Próféták

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy prófétanő! Egy nő! Egy női próféta! Talán nem kellene külön így említeni, így kihangsúlyozni, hiszen a magyar nyelv – talán, hála Istennek – nem ismeri azokat a nemeket, amelyekkel manapság a világ boldogtalanabb tájain küszködnek. Mégis, így kell kezdeni, mert ha nem hatná át korunkat valami különös, furcsa szemlélet. Ha ugyanis a régi időkből egy nőről vagy ha egy asszonyról hallunk, aki, úgymond a férfiakra tartozó dolgot is csinál, mindjárt csodálkozunk. Vagy éppen egy-egy ilyen alakban a modernitás előfutárát látjuk és ünnepeljük. Nemrégiben olvastam Huldáról, a prófétanőről egy nagy tanulmányt, amelyben a szerző úgy ünnepli őt, mint a 21. század feminizmusának az előfutárát. Végre egy nő, egy női próféta, végre egy asszony, végre, aki prófétál! Fantasztikus, milyen páratlan és ritka! - így a szerző. Valljuk be, átfertőzött bennünket is a mi időnknek ez a különös felfogása. Egy nő, aki gazdálkodik, – és eszünkbe se jut Lórántffy Zsuzsanna. Vagy éppen Lórántffy Zsuzsánna kapcsán mondjuk: tessék, hát micsoda előfutára ő a mai kornak. Aztán egy nő, aki verset ír, egy másik, aki megvédi a várat az ellenségtől, egy nő, aki filozofál! És egy nő, aki prófétál!?  Hát mire véljük ezt? Holott, Jóél próféta így jövendöl (ezt idézi Péter apostol pünkösdkor): «azután kitöltöm majd lelkemet, minden emberre, fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak, még a szolgákra is, szolgálólányokra is kitöltöm lelkemet abban az időben – így szól az Úr (Jóel 2,27). A prófétálás tehát, jól látjuk ezt Jóel próféta szavai nyomán is, olyan Isten-közelséget feltételez, ha szabadna ezt mondani, olyan Isten-érzést, Isten-tudást, ami semmiképpen nem kiváltság, legkevésbé a férfi-női világmegosztás tekintetében, hanem ajándék; márpedig, ha Isten ajándékoz, akkor az ajándékot jótetszése szerint adja annak, akinek akarja és annyit, amennyit akar (1Korinthus 12,11). Prófétanők, mint tudjuk, voltak régen is! Ne engedjünk a 21. századi kiabálásnak, bizony, szérül-szerte találkozunk velük a Biblia lapjain. Csak néhányat hadd soroljak közülük, ahogy a zsidó hagyomány is tartja. Sára, Ábrahám felesége, aztán Miriám, Áron nővére, akit prófétanőnek is nevez Mózes könyve; aztán Deborah, a prófétanő, aki bírává lett és szabadítóvá Izraelben (hagyjuk meg, éppen akkor, amikor nem volt erre alkalmas férfi); aztán Anna, a próféta Sámuel édesanyja; és Eszter, a szabadító; és Hulda itt, Jósiás király idejében. És az Újszövetségben is így írja Lukács evangélista, hogy ott a templomban tartózkodott egy másik Anna, aki prófétanő volt (Lukács ev. 2), és folytathatnánk a sort. Hogy mennyire berögződött és egyetemes volt ez Isten népe tudatában, a régi nép tudatában vagy akár az újszövetség kezdeti idejében, arra pedig egy tükör-referaturát is lehet hozni. A Jelenések könyve is beszél egy prófétanőről, egy hamis prófétanőről. Mert, ha Ézsaiás, Jeremiás, Ámos, Zakariás korában voltak hamis próféták – mondjuk: hamis férfipróféták –, akkor voltak hamis prófétanők is. A Jelenések könyve egy helyen feddi a Thiatirabeli gyülekezetet, hogy hallgatott egy prófétanőre – tudniillik egy hamis prófétanőre –, Jézábelre (Jelenések 2,20). Tehát a régi időkben semmi gond nem volt azzal, hogy Isten prófétai ajándékot adott nőknek, asszonyoknak, akik ugyanúgy, ahogyan korábban számos próféta kapcsán már láttuk, és majd még látni is fogjuk, egyszer csak felbukkannak, elénk kerülnek, elvégzik a szolgálatukat, és többet nem hallunk róluk.
A Királyok könyvéből olvastam a történetet. Tehát nem, úgymond, a Próféták könyvéből, hanem a Királyok könyvéből. A királyokról szól a történet, országokról, hatalmakról, népek sorsáról, évtizedekről, évszázadokról, és ennek során egy-egy próféta – legyen az férfi, legyen az nő, legyen az fiatalka, legyen az idős, legyen az papi rendből való, legyen az kecske pásztor – hirtelen elénk lép, van, akinek csak a nevét tudjuk, semmi mást, átadja az üzenetet és aztán eltűnik a szemünk elől. Mintha valamiféle búvópatak lenne Isten népe életében az, hogy újra és újra felhangzik az isteni szó. S hogy ennek a történetnek és Hulda prófétaasszonynak a szerepét még jobban megértsük, a hasonlatot (búvópatak) most másra is alkalmazni kell.
Jósiás király korában vagyunk, aki apja után gyerekként, nyolc évesen került trónra, s nyilván egy ideig felnőttek intézték helyette a korona ügyeit, s kellett is, mert rendkívül nehéz politikai-társadalmi viszonyok között kezdte uralkodását. Az északi országrész már rég elesett, és maga Júda is, bár fennmaradt  az ország a templommal, mégis Asszíria vazallusa lett. A vazallus-lét pedig olyan, hogy a birodalom elhozza a maga eszméit, elhozza a maga kultúráját, vallását, egész civilizációját. Ne gondoljuk, hogy ez nem így volna ma. Amikor a szovjet birodalomhoz tartoztunk, kötelező volt orosz nyelvet tanulni, orosz melódiák zengtek a fülünkbe, és a pop-kultúrát is elárasztotta a szovjet pop-kultúra. Most egy másik birodalom pop-kultúrája áraszt el bennünket; nem is tudom, ha fellapozzuk a Tv-újságot, látjuk, hogy a 15 TV-csatornán lejátszott 50 filmből 45-öt biztos, hogy Hollywoodban készítettek. Régen is így volt; jött a pop-kultúrával a bálványimádás, a csillagjóslás, és minden egyéb. És átfertőződött Jeruzsálem. De az is megtörtént, ezt pedig Jósiás király nagyapjáról, Manasséról és apjáról Ámon királyról olvassuk, hogy afféle fél-zsarnokságot vezettek be. A birodalomnak adót kellett fizetni, a kis ország döntéseit egyeztetni kellett a birodalom központjában, és aki helyben fenntartotta a rendet, az cserébe legalább egy félzsarnokságot bevezethetett. Ámon király idejéről azt írja Jeremiás próféta, mintegy megszemélyesítve az egész országot: ruhád szegélyén is ártatlan emberek vére van! (Jer 2,34), a várost pedig ártatlan vérrel árasztották el (Jer 19,4). Zsarnokság, vérontás, erőszak, szerzés, rablás, hazug törvények – sorolja a véghetetlenségig a próféta az ítéletes állapotokat.
Jósiás király azonban, amikor nagykorúságra jutott, szinte nem is tudjuk, milyen okból (búvópatak!) egyszerre csak reformokba kezdett: meg kell újítani Isten népét! Helyre kell állítani a régi szövetséget. De mivel minden eltűnt, megkopott, – évtizedekig tartó elesettségről van szó, melynek során több király is letért a szövetség útjáról –, hát mit lehet tenni? Azt, amit mi is próbálunk mostanában: renováljuk a templomot. A templom (és benne a papi szolgálat) még megmaradt – úgy ahogy. Igaz, hogy már a templomba is bevittek mindenféle bálványt; igaz, a jeruzsálemi templom előtere már afféle asztrológiai jósló-központtá lett, igaz, iszonyatos dolgok történtek a városban, de a templom mégiscsak állt, a salamoni templom még megvolt, ha  megromlott állapotban is. Elrendeli hát Jósiás király, hogy adományként a perselyekbe gyűjtöttek, adják oda a munkavezetőnek, a munkavezető a dolgozóknak, és újítsák föl a templomot. Renoválás. Sokat hallom manapság: jaj, a papok falakkal meg tornyokkal, templomsisakokkal, meg a nem tudom mivel foglakoznak éjjel-nappal. Elnevezte ezt valaki állvány-imádásnak. A papok állványimádók lettek, mondogatják, egyre csak építkeznek! De hát, kedves testvérek, a nagy romlás után ezt kell tenni. És ilyen volt Jósiás királynak is a kora –, ahhoz látott, ami a szeme előtt volt.
Aztán a templom felújítása során találtak egy tekercset. Be volt falazva. Nem tudják, mikor és ki falazta be. A főpap elviszi a tekercseket a király kancellárjához, Sáfánhoz, ő beleolvas, aztán beviszi a királyhoz, felolvasnak neki belőle. S jön a nagy megrendülés. Minden valószínűség szerint Mózestől a törvénykönyvet találták meg és olvasták fel, ebben pedig Isten szankciókat is - áldások ígéreteit és átkok ígéreteit – kapcsol a törvényhez. Jósiás megrendült, sőt megzavarodott, nem érti az egészet. Hogy-hogy eddig nem volt előttük ez a tekercs? Hogy-hogy feledésbe merült az, ami Józsué óta elvileg szokásban volt, hogy hét évenként úgynevezett anfiktiónát tartottak, mikor a törzsek vezetői összegyülekeztek, megerősítették szövetségét, mégpedig úgy, hogy felolvasták Isten szövetségi rendjét? Ezt maga a törvény rendelte el (5Móz 31).  Hogy-hogy nem történt meg, az, ami benne van a törvénykönyvben? Mintha valami varázsütésre eltűnne minden Biblia,  – minden Biblia, otthon ról, az éjjeliszekrényről vagy az íróasztalról vagy a táskából vagy a polcról, meg a könyvtárakból, és innen, az Úr asztaláról, meg a lelkészi hivatalból! És nincs! Mit mond Isten? - mi a szövetség? - mi az Isten rendje? – nincs válasz, nincs Biblia! Amikor aztán Jósiás beletekint a törvénykönyvbe, megrendül, mert érti és érzi, hogy a törvény nem ismerete nem ment föl a törvény megtartásának hatálya alól. Ha valami furcsa közlekedési tábla van az útra téve és én oda behajtok, és megállít a rendőr, hiába mondom én neki: jaj, én nem tudtam, hogy az a furcsa tábla azt jelenti, hogy oda nem szabad bemenni, a rendőr úgyis azt mondja: az a maga baja! Megrendül a király és elküldet a prófétához, hogy igazán mélyen megértse: hogy mit akar az Úr? Mit akar az Úr a könyvben? És mit akar az Úr azzal, hogy megtalálták a könyvet? Nagy a dráma ez. Mert az is valami, hogy előkerült egy régi dolog, talán lehet ünnepelni is. Íme, itt van a régiek tekercse. De mit akar Isten ebben a megtalált könyvben, és mit akar azzal, hogy megtalálták a könyvet?
Azt már említettem, hogy a próféták javarészt törvénymagyarázók voltak. Hulda prófétaasszony Jeruzsálem új városrészében lakott – olvastam a történetből. Itt egy nehezen értelmezhető héber szó van. A középkorig a zsidó Biblia-magyarázók, köztük az egyik leghíresebb, Rasi, ezt úgy magyarázták, hogy Hulda prófétaasszony az iskolában lakott, – mert talán így is lehet fordítani. Nehézkes ennek a szónak a jelentése, és némelyek magyarázták, még az angolok bibliafordítása, King James Version is így fordítja: college. Hulda, tehát egy iskolában lakott, talán próféta-iskolában, vagy a törvénymagyarázó iskolában. Lám, mintha a búvópatak újra felbukkanna, lám, mégis ott, Jeruzsálemben, Manassé és Ámon király évtizekedig tartó véres uralkodása ellenére, annak ellenére is, hogy (a hagyomány szerint) nyolcvan évvel korábban Ézsaiás prófétát kettéfűrészelték, annak ellenére is, hogy Náhum prófétát és Zofóniás prófétát szájon verték, lám, mégis csak volt egy iskola, egy gyűjtőhely. De ez nem biztos fordítás. Inkább Zofóniás próféta adja a megoldást, aki ugyanezzel a szóval írja le az újvárost (Zofoniás 1,10). Tehát nem a régi városban, nem a palota körül, hanem az új városban, a második utcában lakott Hulda.
