Bogárdi Szabó István Dr.

Képzeld! A nagyobbik unokám szava járása ez mostanában. Képzeld, kiált, képzeld, aztán nyomban mesélni kezd! Most nem mesére hívom a gyülekezetet, mégis így kezdem: képzeljétek el, hogy meghívunk ide egy vendég-igehirdetőt más felekezetből – ezt fontos hangsúlyozni –, ő pedig a köszöntés után hirtelen rákezdene és sorolná, hogy jaj ennek az egyháznak, jaj annak a gyülekezetnek, jaj ennek a vallásnak, jaj amannak, és aztán rátérne a sajátjára is. Mi pedig hallgatva őt, talán éreznénk, hogy emelkedünk, duzzadna a keblünk a büszkeségtől, hogy ide jön egy igehirdető és nemhogy a többieket, de még a saját egyházát is elővenné, tételesen felsorolná a bűneit, hibáit, nyomorúságait! Aztán jönne a pofon, ahogy mondjuk: a végén csattan az ostor, és rákezdene a miénkre is. Meglehetős zavar fogna el bennünket, nem is tudom, ilyen helyzetben, hogy mit tegyünk?
Most Bételbe mentünk, és Jónás kortársától, Ámós prófétától hallottunk kemény szót. Jónás éppen innen, ebből az északi országrészből kapott küldetést az asszír birodalom majdani fővárosába, Ninivébe. Jónást, mint tudjuk, Isten megleckéztette, némely magyarázó szerint azért, mert elbizakodott volt. Jónás és népe, Izrael abban a hitben élt, hogy velük van az Úr! Úgy tűnik, ezt idézi Ámós próféta is. Jönni fog egy nap, az lesz az Úr napja, amikor Isten rendet rak. Mert el kell jönnie annak a napnak, hiszen körülöttük mindenki hitetlen, bálványimádó, mindenki Isten ellen lázad, csak a választott nép áll még az igazságban. De milyen szépen vezette rá Isten Jónást, hogy Ninive is megmarad, ha megtér!
Most Ámóstól hallunk kemény szavakat. Szintén küldetése van, de nem kell olyan messzire mennie, mint Jónásnak. Ámós a déli országrészből, Júdából való, ott kapta a küldetést, amely Izrael területére, Bételbe szólította. Bétel egy régi szent hely, egykor itt épített oltárt Ábrahám, amikor megérkezett az Ígéret földjére (1Mózes 12), Jákob itt látta csodálatos látomását, útban a nagybátyjához, itt látta az égi lajtorját, amelyen angyalok jártak fel s le, itt állított egy emlékkövet (1Mózes 28). Egy ideig Bételben őrizték a Szent ládát a Bírák korának zűrzavaros viszonyai között (Bírák 20), itt lakott Debóra, és tudjuk Illés próféta korából, hogy egy prófétai iskola is működött Bételben, ott voltak azok a próféta-fiak, akik majd Illéshez és Elizeus prófétához csatlakoztak (2Kir 2). Egyszóval, ez egy régi szent hely, tele emlékekkel, kinyilatkozásokkal, tapasztalatokkal. Pusztaszer – hogy mit ne mondjak. Ámós korában volt itt egy templom is. Amikor ugyanis kettészakadt az ország Salamon halála után, I. Jeroboám király nem nézte jó szemmel, hogy jönnek északról az emberek, átmennek az országon és elzarándokolnak Jeruzsálembe. Ott már más király uralkodott, ott más érdekek számítottak, az akkor már egy másik ország volt. De hát ott volt nekik Bétel, a régi szent hely. Épített egy templomot és ez a templom többé-kevésbé a mózesi rendtartás szerint működött, papsággal, áldozattal, mindennel, amit a mózesi törvények előírtak.
És egyszer csak jön délről egy ember. Egy pásztorember. Ámósnak hívják. Rákezd: jaj Damaszkusznak, és királyának! Hát ez jól hangzik! Damaszkusz ellenséges ország, jaj nekik! Aztán folytatja: jaj Gázának! Az meg egy filiszteus város a tengerparton. Jaj Tirosznak! Az is egy filiszteus város. Nagyon jó! Jókat mond ez az Ámós! Hirdesse csak ezeket az ítéletes beszédeket!! Jaj az ammoni népeknek! – igen ők is mindig ellenségeink voltak! Jaj a moábitáknak! Persze, ők is mindig az ellenségeink voltak! Jaj Júdának! Ahonnan jött?! Akkor most átállt hozzánk Ámós? Feljött Júdából ide északra, otthagyta Jeruzsálemet, eljött ide a bételi szentélybe és ítéletet mond a sajátjain?! Hát ez a legjobb! És még az okokat is felsorolja! Most nincs idő minden környező országra eső ítéletét részletezni; de Júdát érdemes megnézni. A testvér-ország - vagyis a saját országa – ellen több okot is felsorol Ámós; három, sőt négy ok miatt nem könyörül meg rajta Isten: megvetették a törvényt, bálványoztak, elhanyatlottak az isteni szövetségtől! Éljük bele magunkat ebbe a helyzetbe, képzeld, ahogy a kisgyerek mondja: már-már élvezzük ezt a helyzetet, mi északiak. Lám, ha körbetekintünk: északon Damaszkusz, nyugaton Gáza, keleten Moáb, délen Júdea - mindegyik ítélet alatt áll! Ámós próféta szépen körbemondta, hogy körülöttünk csupa elhanyatlott, ítéletre váró, bűnében vergődő, Isten haragját kiváltó ország, országrész, nép él, csak mi, csak mi vagyunk még igazak! Egy, csak egy legény van talpon a vidéken! Mi!
Aztán, aztán a végén csattan az ostor: jaj Izraelnek! Ahol most Ámóst próféta szolgál. Jaj Bételnek, jaj a királynak, jaj az itt működő főpapnak, jaj itt mindenkinek!
Ha végig olvassuk a próféta könyvét, látjuk, sok tételt sorol fel. Most csak néhány címszót ragadok ki: jaj ennek a népnek is, mondja a próféta, mert eladták a szegény embert rabszolgának, egy pár saruért – egy pár saruért, egy pár cipőért! –  rabszolgának. Jaj ennek a népnek, mert a nincstelenek gyászával nem törődnek. Jaj ennek a népnek, mert a szűkölködőt elutasítják (aki nem tud a bírónak fizetni, annak ügyét nem veszik napirendre).  Jaj ennek a népnek, mert termékenységi kultuszba fulladnak bele, kultuszi paráznaságot űznek, apa és fia ugyanahhoz a prostituálthoz jár. Jaj ennek a népnek, mert zálogruhán terpeszkednek (megsértve a mózesi törvényt, amely szigorúan előírja, hogy aki a felső ruháját, a köpenyét adja zálogba, annak éjszakára vissza kellett adni, 2Mózes 22,25; mert a keleti világban az a ruha volt a takaró is), s jaj nektek, mert ti zálogruhán terpeszkedtek. Bort isznak Isten házában (úri muri van a templomban), megitatjátok a nazírokat (ezek a régi Izraelben szent emberek voltak, akik nem vágták le szakállukat, hajukat és nem fogyasztottak semmiféle alkoholt, fogadalmat tettek egy-egy ügyre). Leitatjátok a fogadalmasokat, hogy ne prófétáljanak, hogy ne mondják ki az igazságot. Hamis ünnepeket tartotok, divat lett a kevélykedés, elefántcsont palotáitokban danolásztok, pengetitek a húrt, és azt hiszitek, hogy olyan szépen énekeltek, mint Dávid király. Hát már ott, a régi Izraelben ennyi sok Nérócska volt? Ültek a gazdagságukban és mindjárt legalábbis Oscar díjra érdemesnek tartották énekelgetésüket. Így summázza ezt a sok keserű ítéletet a próféta: hallgat az okos, mert gonosz idő ez. Akinek van esze, az befogja a száját, aki bölcs egy kicsit, az néma marad, akinek van egy kis tapasztalata, az tudja, hogy ilyen időben, ilyen korban úgysem lehet csinálni semmit. Ha szól, beverik a száját, bolondot csinálnak belőle, körbecifrázzák. Hallgat az okos, mert gonosz ez az idő.
Mindennek a gyökere az, hogy megszegték a szövetséget.  A próféta által felsorolt tételek mindegyike érinti valamilyen módon a mózesi törvényeket. Én csak a legképszerűbbet emeltem ki, hogy amikor a zálogba beadott köpenyt nem adják vissza éjszakára a szerencsétlennek, hadd fagyjon meg a keleti éjszakában, ahol mínuszra is lemegy a hőmérséklet, ők meg terpeszkednek a zálogos ruhán. De a szegény meghallgatása, a szűkölködő megsegítése, a méltányos ítélet, a hamis ünnepek tilalma, és Isten dicsőségének szolgálata –  ezek is mind a szövetség rendjébe esnek. De a kevélység mindet sérti. Össze is foglalja a próféta: megszegtétek a szövetséget. A főbűn pedig, az, amit ebben a sirató énekben mond: ürömmé tettétek a törvényt!
Ez nagyon mélyre vezet. Pál apostoltól tudjuk a Római levélből, hogy Isten a törvényt azért adta, hogy föltartóztassa vele a rosszat, tehát a megromlott embervilágnak szüksége van törvényre, törvény nélkül, szabály nélkül nincsen élet, csak lehetetlenség van. A régi bölcsek is mind azt mondják, hogy a legrosszabb törvény is jobb, mint a törvénynélküliség, a legrosszabb rend is jobb, mint a rendnélküliség. Van, aki elment odáig – én addig nem mennék el –, hogy még a zsarnokság is jobb, mint az anarchia. Nem tudom. Zsarnokságban volt részem. Inkább, imádkozzunk, hogy ne legyen anarchia. Méreggé tettétek a törvényt!  - mondja a próféta. Vagyis: visszájára fordítottátok, a gyógyszerből méreg lett, a gyógyítás eszköze a halál eszközzé lett,az út útvesztő lett, a korlát, ami megőrzi az embert, hogy túlzásba ne menjen, szakadékba ne zuhanjon, börtönráccsá lett. A szabadság alkotmánya a halál forgatókönyvévé lett! Jaj nektek! Mindennek pedig az lett az eredménye, hogy az emberek meggyűlölték az igazságot. Talán ezért mondja Ámós próféta azt, hogy az okos hallgat ebben az időben. Mert nem pusztán a mi 20-21. századi problémánkról volt itt szó. Mi így érezzük: mondd meg az igazat, aztán majd jön érted a fekete autó, elvisz az ÁVO! Mondd meg az igazat, kirúgnak a munkahelyedről! Szónokolj csak arról, hogy hogyan kéne elrendezni a cégnél a dolgokat, aztán majd nem kapsz prémiumot, vagy amikor előrébb juthatnál, nem juthatsz előrébb! Mert megtámadhatnak és szétmarcangolnak, mert a hatalom ilyen. A hatalom nem szereti a bírálatot, mert a hatalom megrontja az embereket, a hatalomtól megmámorosodnak és nem viselnek el semmit! Csakhogy, kedves testvérek, itt nem erről van szó, ennél sokkal drámaibb a helyzet! Az emberek gyűlölik az igazságot, nem a hatalmasok. A hatalmasok olyanok, amilyenek.  Az emberek, mondjuk így, a közemberek gyűlölték meg az igazságot. De talán azok helyzetek ismerősek, amikor valaki teli szájjal kiabál a korrupcióról, és közben ő maga a legnagyobb adócsaló. Van egy régi barátom. Mikor diáktársak voltunk, mentünk a Ráday utcában befelé a teológiára és az angyalokról beszélgettünk. Hogy az angyalok, a tiszta lelkek, az angyalok, a bűntelenek és hogy nekünk angyallá kéne lenni... Amúgy prófétikus lelkületű volt ez a fiú, úgy tudta mondani a magáét, le voltam nyűgözve mindig. Volt az utcában egy zöldséges. Június volt, szépen ki voltak rakva az almák is. És azt látom, hogy miközben magyaráz ez az én barátom, egyszercsak odanyúl, felkap egy almát, megyünk két lépést tovább, ketté töri, megfelezi, nekem adja. Mondom neki: te most almát loptál. Nézett rám. Nem értette. Fordítsuk ezt meg, lehet-e egy olyan korban az igazságról beszélni, amikor mindenki gyűlöli az igazságot? Persze, az igazát mindenki akarja, a jussát mindenki megköveteli, de az igazságot nem akarja, mert gyűlöli.
Súlyos ez a helyzet és hiába a nagy igyekezet, mondja Ámós próféta ott Bételben. Miért is Bételben? Mert miközben az igazságot méreggé tették, aközben roppant vallásos mindenki. Van szent kórus a bételi templomban, prófétaiskolát tartanak fenn, éjjel-nappal áldoznak, maximálisan meg vannak tartva a mózesi törvények. Igen, talán azért is igyekeztek szertartást, kultuszt tartani, mert ott volt a rivális, Jeruzsálem, felül kellett valahogy múlni; pontosabban, persze, Bétel volt a rivális. De miből gondoljátok, mondja Ámós próféta, hogy ezzel a sok áldozattal, szenteskedéssel, a vallási rendek fenntartásával megvehetitek az Istent? Azért, mert mióta világ a világ, így szokott lenni, hogy amit orzott az ember, abból ad egy darabot az Istennek és bűntárssá teszi, úgy-e, a zsákmányból!? Amit kapsz, abból adsz egy kicsit az Istennek, bűntárssá teszed, hogy hallgasson? De miből gondoljátok, hogy Isten ezt elfogadja? Ez hamisság. Isten ezt gyűlöli. Isten az igazságot szereti.
Hát nem csoda, hogy a bételi szentély főpapja, Amáziás el is rohan Jeroboám királyhoz, és följelenti a prófétát azzal, hogy megzavarja a jó rendet, uszít a király ellen, össze-vissza beszél, ez egy országháborító bolond. Ha okos lenne, hallgatna, - teszem hozzá. Emlékszünk, Hóseás prófétát is őrültnek tartották! Azért, mert életén ábrázolta ki Istennek és népének a kapcsolatát. De valójában ki itt a bolond, ki itt az őrült, ki itt az országháborító? Nos, most úgy tűnik, Ámós az.
Ő mondja el az első templomi prédikációt, ha jól olvassuk a Bibliát. Krisztus előtt a 8. században vagyunk. Ámós előtt is voltak próféták, számosan, Illések, Elizeusok, s tovább visszafelé. De ő az első, aki le is írta a jövendöléseit, ezt egészen bizonyosan tudjuk. Ő az első író-próféta. Nyilván más próféták is prédikáltak a templomban vagy a templom előtt, de ő az első, aki le is jegyezte a templomi beszédét. Olvasunk ilyet Jeremiás prófétától is, majd erről is lesz szó. Jézus pedig, amikor kiűzi a kufárokat a templomból, Jeremiás prófétát idézi: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt (Máté 21,13).
Ki ez az országháborító? Ő Ámós, akinek a feljelentés után azt mondja Amáziás pap, hogy: menjél haza, ne prófétálj itten! Te délről jöttél, egy másik országból, te egy másik világba tartozol. Képzeljük el, lehet, hogy én is így oldanám meg, ha egy másik felekezet prédikátora szidna itt a templomunkban minket, reformátusokat – de nagyon ám!  Csak felállnék már a Mózes-székből, s mondanám neki, hogy köszönjük szépen, kedves testvérem, most tessék hazamenni, és otthon söprögetni, és tessék minket békén hagyni. Ne tessék bennünket háborítgatni! Fuss haza! – üzeni a főpap, úgymond jóindulatúan, Ámósnak. Először feljelentette a királynál, itt van egy összeesküvő, egy országháborító, majd utána ezt mondja neki: figyelj, bajba kerültél, most már menekülj haza és otthon keresd kenyeredet prófétálással. És ekkor leplezi le magát Ámós, hogy ő nem hivatásos próféta, nem hivatásos megmondó ember, ő egy egyszerű pásztorember, Tékoába való, pásztorkodással és fügetermesztéssel keresi a kenyerét, de nem tehetett mást, el kellett mondania az Úr üzenetét. A prófétaságát így írja le: ha üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha az Úr szól, ki ne prófétálna? (Ámós 3,8) Nem egy világelemző ember Ámós, neki nem szakmája, hogy a világ dolgait folyton az Isten mérlegére tegye, és úgy értékelje. Ez a próféták dolga, akik a törvény magyarázói és alkalmazói. Őt ellenben Isten kiragadta a foglalkozásából, elhívta a nyája mellől, elküldte egy másik világba, - és ő nem tud mást tenni. Mert, ha felharsan az Úr hangja és ezt úgy kéne fordítani: ha felüvölt az Úr, mint az oroszlán, hogy: elég volt! –  akkor valakinek el kell mennie és el kell mondani, hogy elég volt! Miért ez a kényszer?
Itt érkezünk el a mondandó lényegéhez. Ámós próféta tudatja, hogy Isten népét nem érheti váratlanul az, ami be fog következni. Ezt mondja a sirató-énekben: ha százan mennek ki, tízen jönnek vissza, ha tízen mentek ki, egy jön vissza, – föltartóztathatatlanul bekövetkezik a katasztrófa. Éhség, szárazság, sáskajárás, aszály, gabonaüszög, ellenséges támadás, földrengés, minden, ami csak az ember ártására van, ami tönkreteszi a közösség életét, azt Ámós itt mind felsorolja. Isten mindent bevet. De szólt előre. Azt mondja a próféta: Isten addig nem tesz semmit, amíg meg nem jelenti azt a prófétáknak, míg tudtára nem adja szolgáinak, a szolgák kötelessége pedig az, hogy Isten szándékát tudtul adják. Ámós látomásokat is látott. Az egyik látomása nagyon szép és túlmutat azon, amit Ámós itt elvégez. A nagy ítéletben, amikor egyszerre jön a közösségi összeomlás, társadalmi zűrzavar támad, természeti katasztrófák sorozata következik, vagyis, amikor minden csapás együtt hat, azt mondja a próféta: akkor pedig támasztok – mondja az Úr – éhséget, de nem kenyér után, hanem az én igém után.
És ez van belerejtve ebbe a sirató énekbe is. Ezt mondja az Úr, Izrael Istene, engem keressetek, akkor életben maradtok! Ne keressétek Bételt, ne járjatok Gilgálba, Beersabába se menjetek (ezek különböző szent helyek voltak), mert Gilgál fogságba jön, Bétel pedig megsemmisül, az Urat keressétek és élni fogtok. Eljön az idő, amikor az ember nem a kenyér után lesz éhes, nem a víz után lesz szomjas, hanem az Isten beszédét fogja éhezni és szomjúhozni. (Ámós 8,11) A régi írásmagyarázók Dávidot prófétának tekintették leginkább azért, mert időnként Dávid olyat is mond, ami ott, az ő konkrét élethelyzetében is igaz, mégis túlmutat rajta. Most nyugodtan mondhatjuk, hiszen egy próféta könyvét tartjuk a kezünkben, hogy Ámós szava túlmutat azon a konkrét helyzeten, ahol elmondja: keressétek az Urat és élni fogtok! Keresni az Urat – így kezdődött a prófétákról szóló igehirdetés-sorozat –, hallottuk már, mégpedig egy kortárs prófétánál, Mikeás prófétánál. Amikor a királyok úgy döntenek, elmennek csatába, azt mondják: kérdezzük meg azért az Urat. Aztán hallottunk Huldáról, a prófétanőről, aki úgy buzdítja a fiatal Jósiás királyt, hogy keresd az Urat, mert aki az Urat keresi, az találja meg az életet. És most ezzel a szóval jön elénk Ámós próféta is, és ahogyan buzdította övéit ebben a templomi prédikációjában Isten-keresésre, úgy buzdít bennünket is, de most már azzal a szóval, ahogyan maga a mi Üdvözítőnk Jézus Krisztusunk foglalja össze a próféták összes üzenetét: kérjetek és adatik, zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találtok.
Gonosz idő ez. Minden idő gonosz, amikor nem keresik az Urat és minden idő áldott reménységet hordoz, amikor keresik az Urat. Keressétek az Urat és élni fogtok.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jónás a kedvencünk. Legalábbis, egyik kedvenc prófétánk. De vajon miért, tudjuk-e, hogy miért a kedvencünk? Körülbelül 25-30 választ írtam össze erre a kérdésre, ezekből csak néhányat sorolok; remélem, kiderül, hogy nemcsak az én felvetéseim. Kedvencünk Jónás, mert a könyve annyi baj ellenére is, happy enddel ér véget. Kedvencünk, mert ő példázza, hogy hiába menekül az ember a jó szolgálat elől, végül is nem menekülhet, és ez nem baj. (Ez amúgy is jófajta kálvinista meggyőződés: úgysem menekülhetsz!) Kedvencünk Jónás, mert mint egy gyermek, úgy alszik, a viharban (micsoda belső kiegyensúlyozottság ez!), jöhet a vihar, jöhet a baj, Jónás alszik a hajó mélyén. Valljuk be, ez titkon tetszik nekünk! Vagy éppen megfordítva: kedvencünk Jónás, mert Isten nem engedi, hogy – régi latin kifejezéssel szólva – privatus legyen. Ez inkább mai szemlélet, mi keresztyének szeretnénk félrehúzódni közügyek elől, a keresztyénség a belső dolgokról szól, mondogatjuk, a hit a privát szférába tartozik,  – nos, itt a Jónás mozdulata, húzódna félre a privát szférába. Kedvencünk Jónás, mert túléli a vihart. Nemrégiben jelent meg egy nagy vastag könyv, voltaképpen Jónásról szól, de úgy mutatja be, mint  a túlélés arche-típusát. Jónás a túlélés őstípusa:  túléli a vihart, túléli, hogy bedobják a tengerbe, túléli, hogy elnyeli a nagy hal, túléli Ninivét, túléli a napszúrást! Jónás mindent túlél,  még a saját akaratát, öngyilkossági késztetéseit is túléli. A hajón hajlandó önmagát is feláldozni: dobjatok a tengerbe, mondj, mert tudom, hogy miattam küldte Isten a vihart. Aztán megtérnek a niniveiek, ez nem tetszik Jónásnak, megharagszik. Haragszol-e Jónás? - kérdezi tőle az Úr. Méltán, mindhalálig - feleli. Elszárad a feje fölött a töklevél, napszúrást kap. Haragszol-e Jónás? - kérdezi tőle az Úr. Mindhalálig, felel,  vedd el, Uram, az én lelkemet. Mintha, emlékszünk rá, Illés prófétát hallanánk, aki ott ül a barlangban, magára maradva a nagy kudarcban, s azt mondja: hát vedd el, Uram, az én lelkemet, nincs értelme élnem. Illés úgy érzi, hogy kudarcot vallott, Jónás viszont teljes sikert arat, az ő szavára megtértek. De, lám, milyen érdekes, az öngyilkosság ősi késztetés,  – kudarc vagy siker, ha valaki ki akar menni e világból, kimegy belőle. Nos, Jónás a túlélő az őstípusa, aki mély késztetései ellenére itt marad közöttünk és velünk. Aztán szeretjük Jónást, ő a  szép imádság embere. Ha elolvassuk Jónás imáját (amelyet Babits Mihály is olyan gyönyörűen megversel), máris mondjuk: igen, így kell imádkozni, ilyen alázattal, így a sötétségben, a halálban, az elveszésben odavinni magunkat Istenhez, Hozzá felsikoltani. Tanuljunk Jónástól imádkozni! És ha kell, belátva engedetlenségünket, bízzuk magunkat teljesen Istenre. Aztán azért is kedvelhetjük Jónást, mert látjuk, hogyan vezeti ki Isten őt a halálos haragból. A harag más, mint az elkeseredés, és erről majd fogok még szólni. Lám, milyen csodálatosan lecsillapítja Isten ezt a feldühödött embert, aki nem fellobban itt, haragja jól megfontolt, jól megrágott, jól megtervezett harag. Ismerjük mi ezt, ha nagyon haragudni akarunk, azt felépítjük. A haragnak is van stratégiája. Ezért mondja Pál apostol, hogy ám haragudjatok rám, de ne vétkezzetek, ne menjen le a nap a ti haragotokkal (Ef 5,26), hanem múljon el, ne aludj el a haragoddal, ne álmodj a haragoddal, ne engedd le a tudatalattidba, hogy aztán a belső késztetéseid megszervezzék. Nos itt van előttünk Jónás, és milyen csodálatos az isteni pedagógia, ahogy kiveszi a haragot a szívéből - és ő enged neki.  Vagy talán éppen azért a kedvencünk Jónás, mert Isten nem engedi, hogy kisajátítsa magának az isteni haragot. Ha ugyanis, mi nem haragudhatunk, akkor Isten haragjával haragszunk - «méltán!» Jónás a kedvencünk, mert Isten olyan szépen elpéldázza rajta a könyörületét. Tudtam, Uram, - kiáltozik Jónás -  hogy nagy irgalmú vagy, könyörületes, bűn miatt is szomorkodó, tudtam már, amikor elküldtél, hogy így lesz ez!! Mi pedig ámulva azt mondjuk: igen! igen! Isten könyörületes!  S milyen szépen megtanítja Isten Jónást is az Ő könyörületére.
