Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt tartják a Biblia-magyarázók, hogy az első Korinthusi levél voltaképpen egy nagy válaszgyűjtemény. A korinthusi gyülekezet kereste meg (talán Timótheuson keresztül) Pál apostolt, és megírták (vagy megüzenték) neki a gyülekezet életében fölhalmozódott súlyos kérdéseket. Az apostol ebben a levélben  válaszol ezekre. Szól a pártoskodásról, az erős illetve gyenge hitről, a különféle lelki ajándékokról, aztán a házasság kérdéséről, amely ott Korinthusban, pogány környezetben a kezdő keresztyén közösségben számos életvezetési súlyos kérdést vetett föl. Beszél az apostol azokról a vallásokról is (vagy inkább kultuszokról), amelyben egykoron maguk a korinthusi keresztyének is éltek, és bár maguk mögött hagyták ezeket, de a környezetükben még virágzottak. Ennek kapcsán szóba hoz Pál, egy ma már talán érdektelennek tűnő kérdést is: el lehet-e menni, részt lehet-e venni más vallás szertartásán, lehet-e ott a bálványáldozati húsból enni? Néhányan azt állították, hogy ez a keresztyén embernek meg se kottyan, – nagyobb a mi szabadságunk. Ezért Pál beszél a szabadság kérdéséről is. Ezért olyan különös ez a 9. rész, amit most kezdtünk el olvasni, mert itt nem válaszokat hallunk, hanem az apostol kezd el kérdezni. Ha jól számolom, csak ebben a felolvasott néhány versben tucatnyi kérdést vet fel.
Mindjárt így kezdi: Nem vagyok apostol? Nem vagyok szabad? Nem láttam-e Jézus Krisztust? Nem az én munkám gyümölcse vagytok az Úr Jézus Krisztusban?  Nincsen jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük? Nincsen jogunk, hogy együnk, igyunk? Nincsen jogunk arra, hogy ne dolgozzunk? Vajon emberi módon beszélem ezeket? Nem azt mondja Mózes törvénye is...?  Vélhetnénk: ezek csak retorikai kérdések, úgymond. Pál kérdés formájában fejezi ki a méltatlankodását, a felindulását. Kérdéssel indít, hogy közelebb hozza magához a korinthusiakat, tehát egyfajta szónoki eljárásról volna szó. A kérdés által megnyitja önmagát a korinthusiak számára. Vagy éppenséggel költői kérdések ezek, hiszen mindenikre “igen” a felelet. Én azonban azt hiszem, hogy nem puszta retorikai fogás vagy levélírói ügyesség az apostol részéről, hogy itt most hirtelen megfordítja a dolgot. Most a korinthusiaknak kell válaszolniuk a keresztyén élet nagy és nehéz ügyeiben.
Ha sorba vesszük az itt felvetett kérdéseket, rögtön belátjuk ennek a megállapításnak az igazságát. De mielőtt erre rátérnénk, hadd jellemezzem mindjárt azzal a korinthusiak helyzetét, továbbá a mi magunk helyzetét is, és a két helyzet azonosságát, hogy mindig ütközött a tekintélynek és a szabadságnak a kérdése. Akinek van valamiféle tekintélye, aki olyan munkakörben dolgozik, hogy parancsolnia, utasítania kell, az tapasztalatból tudja, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nincsen idő arra, hogy a beosztottat meggyőzzük egy feladat értelmessége felől, hogy jó belátásból végezze a dolgát. Meg kell tennie valamit, ami nagyon fontos. Még inkább érezzük ezt szülőként vagy nevelőként. Hogyha a három éves kis unoka kezébe veszi a százas szeget és elindul a konnektor felé, és piszkálni kezdi, akkor szertefoszlik a sok modern pedagógia, amely mind arról szól, hogy győzzük csak meg a gyermeket erről-arról, majd magától rájön a lényegre, hadd szerezzen tapasztalatot, nem kell erőszakosnak lenni, nem kell tekintéllyel, erővel, szabadságot korlátozó módon fellépni! Mindez ott, abban a pillanatban eltűnik! Bizony, odébb lököm a gyereket, ő meg sír és nem érti, hogy mi történt! Megmentettem! Ezek, természetesen, csak apróbb jelei annak, amit kulturálisan sokkal drámaibban élük meg, ha ugyanis szabadságra áhítozunk (és mindannyian áhítozunk a szabadságra), akkor nem viseljük, hogy mások parancsolgassanak nekünk. Nem viseljük a törvényeket, nem viseljük a korlátozó intézkedéseket. Közben éppenséggel manapság látjuk, hogy sorban születnek a szabadság-törvények és a szabadság-jogok. Ha elővesszük Magyarország alkotmányát, látjuk, hogyan sorjáznak benne a rögzített jogok: jog a munkához, jog a tanuláshoz, jog a pihenéshez, jog az önkifejezéshez, jog a vallásgyakorláshoz és az attól való tartózkodáshoz, jog a tulajdonhoz....jog, jog, - és ezek igazából mind szabadságjogok. Na de akkor, amikor eljönnek azok a pillanatok, amikor valakinek mégis meg kell mondania, hogy melyik a helyes irány, valakinek mégis meg kell határoznia a szerteszét szaladó világban, hogy hogyan találunk össze mi, emberek, hogyan tudunk egymásért felelősek lenni, akkor máris ütközik a szabadságnak és a tekintélynek a világa.
De milyen érdekes, az apostol bátran összeköti ezt a kettőt! Vannak olyan óegyházi újszövetségi szövegmásolatok, ahol éppen meg is fordították ezt. A 9. rész, ismétlem, így kezdődik: “Nem vagyok-e apostol? Nem vagyok-e szabad?” Nos, mondom, vannak szövegmásolatok, amelyekben ez fordítva áll: “nem vagyok-e szabad? nem vagyok-e apostol?” Soha nem fogjuk megtudni, hogy annak idején a kódex másoló mi okból fordította meg a sorrendet. Eltévesztette talán? Vagy valamit belegondolt, hogy ez lenne inkább a helyes sorrend: előbb az áll, hogy nem vagyok-e szabad?  s aztán jön az, hogy nem vagyok-e apostol? - ez volna a helyes rend. Nyilván, messzire vezetne, ha a kettőt itt most megpróbálnánk külön-külön mérlegre tenni: szabadság és apostolság. Inkább a kettőt együtt tegyük mérlegre, és mindjárt egymás mellett van az, amiről beszéltem. Nem vagyok-e apostol? - kérdezi Pál. Igen, az apostolság tekintélyt jelentett. Azért is kérdezték Pál tanácsát, azért kérdezték a véleményét, mert tekintélye volt; és Pál tudja is, hogy az apostolság önmagában véve komoly tekintélyt jelent. Ezért is van az, hogy itt a Korinthusi levélben is több alkalommal azt mondja, hogy emberileg szólok, vagy más alkalommal azt mondja, hogy most csak a saját véleményemet mondom. Nem akar visszaélni az apostoli tekintéllyel, ezért olyan ügyben, amelyre nézve Isten igéje szabadságot ad nekünk, az apostol csak tanácsot ad a korinthusiaknak, bölcsességre biztatja őket. Jelzi, hogy amin a korinthusiak civakodnak, veszekednek, az valójában közömbös dolog, – de hogy túl nagy üggyé ne váljon, elmondja a véleményét. Más alkalommal viszont teljes, isteni tekintéllyel parancsol és utasít. Tehát, mondhatni, tökéletesen tisztában van azzal, hogy apostol és tekintély.
És most jöjjön mellé a másik kérdés: nem vagyok szabad? Ha a kettőt összekötjük: tekintély és szabadság, - még valami veszélyes vegyülék is kikerülhet belőle. Vajon Pál azt akarná mondani: apostol vagyok és szabad vagyok, tehát szabad vagyok nektek parancsolgatni? Azt sugallná, hogy: apostolnak lenni azt jelenti, hogy több szabadságom van, mint nektek, apostolnak lenni azt jelenti, hogy nekem a szabadságom mellé végrehajtói, utasítói hatalmam is van és adódik?  Erről még fogok majd szólni. Aztán azt kérdezi (mondja) Pál: nem láttam-e Jézus Krisztust? és: Nem az én munkám gyümölcsei vagytok ti? Érezzük, hogy itt nem pusztán a saját státuszát, helyzetét akarja tisztázni. Általában az apostolságról van szó. Folytatja, és ezt mondja: ez a védelmem azok ellenében, akik vádolnak engem. Az itt szereplő görög szó – anakrízis – szó azt jelenti, hogy valamit darabokra szednek, felbontanak. Vagyis firtatják Pál tekintélyét, az apostolságát, a bizonyságtételét, a hitelességét, a munkáját,  – és firtatják a szabadságát. Hogy talán neki Pálnak egy még nagyobb tekintélyhez kellett volna folyamodnia. Erre is utal Pál. Azt mondja: nincs arra jogunk, hogy keresztyén feleségünket magunkkal hordozzuk, mint a többi apostolok és az Úrnak atyjafiai és Kéfás (azaz Péter)?
De én most nem arról akarok beszélni, hogy ezek szerint a többi apostolok – akik nyilván nem három napra, vagy egy hétvégére mentek el apostoli munkát végezni – vitték magukkal a feleségüket is a misszióba. Talán Péter apostol is ellátogatott a korinthusi gyülekezetbe, és vitte a feleségét, és joga volt rá, szabadsága volt rá, megillette, apostol volt. Az Úr ügyében fáradozott. De, mondom megint, most, nem ez a lényeg. Pál csupán finoman jelzi, hogy érti ő a korinthusiakat, akik között némely hangadók azon voltak, hogy hallgassuk meg Pál apostolt is – persze, hallgassuk csak meg, ő alapította a gyülekezetet, ő forgolódott itt közöttünk, itt töltött másfél esztendőt –, de a nagy ügyekben, a nagy kérdésekben azért mégis talán inkább Pétert vagy Jakabot, vagy az oszlop-apostolokat kellene megkérdezni, ők az igazi apostolok, akik annak idején Jézus tanítványaiként vették a felhatalmazást. Azért mondja – kérdezi – most Pál: hát én nem láttam az Urat? Ha az kell az apostolsághoz, hogy valaki tanúja legyen az Úr valóságának... Mi az, hogy nem láttam az Urat? A Feltámadottat láttam, tőle vettem az apostolságomat. S  mindez elmondja majd a 15. részben, ahol a feltámadásról beszél, hogy: megjelent a Feltámadott először az apostoloknak, aztán sok-sok atyafinak, végül pedig neki, mintegy idétlennek. De neki is megjelent!
Szabadság és tekintély. Kinek van itt szabadsága, kinek van itt tekintélye, hogy tartoznak össze ezek? Ha a fentiek fényében nézzük a korinthusiak nehéz  és feszítő kérdéseit (keresztyén életvezetés, erősek és gyengék, kegyelmi ajándékok, pogány környezettel való érintkezés), akkor máris érezzük, hogy ezek bizony nem régi, ócska kérdések:  kenyérkérdés, házasság, nemiség, közösségen belüli közösség, a magunk kultúrája és a környező világ kultúra, a világ szabadsága és mi szabadságunk. Hasonulhatunk-e teljes mértékben a világhoz, vagy teljesen el kell különülnünk tőle? Mi van ebben a világban, amire azt mondhatjuk, megtehetjük mi is, mert voltaképpen közömbös dolog? És mi az, amitől inkább óvakodnunk kell?
De leginkább arról beszél Pál, hogy mindez hogyan érinti a keresztyének testvéri közösségét. És itt jön a nagy nehézség. Mi arról vagyunk nevezetesek, amit a leginkább számon is szoktak kérni rajtunk, hogy ugyanis a keresztyénség a szeretet vallása, a keresztyének szeretik egymást. Ezzel szoktunk büszkélkedni is. Felidézzük hogy amikor a Római birodalomban elkezdődtek a keresztyén-üldözések, mégis, ha a rómaiak őszintén nyilatkoztak a gyűlölt keresztyénekről, azt mondták: nézzétek, mennyire szeretik egymást!
Igen, a keresztyének összetartoztak, összefogtak, nem árulták el, nem szolgáltatták ki egymást sem a hatóságoknak, sem a csúfolásnak, sem vádnak, sem rágalomnak. Szigorú zárt közösséget alkottak, de ezt az egymás iránti szeretetük tartotta össze. És ezt az éles szemű üldözők is észrevették: mennyire szeretik egymást!
És ezt kérik számon rajtunk –, és olyasmit is megkövetelnek a szeretet címén, amit Isten törvénye nem enged meg! Az a nagy küzdelem, amit az apostol ezen a téren folytat, az éppen annak a helyes útnak (az első útnak!) a megtalálása – ez a szeretet útja.  Ezen az úton egyrészt a szeretetünkből nem lesz egy ócska, üres hivatkozás, nem lesz belőle egy mindent megengedő, mindent elnéző, mindent annyiba hagyó, minden jelentéktelenségbe adó valami, holott ezt igénylik és követelik tőlünk is nagyon. Másrészt pedig nem veszünk bele üres, semmitmondó, borzasztó, másikat is tönkretevő törvénykezésbe. A jó utat keresi az apostol. És most a maga példáján próbálja ezt megértetni a korinthusiakkal. Azt mondja: hát nem vagyunk szabadok, nem lett volna jogunk elvinni  hozzátok a feleségünket? Továbbá, csak nekem és Barnabásnak nincsen jogunk arra, hogy ne dolgozzunk? (Ez azt jelenti, hogy csak az apostoli szolgálatot végezték volna és mások eltartották őket.) Vajon emberi módon mondom én ezeket? Hát nem ezt parancsolja a törvény is, nyomtató ökörnek ne kösd fel a száját?! Aki vet, nem az az aratás reménységével vet, és aki katonáskodik, az vajon a maga zsoldján megy el a háborúba?
De bizony, mondja az apostol, mindehhez jogunk lett volna. Jogunk lett volna kérni, hogy eltartsatok bennünket, elvárhattuk volna tőletek. Jogunk lett volna ahhoz, hogy tartózkodjunk a munkától, elvárhattuk volna tőletek, hogy megtegyétek értünk, ami szükséges. De nem tettük meg. Lemondtunk erről a jogunkról – mondja –, nem éltünk ezzel a szabadsággal, mert mindent eltűrtünk, csak valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. Hadd olvassam még egyszer a 12. verset, mert itt van a lényeg: “Ha egyebek részesültek is a ti javaitokban, miért nem inkább mi?! De mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, hanem mindent eltűrtünk, hogy valami akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. Meghatározó, amit mond az apostol, főleg hogyha egy kicsit belemélyedünk a szövegbe.
Azt mondja a 12. versben az apostol (a Károli fordítás szerint olvasom): “mert ha egyebek részesültek a ti javatokban...., Az új fordításban így van: “egyebek részesültek is mindezekben..., A legújabb római katolikus fordításban pedig így van: “de ha másoknak volt joga nektek parancsolni...” És akkor most itt megállunk egy pillanatra: melyik fordítás a jó? Szinte össze-vissza állunk. Az eltérő fordításoknak az az oka, hogy bajban vannak a fordítók. Nemcsak a magyarok. Megnéztem angol, német, francia és még a latin fordításokat is. Bajban vannak a fordítók, mert az apostol egy speciális szót használ itt, amit lehet fordítani jognak, lehet fordítani szabadságnak, lehet fordítani tulajdonnak vagy birtoknak, lehet fordítani parancsnak, és leginkább (például, amikor Miatyánkot mondjuk) hatalomnak. Itt az ekszúszia szó szerepel -  és Pál tudatosan és szándékosan használja ezt  szót  –, ez pedig a görög nyelvben sokjelentésű kifejezés. Amikor az elején úgy kezdi, hogy nem vagyok-e szabad, akkor nem ezt a szót használja, ott a szabadság szót használja. De itt, amikor azt mondja, hogy ha másoknak joga van nektek parancsolni..., vagy, hadd fordítsam így: ha másoknak van hatalma fölöttetek, vagy: ha mások szabadok arra, hogy részesedjenek abban, ami a tiétek, akkor miért nem inkább mi? Én, Pál alapítottam a korinthusi gyülekezetet, én, Pál apostol rendeztem el a sorokat, én, Pál apostol foglakozom és törődöm veletek, én általam, Pál apostol által kaptátok meg a Jézus Krisztus ismeretét, a lelki ajándékokat, áldásokat! Hát, ha valakinek, akkor nekem leginkább... mim is van...? És akkor itt megállunk: jogom – igen, ezt is jelenti az ekszúszia szó; szabadságom – igen, ezt is jelenti; hatalmam – hát leginkább azt jelenti. Azt a teljhatalmat jelenti ez, amikor nem külső tényezők folytán van valakinek joga-szabadsága-lehetősége, nem delegálják azt neki, nem azt mondják neki, hogy nos, szabad vagy, aztán csinálj, amit akarsz, szerezd meg, ami hozzá tartozik ehhez a szabadsághoz. Ez önteljes szabadság. Nem másoktól kap felhatalmazást valaki, mondjuk egy mandátumot, valami megbízatást, ami tart valameddig, aztán lejár és vissza kell adni a tisztséget. Ez a hatalom belülről van. De még azt is lehet mondani, hogy saját tulajdon ez szabadság. Hiszen így fordítja a Károlyi fordítás is (és nem fordít mellé): részesülni más javaiban. (Éppenséggel: más jogában, szabadságában, hatalmában.) A görög úszia szó a vagyont jelenti, a létet, az életet, a valóságot, azt, ami van, ebből fakadóan az eksz-úszia azt jelenti, hogy valakinek a magáéból telik, elégségesen van neki. A magáéból telik a szabadsága, a magáéból van joga valamire..., De – folytatja rögtön az apostol – mi nem éltünk ezzel a szabadságunkkal! (És itt már a Károli fordítás is fordít egyet a szón, holott eredetiben ugyanaz a szó áll itt, mint amikor javaknak fordította.) Tehát így is lehetne: mi nem éltünk ezzel a joggal, mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, nem használtuk ezt a szabadságot, nem használtuk ki, nem éltünk vele (odatenném mellé, zárójelben – nem éltünk vele vissza). Miért? Hogy valamilyen akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé.
Itt is speciális szót használ Pál. “Akadályt gördíteni” - magyarul igen szemléletes, képes kifejezés ez. Nemrégiben autóztam valahol, és meg kellett állnom, mert az úton hevert egy nagy kődarab. Ki tudtam volna kerülni. Nem jött semmi szembe az úton, megtehettem volna, hogy elkerülöm. De eszembe jutott, hogy ha jön majd utánam valaki öt perccel később, és jön vele szembe egy autó, nem lesz módja manőverezni, akkor kész a baj. Akadályt gördíteni az útra, ezt jelenti: föltartóztatni, megszakad a menet, amiből baj lesz, nem lehet tovább menni. Azt mondja az apostol: azért nem éltünk apostoli jogunkkal (hatalmunkkal), hogy ne gördítsünk akadályt a Krisztus evangéliuma elé. De szó szerint fordítva az általa használt kifejezés azt jelenti, hogy: ne szakítsuk meg a Krisztus evangéliumát. Olyan görög szóval fejezi ezt ki, amit az antik világban azt fejezték ki, amikor a kézművesek egy hosszú bőrcsíkot egyetlen egy csapással két darabra szeltek (szétvágtak). Mint amikor kihúzom a spárgát és a feleségem elvágja az ollóval, mekkora darabra van szükség. Átvitt értelemben:  megszakad valaminek - leginkább az útnak a folytonossága. Tehát Pál azt mondja: nem akartuk elvágni a Krisztus evangéliumának (útját). Nem arról beszél, hogy lehetetlenné válna emiatt a mi utunk Krisztushoz, mert akadályok gördülnek az útra, hanem a Krisztus evangéliumának az útja elé ne gördüljön akadály, ne legyen gátja a Krisztus hozzánk jövetelének, meg ne szakadjon áldásainak áradása, hanem teljes erejében érkezzen hozzánk.
Az apostol tehát arra tanít bennünket, hogy az erősebb mondjon le az erejéről a gyengébb érdekében. Aki szabadabb – van ilyen! –, ha szabadságában áll, engedjen el dolgokat annak érdekében, akinek kevesebb szabadság van! (Ilyen is van, ha a szabadságot belső létállapotként értelmezzük, és nem külsőleg deklarált, kiprovokált jogosítványnak!) Akinek több van, engedjen a többől, noha joga van rá, hatalma van rá, hogy élen mindazzal, ami az övé. Miért és mikor? Azért és akkor, ha a Krisztus kegyelmének az áradásáról van szó. Ne állj oda az útba, ne zárd el a Krisztus kegyelmét a másiktól. Ne tartóztasd fel azt a szabadságot, azt az isteni hatalmat, azokat a jogokat, azokat az ajándékokat, azt az életvalóságot, amit egyes egyedül és kizárólag a Krisztussal való kapcsolat adhat meg nekünk.
Ezzel pedig az apostol, mondhatni, szinte veszélyesen református dolgot művel. A tekintély ugyanis általában abból van, hogy valamilyen hierarchia létesül, vagy legalábbis valami hierarchia rögzíti és biztosítja a tekintély hatékonyságát. Vannak, akik legalul vannak, mások középen vannak, és megint mások fölül. Mindenféle diagramokat lehet erről készíteni, ki milyen jogviszonyban, vagy parancsolási és engedelmességi, egyszóval tekintélyi viszonyban van a másikkal, és látjuk: többnyire felülről jön valami, aztán leágazik, kire mi vár a feladatból. Az egyházban is így van. Beszél erről is az apostol, mégpedig elég sokat, és éppen, amikor így kezdi itt: nem vagyok apostol? Hát én csak olyan lennék, mint egy a korinthusiak közül? Elküldtétek a kérdéseiteket, és csak annyi lenne a tisztem, hogy tovább passzolom őket Kéfásnak és az oszlopapostoloknak, a főnököknek, aztán majd ők megmondják, mi a teendő? Apostol vagyok! Mondhatom én  is közvetlenül nektek a véleményemet is, meg az isteni igazságot is - jogom van hozzá, sőt, hatalmam van fölöttetek. Nem éltem vele. És ezzel egy egészen más dimenzió nyílik meg. Nem éltem ezzel a szabadságommal – mondja –, csakhogy ne gördítsek akadályt a Krisztus evangéliuma elé, csak meg ne szakítsam a kegyelem áradását! Vagyis ugyanabban a helyzetben vagyok, mint ti vagytok. Ugyanúgy ráutalt vagyok arra, hogy hozzám is akadálytalanul elérkezzen az evangélium, és ha én oda állok a parancsaimmal, az akaratommal, a szabadságommal, a jogommal közétek és az evangélium közé, akkor én is vesztes leszek, akkor nekem is kevesebb jut, akkor rám sem árad úgy a kegyelem.
A kegyelmet mindannyian kapjuk, Isten akarata szerinti mértékben. Minden másban van valami fokozati rend. Vannak, akik fenn vannak, mások alul vannak; vannak, akik kérdeznek, vannak, akik válaszolnak, vannak, akik utasítanak, vannak, akik végrehajtanak, vannak, akik tanácsolnak, mások megteszik. Van rendje a tekintélynek, van szabadságrend is, van jogrend is, van rendje a tulajdonnak. Tehát mindenben van valami rend a gyülekezetben is, az anyaszentegyházházban is. De amikor az evangéliumról van szó, az Isten üdvözítő szeretetéről, a Jézus Krisztus hozzánk jöveteléről, a kegyelem áradásáról, akkor más a dolgok valósága. Ha valaki oda áll a másik elé, el elzárja a kegyelem útját, maga is elesik tőle. Pál tehát értésére adja a korinthusiaknak, hogy ő, aki apostol, ő, aki szabad, ő, aki látta az Úr Jézus Krisztust, ő, akinek munkája gyümölcse a korinthusi gyülekezet, ő, akinek joga van arra, hogy egyen és igyon, ő, akinek joga van arra, hogy magával vigye feleségét, ő, akinek joga van arra, hogy ne dolgozzon, nem valami emberi megfontolásból, hanem isteni parancsból, krisztusi belátásából nem élt a szabadságával.
Lemondani, elengedni - egyrészt; érvényre juttatni és ragaszkodni - másrészt; ez a keresztyén életnek a nagy titka. Ezt nem lehetséges megélni másképp, csak úgy, ha Isten evangéliuma, Jézus Krisztus szabadító szeretete beragyogja az egész életünket. Kérjük buzgón Isten Szentlelkét, adja meg ezt nekünk is, hogy lehessünk szabadok, lehessünk apostoli munka gyümölcse, legyenek jogaink és legyünk készek arra is, hogy az evangéliumért hátra lépjünk, hogy a gyengével, a kicsivel, a kevésbé szabaddal együtt részesüljünk az áldó kegyelemben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Némi aggodalom töltött el, amikor olvastam ezt a leírást, ahogy Lukács leírja itt Pál apostol útját Rómába, hogy mit fog szólni a gyülekezet, ha majd elhangzanak a különböző városnevek: Mira, Pámfilia, Szilicia, Kréta, Szépkikötő…, - és nem tudjuk magunk elé képzelni a térképet. Igaz,  odahaza ki-ki a Bibliában a hátsó oldalakra mellékelt térképeken pontról pontra követheti ezeket a helyeket. Aztán megnyugodtam, mert nyáridő lévén előbb-utóbb valamiféle térképet, vagy éppen a mobil-telefonunkra feltelepített GPS-t úti-programunk kapcsán megnézünk, járatosak vagyunk hát az eligazodásban. Egyszóval, nem kell zavarba jönni attól, hogy Lukács evangélista itt különböző helységeket jegyez föl és részletesen közli Pál apostol útját. Most azonban inkább arról akarok szólni, hogy ebben a néhány feljegyzésben igen jól érzékelteti velünk Lukács, hogy itt roppant ellentétek bontakoznak ki.
