A te javadra

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az előző két alkalommal, Pál apostol Római levelének 13. részén elindulva, arról a kérdésről szóltunk, hogy mi köze van a keresztyéneknek az államhatalomhoz, vagy mi köze az egyháznak az államhatalomhoz?  Minket, 21. századiakat a világ megannyi forradalma, lázadása, viszálya, anarchiája után meghökkentett és meg is rendített Pál apostol egyenes és világos szava: mindenki engedelmeskedjen a felsőbb hatalmasságoknak! Aztán a legutóbb elmondottam az ellenállási záradékot is, mert az engedelmességünkhöz, Istentől parancsolt jó polgári erényeinkhez hozzátartozik egy záradék is, egy ellenállási, de még inkább függetlenségi záradék, arra az esetre, ha az államhatalom nem a gondviselés szerinti szerepét tölti be. Mit tehetünk mi akkor, hogyan álljunk ellen vagy hogyan ne álljunk ellen? Sok mély megfontolást hallottunk erről. Ma azonban, még egy részben beszélnünk kell egy olyan hatalomformáról is, amely magába vonja a politikai, állami hatalmat, mondjuk így: a gondviselés rendjét,  és az isteni hatalmat, a spirituális hatalmat.
De ebben az esetben nem teokráciáról van szó, mint a régi Izraelben, hanem ennek a megcsúfolásáról vagy a paródiájáról. Ezért olvastam fel a Jelenések könyvének 13. részéből a nagy fenevad prófétájáról szóló jövendölést. Ebben a jövendölésben, a mennyei látnok, János apostol világosan leírja ezt a lehetőséget is. És ha meggondolom a sorrendet, lehet, hogy fordítva is kellett volna kezdeni. A nagy fenevaddal kellett volna kezdeni, aztán a mi szabadságunkkal,   aztán azzal a kérdéssel, hogy mi a teendő, ha a gondviselés rendjét elsikkasztja az ember, ha egy hatalom visszaél Istentől kapott mandátumával? És talán a legvégére kellett volna hagyni azt, amit Pál apostol a Római levélben mond, hogy mindennek ellenére is, hogy mindezzel együtt is, minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, mert az Isten szolgája az a te javadra.
De nem bánom ezt a mostani sorrendet sem, mert éppen így érkeztünk a 2. Korinthusi levélhez, annak sokat idézett és híres passzusához, amit Pál apostol a korinthusiak lelkére köt. A korinthusiak – mondja az apostol – szorosságban vannak, elvesztették azt a tágas teret, amelyről a zsoltáros olyan szépen beszél: Isten tágas teret adott neki, lábát ékes kőre állította, kinyitotta a szabadság nagy lehetőségét. Pál jól érzékeli a korinthusi nyomorúságokon, a bajokon, a vitatkozásokon, a sértődéseken, hogy nem pusztán a külső körülmények romlottak meg ott Korinthusban, vagyis nemcsak a saját koruknak, saját városuknak, saját világuknak megannyi baja szorult  rájuk. Azt mondja nekik: ha szorosságban vagytok, nem bennünk vagytok szorosságban, hiszen a mi szívünk megnyílt, a mi lelkünkben véghetetlen tér nyílt számotokra, – szívetekben vagytok szorosságban. És jelzi, hogy miből támad ez a szorosság. Kérdéseket tesz fel: ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi szövetsége van igazságnak hamissággal, vagy mi közössége van világosságnak sötétséggel, vagy mi egyezése van Isten templomának a bálványokkal, és mi közössége van Krisztusnak a Béliállal?
Erről a Béliálról kell néhány szót szólni. Különös név ez, vagy inkább megnevezés. Az Ószövetségben számos helyen találkozunk vele, és Pál apostol is úgy idézi ezt a korinthusiaknak, mint akik többé-kevésbé tisztában vannak a név, mit jelentésével. Mi ez a Béliál, ki ez a Béliál? Az szó azt jelenti, ami vagy aki mindenféle méltóság vagy érték nélkül való. Ha az Ószövetséget fellapozzuk, azt találjuk, hogy a Biblia-fordítók olykor meghagyják a szót, Béliál, máskor, értelmezve fordítják. Például, amikor Anna elmegy Silóba imádkozni, hogy Isten ajándékozza meg gyermekkel, és ott egy elragadtatott, eksztatikus imádságot mond, mire Éli, a főpap azt hiszi, hogy egy részeg asszony imádkozik ott és hessegentgetné el onnan, mire Anna könyörgőre fogvan odafordul hozzá és azt mondja: ne tekints engem rossz asszonynak, azaz: Béliál lányának (1Sámuel 1,16). Aztán ugyanitt azt olvassuk, hogy Éli fiai megromlottak, elfajultak, Béliál fiaivá lettek (1Sámuel 2,12), ez ott, abban a helyzetben nem azt jelenti, hogy bálványimádókká lettek, hanem korrumpálódtak. Béliál tulajdonképpen nem is bálványt jelent, majd erről is szólok, hanem a megromlást. Azt amikor a dolgok a fonákjukra fordulnak. Mi köze az igazságnak – kérdezi Pál apostol – a hamissággal, mi köze a világosságnak a sötétséggel, mi köze a Krisztusnak, minden üdvösség szerzőjének, a kegyelem Urának, az örök életre bevezető Úrnak Béliállal, a semmivel, a senkivel, az értéktelenséggel? Más esetekben az Ószövetségben gyalázkodást jelent. Amikor például Dávidnak menekülnie kellett, mert a saját fia, Absolon fellázadt ellene, menekülése közben az út szélén megjelent egy Sémei nevezetű atyafi, a Saul rokonságából és gyalázni kezdet őt. Így szokott ez lenni, ugye, – vesztőre áll a király, hát lehet szidni, már nem ő a király, megpuccsolták. És így kiabál ellene Sémei: vérszopó is istentelen ember (2Sám 16,7). Nos, ez az istentelen (vagy gyalázatos) ember, ahogy a bibliai fordítások ezt visszaadják, ez itt: Béliál fia, aki semmit nem ér, aki mindent a fonákjára fordít. Más esetben gonoszság fiának fordítják, Béliál a gonosz maga.
Nos, amikor Pál apostol a korinthusiakat kérdezi: mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? –, akkor ebben a szóban ott van minden rossz, a gonosz, a minden jót tönkretevő, mindent a visszájára fordító, és ezért ott van benne az istentelenség és az Isten elleni lázadás is. Nem szoktam a szószékről hosszasan verseket idézni, mert rossz a memóriám, úgy hogy most leírtam John Miltonnak az Elveszett paradicsomból azt a leírását, amelyben versbe szedi, hogy az angyalok bukása után miféle spirituális hatalmak érkeztek a földre, hogy megrontsák az Isten és az ember közti csodálatos teremtési szövetséget. Beszél először Molochról, ez bálványisten volt, akinek emberáldozatot kellett bemutatni, aztán beszél Tammuzról, aki a termékenység istene volt, és jött Dágon, meg a többi, és aztán azt mondja:
jött végre Béliál,
kinél bujább szellem nem hullott az Égből,
s romlottabb: bűnt szeretni önmagáért;
szentélye nincs, oltára sem tüzel,
de kéjjel, kénnyel, vajh, ki fertezett
nála többször Isten-szentélyt, midőn
pap lett istentelen, mint Éli sarja?
Angolul ez így van: When priests turn atheist – amikor a papok ateistává lettek. Nemrégiben olvastam egy újsághírt egy másik kontinensről, most nem is kívánom megnevezni, hogy egy protestáns egyházban egy lelkész (lelkésznő, mindegy, egy lelkész) bejelentette a szószékről, hogy ő ateista. Azt hiszen, ha ilyen történik az anyaszentegyházban, hát ha bejelenti, utána összecsomagolja a palástját, leteszi a lelkészi hivatalba, kezet ad a gondnoknak, leadja a templomkulcsot és keres magának más kereső foglalkozást. De abban az egyházban vita tört ki, hogy papkodhat-e továbbra is vagy  inkább ne papkodjék! És már egy esztendeje tart ez a vita, a véleményszabadságnak, az emberi méltóságnak, a gondolat-szabadságnak, a mindent befogadásnak az égisze alatt, - nyilván, mi másnak az égisze alatt? Amikor a papok ateistává lesznek– ekkor működik Béliál.