De inkább azt a kérdést tegyük fel, hogy nem volt ott férfi? – mármint férfipróféta? Ha már így kezdtem az igehirdetést, hogy: egy nő, egy nőpróféta! – ha már mi, modernek meghökkenünk, micsoda, az ószövetségben voltak nők, akik ilyen ajándékot kaptak? Akkor mégse olyan macsó könyv a Biblia?! És Lukács evangélista is azt mondja, hogy volt egy Anna prófétanő a templomban, amikor Jézus bemutatták szülei? És Filep diakónus lányai is prófétáltak Pál apostolnak  a sorsáról (ApCsel 21)? Akkor mégse voltak annyira elnyomva a nők?! Így csodálkozgatunk a mi 21. századi, átgyúrt agyunkkal. De mégis tegyük fel kérdést. Nem volt ott férfipróféta? Említettem a kortársakat. Mindjárt Jeremiást. Ő Jósiás király egész idejét végigkísérte szolgálatával, és nagy támogatója  volt a királynak a nagy reformokban, a templom megtisztításában, a jó rend helyreállításában. Mondhatni, bizalmi ember. Hát miért nem Jeremiáshoz küldetett a király? És olvashatjuk Náhum próféta és Zofóniás próféta könyveit, ők ugyanebben a korban működtek. Miért nem hozzájuk küldet? Vagy ott, a próféta-iskolában, hát nem volt egy férfi? Egy, csak egy leány van talpon a vidéken?  - bocsánat, hogy átköltöm némileg Arany Jánost.
Mielőtt erre felelnék, nem is a magam okosságából, nézzük meg azt a kifejezést, amivel a király elküldi ezt az öt embert, a főpapot, a kancellárt, a tanácsnokot és még bizalmas főemberét. Öt férfi megy Huldához, a prófétaasszonyhoz – jaj, milyen megaláztatás ez, úgy-e, öt férfi kérdez egy nőt?! De nem ez a dolog lényege, hanem hogy egy terminus technicust használnak: azt mondja a király, menjetek el, kérdezzétek meg az Úr szavát. És talán emlékeztek, testvérek,  még januárban, amikor prófétákról kezdtem az igehirdetés-sorozatot, az első történet éppen az volt, hogy Aháb király a csatába akart menni, fölvonultatta a seregét, szövetséget kötött Jóafáttal, a déli országrész királyával, együtt készültek visszafoglalni Damaszkusztól azt, amit elvettek tőlük...egyszóval, kész a terv. De azért, mondják, kérdezzük meg az Urat! És dalolja-táncolja a négyszáz udvari próféta a kedvező jóslatot, csak az ismeretlen Mikeás próféta mondja az Úr szavát! (Krónikák 2,18) Ez egy terminus technicus: megkérdezni az Úr szavát. De úgy is fordíthatom, hogy keresni az Úr szavát!
És akkor a sok kis búvópatak egyszerre, most itt, Hulda személyében a felszínre tör. Keresni az Úr szavát, kérdezni az Úr szavát. Hát mi hol keressük az Úr szavát? Isten igéjében, a Bibliában, a Szentírásban! Nos, ha átlapozzuk a Bibliát, ezt a kifejezést, hogy a törvény könyve (vagy a törvény beszédei), utoljára Józsué korában halljuk. Évszázadok teltek el úgy, hogy nyilván, leginkább szóban, és valahol a templomban elzárva őrizték Isten törvényét. Azt mondják némely tudósok, hogy Hulda prófétaasszonyra éppen ekkor várt forradalmi szerep,  ebben a korban, itt, a templom megújítása idején.  Megtalálták a könyvet! Egy tekercs valahova el volt falazva,  és most évszázados vagy évtizedes csend után előkerült. Mit akar Isten azzal, hogy előkerül a könyv, hogy ez a könyv kerül elő, mi van abban a könyvben? Némelyek azt mondják, hogy a prófétai beszédek, a bibliai történetek, a törvényeknek, a bölcsességeknek a végleges írásba foglalása, rögzítése és írásban való megőrzése ekkor kezdődött! Hogy van Biblia egyáltalán, ahhoz Huldának valamiféle köze van!
Kérdezzétek meg az Úr beszédét, keressétek az Úr beszédét, kutassátok az Úr akaratát, az Úr szavát, az Úr tanácsát –, mi akar ez lenni?
Mintha átfogó képet kapnánk abból, amiről már valamit hallottunk a Zsoltárokban, különösen a 119. zsoltárban, amiről bőven olvasunk a bölcsességekben, ahogy összefoglalólag Salamon oly nagyon sokat szólt róla, és a próféták könyveiben: keressétek az Urat! Keressétek az Urat – mondja egy kortárs próféta – mindannyian a föld alázatosai, akik az Ő ítélete szerint cselekedtek (Zofóniás 2,1). Keressétek az igazságot, keressétek az alázatosságot, talán megoltalmaztattok az Úr haragjának napján. Vagy korábban, Ézsaiás próféta mondja ezt, mikor a csodálatos vigasztalásait írja: keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van. (Ézsaiás 55,6) És még korábban, Ámós próféta azt mondja: keressétek az Urat és élni fogtok! (Ámós 5,6) és az Isten gyermekeinek, a hívőknek az egész életgyakorlata nem is más, mint az Isten akaratának a keresése. Két okból. Az egyik ok az, amit a 119. zsoltárban olvasunk, hogy ha az ember megkóstolja az Isten szavát, mivel édes és jó az, hát rákap! Egyszer valaki azt mondta, hogy a Szentlélekkel való érintettség egyik jele az, hogy az ember már nem tud  és nem is akar többé az Isten szavától megszabadulni, újra meg újra bele akar tekinteni, újra meg újra hallani akarja, újra meg újra olvasni és érteni akarja. A másik oka ennek az Isten keresésnek az a félelmetes fenyegetés, amiről Zofóniás próféta is beszél, ami ott bontakozik ki Jósiás király idejében, amikor újra felmagasodik Egyiptom, és Asszíria készül, vagyis újra konfliktuszónába kerül Isten népe. Hogy lehetne ebből kiszabadulni? –  keressétek az Urat és élni fogtok!
És akkor a végső kérdés: hát miért nem Jeremiás? Van, aki úgy magyarázza, hogy azért mentek Huldához, mert Jeremiás próféta éppen akkor nem tartózkodott Jeruzsálemben, de én azt gondolom. Az egyik középkori rabbinikus magyarázat sokkal szellemesebben azt mondja: a válaszhoz tessék elolvasni Jeremiás próféta könyvét! Csupa jaj, csupa baj, csupa csapás, csupa könny! Jeremiás a síró próféta. Nos, ha Jósiás Jeremiás prófétához küldi az embereit, micsoda jajongás lett volna abból! Lám, tessék, megmondtam, le van írva, itt van a törvény tekercseiben,  – jön az átok, jön a baj, jönnek a csapások! De miután Hulda nő volt, asszony, a nők jobban értenek a bátorító vigaszhoz. Ez nem 21. századi magyarázat, itt még nincsen Karl Gustav Jung féle férfi princípium és női princípium, itt még nincsen modern módon elosztva, hogy a férfi a kocka, az asszony a gömb, stb. stb., Persze, mindezt már a régiek is tudták jól, de még jobban azt tudták, hogy egy asszony sokkal jobban tudja elmondani a vigasztaló buzdítást. Mit? Íme az isteni szó Hulda szájából: «Mivel megrendültél, és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad a ruhádat és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak!» Ez vigasztalás, és ígéretet, és ítélet, és Isten akaratának feltárulása - ez az Isten szava. Isten egy nő szájába, egy asszonypróféta szájába adja most az üzenetet azok számára, akik elmentek hozzá.
Még annyit hadd toldjak hozzá ehhez a magyarázathoz, hogy csak egy asszony tud csak olyan szuverén lenni, mint Hulda. Figyeljük meg a történetet. Elmegy hozzá öt férfi, fényes sereglet, a király küldte őket. Hulda pedig így kezdi válaszát: azt mondja az Úr, Izrael Istene, mondjátok meg annak a férfiúnak, aki titeket küldött. Nem így kezdi hogy mondjátok meg a királynak. Igen, később már így szól: mondjátok meg a királynak, stb. stb. De legelőször: mondjátok meg annak a férfiúnak. Ez olyan szuverenitást fejez ki, ami szinte felfoghatatlan a számunkra. Vagyis nemcsak a régi magyarázók szava fontos itt, hogy itt van egy asszony, aki jól érti a férfilélek zavarát, jobban érti, min t maguk a férfiak, és jobban át tudja adni az isteni szót, hanem az is fontos, hogy minden mozdulatában szuverén is. Huldának nem kell udvariaskodnia, Huldának nem kell kegyes és alázatos futamokat tennie, hogy mondjátok meg a király úrnak, őfelségének... – mondjátok meg annak a férfinak...! Női érzék és tapintat, és ugyanakkor szabadság - ez a tónus. És ami Hulda szavában benne foglaltatik, az teljesen rímel azzal, amit Jóel prófétánál olvastunk: megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét! Megtartatik mindenki, aki keresi az Urat - mondja Ámós. Választ kap mindenki, aki az Úr szavát kérdezi és kutatja - mondja Hulda. Testvérek, a régi időkből, nehéz korból, súlyos viszonyok közül egy fiatal király áll elénk, aki újítaná a szövetséget, aztán találkozik a szövetség igéivel, és tudni akarja, mit akar ezáltal az Úr? És egy nő áll előttünk, egy prófétanő, aki hűségesen, úgy, mint a többi próféta, Isten szavát tolmácsolja. Azt az igét, amelyet Isten kegyelméből mi a kezünkben tartunk, Isten igéjét, amelyben Jézus Krisztus beteljesítő történetét és valóságát olvashatjuk, Isten igéjét, amelyben ezt halljuk: próféták által - és próféta nők által is – szólt régen az atyáknak az Isten, és most, ez utóbbi időben szólt nekünk az Ő fia, Jézus Krisztus által. Eként: Mivel megaláztad magad az Úr előtt és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak! Legyen Neki dicsőség most és minden időben.
Ámen

Az elmúlt alkalommal Mikeás prófétáról szóltam, aki Illés próféta és Elizeus próféta idejében működött. Egy pillanatra elénk lépett abban a történetben, amit a Királyok és a Krónikák Könyve beszélt el, amikor a két ország királya háborúba indult, de azért megkérdezték a prófétákat, mit szól tervükhöz az Úr. Négyszáz próféta sereglett fel sikert és hadi szerencsét jövendve. Csak egyedül Mikeás volt az, aki az Úr szavát mondta. Ennek kapcsán jeleztem, hogy amikor kimondjuk ezt a szót, hogy próféta, máris úgy képzeljük a prófétát, mint egy magányos alakot. Igen, a Mikeás története ezt sugallja számunkra. Idéztem egy régi mondást is, mely szerint a próféta az, akinek majd utóbb lesz igaza. Így van-e ez egészen?
Most egy nehéz szakaszhoz érkezünk, egy másik prófétáról szólok, Jeremiásról. Az ő élete és alakja – azt hiszem – még inkább megerősíti ezt  az iménti képzetünket. Jeremiásról nemcsak magányos alak, hanem – szoktuk mondani – ő a síró próféta. Nemcsak Siralmas könyve miatt, hanem  azért is, mert egész prófétai könyvben ilyennek látjuk. Különös könyv az övé. A legtöbb író-próféta könyvéből éppen csak megtudunk valamit magáról a prófétáról, de ha a Jeremiás könyvét olvassuk, az elhívásától kezdve életének utolsó, homályba tűnő szakaszáig szinte az egész életét rekonstruálni tudjuk.
