Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Szép történetet olvastam. És mégis azt kell mondanom, hogy egy konfliktusos történetet hallottunk. Legalább hat konfliktust számoltam meg ebben a történetben, és a nagyjáról nem is szólva, hiszen minden betegség konfliktus, és gyógyulni is csak konfliktusok árán lehet. Ezt most előbb mellőzöm, és néhány egyén konfliktust sorolok fel.
Nagy konfliktus az a történetben, hogy a tömeg jelenléte miatt nem lehet bejutni Jézushoz. Elállják az ajtót, teljesen körül veszik és megtöltik azt a házat, ahol Jézus van. Konfliktus az is, hogy egy beteggel kellene Jézushoz bejutni, egy beteggel, aki talán régóta vár már a gyógyulásra, vagy éppen lehet, hogy órákkal vagy egy nappal kapott gutaütést és ott fekszik bénán, sürgős lenne a gyógyítás. (Az új fordítás bénáról beszél, de jobb a régi szó -  gutaütött, mert az a betegség hirtelen beállását is jelzi.) Akik olyanok, mint én, azok tudják, miről beszélek. Bizony, nincsen annál elkedvetlenítőbb helyzet, mint amikor elmegy az ember egy ügyet intézni. Megnyomom a sorszám osztó gombot és kijön a sorszámom, 273, és a jelzés: ön előtt 42-en várakoznak még. Én ilyenkor fel szoktam adni; elmegyek, teszek egy kört, elintézek valamit, visszamegyek, kapom az új sorszámot: 973, – ön előtt 118-an várakoznak. Hát akkor inkább majd jövök máskor. Ezt mindannyian ismerjük. Pedig ez csak egyszerű ügyintézés. De micsoda mérhetetlen konfliktusok dúlnak a szívünkben, amikor rosszul lett emberhez mentőt hívunk, és nem jön a mentő, amikor gyorsan kellene segítség és nem jön gyorsan a segítség. Vagy egyszerűen csak el kell ballagni a patikába, kiváltani a gyógyszert, de a patika be van zárva. Azért mondtam, hogy sokszor a gyógyuláshoz is konfliktusok árán jutunk el, és még a mélyéről nem is szóltam.
Aztán konfliktus az is, hogy ez a négy barát, ez a négy férfi, aki viszi ezt a gutaütött embert egy hordágyon, igen találékonynak bizonyul ugyan és a lapos tetejű házra felmenvén megbontják a héjazatát, áttörik a födémet, és leeresztik Jézus elé a betegüket – de mégis! Ha ma történne ilyen, nyomban a bulvárlapok címoldalára kerülne, a parlamentben összehívnák az egészségügyi bizottságot. Hát hogyan? Valamelyik hiper-kórházban megbontották a tetőt és azon engedték le a beteget?! Micsoda borzasztó dolog ez! Persze, dicsérjük ennek a négy embernek a találékonyságát, ügyességét, szívósságát, lerázhatatlanságát, lám, mennyire átadják magukat ennek a sürgősségnek, – de azt mondja Márk evangélista: áttörték a falat. (Szó szerint fordítva: kiásták, kikaparták a födémet, félredobták az agyagdarabokat.) Áttörni valamit - ez is konfliktus.
Aztán konfliktus az is – és majd erről szeretnék hosszabban szólni –, hogy itt a mások hite játszik szerepet. Jézus, látva hitüket, a négy barát hitét, odafordult a gutaütötthöz és neki mondta: megbocsáttattak neked a te bűneid! Nem a négynek mondta, hanem a gutaütöttnek. Nem a gutaütött hitét látta és dicsérte, hanem azét a négyét. Akkor ez hogy van?
Aztán konfliktus az is, bennünk is, és nemcsak az ott ülő, okoskodó, tanakodó írástudókban, hogy miképpen tartozik össze a bűnbocsánat és a hit, hogy jön össze a bűnbocsánat és a gyógyulás, miféle összefüggés van ezek között!? Ez bizony, nagy, mély konfliktusa a hívő embernek.
És csak még egy konfliktust hadd hozzak ide: káromlás-e a bűnöket megbocsátani? Ezen okoskodnak magukban a hit-tudósok, a nagy doktorok, hogy vajon káromlást hallottak-e Jézus szájából, és nyomban feszegetni kezdik: ugyan kicsoda más, ha csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket!? Mély konfliktus ez is.
De mint jeleztem, hadd szóljak most arról, amit a mások hite kapcsán jeleztem. Ismétlem az igét: és Jézus látva azok hitét, azt mondta a gutaütöttnek: fiam, megbocsáttattak neked bűneid. Hogy jól értsük ezt a konfliktust, hadd emeljem ki, hogy ebben a történetben Márk evangélista egyik kedves kifejezése háromszor hangzik el. Ez a kifejezés pedig így hangzik: azonnal. Azt olvassuk a történetünk elején, hogy amikor hírét vették, hogy Jézus Kapernaumba érkezett és bement a házába, azonnal óriási tömeg gyülekezett oda. Aztán azt mondja Márk evangélista, hogy a bűnbocsánat szavainak a kimondása után Jézus azonnal észrevette, hogy az írástudók okoskodni kezdetek a szívükben. Ott van az inkvizíció. És végül én azt olvassuk, hogy amikor azt mondja a gutaütöttnek Jézus: kelj föl, vedd nyoszolyádat, eredj haza, ő azonnal fölkelt. Márk evangélistánál ezt a szót legalább ötven alkalommal olvassuk, az elbeszéléseiben mindig valami feltétlenséget, sürgősséget, azonnaliságot fejez ki vele, – és mintha ebbe a történetbe most többszörösen belesűrítené mindez: azonnal! És ez csak fokozza a konfliktust. Nincs itt idő szétnyitni a problémát, hosszadalmas megfontolásokat tenni, vizsgálóbizottságot állítani, kifaggatni a barátokat a hitükről, nincs itt idő kivizsgálni a beteget, aztán eldisputálgatni arról, hogy mit jelent a bűnbocsánat, és mi is a hit, azonnal, hanem: azonnal, azonnal, azonnal. De ilyen is a konfliktusok természete, a konfliktusok összesűrűsödést, ütközést, nagy drámákat jeleznek. Hadd szóljak hát most, mindennek a fényében Jézus szaváról: látván azok hitét, így szólt a gutaütötthöz: megbocsáttattak neked a te bűneid.
Először is azt kell elmondanom, hogy itt most sok mindent félre kell tolnunk a saját tudatunkban, életünkben, magatartásunkban, a habitusunkban, hogy jól értsük, egyáltalán értsük ezt: hogy látván azok hitét, azt mondta a másiknak. Mi ugyanis egy olyan korban élünk, amikor az ember az önrendelkezés bálványa körül ugrál. Ezer ponton látjuk ezt, csak néhányat hadd említsek. A 21. század embere nemcsak hajlamai okán, hanem politikai, művészeti, filozófiai, irodalmi, szellemi segítséggel is egyre inkább nem tekinti önmagát meghatározottnak, – hanem opciókat keres. Ezt hol romantikus és érzelgős történetekbe ágyazva fejezi ki, hol kemény törvényhozási zakatolásokban észleljük. Ma egyre inkább hajlik az ember arra a meggyőződésre, hogy úgy, ahogy van, nem tudhatja, hogy ki egyáltalán, de majd keres magának valamit és megvalósítja magát. A nyugati civilizációt ma egyre erősebben hatja át, például, az a kérdés, hogy egyáltalán férfi-e a férfi, vagy nő-e inkább, és fordítva, vagy éppen egyik sem, vagy mind a kettő. Teljesen mindegy, mit mutat a biológia, mit mutatnak a törvények és a hagyományok, az önmegvalósítás bálványa körül ugrabugráló ember ezzel nem törődik, inkább majd megvalósítja önmagát. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a mai ember mástól sem fogad el semmiféle meghatározottságot. Hadd hozzam ide egy ifjúkori élményemet, nem feledem soha. Ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban. A chicagói egyetem könyvtárának a folyosóján mentem, amikor előttem egy kedves hölgy kezéből kicsúszott a retikülje, leesett a földre. Én meg, mint félig-meddig jól nevelt falusi magyar gyerek, rögtön odaléptem, lehajolva, hogy feladom neki a táskát. Mire ő úgy rám kiabált, hogy majdnem kiszaladtam a világból. Később megkérdeztem az évfolyamtársaimat, ugyan miért kiabált rám? Azt hitte talán, hogy el akarom venni a táskáját, el akarok vele futni? Nem – mondták nevetve – hanem azért, mert ő feminista és egy feministának férfi nem segíthet. Nos, nem tudom, milyen világba jutottunk, de van rá egy jó elnevezés. Úgy nevezik ezt, hogy decens társadalom. Ez a latin decentia szóból származik és azt jelenti, hogy mindegy, hogy mit gondolsz a másikról, mindegy, hogy mi a meggyőződésed, tiszteletben kell tartanod azt, amit ő gondol önmagáról. Viselkedj illedelmesen és figyelmesen, – mindegy, hogy mit gondolsz, csak viselkedj! És ehhez tartozik az is, hogy az önrendelkezés és önmegvalósítás bálványát körbeugráló ember megköveteli, hogy égen és földön mindenki az ő önmegvalósításának a szolgálatába álljon. Ezért mondom, hogy sok mindent félre kell tolni a saját habitusunkban, magatartásunkban, hogy eljussunk ennek az Igének a nagy konfliktusához: Jézus látva azok hitét, azt mondta a gutaütöttnek, megbocsáttattak a te bűneid.
Miben hittek ők? Mi volt a négy barát hite? És miért bűnbocsánatot hirdetett Jézus a gutaütöttnek? Talán az lett volna a hitük – ami régi, mély meggyőződés volt, és érezzük mi is a mélységeit –, hogy azért lett beteg ez az ember, mert bűnös volt? Igen, a bűn és a betegség között van összefüggés. Aki bűnös módon él, aki kárhozatos módon él, vagy ahogyan ma mondjuk, aki önromboló módon él, az ne csodálkozzon, előbb-utóbb bekopogtat az életébe néhány betegség. A gyógyítók sokat beszélnek ma pszicho-szomatikáról, vagyis arról, hogyan miképpen függ össze a lelki és a testi egészség. Ezt most nem akarom részletezni. Csak kérdezem: ebben hittek volna tehát ezek négyen, akik odavitték a beteget Jézushoz? Az lett volna a hitük, hogy gyorsan oda kell vinni ezt a gutaütöttet, hogy aztán Jézus megbocsásson, -  és ha Jézus megbocsát és bűnbocsánatot ad, akkor jönni fog a gyógyulás is? Vagy abban hittek volna valami mély sejtelemmel, hogy Jézusban isteni gyógyító érkezett? Lukács evangélista úgy mondja el ezt a történetet, hogy előtte megjegyzi: Jézus isteni erőket kapott a gyógyításra (Lk 5,17). Márpedig Lukács alaposan utána járt Jézus életének, és szemtanúktól, átélőktől vette ezt a megjegyzést. Egyébként más alkalmakkor azt jegyzi fel, hogy Jézus halálosan elfáradt a tanításban, a gyógyításban, a jó cselekvésében, időnként szinte félremenekült, hogy egyedül maradjon. Máskor, mikor a tanítványokat kérte, hogy menjenek át a hajókkal a túlsó partra, beültek a hajókba és ő elaludt, és mint egy halálig fáradt ember aludt (Lk 8,23). Tehát, isteni erőket kapott a gyógyításra, jelzi Lukács evangélista. Ebben hittek volna a barátok?  Vagy – ahogyan a középkor biblia-magyarázói fejtegették – egyfajta implicit hitről, benne foglalt hitről volna itt szó, vagyis még nem igazán tudták, hogy kicsoda Jézus, de valami bennefoglaltsággal megérezték volna, hogy betegüket a Megváltóhoz viszik? Mások azt mondják, és ez tulajdonképpen ennek a konfliktusnak a mélye, hogy ez a hit, amiről itt szó van, a gutaütöttre nézve másnak a hite. Tudós teológusok ezt Ambrosius egyházatya után így nevezik: fides alinea, idegen hit, a másiknak a hite, nem az én hitem.
Igen, vannak evangéliumi történetek, amikor Jézus azt mondja a gyógyulni vágyónak, eredj el, a te hited megtartott téged (Mk 5,34), vagy: a te hited megszabadított (Lk 7,50), vagy: legyen a te hited szerint (Mt 8,13). Máskor azt mondja, például a sziro-föniciai asszonyról: hogy nagy a te hited (Mt 15,28). De itt a mások hitéről van szó. Fides alinea-ról, idegen hitről van szó. És itt jön ki a mi mostani keresztyén létünknek egy mély konfliktusa.
Amikor elindult a reformáció, Európa legjobbjai kapták fel a fejüket el Luther hívására. Aztán csakhamar megjelent az úgynevezett anabaptista mozgalom is, amely azt hirdette, hogy nagy bűn, nagy hiba, Isten kegyelmének a kijátszása a gyermekeket megkeresztelni. Nőjön fel a gyerek, jusson hitre, tegyen hitvallást, aztán akkor keresztelkedjék meg. Luther azonban erre az evangéliumi történetre hivatkozva válaszolta, hogy akkor Jézusnak is azt kellett volna mondania, hogy először várjuk meg, nyilatkozzon a béna, akar-e meggyógyulni, akart-e egyáltalán Jézus elé kerülni, akarta-e, hogy felrángassák a tetőre, akarta-e, hogy megbontsák a tetőt, és hogy a saroglyát négy sarkánál fogva odaeresszék őt Jézus elé? Hát tessék nyilatkozni. Vagy inkább sorszámot kérni, kivárni a sorát és kinyilatkoztatni, hogy a nagy önmegvalósításomban még meggyógyulni is akarok, és még bűnbocsánatot is akarok! Jézus rájuk nézett, látta hitüket és azt mondta a betegnek: megbocsáttattak a te bűneid.
Kálvin egy kicsit óvatosabb ebben a kérdésben, és azt hiszem mélyebb dimenziók felé viszi ennek a helynek a magyarázatát a mások hite kapcsán. Mennyi áldást hozott Ábrahám hite az utódokra! Hitt Ábrahám, és ez tulajdoníttaték néki igazságul, és mert hitt Ábrahám, és kiment és nem tudta, hogy hova ment, és mert reménysége ellenére reménykedett, megsokasíttatott az ő magva és áldásul lett, – ahogy Isten ígérte: megáldalak és áldásul leszel (Rm 4). És a Mózes hite? Hallottuk a múltkor is, leírja Mózes 2. könyve meg Mózes 5. könyve is, hogy amikor Méribánál, a viszálykodás helyén a kiszabadított nép lázongani kezdett és inkább visszament volna Egyiptomba a húsosfazekakhoz - , hallottuk mi történt. Egyedül Mózes hitt, mint aki látja a láthatatlant – mondja a Zsidókhoz írt levél (Zsid 11,27). És micsoda áldásul volt az Isten népe számára, hogy odaállt az Úr elé és kikönyörögte a kegyelmet. Nem magának, az ő népének. És a próféták hitéről is szólhatunk, akik a fogságban, a katasztrófákban, a süllyedésben, a legborzasztóbb rémületekben, amikor minden arra mutatott, hogy vége mindennek, ők odaálltak Isten elé. Ámos próféta írja az ítélet egyik jelenetében, hogy amikor valaki bemenekül az utcáról a fosztogató, tomboló, minden lakost felkoncoló ellenség elől, és fölsóhajt, hogy megmenekültem, és nekitámaszkodik a falnak, akkor ott megmarja egy kígyó! Ezek azok a borzasztó történelmi helyzetek, amikor nincs hova menni. De az örvény kellős közepén is hirdetik a próféták, hogy összegyűjtetik az Isten népe, egyberakatnak a csontok, - hogy Isten fölemeli Dávid leomlott sátorát (Ámós 9,11) A megvertnek gyógyulást, a megholtnak feltámadást, az elveszettnek megkerülést ígérnek a próféták. Nem maguknak, az övéiknek.
A másik hite. Általában persze, még a gyógyulás kapcsán is megjegyezhetjük, hogy Isten általában is ad jót, felhozza napját jóra, gonoszra, nem kell ehhez különösen nagy hit. És a gyógyítással is úgy vagyunk, hogy nagyjából tudjuk, mi az, ami gyógyítható, és mi az, ami gyógyíthatatlan, mi az, amiért nagyon küzdeni kell, mi az, amiért nem érdemes küzdeni. De ezeket az érveket nem hozhatjuk ide. Igen az is biztos, hogy amikor Jézus gyógyított, odahurcolták Hozzá a betegeket, a lába elé tették, és ő nem tudott tovább menni, amíg nem meg nem gyógyította őket. Föl se vetődhetett ez a kérdés, hogy mit ér a másik hite. S valóban, mindenki hívő volt az ötezer férfiúból, aki eleget kapott a kenyérből? Mindenki áldott, szent életű volt, aki meggyógyulhatott? Isten kegyelme árad – szinte azt lehetne mondani – válogatás nélkül! Már csak ezért is olyan nagy konfliktus ez itt, ne is söpörjük félre azzal, amit a farizeusok mondanak: káromlás szólt. Persze, kicsoda más, ha nem az Isten az, aki megbocsáthatja a bűnöket!? De hogy a farizeusok oda akartak volna állni az egyes ember és Isten közé, mondván, hogy Isten az, aki megbocsáthatja a bűnöket, mi meg tudjuk, hogyan lehet az Istenhez bemenni, kérjük érte a jattot? – aligha! Ne ítéljük el ilyen hamar a farizeusokat, mert akkor nem értjük meg a konfliktus lényegét. A konfliktus lényege pedig az, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy megbocsáttattak a bűneid, jelzi, hogy mi az útja és mi a módja annak, hogy megbéküljünk Istennel! Ez az útja és a módja annak, hogy ne csak az általános isteni kegyelem élvezői legyünk! Hogy süt a nap, amikor Isten felhozza, hogy esik az eső, amikor Isten esőt ad, ő megelégít mindenkit ebben a világban – ezt tudjuk. Ezt olvastuk a 98. zsoltárban is. Hát akkor ujjongjon mindenki, minden teremtmény!
De nem ez itt a kérdés. Ennél mélyebb kérdés van itt: megbocsáttattak a te vétkeid. Ez azt jelenti, hogy fel vagy oldozva az Istennel való szembenállásodból, fel vagy oldozva az alól, hogy szüntelenül perben, haragban állj Istennel, fel vagy oldozva, és szabad bejárásod van az Isten kegyelmi székéhez. Fel vagy oldozva. Ellenségből gyermek lehetsz. Fel vagy oldozva:  haragosból barát lehetsz; fel vagy oldozva: kliensből kedves és megáldott szövetségi tag lehetsz; fel vagy oldozva: halál gyermekéből örök élet várományosává lehetsz! Ez a kérdés, kedves testvérek! Jól okoskodnak a farizeusok – egy darabig persze. Hát ki ez? – kérdezik. Amit ő tesz, azt csak Isten teheti meg, csak Isten kezdeményezheti, csak Isten adhatja, csak Isten nyújthat békejobbot, csak Tőle jöhet az első lépés felénk. Holott mi mindig úgy gondoljuk, hogy Isten az, aki tartozik - nekünk. Mi úgy gondoljuk, hogy Isten rontott el itt valamit, tegye hát jóvá azonnal – mi kezdjük azzal, hogy felsoroljuk az igényeinket. S mindegy, mit gondol az Isten, viselkedjen decensen, s adja meg, ami jár. De a megbékélést, a megbékítést mindig Isten kezdeményezi. És így éppenséggel hozzánk a másik hite is utat törhet. Mert ahogy ők utat törtek Jézushoz, Jézusnak is utat törtek a betegükhöz. Ha valamiért szükség van a másik hitére – neked is, nekem is, idősnek és gyermeknek egyaránt –, ha valamiért szükségünk van arra, hogy mások megfogják a saroglyánkat és oda rakjanak Jézus elé, hogy oda vigyenek minket imádságban és könyörögjenek érettünk, hogy mások közbejárjanak érettünk, –  akkor ezért van rá szükség.
A Zsidókhoz írt levél szép képet használ, amikor a hívő élet küzdelmeiről beszél, és a hit hőseivel példálódzik; ezt mondja nekünk: ti pedig kitartással fussátok meg az előttetek levő küzdőtért, nézvén a hitnek megkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, majd hozzáteszi: ti, akiket a bizonyságoknak (a tanúknak) ilyen nagy fellege vesz körül: Ábel, Ábrahám, Mózes, Dávid, a próféták és szentek, és vértanúk, és édesanyák, akik visszanyerték hallottjaikat! (Zsid 11-12) És még ki tudja, hányan! Mindegyikük hite fides aliena, és ezért mindenki hite mégis fides propria, az én hitem is, a te saját hited is.
A négy barát Jézus elé vitte a gutaütöttet, és Jézus az ő hitükért mondotta a gutaütöttnek: megbocsáttattak a te bűneid; és az ő hitükért mondotta: kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj. A hitben, akár a másik hitében, akár a magam hitében, akár a másért közbenjárva, akár tudva, hogy érettem közbenjárnak, akarat van és remény, bizalom van benne és rátámaszkodás, alázat van benne és elkérés – és sok minden. Egy nincs a hitben: büszkeség. Aki hisz, az tud kérni, aki hisz, az tud elfogadni, aki hisz, az tud másnak is kérni és tud másnak is elfogadni. Félre hát minden büszkeséggel, önteltséggel, gőggel! Fogadjátok el, ha mások járnak értetek közben, ha mások visznek a Megváltó elé, és ti is fogjátok meg a saroglyát, a barátotokét, a hitvesetekét, a gyermeketekét és vigyétek Jézus elé, hogy látva hiteteket, kiárassza reájuk megbocsátó és gyógyító kegyelmét. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ugyan a református Biblia-olvasó kalauz a 72. zsoltárral megszakította a zsoltárok olvasásának sorát, azon oknál fogva, hogy a 72. zsoltár egy nagyobb szakasz a Zsoltárok könyvében, és az utána következő nagyobb szakaszt később rendeli olvasni kalauzunk, –  de miután ez nem a médek és a perzsák törvénye, egy kicsit előre szaladtam az olvasással. Éspedig azért, mert korábbi alkalmakkor, amikor zsoltárokról szólt az igehirdetés sok folytonosságot érlelő dologról hallottunk. Az 55. Zsoltár, a Psalmus Hungaricus kapcsán arról, hogy bár szeretnénk elrepülni a nyomorúságainkból, Isten bölcsessége mégis úgy tanácsolja, hogy maradjunk csak, álljunk meg ott, ahol vagyunk. Aztán hallottunk a meghallgatott imádságról is, egészen pontosan arról, hogy miképpen kell folytatódnia annak, ha Isten meghallgatja az imádságunkat. Idéztük a szép klasszikus zsoltárverset: hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak és te dicsőítesz engem (50. zsoltár). S éreztük, hogy ez a zsoltárvers szinte megelőlegezi a Miatyánk doxológiáját, ahol így mondjuk el utolsó kérésünket: Szabadíts meg a gonosztól! – aztán mondjuk utána máris: mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség! De itt, ebben a zsoltárban, amit most felolvastam, nem zárul le a panasz. Egészen különleges a zsoltár ez. A zsoltárok többsége és a panasz-énekek többsége is (akár idézhetném az egyik legnagyobb panasz-éneket, Jeremiás siralmait) a reménységnek, a megelőlegezett szabadításnak, vagy éppen az Isten dicsőítésének szavával ér véget, - valamiféle ámen ott van a végén a mindegyiknek.
Ez a zsoltár elmondja a circumdederunt-ot is: „körülvettek engem, mint a vizek egész napon szorongattatásaid, búsulásaid, haragod, ítéleted, a nyomorúság, elszakasztottál tőlem barátot és rokont, ismerőseim a sötétség.” Vannak fordítók, akik ezt az utóbbit kioldják, valahogy így: ismerőseim a sötétségben lévők; vagy: azok, akik a Seolban vannak; vagy: a halottak lettek az ismerőseim. De ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy ez a zsoltár nincs befejezve. Mint ahogy sok imádságunk nincs befejezve, és azért nincsenek befejezve az efféle imádságaink, mert még nem jutunk el a reménységig. Naponként és óránként Isten elé visszük a bajunkat, a panaszunkat, a kérésünket, a könyörgésünket, de nem mindig jutunk el a reményig, nem tudjuk még a remény hangját megfogalmazni a kérésünket, mert olyan súlyos a szorongattatás, hogy újra és újra azzal kezdjük. És ezért valahogy mindig befejezetlenül marad.  Nem tudjuk oda tenni a végére sem a bizalomnak, sem a reménységnek, sem a dicsőítésnek a hangjait. Az új fordítású Bibliában ennek a zsoltárnak ez a felirata: A haldokló ember imádsága. A revideált Károli fordításban ezt a címet adták: Nehéz kísértések közé jutott ember könyörgése. De akár így értjük, akár úgy értjük, a zsoltár, azt hiszem, ennél sokkal többet mond.
