Ímé, szolgám

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma az Úr szolgájáról szóló énekek közül azt választottam (a 49. részből), amely mintegy tükörképe a múlt vasárnap hallott éneknek. Múltkor azt hallottuk, hogy nemcsak a szolga szól, hanem bemutatkozik az is, aki a szolgát küldi. Mi több, nem is beszéltünk igazán sokat a szolgáról, hanem Istenről szóltunk, aki kiválasztott egy személyt, aki egész népét reprezentálja, és őbenne készíti el övéi számára a szabadulást. Szép igéket hallottunk, ezeket sokat idézzük főleg ádventben, amikor Krisztusról beszélünk: a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, törvényt hirdet a népnek, igazságot tesz, hűségben jár el. Aztán felidéztük, hogy ez volt az az ének, amelyből Jézus Krisztus a názáreti zsinagógában fölolvasott egy szakaszt, majd magára mutatott és azt mondta: most teljesedik szemetek láttára az Ige. Amit most hallottunk az Úr szolgájáról, már részletesebben szól arról, hogy ki az Úrnak ez a szolgája. Igen, ki ez a szolga?
Két megnevezést hallottunk és mind a kettő rendkívül fontos. Először megszólal valaki, s azt mondja: anyám méhétől hívott el az Úr, még anyám szíve alatt voltam, amikor megemlékezett nevemről, hasonlóvá tette számat az éles kardhoz, tenyere árnyékába rejtett el és fényes nyíllá tett és tegzébe zárt engem. Ha a próféták elhívásának a történeteit olvassuk, máris világos minden, itt is, ebben az énekben is egy próféta áll előttünk. A próféta szája, nyelve, szava olyan, mint az éles kard. Ezt mondja a Zsidókhoz írt levél is: az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait (Zsid 4,12).  Ez az ige mindent megkülönböztet és elválaszt. A nyíl pedig, főleg ha kicsiszolt, éles hegyű, az ellenállhatatlan és védhetetlen erő, amely mindent átüt. Olyanok az áldásul kapott ifjak, mondja a zsoltár, mint a nyilak a hős kezében (Zsoltár 127,4). Isten szavának mindenen át kell hatolnia, hiába védekezik az ember. Bizony, sokféle védművet építünk, hogy Isten igéje ne találjon el hozzánk, ne érintsen meg bennünket. De éppen az a próféta tiszte, hogy áttörjön életünkbe az ige. Vagy mégsem próféta beszél itt? Hiszen a következő szakaszban azt halljuk, maga az Úr szól a szolgához így: szolgám vagy te, Izrael. Izrael pedig egy egész nép. Nos, hát egy személyről van itt szó? (Úgy, ahogy a szerecsen komornyik is kérdezte Fülöptől, hétszáz esztendő múlva: kiről beszél a próféta, önmagáról, valaki másról?) Vagy egy népről van itt szó? Hiszen mindjárt mondja: szolgám vagy te, Izrael. És ezen nem Jákob új nevét kell érteni (1Móz 32,27), hanem az népet. Izraelnek a neve ez, annak a népnek a neve, akiket a próféta nehéz időkre készít fel, a babilóniai fogságra, s egyúttal az eljövendő szabadulásról is beszél. Ennek a szolgának az a tiszte, hogy ha lejár a fogság ideje, hazatérésre vezesse népét.  Hagyjátok ott Babilont! Babilon az istentelenségnek, a bálványimádásnak, az önhittségnek, a magakelletésnek a helye, –  büntetésből, ítéletből voltatok ott, hagyjátok ott, térjetek haza.
Nos, ki ez a szolga? Azt tudjuk, hogy a szolga kifejezés, különösen ebben a szóösszetételben: az Úr szolgája, szoros és, mondhatni, bizalmas kapcsolatot jelöl. Ha valaki megáll Isten előtt és azt mondja: szolgád vagyok én (például, Ábrahám mondja ezt az Úrnak, 1Móz18,3), vagy amikor azt énekeljük a zsoltárban, a templomban énekelő papi renddel, a levitákkal együtt, hogy Úrnak szolgái, énekeljetek az Úrnak (134. Zsoltár), akkor valami szoros, tiszteletteljes  Istenhez tartozást fejez ki. Ábrahámot idéztem, de ezt kiáltja Dávid is a zsoltárban: szolgád vagyok én (116. Zsoltár), és ezt mondja Sámuel próféta is élete sorsdöntő pillanataiban (1Kir 18). Pap is, király is, próféta is lehet ez a szolga. S mégis, mivel azt mondja itt, hogy az én szolgám, Izrael, valami többet fejez ki, mint puszta udvarias megjelölést. Az egyén és a nép kapcsolódik itt egybe. Éspedig úgy, ahogy azt az 1920-as években a skandináv néprajzkutatók nyomán egy dán teológus, Johanes Pedersen meghatározta: ez a kollektív személyiség (vagy másképpen a testületi személyiség). Ez azt jelenti, hogy egy-egy ember, egy személy, egy név, vagy akár egy megnevezés reprezentál egy egész közösséget. Mint amikor azt mondjuk, hogy az amerikai elnök, vagy az orosz elnök, akkor azt érthetjük úgy is, hogy az adott személy, most jelenleg Barack Obama vagy Vlagyimir Putyin, de érthetjük úgy is, hogy Amerika illetve  Oroszország. Vagy amikor egy magyar sportoló olimpiai bajnokságot nyer – remélem, fogunk egy párat majd nyerni –, s föláll a dobogóra, húzzák fel a nemzeti lobogót, kezdik játszani a himnuszt, s akkor bár ő, egy adott személy győzött, mi mégis úgy érezzük, hogy Magyarország győzött. Ismerjük ennek a fordítottját is. Amikor a rendszerváltás táján kiáradtak ki a magyarok Ausztriába vásárolni,  egy-két boltban ki volt írva: ne lopj, magyar! Mert néhány magyart tolvajláson kaptak, kiírták hát: ne lopj magyar! De hát nem én loptam, ott sem voltunk! Mégis. A sikerben és a gyalázatban is megjelenik az, amit a szociológia, a szociográfia, a lélektan, és még a jog is kollektív személyiségnek nevez, – egy személy testesít meg egy népet, egy közösséget. Nos, az Úr szenvedő szolgája esetében erről volna szó, amikor így kezdi: ímé, anyám méhétől hívott el engem az Úr és azt mondta nekem: szolgám vagy te, Izrael, akiben én megdicsőülök.
A múlt alkalommal Istent láttuk, aki elválasztotta, elhívta, szabadításra, igazságtételre küldte szolgáját. Csodálatos igéket hallottunk róla, a legszebb talán az, amikor azt mondja róla a próféta: nem töri el a megrepedt nádat és ő sem törik el. Nem oltja el a pislogó gyertyabelet, és ő sem pislog úgy, mint a pislogó gyertyabél, hanem törvényt tesz, igazságot szolgáltat. És azt is hallottuk, hogy mindez csodálatos módon Krisztusban teljesedik be, mert Krisztus az, aki nem darabolja szét az életünket, hanem úgy kegyelmez, hogy betölti a törvényt, úgy hirdeti meg a törvényt, hogy bemutatja a törvény legmélyebb valóságát: ez pedig Isten irgalmassága. Csodálatos és boldog tapasztalat ez. Most azonban a szolga panaszkodik. Azt mondja: hiába fáradoztam, semmire és haszontalan dolgokra költöttem erőmet. Majd hozzáteszi: de az Úrnál van ítéletem és jutalmam Istennél.  Hiába fáradoztam. Ugyanezzel a szóval panaszkodik zsoltáros is a 73. zsoltárban, amikor ezt mondja: hiába tartottam én tisztán szívemet, és mostam ártatlanságban kezeimet (Zsoltár 73,13). És Jób is, szenvedései közepette: hiába fáradoztam (Jób 9,31). Hiába törtem magam, hiába igyekeztem, hiába feszültem neki. Ráadásul, ez a szót, hogy fáradoztam, így kellene fordítani: hiába robotoltam. A rabszolga munkára utal, vagyis olyan munkára, amit nem szívesen csinál az ember, amire kényszerítik. Vagy, még inkább arra, amire volt kedve és mandátuma, de már nem látja értelmét, — ahogy Malakiás prófétával vitatkozik a nép: minek már istentiszteletre járni, templomba menni, hiába az egész (Malakiás 3,14). Nem lett a munkánkból, a hűségünkből semmi. Nincsen eredménye, gyümölcstelen. Majd utána még egy drámai szót mond a szolga. Azt mondja: semmire költöttem erőmet. És itt az a szó fejezi ki a semmit, amit úgy kellene pontosan fordítanunk, ahogy a Biblia elején áll. Ott azt olvassuk a Teremtés történetének az elején, hogy a föld kietlen és puszta volt. Ez a szó, hogy kietlenség (vagyis: kaotikus semmi), itt is és ott is ugyanaz. Mintha egy ellenkező irányú teremtés menne végbe. Isten szól: legyen és lesz, és a semmiből világok állnak elő. S most az Úr szolgája vallomást tesz. Ő az, akinek a szája olyan, mint az éles kard, akit Isten olyanná tett, mint egy kihegyezett nyilat és tegzébe zárta, aki fölött ott tartja tenyerét védelmül, akinek az a tiszte, hogy szavával a szívek legmélyéig juttassa el Isten vigasztalását, megerősítését eljuttatnia. Nos, ezt mondja: hiába fáradoztam, hiába igyekeztem, hiába küszködtem, a semmire, a tohu-va-bohúra jutottam. A semmire pazaroltam erőimet. Mintha egy fordított teremtés menne végbe, mintha nem is lett volna teremtés –, mintha az őskáoszban állanánk. Mintha egy csillagászati fekete lyukba dobáltam volna bele a dolgokat, az erőmet, az életemet. Mintha az ember olyan lenne, akinek az Isten a legnagyobb vigasztalásokat, a legnagyobb megerősítéseket szórja, aki elé Isten odateríti az élet útját, a jó törvényt, meghívja rá embert, tudtára adja, mi által lesz boldog,  – és mindez, előbb mondom a magyar szólásmondással: ez csak falra hányt borsó. De az legalább visszajön, testvérek! A csillagászati fekete lyukban minden eltűnik. Legalább is eddig így tudtuk. Mert bár száz évvel ezelőtt Einstein megjósolta, hogy nem vész ott el semmi, csak a roppant anyagsűrűség miatt nem tudjuk érzékelni.  S valóban,  száz esztendőnek kellett eltelnie, hogy a fizikusok, a csillagászok immár mérésekkel tudják igazolni, hogy nem veszett el semmi, hanem kimondhatatlan energia-áthatások vannak ott.