Néhány szót azért hadd szóljak Jeremiás prófétáról. Tudom, ez lehetetlen vállalkozás, mert az egész bibliai könyvet nem lehet tömören összefoglalni, de szükséges, hogy világosan lássuk. Jeremiás próféta egy nagyon béke-korszak végén kapta  Istentől az elhívást.  A déli országrész Júdea, ahol a templom és Jeruzsálem afféle történelmi szélárnyékban élt. Ezt értjük, mi magyarok is. Most  mi is történelmi szélárnyékban élünk. Amióta én megszülettem, Magyarországon nem volt háború. Igen, idegen katonák tartózkodtak itt, de véres, valóságos háború nem volt. Jeremiás egy olyan korszak végén élt, amely már 100-120 éve tartott, és ez a hossz béke – ha szabad ezt mondani – elbizakodottá, önhitté, vagy másként szólva, szelídebben, mindig jót remélővé tette Isten népét.  Hogy is kezdődött ez a korszak? Még Ézsaiás próféta idejében, mintegy 120-150 évvel Jeremiás próféta előtt, az asszír birodalom megostromolta Jeruzsálemet. A világ akkori legnagyobb birodalmának hadserege azonban kudarcot vallott. Járvány ütött ki a hadi táborban, így el kellett vonulniuk a szent város alól. És ekkor beállt egyfajta történelmi szélcsend. Az elbizakodottságnak ezt lett az alapja. Úgy magyarázták a szabadulást, hogy azért nem esett el Jeruzsálem, mert ott állt a templom. Ott volt az Úr szent háza, és az eget és a földet teremtő Isten, nem hagyja, hogy szent helyét meggyalázzák. Amíg tehát a templom áll, és amíg az istentiszteletet megtartják, addig Jeruzsálem Isten protektorátusa lesz. Baj esetén be fog avatkozni. Lázadjanak a népek, jöjjenek a hatalmak, Jeruzsálem, az örök béke városa lesz!
Persze, ezt a három-négy emberöltőnyi időt, Ézsaiástól Jeremiásig, végig kísértek a mindennapos bűnök. Nem bűnöcskék, hanem bűnök. Ha  ennek a korszaknak a prófétáit olvassuk, csupa panasz, vád, fenyegetés, mert Isten népének élete tele kizsákmányolással, jogfosztással, elnyomással, hamis kultuszokkal, vérontással, rettenetes babonáskodásokkal. Jeremiás próféta azt is feljegyzi, hogy egészen emberáldozatig fajultak a dolgok, annyira engedtek a környező népek hamis vallásainak. A próféták, akik a törvény magyarázói voltak, mindezt élesen bírálták. De Isten népe folyton elhárította a súlyos szót, éspedig azzal a meggyőződéssel, hogy egy kis reform, egy kis kiigazítás, egy dinasztia-váltás egy kis templomozás, a bűnök leimádkozása, egy kis áldozás, és Isten megkönyörül.
Jeremiás pedig afféle  – engedtessék meg, hogy így mondjam – elviselhetetlen alakként lép fel. Igen, sajnáljuk Jeremiást, ahogy sajnáljuk Ézsaiást, meg a fogságba elhurcolt Ezékiel prófétát is, és sajnáljuk Ámost prófétát, akit elkergettek, és a többi magányos, szent alakok, igazmondót. De most, hogy jobban értsük az isteni szeretet titkát, azt kérem, ha lehetséges, engedjünk ennek a szónak: elviselhetetlen alak. Ismerünk elviselhetetlen alakokat? Ne mondja senki, hogy ilyen embert nem ismer – tessék rám nézni, egy biztos van itt. Elviselhetetlen alak volt a próféta. Négy indokot hadd hozzak fel emellett.
Először is tudjuk, hogy Jeremiás az ároni rendből származott, tehát pap volt. Isten a papságból hívta el prófétának.  Micsoda elviselhetetlen dolog  lehetett, ahogy kiállt a jeruzsálemi templomban, és pap létére a templom ellen prédikált? Olvassuk el a próféta könyvének a 7. részét, a híres templomi prédikációt, amit Jézus Krisztus is idéz: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt! Ezzel, persze, elárulta a papi rendet. Milyen lenne az, hogy ha elmennétek valahova egy istentiszteletre, és a lelkipásztor arról prédikálna ott nektek, hogy minek jártok ti templomba!? Meg hogy az egész papság egy silány banda! Meg hogy el van árulva Isten szent egyháza az egyház által! Ha valakik, az ilyen papot paptársai biztos ki nem állnák.
Másodszor, ha már próféta lett Jeremiás, átment a próféták közé. Az ő idején korában is voltak próféták bőséggel.  Hogy négyszázán voltak-e, vagy ezren, vagy csak húszan, ezt nem tudjuk, de voltak, ez kiderül Jeremiás próféta történetéből is. Ugyanis az uralkodó elit, a király, a nagytanács, a kancellária rendre igénybe vették a próféták szolgálatait. Merthogy ezek a próféták – és ezt tisztázzuk – nem afféle révületbe esett jósok és jövendölők voltak. Ők a törvényt  magyarázták, és az idők jeleit kutatták. Mondhatni, bár félek kimondani, ők voltak az értelmiség. És lám, itt van előttünk mai dráma. Az értelmiség elfordul az egyháztól, vagy legalábbis a papoktól. Még halljuk Voltaire szavát, aki a katolikus egyházra mondta: tapossátok el a gyalázatost. Jeremiás pedig átment a próféták közé. Ám ha végig olvassuk a könyvét, látjuk, elég hamar kitették maguk  közül a próféták, mert folyton bírálta őket.  Szüntelen bírálta őket: nem azt mondjátok, vetette szemükre, amit az Úr mond, hanem a szívetek gondolatát mondjátok. Nem azt mondjátok, amit az Úr örök törvényében kijelentett, hanem azt, amit ti most, ebben az adott pillanatban helyesnek gondoltok. Teszitek ezt egy ösztöndíjért, egy publikációért, egy kis hírért, egy kicsit növelni az egyetemi tudósi impakt-faktort - tényárnyalók vagytok. Nem azt mondjátok, amit az Úr, hanem a saját szívetek gondolatát. Nem Isten népét szeretitek, hanem önmagatokat szeretitek. Nem a békességet építitek, hanem önépítésben vagytok. Hát kirakták maguk közül a próféták.
Harmadszor, éppen mivel próféta volt, ő is bennfentes lett. Ne gondoljuk, hogy Jeremiás csak kerengett Jeruzsálem falain kívül, és olykor bekiabált a kapun, míg el nem kergették. Ellenkezőleg, bennfentes volt. A király is a tanácsát kérte. Amikor aztán akarták állítani, nem valahol Jeruzsálemtől távol, egy bozótosban verték agyon, hanem a király udvarában dobták a pöcegödörbe. Ott, bent, az udvaron. Mert amikor kora politikáját bírálta, nyomban kegyvesztett lesz. Elviselhetetlen alak. Akárhol van, mindig valami mást mond. Folyton ellenkezik, és mindig éppen azokat bírálja, akik között van. Itt azt mondja a panasz-énekében: nem ültem a nevetgélők közé,  – vagyis nem ült be az öröm-mondók közé; középkori kifejezéssel: a jokolátorok közé. Régen a királyoknak két féle udvari  bolondjuk volt. Az egyik kiforgatta a király szavait, ő volt a derizor. A másik a jokolátor volt, a csörgősipkás bolond. Nos, azt mondja a próféta, nem ült be közéjük. Nem vidámkodott, nem ujjongott velük együtt. És miért? Igy mondja: Uram, a Te hatalmad miatt. Szó szerint így van az eredeti szövegben, hogy: a Te kezed miatt. Ez itt metaforikus kifejezés. Jelentheti Isten mindenhatóságát, de az Isten parancsát is, Isten elrendelését is. Így fordítjuk: a Te hatalmad miatt – szó szerint a Te kezed miatt, és ezzel a próféta az isteni elhívásra utal. Ha felidézzük Jeremiás az elhívását, látjuk, mennyire rúgkapált ellene. Nem akart próféta lenni, de érezte Isten kezének a súlyát, Isten elrendelő hatalmát, nem tehetett mást, engedett. Sőt, itt arról vall, ahogy olvastam: mikor szavaidat hallottam, élveztem azokat, a Te igéid örömömre voltak. De mégis egyedül kell ülnie, magában, és olyan, mint a magányos madár, aki, ha valahova leszáll, rátámadnak és elkergetik. Ő sem viseli a többieket, és azok sem őt.
S végül, negyedjére, még egy nehéz érvet hadd hozzak ide. Jeremiás határvidékről származott. Ezt fontos tudnunk. Amikor kettészakadt az ország, csak Júda és Benjámin maradt együtt, két szomszédos törzs. A többiek, az észak felé eső törzsi területen külön országot alkottak. Ez az északi ország azonban már elesett a nagy asszír hódítás idején, amikor Jeruzsálem még csodálatos módon megmenekült. Így aztán Benjámin törzs területe, amely régen az ország közepe volt, most egyszerre csak határvidékké lett. Innen származott Jeremiás. Tiszte és isteni felhatalmazása szerint arról kellett jövendölnie, hogy Jeruzsálem el fog esni, mert eljön egy új birodalom, a babiloni birodalom, megostromolja a várost, és megsemmisíti azt, és fogságba hurcolja a népet. Ez a próféta ítéletes üzenete. A kegyelem lehetősége pedig az, hogy Isten népe nem harcol, hanem megadja magát. Egy alkalommal Isten megparancsolta Jeremiásnak, hogy menjen haza Anatótba, és vásároljon földet, mintegy jelként, hogy bár bekövetkezik az összeomlás és fogság következik, de lesz  majd hová hazatérni. Olyan ez, mint amikor Isten elhívta Ábrahámot, aki megvásárolta a Mamré tölgyesét egy idegen világban. Utána még Ábrahám Egyiptomba is elkerült, és bolyongottegész életében. De az a kis föld a jövendő záloga volt. Most Isten hazaküldi Jeremiást: vegyen földet a jövendő jeléül. Csakhogy közben nyomul a babiloni birodalom, már  jönnek az üzengetnek: adjátok meg magatokat, kössünk békét. (Persze, mikor egy birodalom békét köt – legyen az pax szovjetica, pax Romana, pax americana – hát tudjuk, mit jelent az: visznek, amit látnak). Kössünk békét! Jeremiás meg azt hirdeti: kössetek békét, adjátok meg magatokat! No, lám! No, lám! Hazamegy, földet vesz. Miből telik neki erre? Lefizette az ellenség. Hazaáruló. Más pénzén vesz itt földet magának! Demoralizál minket, aztán mikor minden megsemmisül, ő majd beül abba a birtokba, amit az ellenség pénzén vett. Ráakasztják hát, hogy hazaáruló.
Most hát panaszénekében azt mondja Istenének: éretted szenvedek gyalázatot!  Szavait nem hallgatják meg, jelképes cselekedeteit kiforgatják, a királynál bevádolják, próféta-társai kiközösítették, pap társai haragszanak rá. Miért? Mert éppen mindig az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit csinálni illene-kellene egy ilyen békekorszakban. Békekorszakban élvezni kell a békét. Békekorszakban lehet stikliben kisebb-nagyobb bűnöket elkövetni. Békekorszakban mindent szépen meg lehet magyarázni. És ha már felgyűlt a rossz, akkor el lehet menni Istenhez, és lehet Nála esdekelni.
Így kiált a próféta: jaj nekem, anyám, mert versengés férfijává és egész föld ellen perlekedő férfiúvá szültél engem. Itt mind a két szó azt a fajta pereskedést, viszályt jelenti, amikor bíró elé kell vinni a dolgot. Nem ismerünk mi ilyen alakokat?  Beperelem a szomszédot, – kiáltja a másik szomszéd. Most, hogy lehullott a hó, el tudom képzelni, hogy megy haza valaki autóval, de már valaki beállt a helyére, amit ő reggel eltakarított. Na, menjen már innen, az az én helyem! Mire a betolakodó: nem megyek, ez az én helyem. Beperelem - kiált az egyik. Visszaperelem - mondja a másik. Saját fülemmel hallottam ilyet, nem is egyszer. Magyar ember szeret perelni. Jeremiás próféta tehát afféle pereskedő ember, és most azt mondja: jaj nekem, anyám, te ilyenné szültél engemet.  Én egy állhatatlan figura vagyok. És ha hogy mindennek ellenére szívesen beleillesztenénk magunkat a Jeremiás sorsába, azt is hozzáteszem, mai szavakkal, hogy Jeremiás egyszerre volt nacionalista, mert csak a saját népe érdekelte. Ugyanakkor fundamentalista volt, mert Isten törvényének maradéktalan megtartásához ragaszkodott, egy betűt abból el nem engedett, sőt arról beszélt, hogy Isten törvénye majd a szívünkbe lesz beírva. Ugyanakkor reálpolitikus volt (úgymond, idegenek kiszolgálója), mert ezt hirdette: adjátok meg magatokat a babilóniaiaknak, vegyétek nyakatokba a babiloni király igáját. És liberális volt, mert mindig  a szabadságról beszélt. Hogy jön ez most össze?