És azért sem nevezem meg közelebbről ezt az országot és ezt az egyházat, mert ez nem páratlan. Hiszen Milton is azt mondja, éppen Éli fiai kapcsán: amikor a papok lettek istentelenekké, mint Éli fiai, – akik a Béliál fiai, a gonosz gyermekei lettek. Egy spirituális erőről vagy hatalomról van itt szó, és erről olvastunk a  Mennyei jelenések könyvében is. Ezért nem olvastam fel a Jelenések könyve egész 13. részét, az elejét, amikor láthatjuk fölemelkedni az Antikrisztust, hanem csak az Antikrisztus prófétájáról szóló részt olvastam fel. Ennek, mondja János, hatalom adatott, hogy bélyeget helyezzen el az embereken. Bálványszobrot készíttet az Antikrisztusnak, hódoltatja a bálványszobor előtt a szabadokat, a rabszolgákat, a szegényeket és a gazdagokat, az öregeket és a fiatalokat. De aki nem hódol meg, hatalma van arra, hogy megölje.
Voltaképpen erről beszél Pál apostol is a korinthusiaknak, és ezt a különös paradoxont szeretném most ide hozni. Azt mondja az apostol: korinthusiak, nem a mi szívünkben vagytok ti szorosságban, hanem a saját szívetekben vagytok szorosságban. Béliálnak, legyen az valami szellemi valóság, legyen az valami emberformában megjelenő hatalom, legyen az egy állami apparátus, legyen bármi, amiről azt mondja Milton: a bűnt szeretni önmagáért, nos, ez Béliál lényege: a bűnt szeretni önmagáért! Béliál propagandájában és ideológiájában ott van az ígéret és a kecsegtetés, hogy végtelen tágasságot ad az embernek. Ezért azt kell mondjam, hogy Béliál mai korszellem – a mindent szabad, a mindent lehet szelleme,  az önbecsapás szelleme, hogy hamarost végtelen tágasság nyílik az ember előtt. És mire nyílik végtelen tágasság? – az önmegvalósításra. Néha én magam nem veszem észre, mikor beszélgetek valakivel, és ráfordul a szám erre a szóra: önmegvalósítás. De most azt kérem mindenkitől, hogy gondoljon bele mélyebben –önmegvalósítás. Egyetlenegy vonatkozást hozok csak ide, tökéletesen érteni fogjuk, miért kérem ezt.
Élt a 16. század elején egy kitűnő tehetség. Jogásznak tanult, majd egy életveszedelemből való szabadulás után fölajánlotta önmagát Szűz Máriának és Szent Annának, belépett az első kolostorba, azok éppen ágostonosok voltak, fölfedezték, hogy fantasztikus intellektus, kitaníttatták, és egy akkor induló kis egyetemen ő lett az Újszövetség professzora. Az egész életét arra tette föl, hogy megvalósítsa önmagát. És ez már szép karrier. Az édesapja egy parasztból lett bányászmester volt, ő az első értelmiségi a családban, ez abszolút karrier, érdemes tehetség. Már csak az van hátra, hogy Istennél is megvalósítsa önmagát. De folyton falba ütközik -, vagy inkább önmagába. És belehasított az evangélium olvasása nyomán a kérdés: hogyan lehet nekem Isten elé odaállni, és legtökéletesebben produkálni, és elnyerni a kitűnő bizonyítványt és bevonulni vele a mennyek országába? De az evangélium válasza az, hogy nem lehet. És akkor ez az önmegvalósítás hirtelen szorossággá vált ebben a fiatalemberben, és a kérdése megváltozott: hogyan találok kedvezést, hogyan találom meg az irgalmas Istent? Hogy találom meg az igazságos Istent, aki megkegyelmez, de nem úgy, hogy szemet huny a hibáim fölött? Mert az nem irgalmasság, hogy szemet hunyunk valami fölött, vagy megegyezünk: te is elnézed, én is elnézem! Ez a bűn sunyi szövetsége. Hanem aki irgalmas, az fölemel engem esendőségemből, nyomorúságomból. Egyszer idéztem már ennek a nagy tehetségnek, Luther Mártonnak a visszatérő álmát; azt álmodta, hogy egy lajtorján hág fel a mennyek országába. És amint egyre följebb és följebb jut, egyszer csak arra eszmél, hogy ez a létra embercsontokból van rakva. Az ősei csontjából, a barátai csontjából, az elárult társak csontjából, az átgázolt emberek csontjából – és nem ér sehova ez a létra, nem ér el az Isten trónjáig. Idéztük Pál apostolt is a Római levélből: óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?  De mit mond Béliál? Gyertek, tágas teret, végtelen lehetőséget, a lehetőségek fölfoghatatlan változatosságát kínálom nektek önmegvalósításul. És azt mondja Béliál: legyen ilyen az egyház is, mert akkor jó az egyház, hogyha ezt fölkínálja. Akkor jó fejek a papok, hogyha erről prédikálnak, akkor ügyesek a presbiterek, hogyha erre hívogatják az embereket.
Nos, ebben éltek ott a korinthusiak. De egyszercsak kiderül (és mindig kiderül!), hogy Béliál véghetetlen tágassága a legnagyobb szorosság, hogy ez a mindenre való megengedés ez az ember abszolút gúzsba kötése, ez a nagy igyekezet, nagy erőösszpontosítás, nagy élet-átrendezés valójában a lényegnek az elvesztegetése. És amikor arról beszélünk, hogy miért mondja Pál: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak?, vagy: hogyan viszonyuljunk az államhoz a politikához? –, ki sem merem jelenteni, kedves testvérek, roppant el vagyunk tévelyedve. A magyar ember különösen, mert kormányzatról, hatalomról, politikáról  már csak káromkodva beszél, holott a gondviselés egyik eszközéről kellene szólnia. Hadd idézzem azt a régi, szép 16. századi tanítást, amit Bullinger, a zürichi reformátor fejt ki a  Második Helvét Hitvallásban, hogy tudniillik: a gondviselés eszközeit nem szabad megvetni. Ha pedig számomra áldásul lehet egy orvos gyógyító keze, ha nekem áldásul van egy jó tanító, aki megtanít a betűvetésre, egy mesterember, aki megtalpalja a cipőmet, egy pék, aki ízletes kenyeret süt, – akkor az állam is Isten szolgája – ahogy Pál apostol mondja – , a te javadra, épülésedre, hasznodra. Ezért kéri Timótheust, hogy rendelje el a gyülekezetben: tartassanak könyörgések királyokért, fejedelmekért, hatalmasságokért, minden uraságokért, hogy nekünk békés időnk legyen, hogy igaz szívvel, teljes szabadságban készülhessünk az üdvösségre, hogy ne teljen mással az életünk – ahogy Kálvin mondja –, mint az eljövendő életről való elmélkedéssel.
Na, de hát így van ez, testvérek, mindig így van ez? A mai kor államalkotó, törvényhozó, alkotmánycsináló, nagy politikai eszménye a Béliál eszménye: a „mindent szabad” révülete, a korláttalanság eszménye. Pál pedig rámutat a korinthusiakra és azt mondja: kedves korinthusiak, nem az a bajotok, hogy volna még egy csomó dolog, amit nem tehettek meg, nem az a bajotok, hogy ez a szigorú Pál apostol rátok mennydörög, hogy vigyázzatok már és ezt ne tegyétek, azt ne tegyétek! Vajon a ti apostolotok, Pál egy borzasztó fundamentalista valaki, egy erkölcscsősz, egy vaskalapos, aki élvezi, hogy gúzsba kötheti a keresztyéneket? Nem veszítek észre, korinthusiak, hogy a szívetekben vagytok szorongásban? Hát nem veszítek észre, hogy olyasmire indultok és vállalkoztok, ami lehetetlenség? Mi köze van a világosságnak a sötétséggel, és miért álltok ti a hitetlenekkel felemás igába?  Miért gondoljátok azt, hogy ha beálltok velük felemás igába, akkor majd az üdvösség felé fogják húzni ők is? Éppen ellenkezőleg: felemás igában lenni azt jelenti, hogy behajtottad a fejedet a járomba, a nyakadra tették azt, és másfelé rángatnak.  Hát most miért sóhajtozol, hogy oda a nagy szabadság, hogy oda a végtelen lehetőségek világa, hogy rabszolgája lettél egy illúziónak?