Mégis, mondja a próféta, hiába fáradoztam, a semmire, a tohu-va-bohúra költöttem erőmet, s ezt úgy élem meg, mintha éppen a fordítottja történne annak, amire Isten elrendelt, fölhatalmazott, elküldött. Hadd előlegezzem meg testvérek az isteni választ, és hadd hirdessem: nagy vigasz felé nyit ez a panasz. Akik Isten élő beszédét mondják, és nemcsak prédikátorokra, prófétákra gondolok, hanem a szülőkre is, akik drága szeretettel szeretnék gyermekeikbe belecsepegtetni az igazságot, és a barátokra is gondolok, akik szeretnék a barátaikat a veszedelemből, a bajból, kihozni, és testvérekre is gondolok, akik igyekszenek a testvért nyomorúságból, nagy bajból kimenekíteni, Isten útjára vinni, és általában miránk, keresztyénekre gondolok, akik most itt, a 21. század elején szorongó szívvel tapasztaljuk, hogy bár az élet beszédét tartjuk az emberek és a világ elé, de olyanná lett ez a világ, mintha a fekete lyuk, eltűnik benne, nyoma nincs, elvész az élet beszéde. Ezt panaszolja az Úr szolgája, és számára nem elég vigasztalás, hogy azért az Úrnál megvan a jó ítélete és jutalma. Pedig mondhatná. Amikor Isten szolgálatba állítja Ezékiel prófétát, azt mondja: elküldlek a népemhez (keménynyakú nép az, mint a  magyarok, a kálvinisták), hirdesd nekik üzenetemet. Ha hirdetted és nem engedelmeskednek és elvesznek, nem kérem a kezeden számon vérüket. De ha nem hirdeted nekik és emiatt vesznek el, a kezeden kérem számon a vérüket. Nos, itt is ezt olvassuk, mondja a szolga: Istennél lesz ítéletem, nála lesz jutalmad, ha megtettem, amit meg kellett tennem, akkor felmentést kapok, elvégeztem a dolgomat. De látjuk itt azt is, amit a bevezetőben mondtam: a próféta most nem önnön magáért áll vagy bukik. Nem olyan ő, mint Jónás próféta, akit Isten szent humorral tanított meg a prófétaság igazi lényegére. [Mit tett Jónás? Beszaladt Ninivébe, rikoltott egyet: még negyven nap, és elpusztul Ninive, aztán kiment a városból, kibérelt egy jó lelátót a domboldalon, beült egy nagy töklevél alá és számolta a napokat, hogy mikor pusztul el Ninive. Nem fájt érte a szíve.] Az Úr szenvedő szolgájának, az igaz prófétáknak meghasad a szíve a népéért, úgy, mint a mi Urunk Jézus Krisztusunknak, amikor virágvasárnap ment be Jeruzsálembe és már közel ért a városhoz és sírva fakadt (Luk 19,41). Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a csibéit, de te nem akartad (Máté 23,37). Így kiált most itt az Úr szolgája.
Ki ez az Úr szolgája? Ez a mi Jézus Krisztusunk. Hányszor akartalak egybegyűjteni!? Az Ő szava éles kard, az Ő szava hegyes nyíl, eltalálja a szíved, a lelked, elválasztja az igazat a hamistól, megítél jót s gonoszt. Hányszor akartalak egybegyűjteni!? –, és most azt mondja itt, a próféta szavával, hogy hiába fáradoztam, a semmire pazaroltam erőmet. Ám ekkor így szól az Úr: kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákob nemzetségének megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására. Én a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen. Csodálatos ez, kedves testvérek! Ézsaiás próféta könyvét (és a többiekét is) olvasva mindig az az érzésünk, hogy csak a maga népéről beszél, Izraelről, Júdáról, Sionról, a fogságba elhurcolt népről, és a nagy álomról, hogy lesz egyszer hazatérés. De ez felületes olvasat. Németh László írt egyszer a Bibliáról egy egy nagy esszét, s igen sajnálom, hogy harmadosztályú teológusok műveit olvasta hozzá –, már tudniillik, hogy mi olvasható az Ószövetségben. Igen, a nagy magyar író, Németh László elismétli ezeknek a nagyon gyenge német, és hadd mondjam meg őszintén, némiképpen antiszemita teológusoknak az 1920-as években fogant nézeteit. Hogy, úgymond, az egész Ószövetség egy nacionalista röpirat. S nem szól másról, csak ilyenekről:  Izrael, Szentföld, zsidók, hazatérés, fogság, Egyiptom, Babilon, s minden őkörülöttük forog. És az ő istenük? Hát milyen az ő istenük?  Nincs is más gondja, mint csakis ezzel a néppel foglalkozni. És aztán persze rettenetes ítéletek, harcok, bosszú, szemet szemért, fogat fogért, minden egyéb... És meg kell mondjam, hogyha nem állnának itt ezek az igék Ézsaiás próféta könyvében az Úr szolgájáról, ha Isten csak azzal vigasztalná ezt az ő szolgáját, hogy meglátod, hazatér a nép, megépül a templom, helyre áll a régi rend, a nos, megmondom őszintén: ha csak ennyi lenne az Ószövetségben, nem olvasnánk Ószövetséget. De nem ülnénk itt ebben a templomban sem, és nem lennénk keresztyének sem. Nem lenne keresztyénség sem. Mert az a kollektív személyiség, akibe belefoglaltatik Izrael és belefoglaltatik minden keresztyén, az a mi Jézus Krisztusunk. Ő az Úr szolgája. És most itt azt mondja a Mindenható ennek a szolgának a panaszára vigasztalásul (hadd olvassam úgy, ahogy a revidiált Károli fordításban van): kevés az, hogy nekem szolgám légy, Jákob nemzetségeinek megépítésére, Izrael megszabadultjainak visszahozására, sőt, a népeknek is világosságul adtalak.
Hogy kezdődött itt a szolga éneke?! Így: Hallgassatok rám, ti szigetek, hallgassatok rám! Kérek mindenkit, lapozza majd föl Mózes V. könyvének 6. részét, ott a 4. 5. versben van a híres Söma: Söma Izrael! Ezt minden kegyes zsidó minden nap elmondja. Halld meg Izrael, egy az Úr, a mi Istenünk, ezért szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, lelkedből és erődből! Ez a törvény besummázása. Mit mond Mózes az ő népének? – Halljad, Izrael! Mit mond Ézsaiás által az Úr szolgája? – Hallgassatok rám, népek! Ugyanaz a szó, ugyanaz az ige, de benne valami új kezdődik itt. Ezért mondja Pál apostol a Korinthusi levélben, hogy aki Krisztusban van, új teremtés az (2Kor 5,17). Ezért ígéri olyan sok helyen Ézsaiás próféta, hogy újat kezd Isten, és ez az újat kezdés most nem egyszerű újra-kezdés. Igen, újrakezdés volt a bírák korának minden fordulata, az volt a királyok idején is sok minden, az volt a régi történet, hogy mindig újra, újra, újra kezdődött. Eltévedt a nép, bajba jutott, Isten ostora sújtotta, megtértek, fölkiáltottak, Isten szabadítót küldött, eltelt egy-két nemzedék, megint eltévelyedett a nép, megint jött a büntetés, megint jött az ítélet, megint felfohászkodtak, megint jött a szabadítás... S úgy tűnik, hogy az lesz a babilóniai fogság is. Egy-két emberöltő és elkerülhetetlenül bekövetkezik a fogság, erről beszél előre a próféta. De ez is csak egy megszokott forduló lesz, mint a történelem mindig: egyszer fent, egyszer lent. Egyszer minden jó lesz, dicsők, szépek leszünk, aztán máskor meg lent vagyunk. Nos, nekünk, magyaroknak olykor nagyobb időszakaszt kell ebben megtenni, és csak sóhajtozunk Vörösmartyval: régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?! – mintha tán a párduckacagányos Árpád lett volna az utolsó nagy dicsőségünk. Vagy, ahogy Arany János mondja a Toldi szerelmében:
Engem is a bánat megviselvén zordul,
Vígaszért hő lelkem a multakba fordul;
Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.
De a próféta nem azt mondja, hogy újrakezdjük, hanem azt, hogy újat kezdünk. Kevés az nekem – mondja az Úr ennek a szolgának – hogy elvégezd Jákob megszabadítását, hogy hazahozd Izrael megszabadítottjait! Sőt, a népekhez küldelek, a népek világosságává teszlek, hogy üdvözítésem mindenhova elterjedjen. Ez teljesedett a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Amikor azt mondottam, hogy a próféta azt a különleges szemléletmódot hozza elénk a kollektív személyben, hogy egy emberben foglaltatik benne minden és mindenki, akkor egyszerű a válaszunk a kérdésre, ki az, akibe minden benne foglaltatik? Ki az, aki minden népet, minden nemzetséget önmagába, engedelmességébe, áldozatába, halál felett aratott győzelmébe, megdicsőülésébe, isteni dicsőségébe, örök Isten-fiúságába belefoglal? Ki az, akiben nincsen zsidó és nincsen görög, nincsen szkítiai és nincsen barbár, nincsen férfi és nincsen nő, nincsen magyar és nincsen román, nincsen szír és nincsen német, nincsen orosz és nincsen angol, mert mindannyian egy, a mi Urunk Jézus Krisztusunkban (Gal 3,28). Halljuk még egyszer a szót: szolgám vagy te, Izrael, akiben én megdicsőülök. Én azt mondtam, hiába fáradoztam, semmire és haszontalanságra költöttem erőmet, de az Úrnál van ítéletem és jutalmam, Istenemnél. Így szól az Úr: kevés az, hogy nekem szolgám légy a Jákob nemzetségnek megépítésére, Izrael megszabadultjainak visszahozására, sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvösségem a föld végéig elterjedjen. Így szól az Úr: jókedvem idején meghallgattalak és a szabadulás napján megsegítelek, megtartalak és a nép szövetségesévé teszlek, hogy megépítsd a földet és kihozd az elpusztult örökségeket. Itt a jókedv ideje, itt az Isten kegyelmének sok-sok áldása, emeljük szívünket, hogy benne meghallgatást, választ, reményt és üdvösséget kapjunk. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A negyedik szolga-énekhez érkeztünk. Eddig úgy mutatkozott be a szolga, vagy úgy mutatta be őt Isten, mint aki pásztorként legelteti Isten népét, igazságot tesz, vagyis mintha egy fejedelem vagy egy király állana előttünk. Aztán hallottuk megszólalni benne a prófétát, aki népével perlekedett, mert a vigasztalást hirdető szavát nem hallgatták meg. A most felolvasott részben pedig, egyértelmű, hogy ez a szolga, aki áldozatot hoz, közbenjár övéiért, és bár ő maga bűntelen és igaz, sokak bűnét hordozza, és a bűnösökért imádkozik. Tehát úgy áll előttünk, mint pap, egészen pontosan úgy, ahogyan az Ószövetség rendtartása a főpapnak a tisztét és a feladatát leírja.