Talán azért kedvencünk Jónás, mert spekulálhatunk róla. Hogyan is rendezte oda Isten a nagy halat? Hogy rendezte oda Isten a töklevelet? Hogyan rendezte oda Isten a férget? Hogyan rendezte oda a tikkasztó szelet és a napszúrást? Minden esetben, azt halljuk, mintha Isten apróra kiszámolta volna, hogy oda menjen a nagy hal, amikor Jónást a vízbe dobják, Isten úgy számolta ki, hogy akkor nőjön meg a töklevél, amikor Jónás kiült a domboldalra; úgy számolta ki, hogy aztán oda menjen a féreg, és úgy számolta ki, hogy kanyarodjon arra az a tikkasztó szél. Isten az egészet így szépen, apróra kiszámolta, forgatókönyv-szerűen. Hát ez tetszik nekünk! És nyilván tetszik Babits Mihály szép verse; mi magyarok ezt mindig a szívünkhöz szorítjuk, sok közmondásszerű sort tudunk belőle idézni. A gyerekek meg kedvelik Jónás, mert ismerik Pinokkió kalandjait Dzsepetto papával. Ők is bekerülnek egy nagy hal gyomrába. És tudjuk, hogy ez Jónás könyvének meseszerű újraírása. Akik pedig olvasták Melville regényét, a Moby Dick-et, személyi drámaiságát is láthatják a történetnek. És lehetne sorolni kedves a végtelenségig, miért a kedvencünk Jónás. De leginkább talán azért kedveljük (és ezt nem rábeszélő jelleggel mondom, hanem meggyőződésből), azért kedveljük, mert Jónás Jézus Krisztus előképe. Ezt hallottuk a lekcióban, Megváltónk mondja: ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván, és nem adatik jel neki, csak a Jónás próféta jele, mert miképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninivei férfiak ítéletkor együtt támadnak majd fel a nemzetséggel és kárhoztatják, mivelhogy ők – tudniillik a niniveiek – megtértek Jónás prédikálására, és íme, nagyobb van itt Jónásnál. (Máté 12,39-41)
Nos, nézzük meg, kinél nagyobb Jézus Krisztus! Jónásról tudjuk, hogy szinte a kortársunk.  Egyszer már idéztem a filozófus Karl Jaspers megjegyzését, aki a Krisztus előtti 8. századot tengelykorszaknak nevezte. Bárhova nézünk e korszakban, bárhogy faggatjuk az emberi civilizációk történetét, azt látjuk, hogy sorra sarjadnak fel a nagy Isten-gondolatok, a nagy Isten-keresések; Távol-Keleten, Egyiptomban, Júdeában, Asszíriában, Babilóniában, a görögöknél – mindenféle ekkor indul meg a nagy Isten-keresés (mintha csak ma lenne ez). Jónásnak pályatársa volt Hóseás próféta, Jóél próféta és Ámos próféta is. Többé-kevésbé mindannyian II. Jeroboám király idején működtek. Az ország ekkor már félig-meddig Asszíriának a vazallusa. És ahogy ezt Hóseás, Jóél és Ámos könyveiből kiolvassuk, rettentő bűnök terhelik ezt a kort. Igaz, többé-kevésbé béke van, mert a birodalom rendet tart. Igaz, gazdasági felvirágzás van,  a vazallusok rendben fizetik az adót, működik a kereskedelem, ám, ahogyan Hóseás és Ámos jelzi, kiskirályok támadtak mindenfelé, akik basáskodtak, hatalmaskodtak, zsarnokoskodtak, kiszipolyozták a népet; – és ahogy Ámos próféta mondja, elefántcsont palotákat építettek maguknak. Begyökerezett a társadalmi igazságtalanság, a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek. Mint a mai poszt-szovjet világban, nálunk. Az adatok azt mutatják, hogy a vagyoni különbségek, amelyek már a szocializmus végén kialakultak, nemhogy csökkentek volna, hanem kétszázszorosára nőttek. Aztán megjelentek a hamis kultuszok, sorra nyíltak a szentélyek. Nos, a próféták azt hirdették, hogy mindez az ország romlását hozza magával, baj lesz, ítélet következik.
Ám Jónásnak (aki egyébként Jeroboám király udvari tanácsadója is volt, mint kiderül a Királyok könyvéből (2Kir 14), Jónásnak most nem erre van dolga. Nem a saját népéhez van küldetése, neki Ninivébe kell elmennie, a nagyvárosba, az Asszír Birodalom majdani fővárosába, és ott kell Isten ítéletét meghirdetnie. Oda köti szolgálata. Ott van a sírja is. (Ninivéről, mely ma az iraki Moszul egyik elővárosa, ha nem másból, abból tudunk, hogy az Iszlám Állam nevezetű terrorszervezet  – jó sok nyugati fegyverrel felfegyverkezve – kifosztotta és lerombolta Jónás próféta síremlékét is.) Három csodálkozni valót hoztam még ide erről a mi kedvenc prófétánkról.
1. Azt olvassuk Jónás történetében, hogy három napba tellett Jónásnak, amíg kiimádkozta magát a cet gyomrából. A 2. rész megrendítő, nagyon szép imádságára már utaltam. Ennyibe tellett az ő szabadulása. Azt olvassuk Ninivéről, hogy olyan nagy város volt, hogy három napi járóföld volt az egyik végétől a másikig elérni. Hogy ez meseszerű túlzás-e vagy egyszerűen az elővárosokkal együtt így volt-e, nem tudom; de, mondjuk, ha valaki gyalog indul neki a Normafától a Ferihegyi Repülőtérig, nem fogja túlzásnak tartani a leírást. Ám azt olvassuk, hogy Jónásnak mindössze egy napjába telt Ninivét megtéríteni (Jónás 3,4). Neki három napig kellett Istennél imádkoznia a szabadulásért. Aztán bement Ninivébe, épp csak egynapi járóföldre, kihirdette, hogy még negyven nap és vége Ninivének, – és csak csodálkozhatunk, hogy Ninive megtért. A niniveiek pedig hittek Istenben – ennyit közöl a könyv (Jónás 3,5) – és afféle népi mozgalomként indul bűnbánat, a böjt, a kegyelem-keresés. A királynak a tudomására jut a mozgalom, megretten ő maga is, és ha szabad ezt mondani, csatlakozik a megtérési mozgalomhoz! Nevezhetjük ezt 20. század nyelvén ébredési mozgalomnak is. Cinikusan mondhatnánk azt is, hogy a király jó politikus. Mondás szerint ugyanis, a jó politikus, ha nem tud valamit feltartóztatni, az élére áll! Így tartja a mondás.
De mi inkább csodálkozzunk.  Hogyan van az, hogy Ninivébe, egy istentelen, pogány városba jön egy zsidó próféta, aki elkezd az egek Istene nevében beszélni, és hisznek ennek az Istennek! Még a hajón mondja Jónás a hajósoknak, hogy az egek Istenét féli, aki a tengert és a szárazt teremtette (Jónás 1,9), Előle menekül. A niniveiek azonban nem menekülnek, hanem böjtöt tartanak, zsákruhába ülnek, port szórnak a fejükre, a bűnbánatnak a régi kellékeit mind bemutatják. Ninive megtér! Isten ezt látja, és, szép bibliai kifejezéssel, megbánja, amit Ninive ellen gondolt. Mindezen csak csodálkozhatunk. Óh, bár minden prófétának ilyen sikere lenne! Bár minden megtérésre hívó szó ilyen átütő erejű lenne! Óh, bár megértenénk és Istenhez térnénk, amikor Isten haragja felgyűlt már az emberek bűne ellen, nehogy ez a harag meg a bűn együtt veszedelmet hozzon! Bár ez a mi böjtünk – mert most böjtben vagyunk! – ezt az isteni engesztelést célozná, és nem azt, amivé tettük a 21. században a böjtöt – fogyókúra, fitnessz, méregtelenítés! Vagy, bár igazi méregtelenítés lenne a böjt, s minden bűnt, iszonyatot, minden gonoszt kiirtana magából az ember! Csak csodálkozhatunk. Szinte nincs is a Bibliában próféta, aki ilyen sikerrel hirdette volna Isten szavát. Nos, talán ezért is a kedvencünk Jónás, azért tesszük újra és újra magunk elé, ezért kívánjuk szinte azt, hogy jöjjenek a Jónások! De, halljuk csak Jézus szavát: Jónásnál nagyobb van itt!
2. Másodszor csodálkozni szoktunk azon, hogy Jónás kiszabadult a cet gyomrából. Hogyan, miképpen? A 19. században, amikor a természettudományos ismeretek meggyarapodtak, ez a csodálkozás egyre inkább kételkedésbe változott: nincs is ilyen hal! Persze, tudjuk, nem cethalnak kell az eredeti kifejezést fordítani, az egy téves fordítás, ami megrögződött. A Biblia csak annyit mond: egy nagy hal, egy nagy szörny elnyelte Jónást. De hát a 19. századtól egyre erősebb lett a kételkedés: nem igaz a Biblia, az csak mese, vagy tanmese, metaforikus költemény, hogy Jónást elnyelte egy hal! Aztán persze jöttek az ellenhangok, például az, hogy valahol a Falkland szigeteknél egy bálnavadász, névszerint James Bartley  vízbe esett, eltűnt, a társai azt hitték beleveszett a tengerbe, aztán két nap múlva találtak  egy  elpusztult bálnát, és ott volt a gyomrában és élt! Mások szerint ezt, mai szóval,  fake news volt, csak valami buzgó keresztyén apologéta költötte ki, hogy bizonyítsa, csak úgy volt a történet, ahogy olvassuk. De nem tudom, ezen kell-e nekünk igazán csodálkozni, kedves testvérek! S nem inkább azon-e, még egyszer mondom, hogy ott van a nagy csoda: Ninive megtér?!  Az ugyanis, hogy itt, ezen a bolygón volna olyan szörny, amely elnyel egy embert, aztán három nap múlva kiköpi, és hogy ez hihető, vagy nem hihető, továbbá az, hogy egy ember túléli-e vagy sem, és hogy ez hihető, vagy nem hihető, nos ehhez képest ezerszer is hihetetlenebbnek tűnik, hogy egy város, egy birodalmi város, egy Istent nem ismerő város megtér! Ninive hisz - ez a hihetetlen! Ez a csoda! Ezt magyarázza meg valaki, erre gyűjtsünk érveket, hogyan lehetséges-e ez egyáltalán? És Jónásnál nagyobb van itt! Krisztus - a lehetetlen lehetőség!3. És végül, még egy kérdést szeretnék idehozni: mi ez a féreg, akit az Úr odarendelt, hogy megszúrja a tök szárát és az elszáradjon? Mi ez a féreg? A keresztyén bibliamagyarázó hagyományt folyton gyötri ez a kérdés. Azt olvassuk, utaltam rá, hogy Isten készített egy ütemtervet Jónás megleckéztetésére. Helyes és jó pedagógia ez. Mintha Isten tudná előre, hogy mik lesznek majd Jónás reakciói. Tehát Isten rendelt egy töklevelet, aztán rendelt egy férget és rendelt szikkasztó, forró szelet – így olvassuk a Károliban. Rendelt - ez egy ritka szó, azt jelenti, hogy kiszámol valamit, kiszámolja valaminek az ütemét. Nos, sokféleképpen magyarázzuk, hogy mi ez a féreg, amit (akit) Isten kirendelt. Féreg, megszúrta a tök szárát, az elszárad –, teljesen köznapi történet. Persze, ez a töklevél nem azé a magyar töké, amit mi ismerünk. Emlékszem, gyerekkoromban, szép nyár eleji időben, mikor először hallottam a Jónás történetét, mindjárt kimentem a kertbe és nézegettem a veteményesben a tököt. És próbáltam bebújni alá, aztán mentem édesapámhoz méltatlankodva, hogy ne tessék haragudni, én se férek be a töklevél alá, hogy fért volna be alája Jónás? No, kaptam egy kis simogatást édesapámtól... A héber szó inkább egy ricinusfát jelent, nagy levelei vannak, gyorsan növekszik. Meg van magyarázva.  De mi ez a féreg? Luther – és most ellent kell mondjak egyik kedvenc reformátoromnak – a 22. zsoltár szava alapján úgy magyarázza, hogy az a féreg tulajdonképpen Krisztusnak az előképe. Azt olvassuk a 22. zsoltárban, abban a panaszénekben, amit Jézus a kereszten énekelt («Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?»), a zsoltár 7. versében: «féreg vagyok és nem férfiú.» Luther úgy magyarázta, hogy Krisztus volt ez a féreg, aki megszúrta a töknek a gyökerét, és az elszáradt,  – ekként száradt el a magukat kellető ószövetségiek, a régi zsidók felett a töklevél (a védelem és oltalom) és megszúrta őket a nap. Elég az önhittségből, hogy csak nekik jár a kegyelem, hogy ők az Isten népe! Jónás ócska nacionalista próféta volt, és csak azért ül ki oda, Ninive határába, hogy végig nézze, hogyan fog elpusztulni az ellenség városa, – micsoda öröm ez, dől Moszkva, dől Brüsszel, dől New York, dől minden nagyváros, csak Budapest marad fenn. Így verseli ezt az indulatot Babits a Jónás könyvében:
„Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”
Mintha erről lenne itt szó! Aztán Krisztus megleckézteti azokat, akik így gondolkodnak.  Így volna ez? Ha komolyan vesszük azt, hogy annak a kis féregnek a munkáján túl, annak az eredeti isteni pedagógiának a valóságán túl van itt egy tanítói – régi szóval: anagogikus – üzenete, amely fölnyit és fölemel minket az istenire, akkor más felé kell keresnünk a megoldást. Hadd fedjük meg Luthert, ezt itt rosszul magyarázta. Jóbnál azt olvassuk, hogy folytonos panaszt fogalmaz meg Isten ellen, Aki őt, a szent életűt igazságtalanul sújtja. Jób panaszkodik a barátainak, és hangot ad felháborodásának.. Haragszik. Igen, Jób is haragszik az őt ért sérelem miatt. Egyik barátja, Bildád ezt mondja neki: ne panaszkodj! Ugyan miért panaszkodsz, miért vádolod Istent?! A teremtő előtt a csillagok sem tökéletesek, ő fogyatkozást talál a ragyogó napkeltében is, angyalai sem tökéletesek Őelőtte, akkor mennyivel kevésbé a halandó, aki féreg (Jób 25,6). Ézsaiás próféta pedig így vigasztalja az övéit, a férgecske Izraelt, és a maroknyi Júdát (Ézs 41,14), amikor arról beszél, hogy rázúdul majd a babiloni birodalom Jeruzsálemre, megsemmisíti, eltapossa, fogságba viszi, -  de, mondja Ézsaiás próféta: ez csak emberi dolog, és amit az ember véghezvisz, az úgy megsemmisül, ahogyan a moly megeszi a ruhát, vagy ahogy a féreg megemészti azt, ami elé kerül. Isten igazsága marad meg örökké! (Ézs 55,8) A féreg a múlandóságot, a kicsinységet jelenti, azt, ami nem számít, ami jelentéktelen, vagy ami a megsemmisülésbe visz bennünket. Ezért hát én inkább Jónásra magyarázom. Jónás a féreg!
Hogy is van a történet? Neki három nap és három éjjel kellett a cethal gyomrában esedeznie, bűnbánó imádságot tartania  - éspedig úgy, ahogy az ember van a maga teljes valójában, minden mellébeszélés, füllentgetés nélkül – Isten előtt. (Bizony, tudunk ám az imádságban is füllenteni, nem is kicsiket!) Nos, Jónásnak ez három napba telik. Az viszont csak egy napjába telik, és egy szavába kerül, hogy Ninive megtérjen. Csakhogy ő nem ezzel a saját szándékkal ment oda, ha már oda kellett mennie. Isten megadott céllal küldte-kényszerítette, s ha már menni kellett, beleteszi Jónás a magáét ebbe az isteni tervbe. (Ugye, ez is ismerős?) Ő volt az a féreg, aki megszúrta a ninivei tök gyökerét és várta, hogy elszárad, várta, hogy Ninivére tűz hullik, várta, hogy Ninive napszúrást kap, várta, hogy rossz dolga lesz Ninivének. Mert hirtelen jött védelem, ami odaterpeszkedett Ninive feje fölé, maga a birodalom, a hatalom, az emberi megszerkesztettség, a nagyváros, a civilizáció... – nahát, csak jön egy próféta, megszúrja a gyökerét, és oda van! Legyünk őszinték, ezért szoktuk mi szeretni a prófétákat! Ők a leleplezők, az igazmondók, akik eloszlatják az emberi illúziókat, akiknek a szava, az igazlátása kivisz bennünket abból kényelmességből, ahogy berendeztük magunknak a világot. Hát Jónás is próféta, nem!? Ő a féreg -, az illúzió-oszlató! És most Isten magán Jónáson példázza el, hogy mi lett volna, ha úgy lett volna, ahogy Jónás akarta, tudniillik, hogy miután kihirdette az ítéletet, miután megszúrta a féreg Ninive töklevelének a gyökerét, elszárad minden, és Jónásunk dörzsölheti a markát, sikeres volt a művelet...?
Ha így történt volna, és Jónás szerint így is kellett volna történnie, akkor most miért háborodik fel azon, hogy éppen ez esett meg azzal az egyszerű kis tökkel? Szándéka szerint (sőt, sajátos prófétai hivatás-értelmezése szerint) az ő szavának pontosan ugyanazt kellett volna elérnie Ninivén, mint amit az a féreg tett a tök gyökerével. Megszúrta a féreg a tök gyökerét. Ez itt egy terminus technicus az Ószövetségben, és így fordítjuk: a féreg megszúrta a tök gyökerét. De úgy is lehetne fordítani, hogy: megütötte. Ézsaiás prófétánál ezt olvassuk: «ezért gerjedt fel az Úr haragja népe ellen, felemelte rá kezét és megüti, hogy a hegyek megrendülnek, és holttestük szemétként fekszik az utcán, mindezekkel haragja el nem múlt és keze még felemelve van.» (Ézsaiás 5,25) Isten haragjáról már beszéltünk. Jónáséról is. Méltán haragszol hát, Jónás? - kérdezi az Úr. Jónás itt a végén már csak magáért haragszik, igen. De éppen itt értjük meg, hogy azért ment Ninivébe, hogy Isten haragját kihirdesse, hogy megüsse Ninivét Isten szavával, hogy megszúrja, ahogyan a féreg megütötte, megrágta a tök gyökerét és az elszáradt. De Isten megszánja Ninivét! Ha majd egyszer a sorozat végén odajutok, hogy összeszerkesztem ezeket az igehirdetéseket és egy címet adjak nekik, akkor ez lesz a címe: De! De Isten megszánta Ninivét. És most Jónáson példázza el ezt: Jónás, ha te sajnálod a tököt, ha szánod ezt az egyszerű kis növényt, akkor én miért ne szánjam, miért ne sajnáljam, miért ne törődjek Ninivével? Ha neked gondod volt azzal a tökkel, belekalkuláltad az életedbe, sőt éppen az árnyékot adó töklevél derített fel, ha te ezt szánod, és bele akarsz halni a veszteségbe és a dühbe, és mindezt számon kéred rajtam, akkor én miért ne szánjam, miért ne sajnáljam, Ninivét, miért ne törődjek vele? Lám, megtértek, megváltoztak, hozzám fordultak, elhagyták bűnös útjukat!
Jónás története mintha abban az újszövetségi példázatban visszhangozna, amit Jézus a szőlőmunkásokról mond. Akik korán reggel kezdték a munkát, és egész nap dolgoztak,  és állták a nap hevét és hőségét, döbbenten látják, hogy akik az utolsó órában jöttek dolgozni, munka végeztén ugyanannyit kapnak, mint ők. Rögtön szakszervezetet alakítanak és tiltakoznak. És akkor azt mondja a gazda, mintegy Istent megszemélyesítve, avagy a te szemed – mondja a tiltakozó szőlőmunkásnak – azért gonosz, mert én jó vagyok? (Máté 20,15) Jónás, azért haragszol, mert Isten megkönyörült? Jónás, azért vagy felháborodva, mert Isten megengesztelődött? S ha abból indultunk ki, hogy milyen nagy csoda, igazán csodálnivaló, hogy a nagyváros megtért egy prófétai szóra, akkor már csak egy utolsó kérdés marad, de ezt zárjuk a szívünkbe, gondolkodjunk rajta és keressük rá a választ Istennél: hát akkor mi mit mondunk, ha Jónásnál nagyobb van itt? Mert Jónásnál nagyobb van itt!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán kockáztatok és nem növelem senki figyelmét, ha azt mondom, hogy a Hóseás próféta könyvéből olvasott szakasz voltaképpen egy botránykönyvből való. Nem kapja fel a fejét erre senki. Csömörünk van a botrányokból. Igen, mostanság így szokták a könyveket is kelletni a piacon: botránykönyv! -  na talán, majd kapkodnak utána, vajon mi az a botrány, mi az a leleplezés, mi az az ügy, mi az a csúnya dolog, amiről az a könyv szól?! De Hóseás próféta könyve valóban botránykönyvként kezdődik! Igen, ahhoz, hogy a 11. részből felolvasott gyönyörű igéket és annak a legmélyéről kizengő isteni üzenetet – Isten vagyok én és nem ember! –  a megváltás isteni indítékát igazán megértsük, ahhoz most Isten e prófétája által egy egészen különös kaput nyit nekünk. Nehéz rajta belépni, de ha belépünk, világosabban, mélyebben fogjuk érteni az isteni üzenetet.
A könyv részben magáról a prófétáról szól. Sok prófétai könyvében magáról a prófétáról szinte nem tudunk meg semmit, csak a nevét és honnan származott, és aztán zuhognak is az isteni üzenetek, a súlyos szavak. Hóseásról azonban többet is megtudunk, származását, szolgálata idejét - és még mást is.  Még annyit toldok hozzá, hogy a zsidó hagyomány szerint Észak-Izraelben, Száfetben, van eltemetve; a régi Izraelben ez volt a legmagasabban helyen épített város, a Jezréel völgyéből mindenhonnan lehetett látni; a keresztyén hagyomány szerint pedig Jézus erről a városról mondta, hogy nem rejtethetik el a hegyen épített város. Hóseásnak leginkább az volt a prófétai sorsa, hogy messzebb lásson kortársainál, perspektívákat mutasson meg, és ez valóban ki is tűnik a próféta könyvében, de nem magától értetődő egyszerűséggel. A könyv megnevezi azt a kort, amikor Isten elhívását kapta a próféta, és ha hozzáolvassuk itt a királyok neveihez Királyok könyvének feljegyzéseit, azt látjuk, hogy ez egy hullámzó korszak volt. Korábban és később a királyok akár 35-40 évig is uralkodtak, egy emberöltőt is kitöltöttek. Itt azonban dinasztiák váltakoztak gyors ütemben. Nem is hullámzó, inkább zűrzavaros korszak ez. Közben kezdett újra felemelkedni az Asszír birodalom, éppen Hóseás korában, újra próbálgatta erejét vagy a szárnyát a szárnyas oroszlán. A másik birodalom, Egyiptom pedig fokozatosan gyengült.  Így aztán északon Izrael, délen pedig Júdea folyton a két nagy birodalom ütközésében próbáltak lavírozgatni, és valahogy a palánkon fönnmaradni. Ugyanakkor a próféta idejében még többé-kevésbé, úgymond, világbéke volt, és a kis ország, a zűrzavarok és a politikai nehézségek ellenére, legalábbis, gazdasági virágzást élt meg.
Korábban már utaltam rá, hogy a régészeti leletek tanúsága szerint, Izrael, az északi ország nagy kereskedelmi központokat épített, fejlesztették a hadsereget, próbálták vissza szerezni a testvérviszály miatt elveszített területeket, nőtt a tekintély, a befolyás, a gazdagság. Hóseás próféta kortársa, Ámos – róla is lesz szó – amikor feddőzik a népével, többek között azt mondja: jaj nektek, akik elefántcsontból rakott palotákban laktok...(Ámos 3,15) Nos, az elefántcsonthoz kellett némi gazdagság, az bizony nem olasz csempe volt fél áron vásárolva, az elefántcsont státusz-szimbólum volt. Gazdag volt a nép, virágzott minden. S bár nem voltak jók az előjelek a világpolitikában, ők csak virultak.
Hóseást pedig, ahogy egy megjegyzéséből kiderül, bolond prófétának tartották (9,7). Pontosabban: eszelősnek. Ugyan, ilyen szép és békés időben, amikor megy fölfelé a tőzsdei index, amikor igen jól ki lehet helyezni a pénzeket vállalkozásokba, amikor nagy politikai csend van, és nincsenek összeütközések, nagy háborúk, nem készülnek bevezetni a hadigazdaságot, amikor virágzik minden, ugyan, miért kell ennek a prófétának mindenféle rettenetes dolgokkal, ítélettel fenyegetőznie, Isten népét hűtlenséggel vádolnia, elpártolást emlegetnie, a régi szövetség megszegését felrónia? Hát bolond ez?! Bizony, bolond, eszelős - ezt mondták róla. Amikor Dávid Saul elől menekült, kifutott az országból és Ákhishoz, Gáth királyához jutott, a király pedig felismerte őt és azt gondolta, átadja Saulnak, ekkor Dávid eszelősnek tettette magát, így elengedték. Hóseás is efféle eszelős, beszámíthatatlan, Hóseás az őrült próféta. Miért kell megzavarnia ezt a nagy békességet?