Először is azt kell látnunk, hogy a zsoltáros panasza vagy siralma igen kemény dolog. Ezt meg kell jegyeznünk, mert ugyan sokszor siránkozunk mi is, ám csak a régi anekdotát kell idézni rá. Eszerint valaki belekezd a panaszaiba, mire az ismerőse visszaszól neki: te most panaszkodsz vagy dicsekszel? Sokszor inkább figyelemfelkeltés a panaszunk: vegyenek már bennünket észre! Aztán ha már felénk fordultak, el is tűnik a panasz oka. Máskor fölfokozzuk, túlzásba visszük a jajongást, és ebben a magyar ember nagy szolidaritást tud gyakorolni. Ha ülünk az orvosnál a váróteremben, várva a sorunkat, szóba elegyedünk egymással, és ilyenkor  nyomorúság-licit szokott lefolyni, mert ebben is felül akarjuk múlni egymást - a bajainkkal is többek akarunk lenni. De értjük a zsoltár szavaiból, hogy itt nem holmi hisztéria munkál, ez nem valamiféle olcsó jajgatás, amire be lehet adni valami egyszerű gyógyszert, leginkább kegyes placebót, és máris múlik a bánat. Ez itt bizony nagy, súlyos és mély vergődés, itt erős és rettenetes tapasztalatok vannak. Nagyon nehéz ez a fájdalom.
Hasonlatok fejezik ki. Azt mondja az 5. Versben: olyan vagyok, mint a sírba szálló,  – mint aki megy egyenesen alá a sírba, mint akit már kiterítettek. Ugyanebben a versben azt is mondja: olyan vagyok, mint az ereje vesztett ember. Ezt nem tudjuk ezt igazán magyarul lefordítani, talán ez lenne a legszabatosabb: olyan vagyok, mint az ereje vesztett hős. Itt ugyanis egy olyan héber szó áll, amely a felnőtt férfit jelzi, azt, aki ereje teljében van, aki kijött már a gyerekkorból és teljes erejében van. Ilyen férfiak kellenek a csatába. Hol vannak a férfiak? – szoktuk mondani. Ilyen az, aki megemberesedett, tartja a magyar kifejezés. És most azt mondja a zsoltáros, hogy olyan vagyok én, mint aki ereje teljében volt de most minden erejét elveszítette. A 7. versben mély sírról beszél, sötétségről. Ez a szó háromszor megismétlődik a zsoltárban. Aztán örvényről beszél, amely elragadja az embert. Egészen megrendítő, amikor a 8. versben (majd a zsoltár végén is) azt mondja, hogy:  elszakítottál barátaimtól. Idézzük fel a Psalmus Hungaricust, ott a fordítottja történt, ott arra panaszkodik a zsoltáros, Dávid éppenséggel, hogy a barátai elárultak, elhagyták, elfordultak tőle, aki a kezéből evett, sarkát emelte ellene, – borzasztó tapasztalat. De ha van még ennél is borzasztóbb, akkor ez az, amit a zsoltáros mond, hogy maga Isten az, aki elszakította tőle a barátait, messzire vitte őket, magára maradt, egyedül van. „Elszakítottál tőlem barátot és rokont” – mondja a 18. versben is – „ismerőseim a sötétség… A 9. versben azt mondja: berekesztettem a halál vermeibe és onnan nem jövök ki, nem szabadulok ki. A 16. versben egészen szép és megrendítő a magyar fordítás. Azt mondja: „nyomorult és holt-eleven vagyok.” Élek, de már halott vagyok.
Ezekből a tapasztalatokból emelkedik ki az, amit így olvassuk a revideált Károliban: a holtak között van a helyem. Az új fordítás így mondja: holtak közé kerülök. Ez nagyjából ugyanaz. Csakhogy van itt egy bökkenő. Éspedig az, hogy nem egészen ezt mondja itt a zsoltáros. Szó szerint úgy kellene fordítani: ott vagyok szabad a holtak között. A holtak között szabad? A Vulgatában így áll: liber inter mortuos – szabad a halottak között. Mit jelent ez? Hiszen eddig arról beszél, hogy Isten berekesztette a holtak közé és nem szabadul ki, Isten reám zárta a koporsó fedelet és nincs, aki felnyissa, véghetetlenül magára maradt, sem barát, sem rokon, aki kifelé hozná a haldoklás vermeiből. Eddig azt mondta, hogy Isten örvénybe taszította és az örvény lehúzz, alárántja. Ez is mély tapasztalat, és ezt némiképpen mindannyian ismerjük. Mert akit már csapott arcba nagy hullám, és átélte a víz roppant erejét és a maga gyengeségét, vagy aki vízbe esett és akkor jött rá, hogy nem tud úszni, az sejti, hogy mit akar a zsoltáros ezzel a képpel kifejezni. De most azt mondja: olyan vagyok, mint a szabad a holtak között. Ez hogy lehetséges? Jób, amikor rázúdult minden nyomorúság, önátkot mond. Itt azt olvassuk, hogy megátkozza a születését, és boldognak mondja a halottakat. Ott ugyanezt a szót találjuk: aki halott, az szabad már az őt nyomorgatójától – ezt mondja Jób (Jób 3,19). De érezzük, hogy ebben a zsoltárban nem erről van szó. Azt mondja a zsoltáros, ott vagyok szabad, a holtak között. De inkább így kellene mondanunk: ott vagyok megszabadított. Ez a szó többször olvasható az Ószövetségben. Például, amikor Mózes 2. könyve rendelkezik arról, hogy hogyan kell az adós-rabszolgát szabadon engedni, szabaddá tenni,  – ott ez a szó szerepel. Vagy amikor Jeremiás leírja a nagy jubileumot, az elengedést, kötelezi Isten népét, hogy tegyék szabaddá szolgáikat. Itt is ezt a szót olvassuk (Jer 34). A megszabadított ember tehát az, aki rendelkezik önmagával. A mózesi törvények halállal büntették a házasságtörést, de van egy eset, ahol azt mondja Mózes könyve, hogy ha valaki rabszolganővel paráználkodott, a rabszolga nőt nem lehet súlyosan megbüntetni, mert nem volt szabad (3Móz 19,20). Szabad az, aki önmagával rendelkezik, és felelősségre vonható a döntéseiért és cselekedeteiért. Olyan vagyok, mint aki szabaddá tétettem a halottak között -, mondja a zsoltáros. Mit jelent ez?
Augustinus egyházatya, természetesen, Krisztust látja ebben is, és azt mondja, hogy voltaképpen ez a Krisztus zsoltára. Mielőtt ezt elhárítanánk magunktól, és azt mondanánk, hogy igen, a régiek mindenbe Krisztust olvasták bele, azért nem szabadna elfelejtenünk azt az oldalát ennek a zsoltárnak és a benne foglalt üzenetnek, amit mi modernnek, és hadd mondjam meg őszintén, mi protestánsok, és még inkább, mi reformátusok, és még inkább mi, kiszáradt kálvinisták nagyon hamar elintézünk. Ez pedig az, hogy a régiek sokkal bátrabban beszéltek Krisztus szenvedéseiről, akár a fizikai és akár a lelki szenvedéseiről. Ott a kereszten is! Mi ezt gyorsan elintézzük, Anselmus egyházatyára hivatkozva, mondván, lezajlott a mennyei tranzakció, Krisztus meghalt a bűneinkért, feltámadt, ezzel megszerezte nekünk a váltságot, a szabadítás váltságdíját. Lehet, hogy azért beszélünk így, mert nem akarunk érzelgősködni, vagy mert szigorúbb tekintettel hamar átlátunk az embereken, akik szeretnek hisztizni, akik, ha ráütnek a kalapáccsal az ujjukra, máris apokalipszist kiáltanak, vagy ha egy kicsit fáj a fejük meg a derekuk, mindjárt nyöszörögnek. Mi pedig, úgymond, nem akarunk ilyenekbe belemenni, ezért Krisztus szenvedéseiből sem akarunk érzelgős drámát csinálni. Mégis, talán érdemes a régiek sejtelmét megfontolni, hogy amikor Krisztusra tekintünk, a szenvedőre, aki nemcsak értünk, hanem velünk együtt is szenvedett, aki megkóstolta érettünk a halált, aki mindenben hasonlóvá lett hozzánk, mindez a szenvedésben való hasonlóságot is jelenti. És talán érdemes azon is elgondolkozzunk, ahogy Augustinus egyházatya e zsoltár magyarázatában újra meg újra azt mondja: ő a liber inter mortuos! Mert hát ki lehet szabad a halottak között!? Kire másra mondhatjuk, hogy szabad ott, a halottak között is, ha nem a mi Krisztusunkra, aki megfeszíttetett, eltemettetett, alászállott, akiről Péter apostol mondja, hogy a poklokban levő lelkeknek prédikált (1Péter 3,19). Prédikált és szabadítást vitt végbe, – a szabadítást prédikálta. Hát ki prédikálhat a fogságban levőknek, a halál fogságában levőknek, ha nem az, aki maga szabad, ki más, aki soha nem volt bűn által megkötözve? S akkor, ennek értelmében nemcsak a 22. zsoltárt kell Krisztus nagy szenvedő zsoltárai közé olvasni, hanem a 88. zsoltárt is; akkor ennek a zsoltárnak azért nincsen lekerekített vége, mert a zsoltáros még csak sejtheti a feltámadást, de még nem beszélhet róla tényként. Akkor azért nincs ez a zsoltár befejezve, mert Jézus Krisztus feltámadása itt még ígéret. Mintha ez a zsoltár a Krisztus szenvedéseit, Isten rázúduló haragját (mert Isten bűn elleni haragja reá zúdult), eltemettetését előlegezné meg. Így a zsoltárban mégis bele van foglalva reménységünk: a feltámadás.
De van, aki másképp magyarázza ezt – és ezért kapta ezt a címét az új fordításban: a haldokló ember imádsága.  A tudósok megjegyzik, hogy ez a kifejezés –olyan vagyok, mint a szabad a holtak között –, ez másféleképp is magyarázható vagy értelmezhető: olyan vagyok, mint akinek egy elkülönített helyet szabtak meg (a holtak között). A Krónikák 2. könyvében olvasunk arról, hogy Uzziás király leprás lett. És leírja a történet, hogy karanténba tették, egészen pontosan egy elkülönített helyre tették, egy olyan helyre, amit fölszabadítottak erre a célra (2Krón 26,19). Ebben a karanténban kell tartózkodnia, míg meg nem gyógyul vagy meg nem hal. Ez tehát egy külön helye. Egy speciális hely – ez a haldokló helye. Így azt jelenti a zsoltár szava, hogy van a halottak között egy elkülönített helyem, vagy: megvan a helyem a halottak között. És ez rímel is az általános panaszra, ahogyan a zsoltáros a veszedelemben, a nyomorúságban, a nyomorgattatásban vagy talán éppen a nagy és súlyos betegségben Istenhez kiált és panaszba hozza nyomorúságát: Uram, tudom, hogy van egy elkészített helyem a halottak között! De miért van nekem elkészített helyem a halottak között, valóban, ott van nekem a helyem? Jóbnak van igaza mégis, aki egy másik helyen, egy másik panaszában azt mondja, hogy a sír az én otthonom, a sír az én hazám (Jób 17,12) és ugyanezt a szót használja?
Nehéz ezt eldöntenünk, mégis mindent összefoglalva azt kell mondanunk, hogy ez a zsoltár nem dicsőítő ének. A szerzőnek csak a nevét tudjuk: Hémán. A Kóráh fiai közé tartozott. Ha ugyanarról van szó, a krónikák feljegyzésében, még egyszer szerepel a neve, a tiszte és a rangja - eszerint pedig a dicsőítést végezte a templomban.  De itt most nem dicsőítő éneket mond, hanem panaszéneket. Ha mindez így van, akkor ez a zsoltár a megrendült hit szava, a süllyedő ember kiáltása, azé, akit – mint mondtam – arcul csapott a hullám. Vagy az olyan emberé, mint Jónás, – a próféta is kiáltott, éspedig a halál mélységéből, a tenger fenekéről, a feneketlen mélységből sikoltott Istenhez, miután kidobták a hajóból és alámerült. A megrendült hit szava ez, a teljes megrendülésé, hogy barát sincs, rokon sincs, külön helyre raktak, és ha szabad vagyok a holtak között, akkor csak abban az értelemben vagyok (vagy inkább: leszek) szabad – ahogy szoktuk mondani, nem szép kifejezés, de hát a szánkra szalad –, hogy megváltás lesz a halál, megszabadulok már minden földi gondtól, bajtól, nyomorúságtól. Nem túl keresztyéni kifejezés ez, mint ahogy a középkorban sem volt túl keresztyéni kifejezés, a miserecordia (könyörületesség),  amivel a katonák tőrét nevezték, azzal szúrták le a halálos sebet kapott ellenséget. Ezek rettentő kifejezések. Mégis, mondja a zsoltáros, Isten elhagyta őt, Isten elszakította a barátaitól, Isten haragja van rajta, Isten gerjesztette fel a nyomorúságnak a hullámait. Ezért olyan bátor – nem pimasz! –, bátor a kérdés, amit itt mond: a halottakkal teszel-e csodát, az árnyak felelnek-e, hogy dicsérjenek Téged, beszélik-e a koporsóban kegyelmedet, hűségedet a pusztulás helyén? A 6. zsoltár is ezt mondja: csak az, aki él, csak az dicsér Téged! Ez bizony, a halálba menő, az élőn holt embernek, a félholt embernek a belekapaszkodása Istenbe! Szinte zsaroló szavaknak tűnnek. Uram, a halottak nem magasztalhatnak, akiknek lezárták a koporsó fedelét, azok Téged már nem hallanak meg, azok már nem fognak csodát látni és nem fognak Téged dicsőíteni. Lám, mégis csak itt van a dicsőítés, – csak nem a zsoltár végén, hanem a közepén, nem ujjongó tételként, hanem nagy és súlyos kérdésként, de bátor kérdésként.
Ezért hadd buzdítsak mindenkit, aki úgy érzi, hogy nem tud a végére érni az imádságának, nem tud áment mondani, nincsen ereje, elfoszlik a reménysége, és csak ezek a kilátásai vannak, amelyeket itt a zsoltáros felsorolt. Hadd buzdítsak bátran imádkozásra, újra meg újra, ahogy a zsoltáros is mondja: „Uram, Hozzád rimánkodom, már jó reggel elődbe jut imádságom, miért vetsz el, miért nem hallgatsz meg, miért rejted el orcám tőlem? Nyomorult és holt-eleven vagyok ifjúságomtól fogva.” Csak bátran, mert néha éppen az Istennel vitatkozó, Istent provokáló, Istennek valami igazságot előmondó szóban van a reményünk! Csak bátran, valahogy úgy, ahogy Mózes tette ott kint a pusztában, amikor a nép visszavágyott az egyiptomi húsos fazekakhoz, aztán aranyborjút öntött magának, és Isten indulatra lobbant és azt mondta, elveszítem ezt a népet, – akkor Mózes így alkudozott: Uram, netán még azt mondják, azért hoztad ide ki őket, hogy itt vesszenek el!
Csak bátran! A hívő ember bátorságával, a Krisztus gyermekeinek a bátorságával. Mert erre a kérdésre, teszel-e csodát a halottakkal, Isten már felelt a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. A tapasztalat azt tanítja, hogy ha hányattatások között vergődünk, a hitünk képes újra meg újra felemelkedni, és éppen akkor, amikor úgy tűnik, hogy végképp elsüllyedünk, éppen akkor, amikor elfogy a szó. Mert ha már végképp elmerülnénk, Isten megóvja hitünket, és ha az életünkre soha nem tapasztalt viharok és nyomorúságok is törnek, megtart minket hitünknek az a bizonyossága, hogy Isten hűséges marad, soha nem feledkezik meg gyermekeiről. És immár boldog bizonyosság az is, hogy Isten csodát tesz a halottakkal is, mert Jézus Krisztus harmadnap feltámadott és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Elmúlt alkalommal a 61., előbb pedig az 55. zsoltár kapcsán azt írta szívünkbe a Szentlélek, hogy a mi menedékünk Isten szárnyainak oltalma vagy rejteke alatt van. És bár sokszor szárnyra kelnénk, elrepülnénk, akár a föld szélére is, engedjük csak, hogy maga Isten határozza meg, hol a helyünk, Ő adjon erőt, hogy állhatatosak legyünk. És ezek az erők mindig ott vannak, ahol Ő maga terjeszti ki a szárnyát és fogad bennünket rejtekébe, oltalmába, védelmébe. Most ebben a rejtekben (vagy ahogy a 81. zsoltár mondja: a mennydörgésnek a rejtekében) ellátunk máshova is, a versengések vizéhez. Ezt a Mózes 2. könyvének 17. részéből vett héber szóval így hallottuk: Méribá. Szó szerint fordítva így adható vissza: a versengés helye. Mi Isten szárnyai árnyékában találunk oltalmat, ott is kell megmaradnunk, –  de amikor Isten válaszol a mi kéréseinkre, könyörgéseinkre, imádságainkra, éppenséggel mennydörgése rejtekéből válaszol. Jézus is így mondja ezt, igaz, nem ilyen erőteljes, drámai képpel, hanem inkább még titokzatosabban: Atyád, aki titkon van, megfizet néked nyilván. Ezt Jézus akkor mondja, amikor arra tanít, hogy ne csináljunk látványosságot az imádságból (Máté ev. 5.5-6). Sajnos, vannak keresztyének, akik csak akkor hajlandók imádkozni, ha ott van a média és fotózzák őket. Hozzáteszem, sajnos vannak olyanok is, akik még akkor sem hajlandók imádkozni.  Jézus azt mondja, menj be a belső szobádba, a te rejtekedbe és a Mennyei Atya, aki titkon van, rejteken van, aki szárnyai árnyéka alá bevon téged, és majd megfizet néked nyilván.
A felolvasott Ige fényében nézzük még egyszer a szép buzdítást: hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem (Zsoltár 50,15). Vagyis, mintha Isten mondaná: a nyomorúságban segítségül hívtál, én megszabadítottalak téged, meghallgattalak téged. Nos, ma a meghallgatott imádságról szeretnék szólni. A meg nem hallgatott imádságról is kellene beszélnünk, tudom. A meg nem hallgatott imádság roppant nehéz dolog. Erről beszélünk a legtöbbet, több okból is. Most csak két okot hozok ide. Egyrészt nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy nem teljesedik a kérésünk. Jakab apostol tanít bennünket szépen a levelében (Jakab lev. 4. rész), hogy kívánkoztok, vágyakoztok, kértek, és nem adatik meg néktek, éspedig azért nem, mert nem jól vágyakoztok, ezért nem jól kértek, nem jó után vágyakoztok, ezért nem jót akartok. Valóban, bölcsen tanít bennünket az Ige, és mi magunk is sokat foglalkozunk a meg nem hallgatott imádsággal, sok beszélgetésben, lelkigondozásban, és megannyi egyszerű megjegyzésben előkerül ez. Sok tekinteten, arcon, testtartáson lehet látni, hogy erős hitű, buzgó keresztyének is meg tudnak ütközni, ha nem hallgattatik meg az imádságuk. Másrészt azért is nagy kérdés ez, mert az úgynevezett gyakorlati ateizmus is itt gyökerezik, itt csírázik ki: a meg nem hallgatott imádságban. Hallottam én is sokszor embereket, akik elméletileg nem ateisták, hanem úgy meghagyják, hogy van Isten. Amerikában használják az agnosztikus kifejezést. Ez azt a meghagyást jelenti, hogy lehet, hogy van Isten, lehet, hogy nincs Isten, nem foglalkozom ezzel a kérdéssel sem filozófiailag, sem teológiailag. Meghagyom, lehet, hogy van Isten, de gyakorlatilag ateista vagyok. Miért? Mert valamikor gyerekkoromban, valamikor fiatalkoromban, valamikor felnőtt koromban, valamikor egy krízishelyzetben vagy valamikor csak úgy, próbára tettem az Istent. Föltettem neki a kérésemet, és nem lett belőle semmi.
Ott a pusztában is (amit felidéz a zsoltár), milyen drámai az a kérdés, amit Isten népe Mózes szemére hány: megkísértettétek az Urat, mondván, vajon közöttünk van-e az Úr, vagy nincsen? (2Mózes 17,6) Igen, egy-egy drámai helyzetben a meg nem hallgatott könyörgésből sokszor sarjad az ember szívében ilyen gondolat,  – de ez nem gondolat, nem filozófia, hanem magatartás.
Mindazonáltal, ma a meghallgatott imádságról szeretnék beszélni, mert ez is roppant nagy kérdés. Mi következik abból, hogy Isten meghallgatja a kérésünket?
Először, némi iróniával hadd hozzak ide egy példát. Egy amerikai ismerősömtől kaptam egy érdekes újságcikket. Nemrégiben Amerikában elnökválasztás volt, mi pedig Magyarországról, kis ország lévén, mindig is figyeltük a nagyokat, és bennünket is izgatott, hogysmint lesz ez; a kampány zaja, a latolgatások, a lehetőségek hozzánk is eljutottak. Sok mindent láthattunk abból is, ahogy az amerikaiak igen vehemensen belevetették magukat az elnökválasztásba. Nos, ez a cikk arról szól, hogy Amerikában sok keresztyén imádkozott azért, hogy bárki, csak ne a szőke nő legyen az elnök. Bárki, csak ne a szőke nő. És idézgették Habakuk próféta könyvét, aki Jeruzsálem elpusztulása előtt működött, sokat beszélt a népe szívéhez, sokat jövendölt a gonoszságuk, az elvetemültségük, a hitetlenségük, a bálványimádásuk, a beképzeltségük, a törtetésük, a kivagyiságuk, egyszóval az istentelenségük miatt bekövetkező bajról, de maga is folyton azért fohászkodott (még a próféciáiban is), hogy bárcsak eljönne az Úr és letenné a gaz királyokat, bárcsak eljönne az Úr és eltörölné az önimádatba züllött Jeruzsálemet, kiirtaná a bálványimádást, kiszárítaná a gonoszságot. És lőn! Eljött Babilon, és lerombolta Jeruzsálemet. Aztán a 70 esztendei fogságban Ezékiel próféta már erőteljesen arról jövendölt és fohászkodott, hogy engedje haza az Úr az ő népét a fogságból, keményen megbüntette már, most hát gyűjtse össze kiszáradt csontjainat és élessze meg a nép meghalt tetemét, hogy újra éljen. Ezékiel könyve 37. részében olvassuk ezt a látomást. És lőn. Jött egy pogány király, Cirusz, aki haza engedte a népet, és még pénzt is adott arra, hogy újra építsék a templomot. Cirusz pogány király volt. A cikknek a címe: A meghallgatott imádság politikája. Mit kezdünk azzal, amikor az Úr sokak kérését meghallgatja? Például, az amerikai elnökválasztáskor?
De most már igazán komolyra fordítva a szót, a Mózes 2. könyvéből hallottuk a leírást: Isten népe megszabadult az egyiptomi fogságból, óriási csodák által kijutottak Egyiptomból, megnyílt előttük a Vörös-tenger, a fáraó viszont seregével együtt elveszett; Isten (erről is beszél a zsoltár!) levette népe hátáról a cseléd-kosarat, eltörte a rabszolgamunka botját, kiszabadította övéit, és kinn vannak már a Szin pusztájában. De nincs víz. És akkor egy perlekedés kezdődik, nem is zúgolódás, hanem perlekedés, vita, vetekedés kezdődik. Nekimennek Mózesnek:  adjál vizet innunk! Ezért hozott ki minket Isten, ezért hozott ki miket a te Istened? Velünk van vagy nincs velünk? Azért hozott ide, hogy itt pusztuljunk mi is, a gyerekeink is, a jószágaink is, itt haljunk szomjan? Mózes ekkor Isten elé áll, könyörgőre fogva a dolgot. Az Úr pedig megparancsolja Mózesnek, hogy azzal a bottal, amivel kettéválasztotta a Vörös-tengert, amivel tengerfövényig kiszárította a tengert, azzal most (éppen fordítva!) fakasszon vizet. És ő a Hórebnél  megütött egy kősziklát és víz fakadt belőle. Ezt idézi fel a zsoltár, amint felolvastam. A nyomorúságban segítségül hívták, Isten megszabadította őket, meghallgatta őket a mennydörgések rejtekében, és megpróbáltalak őket a versengések vizénél, Mériba vizénél.