Tertullianus egyházatya, amikor saját korának a tévelygőivel vitatkozik, jól látja mindezt. Persze, ő filozófiának nevezi ezt a világszemléletet, de nem kell a kifejezéstől megijedni, abban a korban, Krisztus után, a 2., 3. században, különösen Észak-Afrikában azt nevezték filozófiának, aminek ma az Egyesült Államokban nevezik. Ez nem Immanuel Kant okosságát vagy Hegel elvonatkoztatott titokzatos gondolatait jelenti, legkevésbé Aristotelest vagy Platónt. A filozófia itt azt jelenti: modus vivendi. Mi a filozófiád? – kérdezi az egyik vállalkozó a másiktól. Csak minden második kuncsaftomat csapom be – feleli az. Hát ez egy jó kis filozófia, ugye?! Mi a filozófiád? Nem teszek túl sok súlyt a mérleg aljára, nehogy hamar észrevegyék, hogy hamis mérleggel mérek -, mit ne mondjunk, ez is egy filozófia. Ellopom a tudóstársam szellemi termékét, plagizálok – mondja egy harmadik. Na, hát ez is filozófia. Most ahogy zajlanak a nagy elnökválasztási kampányok a nagy országban, elmondja ott a hölgy is, meg a vigéc is, a két szőke ott az Egyesült Államokban, hogy mi a filozófiájuk. Mármint az életfilozófiájuk. Így érti Tertullianus is a 3. században, amikor azt mondja, hogy:  mi köze van Jeruzsálemnek Athénhez, mi köze van az akadémiának a egyházhoz, mi köze van az evangéliumnak a filozófiához, és az igazságnak a hamissághoz? Mi köze van a Krisztus megváltott és megszabadított gyermekeinek a bűn rabszolgáihoz? Mi köze van az irgalmat nyert gyermekeknek, az örök életre meghívottaknak, akik így tudnak ujjongani, hogy nincs kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak, mi közük van nekik azokhoz, akik Béliál szellemében még mindig az önmegvalósítás bálványa körül forognak? Mert amit Milton mond –  a bűnt szeretni önmagáért! – abba beletartozik az is, hogy szeretni azt, aki szereti a bűnt, és: törvényt hozni, hadd szeressék az emberek a bűnt, meg törvényt hozni: hogy nincs is bűn, - sőt, törvényt hozni, hogy nincs törvény. Nincsen bűn, csak végtelen szabadságok vannak – ennek a filozófiának mi köze az evangéliumhoz, az ilyen akadémiának mi köze van az egyházhoz?
Egyszóval, amikor az apostol szavát fontoljuk: mindenki engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, – jó, ha mindig beleértjük azt, hogy azért, mert Istennek szolgája az;  és jó, ha tisztán és világosan látjuk, hogy a szolgák föllázadhatnak. Jézus mond erről példázatot (Lukács evangéliuma 12). Elment a gazda, távol van, és az egyik szolga átveszi helyette a tisztet. Fölövezi magát és szolgál szolgatársainak: megteríti az asztalt, és segíti őket. A másik meg azt mondja: távol van a gazda, sőt, nincs is (ateizmus!), és elkezd a többieken basáskodni, uralkodni, ütni-vágni őket, majd hazajön a ház gazdája... Szerelmeseim, magatokért bosszút ne álljatok, enyém a bosszúállás, én majd megfizetek! De azt is mondja Pál: ne legyetek velük felemás igában, szakítsátok el magatokat tőlük. És ez nem a fizikai elkülönülést jelenti. A mi Jézus Krisztusunk megtanított minket erre. Pál apostol sem azt kéri: tessék gettót csinálni, valami kis keresztyén szigetet, kimenekülni a világból és valahol létrehozni egy Isten-városát. Abból sose lesz jó. Jézus is azt mondja: Isten felhozza a napját jóról gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak egyaránt. Itt tehát szellemi mozgásról van szó, meghatározó irányról. Merre megy ez az iga, amibe beállsz, merre húzol, – az elveszésbe, a romlásba, vagy Isten igazsága felé?
A modern kor, testvérek, nem modern. A modern kor ugyanolyan, mint volt az első keresztyének idején, a modern város nem modern város, ugyanolyan, mint volt Korinthus, a modern eszmények nem modernek, ugyanolyanok, mint a régiek; Béliál sem új alakzat, régi úr ő a lelkek fölött, régi bűnre csábító, régi szabadság-kínáló és rabszolgaságba döntő, régi csaló, régi szétdobáló és régi vádló.
Még azt itt hozzá kell tennünk, hogy az apostol utal korábbi levelére, amellyel megbántotta a  korinthusiakat. De nem bánom – mondja – csak térjetek meg végre! Azt akarja megérteti a korinthusiakkal, és velünk is, hogy szemrehányása a megjobbítást, megtérést, az Isten igazságához való visszahívást jelenti. Amikor viszont azt mondja: mi köze Béliálnak Krisztushoz? -, akkor kimondja a rossznak az egyik legfőbb tulajdonságát: bűnre csábít, aztán bevádol, bevisz a rosszba, aztán feljelent. Hagyja, segít, meggyőz, hogy letérj az Isten útjáról, és ha megtetted, megvan ellened a panaszirata. Mi egyezsége van Krisztusnak Béliállal? Krisztus nem a vádlónk, hanem a felszabadítónk, Krisztus nem a kárhoztatónk, hanem az üdvözítőnk. Ezért kérdezi Pál apostol a Római levélben: ki szakít el bennünket Isten szeretetétől és kicsoda vádol bennünket és kicsoda kárhoztat bennünket? Hiszen Krisztus, megszabadított, Krisztus üdvösséget adott! Kérdezzétek meg, testvérek, magatokat is, szíveteket, lelketeket: mi egyezsége Krisztusnak a Béliállal, mi köze van világosságnak sötétséggel, s kell-e a hívőnek a hitetlennel felemás igában járni? Az apostol azt mondja: menjetek ki közülük, szakadjatok el, tisztátalant ne illessetek, és azt mondja az Úr: magamhoz fogadlak titeket, leszek nektek atyátok és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá – ezt mondja a mindenható Úr. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Két héttel ezelőtt, amikor a Római levelet olvastuk és a 13. részből hallhattuk Pál apostol fellebbezést és vitát nem tűrő egyenes utasítását: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak, az Igébe tekintve számos kitűnő mély és nyomós érvet találtunk hozzá. Ám istentisztelet végén többen is odafordultak hozzám és azt kérdezték, hát hol van az ellenállási záradék? hol van a zsarnokölés joga? akkor minden diktatúrának engedelmeskedni kell? Úgy hogy nem hagyhatjuk abba a Római levélben foglaltakat, folytatni kell. Most azért választottam Pál apostolnak Filemonhoz írt levelét, mert itt jelenik meg számunkra legmélyebben az, hogy mit jelent – most nevezzük így – az ellenállási záradék. Mit jelent az, amikor a keresztyén ember tudja és látja, hogy Isten gondviseléséből hatóságokat, hatalmakat, urakat, királyokat, fejedelmeket, rendőröket, katonákat, bírókat, kormányzatot rendel azért, hogy nekünk békés és jó életünk legyen, és ezért Istennek hálát is ad, ám eljut oda, hogy már nem szabad fejet hajtania? Van olyan helyzet, amikor nem hajthatunk fejet? A tudósok szerint Pál apostol Rómából írta ezt a levelet Filemonnak; tehát már ott van Rómában, ott zajlik a pere, és tudja, ahogy nemcsak itt, hanem a Timótheushoz írt levélében is megírja, hogy nincs jó kilátása arra nézve, hogy ezt a pert ő megnyeri. Talán már benne van a levegőben a Néró féle őrjöngés, mert mindez itt Néró idejében történik. Talán már fogalmazzák a római császár udvarában az ideológiát, a propaganda-szöveget (régen is voltak propaganda-minisztériumok), arra az esetre, ha valami nagy baj történik Rómában, akkor azt a keresztyénekre kell ráfogni. Szépen, szabatosan meg is fogalmazzák már a vádat, odium humani generis –, az emberi nem gyűlölete. És kétezer év óta azt hajtogatják, hogy jó fejek lennének egyébként a keresztyének, ha nem gyűlölnék az emberiséget... Ezt mindig is hallottuk. Innen, Rómából írja az apostol a levelet,  és ezt két, három ok miatt is fontosnak tartottam megemlíteni.