Hadd kezdjem azzal az elemi ellentéttel, ami magából a helyzetből, a körülményekből adódik. Azt írja Lukács: próbáltunk Rómába tartó hajót szerezni, mert elvégeztetett, hogy Pálnak Rómába kell mennie, mert a pere során folyamatosan a császári ítélőszékre apellált, és a hatóságok úgy döntöttek, hogy akkor menjen Rómába. Tehát Lukács arról ír itt, hogy miképpen próbáltak Kis-Ázsia partjainál egy Rómába tartó hajót fogni, Róma felé elindulni. S ezt írja: föltartóztattunk. Továbbá: nagy üggyel-bajjal jutottunk egyik helyről a másikra. Aztán: sok időt töltöttünk el azzal, hogy hajót találjunk, illetve: vártunk, hogy alkalmas szél támadjon, és útnak indulhassunk. Tehát az első ellentét, amit itt hangsúlyozni kell, abban jelentkezik, hogy nem akaródzik teljesülnie annak, amit az apostol isteni ígéretben kapott. A legelső ígéretet, amit római útja felől kapott, talán még önmaga számára sem tudta konkrétan megfogalmazni. Idézzük csak föl. Damaszkuszban vagyunk, közvetlenül a damaszkuszi úti jelenet után, Pál apostol vakon tölti az időt és várja Isten szabadítását. Ekkor Isten prófétát küld hozzá, Anániást, aki vonakodik, nem akar elmenni, mert Pál – illetve akkor még Saulus – hírhedt keresztyénüldöző volt. Ekkor ezt hallja az Úr szájából a próféta: menj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izráel fiai előtt (ApCsel 9,14). Nyilvánvaló, hogy Pál értesült erről az isteni ígéretről. Aztán missziói útjai során egyre nyilvánvalóbbá válik számára ez a megerősítő ígéretet, amit majd később a vihar kellős közepén is hall: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állnod És ímé, az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak (ApCsel 27,24). Ezzel az eltökéltséggel indul még előbb Jeruzsálembe, hogy elvigye az adományokat, és minden figyelmeztetés dacára vállalja a veszedelmet, mert neki Rómába kell menni.
De tudjuk, hogy a jeruzsálemi zűrzavar után, amikor kimentették és Caesareába elvitték, és ott a helytartó vizsgálati fogságba vetette, de korrupt ember lévén azt remélte, hogy majd Pál rokonai vagy maga Pál vagy a barátai, megkínálják őt valamivel. Adnak valami pénzt, hogy szabadon engedje Pált. Még azt is megtette Félix, hogy megengedte, hogy Pál apostolt rendre meglátogassák a gyülekezeti küldöttségek. Nyilván, elvitték a hírét annak, hogy az apostol immár egy hónapja, immár két hónapja, immár egy esztendeje, immár két esztendeje, immár két és fél esztendeje vizsgálati fogságban van. S ha elvitték ezt a hírt, csak megmozdulnak érte. De aztán új helytartó érkezett Festus személyében, aki meghallgatta Pált, aztán úgy döntött, hogy ebben az ügyben ő nem illetékes, nincs rá hatásköre, menjen Pál Rómába. Itt kezdődik a mai fejezetünk: mikor elvégeztetett (mikor végre kijött a parancs, írás jött felőle), hogy Pál menjen Rómába, na, akkor végre, végre teljesedni fog az isteni ígéret, ennyi föltartóztatás után.
És immár arról kellene olvasnunk, hogy az a hajó, amely fölvette Pált, a társait, az egyéb foglyokat, s a római századot, összesen 276 embert, meg persze a hajó gyomrába töltött kis-ázsiai rakományt, repesztve viszi Róma felé. Tavasszal és nyáron egyébként és általában olyan szelek fújnak a Földközi tengeren, hogy nagyon hamar Rómába lehet érni. De Lukács azt mondja, hogy nem így történt; ellenkező szelek fújtak.
Közbevetőleg, arról is olvasunk itt, hogy a római százados, Julius összebarátkozott Pállal, hallgatott rá, figyelt rá. Amikor megérkeztek Szidon kikötőjébe, ahol valószínűleg gabonát és utasokat vettek fel, és néhány napig ott állt a hajó, megengedte Pálnak, hogy kimenjen a hajóról, hogy találkozzon a barátaival. Meg lehetett volna szökni, de lám, Pál Rómába akar menni, visszament a hajóra és újra útnak indultak. De szembeszél fújt. Akik majd megnézik a térképeket, látni fogják, hogy cikk-cakkos úton ment ez a hajó.
Úgy tűnik, tehát, hogy nem fog teljesedni az isteni ígéret, megint valami föltartóztatás van itt a dologban. Ez ellentét, ellentmondás, feszültség. A Pálnak adott ígéret, amelyre hosszú ideje készül, hogy Rómába eljutva Isten ígérete szerint bizonyságot tegyen (erről ír a Római levélben is), mindez nem teljesül.
Először tehát azt mutatja meg számunkra Lukács, hogy az isteni ígéreteket sokkal mélyebbre kell a szívünkbe beírni, mint azt sokszor gondoljuk. Bizony, elég hamar ki szokott hullani a szívünkből meg a gondolkodásunkból az, amit Isten nekünk megígért. Az életvezetésünkben is félre szorul egy-egy Istentől kapott ígéret, holott, amit Ő ígért, az mély és jól megalapozott reménység. Igen, bár igyekeztünk ennek a fényében és erejében járni, amikor a körülmények, a külső körülmények ellentmondani látszanak ennek, kihullik a szívünkből. Holott a körülmények is Isten kezében vannak. A középkorban Svájcnak volt egy híres jelmondata, latinul így hangzik: confusio hominum et providentia Dei regitur, emberi zűrzavar és Isten gondviselése kormányozza. Ha a hajót is kormányozni kell (márpedig itt bőséggel fogunk majd erről olvasni), akkor azt kell mondani, hogy ezt a hajót, meg a másik hajót, meg a harmadik hajót, ahogyan sorban szállnak át Pál apostolék egyikről a másikra, amelyik Rómába tart, nos, a hajót itt emberi zűrzavar és Isten gondviselése kormányozza. Ahogyan az életünket is. Svájc esetében ezt nem egy hajóra mondták, hanem egy államszövetségre, de mondhatjuk ezt a saját életünkre is, mert sokszor éppen az életünk zűrzavaros dolgai közepette kell meglátnunk, megértenünk Isten gondviselését. És ahogy a hajósok tudják, hogy még szembeszéllel is jól lehet haladni, csak ügyesnek kell lenni, és úgy kell a hajót irányítani éppen cikk-cakkban (amitől olykor úgy tűnik, ellenkező irányba megyünk), sokszor így kormányozza Isten az életünket. Azért beszél hát erről annyit Lukács, hogy boldogan engedjünk ennek az isteni vezetésnek, biztosan és szilárdan véssük a szívünkbe az isteni gondviselést.
A másik ellentét abban mutatkozik meg, amit talán így lehetne megfogalmazni, hogy maradjon a suszter a kaptafánál. Pál apostol római polgár volt, megillette némi tisztelet, Julius centurió össze is barátkozott vele, kedvezést is adott neki, a hajón is több-kevesebb szabadsága volt, kikötőkben ki is szállhatott, intézhette a dolgait. Később majd olvassuk, hogy amikor zátonyra futott a hajójuk, a hajótulajdonos le akarta gyilkoltatni a rabokat, akiket a rabszolga-piacra vittek, Pál ott, szinte szabad emberként beszélt és tiltotta meg az öldöklést. Ha mindezt idevesszük, gondolhatnánk, hogy az apostolnak is volt talán némi szava hajózási ügyekben. De hát a suszter maradjon a kaptafánál, a sátorponyva szövő maradjon a ponyvaszövésnél – ez volt Pál apostol mestersége – lehet, hogy hébe-hóba még vitorlát is szőttek a családi műhelyben, de hogy a hajó kormányzásához, a navigációjához, az út kiszámításához, a szelek és az áramlatok figyelembe vételéhez mennyit értett, ezt most mi nem tudjuk eldönteni, de nem is kell. Volt a hajónak kormányos mestere. Az ő dolga volt mindez. Azt olvassuk itt, hogy Pál intette őket, amikor úgy döntöttek, hogy tovább mennek Szépkikötőből, mert sok idő telt el a várakozással, míg szelet kaptak szelet, csakhogy közeledett a téli időszak. (Ezt Lukács így mondja, eltelt a böjt – ezzel az őszi böjtre gondol.) Tudjuk, hogy az antik világban a Földközi tengeren október közepétől tilos volt a hajózás, illetve ki-ki a maga kockázatára hajózott. Akkor is voltak már biztosító társaságok, márpedig aki október közepe után hajózott ki, annak nem fizetett a biztosító. De mindannyian Rómába akartak jutni, Pálnak tehát örülnie kellene látva, hogy készülnek kihajózni. De ő mást mond: hadd figyelmeztesselek benneteket, hogy nemcsak a hajó terhe (a rakomány) fog elveszni, hanem a mi magunk élete is veszedelembe kerül,  - puszta életeteket kockáztatjátok, ha kihajóztok. A százados ez esetben (barátság ide, barátság oda) inkább hitt a kormányosmesternek és a hajó tulajdonosnak, mint annak, amit Pál mondott, és mivel a kikötő egyébként nem volt alkalmas telelésre, kihajóztak. Miért avatkozott bele Pál a hajózási kérdésekbe? Ő csak egy utas. Tudja azt a kormányosmester, hogy lehet-e menni vagy nem lehet, tudja azt a hajótulajdonos, hogy kockáztat-e vagy nem sem az őszi úttal. Miért avatkozik bele Pál? Hosszú köröket itt tenni, s elmondani, hogy kinek mi mestersége, annak a legyen mestere, a világ szépen fel van osztva, ne avatkozzunk bele egymás dolgába. Ha mondjuk, én lelkipásztorként oda állnék egy kórházban a sebész mellé s kezdeném neki mondani, hogyan kell azt a műtétet végezni, nem sokáig okoskodhatnák, kivezetnének onnan, sőt,  be se engednének a műtőbe. Vagy csak megveregetné az orvos a vállamat, és elküldene. Mindenki maradjon meg a mesterségénél- Miért avatkozik bele Pál? Mondhatnánk, hogy talán azért, mert ő ilyen ember volt. Olvassuk az Apostolok cselekedeteit és bizony néha megrökönyödünk Pál apostol magatartásán. Pál, ahogy mondani szokás,  alapból provokatív ember volt. Vannak ilyen emberek, ez alaptulajdonság. Mindenhez jobban értenek, mindenbe beleszólnak, mindenről van véleményük, mindig van állásfoglalásuk. A mai internetes világban úgy nevezik az ilyeneket, hogy: trollok. Mindenbe beleokoskodnak, kommentelnek, trollkodnak. Így-úgy, amúgy. Mondjuk azt, hogy Pál apostol ott ezen a hajón egy ilyen troll lett volna? Tanácskozik a kormánymester, a hajótulajdonos, a centurió, az evezősök, a hajósinasok, induljunk-e, ne induljunk, mire oda ugrik Pál apostol és beleavatkozik. Azt tudják róla, hogy valami szentember, aki különös tanításokat terjeszt valami Messiásról, meg elvonatkoztatott misztikus dolgokról. Idézzük csak föl, az előző fejezetben olvastuk, amikor Festus, illetve Agrippa és Berniké előtt Pál apostol bizonyságot tett, Festus azt mondta neki: bolond vagy te Pál, az agyadra ment a sok betű, a sok tudomány! Nos, egy filozófus miért avatkozik bele ezekbe a komoly dolgokba? Bölcselkedjen, imádkozzék. Jónást sem kérdezték meg egykor a hajósok, hogy miképpen kéne a vizet merni a hajóból, kidobták, mert rájöttek, hogy miatta támadt a vihar. De nem vonták be a kormányzási műveletekbe, mert csak egy próféta volt. Évtizede már Magyarországon heves vitatkozás támadt, hogy merrefelé kéne fordítani a magyar gazdaság szekere rúdját. Akkor az egyik politikus azt mondta: tudják, Magyarországon az a baj, hogy túl sok a filozófus, ezek mindig okoskodnak, de így semmivel nem megyünk előrébb. Hát tessék, itt van Pál apostol is, csak bölcselkedik. Nem hallgatnak rá.
De milyen érdekes, Pál apostol most önmaga ellenére avatkozik bele. Hiszen menni kéne egyenest Rómába, már a vizsgálati fogságban elvesztegetett két és fél esztendőt, már minden korábbi útiterve összeomlott. Menni kellene Rómába, és végre megjött a parancs is, mehetünk! Akkor hát vitorlát bontani, és egyenest Rómába menni, ez a feladat, és nem ott, Szépkikötőben, mely amúgy sem alkalmas a telelésre, vesztegetni az időt. Induljunk Rómába! És Pál most azt mondja: nem. Most önmaga ellenére beszél. Vagyis, ezzel a beavatkozással, amit szinte az isteni ígéret ellen tesz, mintha most maga Pál apostol is csatlakozna azokhoz a külső erőkhöz, körülményekhez, időjárási, meteorológiai, hajózási körülményekhez, amelyek feltartóztatják. Itt szinte teljességgel érthetetlenné válik minden. Az imént azt mondtam, hogy jó mélyen a szívünkbe kell írni Isten ígéreteit, hogy az semmilyen körülmény hatására ki ne essen a szívünkből, az életünkből, és az legyen az életünk meghatározott iránya, attól semmi ne térítsen el. És most maga Pál apostol az, aki azt mondja, hogy nem lesz ez jó, ne induljunk el.
Csakhogy meg kell értenünk, hogy Pál apostol nem Rómába akart elérkezni, hanem Rómában akar valamit csinálni. Nem az itt a tét, hogy Rómába érkezzen, lehetőleg minél előbb, hanem, az hogy Rómában elvégezze feladatát. És ezt az apostol teljességgel Isten kezébe teszi le. Annyira erősen begyökerezett a lelkébe az Isten ígérete, hogy kész és képes ezt az egyszerű emberi megfontolást – látszólag önmaga ellenére -  ott a hajón elmondani: nem tanácsos sem a rakomány, sem a hajón utazók élete miatt tél beálltakor nekiindulni a tengernek.
Beavatkozzunk-e evilág dolgaiba, vagy a másik dolgába, vagy abba, ami érint bennünket, de nem ránk tartozik? Beavatkozzon-e a keresztyén ember a világ körülötte folyó dolgaiba? Azt szoktuk tapasztalni, hogy mi a dolgok folyását nem tudjuk megváltoztatni, nem vagyunk népszerűek, ha ebben vagy abban az ügyben véleményt nyilvánítunk, és még inkább letorkolnak és elhallgattatnak bennünket, ha olyan kérdésekben szólalunk meg, amelyek szakmába, mesterségbe tartoznak. Ti, keresztyének, – vetik oda - imádkozzatok, higgyetek, emeljetek tekintetet az égbe, keressétek azt a titokzatos transzcendenciát, ami vagy van, vagy nincs, gyakoroljátok vallásotokat, -  de ebbe, abba, amabba, hajózásba, gazdaságba, politikába, közéletbe, társadalomba, háború és béke kérdésébe, igazság és hamisság dolgába, törvénykezésbe, viselkedés-kultúrába, ki tudja még mibe, mindabba, ami fenn van az úgynevezett világhajón, abba ne szóljatok bele. Húzzátok meg magatokat, aztán örüljetek, ha célhoz értek.
Pál mégis beleszól, mert neki nem az a célja, hogy Rómába jusson, nem erre kapott Istentől ígéretet, hanem arra, hogy Rómában is bizonyságot tesz majd Jézus Krisztus kegyelméről. Később majd olvassuk (amit már idéztem), hogy miután felelőtlenül kihajóztak és vihar tört rájuk és napokig és hetekig hánykódtak teljes sötétségben és nem tudták, hol vannak, akkor Pál apostol még egy többlet ígéretet is kapott, Isten megerősítette őt, hogy őérte senki nem fog elveszni azon a hajón. Bár a hajó zátonyra fut, léket kap, elsüllyed, partra kell menekülniük, éppen Pál apostol miatt mindannyian életben maradnak. De az a csodálatos Isten gondviselésében, hogy Pál nem előre kapja ezt a megerősítő ígéretet. Ilyenek az Isten útjai. Ha előre kapta volna Pál apostol, akkor azt mondta volna a centuriónak vagy a hajóskapitánynak, hogy induljunk neki, az Isten megígérte, hogy miattam, mert nekem Rómába kell érkezzem, senki nem fog elveszni a hajón. Még előbb meg kell harcolnia az ellentmondások küzdelmét, meg kell harcolnia a mellőzöttség harcát, meg kell harcolnia azt, hogy mégsem annyira szabad ember, hogy leszálljon a hajóról és azt mondja: menjetek, én majd megyek egy másik hajóval, lám, csak kiderül, hogy fogoly és viszik, meg kell harcolnia a kétségbeesésnek, az életelvesztésnek a nagy harcait. Lukács leírja, amikor már hánykódott a hajó és három napos sötétség borul a tengerre, hogy fölkészültek a halálra. Ekkor kapja meg az apostol Istentől a megerősítő ígéretet.
A régi teológusok ezeket a történetszálakat, elemeket, amelyekből most néhányat felsoroltam, úgy nevezik: concursus Dei,  - Isten gondviselésében az emberi akaratok, az emberi cselekvések, elhatározások, döntések, véghezvitelek illetve Isten mindent meghatározó akarata titokzatos módon együtt fut. Ezt jelenti itt a concursus szó. De van ennek a szónak egy másik jelentése is, ezt szoktuk magyarban is mondani, amikor azt mondjuk valakikre, hogy konkurensek, vagy konkurálnak egymással. Ez pedig azt jelenti, hogy vetekednek, versenyeznek, ellenfelek, sőt olykor ellenségek is. Isten gyermekei sokszor tapasztalják meg, hogy a szándékok, az akaratok, a történetek éppen ellenkező irányban mutatnak, mint amerre Isten ígérete szerint haladnunk kellene. És mégis, titokzatos módon ezek az ellenkező emberi akaratok és elhatározások is Isten akaratát viszik előre, együtt futnak, együtt viszik előre a történetet. Amikor Józsefet testvérei először meg akarták ölni, aztán jobbnak (hasznosabbnak) látták, ha eladják Egyiptomba rabszolgának, aztán évtizedek múlva, amikor József leleplezi magát előttük immár Egyiptomban, mint a fáraó után a második embere, és a testvéreket rettegés tölti el, akkor azt mondja nekik József: ne féljetek, az Isten engem tielőttetek küldött ide, azért,  hogy most a nagy bajban segítségetekre legyek. Küldte Isten Józsefet? Nem a testvérek dobták be a kútba, nem ők adták el a rabszolga kereskedőknek? Ezt akarta volna Isten? A testvérek még hazudtak is az öreg Jákobnak, hogy széttépte Józsefet a fenevad, és sirathatta az öreg évtizedeken keresztül. Ezt akarta Isten? És József mégis azt mondta: Isten előttetek küldött ide - értetek. Majd így summázza be: ami rosszat ti ellenem gondoltatok tenni, azt Isten jóra gondolta fordítani. Ez ennek a gondolatnak, amit így nevezünk, hogy concursus Dei, az isteni akarattal való együttfutásnak a titka és mélysége.
Pál apostol útjának éppen a kiindulópontján vagyunk, és látjuk, minden bekövetkezik majd, lesz ide-oda hajózás, lesz vihar, lesz hajócsere, csak amit Isten az apostolnak megígért, úgy tűnik, csak nem fog teljesedni. Aztán elcsendesedik a vihar, aztán Pál apostol Rómába érkezik. Írjuk mélyen a szívünkbe Isten ígéreteit, hogy soha semmilyen körülmény, semmilyen ellenkezés, semmilyen megfontolás, semmilyen más irányba tartó akarat ki ne vehesse onnan, hanem mindig boldogan, nagy bizodalommal higgyük viszályok, viszontagságok, megsötétedések közepette is, hogy Isten bizton célhoz vezet bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pünkösd legalább kétszeres ünnep. A régi időkben aratóünnep volt, az első zsenge ünnepe, amikor a húsvétot követő ötvenedik napon már lehetett terményt betakarítani. Némelyek szerint a felolvasott 104. zsoltár, amely Isten gondviselését, gazdag áldását, a beérő vetést ünnepeli és Istent dicsőíti, nos, talán eredetileg ez a zsoltár is egy hálaadás napi, vagy pünkösdi ének lehetett. De mi azért ünnepeljük pünkösdöt, mert Jézus Krisztus ígérete valósággá lett, elküldötte Szentlelkét, betöltötte a tanítványokat, megajándékozta őket a nyelvcsodával. Az pünkösdnapi sokadalom, akik a szélrózsa minden irányából jöttek Jeruzsálembe, álmélkodva, megdöbbenve, meghökkenve hallotta, hogy az apostolok Isten és Krisztus nagyságos dolgait kinek-kinek az anyanyelvén hirdetik.
A zsoltár a gondviselés bőségét mutatja meg: az egész teremtett világ Isten teremtő Lelke által él. Sőt, azt kell mondanom, hogy a zsoltáros egészen erős, határozott, bizonyos fokig ijesztő kifejezéseket használ. Ennek a lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy Isten éltető Lelke nélkül nincsen élet, ahol viszont a Lélek kiárad, amikor Isten elküldi az Ő lelkét, ott élet támadt, új teremtés lett. A textust a régi fordításból olvastam, ahol ez áll: Kibocsátod a te lelkedet, megújulnak. A régi fordítók, talán valamiféle panteizmustól tartva, kerülték a szószerinti fordítást, ahogy például az újabb fordításokban áll (és helyesen): ha kiárasztod Lelkedet, új teremtmények keletkenek. Tehát teremtés történik. Az eredeti szövegben az a sajátos szó áll itt, amit az Ószövetség csakis és kizárólag Istenre, Istennel kapcsolatban, Isten munkájáról mond: teremtés. Az ember alkot, az ember a rendelkezésre álló világ dolgait formálja, átcsoportosítja, kihoz belőlük valamit. Isten teremt. És csak Isten teremt.
Az ember talán úgy van, mint a  gyermek a kaleidoszkóppal: megrázza és egy érdekes alakzat adódik ki a rendelkezésre álló üveggyöngyökből, aztán megrázza megint és akkor egy másik alakzat formálódik ki belőle, –  de az alapelemek ugyanazok. Vagy ha komolyan, verejtékkel, fáradtsággal állunk hozzá, akkor mondhatni, hogy a világ számunkra olyan, mint egy rejtvény, mely tele van számunkra még ismeretlen dologgal, de mégiscsak egyfajta módon lehet helyesen összerakni az elemekből. Isten azonban teremt. Vagyis, mondja a zsoltáros, amikor Isten kibocsátja Lelkét... – és ez is érdekes szó: elküldi Lelkét, a Szentléleknek is van apostolátusa; ahogy az apostolok küldöttek, akiket Krisztus kiküldött az evangélium hirdetésére, úgy van a Szentléleknek is egy sajátos „apostolátusa”, azt mondja Jézus a tanítványoknak az utolsó vacsorakor: nem hagylak titeket árvákul, elküldöm hozzátok az én Szent Lelkemet, aki megtanít benneteket minden igazságra (János 14). Tehát amikor Isten – mondja a zsoltáros a gondviselés kapcsán – elküldi az Ő lelkét, az Ő saját Lelkét, a Szentháromság harmadik személyét, akkor teremtés történik. Nem annyi ez, hogy a dolgok átrendeződnek, nem annyi ez, ahogy mi a régi dolgokat leporoljuk, vagy előveszünk valamit, ami éppen újnak tűnik, mert eddig még nem láttuk, nem hallottuk, de tulajdonképpen megvolt. Teremtés történik. Azt mondja a zsoltáros Istent magasztalva: ha elfordítod orcádat, ha elveszed Lelkedet, akkor teremtményeid megsemmisülnek, porrá lesznek, semmibe hullanak. Pál apostol pedig azt mondja, hogy akik Krisztusban vannak a Szentlélek által, azok új teremtés. A Lélek döntő munkája az, hogy Krisztushoz vezet el bennünket, hogy megújuljunk, elváltozzunk a Krisztus képmása szerint. Az a Lélek munkája az emberben, hogy Krisztus-arcúvá leszünk, másképpen szólva: Krisztus a miénk lesz. Azt mondja az apostol, ha valaki Krisztusban van, az új teremtés, –  a régiek elmúltak, újjá lett minden. Minden megváltozott, minden átalakult, éspedig annyira radikálisan, hogy nem tudja az apostol ezt másképp mondani: ez új teremtés.