De azért is bolond ez a próféta, és ezért említettem, hogy botránykönyvből olvastam fel egy részletet, mert elfogadhatatlan dolgot tesz a maga életében. Olyat olvasunk a prófétáknál, például Jeremiásnál, hogy ki kell mennie a városba, nyakában egy vasjárommal (Jer 28). Ez egyfajta performansz volt, annak jelzésére, hogy mi vár Isten népére, hogy ha nem adják meg magukat az ellenségnek, – akkor bizony vas igát fognak rájuk tenni. Egy más esetben arról hallunk, hogy Ezékiel prófétának ki kell menni a térre, le kell vágni a szakállát, három részre kell elosztania a szakállszőrt, az egyiket meg kell gyújtani, el kell égetni, a másikat apróra vágnia, a harmadikat a szélbe szórnia, s ha kérdezik tőle, hogy mi akar ez lenni,  így ábrázolja a nagy pusztulást (Ezék 5). Még olyat olvasunk, hogy Isten elviccel – bocsánat a szóért! – Jónással, aki Hóseás próféta kortársa volt. Neki éppen az asszír birodalom fővárosába, Ninivébe volt küldetése, el is mondta mi vár rájuk, Jónás meg kiült nézni, az ítélet bekövetkeztét. Talált hozzá jó helyet is. Beült egy nagyra nőtt a töklevél alá. Aztán elszáradt a töklevél, Jónás napszúrást kapott és dühöngött. Isten pedig elpéldálózott neki az esettel, hogy mit jelent a könyörület. Nos, a prófétáknak sokszor kellett efféle aktusokat, szimbolikus cselekedeteket bemutatniuk. Hóseás esetében azonban csak egyről hallunk, így kezdődik a könyve: Isten megparancsolta a prófétának: menj el és végy feleségül egy prostituáltat. Egy prostituáltat – mondjuk ki. Vannak szemérmes Biblia-fordítók, akik így adják vissza: parázna asszonyt, vagy: paráznát, vagy: kultuszi paráznát. De ez a nő, név szerint Gómer, prostituált. Kiderül ez abból is, ahogy olvassuk tovább a történetet, hogy Gómer később elhagyta Hóseást és elszegődött szerelem-bérért másokhoz, akik majd gabonát, olajat, ruhát, ékszert, megélhetést biztosítanak neki. Prostituált, aki kiárusítja önmagát. S lám, Isten most azt parancsolja a prófétának: menj el, és végy feleségül egy prostituáltat. Lám, a szent ember! Én tudom, hogy a 21. századra átalakultak a társadalom szerkezetei, és mi, egyszerű emberek kötöttünk a mindenható társadalommal egy civilizációs alkut. Tudom, hogy ennek az alkunak az a lényege, hogy mi megteszünk mindent, amit tennünk kell, termelünk a munkában, biztosítjuk a társadalom fennmaradását, a társadalom pedig gondoskodik a kenyerünkről, az iskolánkról, kórházunkról, mindenről.  S tudom, hogy az alkuhoz az is hozzátartozik, hogy a privát szféránkban azt csinálunk, amit akarunk. Ha én behúzom magam mögött otthon az ajtót, ott már senkinek semmi köze a dolgaimhoz. Ott aztán szabad... Csakhogy aztán látjuk, mégsincs ez így, mert az ember szeretné törvénybe is hozatni ezeket a privát szabadságait,  mindazt, amit magának a privát szférában megenged, mert törvény nélkül nem tud szabad lenni – és jön is egyik bolondság a másik után.
Mindazáltal Hóseás próféta idejében ez nem így volt. Házasságot kötni köznyilvános esemény és közösségi ügy volt. Most pedig Isten azt mondja a prófétának, hogy menj, és vegyél feleségül egy prostituáltat. Hóseás megteszi. Eszelős - tudjuk. De, folytatódik, amiért Hóseást valójában őrültnek tartották. Mert arra is parancsot kap Istentől, hogy a születendő gyermekeket különös névvel lássa el. Hóseás neve azt jelenti, hogy szabadítás (Istennél van a szabadítás), ez egy szép név, istenhordozó név. De neki így kell elnevezni az első fiút, hogy: Jezréel, – ez az a völgy, amire rá lehet látni Száfetből. De meg is indokolja Isten a nevet. A Jezréel-i síkon fog majd bosszút állni Jéhún, aki kiirtotta Akháb családját (Hós 1,4-5). Aztán, amikor születik egy lányuk, neki ezt a nevet kell adnia: Lóruhámá – nincs irgalom: kegyvesztett (Hós 1,6-7). Hát ki ad a gyermekének ilyen nevet, testvérek? És a harmadik gyermek, aki fiú, ezt a nevet kapja: Lóámi, héberül: nem népem (Hós 1,8-10). Hát ki ad a gyerekének ilyen nevet, hogy nem gyerekem, nem az enyém, fattyú, nincs irgalom, kegyveszett, Jezréel, bosszúállás völgye? Ha belelapozunk a magyar névtárba, nem találunk ilyen nevet, pedig van benne pár ezer. Bolond ez a Hóseás. És még nincs vége. A próféta a saját élete történetét veszi a példázatnak és ennek alapján mondja el, hogyan bánt Istennel az Ő népe. Hogyan is? Isten feleségül vette, mert beleszeretett, és magához emelte. De népe eljár ide-oda, szerelem-bérért paráználkodik, szövetséget köt azzal, akivel nem szabadna, idegen kultuszok után fut. Megrendítő leírásokat használ a próféta: Isten perbe száll népével, mert nincs igazság, a bírók csalárd ítéleteket hoznak, nincsen hűség, vagyis nincs megbízhatóság, az adott szó nem ér semmit, mindenki mindenkit becsap, nem ismerik Istent az országban, esküdöznek, hazudoznak, ölnek, lopnak, paráználkodnak, betörnek, vérontás vérontást ér. Ha papokra ránézek – mondja Hóseás próféta – förtelmes alakokat látok, akik az irgalmasságra, isteni kegyelemre, feloldozásokra várókat meglopják; ha a királyokra nézek, azok pedig olyanok, mint a forgács a vízen (Hós 10,7), ide-oda csapkodja a víz, hol fenn van, hol elmerül, hol látszik, hol nincs. Ne te perelj velem – üzen Hóseáson keresztül népének Isten – én perlek veled (Hós 4,4). Ha velem akarsz perelni, akkor anyáddal perelj (Hós 2,1), anyáddal, aki házasságtörő lett, anyáddal, aki elment és prostituáltként árusítja magát ezért, azért, amazért.
Önmagában is megrendítő ez a történet, és mondhatnánk, sajnos, nem egyszer történt ez meg az idők során. És megfordítva is, gyorsan hozzáteszem, hogy senki ne érezze, hogy Hóseás próféta valami nagy macsó lett volna, –  a férfi is otthagyja a feleségét, mert vannak férfi prostituáltak is, akik áruba bocsátják magukat ezért, azért, amazért. Ez az egész: botrány. Felbomlik az erkölcsi rend, és ha az erkölcsi világrend felbomlik, azt pontosan ugyanolyan nehezen viseljük el, mint amikor betegséget kell elhordozni, és nem találjuk a módját annak, hogyan hordozzuk el a betegséget? Hogyan szenvedjünk? Igen, ahhoz is Isten segítsége kellene. És amikor felbomlik az erkölcsi rend, az ugyanolyan, mint amikor nem találunk világmagyarázó elvet az életünk értelmére, és úgy érezzük, hogy nincs univerzum,  hanem a káoszba zuhantunk, és elveszünk. Mindazáltal...
Mindazáltal, igazában nem ez a botrány, hanem inkább az, hogy a próféta mindezek után parancsot kap Istentől, hogy vásárolja vissza a feleségét: «szeresd csak tovább az asszonyt, aki más szeretője és házasságtörő.« (Hós 3,1) És leírja a próféta, hogy elment és 15 ezüstért és másfél véka árpáért visszavásárolta feleségét. Kiváltotta, megváltotta – mert szereti. Nem a hűtlenség a botrány ebben a könyvben, nem az a botrány, hogy a prófétának eszelősségbe eső módon kell a gyermekeit elneveznie, nem az a botrány, hogy egyáltalán – pestiesen mondom – leállt ezzel a nővel, hanem az, hogy visszaváltja. Kiváltja és visszafogadja abból a helyzetből, amibe belevitte magát.  Fizet érte, hogy újra otthon legyen és vele legyen.
Nos, ezzel példálózik a próféta a végtelenségig, miközben folyton elmondja az ítéletét. Ezt mondja a saját népéről, amikor Asszíria emelkedni kezd, amikor már vascsizmák dübörögnek ott fönn északon, Samária földjén: akkor majd futkosol a szeretőid után, és nem fogod őket megtalálni (Hós 2,9). Egy nemzedékkel később Ezékiel próféta írja majd le egészen részletesen, hogy mit jelent az, hogy akiben hitt Isten népe, akiről azt gondolta, hogy majd segíteni fog, akiről azt tartja, hogy szövetségese, és majd mellé áll, az nincs sehol a veszedelem idején - sőt, az maga lesz ellensége, és a pusztító. Még személyes élményünk is lehet ez. Éltetek át ilyen helyzetet, kedves testvérek? Hol a barátom, aki megígérte, hogy segíteni fog nekem?! Hol az az ember, akivel összekacsintottam, mert, úgymond, mi félszavakból is értjük egymást, húzzon ki most a bajból! – és nincs sehol! Futkosol majd szeretőid után és nem találod őket. Aztán ilyeneket mond a próféta – ezek közmondásokká lettek –, Izrael szelet vet és vihart arat (Hós 8,1). Azt mondja Izraelre, hogy olyan, mint a félig fűtött kemence (Hós 7,4), vagy inkább, mint az a pék, aki jól befűt a kemencébe, holott még meg sincs gyúrva a kenyér, még meg sem kelt a tészta, de már túlfűti a kemencét. Már túlfűtötte magát, mert annyira vágyakozik más után, annyira nem ismeri az Isten útjait, annyira önhitt és önmagának élő. Csapongó, bolond galambnak nevezi saját népét és azt mondja: majd jön a sas, majd jön Asszíria - ki fog itt győzni? (Hós 8,1)
De aztán az igazi botrány - az irgalmasság szava, az, amit felolvastam a 11. részből. Ezt még a 10. részben ezek a szavak előzik meg: kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól, –  hol van a tövised, halál, hol a fullánkod, holtak hazája? Ismerjük ezeket a szavakat. Pál apostol idézi a Korinthusi levélben (1Kor 15). Valami olyasmiről beszél már most a próféta Isten szeretetét bemutatva, ami síron és halálon is túltekint. Halál, hol a fullánkod, pokol, hol a diadalmad? Kihozom őket a halál hazájából. Aztán a 11. részben egy szép vallomást hallunk az irgalomról.
Nos, ez az igazi botrány. Isten szeretete a botrány. Nem véletlenül mondja Pál apostol a korinthusiaknak, hogy amikor közéjük ment, föltette, hogy nem akar közöttük másról hallani, csak Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről; nem akar másról szólni, csak a váltságdíjról, - a szabadság áráról, a könyörület áldozatáról, arról, hogy Isten tovább szereti hűtlen gyermekeit. Ahogy Hóseás tizenöt ezüstért meg másfél véka árpáért visszaváltotta a feleségét, mert szerette, úgy vált meg bennünket Isten a Jézus Krisztus vére árán. És azt mondja az apostol: ám ez botrány, ám ez bolondság, – ilyet csak az eszelős próféta hirdet, és ilyet csak a bolond Isten ígér. Ez a botrány.
Éspedig azért botrány ez, mert amikor teljesül a próféta ítélete, és kiderült, hogy elfelejtettük Istent, akkor az is nyilvánvalóvá lesz, hogy éppen azt felejtettük el (ahogyan a régi nép is elfelejtette), hogy mi az, amit Isten megígért Ábrahámon keresztül az eljövendő népnek. Azt ígérte, hogy megsokasítja őket! Vagyis megtartja őket. Vagyis áldássá teszi őket. Vagy elfelejtjük, hogy mi történt a pusztában, amikor Isten az Ő népét a rabság után a szabadság felé vezette. Elfelejtjük, hogyan hordozta.  Milyen szépen emlékeztet itt Hóseás: megszerettem, amikor Egyiptomból kihívtam, és én magam tanítottam járni –, ahogy egy édesapa büszkén elmondja, hogy én tanítottam meg a gyerekemet járni; és úgy szerettem, hogy arcom elé emeltem és a kezemből evett... Isten népe elfelejtette ezt. És elfelejtették a Bírák korát, amikor Isten csodálatosan őrizte és szabadította népét.  Isten nélkül vannak –  és keresik a szeretőket szerelem-bérért. Ide futnak, oda futnak, ide szegődnek, oda szegődnek, ebbe kapnak, abba kapnak.
Csak olyan ez, amit egy tudósnál olvastam, aki a mi korunkat így jellemzi: olyan lett a modern ember, mint az a színházrendező, aki Shakespeare nagy színdarabját, a Hamletet Hamlet nélkül akarná a színpadra állítani. Úgy akarunk erkölcsösek lenni, úgy akarunk rendezett világban élni, úgy akarunk univerzumot megmagyarázó elveket összefoglalni és úgy akarunk a szenvedésnek és a halálnak a kérdésére is válaszokat találni, hogy a főszereplőt kihagyjuk a történetből. Nem ismerik Istent, nem ismernek engem – panaszkodik az Úr. Pedig, ahogy mondja a 10. részben: hűségre, igazságosságra, méltányosságra, irgalmasságra kötöttem velük szövetséget,  – és hitben kötöttem velük. Vagyis ennek a szövetségnek maga Isten a megbízható alapja. Hát akkor nincs irgalom! Emlékszünk, Így hívják Hóseás egyik gyermekét. De halljuk az újszövetségből a visszhangot: megirgalmazok. Nem népem, – ez a próféta másik gyermekének neve. Én népem vagytok! – mondja a könyörülő Isten. Erről szól ez a szép vallomás: mert Isten: Isten, és nem ember.
De ahhoz, hogy ez igazán a miénk legyen, és boldog hitünk legyen benne, és megalapozza az egész életünket, ahhoz bele kell rázkódnunk ebbe a botrányba, fenn kell akadjunk ezen a botrányos tényen, hogy Isten az, aki kivált bennünket. Isten az, aki eljön értünk, Isten az, aki annak ellenére is szeret bennünket, hogy mi hűtlenek voltunk, házasságtörők voltunk, csalók voltunk, irgalmatlanok voltunk, nem igazság szerint éltünk és nem az Ő hűségére, megbízhatóságára alapoztuk az életünket, hanem önmagunkra.
Egy fájdalmas sorsú, ám boldog ember áll előttünk Hóseás próféta személyében, aki a saját, sok ponton botrányos, megmagyarázhatatlan, fölfoghatatlan életével, mégis az ő szeretetével, feleségéhez való hűségével, a megbocsátásnak, a visszafogadásnak, az új kezdetnek a készségével még csak megsejtet vagy megcsillant valamit Isten irgalmasságából. Amit aztán majd igazán és teljesen Jézus Krisztusban látunk. Sokféle módon és sokféleképpen szólott az Isten az atyáknak a próféták által - Hóseás által is. Most pedig, ez utóbbi időben szólott nekünk, örök érvényűen, az Ő Fia, Jézus Krisztus által - betöltve azt is, amit Hóseás által jövendölt. Legyen Neki dicsőség.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Eddig két próféta állt előttünk; először Mikeás próféta (akiről még néhány szót szólok), a legutóbb pedig Jeremiás próféta. Mind a két esetben különös tünemény állt előttünk. Mert bár a próféták (így Mikeás és Jeremiás is) Isten felséges üzenetét hirdetik, voltaképpen Isten szájai ők, sőt, nemcsak tolmácsok, hanem szívet és életet megédesítő, fölemelő, vigasztaló, megbátorító, útmutató üzenetet közölnek, mégis szinte kivétel nélkül mind magános alakok. Többnyire magukra maradtak, nem fogadják el tőlük az üzenetet, beverik a szájukat, bölcsességüket, tanácsukat megvetik. Igen, mondottam: próféta az, akinek majd utóbb igaza lesz. Mégis, úgy érezzük, hogy ha meg kellene határoznunk, hogy kik voltak a próféták, akkor (talán leginkább talán a romantika hatására) magános alakokat kezdünk keresni. Ha most ki kéne mennünk a Böszörményi útra, hogy keressünk egy prófétát, nyilván nem csoportban álló embereket keresnénk, hanem valami magányos, lehajtott fejű alak után néznénk, mondván, talán az próféta! De ezek külső jegyek, és még csak a próféták magánosságának okára sem adnak feleletet.
Hadd olvassak fel a Zsidókhoz írt levél 11. részéből egy rövid szakaszt. Mai prófétánk, Illés alakjának megértéséhez fontos lesz, hogy látnunk, miért mondotta ilyen bátran a Zsidókhoz írt levél eleje, hogy sok rendben, sok alkalommal szólott Isten hajdan az atyáknak a próféták által, most pedig nekünk, az utolsó időkben teljesen, egészen, mindent betöltve Jézus Krisztus által szólt. A levél 11. részéről azt tartjuk, hogy a hit hőseiről szól. Itt olvasunk Ábelről, Ábrahámról, Mózesről, és az ószövetség sok más nagy alakjáról.  Aztán így kerekíti be a levélíró a szavait: «mit mondjak még, hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról.” A prófétákról! „Akik hit által országokat győztek le, igazságokat cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, megoldották a tűz erejét, megmenekedtek a kard élétől, felerősödtek betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait, asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat, mások kínpadra vonattak visszautasítva a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesedjenek. Mások pedig megcsúfoltatások és megostorozások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is, megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, ketté fűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ. Bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és földnek hasadékaiban. És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet, mivel Isten mifelőlünk valami jobbról gondoskodott, hogy nálunk nélkül ők tökéletességre ne jussanak.”
Ahogy olvastam ezeket a sorokat, mindjárt Illés próféta alakja is elénk került. Épp olyan hirtelen, mint a Királyok könyvében. Ott is egyszer csak elénk lép Illés - minden különösebb bevezetés nélkül. Akháb korában vagyunk. Róla már hallottunk, Mikeás próféta is abban az időben működött. Most egyszer csak előlép Illés, és harcot indít a hamis kultusz ellen. Tudjuk, Akháb király Föníciából hozott magának feleséget, Jézábel személyében. Ez egy diplomáciai házasság volt, és azzal járt együtt, hogy Jézábel hozta az idegen vallást is, hozta a Baál-prófétákat, az Asera-prófétákat, Izrael igaz prófétáit pedig fegyverrel kipusztította. Ez ellen lép föl Illés próféta, majd később Elizeus próféta, sőt egy egész prófétai-tanítványi kör. Őket nevezték próféta-fiaknak.
Ma nem lehet Illés egész történetét elmondani, csak rövid címeket sorolok: egy menekülése idején hollók táplálták; ismerjük a történetét, hogyan fogadta be őt Sareptában egy özvegyasszony, hogyan történt ott, hogy az özvegyasszony vékájából sohasem fogyott el a liszt és a korsóból sohasem fogyott ki az olaj; az ő fiát hozta vissza a próféta a halálból az életre; Illés szembe szegült Akháb királlyal és Jézábellel is, akik egy konstruált perben felségárulással, istengyalázással megvádolták Nábótot, hogy elragadják tőle kis szőlőbirtokát; de királyt is koronázott Illés, dinasztiák sorsa van a kezében, majd tüzes szekéren elragadtatik az égből. Illés volt az, aki az égből le tudta hozni a tűzet, aztán esőt is.  Ő az egyik legtitokzatosabb, legkülönösebb prófétai alak: királycsináló, esőcsináló, tűzcsináló, jövőbe látó, aki egy tenyérnyi felhőből meg tudja mondani, azt, ami még távol volt.
Ő a próféta, akiről azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy barlangokban és a föld hasadékaiban bujdosott. Ő az a próféta az, akiről azt mondja, hogy általa asszonyok visszanyerték feltámadás útján gyermekeiket. És ő az a próféta is, aki magános alakként áll előttünk. De most egy új fogalmat is be kell iktatnunk, mert éppen itt, a Királyok könyvében hallunk egy kifejezést, amit korábban csak egyszer-kétszer olvashattunk az ószövetségben. A kifejezés így hangzik, hogy: az Isten embere. Ez talán eredetileg csak egy udvariassági kifejezés lehetett, erre van is egy történet, amikor Ábrahám elküldi szolgáját, hogy Izsáknak asszonyt szerezzenek, neki mondja Rebeka a találkozásukkor: gyere be hozzánk, Istennek áldott embere (1Mózes 24,30) Mindazáltal, a kifejezésnek többnyire kizárólagos értelme van: a prófétát jelenti. Először és meghatározó módon Mózesről halljuk ezt. Mózes ötödik könyvében, amikor Mózesnek végképp szembesülnie azzal, hogy ő már nem mehet be az ígéret földjére (ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja Mózesről: csak távolról üdvözölte az eljövendőket), Mózes áldást mond. Ezt olvassuk Mózes V. könyvének 31. részében: ezek pedig Mózesnek, az Isten emberének áldó szavai. Mózes: Isten embere, próféta. Aztán a Sámuel könyvében, majd itt, a Királyok könyvében újra felbukkan ez a kifejezés. A prófétákat nevezték látónak is, és jövendőmondónak is, sőt, tanúsítónak is, az Úr szolgájának is. De ennek is nagyon mély értelme van itt. Egyszóval, egyszer csak föllép Illés, az Isten embere. Például akkor is, amikor Akháb királyt meginti a szörnyű bűntette miatt. A király és a felesége kifőzték, hogyan kell egy kisembert félretenni és hogyan kell a királyi birtokot nagyobbítani. Amikor Illés belép Akháb király elé, a király megrökönyödve mondja neki: megint idejöttél hozzám, Isten embere, hogy zaklass engem!! Nos, eszerint ez afféle zaklató tisztség. Isten embere az, aki beleszól a dolgokba. Isten embere az, aki nem hagyja, hogy annyiban maradjanak a dolgok, de nem azért, mint ő olyan fennkölt és roppant nagy igazságérzete volna; hanem azért, mert Isten küldi.
Éppen ide esik az a történet is, amelynek egy részét felolvastam. Itt egy nagy harc kellős közepén vagyunk.  Idegen királyné érkezett Izraelbe; és ő, Jézábel hozta a maga papságát és prófétáit, jöttek a megmondó emberei. Az igaz prófétákat, a régi szövetségi törvény magyarázóit pedig kardélre hányatta, elűzte. Amikor Illés - az üldözés idején –a Kedrón patak völgyében bujkált, hollók táplálták. Aztán egy több éves aszály idején, amely óriási válságot okozott, Illés meggyőzte a királyt, hogy tartsanak istenítéletet. Jól ismerjük a történetet. A Kármel hegyén, Samária és Fönícia határán, oltárokat építettek. Ezeket a Jézábel prófétái és papjai körbe táncoltak és mindenféle rítussal tüzet kértek az égből, hogy meggyulladjon az oltárra készített áldozatuk. Nem történt semmi. Ekkor Illés az általa rakott oltárt még vízzel le is öntette, hogy még nehezebbé tegye a dolgot, majd imádkozott, hogy gyulladjon meg az oltár. Voltaképpen a saját nevét imádkozza Illés – héberül így hangzik: Élijáhu –, mely azt jelenti, hogy az Úr az én Istenem. Így imádkozott: Uram, mutasd meg, hogy Te vagy az Isten, hogy visszatérjen a nép tehozzád, hogy visszatérjen a király tehozzád, hogy helyre álljon a szövetség rendje. Igen, vannak ilyen történelmi pillanatok, amikor megrendítő csodának kell történnie, égzengésnek, villámlásnak, viharnak, fölrengésnek, meg kell mozdulnia égnek és földnek, hogy észhez térjen az ember és visszatérjen az Úrhoz, az igaz Istenhez.