Úgy magyarázzuk ezt a szót (a nyomorúságban segítségül hívtál), hogy ez már költői, értelmező fordítás. Eredetileg csak ennyi áll: kiáltottál. És ez a kiáltás mindenféle kiáltozást jelenthet: zajongást, lármát, amikor kiszakad a szívünkből valami, és az lehet nem jól megfogalmazott kérés is, a bajban levő ember felkiáltása, sikoltása. Mert a nyomorúságba került ember, még ha hitetlen is, tudjuk, valami titkos, természetes ösztöntől vezérelve Istenhez folyamodik a bajban. Amikor diák voltam, egy gyülekezeti könyvtárban feldolgoztuk azokat a levelező lapokat, amelyeket a magyar honvédek írtak a 2. Világháborúból, az orosz frontról haza. Persze, mindenikre rá volt ütve a tábori cenzúra pecsétje, de sok minden le van írva azokra az egyszerű karton-lapocskákra, amelyeket ákom-bákom betűkkel írtak az egyszerű magyar parasztgyerekek, akiket kivittek a háborúba. Szinte mindenikben benne volt a fogadkozás: tiszteletes úr, ha a Jóisten hazasegít engem, akkor én, aki eddig nem jártam templomba, minden vasárnap ott leszek. Tiszteletes úr, ha az Úr kiszabadít engem ebből a nyomorúságból és élve hazajutok, megfogadom, megígérem, az Isten kedves gyermeke leszek. Hát, 1945 és 1975 között nem tellett el sok idő, csak harminc év. Ezek a fiatalemberek 20-22 évesek lehettek a háború idején, de nem láttam őket a templomban 30 év múlva, mikor javakorbeli férfiak lehettek, talán már nagyapák.
Miről beszél a zsoltár? Hogy még a hitetlen is, az istentagadó is, ha artikulátlanul is, ha nem jól fogalmazva is, de Istenhez kiált a bajban és a nyomorúságban. Itt azonban azért fordítjuk úgy, hogy: „segítségül hívtál”, vagy: „hozzám kiáltottál”, mert Isten gyermekei Isten ígéretére hivatkozva folyamodnak az Úrhoz segítségül. Malakiás próféta egyenesen provokálja az ő népét és azt mondja, mintegy Isten nevében: próbáljátok meg, hogy adok-e nektek vizet (Malakiás 3). Az 50. zsoltár, a kedves igénk pedig azt mondja, hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én megszabadítalak téged, – és te dicsőítesz engem. Azt mondja tehát az Úr: feleltem, meghallgattalak. Ézsaiás próféta is ugyanezzel a szóval buzdítja népét: jókedvem idején meghallgattalak (Ézs 49,8). Amikor már a fogságból való szabadulás reményét hirdeti, és idézzük még egyszer Jézust: Atyám, aki titkon van, meghallgat és megfizet nyilván (Mt 5,6). Ez a meghallgatás afféle visszhang. Éppen Habakuk próféta az, aki egy helyen ugyanezt a szót mondja, hogy ugyanis amikor elvetemedik az ember Istentől és össze-vissza kiabál, mindenfélét mond, akkor a halott világból is csak a saját szavait hallja visszhangozni (Habakuk 2,11). De most fordítsuk ezt meg! Milyen csodálatos, hogy az elmondott kérésem visszhangot talál Isten szívében: meghallgattalak, válaszoltam, feleltem, szükségeidet betöltöttem!
Ám folytatódik a zsoltár, mert azt mondja a 9. versben: hallgass én népem, hadd tegyek bizonyságot ellened! Majd utána így folytatja: Oh, ha az én népem, Izrael, meghallgatna, hallgatna rám! És itt egy másik szó szerepel a meghallgatásra, – ez sokkal inkább az odahallgatást, vagy inkább az engedelmességet jelenti. Ez egy másféle tartomány. De még mielőtt erről szólnék, még egyszer meg kell erősítenünk, hogy amikor mi Istenhez kiáltunk, és Ő meghallgatja kérésünk, amikor ez visszhangzik az Isten cselekedetében, akkor, emlékeznünk kell arra is, amit Jézus mond, éppen az imádságról: ki sem mondjuk, már meg van hallgatva (Máté ev. 6. rész, 139. zsoltár). És ez mély titokra mutat rá: menjünk be bátran ebbe a rejtekbe, hiszen ez a mi boldog bizonyosságunk, hogy mi elveszettek voltunk, de Isten Krisztusban igazságot szerzett nekünk, mi Isten ellenségei voltunk, Isten Krisztusban elibénk jött békejobbjával, mi halottak voltunk bűneink miatt – mondja Pál apostol –, Isten a Krisztusban örök életet készített és bűneink Egyiptomából kiszabadított; és még most is, mikor zúgolódunk ellene, versengünk, mormogunk, akkor is evangéliumát hirdetteti nekünk. Egyszóval, most is, amikor annyira nem látszik rajtunk, hogy tisztelnénk az Ő szentségét, szüntelen hív bennünket szent asztalához, az úrvacsora közösségében.
Hallgass meg, hallgass meg, én népem! Óh, mondja az Úr, bárha Izrael hallgatna rám! Mint jeleztem ez itt másféle szó, ez az engedelmességnek a szava. Mintha azt mondaná Isten: indulj el végre felém! Ne csak a kiáltásod, a jajod, a kétségbeesésed jusson el hozzám, te magad indulj el felém, és keresd, hogy megcselekedhesd Isten akaratát. Amikor ezt mondja az Úr, akkor érezzük – idéztem a zsoltár szép versét: hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én meghallgatlak téged és megszabadítalak, és te dicsőítesz engem -, hogy ez a harmadik tag hibádzik: dicsőítesz téged! Ezért mondtam a bevezetőben, hogy roppant terhe az életünknek a meg nem hallgatott imádság, és sokat forog körülötte a szívünk, és bizony sokszor – hadd mondjam így – a mi keresztyén testvérölelésünkből éppen azzal csúszik ki valaki, hogy nem hallgatta meg Isten a kérését. Igen, látom a jó és kedves barátomon, hogy gyakorlati ateista lett belőle, és ha firtatom ezt a dolgot, akkor fölmutat, és azt mondja: velünk van vagy nincs velünk?  Van Isten egyáltalán, vagy nincs? Nagy teher ez rajtunk. S ott vannak a magunk tapasztalatai is. Mégis, hadd tegyem hozzá újra, ma arról kell szólni, hogy annak is roppant terhe van, amit a zsoltár mond: hívj segítségül a nyomorúság idején, meghallgatlak, megszabadítalak, és te dicsőítesz engem. És ez talán nehezebb is, mint feldolgozni és megérteni, hogy Isten nem hallgatta meg a kérésünket. Erre vannak mindenféle jó és rossz feleleteink. Egy bölcs teológus azt mondja, hogy Isten mindig minden kérésünket meghallgatja, olykor éppen úgy, hogy nem hallgatja meg.  Isten minden kérésünket meghallgatja, és éppen úgy könyörül meg rajtunk, hogy nem teljesíti, amit nagyon akartunk. Mert ha teljesítené, abból baj és borzasztóság lenne! Jaj, ha minden artikulátlan kívánságunkat meghallgatná Isten! Csak egyet mondok. Hányszor szalad ki az ember száján: verje meg az Isten!? És ez vajon imádság, jajkiáltás, artikulátlan üvöltés? És a káromkodás, amibe mi magyarok annyiszor belefoglaljuk Isten nevét? Tudom, mondhatnánk minderre, hogy mi nem erről beszéljünk, ha a meg nem hallgatott kérésekről szólunk, - hiszen gyógyulásért és erőért könyörgünk, hogy tartson még Isten közülünk valamit; vízért könyörgünk, élelemért, szabadulásért, világosságért, és még annyi mindenért.
De kedves testvérek, mi van akkor, ha Isten meghallgatja a kérést? Abból mi következik? Nyugtázzuk örömmel, hogy mégis csak működik az imamalom, hogy sikerült végre az ima-automatába a megfelelő mértékű érmét bedobni? És végre működik, és nem kell mennyei diszpécsert hívni, mert nem akar kijönni a kappuccsinó vagy a szendvics? Mi következik abból, ha Isten odahajol, úgy mint ott, Mériba pusztájában, a vetekedés vizénél, a kétségbeesés órái? Megpróbálta az Ő népe szívét, odahajolt, és víz fakad a sziklából. Korábban már ketté nyílt a Vörös-tenger is. Meghallhat minket is, és gyógyulások lesznek és vigasztalásokat kapunk. Mi több, a Lélek mondja helyettünk, amit ki se tudunk mondani (hogy egészen Pál apostolig vigyem a szót), mert sokszor nem tudjuk kimondani a legfontosabb, legbizalmasabb szót sem az imádságunk kezdetén: Atyám! – , és a végén sem, hogy: Ámen! Igen, mondja az apostol, a Lélek áll oda mellénk és mintegy helyettünk fohászkodik, hogy meghallgattatásra találjon az imádságunk, hogy megalapozott legyen a kérésünk, hogy Isten ígéretére helyezzük rá reményünket! És teljesül! És akkor mi történik? Azt mondja a zsoltár: akkor te dicsőítesz engem! Augustinus egyházatya a zsoltárt magyarázva igen szemléletesen érzékelteti, hogy mi ez a vetekedés-vize, versengés-vize, meghasonlás-íze, pereskedés-íze (sokféleképpen lehet fordítani). Ő bizony bátran szól itt, én, megvallom, nem vagyok annyira vad. De el tudom képzelni Hyppo püspökét, ott ül Észak-Afrikában egy régen alapított római kolónia keresztyén gyülekezetében, egy kisebb méretű katedrális szószékén, és magyarázza a zsoltárt és azt mondja az ott ülőknek: testvérek, látom, most is van közöttünk olyan, aki reggel még azon töprengett, hogy ide jöjjön-e a templomba vagy elmenjen a cirkuszi matinéra. És a versengés még most is ott van a szívében, hogy jól tette-e, hogy eljött, jól tette, hogy az Urat kereste, és nem másképp kellett volna döntenie? Én nem vagyok ilyen bátor, hogy elkezdjem azt mondani: kedves testvérek, leveszem a szemüvegemet és hogy jobban lássalak, és tudom, hogy milyen szívvel ültök itt, min vitatkoztatok magatokban, magatokkal és Istennel. Jól teszitek, ha idejöttök, jól teszitek, ha keresitek az Urat, jól teszitek, ha szent asztalához járultok és hirdettetik néktek Krisztus megmentő dicsősége. Vagy jobb lett volna valami matinéra elmennetek? Nem vagyok ilyen bátor, csak a zsoltárt ismételgetem. Hallgass én népem – folytatódik az Úr szava a zsoltárban –, hadd tegyek bizonyságot ellened. Oh, Izrael, ha te meghallgatnál engem, ha hallgatna rám az én népem – mondja az Úr –, és az utaimon járna! ,Ezt jelenti Istent dicsőíteni! Meghallgattalak, megszabadítottalak és te dicsőítesz engem, vagyis járj az én utamon, ne legyen idegen istened, ne menj bálványok után, ne állítsd magad önmagad elé, ne hódolj még önmagadnak se, csak Istentől remélj és várj jót, szabadulást és üdvösséget.
Csodálatos az, testvérek, ahogy a zsoltáros feddi népét. Fölidézi a régi szabadítást, emlékeztetve az Isten ígéretére és a könyörületére, és arra, hogy mi következik a meghallgatott imádságból: „Oh, ha az én népem hallgatna rám, Izrael az én utamon járna, legott megaláznám ellenségeit s szorongatói ellen fordítanám kezemet. Az Úrnak gyűlölői hízelegnének neked, és örökkévaló volna a te életidőd, és megelégítenélek búzával és sziklából folyó mézzel töltenélek el.” Mondhatnánk, testvérek, hogy ez már egészen elképesztő, de mégis valami fantasztikus fokozás. Úgy indult a mi történetünk, hogy a szomjúhozó nép perbe fogta Istenét, és kapott vizet a sziklából. Ott van velük az Isten, meghallgatta a kérést. Ám azzal folytatja az Úr a zsoltárban, hogy ha hallgatnánk rá, ha dicsőítenék Őt, ha az Ő útján járnánk, ha betöltenék szent élettörvényét, akkor nem víz, hanem méz fakadna a sziklából. Oh, ha az én népem hallgatna rám – mondja az Úr, aki meghallgat bennünket. Oh, ha az én népem szárnyaim rejtekébe jönne, ahol a mennydörgés rejtekéből válaszolok neki. Oh, ha az én népem szüntelenül engem keresne és szívében lenne az ígéret és a boldog bizodalom, hogy akik Istent keresik, azok élni fognak!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ma szárnyalni fogunk vagy legalábbis megpróbálunk szárnyalni. Nekünk, magyaroknak egyébként a szárnyalás nem nagyon megy, ahogy Ady Endre mondja:
Föl-föl dobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Fölszárnyalunk, aztán visszaesünk. De nem Ady Endre volt az első, aki ilyen hasonlatokat alkalmazott. A legélesebben, talán a zene okán, Kecskeméti Végh Mihály 55. zsoltárról írt parafrázisa jut eszünkbe, a Psalmus Hungaricus, amely Kodály Zoltán művében mindannyiunk lelkét áthatja. Így szól ez:
Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint a galamb, elröpöltem volna;
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna. (Református Énekeskönyv, 263. dícséret)
Ezt olvassuk tehát az 55. Zsoltárban. Itt olyan szárnyakról beszél a zsoltáros, amit most hadd nevezzek el így, nemcsak jelképesen, valóságos értelemben is: ezek az emelő szárnyak, vagy a menekülő szárnyak. Arról beszél Dávid ebben a nagy panasz-zsoltárában, hogy nem elég, hogy mindenféle ellenség körülveszi, hogy rettentő sok baja, küzdelme, harca van, ez mind nagy teher, ezek miatt sokat könyörgött Istenhez, hogy szabadítsa ki bajból, veszedelemből, háborúságból, gyűlölködésből, ellensége torkából – de a barátok! Ez bizony, különös zsoltár, a barátokról szól. A barátokról, akikről egyszer csak kiderül, hogy nem is voltak barátok, a barátokról, akik ellenséggé lettek, a barátokról, akik hátat fordítottak. Mi több, a barátokról, akik – amint mondja – akik a tenyeremből ettek, aztán a sarkukat emelték ellenem, a barátokról, akikben megbíztunk, de most árulóink lettek. Általános iskolában, legalább is mifelénk, rendre gyakoroltak szünetben egy ostoba játékot. Odajött két barát, beszélgetni kezdtünk, aztán egyik meglökte a vállamat, én meg hanyatt estem, mert egy harmadik direkt ezért leguggolt mögöttem. Ostoba kis gyerekjáték volt ez. Ha ellenség jön velem szembe, nyomban körülnézek, mi van körülöttem. Ezt a felbuktatóst tehát csak a barátok tudják megcsinálni. És lám, erre a gyerekjátékra emlékezünk évtizedek múltán is. Mennyivel inkább arra, ha elbántak velünk a barátaink, akiknek a kezére adtuk az életünket, akiknek kinyitottuk a lelkünket, akik a bizalmasaink lettek. Nagy panaszzsoltár ez, és ezért is sóhajt, kiált Dávid: ha szárnyam volna, mint a galambnak, akkor én azon nyomban elrepülnék, kimenekülnék a pusztába, kivonnám magamat ebből a rettenetes helyzetből, és nyugodalmam lenne.
Egyszóval, ez a szárny afféle emelőszárny. Ritka kifejezés. A Bibliában, héber nyelvben, több szó is van arra, hogy szárny, ez a madárszárnyat jelenti, leginkább a sas szárnyát, aki kiterjeszti szélesre, és nagy, felséges nyugalommal, de mérhetetlen gyorsasággal emelkedik a magasba és tűnik a szemünk el elől. A Jelenések könyvének 12. részében is hallunk erről, ahol János a nagy látomásában leírja az anyaszentegyház nyomorgattatását, rettenetét, egy szülő asszonyhoz hasonlítja, aki már vajúdik, és oda áll elé Isten ellensége, a fenevad, és várja, hogy amikor megszüli gyermekét, elragadja és elpusztítsa. Ez az anyaszentegyház mindenkori, emberileg szólva kiszolgáltatott állapota, de azt írja János: és akkor szárny adaték az asszonynak, hogy elmeneküljön. Ez pedig az anyaszentegyház megtartatásának a csodája. A Dávid zsoltárában mégis csak ott cseng a fülünkben: ha szárnyam volna, vagy ahogy Kecskeméti Vég Mihály mondja: ha nekem az Isten engedte volna, akkor én már régen elrepültem volna. Bizony, nem vagyunk mi hősök, még ha az apostol arra is tanít bennünket, hogy vegyük föl a Lélek fegyvereit és szálljunk szembe a gonosszal. Bizony, vannak olyan helyzetei az életünknek, amikor elrepülnénk, elfutnánk, mondjuk ki: megfutamodnánk, mert egyszerűen a puszta életünk megtartásáról van szó.
A 61. zsoltár azonban egy egészen más képet hoz elénk. Azt olvassuk, így sóhajt Dávid: elepedt a szívem, szabadíts ki engem a nyomorúságból, vigyél el engem a sziklára, itt vagyok a föld szélén, Te vagy az én menedékem, erős tornyom, hadd lakozzam sátorodban mindörökké, hadd meneküljek a Te szárnyaid árnyéka alá. Ez egy másik szárny. Ezt sokkal többet olvassuk, sok zsoltárt lehet idézni, például, 17.-et, de a legtöbbet a 36.-at szoktuk idézni, kedves zsoltárunk ez: az emberek Isten szárnyának árnyékába menekülnek. Az 57. zsoltár is beszél erről, és itt, a 61. Zsoltár is. Ez a szárny oltalmazó szárny. Hadd meneküljek szárnyaid árnyéka alá! Itt nem a sast látjuk, vagy nem a galambot, tehát nem a felszárnyaló madarat, aki szinte a szemünk láttára röppen ki a csapdából, a veszedelemből. Itt tyúkanyót látjuk. Jézus is így idézi, amikor elsiratja Jeruzsálemet, Máté evangéliumában és Lukács evangéliumában is olvassuk: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak összegyűjteni, mit a kotlós a csibéit a szárnya alá, de te nem akartad. (Mt 23,37)
És ha ezt a kettőt összetesszük, ezt látjuk: egyrészt a mi nagy és erős sóhajtásunk, hogy kirepülhessünk a bajból, a veszélyből, akár a pusztaságba, akár a világ végére, és, másrészt, ez a másik sóhajtás, hogy Isten rejtsen el szárnyai alá, oda hadd meneküljünk, – ez a kettő a keresztyén élet egy nagy titkát mutatja meg. Ez a titok pedig abban van, hogy nincsen mindig igazán erőnk, képességünk, módunk arra, hogy elszárnyaljunk. De lehet, hogy nem is kell. De lehet, hogy Isten nem is engedi. Pál apostol sok helyen, különösen börtönből írt leveleiben, használ egy szép szót: állhatatosság. Sokféleképpen lehet amúgy fordítani: hosszútűrés, szilárdság, mozdíthatatlanság, helyben maradás. Azé az állhatatosság, akinek nem adatott szárny, de meg is értette, hogy miért nem adatott neki szárny. Ez a helytállás nem szerencsétlenség, hanem hosszútűrés.
Amikor Dávid, az 55. zsoltárban, fölsorolja az összes körülményt, először szól persze az ellenségről is, de ezzel csak fokozza, amit a barátairól kell mondania – a csalódásokról, az árulásokról, a hűtlenségről. Miattuk mondja: reszket bennem a szívem, a halál félelmei vettek körül, félelem és rettegés esett rám, borzadály fogott körbe engem. Igen, csak borzongani tud az ember, amikor onnan szorítják meg, onnan támad a baj, onnan jön a veszedelem, ahonnan nem számít rá. És ahogy olvassuk a zsoltár sorait, végig ezt a küszködést érezzük ki belőle, – és mindannyiunk küszködése lehet. Uram, engedd meg nekem, hogy most, éppen ebből a bajból, veszedelemből, nyomorúságból, megalázottságból, kétségbeesésből, kilátástalanságból, amibe belekeveredtem, hirtelen kirepülhessek. De nem lehet. Isten nem hallgatja meg ezt az imádságot. Vagy ha meghallhatja, akkor a 61. zsoltárt is ide kell olvasnunk, ahol így kiált Dávid: már itt vagyok a föld szélén. Lám, valami ügyes mozdulattal, sikerült kimenekülnöm, sikerült kiszabadulnom, messze repültem. De ez az elrepülés, a Biblia szava szerint, mindig valami végességet jelent. Hadd szóljak néhány szót erről.
Jób, amikor az emberi életről elmélkedik, az kérdezi: mi az ember, mennyit ér az ember? Az egyik helyen azt mondja, hogy az emberi élet elszáll, elröpül, mint egy álom (Jón 20,8). Vannak, akik úgy ébrednek reggelenként, hogy emlékeznek arra, hogy mit álmodtak. De ha nem mondják el vagy nem írják le, mit álmodtak, délre el is felejtik, – elrepül az álom. De Jób mond egy másik képet is, és ez hihetetlenül megrendítő: olyanok az emberek, mondja, mint amikor felfelé száll, felfelé röpül a szikrázó parázs (Jób 5,7). Aki már rakott tábortüzet, és belekotort egy kicsit a parázsba, láthatta – főleg éjszaka - hogy fölszállnak a szikrák, majd eltűnnek. Ragyogtak, de már nincsenek. Ennyi az ember, ennyi az embervilág, fölfelé szálló, szikrázó parázs. Más helyeken, ugyanezzel a szóval azt fejezi ki a Biblia, hogy elfárad valaki – vagyis elszáll az ereje. Kiszállt belőle az erő, összerogy. Vagyis, amikor a zsoltáros azt mondja, hogy ha szárnyam lett volna, nyomban elröpültem volna, akkor költői finomsággal azt érzékelteti, hogy bár a szívünk meg az ösztönünk, az élni akarásunk arra késztet, hogy elröpüljünk, de veszélyes ez a menekülés. El lehet jutni, mondja a 61. zsoltárban, a világ szélére, a semmi peremére. Igen, időnként haragszunk Istenre, perlünk Vele, panaszéneket mondunk, idézzük a Psalmus Hungaricust: hogyha nekem szárnyam lett volna, mint a galamb elröpültem volna, ha az Isten engedte volna  – de veszélyes ez a röpülés.
Annak idején, kis gimnazista voltam, 14 éves, amikor Debrecenben, a Nagytemplomban bemutatták a Debreceni Zsinat 400 éves évfordulójára a Psalmus Hungaricust. Ültünk fenn a karzaton és bámultuk a nagy egyházi gyűlést, az országból mindenhonnan jöttek a gyülekezeti delegátusok.  Egyszer csak azt vettem észre, hogy édesapám és a sárbogárdi gondnok, Kiss Pista bácsi is ott ülnek valahol lent. Édesapám nem írta meg, hogy jönni fog a kollégiumba, ő csak az ünnepségre jött. De persze az ünnepség után találkoztunk a templom előtt, de már indultak is haza. Odalépett hozzám, egy pár szót mondott az otthoni dolgokról, átadta az ügyeletes zsebpénzt, aztán csak annyit mondott: kisfiam, ha én nékem szárnyam lett volna, mint az galamb, elröpöltem volna... Én akkor azt hittem, hogy csak visszaidézi, amit az imént hallott. Évtizedek múlva kellett megértenem egy magyar ember sóhajtását, amelyben sok magyar ember sóhajtása benne volt, és lehet, hogy még ma is benne van. Sokan elrepülnek, sokan elmennek, sokan kimenekülnek, – és ha úgy alakult volna, ha nekem is az Isten megadta volna, úgy intézte volna a dolgokat, a körülmények úgy alakultak volna, ha nem húzott volna vissza valami tehetetlenség, valami lehetetlenség..., bizony, elrepültem volna. Hallottam késő öregségében egy házaspárt vitatkozni. 1956-ban nem mentek el, a férj pedig kárhoztatta a feleségét, mondván, mert olyan nehézkes voltál, mert akkor is anyád szoknyájába kapaszkodtál, a rokonokra hivatkoztál. Aztán itt maradtunk és nem jutottunk egyről kettőre. Nagyon sok útja, módja van ennek, amikor valamiféle panaszban kimondjuk ezt is. Mégis, mindegyre hadd tegyem mellé a 61. zsoltárt és a többit is, ahol Dávid már így kiált: engedd meg Uram, hogy szárnyaid alá meneküljek – innen a világ végéről, ahova elrepültem.
Tehát két féle szárny van: van egy emelő, messzire röpítő szárny, ez az én szárnyam –  és van egy másik szárny, elrejtő, oltalmazó, ez az Isten szárnya. És ha itt kell maradni, megállni hosszú tűrőnek és háládatosnak lenni, akkor éppen ebben értjük meg azt, amit aztán Dávid már az 55. zsoltár végén is elmond. Ezt eddig felfüggesztettem. Igen, nem repülhetett el, neki is ott kellett maradnia, és meg kellett értenie azt is, hogy ha a bajból és a veszedelemből kirepült volna, akkor éppen onnan röpült el, ahol Isten különös módon akart vele bánni. Azt mondja az 55. zsoltár végén Dávid: vessed a te terhedet az Úrra, Ő gondot visel rólad és nem engedi, hogy valamikor is meginogjon az igaz. Az állhatatosság, a hosszútűrés, az alulmaradás, – ez az Istennek az egyik útja velünk. Ott maradni, nem elfutni, nem elröpülni, nem meghátrálni, nem azért könyörögni, hogy hadd dobáljam ki Uram – hadd használjak egy másik hasonlatot – a léggömbből a terheket, mert akkor följebb tudok szállni, – hanem ott maradni, vagy még inkább: odamenekülni hozzá, a szárnyai alá húzódni, mert ott van velünk dolga. És ott vár bennünket.