Miért van erre szükségünk, éppen úgy – hadd utaljak a zsoltárra –, ahogyan szükségünk van az életadó Lélekre? Még egyszer mondom: talán a régi fordító azért fordította teremtés szót ilyen óvatosan, hogy: megújít, mert attól tartott, hogy eltorzítjuk a zsoltáros a dicsőítő gondolatát, és ki tudja, miféle panteizmust fogunk kihozni belőle, mintha a világ Istennek a kilélegzése és a belélegzése lenne. De inkább azt kell mondanunk, hogy a zsoltáros bátor, nem fél attól, amitől esetleg a tudós teológusok, meg a szigorú vallástörténészek félnek. És nem is szabad félnie. Mert nem tudja másképp kifejezni, annyira mindent átható, radikális, annyira új Isten bőséges áldása. Hát akkor mennyivel inkább láthatta ezt így Pál apostol, aki végképp nem tud mást mondani, mint azt, hogy aki Krisztusban van, az új teremtés. Miért van nekünk erre szükségünk?
Ha Isten visszavonja Lelkét – mondja a zsoltáros – akkor nincs élet. A párját ennek nem a dicsőítésben, hanem a töredelemben, a bűnbánatban találjuk. Dávid szép vallomása ez az 51. zsoltárban, amikor azt mondja: ne fordítsd el orcámat tőlem, és ne vond meg Szentlelkedet én tőlem. Ne vedd vissza Szentlelkedet én tőlem! Szentlélek nélkül nincsen életünk.  Szentlélek által új életünk van! Vagyis Isten Lelke nem meghosszabbítgatja az életünket, nem átcsoportosítja az erőinket, nem jobbá teszi kissé, nem levesz róla némi terhet és könnyít a másik oldalon, nem fölfényezi, hanem átsugározza Isten szépségével, dicsőségével, és újat alkot, újjá teremt. Pál apostol fejti meg nekünk a titkot itt a 2. Korinthusi levélben, amikor azt mondja, hogy Isten adja a Lelkét, Isten teszi ezt, Isten teremt újjá, aki megbékéltette magával a világot.
Megbékéltette magával a világot. Ha végig lapozzuk az emberiség történetét, vagy annak ezt a rendkívül sajátos és mindenbe betekintő olvasatát, amit a  Szentírásnak nevezünk, akkor azt látjuk, hogy itt, ebben az Istennel való békességünkben gyökerezik minden áldás – illetve, fordítva: az Istennel való békétlenségünkben gyökerezik minden problémánk. Ez történhet úgy, hogy az ember összefog nagy kollektívumokba, és történhet úgy, hogy önnön maga áll próbára. A kollektívumok történetét jól ismerjük, az egyéniesülésnek a különös történetét csak most kezdjük el olvasgatni. Egy család, egy törzs, egy nemzet, egy ország, egy birodalom – ezek emberi közösségek és egyúttal emberi vállalkozások is. És számos helyen olvasunk arról, hogy összeálltak az ember valamiféle közösségbe, értették egymást, tudták, hogy mit akarnak. Például, azt, amit Bábel tornyánál akartak: építsünk magunknak egy tornyot! A torony tetején meg ott lesz az Isten-szoba, az Isten-szobában megfogjuk az Isten lábát, lehúzzuk, és engedelmes szolgákká tesszük! Vagy amit a 2. zsoltárban olvasunk: a királyok, a fejedelmek, a hatalmasok és persze mögöttük az országok, a népek, a birodalmak egybegyülekeztek, tanácsot tartottak Isten ellen és felkentje ellen és ezt mondták: vessük le nyakunkról igáját, szabadítsuk meg magunkat, törjük le a bilincseket! Tehát értik egymást:  Isten ellen. Az emberben mérhetetlen békétlenség harag, lázadás, düh van Istennel szemben.
Milyen érdekes fénybe állítja a Bábel tornyánál történteket az, amit a pünkösdi történetben olvasunk. Bábelnél Isten alászállt és összezavarta az emberek nyelvét, pünkösdkor is megzavarodtak, csakhogy fordított értelemben. Kérdezni kezdik egymástól: miért értik egymást.  Bábelnél nem értették egymást. Nem értették a parancsszavakat. És meg nem értés nélkül, egymás szava értése nélkül még két ember sem tud együtt megmaradni. A történelemben látjuk, hogy a nagy emberi vállalkozások, a nagy egybegyülekezések, a nagy birodalmak, a nagy népek, a nagy nemzetek, nagy hórukkolások, a nagy nekifeszülések mindegyre ott siklottak ki, hogy az emberek egyszer csak nem értették egymást Pünkösdkor viszont abba zavarodnak bele az ott lévők, hogy értették egymást. Tehát ott valami egészen más kezdődik. Értik, hogy a galileai halászemberek az Isten nagyságos dolgait szólják a ő anyanyelvünkön. Ha valaki fölrajzolja egy térképre azokat a helyeket, amelyeket Lukács evangélista megjelöl, hogy ti. ezek a zarándokok honnan érkeznek, akkor a szélrózsa kirajzolódik: kelettől szépen haladunk dél felé, felérkezünk nyugatra, aztán északra. De nem is a sorrend a fontos, hanem az, hogy mindenünnen, az egész világból vannak ott. Bábelnél, a szélrózsa minden irányába szétszóródtak az emberek, pünkösdkor a szélrózsa minden irányából egybegyűjtettek. Bábelkor belezavarodtak abba, hogy nem értik egymást, pünkösdkor meg abba zavarodtak bele, hogy értik.
De kedves testvérek itt, a 21. században valami másnak vagyunk a tanúi. Ma nemcsak arról van szó, hogy egy nép nem ért meg egy másik népet, egyik ország nem érti meg a másik országot, egyik birodalom nem érti meg a másik birodalmat, és tele van a szívünk szorongással, hogy mi lesz ebből!? A múlt vasárnap mondtam, és sajnos újra mondanom kell szomorú szívvel: már nem az a kérdés itt, ebben a békésnek tűnő Európában, hogy lesz-e robbantás, hanem csak az a kérdés, hogy hol lesz? Úgy élünk itt, mintha háború lenne valahol, és mi vagyunk itt a hátországban, csak most nem repülőgépek hozzák a bombát, hanem két lábon, testre kötözve. Mi lesz velünk? Nép népnek feszül, ország meg országnak feszül, gyűlölet gyűlöletnek feszül, – hol tudunk itt békességről beszélni? És ha mindehhez hozzáteszem, hogy az ember már a másikat sem érti, nem is akarja érteni, ma az ember nem tud adni, csak elvenni akar, nem tud áldozatot hozni, csak szerezni akar, és a másikat is a szerzése eszközének, tárgyának tekinti, odáig elmenően, hogy a közmegegyezésbe foglalt dolgok sem jelentenek semmit, és ezért – mondja némely filozófus – talán jobb nem is beszélni, hiszen nem ért a másik, és én sem értem a másikat és nem is akarom feltétlenül érteni. A közösség, a család, a társadalom, a nemzet, az ország, a birodalom, a világ, az emberiség mind azért van, hogy rám nézzen, és amit én akarok, ami nekem a jó, ami nekem a fontos, én csak azt akarom a világból megérteni.
És ha még hozzáteszem mindehhez, hogy ma már a kollektívumok szállnak harcba az egyéniesedéssel.  Mi itt élünk a nyugati civilizációban, és ma a nyugati civilizációban csak az ember számít. A jogok tömegtermelése folyik ma, hogy mindenkinek mindenhez joga legyen, ami csak akar lenni, ahogy neki jó, ahogy kigondolja magát, és ha meggondolta magát, akkor arra is legyen egy törvény, – így süllyed minden. Süllyed a család, süllyed a közösség, süllyed a nemzet, süllyed az ország, süllyed Európa, süllyed a Nyugat, minden süllyed. Ezzel szemben ott áll egy másik világ, ahol az egyes embernek föl kell olvadnia a nagy kollektívumban. Ott meg azért süllyed minden. És az egyik világ haragszik a másikra. Háborúban állnak. Ha elmegyünk keletre, azt halljuk, hogy a nyugati világ az individualisták világa, egy elveszett, süllyedő, dekadens, pusztuló – bocsánat, így mondják – rothadó világ, meg kell magunkat menteni attól a világtól. Robbantsuk föl! Ha  meg itt vagyunk nyugaton, akkor összecsapjuk a kezünket és nem akarjuk érteni, hogy van az, hogy az egyes ember önként, magától beáll egy-egy nagy közösségbe, fölolvad benne, arctalanul, és abban érzi magát boldognak. Nem érezheti magát benne boldognak! – mondjuk mi. A két világ egymásnak feszül, békétlenségben van. De csak azért, tudjuk meg Pál szavából, hanem főleg  azért, mert Istennel áll harcban, Istennel van békétlenségben –  az ember úgy is, mint kollektív lény, és az ember úgy is, mint egyén, harcban áll az Istennel.
Ezért mondja az apostol, ahogy aki a Krisztusban van, az új teremtés, – azért egészen új teremtés, mert Krisztusban, Krisztus által megkapta az Istennel való megbékélés lehetőségét, mert Isten megtette a döntő lépést. Azt mondja az apostol: Isten az, aki Krisztus által megbékítette magával a világot. Rajtatok a sor, béküljetek meg az Istennel.
Amikor a pünkösdi történetben azt olvassuk, hogy Péter apostol igehirdetése nyomán ott Jeruzsálemben a szélrózsa minden irányából jött zarándokok közül sokan, háromezren, megértették Istennek ezt a meghívását, megkapták az újjáteremtő Lélek ajándékát, és megtértek, akkor részben, mégis döntő módon ebbe a mély dimenzióba enged betekintést Lukács apostol feljegyzése: megtértek. Úgy-e mi, keresztyének unjuk már ezt a szót: meg kell térni?! Magyarázzuk így, úgy, próbáljuk megvilágítani ilyen módon, olyan módon, de néha meg azt mondjuk: tessék már minket ezzel békét hagyni; megtérni, ez ócska, pietista szöveg, a fundamentalisták szoktak ilyeneket mondani, én már megtértem! Elég egyszer megtérni, de akkor nagyon jól! Igen, kétségtelen igaz, hogy sokszor visszaéltek ezzel, üressé tették, sokszor csak mondogatták, sokszor tartalomnélküli volt,  – de nyissunk meg most egy igazi mély tartalmat! Béküljetek meg az Istennel – ez a megtérés. Mert Isten már megengesztelődött veletek, Isten már Krisztusban félretette a közben levő akadályokat, Isten már Jézus Krisztusban megnyitotta az utat a mennyei szentélyhez, Istennél minden időben segítséget találsz, Isten atyai arcát mutatta meg. Nem száll veled háborúba, nem vonja ki kardját, nem ront rád, nem kívánja meg tőled, hogy akár nagy seregbe tömörülve, akár egyéniesült partizánként, nahát, akkor vívd meg a harcot Istennel, lássuk, ki a jobb, győzzön az erősebb! Megbékélt veled.
Amikor Krisztus azt mondja tanítványainak: nem hagylak titeket árvákul, elküldöm a Szentlelket, és ehhez hozzáolvassuk a zsoltárt és Pál apostol szavát, akkor csak belecsodálkozhatunk, hogy ennek valóban így kell lennie. Az új teremtés, az újjáteremtés, a radikálisan más, ami nem a réginek a meghosszabbítása, azt jelenti, hogy az ember, mi, én és te, az evangélium hallgatói, megbékélünk az Istennel. Odabékülünk Hozzá. Szabad szívvel elfogadjuk Isten áldásait. Pál apostol a Római levélben azt mondja Isten kegyelméről: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mennyi harc van az akaratban, mennyi küzdés van az akaratban, mennyi mindent fölteszünk, amit akarunk, a másiknak, a családunknak, a közösségeinknek, vagy csak önmagunknak, egyszerűen, csak magunknak. Megbékélni azt jelenti, hogy nem akarok, hanem elfogadok, nem szerzek, hanem adok, nem önmagamat ünnepelem és valósítom meg, hanem Istent dicsőítem, nem a régit folytatom javított és végtelenített kiadásban, 40.-ik, 50.-ik, 60.-ik változatban, ki mennyi esztendős, hanem Isten Lelke által, egészen új életre támadok. Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, újjá lett minden. Ez az új isteni teremtés, ezt ünnepeljük pünkösd napján, ezért támadt zúgó szélnek zendülése és ezért indultak majd el az apostolok maguk is a szélrózsa minden irányába, hogy minden népnek, minden nemzetségnek és minden egyes embernek elmondják, megújított életükkel, megbékélt szívükkel kifejezzék: Isten már megbékélt veled. Békélj meg Istennel, és akkor békét találsz a közösségeidben és békét találsz önmagadban is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Krisztus mennybemenetele és pünkösd, a Szentlélek eljövetele között, úgy számoljuk, tíz nap telt el. Vannak tudósok, akik azt mondják, némi túlzással, hogy ez a tíz nap döntő tíz nap volt, legalább ugyanannyira fontos idő, ugyanolyan döntő, mint ami nagypéntek délutánja és húsvét hajnala között telt. Ha döntő volt ez a tíz nap, azt hiszem, az előkészületek tekintetében volt az, ahogyan mi is készülődünk pünkösdre, most, a mennybemenetel ünnepe után. Hogyan, milyen módon, miképpen készítették magukat a tanítványok a Lélek eljövetelére? Ez a kérdés. És látjuk: úgy, ahogy Krisztus megparancsolta nekik: menjetek Jeruzsálembe, várjátok meg az én Atyámnak ígéretét, amikor majd megkapjátok a Lélek ajándékát, megteltek Lélekkel és lesztek nekem tanúim az egész világon.
Hogyan készültek a tanítványok? Néhány fontos dolgot látunk itt, ezekből a két legfontosabbat a végére hagyom, és másik kettőt előre veszek. Mindjárt először látjuk, hogy az imádkozó közösség szükségét látta annak, hogy a megüresedett tanítványi helyet be kell tölteni. Különös kifejezést használ Péter, a 109. zsoltárt alkalmazza, és azt mondja Júdás püspökségét másnak kell átvenni. Péter részletesen elmondja Júdás árulásának, halálának körülményeit, és a halálát követő fejleményeket. Az evangéliumokból is tudjuk, hogy Júdás elárulta Jézust, aztán szörnyű tettét megbánta, de nem tudta visszafordítani a dolgot, öngyilkos lett. Az árulása a pénzén, amit visszavitt, hogy visszaváltsa rajta Jézust, szétszórta a főtanács előtt, ezt összeszedték és de nem tették vissza a templomi pénzek közé, hanem temetkező helyet vásároltak rajta. Ezt a területet aztán Akeldamának, magyarul vérmezőnek nevezték el. (Máté ev. 27,3-10) Júdás kiesett a tanítványok közül, nem teljes a létszám. Sok alkalommal olvastuk az evangéliumi beszámolókban azt, hogy Jézus tizenkét tanítványt választott. (Lukács itt is újra gondosan felsorolja az apostolok neveit, de már nem említi köztük Júdást.) Máskor pedig csak annyit mondanak az evangélisták a tanítványokról: a tizenkettő. (És majd később, újra használja ezt a kifejezést Lukács, amikor már teljes a létszám - ApCsel 6,2) A tizenkettő a tizenkét törzset szimbolizálja, vagyis ez egy teljesség-szám. A modern lélektan tudósai pedig azt is hozzá teszik (én ezt először Gyökössy Endrétől hallottam), hogy a tizenkét fő az ideális csoportlétszám. Akkor lenne jó egy iskola, ha tizenkettes csoportok lennének, a tanító vagy a tanár a tizenkettővel már elboldogul. Még nem vész el az egyén, de már elég erős a csoport-dinamika. De a leginkább mégiscsak szimbolikus a szám. De most fontosabb az a különös szó, amit itt hallunk: püspökség. Azt mondja Péter, hogy Júdás püspökségét valakinek át kell vennie. A szó görögül: episzkopé. Ez pedig elindítja a kérdéseket: vajon, miért nevezi Péter a tanítvány-társakat, a későbbi apostolokat episzkoposzoknak, püspököknek? Vannak bibliamagyarázók (egyébként jellemzően azokból az egyházakból, ahol püspökök is vannak - római katolikusok, keleti keresztyének, metodisták, anglikánok, lutheránusok és itt a peremen mi, magyar reformátusok), akik úgy magyarázzák, hogy: íme, kezdettől fogva püspököt kellett választani, püspöknek lennie kell az egyházban, püspökséggel kezdődik az egyház. A római katolikusok ide kötik az úgynevezett apostolica successió-t is, vagyis az apostoli folytonosságot, hogy ugyanis csak ott egyház, ahol püspök van, püspök pedig úgy van, hogy a megelőző püspök felszenteli, felhatalmazza. Ez a kétezer éves folyamat köti egybe az egyház egészét. Ahol ez megszakadt, ott nincs egyház. De ha figyelmesen beleolvasunk azokba a zsoltárokba, ahonnan Péter idéz, látjuk, egészen más jelent a szó. Sajátos feladatot jelöl, mint ahogy az episzkopé szót is vissza tudjuk adni egy új keletű magyar szóval így: felvigyázás. Az episzkoposz (a püspök) az, aki felügyel, erre nézve van a közösségben egy sajátos helye. Erről beszél Pál apostol a Timótheushoz írt levélben, amikor azt kéri, hogy minden gyülekezetbe állítsanak be püspököket, akik felügyelték a jó rendet, törődtek a gyülekezettel. Jakab apostol pedig a betegek meglátogatása szolgálatának nevezi az episzkopét, Péter apostol pedig az egyház vagy a gyülekezet mindenféle ügyes-bajos dolgaival való törődést. Túlzó egyszerűsítéssel, az episzkoposz: menedzser. Valami ilyesmi. Felső vezető, akinek kisebb, nagyobb egységek, életek gondja-bajával kell törődnie. De ne menjünk tovább, hiszen ez csak a szavakon való lovaglás, vagy a különböző szóhasználat, a körülményeknek elemezgetése. Elmondja maga Péter, hogy miről van itt szó.
Amikor együtt voltak a tanítványok, buzgón könyörögtek, imádkoztak, pünkösdre készültek, volt ott mintegy százhúsz főnyi sokaság. Arról már az evangéliumokban is olvastunk, hogy Jézusnak nemcsak tizenkét tanítványa volt. Lukács evangélista egy helyen külön felsorolja a nőtanítványokat (Lukács 8), egy másik helyen beszél hetven tanítványról (Lukács 10,1), és elmondja azt is, hogy Jézus nemcsak a tizenkettőt küldte ki apostoli szolgálatra, hanem kiküldte ezt a hetvenet is, őket is felhatalmazta. Sőt, Pál azt mondja az első korinthusi levélben, hogy a feltámadott Jézus ötszáz atyafinak jelent meg (1Kor 15) Egyszóval, ez a százhúsz főnyi sokaság mint egy kisebb gyülekezet van együtt, közöttük (vagy velük) ott vannak a tanítványok, és ebből a tágasabb körből választják meg a tizenkettedik apostolt. És ez arra emlékeztet, hogy feltehetően Jézus is egy nagyobb követő közösségből választotta ki a tanítványokat. Sokszor romantikusan képzelgünk a tanítványi elhívásról, és a keresztyénségünket is eszerint képzeljük, hogy ugyanis akkor hiteles, akkor követés-szerű a keresztyén életünk, ha úgy kezdődik, ahogyan Jézus elhívta, például, Máté Lévit, a fináncot. Aki ült a pénzváltó asztalnál, mikor oda lépett hozzá Jézus, megszólította: jer, és kövess engem, és akkor Máté Lévi mindent otthagyott, a kasszát sem zárta be, csak ment és követte Jézust! Vagy ahogyan Pétert és Andrást hívta ott, a csodálatos halfogáskor, egy munkafázis kellős közepén. Ők pedig hálójukat sem vonták ki a partra, mindent otthagytak és követték Jézust. Valóban, ez volt a drámai mozzanat. De az evangéliumi történetekből kiderül, hogy mindig volt valami korábbi ismeretség, valami elő-tapasztalat, valami kapcsolat. Itt most csak egyetlen vonatkozást említek. Péter azt mondja: olyan követőt kell a Júdás helyére beállítani, aki velünk volt kezdettől fogva, minden időben, míg az Úr Jézus közöttük járt, egészen a János keresztségétől kezdve mind a mai napig. Hogy ez a János keresztsége mit jelent, azt-e, hogy Keresztelő János megkeresztelte a Jordánban Jézust és ezzel elkezdődött Jézus nyilvános földi szolgálata, vagy azt-e, hogy János egész szolgálatába beletartozott a keresztelés, hogy így készítette az utat Krisztusnak – nos, ezt nem tudja senki eldönteni. De nem is kell, mert a dolog lényege az, amit Péter mond: azok közül válasszunk most, akik kezdettől fogva velünk voltak, akik Jézus Krisztus egész földi szolgálatának a tanúi tudnak lenni. Hogy amikor majd eljön a Szentlélek, Aki fölhatalmazza a tanítványokat, mennyei erővel megáldja őket (leginkább és legjelesebbül a nyelv csodájával), hogy minden népnek a maga nyelvén el tudják hirdetni a Krisztus nagyságos dolgait, akkor ezek a tanúk – tudniillik a tanítványok, az apostolok - átélő szemtanúként szólhassanak a Jézus Krisztus egész földi életéről. Mert nemcsak a keresztet, nemcsak a feltámadást, hanem a csodákat, a tanításokat, az igazságokat, Jézus egész földi életét el kell mondani. A testté lett ige, mondja János apostol az evangéliuma elejében, közöttünk lakozott és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint Isten egyszülöttjének dicsőségét (János 1,14). A levelében pedig azt mondja, hogy az élet igéjéről, akit szemeinkkel láttunk, kezeinkkel tapintottunk (1János 1,1). A keresztyénség elterjedésének, az evangélium elhirdetésének, a krisztusi üdvözítés tudtul adásának ott és akkor ez elemi feltétele volt.
Egy másik körülményt is szóba kell hozni, ez pedig a sorsolás. Mi hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy sorsolni legfeljebb a focibíró szokott, amikor a két csapatkapitány térfelet vagy középkezdést választhat - fej vagy írás, feldobják az érmét. S amúgy is, ezt a feljegyzett sorsvetést is idegenkedve nézzük már, nem nagyon bízunk benne, inkább magunkban bízunk. Főleg, ha testület választ. Miért nem bízták a választást a tizenegy apostolra? Mitöbb, tizenegyet nem lehet kettővel osztani, az egyik biztos megkapta volna a többséget. Miért vetettek sorsot? Péter imádsága árulja el ezt nekünk. Így imádkoztak Péter vezetésével: Uram, ki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg e kettő közül azt, akit Te kiválasztottál! Ebben a könyörgésben nagyon mély alázat van! Arról sokat lehetne töprengeni, hogy miképpen is volt az, amikor Jézus földi szolgálata kezdetén a követőiből (a hetvenből, a százhúszból) kiválasztotta a tizenkettőt, a belső kört. Velük gyakran félrevonult, bizalmasan kapcsolatban álltak, nekik elmagyarázta a példázatok értelmét, miközben a többieknek nem magyarázta el, ők voltak a segítői a csodatételekben, velük ült a hajóba. De miért választotta Krisztus közéjük Júdást? Azt mondja ez az imádság is: Uram te, aki mindenek szívét ismered... Egész biztos vagyok benne, hogy a tanítványokat roppant módon gyötörte a Júdás árulása, és nemcsak azért, mert a bizalmas körből került ki az, aki kivezette a Gecsemáné kertjébe a Jézust elfogó csapatot. Azért is szorongatta ez őket, mert ott volt még bennük Nagycsütörtök éjszakájának megdöbbenése. Jézus ekkor azt mondta, hogy bizony mondom nektek, ma egy közületek elárul engem. A tanítványok pedig riadtan elkezdik kérdezgetni kezdték: csak nem én, csak nem én? Hát hogy is volt ez? És ott volt még Péterben is az intő tapasztalat, bár a Mester már feloldozta és fölszabadította, de gyógyult sebként ott van benne, hogy ő azon az éjszakán azt mondta Jézusnak: Uram, ha mindenki meg is tagad, én nem, én az életemet adom érted. És egy-két óra múlva már megtagadta a Mestert. És a többiek is hordoztak efféle tapasztalatot, szérül-szerte futottak, mikor Jézusért jöttek. Uram – imádkoznak most a tanítványok –, ki mindenki szívét ismered, mutasd meg e kettő közül az egyiket. Amikor mi választunk – ma, istentisztelet után a presbitérium is választani fog – úgy választunk a kettő közül, hogy aki a több szavazatot kapja, azt mondjuk ki megválasztottnak. Ez a közbölcsesség megnyilatkozás, mondjuk, jusson érvényre a közakarat. És hozzátesszük: győzzön a jobbik! De hát ki a jobb? Tudjuk mi azt? A nép szava Isten szava?