Az ellentmondások abból adódnak, hogy mindig Isten szavát hirdette. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy Isten sokféleképpen és sok alkalommal szólt a próféták által. Karl Jaspers, a nagy filozófus tengely-kornak nevezte a Jeremiás korát. Ezen azt érti, hogy Kr.e. 800-200 között az egész világon – a kínai filozófiában, az egyiptomi vallásban, a római törekvésekben, a görög filozófiában – mindenütt elindult a megváltó keresése. Tengely-korszakban élt Jeremiás, és általa Isten szólt. Vagyis Isten népe mindegyre beleütközött az Isten szavába. Nem lehetett kikerülni az igét. Kikerülték volna a templomi kultusszal, kikerülték volna prófétai manőverezgetéssel, kikerülték volna politikai akaratoskodással, – de nem lehetett Istent kikerülni, mert Isten mindig elébe került az Ő népének. Jeremiásnak kellett ezt a szolgálatot betöltenie. Vagyis, ha a Ő népe elhajolt volna a törzsi szövetségtől, (ahogy itt olvassuk: eltértél tőlem és más utakon jártál), akkor a próféta nacionalista. Ha Isten népe nem volt hajlandó tudomásul venni a világtörténelem nagy mozgásait, akkor a próféta nemzetárulóként beszélt. Ha Isten népe nem akarta a szent élettörvényt megtartani, akkor fundamentalista. És ha Isten népe megkötözte saját honfitársait, és rabságba döntötte és eladta őket rabszolgának, akkor meg liberális. Mert ilyen az Isten. Mert nekünk üzen. Mert arra üzen, amiben éppen vagyunk: te vagy az, aki elhagytál engem, hirdeti Isten ítéletét Jeremiás, te vagy az, aki másfelé jártál, ezért kinyújtom kezemet ellened és elveszítelek téged,  – belefáradtam a szánakozásba!
Engedjétek meg, hogy befejezésül erről szóljak néhány szót! Mit mond Isten? Belefáradtam a szánakozásba.  Micsoda? Ezt üzeni Isten a népének? Eluntam könyörülni. Megcsömörlöttem megirgalmazni. A latin bibliafordítók annyira megrettentek ettől az erős szótól, hogy enyhítő fordítást alkalmaztak. Jeromos egyházatya így adja vissza: terhemre van a kéregetés (laboravi rogans). De nem erről van szó. A Septuaginta fordítói egészen kategorikusan így adják vissza: nem lesz többé elengedés. Mi ez az elengedés? Hát, amiről Jeremiás prófétált ott, az Úr templomában. Felmegyünk az Úr templomába, bemutatjuk az áldozatot, hajlongunk, vezekelünk egy kicsit, aztán hazamegyünk, és azt mondjuk: megszabadultunk. Elengedte az Úr, megkönyörült az Úr, mégiscsak megszánt minket! Az egész hosszú békekorszak ezzel az önáltatással telt el. Könyörgünk egy kicsit, és az Isten megszán minket. Isten megbocsát, az a dolga! – mondta egy ateista a halálos ágyán. De most azt üzeni Isten, hogy: eluntam, megcsömörlöttem ettől, terhemre van, ledobom. Néhány  szót hadd idézzek, mert ez rendkívül ritka szó a Bibliában. Ézsaiás próféta ezt jövendöli népének az Úr nevében: elfáradtam ünnepeitektől (Ézs 1,14). Beleuntam az istentiszteletbe, mondja Isten. Jeremiás másutt önmagáról: elfáradtam az Úr haragját visszatartani (Jer 6,11). Isten üzenete olyan, mint a csontjaimba rekesztett tűz, erőlködöm, hogy elviseljem, de nem tehetem (Jer 20,9). Mikeás próféta, mintegy Isten nevében kérdezi hűtlen népét: Én népem, mivel fárasztottalak el titeket, hogy meguntatok engem? (Mik 6,3) És legvégül még egy szó, talán ez világítja meg a legjobban. A 68. zsoltár egyik szép verse Isten gondviseléséről azt mondja, hogy Isten esőt ad, és megújítja a lankadó földet. Aki túrt már földet, ásott kertet, tudja mit mondok ezzel: elfárad a föld. Ha elfárad a föld, nem hoz termést. Meddő lesz. És mintha Isten most azt mondaná, hogy kiürült  a könyörület, nincs többé irgalom, belefáradt népének ebbe a cinikus játékába, mert ez egy cinikus játék, ez az Isten-ember kapcsolat meggyalázása, a szövetség kiforgatása, ahogy rendezgetik Istennel a dolgot. Itt van ez a Jeremiás, kiabál itt mindenfélét! Na, jól van, legyen neki is egyszer igaza, pottyantunk két könnyet, úgy teszünk, mintha nagyon szánnánk-bánnánk, ami megesett. Aztán spongyát rá.  Milyen erős képét idéz a próféta, amikor magányáról beszél! Isten édes szavát hirdettem,  és mégis mindenki engem utál,  holott nem adtam kölcsön, és nem is vettem kölcsön. Nem bankár ő, nem uzsorás, hogy utálja mindenki.  És mégis ebbe a megítélésbe keveredik.
A próféta panasz-éneke úgy kezdődik, hogy beszélgetést folytat az Úrral. Az Úr  pedig azt mondja neki: ha Mózes és Sámuel állnának is elém, nem hajolna lelkem ehhez a néphez, küldd el orcám elől, menjenek ki. Megrendítő ez. És ebből bontja ki a próféta, hogy nincs irgalom. Hiszen Mózes és Sámuel volt a két nagy közbenjáró. Amikor Isten népe rossz útra tért, Mózes felment a hegyre Istenhez alkudozni, közbenjárni az ő népéért. Inkább én vesszek el – mondja –, inkább én legyek átok, csak tartsd meg az én népemet! (2Móz 23) Sámuel pedig még az Isten ellen fellázadt Saulért is közbenjárt. Azért a Saulért, aki üldözte őt. Ez a két alak – sőt, ha még hozzájuk vesszük Illés prófétát is –, ők önmagukban a kegyelem jelei. Hiszen van, aki oda tud állni Isten elé. Van közbenjáró, van egy próféta, aki odaviszi a nép nyomorúságát, és inkább magára kér átkot, csak a nép megmaradjon. De most azt mondja az Úr, ha Mózes, ha Sámuel jönnének elém, te küldd ki őket. Eluntam már ezt a közbenjárósdit. Eluntam már ezt a megkegyelmezősdit. Eluntam már ezt a «megígérem jó leszek, ha megbocsátasz» játékot, eluntam a népem hazudozását. Küldd el őket!
Amikor Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felvitte őket a hegyre, ahol elváltozott az Ő ábrázatja, és tündöklő lett, mint a Nap fénye, és ruhája fehérebb lett, mint a hó, azt látták a tanítványok, hogy Jézus Mózessel és Illéssel beszélgetnek a bekövetkezendőkről. Próféták által szólt régen az Isten. Jeremiás próféta által Isten ítéletet hirdetett. Jeremiás próféta által Isten azt üzente népének, ha Mózes, ha Sámuel, ha Illés állna elé, bármelyik szent is, aki önmaga személyében a közbenjárás garanciája és a kegyelem jele, elküldi el őket a maga színe elől. Nincsen hát közenjáró. Nincsen senki, csak egy! Ezért mondja így a Zsidókhoz írt levél, hogy most pedig  utoljára az Ő Fia által, egyetlen Fia által szólott nekünk. Mert Krisztus az egyetlen esélyünk.  Mert őt az Atya nem küldi el a színe elől, hiszen a Szentháromság Isten önmaga küldte hozzánk a Fiút. Maga az Atya küldte a Fiút, hogy közbenjárónk legyen. Sokszor szólott az Isten,  – szólott Jeremiás által is, aki átélte mit jelent az, hogy:  menthetetlen. Megírta a Siralmaiban. És milyen csodálatos mégis, ez a próféta, aki elviselhetetlen alak volt, mos azt tapasztalja, hogy Isten még vele, a prófétával is szembemegy! Azt mondja Kálvin: a mi Urunk Jézus Krisztusunk teljesen benne van az Ószövetségben is. A krisztusi kegyelem ott van a próféta életében is! Mert mit ír a siralmaiban – s talán nem is tudja, mit ír –, ezt olvassuk:  csak az Úr nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága. (Sir 3,22) Panasz-énekében még így jajongott: beleuntam a megirgalmazásba. De amikor beállott a katasztrófa, és összeomlott és végpontra került minden, ezt a szót adja Isten a síró próféta énekének kellős közepére: csak az Úr nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk, mivel bizony nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága. Nem miattunk nem fogy el irgalmassága, nem a próféta miatt, és nem Mózes és nem Sámuel miatt, hanem a feltámadott Jézus Krisztus miatt, aki a mi egyetlen közbenjárunk és hűséges kezesünk. Legyen neki dicsőség most és minden időben!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben a böjtben vasárnaponként egy-egy prófétától olvastunk igét, jövendölést, vagy éppen a próféta élet-történetének egy-egy jellemző epizódját, és ezekhez olvastuk hozzá azt, amit Zsidókhoz írt levél mond az összes jövendölés beteljesedéséről: próféták által szólt régen az atyáknak az Isten sok rendben és sokféleképpen, most pedig, ez utóbbi időben szólott nekünk az Ő Fia, Jézus Krisztus által. Eközben azt is kerestük, hogy a régi prófétai szó hogyan ábrázolja ki, mintegy előre,  hogyan sejteti azt, amit Isten egyszer s mindenkorra ki fog majd mondani Jézus Krisztusban. Azt is láttuk, hogy egy-egy prófétának a sorsa sajátos előképe Jézus Krisztus sorsának. A zsidókhoz írt levél a 11. részében, ahol a hit hőseiről van szó, nemcsak hadvezérekről, honfoglalókról, diadalmasokról, helytállókról beszél, hanem tömören a prófétákról is. Azokról, akiket üldöztek az igazságért, akik hontalanok, sorsvesztettek lettek, akiket kardélre hánytak, szétfűrészeltek, akikre nem volt méltó a világ, akik csak távolról és messziről üdvözölték a mennyei hazát, mert Isten nem akarta, hogy nélkülünk menjenek be, mert Isten valami jobbról gondoskodott felőlünk.
Láttuk a próféták tetteit is. Cselekedtek csodákat, betegeket gyógyítottak, bátran képviselték az igazságot, és nemcsak a közemberek körében, hanem a hatalmasok előtt is. Azt is láttunk, hogy a próféták különféle emberek voltak; papi rendből származó, királyi ház sarja, egyszerű pásztorember. De, akármiféle változatosságot is látunk, a Zsidókhoz írt levél szava az irányadó: szóltak. A próféták szóltak. Ha a mélyébe tekintünk a prófétai sorsoknak, azt látjuk, hogy nem is volt másuk, csak ez: a szó. Nem volt hadseregük, nem volt befolyásuk, nem voltak lobbistáik, nem állt mögöttük tekintélyek kórusa, nem volt vagyonuk. A puszta szó - ez minden. Sőt, ez a szó nem is az övék volt. Kapták, Isten adta a szájukba. És bár sokszor szívesen hallgatták a prófétákat, főleg a vigasztalásukat, vagy ha jót jövendöltek, de aztán eljött az idő, amikor saját, jól felfogott érdekük ellenére kellett mondaniuk az isteni szót. Egy helyen Jeremiás próféta így panaszkodik: bár megtagadnám, hogy szóljam az isteni üzenetet, de nem tehetem, mert olyan az, mint a csontjaimba rekesztett tűz. Vagyis a próféta nem a saját belátása, nem a saját jó tetszése szerint szól, hanem Isten ereje kényszeríti. És hányatott sorsuk ellenére, éppen ez adta a próféták tekintélyét. Ezért fordultak a prófétákhoz bizalommal és reménnyel, hogy a szavuk, az isteni szó útba igazít a nehéz vagy kétes helyzetekben: mit mond az Úr!?
Most, amikor Jézus Krisztus passióját olvassuk és fölidézzük azt ami nagypéntek hajnalán történt, szinte látjuk teljesedni amit Ézsaiás próféta jövendölt az Üdvözítőről, az Úr szenvedő szolgájáról: és száját nem nyitotta meg és néma maradt, mint a juh az őt nyírók előtt és száját nem nyitotta meg... De hiszen, mondhatná valaki, megnyitotta a száját és szólt Jézus a szenvedései során, ott van a kereszten mondott hét szava; és itt, ahogy elkezdődik a kihallgatása, itt is szól; aztán mikor elviszik Heródes meg Pilátus elé, ott is szól, és a keresztúton is szól. Miféle némaság ez? Hogyan beteljesedett akkor Ézsaiás próféta jövendölése?