Az egyik az, hogy amit az apostol a záradékban ír, hogy: köszönt titeket Márk és Lukács. A tudósok vitatkoznak, hogy ez a Márk az a Márk-e, aki az evangéliumot írta. Népszerű név volt a Marcus a régi római időkben, legalább olyan gyakori volt, mint ma az István – mondjuk – vagy Róbert, divatosabban. De feltételezhető, hogy ez a Márk az evangélista Márk. Aztán halljuk, hogy Lukács, és ez biztos, hogy az evangélista Lukács. Két evangélista ott van Pállal ebben a nehéz helyzetben. Amikor tehát majd sor kerül arra, hogy lejegyezzék az evangéliumot, éppen a nagy apostolon láthatták, mit jelent azt a feltétlen szabadságot gyakorolni, amiről az Úr Jézus Krisztus is annyit beszélt, mit jelent Krisztus szavát megfogadni: ne álljatok ellene a gonosznak! -, ahogyan ezt a Hegyi beszédben olvassuk. Vagy mit jelent az, amit maga Krisztus is idéz a prófétáktól, hogy aki Istennek ellenáll, annak Isten is ellene fog állni, – mit jelent ez a gyakorlatban?
De mondom is a lényeges részt. Ez a levél egy közbenjáró levél. Az apostol írja Filemonnak, egy Kis-Ázsiában élő keresztyénnek, akinek házi gyülekezete volt, ismerte és szerette az apostolt, sőt tekintély volt számára, és kész volt az apostolt feltétlenül és önzetlenül segíteni az evangélium nagy szolgálatában, missziójában. Ettől a Filemontól, aki tehetős ember lehetett, megszökött egy rabszolga, Onésimusnak hívták, és ez a rabszolga egészen Rómáig elment Pál után. Pál most visszaküldi gazdájához.
Mondhatnánk máris, hogy hát ez a baj a keresztyénekkel! Mindig engedelmeskednek, mindig a fennálló rendhez tartják magukat! Íme, itt vagyunk a Római birodalomban, ahol mindenfajta törvény szabályozta a szolgaságot, a rabszolgaságot, a szolgaságból való megváltást, a szolgaságba való visszaadást, ennek egy nagy kidolgozott rendje volt. Némely történészek szerint a rómaiak több évszázadon keresztül csakis azért indítottak újabb meg újabb háborúkat (valamilyen ürüggyel), hogy rabszolgákat szerezzenek; dehogy érdekelte őket az úgynevezett  pax romana, az csak egy ideológia volt, kellett a friss hús a rabszolgapiacra. És tessék, itt van Pál apostol, és visszaküldi a rabszolgát a gazdájának. Pedig lehetett volna ezt egy kicsit kurucosabban is csinálni. Azt mondani Onésimusnak, hogy meg se álljon Hispániáig, ott már biztosan nem fogják keresni. Vagy legalább annyit tenni, hát ott vannak a római keresztyének, és közöttük tehetősek is, például, Acquilla és Priscilla, nekik kereskedelmi lerakataik voltak szerte Kis-Ázsiában, hát dobjuk össze a rabszolga árát, váltsuk ki, nem!? Nem. Az apostol visszaküldi.
De olvassuk el alaposan a levelet. Bizony, belerendül a szívünk. Azt írja Pál apostol Filmeonnak: úgy küldöm hozzád vissza Onésimust, mint a szívemet. Milyen mélységekig azonosul egy szökevény rabszolgával! Akiről meghagyja egyébként, hogy kárt okozott. Lehet, hogy azért szökött meg, mert félt a fenyítéstől vagy a büntetéstől. Én megfizetem kárát, mondja Pál Filemonnak, de te úgy fogadd őt, mint az én szívemet. Eddig a mélységig elmenve  azonosul az apostol ezzel a szökött rabszolgával, – és ebből csak azt a konklúziót vonom le, hogy ez itt forradalom. Igen messzire vezetne mindenre felelni, amikor azt firtatják a történészek, hogy nos, olyan sok szépet mond a keresztyénség arról, hogy szeressétek fele-barátaitokat, szeressétek egymást, mindenki szabad az Úr Jézusban, mindenki egyenlő, mindenki Isten képére van teremtve, na, de mit tett a keresztyénség a rabszolga-felszabadításért? Ez a válaszom: tessék elolvasni a Filemonhoz írt levelet. Ez a levél ezerszer többet ér, mint ezer rabszolga-felszabadító háború, ez a levél ezerszer többet ér, mint minden törvény és rendelkezés, ami csak külsődleges, mert ebben a levélben derül ki az is, hogy miért tudja az apostol a Római levél 13. részében olyan bátran mondani a római gyülekezetnek, nem is ismervén őket, hogy engedelmeskedjetek a felsőbb hatóságoknak?! Nérónak, a rómaiaknak, a pogányoknak, a rabszolga-tartóknak, az igazságtalanság képviselőinek, egy birodalomnak? De az apostol jól érti azt, amit Krisztus egy csodás példázatban be is mutat. Megkeresték egyszer Krisztus tanítványait a templomi adópénz-szedők (Máté 17,24-27). A régi Izraelben a mózesi törvényhez igazodva szokásba hozták, hogy minden hithű izraelita egy negyed pénzzel – ma már nem tudjuk ennek pontos értékét –, tehát egy megszabott összeggel egy évben egyszer járuljon hozzá a jeruzsálemi templom fenntartásához. Ez kirótt kötelesség volt, adó volt, templomadó. Tehát, mennek a tanítványokhoz a templomi adópénz-szedők (mert akkor a fináncok úgy gyűjtötték az adót, hogy körbe jártak és behajtották, nem csekken kellett feladni), és mondják: mi az, hogy mesteretek nem fizeti be a templomadót? Nehéz kérdés. Mert a tanítványok már nagyon szabadnak érezték magukat, Jézus mellett. Ha két kenyérből, öt halból ötezer ember eszik, csodálkozzunk, mi az a templomadó? És ekkor Jézus elbeszélget Péterrel, s megkérdezi tőle: mondd Péter, a fejedelmek és az uralkodók kiktől szednek adót? A fiaiktól vagy az idegenektől? És Péter mondja: az idegenektől, vagyis a leigázottaktól. Lám, ezért vannak hódító háborúk, kivetik a hadisarcot, adót kell fizetni. Egy király a saját fiától hogyan szedne adót? Dehogyis.  Akkor azt mondja Jézus Péternek: akkor a fiak szabadok. Mert mi a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. De, hogy meg ne botránkozzanak, menj el, vesd ki a horgot, kifogsz egy halat, a hal gyomrában ott lesz egy  státer, fizesd be azt templomadónak. Fel se tudjuk fogni, kedves testvérek, mi történik itt. Az egyik pillanatban azt mondja Jézus, hogy a fiak szabadok (vagy amit Pál apostol mond, ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság, mi szabadságra hívattatunk el, Isten Szentlelke munkálja mindannyiunkban ezt a mérhetetlen nagy szabadságot), a másik pillanatban pedig befizetteti Péterrel a templomadót. S lám Pál apostol is azt mondja, hogy senkinek semmivel ne tartozzatok, akinek az adóval, adjátok meg az adót, akinek a vámmal, adjátok meg a vámot, akinek a tisztelettel, a tiszteletet, akinek a félelemmel, a félelmet, senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek (Róma 13).