Nagy tehát a megrendültség a tanítványok között, sok súlyos kérdéssel kell megbirkózniuk, miközben a tizenkettedik helyet be kell tölteniük. És ekkor sorsot vetettek. Nincs benne a történetben, de az a Barsabás Justus, akit nem választottak (nem őreá esett a sors), meg, nem fordult semmiféle választási bizottsághoz, hogy valami módon hátrányt szenvedett volna, vagy rosszul vetettek volna a sorsot, vagy eljárási hiba történt volna, nem kérte a választás megismétlését. Elfogadta, mint ahogy az apostolok is elfogadták, mint ahogy a nagyobb közösség is elfogadta az eredményt, és az ő elfogadásuk jele az, hogy amikor így kiválasztották Mátyást, nyomban a tizenegy apostol közé számlálták őket.
És végül még arról a kettő fontos körülményről hadd szóljak, amivel kezdődik és végződik ez a történet. Ez mutatja legjobban, hogyan készülődtek az apostolok pünkösdre, a Szentlélek kitöltekezésére, Isten ajándékának a megérkezésére és a szolgálatuk kezdetére. Azt olvassuk 14. versben, hogy a tanítványok mennybemenetel után, az Olajfák hegyéről visszatértek Jeruzsálembe, ahol mindannyian egy szívvel, egy lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben. Ez nemcsak azt jelenti, hogy rendes, kegyes emberként elmondták a reggeli és az esti imádságot, és nemcsak azt jelenti, hogy minden nap elmentek a templomba a könyörgés óráján (amit később feljegyzi az Apostolok cselekedetei), hanem azt, hogy együtt voltak, – egy szívvel, egy lélekkel az imádságban.
Aztán azt olvassuk pünkösd napja történetéről is (ez a mai történet vége és folytatása), hogy amikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt voltak. És, ha tovább lapozzuk Lukács elbeszélését, azt olvassuk, hogy a Szentlélek kitöltetése után is mindannyian együtt voltak, egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal foglalatosak voltak az imádságban... Miért az imádságban? A felolvasottak fényében be kell látnunk nekünk is, hogy a saját hitéletünk, vallásgyakorlatunk, kegyességünk, isten-keresésünk szempontjából, hogy az imádság nem érv. Mi egy érvelő korban élünk és az érveinket sokféle formába tudjuk öltöztetni. Az úgynevezett szociális média, amit az internet biztosít számunkra, végtelenül kinyitva a világot és a kapcsolati lehetőségeket. Ennek révén aztán mindenféle formában érvényre juttathatjuk érvelő természetünket. Vannak igazságaink, és ezeket köszöntésben, beszólásban, kommentben minden esetben érvényre tudjuk juttatni. Folyton érvelünk.
Az imádság azonban nem érv, hanem kérés. És milyen csodálatosan találkozik Krisztus ígérete és a tanítványi közösség buzgó imádkozása. Pünkösdkor is együtt voltak, jegyzi meg gondosan Lukács. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy egy helyen voltak, egy helyen együtt voltak egy imádságban, egy buzgóságban. Amikor imádkozunk, várakozunk; amikor imádkozunk, kérünk; amikor imádkozunk, kifejezzük, hogy azért van merszünk imádkozni, mert már megízleltük a kegyelmet. Különös kérés tehát az imádkozás, különös várakozás az imádkozás! Nem olyasmit kérünk-várunk, amiről nem tudjuk, hogy mi az, még sejtelmünk sincs róla, hanem az kérjük, amit Jézus Krisztus már megízleltetett velünk. Ezért olyan fontos Péter és az apostoltársak szándéka: olyat akarnak választani tizenkettediknek, aki kezdettől fogva velük volt, aki a tanúja volt Jézus Krisztus életének János keresztsége óta, aki megízlelte már az eljövendő világ erőit, aki, amikor kér, tudja, mit kér, amikor vár, tudja, mire vár. Krisztus ilyen módon csodálatosan önmagához köti kéréseinket és imádságainkat is, – mai is, nagy szükségben, nyomorúságban, betegségben, rémisztő, riasztó helyzetekben, itt a mai Európában is, amikor már tényleg csak azt kérdezzük, hogy hol lesz a következő robbantás, és nem azt, hogy lesz-e. Bizony, belerendülünk abba, hogy miközben körülöttünk, úgymond, béke van, mégis úgy élünk, mintha hátországban élnénk, és bármikor megjelenhetnek a bombázók, csak most nem a levegőből dobják ránk, hanem két lábon jön be közénk. És mi lesz a keresztyénekkel? Szerte a világon, szinte mondhatni, nemzetközi sport lett a keresztyének meggyilkolása. És mi lesz velünk itt, Magyarországon? És mi lesz velünk egyáltalán, az életünkben? Tele vagyunk kimondhatatlan szorongásokkal, gyötrelmekkel, amit Pál apostol ilyen egyszerűen mond a Római levélben: a teremtett világ mindmáig sóhajtozik és nyög, és vajúdik és várja az Isten fiainak a megjelenését. Krisztus csodálatosan önmagához köti minden kérésünket, mert az Ő élete, halála, feltámadása, mennybemenetele, dicsősége ízlelteti velünk Isten felszabadító jóságát, bűntörlő hatalmát, ez mutatja meg nekünk, hogy a legiszonyúbb kilátásokon túl is ott ragyog Isten dicsőségfénye és meghívása az igazi életre.
A tanítványok úgy kezdték a tizenkettedik apostol megválasztását, hogy imádkoztak, úgy zárták, hogy imádkoztak. Pünkösd napját is úgy kezdték, hogy imádkoztak. Imádkoztak, amikor eljött a Lélek. Mindenkinek igaz szívemből áldott imanapokat kívánok, mígnem eljön a pünkösd, reánk is imádságokat, buzgó könyörgéseket, ahogy a régi himnusz mondja: jövel, Szentlélek Úristen. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy őszinte vallomással tartozom. Néhány nappal ezelőtt egy lelkipásztorról, aki a rendszerváltás után fontos tisztségeket töltött be, sőt tölt mind a mai napig az egyházában, kiderítették, úgymond, mert egyébként nem volt különösen nagy titok, hogy a pártállam idején együtt működött a titkosszolgálatokkal, vagyis, ahogy ezt mondani szoktuk, III/III-as, vagy még egyszerűbben: ügynök volt. Szokás szerint a médiában nagyhamar mindenféle dolgok elhangzottak, ki így, ki úgy kommentálta a hírt, megszólalt maga az érintett is, aki többek között azzal védekezett, ha ugyan van mivel védekeznie, hogy már a kommunizmus bukása óta eltelt már majdnem három évtized, és lehet ítélni őróla a régi dolgai miatt, de inkább vegye figyelembe ki-ki mindazt, ami ő azóta tett.
Ma pedig a Biblia-olvasó kalauz szerint egy olyan igét olvastunk, ami itt az elevenünkbe vág. Nemcsak egy régi érdekes történetet hallottunk itt a Pál-fordulásról, vagy a Pál-fordulás következményeiről (mert a Pál-fordulásnak vannak következményei). Ez itt többre mutat. Megváltozhat-e valaki? – kérdezzük folyton. És a kérdést általánosságban tesszük fel. Azt szokták mondani: kutyából nem lesz szalonna. Ezt bizony gyakran hallottam, amikor még börtönlelkészként szolgáltam, és rendszerint a smasszerek szokták nekem mondani, hogy jöhet ide a tiszteletes úr, prédikálhat itt, tanítgathatja ezeket az Úr Jézus útjára, de tudja: kutyából nem lesz szalonna. Mégis, ahogy valahol olvastam: az anyaszentegyházban mindannyian kutyából lettünk szalonnává. Nos, megváltozhat-e az ember?
Igen! - felelünk rögtön. És mégis, valamiféle óvatosság vesz elő bennünket. Elismerjük, hogy bárki megváltozhat, de nyomban hozzátesszük: fokról fokra. Hogy azonnal megváltozzon valaki? – az nagyon furcsa lenne, és nem tudjuk, hogyan veszi ki magát! De fokról fokra, meghagyjuk, igen. Mitöbb, az egész nyugati civilizációban, sőt, a világon mindenütt, ahol bármiféle tanítás, nevelés folyik, éppen ezen az eszményen tájékozódunk, hogy fokról fokra meg lehet változni. Ezt a meggyőződést igazolja a sokféle nevelési eszmény, még akkor is, folytonos viták voltak és vannak azon, hogy miképpen kell nevelni. Egyszóvak, a fokozatos változásnak az eszménye erősen él bennünk. Azt tartjuk, hogy az emberi természet önmagában, úgy ahogy van, veszélyes valami, a natúra veszélyes valóság, az ember lelke tele van mindenféle potenciális rosszal, s időnként mindez kaotikus módon tör elő. Így hát a természetünk fölött aratott győzelmünk egyik jele éppen az, hogy fokról fokra, lépésről lépésre változunk. És bár halljuk Jakab apostol szavát arról, hogy ugyan fantasztikus ereje van az embernek, és még a vadállatokat is meg tudja szelídíteni, csak a saját nyelvét nem tudja megzabolázni! – mégis, vagy éppen ezért, minden nevelési eszményünk arra irányul, hogy ami vad bennünk, az nemes legyen. Megnemesítjük magunkat. A gyermekre szoktuk mondani: kis vadóc; aztán, ha felnő, jó esetben, azt mondjuk róla: milyen szép szelíd ember lett belőle. És fordítva, ha valakinek elromlik az élete, akkor a szülők, a rokonok, a család, az iskola, a társadalom mindig valami szégyenérzetet él át, hogy nem sikerült kihozni belőle a jót. Summa: azt mondjuk, hogy igen, meg lehet változni, ha nem is egy csapásra, hanem lépésről lépésre.
De tegyük fel a kérdést úgy, ahogy arról itt az Apostolok cselekedeteiben olvasunk: megváltozhat-e valaki, mégpedig egycsapásra? Mindjárt hozzáteszem, hogy ez az egycsapásra nem azt jelenti, hogy valaki hirtelen ráébred igazi önmagára, hirtelen felfedezi magában az elrejtett képességeit, hirtelen felismeri az értelmes életcélt és mindent alárendel. Nem, itt nem egy ilyen megváltozásról olvasunk. A változás, amelyről Lukács beszél, szinte azt lehetne mondani, előzmény nélküli, következményében viszont évtizedekig tart, és teljes átalakulást hoz. Lapozzuk fel a második Korinthusi levél 11. részét, ahol Pál apostol heves vitát folytat az egyébként általa alapított korinthusi gyülekezettel. Itt súlyos támadásokra, kifogásokra felel, a szolgálatát és annak a hitelességé védi. Ebből is látjuk, hogy valóban évtizedekig tart ez a változás-történet, amely ott a damaszkuszi úton kezdődött. Maga Pál szerint is, egy életen keresztül tart, ám a kezdete is egyre erősebb erővel sugároz. Az apostol ugyanis, itt a korinthusi levélben, több érvet is felsorakoztat maga mellett. Például azt, hogy ő maga egyedül többet fáradozott az Úr ügyében, mint az összes többi apostol együttvéve. Aztán azt is felhozza, hogy mennyit szenvedett a Krisztusért. Mindkettő erős, lenyűgöző érv. Az efféle érvelés annyira hiteles tud lenni egy-egy vitában, hogy ha felhozza valaki, például bemutatja az obsit-könyvét vagy a kitüntetéseit, hogy akkor aztán minden ellenvetés elhalkul, minden ellenérv elhallgat, minden száj bedugatik! Mégis, milyen érdekes, hogy amikor végig olvassuk, ahogy Pál felsorolja a szenvedéseit, zavarba jövünk a sorrenden. Ugyanis nem életpályája időrendjében adja elő ezeket, és nem is a szenvedések típusa csoportosítja őket. Hanem a szenvedéseinek katalógusa végén azt mondja: igazat mondok, nem hazudok, mert Damaszkuszból is úgy kellett megmenekülnöm, hogy egy kosárban kötélen engedtek le... Ez áll a felsorolás végén, holott ezzel kellett volna kezdenie. Elmondja itt, hogy hányszor börtönözték be, hányszor szenvedett hajótörést, hányszor ostorozták meg, hogy megkövezték, megvádolták, elűzték és zaklatták. És végén jön a damaszkuszi eset! Pedig fordítva kellene lennie. Damaszkusszal kellene kezdenie, sorolnia, ahogy az életében bekövetkeztek ezek a nagy próbatételek. De Pál ezt hagyja a végére: igazat mondok, nem hazudok....
Vagyis az egész apostoli szolgálatát végig kísérte valamiféle gyanú: ez az a Pál, aki elmenekült Damaszkuszból, s nem bírt ott mindjárt rögtön mártírhalált halni? Bezzeg akkor micsoda súlya lenne az érveinek, ha már ott rögtön Damaszkuszban mártírhalált hal! Egészen jól tudna most érvelni! A Biblia-tudósok csak találgatják, de feltehetően sokszor a szemére lobbantották Pálnak ezt a menekülését. De talán nem magát azt, hogy kimenekült a bezárt kapukkal őrzött városból, hanem azt, hogy: megváltozhat-e az ember, megváltozhatott-e a Pál, ki ez a Pál egyáltalán? Lám, máris a sűrűjében vagyunk ennek a nehéz felvetésnek.
Nézzünk néhány ellenvetést is arra nézve, hogy meg lehet-e változni, másmilyenné lehet-e az ember? Más szóval, meg lehet-e térni? Azt olvassuk, hogy Pál apostolt, miután a damaszkuszi úton Krisztus fényességébe ütközött és belevakult, bevitték Damaszkuszba, ahol három napig étlen, szomjan, böjtölve, imádkozva várakozott, és egy látomást látott, hogy eljön hozzá egy Anániás nevű férfiú, aki megáldja őt és visszajön a szeme világa. Ez a látomása. Eközben Isten Lelke felszólítja Anániást, aki próféta volt ott a damaszkuszi gyülekezetben, hogy menjen el az Egyenes utcába, van ott egy Saulus nevű férfiú, áldja meg, hirdesse neki az az evangéliumot. Anániás rögtön megteszi az ellenvetést: Uram – mondja imádságában – sokaktól hallottam erről a férfiről, mennyi rosszat tett szentjeid ellen Jeruzsálemben, és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, férfiakat, nőket, és bilincsbe verve hurcolja Jeruzsálembe mindazokat, akik segítségül hívják a Te nevedet. Ekkor hallja az Úr szavát Anániás: ő nékem választott edényem, menj csak el hozzá.
Aztán, mikor Pál apostol megjelent a damaszkuszi gyülekezetben, rögtön megkeresztelkedik és hirdetni kezdi Krisztust. Ekkor a damaszkuszi zsidók, azt mondják egymásnak: hát nem ő az, aki üldözte Jeruzsálemben azokat, akik segítségül hívták ezt a nevet (tudniillik a Krisztus nevét), és ide is azért jött, hogy megkötözve a főpapok elé vigye őket. Hát nem ő az? Meg lehet változni? Nemcsak valami színlelésről van itt szó? Csak úgy tesz, mintha keresztyén lenne, aztán beépül mint ügynök (mondjuk III/III-as), hogy kifigyelje őket? Produkál egy szép megtéréstörténetet, csöpög a szájából az evangélium, de nem is keresztyén? Vagy mégis, meg tud az ember változni? Megváltozhat az ember? Aztán azt olvassuk még e történet folyamánya képpen, hogy amikor aztán Pál Jeruzsálembe érkezett, csatlakozni szeretett volna a tanítványokhoz. Azt tudnunk kell, hogy itt hosszabb idő telt el. Pál ezt a Galata levélben jelzi, hogy Damaszkuszból előbb Arábiába ment, ahol három évet töltött. A tudósok vitatkoznak az események pontos rekonstruálásán, de az biztos, hogy Pál nem rögtön ment vissza Jeruzsálembe. Én a történetek drámaiságának a fényében azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy itt határozottan három év telt el. Három évig apostoli szolgálatra készült. Három év múlva aztán megjelent Jeruzsálemben. A jeruzsálemiek annyit tudhattak, hogy ez az a Saulus, aki annak idején, István megkövezésekor lelkes és buzgó keresztyénüldözőként őrizte azoknak a ruháját, akik István kivégzésében részt vettek, ez az a Saulus, aki maga ment el a főpaphoz és kért fölhatalmazást arra, hogy Damaszkuszban összefogdossa a keresztyéneket. De történt valami vele. Valami látomás érte, aztán megkeresztelkedett és Krisztusról kezdett prédikálni, aztán eltűnt. Ennyit bizonyosan tudnak. S íme, három év múlva megjelent.
Azt mondja Lukács evangélista, hogy miután megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni szeretett volna a tanítványokhoz, de azok nem engedték. Mindenki félt tőle, mert nem hitték el, hogy tanítvány. Barnabásnak kellett előállnia, és kvázi tanúként elmondania, hogy mit mesélt el ez a Saulus-Paulus a damaszkuszi úton történtekről, és hogy milyen bátran hirdette az evangéliumot, a Krisztus nevét Damaszkuszban, milyen hűséges szolgája lett az Úr Jézus Krisztusnak.
Azt kell mondanom, hogy Pál a korábbi életével teljes mértékben rászolgált minden félelemre. Nem gyanúsításról van itt szó, mert Lukács evangélista nem azt mondja, hogy a tanítványok gyanakodtak volna Pál felől valamire. Azt mondja: nem hitték, hogy tanítvány. És ez más, mint gyanakodni. Itt nem feltevésről vagy gyanúsításról van szó. Egyszerűen nem hitték el, hogy az volna, akinek mondja magát. Hiába mondta, hogy tanítvány, nem hitték el. Mert a korábbi élete alapján rászolgált erre a félelemre, erre az eltaszításra. S még inkább arra, hogy tartózkodjanak vele kapcsolatban. S ennek lett az a folyománya, hogy aztán egész élete során újra meg újra felvetették, hogy ki volna ő valójában. Olyannyira, hogy húsz esztendő múlva is magyarázkodnia kell a korinthusi gyülekezethez írott második levelében. Láttuk, az egész szenvedés-katalógusát a damaszkuszi menekülésében gyökerezteti, ez a felsorolás csúcsa, koronája; vagy éppen fordítva, ez a gyökere, ez az eredője minden későbbi gyötrelemnek, hogy annak idején, Damaszkuszban egy kosárban leengedtek engem a városfalon kívül, így menekült meg. Ennél a szakasznál mondja: igazat mondok, nem hazudok.
Nem könnyű megváltozni, főleg, ha ez azt jelenti, hogy a változásunk a mások életére is hatással van. Pál apostol rálépett az üdvösség útjára. Lukács evangélista egyik kedves kifejezése ez, sokszor él vele az Apostolok cselekedeteiben. Amikor azt mondja: az út, az Úr útja, a békesség útja, vagy azt mondja, hogy az út miatt viszály támadt, akkor prófétai értelem alkalmazza, és ezzel nem egyszerűen életformát jelöl, hanem magát az életet. A Krisztusban elnyert új élet: megváltozott élet. S hogy Pál rendkívüli elhívást kapott erre nézvést (a régiek szavával, esetében vocatio extraordinaria történt), nos emiatt támadt az apostoli közösségben feszültség, és félelem, sőt, olykor viszály. Erről szeretnék még szólni, hogy újra megerősítsem: meg lehet változni, sőt, meg kell változni.
Azt olvassuk, hogy amikor az apostol Damaszkuszban elment a zsinagógába és kezdte Krisztust prédikálni, először csak álmélkodtak rajta. Ez az ember azért jött ide, hogy összefogdossa azokat, akik így beszélnek, ahogy ő. Mi történt itt? És akkor, olvassuk: Saulus még inkább erőt vett és zavarba hozta őket. Erről szeretnék még szólni: zavarba hozta őket. Az is megzavarhat bennünket, ha megváltozik egy ember, ez afféle csodálkozó zavarodottság: nahát, miből lesz a cserebogár!? – szoktuk mondani. Nahát, kutyából szalonna lett, vadócból szelíd ember lett, nevelhetetlen emberből példaértékű valaki lett. Igen, mondhatni, zsiványból lesz a legjobb pandúr! Ugye, szoktunk ilyeneket mondani?! Ez afféle csodálkozás. De itt zavarodottság van, és ez a zavar magából az evangéliumból fakad. Pál úgy prédikál a damaszkuszi zsinagógában, hogy zavarba hozza őket. Itt egy speciális görög szó áll, de van ennek egy latin megfelelője. A konfúzió szót mindannyian szoktuk használni. Kétféle értelme van ennek a szónak. A konfundál az azt jelenti, hogy összedobálják a dolgokat, de azt is jelentheti, hogy egybefolynak a dolgok. A görög szó határozottan az jelenti, hogy jellegtelenül összefolyik, összekeveredik minden, zűrzavar támad. Ugyanezt a pünkösdi történetben is: amikor egybesereglett a sokaság, hogy lássák, hogy mi az a szélzendülés, mik azok a kettős tüzes nyelvek, akkor kiáll Péter és az apostolok és elkezdik dicsőíteni Istent, és ez ki-ki érti a maga nyelvén, mire, mondja Lukács evangélista: megzavarodtak. Miért és hogyan? Érvek és ellenérvek, megfontolások és ellenmegfontolások keveregtek ott.
S ha szabad ezt mondani, ez a zavarba ejtés vagy zavarba ejtő prédikálás végigkíséri Pál egész élettörténetét. Az Apostolok cselekedeteinek 19. részében azt olvassuk, hogy Efézusban is ez történt. Pál ott arról prédikált, hogy nem a bálványszobrot, az efézusi Dianát kell imádni, azt az ember maga a saját kezével alkotta, nem ezt imádjuk, hanem azt, aki minket alkotott az Ő saját kezével, ahogy a zsoltárban olvastuk. Azt imádjuk, aki hatalmas karjával alkotta az eget és a földet és formált és teremtett bennünket. Mi dolog az, hogy a teremtmény a maga keze alkotmányát imádja és nem a teremtőt? Erre zűrzavar támadt Efézusban. Aztán ugyanezt olvassuk, amikor az apostolra támadtak Jeruzsálemben (ApCsel 21), van aki vinné az apostolt, hogy meglincseljék, mások szerint inkább le kéne tartóztatni, vagy perbe fogni, vagy inkább szabadon kéne engedni. És ekkor fölmegy a hír az Antónia erődbe, a római helyőrségbe, hogy óriási baj van lent a városban, zűrzavar támadt. Még egyszer mondom, ez a zűrzavar nem az, amikor az ember nem tudja, mitévő legyen, és ide-oda kapkod. Ez az a zűrzavar, amikor mindenki szentül meg van győződve a maga igazáról, mindenki tudja, hogy mi az igazság, és mégis minden egy nagy zűrzavar. Az egészből nem jön ki semmi. Mikorra áll be ez a zűrzavar? Nos, pontosan akkor, amikor minden tisztázódik. Mikor áll be a zűrzavar? Amikor Pál apostol Krisztust hirdeti, és mit hirdet, ha Krisztust hirdeti? Azt, hogy Isten megnyitotta az utat az ember számára Önmagához, hogy félre lehet tenni minden egyéb próbálkozásunkat. Mit hirdet az apostol és mit tisztáz az evangélium? Hogy nyilván van az Isten haragja az ember ellen, aki bár megismerte a teremtésből Isten dicsőségét, mégsem a teremtőt imádta, hanem a maga keze csinálmányát, – de azért van nyilván az Isten haragja, mert nyilván van immár az Ő kegyelme is. Isten egy szempillantás alatt megmutatja az ember számára az élete összes zsákutcáját, – de csak akkor tudjuk, hogy az egész életünk egy nagy zsákutca, ha látjuk már az Istenhez vezető utat. Éppenséggel tehát minden tisztázódik, minden világossá válik, – és ekkor áll be a zűrzavar, mert az ember ragaszkodik a magáéhoz.
Ugyanakkor hallunk itt egy másik szót is, ez is segíti a megértést. Azt mondja Lukács, hogy amikor kétkedtek Saulus felől, megkérdőjelezték hitelességét, ő annál inkább erőt vett, és zavarba hozta a Damaszkuszban lakó zsidókat, bebizonyítva, hogy Jézus a Krisztus. Bebizonyította – itt is egy szókép áll a görög szövegben, és szinte majdnem ugyanazt jelenti, mint az előző (zavarba hoz), de mégsem ugyanaz az értelme, hogy a zűrzavar támadt volna. A zűrzavarra azt a szót használja Lukács, hogy egymás mellé kerülnek a különböző meggyőződések és érvek. Minden előkerül. Mint amikor valami feladatot meg kell oldani, amelyhez eszközt keresünk, és rakjuk ki az asztalra, amink van: a kést – nem jó; a villát – nem jó; az ollót – nem jó; a dugóhúzót – nem jó; a kisollót – nem jó; kalapácsot – nem jó! Valami eszközt keresünk, és már minden kint van az asztalon, de egyik sem hozza a megoldást. Ez a zűrzavar. Itt azonban azt mondja Lukács evangélista, hogy Pál erőt vett, és bebizonyította, hogy Jézus a Krisztus – ez azt jelenti, hogy mindent szépen egymás mellé tett. Mindent érvet szilárd alapra állított: Isten minden korábbi ígéretét, Jézus egész életét, kereszthalálát, feltámadását, mennybemenetelét, és oda tette érvként – mert oda kellett tenni – a saját megváltozását is. Bár ez nem döntő érv, csak egy érv, de fontos érv, hogy meg lehet változni, meg lehet fordulni, ki lehet jönni a zsákutcából, ott lehet hagyni a tévutakat, föl lehet állni az igaz útra.