Illés imádsága nyomán meggyulladt az oltár, az istenítéletnek tanúi pedig ujjongva felkiáltanak: az Úr az Isten, az Úr az Isten! Aztán Illés parancsára a Baál prófétákat lemészárolják. De hiába  a győzelem (vagy éppen azért), Jézábel megüzeni Illésnek, hogy bosszút áll rajta. Illés menekül. Először Beersebába megy. Ha valaki maga elé képzeli a térképet, ez olyan, mintha Salgótarjánból lement volna Bajára, az ország északi részéről lemenekül a déli részbe, félrehúzódik, a szolgáját is elküldi, egyedül marad és meg akar halni. Ehhez sok szép magyarázatot fűztek már a magyarázók, és mindegyik mély emberi tapasztalatokon alapszik: hogy van az, hogy amikor valaki a siker csúcsára ér, nyomban mélybe zuhan, vagy éppen akkor omlik össze, amikor eléri a célját, vagy jönne a folytatás. Lám, Akháb király mégsem újítja meg Istennel a szövetséget, még mindig Jézábel foglya, a pogány asszony uralkodik rajta, csak félig sikerült az áttörés. És lám,  most önmaga ellen fordítja a haragot a próféta. Mások szerint itt egyfajta öngyilkossági késztetése támadt Illés prófétának. Én most nem akarok ezekbe belemélyedni, csak egy szellemes magyarázatot hadd idézzek még.
Illés tehát leült egy fenyőfa alá, búsongott, és egy betanult szöveget ismételget, mintegy mantraként mondja: nagy az én búsulásom a seregek Ura miatt, mert a Te néped megszegte a szövetséget, oltáraidat lerombolták, prófétáid meggyilkolták, és én egyedül maradtam és az én lelkemet is halálra keresik. Ezt ismételgeti. Ez a szöveg. De Isten először úgy gyógyít, hogy hagyja, hadd aludjon a próféta. Nem mond még neki semmit, nem történik semmi, hadd aludjon. Aztán egy angyal felébreszti Illést, egyél, igyál, mondja; ő eszik, iszik és megint alszik. Én ebből nem azt akarom kihozni, hogy a világon a legjobb dolog az alvó-kúra, de jól  látjuk, hogy Illés, aki végső kétségbeesésben önmaga ellen fordult, vereségtudattal kínlódik, és tudja is, hogy mit akar elmondani Istennek, – most csak alszik. A baja nagyjából így foglalható össze: vége az ügynek! Győzelmet aratott, mégis vége az ügynek, kipusztíttatta a Baál-prófétákat, mégis vége az ügynek. Meggyőzte Akháb királyt, hogy isteni erők vannak nála, mégis, vége mindennek, vége az ügynek. Nagyjából ezt hordozzák a szavai.
A Zsidókhoz írt levélhez igazodva arról szeretnék szólni, hogy hol ment végbe a prófétának az Istennel való beszélgetése, és milyen formában történt meg ez, és mi az, amit Illés Istentől hall.  Azt olvassuk, hogy Beersaba-i tartózkodása után Illés negyven nap és negyven éjen át tartó zarándokúton elment a Hóreb hegyéhez. Ez a hegy az, ahol annak idején Mózes a Tízparancsolatot kapta. Ez a szövetségkötés helye. Még talán az sem véletlen, hogy negyven nap és negyven éjjel tartott a próféta útja odáig. Ha valaki utána néz, könnyen kiszámolhatja, hogy  jó tempóban akár tíz nap alatt is oda lehetett volna gyalogolni. Itt meg azt halljuk, hogy éjjel és nappal ment, vagyis ez egy sajátos zarándokút, visszatérés a szövetségkötés helyére. Ott vagyunk a Hóreb hegyén. Mózes tehát ott vette a törvényt. Ám Mózes nem mehetett be az ígéret földjére, az Isten embere csak távolról üdvözölte az eljövendőket. Ez a másik Isten embere, Illés viszont otthagyja az ígéret földjét, a szent földet, és most elmegy oda, ahol Mózes találkozott Istennel. Mózesről tudjuk, hogy többször fölment a hegyre. Először vette a parancsolatokat, majd onnan lejöve látta, népe mindenféle pogányságba verte magát, dühében összetörte a szövetség tábláit, istenítéletet tartatott, majd visszament és közbenjárt a népért. Mózes folyton közbenjárt a népért. Azt várnánk tehát, hogy most Illés próféta is közben fog járni a népért, hiszen érettük harcolt. Hiszen a próféták, régebben is és most Akháb idején is, majd később is, az Isten népéért éltek. Azt várhatnánk tehát, hogy most ott a hegyen, a Hóreben, Illés is kegyelmet kér majd Istentől népének. Mózes így tett kért. Mózes egészen, a halálnak is kiteszi magát: Uram, inkább engem törölj ki az élet könyvéből, csak bocsáss meg nekik (2Mózes 32). Közbenjár. Sőt, egészen ábrahámi módon alkudozik, azt mondja: Uram, kíméld már meg őket, mert azt fogják mondani, hogy kihoztad őket Egyiptomból, hogy itt pusztuljanak el, itt haljanak mega sivatag kellős közepén. Milyen lesz a renoméd? Talán Illéstől is valami effélét kellene hallanunk, de Illés mondja a mantrát: egyedül maradtam, nincsen senki, vége a szövetségnek; az a több száz év, ami Mózes és Illés között telt el, a honfoglalás, a Bírák kora, a hányattatások, a szabadítások, az ország kettészakadása, újbóli egyesülése, az Isten csodálatos vezetése, ez mi d semmi, nem ér semmit, vége van itt mindennek. Falujva hullunk, – mindenki elhagyott, Uram, egyedül én maradtam, de az én lelkemet is el akarják venni.
Néhány szót hadd szóljak arról a hangról is, amit a próféta itt meghall. Ott a Hóreben Illés behúzódott egy barlangba, miközben mindenféle eget-földet mozgató jelenés történt, éppen olyan, amikről az imént szóltam. Igen, legyen földrengés, mozduljon meg minden, nyíljanak szakadékok, dőljenek össze az épületek, semmisüljön meg a világ, amit az ember fölépített, hogy észhez térjünk már! Vagy sújtson le villám és égjen szét körülöttünk minden, csak térjünk magunkhoz! Támadjon förgeteg. Egy 18. századi puritán teológus leírja, hogyan tért meg kamasz korában: úgy, hogy egy óriási vihar támadt és villámlások és mennydörgések harsogtak körülötte, és azt írja, hogy átélte benne Isten kimondhatatlan fenségességét. Igen, az égzengésben kicsivé lesz az ember. Átéli, hogy ő csak egy porszem a világteremtésben; amit Ábrahám is átélt, és ki is mondta: por vagyok! Isten nagysága és fensége legelőbb erre tanít meg bennünket. Ilyenkor nem lehet az Istennel haverkodni, nem lehet vele bizalmaskodni, nem lehet azt gondolni, majd elébe veszem ügyemet, ha úgy hozza a sora. Hiszen most fordítva, Isten jön, és az égzengés, a földrengés és a vihar körülfog és felragad bennünket. Ezt hallja most Illés a barlangban. A történet azonban megjegyzi: de Isten nem volt benne a viharban, de Isten nem volt benne a földindulásban, de Isten nem volt benne az égzengésben! Hanem hallott a próféta – így fordítja a régi Károli – egy halk és szelíd hangot...
Senki nem tudja jól lefordítani ezt a kifejezést. Amilyen nyelvet én tudok, végig böngésztem, hogy hol hogyan fordítják. Talán még a magyar fordítás a legjobb: halk és szelíd hang. Ám az itt szereplő szó – szelíd –, csak itt fordul elő hanggal kapcsolatban. Inkább úgy lehetne fordítani, ahogyan a fáraó álmánál, amelyet József fejtett meg. A fáraó álmában a Nílus partján látott hét kövér tehenet, aztán látott hét sovány tehenet (1Mózes 41) A régi Károli fordításban így van ez a kifejezés: ösztövér. Csökött tehén – ahogy nálunk mondanák. Eszik, de nem hízik, sovány, semmire se jó, kilátszik a bordája. Egy másik helyen ugyanezzel a szóval írja le Mózes könyve azt, hogy milyen volt a manna, amit Isten küldött táplálékul népének, még kint a pusztában (2Mózes 16). Így olvassuk: apró gömböcskék jelentek meg a föld felszínén. Ézsaiás pedig ezt a szót használja a véges népekre: por - mint a port a szél, úgy kapja fel Isten őket (Ézs 40,15). Egyszer, amikor nagyon bánatos voltam, valaki kérdezte tőlem: hogy vagy, hogy vagy, látom, lógatod az orrodat! Mondj egy jó szót a lelkiállapotodra? Erre én azt mondtam: fűrészpor, fűrészpor vagyok. Az mire jó? Most azt mondja a szentíró: halk és szelíd hang hallatszott, egy alig-hang. Ott, a viharban, ott, az égzengésben, ott, a földrengésben, amikor olyan szél támadt – írja a Királyok könyve –, hogy a sziklákat is megszaggatta (nem a fákat, a sziklákat), ott egy szelíd hang szólal meg. És Illés tudja, hogy ez a hang az Úr hangja! Illés, a tűzcsináló próféta, ő, az esőfelhőt idéző próféta, ő, a seregeket legyőző próféta, ő, akiről azt írja a Zsidókhoz írt levél, hogy seregeket futamított meg, ő a halottakat feltámasztó próféta most tudja, hogy az a halk és szelíd hang - abban szól neki Isten.
De, hát ezt a másik szót: halk, ezt meg úgy kellene lefordítani, hogy: csend. Ezért gyártottam egy szót, a próféta csend-hangot hall. Nem is hallja ezt más, és amit most hall, az csendre hívja őt. Van egy szép énekünk: «Csak légy egy kissé áldott csendben, s magadban békességre lelsz.» De itt most semmiféle magunk körül elrendezett csend nincsen, itt ez nem csend-kúra, amikor bedugaszoljuk a fülünket, vagy éppen csak azt tesszük, amit az antik orvos, Celsus javasolt már kétezer évvel ezelőtt, hogy ha bajod van, ülj csobogó víz mellé és hallgasd a csörgedezését! Itt nincs efféle csend, hogy a csend kellős közepette meghalljuk ezt a halk szót! Ez a vihar kellős közepén szólal meg! A csend-hang, az isteni szó int most csendre. Az isteni szó maga a csend. És mit hall Illés ebben a csendben? Egy kérdést, személyesen neki szólót: mit csinálsz itt, Illés? Ő meg mondja a maga baját, a saját mantráját. Vége a szövetségnek, vége az Isten népének, az oltárok lerombolva, a próféták meggyilkolva, ő pedig egyedül van. Valóban? Ismerjük a választ, és gyorsan folytatjuk is, hogy Isten kifejti Illésnek, hogy nem maradt egyedül, hanem vannak még hétezren Izraelben, akik nem hódoltak be a bálványoknak, nem hajtottak térdet, nem csókolgatták a Baált, nem estek bálványimádásba, nem pártoltak el a hamissághoz. És azt is gyorsan hozzáfűzzük: hogy van még itt valami! Tényleg egyedül volt Illés? Azt mondja történet, hogy elment Illés Hórebre, ahol az Úr volt elmenendő. S előtte mentek követei: a villámlás, a vihar, a szél. Ott volt hát Isten, és ha Isten jelen van, akkor te már nem vagy egyedül, és az ő csend-szava megkérdez  téged. Csak téged kérdez és csak a te sorsod felől kérdez. De most ne kapkodjuk el ezt a kimenetet.
Mit mond ez a hang? A hang fölhatalmazza a prófétát, aki mindent letenne, aki csődnek tartja az egész életét, aki ugyan mindent kitűnően elvégzett és mégis kudarcban él. Ismeritek, testvérek, ezt az állapotot? Ezt mondjuk magunknak: én már mindent megcsináltam, nekem csupa csillagos ötös van a bizonyítványomban, én mindent pontosan úgy végeztem, ahogy az Úr mondta,  – és nincsen semmi, csak fűrészpor. Ez a legborzasztóbb állapota az embernek, mert azt sem mondhatja, hogy elrontottam a dolgot. Illés nem rontott el semmit, de győzelméből nem jött semmi. Isten most fölhatalmazza, új útra küldi, feladatot bíz rá, meghatározza a sorsát,  – és megnyugtatja a prófétát, hogy nincs egyedül, mert hagyott maradékot. Ez lesz a prófétai üzenet tehát.
Kedves testvérek, Isten emberéről hallottunk. Most az a kérdés, hogy a Zsidókhoz írt levél leírása fényében hogyan jutunk az Isten emberétől az Isten-emberig, Illés prófétától Jézus Krisztusig? Amikor Krisztus megkérdezi a tanítványait, kinek mondják őt az emberek, a tanítványok idézik a szállongó híreket (Máté 16,13): némelyek azt mondják, hogy  Jézus próféta, némelyek azt mondják, hogy ő Keresztelő János, aki feltámadt a halálból, némelyek pedig azt mondják, hogy ő Illés, aki eljövendő volt. De Jézus Krisztus nem az Isten embere, hanem annál több: ő az Isten-ember. És az Ő szavában, Isten új szövetsége jelenik meg, amit nem mi tartunk meg, hanem Isten őriz meg hűségesen. Ennek a szövetségnek Jézus Krisztus a kezese. Így halljuk ezt Pál apostol szép szavaival a Timótheushoz írt levélben: ha mi hűtlenkedünk is, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja (2Tim 2,13).
Mit csinálsz itt Illés? Mit csinálsz itt, kedves testvérem? Magadra maradtál, egyedül vagy, senkid nincs, minden összedőlt, amit elvégeztél, vagy amit építettél, az semmire se jó? Az a csend-hang, az a halk és szelíd hang az Isten igazi hangja, az Isten-ember hangja, a Jézus Krisztusé. Augustinus egyik misztikus magyarázatában azt mondja, hogy nem fölöslegesen keressük Krisztust az ószövetségben. Látjuk ott is a mi szelíd Krisztusunkat, az önmagát feláldozó Krisztust, azt a Krisztust, aki azt mondja, hogy boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Hol van Krisztus a királyok, a harcos próféták, az Illések a világában, és a világtörténelmi kataklizmák közepette, hol van ő a törvény vasjárma alatt, hol van Jézus Krisztus? Nos, ott, ott is, a Hóreb hegyén, abban a halk és szelíd hangban. Ez az Ő hangja, ez a csend-hang, ez az Isten hangja, amit nekünk minden vihar, minden jaj, minden küzdelem, minden földrengés, minden villámlás, minden földindulás közepette is és ellenére is meg kell hallanunk. Adja Isten Szentlelke, a tűznek, az ihletnek, a fölemeltetésnek, a lendületnek, az új életnek Lelke, adja a hit-plántáló isteni Lélek, adja meg mindannyiunknak, hogy bajunkban, nyomorúságunkban meghalljuk a mi üdvözítőnk, Jézus Krisztusunk szavát, amit mondott egykor Illésnek, és mond ma nekünk is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ezt mondja a Zsidókhoz írt levél: próféták által, sok rendben, sokszor szólott nekünk az Isten, majd az utolsó időkben Fia által szólt. Az imént egy hosszú történetet olvastam fel, melyhez csak annyit fűzök, hogy ez számunkra bevezető történet lesz, mert a következő vasárnapokon a prófétákról fogok szólni. Több okból is. Egyrészt, Máté evangéliumát kezdtük olvasni, és lépten-nyomon azt halljuk – mondja az evangélista – hogy: beteljesedjék a jövendölés, vagy: hogy beteljesedjék az írás, vagy: hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak. Most is ezt láttuk. A lekcióban a napkeleti bölcsek történetét olvastam. Hódolni mentek Krisztushoz. Előbb Jeruzsálemben keresték, de ott nem született király; aztán elővették a régi írásokat, hogy mit mondtak a próféták?
Nos, kik voltak a próféták? Bizony, sok-sok alak áll előttünk, Mózestől Keresztelő Jánosig, sőt még az Újszövetségben is hallunk majd prófétákról. Mindenikről nem lesz is majd idő szólani. Ámbár, megjegyzem, ha folyamatosan olvassuk Isten Igéjét, a Szentírást, mindig találkozni fogunk velük. Sőt, nyugodtan kijelenthetem, hogy az egész Szentírás prófétai ihlet alatt van, maga a Szentírás prófétai könyv is. De azért tegyük fel azt a kérdést: kik a próféták, kik voltak a próféták, és ki volt ez a Mikejáhú (vagy régies szóalakkal Mikeás)? Általánosságban azt tudom mondani, hogy sokfélék voltak a próféták, mert ahogy azt Zsidókhoz írt levél mondja, sok alkalommal szólt az Isten a próféták által. Itt egy ritka görög szó áll, a kémikusok tudják, hogy mit jelent az, hogy polimer. Azt jelenti, hogy újra meg újra, sokszor, mindegyre. Isten igéje – elnézést kérek az idétlen hasonlatért – afféle polimer valóság, újra meg újra képződik, mindegyre, de mindig ugyanaz. Továbbá, sokfélék is a próféták, mert azt is mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy sokféle alkalommal is szólt az Isten. Itt a politroposz szó áll. Ez retorikai műszó, az értelme: ugyanazt mondani mindenféle alkalommal, itt is, ott is, térben is, időben is, korban is, különböző helyzetekben is. Sokfélék voltak tehát a próféták. Majd a következő alkalmakkal, ahogy egy-egy prófétáról szólok, részletezni is fogom ezt a sokféleséget. Ma csak azt a szellemes mondást hadd idézzem még, miszerint a próféta az, akinek a végén aztán igaza lesz. Nos, a felolvasott történet is ezt mutatja.
Még néhány megjegyzést hadd fűzzek a történethez, amit, gondolom, nem kell újra mondani.
Arról hallunk itt, hogy a két testvérország kibékült. Jósafát és Akháb sógorok is lettek. Tudjuk, Júda és Izrael (a két ország) Salamon halála után alakult, mert az északi törzsek elkülönültek a déli törzstől, Júdától. A Királyok és Krónikák könyvében arról is olvasunk, hogy nemcsak elszakadtak egymástól, hanem olykor komoly ellenségeskedésbe is keveredtek. Testvérháborúk dúltak köztük. Ám most arról hallunk, hogy kibékültek. A Királyok könyve is elmondja ugyanezt a történetet. Ott így kezdődik: három éve már nem volt háború... Béke volt! A sógorok pedig arra használták a békét, hogy háborúba kezdtek. Ennek a háborús készülődésnek volt egy mély érzelmi oka is: szerették volna visszaszerezni a régi dicsőséget, helyreállítani az néhai dávidi és salamoni országot, ami a nagy szakadás után megcsappant. Igen, a szakadás után kiszolgáltatottak lettek, sőt, mikor egymással is háborúba keveredtek, a környező kisebb és nagyobb országok nyomban kihasználták a testvérviszályt, ezért hol itt, hol ott vesztettek területet. Most így fogalmaz Izrael királya, Akháb: menjünk föl Rámóth Gileádba! Rámóth Gileád afféle határváros volt, a Jordánon túl, keletre terült el, ez volt az utolsó erősség a szíriai sivatag szélén. Aki Rámóth Gileádot birtokolta, az bármikor rövid úton eljuthatott a Jordánhoz, és a Jordán révein átkelve, már benn is volt az ország közepén. Salamon idején Rámóth Gileád regionális és kereskedelmi központ volt, tehát aki birtokolta, azé volt az egész vidék. Most kész a terv, megvan a szövetség. Akháb király évek óta szisztematikusan készült is a háborúra. A régészek feltárták az egyik katonai istállóját, mely négyszáz harci ló befogadására volt alkalmas. Harci szekerekkel vonultak föl, mai nyelven szólva, legalább négyszáz tank állt a rendelkezésükre.  A két ország egyesíti erőit, fogadalmat tesznek egymásnak, szövetségkötésbe illő szavakat hallunk itt: ahova te mész, én is elmegyek oda, az én embereim oda mennek, ahová a te embereid mennek... De! De még meg kell tudakolni az Úr szavát!
Ezt mondja Jósafát király: keressük meg (kutassuk ki) az Úr szavát. Ez az igény valamiféle visszhangja a prófétai üzeneteknek. Mert nemcsak ebben a korban, hanem sokkal korábban is, és aztán később is halljuk a próféták szavát: keressétek az Urat, amíg közel van, kutassátok az Ő tanácsait, kérdezzétek az Úr igéjét! Mintha Jósafát kérésében ez visszhangozna: kérdezzük meg az Urat, adjunk helyet az Úr szavának is, tudjuk meg, mit mond az Úr minderre, mit szól hozzá? Bár minden el van rendezve, a harci készületek megtörténtek, a csapatok fel vannak szerelve, a két király együtt van, a harci szövetséget megkötve..., de azért kérdezzük meg az Urat! Megvan annak a módja, hogy miképpen hagyja jóvá Isten a tervet. Nem akarok nagyon elugrani a történettől, de érezzük, ahogy itt sorjáznak elő az események, mennyire megvilágosító, ahogy a krónikás leírja mindezt. Ez bizony, egy igen-igen általános – egészen pontosan nem is annyira általános, inkább azt mondanám, hogy nagyon is vallásos, mi több, nagyon is keresztyéni magatartás. A szándék és a terv megvan, erőinket egybevontunk, döntöttünk - de azért kérdezzük meg az Urat!
Ezt úgy szokták mondani a tudós teológusok, hogy: helyet adunk az Istennek a dolgaink közepette, az eltervezéseink közepette, a nagy szándékaink közt. Holott helyet kéne neki hagyni Istennek. Nem helyet adni, hanem hagyni. Mert ha helyet adunk, akkor eleve tudjuk és megmutatjuk, hol volna Istennek a helye. Évtizede történt, fent a Normafánál. A kerületünk testvérvárosa, Székelykeresztúr egy székely-kaput hozott, amit szépen, székely emberek módjára össze is raktak, úgy hogy már csak egyetlen egy ponton egy tölgyfaszöggel kellett egybeütni az egészet. Ott voltam az avatón, láttam, amint beütötték azt az egy szeget, és azóta is ott áll az a kapu. Sokszor vagyunk vele, hogy na, hát, az lenne az Isten dolga, hogy miután mi mindent összeraktunk, szépen rendben, hézagmentesen illeszkedik egymáshoz minden, jöjjön Isten, és üsse be azt a szöget, vagyis jóváhagyását. Megvan hozzá az Isten helye. Ám a próféták üzenete - keressétek az Úr szavát, keressétek az Urat! – , ahogy a szóból kitetszik, azt jelenti, hogy még keresni kell azt a helyet, vagyis  és helyesen keresni kell Istent: helyet kell engedni Istennek, helyet kell hagyni Neki. Hát keresem én az Urat, ha tudom, hogy hol a helye? Akkor nem keresem, hanem elvárom, hogy a helyére álljon és tegye a dolgát. Akkor az érdeklődés, a nyomozás, a imádság, a kutatás teljességgel szükségtelen.
Nos, jöjjenek a próféták! Négyszázan vannak, egész udvari sereglet. Meg is rökönyödünk ezen. A mi képzeteinkben ugyanis a próféta afféle magános alakként jelenik meg. A múlt századok romantikus próféta-olvasatai után nem is csoda, hogy ilyennek képzeljük a prófétákat. Kik a próféták? A próféta egy költő, ő a Hortobágy poétája; a próféta művész, aki jövőbe látó módon interpretál valamit. A próféta közéleti ember. Na, talán egy politikus, aki bátran képvisel egy ügyet, bár mindenki ellene van, ő meg egyedül, mint az ujjam, de majd az idő igazolja. Ki a próféta? Akinek majd a végén igaza lesz. Ki a próféta? Talán egy tudós, aki a laboratóriumban bütyköl valamit, mindenki kineveti, kicsúfolja, de ő bizton tudja, hogy abba az irányba kell menni. Négyszáz próféta?  - hát mi van itt?! Tudnunk kell azonban, hogy Akháb király nem csak a testvérország királyával került sógorságba, hanem Fönícia felé nősült. Feleségének nevét mindannyian ismerjük: Jézábel. Jézábel. Jézábel úri nő, nagyasszony. Lady Macbeth előképe. Ha nagyon keletre tenném Magyarországot, mondhatnám, hogy ő képviselte Párizst, Londont, a Nyugatot, az előkelőséget, a fennköltséget, nagyasszony volt Jézábel. De a dinasztikus házasságnak az volt az ára, hogy hozta vallását is, a Baál-kultuszt. És hozta a Baál-papokat és a maga jövendőmondóit, úgymond, fölfuttatta a vallási életet. Mikeás kortársainak, Illésnek és Elizeusnak a történeteiből is tudjuk mindezt. Ez a négyszáz udvari próféta volt mind.