Tulajdonképpen egy panaszéneket hallunk itt, hiszen a bevezető sorok után így kezdődik a szolga éneke: ki hitt a mi tanításunknak és az Úr karja kinek jelentetett meg? Még nagyobb nyomatékot ad ennek, ha hozzáolvassuk az 52. rész utolsó három versét, amely hozzá is tartozik. Sőt, ez még nagyobb titokra világít rá, hiszen a bevezető sorok éppen ellenkezőleg irányba mutatnak, mint amit aztán hallani fogunk. Azt mondja az Úr: ímé, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges, és dicső lesz nagyon! Aztán elkezdődik az 53. részben a szenvedések leírása. Mindennek a fényében ez a panasz, amelynek mélyén isteni ígéret rejlik, valami egészen felfoghatatlan mélységet tár fel. Isten levisz bennünket a szenvedés bugyraiba. Tehát, még egyszer, éppen az ellenkezője történik annak, amit mi az Isten reprezentánsára tekintve elvárhatnánk és gondolhatnánk. Igen, már készítette erre a szívünket a próféta, hiszen korábban  azt hallottuk erről a szolgáról, hogy nem kiált, nem lármáz, nem hallatja szavát a tereken. És azt is hallottuk, hogy úgy kiált föl Istenéhez, egész népét képviselve, mint hogyha egy elhagyott asszony lenne, akit az ura magára hagyott, magára maradt és egyedül van. Azt is hallottuk korábban erről a szolgáról, hogy mintha vaksággal vagy rövidlátással lenne megverve, ő minden tudatlanok tudatlana. Mégis, azt kell mondanom, hogy ezeket még lehetett úgy elrendezni, hogy: igen-igen, itt van az Isten szolgája, itt van a szabadítás és a reménység, a vigasztalás hirdetője, itt van az Isten népének a reprezentánsa, aki egyúttal az Isten reprezentánsa is, meglehet, hogy annyira megtompult az elménk, hogy nem értjük tökéletesen szándékát. Lehet, hogy még ott van szívünkben az Isten elleni lázadás, s a bajainkban, nyomorúságainkban fölvetődött sok kérdés vagy éppen vád, s mi inkább azokra szeretnénk válaszokat kapni, nem pedig erre a szolgára tekinteni. De majd – ahogy szoktuk mondani – a végén csattan az ostor! Majd szépen minden kiderül, kitisztázódnak a félreértések, lehull a szemükről a hályog, és felismerjük Őt és benne a szabadítást. Nos, tényleg a végén csattan az ostor. És mekkorát csattan! Isten levisz bennünket a szenvedés bugyraiba!
Az történik itt, kedves testvérek, amire Péter szavával tudunk először reagálni. Nemrégiben olvastuk Máté evangéliumában, hogy amikor Jézus bejelenti tanítványainak, hogy Jeruzsálembe megy meghalni, akkor Péter megragadta Jézust és azt mondta: Isten mentsen, Uram, téged ettől, nem történhetik ez meg teveled. Nem történhetik meg ez! Amit Ézsaiás próféta könyvének 53. részében olvasunk, azon úgy tolul fel a szívünk minden érzése ezzel a péteri kiáltással, hogy: ez nem eshetik meg! Legalábbis, Istennél nem eshetik meg. Legalábbis, ha azt az ígéretet megszakítjuk és a folytatást nem hallgatjuk meg, akkor valóban, így kezdődik az ének: ímé, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges és dicsőséges. Sem a jószerencse, sem az emelkedettség, sem a fenségesség, sem a dicsőség nem fér össze, még említés szintjén sem azzal, amit aztán utána az Úr szenvedő szolgájáról olvasunk. Isten mentsen..., Isten mentse gyermekeit, a Magasságos mentsen meg bennünket, nem eshetik ez meg... Nem eshetik ez meg velünk! Aki a felséges szárnyának oltalmában lakozik, aki az Isten közelségében van, aki megízlelte a mennyei világ és az eljövendő élet csodálatos erőit, aki Isten szent erőterébe húzódik be, azzal ez történhetik ez meg. S főleg, ha nem baleset, nem valami véletlen lenne, hanem valami más! Akkor minden összeomlott.
Azt is olvastuk itt, hosszasan Ézsaiás próféta könyvének ezekben a vigasztaló részeiben, hogy Isten rendre úgy mutatkozik be az övéinek, ahogyan azt a történeti könyvekben vagy a korábbi prófétáknál nagyon-nagyon ritkán olvassuk. Szinte mondhatni: Isten eddig úgy volt jelen népével, mint övéinek a vezére, mint a történelem ura. Sőt, mint szövetségszerző, aki igen élénken és féltékenyen felügyeli népének lelki-szellemi állapotát, vallási magatartását, és megfelelő eszközökkel, hol keményen, hol rettenetesen, hol ítélettel, de végső soron mindig irgalmasan vezeti az Ő népét a történelemben. Azonban Ézsaiás prófétánál, mintha a Jób könyvének nagy kozmikus képei törnének föl, Isten mindenhatóként, világteremtőként, egyetlen istenként, szuverén úrként, csillagvilágok alkotójaként mutatkozik be. Igen, a szenvedő népnek, a fogságba elhurcoltaknak – hiszen Ézsaiás erre készíti őket – egy ilyen isteni bemutatkozása nyomán szájára kéne tennie a kezét, ahogy Jób is tette. Mert megérti az ember, hogy por és hamu. És ugyan hogy tudhatna vitatkozni a por az alkotóval? Vagy, ahogy Jeremiás prófétánál ugyanezt látjuk. A próféta kimegy egy fazekasműhelybe és látja, hogyan készíti a fazekas az edényeket, s látja, hogy ha nem olyanra sikerül egy-egy edény, amilyenre szerette volna a fazekas,  újra összegyúrja az agyagot, visszacsapja a korongra és elkezdi újra. Ebből megérti Jeremiás próféta is, hogy az alkotmány ugyan  hogyan perelhetne az alkotóval. Nos Ézsaiás próféta is ennek az alkotó-teremtő-szuverén Istennek a nevében szól a 40. résztől, a vigasztaló beszédekben. Isten szuverén. Nincs vita, mert nincs min vitatkozni Istennel. Ahogy Kierkegaard mondja: Istennel szemben sosincs igazad. Mert te teremtmény vagy, Ő pedig az alkotó, és szuverénül olyanra alkotott, amilyenné akar.
S mégis, ahogy az 53. részt olvassuk, megrendülünk. Hiszen, úgy gondoljuk, itt minden jól összevág. Azt mondja az Úr a szolgájáról: ímé, az én szolgám jó szerencsés lesz magasztos, felséges és dicső. És ha a világteremtő mondja ezt, akkor az úgy is lesz. Csakhogy utána arról ír a próféta, hogy megtörténik az, ami nem történhetne meg. Egészen pontosan, rosszul is mondom így, hogy nem történhetne meg, hiszen ez már megengedő mód. Péter sem ezt mondja, hogy Uram, nem történhetne meg ez Veled! Azt mondja Péter: nem történhetik meg. Ez kategorikus kijelentés. De lám, mégis megtörténik. Mert ami történik, az nem olyan, mint Isten, hanem éppen az olyan, amilyen az ember. Így történik ez. A megalázás mélységében, halljuk majd, elhangzik egy-egy beszúrás: pedig, pedig, holott..., mintha az ember vaksága lenne az, ami az Úr szenvedő szolgájával történik. Hát nem látjuk, nem látjuk, hogy ő jó szerencsés? Nem látjuk, hogy ő a választott, nem látjuk, hogy ő az Úr kedves prófétája, fejedelme, papja, akit vigasztalásunkra, szabadulásunkra, megerősítésünkre küldött? Ennyire vakok lennénk? Nem vakok vagyunk, kedves testvérek, hanem elvakultak, és ez egészen más.
Hadd olvassam föl kedves testvérek a 20. század magyar költészetének egyik legmegrendítőbb versét Radnóti Miklóstól, a Töredéket. Sok mindent nyomban meg fogunk érteni abból, amit itt Ézsaiás prófétánál hallunk.
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
Oly korban éltünk, oly korban élünk. Pál apostol az Efézusi levélben  azt mondja, hogy ti is egykor, akik e világ folyása szerint jártatok... Egészen pontosan így mondja: ti is, akik a világkorszak szerint éltetek. Mert oly korban élni, amiről Radnóti beszél, ez minden kor, ez a világ folyása (görögül: aión), a világ szerkezete, ez a világrend. Amikor az Úr Jézus előre jelenti, hogy ő, az embernek Fia, a szenvedő szolga fölmegy Jeruzsálembe, és leteszi önként életét, és az Ő szenvedése által szerez igazságot sokaknak, és nem nyitja meg száját, mint a juh az őt nyírők előtt, és utálatos lesz az ábrázatja és azt hisszük majd, hogy  ostoroztatik és kínoztatik, és úgy gondoljuk, hogy (Kecskeméthy István zseniális fordításával):  istenverte, akkor, mondom még egyszer, így kiált Péter: Uram, az nem történhet meg, olyan nincs! De van! Mert ez ennek a világnak a folyása. Egészen pontosan, ez ennek a világnak a szokása. Erről beszél a próféta. Itt van ez a kor, ez mindig-kor, ez az ember szokása, – már ha az ember kiszakítja magát Istennek az öleléséből, ha maga akarja elrendezni a sorsát. Hozzátehetném keseregve, hogy, ha magad akarod a sorsod elrendezni, ha nem az Isten útján jársz, ha emancipálod magad az Isten szeretetrendjéből, akkor miért panaszkodsz, hogy a gonosz szolgája lettél!? Mit a szolgája? – önkéntese! De – szemben a költővel – Ézsaiás mégsem mond átkot, hadd mondjak ellene a költőnek. Hanem elmondja: lesz valaki, akiben beteljesül a szenvedésnek és a megváltásnak ez a mérhetetlen titka.