És még egy. Azt mondja Lukács: Saulus annál inkább erőt vett. Először kételkedéssel fogadták, mai kifejezéssel szólva, firtató magatartással találkozott az apostol. De annál inkább erőt vett. Jézus Krisztus azt ígéri a tanítványainak, vesztek erőt, minek utána a Szentlélek eljön reátok, és lesztek nekem tanúim Jeruzsálemben, Samáriában és a földnek végső határáig. Vesztek erőt. Ez a döntő mozzanat, kedves testvérek. Az apostol megváltozott élete, ott rögtön, azonnal, egy nap múlva Damaszkuszban, három év múlva Jeruzsálemben, húsz év múlva Korinthusban nem tudja eldönteni a vitát. Még talán azt sem dönti el a vitát, hogy miközben az emberek össze-vissza érvelgetnek és kioltják az igazságot, és mindenki hetet-havat összehord, zűrzavarba kerül, aközben Pál apostol okosan és higgadtan és meggyőzően egymás mellé teszi az érveket. A döntő az, hogy erőt vett, a Szentlélek volt vele! Így és csak így, Pál szolgálata a Lélek belső bizonyságtétele által lett egyértelművé és világossá. Mert akkor tisztázódik minden, amikor Krisztus belép az életünkbe, akkor tisztázódik minden, amikor föl tudunk úgy kiáltani, ahogy Pál kiáltott a damaszkuszi úton: mit akarsz Uram, hogy cselekedjem? Akkor történik meg a fordulat, amikor az ember átengedi önmagát az Isten igazságának.
Meg lehet-e változni? Meg lehet, meg is kell! Hogy meg kell változni, azt éppen az bizonyítja, hogy amikor az ember élete a Krisztus követője lesz, kisebb és nagyobb zűrzavarral mindenképpen számolhat. De ha látja az utat és azt követi, aki meghívta erre az útra, akkor biztos cél felé halad. Meg lehet-e változni? Meg kell változni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Szerettem volna Anyák napjára egy szép bibliai történetet vagy igét hozni, az édesanyákat megköszönteni. De aztán eszembe jutott, hogy holnap érettségi is lesz, itt izgulnak a diákok. És eszembe jutott az is, hogy mennyiféle bajunk, zavarunk, nyavalyánk van. Eszembe jutott az ember, az ember, aki karon ülő csecsemőként, csecsszopóként inkább dicsőíti az Istent, mint mi, felnőttek. És eszembe jutott ez a kérdés, hogy: micsoda az ember? Ez a mi nagy és döntő kérdésünk. Az ember, gyermekek és édesanyák, édesapák és nagyszülők, testvérek, mi mindannyian, kik vagyunk mi? Micsoda az ember? De mielőtt e zsoltár és más zsoltárok fényében keressük erre a választ, hadd szóljak először erről a különös kifejezésről, ami a zsoltár elején áll: gittith -, ezt úgy is lehet fordítani, hogy a szőlőmester vagy a szőlőtaposók nótájára. Ez jelzi, hogy milyen dallamra énekelték régen ezt a zsoltárt. Augustinus egyházatya némileg túlzásba vitte a magyarázatát, mert a szőlőpréselésre azt mondta, hogy akkor ez tulajdonképpen a mártírok éneke, őket tapossák úgy, mint a szőlőt és ahogy a szőlő elengedi a levét, akképpen ömlik a mártírok vére. Ez bizony túlzás, de az biztos, hogy a 8. zsoltárt sokféle módon csavarták, préselték már, hogy nagy igazságot lehessen belőle venni. Én is ide hoztam néhányat.
Micsoda az ember? – ez a kérdés hangzik el ez a zsoltár közepén, mégpedig ámuldozó, csodálkozó kérdésként; és éppenséggel az Isten-magasztalás folyamatában hangzik fel. De hozzá kell tennem gyorsan, hogy nemcsak ilyen helyzetben, hanem másféle helyzetekben is feltesszük ezt a kérdést. Itt a zsoltár azt mondja, hogy amikor látja (vagy ahogy egy másik fordítás mondja, amikor megpillantja, megszemléli, megtekinti, megvizsgálja) Isten teremtését, ujjainak munkáit, a teremtett világot, annak gyönyörűségét, dicsőségét, akkor kiszakad belőle a spontán kérdés: hát micsoda az ember az ember? Hogy ily dicsőséggel koronázta meg Isten! – mondja a zsoltáros. És föltesszük ezt a kérdést mi is, amikor vizsgálódunk. Vizsgáljuk a világot, benne önmagunkat. Az antropológia külön tudomány, de sok ága van: orvosi antropológia, biológiai antropológia, teológiai, filozófiai, jogi, mindenféle antropológia van, – mégis mindeniknek ugyanaz a kérdése: micsoda az ember? Ám van másféle helyzet is, és ezt is ide kell hallanunk. Ez az, amikor Isten vizsgál meg bennünket, amikor a szívek és a vesék vizsgálója közeledik hozzánk, ahogyan éppen a 139. zsoltár mondja: Uram, Te megvizsgáltál engem, és ismersz. És semmi titok nincs előtted, az anyaméhben való formáltatás óta tudod útjaimat, hová menekülhetnék előled? –ha az egekbe hágok, ott is ott vagy, ha az alvilágba vetek ágyat, ott is ott vagy, elől és hátul körül fogtál engem, csodálatos számomra ez Te tudásod.
Tehát kétféle tudás van itt: egyrész, a mi tudásunk, a mi ismeretünk, a mi tapasztalatunk; mi a világ- és önvizsgálat folyományaként tesszük fel a kérdést. Másrészt, ahogy a 139. zsoltár sejteti velünk, megérint minket egy másik ismeret is, – ez pedig az, ahogyan Isten ismer bennünket.
Beszéljünk először arról, amikor mi vizsgáljuk vagy szemléljük a világot és benne önmagunkat. Ahogy mondottam, ilyenkor óhatatlanul kiszakad belőlünk ez a kérdés: micsoda az ember? Az ember Isten képmására teremtetett, fenséges és szépséges! Mi több, ehhez még azt is hozzá tudom tenni mai szóval: sikeres (nevezzük így az evolúció elvét). Azt mondja a zsoltár Istent magasztalva: kevésbé tetted az embert kisebbé az Istennél, dicsőséggel koronáztad meg, úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél. Az uralkodó ember áll előttünk, legalábbis az, aki itt, az általunk ismert teremtett világban uralkodik. Még akkor is ki kell ezt mondanunk, ha a mai világ sok-sok nyomorúsága arra a sóhajra késztet bennünket, hogy bárha ne uralkodna az ember! Ha elmegyünk egy folyópartra, már nem tudunk belőle inni, mert fekélyes, de nem magától, az ember eresztett bele szemetet. Ha kimegyünk éjszaka itt Budapesten, hogy megszemléljük azt a csillagos eget, amit a zsoltáros megszemlélt, mi nem fogjuk látni a felszíni fényszennyezés miatt. Egy híres fizikus nemrégiben azt mondta, hogy sikerült annyira tönkretenni a Földet a mi nagy boldog uralkodásunkban, hogy száz évünk van rá, hogy találjunk magunknak egy másik lakható bolygót. Igen keserű, apokaliptikus jövendölés ez. Mégis, mindennek ellenére, azt hiszem van alapja a zsoltáros ámulatának, megrendülésének, ahogy körülnéz a világban, és látja Isten csodálatos alkotását; kiszakad belőle a csodálkozás: hogy-hogy az embernek adta ez Isten? Hát kicsoda az ember!? Amit ugyanis maga körül lát, az nem az ember sikere (ennyiben korrigálni kell a siker szót!), az nem az ember fáradozásának gyümölcse, az nem valamiféle nagy hódítás eredménye, hanem ajándék. Az ember ajándékba kapott mindent. Kicsoda az ember, faggatja a zsoltáros Istent, hogy megemlékezel róla és gondod van rá!? Lám, kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad meg! Mintha valami adopció, gyermekké fogadás történt volna, amikor a király maga mellé ültet a trónra valakit, dicsőséggel koronázza meg, tisztességgel ruházza föl, a magáéból neki ad mindent. Így adta a világot Isten az embernek. Idézhetjük Az ember tragédiáját is, mindjárt a 2. színt, így kiált Éva: ah, élni, élni, mi édes, mi szép; Ádám meg gyorsan hozzáteszi: és úrnak lenni mindenek felett!
De figyeljük meg, mennyi alázat van a zsoltáros ujjongásában –éppen az elmondottak miatt. Mi több, az ujjongását sajátos öniróniába foglalja bele. Azt mondja Istennek: Te az egekre helyezted dicsőségedet, és a csecsemők és csecsszopók által erősítetted meg hatalmadat a Te ellenségeid miatt, hogy a gyűlölködőt és a bosszúállót elnémítsd! Gyönyörű ez a kép! Aki tartott karjában kisgyermeket, csecsemőt, csecsszopót, babát, az csak bele tud csodálkozni az ember fenségébe, szépségébe, a születés csodájába, a nagy titkokba. De nemcsak gyönyörű ez a kép, hanem mondom újra, van benne önirónia is. Isten a csecsemők szája által szerez magának dicsőséget, mert a nagyok, a hatalmasok, az erősek, az ellenség, a bosszúálló, a fenségeskedő ember – nem a fenséges, a fenségeskedő ember! –, az uraskodó ember, akinek nem elég, hogy mindent megkapott ajándékba, még a másikat is önmaga alá akarja gyűrni, akinek nem elég az Istentől rásugárzó dicsőség, hanem még az Isten dicsőségét is el akarja venni, nos, ilyen az ember! Micsoda az ember? Isten pedig milyen szelíd! Csak öniróniával tudjuk kifejezi: gőgicsélő gyermekekkel szerez magának dicsőséget! Drámai erővel ugyanez jelenik meg Jézus virágvasárnapi bevonulásakor is, amikor már mindenki eloszlott a nagy hozsánnázás után, csak a jeruzsálemi gyerekek ujjonganak Jézus körül. És Jézusra kiáltanak a morcos felnőttek (akik a dicsőségpalástot már magukra öltötték, vagy éppen annak a foltozgatásával vannak elfoglalva): szólj ezeknek, hogy hallgassanak el! Ekkor Jézus azt mondja: ha ők elhallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltani! És hány igét tudunk, amikor a kicsik, a senkik, a gyermekek, akiket senki nem vesz figyelembe, akiknek a véleménye nem számít, akiknek nincsen szavazati joga, akik nem úrvacsorázhatnak, mert még nem elég érettek arra, hogy önvizsgálatot tartsanak, ők, mégis ők, azok által Isten dicsőséget szerez az Ő nevének! És általában is: kicsoda az a porszem, mondjuk, Ábrahám, akit Isten barátjául választ? Kicsoda az ember, hogy Istennek ilyen különös gondja van rá, megemlékezik róla, nem felejti el, törődik vele, gondját viseli, fölemeli, maga mellé ülteti?
A zsoltáros Istent magasztalja mindezért: milyen fenséges az Isten neve! Ebbe keretezi be a magasztalását és a csodálkozó kérdését is. Így kezdődik a zsoltár: mi Urunk, mi Istenünk, mily felséges a Te neved! És így fejeződik be: mi Urunk, mi Istenünk, mily felséges a Te neved az egész földön! Kiálthatnánk: oh, bár az ember szívében is ilyen felséges lenne az Isten neve!
De szólnunk kell röviden a másik felvetésről is, amikor nem mi vagyunk azok, akik szétnézünk ennek a teremtett világnak a csodálatos valóságán, fenségességén, magasztosságán, nem mi szemlélődünk azon, hogy milyen pompás a teremtés, és nem ámulattal kérdezzük: micsoda az ember ebben a végtelen világegyetemben! Van egy másik helyzet is, amikor Isten vizsgál meg bennünket. Jeremiás próféta mondja egy súlyos vitában, történelmi drámában: Isten a szívek és a vesék megvizsgálója és fürkészője (Jer 17,10). Ha ebbe belegondolunk, máris fájdalommal kérdezünk, éppen úgy, ahogy egy másik zsoltár, a 144. zsoltár mondja: Uram, micsoda az ember, hogy tudsz felőle, és az embernek fia, hogy gondod van rá? Olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék (Zsolt 144, 3-4). Jób pedig, súlyos fájdalmaiban így kiált: micsoda az ember, hogy őt ily nagyra becsülöd, és hogy figyelmedet fordítod rá?! Meglátogatod őt. [Meglátogatod, - ugyanaz, mint a zsoltárban, csak más értelemben. A zsoltár azt mondja, hogy gondod van rá, törődsz vele, Jób esetében ezt így fordítjuk, hogy látogatod, törődsz vele, próbára vonod, minden reggel és minden szempillantásban megpróbálod őt!] Folytatja Jób: meddig véglen nem fordítod el tőlem szemedet? miért nem távozol csak addig is tőlem, amíg nyálamat lenyelem? Vétkeztem. Mit cselekedjem én, Neked, ó, embereknek őrizője, miért tettél ki céltáblául magadnak, miért legyek magamnak is terhére, és miért nem bocsátod meg vétkemet és nem törlöd el bűnömet? Hiszen én már porban fekszem, s ha keresel engem, nem leszek. (Jób 10,17-20) Ezeket mondja Jób, amikor nagy próbatétel alatt van, súlyos betegségben, rendkívüli állapotban, extrém helyzetben – mondhatnánk.
De akkor, kedves testvérek, mondjuk így, hogy két extrém helyzet van! Íme, a 8. zsoltár – kicsoda az ember, az emberfia? az Istennél alig kevesebbé tetted őt, dicsőséggel, felséggel koronáztad meg, törődsz vele, utánajársz, gondoskodsz róla, nem feledkezel meg! A 8. zsoltár hívja Istent, vonzza Istent. A másik helyen, ez a másik extrém helyzet, például, a 144. zsoltárnál, és Jóbnál – ha szabad ezt mondani – egyfajta hárítás van! És ebben is van irónia, csak ez nem vidám, szeretetteljes irónia, hanem fájdalmas irónia. Az mondja Jób: micsoda az ember, hogy ilyen nagyra becsülöd, hogy fegyelmet fordítasz rá? – hát csak porszem! Miért nem hagysz neki békét? Ki vagyok én, kiált Jób, hogy újra meg újra előveszel, megvizsgálsz, megpróbálsz, meggyötörsz? Hát legalább csak addig fordulj el tőlem – mondja Jób –, amíg nyálamat lenyelem, csak egy szempillantásra fordulj el tőlem. Bizony, roppant erővel nehezedik rá, hogy Isten, aki a szívek vizsgálója, a vesék kutatója, motozni és keresgélni kezd az ember életében, szívében-lelkében, sőt, elkezdi keresni az embert. Mert ez sok fájdalmas, rettenetes dolgon keresztül tud megtörténni. Azt mondja Jób: miért tettél ki céltáblául magadnak? Mit mond a 8. zsoltár? Milyen dicsőséges az ember, még az embergyermek is, még a csecsemő is, még a gőgicsélő kisbaba is, mind Istent dicsőíti és magasztalja fenséges módon, olyannyira, hogy a gonoszokat, a bosszúállót, a dühösködőt, az ellenséget mind megszégyeníti! Lám, bekapcsolódik az ember a teremtett világ csodálatos szimfóniájába, harmóniájába és az emberé a cantus firmus, a vezérszólam. Mintha ezt mondaná a zsoltáros: nézzetek az emberre! Megszemléltem a világot, elámultam a szépségén, de nézzetek az emberre! Isten képmása! Ő az Isten képmása. Semmi mást, csak az embert teremtette az Isten saját képére és hasonlatosságára. De máris mondja Jób, a másik oldalon, céltáblául tett ki magának engem az Isten. (Ezt többször is megismétli Jób, egy helyen a 14. részben már arról is beszél, hogy nemcsak céltáblául tette ki, hanem nyilait lövöldözi rá.) Rettentő dolog az élő Isten kezébe esni, mert rettentő dolog nem hallani mindazt, amit az élő Isten mond, mindazzal, amit megalkotott, mindazzal, amit megteremtett, mindazzal, amivel és ahogyan az embert megalkotta, mindazzal, ahogyan az embert úrrá tette minden teremtés fölött. Rettenetes dolog ezt meg nem hallani, és az isten-képűségből kiesni, rettenetes dolog tudni, hogy Isten tudja ezt!
Azt mondják a tudósok, hogy a mi isten-képűségünk nem egyéb, mint az, hogy visszasugárzik rólunk az Isten felsége (vagy kirajzolódik rajtunk az isteni dicsőség, úgy ahogy például a 8. zsoltár mondja). De ez csak akkor és addig van így, amíg az ember Isten felé fordult élettel él, más szóval, amíg kapcsolatban van Istennel. A legtöbb tudós az imago Dei kifejezést (az ember Isten képmása) úgy magyarázza: Isten arra alkotta az embert, hogy vele kapcsolatban legyen. A hold csak akkor ragyog, ha a nap fénye eléri és visszatükröződik róla. Ha a föld a hold és nap közé áll és eltakarja a nap fényét, akkor holdfogyatkozás áll be, nem verődik vissza róla a hold fénye. Akkor a hold, biblikus képpel: nem világító lámpás! Ha nem éri fény, csak egy sötét massza. Ha nem ragyog az emberen Isten dicsfénye, csak egy agyagdarab! Ha nincs kapcsolatunk Istennel, eltűnik rólunk a dicsőség. Ilyenkor, a zsoltáros szava szerint, csak a porlétünket éljük át.
Ne feledjük azonban az se, maga az ember az, aki oda tesz valamit, oda állít valamit önmaga és Isten közé. És ez paradox módon úgy éli meg: Isten távozott el tőle, Isten fordult el tőle. Igen, van napfogyatkozás is. Oda állítja az ember a maga képzelt dicsőségét, az önhittségét, vagy éppen maga-mentegető restségét, de leginkább önmagában gyönyörködik, önmagának tetszeleg, önmagát nőteti. A zsidó biblia-tudós, Martin Buber írt egy megrendítő tanulmányt a II. világháború után, ez a könyvének a címe: Istenfogyatkozás. Ezt csak hívő ember tudta megírni. Az egész 20. század arról zengett, bongott, hogy meghalt az Isten, nincsen Isten, nem is volt. A 19. század filozófusai arról beszéltek, hogy nem ragyog az ég, nem fénylik az univerzum, az egész csak egy üres porhalmaz, Isten pedig az, amit az ember kivetít, projektál, ami szeretne lenni, aztán ha nagyobb lesz az ember, több lesz az ember, többre jut az ember, akkor nem lesz szüksége Istenre. Nietzsche megtoldotta: meg is halt. De a hívő szív nem ezt látja, hanem azt, hogy az ember odatett Isten és önmaga közé valamit, ezért nem látja Istent, ezért nem ragyog az Isten fénye rajta, ahogy a próféta mondja: nézvén néznek, és nem látnak, hallván hallnak és nem értenek. Mit tett oda az ember? Még egyszer mondom: önmagát, ambícióit, vágyait, istenkedéseit. Sőt, még Jób és a zsoltáros (144. Zsoltár) is csodálatosan kiált. Így kiált Jób: miért nem bocsátod meg vétkemet? Ez azért megrendítő, mert Jób története felette mai történet, abban az értelemben, hogy Jób szüntelenül vitatja, hogy neki bármi vétke lenne; állítja: ő ártatlanul szenved. Mi a kerettörténetből tudjuk, hogy egy roppant nagy próbatétel nehezedett rá, és ezért drukkolunk Jóbnak: jöjjön rá végre, hogy csak ördögi kísértések alatt van. Igen, Jób majd a végén rájön, de most itt még a vitában áll, és váltig állítja [így tudjuk Jób könyvét!], hogy ő meg nem érdemelt bajok között szenved, őt igazságtalanul sújtja az Isten, méltatlanul tette őt céltáblává. Mi maiak, nagyjából így summázzuk Jób álláspontját! De lám, ez a Jób, itt a dráma kellős közepén fölkiált: miért nem bocsátod meg vétkemet?
A Zsidókhoz írt levél felemeli a 8. Zsoltárt, amikor Krisztusra alkalmazza, és Isten bűntörlő szeretetéhez kapcsolja, ahogyan az Krisztusban beteljesedett. Dávid egykor a szőlőtaposók énekére írta ezt a csodálatos éneket, a világegyetemet szemlélve, – és természetesen az emberről meg az ember fiáról szól, rólunk szól, az isten-gyermekekről. A Zsidókhoz írt levél azonban bátran Krisztusra alkalmazza. Micsoda az ember, hogy megemlékezzen Őróla, avagy az embernek fia, hogy gondod van rá, kisebbé tetted Őt rövid időre az angyaloknál - mondja (Zsid 2,6-9). Figyeljük meg, itt már hozzátoldja: rövid időre! Aztán folytatja: dicsőséggel és tisztességgel koronáztad meg Őt azután (vagyis Krisztus feltámadása után), és úrrá tetted kezeid munkáin. Mindent lába alá vetettél. Mert azzal, hogy neki mindent alávetett – egészíti ki –, semmit nem hagyott alávetetlenül. De most még nem látjuk, hogy neki mindent alávetett, azt azonban látjuk, hogy Jézus, aki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál is, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált. Krisztus megízlelte a halált – érettünk végtelen nagy szeretetéből.
Ha a két zsoltárt egybe olvassuk, és a kettő fényében a Zsidókhoz írt levél nagy titkára, a Krisztus titkára tekintünk, és így kérdezzük: micsoda az ember? - akkor csak egyet tudunk mondani: nem tudom, kicsoda az ember! Por és hamu, tűnő árnyék, átfutó árnyék – ahogy a zsoltár mondja. Vagy ellenkezőleg, Isten-gyermekséggel, dicsőséggel megkoronázott úr mindenek felett – ahogy a másik zsoltár mondja. Nem tudjuk, kicsoda az ember. Az egyik extrémitásból esünk a másik extrémitásba. Kicsoda az ember? Nem tudjuk. És mégis tudjuk. Jézus Krisztus, ő az igaz ember és ő az igaz Isten.
Ha a világot szemléljük, ámulunk és csodálkozunk, hogy ez a porszem a végtelen univerzumban milyen kitüntető isteni figyelemben részesül. Ha Isten dicsősége felől nézzük, akkor belátjuk, csak akkor ragyog föl az ember dicsősége, amikor Isten meglátogatja őt. És ez a válasz Jób kérdésére is, ez a válasz a zsoltáros panaszára is, a panaszzsoltár kérésére: kicsoda az ember!? Jób mintha azt követelné panaszában Istentől: ne foglalkozz velem, ne törődj velem, ne látogass meg, ne kérj számon, ne tégy mérlegre, ne vess kohóba, ne olvaszd ki belőle azt mi nemes, mint ahogy kiolvasztják az aranyat a salakból! És mégis! Éppen akkor, amikor Isten meglátogat, amikor szíveket és veséket vizsgál, amikor meglátogat bennünket Fiában az Úr Jézus Krisztusban, akkor ragyog fel igazán a mi dicsőségünk! Ezért énekli Zakariás a templomban ujjongó szóval, Istent magasztalva: meglátogatott bennünket a nap támadat Jézus Krisztusban! (Lukács 1,78) Micsoda az ember? – Az, aki Jézus Krisztus. Milyenné kell lennem?- naponként kell formálódnom a Szentlélek erejében, hogy hasonlatos legyek Őhozzá! Mikor látom egeidet, ujjadnak munkáját – mondja a zsoltáros –, a holdat, a csillagokat, melyeket teremtettél, micsoda az ember? – mondom, hogy megemlékezel róla és az embernek Fia, hogy gondod van reá! Kicsoda az az ember?! Jézus Krisztus az az igaz ember – és Isten arra hív minket, hogy mindenben Őhozzá legyünk hasonlatosak. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Még a pártállami időkben történt, hogy egy elit iskola tanára megtért. (Hogy akkor hogy nevezték az elit iskolákat, nem tudom.) Ennek a tanárnak a megtérése, keresztyénné létele nagy megbotránkozást, csodálkozást, értetlenkedést, méltatlankodást váltott ki. És aztán jöttek is az elképedt kérdésekbe rejtett mindenféle racionális magyarázatok. Van, aki ezt a kérdést tette föl kommentárként: talán elment az esze? – És nyomban eszünkbe jut, hogy voltak idők és helyek – és sajnos, ma is vannak idők és helyek -, amikor és ahol a Krisztus követőit egyszerűen bolondnak nyilvánítják. Sokakat, ezreket, százezreket zártak annak idején a Szovjetunióban elmegyógyintézetbe, mert Krisztusról vallomást tettek és tanúi voltak. Aztán hangzott a másik kérdés: csak nincs valami baja, nyugtalan és izgága, hogy hirtelen kitalálta magának ezt az avítt dolgot, amit keresztyénségnek neveznek? És eszünkbe jut, hogy régen is és ma is sokan vádolják a keresztyéneket, a Krisztus követőit felforgatással, világot eltorzító eszmények hirdetésével, az emberiség legszentebb ügyeinek a tagadásával. Néró óta halljuk újra meg újra a vádat, hogy a keresztyének gyűlölik az embereket. Aztán még ilyen kérdés is elhangzott annak idején, hogy vajon nem ezzel kompenzálja ez az ember, hogy nem jutott előrébb a szamárlétrán?  És ahogyan évtizedekkel ezelőtt, ma is tudjuk, és az elkövetkezendőkben is hallani fogjuk majd sokszor azt, hogy a keresztyének vallása rabszolgavallás. Azért hisznek, hogy kompenzáljanak, azért vetik reménységüket a nem létező Istenbe, és azért állítanak ilyen dolgokat, hogy Krisztus feltámadott, mert valamit elvesztettek ebben az életben, valami nincs nekik, hát kivetítik egy mennyei képernyőre és attól várják és remélik.