Jeremiás próféta – akiről majd fogunk szólni – amikor feddőzik a hamis próféták ellen (Jeremiás 14), a király tányérnyalóinak nevezi őket. Hát persze, hogy jót mondanak itt is, amit a király hallani akar. Amikor Akháb elküldet Mikeásért, az udvarnok, aki előrángatja őt, útközben azt mondja neki: nézd, itt mindenki, mind a négyszáz egyhangúlag, csak jót mond a királynak, mindenki jót jövendöl, jövendölj te is jót, legyen végre teljes konszenzus, társadalmi harmónia! Ebben figyelmeztetés is van. Tudjuk ugyanis, hogy azok a próféták, akik nem mondtak jót, vagy akik Isten szövetségi rendjét képviselték, például Illés próféta, azoknak menekülniük kellett. A Királyok könyve leírja, hogy Jézábel azzal kezdte királynői működését, hogy lemészároltatta az Úr prófétáit és helyükbe betette a Baál-papokat. Ez a négyszáz próféta itt megfelel a követelményeknek! Sőt, mi több, még vallási kifogást sem lehet tenni. Figyeljük a szavukat! Ezt mondogatják újra meg újra: Isten a király kezébe adja Rámóth Gileádot, az Úr a király kezébe adja azt. Ezek vallási terminusok. Ha a héber szöveget megnézzük, látjuk, ott olyan isten-nevek állnak, amit csak Izraelben használtak. Olyan ez, mintha valaki elkezdene a Szentháromság-Isten nevében beszélni. Azért az mégiscsak keresztyén beszédmód! Igen, lehet Istenről beszélni úgy is, mint végtelen nagy kozmikus hatalomról vagy világrendező elvről, de ha valaki azt mondja, hogy: Atya, Fiú, Szentlélek, akkor az keresztyén, legalábbis beszédében. Itt pedig mondják a régi héber isten-neveket, vagyis az egy-Istenre vonatkoztatnak mindent. Persze, ott van Jósafát, Júda királya, a templom és a szövetségláda őre, most nem lehet Baál-kultuszt csinálni, most elő kell venni a régi terminusokat és így kell jót kívánni!
De itt van ez az egy-valaki... Még egyszer mondom, nem kell feltétlenül a berögzöttségünknek engednünk, miszerint az volna az igaz próféta, aki egymaga van, és mindenkivel szemben áll, ám ez a történet most valóban ezt hozza elénk: van egy-valaki (még van egy valaki!), akit meg lehetne kérdezni, a haditerv felől. (Vagy Isten igéje felől?) Hát, biztos, ami biztos, kérdezzük meg, legyen az ő szava a végső kalapácsütés, mely beüti azt a szöget a helyére.
Akháb király azonban vonakodik. Igen, Mikeást is idehívhatnánk, hogy kérdezze meg nekünk az Urat, tudakolja meg az Úr akaratát, az Úr igéjét, csakhogy, mondja Akháb: én gyűlölöm őt. Egészen pontosan ezt mondja: megtanultam gyűlölni, meggyűlöltem. Miért is? A tudósok szerint ez a Mikeás próféta az a névtelen próféta, aki egy korábbi eset kapcsán megrótta a királyt. Az történt ugyanis, hogy Akhábnak egyszer egyedül kellett csatába menni Damaszkusz királyával, Benhadáddal szemben, de megnyerte az ütközetet, elfogta a szír királyt, aztán szabadon engedte, cserébe területeket kapott vissza tőle. Egyszóval, reál-politikai döntést hozott. Csakhogy bement hozzá egy próféta (nem tudjuk a nevét!) és megrótta, sőt, megfenyegette a királyt, hogy nem az Úr igéje szerint járt el. Akháb a nagy diadal után szívében megkeseredve ment haza. Némelyek szerint, az a névtelen próféta Mikeás volt, és ekkor gyűlölte meg őt Akháb király. A próféta elvette tőle a győzelem jó ízét. Kiűzte a szívéből azt a önelégült gondolatot, hogy a győzelem mellé egy helyes reál-politikai döntést is hozott. Ez az ember, mondja a sógor-királynak, sohasem mond felőlem jót, csak rosszat, ezért gyűlölöm őt.
Mégis behívják a prófétát, hogy jövendöltessenek vele. Mikeás valószínűleg ugyanabban a prófétai körben nőtt fel, amelynek vezetője előbb Illés próféta volt, aztán Elizeus. Ők aztán  mindig mindenbe beleszóltak. Például, amikor Akháb király és Jézábel elorozták Nábót szőlőjét (1Kir 21), mert, kellett Akhábnak a Nábót kicsiny birtoka, de nem adta, nem kótyavetyélte el az örökségét. Erre bevádolták a szerencsétlent azzal, hogy felséggyalázó és istenkáromló, holott, ellenkezőleg, az Isten törvényét akarta megtartani, mert az örökséget nem tékozolta el.  Hamis vád alapján elítélték, kivégezték és rátették a kezüket arra a kis szőlőbirtokra. Ezek után Illés adja tudtul Isten büntetését. De beleszóltak a próféták abba is, amikor behurcolták a hamis isteneket, és beleszóltak a próféták abba is, amikor a királyok a néppel fizettették meg a béke árát, és mindenütt terjedt a hamis kultusz, a hamis törvénykezés, termett a hamis tanú, virágzott a hamis gazdaság és a hamis béke, és voltak mindehhez hamis próféták is. Itt minden hamis - hirdették a próféták. Hát hogyne gyűlölné a király ezt a Mikeás prófétát; gyűlölte Illést is, gyűlölte Elizeust is; Jézábel pedig már pusztította is őket. Minek ide ez a beleszólongató, aki sosem mond jót, mindig csak rosszat!
Mikeás jövendölése úgy indul – látszatra –,  hogy csak megismétli, amit a többiek mondottak. Erre instruálta az udvari ember, amíg mentek a királyok elé: itt konszenzus van, mind a négyszázan ugyanazt mondják, mondjad már te is, egyszer mondjál már jót is, tudod, el van döntve a dolog, miért akarsz magadnak rosszat? Mikeás azt felelte erre: én csak azt fogom mondani, amit az Úr mond. Nahát, megdöbbenünk, mert így kezdi: menj el, járj szerencsével, a kezetekbe kerül Rámóth Gileád. De figyeljük meg: Mikeás nem mondja ki Isten nevét! És Akháb király máris gyanút fog. Hadd olvassam, hogy értsük. Ezt mondják a próféták (ott, négyszázan): vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt [ti. Rámóth Gileádot]. Majd, amikor Sedékiás, a főpróféta kiállt egy vas szarvval – hát az nem egy perc alatt lett ám kikovácsolva, testvérek, elő volt az készítve, az egész nagy performansz meg volt rendezve! –  és ő is ugyanezt mondja: menj el, sikerrel jársz, az Úr a király kezébe adja azt. Vagyis Isten fogja a király kezébe adni a várost. Mikeás pedig ezt mondja: menjetek el – többes számban! nem is egyes számban! –  a kezetekbe kerül. Nem mondja ki Isten nevét. És Akháb itt gyanút fog. Hiszen mégiscsak egy betanult szövegről, egy szlogenről volt szó, és úgy igazi a  konszenzus, ha mindenki betűről betűre ugyanazt mondja. Ez itt ugyanis rítus.
Ráreccsen a király a prófétára: hányszor megeskettelek, hogy csak azt jövendöld nekem, amit az Úr mond! (Jaj, milyen átlátszó ez a kegyekedés!) De a próféta  mindjárt két látomást is elmond. Az első látomása: egy nyáj, melynek nincsen pásztora. És ehhez hozzáfűzi: így szól az Úr: ezeknek nincsen gazdájuk, menjen haza ki-ki békével a maga hazájába! Mélyről tör fel ez a prófétai szó: megvered a pásztort és elszéled a nyáj (Zakariás 13,7). Nyilvánvaló, azért árva a nyáj, mert megverték a pásztort, vagyis meghalt a pásztor, elveszett a pásztor. Ekkor fölhörren Akháb, és mondja Jósafátnak, a sógor-királynak: látod, mondtam én, ez csak rosszat tud felőlem jövendölni! De Mikeás folytatja, és elmond egy másik látomást is. Szinte meseszerű ez az előadvány. Istent látja mennybéli trónusán. Az Úr keres valakit az isteni lelkek körében, talán egy angyalt, hogy általa rászedje Akhábot, hogy elmenjen harcba Rámóth Gileádért, csatába bocsátkozzék, és ott haljon meg. Az egyik lélek ezt mond, a másik azt. Végül előáll egy lélek és azt mondja: én megoldom ezt a problémát, hazug lélek leszek, és a próféták szájával hazugságot fogok szólni. Van, aki így fordítja, hogy: hamis lélek leszek. És talán jobb is így fordítani, itt ugyanaz a szó szerepel, mint amit a parancsolatban hallunk: ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ez a rászedésnek a szava, a csalásnak a szava, a hamis mérlegnek a szava, a tudatos megtévesztésnek a szava. Ne tégy hamis tanúbizonyságot, vagyis ne téveszd meg a bírót, ne juttasd oda a dolgot, hogy csalárd ítéletet hozzon óhatatlanul is. Elmegyek, mondja az isteni lélek, és hazug lélek leszek, rászedő lélek leszek, becsapó lélek leszek a négyszáz próféta szájában és mind azt fogják mondani, hogy menjen el Akháb a háborúba. Mikeás látomása tehát leleplezi a próféta-seregletet. És, persze, megkapja érte a szájulverést meg a börtönbüntetést.
De hát, mondottuk, az a próféta, akinek a végén mégiscsak igaza lesz. Lám, megdöbbentően zárul az egész eseménysor. Ahogy tervezték, a királyok elmentek a csatába. Akháb azonban trükköt eszelt ki, gyalogos ruhába öltözött, Jósafátot pedig megkérte, hogy viselje a királyi pompát. Amikor aztán előretört az ellenség, Jósafát rémülten kiáltozni kezdett, és rájöttek, hogy nem ő kell nekik, ott is hagyták. Az volt a parancs ugyanis, hogy Akhábot keressék, őt szedjék ki a sűrűből. Se kicsit, se nagyot ne bántsatok – mondta a csata kezdetén a damaszkuszi király – csak Izrael királyát. De nem találták meg. Bevált Akháb trükkje? Nem vált be. Mert megtalálta egy vaktában kilőtt nyíl. Nem célzott lövés, csak egy vaktában kilőtt nyíl. Végzete pedig így teljesedett: a király nem tudott kiszállni a harci szekérből, mert sűrű volt a harc, nem tudták kivinni, hogy sebesültként ápolják, ott vérzett el a harci szekerén.
Ki tehát a próféta? Ítéljünk talán eszerint: majd meglátjuk a végén!? De hát, mikor van a vége, kedves testvérek? Mikeás rövid történetében, úgy tűnik, az a próféta, aki egymagában áll. De mond Mikeás egy fontos mondatot, amikor hívatják: csak amit az Úr mond nekem... Tehát a próféta az, aki csak azt mondja, amit az Úrtól hallott. Vagyis nem arról van szó, hogy mindig mindenkivel szemben kell állnia. Igen, most itt ilyen a helyzet: sokakkal szemben kell mondania az Úr szavát - de az Úr szavát kell mondania. Nem attól próféta a próféta, hogy mindig nemet mond, vagy mindig rosszat jövendöl. Ez ilyen ember csak az afféle örök nyakaskodó, aki megmaradt kamasznak. A próféta az, aki az Isten szavát mondja. Még egyszer, nem az a próféta, aki mindig mindenkivel szembeszáll. Itt is, most itt Isten az, aki szembe száll az emberi becsvággyal. Az Isten akaratát kell itt megtudni, és az Isten akarata ütközik az emberi becsvággyal. Vagyis, nem az a próféta, akinek a végén majd úgyis igaza lesz, hanem az a próféta, aki Isten szavát szólja az elején és a közepén is. Istennek ugyanis mindig igaza van - az elején és a közepén is. Fordítva, Kierkegaard mondásával élhetünk: Istennel szemben soha sem lehet igazad.
Hogy tud-e a próféta jót is mondani? Igen, egészen biztos, hiszen a látomásában, melyben a pásztornélküli nyájat lát a hegyoldalon, egy mély tapasztalat sejdül, egy mély váradalom fogan meg, egy mély kép bontakozik: Jézus Krisztus nélkül mi csak szétszéledt nyáj vagyunk, az Isten akaratának tökéletes kinyilatkoztatása nélkül, aki maga a Krisztus, mi bizony, pásztor nélküli juhok vagyunk. És hiába a sok egyenszöveg (közte a sok kegyes egyenszöveg!), és hiába akár négyszáz próféta mondása is, nekünk át kell mennünk  azon a nagy ütközeten, hogy mit akarok én és mit akar az Isten?! Ha csak helyet adsz Istennek, nem négyszázat, négyezer prófétát is megkérdezhetsz! Nem fognak segíteni. Sőt férevezetnek! De csinálhatod ezt egyesével is! Ha azt gondolod, hogy a próféta magános alak, kereshetsz ilyet is. Ezzel is, azzal is tele a világ, tele Magyarország és tele Európa – hű, de sokan vannak, együtt is, meg egyesével is! Az Úr, az Úr mit akar?!  - ez a kérdés. Vagy csak a hozzájárulását szeretnéd?
Idézzük fel, hogy kezdődött a történet. Kérdezzétek meg az Úr szavát, keressétek az Úr igéjét, tudjátok meg az Isten akaratát - ezt a parancsot kapták a próféták. De ez örök parancs: keressétek az Úr igéjét! Isten pedig az Ő fiában mondta ki akaratát  - egészen, egyértelműen, világosan - ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja:  most ez utóbbi időkben, vagy: most, az utolsó időkben, vagy: most legvégül - minekünk! De ott szólt ez már Mikeás próféta látomásában is, ott szólt ez abban is, amikor leleplezte a négyszáz hamis prófétát, a mindig jókat mondókat. Mikeás próféta arra tanít minket, most ennek az esztendőnek az első vasárnapján, amit Kálvin így mond: begyakorolni magunkat az igaz keresztyén vallásba, hogy ne helyet adjunk, hanem helyet hagyjunk az Istennek. Nekünk kell Istent megkeresnünk, mert Nála van minden jónak a bősége.
Ámen

Tegnap, vasárnap délelőtt ugyanezt az igét hallottuk, de Keresztelő János szájából: térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa. Összetartozik a kettő, a Keresztelő János prédikálása, és a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztusunknak a prédikálása. Összetartoznak és mégis van köztük különbség. De ami különbözik, azt még nem kell szétválasztani -, mint ahogy, ami összetartozik, nem feltétlenül ugyanaz. Ami elmúlt, nem tudjuk elválasztani önmagunktól, és otthagyni a múltban, ám Isten erőivel valami olyasmit is kezdhetünk ma, ami nem olyan, ami tegnap volt. A kettő mindazáltal összetartozik. Látjuk is, összetartozik a Keresztelő Jánosnak a prédikálása  és a Jézusnak a prédikálása, mégis különböznek.
Először hadd szóljak a különbségről. A tegnap, amikor Keresztelő János prófétai alakja állt előttünk, azt is hallottuk, hogy ő az utolsó a próféták közül. Pontosabban: ő a próféta, ő a legnagyobb, ő az útkészítő, ő az, akire sok régi jövendölés és sok-sok váradalom irányult. Előbb neki kell eljönnie, hogy meghirdesse Isten országát, és ezzel a kihirdetéssel kezdődik majd az üdvözítés nagy munkája. Vagyis vele kezdődik a nagy helyreállítás, vele jut utolsó, döntő szakaszába Istennek és az embernek kölcsönös megbékítése. Láttuk, hogy Máté és Márk evangélista különös szavakkal írták le, hogy milyen módon jelent meg Keresztelő János.  Így próbáltuk visszaadni: egyszer csak előállt, ott termett. Szinte mondhatni, semmi nem előzte meg fellépését. Nem voltak szorongató idők, nagy katasztrófák, háborúk, zaklattatások, történelmi, egyéni vagy társadalmi krízisek. Tudjuk, ha ilyenek vannak, az ember szíve óhatatlanul is megnyílik, és isteni üzenetet keres, mennyei erőt keres, szent tanácsot keres. Keresztelő János azonban a Pax Romanaban, a béke világában  lépett fel. Üzenetével szinte sokkolta is környezetét. Mégis, inkább, akik kimentek a Jordánhoz látni ezt a különös alakot, kevésbé érdeklődtek a prófétai üzenet felől, és nem izgatta őket az Isten útja, nem dobogott a szívükben az eljövendő reménységének a nagy váradalma. Csak látni mentek,  ahogy később Jézus korholja kortársait (Máté 11,7). Viszont akiket megérintett a prédikálása, azok bűnbánati keresztséggel próbáltak felkészülni a bekövetkezendő időkre.
De térjünk rá a különbségekre. Keresztelő János aszketikus ember volt. Az evangélisták leírják: teveszőr csuhát hordott, kint a pusztaságban, a Jordán mentén prédikált, erdei mézet és sáskát evett, nem vegyült bele a világ dolgaiba. Aki üzenetet akart hallani, aki  istenivel akart találkozni, aki meg akart újulni, annak ki kellett vonulnia hozzá a maga világából. Ismerjük el, Keresztelő János a számunkra is hallatlanul vonzó lehetne így ebben a fellépésben, mert amikor megtelünk a magunk világával, amikor elunjuk a jó életünket, keresni kezdünk. Amikor minden a helyén van, amikor szépen, lassan cammognak a napjaink, amikor 2017-ből úgy mentünk (jöttünk) át 2018-ba, hogy a petárdázáson kívül nem rázott meg bennünket semmi, akkor felkapjuk a fejünket az olyan erős szóra, mint a Jánosé volt. Most békeidő van. Tegnap össze is számlálgattuk a békeidőnek a jeleit. És ha az ember valami rendkívülit, valami megújítót akar, akkor kilép a maga világából. Egy 19. századi egyháztörténész, Franz Overbeck jegyzi meg, hogy amikor az első századok keresztyén aszkétái, remetéi nemcsak a világból vonultak ki, hanem az egyházból is. Az egyház belekényelmesedett a maga békéjébe, hézagtalanul belesimult a világba, a helyén volt minden, rendben volt minden, az állam meg az egyház megegyeztek, véget értek az üldözések. Bizony, ha keresztyén-üldözésről beszélünk, az nagyon messze van tőlünk, térben is, időben is. Éppen tegnap emlékeztünk arra, hogy Gulyás Lajos levéli református lelkészt koholt vádak alapján 1957. december 31-én kivégezték. De ezek régi dolgok. Tehát ha valaki megfrissítő újat, igazán markánsat, istenit akar, az kimegy ebből a világból. Így áll előttünk Keresztelő János. Igen, ma is vannak Keresztelő Jánosi hajlamok. Sokat hallani erről. Mozgalmak támadnak és a jelszavuk: vonuljunk ki a világból, valahova, aminek semmi köze nincs a mi modern kultúránkhoz, ehhez a pangó, unalmas valamihez. Még Jézus is kiment  Jordánhoz, és megkeresztelkedett  Keresztelő János által.
Itt azonban  megváltozik minden. Mert ha azt láttuk, hogy az aszkéta Keresztelő Jánoshoz ki kell menni egy halott világba, hogy ott sarjadjon fel az ember szívében az igazi élet reménye, akkor, ezzel ellentétben, Jézusnál egy teljesen más irányú mozgást látunk. Ő bemegy a világba. Elmegy a lakodalomba. A vízből bort csinál (Jn 2). Leül a viperák fajzataival, a farizeusokkal is egy asztalhoz. Nem beszélve a vámszedőkről, meg a bűnösökről, meg a többiekről. Gúnynevet is ragasztanak rá: nagyétű, és részeges, a bűnösök barátja (Máté 11,19). Tanítványai közösségét násznépnek nevezi (Máté 9,15). Jézus bemegy a világba. Keresztelő János kilép belőle, kihív minket, ki a saját világunkból, egy elvonatkoztatott helyre, mert csak megtisztított helyen lehet az isteni dolgokkal foglalkozni. Jézus viszont behozza az isteni világot a mi világunkba, a mi életünkbe,  – és ott akar változtatni. Ott akar valami mást. Ott akar minket átformálni, ott hív meg bennünket tanítványságra.
A nagy különbség akkor tárul fel, és ezt az evangélisták pontosan lejegyzik, amikor Keresztelő János börtönbe kerül. Tudjuk a történetet, a kemény szavú, ítélő próféta, nekiment Heródesnek és megüzente neki, hogy vérfertőző házasságban él, és nem szabadna úgy élnie. Ennek azonnal egy politikai vonatkozása lett, Heródes letartóztatta, majd egy szerencsétlen vagy talán nem is annyira szerencsétlen ígéret nyomán lefejeztette.
Mikor János börtönbe került, jelzi az evangélista, akkor kezdte meg Jézus a szolgálatát. Ám Jézus bejön a világunkba. Máté ezt így jelzi: amikor meghallotta Jézus, hogy János börtönbe vettetett, visszament Galileába, és elment Kapernaumba... Vagyis nem maradt kint a pusztában, nem ott folytatja a szolgálatot, ahol János kényszerűen abbahagyta, ott a Jordán mellett. Nem ott vette fel Jézus a jánosi szolgálatot, ahol azt kiverték János kezéből. De ez nem pusztán a tér, a hely és az irány különbségét jelzi, hanem egy minőségi különbségre utal. Amikor Illés prófétának be kellett fejeznie a szolgálatát, és elragadtatott tüzes szekéren, ott volt Elizeus, aki felvette a próféta palástját és ott folytatja a prófétai munkát, ahol Illés abbahagyta, földrajzilag is, és ugyanabban a prófétai körben is (2Királyok 2).  Jézus és Keresztelő János között van egy kvalitatív különbség.
Jézus ugyanis, amint prédikálásáról hallunk, folytatja is a János szavát, de, mondom még egyszer, bár a szó ugyanaz és mégsem ugyanaz. A két üzenet összetartozik, és mégis van különbség. És hogy ez miben mutatkozik, azt talán éppen a prédikálásukból lehet leginkább megérteni. Amikor az emberek kimentek Keresztelő Jánoshoz  – Jeruzsálemből, de mondjuk így: a maguk világából – János ítéletet mond fölöttük: Viperák fajzatai, ki figyelmeztetett benneteket, hogy elkerüljétek a bekövetkezendő veszedelmet? (Máté 3,7; Lk 3,7)  A fejsze a fák gyökerére vettetett (Máté 3,10). És azt is hallottuk, hogy ez a prófétai szó nem egy puszta diagnózis, nem afféle esély-mérlegelés, nem a lehetőségek megfontolása, hanem a bekövetkező ítéletnek  az indoklása. Nincs gyümölcs. Ki kell vágni a fát, mert terméketlen. A fejsze a fák gyökerére van vetve. Szorongatóan közel jött az Isten országa. Elkerülhetetlenül közel van az Isten országa. Igen, Jézus is ezt hirdeti: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa.  Mégis, ha előre lapozunk Máté evangéliumát olvasva, egyet nem hallunk: a fejszecsapást, amit annyira várt Keresztelő János. Ez a várakozás volt a prófétai tiszte, ezt az isteni konklúziót kellett kihirdetnie: hogy hiába van békeidő, hiába van áldás, hiába mennek a dolgok a maguk rendjén-során, lám, nincs gyümölcs, nincs Istenhez méltó élet! Beállott az ítélet! Jézus is elkezdi hirdetni az Isten országát, tanítványok gyűjt maga köré, (tudjuk, Keresztelő Jánosnak is voltak tanítványai), sőt, feltehetően Jézus némelyik tanítványa János tanítványai közül való volt. Mintha minden folytatódna a maga során. De amikor  bele akarunk tekinteni ennek a jézusi üzenetnek a tartalmába (elközelített az Isten országa!), azt várnánk, amit Keresztelő János már elkezdett kibontani: a fejsze a fák gyökerére vettetett. Sőt, János fokozza is: aki utánam jön Szentlélekkel, tűzzel keresztel, szórólapát van a kezében, megtisztítja az Úr szérűjét, gabonáját csűrbe hordja, a pelyvát pedig tűzre hányja. Ez a János prédikálása.
Jézus pedig így kezdi a Hegyi Beszédet: boldogok... Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa; boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak; boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; boldogok, akik békességre igyekeznek; boldogok, akiknek a szívük tiszta; boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért. Jézus boldogokról beszél. Nem is véletlen, hogy János már a börtönben hallva a Jézus dolgairól, üzen neki, követeket küld Jézushoz, ezzel a kérdéssel: te vagy az eljövendő, vagy valaki mást várjunk? (Máté 11,3)
Sokféleképpen magyarázzák ezt a kérdés a bibliatudósok, de lényegében véve két táborba oszlanak. Az egyik tábor úgy magyarázza (így kedves  bibliamagyarázóim, Augustinus  és Kálvin is), hogy  ez a kérdés inkább valamiféle sürgetés volt. Keresztelő János nem látja bontakozni az Isten országát. De van egy másik tábor, és ide hajlok én is, akik azt mondják, hogy János csalódott. Nem hallja, ahogy zuhan a fejsze. Gyerekkorom egyik meghatározó hang-élménye éppen ehhez kapcsolódik. A kertünkben elférgesedett és kiszáradt egy körtefa. Édesapám felfogadott a faluból egy atyafit erre alkalmi munkákra, ő körbeásta a kiszáradt fát, beleállt a gödörbe, – és hallottam, ahogy zuhog a fejsze a gyökérre. Gyökerestől kivágatik a terméktelne fa. De János nem hallja ott a tömlöcben a fejsze hangját. És nyomban mérlegre kell tenni mindent: megérte prófétáskodni? megérte beüzenni Heródesnek? megérte megfenyegetni az írástudókat, a farizeusokat, a sadduceusokat? megérte rendre utasítani a vitézeket? megérte kivonulni oda, a Jordán partjára? megérte unokatestvéréről, Jézus Krisztusról azt mondani: ímé, az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit?