Most vonatkoztassuk el mindezt a keresztyénség gúnyolóitól meg kritikusaitól, akik állandóan azzal jönnek, hogy nosza, ugorj, keresztyén testvérem és legyen itt a világban azonnal a tökéletesség, akkor majd hiszek neked... Most tegyük ezt félre, és jobban megértjük itt a titkot. Még a reformáció titkához is közel jutunk, és mielőtt belépünk a titok középpontjába, erről is hadd szóljak egy szót. A reformációt sokféleképpen szoktuk érteni, értelmezni. Minden kornak megvan a maga sajátos látásmódja. Szemüveggel olvassuk a történelmet, és ha nagyít a szemüveg, akkor nagyobb betűket látunk, ha kicsinyít, akkor kicsinyít, ha rózsaszínű, akkor rózsaszínűben látjuk, ha pepita, akkor fekete-fehérben fogjuk látni. De minden koron áthúzódik néhány alapvető vonatkozás, és ezek közt az egyik legfontosabb annak a felismerése, hogy a középkor végének a kegyessége, a keresztyénség formálissá lett. Külsődlegessé lett, szertartásossá lett, az egész keresztyénség bizonyos cselekmények végrehajtásában merült ki.  De minél formálisabb a keresztyénségünk, minél külsődlegesebb, annál nagyobb lesz a szívünk szomjúsága arra, hogy bensőséges legyen. Minél több réteget rakunk magunk meg Isten közé, cselekményben, szertartásban, magatartásban, illendőségben, rendben, kánonban, nem tudom én, miben, annál szomjasabb a szívünk az Istennel való élő kapcsolatra. Mégpedig, a személyes kapcsolatra. Mégpedig (veszélyes dolgot kell mondani!), közvetítők nélküli kapcsolatra. Azért veszélyes ez, mert a 20. század nagy kollektivizmusai után – ha tetszik nekünk, ha nem – a 21. században így leng ki az inga: erőst tartunk az individualizmus felé. Nemrégiben egy angol tudós közzétett egy tanulmányt, melyben azon töpreng, hogy vajon vallástalan lett-e Nagy-Britannia? De ezt lehetne egész Európára alkalmazni. Angliában üresek a templomok, kevés ember jár templomba, annak a maradék kis szertartásnak persze – keresztelő, esküvő, temetés: három kocsis keresztyénség: babakocsi, esküvői kocsi, halottas kocsi –, ennek eleget tesznek, de egyebekben nem nagyon buzognak. Azt írja ez a tudós, hogy egyáltalán nem lett vallástalan Nagy-Britannia, s talán Európa sem, inkább vallásos a maga módján. Keresztyén – egyház nélkül, Istent keresi – vallási intézmény nélkül. Ezért veszélyes és nem is igaz azt mondani, hogy a reformáció erről szólt volna. Nem erről szólt, hanem az embernek az őt teremtő, megváltó, megújító, megújító, megszentelő, üdvösségre vezérlő Istenével való élő kapcsolatáról.
Avégett tehát, a középkor sok intézményét, úgy lehetne leírni, mint amikor a jegyesét nem ismerte valaki csak a festményét láthatta, amit elküldtek neki. A középkorban, amikor a dinasztikus házasságokat kötöttek, előbb elküldték a jövendőbeli festett képét. Aztán jaj volt a festőnek, ha szebbre festette a hercegnőt, mint amilyen volt. Hát annyi képet látott a középkori ember Istenről, annyi szép beszédet hallott róla, annyi intézmény ragyogtatta a dicsőségét, hogy okkal mondhatta: Őt akarom! Hol találom meg – kérdezi Luther – a kegyelmes Istent.
És ezt találjuk itt, a Filemonhoz írt levélben, ez van az apostol szavának legmélyén is, ez van Krisztus szavának erejében. De hát mindez hogy jön az engedelmességhez? Úgy, ahogy Bullinger, a 16. századi reformátor mondja: nem vetjük meg a gondviselés eszközeit. Amikor egy gyászoló családdal rögtön a haláleset után meg kell beszéljük a temetést, a részleteket, az elhunyt életútját, akkor még beszélünk a haláláról is, annak nyers megtapasztalásáról is. Igen gyakran megtörténik, hogy a család ilyenkor elmondja, milyen csúnyán bántak a kórházban a papával, nem törődtek vele, félrekezelték, rossz gyógyszert használtak... Megkérdezem, mennyi idős volt a papa? Mondják, kilencvenhat éves volt... De akkor is, erősködnek, a kórházban minden elrontottak. Miért mondják? Mert ott van a szívünkben a panasz, a halálfélelem, mert okot és felelőst kell keresünk. Aztán kinek-kinek megszelídül a szíve és a lelke, és mégiscsak belátjuk Bullingernek ezt az igazságát, hogy a gondviselés eszközeit nem vetjük meg: nem vetjük meg az orvos gyógyító kezét, a gyógyszert, a fájdalom megkönnyítésének az eszközeit. A pékműhelyt sem robbantom fel, hogyha éppen félresikerült a cipó, a gátat sem robbantom föl, ami föltartóztatja az árvizet, mert nem vagyok anarchista, mégha éppen nem tetszik is az, amit egy állam vagy kormány vagy államforma csinál. A gondviselés eszközeit nem vetjük meg! De kik azok, akik nem vetik meg? Ők a szabad gyermekek. Ők azok, akik szabadok. Szabadok arra, hogy Istent szeressék. Erről szól a Filemonhoz írt levél, amikor azt mondja az apostol: kérlek, fogadd őt vissza, nem mint rabszolgát... Ebben van a forradalom! Fogadd őt vissza, nem mint rabszolgát, hanem mint társat, sőt, annál többet is, mint üdvösséged külső pecsétjét.
Úgy-e, milyen érdekes ez? Úgy indult a történetünk, hogy itt van Pál apostol, aki egy lojális, római polgár és nagy buzgón visszakerget egy szökött rabszolgát a gazdájához. Volt egy Biblia-kritikus, aki megjegyezte, biztos, csak azért csinálta, hogy betegye ezt a levelét a periratai közé bizonyítékul, hogy ő mennyire lojális, lám, még a szökött rabszolgákat is visszaküldözgeti. Aztán a történet végén – vagyis a levél végén – rájövünk arra, hogy úgy lojális az apostol, hogy nem lojális, úgy kéri Onésimus visszafogadását Filemontól, hogy nem a rabszolga visszafogadását kéri, egy testvérét! Igen, mondja, változtasd meg a helyzetét, a körülményeit, a státuszát. De ezt csak akkor tudod megváltoztatni, hogyha neked is megváltozott a viszonyod az egész világhoz. Ez a keresztyénség titka! Ha azt nézzük a történelemben, hogy hány rendszer, hány alakulat, hány államforma, hány kultúra, hány civilizáció forog itt előttünk ebben a hol rettenetes, hol ámulatra méltó kaleidoszkópban, akkor már csak egy kérdést kell föltegyünk: tud valaki olyan társadalmi vagy államformát, olyan civilizációt, olyan kultúrát, olyan alkotmányt, amihez örökkévaló módon odaköthetjük magunkat és azt mondhatjuk, hogy ez a keresztyénség mennyei szekere? Akárhogy olvasom a keresztyénség nagy teológusait, Augustinust, Aquinói Tamást, Kálvint, Bullingert Zürichben, Jonathan Edwards-ot Új-Angliában, Karl Barth-ot a 20. században és a többieket, mindeniknél abba ütközünk bele, hogy ennél a kérdésnél határozottan határozatlanok. Nem mondja Augustinus a késő római császárságban, hogy üljünk fel arómai császár  szekerére, nem mondja Aquinói Tamás, hogy a középkor feudális rendszere a világ legtökéletesebb mégha rendszere, jobb is volt, mint a rabszolgaság. De nem mondja, hogy üljünk fel erre a szekérre. És nem mondta Karl Barth a 20. században, hogy egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk, éljen az Internacionálé. Pedig ez volt az eszme. De arról beszélnek, hogy a magad korában ne vesd meg a gondviselés eszközeit. És arról is beszélnek, hogy neked végsősoron nem az eszközökkel, nem a körülményekkel, hanem az élő Istennel van dolgod.