Egyszóval, kedves testvérek, nagy bátorság, sőt, nyugodtan mondom, nagy kockázatvállalás kell ahhoz, hogy valaki a keresztyénség útján járjon. Az a tanár, aki akkor meghallotta és befogadta az evangéliumot, a különböző kérdésekre mindig csak ennyit mondott: megtértem, – vagyis elkezdtem keresztyénnek lenni, nem tehettem mást, mert Jézus él. Jézus él! És aki ezt tudja, akinek a szívét átjárja ennek a valósága és a boldog bizonysága, nem tud mást tenni, mint hogy Jézus követőjévé, tanítványává szegődik. Nagy bátorság kell ezt vallanod, mert azt hiszik, hogy elment az eszed, – holott a feltámadás a történelem végső értelme, és éppen akkor jön meg az ember esze  (ezt jelenti a görög metanoia szó, amit mi megtérésnek fordítunk), éppen akkor jön meg az embernek az esze, amikor betekintünk ennek a mélységébe. Minden sors, minden történelem, az egész emberi történelem végső értelme a feltámadás, –  a Krisztus feltámadása ennek a megelőlegezése. Nagy bátorság kell ezt vallani azért is, mert a múlandóság és a halál és a bűn erői továbbra is szolgaságukban akarnak bennünket tartani, – újra és újra gyűjtik a maguk áldozatait, a maguk szolgáit, rabszolgáit. Márpedig bármennyire is múlandóság, betegség, nyomorúság és sok baj veszi körbe az életünket, aki a Krisztusé, az szabad gyermek. Ha előre lapozunk a Zsidókhoz írt levélbe a 11. és 12. részéhez, megértjük, hogy a levélíró miért beszél itt ilyen erős szavakkal. Később ugyanis éppen a szabad életre fog bennünket buzdítani. Hát miért engedné el rabszolgáit a bűn és a halál, miért engedne minket szabadon, hiszen bűnünk, nyomorúságunk, vétkünk éppen mindig az, hogy önként oda adjuk magunkat a rosszra. Önkéntes rabszolgái vagyunk a rossznak és a gonosznak.
De azt is mondtam, hogy nemcsak bátorság kell keresztyénnek lenni, nemcsak veszély van benne, hanem kockázatos is, ha nem állnának fönn ezek a külső nehezítő körülmények. Sőt, éppen akkor kockázatos igazán, amikor ezek elhárulnak és eltűnnek, amikor csendességünk van, amikor magunkba tekinthetünk, mert akkor értjük meg, hogy a Krisztus feltámadása, a Krisztus dicsőséges isteni élete, a Krisztus követése a legtöbbet követeli tőlünk, a legnehezebbet: életünk megváltoztatását. Minden máson tud és akar az ember változtatni, mindennek nekiront, mindent ledönt, mindent átalakít, mindent megváltoztat, csak önmagát nem tudja megváltoztatni. Ha végignézzünk a forradalmak történetét, ameddig az emberi szem vissza tud tekinteni a történelemben, mindig azt látjuk, hogy mindig nekifeszült az ember, mindig összeszedte az erőit, mindig megfordította, úgymond, a világot. De ha ennek az okait nézzük, az igazi, mély okokat keressük, akkor egyszerűen ki kell mondanunk, hogy a sok ok mellett egy soha nem jelent meg, – éspedig az, hogy nekünk magunknak is meg kell változni, másmilyenné kell lenni.
Bizony, bátor a Zsidókhoz írt levél szerzője is, amikor döntő módon Jézus Krisztus szenvedéséről beszél, Krisztus szenvedését, engedelmességét, alázatosságát, áldozatát állítja elénk, aztán előre mutat és jelzi Krisztus feltámadását is. Azért bátor, mert a levél, úgy tűnik, a szenvedés apoteózisáról beszél. Olvasom még egyszer ezeket a szavakat: „testének napjaiban könyörgésekkel, esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani Őt a halálból és meghallgattatott Isten félelméért.” Továbbá, azt olvastunk ennek a szakasznak a bevezetésében, hogy Krisztus nem önmagát dicsőítette meg, hanem az Atya dicsőítette meg. Ezért könnyen ahhoz a gondolathoz jutunk, hogy a levél szerzője a szenvedés apoteózisáról beszél. Hiszen, valóban, meg kell találjuk a szenvedés értelmét. De ha megtaláljuk a szenvedés értelmét, vigyáznunk kell, nehogy nagykönnyen a szenvedés apoteózisába essünk bele. Mert nem a szenvedést magasztalja a Zsidókhoz írt levél, hanem az engedelmességet, és az engedelmességben meghozott áldozatot. Ezért mondja azt, hogy nem a Fiú dicsőítette meg önmagát. Sokan voltak, vannak és lesznek a világban, akik a szenvedésükkel dicsőséget szereznek – önmaguknak. Vannak hősök, vannak nagyszerű alakok, vannak önfeláldozó életű emberek, akik előtt fejet hajtunk, akiket megtisztelünk, akiket nagyra tartunk, s holtukban szobrok talapzatára is emeljük és a nevüket a történelem aranylapjaira írjuk. Ám azt mondja a Zsidókhoz írt levél: Krisztus nem önmagát dicsőítette meg, az Atya dicsőítette meg. Ahhoz fohászkodott könnyhullatásokkal, esedezésekkel, hangos kiáltásokkal ott a Gecsemáné kertjében, aki képes Őt megszabadítani a halálból és meghallgattatott, engedelmességéért, istenfélelméért.
A feltámadás egyszerre jelenti azt, hogy felragyog számunkra Isten igazsága, amit Isten a Krisztus keresztjében elrejtett, másrészt Isten kinyilatkoztatja Krisztus feltámasztásával az Ő szeretetét is. Jézus él – énekeltük énekünkben –, Jézus él, mi is élünk. Ő a mi örök és dicsőséges közbenjárónk, Ő a mi főpapunk. Karácsonykor szoktuk idézni János evangéliuma szép Igéjét: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez húsvéti Ige, ez a húsvét diadala, ez Isten szeretetét magasztalja, azt, ahogyan Krisztus önmagát egyszeri és tökéletes áldozatul adta és azt, ahogyan istenfélelméért felmagasztalta Őt az Atya.
Három egyszerű szóval fejezi ki ezt most a Zsidókhoz írt levél, tekintsük bele ezekbe a szavakba. Először is azt mondja, hogy Jézus engedelmes volt és ezért Isten meghallgatta Őt. Engedelmes volt, mert megharcolt Isten üdvözítő akaratáért. Nem kis harc ez, kedves testvérek. Sok-sok imádkozásunk, sok-sok esedezésünk, kérésünk van – egyéni csendességben, szívünkben elsóhajtva, közimádságokban, együttlétekben, felemelt kezű könyörgésekben elkiáltva; de vajon ezekben a kéréseinkben, ezekben a könyörgéseinkben ott van-e az, amit az Úr imádságban minden esetben elmondunk, amire maga Jézus, az engedelmességért megharcoló üdvözítő tanított minket is: legyen meg a Te akaratod!? Krisztus megharcolt az isteni akarat elfogadásáért. Ezt imádkozza a Gecsemáné kertjében: Atyám, minden lehetséges Néked, vedd el tőlem ezt a pohárt, mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az legyen, amit Te akarsz.
Másodszor kedves testvérek azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy Jézus Krisztus ezzel az engedelmességével tökéletességre jutott. Érdekes kifejezés ez: tökéletességre jutni, teljességre jutni. Van aki azt javasolja, hogy talán így kellene fordítani, az egész levél mondanivalója fényében: megszenteltté lett, – hiszen áldozatott hozott, és ez az áldozat megszentelt áldozat volt. Egyszeri, tökéletes, megismételhetetlen, szent és igaz áldozat. Mások azonban megjegyzik, talán jobb lenne ezt mondani, hogy engedelmességében: célhoz jutott. Mindvégig engedelmes volt, ahogyan a Filippi levél Krisztust dicsőítő himnuszában olvassuk, megüresítette magát, alázatos volt és engedelmes mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ezért magasztalta fel Őt Isten, adott Neki olyan nevet, mely minden név fölött való név. Én azonban úgy értem ezt, hogy tökéletességre jutott, ez azt jelenti, hogy meghallgattatott a kérése és az Atya feltámasztotta Őt. Ahhoz folyamodott, aki képes megszabadítani a halálból, egyedül csak Isten képes megszabadítani a halálból – és meghallgattatott engedelmességéért.
És harmadjára azt mondja itt a Zsidókhoz írt levél, hogy és ezért örök üdvösség szerzője lett. Érdekes kifejezést olvasunk itt, hadd részletezzem alaposabban. Akik megnézik ennek a résznek a latin fordítását, ott azt a kifejezést találják, hogy causa salutis, az üdvösség okává lett. Mert az itt szerepelő görög szó igen ritka, még a görög szerzőknél is, és még ritkább az Újszövetségben. Egészen különös mozzanatot takar, azt a pillanatot, amikor az ember a sok érv közül, a sok indok közül kiveszi a döntő indokot. Miután ezt a szót leginkább a jog nyelvén használják a görögök, azt a pillanatot jelöli, amikor egy peres eljárásban az ügyész behívja a koronatanút, aki elmondja a döntő tanúbizonyságot a vádlott ellen. Vagy, fordítva, amikor az ügyvéd előveszi a felmentés mellett szóló végső és mindent meghatározó érvet. Nem az ürügyet, hanem az okot. Amikor Jézus Pilátus előtt állt, a helytartó háromszor mondja ezt a szót. Betuszkolják Jézust, rátekint, és rögtön azt mondja az elhangzó vádra: semmi kárhozatra valót nem találok benne, nem találok benne okot, hogy elítéljem. Aztán amikor tovább folyik a peres eljárás, Pilátus megint azt mondja: de értsétek meg, nincsen benne semmi ítéletre méltó. Ugyanezt a szót használja. És aztán harmadjára is kiáll, és azt mondja: hadd bocsássam el Őt, mert nincsen benne semmi ok, nincs alapja, nincs forrása, nincs benne olyan tény, ami alapján elítélhetném Őt. És ennek ellenére az ártatlant, akiben nem találunk okot, hogy elítéltessék, elítéli az ember.
Elítéli. Igen, mert az ember a másikban mindig csak haragra, harcra, háborúra való okot keres, a casus belli-t. Ez az egész emberi történelem, újra meg újra kiáltjuk a casus belli-t. Egy vita, egy torzsalkodás, egy ügy, egy döntés, bármi jön, és máris összeszaladnak az emberek harcra gyúlva, hogy megtalálták végre az okot! Néha ezt úgy mondjuk, hogy megtalálta az ürügyet, aminek a címén nekironthat a másiknak, aminek a címén halálra taposhatja a másikat, aminek a címén fölébe kerekedhet a másiknak, mert azt hiszi az ember, hogy a másik élete árán szerez magának életet. Azt hiszi az ember, hogy a másik legyőzésével hosszabbíthatja meg a magáét, azt hiszi az ember, hogy a másik eltaposásával juthat előrébb valamit.
A Zsidókhoz írt levél most azt mondja, hogy van ok a Krisztusban. De az nem casus belli, az nem causa damnationis, az nem kárhoztatás oka, hanem causa salutis, ez az üdvözítés oka, – Jézus az egyetlen ok, Jézus az egyetlen alap, Jézus maga, egyedül Ő, amiért van üdvösség. Így énekeljük egy másik húsvéti énekünkben, ha Ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat, – akkor az ember az elveszésnek, a bűnnek, a halál spiráljában zuhan, zuhan alá, és hiába próbálja az életet többre és nagyobbra rakni, sőt, hiába hisszük, hogy fölfelé haladunk, fölfelé repülünk, emelkedünk, megdicsőítjük önmagunkat, – mert közben csak hullunk alá.
Krisztusban van ok, Ő az üdvösség oka, egyedül Ő. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél rögtön ez utána, hogy örök üdvösség szerzője lett azokra nézve, akik követik Őt, akik engedelmeskednek Neki, akik elfogadják a meghívását, akik átélik és átérzik annak a hallatlan kockázatát – hadd ismételjem meg még egyszer –, hogy aki kimondja, átéli, hogy Jézus él, annak elkezd változni az élete. Ez a legnagyobb kockáztatás. Nem maradok többet a halálban, nem maradok többet a bűnben, nem maradok meg a rosszban, pedig már belefészkeltem magam, már megegyeztem vele, már kiegyeztünk, már megkötöttük a kompromisszumokat, már koalícióba léptünk a halállal (ahogy egy helyen Ézsaiás próféta mondja). A halál lett a szövetségesünk. De Jézus él és kihív bennünket ebből a halálból életre, igazi életre, üdvösségre.
Az üdvösség: szabadulás. Az üdvösség megmenekülés, az üdvösség tágas tér, az üdvösség életbőség. Azokat az ószövetségi képeket idéztem most zsoltárokból, prófétáktól, amelyek megértetik a mi számunkra is, hogy milyen súlya és felfoghatatlan jelentősége van annak, amikor azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy a Krisztusban való megszabadulás  nem egy ideig-óráig való mozzanata az emberi életnek, amikor egy kicsit fellélegzünk, kidugjuk az orrunkat a víz fölé, szippantunk egy kis levegőt és újra leránt bennünket az örvény. Kihúztál a sáros fertőből – mondja egy helyen a zsoltáros –, és szép egyenes kőre állítottad lábamat. Körülvettek a halál kötelei – mondja egy másik zsoltáros –, de Te megszabadítottál és tágas teret nyitottál nekem. Eledel nélkül éheztünk és szomjúhoztunk – mondja egy szép zsoltár –, de Isten megnyitotta az Ő életbőségét. Betegség húzott le, és már-már halál szélén voltam, de Te megszabadítottál az oroszlán torkából – mondja megint egy másik zsoltár. És most azt mondja a Zsidókhoz írt levél: ez a szabadulás, ez a megmenekülés, ez a gyógyulás, ez a tágas tér, ez az életbőség az, aminek Krisztus az oka, Krisztus a szerzője, Krisztus a forrása, - és ez az üdvösség örökkévaló.
Húsvétkor nem csak egy napot, egy szép napot ünneplünk (azt is!), hanem azt, hogy megnyílik az örökkévalóság. Ahogyan megnyílott Krisztus sírja és kilépett, úgy nyílik ki az ember bezárt világa, és kiléphetünk Isten örökkévalóságába. Így hív meg bennünket Isten minden húsvét-ünnepünkön, minden alkalommal, mikor áthatja a szívünket ez a diadal, hogy Jézus él! És mint az az egykori tanárember, mi sem tehetünk mást, elkezdünk keresztyénné lenni. Mert Jézus él, mert felfedezzük, hogy benne és nála van az élet forrása.
És mi lesz a világgal? – kérdezik tőlünk. Mi lesz ezzel a folyton romló, széteső, züllő, halálba hulló világgal, mi lesz ezzel a világgal, amelyik annyira szeret táncolni síppal, dobbal, nádi hegedűvel, még csendes halálnapon is járni a haláltáncot, mi lesz ezzel a világgal? Nemrégiben egy lelkipásztor naplóját olvastam, aki végigszenvedte a keresztyénüldözést. Sokat szenvedett, sokat nyomorgott, sokszor kellett átélnie azt, amit a Zsidókhoz írt levél mond a hit hőseiről írott szakaszban, hogy Ábeltől kezdve, az igazak üldöztettek, megölettek, bujdostak, mindenük elvétetett, mindenüktől megfosztattak, megverettek, megostoroztattak, megköpdöstettek, bolondnak tartották, és félretaszították őket. Ő maga is átélte ezt. Mondhatta volna, írhatta volna visszaemlékezéseiben, hogy nem baj, hadd hulljon a világ és hadd emelkedjenek Isten gyermekei dicsőségre és diadalra. De figyeljetek, milyen csodálatos a húsvéti történet, ahogyan Jézus a tanítványai közé lép, ahogyan elmegy az emmausi útra két szomorkodó tanítványával, ahogyan Jézus ott, a Galileai-tó partján megismétli a csodálatos halfogást és a partra érkezőket sült hallal és kenyérrel várja, lám, ide támadt föl, ebbe a világba támadt föl, nem magára hagyja ezt a világot. És ember-testben támad föl, jelezvén, hogy Istennek az az eredeti szándéka, hogy jónak, igaznak, szépnek istent-ismerőnek, Isten dicsőségét visszatükrözőnek teremtette az embert, ez az Istennek a végső szándéka is. Hát mi lesz a mi romló és halálba hulló világunkkal? És azt írja ez a lelkész a naplójában egy ponton: „én hiszem, hogy romló világunk mégsem semmisül meg, ez a semmibe hulló világunk mégsem hull a semmibe, hanem a Messiás ölébe pottyan.” Csodálatos és mély tapasztalat ez, és csak az tudja ezt mondani, aki tudja, hogy Jézus él, csak az látja így ezt a világot, aki engedelmes a mi Krisztusunknak. Csak az tudja ezeket a szavakat mondani, aki már a Jézus szemével, és a Krisztusnak engedelmes tanítvány szemével lát, és a Jézus életében élve él.
Csodálatos és mély tapasztalat ez, mert kimondja, hogy a szeretet mélyebb, mint a bűn. A bűn leránt bennünket úgymond a semmibe, de a semminél is mélyebb az Isten szeretete. És kimondja, hogy erősebb ez az isteni szeretet, mint a halál. A halál az utolsó – mondjuk mi –, a halál a végállomás – mondjuk mi –, a halál a végső megsemmisülés – mondjuk mi. De Jézus él! Isten szeretete erősebb, mint a halál. A világ, tegyünk róla bizonyságot, a Messiás ölébe fog hullni. De hogy ez ne legyen olcsó szó és üres optimizmus, előtte az első szót is ki kell mondanunk: Jézus él! Ő az oka, Ő a forrása az örök üdvösségnek, a szabadulásnak, a gyógyulásnak, a helyreállításnak, az istenihez való hazaérkezésnek. Ez húsvét, ez a mi nagy ünnepünk, ennek a beteljesedését ünnepeljük, magasztaljuk és reméljük magunkra nézve is. Ez húsvét: az üdvösség ígérete. Legyen ezért dicsőség most és minden időben a mi Istenünknek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Három egyszerű megjegyzést szeretnék a felolvasott Ige magyarázata elé bocsátani. Az egyik, hogy ez a mai napra kijelölt Ige mélyen megrázott és megdöbbentett engem, – el is tökéltem azt, hogy ezentúl másképp lesz. Megrázott, hogy milyen keveset prédikálok én a szeretetről. És mi mindannyian, milyen keveset beszélünk a szeretetről, milyen gyorsan elütjük azzal, hogy ez egy szentimentális dolog, a régi időkbe tartozik, vannak ennél fontosabb dolgok. Dehogy! Nincs ennél fontosabb dolog! És ha egy igehirdető rádöbben arra (hadd dicsérjem meg magam részben, mert ez egy jófajta rádöbbenés), hogy mennyi mulasztása van, mert keveset prédikált a szeretetről, akkor az jófajta megrendülés. Hozzáteszem, alázattal: bizony, sok mulasztásunk van, mert keveset beszélünk a szeretetről és még kevesebbet gyakoroljuk magunkat a szeretetben. Itt pedig, a törvényt szeretetben összefoglaló szavak után, azt mondja Jézus, hogy ez a két legnagyobb parancsolat, nincsen ezeknél nagyobb, nincsen ezeknél fontosabb, nem áll ezeknél előrébb semmi, mozgasson bennünket bármilyen érdek, bármilyen ügy, bármilyen helyzet. A másik előrebocsátott megjegyzés, is részben ide tartozik. Amikor hatodikos korunkban elkezdtük a Toldit tanulni fejből, a magyar tanárunk állandóan azt mondta nekünk, hogy: kisfiam, ha álmodból felébresztenek, ezt akkor is tudnod kell. Nyilván, ez afféle nyomatékosító mondata volt akkoriban a tanároknak, azt akarták vele kifejezni, hogy nincs mese, ezt meg kell tanulni fejből, szívből, mindenképpen, és ha az ember legmélyebb álmából ül föl, akkor is elmondja a Toldi összes énekét. Csodálatos az, hogy Jézus szavai éppen a fordítottjára utalnak ennek, hogy ugyanis ideje felébredni az álomból, a sokféle álmunkból, a sokféle utópiából és fantazmagóriából, a képzelgésekből, és fölébredve megkérdezni önmagunkat: tudjuk-e a legfontosabbat és a legnagyobbat? A harmadik megjegyzés is erre a történetre. Csodálatos a számomra, hogy mikor Jézus már ott van Jeruzsálemben, a templom tornácán és mindenféle vitákat lefolytatott már korának mindenféle hatalmasával, befolyásolójával, érdekcsoportjával, elöljárójával, – csodálatos, hogy ez a kérdés egyáltalán ott felvetődött. Nézzünk bele.
Milyen meghökkentő, ahogy egy írástudó odaáll Jézus elé és megkérdezi Tőle: mi volna minden a parancsolatok közül az első. Ez azért meghökkentő, mert Jézus egész üzenete ez: szeretet! Ha szabad ezt mondani – ez volt Jézus programja. Ha föllapozzuk a Hegyi beszédet és beleolvasunk Jézus súlyos szavaiba, látjuk, semmi mást nem tesz, mint magyarázza a parancsolatokat és a törvényt, és újra és újra emlékezteti az övéit arra, hogy ez a parancsolat, ez a nagy parancsolat. Ebbe a kettőbe foglaltatik össze minden.  És Jézus minden szava is erre fut ki, amikor Isten gyermekeinek életrendjét magyarázza. Amikor meghív bennünket a jó életre, a boldog életre, akkor is minden a szeretet körül forog. Nem is tudnánk másképpen mire vélni Jézus hihetetlen szigorát, amikor ilyeneket mond, például: megmondatott, szemet szemért, fogat fogért, én meg azt mondom, hogy imádkozzatok azokért, akik titeket átkoznak, és áldjátok azokat, akik titeket üldöznek. Megmondatott, tiszteld atyádat és anyádat, én pedig azt mondom, aki szívében azt mondja apjának vagy anyjának, hogy ráká, bolond, méltó a gyehennára. Olyan felfoghatatlanul és radikálisan szigorú Jézus, hogy szinte azonnal el is dobnánk magunktól a tanítványi életet, ha nem értenénk, hogy minden szava, minden utasítása, a régi törvény magyarázata mind a szeretet törvényében gyökerezik. Aztán, földi életútján sokszor előkerül Jézusnak ez a programja. Ha valakit megkérdeznek a mai világban, és nem kell feltétlenül a politikára gondolni, mi az életprogramod, vagy ha kicsit amerikásan akarom fogalmazni: mi az életfilozófiád (mert ott a filozófia azt jelenti, hogyan akar az ember élni, hogyan rendezkedik be), nyomban idekerül a kérdés. Hallottuk Mózes V. könyvéből a „sőma Izrael”-t, amit a kegyes zsidók mind a mai napig reggel és este elmondanak Mózes rendelése szerint, – az imaszíjaikra, a homlok-szíjra, az ajtófélfára az Isten szent törvénye van felírva. Továbbá ott van a mózesi parancsban az is: ezt hirdesd, erre tanítsd gyermekedet és erre tanítsd unokádat is, és ezt add tovább nemzedékről nemzedékre. Egy az Úr, a mi Istenünk és szeresd az Urat, a te Istenedet! Jézus korában is mondták a sömát; nem kellett azt valami nagy közösségben hangos kikiáltónak recitálnia, –egyéni csendességében, a családjában, a közösségeiben gyakorolta az ember. Ezt hirdesd házadban, ezt, amikor útfélén vagy, ezt, bármi dolgod van a világon, ezt hirdesd: szeresd az Urat, a te Istenedet!