Mert ez a szó, hogy «elveszi» mégiscsak kettőt jelenthet. Eltörli, vagyis eltünteti, elpusztítja, vérrel, jajjal, könnyel eltörli. Így is lehet eltörölni a rosszat. Töröltessék el a bűn és a bűnös. Ahogyan Isten megfenyegette Ninivét  Jónás által: még 40 nap, és elpusztul Ninive. Ahogyan Isten a vízözönkor eltörölte a víz által a Föld gonoszságát. És lehet ezt a szót úgy is érteni, ahogy majd Jézusban látjuk: magára veszi. Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Kicsit változtatok a szón, így mondom: elviszi, magára veszi, elhordozza, elszenvedi a bűnök büntetését.
Amikor Keresztelő János fellépett, és megtérést hirdetett, teljes prófétai hatalommal szólt, mintegy összefoglalva az Ószövetség összes prófétáját. Maga Jézus mondja róla: János minden prófétánál nagyobb, sőt mindenkinél nagyobb (Máté 11,11). Ő a próféta. Ezért mentek ki hozzá, valami újszerűt láttak benne. De láttuk azt is,  hogy János mégsem volt új, János a régit, hadd mondjam így: a régi szövetségbe foglaltakat  mondja ki, melyekről Mózes ötödik könyvében olvasunk, az áldások és átkok ígéreteit. És a buzdítást: válaszd az életet újra, járj az Isten útján, tartsd meg az Isten szent élettörvényeit - és akkor élni fogsz, áldások jönnek az életedbe. Ha nem, akkor átkok jönnek. A régiek azt mondják a prófétákról, hogy ők voltak az igaz törvénymagyarázók. Jövendölők voltak, de nem azért láttak a jövőbe, mert feltétlenül olvasni tudtak az idők jeleiből, hanem mert az istenti törvényre tekintettek, azt magyarázták, vagy még inkább: Isten törvényét alkalmazták.  Ilyen értelemben Keresztelő János minden rezdülése – ahogyan igazságosságra tanít, ahogy tisztességre nevel, ahogyan meginti a hatalmaskodókat és a fölényeskedőket, ahogy hirdeti, mitől terméketlen az életetük, és ezért a fejsze a fák gyökerére vettetett – nos, ez mind a törvény alkalmazása.
Az újat Jézus hozza: ő betölti a törvényt. És úgy jön, hogy a régi prófétai jövendölésekből,  törvény-alkalmazásokból egy talán elfeledett kép bukkan fel, az, amit leginkább Ézsaiás prófétánál olvasunk: egy szolgáról, egy hűségesről, egy igazról, egy meghallgatóról, egy helyettesről, aki odaáll és az egész nép terméketlenségének, gyümölcstelenségének, istentelenségének minden átkát magára veszi. Ez az új! Keresztelő János a kivágásra ítélt terméketlen fügefáról beszélt; Jézus példázatot mond a terméketlen fügefáról. Ezt elültette a gazda kint a szőlőben, rábízta a vincellérre, teltek-múltak az évek, és a fügefa nem termett. És akkor azt mondta  a szőlő tulajdonos, a vincellérnek, menj ki, vágd ki, minek foglalja el a napfényt? Minek szívja el az életet a többi elől? Terméketlen. Mire a vincellér könyörgőre fogja: Uram, kimegyek, megkapálom, megöntözöm, megtrágyázom, még egy évet adj, hátha terem – mondja a vincellér. Még egy évet  Hátha terem. (Lukács 13,1-9)
Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa, mert itt van az Isten országa, mert Isten országának az erői hatnak és működnek! Ha összevetjük Keresztelő Jánosnak és Jézusnak ezt a prédikálását, akkor talán még az iménti összehasonlítás sem áll meg, hogy  ugyanis János volna a régi, Jézus pedig az új. Inkább azt kellene mondanunk, hogy, igen-igen, János régi és Jézus új, mert egy régi, elfeledett prófétai erő szólal meg új erővel. De még inkább: Jézus az örök  Nem is régi, nem is új, hanem örök. Az örökkévaló Isten örökké való könyörületének megtestesülése.  Az örökkévaló Isten útja mivelünk. Az Isten szent hívása mindannyiunk számára. Az Isten megújító, termőre fordító áldása, az Isten által felkínált lehetőség, mert megtérni, megújulni, Istenben beteljesedni -  ez nem emberi kalkulus. Ez nem jön ki az életünkből. Ez az Isten által felkínált lehetőség. Értsük hát így ennek az esztendőnek első napján Üdvözítőnk szavát, ahogy  Máté evangélista mondja: és kezdett prédikálni, és kezdte ezt mondani: térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.
Ámen

Szeretett Gyülekezet!
A 8. zsoltár azt mondja, hogy Isten a kisdedek és a gyermekek szája által szerez magának dicsőséget. Igen, a gyermekek olykor igazságot is mondanak, mi több, éppen azt az igazságot, amelyre szükségünk van. Nemrégiben hallottam, ahogy egy édesanya beszélgetett 4-5 éves korú óvodás gyermekével, és mondta neki csillogó szemekkel: kicsikém, karácsonykor jön az angyal, ajándékokat hoz. Te mit szeretnél? Mire a gyermek felelt: én az angyalt! Igen, mert nem az ajándékot, hanem az ajándékozót akarjuk. Most azt kívánom, hogy Jakab apostol szava: nagyobb kegyelmet ad,  – ez vezessen el bennünket magához, az Ajándékozóhoz.
Az apostol látszólag egyszerű,  mindennapos helyzetben szól, és, úgy tűnik, afféle emberi bölcsességet mond, jó tanácsot ad. Azt azt kérdezi itt, hogy honnét van az, hogy tele van az életünk veszekedéssel, civakodással, törtetéssel, megbántással, könnyekkel? (Ki tudja, talán ma reggel is civakodással, megbántással, könnyekkel indultunk ide, a templomba.) Honnét, hogy tele van az életünk háborúskodással? Sőt: tele van háborúkkal, önzéssel, jajjal, nyomorúsággal! Honnét ez? –  kérdezi az apostol. De rögtön meg is adja a  feleletet, mert azt mondja, hogy: Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád. Igyekezzetek hát alászállni, aláereszkedni, mert – teszi hozzá – Isten nagyobb kegyelmet ad. Ezt a nagyobb kegyelmet keressük karácsony történetében úgy, ahogy azt Lukács evangélista leírja nekünk. Egy-egy ponton ezt ki fogom egészíteni Márk evangélista leírásával, illetve János apostol evangéliumának a megjegyzéseivel.
Az egész karácsonyi történetben  – ahogy ezt Lukács feljegyzi – azt látjuk, nem tudom másként mondani, hogy ez egy egyszerű történet. Ez egy mindennapos történet. Mert egyrészt azt látjuk, hogy itt a helyükön vannak a dolgok. Minden és mindenki a helyén van. A császár ott van a trónon, a pásztorok kinn a mezőn, a későn érkezők, szegények, akiknek nem telik rá vagy lemaradtak a lehetőségről, ők meg az istállóban. Ki-ki a helyén. De megnyílik az ég, és angyalok szállnak alá –  ők már nincsenek a helyükön. Ahogy Péter apostol mondja, alászállnak, hogy betekintsenek a Krisztus születésének a csodájába! Ebbe a nagyobb kegyelembe. Hogy lássák ezt a nagyobb kegyelmet, amit Isten így rejtett el. Még egyszer megismétlem, úgy látjuk, hogy a helyükön vannak a dolgok, a gondviselés világa működik. A császár trónol, és néha nyilván kegyelmet kap, hogy jó döntést hozzon. A pásztorok kint vannak a mezőn, és ha éjszaka nem támad rájuk vad, akkor kegyelmet kaptak. A későn érkezők is ott, az istállóban, lám, csak kaptak valami fedelet a fejük fölé. Kegyelmek vannak ebben a történetben. De Isten nagyobb kegyelmet ad . Mert, lám, az angyalok már nincsenek a helyükön. És azért nincsenek a helyükön, mert Isten sincs a helyén. Nem trónol elérhetetlen messzeségben. Nem ott van, ahova őt képzeljük, elhelyezzük, magunk fölé, mindenen túl, kívül minden megragadható valóságon. És nem is úgy van ez, ahogy a bölcsek vagy a filozófusok mondják, hogy Isten foglal itt magába mindeneket, a végtelen foglalja magába a végest, hanem másképpen: a végtelen belép a végesbe, a Teremtő belép a teremtményi létbe, Isten emberré lesz. Isten nincs a helyén. És azért nincs a helyén, mert minden látszat ellenére, az ember nincs a helyén. Mert elvesztette Istent, elvesztette a békességét, nem találja a maga helyét, ezért is tör mindig följebb-följebb, nagyobbra és nagyobbra. Azt mondja a prédikátor, azt mondja a bölcsesség könyve, azt mondja Jób, azt mondják a próféták, azt mondják a zsoltárok mind: Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád. Több kegyelmet. Minden készületünkön túl nagyobb kegyelmet ád.
Ez a mi egész keresztyénségünknek az egyik nagy titka. Kegyelem, hogy idáig eljutottunk. Kegyelem, hogy Isten a gyászolók szeméről letörölte a könnyet. Kegyelem, hogy fel tudtunk készülni az ünnepre. Kegyelem, hogy mindent elrendeztünk. Kegyelem, hogy minden a helyén van. De Ő több kegyelmet ád! Mert – ahogy Pál apostol mondja a Római levélben – mi kegyelmet vettünk kegyelemért, és ez az üdvözítés titka. S aztán Pál az Efézusi levélben ezt így részletezi: az üdvözítés Isten ajándéka, nem tőletek való. Vagyis: Isten kegyelmet ád, mindig még több kegyelmet.
Aztán azt is látjuk a karácsonyi történetben, hogy mindenki teszi a dolgát. Így kezdi Lukács evangélista: és lőn, hogy Augusztus császártól parancsolat adaték ki... Szándékosan a régies hangzású Károli fordítás szerint olvastam: és lőn, hogy Augusztus császártól parancsolat adaték ki... Nagy dolog, a császár parancsol, hogy az egész nép összeírattassék. A császár parancsol, a hivatalnokok is teszik a dolgukat. Össze kell írni a népet. És elment ki-ki a maga városába, mindenki teszi a maga dolgát. Engedelmeskedik a parancsnak. József is és Mária is. A vendéglős is teszi a dolgát, széttárja a kezét, ahogy a betlehemes játékokban látjuk,  amikor kijön a nagy kék kötényében, mint egy magyar kocsmáros, széttárja a kezét: nincs már hely...  És teszi a dolgát, mert mutat valami helyet mégis. Hát ott, az istállóban, ott van valami kis fedél. A pásztorok is teszik a dolgukat. Kint vannak a mezőn, és virrasztanak a nyájuk mellett. Ez a dolguk. Mária is teszi a dolgát, bepólyálja a kisdedet, és elhelyezi a jászolbölcsőbe. Csak az angyalok nem teszik a dolgukat. Valami egészen mást tesznek.
Olyan érdekes, ha szorosan végigolvassuk Lukács evangélista feljegyzését, akkor így szól: és hirtelenséggel megjelent az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik. A múlt időben megjelenik egy jelen idő. Mert az angyalok mindig Istent dicsérik. Megjelentek az Istent dicsérő angyalok, de nem valahol távol mindentől, ahol nincsen jaj, ahol nincsen baj, ahol nincsen törtetés, ahol nincsen háborúság. Nem valahol az elíziumi mezőkön, nem valahol az örökbéke honában szól az énekük, hanem itt, közöttünk, ahol mindenki teszi a dolgát. A császár parancsol -  most éppen népszámlálást –, de tudjuk, a történelemből, parancsol majd háborút is. Az ember teszi a dolgát, engedelmeskedik. Aztán, máskor, nem engedelmeskedik. Az ember tisztességes a másikhoz, aztán majd nem lesz  tisztességes a másikhoz. De az angyalok most nem ott, ha szabad ezt mondani, nem azon a helyen, nem abban a valóságban, ahol mi ezt gondoljuk és képzeljük, hanem itt és most, és közöttünk dicsérik az Istent. Mert Isten sem teszi a dolgát. Nem tartja távol magát mindentől. Nem úgy tekint mindenre, mint akinek semmi köze mindehhez. Holott ő valóságos szentség. És a szentnek mi köze a profánhoz? Holott ő örök világosság. És mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Holott  Isten véghetetlen és kimeríthetetlen ajándékozó szeretet. És mi köze van a szeretetnek az ember gyűlölködéséhez? Holott Isten abszolút fenség. És mi köze a fenségnek a magát nőttető, magának hódoltató emberhez?  Isten nem teszi a dolgát, hanem mindennél közelebb jön. Ahogyan a régiek mondták, hogy tudd: Isten közelebb van tehozzád, mint te önmagadhoz. És ennek így kell lennie.
Nemrégiben egy feljegyzést olvastam Budapest ostromának idejéből. Tudjuk, hogy karácsonykor kezdődött a nagy ostrom, amikor az orosz csapatok körbezárták a várost, és nekikezdtek, majd több hónapnyi ostrom után  elfoglalták. Egy Budapesten élő fiatalember jegyezte fel, ahogy a városlakók a katonák atrocitásaitól tartva és reszketve az éjszakákat a pincékben töltötték, és minden éjszaka újratámadt a szorongásuk, mikor rúgják be az ajtót, mikor hurcolják el a lányokat gyalázatra, mikor állítják sorba a férfiakat, hogy elvigyék őket hadifogságba. Mikor kezdenek hozzá a hódítók a tivornyához. Egy ilyen éjszaka kapcsán feljegyzi: "igen  hosszú éjszaka volt, majd hozzáteszi: de minél zavartalanabb az Istennel való közösség, annál inkább nincs idő. Viszont minél inkább eluralkodnak az éjszaka fenevadjai, annál terhesebbé válik az idő. Majd, amikor Isten lesz minden mindenekben, nem lesz idő. Megvirradt. Megtartattunk."
Kedves Testvérek! Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy  megvirradt.  Az éjszaka sötétjében nagy fényesség támadt, megnyílott az ég, angyalok jöttek közénk, hogy hirdessék: megszületett a Megtartó. Az a mennyei fény most az örök isteni elhatározásra világít rá, arra, hogy Jézus Krisztusban  Isten kegyelmet ád, – nagyobb kegyelmet ád. Mi több, elmondhatjuk,  ez a mi keresztyén nagy örömünk és titkunk, és karácsonyi üzenetünk, hogy Ő maga ez a nagyobb, ő maga: Jézus Krisztus. Ő a mindig nagyobb. Ő az ajándékozó. Kegyelemből tartattok meg, nem tőletek van, hanem az Isten ajándéka ez.
János apostol ez mondja a levelében: "fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal. És arról ismerjük meg, hogy mi az igazságból valók vagyunk, és így tesszük bátorságossá ő előtte a mi szíveinket. Hogyha vádol minket a szív, mivel hogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim! Ha a szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez. És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az Ő parancsolatait, és azokat cselekesszük,  amelyek kedvesek őelőtte. Ez pedig az Ő parancsolata, hogy higgyünk az Ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. És aki az Ő parancsolatait megtartja, az őbenne marad, és ő is abban. És abból ismerjük meg, hogy bennünk marad, hogy abból a lélekből, melyet nekünk adott."  Isten nagyobb kegyelmet ád. Ezért a nagyobb kegyelemért, ezért a mindig nagyobbért, a Krisztus Jézusért, Üdvözítőnkért, magasztaljuk és dicsőítsük és áldjuk a mi örökkévaló Istenünket.
Ámen

Szeretett testvérek!
Jakab apostol levelét olvassuk, mely igazi isteni tükör, ha belenézünk. Erről maga Jakab apostol is beszél: amikor belenézünk a szabadság tökéletes törvényébe, meglátjuk, hogy milyenek vagyunk valójában, vagy méginkább milyenek lehetünk Isten kegyelméből. Aztán arra int, hogy ne csak hallgatói legyünk az igének, hanem cselekvői, megtartói is, mert különben úgy járunk, mint az, aki belenéz a tükörbe, megszemléli magát, majd ellép a tükörtől, és már el is felejtette, hogy milyen [volt]. Vagyis e levélben, ha alaposan olvassuk, erőteljes unszolásokat, lehetne így is mondani: gyakorlatias, kézzelfogható tanácsokat kapunk a keresztyén életről. Hogyan járjunk Krisztus igazságában? Milyenek Isten gyermekei? Ezeket nemcsak tudni kell, hanem az életünk dolgaiban megélni és cselekedni. A levél 4. fejezetében fogunk majd erről többet olvasni, ezért léptem előrébb a Bibliaolvasó Kalauz által mára kijelölt szakaszhoz képest. Itt nagyon egyszerű kérdést feszeget az apostol.
Ez mindannyiunkat áthat, és gyakran felvetjük, mert vagy így, vagy úgy, de folyton azt kérdezzük: honnét vannak háborúk és harcok közöttünk? Honnét van az, hogy az ember élete, a legnagyszerűbb szakaszaiban is, akkor is, amikor egyenesen és szépen haladhat a maga útján, egyszóval, még teljes békeidőben is vagy beleütközik valakibe, aki szembeszáll vele, vagy ő maga keres magának harcolni valót? A casus belli kifejezést a rómaiak használták arra az esetre, amikor meg akartak hódítani egy területet. Addig provokálták az ott élőket, amíg azok háborús okot nem szolgáltattak a hódítóknak. Ez a casus belli. De hát nemcsak a Római Birodalom idejére használjuk ezt a kifejezést, mi magunk is hajlunk eszerint eljárni. Honnét a harcok, honnét a veszekedések, honnét a patvarkodások? Vagy, ahogy mifelénk mondják: honnét a kötözködések? Ismerünk embereket, akik, ahogy mondani szokás, az élő fába is belekötnek. Jakab megdöbbenve kérdezi a gyülekezet közösségében (Jakab levele voltaképpen prédikáció), kérdezi tehát az övéitől: honnét közöttetek a harcok, a békétlenségek, a háborúságok? Aztán sok okot és következményt is felsorol. Például, a harcok, az egymás elleni felgerjedések okán egyszer csak azt vesszük észre, hogy már imádkozni se tudunk, már jól kérni se tudunk. (Imádkozni = jól kérni!) Éppen ezért aztán be kell látnunk azt is, hogy valójában nem egymással vagyunk mi perben-haragban, nagy harcban, hanem Istennel vagyunk ellenségeskedésben. Aztán, eltölt bennünket az irigység. Aztán eltékozoljuk az Istentől kapott kegyelmet.
A diagnózisok és a tanácsok közé azonban beilleszti ezt a prófétai szót is: közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok! És rögtön kérdezhetnénk, hogy kerül ez ide? Hiszen Jakab levele egy "moralizálgató" levél! Ezt most azért mondom így, mert az emberi véleményt akarom megmutatni, és egyáltalán nem a levél mondandóját akarom kicsinyíteni! Igen, sokan mondják ezt, még olykor mi is. Aztán hozzátesszük: bezzeg Pál! Főleg mi, protestánsok mondjuk ezt: Pál a miénk! Nem cselekedetekből, kegyelemből hit által igazulunk meg! Hagyjuk hát a moralizálgatást! Mire való tételesen előszámlálgatni, hogy mit és hogyan kellene tenni! Szabadítsuk fel magunkat hit által a nagy isteni kegyelemre, aztán majd a kegyelem kimunkálja bennünk a helyes és igaz életet! Na igen, tesszük hozzá, Jakab az más! Cselekedetek, tettek, szigorú mérlegelés, értékelés, a fejünkre koppint, leleplez bennünket. Ez egy moralizálgató levél. Vannak, nem is akárkik, akik a Jakab levelét, ha már benne van a Biblia Kánonjában, meghagyják ugyan, de azt tanácsolják, hogy szőrmentén bánjunk vele. Luther is. Azt mondja a Jakab leveléről: szalma-levél. Nincsen benne szó a krisztusi kegyelemről! Szalma-levél, mert nem igazán ragyog fel benne Jézus Krisztus. Én ehhez hozzáteszem: hát ha szalma-levél is ez a levél, az Úr Jézust szalma közé tette Szűz Mára a jászolba. Lehet, hogy eleve Jakab apostol levelének a gondolata volt ez a szalma, amelybe a Messiást belehelyezték?
De ne menjünk messzire, mert teljesen másképpen van itt minden, és ma éppen erre szeretném a figyelmet felhívni! Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok! Mindenek előtt azt kell megértenünk, hogy az Isten-keresés, az Istenhez való közeledés itt, ebben az erkölcsi tartalmú levélben nem erkölcsi feladványként áll előttünk. Ki az közülünk, aki ezt tökéletesen meg tudja valósítani? Ki az közülünk, aki elmondhatná,  hogy az egész élete szakadatlan Isten-keresés, szüntelen közeledés, megállás nélkül? És hogy ennek mérhetők az eredményei? Nem inkább úgy vagyunk az istenkereséssel, hogy amikor ránktör a nyomorúság, eltölt bennünket a bánat, vagy szembesülünk a csődünkkel, akkor aztán elkezdjük az Istent keresni? Viszont amikor nagyon jól megy minden, amikor felkap szárnyaira a siker, boldog napokat látunk, öröm-érzet tölt el, akkor nem keressük az Istent. De nem így van ez! Jó megjegyezni azt, amire a Heidelbergi Káté tanít az Istennel való kapcsolatunkban, és arra figyelmeztet, hogy a nyomorúság is, a bajok is, az életünkre rátörő veszedelmek is éppúgy el tudnak távolítani Istentől, mint az áldott jónapok, amikor a gondviselés bőséges kegyelmét élvezzük. Nem a »nincs«-csel és nem a »van«-nal van a bajunk. A »van«-is, meg a »nincs«  is eltávolíthat. Ezért mondja Jakab, hogy (mindig) közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok. Vagyis nem morális természetű ez a felvetés, annál sokkal mélyebb: egzisztenciális. A létünkhöz, az életünk legmélyéhez tartozik.
És éppen ebből értjük meg, hogy a jónak a megcselekvése is sokkal több, mint morális feladvány, sokkal több, mint egy erkölcsi lecke. Sokkal többről van szó, ott az isteni tükör előtt, mint pusztán arról, hogy kijelenthessem magamról, hogy én egy tisztességes, erkölcsös ember vagyok, megtartom a törvényt, és a jó dolgokat csinálom. Ennél mindig többről van szó, amikor jóra buzdít bennünket az apostol. Közeledjetek Istenhez! Isten a jó!
Azt olvassuk az evangélium elején, hogy Keresztelő János, majd nyomában a mi Üdvözítőnk prédikálása ezekkel a szavakkal kezdődött: elközelített az Isten országa (Máté 3,2; Márk 1,15). Térjetek meg! Az evangélisták igen szűkszavúak, ezért nyilvánvaló, hogy egy-egy mondatba sokszor igen lényeges és messzire kiterjeszthető tartalmat foglaltak bele. Nos, ha így kezdődik Keresztelő Jánosnak és Krisztusnak a prédikálása (elközelített az Isten országa!), akkor ez nem valaminek a megkezdése, hanem az üzenetnek a lényege! Elközelített az Isten országa. Aztán amikor már Jézus Jeruzsálemben tartózkodik, földi szolgálata vége felé jár, az evangélisták, érzékenyen, ugyanezzel a szóval jelzik, hogy elközelített az Ő órája (Máté 26,45). Beállt az az idő, amikor – ahogy Ő megjövendölte tanítványainak – elárultatik, ítélőszékre vitetik, halálra ítélik, megfeszíttetik és feltámad. Elközelített az órája. János evangélista már így mondja: eljött az idő (János 17,1). Mert így is lehet ezt a szót fordítani, hogy eljött az Isten országa, elközelített az Isten országa. De Keresztelő Jánosnak és Jézusnak a prédikálása szavát helyesen fordítjuk így: »elközelített«, mert ez sajátos szorosságot fejez ki. Ránk feszül az Isten országának az érkezése. Egy angol fordító szellemesen így adja vissza: immár a sarkon van, mindjárt befordul a sarkon. Már itt is van, hiszen jön. Mások úgy fordítják: hogy kéznél van, immár megragadható. Én mégis úgy érzem, a szó egyfajta elkerülhetetlenséget fejez ki, főleg, ha ide idézzük a passió-történet szavait. Itt már nem lehet félrenézni, máshova tekintgetni – erről prédikál Keresztelő János is: elközelített az Isten országa! - majd folytatja: térjetek meg! Mintha azt mondaná, hogy íme, eljött az Isten országa, és te még mindig valahova másfelé nézel. Felragad a nyár heve, s te dideregsz! Állsz a világosság kellős közepén, és arról panaszkodsz, hogy sötétség van; ahogy Ézsaiás próféta mondja: a nép ül a sötétségben. Mindenki csak nagy sötétséget lát. Nem lát mást, csak sötétséget. Ám egyszer csak felhangzik a kiáltó szava: elkezdődött a hajnal! Elérkezett a naptámadat, fordulj meg! Jaj, testvérek, de sokszor panaszkodunk mi Istenre, ezért, azért, amazért. A bajainkért, a nyomorúságainkért, felrójuk Neki, hogy ez miért nem így van, amaz meg miért nem úgy van, hiszen megígérte, hiszen áldásokat fűzött a törvényekhez, amelyeknek a megcselekvéséhez kegyelmet, bőséget, hosszú életet ad; aztán nem így történnek a dolgok, és mennyi rettenetes nyomorúság van. Gyorsan hozzáteszem: mi csak itt ülünk a mi magyar békénkben megszeppenve. Vagyis én már csak megszeppenve ülök itt, hogy miért van az, és meddig lesz az, hogy mi így ülhetünk adventet. Mert másutt háború van. Élnek még nemzedékek itt közöttünk is, akik végigszenvedték a világháború poklát, az ostromlott Budapest iszonyatát, 1956 tragédiáját, amikor ágyúkkal-tankokkal rontottak rá az alvó városra, – ők tudják jól, hogy miről beszélek, amikor azt mondom, hogy háború van. Amikor háború van, akkor nincsen holnap. És lám, nekünk van holnapunk, és lehet reménységünk! Ülök hát megszeppenve itt, a mi magyar békességünkben, és felteszem a kérdést, hogy mikor fognak bennünket is üldözni? Mert erről van tapasztalatunk. Ha kevés, nekem is, igaz, nem a durva és rettenetes formájáról. Nem olyan rég volt az, éltem már, amikor papokat végeztek ki. Gyermek voltam, amikor lelkészeket csuktak börtönbe. Iskolás voltam, amikor ott állt az igazgató a sarkon, jöttek a gyerekek hittan órára, felírta a nevüket, behívatta a szülőket, és megfenyegette őket: akarják, hogy a gyereküket felvegyék a dunaújvárosi szakközépiskolába? Hát persze, hogy akarták. Akkor miért jár az a gyerek hittanra? Na, többet nem járt. És sorolhatnám. Meddig adja még meg nekünk Isten a békességnek ezt az áldását?