Azt a részt olvastam fel, amikor a főpap udvarán a kihallgatás során hamis tanúkat állítanak és ilymódon is fogást keresnek, egészen pontosan ürügyet keresnek az ítéletre, amit majd rögzíteni lehet, hogy miért ítélték halálra és végeztették ki Jézust. Pedig tudjuk, ezt előre eldöntötték. A hamis tanúk Jézus szavát idézik, amikor a jeruzsálemi templom dicsőségét látva arról szólt tanítványainak, hogy ezt a templomot le lehet rombolni és három nap alatt fel lehet építeni (János 2,19-21). Akkor, fűzi hozzá János evangélista, Jézus a saját testének templomáról beszél. De fölkapták ezt a szót és vádat faragtak belőle, hogy ugyanis Jézus egy romboló ember, egy terrorista, aki lerombolja a templomot, hogy megmutassa majd a hatalmát, és ígérgeti, hogy három nap alatt felépíti, pedig negyven évig épült az a templom. Jézus nem felel semmit a vádra. De hadd idézzem azt a jelenetet is, amikor már Pilátusnál van Jézus és a kihallgatása szakaszában lefolytatott beszélgetés nyomán a római helytartó arra a belátásra jut, hogy Jézus ártatlan, hamisak az ellene felhozott vádak, valami nagy félreértés van itt. Pilátus kimegy a tornácra és az ott álló, vádoló tömegnek elmondja, hogy nem talált Jézusban semmi bűnt! Ekkor kiabálni kezdenek: dehogynem bűnös, Isten Fiává tette magát; halálra kell ítélni, el kell veszíteni! Pilátus visszamegy Jézushoz és azt mondja neki: nem hallod, hogy mivel vádolnak? És itt János evangélista feljegyzi: Jézus nem felelt. Ekkor Pilátus ráripakodik: nekem nem felelsz-e? Hát nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak vagy megfeszíttesselek? (János 19,10) Ekkor aztán Jézus szól, de nem az ellene felhozott vádakra felel. Vagyis vád tekintetében hallgat. Nem védi meg magát. Ahogyan a Gecsemáné kertjében is hallgat - egy sajátos értelemben. Amikor megjelennek a templomszolgák fustélyokkal és lámpásokkal, hogy Júdás jelzése nyomán elfogják és elvigyék, Péter hadonászni kezd a kardjával. Jézus azt mondja neki: hagyd el ezt, vagy azt gondolod, nem kérhetném Atyámat, hogy tizenkét sereg angyal küdjön a védelmemre? De akkor miképpen teljesednék az írás? (Mt 26,53) Vagyis nem mondja ki a szót, nem adja ki a parancsot!  És amikor bejönnek a hamis tanúk a főpap elé, akkor sem mondja, hogy hamis a vád, és nem kívánja megmagyarázni korábbi szavait. Az evangélisták csak annyt idéznek, hogy Jézus kifejti: mindig veletek voltam a templomban, és nyíltan beszéltem és mindent elmondtam – miért engem kérdeztek ezek felől? Kérdezzétek azokat, akik mindezeket hallották (Lk 22,53) Jézus hallgatása tehát, első renden, visszautalás: mindig veletek voltam és mindig nyíltan beszéltem. Nincs miért vallatni, nincs titok, nincs elrejtett üzenet, nincs itt lappangó, nyugtalanító konspiráció a háttérben, nem kell dekódolni a szavakat! Jézus mindig nyíltan és egyértelműen beszélt. Nincs is mit hozzáfűzni. Jézus hallgatásának ez az első mély dimenziója, és ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit a Zsidókhoz írt levél mond:  «most pedig ez utolsó időben szólott nekünk az Ő fia által. Jézus szólt és mindent elmondott. Milyen megrendítő lesz majd húsvét délutánján hallani, amikor két szomorú, lesújtott tanítvány megy hazafelé Jeruzsálemből, és ők még úgy tudják, hogy Jézus a sírban van, és egymás között beszélgetnek, és odalép hozzájuk a Feltámadott és ők elmondják neki a gyászuk okát és ez így hangzik: «Csak te vagy jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok történet a Názáretbeli Jézussal, aki próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt, és mimódon adták őt a főpapok és a főembereink halálos ítéletre, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. (Lukács 24,18-22).
Beszédben hatalmas volt..., ahogy Máté evangélista is följegyzi a Hegyi beszéd után, hogy ámultak a Jézus szaván, mert úgy beszélt, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók meg a törvénymagyarázók. Tehát Jézus szavából isteni erő áradt, prófétai hatalom, világosság; Jézus szava tiszta és átható fénybe állította Isten igazságát, megmutatta az üdvösség útját, feltárt mindent, amit az ószövetség prófétái töredékesen vagy részlegesen tudtak elmondani. A Jézus szavában minden benne foglaltatott. Csak egyet hadd idézzek, mert ez pontosan ide esik: az egész ószövetség, a törvény, a bölcsesség, és a leginkább a próféták csak sejtették velünk azt, amit Jézus ilyen egyszerűen mond ki: Isten Atya! Ilyen egyszerűen mondja ki a hit lényeges vonatkozását. Ha ezt fókuszpontnak tekintjük és visszavetítjük az egész ószövetségre, a különböző fénytöréseit itt-ott meglátjuk, de egészbe összegyűjtve csak abban halljuk, ahogy ezt Jézus kimondja: Isten Atya! Igen, próféták által szólt régen az Isten, sokféle módon, sokféle rendben. De most, a végső időkben, kimondta magát nekünk Jézus Krisztus által –  teljesen és tökéletesen. Nincs mit hozzáfűzni.
A főpap vallató kérdése is elérkezik a lényeghez, halljuk, ezt mondja Jézusnak: az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia? És akkor Jézus azt mondja, hogy: te mondod. Sőt, folytatja Jézus, mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az ég felhőiben. És a valltók máris kiáltanak: Nem kell több, elég ez! Magára vallott! Káromlást szólt, Isten fiának nevezte magát! És az a vád, ami végig ott forgott Jézus szolgálata, élete körül, hogy Istent Atyának nevezi, hogy, úgymond, lerángatja közénk az isteni valóságot, hogy profanizálja Istent, hogy az örök transzcendencia ellen felséggyalázást követ el – hát tessék, itt van! De mi azt látjuk, hogy Jézus itt már hallgat - az életével elmondta, megmutatta, tanúsította már mindezt.
Ézsaiás próféta, amikor az Úr szenvedő szolgájának hallgatsáról jövendöl, azt a képet idézi, amikor kínoznak vagy aláznak valakit, de a szenvedő ember nem szól. Mondhatnánk azt is, hogy ebben valami makacs ellenállás van, hogy nem lehet megtörni a megalázottat, hogy a kínzónak, (és nagypénteken erről a szószéken is lehet szólni) a szadistának nem adatik meg az az öröm, hogy hallhassa a szenvedő jajszavát, élvezze könyörgését, kérlelését, átkozódását. Nagypénteken nem talált magának tárgyat ez az emberlétbe belegyökerezett, belefeketedett aljas indulat. A szenvedést okozó nem hallhatja a szenvedő könyörgő, magyarázkodó hangját. Ezt idézi a próféta - gondolnánk, és van rá alapunk. Jézus néma maradt. Nem szerezte meg azt az örömet a kínzónak, hogy hangot adott volna a fájdalmának. Ám a próféta szava mélyebbre vezet bennünket. Azt mondja a szenvedő szolgáról: és mint juh, megnémult az Őt nyírók előtt és a száját nem nyitotta meg. Itt pedig egy fontos kifejezést olvasunk: megnémult. Ezen mi azt értjük, hogy valakit olyan rémület fog el, hogy megnémul, vagy éppenséggel akkora fájdalom tölti el, hogy már nyögés sem jő ki a száján. Ám a próféta képes nyelvén ez azt jelenti, amit a 39. zsoltáron is olvasunk: összekötötte ajkait, vagyis bezárta a száját.
A 39. zsoltárban azért könyörög Dávid, hogy Isten áldja meg őt, hogy ne kövesse el a beszéd bűnét (amiről Jakab apostol is beszél). A nyelv bűnét pedig sokszor nem tudjuk másképpen elkerülni, csak ha, úgymond, becipzározzuk a szánkat. De ugyanezzel fejezik ki azt is, amikor a kévét kötik. Akik láttak régi arató munkát, tudják, hogy a lekaszált gabonát összefogják és összekötik egy kévébe, hogy ne csússzon szét. Nos, összeköti az ember az alsó és felső ajkát, tehát tudva és akarva nem szól. Így teljesedik Ézsaiás jövendölése Krisztusról: tudva és akarva nem válaszol Kajafás firtató kérdésére, tudva és akarva nem válaszol a hamis vádakra, tudva és akarva nem felel Pilátusnak, aki idézi a fejére hordott vádakat. De amúgy beszél. Igen, beszél. Hogy mi ez a beszéd? Idézzük fel még ez ma este, hogy egészen a szívünkig jusson az üzenet.
A Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy akkor is van beszéd a világban, amikor az ember nem szólhat. Ábel vére, mondja, holta után is beszél. Majd hozzáteszi: de Ábel áldozatánál becsesebb van itt; Krisztus áldozatára utal. Akkor is van szó a világban, ha az ember hallgat; ahogy Jézus mondja virágvasárnap, amikor el akarják hallgattatni a gyerekeket: ha ők hallgatnak, akkor majd a kövek fognak kiáltani! Mi is használunk ilyen furcsa kifejezéseket: néma tanú. Vagyis: maga a tény beszél. Tehát az Ábel áldozatánál becsesebb áldozat a Krisztusé! Márpedig ha Ábel áldozata, Ábel vére holta után is beszél, akkor Jézus Krisztus áldozatában még erősebb szót, igét hallunk. Ki kell mondanunk, és ezt ma este ki tudjuk mondani, hogy csak az áldozatnak van értelme, semmi másnak nincs értelme. Sokat gondolkodom azon, hogy a jót, a szépet, az igazat, az örök  életet, magát Istent minden további nélkül kétségbe tudják vonni az agnosztikusok és az ateisták, és rengeteg érvet tudnak felsorakoztatni - a jó, a szép, az igaz ellen. S olykor még mi, keresztyének is megrendülünk ezeket az erős érveket hallva. Mindeközben itt vannak a világ kemény tényei, amelyek körülvesznek bennünket, ezek a mi emberkezünk, emberszívünk, emberakaratunk által véghezvitt szörnyűségek.  És milyen megdöbbentő, a rossz ellen nem hoznak fel érveket. Az, hogy az ember életébe belegyökerezett a halál, sőt hogy maga az ember a halálban gyökerezik, hogy mi minden rak elénk csak a 20. és 21. század – diktatúrák, koncentrációs táborok, Gulág szigetek, Pol-Pot Kambodzsája, Ruanda – pusztításban, halálban, iszonyatban –  milyen érdekes, ezzel szemben nincsen érv! Nem hallottam még egyetlen egy ateistát sem, egyetlen egy agnosztikust sem, egyetlen bölcselőt sem arról értekezni, hogy talán ez nem igaz, hát talán ez nem így volt, hátha talán ez is csak egy képzelgés, mint ahogy szokták mondani, hogy mi csak képzeljük az örök jót, és képzelgünk  valami istenség felől.
Nos, miről beszél a világ, akár mint néma tanú? Erről beszél! Ezzel szemben pedig Jézus Krisztus önkéntes áldozatra azt mondja - éppen amikor hallgat, éppen, amikor száját nem nyitja szóra, éppen, amikor nem kapcsolódik bele a világnak ebbe az őrült zajongásába, éppen amikor nem szól semmit a vádra! -  azt mondja az Ő egyszeri és tökéletes áldozata, hogy csak az áldozatnak van értelme. Mert amikor az embernek választania kell aközött, hogy elengedjen, lemondjon, és aközött, ami haszonszerű (régi latin szóval: expediens), mi, sajnos, az utóbbit választjuk.