Vagyis, a provokatív kérdést szegeznek Jézusnak ott, a templomban. Igazhitűségét kérdőjelezik meg, ezt okkal feltételezzük, erről volt szó. Néhány körülményt hadd idézzek még, hogy ezt jobban megértsük, és ha igazán a mélyére szeretnénk jutni. Lukács evangélista írja le, hogy amikor visszatért a hetven tanítvány a missziói útról – Jézus küldte őket Galilea falvaiba, városaiba az Isten országát hirdetni, és csodatevő hatalmat adott nekik, gyógyító erőket adott át, hogy jelekkel is meg tudták erősíteni az üzenetet -, egyszóval, visszatértek és beszámoltak Jézusnak, akkor Jézus fölujjongott: láttam a sátánt, mint egy villámlást aláhullani az égből! És ekkor, éppen ekkor odalépett Hozzá egy farizeus, akit Jeruzsálemből küldtek ki Jézus után kémkedni, és  megkérdezte Jézustól (hogy kísértse Őt, mondja az evangélista, vagyis csapdába akarta csalni), nos, kérdezte, mi a legfőbb parancsolat? És akkor Jézus elmondja, hogy ugyanazt, amit itt hallunk: a szeretet parancsát. Láttam a Sátánt aláhullani az égből, mint egy villámlást  - mondta az imént. Minek kell akkor felragyognia, minek kell akkor felemelkednie, minek kell akkor érvényre jutnia, miért hullott alá a Sátán, minden rossz szerzője, minden gonoszság forrása, bűnre csábítónk és egyúttal vádolónk? Az Isten szeretete törvényének kell felragyognia! Aztán egy más alkalommal, Jézus a mennyek országa titkáról beszélt, és arról a csodálatos útról, amit az Isten mintegy előábrázolt Mózes történetében. Az a régi történet az eljövendők árnyéka volt. Azt olvassuk Mózes V. könyvében, hogy ezeket a parancsolatokat, törvényeket és rendelkezéseket Isten úgy adta népének, hogy ő közben úton voltak arra a földre, amelyet Isten megígért atyáiknak. Átmenőben voltak. Most csak ezt a szót írjuk a szívünkbe kedves testvérek, hogy: átmenőben. Amikor Jézus az Isten országa titkairól beszél és arról, hogy megkaptuk rá a meghívót, jelzi, hogy el lehet indulni, lehet rátérni arra az életre, amit nevezhetünk így: átmenő élet, zarándok élet, zarándoklat az Isten országa felé. Ismerjük ezt a jelenetet: odalép egy fiatalember Jézushoz, és azt mondja, hogy Mester, én minden parancsolatot megtartottam, minden rendelkezést, minden szabályt, amit a mózesi törvény előír, – mit kell még cselekednem, hogy örök életem legyen? S akkor Jézus megkérdezi tőle, hogy tényleg tudja-e a törvényt? Mert mi a törvény? Szeresd felebarátodat, mint magadat, ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj. Mire az ifjú: én ezeket mind megtartottam. Jézus erre azt mondta neki: akkor már csak egy van hátra, hogy élj eszerint, add el mindenedet, oszd szét a szegényeknek, jer és kövess engem. És ez a fiatalember megszomorodva ment el.
Itt pedig, a templomban, két előzménye van ennek a firtatásnak. Mind a kettő fontos és minden allegorizálás nélkül vonatkoztatható minden időre. Először a Heródes-pártiak kérdezték Jézust az adópénzről. Fizessünk a császárnak adót, ne fizessünk a császárnak adót? A Római birodalomban minden zsidó alattvaló volt, kevesebb joggal, mint egy római polgár, de több kötelességgel, például adózniuk kellett. És azt, hogy hova fizetjük be az adónkat, hogy van-e nemzeti adóhivatal, vagy éppen más hatalom adóbugyraiba kerül be a pénzünk, ez szimbolikusan kifejezi azt, hogy szabadok vagyunk-e, vagy nem vagyunk szabadok. Ez tehát a szabadság kérdése volt. Ezt firtatják a Heródes-pártiak Jézustól. Óriási irónia van benne, mert Jézus idején egyetlen párt egyezett ki a rómaiakkal. Egyetlen megalkuvó párt volt, éppenséggel a Heródes-pártiak. Ők Rómába jártak, onnan kapták az instrukciókat, onnan hozták az üzeneteket, oda dörgölőztek. Heródes is csak báburalkodó volt, de a zsidók között is voltak olyanok, akik azt mondták: így kell ennek lennie. És ők kérdezik, hogy kell-e a császárnak adót fizetni vagy nem?! Persze hogy kellett – szerintük. Provokáció volt tehát a kérdés, vajon Jézus a partizánok közé tartozik-e, felforgató-e, vajon azért jött-e Jeruzsálembe, hogy szabadságharcot indítson?
A másik kérdéssort a szadduceusok tették fel, akik a feltámadás felől firtatták Jézust. Ismertetik Jézussal a levirátus törvényét, mely szerint ha utód nélkül halt meg valaki, akkor a testvére kötelessége volt feleségül venni az özvegyet, hogy utódot támasszon, ha ő is meghalt, akkor jött a soron következő testvér. Mindenképpen utódot kellett támasztani. Ennek kapcsán aztán előadtak egy rabulisztikus tanmesét: meghalt egy fiú, az öccse feleségül vette az özvegyét, ő is meghalt, jött a következő testvér, és így tovább, egészen hat testvérig. Na, aztán a feltámadáskor, a mennyek országában kié lesz majd az asszony?  Itt is látnunk kell az iróniát, mert a szadduceusok arról voltak híresek, hogy nem hittek a feltámadásban. Akkor miért firtatták Jézust a feltámadásról? Nyilván sarokba akarták szorítani azzal, hogy Jézus maradi, konzervatív-pietista-fundamentalista, aki régi dolgokban hisz, angyalok meg feltámadás, meg Isten teremtette a világot!
És végül, harmadjára – így mondja Márk evangélista – egy írástudó (vagy éppen farizeus) odalépett Jézushoz - most jönnek a hívők! – és megkérdezte Jézustól: melyik az első minden parancsolatok közül? Máté evangélista részletesebben mondja el, a provokatív kérdésben az is benne van, hogy melyik parancsolatot kell mindenképpen – ha minden kötél szakad –megtartanom, hogy az Isten országába bejussak. Melyik az a parancsolat? Vagyis a farizeus most megismétli a gazdag ifjú kérdését, és megismétli azt is, amit még Galileában vetettek fel Jézusnak,  szintén a farizeusok. Jézus elmondja a feleletet. Az írástudó megdicséri és azt mondja: jól van mester, igazán mondottad, hogy egy Isten van és nincsen kívüle más és ez a lényeg: szeretni Őt teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőből,  és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, ez többet ér minden égő áldozatnál és véres áldozatnál! Előbb hadd szóljak erről, kedves testvérek.
Ez az írástudó, írástudó farizeus mégiscsak át van itatva azzal, ahogyan a nagy parancsolatot Isten prófétái nemzedékeken, évszázadokon keresztül értelmezték. Mondhatnám, itt, éppen Márk evangéliumában derül ki, hogy a próféták – mai szóval – a legkevésbé sem tartoztak a progresszívek közé. Általában az a képzetünk, hogy Isten népének elfajzása azt jelentette, hogy megtorpantak a haladás útján, megcsontosodtak a dolgok – és akkor jöttek a próféták, a progresszív alakok, akik aztán előbbre lendítették az Isten népét. Mondtak valamit, amivel kizökkentették Isten népét a  rossz beállásából, például abból, hogy ragaszkodtak a régi, elavult, poshadt dolgokhoz. Szóval a progresszív próféták... Pedig dehogy. A prófétákénál konzervatívabb szemlélet nincsen, hiszen mindegyre erre az isteni törvényre emlékeztettek, nem előre akartak menni, meg nem is visszafelé, nem az érdekelte őket, hogy a múltban sok szép dolog rejlik, meg kell menteni, vagy fordítva, ott kell hagyni a múltat, mert a jövőben van ott a sok szép dolog. A próféták az örökkévalót keresték és arra emlékeztették Isten népét, hogy nincs fontosabb az Isten és az ember rendezett kapcsolatánál. Minden azon múlik, hogy kapcsolatban vagyunk-e az élet forrásával, és milyen kapcsolatban vagyunk az élet forrásával.
Ezért mondja Ámos, szinte a legelső a próféták sorában: irgalmasságot akarok, nem áldozatot. És itt az irgalmasság szó úgy is fordítható, hogy: szeretetet akarok, és nem áldozatot akarok. Igen, a mózesi törvények előírják, hogy a nép áldozatokkal fejezze ki a bűnbánatát, az alázatát, a töredelmét, hogy ilyen módon tegyen felajánlást, – de a próféták jelzik: sohasem adhatod magad helyett az áldozatot. Pestiesen mondom – nem szúrhatod ki az Isten szemét azzal, hogy odaadsz Neki valamit a magadéból, de nem magadat. Ezért mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy az Ószövetség áldozati rendje csak előkép lehetett, az eljövendők visszavetülő árnyéka, mert egyetlenegy áldozat sem volt képes eltörölni a bűnt, mert ha képes lett volna, akkor megszűnt volna az áldozás. Jézus Krisztus áldozata az, amely egyszer s mindenkorra eltöröl mindenfajta bűnt, és egyúttal eltörli a bűnért való áldozást is! És itt, a Krisztus áldozatában fénylik fel Isten csodálatos szeretete. Krisztus után nincs többé bűnért való áldozás, csak Istenhez való odatérés, Isten megmentő kegyelmének az elfogadása.
Azért kell ezt hangsúlyozni, mert ha nincs beírva a szívünkbe a „halljad Izrael”, vagyis ha nem engedelmeskedünk a szívbe írt törvénynek, a szeretet törvényének, akkor újra belépünk a másik odaáldozásának, a bűnbak-képzésnek az elképesztő spiráljába. Egy francia-amerikai antropológus filozófus, René Girard szerint az egész emberiség története a bűnbakképzésről szól,  – kivéve a Krisztusét, ő a kitörési pont. Az egész emberiség története az, hogy mindig áldozni kell, mindig áldozattá kell tenni valakit, és mindig áldozatnak érzi magát valaki. És ha ártatlanul lett áldozattá valaki, akkor valaki, akit felelőssé tehetünk a hibáért, aztán kiderül a bűnbakról, hogy nem ő volt a felelős, de akkor ki a felelős? – és végig így ad infinitum -  ez az egész emberiség története, kicsiben és nagyban egyaránt. Kik firtatják ott Jézust? – A Heródes-pártiak, a politikusok. Aztán kik firtatják Jézust? – A szadduceusok, a filozófusok. És kik firtatják Jézust? – A farizeusok, a kegyesek, a teológusok! Mindenki benne van ebben a borzasztó körben: folyton újra írjuk az emberiség történetét, kirostáljuk a felelősöket, akik egykor, persze, nem érezték magukat felelősnek. Ma is így van –  gyártják a felelősöket. De biztos vagyok benne, hogy száz év múlva megint jön egy csapat, újra írják a történelmet (ha még leszünk), és keresnek újra áldozatot és bűnbakot, –  mindig oda kell dobni valakit. De kinek és miért? Tényleg, Minotaurus istenünk volna, kielégíthetetlen étvágyú, akihez be kell menni a labirintusba, és oda kell dobni azt, ami tiszta, igazi és szent?
Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat –  mondja az írástudó, és hozzátoldja: ez többet ér minden égő áldozatnál és véres áldozatnál! Itt cseng halljuk Ámos próféta szava és Ézsaiásé és Jeremiásé, és halljuk Ezékielét, és halljuk Dánielét – irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Szeretetet akarok, nem áldozatot, életet akarok és nem rítusokat, gyermekeket akarok és nem bűnbakokat. Fölszabadított embereket akarok és nem felelősöket, Isten gyermekeinek csodálatos szabad világát akarom és nem ezt az őrült játékot, ami azóta tart, amióta az ember a maga ellenségévé tette Istent.
És miután látta Jézus, hogy bölcsen felelt, ezt mondta neki: nem messze vagy az Isten országától. Nehézkesen hangzik ez a fülünknek, úgy igazítanánk: nem vagy messze az Isten országától. De hagyjuk meg, hogy most ez a nehézkes szórend adja vissza  pontosan azt, amit Jézus mond. Nem messze –, lehetne így is mondani, hogy közel, mégis így mondja: nem-messze vagy az Isten országától.
Csoda van itt, kedves testvérek! Egy drámai esemény-sor kellős közepén vagyunk. Jézus Jeruzsálemben van, hogy összegyűjtse Isten gyermekeit, mint kotlós a csibéit. Jézus Jeruzsálemben van, hogy fölfényeskedjék az Isten dicsősége, hogy tanításával, igazságával fölragyogtassa ezt az igazságot. Jézus Jeruzsálemben van, hogy megfeszíttessék, és föltámadjon és egyszer s mindenkorra való örökérvényű áldozattal bepecsételje Isten mentő szeretetét. Ez három dimenziója Krisztus küldetésének – és mind a három ott van egyszerre is. Ott van ebben a forgatagban, ott van ebben a firtatásban, amikor lassan már-már törvényszéki meghallgatássá alakul a dolog. És egy ellenség – kizárólag provokatív szándékkal – kérdezi Jézust a legfőbb törvény felöl. És mégis. A kétperces beszélgetés végén, jelzi az evangélista –, látta Jézus, hogy bölcsen felel. Vagy ahogy a más evangélista rögzíti, maga Jézus mondja neki: jól feleltél! Ez a nagy csoda! Az ellenség egy perc alatt barát lett, az ostoba provokátor, a firtató bölcsen felel. A Jézus ellensége már-már a Jézus követője lesz Az igazságot elfacsarót és darabokra hasogatót megérinti a prófétai ihlet, és ő maga is megérti, mi a dolog lényege, mi az élet veleje, miről szól az Isten-ember kapcsolat.
Bizony nem spekulációval, nem kalkulációval, hanem magával a szeretettel jutunk el az igazságba. Aki beszélni kezd a szeretetről, veszélyes dolgot művel, mert egy idő után a szeretet beszéde, a szeretet hatalma, a szeretet elkötelező ereje elkezdi formálni őt is. Ha hát keveset beszélünk ma a szeretetről, és régi idők szentimentális polcaira utaljuk a szeretetről való beszédet, mint valami porcelánbabát, amivel a vadvilágban nem megyünk semmire, akkor hadd buzdítsak éppen az ellenkezőjére – hadd bátorítsak mindenkit: kezdjen a szeretetről beszélni, mondja este és reggel, otthon és útfélen, ha kell, írja a homlokára! De még inkább a szívébe! A próféta azt ígéri, hogy a törvény kőtáblái helyett a szívnek hústábláiba írja be Isten az Ő szent törvényét. Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat, ez a két fő parancsolat. Nincsen ezeknél nagyobb. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ezt az Igét hallgatva az első benyomásunk az, hogy Jézus közelében nem tud más lenni az ember, mint őszinte. Az őszinteségre azt szokták mondani, hogy nagy erény, de olyan erény, amelyet kordában kell tartani, mert sok kockázatot hordoz magában. Bizony, hamar megtanuljuk, hogy csínján bánjunk az őszinteségünkkel, még azok felé is, akiket szeretünk, nehogy őszinte, keresetlen szavainkkal, hirtelen indulatunkkal megsértsük és megbántsuk őket. Mert ha nem jóra forog a dolog, nemhogy egyről kettőre jutnánk, hanem gyógyítgató műveleteket kell őszinte szavunk nyomán végezni, hogy megbékítsük azokat, akiket megbántottunk. De akkor is csínján bánunk az őszinteséggel, amikor másféle tétje van, amikor az őszinte szónak súlyos következménye lehet. Nem mindenkiben van bátorság arra, hogy a főnöke szemébe vágja azt, hogy rossz főnök, holott az és meg is kéne neki mondani. De sokszor a főnökök sem merik megmondani a beosztottaknak, hogy semmirekellők, mert ha az illető felmond, kereshetik is azt, aki lehet, hogy szelídebb,  de sok időbe telik, míg beletanul a munkájába. Nem beszélve a mindenféle más ügyekben, bajokban való őszinteségről.
Csak egy vonatkozást még hadd hozzak még ide, ezt a fiatalabb nemzedék ezt jobban érti. Nemrégiben statisztikusok kimutatták, hogy az úgynevezett közösségi médiában az emberek szinte kizárólag a szebbik arcukat mutatják. A facebookra csak mosolygós képek, vidám jelenetek, virágcsokrok, cicák, kiskutyák, egyszóval, az életünk szép és napos oldala kerül föl. Az ember nem szereti magát esendőnek, törékenynek, megvertnek, szomorúnak, kétségeskedőnek mutatni. Pedig ez is őszinteség dolga. Jézus közelében azonban – hadd mondjam így – nincs mese, aki Jézus tanítványául szegődik, az a mesterrel való kapcsolatában kénytelen-kelletlen őszinte.
Úgy tűnik, a felolvasott jelenet is ebbe a krisztusi iskolába tartozik. Jézus már harmadjára jelenti tanítványainak, hogy miért megy Jeruzsálembe. Csak az imént történt, mondja Márk, hogy útban voltak Jeruzsálem felé, Jézus ment elől, a tanítványok követték szent rémülettel, mert nem tudták, mi lesz. Ekkor Jézus félrehívta őket, és újra elmondta nekik: íme, felmegyünk Jeruzsálembe, az embernek Fia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra kárhoztatják Őt és a pogányok kezére adják. Megcsúfolják, megostorozzák, megköpdösik és megölik, de harmadnapon feltámad. És hozzá járultak Jakab és János, a Zebedeus fiai, folytatja Márk a történetet, és azt mondták: Mester, szeretnénk, ha megtennél valamit...., hadd üljünk jobb és balkezed felöl, amikor eljössz a Te dicsőségedben. Máté evangélista is elmondja ezt a történetet, de más szavakkal adja vissza lényegét. Ott így mondják a Zebedeus-fiak így mondják: add meg magad a jobb és balkéz felöl való ülést, ha eljössz a Te országodban.
Márk evangélista lejegyzi, hogy Jézus először súlyos szavakkal válaszol a két tanítványnak. Azt mondja nekik: nem tudjátok, mit kértek. Hát éppen az imént mondta: az emberfiát kigúnyolják, megostorozzák, megköpdösik, megölik. Ha pedig fellapozzuk az Evangéliumokat és utána járunk, látni fogjuk, hogy ezek a szavak: kigúnyolják, megostorozzák, megköpdösik, kifejezetten a Krisztus szenvedését írják le, ezek a passió egyes mozzanatainak a szavai. És ezt Jézus már háromszor elmondotta a tanítványainak. Mi több, a Zebedeus-fiúk közül János, a kisebbik ott volt a Megdicsőülés hegyén is, ahol Jézus Mózessel és Illéssel a Jeruzsálemben bekövetkező eseményekről beszélt. Tehát még többet is tudhatott erről, mint testvére. Mégis, ezt kérik. Miért?  Mert ők valamiféle királyságról, dicsőségről álmodoztak. Nem sokkal korábban egy tehetős fiatalember járult Jézushoz, és büszkén mondta magáról, hogy ő bizony, nem az újmódi kapitalizmus első nemzedékében nőtt fel. Azt mondja, Mester, minden törvényt megtartottam, és ebbe bele tartozik az is, hogy ne lopj, tehát nem volt adócsaló, nem a mások zsírján sütögette a maga pecsenyéjét, nem a mások izzadtságából, verítékéből gazdagodott meg. Minden törvényt megtartott. Mégis, kérdezi: mit cselekedjem, hogy bejussak az Isten országába? És Jézus pedig azt felelte – ismerjük jól a meghökkentő szavakat –, menj el, add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, jer és kövess engem! Erre ez a fiatalember, lehajtott fejjel megszomorodva elment. Ekkor megkérdezték Jézust a tanítványok: hát akkor, Mester, ki juthat be a mennyek országába? Mi bejutunk? Mi mindent elhagytunk – mondja Péter, szent izgalommal. S igen, ő otthagyta a csónakot a Galileai- tó partján. És a Zebedeus-fiak is követték Jézust, ők is otthagytak mindent, Jakab is, János is, otthagyták a hálót, követték Jézust. Akkor mi lesz a mi jutalmunk? Máté evangélista jegyzi fel, hogy erre Jézus azt mondta a tanítványainak: majd, ha eljövök az én országomban, megadom nektek, hogy mellettem üljetek, mind a tizenketten. Mintha ezt mondaná: ti, a senkik, ti, akik a Krisztus ügyéért földönfutók lettetek, ti, akik otthagytatok mindent, ti kapjátok meg a jogot, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét nemzetsége fölött. Lehet, hogy ez jár a Zebedeus-fiúk fejében? Vagy valóban így van, amit a Megdicsőülés hegyén történtek kapcsán is hallottunk, hogy nem értettek semmit?
De most nem ez a lényeg, testvérek, csak azt szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy Jézushoz járulva ki kell mondani azt, ami a legbelül van, őszintének kell lenni! És miközben elfogadjuk Jézus kemény szavát, aközben hadd dicsérjük meg a tanítványokat, legalább őszinték voltak. Persze, törtettek is, ahogy Máté evangélista feljegyzi (egy volt a többiek között, akik megorroltak, tudta, mit jegyez fel!), a Zebedeus-fiúk édesanyjukat is odavitték, mert Jézus a női szíveknek jobban engedett. Tehát törtettek, külön álltak. Elmondják azt is az evangélisták (Máté is, aki a többiek között volt), hogy viszály támadt a kérés nyomán, frakció jött létre. Ők ketten, külön Jézushoz mentek, és aztán azt olvassuk: amikor a tíz meghallotta ezt, felháborodtak. Úgy számolgatom, tíz a kettőhöz úgy viszonylik, mint valami parlamenti arány. Hát mit akar a két testvér, Jakab és János? Abszolút kisebbségi kormányzást? Ilyen soha nem volt a világban! Kettő dirigál tíznek, ilyen sehol nincsen – ez diktatúra, oligarchia! Nos, felháborodtak, megsértődtek, zúgolódni kezdtek. Erről majd még szólok. De még ennek előtte még egyszer: Jakab és János annyira azért már át volt itatva Jézus valóságával, hogy kimondják, nem oldalazgatnak, mit akarnak. Nem kötnek háttéralkut, egyenest a Mesterhez mennek: add meg nekünk, hadd üljünk a fődicsőségben közvetlenül melléd!
Jézus azt mondja nekik: nem tudjátok, mit kértek, megihatjátok-e a poharat, amelyet én megiszom? És megkeresztelkedhettek azzal a keresztséggel, amivel én megkeresztelkedem? Figyeljük meg, a két tanítvány rögtön rávágja: megtehetjük, képesek vagyunk rá. Görögből így kellene ezt a szót visszafordítani: van hozzá erőnk. És akkor Jézus azt mondja, hogy igen, úgy van. És tudjuk is a mártíraktákból, hogy János is, Jakab is mártírhalált halt, megitták a poharat. És tudjuk a történetükből, hogy megkeresztelkedtek a Jézus keresztségével, a szenvedés keresztségével, megkeresztelkedtek a tanítványság keresztségével, másokért éltek, másokért adták oda az életüket,  – megtették. Ám akkor azt mondja nekik Jézus, igen, megtehetitek (és meg is fog veletek történni, most köteleztétek el magatokat rá!), de az én jobb és balkezem felöl való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz, akiknek elkészíttetett.
Majd jön a tíz, akikről azt olvassuk: haragudni kezdtek. Itt is speciális kifejezés (görögül: aganakteo), nehéz ezt magyarra lefordítani, több szóval tudjuk csak visszaadni. Először kezdjük a latinnal: indignáltak lettek. Ez most azt a belső, lélektani mozzanatot fejezi ki ez, amikor az emberrel valami jogtalanság történik, valami, ami nem történhetne meg, de nem érzet alapján, hanem tényként: napnál világosabb, hogy nem történhetne meg. Például, becsapnak, rászednek, csúfot űznek belőlem, méltatlanul bánnak velem. Ekkor fellobban az ember. Vagy, például, napnál világosabb egy perben, hogy nekem kell megnyernem a vitást, nekem áll a zászló, a tények, a jogállás, az érvelés minden mellettem szól, – és a bíró a másiknak dönt. És ezzel méltóságomtól foszt meg, a joghoz való jogomtól foszt meg. Milyen finoman mondja ezt most Márk evangélista: haragudni kezdtek. Elindult bennük egy rettentő folyamat. Erről mondja a Zsidókhoz írt levél mondja (a 12. részben), hogy oltsatok ki magatokból minden felháborodást, minden ellenségeskedést, nehogy a keserűség gyökeret eresszen bennetek és felnőjön a szívetekben. Valami ilyesmi kezdődik itt, íme, a keserűség gyökere! Valami megfogant a tíz szívében és máris elkezdtek haragudni. Aztán ha az ember hozzákezd haragudni, azt végletekig fel tudja magában dagasztani! Ismeritek, ugye, kedves testvérek azt, amikor nehéz alvás után feléred az ember, még rosszat is álmodott talán, és már reggel keleszti-dagasztja magában a dühöt, aztán estére jutva összefoglalja aznapi eredményeit, és nem tud másra jutni, csak arra, hogy fokozódott a vele szemben elkövetett igazságtalanság. És aztán a végén mindannyian Bánk bánk-ként járjuk a világot: nincs a teremtésben vesztes, csak én! Senki, igen, csak egyedül én. (Holott mi a mi sorsunk Bánk bánéhoz képest?) Iróniával azt szoktam mondani, hogy talán azért szeretjük ezt csinálni, mert olyan jó dolog sértődötten lefeküdni, attól olyan jól el tudunk aludni. Mint a megbántott kisgyermek, ujjunkat szopva: máma megint megbántottak, máma megint kitoltak velem, máma megint elvettek tőlem valamit! És hiába kérlel Pál apostol (Efézus 4,26), csak lemegy a nap a mi haragunkon. De nem lehet ezt iróniával elintézni. Haragudni kezdtek. Jézus Krisztus szent életre elhívott tanítványai hozzákezdtek önmagukban haragot, neheztelést, indulatot gerjeszteni, pedig a szó voltaképpen csak azt jelenti, hogy felfortyan, fölcsattan az ember valamin. Ma így mondjuk: kiborul az ember. Tehát a többiek,  tízen, amikor meghallották, hogy miről susmusolt a két Zebedeus-fiú Jézussal, kiborultak.