Mást is látunk itt. Amikor Jézus Krisztus a Gecsemáné kertjében előre ment imádkozni, magával vitt három tanítványt, s azt mondta nekik: maradjatok itt, és vigyázzatok. Az imádságnak és az agóniának ezen az óráján így könyörög: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár. Mindazáltal, ne az legyen, amit én akarok, hanem az, amit Te akarsz. Amikor visszamegy a tanítványokhoz, aludva találja őket, – pedig azt mondta nekik, hogy maradjatok itt és vigyázzatok. Maradni és vigyázni, virrasztani, maradni és keresni az Isten akaratát, ez ennek az állhatatosságnak, hosszútűrésnek a belső története. A 61. zsoltárban Dávid már nem akar repülni, mert megtapasztalta élete sok viszontagságában, hogy ha szabadításra van szüksége, akkor Isten ott fog megszabadítani, ahol annak meg kell történnie. Ha gyógyulásra van szükségem, Isten a betegágyon fog meggyógyítani, ha vigasztalásra van szükségem, a ravatal mellett fog megvigasztalni, ha erőkre van szükségem, akkor a gyenge helyzetemben fogja ezeket az erőket megadni. Ha azért imádkozom, hogy világítsa meg az utamat, akkor a sötétség kellős közepén fogja világosságát felragyogni, ha azért könyörgök, hogy hárítsa el fejem fölül a veszedelmet, akkor ezt a veszedelem kellős közepén fogom megtapasztalni. És ha elrepültem volna, ha kikapcsolódtam volna, ha dezertáltam volna, ha leléptem volna a bajokból? – ki tudja? Milyen szépen kéri a 61. zsoltárban Istenét a zsoltáros, hogy terjessze ki szárnyát, hogy ő beférjen alá.
Mint jeleztem az Ószövetségben több szó fejezi ki a szárnyat, az egyik emelő, röpítő, menekítő szárny, - és ezt leginkább a sassal kapcsolatban használja az Ószövetség. Ez az a kiterjesztett, siklórepülést biztosító szárny, amely felemel a magasba, és szelek szárnyán repít. Istenről is mondjuk a 18. zsoltárban: szelek szárnyán repül. A másik szárny a kotlósé – , a kotlós nem tud repülni, de ki tudja terjeszteni a szárnyát. Ez a védelmi szárny. Ezt azért fontos ennyit hangsúlyozni, mert ugyanezzel a szóval, ezzel a kotlós-szárnnyal fejezi ki az Ószövetség azt, amikor valaminek a szélire, peremére jutunk. Például, ugyanezzel a szóval fejezi ki az épület-szárnyat, de még a ruha szárnyát vagy a  köpenyt is,  S ha valakinek a köpenye alá bebújunk, akkor valaminek a széle, szegélye alá bújunk. Amikor pedig Dávid azt mondja: Uram, hadd rejtőzzem el szárnyaid alá (szárnyaid árnyékába), akkor ezzel azt a határhelyzetet jelöli, amikor még kívül vagyok Isten szárnyain és ez a kint-létem azt jelenti, hogy még benne vagyok a veszedelemben, és nincs több erőm, csak egy lépés vagy egy mozdulat. De az a kiterjesztett szárny, azok a szélek, akár a föld széle is lehet az, nos, ez éppen elér addig, hogy én be tudjak alája húzódni.
Ha énnekem szárnyam lett volna, mint a galamb, elröpültem volna – panaszkodik Dávid, panaszkodik Kecskeméti Végh Mihály, énekli sok magyar a Psalmus Hungaricust, tolul fel a szívünkben sokszor! De tegyük oda mellé a másik tapasztalatot. A vágy mellé tegyük oda a tapasztalatot, az elvágyakozás mellé tegyük oda Isten megmentő jóságát. Akkor egy csoda is megtörténik az életünkben. Ézsaiás próféta az életünk megújulásáról szólva, ezt mondja, hogy a legkülönbek is megfáradnak (Ézsaiás 40,29-31). De akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, – de nem azért, hogy elrepüljenek vagy elmeneküljenek. Szárnyra kelnek, felszállnak, felmagasodnak, hogy az Isten szabadító dicsőségét hirdessék.
Sokszor tolul a szívünk nekünk is, sokszor kérjük mi is: adjon szárnyakat Isten, menekítsen ki, hadd repüljünk el! Volna nekünk a biztos menedékünk, elkészítettük azt magunknak. Mégis, inkább, azt hiszem, azt kell kérnünk, hogy rejtsen el szárnya árnyéka alá. És ezt kérhetjük is, mert az Úr Jézus Krisztus nem szállt le a keresztről. Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről, szabadítsd meg magadat, szabadíts meg bennünket is – így kísértették agóniájában. Ő azonban teljességre vitte a szenvedést, egészen halálig, hogy halála és feltámadása által biztos utat készítsen nekünk a kegyelem királyi székéhez, ahol kiterjesztett szárnnyal ott állnak a kerubok, ahol Isten kegyelmének kiterjesztett szárnya vár, ahol segítséget, oltalmat, szabadulást kapunk mindig, minden szükséges időben. Szárnyaid árnyékában rejts el engem!
Ha volt a 16. században egy Psalmus Hungaricus, jó lenne, ha lenne , ha születne egy a 21. században is – nincsen messze egymástól a kettő; mind a kettőt Dávid énekelte: az egyikben vágyakozik, a másikban boldog tapasztalatot mond. Adja Isten, hogy miénk legyen ez a boldog tapasztalat is. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nem szoktam fogadást tenni, ritkán csak magammal. Ha aztán akár vesztek, akár nyerek, jól jövök ki a dologból. Most tettem egy ilyen fogadást. Ezt a zsoltárverset olvasva - énekeljetek bölcsességgel! -, azt mondtam magamban, hogy ennek a zsoltárversnek a kapcsán a reformátorok biztos kikeltek a középkori istentiszteleti gyakorlat ellen. És lőn; fellapoztam Kálvinnak a 47. zsoltárhoz írt kommentárját, ahol azt mondja: a zsoltáros bizonnyal azt kívánja, hogy Isten népe értelmesen énekeljen, és ne csak puszta hangzat legyen az az éneklés, mint a manapság a pápistáknál. Mert – mondja Kálvin – csak a megfelelő ismeret óv meg bennünket attól, hogy Isten nevét ne szentségtelenítsük meg, és énekünk ne legyen merő hangzás, amely aztán elillan a levegőbe. De most ezt tegyük félre, még vissza fogok rá, és kérdezzük csak önmagunkat is: mit jelent voltaképpen bölcsen énekelni? Vagy, ha Kálvin fordításához ragaszkodunk: intelligensen énekelni? Kiírtam néhány fordítást, jó kis nyelvlecke volt. Luther így fordítja: klüglich, okosan. Az olaszok elegánsan, maestrevolmente, a spanyolok szépen: armonioso, harmonikusan, a franciák, Kálvin nyomán: avec intelligence: értelmesen.
Mit jelent ez? Mit jelent tehát okosan, intelligensen, bölcsen énekelni? Arról sokat hallunk a Szentírást lapozva, de leginkább a zsoltárokban, és a prófétáknál is, hogy énekeljünk ujjongva, vagy vigadozva, vagy lelkesen, vagy szárnyalva. Vagy éppen, ha a prófétákhoz lapozunk és egy sirató éneket nyitunk ki (pl. Jeremiás siralmait, vagy Ámos és Habakuk siralmas énekeit), ott szomorú szívvel, összetörten, könnyezve kell énekelni. Talán zenei instrukció lenne ez? Összeszedtem néhány korszerű zenei kifejezést is, ami hirtelen eszembe jutott abból az időből, amikor zenét tanultam: vivace – élénken, ordinario – megszokott módom, briliante: csillogva-villogva, religioso – áhítatosan, grandioso tutto – minden hang szólaljon meg; quodlibet:  ahogy  jólesik. Nos, ha még erről lenne szó a zsoltárban is, akkor is azt kell mondanom, hogy ide valamiféle tapasztalat kell. Vegyünk példát. Amikor kiáll egy karmester,  mi hallgatók és nézők, többnyire csak hátulról látjuk őt, de a kórus  vagy a zenekar tagjai szemtől szemben. Mi csak azt látjuk hátulról, hogy hadonászik, mintha valami eksztázis tört volna rá. De a tapasztalattal rendelkező zenészek, akik be vannak avatva, a kisujja mozdulatából, a mimikájából, a testtartásából is értik azt, hogy miképpen temperálják a zenét, hogyan kell muzsikáljanak. Ha tehát itt ez a szó szerepel, hogy énekeljetek bölcsességgel, akkor is a nyomába kell eredni. Még egy példát hadd hozzak. A zsoltárok könyvében ötvenegy alkalommal, és Habakuk próféta könyvében háromszor  olvassuk a bűvös szót: szela.  Ez mit jelent?  Annyira nem tudjuk, hogy mit jelent, hogy a magyar fordításokba is beírjuk a szót  úgy, ahogy van. Talán zenei jelzet ez is. Nos, ha zenei jelzet az, hogy bölcsességgel énekeljünk, akkor mégis utána kell néznünk, mit jelent az, hogy bölcsen? Az itt szereplő héber szó, amint hallottuk is a különböző fordításokból, igen mély értelmű. A régi görögök nagyjából úgy fordították, hogy szinesztéziával énekeljetek.  A kifejezést ismerik a pszichológusok, az irodalmárok, az esztéták is. Szinesztézia az, mikor szépen össze vannak kombinálva a dolgok. A héber szó pedig alapvetően ügyességet jelent. Erre jó a nemzetközivé lett angol kifejezés: skill. Egyszer egy szülői értekezleten vettem részt, amikor még gimnazisták voltak a gyermekeink, és mi, vad szülők rárontottunk szegény osztályfőnökre, hogy azt szeretnénk, ha amire a gyerekünk leérettségizik, addigra legyen négy felsőfokú nyelvvizsgája, egy profi vezetői jogosítványa száz tonnás kamionra, de ha lehet, legyen pilóta jogosítványa is, azon kívül hat év diplomáciai tapasztalata és őt akarja a gimnázium kapuján kilépve minden fejvadász cég. Ez a jó iskola.  Legyen versenyképes a gyermek, legyen skill-je. Legyen ügyes.  Többé-kevésbé ezt jelenti a héber szó is: ebben az értelemben az a bölcs, aki ügyes vagy értelmes, aki tudja a dolgát. De gyorsan jelezzük újra, hogy most mégiscsak egy zsoltárban olvassuk ezt, vagyis mintha ezt mondaná: énekeljetek az Úrnak úgy, ahogy kell. Igen. De hogyan kell az Úrnak énekelni, hogyan kell úgy megkomponálni egy zeneművet, hogyan kell úgy egy zsoltárt énekelni, hogyan kell beállni egy kórusba, hogyan kell a gyülekezetben énekelni úgy, ahogyan az illő, vagy ahogyan az kell? Még eredjünk egy kicsit a szó nyomába! Azt is jelenti itt a bölcsesség, hogy az ember tudja a dolgát, és mivel a dolgát teszi: sikeres. Jól jön ki neki a lépés. Például, Sámuel könyvének a 18. részében arról olvasunk, hogy miért gyulladt Saul szívében féltékenység az ifjú Dávid ellen. Itt, a 18. részben, négyszer-ötször mondja, hogy Dávid ügyesen forgolódott, ezért népszerű lett, és befolyásra tett szert és sikeres lett. Ha nem kopott volna meg az erdélyi szóhasználat, akkor azt is mondhatnám, hogy a zsoltárvers így is fordítható: énekeljetek ügyesen. Amihez Dávid hozzáfogott, abból jó jött ki, és ő maga is jól jött ki belőle. Dávid eszesen viselte magát, a küzdelmekben nagy sikereket aratott. Hát akkor énekeljünk eszesen, úgy, ahogyan kell, ahogyan illik, úgy rakjuk össze az éneket. Hozzáértő módon énekeljünk az Úrnak.
De még mindig ott cseng a fülünkben a reformátorok szava, Kálvin gunyoros megjegyzése, és követelménye:  úgy énekeljünk, hogy mindenki értse! És ebben megjelenik az Isten-dicsőítésnek egy másik minősége is. Ha csak annyit mondunk, hogy hozzáértő módon énekeljünk, akkor a profiké a világ, akkor vissza a középkorba, amikor abszolút hallású, operaénekesi minőségű kóristák ültek fenn a karzaton. És énekelték egyházi hangnemekben a gregoriánt, mondjuk, lídben, az a legvarázslatosabb hangnem, és annyira ment nekik és annyira fölvitte őket már a zene, az éneklés gyönyörűsége, annyira elkápráztatta őket, hogy munkába kellett állítani frater falsificust is, aki időnként beleénekelt egy hamis hangot a nagy összhangzatba, hogy zuhanjanak már vissza a földre a többiek, ők még nem az angyalok kórusa. Mégis, ha szó szerint vennénk azt, amit előír a zsoltár, akkor ez a profi zenészekre vonatkozna. Bizony, itt-ott nagy küzdelem folyik a mi egyházunkban is. Én népénekes volnék, dalárdista, ám jönnek a kiművelt, jól muzsikáló, jó hangú atyafiak és azt mondják: énekeljen csak a plebs, de unalmasak zsoltárok és a dicséretek - majd ők megmutatják. És lesz dicsőítés és magasztalás, és ujjongás. Nemrégiben összeszólalkoztam egy fiatalemberrel, aki ellegyintgetett egy szép gyülekezeti éneklésen és azt mondta: az az igazi, amikor négyen énekelnek. Mondtam neki: mint a Beatles, – három gitár, egy dob? Azt mondja: - Igen! Hm. Nem akarom én ezt kicsúfolni, testvérek, hanem éppen a zsoltár kapcsán jelzem, hogy milyen dilemmában vagyunk. De kérem megérteni a reformátorokat is, ha már ebben az esztendőben a reformáció néhány  fontos dolga szóba kerül. Mert, mégis micsoda nagy kockázatot vállaltak az atyák a 16. Században! A jól működő istentiszteleti gépezetbe – hadd mondjam így – szinte beletapostak, azt mondták a kóristáknak: köszönjük, elég volt, ezentúl mi énekelünk!  – miközben nem tudtak a népek énekelni. Ezért mondja Bullinger a 2. Helvét Hitvallásban, amikor az egyházi éneklésről beszél, hogy  ha éppen még nem tud énekelni egy gyülekezet, nem vetjük meg őket. Hozzáteszi, hogy a keleti keresztyének évszázadok óta gyakorolják az éneklést. Tessék elmenni egy görög vagy orosz ortodox templomba, ahol négy órát tart Aranyszájú Szent János liturgiája, nos, ott tényleg szinte a mennyekben vagyunk. De ott is a kórus énekel. Nos, azt mondja Bullinger, hogy mi, amikor elkezdtük bevezetni a gyülekezet éneklését, azt találtuk, hogy nem tudnak énekelni az emberek. De legyünk türelemmel, meg fognak tanulni. Eszerint talán nem Kodály Zoltán találta ki, hogy a zene mindenkié, azt már a reformátorok is mondták, amikor bevezették a himnuszokat, a zsoltárokat, a népénekeket, hogy az egész gyülekezet közösen magasztalja Istent, hogy senkinek a szíve ebből ki ne maradjon. Valaki egyszer azt mondta nekem: a reformátorok bevezették az egyetemes papság elvét – erről is fogok majd néhány szót szólni –, ez azt jelenti az Újszövetség értelmében, hogy mindenki pap. Vajon, az éneklésre is kiterjesztették ezt a reformátorok? Igen, kiterjesztették. Mindenki kántor, mindenki Pavarotti vagy Maria Callas, kinek mi tetszik. Mert az istentiszteleti közösségben senki nem hagyhatja ki a szívét, már ha a szívünkből éneklünk. Nem hagyhatja ki a tapasztalatát, már ha odavisszük Isten elé. Nem hagyhatja otthon az ujjongását, nem bízhatja másra. Egyszóval, Nagy kockázatot vállaltak a reformátorok, de vállalták, ugyanúgy, ahogy a Bibliát odaadták az emberek kezébe kinek-kinek a maga nyelvén, hogy Isten szavát olvashassák. Nos, ugyanígy mindenkit be akartak vonni a dicsőítésbe is. Ettől még a vájt-fülű zenészek, a lendületesen éneklők számára lehet nagyon slampos a gyülekezeti ének. A Böszörményi útnak éneklésből, úgy közepest tudnék adni. (Na jó, legyen négyes alá.) S itt megjelenik újra a dilemma: ha nem megy az éneklés hozzáértő módon, akkor (hogy mégis méltó legyen és szép legyen az istentiszteletünk), akkor jöjjenek azok, akik értenek hozzá.
Mégis. Amikor Kálvin Genfbe bevezette a gyülekezeti éneklést, nem zenepedagógiai reformtervei voltak (ezért visszavonom azt a mondatot, hogy a reformátorok találták ki, hogy a zene mindenkié, ezt Kodály írta le először!).  Kálvinnak volt egy mélyebb tapasztalata, hogy tudni illik nem tudnak az emberek imádkozni. Ha elmentek a templomba, latinul folyt a mise, a Pater Noster-t a még a rosszabb memóriájúak is megjegyezték,  de mit tudott elimádkozni valaki? A szíve gondolatát, a panaszát, az örömét, az áldását, a könyörgését, a jaját? Nem a maga nyelvén?  Kálvin föltette, hogy meg kell tanítani az embereket imádkozni. És hogy tanulunk meg a legjobban valamit? – Hát, ha beledúdolják a fülünkbe. Ebből lett a 150 genfi zsoltár,  – hogy tudjunk imádkozni. Tehát az első igazi, mély értelme itt a zsoltárban ennek, hogy énekeljetek bölcsen, éppen ez: imádkozzatok. Bölcsen énekelni azt jelenti, hogy imádkozunk.
A másik mély értelme abból a sejtelemből bontakozik ki a számunkra, amit most megfordítva nézünk meg. Azt mondja a zsoltár, hogy bölcsen vagy eszesen imádkozzunk, tehát az eszesek (bölcsek) imádkoznak. Tegyük oda mellé Ámos próféta szavát, aki azt mondja a maga idejéről, hogy: hallgat az eszes. Hallgat, mert az idők gonoszok. Ezt mondja könyvének az 5. Részében, és rögtön, a 6.-ban rákezd: jaj, azoknak, akik hárfa mellett dalolgatnak, és azt hiszik, hogy hangszereik a Dávidé. Az eszes hallgat, és jaj azoknak, akik dávid-királykodnak. Nem akarom modernizálni a gitárra meg az egyebekre, mert nem erről beszél a próféta, hanem arról, hogy vannak időszakok, amikor az eszes, a bölcs, aki tudja, hogy mi a dolga: hallgat. Van a hallgatásnak is ideje – mondja a prédikátor könyve – meg a beszédnek is, meg a gyásznak, meg az örömnek is (Préd 3). Tehát talán a ez második mélyértelme a zsoltár üzenetének. Énekeljetek bölcsen, – ez azt jelenti, hogy amikor itt van az ideje, akkor énekeljetek, amikor ujjongani kell, akkor mondjátok a zsoltárt, ujjongjatok, amikor zsoltárt kell mondani az Úrnak. A tudósok szerint a 47. zsoltár a 46. folytatása zsoltár. Nagy kísértésben is voltam, hogy előre olvasom a 46.-at: Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk!! Hát ezt hogy tudjuk zengeni?! A 47. ennek a folytatása: Isten uralkodik minden nép fölött, és amikor ez nyilvánvalóvá lesz a számunkra, és ez átjár bennünket, akkor énekeljünk, akkor van itt az ideje!
És végül még arról is kell szólni, hogy a bölcs vagy értelmes éneklés megnyit számunkra egy másik dimenziót is, ha imént idézett a görög szót vesszük: szinesztézia. Ez a dolgok ügyes egyberakását jelenti. Így nevezik azt, amikor a költők egymás mellé tesznek egymáshoz logikailag nem illő kifejezéseket, például: illat-özön, – az illat meg az özön, az özön pedig nem illat; mégis a kettő egybevonása valami újszerűt mutat. Arisztophanész, az antik görög költő egyik komédiájának ez a címe: A békák. Ebben borzasztó módon kicsúfolja kora költőit, akik csak békák, vartyognak összevissza, idétlenségeket mondogatnak. Aztán az alvilágból vissza akarja hozni azokat a költőket, akik ügyesen beszéltek, vagyis értették a szinesztézia mesterségét. Jól fordítják hát egykor ezzel a szóval a zsoltár kifejezését: össze kell tenni, egymás mellé kell tenni a dolgokat. Mit kell összetenni a bölcs zsoltározásban? Azt, hogy én ember vagyok, Isten pedig Isten. Azt, hogy én kegyelemre szorulok, Isten pedig kegyelmes. Azt, hogy az én szükségeim nagyok, Isten pedig bőkezű adakozó. Azt, hogy én önmagamban a halál sötétjében járok, de Isten elküldötte Krisztusát! A zsoltár bevezetője fejedelmekről, királyokról, nagyokról és hatalmasokról beszél. Akkor pedig azt kell egymás mellé tenni, amit Pál apostol a Római levélben mond: ti engedelmeskedjetek a felsőbb hatalmasságoknak, de ők csak Isten szolgái, mandátóriusok. És sorolhatnám még. Ami tehát a hitünkből idejárul, az nem költészeti csiri-biri, a zsoltárírók, a keresztyének, a kegyesek, az elmélkedők, a teológusok nem békák, akik csak vartyognak. Hanem értik a mennyei szinesztézia titkát, hogy miképpen kell egymás mellé tenni azt, ami a mi logikánk szerint nem egymás mellé való. Mert az ember logikája szerint Isten és az ember nem egymás mellé való, – ma azt mondja az ember: vagy én, vagy az Isten; vagy én kerekedek felül, vagy az Isten kerekedik felül. Lám, azt mondja a Teremtés könyve is, hogy amikor a kígyó megkísértette Évát, és Éva rátekintett a gyümölcsre, látta, hogy kívánatos az a gyümölcs, bölcsesség okáért. (Itt is ugyanez a szót áll!) Kívánatos volt ügyesség okáért, hozzáértés okáért. Tehát: vagy én, vagy az Isten, vagy kiharcolom, hogy megérdemeljem az isteni jót és az örökkévalót, vagy nincs kegyelem. Vagy szabad vagyok, zengedezi a 21. századi ember (már elég régóta, vagy kétszáz éve, unalmas is már!), tehát vagy szabad leszek, vagy behajtom az igámat a kereszténység jármába. Hát, akkor döntsük le a keresztyénséget! De mit látunk a zsoltárban: össze nem tartozó dolgok szinesztéziája jelenik meg, – vagyis: akkor vagyok szabad, amikor keresztyén vagyok. Egyszer valaki megrótt ezért az állításért, mondván: püspök úr, maga nem eléggé liberális. Hát, feleltem, én nem is akarok liberális lenni. Miért nem akar liberális lenni, püspök úr? Azért, mert szabad vagyok. Aki szabad, annak nem kell liberálisnak lennie, aki meg van szabadítva, annak miért kellene küszködnie szabadságeszményekért?  Igen, testvérek, ez csak – hadd mondjam így –, csak a keresztyénségben jön össze, sehol máshol nem áll össze, de itt igen: bűnös vagyok, de Isten könyörületes, halál foglya vagyok, de Isten feltámasztó Úr, ínségben vagyok, de Isten bőkezű adományozó, rab vagyok, de Isten megszabadított, elidegenedtem Tőle, de ő gyermekévé fogadott Krisztusban! Hát énekeljetek hozzáértő módon, énekeljetek bölcsen!
Mert ez a zsoltár mégis a 46. zsoltárhoz tartozik –, és Luther olyan szépen mondja a 46. zsoltár parafrázisában: Kérdezd, ki az? Jézus Krisztus az, Isten egy fia, Ég és a föld Ura, ő a mi diadalmunk! Ennek a belátásnak nyitja meg az utat ez a felszólítás: énekeljetek bölcsen!  Hadd idézzem a 2. zsoltárt: Királyok, legyetek bölcsek és csókolgassátok a Fiút! S hadd idézzem a 14. Zsoltárt: aláhajol az Úr az égből és letekint, hogy vajon van-e bölcs a földön és eszes, aki az Ő útján jár?! Van-e hozzáértő? Értünk-e az üdvösséghez, értesz-e a Krisztus útjához, érted-e azt, hogy az Isten útján kell járnod? Aláhajol az Úr és ezt keresi – semmi mást. Nagyoknak és kicsiknek, nagyot mondóknak és hallgatókak, énekelni tudóknak és botfülűeknek, de mind szívvel bírónak mondja: énekeljetek bölcsen. Pál apostol a Korinthusi levélben (1Kor 12-14) megrója a gyönyörűen éneklő korinthusi gyülekezetet, akik nyelveken is tudtak énekelni nagy, szentlelkes karizmatikus elragadtatásban, és azt mondja, én mindenkinél jobban tudok énekelni, de csak értelemmel akarok énekelni. Mert, ha szeretet nincsen bennem, lehetek én zengő érc, pengő cimbalom, beszélhetek én az angyalok nyelvén, mindaz semmi. Ez a végső, mély értelme, megragadhatósága, bölcsessége, ismerete az embernek, – ez az Isten szeretete.