Pál apostol a Korinthusi levélben egészen a gyökeréig visszamegy ennek, amikor arról beszél, hogy mi, akik megismertük Istent az Úr Krisztusban, az Ő felfedett arcában (mert Krisztus Istennek az apokalipszise, a föltárulkozása), mi tehát már fedetlen arccal hirdetjük az evangéliumot. Mózes, amikor lejött a hegyről és lehozta a törvényt, a rendet, a konstitúciót, az alkotmányt, elfedte az arcát, hogy Izrael népe ne lássa az arcát, mert belevakultak volna a Mózes arcáról visszatükröződő isteni dicsőségbe. S azt mondja Pál apostol, ha Mózes lefedte az arcát az amúgy elmúló dicsőség miatt, akkor mennyivel dicsőségesebb az, ami nem mulandó, és amit mi most fedetlen arccal szemlélünk,  - mennyivel dicsőségesebb az evangélium?! Majd azt mondja: mert ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság! És ez nem az anarchia mondata, nem a „mindent-szabad-nekem” mondata, ez nem a „nem-törődöm-semmivel” mondata, hanem annak kifejezése, hogy csodálatos módon beleláthatok a törvényadó Isten igazi nagy titkába, az Ő szeretetébe. És ha Őt szerethetem Krisztus által, akkor szabad vagyok. Ez a mi ellenállási záradékunk,testvérek: Istent szeretni!
És ha megnézzük a keresztyének történetét, különösen az üldöztetések történetét, mindig meghökkenünk, mert szinte érthetetlen, hogy a keresztyének – bocsánat, hogy így mondom – olyan jó polgárok voltak mindig. Nem alkottak terrorista brigádokat és nem szervezkedtek államellenes összeesküvésbe. Olyan jó polgárok. Befizették az adót (persze, néha imádkozunk, hogy tegye meg nekünk is az Úr azt, hogy fogunk egy halat, és megtaláljuk a gyomrában, amit be kell fizetni, mert éppen nincsen pénzünk). De akkor miért üldözték a keresztyéneket, akkor mi a baj a keresztyénekkel mind a mai napig? Az a baj, hogy egy valamiből nem engednek, és abból halálukig nem engednek. Ez pedig az, hogy szabadon szeretik a teremtő és megváltó Istent. Ahol az ember a másik ember szeretetét, szolgálatkészségét önmagára akarja fordítani, ahol az ember önmagát bálvánnyá nőtteti és önmagát akarja imádtatni, – ott Isten is ellenáll, mert aki az Isten dicsőségének ellenáll, annak Isten is ellene áll. Ez a mi titkos záradékunk, ez a mi ellenállási záradékunk, ez a mi szabadságjogunk! Ezt ugyan az Isten ellen lázadó ember meg akarja taposni, el akarja venni, el akarja törölni, de ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. Amíg fedetlen arccal szemlélhetjük az evangéliumban Jézus Krisztus dicsőségét, a bűnből, halálból való megváltás drága nagy kegyelmét, addig belül szabadok vagyunk, addig miénk az irgalmas Isten, aki annyira szeret bennünket, hogy még gondviselési eszközöket is ad ahhoz, hogy békés és nyugodt életünk legyen itt, a földi zarándokúton. Legyen Neki dicsőség ezért. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A Hegyi Beszédben Krisztus a boldogmondások után kijelenti, hogy az ég és a föld elmúlhatnak, de az Isten törvényéből semmi nem múlik el, és azt is kijelenti, hogy aki nemcsak tanítja a törvényt, hanem meg is cselekszi, az lesz nagy Isten országában (mert aki csak tanítja, az előbb-utóbb el fogja csavarni és meg fogja hamisítani), tehát aki éli is az Isten jó rendjét, az lesz nagy Isten országában, és aki csak beszél róla, az a legkisebb lesz. És ekkor meghökkent bennünket, mert rátér a Tízparancsolat tételeire és húsbavágó komolysággal beszél az áldozat, a megengesztelődés, a harag, a közösségi akarat nagy kérdéseiről. Épp így meghökkent bennünket az is, hogy Pál apostol a Római levélbe látszólag minden különösebb ok nélkül beiktatja ezt a részt, amely  mennydörögve kezdődik: mindenki engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak! Vajon, erről volt szó a Római levélben eddig? Eddig az Istennel való kapcsolatunkról volt szó, az Istennel való megbékélésünkről, arról a végső igazságunkról, amit Jézus Krisztustól ajándékba kapunk, arról a megalapozott reményről, hogy a legnagyobb ügyben, az egyetlenegy ügyben, az üdvösség ügyben hogyan vezet bennünket Isten Szentlelke és mit jelent a keresztyéneknek egymás között ezt boldog szívvel megélni. Nos, úgy tűnik, igencsak váratlanul iktatja ide ezt a fejezetet, hogy az adót se ártana megfizetni, meg a vámot is illik kifizetni, és akinek tisztelettel tartozunk, annak adjuk meg a tiszteletet. Hogy kerül ez ide? Hogy kerül a Hegyi Beszédbe az áldozás és az oltár? S még szeretném ezt a meghökkenés-érzetünket bővíteni azzal is, hogy hozzáteszem: ez nemcsak a bibliaolvasó ember érzéseit, hanem a mai ember érzéseit is (ámbár a Biblia-olvasó ember is mai ember) kifejezi. Jézus bíróról beszél meg poroszlóról, börtönről, meg adósságról meg megfizetésről, és peres eljárásról. Pál apostol meg hatalmasságokról meg fejedelmekről meg urakról beszél. Jaj, jaj –  ezt itt politika! Fúj, állam, fúj, törvénykezés! Egy magára valamit adó magyar ember ezeket a dolgokat messze elkerüli. Nem beszélve arról, hogy ha keresztyén is. Mindennap ezt halljuk, és megmondom őszintén, sokszor gondoljuk is. Nemrégiben bonyolódtam vitába egy lelkipásztorral, aki számon kérte rajtam meg a református egyházon, hogy miért nem vagyunk mi legalább egy kicsit ellenzékiek? Mert a protestánsok, ugye, azok protestálnak, azoknak soha semmi nem jó, akármi van, protesztnek mindig kell lennie. Aztán, most múlt héten, amikor a magyar kormány jelezte azt a szándékát, hogy végre rehabilitálják a keresztyénséget Magyarországon azzal is, hogy Nagypénteket munkaszüneti nappá teszik, hogy szabadon ünnepelhessünk, felhívott ez a barátom, mondván: püspök úr,  most aztán tényleg tiltakozzál! Mire mondtam neki, most aztán nem tudok. Hát miért nem tudsz? – Azért, mert ezt én kértem.