Mit mondanak a tanítványok Jézusnak, amikor Jeruzsálembe tart és jelenti halálát? Ezt mondják: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! Mit tesz Péter a Gecsemáné kertjében? Előkapja a kardot, hogy egy kardcsapásra, mint egy jelre, jöjjenek az angyalok légiói. Mi azt választjuk, ami expediens, mert haszonszerű, mert kibontakozást ígér, és ezzel áttesszük a másikra a bűnt, a bajt, a terhet; oldja meg a másik. Ezzel pedig ugyanott vagyunk, ahol száz éve, vagy ezer éve voltunk, ugyanott vagyunk, ahol az Ábel meggyilkoló Káin volt. Holott csak az áldozatnak van értelme, ennek az önként meghozott áldozatnak, és ezt hirdeti fenségsen az Ábel áldozatánál becsesebb áldozat, a mi Urunk Jézus Krisztusunk váltsághalála.
És végül még egy vonatkozás. Jézus Krisztus hallgat szenvedései közepette. Itt pedig Jób könyvét kell idéznünk. Azt mondja Jób könyve 3. részének 1. verse: és Jób megnyitotta az ő száját és megátkozta az ő születését. A szenvedésben megszólaló ember átkot mond. Tudjuk, a Jézus mellé keresztre felfeszített latrok gyalázkodnak kínjukban és szenvedésükben. Krisztus hallgat, nem nyitja meg az Ő száját, vagy ha megnyitja, akkor zsoltárt énekel, közbenjár, végrendelkezik, s a leginkább egy sajátos beszélgetést folytat: imádkozik. Mert az a Gecsemáné-kerti imádság, amely során azért küzdött vért verejtékezve, hogy elfogadja azt, ami egyedül értelmes, hogy a jó döntést hozza meg, hogy az egyetlenegy értelmest, az önkéntes áldozatot válassza ahelyett, hogy elmúlna tőle a keserű pohár, pedig az lett volna az expediens, értelemszerű, megoldásszerű. Krisztus ezt a beszélgetést folytatja itt a kereszten, amikor az Atyához kiált, amikor az Atyához imádkozik, és amikor az Atya kezébe teszi le az Ő lelkét, és amikor az Atyának jelenti fennhangon: Elvégeztetett!
A próféta szava beteljesedett a mi Krisztusunkban, és arra buzdít bennünket, hogy amíg a világosságban járunk, addig legyünk bizonyságtevői Krisztusnak, amíg a világosságban járunk és szabadon szólhatunk, tegyünk vallomást arról az egyetlen egy és tökéletes áldozatról, amely minden bűnt eltörölt, amíg a világosságban járunk, addig tegyünk boldog szívvel vallomást arról, hogy Jézus Krisztusban látjuk azt, hogy Isten odaállt az ember helyére. A mi egészen szomorú sorsunk, a bűn valósága abban gyökerezik, hogy az ember oda akart állni az Isten helyére. Olyanok lesztek, mint az Isten – így szólt a kísértő a paradicsomkertben. Ellenben a szenvedő szolga, aki nem felelt a vádra, aki nem nyitotta meg száját, hogy meg ne átkozza születését, de ha szólt: áldotta Istent, Ő Jézus Krisztus! Általa Isten odaállt a helyünkbe. Elszenvedte a bűn büntetését, meghozta a bűntörlő áldozatot, elnyerte számunkra a megengesztelést, és szabaddá tett, hogy Isten gyermekei legyünk, és azon a helyen álljunk újra és örökké, ahova Teremtőnk állított bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Újra és újra halljuk a Zsidókhoz írott levél szavát: sokféleképpen és sokszor szólt Isten a próféták által az atyákhoz, és az utolsó időkben szólt nekünk Fia, Jézus Krisztus által. Ma, a korábban hallott prófétai sorsoktól mintegy kétszáz évnyire eltávolodunk. Korábban hallottunk Ézsaiásról, Ámosról, Hóseásról, Jónásról, ők abban a meghatározó században éltek, amikor – ha szabad ezt mondani – még volt remény. Akkor még a prófétai szó, az intés, a jövendölés, úgy hatott, mint amit Jónás esetében láttunk, aki Ninivébe küldetett, és azt kellett hirdetnie, hogy negyven nap múltán elpusztul a város. Ám Ninive megtért és nem pusztult el. Ezt Jónás nem akarta elfogadni, mégis, ezeknek a próféciáknak,  jövendöléseknek, fenyegetéseknek az volt az elsődleges funkciója, hogy amit megjósoltak, az ne következzen be. Igen. Amikor egy gyereket megfenyegetünk, hogy ha így meg így viselkedik, akkor bele ez meg ez fog történni  – ez ugyan nevelésügyileg nem korrekt, de ráfanyalodunk, remélve  hogy a gyermek jobb belátásra tér.
Ma Zakariás prófétát olvastam, és immár kétszáz év telt el a nagy korszak óta. Nagy összeomlások történtek azóta, az északi ország, Izrael (vagy más kifejezéssel Samária, vagy, ahogy éppen itt, próféta mondja, Efraim) elbukott, az asszír hatalom bekebelezte. A déli ország, Júda afféle vazallus államként még húzta egy ideig, aztán az agyhatalom, a Babilóniai birodalom, mely az Asszír birodalmat is térdre kényszerítette, megsemmisítette Jeruzsálemet, a templomot lerombolták, a népet fogságba vitték. Minden elveszett. Már két emberöltő is eltelt a végromlás óta, és újra birodalomváltás következett (ahogy lenni szokott). A babilóniai birodalmat elsöpörte a perzsa birodalom. A perzsák királyok «felvilágosodott» uralkodók voltak. A fogságba elhurcolt zsidókat, illetve leszármazottaikat hazaengedték. És nemcsak adtak engedélyt arra, hogy újra építsék a templomot, hanem finanszírozták is, anyagilag támogatták a helyreállítást. (Jaj, piszkos politika, pénzt adnak a papoknak templomépítésre! Nahát, már régen is így volt!) Nagy helyreállítás kezdődött. Zakariás és kortársa, Aggeus próféta sok nehézséggel küzdött, mert az egy dolog, hogy haza lehetett menni, újra lehetett szervezni az otthoni életet és még egyfajta kárpótlás is végbement, és az is egy dolog, hogy a felvilágosult uralkodók úgy döntöttek, hogy támogatják a zsidók templomépítési ügyét, de  az már más kérdés, hogy ki akart egyáltalán templomot építeni. A fogságból hazaérkezőket lesújtó állapot várta. Hetven év után azt látják hogy akik a fogságban éltek, azok sóhajtoztak a templom után, vágyakoztak hazatérni, régi jó rendben élni.  Az otthonmaradottak nem akartak templomot építeni; eltelt hetven esztendő, már egy csomó nép behonosodott, akiket az előző asszír birodalom telepített be a népességkeverés politikája értelmében. Ezek ellenségesen fogadták a hazaérkezés és a templomépítés hírét, az egészet nem akarták. A bibliai krónikák részletesen leírják a feszültségeket, rettenetes drámákat, roppant izgalmakat, a nekilendüléseket és a lankadásokat.
Zakariás próféta többnyire buzdításokat fogalmaz meg. Ez a birodalomváltás - kivételesen - nem fenyegetés Isten népe számára. Kétszáz éve még bármerre billent a mérleg, a nagy történelmi változások fenyegetést jelentettek, rosszat sejtettek. Nem lehetett jó reménye Isten népének afelől, hogy mi jön ki ebből. De most ez a birodalomváltás áldás, áldásidő.
A régi prófétáktól, talán Ámost kivéve, nem sokat hallottunk szép, idilli képeket. Majd nemsokára fogok Zakariás prófétától idilli képeket is idézni, hiszen a békét, a közbékét, a társadalmi békét, az egyéni és a családi békét talán úgy tudjuk a legszebben kifejezni, ahogyan éppen itt Zakariás mondja. «Így szól a Seregek Ura: azon a napon ki-ki elhívja majd felebarátját a szőlőtő alá és a fügefa alá.» Ez tiszta idill. Kimegyünk a szőlőnkbe, és kiülünk a lugas alá, vagy kiülünk a kertbe (itt a fügefa alá), de lehet az diófa vagy almafa is. És elüldögélünk. Ez béke. De többet is mond ezzel itt Zakariás próféta, minthogy idilli állapot áll majd be, hogy kinek-kinek lesz egy kis telke, rajta egy-két gyümölcsfája, – a városi ember szíve dobog ilyenek után, főleg, ha faluról származott. Még inkább, mondhatjuk, egyszerűen azt akarja kifejezni a próféta a saját kortársainak, hogy vegyétek észre: béke van. Béke van. Nem kell mindenféle túlélő-praktikákat kitalálni! Béke van. Hát iparkodjatok – buzdítja a próféta az övéit. Ne legyetek olyanok, mint atyáitok – mondja másutt –, akikhez a korábbi idők prófétái kiáltottak, mondván: ezt mondja a Seregek Ura, térjetek meg gonosz útjaitokról, gonosz cselekedeteitekből, de ők nem hallgattak és nem figyelmeztek rám – mondja az Úr. Ti ne legyetek ilyeneket. Így fogalmazza meg  Zakariás próféta isteni jövendöléseit. Másutt ezt mondja: szeretem Jeruzsálemet és szeretem Siont nagy szeretettel. Ezzel Isten vallomását fogalmazza meg. Aztán azt mondja, hogy fussatok ki az északi földről, onnan, ahonnan fogságba elvittek benneteket, ahol letelepedtetek, ahol berendezkedtetek, ahol kialakítottak magatoknak egy életmódot. Gyertek vissza a kényszer-emigrációból.  Egy más helyen pedig azt mondja, hogy a negyedik hónap böjtje, az ötödik böjtje, a hetedik böjtje és a tizedik hónap böjtje vigalommá, örvendezéssé és kedves ünnepekké lesznek Júda házában. Böjt helyett szüret lesz, böjt helyett lakomát csapunk, tábortüzet gyújtunk és szalonnát sütünk, barbecue-t csinálunk. Megszűnik a böjt - nem lesz okotok böjtölni.  Csak – folytatja – a hűséget és a békességet szeressétek!
Az a szakasz, amit virágvasárnapkor az evangélisták Zakariás prófétától idéznek, egy buzdító jövendölésből származik, a próféta könyvének 9. részéből.  Igen jellegzetesen kezdődik a szakasz: az ige terhe Kadrák ellen. Kadrák egy Damaszkusz melletti város volt.  Ellene jövendöl a próféta. Az ige terhe – ezt a kifejezést Ézsaiás prófétánál találjuk a legtöbbször, ám sokszor másképpen fordítják, például így: jövendölés, panasz.  Szó szerint azonban: teher. Isten szavának terhe ez. Isten beszéde ráterhelődik egy közösségre, egy népre, egy személyre. Most itt Zakariás próféta körbejár, és szól Damaszkusz, Tirusz, Szidon, Askelon és Gáza ellen –, ezek régi nevek, a fogságból hazatérők is fel tudták idézni, ha lapozgatták a régi szent iratokat. A Bírák kora ugyan évszázadokkal korábban véget ért, de ezek a városok és népek még megvannak. És most mindent megtesznek, hogy ne épüljön újra a templom. Ellenük beszél az Úr. Egészen döbbenetes a megfordítást látunk itt. A környező népek Isten ostorai voltak, Isten eszközei népe ellen. Most azonban Zakariás arról jövendöl, hogy nem lesz külső, politikai, történelmi, gazdasági, civilizációs akadály annak, hogy megépüljön újra a templom.
Ebben a felsorolásban hallunk egy jövendölést egy királyról, aki nem király, egy uralkodóról, aki nem uralkodó, egy hódítóról, aki nem hódító, egy szabadítóról, aki nem szabadító. Itt láthatjuk talán legerősebben azt, hogy Isten időnként az ellentétében rejti el a dolog lényegét. Imhol jő a te királyod, mondja, örülj, Sionnak leánya, örvendezz Jeruzsálem, mert jön a te királyod, igaz és szabadító! Eddig rendjén volna a dolog. DE aztán azt mondja: ez a király szamárháton ül. Királyok nem ülnek szamárháton, a királyok lovon jönnek, a királyok erővel jönnek, a királyok dicsőségben érkeznek. Aztán azt mondja, hogy ez a király alázatos. A királyok nem alázatosak.