Tudom, kinek hittem – mondja Pál másutt Timótheusnak (2Tim 1), hát akkor kedves testvérek, adjunk hálát a reformátorokért, akik talán többek között ennek a zsoltárversnek az ihletésére bátran vállaltál a kockázatot és elkezdtek minket is tanítani énekelni. Hogy együtt minden keresztyén szíve teljességéből énekeljen bölcsen, hozzáértően, a maga idején és a maga helyén az Úrnak. Mert ez a végső bölcsesség és hozzáértés, hogy kinek is énekelek, kinek is szól az énekem. Augustinus mondja ennek a zsoltárnak magyarázatánál, hogy ha nem értelemmel énekelünk, akkor nem különbözünk a pogányoktól. Mert a pogányok is énekelnek, de lám, érzéketlen  és néma bálványok előtt hajlonganak. Tudnunk kell, hogy kinek énekelünk: a királyok királyának, a szabadító Úrnak! Ha tehát tudom, kinek hittem, akkor tudnom kell azt is, hogy kinek énekelek. Énekeljetek bölcsen, a királyok királyának, a szabadító Úrnak, aki kiváltott bennünket pokolból és átvisz bennünket az Ő szerelmetes országába.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben az esztendőben, 2017-ben, a reformáció ötszáz éves jubileumát fogjuk ünnepelni. S bizony, annyi program, annyi ünnepelni való lesz, már most annyi ötszáz kavarog a szemem előtt, hogy lassan a nótát is át fogom költeni: száz forintnak ötszáz a fele. Pár napja azonban, az országos programok ünnepi megnyitója után, valaki feltette a kérdést: szabad-e nekünk a reformációt ünnepelni? - hiszen annyi mindent körülményt kell figyelembe venni! Például azt, hogy nem igazán, csak részben sikerült megreformálni az egyházat. Nem az lett a reformáció következménye, hogy az egyház főben és tagokban, egyetemben megújult volna, hanem hitágazatok, felekezetek, egyházak, egyházi közösségek jöttek létre, és immár sok évszázados szembenállás, gyanakvás van egymás között. Van-e itt mit ünnepelni? Egyébként sem vagyunk mi ünneplős fajta, végezzük el hamar az ünnepet – szoktam mondani – és menjünk a dolgunkra. Csatlakozom Apáczai Csere Jánoshoz, aki azt mondta, hogy amíg e földön élünk, addig csak dolgozzunk szorgalmasan, majd a mennyek országában öröklétig lesz módunk ünnepelni.
Mégis! A felvetett kérdésre éppenséggel mondhatjuk azt is, hogy szívesen csatlakozunk az ebben az esztendőben tartott ünnepekhez, hogy ha mi mai ünneplők, voltaképpen azokhoz csatlakozunk, akik ötszáz évvel ezelőtt ünnepeltek. Mert, ha jól értjük a reformációt lényegét, az nem volt egyéb, mint Isten irgalmasságának a felfedezése (erről szól a 40. zsoltár is!), Isten igazságosságának, szabadításának és jóvoltának az ünneplése. Ehhez bátran csatlakozhatunk mindannyian, ahogyan a reformátorok sem tettek mást, mint csatlakoztak a nagy magasztalókhoz, többek között Dávid királyhoz, akinek a zsoltárát olvastam.
Azt is hozzá szeretném tenni mindehhez, hogy nemcsak azért nehézkes dolog ünnepelnünk, mert sok körülmény és viszály terheli a mögöttünk levő ötszáz esztendőt, hanem azért is, mert az igazi öröm, az igazi ünneplés mindig az ember szívéből fakad. Márpedig a szívünk is terhelve van sok nehéz körülménnyel: eleve nehéz az utat találni a szívünk öröméhez, aztán a szívünkből kifelé is, hogy másoknak is elujjongjuk örömünket.
A  40. zsoltárt sokféleképpen magyarázzák, különösen a felolvasott szakaszok nyomán.  Sokak szerint ez voltaképpen messiási zsoltár, hiszen a 8. versben azt olvassuk: ímé, jövök a könyvtekercsbe írva van felőlem. Ezt aztán úgy magyarázták, hogy ez mintegy megelőlegezése annak az új Igének, annak az új égnek, annak az új földnek, annak az új valóságnak, amely Jézus Krisztusban teljesedett. Tehát voltaképpen Ő az, aki felől írva van, hogy az Atya kiszabadította a halálból, jobbjára ültette, felmagasztosította. Az evangélium tehát mintegy előképként vagy előhangként itt van ebben a zsoltárban. Mások inkább Jézus szavát idézik: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek az én Mennyei Atyám előtt. (Mt 10,31-32)
De itt van mindjárt az is, amit a 11. versből hallunk, és ezt szeretném ma kiemelni: igazságosságodat nem rejtem el szívemben..., nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat a nagy gyülekezetben. Mindannyian ismerjük József Attila szép versét:
Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt,
Amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A költő a szerelemről beszél, meg arról (merthogy a nagy pszichológusnak, Freudnak ajánlotta ezt a verset), hogy bizony sokszor a lélek gyógyászainak kell aláereszkedniük a szívünk legmélyére, hogy előhozzák azt, ami ott el van rejtve, el van titkolva. Pszichológusok szerint egy számottevő lélekanalízishez legalább hat-hét esztendő kell. Mi modernek, nyomban hozzátesszük: kinek van erre ennyi ideje? Persze, amit a költő mond, tudniillik, hogy valamit elrejtünk a szívünkben, az maga is sok féle lehet. A költő eltitkolt vágyról beszél, amit, mondom még egyszer, talán csak a lélekgyógyászok tudnak megtalálni és meggyógyítani. A zsoltáros azonban ismer még emellett több és másféle elrejtést is.
Például a 119. zsoltárban azt olvassuk: szívembe rejtettem beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened. (Zsolt 119.11) Ez az elrejtés talán inkább a magvető példázatára rímel, amikor Jézus azt mondja, hogy akkor hullik a jó földre igemag, ha az ember szívébe hullik az Ige, és ott mély és erős gyökeret ereszt. Mélyre el van rejtve tehát a mag, nem kapkodják el az ég madarai, nem tapossák el az úton járók, nem fojtja meg a gyomnövény, hanem gyökeret ereszt és maga idején meghozza jó gyümölcsét. Mintha ezt mondaná a 119. zsoltár is: elrejtettem szívemben beszédedet. Ez nem a titkos elrejtést jelenti, hanem azt, hogy mélyre rejtettem és megóvom mindenféle bajtól, nem engedem, hogy kiessen a szívemből, biztos helye van, – hogy ne vétkezzem ellened. Mert az Isten beszéde, az Isten igéje az, ha bennünk él és – megint József Attilával szólva – belülről vezérel bennünket; vagy Jeremiás prófétával szólva (Jer 31): ha a szívünk hústáblájára van felírva, akkor nem kell futkározzunk egyik embertől a másikig, hogy tanítson meg bennünket az igazságra. Ha az Isten jó rendje a szívünkbe van írva, akkor az lesz a szívünk szava, ez vezérel bennünket mindent meghatározó módon.
De van egy másik elrejtés is, az pedig nem helyes elrejtés. Voltaképpen erről beszél itt a zsoltáros. És gyorsan közbe vetem, ha már az ötszáz éves jubileummal kezdtem, hogy itt jelenik meg a protestantizmus értelme is. Ha a protestor igét vesszük (ebből származik a protestáns szó), ez elsőrenden azt jelenti, hogy valami mellé odaállni, valami mellett tanúskodni, csak második vagy harmadik értelemben jelenti azt, hogy tiltakozni. Kedves testvérek, magunkban is igazítsuk ki így ezt a sorrendet: protestánsnak lenni azt jelenti, hogy tanúskodni, az evangélium mellé állni, és kimondani, amit Péterre és János mondtak Jeruzsálemben, a Nagytanács előtt, amikor behívatják őket, és rájuk reccsennek, hogy ne beszéljenek a Názáreti Jézusról, legfőképpen ne a föltámadásáról, de ők azt mondták: nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk (ApCsel 4,20). A protestantizmusnak ez az első indíttatása! És ha már tiltakozni akartok, testvérek, akkor először önmagatok ellen tiltakozzatok! Tiltakozzunk a restségünk ellen, a gyávaságunk ellen, a lappangásaink ellen! Mert mit mond Dávid a zsoltárában? – Hirdetem igazságosságodat a nagy gyülekezetben! Ez azt jelenti, jegyzi meg Kálvin, hogy Isten igazságának még az elmondása is mások épülésére való. Minek az elmondása ez? Hogy van igazság. Minek a kimondása ez? Hogy Isten érvényre juttatja az Ő igazságosságát. Minek az elmondása ez? Annak, hogy örömöt hirdethetek. Hogy van öröm Mert így is lehetne fordítani ezt a 10. Verset: vígan hirdetem az igazságosságot. Mi az, hogy vígan hirdetem? Megvallom, én bizony büszke vagyok a magyar nyelvre, mert felülmúlhatatlan képszerűséggel tudunk ezer dolgot visszaadni; szerintem – az irodalmárok majd megrónak – Arany János Hamlet fordítása jobb, mint az eredeti. Itt viszont megakadtam, mert a héber egy szóval mondja, amit mi kettővel adunk vissza: vígan hirdetem. A görög fordítás is csak szóösszetétellel tudja visszaadni, amikor az evangélium szó igei változatát alkalmazza, ezt magyarra már három szóval fordítjuk: jó hírt mondani. De hadd oldozzam föl Károli Gáspárt és a későbbi magyar fordítókat, mert mégis megoldották, két szóval: vígan hirdetem! – ez azt jelenti, hogy eleve mély öröm hat át! Valamit vígan hirdetni, ez azt jelenti, hogy belülről jön az öröm. Láttam már savanyú embereket, szkeptikusokat, mindent megkérdőjelezőket, akiknek jó hírt kellett vinniük máshoz. Na, ahogy a szájuk szélén kipréselték, elmotyogták, elmondogatták, odalökték azt a jó hírt, azzal már el is rontották. Nemcsak ünneprontók vannak, hanem jóhírrontók is. Itt a zsoltáros a maga természetéről beszél, ezzé lett az ő természete. Ez pedig egészében azt jelenti, hogy az Isten igazságának a tudtul adása, örvendező szívvel való elmondása mások épülésére való. Van irgalom, van igazságosság, van szabadítás és van könyörület.
Azt vegyük figyelembe, hogy a 40. zsoltár egy rendkívül nehéz helyzetet idéz föl. Így kezdi Dávid: várván-vártam az Urat. Epekedve vártam az Urat, mert nyomorúság vett körül, mert bajba keveredtem, mert összeesküdtek ellenem, mert elomlottak az életem tartó pillérei, mert összedőltek a tervezések. Mert csüggedt voltam, mert azt kellet mondanom magamban, hogy nincsen igazság, meg azt is (hadd utaljak Dávidnak egy másik zsoltára), hogy csak másoknak jó, és nekem nem jó (ahogy ezt a 73. zsoltárban mondja), hogy irigykedem a gonoszok szerencséjére, mert nekik, úgymond, mindig jól megy nekik, bezzeg nekem..., bezzeg nekem nem megy jól. És lám, Dávid ezeket a körülményeket fölidézve szinte maga előtt látja a nagy gyülekezetben a családtagjait, a barátait, ismerőseit, akik talán éppen most forgatják ugyanazt a szívükben, az tolul fel bennük, most öli őket a gondolta, hogy bezzeg én nekem nem megy! – és ezt mondja: kihirdetem a nagy gyülekezetben, kiujjongom – ezt most találtam ki! –, kiujjongom a gyülekezetnek, ujjongva mondom el a Te szabadításodat!
Azt is elmondja itt (mintha ugyanazokat a szavakat ismételgetné, de mégsem), hogy nem tartom vissza számat, te tudod, oh, Uram. Ez is különleges kép: visszatartani, visszafogni valamit. Ez azt jelenti, hogy nem engedjük érvényre jutni. Azt szoktuk mondani: ami a szívemen, az a számon! Hát tessék, itt van, azt mondja a zsoltáros: nem rejtem el a szívemben az örömöt, nem zárom be a szívembe a jó hírt, és nem fogom vissza a számat. Mit jelent ez a szó, hogy visszatartani? Azt mondja Sámuel könyve, hogy a szövetség ládáját olyan szekéren szállították, amelybe két borjas tehenet fogtak be (1Sám 6,20). Ugyanez a szó áll ott is: befogtak a szekér elé két tehenet (a borjaik odahaza maradtak anyjuk nélkül), a nyakukba csördítettek az ostorral, vagy szúrták a farukat az ösztökével, hogy húzzák a szekeret. Most azt mondja Dávid: nem fogom vissza a számat, vagyis nem fogom más elé, nem állítom másnak, más hírnek, más üzenetnek, más gondolatnak a szolgálatába, hanem felszabadítom az ajkamat, a nyelvemet, a szavaimat, a beszédemet, hogy hirdethessem: van igazság és van könyörület. Az egyik nagy reformátor ezt mondta egyszer, amikor elkezdődtek a viták, az arcul verettetések, a szájbetörések: meggyújtottuk a mécsest, nem olthatjuk el a lángját! Jézus azt mondja: nem azért gyújtják a gyertyát, hogy a véka alá rejtsék (Mt 5,15).
Protestánsnak lenni, bármennyire különös, nem azt jelenti, hogy érvényre juttatjuk magunkat. Igen, szoktuk magunkat ebben szeretgetni, hogy a protestantizmus egyfajta, jó értelemben vett individualizmus volna, a személyiségnek, az egyes embernek a méltósága.  Tudunk, persze, ennek a paródiájáról is, főleg, amit most a mi évszázadunkban látunk, miszerint a vallás magán ügy és teljességgel a privát szférába tartozik. Én már csak a két szónak a keveredésétől is zavarba jövök! A vallás szó azt jelenti: megvallok valamit, vagyis kimondok valamit. Ami meg privát, az azt jelenti, hogy magamban tartom, ahhoz senkinek semmi köze, de olyannyira, hogy már nekem, magamnak sincs hozzá közöm.  Mit mond most a zsoltáros? Nem tartom vissza számat. Testvérek, mennyi mindenre be tudjuk mi fogni a beszédünket, mint a filiszteusok Sámuel idején a borjas teheneket! Befogjuk a pereskedéseinkbe, a szájalásainkba, a mindig-nekem-van-igazamba, asztal alá beszéljük a másikat (a kocsmában asztal alá szokták inni a másikat, az egyházban meg asztal alá beszélik), nem hagyjuk magunkat, mondjuk a magunkét, nem fogom be pörös számat – ez is József Attilától van –, mondjuk... De vallomásba kezd a zsoltáros, – most másba fogja be a beszédét. Ahhoz köti magát, amire Isten az embert teremtette és alkotta – hogy megismerje az ember Istenét, megkóstolja jóságát és örökké tartó módon dicsőítse Őt. Erre való a szánk. Azt mondja Jakab apostol szinte megrökönyödve: testvérek, nem jól van az a ti beszédetekkel, hogy ugyanaz a száj áldja Istent és átkozza az embertársat. Nem jöhet ki ugyanabból a forrásból egyszerre édes és keserű (Jakab 3,11-14), nem szabadna ennek így lenni, ennek a meghasadtságnak, annak, hogy hamisságba fogom be a beszédemet. És végül azt mondja a zsoltáros, hogy nem rejtem el az én szívemben, másképpen: nem tartom rejtekben. Ezt is sajátos képpel fejezi ki. A 139. zsoltárban olvassuk, ahol a zsoltáros Isten minden tudásáról vall, és azt mondja: Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva (Zsolt 139, 14-15). Csodálatos – mondja a zsoltáros Istenek – csodálatos ez a Te mindent tudásod.
Nos, mi formálódik a szívünkben, testvérek? Mi az, amit nem szabad elrejtenünk a szívünkben? Mi az, amiről tudnunk kell nekünk magunknak is, hogy ki tudjuk mondani, hogy el tudjuk mondani, hogy protestálni tudjunk mellette? Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a kegyelem nem privát ügy. Ahogyan a zsoltáros elujjongja az ő Istenének, hogy nem titkolja el, hanem elmondja azt a nagy gyülekezetben, a szavaiból mi is megértjük, hogy nem dicsekedni megy oda, hanem dicsérni, – és ez óriási különbség. Nem azt mondja a nagy gyülekezetben, hogy: tessék rám tekinteni, megérkezett az isteni kegyelem hozzám, kihúztam a lottóötöst, nekem külön bemenetem van az Istenhez, én megbeszéltem vele, várván-vártam, hozzám hajolt. Dehogy! A kegyelem nem privát ügy. Ahogy Isten megszabadít egy embert, úgy a megszabadított emberen keresztül másokat is meg akar szabadítani; ahogy Isten önmagához fordít valakit és megbékíti önmagával Krisztusa által, úgy ebben mindenki számára bennefoglaltatik, hogy van irgalom és könyörület. Így mondja Pál apostol is itt, a Thesszalonikai levélben. Előbb elujjongja, a csodálat: ti is megtaláltátok a kegyelmet, ti is megbékéltetek Istennel, ti is áldást vettetek! Aztán azt mondja: szeretnék hozzátok elmenni, hogy kipótoljam, ami híja van a hiteteknek. Mi a híja? Így mondja, azért imádkozom, hogy Isten egyengesse az én utamat hozzátok, és a ti útjaitokat énhozzám. Hogy elujjongjuk egymásnak is a kegyelmet és békességet! Mi is olyan sokszor próbáljuk az utat egyengetni különböző élet- és hit-gyakorlatokkal, de néha úgy tűnik, csak olyan ez, mint ha egy kis műanyag lapátkával, amit a játszótéren eloroztunk a gyerekektől, próbálnánk egy autósztrádát építeni. Pityegünk vele, ide rakjuk, oda rakjuk. De a kegyelem elujjongása egyenes utat nyit a másik ember szívéhez, mert állításokat közöl, mindenekelőtt és mindenekfölött az isteni irgalmasságnak az állítását. Enélkül az egész 16. századi reformációt sem értjük meg.
A 16. századi ember mérhetetlenül vallásos volt, a szónak abban az értelmében, hogy Istent kereste. De el volt torlaszolva az útja. Elmehetett a nagy közösségbe, a nagy gyülekezetbe és meghallgathatta, hogy latinul elmagasztalják az Isten dicsőségét. Meghallgathatta az abszolút hallással rendelkező, operaénekesi minőségben zengedező kórust, és ámuldozhatott a tökéletes papi cselekményeken. Egyikből sem értett semmit. Ám ha elindult Isten felé, mindenféle módon gátolták az útját. Erről a híres mese jut eszembe Mátyás királyról és a furfangos juhászról, akit magához hívatott a király, hogy megjutalmazza. Aztán mikor ment volna befelé, elébe magasodott az ajtónálló: Hova-hova? Hát a király hivatott, megyek hozzá. Én biza, csak akkor engedlek be, ha nekem adod a felét annak, amit tőle kapsz jutalmul. Legyen. Aztán a következő ajtónál a másik ajtónálló is elkérte a felét a jutalomnak, csak így mehetett be a juhász. Ott aztán megkérdezi a király: mit kívánsz, bölcs juhászom?  Száz botütést a talpamra! Mátyás király meg is adta. Ezt csak tréfásan mondom, testvérek, de az üdvösség drámája borzasztó érzeteket váltott ki az emberekben, amikor intézmények, előírások, szokásjogok, rendek, dogmák, sorolhatnám végtelenségig, ott állt mind az útjában. És micsoda magas hegyeket kellett megmásznia az embernek, micsoda építményeket kellett felhúznia, micsoda teljesítményeket kellett produkálnia! Miért is? Miközben azt mondja a zsoltár (és talán igaza van a régieknek, hogy ez a Krisztus zsoltára, mert egy egyszerű állítás az), hogy van kegyelem, van, íme, itt van! Ma nem az egyház állít ennyi akadályt meg átugrani valót, meg lépcsőt, meg fölépítendőt meg teljesítendőt a mai ember elé. Mi egy szekularizált világban élünk, a hittartalmak is szekularizálva vannak, – az ember ma mást állít önmaga elé. Ma az zengi körbe, hogy csak akkor van csak jó íze a dolognak, ha érdemeljük. Egyszer már kiprédikáltam azt a spray-reklámot, vagy tudom is én, miféle kence-fice reklámot, amelyben csinos hölgyek kenegetik magukat (a modern kenet!) és odaszólnak: mert megérdemlem! Népszerű ez a szlogen, az ember legmélyebb törekvését fejezi ki. Megérdemlem, kiáltozzuk. És már nem is értjük, mi az, hogy igazságosság, mi az, hogy könyörület, mi az, amiről a zsoltáros beszél, hogy várván vártam az Urat és hozzám hajolt és kivett a mély fertőből és lábamat kősziklára állította és megsegített és megszabadított. Ebben ugyanis nincsen semmi, semmi az égadta világon, amire azt lehetne mondani, hogy megérdemlem.
Nemrégiben láttam egy sci-fi filmet, érdekes történet volt. Egyik részben azt láttuk, hogy egy atyafit, aki már több száz éve hibernálva volt, előhoznak ebből a hibernált állapotából, és ahogy kikelt a mélyhűtött koporsóból, zokogva átölelte azokat, akik felébresztették. Megkérdezték tőle, hát miért sírsz? Azt mondja: tudjátok, milyen fantasztikus dolog egy emberi arcot látni!? Mintha isteni szó lett volna, belém hasított az egész teremtésnek és a megváltásnak a nagy titka. Tudjátok ti, milyen fantasztikus dolog egy emberarcot látni, ha az valóban az Isten képmása, tudjátok ti, milyen fantasztikus dolog, hogy Isten Krisztusban megtisztogat, és új életre hoz bennünket!? Kiszabadít a sáros fertőből, a halálból, az elveszésből, és maga elé állít bennünket dicsőségben, minket, akik elváltozunk a Krisztus ábrázatja szerint dicsőségről dicsőségre? Hol van itt az, hogy mert megérdemlem? Itt csak az van, mert szeretlek! Hol van itt az, hogy kiharcoltam magamnak és kijussoltam? Itt csak az van, hogy Isten gyönyörködni akar az Ő teremtményében! Elujjongom a nagy gyülekezetnek! Nem zárom a szívembe. Amit befogadtam a szívembe és mélyen belevéstem a szívembe, nem zárom örökre a szívembe, hanem a dicsőítéssel, a protestálással elmondom, megvallom.
Ha még jutna idő, beszélhetnénk arról is, hogy egyesek a zsoltárnak ezeket a szavait múlt időben fordítják, mert úgy is lehet, a héber nyelv ezt megengedi: igazságodat nem rejtettem el, elmondtam hűségedet, nem titkoltam el kegyelmedet és nagy igazságodat..., Mégis a legtöbb Biblia-fordító jelen-jövő időben fordítja, ígéretként és elkötelezésként, hiszen miután azt mondja, nem tartom vissza az én számat, nem rejtem el a te hűségedet, a 12. versben így folytatja: Te Uram, ne tartsd vissza tőlem irgalmadat. Milyen jó dolog tudni, hogy Isten nem köti meg irgalmát, nem fogja be más ügyekbe és más dolgokba, hanem szabad szeretetéből Jézus Krisztus által reánk árasztja. Hinni azt jelenti, hogy Isten kegyelmében bizakodni, mondta a nagy reformátor, Melanchthon. Hinni azt jelenti, Isten irgalmasságában bizakodni, mert megvallotta a zsoltáros, mert megvallotta a mi Urunk, Krisztusunk, mert megvallották az apostolok, mert megvallották a reformátorok, a protestálók. Csatlakozzunk mi is Isten kegyelmének, igazságosságának, szeretetének és szabadításának nagy ünnepéhez.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hosszú tanulmányokat olvasok mostanában arról, amit, jobb híján,  ádventi vagy az ünnepi drillnek neveznek. Éppen itt, a 21. század elején, a nagy ünnepeken, de főleg ádvent táján egyre több ember lesz frusztrált, ideges, valami drill gyötör, valami rettenetes nyomás nehezedik ránk, mintha nem is ünnepre készülnék, hanem legalább egy diploma-vizsgára, vagy valami roppant feladatot kellene teljesíteni, amin az egész élet múlik. Hozzátartozik ehhez még az is, amit sokat emlegetünk, szidunk, de nem tudunk vele mit kezdeni, mert össze vagyunk vele nőve, ez a vásárlás. Én már október végén hallottam valamely áruházban a Jingle bell-t, de már a Stille Nacht-ot sem szeretem hallgatni, mert a hentesbolttól elkezdve a karácsonyfadísz-árusig, sőt már a benzinkutaknál is a Csendes éj szól, pedig hol van még karácsony!? Úgy látszik, a kereskedők ráéreztek a hajlamunkra, meg amúgy is kettőn áll a vásár, látható, hogy ünnepre készülvén, erős igyekszünk jelét adni, hogy nagy jót tett velünk az Úr. Szeretnénk hát valamiféle mértéknek megfelelni, és nem szeretnénk megszégyenülni. Ebben már oda jutottunk, hogy sok ajándékot karácsony után vissza lehet váltani. Mert ha meglepetést akarunk okozni az ajándékunkkal, nem kérdezzük meg előre, csak megpróbáljuk kitalálni, mi okozhat örömet. És ha nem találjuk el, ebben is segít nekünk a kereskedelem, a megajándékozott visszaválthatja, másra válthatja, alkalmasabbá válthatja ajándékát. Egy szónak is száz a vége, nagy teher van rajtunk, mert nem szeretnénk elfelejteni, hogy ajándék-időben élünk, kutatnunk kell hát, hogy eltaláljuk, mi lesz jó, és ezt úgy szeretnénk végbevinni, hogy jele se legyen a készületnek, mintha éppenséggel elfelejtettük volna a dolgot, , aztán mégiscsak ott van az ajándék. Nehéz művészet ez. Ebből lesz a drill.