Azt mondja tehát: dicső lesz, magasztos, fenséges, – de ez a nyitánya annak, ahogyan Isten levisz bennünket a szenvedés mélységébe, levisz bennünket oda, ahol Krisztusa szenved. Sőt,  le sem jutunk abba a mélységbe, ahol Ő szenved, mert Ő szálla alá a poklokra. S ekkor azt látjuk, hogy éppen az az Isten szolgájának a dicsősége, hogy ábrázatja sem nem ékes, sem nem kívánatos. Azt mondja róla, hogy jó szerencsés lesz, és mi azt látjuk, hogy az Isten szolgája mint utálatos áll előttünk, mint betegségek ismerőse, vagy (mint Kecskeméthy szépen fordítja) mint betegség barátja. Azt mondja a szolgáról az Úr, hogy dicsőséges lesz és fenséges, aztán azt látjuk, hogy sebeket visel. Azt mondja, hogy magasztos lesz, és azt látjuk, hogy alázatos volt, kínozták, száját nem nyitotta szóra. Oly korban éltem én – mondja a költő –, amikor az ember önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra. Ez az ember! Ez a szokás, ez a világ rendje! Mégis – mondja a próféta – népem bűnéért volt rajta vereség. Ézsaiás nem mond átkot. Kegyelemet hirdet. Ezért folytatnunk kell majd a próféta énekét, hiszen az 54. és 55, részben is ide utal vissza. Az 54. rész így kezdődik: Ujjongj, meddő! Aztán azt mondja: elrejtettem arcomat felindulásomban, most örök irgalommal térek hozzád vissza. Majd azt mondja: nem az én gondolataim a ti gondolaitok, és az én útjaim nem a ti utatok.
Ez az, amire nézve a próféta korábban így  kiált: bizony, te elrejtőzködő Isten vagy! (Ézsaiás 45,15) Isten nem megismerhetetlen és nem kikutathatatlan, nem felfoghatatlan fenségű, hanem elrejtőzködő. Isten a dicsőségét a szolga gyalázatába és szenvedésébe rejti el. Isten az Ő fenségét ebbe a megvert és megtaposott alakba rejti el. Isten minden szépségét ezen az arcon ragyogtatja föl, akit megköpdöstek. És Isten, aki maga mindig szól és minden által szól, most hallgat, mint a juh, amikor mészárszékre viszik. Bizony, elrejtőzködő Isten vagy. Péter, ott, a Caesarea Filippi országúton milyen biztosan jelentette ki a dogmatikai igazságot: Isten szenvedhetetlen, Isten végére mehetetlen. Isten és az ember között kvalitatív különbség van, és ez a kvalitatív különbség pontosan azt jelenti, hogy Isten nem olyan, mint mi vagyunk,  – az Isten aiónja, az Isten szokása, az Isten rendje egészen más. Mégis, Péternek és nekünk is, ott, a Krisztus keresztjénél, aztán a Feltámadottal találkozva kellett és kell megérteni, hogy azért lesz a szolga szenvedése, a dicsőségnek nyomorúságba való elrejtése, az életnek halállal való megszerzése az Isten útja, hogy többé ne az legyen az ember útja, ami mindig az ember útja ebben a világban. De nem korokról beszél a próféta, hogy ugyanis tegnap így volt, vagy ma még így van, vagy még jövőre is kicsit úgy lesz, aztán majd valamikor másképp lesz, másképpen lesz minden, másképpen lesz végre. Hanem arról beszél a próféta, amit Pál apostol már beteljesedő értelemben mond, hogy: akik a Krisztusban vannak, azok új teremtés, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden. Ami az ember szokása, az végképp érvénytelené lett -, amit az Isten elrejtett a szenvedő szolgában, az érvényes örökké. Akik a Krisztusban vannak, azok egy másik minőségben élnek már, azok egy másik életrend szerint élnek, azok a világot és önmagukat immár, az új teremtést készítő Istenben, egészen másképp látják.
Nem az én gondolataim a ti gondolataitok – mondja az Úr – , és az én útjaim nem a ti útjaitok. Olyan összeütközése ez Istennek és embernek, amely nem a véghetetlen, hanem éppen a végesnek a megértésében robban, nem a felfoghatatlan ereje feszíti, hanem a mi helyzetünk. Ezt mondja az Úr: én nem úgy gondolkodom, ahogy ti gondolkodtok, és az az út, amelyen ti jártok, nem az az út, amin én járok. Az a szokás, ahogy ti éltek, az a világrend, amire újra meg újra berendezitek és fölépítitek a világot, az nem az a rend, amire én építem a világot. Amikor a világban az ember rendje romba dönt mindent, mindig fogadkozunk, hogy nem felejtjük el. Tegnap, két hete, tíz éve, húsz éve, érkezett valami rettenetesség híre a világból, történt valahol egy terrortámadás, egy népirtás, egy háborús cselekmény, és akkor mindig elhangzik: ezt sose fogjuk elfelejteni. Amikor New Yorkban az öngyilkos terroristák felrobbantották a két tornyot, hetekig ezt hallottuk: felejthetetlen, soha nem fogjuk elfelejteni! Mert az ember azt hiszi, hogy ami éppen történt, az már felülmúlhatatlan. De elfelejtettük, és csináljuk a következőt és a következőt. Mégis: ímé, az én szolgám, mondja az Úr, és így énekel róla próféta: miképpen eliszonyodtak tőle soka, olyan rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem emberfiaié volt, aképpen ejt ámulatba sok népeket, fölötte királyok befogják szájukat, mert amit nekik nem beszéltek, azt látják, és amit nem hallottak, arra figyeltek. A 2. zsoltár azt mondja: királyok, térjetek észhez és csókolgassátok a fiút. Pál apostol pedig azt mondja a Korinthusi levélben: Amit az ember szíve meg nem gondolt, amit a füle meg nem hallott, azt készítette Isten az Őt szeretőknek. Embertársak, testvérek, józanodjatok és csókolgassátok a fiút. Annak okáért az az indulat legyen bennetek is, ami volt a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Úr szolgájáról szóló énekek közül, a harmadik éneket olvastam most fel (aszerint ahogy a Biblia-tudomány ezt az Ézsaiás próféta könyvének idevonatkozó részeiből kiemeli). Egy pillantásra tekintsünk vissza a korábban hallottakra. Eddig is azt hallottuk, és most is ez lesz majd ennek az éneknek a fő témája, hogy Isten kiválaszt valakit (talán egy papot, egy prófétát vagy egy királyt, nem is tudjuk), szolgának nevezi, az Úr szolgájának, aki által nagy vigasztalásokat és buzdításokat tolmácsol népének. Azt is láttuk, és ez szinte megdöbbentő, hogy az Isten által meghirdetett szabadítás, a vigasztalás, a megújítás, a széthullott nép újbóli összegyűjtése (vagyis az, hogy a szinte tövig kivágott fa csonkjából újra sarjad valami), mindezek ennek a szolgának énekében feloldhatatlan ellentmondásban állnak előttünk. Nagy világtörténelmi események zajlanak, óriási változások mennek végbe a világban. Jelzi a próféta, hogy az Asszír birodalom, immár nemcsak meginog – sokszor megingott már –, hanem össze is fog dőlni, s a nép, akit elhurcolnak fogságba, megszabadul, mert fölemelkedik egy új birodalom, Babilon, de ez a Babilon is csak eszköze lesz Istennek, és lám, Babilon is máris összeomlik és egy másik birodalom emelkedik a nyomán, és az is eszköze lesz  Istennek. Egyszóval, nagy dolgok készülődnek a történelemben. Ráadásul, még ezt is hozzá kell tenni, hogy Isten, amikor maga bemutatkozik, mint aki a szolgát küldi, kinyilatkoztatja Önmagát is. Felfoghatatlan végtelenségű  panorámában áll elénk, ahogyan Jób könyvében is megnyilatkozott. Ha pedig Isten így jelenik meg, akkor megszeppen az ember, s mint Jób, szájára teszi a kezét. S mégis, mindezek ellenére, hogy itt egy nagy világtörténeti eseménysorozatba tekinthetünk bele, és maga Isten úgy mutatkozik meg, mint mennynek és földnek, a világmindenségnek az alkotója, nos, mindezek ellenére ez a szolga rendkívül szerényen áll előttünk. Szinte alig látható, alig hallható. Hallottuk: nem kiált, nem lármáz, szavát nem hallatja az utcán. A múlt alkalommal meg arról hallottunk, hogy amikor megszólal, akkor panaszt fogalmaz meg. Azt mondja, hogy hiába fáradozott, a semminek adta az erőit. Úgy tesz igazságot, úgy hoz szabadítást, úgy képviseli Isten csodálatos üzenetét, úgy hívogatja, buzdítja a vigasztalásra váró népet, hogy szinte valóban, ahogy itt halljuk, ebben a szakaszban: serkenteni kell hozzá a fülünket. Így mondja itt az Úr szolgája: az Úr megerősít engem, hogy megerősítsem a fáradtakat beszéddel. Fölserkenti, minden reggel, fölserkenti fülemet...
Ezért olyan ellentmondásos ez. S ha szabad így mondani ez egy titkos isteni ellentmondás. Mert amikor valaki elesett állapotban van, amikor eljut abba az állapotba, hogy már nem is keresi a vigasztalást, mi több, elüti magától a vigasztalást, akkor sokszor egyfajta spirituális elektro-sokkban kell részesíteni. Meg kell rázni. Serkenj fel, aki aluszol! Állj talpra! Ahogyan a szülő felrángatja búbánatos gyermekét, mert indulni kell valahova. Kisgyerekek hajlamosak arra, hogy leszottyanjanak egy sarokba, aztán akármi jó is készül, ők beleborulnak a bánatukba. Hát föl kell emelni őket, ki kell őket hozni a bánatból, serkenteni kell a fülüket. Igen, hallottuk, így kiált ez a szolga: hallgassatok [rám], vagy, ahogy szépen fordítja Kecskeméti István: hallga! Ez egy egészen halk hang, alig hallatszódik, nagyon oda kell figyelni rá. Nagy ez az ellentmondás és folyton csak fokozódik, főleg itt, az 50. részben, amit felolvastam. Egy nagy drámát hoz elénk és ennek a drámának két képet ad a próféta, két képpel fogalmazza meg. Az egyiket jól ismerjük, a másikkal nem vagyunk ismerősek. Bár az elsőt se ismernénk!