Mégis, kedves testvérek, az a helyzet, hogy legalább a reformáció óta gyötör minket ez a kérdés. Igen, a reformációban elemi erővel vetődött fel az államhoz, a hatalomhoz, a világi kormányzáshoz, a politikához, az urakhoz való viszonya a keresztyén embernek, mégha mindig is foglalkoztatott és izgatott bennünket ez a kérdés. Éppen ezért nem az adópénzről szóló vitát olvastam fel, Lukács evangéliuma 20. részéből, ahol Jézust provokálva kérdezik, hogy kell-e az Isten gyermekeinek adót fizetni vagy sem. Hiszen a fiak szabadok, és mi Isten gyermekei vagyunk, nekünk a Mennyei Atya parancsol, Ő a főnök, Ő a királyok királya, Ő a fővezér. Vajon, múlandó földi alakoknak, uraknak, akik kivetik az adót, meg a vámot, meg parancsolgatnak, meg rendezkednek, ugyan mivel tartoznánk? De nem ezt olvastam fel, hanem inkább a Hegyi Beszédben foglaltakat, mert ezek is ide vágnak. Jézus egészen érzékletesen  mutatja meg számunkra (és éppen a hatodik parancsolat kapcsán  - ne ölj!), hogy nem olyan egyszerű ez a dolog, mint ahogy mi szeretnénk. Annál ez sokkal komolyabb, sokkal mélyebb és sokkal messzebbre mutat. Ha olyan egyszerűre fogjuk a  dolgot, hogy mi a protestálás népe vagyunk, és ennyi az egész, megmondom, kedves testvérek, ezzel legfeljebb duzzogó kisgyereket csinálunk magunkból. Abból meg van elég. Vagy idővel talán ki kellene nőni a duzzogásból. Pál szavai segítenek a Jézus szavait is megértetni. Olyan időben írja ezeket a római keresztyéneknek a Római birodalom  központjába, a császár székhelyére, amely kortól mi már nagyon messze vagyunk,  – mondjuk 27 évnyire vagy hatvan évnyire vagy kétezer évnyire. A császár imádtatta magát. A birodalomban, amikor útjára indult a keresztyénség, már a császárok felépítették a pax romana-t, a római békét, megvalósították a nagy társadalmi egyensúlyt, megnövelték a birodalom határait és a császárt megtették Pontifex Maximus-nak, főpapnak. Mi több, úgy nevezték, hogy divus, azaz: isten, isteni. Hódolni kellett neki, istentiszteletet kellett neki bemutatni. Bizony, nagyon gyötörte az első keresztyéneket, hogyan tudnak ilyen viszonyok között, éppen ott, Rómában eligazodni. De mondhatom, sokszor volt olyan a történelemben, idősebbek ismerik is ezt, volt nálunk is úgynevezett személyi kultusz. Amikor Debrecenben a Református Kollégiumot költöztettük, a kémia szertárat is át kellett vigyük az egyik iskolaépületből a másikba. Ott találtunk kis zászlócskákat az 1950-es évekből, ez volt rájuk írva: első helyezés a Rákosi Mátyás születésnapján tartott kémiaversenyen. Én ezt többnyire megúsztam, nekem csak olyan papírom van az 1960-as évekből, hogy Szabó Istvánnak, a Sárbogárdi általános iskola helyesírási versenyén elért első helyezéséért hazánk felszabadulása ünnepén. Dátum: március 15.  Hát ilyen slamposan működött az ember önistenítése akkoriban. De félre a tréfával, igen komoly és drámai a kérdése ez a világon való létünknek, hogy Isten megváltott gyermekei hogyan forgolódjanak e világban. Ez a mi egész zarándoklétünk egyik döntő kérdése. Mert mi zarándoknép vagyunk, tudjuk, nincs itt maradandó városunk, nincs maradandó politeiank, nincs maradandó államalakulat, nincs maradandó birodalom, nincs maradandó emberalkotta társadalmi szerkezet, ami mellett mi lehorgonyoznánk, és azt mondanánk, hogy megérkeztünk. Mégis, nagy kísértés, hogy lehorgonyozzunk, és azt mondjuk, hogy itt vagyunk, megérkeztünk, ez a jó.
Mire való az állam? Először is azt mondja Pál apostol, és ezek nagyon fontos szavak: a polgári hatalom: szolga! Ez a forradalom! Nem divus a hatalmasság, nem isten a fejedelem, nem isten – hanem szolga. Így mondja Pál a felolvasott szakaszban: mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetek rettegtetésére vannak. Akarod pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól?  - Cselekedd a jót és dicséreted lesz, mert Isten szolgája ő a te javadra.
Nem tartom véletlennek, hogy Pál apostolt, aki aztán Rómába jutott, elvitték Rómába, hogy igazolja maga a császár ítélőszéke előtt, nos, Néró lefejeztette. Ezt mondani Nérónak, hogy szolga, vagy azt hallani, amit a skót reformációban John Knox, a skót reformátor odavágott a skót királynő szemébe: Isten ostoba cselédje?! Én nem vagyok ennyire bátor, kedves testvérek, hogy most elkezdjek ilyen szavakat kiabálni a hatalom felé! De azért mondom: a hatalom  szolga. És ebből vezeti le Pál apostol azt a kérdést is, hogy mit szolgál a hatalom?  Nem önmagát szolgálja, hanem Isten szolgája a te javadra.
Két dologra kapott mandátumot minden kormányzat, ha igazán betölti a hivatását. Egyrészt, hogy föltartóztassa a rosszat, másrészt, hogy elősegítse, dicsérje, jutalmazza a jót. Akármennyit olvasom a politika-filozófiákat, az államelméleteket, Arisztotelész óta olvassa ezt az európai ember mindenféle változatban, ez a kettő marad, ez akettő a lényeg, az hatalom  ennek a szolgálatában áll. Az evilági hatalom a te javadra szolgál, azzal, hogy föl kell tartóztania a rosszat. Azt mondja Pál éppen itt a Római levél elején, amikor Ádámnak, az embernek a bűnéről beszél, hogy eluralkodott a bűn a világban, elterjedt, mint a ragály, mint egy fertőző betegség, mindannyian át vagyunk vele fertőzve. De Isten az Ő gondviseléséből mégsem azt mondja, selejtesre sikerült a Föld nevű bolygó első változata, mert az elfajult, nosza, elővesszük a kettes változatot! Kezdjük elölről. Hanem Isten gondviselésében tartja ezt a világot és megtart benne minket is egyen egyenként, külön-külön, mert mindannyian az Ő képmására és hasonlatosságára teremtettünk, és ehhez ad szolgálókat, hogy a rosszat feltartóztassa általuk, és a pedig jót elősegítse. Erre való az állam.
És ezért mondja Pál apostol, hogy engedelmeskedjetek a szolgának, vessétek alá magatokat, a szolga is alávetett. Nem csak rettegésből, nem csak félelemből engedjetek! A keresztyén megfordítás másban van. Az, hogy megtartom a törvényt, mert különben lefülel a rendőr, inkább befizetem az adót, mert rámjönnek a fináncok, inkább megtartom a törvényeket, mert bíróságra visznek – ez mindenkire áll! Hanem azt mondja: lelkiismeretből tedd. És ide kapcsolódik az, amit Pál apostol Jézustól megértett a Hegyi Beszédben, amikor arról beszél Jézus, hogy mi az első, amikor az oltárhoz viszed az áldozatodat. Megyünk Istenhez, hogy segítsen meg bajunkban, küzdelmeinkben, hiszen van haragos elég, és van nyomorúság is elég, és segítség kellene, Istennek kell elrendeznie körülöttünk és bennünk a zűrzavaros dolgokat -, nos, azt mondja Jézus, ha ekkor eszedbe jut, hogy van valaki, akinek ellened panasza van, nem neked valaki ellen, hanem valaki, akiről tudod, hogy ellened panasza, bánata, sértettsége, félreértése van, akkor hagyd ott az oltárnál az áldozatot. Menj el, először békülj ki vele, és utána menj vissza és mutasd be az áldozatodat. Sőt, hozzáteszi Jézus: és amíg az ellenségeddel úton vagy, mutass iránta jóindulatot, gyorsan békülj ki vele, engeszteld meg, győzd meg arról, hogy te a jóakarója vagy, mert ha már odaértek a bíró elé (mert ez az út a bíróhoz vezet), netán még rád bizonyítja panaszát, rád bizonyítja, hogy te vagy a hibás, a bíró pedig átad poroszlónak, a poroszló pedig börtönbe vet, és bizony megfizetsz az utolsó fillérig. Békülj ki, amíg az úton vagy.