De gyógyítson most bennünket részben a zsoltár és részben az apostol levele!  Isten ajándéka – mondjuk ki, fontos kimondani – nem meglepetés ajándék! Karácsonykor nem azt ünnepeljük, hogy amit soha el nem gondoltunk, amit soha nem kértünk, ami után soha nem vágyakoztunk, azt egyszer csak, hipp-hopp, ott a betlehemi mezőn Isten elhozta, fölragyogtatta, megmutatta. Arról beszéltek a próféták, arról beszéltek a régiek, és itt van előttünk a felolvasott zsoltár is, a zsoltáros is erről beszélt: az emberiség nagy fölfohászkodása ez, a mi nagy könyörgéseink summája, igazságvágyunk, békességvágyunk teljesülése, az Istennel való megengesztelődésünk szinte kimondhatatlan sóvárgása ez – ez teljesedik, amikor az Ige testet ölt. Vagyis, ha iga,  amit Pál apostol mond a Korinthusi levélben, hogy amit az ember szíve el sem gondolt, amit a füle sose hallott, azt készítette Isten az Őt szeretőknek, – az a kegyelem módjára vonatkozik, de nem a tartalmára. A módja az, hogy Isten maga az, aki belép az embervilágba, – ezt ember szíve meg nem gondolta, füle soha nem hallotta; a módja az, hogy Isten önmagára veszi-e az ember bűnterhét és elhordozza azt –, ember szíve el nem gondolta, füle soha nem hallotta. De a tartalma, hogy: végre szabadok legyünk, hogy végre ne gyötörjön bennünket múlandóságunk és végességünk, a nagy reményeink, hogy ebből a szűkös létből igazi életre jutunk, minden emberszív buzgó váradalma, kiáltása, hogy békesség legyen köztünk és Isten között, köztünk és embertársaink között -, ez nem meglepetés. Erre vágytunk mindig. Ha végig olvassuk figyelmesen a 13. zsoltárt, látjuk, Dávid éppen ezt sürgeti, azért visz panaszt Isten elé, ezért mondja: Uram, hajolj hozzám, meddig késel, miért várakozol, meddig tart még ez az én nyomorult állapotom?  És bele fogalmazza azt is, amiről János apostol egy másik dimenzióban szól. És hogy jól értsük a János szavát, előbb éppen a zsoltárosét kell megnéznünk.
Azt mondja Dávid: Uram, siess az én segítségemre, oldozz ki engem n nyomorúságaimból, nehogy azt mondja az én ellenségem, hogy erőt vett rajtam, legyőzött engem, a nagy királyt, az erős embert, a legyőzhetetlent, a Góliátot legyőző bajnokot. Segíts, Uram! Nagyon evilági ez a kérés, tudom. Egy király kérése, aki talán éppen harcba készül, tele van szorongással, félelemmel, nem szeretne vereséget szenvedni. Mert, aki vereséget szenved, a fölött a győztes diadalt tart. Aztán azt mondja Dávid: Uram, siess a segítségemre, mert körül vagyok véve rosszakaratú emberekkel. Nem feltétlenül ellenségek ezek, nincs nyílt konfliktus, és mégis van. Csak ott állnak körülöttem és lesik a vesztemet. Dávid abban fáradozik, amire Isten hívta el, és ez az életünknek egyik lényeges és meghatározó vonatkozása. Egy szóban így lehetne összefoglalni: igazság. Az igazságért harcolni kell, az igazság nem adódik úgy magától. Én szeretem a szép szavú költőket és regényírókat, akik arról beszélnek, hogy csak úgy lesz az igazság. De az igazságért harcolni kell. Kemény dolog az, nagy küzdelem az, nem lesz az magától, mert meg kell győzni a másikat, győzelmet kell aratni az igazságért. Ez pedig azért van így, mert amíg az ember a maga elvetemedettségében él, addig ahol kezdenek az kibontakozni igazság szerkezetei, ott mindig borzasztó idegesség támad. Ha hozzá kell igazítani az életünket a méltányossághoz, ott borzasztó idegesség fog el minket. Méltányosság, egyenlőség, az érdemek tagoltsága, mindenkit megillető tisztelet? –  tessék engem ebből kihagyni, kiált az ember, nekem több kell! Gyermekkorunk tanuljuk ezt de a helyzetünkkel, a pozíciónkkal, a munkánkkal, a tiszteletünkkel, a rangunkkal, az élettörekvéseinkkel mindig baj van, – az igazságért folyton harcolni kell! De harcol a másik ember is, így át van szőve az életünk igazságtalansággal és igazsággal, méltánytalansággal és méltósággal, és azonossággal és nem azonossággal. Hogy ne kiáltana Dávid:  Uram, meddig késel, állj az oldalamra, segíts meg engem, ne ujjongjon az én ellenségem felettem, hogy lepöcköltem Dávidot az asztalról, és ne jöjjenek elő rosszakaróim, akik eddig soha semmibe nem avatkoztak bele, de most gúnyos és somolygós ábrázattal bólogatnak vesztemen, mondván: na lám, az Isten szentje, na lám, a nagy Dávid, na lám, a nagy imádkozó, na lám, a zsoltáréneklő, na lám, a hívő, na lám, a vallásos, – hol van az ő Istene?! Idézzük csak föl a 42. zsoltár szomorú kesergését: mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik – de folytassuk a zsoltárt –, mert ott van az én csúfolóm és az ellenségem és azt mondja nekem: hol van a te Istened, hol van a te segítséged, hol van a te erőd, hol van a te igazságod!?
Vajon, mégis, erről beszél-e János apostol is? Valami egészen másról szól. Ő azt mondja itt, a buzdítása és az intelme végén: fiacskáim, maradjatok meg Krisztusban, Krisztus szeretetében, hogy amikor megjelenik, bizodalmunk legyen és meg ne szégyenüljünk Őelőtte az Ő eljövetelekor! János tehát nem arról szól, hogy szégyenben maradhatok a másik ember előtt, akár éppen úgy is, hogy valami nagy jót akarok tenni és nem sikerül, valami nagyon szépet akarok adni és nem az jön ki belőle, és ez a lehetőség zaklat, idegesít, nyugtalanít;  és nem is úgy, hogy a harcaimban vereséget szenvedek, alul maradok, az igazságom nem jut érvényre és csak megszégyenítés és gúny vesz körbe. Nem erről beszél János, hanem azt mondja, hogy: meg ne szégyenüljünk Őelőtte. A végső fórumról beszél. Azt itt mindannyiunknak meg kell értenünk, hogy a mások előtt való megszégyenülésünk, a szégyenben maradásunk, a kudarcunk nem konvertálható arra, amit itt most János mond. Hogyan is szenvedhetünk mi vereséget Krisztus előtt? - hiszen eleve vesztesek vagyunk! Hogyan szégyenülhetnénk meg Krisztus előtt? – hát előtte eleve mezítelenek és leplezetlenek vagyunk! Igéje olyan, mint a kétélű kard, elhatol az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítél minden gondolatot! Még azt is megítéli, amiről nekünk nincs tudatos gondolatunk. Ha jól értjük a Zsidókhoz írt levélnek ezt a szavát, Krisztus a tudatalattinkat is ismeri. Mert ha igaz, hogy a Mennyei Atya csodálatosan tudja, mire van szükségünk, még azelőtt, hogy kimondanánk, akkor ennek az árnyékos oldala is igaz, hogy ugyanis amit soha nem tudnék kimondani, amit soha nem tudnék a lelkem pincemélységéből fölhozni, ami még a lelkiismeretemben is bujkál és a tudatom elől rejtve van, Isten azt is ismeri! Hát miért mondja János, hogy meg ne szégyenüljünk Őelőtte? Hiszen nem tudunk másképp elébe állni, hozzá menni, csak úgy, ahogy vagyunk mindenestől fogva! Azért mondja ezt az apostol, mert az Isten nagy karácsonyi ajándéka, nagy Krisztus-ajándéka, a testet-öltés, a megváltás és az üdvözítés nagy titka az, hogy az igazságért való küzdelemhez, az igazságért való harchoz vagy harcban – halálos harc, keresztig tartó harc ez! – valami még csatlakozik az Isten véghetetlenségéből. Ezt nevezzük kegyelemnek. Az igazságért harcolni kell, a kegyelem adatik. Az igazságért kemény küzdelmet folytatunk. És valljuk meg őszintén, ha győzünk is olykor-olykor emberi viszonylatokban, az Istennel való nagy birkózásunkban mindig alulmaradunk. Azt a harcot eleve elveszítettük. Ott ajándéknak kell megjelennie, ott valami olyasminek kell megmutatkoznia, amit nem lehet kicsikarni, nem lehet kikövetelni, nem lehet kiimádkozni, nem lehet tízmillió lelki bukfenccel sem kiszedni az Istenből. Nem lehet érte az egeket megostromolni, az Isten bástyáira létrákat támasztani, nem lehet Tőle kiédesgetni, sem sok ezer könny elsírásával megkapni, mert amit mi kegyelemnek nevezünk, az Isten létvalójának a legmélyéből, szabadságából fakad.
Itt is azt olvastuk az apostol levelében korábban, hogy Isten igazmondó, és hogyha mi megmaradunk az Ő ígéretében, boldogunk lehetünk, mert az Ő ígérete az örök élet.  Én ebbe mindig belerendülök, mert ha amikor Isten elé megyünk, akkor mit kérünk? Azt kérjük, amit Dávid kért a zsoltárában: Isten intervencióját, Isten erőit, megvilágosító kegyelmét kérjük, hogy ügyesek legyünk, erősek, tettre készek, harcra készek legyünk, hadd legyen a miénk az utolsó szó emberi viszonylatainkban. Kérjük a sebek meggyógyítását, mert tele vagyunk sebekkel Kérjük, hogy ebben a mostani ádventben is, ebből a bolond civilizációs drillből oldjon föl bennünket. Tegyen minket igazán szabaddá az ünnepre, hogy ne beessünk karácsony ajtaján és csak azt várjuk, hogy vége legyen, és kívánjuk, hogy soha többet el se kezdődjön, adjon az Isten áldást, adjon az Isten erőt, adjon az Isten békességet, bőséget, – sokféle kívánságunk van. Egyszóval, életet kérünk. Mindig csak életet kérünk. Gondolja végig ki-ki magában az Úr Jézus imádságát, amit annyiszor imádkozunk. Mindennapi kenyerünket add meg, bocsásd meg vétkeinket, engedd el bűnadósságainkat, ne vígy minket kísértésbe, szabadíts meg a gonosztól! Mi életet kérünk, mindig életet kérünk, élni akarunk. És mit ad Isten? Örök életet ad. Nem életet, örök életet. Mindig többet ad. Az egész keresztyén életnek, az Isten elé állásunknak az a legcsodálatosabb és legnagyszerűbb titka, hogy Isten mindig többet ad, de nem azért, mert extrát akar adni, nem azért, mert most ilyen kedve van, nem azért, mert most karácsony közelvén, Ő is beáll az ajándékozók sorába és egy kis bónuszt még hozzátesz a sokhoz. Hanem azért, mert Ő ilyen. Milyen az Isten? Nekem csak élet kell, én csak élni akarok, bezárva ide, ebbe az ötven, hatvan, nyolcvan, száz esztendőbe, és egy kicsit jobban akarok élni, egy kicsit jól akarok élni, békében akarok élni, igazságot akarok az életemhez. De azt mondja János. Isten örök életet ígér. Ez a kegyelem, ez a több, amit sem harccal, sem küzdelemmel, sem fogcsikorgatva, sem édesgetve nem kapunk meg. Isten természetéből következik, ilyen az Isten.
Ezért vegyük ezen az ádventen mi is a szívünkbe János apostol csodálatos buzdítását,  aki nem kér semmi mást, csak azt, hogy maradjunk meg Őbenne, mert kenetünk van, és ez a kenet, ez a lélekáldás megtanított arra, hogy Ő igaz, megtanított arra, hogy Isten igazmondó, megtanított arra, hogy erre néz az egész életünk, erre hívott meg bennünket Isten. Maradjatok meg Őbenne, az Ő ígéretében, és akkor nem szégyenültök meg az Ő eljövetelekor. Akkor Őelőtte, elébe állva nem az válik nyilvánvalóvá, hogy szalmaláng (volt mindigis) a hitünk. Mindig csak harcolni akartunk, mindig csak úgy akartuk az életünket, ahogy berendeztük mi magunknak, és soha nem figyeltünk oda, hogy mi az, amit Isten ad önmagától, önmagából, önmagát. De ha megmaradunk Ő benne, az Ő szavában, ígéretében, ha erre alapozzuk rá a reménységünket, akkor soha meg nem szégyenülünk.
Tudom, testvérek, hogy összehasonlíthatatlan a kettő, mégis hadd fordítsam most meg, hadd kérjelek, hogy ebben az ádventben, ezen az ünnepen legyetek szabadok. Mert Isten fölszabadított bennünket. Ne szorongjatok, hogy elromlik valami, mert ami elromlott, menthetetlenül, gyógyíthatatlanul és halálba rántott bennünket, az Isten kegyelme által félretétetett. Ne rettegjetek attól, hogy nem sikerül az, amit szeretnétek igazán megmutatni, odaadni, mert hiszen Jézus Krisztusban Isten csodálatosan felragyogtatta az Ő szeretetét. Mondhatni, a feltámadás dicsősége óta már tudjuk, hogy sikerült, hogy sikerült az Istennek. Pedig mi megtettünk mindent, hogy ne sikerüljön. De sikerült. És ez a mi hitünk, ez a mi győzelmünk, a Jézus Krisztus győzelme bűn és halál felett. Ne szorongjatok, mert amit sem harccal, sem könnyekkel, sem kérleléssel, sem erőszakoskodással soha nem kaphatunk meg, azt Isten az Ő szabad szívéből nekünk adja. Nekünk ajándékozza kegyelmét, jóságát, bűnből, halálból szabadító szeretetét. Fogadjátok el.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ádventben vagyunk, ádvent első vasárnapján, és szinte azt kell mondanom, hogy régen rosszul döntöttek az egyházatyák, amikor a formálódó keresztyén hagyományban úgy határoztak, hogy karácsonyt előzze meg négy ádventi vasárnap, amikor egyre beljebb megyünk a sötétségbe, mígnem aztán karácsonykor, ahogy Ézsaiás prófétánál is olvastuk: a nép, amely sötétségben ül, nagy világosságot lát. Négy vasárnap segít, hogy mintegy a mi időnkben is, a saját testi valónkban is, a múló-telő  időnkben is átéljük a karácsonyi beteljesedésnek a nagy csodáját. De azért döntöttek rosszul az atyák, mert voltaképpen rögtön karácsony után kellene megkezdődnie a készülődésnek, és nemcsak a vasárnapokat, hanem a hétköznapokat is valami szent ádventi idővé kéne tenni. Leginkább, az úgynevezett fekete péntekek után kell erről szólni. Megrökönyödve hallunk arról, hogy az ilyen olcsó-péntekeken csak úgy özönlenek az emberek, hogy megvegyék azt, ami tulajdonképpen nem is kell nekik. Mert általában azt szokták fél áron adni, amit egyébként senki meg nem venne. Ezekért tapossák agyon egymást az emberek a boltokban, csapnak össze vásárlás után, esnek borzasztó dolgok,  – a szent készület megkezdése helyett. Igen, ahogy a Filippi levélben szava mondja, sokan zsákmánynak és ragadománynak tekintik mindazt, amit ilyenkor lehet kapni. Az egész élet zsákmányszerzés. Vagyis megint rosszul lépünk be ádventbe. Mindig azon drukkolok magamban, hogy ne történjen már semmi – nem tudom jobban mondani! –, nem történjen semmi és tudnánk már egyszer úgy kezdeni a karácsonyi készületet, hogy minden amolyan egyszerű, kispolgári, unalmas, nincsenek felzaklató események, semmi sem fordítja el a figyelmünket az ünnepről. De miről is? Isten igéje megsegít bennünket a lényegre találni, még ennél nagyobb rázattatások és borzasztóbb körülmények között is. Igen, az Ige fényében újra odatalálhatunk a lényeghez. Erről a lényegről  – így a készületünk lényegéről – beszél Pál apostol is a filippi második részében.
Tudjuk jól, hogy Pál nem szívesen fogadott el a gyülekezetektől támogatást és adományt, inkább mindig úgy rendezte a dolgot, hogy egy-egy gyülekezet megalapítása után nyomban szolgálatba állított egy-egy fiatal munkatársakat, ekként gondoskodva arról, hogy a szolgálatok zavartalanul folytatódjanak, ő maga pedig ment tovább. Ezért az ajándékozás révén sem akarta odakötni magát egy-egy gyülekezethez, szabad akart lenni. De a Filippi gyülekezetet annyira szerette, hogy tőlük elfogadta az ajándékokat is. Mikor is történt ez az ajándékozás? Azt írja levele bevezetőjében, hogy római fogsága (vagy háziőrizete) idején, amikor evangélium-hirdetése nagy feltűnést keltett és sokakat az evangélium felé fordított, másokat pedig egyenesen az evangélium hirdetésére bátorított. Még azt is megjegyzi Pál, hogy nem minden keresztyén fogadta őt felhőtlen örömmel Rómában, voltak, akik riválist láttak benne. De azt mondja erre: még azok is, akik nem szívesen fogadtak itt engem, azok is többszörözött erővel hirdetni kezdték az evangéliumot, igaz, versengésből. Mások azonban, átélve és megtapasztalva Isten üdvüzenetének a jóságát, önként, szívből hirdették a jó hírt. Aztán így summáz: nem törődőm vele, hogy valaki színből (versengésből) teszi, csak azért, hogy lássa, ki a jobb prédikátor, ki a nagyobb hatású evangélium-hirdető, ki a jobb szervező, ki viszi itt többre. Hát legyen! És legyen, mondja, persze szívből is,  – csak hirdettessék az evangélium, csak valamilyen módon jusson el a jó hír megzavarodott szívekhez, a vigasztalás gyászban élő emberhez, a szabadulás üzenete sors erőitől reszkető emberhez. Csak szóljon az Isten megbékítésének és szeretetének a jó híre a saját életébe belezavarodott gubancolódott, az Istennel ellenségeskedésben élő embernek.
Ez éli át az apostol fogsága idején is, a filippiek pedig jó messziről, Kis-Ázsiából ajándékokat küldenek neki és ő ezt elfogadja, és ebben a levelében nyugtázza és köszöni meg. Elfogadja, nyugtázza, megköszöni,  – majd, itt a második részben arról ír nekik, hogy legyen meg bennük az az indulat, amely a Jézus Krisztusban volt: ne nézze ki-ki a maga hasznát, ne cselekedjenek versengésből, legyenek egymás iránt egyenlő indulattal, teljesítsék be az ő örömét. Igen-igen. Az egyik oldalon azt mondja: nem bánom, ha ateisták hirdetik az evangéliumot, csak hirdessék. Nem bánom, ha hitetlenek beszélnek a Krisztusról, csak beszéljenek Róla! Nem bánom, ha képmutatók terjesztik az evangélium csodálatos hírét, csak tegyék. De a másik oldalon azt mondja a filippieknek, azért ti, testvérek, ne csináljatok semmit versengésből, legyetek egyenlő indulattal egymás iránt, töltsétek be az én örömömet és az az indulat legyen bennetek, ami volt a Krisztus Jézusban is... Erről az indulatról szeretnék ádvent indítóján néhány szót szólni.
Mára már nehéz szóvá lett az indulat. Ha valakire azt mondjuk, hogy indulatos ember, az nem tartozik a legjobb jellemzések közé, az indulatos jellemet nem tartjuk jó jellemnek. Ezért az új fordítások inkább úgy fordítják: hogy az az érzület legyen bennetek, vagy az a lelkület legyen bennetek – de én már úgy vagyok ezzel, hogy az érzés is és a lelkület is annyira rossz szóvá lett, hogy nyugodtan vissza vehetjük ezt a régi, szép magyar szót: indulat. Az egyik új fordítás úgy adja vissza: az az érzület hasson át benneteket... Ezzel sincs kifogásom, de jeleznem kell, hogy az érzelgős korokban, és a miénk ilyen, óvatosaknak kell lennünk az érzelmekkel, meg az érzülettel, mert gyakran azzal mentegetjük magunkat, hogy nem baj, mit csinál valaki, az a lényeg, hogy mit szeretett volna... Nem a végeredmény számít, hanem hogy minek szántunk valamit. És ekként az érzésből, amely az ember valóságának fontos lét-tartománya, önfelmentő készletet gyártunk. Nem sikerül valami?  Nem baj, védekezem, én úgy szerettem volna. Nem végeztem el valamit? De hiszen nagyon szerettem volna. Iszonyatos dolgok történnek a világban? A politikai kommunikáció, meg a hírgyártó műhelyek, meg az értelmiség leönti az egészet valami szirupos racsival. Tehát: az az indulat legyen bennetek... S már lehet filozofálni is; kezdjük is mindjárt filozófiával. Az indulat az arisztotelészi filozófia szerint az indító ok, ami elindít mindent. Ez a primum movens, az első mozdító, amely minden mozdulatunk, tevékenységünk, minden elgondolásunk, minden reláció első és végső oka. Erre az okra, ráadásul, csak következtetéssel rátalálni. Nyilván, Arisztotelész metafizikai érveket sorol itt, a középkori filozófusok pedig éppenséggel istenérveket hangoztatnak, mondván: Isten az első mozgató. Mert ha visszafelé megyünk, hogy mi mozgatja most az én kezemet, mi hozott (mozgatott) fel ide a szószékre, miért épült fel ez a templom, miért bányászták ki egykor az agyagot és égettek belőle téglát, és rakták fel ezt az épületet, miért volt 16. század? - és megyünk sorban vissza az időben, akkor eljutunk oda, hogy kell lennie egy első mozdítónak, egy első, indító oknak. Ez az indulat. Mintha azt mondaná az apostol, hogy első rendben, minden gondolatodnak, minden érzésednek, minden cselekedetednek, minden odaszánásodnak az az indulat legyen az ősmozdítója, az ős oka, ami a Jézus Krisztusban is volt. Miért vagyok keresztyén? Karácsony táján hol ez, hol az a fórum felteszi ezt a körkérdést, olykor még az egyházi lapok is megkockáztatják ezt: miért vagy keresztyén? És annyi mindent el lehet mondani erről, például, hogyan alakult az életem, miért döntöttem így, hogyan vált számomra egyértelművé, hogy nem is lehetek más, csak keresztyén... De én kíváncsi lennék, hogy a választ megadván visszafelé megyünk-e időben-térben? Mert nincs más, nem lehet más, ez az első mozgató, ez az igazi életnek az ős oka: Krisztus. Az indulat az, ami megindít és valami irányt is megad.