Így kezdődik: megszólal az Úr a szolgán keresztül népéhez, hol van anyátok elváló levele, amellyel őt elbocsátottam? Bűneitekért bocsáttatott el anyátok. Amikor egyszer Jézust a farizeusok és az írástudók és a szadduceusok, immár nagykoalícióban, arról faggatták, hogy miképpen van az Isten országának a titka, előálltak egy teológiai tanmesével, régi disputával. Mi van akkor, firtatják, ha valaki meghal, s özvegyét, a levirátus törvénye szerint, elveszi a testvére, aztán ő is meghal, jön a következő testvér, majd a negyedik testvér és így tovább. Nos, ha van halottak feltámadása, akkor kinek a felesége lesz majd a feltámadás után? (Máté evangéliuma 22) S volt egy másik, idevonatkozó dolog is, amikor a válás felől firtatták Jézust és megkérdezték, hát lehet-e válni? És akkor Jézus azt mondja, hogy Mózes ezt nektek szívetek keménysége miatt engedte meg (Máté evangéliuma 18). És még egy tény. Amikor József értesül arról, hogy menyasszonya, Mária várandós, azt mondja Lukács evangélista: József kegyes ember volt és titokban el akarta bocsátani Máriát, nem akarta gyalázatba keverni (Máté evangéliuma 1). Itt pedig azt olvassuk, kérdésként: hol van anyátok elváló levele? Ezt szó szerint így kellene fordítani: hol van a szakító levél? Mózes 5. könyve rendelkezik erről (5Mózes 21), a polgári és a tisztasági törvények közepette. Ha egy férfi feleségül vett valakit, asszonyává tette – így mondja Mózes –, aztán talál benne valami nem kedvére valót, akkor adjon neki elváló levelet. Nem azt mondja Mózes törvénye, hogy az asszony vétkezett, megcsalta az urát, engedetlen lett volna, csak ennyit: talál benne valami nem kedvére valót. Nem tetszik már neki. Volt egyszer egy magyar miniszterelnök aki arról prelegált a nyilvánosság előtt, hogy amikor az asszony már öregecske, akkor el kell engedni, aztán kell egy fiatalabb asszonyt venni. Kimondom, mindenki tudja, mert ebből lett egy kifejezés, én is szoktam ezt használni. Ha valaki ötven-hatvan éves korában megbolondul, ott akarja hagyni a feleségét, keres magának valaki fiatalt, akkor azt szokták mondani: gyurcsányizál. Az öregecske feleséget, úgymond, el kell bocsátani. Talán valami ilyesmiről beszél Mózes törvénye. De nem mintha ezt az egykori miniszterelnököt akarnám védeni. Jézus tisztába teszi a dolgot. Azt mondja: Mózes a szívetek keménysége miatt engedte ezt meg nektek..., a keményszívűségetek miatt. Vagyis, aki egy szakító levéllel küldi el az asszonyát, az tulajdonképpen magára veszi az ódiumot. Ő küldte el az asszonyt. S ahhoz, hogy az asszony újra férjhez mehessen, újra kezdhesse az életét, mintha semmi sem történt volna, ezért kell ezt a bizonyos elváló vagy szakító levelet adni. Ez a férfi terhe lesz. Erről is firtatták annak idején Jézust.
Most Isten áll népe elé, a szolga  alakjában, és mintha valami házastársi disputába kezdene. Azért mondtam, hogy ezt sajnos, ismerjük, mert a mi népünk élete, és az egész európai civilizáció története tele van rettenetes válóperekkel. Isten kíméljen meg mindenkit, bárkit, attól, hogy válóperbe kelljen keverednie. Ügyvéd ügyvédre, bíró bíróra, perlés a marmon-kannáért, a múlt felhánytorgatása, a sebek szagatása, a gyermekek elperlése, a vagyon megszerzése, a tartási díj kicsikarása, a láthatási engedély biztosítása, és sorolhatnám a többit... Szinte azt lehetne mondani, hogy egy nép romlásához önmagában elég, ez az ipari méretekben folyó válás. Isten kíméljen meg ettől mindenkit! Akinek pedig keresztül kellett mennie ilyenen, az igen jól tudja, hogy miről beszélek. Gyógyíthatatlan sebek támadnak, megszaggatódnak az életek, szinte lehetetlen újra talpra állni. Ime, Isten népe azt mondja, ez történt velem Megjelent Asszíria, felemelkedett Babilon, beállt a nagy romlás, oda a dávidi birodalom, elveszett Salamon király dicsősége, Isten szakítólevelet adott nekünk... Elküldött bennünket. Reánk unt. Régi hasonlata ez a prófétáknak, mármint hogy Isten és az ő népe házasfelek. Ha a Próféták könyve időrendi sorrendben állna a kánonban – nem úgy van, hanem fontosság szerint – , akkor mindjárt ott az első író-prófétáknál, Hóseásnál és Ámosnál megtalálnánk ennek nyomait. Különösen Hóseás prófétánál, akinek a saját élete abszurd történetben kellett kiábrázolnia, miképpen szegte meg Isten népe  a szövetséget. A házasságra is azt szoktuk mondani, hogy szövetség. Esküvőn mindig így mondjuk: ti, akik itt vagytok, hogy házastársi szövetségeteket Isten és a gyülekezet színe előtt esküvel is megerősítsétek... A házasság is szövetség, és Hóseás óta azzal példálóztak a próféták, hogy olyan az Isten népe, mint a hűtlen asszony. Isten elválasztotta, magához hívta, feleségül vette, házassági szerződést kötött vele – ez a szövetség –, de a népe hűtlen asszony módjára  félrejár. Más istenek után megy. Áldoz a Baálnak, áldoz az idegen isteneknek, másfajta kultuszhelyeket állít fel, parázna, házasságtörő, mert nem szabadító, elválasztó, megtartó Istenét szereti, hanem más istenek után kajtat. Hűtlen asszony. És amikor beáll a nagy tragédia, akkor a nép keserűségében, a megtörtségében, nem látva a szabadulás útját, s nemzedék nemzedékre telik és nem lehet kibontakozni, és a statisztikák azt mutatják, hogy ugyanott vannak, mint harminc éve, s ugyanott vannak, mint hatvan éve, akkor csattan a kiáltás: elküldött minket Isten. A statisztikusok szokták Magyarországot ezzel bombázni: közegészségügy, mintha csak száz évvel ezelőtti állapotok lennének. Oktatás: százötven évvel ezelőtt jobb volt iskolába járni. Piacgazdasági mutatók, nemzeti össztermék – nem vagyunk mi sehol. És akkor Isten népe rákezd: ez azért van, mert Isten megutált bennünket, mert Isten elküldött bennünket, mert torkig lett velünk. Ahogyan a mózesi törvények mondják, a férfi elvesz egy nőt, feleségévé teszi, aztán torkig lesz vele, ad hát neki szakítólevelet, kezdjen valahol új életet. És még lehetne fokozni. De hadd szóljak a másik képről is, ezt kevésbé ismerjük, és legyünk hálásak Istennek, hogy ennyire mélyre még nem jutottunk.
Hol van egy az én kölcsönadóim közül, akiknek titeket eladtalak? – kérdi az Úr. Ez az adósrabszolgaságról szól. Arról ugyan tudunk, hogy mit jelent eladósodni, főleg valutában vagy devizában, ezt is nyögi az ország. Ahogy megy fel a dollárnak, az eurónak, a svájci franknak az ára a forinthoz képest, úgy fizet a szerencsétlen adós többet és többet. Pedig mit mondtak neki, idestova tíz évvel ezelőtt? Azt, hogy vegye fel svájci frankban a kölcsönét, az olyan szilárd valuta, hogy abból mindig sok kamata lesz. A kamatból meg kifizeti az adósságot. S hányan aláírták ezt, és hányan ház ment oda, hány élet ment tönkre, hányan vannak ebben az országban, akik nem látják adósságaik végét? Még a fiaik és az unokáik is adósok lesznek. A régi világban azonban volt egy intézmény, adósrabszolgaságnak hívták. Ha valaki eladósodott, állíthatott maga helyére valakit, aki ledolgozta az adósságot. Annak idején, a régi királyi Jugoszláviában, édesapám mesélte, volt úgynevezett közmunka. Ma is van, de az a régi kötelező közmunka volt. Akkoriban még nem volt nem kommunizmus, de valami afféle lehetett, mint a kommunista szombat, mindenkinek menni kellett dolgozni. Aki viszont nem tudott elmenni, az megválthatta. Édesapán tizenkét éves volt és a nevelőapja – mert árva gyerek volt édesapám – nem ért rá, máshova kellett mennie, hát elküldte a tizenkét éves gyereket közmunkára. Akkoriban rakták le a nagy bazalt köveket Becskerek egyik főutcáján. S neki, a tizenkét éves gyereknek kellett azokat a 20-25 kilós bazaltkockákat a munkások kezeügyébe adni. Azt mondja itt a próféta: hol van egy a kölcsönadóim közül, akiknek titeket eladtalak volna? Milyen erős ez a prófétai szó, mi több, mondhatjuk, ez a perlő szó (mert itt perről van szó)! Halljuk csak, azt mondja az Úr szolgája is: Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy meg tudjam erősíteni a megfáradtakat beszéddel. Az Úr megsegít engem, nem szégyenülök meg, azért olyanná tettem a képemet, mint a kova. Közel van, aki engem megigazít. Ki perel énvelem? – kérdezi a próféta. Álljunk együtt elé, Isten elé, a bíró elé. Kicsoda a peresem? – Jöjjön, tegye meg a panaszát! De nem is a szolga, akit itt panaszba vettek, hanem Isten az. Ezékiel prófétánál olvassuk, ő már a fogság idején írja: ezt mondja az Úr: kiirtom Izrael szívéből ezt a mondást: az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott bele! Pedig, szoktuk ezt idézgetni, testvérek. Az atyák ették meg az egrest, az atyák rontották el a dolgot, a mi szüleink, a nagyszüleink, az előttünk járó nemzedékek tettek tönkre mindent –  és a mi fogunk vásott bele. Ezt mondogatja megnyomorított helyzetében az Isten a népe, – olyan súlyosnak ítéli meg a tragédiát. De most maradjunk ennél a két képnél, amit Ézsaiástól idéztünk: Isten szakított velünk – Isten eladott bennünket rabszolgának.