Nehéz nekünk itt áttörni a tudatunk falait, mert mi már kétezer éve keresztyénségben élünk, és amit mi olyan magától értetődőnek tartunk, igazából véve éppen az szorul magyarázatra. Avilágban az a magától értetődő, hogy vannak nagyok és vannak kicsik, vannak hatalmasok és vannak elnyomottak, vannak nagyon gazdagok és nagyon szegények, vannak urak és vannak szolgák, vannak, akik már-már istenek, és vannak, akik porszemek. Ez a világnak a legtermészetesebb. A civilizációk mind erről tanúskodnak. Egyes egyedül a keresztyénség volt az, és csak a keresztyénség az, amelyik kvalitatív különbséget tesz a teremtés és a teremtő között, és ezért nem ismer teremtményt, ami-aki isteni rangra emelkedhetne. Egyedül a keresztyénség az, amelyik az államot és az egyházat, a vallást és a politikát szétválasztja, és ennek folytán sem uralkodó, sem király, sem hatalmasság nem emelkedhet isteni rangra és nem imádandó istenként. Egyedül a keresztyénség az, amelyik azt mondja, hogy gazdag és a szegény ugyanúgy áll Isten előtt, és nincsen Isten előtt különbség. De mi ezt már olyannyira megszoktuk ez, hogy noha magyarázatra szorulna, már nem is érzékeljük a valóságát.
Zakariás neve azt jelenti, hogy «emlékezik az Úr.» Nos, emlékeztetlek benneteket, testvérek, hogy a hosszú, kétezer esztendő, amit a keresztyénség történetének nevezünk, és ez korántsem sima, egyenes vonalú történet, ebbe az ellentétbe van elrejtve: Imhol, jő a te királyod, szamárháton ül és alázatos! Imhol, jön az igazi szabadító, és odaadja magát, és elítéltetik és megfeszítik. Ebben van elrejtve a lényeg, és ez a titok a keresztyénség páratlansága. És ha Zakariás próféta e jövendölés idején, Krisztus előtt 515-ben, egy konkrét történeti személyt látott maga előtt, egy uralkodót, Zorobábelt, és őt csemetének, zsengének nevezi, és ez be is teljesedett, mi itt is látjuk a bibliai igazságot, hogy Isten minden beteljesítésben egy újabb ígéretet nyit. A prófétákat olvasva folyton azt látjuk, hogy a beteljesedésben Isten egy újabb dimenziót nyit meg.
Ezért ma már csak egyetlen egy dologról szeretnék szólni, ez ránk is tartozik.  A szép jövendöléseit Zakariás próféta buzdítással folytatja: térjetek vissza az erősséghez, reménységnek foglyai. Ez sokszor elhangzik a próféta jövendölésében: térjetek vissza, gyertek vissza északról, térjetek vissza a munkához, vagyis: ne csüggedjetek el, nem kell megijedni fenyegetéstől, ellenséges hangoskodástól.
Elsőre engedjük a szívünkig érni ezt az Igét. Reménységnek foglyai: milyen szép ez. Remény foglya vagyok, nem a reménytelenségé, nem a csüggedésé, nem a kilátástalanságé, nem az elveszettségé! – a reménység foglya vagyok. Ez egy szívig érő szó. Annyira zavarba ejtő, hogy amikor Alexandriában görögre fordították a héber Bibliát, ezt a kifejezést nem így fordították le, hogy reménység foglyai, hanem így: az egybegyűjtetés foglyai. Vagyis már értelmezték. És most még néhány értelmezést toldok ehhez, de ezekkel nem a szívetekből akarom kiverni ezt a szép képet, hanem még beljebb szuszakolni, ha lehet, a szívünk mélye felé. A visszatérésnek vagy az összegyűjtetésnek mindig élt a reménysége. Erre egész különös szót használ a régi fordítók. Azt mondják, hogy a zsinagóga foglyai. Ezokán aztán néhány magyarázó arra következtetetett, hogy a próféta a zsinagóga ellen beszél: térjetek haza, zsinagóga foglyai! –  de nem erről van szó, hiszen másutt is használják ezt a görög szót, ahol egyszerűen az összegyűjtést jelenti, például az aratást. (Mózes II. könyvében így fordítják görögre az aratást.) De leginkább mégis az eredeti héber szó visszaadásáról volna itt szó, ezt fordítjuk mi reménynek. A reményt sokféleképpen fejezi ki a Biblia, egyik sajátos szóképe az, amikor összefonják a szálakat. Ebből a mozdulatból, vagy ennek a leírásából származik a remény szó. (A héber nem fogalmi nyelv, ennek mi magyarok csak örülhetünk, képekkel beszél.) Itt az a kép, amikor elkezdik a szálakat összeszőni, összefonni, vagyis egybegyűjteni. Egyik jön a másik után. És ez a remény, amikor elszakíthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz a dolgok. Eltéphetetlenül fonódnak össze a szálak, logikusan következik egyik a másikból, ez itt kalkulus fölötti kalkulus, szinte mondhatni:  meta-kalkulus! És ezt azért tartom most fontosnak hangsúlyozni, mert mi a remény kapcsán sokszor másképp gondolkozunk.
A reménynek vagy a remény világának azt tartjuk - hibásan -, amikor a tények ellenére  történhetne valami. Elmegy valaki az orvoshoz, a diagnózis pedig azt mutatja jelzi, hogy baj van, méghozzá nem is kicsi. Az orvos tanácsol, hogy mit kellene csinálni, milyen kezelés lenne szükséges - s akkor talán, hátha van némi kis esély a gyógyulásra.  De a beteg másképpen kezd reménykedni. A tények ugyan azt mutatják, hogy nagyon nagy a baj, de ő fontolgatást tesz magában: hátha mégsem olyan nagy a baj. Igen, van bennünk egy ilyen «hátha-remény». De a prófétánál nem erről van szó. Aztán van bennünk egy másfajta reménykedés is, amit nem lehet föltárni, nem állunk elő vele, nem akarjuk nevetségessé tenni magunkat, mert ez az álmunk ez nem illik bele dolgok kombinációjába, de mi azért őrizzük a szívünk mélyén. Ez is egyféle hátha-remény. De inkább már a történelmi reménykedés világába tartozik. Nem szeretnék bárkivel vitába keveredni, csak jelzem: szerintem minden magyar ember szívében van egy történelmi reménység, hogy majd egyszer, egy másik Trianonban, egy ellen-Trianonban leülnek majd a hatalmasok és írnak egy ellen-trianoni békeszerződést, és visszanyerünk mindent, amit elveszítettünk. És akkor a magyar név megint szép lesz! Méltó régi hírnevéhez! Amit rákentek a századok, valaki lemossa a gyalázatot. Holott nincsen sem világpolitikai, sem nemzetpolitikai realitása - mégis, a szívünk egy kis rekeszében őrizzük ezt. De amikor a remény foglyairól beszél a próféta, arra utal, amit Isten ígért, amit a próféták szájába adva  közölt, amit a prófétáknak úgy kellett elmondaniuk, hogy talán ők maguk sem értették igazán, mit mondanak, sőt, sokszor önmaguk ellenére kellett mondaniuk. (Leginkább Jeremiás prófétánál látjuk ezeket a roppant prófétai fájdalmakat, amikor önmaga ellenére, mély isteni meggyőződéssel kellett jeleznie a bekövetkezendőket.) Amit Isten megmondott, az úgy lesz.
Pál apostol a Római levélben titokzatos módon szól, amikor azt mondja, hogy a teremtett világ romlandóság alá van vetve azzal a reménységgel, hogy megszabadul a romlandóság alól. Ez itt Istennek, és az ellene fellázadt ember történetének a legnagyobb titka. Az egész világ romlandóság alá vetetett azzal a reménységgel, hogy fölszabadul a romlandóság alól. Jézus Krisztus romlandó testet öltött magára. Nem a tökéletes, csodálatos emberi test fogadta be az istenit. Hagyjuk a gnosztikus ábrándozásokat! Jézus Krisztus a Szentháromság második személye a romlandó, halandó emberit öltötte magára, alávetette önmagát a romlandónak azzal a reménységgel, hogy fölszabadíttatik a romlandó alól. Hát azért, térjetek vissza, reménység foglyai! A reménység foglyának lenni azt jelenti, hogy nem én őrizgetek valami kis a reményt a szívemben, de már nem is tudom ki a rab: inkább én, aki rögzítettem valami vágyat a szívem mélyén. De nem - itt az isteni ígéretből fakadó reménység tart engem fogva. A szabadításnak a reménye, a hazatérésnek a reménye, az összegyűjtetésnek a reménye, az üdvözítésnek a reménye, a romlandóság alól való fölszabadíttatásnak a reménye, az Istennel való összebékülésnek a nagy reménye - én ennek a foglya vagyok. Térjetek haza, reménység foglyai - mert ami itt és most az időben teljesedik, ami hajdan a templom újjáépítésekor, ami Urunk Jézus Krisztusunk testet öltésében, megfeszítetésében, halálában és feltámadásában beteljesedett, abban Isten ezt a többet ígéri és pecsételi nekünk, amit legigazabban így tudunk kifejezni: az igaz reménység.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma is egy próféta áll előttünk. Amit pedig a próféta könyvéből kimetszve most hallottunk, azt sokat szoktuk idézni. Szép kép, szeretjük. Különösen a mi fülünkben, délibábos magyarok fülében cseng kedvesen: tóvá lesz a délibáb..., eltűnik a fájdalom és a sóhaj. Ézsaiás próféta jövendöli ezeket, aki ugyanabban az időben élt és működött, mint azok a próféták, akikről már volt szó: Ámos, Hósiás, Jónás és Jóel. Krisztus előtt a 8. században vagyunk. Rendkívüli, különös, drámai korszak ez, tele van nagy bizonytalanságokkal, hányattatásokkal. Ha meg akarjuk ezt érteni, talán a legjobb, ha a bírák korának négy-ötszáz évéhez hasonlítjuk. A Bírák könyve szerint egy-egy nagy történelmi kataklizma úgy ér véget, hogy Isten egy bírát, szabadítót ad, egy Jeftét, egy Deborát, egy Gedeont. Ők elűzik az ellenséget és akkor jó emberöltőre, de talán kettőre is békekorszak áll be. Nos, mondhatni, hogy ebben a 8. században, amikor fölsarjad a prófécia, ezek az évszázadok sűrítetten jelennek meg. Nincs húsz-harminc évnyi békeidő, legfeljebb négy-öt év vagy egy évtized. Ráadásul az ország már kettészakadt. Az északi országrész, Izrael és a déli ország, Júda éli a maga külön életét. A nagy történelmi bizonytalanságok, melyekről a próféták is szólnak, sokféle forrásból táplálkoztak, szükségtelen is a korábban elmondottakat megismételni, elég csak egy-egy szóval összefoglalni. Legelőbb is láttuk, hogy világméretű politikai változások mennek végbe.  Egyiptom, a nagy birodalom, süllyedőben van; Asszíria, a másik nagy birodalom emelkedőben van. A kis ország pedig ütköző zónában van. Ha Egyiptom indul hadba, az út Izraelen keresztül vezet, ha Asszíria indul délnek, Egyiptom ellen, az út Izraelen keresztül vezet. Nehéz ilyen viszonyok között a függetlenséget megtartani, vagy akár vazallus államként úgy, ahogy ellenni. Arról is hallottunk ugyanakkor, hogy ezt a korszakot roppant mértékű társadalmi igazságtalanság hatja át. Szinte unalomig hallhattuk Ámost, Hóseást, Jónást meg a többieket arról, hogy a gazdagok hogyan tapossák el a szegényeket, hogyan forgatják ki a hatalmasok a gyengéket.
Ha Ézsaiás próféta könyvét végigolvassuk, azt fogjuk látni látjuk, hogy nála mindez még jobban összesűrűsödik. Ő az, aki a legegyszerűbben megfogalmazza, hogy ne csaljuk meg magunkat, és ne áltassuk magunkat azzal, hogy ha jó vagy többé-kevésbé jó törvényeket hozunk, ha mindenféle szabatos társadalmi intézkedést bevezetünk, ha megvalósítunk valamiféle társadalmi-politikai programot, mondjuk a társadalmi igazságosság programját, akkor közelebb  kerülünk Istenhez. Ézsaiás az, aki egyértelműen kimondja, hogy ez éppen fordítva van. Az Istenhez való közeledésünket, a hitünket, az Istenbe vetett bizodalmunkat, az Istennel való életünket nem lehet semmivel sem helyettesíteni, semmit nem lehet odatenni a helyébe. Mondhatnánk, ő az első igazi nagy misztikus, aki az embernek és az Istennek, a teremtőnek és a teremtménynek a közvetlen, élő kapcsolatára mutat rá. Az életéről nem tudunk olyan sokat, mint, például, Jeremiáséról, nem jegyeztek fel róla annyi érdekes történet, mint, mondjuk, Illés próféta kapcsán, de azt tudjuk, hogy felesége is próféta volt (Ézs 8,3), és hogy ő maga is szimbolikus cselekedeteket gyakorolt, és Hóseáshoz hasonlóan, jelképes neveket adott gyermekeinek, az egyik gyermek neve: Siess a zsákmányra, gyorsan a prédára! (Ézs 8,3), a másik gyermek neve pedig: A maradék megtér (Ézs 7,3). Majd még fogok erről a maradékról szólni.