Halljuk, mit mond Pál: az az indulat legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is volt, amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ezt a görög teológusok, a bizánci atyák katabázisnak nevezik. Süllyedés, lejjebb, lejjebb, egészen a kereszt haláláig. De ebben a süllyedésben különböző tartományok vannak. Azt mondja, hogy amikor Isten formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Tekinthette volna. Nem tudjuk ezt  fordítani, mert a magyar nyelvnek nincsen érzéke igazán a coniunctivusokhoz, mi ezt indicativusban fordítjuk, pedig valahogy így kellene fordítani, hogy nem tekintette azt, hogy zsákmány lehetne, hogy Ő az Istennel egyenlő. Itt egy megengedés van, talán így lehetne mondani: nem használta ki. Nagyon nehéz ezt megértenünk. Aztán azt mondja, emberi formát vett föl, inkarnáció történt, testet öltött a Szentháromság második személye.  És mondhatnánk, jön – utalok egy másik filozófusra, Platónra –, jön a megaláztatások megaláztatása. Hogy az Isten emberré lett! Mert itt mégis egy kvalitatív különbség van: Isten beöltözött az emberi testbe. A testbe, amiről a régi filozófusok is csak azt mondták, hogy az a lepkének a bábja, hogy majd lemállik rólunk. És kioldódik belőle a lélek, kiszabadul a test börtönéből. Mert az igazi, a valóságos, a lélek. Krisztus viszont testbe költözött. Micsoda megaláztatás ez, ez a katabázis! De folytatódik a sor, és elvétenék, ha megállnánk, mert a testet öltés kegyelmét nem is értenénk vagy csak filozófiának vennénk. Azt mondja Pál apostol, hogy Krisztus amikor emberi állapotban találtatott, rabszolga halált halt. Mert még az embervilágban is van elkülönbözés. Hiába a sok szép gondolat, hiába a sok filozófia, hiába a sok harcos, világmegváltó mozgalom, hiába a nagy forradalmak... Sírjunk most, hogy meghalt Fidel Castro, vagy örüljünk együtt száműzött kubaiakkal? Hiába, hiába! Mindig van fölül és van alul, van gazdag és van szegény, és jaj a gazdagoknak, akik műkönnyekkel meg álérzületekkel próbálják ezt a különbséget elleplezgetni! Egy kis jótékonykodás, ide csippentünk egy kis szeretetet, oda adunk egy kicsit a fölöslegünkből... Az egész modern keresztyénség egyik legnagyobb kísértése a kereszt elkerülése lett. Ott tartunk már Nyugat-Európa néhány országában, hogy keresztyén püspökök javasolják, hogy vegyük le a keresztet a falról, mert hátha bosszant másokat. Nem tudom kit, de, mondják, hátha bosszant valakit... De ez nem a politikailag korrekt dimenziójába tartozó javaslat, hanem ennél egy sokkal mélyebb megfontolás vagy szándék vagy indíttatás: keresztyénnek lenni kereszt nélkül, Krisztus követőjének lenni Krisztus nélkül, jó embernek lenni katabázis nélkül, e nélkül az eredendő indulat nélkül! Ezért az apostol – és mikor, máskor, ha nem akkor, amikor jótékonykodik a Filippi gyülekezet és ő  megköszöni ezt nekik–, éppen ekkor inti a jótékonykodókat, és éppen őket inti. Nem fokozni akarja a dolgot, nem követelődzik, hogy jóságuk adománya kevés lett volna. Mondom még egyszer, senki mástól soha nem fogadott el semmit. A filippibeliektől elfogadta. Nem azért írja hát ezeket a sorokat, mert kevesli, amit kapott. Nem adománygyűjtő – bocsánat – perselycsörgetés ez, hanem a lényegre akarja ráirányítani a figyelmet. Hogyha az az indulat van bennünk, ami Krisztusban volt, akkor nem ússzuk meg, nem ússzuk meg a keresztet. Az múlt héten a Jeremiás próféta siralmait olvastuk, láttuk személyes megrendülését és megdöbbenését, hogy amikor beáll a pusztulás, akkor ő, az igaz ember, ő sem ússza meg azt. Pedig talán megadhatta volna neki az Isten azt, mint Jónásnak. Kivihette volna Jeruzsálemen kívül és egy jó magaslati pontról végig nézhette volna beteljesedni mindazt, amit jövendölt. Aki Krisztus követője akar lenni, aki a Krisztus drága ajándékait a szívéhez akarja ölelni, aki igaz keresztyénségben akar élni, annak tudnia kell, hogy mi az első mozgató. Lejjebb és lejjebb, egészen a keresztfának haláláig. Kereszt nélkül, kereszthordozás nélkül nincsen keresztyénség. Ezt mondja Jézus a tanítványainak: aki utánam akar jönni, vegye föl az ő keresztjét és úgy kövessen engem. Mikor mondja? – éppen akkor, amikor a legnagyobb ujjongással jönnek hozzá a tanítványok, mondván, Mester, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk! Annyi jót adtál nekünk, hát szétszórjuk a világban, és ádventi vásár lesz mindegyre az egész világ! Minden nap, mindenhol. De el kell jutni a keresztig, el kell menni a keresztig, mert csak ott, a keresztnél derül ki, hogy van itt egy másik első mozgató is. Ott látjuk meg, hogy mi az Isten első mozgatója és mi az ember első mozgatója. Csak ott, a keresztnél derül ki ezek mélységes ellentéte! Csak ott a keresztnél győzetik le az a másik mozgató, az a másik indulat, az a másik érzület, amely teljesen át tudja hatni az embert. Ez pedig erre mutat: följebb, följebb, mindenki fölé. Mindig én vagyok a legokosabb, mindig én vagyok a legügyesebb, mindig nekem van igazam, mindig nekem kell fölülkerekedni, Istennél is okosabb vagyok, Istent is magam alá gyűröm, az egész univerzumot is, mi az nekem! Följebb, följebb! A keresztnél ütközik össze ez a kettő halálosan, tragikusan, megmagyarázhatatlanul és – hozzáteszem – elfogadhatatlanul. De, folytatja az apostol, a kereszthalálból Jézus Krisztus győztesen emelkedik föl. Ennek okáért olyan nevet kapott a Mennyei Atyától, amely előtt minden térd meghajol, mennyeié, földié, föld alatt valóé. A katabázis, az alásüllyedés után megkezdődik az anabázis, a fölemeltetés, – Krisztus dicsőségbe való visszaemeltetése.
De hogy ez mégsem csak egy mesebeli próbatétel, hogy, úgymond, sok rosszon kell keresztül menni, hogy aztán kikupálódjon az ember, ezért sose felejtsük el a Mennyei Jelenések könyvének azt a látomását, amikor János apostol zokog a mennyei trónus előtt, mert nem bírja fölnyitni a bepecsételt könyveket, ahonnan kitetszik és meglátszik az ember sorsa. János kétségbeesése véghetetlenül nyugtalanít bennünket is. De akkor mellé áll egy vén a mennyei istentiszteleten és azt mondja: ne sírj, János, mert győzött a Júda oroszlánja. Ő méltó arra, hogy megnyissa ezt a könyvet, megtörje a pecséteket és megnyissa e prófétálás beszédeit. És akkor azt mondja János: és láttam a bárányt, mégpedig mintegy megöletett... Az a seb, az a halálba adatás, az a keresztre vitel, amit az ember végrehajtott a testet öltött Krisztuson, az, íme, ott van rajta, örök jelül és bizonyságul, hogy nem mennyei kaland, nem egyszeri formáltatás, hanem végső ütközés az, amit a kereszten láttunk. Miért jött Krisztus, miért öltött testet, miért ereszkedett alá, miért üresítette meg önmagát, miért vett fel rabszolgai formát, miért engedte magát megítéltetni, keresztre feszíttetni?  Azért, hogy az első mozgató, minden indulat gyökere, forrása mindent áthasson – hogy ez legyen a mi  Istenhez hajlásunk indítója, isteni gyermekségünk alapja, az Istenben való boldog életünk biztosítéka. Áldott készületet mindenkinek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ezt a két igeszakaszt szeretném ma összekötni: Jézusi szavait a tanítványok kiküldéséről és Pál szavait önmagáról, küldetéséről és annak külső és belső körülményeiről. Hogy közelebb jussunk ezekhez a súlyos szavakhoz, hadd idézzem föl, hogy itt azért nem arról van szó, amit leginkább a Rocky című amerikai filmeposzban lehet látni. Ez egy bokszolóról szól, aki újra meg újra ringbe száll, hogy elnyerje a dicsőséget. De ezt a Rocky-t a mérkőzés során számtalanszor padlóra küldik. Már nem is bírjuk nézni, annyit kap, de amikor már szinte mindennek vége, és úgy véljük tepsiben fogják kivinni a mi bajnokunkat, hirtelen feláll és egy végső nagy csapással legyőzi ellenfelét. Nos, elsőre úgy tűnhet, mintha az apostol, felsorolva szenvedéseit, hogy 14 évre visszamenőleg mennyi mindent kellett elviselnie, hogy apostoli szolgálata során mennyi hányattatáson, viszontagságon és veszedelmen ment keresztül, akkor egyfajta Rocky-sorozatot tár a korinthusiak elé: én Pál apostol, én vagyok az apostolok között Rocky, engem sokszor padlóra küldtek, de a végén azért, az Úr segedelmével, mindig győztem. DE nem erről van itt szó.
Továbbá, az sem áll meg, hogy amit az apostol itt elmond, valamiféle apostoli face-book volna. Ennek az úgynevezett a közösségi médiának van áldása és átka is. Én is szoktam facebook-ozni – megvallom a bűnömet – , és sokszor látom ismerőseim, barátaimat, amint valami vidám jelenetben, például, egy friss pecsenye fölött, lefényképezik magukat, és a képet közzéteszik. Nem nagy jelenet ez, de sok ismerősömet napi szinten láthatom így. A facebook afféle képes könyv, többnyire önarcképek számára. De nem az a célja itt az apostolnak, hogy most elküldje önarcképeit a korinthusiaknak, hogy ezzel, úgymond, meggyőzze őket arról, hogy micsoda hősies, nagyszerű, micsoda csodálatos helytállás az, amit ő apostoli munkája során végez. Valami egészen másról van itt szó.
Ahogy olvassuk a Korinthusi levelet, egy talán szokványos, de egyben megdöbbentő tény tárul a szemünk elé, mégpedig az, hogy amikor eljött a korinthusi gyülekezet életében a krízis (mert minden gyülekezet életében vannak krízisek!), az apostol próbálta őket inteni és tanácsolni. Tanította, korholta, feddte és buzdította is őket mindenféle módon, – ez, mondhatni szokványos. Ekkor azonban, és ez is a krízis része, mégpedig a nehezebb része, a korinthusi gyülekezetben némelyek azt mondták, hogy Pál nem is apostol! És ha nem apostol, mit beszél nekünk! Az apostolok az a tizenkettő, akikről a Máté evangélium 10. részének elején olvastunk most mi is. Ki ez a Pál, miért beszél itt nekünk, miért avatkozik a dolgunkba? Tudom, általában is így van ez. Akik a csoportdinamikát kutatják, pontos leírásokat adnak  arról, mi történik, amikor egy közösség valamilyen irányban elindul, és meg vannak győződve, hogy jó irányba mennek, de valaki, mondjuk egy tekintély vissza akarja őket tartani. Nos, ilyen esetben hirtelen összefognak ellene és megkérdőjelezik a tekintélyét. Igen, érvényesen beleszólni a másik ember életébe, az mindig valamiféle tekintélyt igényel.
És bármennyire tekintélyellenes korban élünk is, mégis micsoda dráma a szülőknek, hogy a gyermekük, aki eddig jóságos és engedelmes volt, hirtelen NEM-es ember lett, és csak nemet tud mondani. Vagy CSAKAZÉRTIS ember lesz, ebből áll a kommunikáció: csak. Miért csinálod ezt, kisfiam? – Csak! Nos, ekkor a szülő előveszi a maradék tekintélyét, a gyermek meg lerombolja azt a maradék tekintélyt is. Nem véletlenül mondja Pál apostol sokféle módon a korinthusiaknak, hogy: tőlem vagytok (én szültelek titeket), én vagyok a ti édesatyátok (1Kor 4). Hallgassatok meg! De a korinthusiak tovább srófolták a dolgot és azt mondták: nos, valóban kedves ember az apostol, nagy és erős szavakat tud írni (lásd 1Korinthus 13! –  hát nem fantasztikus szeretet himnusza!), olyan szépen ír nekünk a leveleiben. Csak ne jöjjön közénk, mert a megjelenésében silány, előbeszédben gyenge. Vannak óegyházi ábrázolások, ezek Pál apostolt kistermetű, göbbedt hátú, rámenős, púpos emberként ábrázolják. Nos, a korinthusiak ilyen üzenetekkel akarták elhessegetni Pált, de végül még egyet srófoltak az egészen, és azt mondták: mindegy is hogy mire képes Pál – , hiszen nem apostol. Ki ez a Pál, hogy itt felkapaszkodik a szekérderékra, ki ez, aki itt beugrik hirtelen a tizenkét fő tekintély közé és játssza itt nekünk az apostolt?
És éppen ezért említ Pál a hosszú felsorolások végén egy egészen konkrét esetet is, amely Damaszkuszban történt vele (ApCsel 9). Emlékszünk rá, Krisztus üldözőjeként indult Damaszkuszba, vakon érkezett oda és Isten kegyelméből, amikor lehullott a szeméből a pikkely, és tudta már, hogy ki állította meg a damaszkuszi úton, megtért, megkeresztelkedett és rögtön bizonyságot tett a Krisztusról. Akkora cirkusz lett belőle, hogy lezárták a városkapukat, hogy elfogják, és ekkor egy kosárban engedték ki a városfalon kívül. Azért említi ezt egészen konkrétan az apostol a szenvedés-katalógusában, mert, úgy tűnik, egész élete során végigkísérte ez.  Ha konfliktusba keveredett, talán nem Korinthusban vágták a fejéhez először, hogy: na, ez a Pál, hiszen megszökött a bajok elől! Hát tessék, ott van a damaszkuszi eset, ahol ahelyett, hogy önként hajtotta volna oda a fejét a nyaktiló alá, ahelyett, hogy önként feladta volna magát, hogy a Krisztus mártírja legyen, ehelyett megszökött. Szinte mesebeli módon, de megszökött.
De itt már nagyon csúszós pályán vagyunk, kedves testvérek, és nem is szeretek rálépni, csak megemlítem. A politika világa hasonlít erre a leginkább. Ott nem felejtenek el semmit. Ha valaki kamaszkorában körtét lopott, azt még 70 éves korában is a szemére fogják lobbantani egy választási kampányban. Ha húsz évvel ezelőtt gondolt valamit egy politikai pártról, amely ma már nincs, azt is a szemére fogják lobbantani. A média munkatársai – tudjuk – nagy fiókokban kartonokat tartanak, azokon vannak a nagy nevek felírva, azokra gyűjtik  be szépen a tételeket. Csúnyán mosolygott egy szépségkirálynő választáson? - lefotózták egy gólyabálon egy maffiózó-gyanús valakivel? – jó lesz az még valamire, tegyük el. Aztán mi, ártatlan szavazópolgárok csak nézünk, hogy röpködnek elő a tények, a leleplezések (mint poloskák az ablakkeretből), de mindegyiknek az a célja, hogy a tekintélyt megsemmisítsék. Vagy rongálják a hitelét, vagy – ahogy ezt manapság mondják – hogy karaktergyilkosságot kövessenek el.
Nos, ilyesmit kellett sokszor Pál apostolnak is átélnie, sok-sok karakter-gyilkossági kísérletet élt már túl. De nem azért írja – még egyszer mondom – a korinthusiaknak mindezt, hogy eléjük penderüljön, és azt mondja, itt van Rocky, látjátok, engem nem lehet kiütni, engem nem lehet kilökni a ringből, engem nem földre vinni végleg!! Én mint egy keljfeljancsi, mindig, újra meg újra felállok. Én, mint a macska, mindig a talpamra esem. Korinthusiak, mit akartok? Hát én ilyen vagyok!
De azt mondja az apostol, hogyha dicsekednem kellene, tudnék nagy dolgokkal dicsekedni. Most néhányat sorolok. Azt mondja, hogy többször börtönbüntetésre ítélték. Idézzük fel az Apostolok cselekedeteiből az egyiket, amikor Filippiben volt Silassal együtt. Börtönbe zárták őket. És milyen csodálatosan ért véget ez a hányattatása, amikor az öngyilkosságra készülő börtönőr megtért, és az életet választotta. Aztán beszél az apostol arról is, hogy többször megkövezték. Ikóniumban is megkövezték, kihurcolták a városon kívül, ott hagyták, azt hitték, már meghalt. De mi történt Ikóniumban? Csak annyi, hogy megkövezték volna az apostolt? Filippiben is csak annyi történt volna, hogy becsukták a börtönbe? Ikóneumban sem csak ez történt, hanem sokan a városban megtértek, mi több, talán ez az első eset, amikor keresztyén misszionáriusok egy pogány városban érvényes szóval kimondták: csak egy Isten van. Ez egy óriási siker. Aztán azt mondja az apostol, hogy háromszor szenvedtett hajótörést. Tudunk egy negyedikről is,  és ez le is van írva az Apostolok cselekedeteiben. De csak hajótörést szenvedett? Hát nem menekült meg a süllyedő hajóról mindenki, kicsinye és nagyja csodálatos módon? És nem éppen az apostol volt az, aki a hajó parancsnokát visszatartotta attól, hogy legyilkolja a hajón szállított rabszolgákat? Dehogynem. És már csak Antióchiát említem, ahol szintén föltolultak az apostol ellen. De Antióchia volt az első város, ahol a Krisztus-követőket keresztyéneknek nevezték!
Lám, az apostol szenvedéseinek tételei mellé egyenként oda lehet írni a sikereket is. Börtönbe zártak Filippiben. De megtért egy ember. Ikóneumban megköveztek. De sokan elfordultak a pogányságtól és a bálványoktól. Hajótörést szenvedett. De még a rabszolgák is életben maradtak. Sokan ellene fordultak Antióchiában, és hamis vádakkal illettek. De az lett a kisázsiai keresztyénség bölcsőhelye. És akkor Damaszkusz. Ezt az esetet nem mi azonosítottuk be, hanem maga Pál hozza fel. Nos igen, menekülnie kellett, az életét mentette. De ott fordult meg minden az életemben, ott lett a Krisztus fanatikus ellenségéből a Krisztus követőévé és apostolává.
De vajon miért nem teszi oda mindegyik mellé ő maga azt, amit én egyenként próbáltam odatenni? Még sajnálhatjuk is, hogy nem tette oda a pofonok mellé a sikert is, mert akkor egy sokkal pontosabb képünk lenne az apostol életéről. De nem akarja odatenni, hanem fordít egyet a szón és azt mondja: ha egyébként  dicsekednem kellene: ismerek egy embert, hogy testben-e vagy testen kívül, Isten tudja, aki elragadtatott a harmadik égig,  hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja, elragadtatott a paradicsomig és kibeszélhetetlen látásokat látott. Ha dicsekednem kellene,  – igen Pál önmagáról beszél itt, és azt mondja, ha dicsekednem kellene, akkor azzal dicsekednék, amivel a hamis apostolok szeretnének annyira dicsekedni. Hogy tudniillik külön bejáratom van az Istenhez, hogy Isten egészen különleges, rendkívüli, felfoghatatlan, kimondhatatlan mennyei látásokkal ajándékozott meg.
Igehirdetőként az egyik legérdekesebb sikeres kudarcom – mert vannak az igehirdetőknek sikeres kudarcai – az volt, amikor Ezékiel könyvéről prédikáltam, ahol borzasztó, nagy, erős, rémítő látomások vannak. Én még ifjú lelkészként egészen belevettem magam, magyaráztam órán keresztül is a gyülekezetnek, hogy nézett ki a mennyei szekér, hogy mondjam:  bűvöltem ott mindenkit. De a végén megéreztem, hogy nem mondtam én semmit, csak felolvastam, amit két-három lexikonból összekaparásztam, meg héber szavakkal csiribiriztem. És úgy is mentem ki istentisztelet végén, hogy hát ez egy kudarc volt. Elrontottam, rosszul fogtam meg a dolgot. És ahogy megyünk kifelé, odaáll mellém valaki és azt mondja: - köszönöm, Tiszteletes Úr, egy életre megvigasztalt engem! Mivel? – mert vigasztaló szót nem mondtam, csak okoskodtam, tudóskodtam, hablatyoltam össze-vissza. De olyan mélyértelműen, megrendülten mondta az illető, hogy hinnem kellett neki: vigasztalást kapott! Azóta is úgy tartom számon ezt, mint életem legsikeresebb kudarcát. És tudja ezt az apostol is, mennyivel inkább, mint bárki közülünk. Lám, tekintélyét lábbal tapodják, a hitelét rombolják, karaktergyilkosságot akarnak ellene elkövetni, megkérdőjelezik az egész szolgálatát! Nos, éppen ilyen helyzetben kell azt mondani: én tudok az angyalok nyelvén is beszélni, meg is írtam nektek, korinthusiak, elragadtattam a harmadik égig is. Kibeszélhetetlen titkat láttam, és abból van az erőm.
De nem ezt mondja, hanem az apostoltársakhoz igazodik. Jézus Krisztus ugyanis azzal küldi el az apostolait: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Jézus nem kertelt. Tudta, hogy a tanítványok kemény ellenállásba fognak ütközni, amikor megérkeznek valahova az Isten országa jó hírével, a megváltás drága evangéliumával, azzal a csodálatos ténnyel, hogy Isten nem törődik bele, amibe mi szeretnénk, hogy beletörődjön! Igen, szeretnénk, ha Isten beletörődne abba, amilyenek vagyunk. Ahogy mondani szoktuk magamentegetéssel: én csak ilyen vagyok, én ilyennek születtem! Törődjön bele az Isten! Nem törődik bele! Hanem átalakít, átformál, megvált, kiszabadít. Mindennek a jó híre és a hír vivői is – ahogy Jézus mondja – egy ellenséges világba mennek. Elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé.
Nos ezért beszél ilyen különös módon az apostol, mikor azt mondja: én a gyengeségemmel dicsekszem, mert akkor vagyok erős, amikor erőtelen vagyok. Elmondja, hogy háromszor könyörögött az Úr Jézushoz, hogy vegye el testéből a tövist. Némely Biblia-tudós szerint ez egy maláriás betegség lehetett, amely időről időre visszatért. Milyen dolog az, hogy az apostol arra készül, hogy hirdetni  fogja az evangéliumot, aztán ledönti a malária.  Hol a gyógyulás? Némely tudósok szerint ez a betegség ráadásul kvázi-epileptikus rohamokkal is együtt járt. Hát ki ez a Pál? Egy apostolnak sugárzik és fenséges! Csak fölveszi a beszélő köntöst, és még a török basa is meghajol előtte. Erre azt mondja Pál, hogy nem vétetett el a tövis. Holott kikalkulálható, hogy sokkal, sokkal sikeresebb lett volna, ha erőt sugározva, mosolyogva, nem fölkötött kézzel, nem agyonvert derékkal, nem hajótöröttként, nem a kezén bilinccsel, nem mindenhonnan kiüldözötten, kiüldözöttként, hanem a harmadik mennyből érkezett angyalként mondaná az üzenetet! Mennyivel sikeresebb lenne.
Aki tanult egy kis kommunikáció-elméletet, jól tudja, hogy a koldulásban milyen jól meg lehet játszani a  meghatódási kártyát. De az evangélium hirdetése nem koldulás, hogy meghatódjon az ember a neki könyörgő Istenen és adjon neki imádságaiból valami kis könyöradományt! Az evangélium a dicsőség evangéliuma, az életnek a beszéde, a szabadulásnak a jó híre, a győzelemnek a diadalhíre. Hát mennyivel inkább kellene tudnia az apostolnak is ezt mutatni! És mégis azt mondja: dicsekszem az én erőtelenségemmel, gyönyörködöm a veszedelmekben, a bántalmazásokban, a gyötrettetésekben, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős, mert ezt mondta nekem az én Uram, az én erőm (az Isten ereje) erőtelenség által végeztetik el.
Miért mondja ezt az apostol? Mindannyiunknak van transzcendens stratégiája. Régen ez jobban a felszínen volt, ma inkább alá kell merülni az emberi lélekben, hogy a mélyrétegekből felhozzuk,  – de mindenkinek van. És ez nagyjából úgy néz ki, hogy megtervezzük az életünket, és a megtervezett életünkben megtervezzük az Isten helyét is. Van helye az életünkben Istennek. Jó helye. Aki járt Székelyföldön, s látott ügyes faragó székely embereket, láthatta amint összeraknak fából valami alkotmányt és a végén egyetlen egy, szépen legyalult kis faszeggel egybeütik és az alkotmány ezer évig áll. Szöget nem tesznek bele – csak egyet, azt is fából. Hát mondjuk, a legjobb esetben ez az Isten helye. Összerakjuk az életünket, szépen egyben van minden, csapolványok, illesztmények, tagolások, na, és oda betesszük az Istent, beütjük oda, és egybetart mindent. Vagy Isten az a szeg, amire este felakasztjuk a kapát. Vagy Isten a termosztát, temperálja az életünket. Mert megvan a helye az Istennek! És nemcsak egyénileg, és közösségileg van ez így, hanem, meg kell valljuk, kedves testvérek, sokszor az egyház életében is így van. Óriási nagy nyilatkozatokat, jövőterveket, elképzeléseket alkot az egyház zsinaton, közgyűlésen, presbiteri gyűlésben, mindenfajta és féle közösségben, és persze, mindig meg is találjuk az Isten helyét, oda jöjjön, ide álljon, ott fejtse ki erejét, itt működjön. Helyet készítenünk, helyet rendezünk az Istennek – mi az erős ember, az ügyes ember, a céltudatos ember, az eltökélt ember. Egészen más azonban az Istennek helyet hagyni. Amikor Ő szuverén akaratából eldönti, hogy hova akar állni. És ahova Ő áll, nekünk is oda kell menni, ahova Ő mutat, nekünk kell odaállni, ahova Ő küld, nekünk oda kell menni. El tudom képzelni a tanítványi seregletet, amikor Galileát járva azt mondja nekik az Úr Jézus, most pedig menjetek el, erőt adok nektek betegek gyógyítására, ördögök kiűzésére, halottak támasztására, hirdessétek az evangéliumot. El tudom képzelni a tanítványokat, és a gondolatukat, hogy először Jeruzsálembe kéne menni. El tudom ezt képzelni, hogy amikor lejár ez az első tanítványi küldetésük, s visszajönnek a Mesterhez és azt mondja nekik Jézus: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, hát hogy csillogott a tanítványok szeme, mert azt már nem is hallották, amit Jézus a végén mondott: az ember Fiát elfogják, elítélik, megfeszítik, meghal, harmadnap feltámad. Hát, azt már nem hallották meg. És már Jeruzsálemben, mikor az Utolsó vacsora után mennek a Gecsemáni kertbe Péter fölbillenti a köpenyét és mutatja: két kard is van nála. Csak megvették, beszerezték valahol útközben, hiszen győzelemre készültek emberi módon, és elgondoltak valamit a győzelemről emberi módon, és felültették az Úr Jézust a szamár hátára és pálmaágakat lengettek előtte emberi módon. Megvan a király. Igen, még vonakodott, amikor az ötezer embernek eleget adott, akkor még elszökött, akkor még nem volt kész, mi már akkor is királyt akartunk belőle csinálni, de most végre, – felültettük a trónra. Ilyen az, amikor helyet készítünk Istennek! De Jézus Krisztus trónja a Golgota szemétdombján volt, a megfeszíttetésben koronáztatott meg.