Aztán így folytatja Jézus: mondom nektek, hogy ha valaki gonoszt gondol az ő szívében atyafia ellen, ha valaki azt mondja felebarátjának ráká – bolond – vagy azt mondja testvérének, hogy ostoba, az méltó a gyehennára. Tudjuk Jézustól, a szív teljességéből szól a száj. Engedj hát azoknak, engedj a szolgáknak, a lelkiismeretért, engedj a szolgának, akit vagy amit, mert lehet az személy vagy intézmény, azért rendelt az Isten, hogy betölthesd azt a szép törvényt, amit így fogalmaz az apostol: senkinek semmivel ne tartozz, csak azzal, hogy szereted. Senkinek semmivel ne tartozzatok.
Hogy lehetséges ez, kedves testvérek? Úgy, hogy megfizetünk, megfizetjük az adót, kifizetjük a vámot, megadjuk a tiszteletet, megadjuk a tisztességet, ha kell, akkor a félelmet, –  senkinek semmivel nem tartozunk. Micsoda szabadság ez! Akinek van adóssága, száz forint, egy forint, egy ígéret, egy elkötelezés, és még nem ért a végére, az tudja, miről beszélek. És bizony, mindannyiunknak van adóssága. Nos, felszabadulni és egészen Isten gyermekeként tenni és cselekedni a jót, ezért tartóztatja fel Isten a rosszat, ezért rendelt polgári hatóságot, ezért adja meg ennek a rendjét.
Mert végül mégis csak föl kell tenni a kérdést, hogy értjük mi azt, amit Pál apostol a római keresztyéneknek mondott, ott,  a nérói időkben, amikor istenként meg zseniként meg világteremtőként ünnepeltette magát egy őrült uralkodó. Igen, ilyeneket kellett írni. Továbbá,  értjük, hogy ott, ahol diktatúra vagy személyi kultusz van, ahol üldözik a keresztyéneket, és nagy bajban vannak (ahogy volt az a kommunizmusban), nos, ott akkor kinyitjuk a Római levélnek ezt a részét és próbáljuk megérteni a dolgainkat. De amikor a külső körülmények között is szabadok vagyunk? Mert most azok vagyunk, és nem kell elhinni azoknak a szavát, akik azt kiabálják, hogy rabigában nyög az ország! Most szabadok vagyunk. Annyira szabadok, hogy még igazán bele sem kóstoltunk, milyen felelősséggel jár a szabadság. Tehát mégis, ha szabadok vagyunk, ugyan miért rendeljük mi magunkat a hatalom alá? De itt Pál egy olyan szót használ, amit érdemes mindannyiunknak megfontolni. Görögül mondom, de magyar füllel is sokan meg fogják hallani ebben a szóban a lényeget.  Pál hüpotagmáról beszél, ez az alárendelés, az engedelmesség. A tagmába nyugodtan bele lehet hallani azt a szót, hogy taxisz, ez az adó. És bele lehet hallani azt, hogy taktus, – a zenészek tudják, mi a taktus. És a nyelvész belehallja azt, hogy szintaxis – mondatrend. A természettudós pedig belehallja azt, hogy paradigma - egy kémiai, biológiai folyamat rendje, egy matematikai képlet. Erről beszél itt az apostol, – a rendről. És ez a rend, ez az isteni taktus, ez az isteni paradigma, ez az isteni szintaxis, ez mind a gondviselés világába tartozik. Ezért mindig az a kérdés, hogy a gondviselés világa túlmutat-e önmagán. Elragyog-e reggel a felkelő nap fénye az isteni titkokig? És amikor vesszük Isten áldó esőjét, megérezzük-e azt, hogy Isten jóságából jön? Vagy amikor azt mondom, hogy vannak a történelemnek vigasztaló, jó és szerencsés korszakai, például, amikor megúszunk egy háborút, megsejtünk-e benne valami isteni igazságot? Mi magyarok, kis nép vagyunk. Igen, tudom, dicsőség volt egykor magyar huszárnak lenni, de a mai világban mi magyarok csak szüntelenül imádkozhatunk, hogy a nagyok össze ne csapjanak itt a fejünk fölött, mert úgy eltaposnak bennünket, hogy nyomunk se marad. És ha megérezzük a békességben Isten áldását, akkor nyomban érkezik a kérdés, hogy elvezet-e bennünket ahhoz a személyes Isten-kapcsolathoz, amelyről az egész Római levél szól? Pál itt egyértelműen azt mondja, hogy igen. Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte.
A 16. században egy svájci reformátor, Bullinger Henrik vigasztaló levelet írt a magyar református lelkipásztoroknak. A sok hányattatás közepette keresték meg testvéri szóra. Már itt volt a török, dúlták, pusztították, fosztogatták az országot, vegyesen kellett élni. Föltették hát a magyar lelkipásztorok a kérdést, hogy nem lenne jobb kivándorolni és egy szabad országot keresni, elmenni, mondjuk Zürichbe, Svájcba, Angliába, Németalföldre, ahol mégis csak valamiféle nagyobb szabadság él, vagy éppen valami ügyeskedéssel, manőverrel, ellavírozgatni itthon a dolgokban? Ez a tudós svájci reformátor – néha Svájcból is jön jó, kedves testvérek – azt válaszolta, hogy két dolgot kell megfontolni, mert mind a kettő igaz. Az egyik az, hogy méltók vagytok-e a keresztyén nevezetre, és nem azért állott-e be ez a katasztrófa, mert Isten a bűneitek miatt sanyargat benneteket, hogy megtérjetek?! Vajon, nem az Ő ítélete-e és ostora-e, hogy a török kezébe adta az uralmat Magyarországon és azt csinál a konstantinápolyi szultán, amit akar? Persze, nem azért, mert a Mohamed hite jobb lenne, egyáltalán, hanem azért, hogy ez a szolga, ez a konstantinápolyi szolga (minden hatalom Istentől adatott!) Isten iránti engedelmességre tanítson meg benneteket. Mert régi igazság, hogy amit az ember jószántából, lelkiismeretből nem tesz meg, azt az Isten majd gonosz és rettenetes szolgákkal vasalja be rajtunk. Tudjuk ezt. De mondott egy másik igazságot is ez a zürichi reformátor és ez éppoly fontos, mint az előző, sőt, a kettőt csak együtt lehet mondani. Azt is elmondja, hogy a jó lelkiismeretért adjátok meg  a töröknek is az adót, sőt, Jézus szava szerint imádkozzatok érettük, mert Jézus azt mondja, hogy imádkozzatok ellenségeitekért és boldog reménységgel hordozzátok, hogy ha hitetekért üldöztetést kell szenvednetek. A kettő együtt: Isten szolgája a te javadra van, úgy is, hogy a fenyegetésével, a hatalmával, a kardjával, az ítéletével, a bírójával, a poroszlójával, a tömlöcével rákényszerít, hogy ne tedd a rosszat. És szolga, aki láthatóvá teszi Isten igazi jó akaratát, hogy szabad szívből, nem szolgaként, hanem gyermekként, szabad szívből, nem alávetettként, hanem Isten szövetsége tagjaként cselekedd a jót, töltsd be a törvényt,  – mert aki szereti felebarátját, az a törvényt betöltötte.
Nem az utópiák világába tartozik kedves testvérek, hogy majd egyszer nem lesz állam, meg törvény, meg bíró, meg börtön, meg poroszló. Ez nem utópia,  – hanem ez Istennek ígérete az eljövendő Istennek országára nézve. De addig mi még zarándokok vagyunk és keressük az örökkévalót itt, e földi tereken, ahol nincsen maradandó városunk, – mégis azoknak, akiket Isten a mi szolgálatunkra állított be, nemcsak félelemből, hanem lelkiismeretből is tartozunk engedelmeskedni.
Ámen