Hogy értsük, milyen súlyos ez, azt is el kell mondanom – és ebben van ennek a történetnek, pontosabban Jézus szavainak a gyógyító ereje! – , hogy Jézus is kiborult egyszer. Éppen nem rég az eset előtt. Azt olvassuk, hogy már úton volt Jeruzsálembe – megváltó halállal szabadítani az embert – amikor gyermekeket hoztak elé, hogy megáldja őket. (Márk 10,13) A tanítványok azonban megfedték azokat, akik a gyermekeket hozták. S miért is ne fedték volna meg őket? Ezek a zsinatoló, izgő-mozgó gyermekek milyen idegesítőek is tudnak lenni, amikor elmélyült, komoly filozófiákról beszélünk, nagy és emelkedett dolgokat fontolunk meg! És amúgy se odavalók a gyerekek, ahol nagy dolgokról van szó. Roppant egy veszélyes társaság ám a gyereksereglet!
Közbevetőleg, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe és szétoszlott a hozsannázó nép, ott maradnak körülötte a gyerekek, a jeruzsálemi kölykök, akik egész nap az utcán csatangolnak – ugyan, mit csinált egy gyerek a régi világban, ha ki van csapva az utcára? –  és ők tovább hozsannáztak, és kiabáltak: üdv a Dávidnak, hozsanna a nagy fejedelemnek. És ekkor, hogy haragra lobbantak a főpapok! (Máté 21,15) Ugyanezt a szót olvassuk: felgerjedtek, kiborultak! És beszóltak Jézusnak: hallgattasd már ezeket a gyerekeket! Azt mondja nekik Jézus: ha ők elhallgatnak, akkor majd a kövek fognak kiáltani! Lám, a gyereksereg időnként tényleg veszélyes tud lenni. És a tanítványok is gyakorolják ezt a felnőtt, férfias védekező dolgot: a gyereknek óvodában a helye, vagy beadjuk az iskolába, reggel 8-tól délután 5-ig oda van kipányvázva (jaj de jó, csináljanak csak belőlük embert a pedagógusok, mert mi úgyse tudunk!) Nos, a tanítványok is beléptek ebbe a szerepbe: félre, a gyermekkel!
Nos így folytatódik ez a rész: ezt látva Jézus, haragra gerjedt!  - kiborult – és ezt mondta a tanítványoknak: engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. (Márk 10,14-15)
Mondtam, ez a szó azt az érzelmi tolulást jelzi, amit valami jogtalanság előz meg. Jézus kiborul. Nincsen nagyobb jogtalanság, mint a gyermekeket elzárni Isten kegyelmétől, nincsen nagyobb jogtalanság, mint Jézus áldó kezét – azért vitték oda ezeket a gyerekeket, hogy megáldja őket! –, elütni Jézus áldó kezét a gyerek feje felöl! Kiborul. Tudjuk, hogy Jézusnak milyen mély emberi érzései voltak, hiszen igaz ember volt, nemcsak igaz Isten. Amikor jelentik neki, hogy meghalt Lázár barátja, könnyekre fakadt. Amikor Jeruzsálemben látta, hogy miféle bizniszt űznek a szent templom körül, kötélből ostort fonván, kihajtotta a kufárokat a templomból, és prófétai haraggal azt mondta: az én Atyám háza az imádság háza és latrok barlangjává tettétek. A Gecsemáné kertjében vért verejtékezve, sóhajtozva, sírva járult az elé, aki képes Őt megszabadítani a keserű pohártól. Voltak Jézusnak - jelzik az evangélisták –, ha szabad ezt mondani, ilyen kitörései: kiborul és ráreccsen a tanítványokra, engedjétek hozzám jönni a kicsinyeket, mert ilyeneké a mennyek országa.
Hadd toldjam ide iróniával a kérdést: netalán ebből következtetett János, hogy akkor neki kell Jézushoz a legközelebb lennie? Ő volt a legfiatalabb a tanítványok közül. Ha már életkor szerint megy a dolog! De félre az iróniával, csak akartam érzékeltetni, hogy milyen mély ez a szó, szívből fakadó indulatot jelez. És még egyszer, hadd mondjam: ez is csodálatos ebben a történetben, hogy ennek is meg kellett történnie. Én nem korholom a tanítványokat, az evangélista nagyon is emberi történetet ír le, és ideje volt, hogy Jézus mellett kifakadjon a hamis vágy is, meg a harag is, a feltolulás is. Ki kell borulni ott, Jézus mellett. És ki kell mondania a tíznek, hogy haragszanak a kettőre, akik egérúton, kiskapun, gyorsabb úton akarták elorozni a többiek elől azt a dicsőséget, ami nem is az övék, azt a dicsőséget, ami Krisztus szenvedésében van elrejtve, azt a dicsőséget, ami Isten mindeneket befogadó irgalmasságát jelenti. Ennek is elő kell jönni!
A Zebedeus-fiúk azt felelték Jézus kérdésére (kiihatjátok-e a pohárt, amit én kiiszom, megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amivel én megkeresztelkedem?) igen, megtehetjük. Igen. És máris folytatja Jézus:  hát ha van erőtök, akkor tegyétek! Vagyis: aki nagy akar lenni közöttetek, legyen a szolgátok, aki közületek első akar lenni, mindeneknek szolgája legyen, mert az embernek Fia sem azért jött, hogy Neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért. Ha megtehetitek, ha kiihatjátok a pohárt, ha megkeresztelkedhettek ama keresztséggel, ha be akartok kérezkedni a Jézus dicsőségébe, akkor tudjátok meg, hogy ott fordított a sorrend, ott az erősnek kell hátulra állnia, ott az elsőnek kell a sor végére állnia, ott az, aki beülne a dicsőségbe, hogy szolgáljanak neki, ő  maga fog másoknak szolgálni. Figyeljétek meg, mit mond Jézus. Nehezen tudunk erről beszélni, én magam is nehezen találok kifejezéseket rá, mert nem társadalmi hierarchiát jelöl. Nem a szívünk nagy igazságtevő gondolatát mondja ki Jézus. Nem a mi szívünk gondolatára rímel a szava. Mi ez gondoljuk: igen, aki első volt, az menjen a sor végére; aki fenn volt, kerüljön alulra. Erről a pogányok is tudnak beszélni, és még időnként mi használjuk a szerencsekerék képét: aki beszáll a szerencsekerékbe, az egyszer fönn, egyszer meg lenn, csak bírja a gyomra. De Jézus nem erről beszél, nem ezt mondja a tanítványoknak, hogy az én országom egy olyan ország lesz, ahol mindenki, aki eddig nagy volt, hátra kerül, ledöntjük királyokat, a nagyokat, mindent elveszünk a hatalmasoktól, Robin Hood-ok, Rózsa Sándorok leszünk, a szegényeket meg előre toljuk, hadd üljenek be egy kicsit ők is a hatalomba. Aztán, ha már beültek a hatalomba és nagyok lettek, fordul egyet a kerék, és ők is lekerülnek alulra. Mert, úgymond, a szerencse forgandó. Nem erről beszél Jézus, nem izgatja földi igazságtétel. Még csak azt se mondja, hogy akik erősek, erőtlenné lesznek, és akik az elsők, tehát hatalmasok, minden erejüket elveszítik majd, hanem azt mondja, ha van erőd, van képességed elöl ülni, akkor azt állítsd a másik szolgálatába. Márknál egészen pontosan így van: hanem aki nagy akar lenni közöttetek, legyen a ti szolgátok – az erejével, a képességével, a neki adott adományokkal, az ajándékokkal, mindenestül legyen a másik szolgája.
Jézus sok példázatban megpirongat minket. Ha Istentől bőséget, áldást kapunk, tele a kezünk akkor ne legyél olyan – mondja Jézus –, mint az a gazda, akinek gazdag termése volt és leült, és kiokoskodta, hogy lebontja a csűröket, nagyobbakat épít, elteszi, és ezt mondja magának: én lelkem, tedd magad kényelembe, egyél, igyál, élvezd az életet. És Jézus beleszúrja ebbe a történetbe – és ez egy mindennapos történet! –, bolond, még ma éjjel elkérik a te lelkedet, és kié lesz mindaz, amit önmagadnak gyűjtögettél? (Lukács 12,20) Lássuk meg az isteni szándékot ebben a példázatban: ha áldást, erőt, tehetséget kaptál, ha első helyre kerültél, akkor ne mondd, hogy egyél, igyál én lelkem, tedd magad kényelembe, hosszú időkre biztonságban vagy, hanem szolgálj azzal, amit kaptál, oszd meg a másikkal! Vagyis, mintha azt mondaná Jézus: ha első vagy, menj el a sor végére és nézd meg, kik vannak a sor végén. Dicsőségbe jutottál, menj el a sor végére és nézd meg azokat, akik dicsőség nélkül valók. Erőket és áldásokat kaptál, menj el a sor végére és nézd meg, miképpen vannak azok, akiknek nem jutott.
Még egy helyen halljuk ezt a szót, hogy felháborodtak (kiborultak), ez is a tanítványokról szól. Akkor már mind a tizenketten beleestek ebbe, amikor Mária megkente Jézust. Márk 14,3-9) Összetörte az alabástrom-szelencét, 300 dénárt ért, a tanítványok gyakorlatiasak voltak, és jól tudták az értékét. De amikor mindezt látták – mondja az evangélista – haragra lobbantak, zúgolódni kezdtek, kiborultak, és azt mondták, hogy ezt, ezt a tékozlást! Ezt el kellett volna adni, és a pénzt szétosztani a szegényeknek. Ekkor Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy miért bántjátok ezt az asszonyt, temetésemre nézve cselekedte ezt!? Ha segíteni akartok a szegényeken, bármikor megtehetitek, mert a szegények mindenkor veletek lesznek. Segíteni akarsz? – Menj a sor végére. Első akarsz lenni? – Ereszkedj alá. Dicsőségét akarod az Úr Jézus Krisztusnak? – Menj le a dicstelen helyekre. Mert – mondja Jézus – az embernek Fia nem azért jött, hogy Ő neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Megihatjátok-e a pohárt, amelyet Ő megivott, megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel Ő megkeresztelkedett? Őszintén mondjuk csak Neki, a Mesternek: igen, megtehetjük – és legyünk készek arra, hogy ahova Ő oda küld, oda menjünk, mert éppen oda küld, ahol az Ő dicsősége rejtezik.
Azt mondja egy más helyen a tanítványoknak, ha az éhezőnek enni adtál, ha a szomjúhozónak inni adtál, ha a mezítelent felruháztad, ha a börtönbe zártat meglátogattad,  – velem cselekedted meg (Mt 25,36). Mester, add meg nekünk a jobb és balkéz felől való ülést – kérik a tanítványok. Azt nem a Krisztus dolga megadni, hanem a Mennyei Atyáé. A Krisztus tanítványainak az dolga, hogy kövessék a Mestert, kövessék fel a magasságba, kövessék le a mélységbe, kövessék a dicsőségben, kövessék a gyalázatban, kövessék a keresztig, és megtalálják Őt a nyitott sírnál, hogy egész életük erre a nagy isteni titokra formálódjon át. Ez a titok az Isten befogadásának a titka, ez a titok az Isten erejének a titka, ez a titok Istennek és az Ő gyermekeinek a titka. Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa. Nyitva az út. Jézus vár benneteket, hogy igazán és őszintén föltáruljon, hogy kik vagytok, hogy megmutatkozzék, hogy ki Ő – és Őbenne meglássuk a szabadulást, az új életet, az üdvösséget.
Ámen

Ahogy olvastam az igét, kipillantottam a szemüvegem mögül, és láttam kíváncsi tekintetekben a kérdést, hogy rendben, van, ez a Bibliaolvasó Kalauz szerint a napi ige, de mégiscsak százesztendős jubileumot ünneplünk! S szabadságunk van arra, hogy a Szentírásból bárhonnan válasszunk igét, például a 100. zsoltár szép magasztalását, vagy a 119. zsoltár 100. versét, abban is csodadolgok vannak. Vagy bármit, ami kifejezi és nemcsak kifejezi, hanem fel is röpteti a lelkünket ebben a szép jubileumban, ahogy ki-ki visszaemlékezik arra, hogyan talált ide, ebbe a gyülekezetbe, hogyan hallotta először Isten igéjét, és hogyan lett egyre inkább lelki házzá, eleven közösséggé a gyülekezet. Mégis, úgy döntöttem, hogy ezt az igét hozom ide, mert bizony, ünneplő szívünk kellős közepébe talál, amit itt olvasunk.
Először is arról kell szólni e levél kapcsán, hogy ez Pál apostol utolsó levele, legjobb tudomásunk szerint; Rómából írta, mégpedig olyan helyzetben, hogy azt is lehetne mondani, nemcsak utolsó levél ez, hanem testamentum. Egy fiatal tanítványnak írta, akit mindig szeretetében hordozott, lelki gyermekének tekintett, és a reá bízott gyülekezeteket is imádságban hordozta. Erről többet is mond az első levele Timótheushoz. S itt is sok gazdag, megbátorító tanács, buzdítás a nehéz helyzetben levő keresztyéneknek. De a konkrét helyzetről is tudunk, maga az apostol mondja: az első védekezésem alkalmával egyedül maradtam...  Tehát elveszítette a perét, amely hosszú-hosszú évekkel kezdődött, ennek végén vitték fogolyként Rómába. Mondhatni, beteljesedett szívének nagy álma, amiről a Római levélben írt, hogy eljusson Rómába, hogy ott királyoknak és fejedelmeknek hirdesse az evangéliumot, ám úgy teljesedett be, hogy vádlottként érkezett oda. Néró császár idejében történt ez, és nem sok idő múlva kitört a Néró-féle keresztyén üldözés is, amikor Pált is, Pétert is kivégezték. Első védekezésem alkalmával egyedül voltam, mondja. Vereség, kudarc. És mégis milyen csodálatos szavakat ír a fiatal tanítványnak! És milyen megrendítő, hogy ebben a helyzetében is azt mondja neki: igyekezzél hozzám jönni hamar. Majd utána tanácsokat ad, kéréseket tolmácsol, üzeneteket bíz rá, majd a levele legvégén megint azt mondja: igyekezzél tél előtt eljönni. Mi ez a sürgetés? Miért hívja az ifjú tanítványt? Ha ezt megértjük, akkor bízvást mondhatom, mindent megértünk a keresztyénség titkából, meg abból is, Isten miért lett itt gyülekezet, és miért van az, hogy száz esztendeig megmaradt. Nyilván nem azért, hogy százéves ünnepséget ülhessünk. Pusztán jubileum kedvéért Isten nem szokott gyülekezeteket alapítani, hanem egészen másért. Nézzük ezt meg!
Itt arról is kell szólni, hogy amikor valaki a kudarcban van, nem szívesen keres meg mást és hív magához. Egy tudós arról írt, hogy a nyugati civilizációban a kudarc a rosszak rossza.  Elkezdünk valamit, és nem sikerül. Elindulunk valahova, és nem érkezünk meg. A vállalkozásunkból csőd lesz belőle. Rátesszük az életünket valamire, és nem az jön belőle, amit megálmodtunk. Kérünk valamit, és elutasítanak. Ez mind kudarc. És a kudarc a rosszak rossza. Éppen emiatt számtalan dologba bele se fogunk.   Hány jó és fontos feladat volna előttünk, amit elvégezhetünk, de hozzá se kezdünk. És hány hívását elutasítjuk Istennek! A kudarc a rosszak rossza. Ha ilyen éri az embert, inkább elhúzódik és magába záródik. Csoda, hogy Pál ilyen egyszerűen megírja: egyedül maradtam. Mindenki elhagyott.  Első védekezésem során senki nem volt mellettem. Nem szólt mellettem senki. És még ilyet is mond, figyeljük ezt az igét: az én elköltözésem ideje beállott. Hogy lehet hát ilyen helyzetben azt írni: igyekezz hozzám, hozd el a kabátomat, intézd az ügyeket, és még a tél beállta előtt legyél itt? A kudarcos ember kapszulába zárja magát, és azt mondja: hagyjatok békén! Ti is ismertek ilyen embereket, ők a kudarc-emberek, talán ti magatok vagytok.
De Pál nem kudarc-ember. Ezt azokból a szavakból értjük meg, amit így olvasunk: a nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró. Isten nem a jussot fogja megítélni nekünk, hanem örök igazságot, megigazulást ajándékoz. S ha értitek ezt a különbséget, mindent értetek a keresztyénségről. Ha értitek a különbséget, hogy mi van a között, hogy megszerzem a magam igazát, jussát, és a között, hogy Isten megigazított, akkor mindent értetek a keresztyénségből. Akkor értitek az üdvösség titkát. Ezért van gyülekezet, ezért ünnepeljük a száz esztendőt – az üdvösségért. Isten pedig azért hív el bennünket az anyaszentegyházba itt, Pilisen is, azért formál belőlünk közösséget, hogy megértsük ezt a nagy titkot, rátegyük az életünket, és ezért a nagy titokért fussunk, igyekezzünk, küzdjünk.
Még azt is el kell mondanom, remélem a jelenlévő katolikus testvérek nem fogják ezt zokon venni, hogy Pál apostol nagyon református itt. Nincs odaírva a margóra, hogy ez egy református ige. Mégis. Egyszer egy fiatalemberrel kellett beszélgetnem, aki negyedéves korában abba akarta hagyni az egyetemet. Nagyon meggyőző szavakat tudott mondani arról, hogy miért kell neki pályát váltani. Mire azt találtam neki mondani, erre az igére gondolva: református ember, ha valamit elkezd, azt befejezi. Fejezd be, aztán majd keress mást. Az nem való keresztyén embernek, hogy belekap valamibe, aztán elhagyja. Aki már kapált kukoricát, tudja miről beszélek; nem lehet elmenni fél sorig, aztán otthagyni. Mit mond az apostol? A nemes harcot megharcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre el tétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr, ama napon, az igaz Bíró. Talán érzitek itt ezt a nagyon különös feszültséget. Eddig arról kellett beszélnem – emberileg szólva, 21. századilag szólva, Magyarországon szólva, pilisileg szólva, amit Pál apostol a körülményekről ír – ez a kudarc. Eljutott Rómába, de elítélték. Volt egy nagy terve, hogy még Hispániába is elmegy, de nem lett belőle semmi. Még nagyobb a kudarc, ha komolyan vesszük azt a kifejezést, hogy mindenki elhagyott engem, mert nem csak úgy van a dolog, hogy aki kudarcot vall, az bezárkózik, hanem megfordítva is: aki kudarcot vall, a mellől eloldalognak, és azt veszi észre, hogy rá se néznek. Tegnap még megsüvegeltek, ma egyedül vagyok, mint a kisujjam. Mindenki elhagyott. A másik oldalon viszont arról beszél az apostol, hogy győztem. A futást elvégeztem, a nemes harcot megharcoltam, a hitet megtartottam, és el van téve nekem a győzelmi korona, a babérkoszorú, ami kizárólag az első helyezettnek, a győztesnek jár, aki megfutotta a pályát, és győzött. És el van téve, és megadja neki az igaz Bíró, tehát senki nem fog diszkvalifikálni, semmilyen versenyből nem fog kizárni, győztem.  Kudarc – emberileg szólva, Magyarországilag szólva, pilisileg szólva. Győzelem – Krisztusilag szólva.  Aki érti, hogy mi a különbség a magam igaza, és a között, hogy megigazíttattam, az érti, hogy mi a különbség a között, hogy bár a világ szemében kudarcot vallottam, de Krisztus igazsága szerint győztem.
Nos, ezért írja az apostol Timótheusnak: igyekezz hozzám jönni hamar, igyekezz a tél beállta előtt eljönni hozzám! Ezt a győzelmet szeretné vele megosztani. Az is nagy dolog, tudom, és nagy szolgálata a keresztyén gyülekezetnek és a keresztyén embernek, hogy kész a megvert, megalázott, kudarcot vallott, csődbe jutott életű embereket befogadni, átölelni, megvigasztalni, hogy a másik nyomorúsága átáradjon a mi életünkbe, és így egymás terhét hordozzuk. De most nem erről van szó. Az apostol elvégzett futása diadalát és örömét akarja megosztani, Timótheussal szeretne együtt ujjongani azon, hogy megsegítette őt Isten. Miben segítette meg? Hogy a hitét megtartsa.  Mert lehet bármid, ha nincs hited, semmid nincs.  Bármennyire juthatsz, bármekkora távot megfuthatsz, bármekkora magasságokba felrepülhetsz, ha a hit útján nem tettél lépéseket, nem jutottál sehova. De ha a hit harcát megharcoltad, az igaz hitet megtartottad, a krisztusi futást végig vitted Isten kegyelméből, akkor már nem úgy kell mérlegelni az életedet, hogy mennyi a hozam, mennyi kudarc, mennyi a nyereség, mennyi a veszteség, hanem úgy, ahogy Pál mondja szépen: eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz Bíró.
Sőt, folytatja: nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak, akik vágya várják az Ő megjelenését. Ez a gyülekezet. Ők azok, akik vágyva várják az Úr Jézus Krisztus megjelenését.  Siess hozzám jönni hamar, még a tél beállta előtt, igyekezz! - mondja Pál, mert tudja, hogy Timótheus is vágyva várja ezt. És szeretné megerősíteni ezt a fiatalembert ebben a harcában. Szeretné felszítani a szívében élő reménységet. A Zsidókhoz írt levélben arról beszél, hogy kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőtért, hiszen a tanúk fellege vesz körül. Ők azok, akik már megfutották a pályát és célba érkeztek, ők a szentek közössége, a láthatatlan gyülekezet, az előttünk járó nemzedékek. Ők vesznek körül, mikor mi harcoljuk a hit harcát, és minket terhel az igazság, hogy csak a hitet tartsd meg, mert, ha elveszíted, mindent elveszítesz. Csodálatos keresztyénnek lenni és tudni, hogy sosem egyedül futok, mert körülvesz a szentek közössége. Gyere hát Timóteus, még a tél beállta előtt, elmondom neked, hogy látszólag rettenetesen nehéz ezt a küzdőpályát megfutni, és lehetetlen vállalkozás a hitet megtartani, de én már megfutottam a pályát, és a hitet megtartottam, és az én szabadító Krisztusomtól ígéretet kaptam az élet koronájára, és ott van nála letéve, biztos helyen. Az egyik nemzedék adja a másik nemzedéknek a győzelem jó ízét – ez a gyülekezet. Az idősek, akik itt vannak, fel tudnak idézni sok régi arcot, akik elmentek már közülünk. De mennyi erőt és buzdítást kapnak attól a nemzedéktől. És itt vannak a fiatalok, s biztos vagyok benne, hogy ők is megkapják az előttük járó nemzedéktől ezt a buzdítást. Ez a gyülekezet – ezért ünnepeljük a száz esztendőt. Ezért van reménységünk a következő százra, s még amennyit az Úr ad.   Dietrich Bonhoefferről, a német hitvalló teológusról jegyezték fel, hogy kivégzése előtt az utolsó hajnalon még istentiszteletet tartott rabtársainak, és mikor jöttek érte, ez volt az utolsó mondata rabtársainak: számomra ez a vég az örökélet kezdete. Egyedül maradtam, mondja Pál. Az ügyemet elvesztettem, magamra hagytak, az én elköltözésem ideje beállott. Ez a vég. És ez a kezdet. Siess hozzám jönni hamar. Hogy együtt is magasztaljuk és dicsőítsük az Urat a szentek közösségében, a hitvallók, az Isten igazságát ajándékul elnyertek gyülekezetében, ahol nem zárkóznak be kudarcaikba, hanem a krisztusi kegyelem győzelmét hirdetik. Szeretett pilisi testvérek azt kívánom tiszta szívemből, hogy a Szentháromság Isten segítsen és erősítsen benneteket ebben a jubileumban. Nagy dolog a száz év, még nagyobb dolog a megtartott hit, és még ennél nagyobb dolog Isten örökkévaló kegyelme. Hívjatok másokat ehhez a kegyelemhez, erősödjetek ti magatok is ebben a kegyelemben, mert ahogy az apostol mondja, hogy nemcsak ő kapta meg, és nemcsak őnéki tétetett el az igazság koronája, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják a mi Urunk Jézus Krisztusunk megjelenését.
Ámen