Mit akarsz? Istennek helyet készíteni? Vagy helyet hagyni Neki?  Erről beszél az apostol. Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős, amikor teljesen átadom Istennek az akaratomat, a gondolatomat, a tehetségemet, a képességeimet, önmagamat úgy, ahogy vagyok, rendelkezésére bocsátatom magamat, szolgálatába állok és ő oda küld, ahova akar és én oda állok, ahol Ő van – ez Istennek helyet hagyni, teret engedni.
Sok más egyéb vigasztalást is vehetünk ebből a szép Igéből, hogy: amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős! Tudom, hogy betegeket betegségük hordozásában, elesetteket elesettségük hordozásában, céltalanokat célra találásban, elveszett életűeket igazság megtalálásában, lemondókat reménységben  – nagy sok jóra biztat ez, hogy amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős. De ez csak akkor lesz valóság, akkor lesz igazság, ha imádságban, Isten akarata keresésében, Nála való zörgetésben, az Ő akaratát tudakolva kapjuk meg. Istennek mi nem tudunk parancsolni, Ő parancsol nekünk. Istent nem tudjuk beállítani valahova, ahol olyan szépen elkészítettük az Ő helyét. Ő hív minket, állít a helyünkre, állít a mi Krisztusunk követésébe, és adja nekünk Krisztus megtartó erejét – nekünk, gyengéknek, veszedelmek között élőknek, de Krisztus erejében mindig erősöknek és minden rossz és veszedelem ellenére igazságához hűségesnek. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az előző két alkalommal, Pál apostol Római levelének 13. részén elindulva, arról a kérdésről szóltunk, hogy mi köze van a keresztyéneknek az államhatalomhoz, vagy mi köze az egyháznak az államhatalomhoz?  Minket, 21. századiakat a világ megannyi forradalma, lázadása, viszálya, anarchiája után meghökkentett és meg is rendített Pál apostol egyenes és világos szava: mindenki engedelmeskedjen a felsőbb hatalmasságoknak! Aztán a legutóbb elmondottam az ellenállási záradékot is, mert az engedelmességünkhöz, Istentől parancsolt jó polgári erényeinkhez hozzátartozik egy záradék is, egy ellenállási, de még inkább függetlenségi záradék, arra az esetre, ha az államhatalom nem a gondviselés szerinti szerepét tölti be. Mit tehetünk mi akkor, hogyan álljunk ellen vagy hogyan ne álljunk ellen? Sok mély megfontolást hallottunk erről. Ma azonban, még egy részben beszélnünk kell egy olyan hatalomformáról is, amely magába vonja a politikai, állami hatalmat, mondjuk így: a gondviselés rendjét,  és az isteni hatalmat, a spirituális hatalmat.
De ebben az esetben nem teokráciáról van szó, mint a régi Izraelben, hanem ennek a megcsúfolásáról vagy a paródiájáról. Ezért olvastam fel a Jelenések könyvének 13. részéből a nagy fenevad prófétájáról szóló jövendölést. Ebben a jövendölésben, a mennyei látnok, János apostol világosan leírja ezt a lehetőséget is. És ha meggondolom a sorrendet, lehet, hogy fordítva is kellett volna kezdeni. A nagy fenevaddal kellett volna kezdeni, aztán a mi szabadságunkkal,   aztán azzal a kérdéssel, hogy mi a teendő, ha a gondviselés rendjét elsikkasztja az ember, ha egy hatalom visszaél Istentől kapott mandátumával? És talán a legvégére kellett volna hagyni azt, amit Pál apostol a Római levélben mond, hogy mindennek ellenére is, hogy mindezzel együtt is, minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, mert az Isten szolgája az a te javadra.
De nem bánom ezt a mostani sorrendet sem, mert éppen így érkeztünk a 2. Korinthusi levélhez, annak sokat idézett és híres passzusához, amit Pál apostol a korinthusiak lelkére köt. A korinthusiak – mondja az apostol – szorosságban vannak, elvesztették azt a tágas teret, amelyről a zsoltáros olyan szépen beszél: Isten tágas teret adott neki, lábát ékes kőre állította, kinyitotta a szabadság nagy lehetőségét. Pál jól érzékeli a korinthusi nyomorúságokon, a bajokon, a vitatkozásokon, a sértődéseken, hogy nem pusztán a külső körülmények romlottak meg ott Korinthusban, vagyis nemcsak a saját koruknak, saját városuknak, saját világuknak megannyi baja szorult  rájuk. Azt mondja nekik: ha szorosságban vagytok, nem bennünk vagytok szorosságban, hiszen a mi szívünk megnyílt, a mi lelkünkben véghetetlen tér nyílt számotokra, – szívetekben vagytok szorosságban. És jelzi, hogy miből támad ez a szorosság. Kérdéseket tesz fel: ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi szövetsége van igazságnak hamissággal, vagy mi közössége van világosságnak sötétséggel, vagy mi egyezése van Isten templomának a bálványokkal, és mi közössége van Krisztusnak a Béliállal?
Erről a Béliálról kell néhány szót szólni. Különös név ez, vagy inkább megnevezés. Az Ószövetségben számos helyen találkozunk vele, és Pál apostol is úgy idézi ezt a korinthusiaknak, mint akik többé-kevésbé tisztában vannak a név, mit jelentésével. Mi ez a Béliál, ki ez a Béliál? Az szó azt jelenti, ami vagy aki mindenféle méltóság vagy érték nélkül való. Ha az Ószövetséget fellapozzuk, azt találjuk, hogy a Biblia-fordítók olykor meghagyják a szót, Béliál, máskor, értelmezve fordítják. Például, amikor Anna elmegy Silóba imádkozni, hogy Isten ajándékozza meg gyermekkel, és ott egy elragadtatott, eksztatikus imádságot mond, mire Éli, a főpap azt hiszi, hogy egy részeg asszony imádkozik ott és hessegentgetné el onnan, mire Anna könyörgőre fogvan odafordul hozzá és azt mondja: ne tekints engem rossz asszonynak, azaz: Béliál lányának (1Sámuel 1,16). Aztán ugyanitt azt olvassuk, hogy Éli fiai megromlottak, elfajultak, Béliál fiaivá lettek (1Sámuel 2,12), ez ott, abban a helyzetben nem azt jelenti, hogy bálványimádókká lettek, hanem korrumpálódtak. Béliál tulajdonképpen nem is bálványt jelent, majd erről is szólok, hanem a megromlást. Azt amikor a dolgok a fonákjukra fordulnak. Mi köze az igazságnak – kérdezi Pál apostol – a hamissággal, mi köze a világosságnak a sötétséggel, mi köze a Krisztusnak, minden üdvösség szerzőjének, a kegyelem Urának, az örök életre bevezető Úrnak Béliállal, a semmivel, a senkivel, az értéktelenséggel? Más esetekben az Ószövetségben gyalázkodást jelent. Amikor például Dávidnak menekülnie kellett, mert a saját fia, Absolon fellázadt ellene, menekülése közben az út szélén megjelent egy Sémei nevezetű atyafi, a Saul rokonságából és gyalázni kezdet őt. Így szokott ez lenni, ugye, – vesztőre áll a király, hát lehet szidni, már nem ő a király, megpuccsolták. És így kiabál ellene Sémei: vérszopó is istentelen ember (2Sám 16,7). Nos, ez az istentelen (vagy gyalázatos) ember, ahogy a bibliai fordítások ezt visszaadják, ez itt: Béliál fia, aki semmit nem ér, aki mindent a fonákjára fordít. Más esetben gonoszság fiának fordítják, Béliál a gonosz maga.
Nos, amikor Pál apostol a korinthusiakat kérdezi: mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? –, akkor ebben a szóban ott van minden rossz, a gonosz, a minden jót tönkretevő, mindent a visszájára fordító, és ezért ott van benne az istentelenség és az Isten elleni lázadás is. Nem szoktam a szószékről hosszasan verseket idézni, mert rossz a memóriám, úgy hogy most leírtam John Miltonnak az Elveszett paradicsomból azt a leírását, amelyben versbe szedi, hogy az angyalok bukása után miféle spirituális hatalmak érkeztek a földre, hogy megrontsák az Isten és az ember közti csodálatos teremtési szövetséget. Beszél először Molochról, ez bálványisten volt, akinek emberáldozatot kellett bemutatni, aztán beszél Tammuzról, aki a termékenység istene volt, és jött Dágon, meg a többi, és aztán azt mondja:
jött végre Béliál,
kinél bujább szellem nem hullott az Égből,
s romlottabb: bűnt szeretni önmagáért;
szentélye nincs, oltára sem tüzel,
de kéjjel, kénnyel, vajh, ki fertezett
nála többször Isten-szentélyt, midőn
pap lett istentelen, mint Éli sarja?
Angolul ez így van: When priests turn atheist – amikor a papok ateistává lettek. Nemrégiben olvastam egy újsághírt egy másik kontinensről, most nem is kívánom megnevezni, hogy egy protestáns egyházban egy lelkész (lelkésznő, mindegy, egy lelkész) bejelentette a szószékről, hogy ő ateista. Azt hiszen, ha ilyen történik az anyaszentegyházban, hát ha bejelenti, utána összecsomagolja a palástját, leteszi a lelkészi hivatalba, kezet ad a gondnoknak, leadja a templomkulcsot és keres magának más kereső foglalkozást. De abban az egyházban vita tört ki, hogy papkodhat-e továbbra is vagy  inkább ne papkodjék! És már egy esztendeje tart ez a vita, a véleményszabadságnak, az emberi méltóságnak, a gondolat-szabadságnak, a mindent befogadásnak az égisze alatt, - nyilván, mi másnak az égisze alatt? Amikor a papok ateistává lesznek– ekkor működik Béliál.
És azért sem nevezem meg közelebbről ezt az országot és ezt az egyházat, mert ez nem páratlan. Hiszen Milton is azt mondja, éppen Éli fiai kapcsán: amikor a papok lettek istentelenekké, mint Éli fiai, – akik a Béliál fiai, a gonosz gyermekei lettek. Egy spirituális erőről vagy hatalomról van itt szó, és erről olvastunk a  Mennyei jelenések könyvében is. Ezért nem olvastam fel a Jelenések könyve egész 13. részét, az elejét, amikor láthatjuk fölemelkedni az Antikrisztust, hanem csak az Antikrisztus prófétájáról szóló részt olvastam fel. Ennek, mondja János, hatalom adatott, hogy bélyeget helyezzen el az embereken. Bálványszobrot készíttet az Antikrisztusnak, hódoltatja a bálványszobor előtt a szabadokat, a rabszolgákat, a szegényeket és a gazdagokat, az öregeket és a fiatalokat. De aki nem hódol meg, hatalma van arra, hogy megölje.
Voltaképpen erről beszél Pál apostol is a korinthusiaknak, és ezt a különös paradoxont szeretném most ide hozni. Azt mondja az apostol: korinthusiak, nem a mi szívünkben vagytok ti szorosságban, hanem a saját szívetekben vagytok szorosságban. Béliálnak, legyen az valami szellemi valóság, legyen az valami emberformában megjelenő hatalom, legyen az egy állami apparátus, legyen bármi, amiről azt mondja Milton: a bűnt szeretni önmagáért, nos, ez Béliál lényege: a bűnt szeretni önmagáért! Béliál propagandájában és ideológiájában ott van az ígéret és a kecsegtetés, hogy végtelen tágasságot ad az embernek. Ezért azt kell mondjam, hogy Béliál mai korszellem – a mindent szabad, a mindent lehet szelleme,  az önbecsapás szelleme, hogy hamarost végtelen tágasság nyílik az ember előtt. És mire nyílik végtelen tágasság? – az önmegvalósításra. Néha én magam nem veszem észre, mikor beszélgetek valakivel, és ráfordul a szám erre a szóra: önmegvalósítás. De most azt kérem mindenkitől, hogy gondoljon bele mélyebben –önmegvalósítás. Egyetlenegy vonatkozást hozok csak ide, tökéletesen érteni fogjuk, miért kérem ezt.
Élt a 16. század elején egy kitűnő tehetség. Jogásznak tanult, majd egy életveszedelemből való szabadulás után fölajánlotta önmagát Szűz Máriának és Szent Annának, belépett az első kolostorba, azok éppen ágostonosok voltak, fölfedezték, hogy fantasztikus intellektus, kitaníttatták, és egy akkor induló kis egyetemen ő lett az Újszövetség professzora. Az egész életét arra tette föl, hogy megvalósítsa önmagát. És ez már szép karrier. Az édesapja egy parasztból lett bányászmester volt, ő az első értelmiségi a családban, ez abszolút karrier, érdemes tehetség. Már csak az van hátra, hogy Istennél is megvalósítsa önmagát. De folyton falba ütközik -, vagy inkább önmagába. És belehasított az evangélium olvasása nyomán a kérdés: hogyan lehet nekem Isten elé odaállni, és legtökéletesebben produkálni, és elnyerni a kitűnő bizonyítványt és bevonulni vele a mennyek országába? De az evangélium válasza az, hogy nem lehet. És akkor ez az önmegvalósítás hirtelen szorossággá vált ebben a fiatalemberben, és a kérdése megváltozott: hogyan találok kedvezést, hogyan találom meg az irgalmas Istent? Hogy találom meg az igazságos Istent, aki megkegyelmez, de nem úgy, hogy szemet huny a hibáim fölött? Mert az nem irgalmasság, hogy szemet hunyunk valami fölött, vagy megegyezünk: te is elnézed, én is elnézem! Ez a bűn sunyi szövetsége. Hanem aki irgalmas, az fölemel engem esendőségemből, nyomorúságomból. Egyszer idéztem már ennek a nagy tehetségnek, Luther Mártonnak a visszatérő álmát; azt álmodta, hogy egy lajtorján hág fel a mennyek országába. És amint egyre följebb és följebb jut, egyszer csak arra eszmél, hogy ez a létra embercsontokból van rakva. Az ősei csontjából, a barátai csontjából, az elárult társak csontjából, az átgázolt emberek csontjából – és nem ér sehova ez a létra, nem ér el az Isten trónjáig. Idéztük Pál apostolt is a Római levélből: óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?  De mit mond Béliál? Gyertek, tágas teret, végtelen lehetőséget, a lehetőségek fölfoghatatlan változatosságát kínálom nektek önmegvalósításul. És azt mondja Béliál: legyen ilyen az egyház is, mert akkor jó az egyház, hogyha ezt fölkínálja. Akkor jó fejek a papok, hogyha erről prédikálnak, akkor ügyesek a presbiterek, hogyha erre hívogatják az embereket.
Nos, ebben éltek ott a korinthusiak. De egyszercsak kiderül (és mindig kiderül!), hogy Béliál véghetetlen tágassága a legnagyobb szorosság, hogy ez a mindenre való megengedés ez az ember abszolút gúzsba kötése, ez a nagy igyekezet, nagy erőösszpontosítás, nagy élet-átrendezés valójában a lényegnek az elvesztegetése. És amikor arról beszélünk, hogy miért mondja Pál: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak?, vagy: hogyan viszonyuljunk az államhoz a politikához? –, ki sem merem jelenteni, kedves testvérek, roppant el vagyunk tévelyedve. A magyar ember különösen, mert kormányzatról, hatalomról, politikáról  már csak káromkodva beszél, holott a gondviselés egyik eszközéről kellene szólnia. Hadd idézzem azt a régi, szép 16. századi tanítást, amit Bullinger, a zürichi reformátor fejt ki a  Második Helvét Hitvallásban, hogy tudniillik: a gondviselés eszközeit nem szabad megvetni. Ha pedig számomra áldásul lehet egy orvos gyógyító keze, ha nekem áldásul van egy jó tanító, aki megtanít a betűvetésre, egy mesterember, aki megtalpalja a cipőmet, egy pék, aki ízletes kenyeret süt, – akkor az állam is Isten szolgája – ahogy Pál apostol mondja – , a te javadra, épülésedre, hasznodra. Ezért kéri Timótheust, hogy rendelje el a gyülekezetben: tartassanak könyörgések királyokért, fejedelmekért, hatalmasságokért, minden uraságokért, hogy nekünk békés időnk legyen, hogy igaz szívvel, teljes szabadságban készülhessünk az üdvösségre, hogy ne teljen mással az életünk – ahogy Kálvin mondja –, mint az eljövendő életről való elmélkedéssel.
Na, de hát így van ez, testvérek, mindig így van ez? A mai kor államalkotó, törvényhozó, alkotmánycsináló, nagy politikai eszménye a Béliál eszménye: a „mindent szabad” révülete, a korláttalanság eszménye. Pál pedig rámutat a korinthusiakra és azt mondja: kedves korinthusiak, nem az a bajotok, hogy volna még egy csomó dolog, amit nem tehettek meg, nem az a bajotok, hogy ez a szigorú Pál apostol rátok mennydörög, hogy vigyázzatok már és ezt ne tegyétek, azt ne tegyétek! Vajon a ti apostolotok, Pál egy borzasztó fundamentalista valaki, egy erkölcscsősz, egy vaskalapos, aki élvezi, hogy gúzsba kötheti a keresztyéneket? Nem veszítek észre, korinthusiak, hogy a szívetekben vagytok szorongásban? Hát nem veszítek észre, hogy olyasmire indultok és vállalkoztok, ami lehetetlenség? Mi köze van a világosságnak a sötétséggel, és miért álltok ti a hitetlenekkel felemás igába?  Miért gondoljátok azt, hogy ha beálltok velük felemás igába, akkor majd az üdvösség felé fogják húzni ők is? Éppen ellenkezőleg: felemás igában lenni azt jelenti, hogy behajtottad a fejedet a járomba, a nyakadra tették azt, és másfelé rángatnak.  Hát most miért sóhajtozol, hogy oda a nagy szabadság, hogy oda a végtelen lehetőségek világa, hogy rabszolgája lettél egy illúziónak?
Tertullianus egyházatya, amikor saját korának a tévelygőivel vitatkozik, jól látja mindezt. Persze, ő filozófiának nevezi ezt a világszemléletet, de nem kell a kifejezéstől megijedni, abban a korban, Krisztus után, a 2., 3. században, különösen Észak-Afrikában azt nevezték filozófiának, aminek ma az Egyesült Államokban nevezik. Ez nem Immanuel Kant okosságát vagy Hegel elvonatkoztatott titokzatos gondolatait jelenti, legkevésbé Aristotelest vagy Platónt. A filozófia itt azt jelenti: modus vivendi. Mi a filozófiád? – kérdezi az egyik vállalkozó a másiktól. Csak minden második kuncsaftomat csapom be – feleli az. Hát ez egy jó kis filozófia, ugye?! Mi a filozófiád? Nem teszek túl sok súlyt a mérleg aljára, nehogy hamar észrevegyék, hogy hamis mérleggel mérek -, mit ne mondjunk, ez is egy filozófia. Ellopom a tudóstársam szellemi termékét, plagizálok – mondja egy harmadik. Na, hát ez is filozófia. Most ahogy zajlanak a nagy elnökválasztási kampányok a nagy országban, elmondja ott a hölgy is, meg a vigéc is, a két szőke ott az Egyesült Államokban, hogy mi a filozófiájuk. Mármint az életfilozófiájuk. Így érti Tertullianus is a 3. században, amikor azt mondja, hogy:  mi köze van Jeruzsálemnek Athénhez, mi köze van az akadémiának a egyházhoz, mi köze van az evangéliumnak a filozófiához, és az igazságnak a hamissághoz? Mi köze van a Krisztus megváltott és megszabadított gyermekeinek a bűn rabszolgáihoz? Mi köze van az irgalmat nyert gyermekeknek, az örök életre meghívottaknak, akik így tudnak ujjongani, hogy nincs kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak, mi közük van nekik azokhoz, akik Béliál szellemében még mindig az önmegvalósítás bálványa körül forognak? Mert amit Milton mond –  a bűnt szeretni önmagáért! – abba beletartozik az is, hogy szeretni azt, aki szereti a bűnt, és: törvényt hozni, hadd szeressék az emberek a bűnt, meg törvényt hozni: hogy nincs is bűn, - sőt, törvényt hozni, hogy nincs törvény. Nincsen bűn, csak végtelen szabadságok vannak – ennek a filozófiának mi köze az evangéliumhoz, az ilyen akadémiának mi köze van az egyházhoz?
Egyszóval, amikor az apostol szavát fontoljuk: mindenki engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, – jó, ha mindig beleértjük azt, hogy azért, mert Istennek szolgája az;  és jó, ha tisztán és világosan látjuk, hogy a szolgák föllázadhatnak. Jézus mond erről példázatot (Lukács evangéliuma 12). Elment a gazda, távol van, és az egyik szolga átveszi helyette a tisztet. Fölövezi magát és szolgál szolgatársainak: megteríti az asztalt, és segíti őket. A másik meg azt mondja: távol van a gazda, sőt, nincs is (ateizmus!), és elkezd a többieken basáskodni, uralkodni, ütni-vágni őket, majd hazajön a ház gazdája... Szerelmeseim, magatokért bosszút ne álljatok, enyém a bosszúállás, én majd megfizetek! De azt is mondja Pál: ne legyetek velük felemás igában, szakítsátok el magatokat tőlük. És ez nem a fizikai elkülönülést jelenti. A mi Jézus Krisztusunk megtanított minket erre. Pál apostol sem azt kéri: tessék gettót csinálni, valami kis keresztyén szigetet, kimenekülni a világból és valahol létrehozni egy Isten-városát. Abból sose lesz jó. Jézus is azt mondja: Isten felhozza a napját jóról gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak egyaránt. Itt tehát szellemi mozgásról van szó, meghatározó irányról. Merre megy ez az iga, amibe beállsz, merre húzol, – az elveszésbe, a romlásba, vagy Isten igazsága felé?
A modern kor, testvérek, nem modern. A modern kor ugyanolyan, mint volt az első keresztyének idején, a modern város nem modern város, ugyanolyan, mint volt Korinthus, a modern eszmények nem modernek, ugyanolyanok, mint a régiek; Béliál sem új alakzat, régi úr ő a lelkek fölött, régi bűnre csábító, régi szabadság-kínáló és rabszolgaságba döntő, régi csaló, régi szétdobáló és régi vádló.
Még azt itt hozzá kell tennünk, hogy az apostol utal korábbi levelére, amellyel megbántotta a  korinthusiakat. De nem bánom – mondja – csak térjetek meg végre! Azt akarja megérteti a korinthusiakkal, és velünk is, hogy szemrehányása a megjobbítást, megtérést, az Isten igazságához való visszahívást jelenti. Amikor viszont azt mondja: mi köze Béliálnak Krisztushoz? -, akkor kimondja a rossznak az egyik legfőbb tulajdonságát: bűnre csábít, aztán bevádol, bevisz a rosszba, aztán feljelent. Hagyja, segít, meggyőz, hogy letérj az Isten útjáról, és ha megtetted, megvan ellened a panaszirata. Mi egyezsége van Krisztusnak Béliállal? Krisztus nem a vádlónk, hanem a felszabadítónk, Krisztus nem a kárhoztatónk, hanem az üdvözítőnk. Ezért kérdezi Pál apostol a Római levélben: ki szakít el bennünket Isten szeretetétől és kicsoda vádol bennünket és kicsoda kárhoztat bennünket? Hiszen Krisztus, megszabadított, Krisztus üdvösséget adott! Kérdezzétek meg, testvérek, magatokat is, szíveteket, lelketeket: mi egyezsége Krisztusnak a Béliállal, mi köze van világosságnak sötétséggel, s kell-e a hívőnek a hitetlennel felemás igában járni? Az apostol azt mondja: menjetek ki közülük, szakadjatok el, tisztátalant ne illessetek, és azt mondja az Úr: magamhoz fogadlak titeket, leszek nektek atyátok és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá – ezt mondja a mindenható Úr. Ámen