Ezért olyan megrendítő aztán a szolgáról hallani, aki megint úgy mutatkozik be, mint akire Isten vigasztaló hírt, bízott, mint, aki a szabadítás jó hírét viszi, s nem bizonyult engedetlen tanítványnak. Hanem minden reggel felserkent és felserkenvén a fülét is felserkentette, hogy meghallja az Isten jó hírét, hogy legyen füle a világ zűrzavarának kellős közepette meghallani a drága szabadítást, az igaz evangéliumot. Mert ehhez fül kell, ehhez oda kell fülelni, ezt nem harsogja a fülünkbe a világ, legkevésbé a világtörténelem, legkevésbé az emberi intézmények. Mi több, merem azt mondani, hogy ebben úgy vagyunk, mint egykor a régiek voltak, hogy minden, ami itt van ebben a világban, kultúrában, civilizációban, az intézményeinkben, sorolhatom az összest: itt van az állam, itt van a kultúrának, a gazdaságnak megannyi intézménye, itt vannak a jogalkotás intézményei, itt van az egyház (ezt is vegyük be a képbe), – s  amit ezekben látnak az emberek, az inkább olyan, mint egy füldugó. Amit látnak, amit tapasztalnak, ahogyan levonják a mérleget, ahogyan tapasztalják, hogy ezek az egykori csodálatos intézmények éppenséggel meg nem tartanak, hanem mintha csak a nyomorúságunk, a keserűségünk okozói is lennének, – nos ilyenkor és éppen ezért: serkentsd a füledet, mert az Úr szolgája nem kiált, nem lármáz, szavát nem hallatja az utcán! Még egyszer mondom, amit mondtam két hete, ennek a szolgának nincs médiacsapata, nincs piárja, nem kampányol, nem harsog, nem szórja tele a postaládádat szórólappal, nem érkezik az internetes címedre ezer ajánlkozó levél, nem ugrálnak eléd aktivisták. De megrepedt nádat ne tör el, pislogó gyertyabelet nem olt ki, igazán jelenti meg a törvényt.
Csakhogy, kedves testvérek, fokozódik a dráma, mert Isten népe a nagy elesettségben, és nagy megkeményedésében van. Nagy igazságtalanság történt velem, mondja, rettenet történt velem, gyalázat történt velem! S ebben az érzésében van, amikor Isten elküldi hozzá az Ő szolgáját. Így mondja itt is a szolga és ezzel a következő énekét készíti elő: az Úristen megnyitotta fülemet és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam, hátamat odaadtam a verőnek és orcámat a szaggatónak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés elöl. Ki ez a szolga? – kérdezzük most is. Próféta? Önmagáról beszél a próféta, vagy valaki másról? – kérdezzük mi is, ahogy kérdezte a szerecsen komornyik Fülöptől (ahogy az Apostolok Cselekedetiben olvassuk). Ki ez a szolga?
Amikor Jézus példázatot mond a szőlősgazdáról, aki szőlőt telepít, sajtót épít bele, munkásokat fogad, aztán elküldi szolgáit, hogy adják meg idejekorán a termésből az őt illető részt, akkor a próféták sorsáról mondja ezt a képes beszédet. Megy az egyik, megverik és kihajítják. Jön a következő, jó messziről megdobálják kövekkel és elzavarják. Jön a harmadik, megölik. És küldi sorba, sorba, sorba a szolgákat. Az egyiket megverik, a másikat megölik. És végül azt mondja a szőlősgazda: nem maradt más, csak a fiam, elküldöm. Őt meg fogják becsülni. És amikor meglátják a gonosz szőlőmunkások a fiút, azt mondják: ő az örökös, gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség. A szolga sorsa a próféta sorsa, aki megnyitotta fülét Isten szavára, fölserkentette fülét és nem volt engedetlen. A próféta sorsába az is beletartozik, amit most mond. Hátra nem fordultam, hanem oda tartottam hátamat a verőknek, arcomat a szaggatóknak, a megszentségtelenítőknek, képemet nem fedeztem be gyalázás és köpdösés előtt. A szenvedő szolga ezzel két történetet előlegez meg. Ha végigolvassuk a Zsidókhoz írt levél leírását, ott találjuk a próféta-sorsokat röviden összefoglalva: próféták voltak azok, akiket hitük miatt üldöztek, bujdosók, hontalanokká lettek, elveszítették az országukat, megverték, megölték, kettéfűrészelték, megszaggatták őket. Bújt az üldözött s felé/ Kard nyúlt barlangjában,/ Szertenézett s nem lelé/ Honját a hazában – idézzük a himnuszt. A próféták soráról beszél tehát most az Úr szolgája. És a próféták sora végén Jézus Krisztus áll, akiről azt mondjuk a Heidelbergi Kátéval: Isten fölkente Őt a mi legfőbb prófétánkká és tanítónkká, aki Isten titkos akaratát a mi üdvösségünk felől tökéletesen kijelentette. Nincs elbocsátó levél, nincs szakítólevél, a szövetség él és érvényes. És nincs adósrabszolgaság, mert nem cselekedeteinkből váltatunk meg, nem tudunk érdemet szerezni, nem tudjuk a bűneinket letörleszteni. Kegyelemből tartatunk meg, egyedül az Ő érdemeiért.
Másodsoron ezekkel a szavakkal azt készíti elő, amit majd olvasni is fogjuk legközelebb, amikor az Úr szenvedő szolgájáról hallunk. Részben már most is arról hallunk, – Krisztus szenvedéséről. Ez majd az 53. részben bontakozik ki ez a legteljesebben. Azt mondja: „a hátamat odaadtam a verőknek, orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt, de az Úr megsegít engem, azért nem szégyenülök meg. Közel van, aki engemet megigazít, ki perel énvelem, álljunk együtt elő, kicsoda peresem, közeledjen hozzám. Ímé az Úr, megsegít engem, kicsoda kárhoztatna engem? Ímé, mindnyájan, mint a ruha, megavulnak, moly emészti meg őket.”
Amikor arról szóltam, hogy ez a szolga egyfajta kollektív személyiség, akinek a személyében benne van Isten egész népe, és megfordítva, az ő sorsa fejezi ki a legjobban az nép egész sorsát, egész történetét, akkor csak az egyik felét mondtam el az igazságnak. Ennek a szolgának, ennek a titokzatos alaknak a személyébe, tehát a mi Krisztusunkba, Isten nemcsak a népét foglalja bele, az egykorit is, és nemcsak az újat is. Önnönmagát is belefoglalta. Ímé, az én fiam, elküldőm őt, őt meg fogják becsülni! – mondja a példázatban Krisztus. Tehát abban az elküldött fiúban, abban az örökösben nem mi vagyunk belefoglalva, hanem az, aki elküldötte Őt.
Vegyünk hát vigasztalást! Isten nem adott nekünk szakító-levelet. Mutassátok meg! – kérdezi a próféta –, nincs szakító levél. Hanem itt van az Ő igéje, itt van az Ő szövetsége, itt van az Ő kinyilatkoztatása, és ez érvényes. És Isten nem adott el minket adósrabszolgának. Mutass egyet az Ő hitelezői közül, akinek Ő tartozna. Tartozik Ő valakinek, hogy téged el kelljen adnia? Hívjon ez most bennünket, böjtünkben alázatra, Istenhez fordulásra, megtérésre, megjobbulásra. Hol van anyátok elváló levele, mellyel őt elbocsátottam volna? Vagy hol van egy kölcsönadóim közül, akinek titeket eladtalak volna? Íme, a ti vétkeitekért adattatok el,  – szóról szóra, vétkeitekben adtátok el magatokat, és bűneitekért bocsáttatott el a ti anyátok. Miért jöttem, kérdi az Úr, ha nem volt ott senki? Hívtalak és nem felelt senki. Vagy olyan rövid már a kezem, hogy meg nem válthat, vagy nincs bennem szabadításra való erő? Íme, nem rövid az Úr keze, nem fogyott el az Ő ereje. Aki vigasztalást keres, térjen Hozzá, szövetsége él és örök. Aki isten-árvának gondolja magát, térjen Hozzá, mert Ő él. Igazsága szüntelen, és megáll abban a szolgában, aki nem fordított neki hátat, és aki oda tartotta arcát az őt verőknek és a köpdösőknek, elvette rólunk a gyalázatot, lefizette bűneink és adósságaink terhét –  és kegyelmesen visszafogad minket, hogy népe gyermekei, Övéi legyünk örökké. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal jeleztem, hogy Ézsaiás próféta könyvének a második nagy szakaszából, mely a 40. résznél kezdődik, néhány olyan éneket fogok kiemelni és az elkövetkező vasárnapokon elétek hozni, amely énekeket a bibliatudomány így nevezett el: az Úr szolgájáról szóló énekek. Ezek az énekek a 40. résztől az 55. részig terjedő szakaszban szórványosan találhatók. Voltaképpen jövendölések ezek egy titokzatos alakról. A múlt alkalommal fölidéztük, hogy a jövendölések után hétszáz esztendővel egy szerecsen komornyik Jeruzsálemből hazafelé tartva olvasta a próféta iratait, s kérdezte Fülöpöt: kiről beszél a próféta? Önmagáról, vagy valaki másról? Aztán Fülöp hirdetni kezdte neki Krisztust. Jézus Krisztusról szólnak ezek a jövendölések. (Apostolok Cselekedetei 8,26-40) Amikor a lekcióban felolvastam a szombatnapi kalásztépés történetét, majd Jézus szombatnapi gyógyítását, ott hagytam abba, amikor azt mondja Máté evangélista, hogy Jézus megparancsolta, mi több, megfenyegette a meggyógyítottakat, ne adják hírül, hogy meggyógyította őket, akkor hozzátoldja az evangélista: hogy beteljesedjék Ézsaiás próféta jövendölése... S én itt megszakítottam a lekció felolvasását. A Máté evangéliumában is benne van ez a rész, amit Ézsaiás prófétától idéztem. Vagyis a mi megváltónk, Jézus Krisztusunk önmagára értelmezi a próféta szavát, és aztán a keresztyének Jézus Krisztusra vonatkoztatják az Ézsaiás prófétánál olvasott szakaszokat. Mindazáltal, ez így nagyon könnyű és egyszerű lenne. Vannak ugyanis ennek az éneksorozatnak olyan részei,  amelyek a megértés tekintetében igen bonyodalmasak, ám ha megértjük,  mélyebben beleláthatunk Isten vigasztaló titkába. Mind egy-egy villanás, amikor az Úr szolgájáról beszél a próféta. Egészen pontosan Isten beszél az Ő szolgájáról – íme, az én szolgám! – ahogy  ez a szakasz is így kezdődik: ímé az én szolgám, akit gyámolítok. Az Úr bemutatja az igazság emberét, mert ez a szolga az igazság embere. Ő az, aki törvényt tesz, igazságot hirdet, méltányosságot gyakorol, megtanítja Isten jó útját, a helyes életrendet. Így mondja az Úr: az én szolgám, őt választottam ki erre a célra, őt kedvelem, lelkem erejével felhatalmaztam, hogy ezt a szolgálatot elvégezze.