Amikor a próféta, aztán a Keresztelő, aztán az Üdvözítő, majd az evangélista és az apostol szava felhangzik: közeledjetek az Istenhez! – elközelített az Isten országa? – forduljatok meg! – ez mind-mind eszméltetés. Itt van az Isten országa, kéznél van, fordulj meg, térjetek meg. A megtérés szavában ott áll a megfordulás. Még mindig azt nézed, hogyan panaszkodj egy jót? Még mindig a fény árnyékára bámulsz, és ahhoz kötöd magadat, és az tölti meg a szívedet? Honnét vannak közöttetek háborúk és harcok? A harc panasszal kezdődik. A casus belli voltaképpen minden esetben valamiféle panasz. Megsértették a Római Birodalom tisztességét. Becstelenítve küldték el a követeket. Nem teljesítették a feltételeket. Megbántottak valakit. A háború mindig panasszal kezdődik. Minden hadüzenetbe bele van foglalva valami sérelem, amiért elégtételt kell adni-venni, amiért bosszút kell állni, amiért rendet kell csinálni, – és, úgymond, oda kell vinni a békét.
Vagyis értjük jól, hogy a Jakab szava: közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok! – nem egy erkölcsi feladvány, annál sokkal mélyebb. Léthatározmány. Életfeltétel. Mert nincs értelme az emberi életnek, ha nem Istenhez közelítő élet. Mi több, mondhatom azt is, az életünk dinamikáját tekintve, hogy ha nem közeledünk Istenhez, akkor távolodunk.
Amikor Lukács evangélista feljegyzi, hogy miképpen keresi meg a pásztor az elveszett juhot, hogyan söpri fel a házat az özvegyasszony, hogy megkeresse az elgurult drachmáját, és aztán hogyan indul haza a tékozló fiú, és hogy történik az, hogy bár még messze volt, az atya mégis elé futott (Lukács 15), egyszóval ez az egész három története Jézusnak (s mindegyike a megtalálásról, az örömről, az Istenben megnyert helyünkről, az életről, sőt, feltámadásról szól), nos, ez az egész úgy kezdődik, jegyzi meg az evangélista, hogy közelgettek Jézushoz a bűnösök (Lukács 15,1). Akik pedig úgy érezték, hogy már megérkeztek Istenhez, mi több, benne ülnek az isteni valóságban, azok ezt szóvá tették: miért engedi magához közeledni a bűnösöket, a vámszedőket, a paráznákat, a senkiket, akik naponként megbuknak erkölcsileg! Miért fogadja (be) őket? Hát azért fogadja be őket, mert ezért jött, hogy hirdesse, hogy tudtul adja, hogy megszilárdítsa, hogy bepecsételje ezt a prófétai szót: közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok! Olyannyira, hogy ha a tékozló fiú bátyja, a zúgolódó testvér az önigazult ember mintapéldánya, akkor még ő is elnyerheti az atya kegyelmét: kimegy elé is, amikor közelgetett a házhoz (Lukács 15,25).
A Zsidó levél még inkább megerősíti ezt, amikor arról szól, hogy sok-sok közeledése volt az embernek az isteni kegyelemhez. Így látja az egész ószövetséget. A sok áldozat, a szertartások, a kultusz, a rituális és tisztasági előírások azért adattak, mert nem lehetett akárhogy a szent sátorba, majd a templomba bemenni, nem lehetett a Szentségeshez csak úgy, a magunk módján közeledni. Szabálya volt annak, hogyan kell kilépni a profanitásból, hogyan kell átlépni a szent hely küszöbét, és oda tiszta áldozatot vinni. Azonban, mondja a Zsidókhoz írt levél, ezek csak árnyékai voltak az eljövendőnek. Ezek csak előképek voltak. Amikor aztán elközelített az idő, sőt betelt az idő, Isten elküldötte Fiát, Akiben végérvényesen kijelentette magát, és általa jobb reménységet adott. És mi ezáltal a jobb reménység által közeledünk Istenhez (Zsid 7,19). Mi ez a jobb reménység? Az, hogy Ő eljött. Az a jobb reménység, hogy Isten elközelített. Az a jobb reménység, hogy Isten odahajol az emberhez, és megsegíti. Mi több, fölkarolja. Mi több, magához öleli őt isten-keresésében és istenhez-közelítésében.
Adventre azt szoktuk mondani, hogy a várakozás időszaka. És bizonyos fokig ez így is van. Hiszen várunk még egy hétig, amíg igazán ünnepelhetünk. Várunk még néhány napig, amíg feltárulhat minden, amit az ünnepre előkészítettünk. Én ugyan, ma véletlenül meggyújtottam a negyedik adventi gyertyát, előre hozva egy héttel, mert olyan ritkán van az, hogy advent negyedik vasárnapja egybeesik karácsony szentestéjével. Persze, tudjuk, hogy advent eljövetelt jelent, – a közelítést, Isten eljövetelét, az Isten közelítését jelenti. Jakab igéjének ez adja meg a legmélyebb értelmét: mi azért tudunk Istenhez közeledni, mert Ő közeledik hozzánk. Azért tudjuk Őt keresni, mert Ő megtalált és megérintett bennünket. Azért tudjuk Őt szeretni, mert Ő örökkévaló módon már szeretett bennünket, hadd mondjam így, nehézkesen, mert szeretve vagyunk általa. Amikor Jézus kiküldi a tanítványokat és fölhatalmazza őket, hogy hirdessék az Isten országát, tudatja velük, hogy jeleket fognak tenni, csodák történnek általuk, és sokan fordulnak hozzájuk, Lukács feljegyzése szerint, azt is hozzátoldja: és ha befogadnak benneteket, mondjátok: elközelített az Isten országa, és ha nem fogadnak be, akkor is mondjátok: elközelített az Isten országa (Lukács 10,1-11). Vagyis ez nemcsak Keresztelő János prédikálásának, nemcsak a mi Urunk Jézus Krisztusunk igehirdetésének, hanem az egész keresztyén életnek a döntő és meghatározó motívuma. Elközelített az Isten országa. Közeledjetek tehát Őhozzá, és akkor Isten közeledni fog hozzátok.
Egy középkori misztikus, Eckhardt mester egy szép prédikációjában, melyben Isten országáról beszél, illetve arról, hogy Isten országa közöttünk van, azt kérdezi: hogyan ismerjük fel, milyen módon tapasztaljuk meg, mikor ismerhető fel Isten országa? Ilyen egyszerű szavakat mond: miért kérdezed ezt? Hiszen Isten közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Miért kérdezed ezt? Hiszen Isten benne van az Ő országában, Isten benne van a te életedben, Isten a középen van. Isten közel van, te vagy távol. Isten otthon van, te vagy idegen. Isten bent van, te vagy kint. Ezen az adventi vasárnapunkon, azt hiszem, már inkább megállnánk, csak várnánk, vagy csak készülődnénk, összegyűjtögetnénk egy csomagba mindent, amit majd karácsonykor átadunk az Üdvözítőnek cserébe az Ő ajándékaiért. Odaadnánk cserébe az elesettségünket, nyomorunkat, bajunkat, végességünket. Jakab mégis így szól hozzánk (de így szól a próféta is és az Üdvözítő is): Közeledjetek az Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok, hogy egészen közel legyen, hogy benne legyen az életünkben, és hogy otthon legyen nálunk. Vagy még inkább: mi legyünk közel Őhozzá, mi legyünk benne az isteni életben, s legyünk otthon Őnála örökkévaló módon. Közeledjetek Istenhez!
Ámen

Szeretett testvérek!
Ahogy a múlt alkalommal említettem, Pál apostolnak a Kolossé gyülekezethez írott levelét egybeolvassuk a Galata levéllel, sőt, a többi levéllel is. A Galata levéllel azért, mert ezt olvastuk a Kolossé levél előtt. S ha egybeolvassuk a két levelet, meg a többit is, mindegyre a fülünkbe cseng, megérinti a szívünket is az apostol sokféle, de ugyanarra tekintő buzdítása: maradjatok meg, álljatok meg, legyetek állhatatosak, ne térjetek el Krisztustól. Ezek a buzdítások külön-külön is az evangéliumra utalnak, az evangéliumban felragyogó isteni kegyelemre, vagy más szavakkal: a Jézus Krisztus titkára. Arra, amit az apostol – megismétlem a korábban elhangzottakat – nem olyan titokként ír le, amely teljességgel el van zárva, hozzáférhetetlen, és különleges módszer vagy kulcs kellene hozzá, hogy fel tudjuk nyitni, meg tudjuk érteni. Nem is olyan titok ez, amelyet dekódolni kellene, mert rejtjelezve van megírva. Olyan titok ez, amely a világ kezdete óta hallható, olyan titok ez, amit Isten a régieknek adott ígéretekben kiábrázolt, olyan titok ez, amelyről a Zsidókhoz írt levél azt mondja, mintegy elővételezve kiábrázolta a régi törvény. Mint amikor a festő egy nagy templom üres falára freskót fest, és először körbepontozza az alakot, csak mintegy felvázolja, s már látható, hogy mi lesz ott, - aztán Jézus Krisztus eljövetele, a szabadítás története, az üdvözítés evangéliuma tölti ki teljesen ezt az előre felvázolt valóságot.
De azt is hallottuk, hogy az apostol itt-ott rendkívül keményen szól. Megrángatja a gyülekezetet. Lehet ezt úgy is értékelni, hogy ez a harsány szó talán arra szolgál, hogy felrázza a gyülekezetet, tehát retorikai érvénye van. Ahogyan mi is, ha fontos dologra akarjuk felhívni a mellettünk álló figyelmét, talán meglökjük, vagy belekiálunk a fülébe. Nem túl kellemesek ezek a mozdulatok vagy gesztusok, ám ha az illető megérti, hogy mi célt szolgált, talán még hálás is lesz nekünk.
Azt is láttuk, hogy az apostol mindezt egyfajta különleges tekintéllyel teszi. Erről leginkább a Galata levélben hallunk, de hivatkozhatunk a Korinthusi levelekre is, főleg a második  Korinthusi levélre, ahol az apostol mintegy egészen sértődötten kérdezi: én nem vagyok apostol?! Többet tettem egymagam az Úr ügyében, mint a többiek együttvéve. A Galata levélben pedig arról a konfliktusról is beszámol, amit az evangélium érdekében, mégpedig az evangéliumból következő életvezetés érdekében vállalt. Mert csak az számít, hogy az evangélium szerint élünk! Az evangélium igazsága önmagában tény-igazságként megáll, ám amíg mi azt nem fogadjuk be, és nem élünk aszerint, addig az csak egy kimondott igazság, írásba foglalt valami. Oda kell magunkat adni Jézus Krisztus kezébe, Isten élet-formáló hatalmába, hogy igazán felragyogjon számunkra is az evangélium ereje. Pál elmeséli, hogy az antiochiai gyülekezetben rápirított Péterre. De nem egyszerű okoskodóként tette, mert, úgymond, a kibicnek semmi sem drága, hanem apostolként lépett fel, aki különös, sajátos elhívást kapott Jézus Krisztustól. Ez a különleges elhívás a tekintélyének alapja. Ő nem volt ott pünkösdkor a felházban, nem látta a kettős tüzes nyelveket alászállani, nem élte át a pünkösdi nyelv-csodát. Pál a damaszkuszi úton, éppen a Krisztus követőit üldözve, találkozott a Megváltóval, ott tért meg, ott változott meg az élete, ott kapott apostoli elhívást, egészen pontosan, küldetést az evangélium hirdetésére. Egyszóval, ha keményen beszél az apostol, teheti, mert neki ehhez megvan a tekintélye. Mi is úgy vagyunk, hogy akárkitől nem fogadunk el feddő szót. Ha csak úgy ismeretlenként, kívülállóként beleszól valaki az életünkbe, nyomban visszakérdezünk: kinek tetszik lenni? Az apostol tekintéllyel, a Krisztus evangéliumával felhatalmazva, a küldetés erőivel korholja, feddi, eszmélteti, inti a gyülekezetet. És tisztában van ezzel az erővel. Korinthusban egy ilyen fellépése után engesztelnie kell a korinthusiakat. De gyorsan hozzáteszi, hogy ha megbántott némelyeket közülük, nem bánja; mert tud arról is, hogy kétféle megszomorodás van. Az  Isten szerinti megszomorodás életre szolgál, és test szerint való megszomorodás halálra. Tudta tehát, hogy megszomorította a korinthusiakat. És tudja, hogy meg fogja szomorítani a galatákat is, és a kolosséiakat is megszomorítja. A kemény szavai hallatán valami megpendül a szívük alján.
Ezért itt a levele záró részében, miután már tanácsokat adott férjenek, feleségnek, szülőnek, gyermeknek, gazdának, szolgáknak, rátér az általános buzdításokra. Ezt már szívesen hallgatjuk. Igen, az imádságban állhatatosnak kell lenni, éber készséggel, hálaadással. Különleges szavak ezek: állhatatosnak lenni, éberen őrködni!  Ez nehéz, küzdelem, hiszen maga a virrasztás is nehéz dolog, sőt roppant nagy szolgálatát. De csak úgy, általában valamire szüntelenül odafigyelni, valamit észben tartani, az szinte teljesíthetetlen! Vannak ismerőseim, akiknek négy-öt naptáruk is van, az egyik az okos-telefonjukban. Én nem szeretem stréber-telefont, mert arra is emlékeztet, amire nem kellene,  de meghagyom, olykor arra is figyelmeztetni kell magunkat, hogy vegyük elő a naptárunkat. Sokszor elsodornak a dolgaink, a bajaink, a hirtelen megjelenő ügyek, a hozzánk érkező információ-áradat, de az is, amikor improvizálni kell az életünket; ezek elsodornak a lényeges dolgoktól, amelyek meghatároznak bennünket, és feltétlen érvényességük van.
Okkal emlékeztet hát az apostol: az imádságban kitartóak legyetek, állhatatosak legyetek, hűségesek legyetek, vigyázzatok abban . Az éjszakai őrködés szava a vigyázás. Őrködjetek! És külön jó hallani azt is, felemeli a szívünket, és megsegít bennünket, amit hozzátold: hálaadással! Tudjuk, a hálaadás az imádkozás egyik formája. Amikor a Timótheushoz írt levélben arról beszél az apostol, hogy tartassanak imádságok, könyörgések, esedezések, hálaadások, négyféle imádság-formát sorol fel, és mindegyiknek van egy-egy sajátos dimenziója. A Filippi levélben mondja, hogy hálaadással tárjuk kívánságainkat Isten elé. Mindig hálaadással. Ha semmi másért, hálával az imádság lehetőségéért. Ha semmi másért, hálával azért, hogy megszólíthatjuk a Teremtőt. Ha semmi másért, hát azért, hogy tényleg imádság az, amibe belekezdünk. Nem valami hirtelen felszakadt kiáltás, amire aztán utólag ráfogjuk, imádság volt. Hálaadással őrködjetek! Azt is mondhatnám, hogy szép adventi buzdítás ez. Hálaadással várakozni, hálaadással őrséget állni, hálaadással előre tekinteni az Isten ígéreteire, hálaadással reménykedni a beteljesedésre. Hálaadással készíteni magunkat arra a mindig többre, amit Isten Lelke által ad nekünk.
Azonban itt most jön egy döccenő, és erről szeretnék néhány szót szólni. Így folytatja az apostol: imádkozván egyszersmind érettünk is. Igen, más levelében is erről az apostol. Például, a Római levél végén mondja: tusakodjatok értem (Róma 15,30). A döccenő az, hogy az imént még ostort suhogtatott a kolossé gyülekezet fölött. Az imént még szigorú őre, felvigyázója volt a kolossé gyülekezet dolgainak, az imént még rángatta őket, hogy le ne térjenek az evangélium útjáról. Az imént még erős szavakkal óvta őket, nehogy erre-arra elcsábuljanak a hamis tanítók mindenféle duruzsolására, nehogy beüljenek egy időgépbe, és a platóni ideák  szárnyán elkezdjenek valami ősiségbe visszautazni, vagy éppen az arisztotelészi filozófia szerint kitolják az eljövendőbe a legfontosabb dolgokat, és még magáról, Istenről is azt kezdjék mondani, hogy még Isten sincs készen, nosza, gyűrjük neki magunkat! És még sok egyébtől óvta őket, mint egy roppant szigorú tanár. Márpedig szigorú tanárainkat legfeljebb érettségi találkozón, mondjuk a húsz vagy harminc éves érettségi találkozón kezdjük el szeretni. De amikor beírják a szekundát,  amikor bukással fenyegetnek, amikor az egész osztály előtt ránk pirítanak, mert elmulasztottuk megtanulni a leckét,  – akkor bizony igazságtalanoknak tartjuk őket, mindjárt rájuk akasztunk öt-hat csúfnevet, akkor – emlékszem gimnazista koromban – hexameterekben írtunk gúnyverseket róluk. Aztán majd, ha benőtt a fejünk lágya, a harminc éves érettségi találkozón, még kezet is csókolunk nekik, megköszönjük, hogy keményen és igazságosan bántak velünk. Az ilyen pillanatok mindig később jönnek el.
De most nem ez a pillanat van. Most benne vagyunk a konfliktus sűrűjében. Pál most apostoli tekintéllyel feddi a kolossé gyülekezetet. És talán elég lenne annyit tudnia, hogy sikerült térdre kényszerítenie őket, és végre hálaadásra emelik a kezüket, végre arrafelé fordulnak imádságukban és könyörgésükben, amerre kell, végre sikerült a fejükbe verni azokat az életszabályokat, melyek által a keresztyén élet (nem a keresztyénség általában, hanem az én életem, a mi életünk!) hiteles élet lesz. A keresztyénség ugyanis önmagában hiteles, nem mi tesszük azzá. No, végre mindez sikerült! Mégis, Pál rendkívül alázatosan, mint egy odaajánlja magát a kolossé gyülekezet könyörgésébe. Imádkozván mi érettünk is - mondja, és ez a kifejezés az imádságnak azt a dimenzióját, formáját fejezi ki, amit lehetne így is fordítani, hogy akarat-nyilvánítás. Az ember elindul az isteni felé, felnyitja önmagát az őt meghaladó isteni valóságra, és feltárja Isten előtt a kívánságait, mégpedig konkrét kéréseit. És az apostol azt akarja, egész pontosan azt kéri, hogy a kolossé gyülekezet foglalja bele őt  imádságaiba, akarat-nyilvánításaiba, kéréseibe, - imádkozzanak érette is.
Még többre tanít bennünket az, hogy ebben a szóban az apostol jelzi a helyzetét is. Nem tudjuk pontosan, mikor írta a kolossé levelet. A tudósok vitatkoznak ezen, - talán  efézusi fogságából, talán élete végén, Rómából.  Abban viszont egyesség van, hogy fogságból írta. Hiszen azt mondja, hogy: imádkozzatok érettünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amelyért fogoly is vagyok. És azért megdöbbentő, amit az apostol kér, mert  kérhetné azt is, hogy imádkozzatok érettünk, értem, mert fogoly vagyok, hogy nyissa meg Isten tömlöcöm ajtaját.  Nem lenne önző kérés ez! Tudjuk jól, hogy Pál apostol is, ugyanúgy ahogy Úr Jézus Krisztus többi apostola is, kész volt életét adni az evangélium ügyéért, – és ez meg is történt. De ezzel együtt is a legelemibb dolog arra buzdítani a hívőket, a keresztyéneket, hogy imádkozzanak a fogságban lévő keresztyének szabadulásáért. Mi is rendszeresen imádkozunk az üldözött keresztyénekért. És nem azért imádkozunk, hogy az üldözött keresztyének mártírokká, vértanúkká legyenek, hanem azért, hogy Isten szabadítsa meg őket, óvja meg őket, segítse meg őket a bajban! Az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk egy történetet, miszerint Péter tömlöcben volt, és már készülnek arra, hogy gyorsan elítéljék, mert közeledett a nagy ünnep. Szoros őrségben tartották, a tömlöcben őrzőivel együtt aludt éjszaka. Isten angyala megjelent, Péterről leoldódtak a bilincsek, nem is tudta Péter, hogy álmodja-e ezt a dolgot, csak amikor kint volt az utcán, akkor eszmélt fel, hogy az Isten megszabadította. Hamar elment a gyülekezetbe, János Márk házához, kopogtatott, bent a közösség imádkozott érte (azt tették, amit Pál kér most a kolosséiaktól!). Kiszaladt Rhodé, a szolgáló lány, de nem nyitott ajtót Péternek, hanem halálos rémülettel visszaszaladt, és jelentette: Péter áll az ajtóban. Az atyafiak nem hittek neki. Erősködésére aztán azt mondták, biztos az angyala (a szelleme). Vagyis meghalt. És akkor másért kell imádkozni. Aztán nagy nehezen mégis beengedték Pétert, és felette csodálkoztak - meghallgattatott az esedezésük (ApCsel 12). Ezt most csak azért idézem, mert mindig is ismerték ezt a gyakorlatot a keresztyének: imádkozni a másikért, ha fogoly, ha bajban van, ha beteg, ha küszködik, ha megalázták, ha szorosságba került -, imádkozni kell érette, hogy Isten szabadítsa meg. Tehát okkal kérheti ezt Pál. És vannak levelei, ahol pontosan ezt kéri. De most nem ezt kéri. Azt mondja: imádkozzatok érettünk, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten nyisson ajtót mások életében az ige előtt. Nyissa meg az ige ajtaját, mondja az apostol, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Vagyis azt kéri a kolossé gyülekezet állhatatos imádságát, közbenjárását, hogy ugyanazt tehesse, amit a levélben tesz.
Mert a levélben sem tesz mást, mint hogy a Krisztus titkát szólja. A Krisztus titkáról ír a kolossé gyülekezetnek. A misztériumról. Ez az a titok, ami ott történik köztük, az életükben, ez látható titok. De az ige szava kell hozzá, bizonyságtétel kell hozzá, az evangélium hirdetése kell hozzá, hogy a Lélek erejében felnyíljanak rá a lelki szemeink. Mert nem elég ezt csak látni, nem elég csak hallani (már ha a hit hallásból van), de a szívbe be kell fogadni, testestől-lelkestől meg kell érteni. Ez egzisztenciális megértés, amikor teljes egészében áthat engem az isteni szó ereje, nemcsak tudomásul veszem.
Most arra kéri Pál a kolossé gyülekezetet, hogy legyen ez a ő akaratuk is. És nyilvánítsanak Isten előtt akaratot, hogy ő hirdethesse a Krisztus titkát. Hogy nyíljon meg neki az ajtó sokak életében, – mert ezt tapasztalja, hogy sok ajtó be van zárva, sok ajtó nem nyílik meg, sok helyütt beleütközünk valami akadályba, sőt számos esetet tudunk mondani, amikor megelőznek bennünket, mert eleve látják rajtunk, rajtunk, keresztyéneken, hogy valami jön még, valami van még bennünk, és mintegy elővágással el is utasítanak minket. Elnézést kérek a római katolikus testvérektől, akik itt vannak, ha ezzel hozakodom elő. Bizony, sokszor előfordul, hogy itt-ott járva bemutatkozom, és akkor mondja nekem az illető: püspök  úr, és katolikus vagyok, nem baj, ugye!?  Nem töltöm  én ezzel az időt, de olykor elgondolkodom, hogy mi  volna ez a különös bemutatkozás? Csak nem valami hárító mozdulat? Református és katolikus ugyanazt az evangéliumot hirdeti. Akkor ez valami történelmi dolog. Nem tudom. De értem, van benne valami hárítás-féle. De az is megtörtént  velem, hogy bemutattak egy híres embernek, akinek  ez volt az első szava: ateista vagyok. Most aztán hogyan én másszak át ezen a kerítésen? Szakítsam be a kaput, mint Botond Bizáncnál a buzogányával? Vagy ez csak egy civilizált gesztus volt, hogy töltsük el békésen egymás mellett az időt és nem bántsuk egymást?
Mit óhajt Pál? Nyissa meg az Úr az ige ajtaját! Miért óhajtja ez? Mert az ige életet teremt! Mert az ige testet öltött. Mert az igében van benne Isten üdvígérete. Mert az ige, és csak az ige tud bennünket  az elveszésből, a semmiből Isten felé fordítani. Nyissa meg hát az Úr az ajtót.
Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek –  mondja a feltámadott Úr –, ha valaki megnyitja, bemegyek hozzá, és vele vacsorálok (Jelenések 3,20). Íme az ajtó előtt állok és zörgetek.  Az apostoli szolgálat effajta zörgetéshez hasonlítható. És most azt kéri az apostol, értsük még egyszer jól, csodálatos alázattal, mint egy magát belekönyörögve a kolosséiak könyörgésébe, mintegy magáét odaajánlva a kolossé gyülekezet virrasztásába, állhatatos, kitartásába –  azért könyörög, hogy az ige ajtaja nyíljon meg. És így folytatja: hogy nyilvánvalóvá tegyem azt, úgy, amint nekem szólanom kell. A titokról beszél, és a titok föltárásáról. Isten sokféle  utat és módot ad számunkra e titok megismerésében, és abban, hogy az evangéliumát átadjuk, továbbítsuk. A gondolat is, a szó is, a cselekedet is egyfajta mód, de ezen túl is sokféle módját és formáját adja nekünk Isten, hogy úgy mondjuk, úgy éljük meg a krisztusi igazságot, ahogy nekünk kell. Milyen alázatos Pál! Ő a tanító, a küldött, a tekintély -  s lám, arra kéri a kolossé gyülekezetet, hogy foglalják bele könyörgéseikbe, virrasszanak érte hálaadással, vigyék őt Isten elé, hogy úgy tehessen, ahogy tennie kell, – és mindez azt is jelenti bizonyosan, hogy az apostol meg azért könyörög, hogy a kolossé gyülekezet tagjai, férjek, feleségek, szülők, gyermekek, beosztottak, főnökök, ki-ki amiben elhívatott, úgy élhesse meg az evangéliumot, ahogyan neki kell.
Mindennek a végső célja, az ami a 12. vers köszöntésében áll, ahol Epafrás szájába adva mondja: köszönt titeket Epafrás, aki közületek való (kolossébeli!), Krisztusnak szolgája, mindenkor tusakodván ti érettetek imádságaiban, hogy megállhassatok tökéletesen, és teljes meggyőződéssel az Istennek minden akartjában. Mert ha az imádság akaratnyilvánítás, akkor az első és az utolsó, amit akaratunk kinyilvánításával mondhatunk az az: legyen meg a Te akaratod. Kérjük hát, hogy ebben mi megállhassunk, mert megjelent az Isten üdvözítő akarata minden embernek.
Ámen

Kedves Testvérek!
Már az elmúlt héten is a Galata levelet olvastuk, és bizony, a Bibliaolvasó Kalauz szerkesztőinek mondhatunk  csak köszönetet, hogy gondosan, úgymond, kis szakaszokra bontották a levelet a napi igeolvasás számára. Megtehették volna, hogy akár egyetlen napra kijelölik az egész levelet, nem olyan hosszú ez a hat fejezet, 20 perc alatt végig lehet olvasni, és felolvasni sem tart sokáig. A gondosság értelme nyilvánvalóan az, hogy nem akármi a tétje annak, amiről az apostol itt beszél. A múlt vasárnap már hallhattuk ezt a levél nyitányában, ahol szenvedélyesen, markánsan, sőt, megrendítő módon olyan kifejezéseket használ Pál, hogy ezt nemhogy egy apostoltól, de Pál apostoltól sem várnánk. Szenvedélyes levél ez, súlyos kérdéseket érint. A most felolvasott szakasz jajkiáltással ér véget: akkor eltöröltetett a kereszt botránya! Az apostol előtte azt fejtegeti, hogy ha a régi rendet hirdetné a galatáknak, ha azt hirdetné, hogy  a törvény fogsága alá van vetve az ember, ha az apostoli szolgálata azt célozná, hogy begyűjtse őket a törvény-házba, hogy megkötözze őket a régi törvény igájával, ha a törvény hirdetője lenne köztük, akkor eltöröltetett a kereszt botránya (Gal 5,11). Akkor a megváltásnak, Krisztus testet öltésének, életének, kereszthalálának eltemettetésének, feltámadásának, Atya jobbjára ülésének nincsen semmi értelme. Akkor nincs értelme az Isten ígéreteinek. Akkor nincs értelme annak, hogy Isten megannyiszor kegyelmesen hozzánk hajoljon, akkor a szeretetnek sincs értelme. Akkor rendnek kell lennie, akkor törvénynek kell lennie, és kinek-kinek fel kell fedeznie önmagában azt, amivel néhány embertársunk rendelkezik is, az úgynevezett kompetitív hajlamot, a verseny-készséget, és neki kell feszülnie az egyetlen feladatnak, amire a törvény utasít: húzd ki magad a bajból. Akkor nem marad más, csak az önüdvözítés útja. Ezt pedig, már az első lépésénél tudjuk: zsákutca. Pál vehemens érvelése okán sokan szabadság-levélnek nevezik a Galata-levelet. Hiszen a szabadságról van itt szó. Mások evangélium-levélnek nevezik, mert amit a négy evangéliumban olvasunk, amit az apostoli üzenet hirdet, ami megalapozza keresztyének életünket, ami által keresztyének vagyunk, az maga az evangélium, és ezt ez a levél mintegy sűrítményben mondja el, részben védekező, részben oltalmazó helyzetben. Mások azt mondják, hogy ez a levél Krisztus-levél. Hiszen csodálatos vallomást tesz az apostol a Galata levél 2. részében, amikor azt mondja: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, és azt az életet, amelyet ebben a testben élem, azt a Jézus Krisztusba vetett hit által élem (Gal 2,20). A Krisztussal való egyesülés, a Krisztusnak való teljes és feltétlen átadottság jelenik itt meg; Jézus Krisztus, a Feltámadott Úr,  Lelke hatalmában birtokba vesz bennünket –, de talán jobb lenne azt mondani: életbe foglal bennünket, elkezdünk élni. Mert ha igazán élünk, akkor Krisztus által élünk. Mi több, az apostol voltaképpen meg is fordítja ezt: azért élünk, mert Krisztus él! Azért élünk, mert Ő feltámadt. Azért élünk, mert megragadott bennünket evangéliumával. Ezért sokan az új élet levelének nevezik a Galata-levelet. De én most nem elnevezéseket akarok sorolni, csak jelzem, hogy bennünk is támadhat efféle gondolat, hogy valami néven elnevezze ezt a levelet. Most a felolvasott szakasz első verséről szeretnék szólni. Ez egyszerre buzdítás és óvás, és a keresztyén élet középpontjára mutat. Azt mondja az apostol: annak okáért a szabadságban, amelyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat a szolgaságnak igájával.
Előbb azonban  hadd szóljak még néhány szót a levél korábbi részeiről, sőt hadd utaljak előre is, túl azon, ami itt hallottunk. Jeleztem már, hogy a levél elején az apostol hangot ad rémületének. Ez végighúzódik az egész levélen, itt is kitapogatható. Olyasmi ez, mint amikor látjuk a 3-4 éves gyermekünket vagy unokánkat, amint matat a szobában ezzel-azzal (ez a gyermek korosztály már rendkívül ügyes!), megtalálja a szerszámos kamrában a százas szeget, És hova való a százas szeg? Nos, a konnektorba.  És már indul is, hogy kipróbálja. Mit tesz ilyenkor a szerencsétlen szülő vagy nagyszülő? Először is rémülten felkiált, de úgy, mint még soha, utána pedig ellöki sőt fellöki a gyermeket. Mert hiába a sok csodálatos pedagógia, nevelés-elv, ilyenkor nem lehet szépen leülni és elmagyarázni, hogy mi az 220 Volt meg a 16 Amper, meg elektromosság, és jelezni a gyermeknek, hogyha bedugja a szöget a konnektorba, abból nagy baj lesz. Lépni kell. Kiáltani kell. Így mondom: el kell onnan lökni a gyermeket. Ilyesmit érzünk a levélben végig. Az apostol kétségbe van esve, meg van rémülve, hogy a galaták, akik már átölelték az evangéliumot, Krisztus által már megszabadultak az igazi szabadságra, letették roppant sors-terheiket, most kezdik ezeket a terheket magukra venni. Életveszélyes dolog kezdődött körükben.
Azután, a levélen végig átüt az apostol személyessége. Sokszor mondják prédikátoroknak, lelkészeknek, bizonyságtevőknek nekem is: tiszteletes úr, szépen mondta, de még szebb lenne, ha hiteles is lenne. Ilyenkor lehajtom a fejem. Papokra mondják: vizet prédikál és bort iszik. Miért nem úgy él, ahogyan beszél? Igen, itt van az ügynek való átadottság kérdése, a hitelesség, de még inkább személyesség. Ezért az apostol, ahogy múlt alkalommal mondtam, most is kiteszi magát a spiccre. Nem elvonatkoztatott, hűvös fejű szakértőként szólal meg, hanem mint testvér. És feltárulkozik, és beavatja a galata gyülekezetet olyan konfliktusokba is,  amelyekbe nem szokás. Hadd szóljak most,  kitérőleg, erről is egy szót. Pál itt olyan konfliktusokba enged betekintést is, amelyeket az anyaszentegyház közösségében nem szoktunk kiteregetni.  Sokszor jönnek hozzám is, főleg, mióta püspök vagyok, és kérdezik: püspök úr, mi történt itt, mi történt ott? Hallottunk valamit erről-arról. Megmondom őszintén, nagyon-nagyon nehezemre esik ezekről beszélni. Igen, el lehet mondani egy-egy nehéz ügyet, esetet; meg lehet osztani másokkal, lehet együttérzést és ima-segítséget kérni, de  a dolgok kiteregetése nem mindig  vezet el a dolgok jó megoldásához. Ha a kórházban sebészeti műtétet hajtanak végre, azt izolált és sterilizált körülmények között viszik végbe, és nem úgy zajlik a műtét, hogy kerítenek egy nagy sátrat, bereflektorozzák, bejön a csoda-sebész, mi pedig körbe ülünk nagy karéjban, és szurkolóként drukkolunk neki, sőt, időnként bekiabálunk, hogy miként kell a szikét fogni, miként kell a sebet varrni.. Pál azonban itt olyan ügyekbe is beavatja a galatákat, amelyekhez semmi közük nem volt. Azért teszi, mert nagy tétje van a mondandójának. Emlékszünk a Galata levél elején leírta, hogy miképpen feddte meg Pétert, az oszlop-apostolt. Péter az apostolok között az első, mindig  az ő neve az első az apostoli névsorban. Pát leírja hogyan pirított rá Péterre Antiochiában, szemére vetve, hogy képmutatóskodik. Ott is a törvényhez való viszonyról volt a szó, illetve arról, hogy miképpen viszonyuljanak egymáshoz a zsidókból keresztyének és azok, akik a pogányságból tértek meg. Péter ebben a konfliktusban alakoskodott. De tartozik ez a galatákra? 800 km-re odébb éltek, mint volt Antiochia. És vajon, nem semmisíti meg ezzel Péter tekintélyét Pál? Vagy nem hozza ezzel önnön magát abba a látszatba, hogy ő csak egy civakodó fráter, aki az élő fába is beleköt? Ráadásul, meg is oldódott az ügy, és Péter – ahogy Pál később leírja – nagyvonalú volt. Vagyis igazán megértette az evangélium üzenetének azt a lényeges következményét, amiről most itt szó van.
Végül, az apostol nemcsak személyes dimenziót szólaltat meg, hanem azokat a nagy történeti távlatokat is bemutatja, amelyekről, tudom, manapság nagyon nehéz beszélni, mert mi egy olyan kultúrába keveredtünk bele, vagy olyat kultúrát alkottunk magunknak, vagy ilyenné változott a civilizáció, amit én emlék-malomnak nevezek. Bizony, ledarálják az emlékeinket, felőrlik a tradícióinkat, és arra késztetnek, hogy elfeledjük a gyökereinket. Valaki így mondja egyszer: a hagyomány-szakadások civilizációjába érkeztünk. Nekünk már nem mond semmit, hogy ki és mi volt régen a dédpapa. Hagyjanak minket békén a régmúlt alakok! Mi óvodás korunk óta (ahogy felidézem az erre vonatkozó pedagógiai mozzanatokat) arra lettünk kondicionálva tudatilag, hogy leértékeljük a régi dolgokat, ne tartsuk fontosnak azokat, sőt, tehernek tartsuk, veszedelemnek. Nehéz erről szólni, mégis szólnom kell, hogy eljussunk a felolvasott szakasz lényegéhez. Pál korábban egy allegóriát mond el a galatáknak. Az allegória a régi időkbe vezet. Két gyermekről beszél: Izsákról és Ismaelről, illetve  két asszonyról, Sáráról és Hágárról, illetve minden hívők atyjáról, Ábrahámról, akinek Isten gyermeket ígért. Sárától nem akart gyermek születni, és akkor  – fogadjunk örökbe! – Hágár teherbe esett Ábrahámtól. Amikor szült, akkor Sára ölén szült, ami ez a régi világban azt jelentette, hogy kvázi Sára szülte azt a gyermeket, ez itt kvázi bér-anyaság volt (1Mózes 16). De aztán Sára is fogant, és megszületett Izsák (1Mózes 21). Pál most allegórikusan beszél a különbségről: nézzétek, az egyik gyermek a törvény szerint született, volt egy legális eljárás. Lehetett örökbe fogadni. A másik ígéret szerint született. Az egyik szolgálótól született (aki alávetett volt), a másik szabad asszonytól. Ti Ábrahám (és Izsák)  gyermekei vagytok hit által. Ti az ígéret gyermekei vagytok. Ez az ígéret teljesedett be r Jézus Krisztus által, hiszen még a törvény is az ígéretre nézett. Miért akartok tehát akkor visszatérni a törvényhez? Ha Krisztus megszabadított benneteket, akkor ti az ígéret örökösei vagytok; ha titeket az Isten Szentlelke szült, Isten jókedvéből, kegyelméből, akkor miért akartok beállni a törvény szolgaságába? És sok egyéb érv is van itt. Az egyik legszebb, amikor a törvényről beszél, nem lekicsinyli a törvényt, hanem azt mondja, hogy a törvény Krisztusra vezérlő mesterünk lett (Gal 3,24). Ez pedig egy szép kép az antik világból. Amikor a patrícius házból iskolába vitték a kis gyermeket, volt egy rabszolga, ő volt pedagógus, aki megfogta ezt a kis patrícius gyermeket, elvitte az iskolába, és ott állt az iskola előtt, amíg véget nem ért a tanítás, és utána hazavitte. A törvény a mi Krisztusra vezető pedagógusunk - mondja Pál. Ez a funkciója, ez a tiszte. Ha kell, fülön fog bennünket, ha kell, megostoroz bennünket (mert még erre is fel volt hatalmazva a rabszolga, a pedagógus). Odakényszerít bennünket Krisztushoz. De azzal véget ért a szolgálata. Ahogy mi beléptünk Krisztus iskolájába, ahogy mi keresztyénné lettünk, ahogy Krisztust magunkhoz öleltük, ennek a rabszolgának a funkciója véget ért. És még sorolhatnám itt, a Galata levél képeit.
De amiről most az apostol beszél, arról kell még néhány szót szólni, hogy Krisztust még jobban magunkhoz öleljük. Mit jelent a szabadságban megállni?  Két vonatkozást hoz fel az apostol ebben a szakaszban, és én mind a kettőről szeretnék szólni. Az egyik: Pál arra emlékezteti a galata gyülekezetet is, és bennünket is, hogy ő most nem a valamitől való szabadságról beszél. Igen, van ilyen szabadság is. Igen, van ilyen szabadság, az ember szabad elnyomástól, kizsákmányolástól, eltiportatástól, idegen hatalomtól, idegen meggyőződéstől. Mi, magyarok ne tudnánk ezt! Jórészt ez a mi modern szabadság-eszményünk. De végzetesen módon és önhitten, egészen ki is terjesztjük: szabadnak lenni mindentől! A modern kor egyik legnagyobb paradoxona éppen az, hogy aztán erre sorozatban gyártják a törvényeket. Bizony, én ennél nagyobb paradoxont, ennél nagyobb civilizációs ellent-mondást nem láttam. Az ember mindentől szabad akar lenni, a másiktól is, önmagától is, saját közösségeitől is, országától is, nyelvétől is, identitásától is, nemiségétől is, meggyőződéseitől is. Mindentől szabad akar lenni, még a törvényektől is! – és sorozatba hozza a törvényeket, és folyton elkötelezi magát (és, persze, a másik embert), hogy mindentől és mindenkitől szabadnak kell lennie. Ez lett a fő törvény! Nem tudom így, hova jutunk ezzel,  –közeledünk a zsákutca végéhez, elég kínos lesz belőle visszatolatni. De az apostol nem erről a szabadságról beszél, hanem talán arról, amiért József Attila kiállt: Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet! Hogy valamire szabad lesz az ember. Valamire. Itt azt mondja: bizonyságot teszek ismét minden embernek, aki körülmetélkedik, hogy köteles az egész törvényt megtartani. Ha így tesztek, akkor elszakadtok Krisztustól, ha törvény által akartok megigazulni, kiestek a kegyelemből. Hiszen mi a Lélek által hitből várjuk az igazság reménységét, mert Krisztusban sem a körülmetélkedés (törvény), sem a körülmetéletlenség (ellen-törvény) nem ér semmit, egyedül csak a szeretet által munkálkodó hit. Erre szabadít meg bennünket Krisztus, a szeretet által munkálkodó hitre. Vagyis a hitre, amely felébreszti bennünk a szeretetre való készséget és képességet. Ezért mondja az apostol ilyen határozottan és erősen itt: ne legyen számotokra a szabadság ürügye a testnek. Péter apostol is beszél erről. Lám, Péter és Pál egyetértenek. Igen, Péter apostol is azt mondja: jaj azoknak, akiknek a szabadság a gonoszság palástja! (1Péter 2,16). Jaj azoknak, mondja itt Pál, akinek a szabadság a test ürügye. Ürügy a rosszra. Ürügy a szeretetlenségre. Ürügy a hitetlenségére. Ürügy a másik eltiprására. Ürügy arra, hogy az ember kizárólag önmagának éljen. Hát ne legyen ürügy a szabadság. Ürügy - az eredeti görög szó igen érdekes, erről szólni kell. Azt jelenti, hogy valami, ami révén az ember egy megkezdett folyamatot felfüggeszthet. Ez az ürügy. Zajlik az életünk, elindulunk egy úton, erős eltökéléssel, és útközben jön valami, ami miatt kiállunk az útról. Sőt, megfordulunk. És ki az itt közöttünk, aki ne élt volna valamikor, valamilyen ürüggyel? Mert, például, nem akart iskolába menni, hát megevett három kanál sót, és lázas lett tőle.  Diáktrükk. Vagy: nem akart a házastársának valami teljesíteni, és kitalálta, hogy bent kell maradni a munkahelyén,  férfi-trükk (mostmár asszony-trükk is). Vagy nem akart jót tenni, nem akart ezt-azt, amazt megcsinálni, hát jelezte a mamának, hogy elromlott az autó (gyermek-trükk). Ürügy ezer van. Olykor mondhatjuk, hogy te magad vagy az ürügy!
Másodszor azt mondja az apostol: annakokáért a szabadságban, amelyre Krisztus megszabadított, álljatok meg szilárdan. Mintha azt mondaná: ne engedjétek magatokat eltéríteni, ne engedjetek a fületekbe duruzsolt ürügyeknek, ne engedjetek az ürügy-gyártásnak, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat a szolgaság igájával. A másik szó, amiről most szólni kell, ugyanolyan, mint az előbbi. Ez nem pusztán képes kifejezés: ne kötelezzétek meg magatokat, ne kössétek meg magatokat!  A galaták körében vagyunk, akik hellén kultúrában éltek, görögül beszéltek. Amikor ezt mondja az apostol: ne kötelezzétek meg magatokat, máris ott csengett a fülükben az, amit annak a világnak az egyik legnagyobb filozófusa, Platón tanított a törvényekről. A törvényeket magyarázva több esetben ugyanezt a szót használta Platón, amit itt Pál apostol is. Amikor például Platón arról beszél a törvényekről szóló műve nyolcadik könyvében, hogy ha valaki elmulasztja a köteles életmentést, tehát látja, hogy valakit megtámadtak, bántanak, az életére törnek, közvetlen fizikai veszedelemben van, de elmulasztja a segítségnyújtást, félreáll, az ilyet, mondja Platón, a törvény átka sújtsa.  Átok hull az ilyen emberre. Vagyis a törvény alá esik, a törvényben megszabott ítélet alá esik. Ugyanezt mondja egy másik helyen is, hogy ha valaki  a felmenőit, szüleit, édesapját, édesanyját, nagyanyját gyalázza, megszégyeníti, kiforgatja, az a törvény ítélete alá esik, azt köti a törvény szankciója. Értették jól a galaták, hogy miről beszél itt Pál: a szabadságban álljatok meg, és ne álljatok oda újra a törvény ítélete alá. Ne kössétek meg magatokat a törvény átkaival. Ha visszalapozunk Mózes V. könyvére, az úgynevezett második törvénykönyvre, ahol Mózes újra közli Isten népével a törvényt, a törvényhez szankciókat csatol: áldásokat illetve átkokat köti - ezek hozzá vannak kötve a törvényhez. Az a keresztyénség lényege, hogy Isten fölszabadított bennünket ezek alól a szankciók alól, Jézus Krisztus keresztjére odaszögezte az ellenünk szóló adóslevelet, és szabaddá tett bennünket arra, amit megromlott természetünknél fogva (ez a test!) képtelenek vagyunk megtenni. A magunk erejéből nem tudjuk betölteni a szeretet törvényét. Holott a törvény lényege a szeretet. És ha nem tudod betölteni, akkor a törvény szankciója hull rád. Ezt a halálos paradoxont akarja most az apostol leoldani a galatákról. Krisztus szabaddá tett arra, hogy szeressek. Hadd kérdezzem meg tőletek személy szerint, testvérek, akadályoz-e benneteket valaki, valami abban, hogy betöltsétek a szeretet törvényét? Odaáll-e elétek és lekötöz-e benneteket, és nem engedi, hogy eleget tegyetek annak, amire a szeretet törvénye késztet titeket? Ürügy van, tudom, de most tegyük félre az ürügyeket. Akadályoz-e valami? Értsétek hát jól Pál apostolnak ezt a rettenetes kiáltását, hiszen azt látja, hogy a galaták elkezdik magukat megbilincselni. Elkezdik magukat megkötözni. Elkezdik magukra venni azt, amit Jézus Krisztus levett róluk. Ne kössétek meg magatokat a törvény igájával! Hiszen Krisztus levette rólunk a törvény igáját! Lám, mi meg aláállunk, mert kitaláltuk ezt-azt, mert nem jó nekünk szabadnak lenni, mert ilyen a 21. század civilizációja, nem jó nekünk szabadnak lenni, gyártunk  hát törvényeket, szabályokat, «szabadság-törvényeket», «identitás-törvényeket», «méltóság-törvényeket», «szabadság-törvényeket.» Igen, a szabadság lett mindennek az ismérve. De a szabadságot mi kvalifikálja, mi minősíti? Mi tudjuk, Jézus Krisztus az. Pál nem azt mondja ugyanis a galatáknak, hogy álljatok meg abban a szabadságban, amire rátaláltatok, vagy ami örök isteni adomány. Abban a szabadságban álljatok meg, amire Jézus Krisztus szabadított meg tieteket.
Az igazi szabadságot Jézus Krisztus kvalifikálja. Az igazi szabadság alapja maga Jézus Krisztus. Az igazi szabadság alapja Isten örök irgalmassága és szeretete. Hogy ma, most, itt ki mit akar magára venni, ki mivel akarja magát megkötözni, ki mire akar önmaga életének és mások életének Istenétől eltérő rendet szabni, azt mutassa meg kinek-kinek Isten Szentlelke kinek-kinek a szívében! De együtt és közösen halljuk újra, amit az apostol mond: annakokáért a szabadságban, amelyre minket a Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával.
Ámen