Most azonban, azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy ki az, aki bemutatja ezt a szolgát. Mert, ha végigolvassuk Ézsaiásnál ezeket a szakaszokat, csak csodálkozni tudunk, mert itt valami egészen újszerű beszédmód nyilvánul meg. Még Ézsaiás próféta könyvének korábbi szakaszához képest is. Megjegyzem röviden, talán éppen ez az oka annak, hogy a bibliatudósok felette sokat vitatkoznak azon, hogy vajon ezt hosszú szakaszt maga Ézsaiás próféta írta volna, vagy más írta, Ézsaiás próféta nevében. A hangütés, a szemléletmód, a megközelítés egészen meghökkentően újszerű. Amikor az Ószövetség történeteit olvassuk, és melléjük tesszük a prófétai kinyilatkoztatásokat is, éppenséggel, első látásra, ugyanazt olvassuk mindenütt, és itt is, amiről az Úr beszél. Bemutatja szolgáját, aki törvényt beszél a népeknek, a törvényt igazságban jelenti meg, népek várnak a tanítására és a földön törvényt tesz. Mi a törvény? A törvény valami nagyon egyszerű dolog. Isten szövetséget köt az övéivel, először Noéval, aztán Ábrahámmal, aztán Ábrahám, Izsák és Jákob népével Mózes által, és a szövetséget mindegyre megerősíti. Ennek a szövetségnek van egy jó életrendje, és a szövetséghez hozzá vannak csatolva függelékül az ígéretek és a fenyegetések, az áldások és az átkok. Aki megcselekszi a törvényt, az él, aki nem cselekszi meg a törvényt, átkot és büntetést von magára. S mindenütt ennek a történetét olvassuk. Szinte megdöbbentő olykor az ószövetségi krónikákat olvasni, melléjük tenni a prófétákat, Ámost, Hóseást, Mikeást, hogy csak az Ézsaiás korát megelőző prófétákat említsem, vagy a nem író prófétákra utaljak, Illésre, Elizeusra, és a többiekre. Így működik a törvény, így működik a világ: aki az Isten útján jár, az áldást kap, aki letér az Isten útjáról, az magára vonja a törvény függelékébe foglalt szankciókat.
Amikor azonban olvasni kezdjük Ézsaiás próféta könyvének 40. részét, valami egészen másféle szemlélet bontakozik ki. Eddig, már bocsánat  a kifejezésért, Isten mint valami felügyelő, világtörténeti minőségellenőrző jelent meg, s ha jól mentek a dolgok, akkor beütötte a márkavédjegyet, s áldásaival díjazta az engedelmességet, ha pedig nem jól mentek a dolgok, akkor büntetett. Olyan ez mint az egyszeregy, ez a világ rendje. Ezt a filozófusok justitia distributiva-nak nevezik, ez a szétosztó igazság, mindenki azt kapja, amit érdemel. Persze, a próféták újra meg újra tudtára adják Isten népének, hogy azért választotta őket Isten, mert megérdemelték, hanem hogy ily módon is szuverenitását, fenségét, befolyásolhatatlanságát bizonyítsa, mint ahogy mi is, ha áldást és kegyelmet kapunk Istentől és firtatjuk önmagunkat, hogy mi miért kaptuk azt – emberileg szólok most – , nem tudunk más választ adni, csak azt, hogy: csak. Miért áldott meg engem az Isten? Csak! Hiszen nem érdemeltem ki, nem tettem érte semmit, sőt éppen az ellenkezőjét tettem.
Itt azonban Isten másképpen mutatkozik be. A történeti könyvekben szinte alig hallunk arról, hogy Isten a világegyetem teremtője, hogy Ő szavával igazgat mindeneket, hogy Isten a semmiből hívta elő a létezőket. Bizony, mintha Jób könyvét olvasnánk itt, a Jób könyvének azokat a részeit, ahol a sok vita után, vagyis miután Jób és a barátai nem jutottak dűlőre, s nem találtak elfogadható magyarázatot Jób szenvedéseire,  maga Isten szólal meg a forgószélből, és csupa-csupa kérdést tesz fel Jóbnak. De ezek a kérdések nem a Jób életéről szólnak, nem emberi eseményekre vonatkoznak, nem történelmi dolgokról szólnak. Az egyik kedves kérdésemet hadd idézzem, gyakran szoktam ezt idézgetni. Megkérdezi Isten Jóbot: meg tudod-e fordítani a Göncöl szekere rúdját? Ha meg tudod, akkor állj elém és mondd el, hogy mi bajod van. És mintha itt is, Ézsaiás próféta könyvében is, ezt látnánk. A szolgáját bemutató Isten önmagát is bemutatja. Ki az az Isten, akinek a szolgájáról beszélünk most?
És ez mindjárt szervesen összefügg azzal a résszel, amellyel korábban foglakoztunk. Emlékszünk rá, még Ezékiás király idején történt, hogy az asszírok bekerítették Jeruzsálemet, aztán eljött a renegát Rabsaké, mint követ, és ott kiabált a városkapu előtt: hol van a ti istenetek, milyen a ti istenetek? Nem látjátok, Damaszkuszt sem mentette meg a maga istene, a filiszteusokat sem mentette meg a maga istene, Samáriát sem mentette meg a maga istene, kicsoda a ti istenetek? Idéztem ennek kapcsán a 42. zsoltárt. Annak a zsoltárnak a közepén mély panasz van, a zsoltáros kiönti a keserűségét, kimondja miért epekedik Istene után. És az is pontosan ebből a helyzetből adódik, ebből a neki szegezett gúnyos kérdésből: hol van a te istened, kicsoda a te istened, micsoda a te istened? Igen, az ember felette hajlamos arra, hogy a maga sorsán, a maga állapotán mérje, hogy kicsoda Isten. Nem is tudunk másképpen tenni, hadd legyek őszinte. A magunk személyes sorsán, a népünk sorsán, az egyház élete sorsán mérjük, kicsoda Isten. Nos, Isten népét most a próféta rettentő dolgokra készíti: fogságba fognak menni, évtizedes hányattatások várnak rájuk, három emberöltőt tesz ki a fogság. S három emberöltő után már nem nagyon tudjuk, mi és hogy volt korábban, az már a történészek tudományába szokott esni. Készíti hát a próféta a népét erre,  éspedig úgy, hogy  isteni üzeneteket ad át. Most ezt mondja: így szól az Úr Isten, aki az egeket teremtette és kifeszítette és kiterjesztette teremtésével a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek, leheletet a rajta élőknek: ímé, az én szolgám... Vagyis Isten megismeréséről is szól. Bemutatkozik, aki bemutatja szolgáját. Vagy másképpen szólva, amikor Isten bemutatja ezt a szolgát, ezt a titokzatos alakot, akkor önmagát is bemutatja: egészen közvetlenül, mint teremtőt, mint világfenntartót. Most nem úgy áll előttünk, mint a történelem ura, hanem mint az egész világmindenség teremtője. Igen, a világmindenségben benne foglaltatik a Föld nevű bolygó is, s a Föld nevű bolygón a kontinens is, és a Közel-Keletennek nevezett kontinensen a Szentföldnek nevezett terület is, és azon egy város is, amit Jeruzsálemnek neveznek, és benne az emberek, és közöttük a próféta is, akinek megjelenti az Úr az ő szolgája titkát. Ha ismeritek ezt a kifejezést, hogy zoom, értitek ez a sorozatot. A fotósok így állítják be az optikát. Az a zoomolás amikor az elektromos Nos, most tágítanuk kell a dolgot, kilépünk a világegyetembe, s eközben egyszerre kicsinyedik minden, ami itt van. Itt van Jób a világfájdalmával, minden róla szól, minden őrá irányul, mert ha fájdalma van az embernek, akkor az egész világ reá leselkedik. Aztán megszólal Isten a forgószélből, és elkezdődik a zoomolás: honnan jön az eső, ki rekesztette el egymástól a szárazföldet és a tengert, meg tudod-e számolni a csillagokat? S egyre inkább azt érezzük, amit Ábrahám mondott, amikor megjelent neki Isten szövetséget kötni: por és hamu vagyok! Por vagyok! Ahogy beletekintünk Isten véghetetlenségébe, egyre kisebbnek és kisebbnek érezzük magunkat. De ez nem a mi lekicsinylésünk. Éppen megfordítva. Milyen csodálatos azt tudni, hogy a porszem embernek Isten szabadítást készít, a porszem embernek Isten kedvezést ad, a porszem emberhez odahajol, különös módon bánik vele! Mi hallottunk a múltkor? Bizony, fű a nép! Megszárad a fű, elhull virága, ha az Úr szele fuvall reája. Fölkapja a szél a port és odébb teszi. S mégis...Szól az Úr a porszem emberhez – és szava megmarad örökre.
Így mutatja be Isten az ő szolgáját, ebben a rövid részben is, amit most felolvastam. Nem kiált. Nincs média-csapata, nincs televíziója, sajtója, nem tud önmagának reklámot csinálni, nem kampányol, nem kiált. Nem hallatja szavát az utcán, nem lármáz. Valami egészen megdöbbentő hallani, hogy Isten úgy küldi szabadítót, hogy voltaképpen nem hívja fel rá a figyelmet. Mit olvasunk Máté evangéliumában? Jézus, ha odaviszik hozzá a betegeket, a nyomorultakat, mindent meggyógyítja – elképzelhetetlen, de így történt. Máté így írja:  mindenkit meggyógyított. És... és megfenyegeti őket, hogy ne adják ezt hírül senkinek, hogy beteljesedjék a próféta mondása. Ímé az én szolgám, nem kiált, nem lármáz, az utcán nem hallatja az ő szavát. Mígnem – mondja a próféta – igazán megjelenti a törvényt. Aztán, azt mondja: nem töri el a repedt nádat, és nem oltja ki a pislogó gyertyabelet. Talán emlékeztek rá, amikor Rabsaké Jeruzsálem falaihoz állt és átadta az ultimátumot a jeruzsálemieknek, belefűzte a szavaiba  azt az üzenetet is, hogy tudjuk ám, miben reménykedtek ti, Egyiptomban reménykedtek, de az egy törött nádszál, amire ha rátámaszkodik az ember, elreped, és átszúrja a tenyerét (Ézsaiás 36,5). Ezt a képet idézi most itt a próféta, de általánosítja, és egyúttal egészen személyessé teszi. Egyszerre mondja ki ezzel, hogy az Úr szolgája a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Mert éppenséggel ilyen az életünk. Nem megrepedt nádszál az, nem valami pislogó gyertyabél? Éppen csak vagyunk, de ahogy vagyunk, azzal már nem tudjuk a rendeltetésünket betölteni. A nádszál – egyiptomi nádról van szó – botként alkalmazható, lehet rá támaszkodni, a fáradt vándor, a beteg ember, a sánta mind-mind használhatja. Ha viszont megrepedt, nem tölti be rendeltetését. És mire jó a pislogó gyertyabél? Hol fellobban, hol szinte elalszik, csak kormoz. Világítani nem világít már, éppen csak pislákol. Van egy jó magyar mondás, súlyos betegről mondjuk: hálni jár belé a lélek. Szép ez a kifejezés. Amikor lélek kellene, erő, bölcsesség, józanság, éppenséggel életteljesség, vagyis napközben, akkor nincs, s akkor van meg mindez, amikor alszunk, vagyis mintha nem is lenne. Olyan az életünk, mint a betegen alvó emberé. De azt mondja az Úr szolgájáról, hogy ő nem töri el e repedt nádat, nem oltja ki a pislogó gyertyabelet. Sőt, ő maga nem pislog és nem reped, míg a földön törvény tanít és a szigetek várnak az ő tanítására.
Tudjuk, kétféle módon lehet valamiféle igazságot tenni. Kálvin jegyzi föl, hogy egy kisvárosban két templom két prédikátor szolgált. S ketté is oszlott mindjárt a közösség. Mert az egyik amolyan istennyilával, poklokkal, kénköves tűzzel fenyegető, ítélkező prédikátor volt, ma ezt úgy mondanánk: ő volt a fundamentalista. Mindig keményen odamondta az Isten törvényét, a törvénytáblával jól fejbe kólintotta a népeket, igehirdetésében kinyitotta a kaput egyenesen a poklokra és lapátolta be oda a hitetlen bűnös, rettenetes istentelen népet. A másik prédikátor édes szavú volt, ő csak simogatott, szeretgetett, becézgetett Elmagyarázta a bűnökről, hogy nem nagy baj az, ha vannak, de az Úr szeret nagyon minket, sőt annál is jobban. Akkor lett aztán nagy baj, amikor bejött a reformáció és elrendelték a lectio continua szerinti igehirdetést, vagyis nem lehetett textusokat kicsipkedni a Bibliából. Addig a fundamentalista mindig talált valami keményet a Királyok vagy a Bírák könyvében vagy a Prófétáknál, amolyan jó ostoros textusokat,  a másik, az édes szavú meg a zsoltárokban vagy a Bölcsességnél meg az Apostoloknál szép kedves, bátorító igéket. Mostmár arról a textusról kellett prédikálni, amelyik soron következett. Kálvin nem kevés iróniával jelzi, hogy az egyik prédikátor igen boldog volt az első vasárnap, mert rettenetes kemény szavak voltak ott a prófétánál. A másik meg búbánatos, mert ő a szépet szerette volna mondani. Aztán a következő vasárnap fordult a dolog, mert a próféta következő szakaszában  szép vigasztaló, bátorító üzenetek voltak, s akkor boldog volt az édes szavú prédikátor, és boldogtalan a tüzes szavú. Nos, hogy legyen ez, kedves testvérek? S folytatom a sort. Mi is el szoktuk így egymás között osztani, hogy  melyik templomba miért érdemes menni. Azt ugyan nem tudom, hogy ide miért érdemes, de azt tudom, hogy a többi kollega mind be van lajstromozva. Aki szeretne egy jó nagy lelki taslit kapni, az menjen arra (mutatom: észak-keletnek). Aki szeretne sírni, az menjen arra (mutatom: délkeletnek), aki szeretne valami nagyon édeset, az arra felé menjen (a Duna irányba), aki okosat, az arra felfelé menjen a hegynek. El van ez így osztva. No de a pszichológusok is így vannak, ugye, kedves testvérek? Vannak pszicho-tréningek, ahova bemegy a delikvens, s azzal kezdik, hogy leüvölti a fejét. Aztán az illető vagy összeszedi és nekidurálja magát, s akkor még Európa-bajnokságot is nyerhet, vagy odébbáll. És van pszichológus, aki öt-hat évig elízlelgeti az illető problémáját, és édesen, megértőn  elmagyarázgatja, kenegeti a lelket. Nos, lehet szemezgetni. Mert, prédikátorok ide, lélekgyógyászok oda, sőt tanárok emide, a dolog az, hogy mi meghasadunk e módszerek között. De ha azt halljuk az Úr szenvedő szolgájáról, hogy törvényt hirdet igazán, meg kell kérdezzem, mi jut nektek eszetekbe? Törvényt hirdet igazán az Úr szolgája. Vagyis, ugye, rend lesz! Végre! Ám ugyanezen a soron azt mondja a próféta, hogy megrepedt nádat nem tör el, pislogó gyertyabelet nem old ki.
Csak Jézusból értjük meg ezt a titkot, hogy ezek nem külön-külön módszerek, hanem ez az Isten útja velünk. Ha Ő törvényt hirdet, nem azért hirdeti, hogy átgázoljon rajtad,  – de törvényt hirdet, nem ment föl alóla. Ha igazságot mond az Isten, nem azért mondja, hogy megsemmisítsen vele, – de igazságot hirdet, hogy megirgalmazzon, azért mondja az igazságot. Mi elhallgatással próbáljuk az embert nehéz helyzetéből kihozni. Máskor meg, amikor kimondjuk, hogy mi a helyzet, azzal egyidejűleg ki is mondtuk róla a halálos ítéletet.
Íme, szombat napon éhesek a tanítványok. Bemennek a vetésbe, letépik a kalászt, kimorzsolják a kezük között, azt eszik. Dolgoztak, arattak, amit a törvény nem enged szombat napján. Ez az élet rendje. Ha azt megsértjük, megszegjük – tessék elolvasni a Bírák könyvét, Királyok könyvét és a többit – akkor elvész a rend, és anélkül nem lehet élni. S mennek is mindjárt az ítélkezők, s mondják Jézusnak: a tanítványaid azt tették, ami szombat napon tilos cselekedni. Akkor Jézus azt mondja: nem hallottátok, mit tett Dávid, a szent király, amikor bement és azok is, akik vele voltak, a szentélybe, s mert éhesek voltak, megették azt a kenyeret, amit csak a pap ehet meg?  Igen, meg van írva, semmi dolgot ne tégy szombaton. De az is meg van írva a törvényben, hogy a papok minden szombatot megszeghetnek. Nekik nem tiltja, hanem parancsolja a törvény a szombatszegést. Aztán a következő szombaton azzal provokálják Jézus, hogy elé visznek egy béna kezű embert gyógyítani. Az is munka. Aki orvos, ápoló, aki töltött hosszú időt betege ágya mellett, aki beteg és orvosok gyógyító kezére adja magát, az tudja, hogy ez az egyik legnehezebb, de legdrágább és legszentebb munka. Nos. lehet szombaton gyógyítani, lehet dolgozni szombaton? Lehet ezt a nehéz munkát végezni? Jézus visszakérdez: ki az közületek, akinek a juha kútba esik, s nem megy oda és nem húzza ki rögtön? Hát ti drágábbak vagytok a juhoknál, és az embernek Fia a szombatnak is ura! Majd a prófétákkal az üzeni: irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Ez az Úr szolgálja, kedves testvérek! Nincs piár-ja, nem szerepel a bulvárlapok oldalán, a népszerűségi mutatója nem mérhető, nem fog semmilyen választást soha sehol megnyerni, mi több, elrejti önmagát, mígnem igazán megjelenti a törvényt, mígnem teljes igazságra viszi a törvényt. A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, –  de Ő nem megrepedt nádszál, Ő nem pislogó gyertyabél. Igaz Isten – és igaz ember! Megirgalmaz. Ez azt jelenti, hogy nem azért ment fel bennünket, mert, úgymond, semmi nem történt, mikor mi vétkeztünk. Hanem azért irgalmaz meg, mert be akarja tölteni a törvényt. Megkönyörül, de nem azért, mert végre az embernek sikerült valami érdemest alkotnia, hanem mert szívéből nagy és védhetetlen áradással árad az Istennek a szeretete. Ímé, az én szolgám, akit gyámolítok, a választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. S így fejezi be: nem pislog és nem reped, míg a földön törvényt tanít és a szigetek várnak tanítására.
Az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus Isten tökéletes és teljes igazságát hirdette. Az mondja: egy betű, egy pontocska nem maradhat el az Isten törvényéből. Nem rövidíti meg a törvényt, betölti a törvényt. És ahogyan Ő tölti be az Isten törvényét és igazságát, abból értjük meg igazán, miért adta Isten ezt a jó életrendet mindannyiunk számára. Nem az a kérdés, hogy ki mit szeret. Van, aki azt szereti, ha megdorgálják, megrettentik, talpra serkentik, noszogatják, ösztökélik, döfölik, és akkor megy a dolog. Van, aki meg azt szereti, amit tőlem is szoktak kérni, hogy Püspök Úr, dicsérjen már meg! Hát megdicsérem. De nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy mit akar Isten? Mert ő sem a könnyeink, sem a dicsekvésünk nem hatja meg – nála elvégzett, örök akarat van üdvösségünk felől. Isten azt akarja, hogy az ember, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett, boldog életközösségben élvén vele, Őt megismerve, jóságát ízlelve, Őt dicsőítse szüntelen. Ímé, az én szolgám, ímé, a mi Krisztusunk, ímé, a mi szabadítónk.
Imé, Ámen