Ézsiás prófétai szolgálata hatvan évig tartott, és három király idejére esett. A zsidó hagyomány szerint idős korában egy poltikai-vallási «tisztogatás» során kivégezték, kettéfűrészelték, ezt erősíti meg a Zsidókhoz írt levél is (Zsid 11,17). Még néhány körülményt meg kell említenem. Kr.e. 722.-ben elesett az északi ország. Erre az időre esik a próféta második gyermekének a születése, ezért kapta ezt a nevet: Siess a zsákmányra, gyorsan a prédára! Később, a déli ország, Júdea fellázadt az asszír birodalom zsarnokoskodása ellen. Júdea vazallus állam volt.  Az elviselhetetlen adóterhek ellen lázadtak föl, Egyiptommal szövetkeztek. Az asszír büntető-hadjárat nyomán újra behódoltak, befizették a hadisarcot. De csakhamar megint föllázadtak. Ekkor ostromolták még az asszírok Jeruzsálemet. Ézsaiás ellenállásra buzdított, és lám, Isten csodálatos szabadítást adott.  Az ostromlók körében pestisjárvány tört ki és visszavonultak.  Ez a tapasztalat még 150 évvel később is élénken meghatározta a gondolkodást, sőt, elbizakodottsággá vált. Ekkor már egy új birodalom, Babilon jött Jeruzsálem ellen, és a város Ézsaiás próféta jövendöléseire hivatkozva szegültek vele szembe. Pedig ekkor már egészen más Isten akarata: Jeremiás által azt üzeni: adjátok meg magatokat, és élni fogtok.
Azért részleteztem a történelmi eseményeket, mert Ézsaiás próféta az, aki a legkiválóbb módon jeleníti meg azt az isteni mozdulatot vagy szót, amely révén Isten önmagára mutat. Amikor Isten megtérésre hív, mindig önmagához hív. Ilyen értelemben döntő üzenet Ézsaiás könyvében a megtérés. Csak néhány helyet hadd idézzek. Mindjárt a könyve elején kegyelmet hirdet azoknak, akik megtérnek. Megtérni azt jelenti: megfordulni, kijönni a zsákutcából, otthagyni az illúziókat. Akik az élő Istenhez fordulnak, azokat igazság által fogja megváltani Isten (Ézs 1,27). A megváltás itt a mózesi törvényekre utal, sőt, a régi Izrael egyiptomi szabadítására, amikor az áldozati bárány vérét rá kellett festeni az ajtófélfára és az öldöklő angyal megkímélte az elsőszülötteket. Az a vér a megváltó áldozatnak volt a jele. Azt mondja tehát Ézsaiás: akik megtérnek, azok igazság által fognak megváltatni. Aztán a könyvének számos fejezetében visszatér arra, amit a gyermeke nevébe foglalt bele: a maradék meg fog térni. Mi ez a maradék? Az északi ország elesett. Ez azt jelenti, hogy a honfoglaló tizenkét törzsből tíz elveszett. Akkor a déli ország a maradék? De a próféta tudja, hogy óhatatlanul be fog következni az is, amikor a hűtlensége, lázadása miatt a déli ország is el fog veszni. A győztes birodalom el fogja hurcolni a nép javát. Akik túlélik, ők a maradék? Ám a próféta azt jövendöli, hogy majd fogság  - ez hetven esztendő - után lesznek, akik visszatérnek. Ők a maradék! A maradék visszatér. A maradék hazatér. De folytatja a sort, és még messzebb tekint a jövőbe, és ez egy folytonosan szűkölő menetet lát, ez a maradék egyre kisebb és kevesebb. A 49. részben, mintegy az egész nép nevében szólva, azt mondja: egyedül maradtam! De ezt úgy kellene szó szerint fordítani, hogy én maradtam a maradék (Ézs 49,21). Nincs tovább, nincs folytatás. Vannak még itt-ott falusi temetők, ahol találhatók 19. század végi, 20. század eleji sírok, ez van rájuk írva: vitéz és nemzetes família utolsó sarja. Az utolsó. Nincs utód. Én maradtam a maradék! Egyszóval, a maradékkal való példálózás, és a folyamatos szűkülés előrevetül a jövőbe! Igen, a végén valóban csak egyetlen egy marad, akit a próféta mint az Úr szenvedő szolgáját állít elénk. Ő Krisztus. Isten általa végzi el a szabadítást, a megváltást. És Krisztusban nyitja meg az új élet minden lehetőségét.
Amikor tehát megtérésről  beszél a próféta, azt így is érthetjük:  visszatér az a kevés, amiről azt gondoltuk, hogy végleg elveszett. De beszél a megtérésről szubjektív értelemben is. Sok helyen ezt így olvassuk: vedd már észre, Isten valóságát! Itt a megtérés a szót használja. Ez közelít a megtérés újszövetségi alakváltozatához, mely az értelem átalakulását jelenti. Lám, itt van a prófétánál is: térj észhez. Valami olyasmi ez, mint amikor a tékozló fiú a disznók vályújánál magába szállt. Ez a magába szállás, ez a megtérés: térj magadhoz, térj észhez, fordítsd meg a gondolkodásodat, lásd másképp a dolgokat - lásd meg Istent!
Tehát az imént felolvasott szép próféciáról szeretnék szólni. Ez Ézsaiás próféta könyvében az úgynevezett kis-apokalipszisben van, a könyv 34-35. részében, ahol a próféta (a «rettentő szavak tudósa», ahogy Radnóti mondja) roppant szólaltatja meg Istennek nyilvánvaló haragját. Nincs tovább, nincs tovább. Volt egy szép korszak, volt egy áldott Ezékiás király, volt egy nagy vallási reform, volt egy megújulás, volt egy igyekezet visszatérni Istenhez, megtérni, Isten útján járni, de aztán jön Manassé rettenetes véres, vérgőzös pogány uralma, mindenki visszahullott a maga bűnére, pedig csak az eb tér vissza a maga okádására – ahogy Péter apostol mondja. Megtörtént hát társadalmilag, politikailag is a nagy visszahullás. Visszatér az ember a maga okádására.  Apokaliptikus képet fest erről, illetve következményeiről a próféta. Ennek az apokalipszisnek az egyik leírása az, hogy minden pusztasággá válik, elvész, kiszárad. Az egykori városok élhetetlen  sivataggá válnak. Romantikus költők tudták ezt megrendítően leírni: vár állott, most kőhalom; bús düledékeiden, Husztnak vára megállék - idézhetnénk a magyarok közül Kölcseyt. De még minket, moderneket is előfog időnként ilyen érzet. Nem is romokról beszélek, kedves testvérek. Nézzük meg Budapesten a dzsumbujt, vagy, aki szeretne messzire menni, utazzon el az Egyesült Államok rozsdaövezeteibe, mondjuk Detroitba. Én jártam Detroitban diákkoromban, amikor még virágzó, milliós nagyváros volt, a tereken óriási fénytáblán írták ki, hogy éppen akkor gyártották a 9 423 006-ik autót. Ma Detroit egy romváros, vagy ahogy ott mondják város-puszta, város-préri. Nem kell sok idő, öt-tíz év, egy fél nemzedék elég, és ahol egykor virágzott minden,  ahol élet volt az ember munkája által, ott most halálos sivatag van, üresség.
A próféta itt mintha a Bírák korát idézné, amikor arról beszél, hogy majd egykor, az ítélet múltán, lesz út és lesz ösvény. Emlékszünk a bírák korának közállapotait úgy írja le a krónika, hogy az emberek bemenekültek a városokba és eltűntek a kerítetlen helyek, és az emberek hegyi ösvényeken jártak, mert nem mertek az országúton menni. Rablótámadások, fosztogatások, bizonytalanság – ez uralkodik. Minden elveszett. S ekkor közli a próféta Isten ígéretét, ott a pusztulás kellős közepén: tóvá lesz a délibáb!
Talányos szó ez, összesen, kétszer olvassuk a Bibliában, Ézsaiás próféta könyvének a 49. részében szerepel még egyszer ugyanez a szó, ezért nem tudjuk igazán pontosan lefordítani. A franciák és angolok mirage-nak fordítják, az olaszok fata morgana-nak,  Martin Buber németre úgy fordítja, hogy a sivatagi vihar által összehordott homok; magyarra pedig délibábnak fordítjuk.  A délibáb fénytani jelenség, nyári aszályos időben látható (milyen érdekes most, a nagy hóban ilyenről beszélni), valami távoli jelenségek mutat. Mintha házak lennének ott, mintha emberek lennének ott, mintha víz lenne ott. Ézsaiás szülőföldjén, a sivatagos Közel-Keleten még gyakoribb ez a jelenség és számos történeti feljegyzés van arról, hogy a sivatagi utazók kiszáradva, fáradva, szomjasan egyszer csak megláttak valahol a dombok között valamit, ami vízként csillogott. Aztán elindultak oda, mert szomjasak voltak, hogy vizet vegyenek maguknak, de nem találtak semmit, esetleg csak valami kiszáradt tó medrét. Nem véletlenül nevezik ezt mirage-nak is, a latin mirare igéből, mert csak elámul az ember, mikor megjelenik délibáb. Ajánlom mindenkinek, olvassák el Jókai Mór szép szavait a délibábról, ahogy a nagy magyar író közli, hogy Hortobágy mellékére kellene telepíteni minden magyar embert, oda építeni házakat, nem is dolgozna senki, csak könyökölne az ablakban és nézné ezt a csodát, hogy miképpen csillog-villog.
Ám a próféta kétféle értelemben használja a kifejezést, és ez fontos most a számunkra. Ha szubjektív értelemben vesszük, a délibáb ábrándot jelent. Jókai is erre utal: a magyar ember délibábos fajta, ábrándozó. Sok a nincsünk,  ezért képzelgünk; a fantáziánk, a vágyakozásunk kivetít valamit elénk. Ezzel Ézsaiás a saját kortársait bírálja, akik folyton a prófétai szóra hivatkoznak, de valójában csak ábrándokkal van tele az életük. Aztán elindulunk az ábrándok után. Vagyis, ebben az értelemben a délibáb az illúziót jelenti:  így lesz, úgy lesz, amúgy lesz, velünk van az Úr - áltatjuk magunkat. Idézzük fel, majd 150 évvel később, Jeremiás próféta megindító prédikációjában mondja el, hogy az emberek felmennek Jeruzsálembe, bemutatják az áldozatot, majd hangosan kiáltoznak: ez  itt az Úr temploma, ez itt az Úr temploma, velünk az Úr, megszabadulunk, nem fog elesni Jeruzsálem, megmaradunk!! De rájuk reccsen a próféta: itt szenteskedtek, otthon meg tele vagytok rakva mindenféle bűnnel! Illúziókat kergettek. Vallásosak vagyunk, hívők vagyunk, imádkozók vagyunk, járunk az Isten útján,  - hát velünk van az Úr! Karácsony óta zeng a fülünkbe: Immánuel,  és alig várjuk a következő karácsonyt, hadd halljuk megint: velünk az Isten. De ha nem az ő életrendje szerint élsz, akkor ez ábránd, illúzió.
Ugyanakkor halljuk a megtérés szóból itt is, hogy ha Isten adta az ígéretet, akkor az nem tér vissza üresen Istenhez,  hanem elvégzi dolgát – mondja a próféta –, ahogy a hó, az eső alászáll, megtermékenyíti a földet, és nem tér vissza Istenhez üresen. Vagyis az ígéretbe kapaszkodjatok, Isten ígéretébe - és ne abba, amit magatoknak ígértetek, mert az illúzió, délibáb! Isten ígéretébe kapaszkodjatok!
És van a szónak egy tárgyias jelentése is. A délibáb nem az, aminek mutatja magát, illetve, amit mutat, az nincs. Nem puszta képzelet a délibáb, mert valóban lát valamit az ember. Igen, valahogy összeállnak a szemünk előtt a dolgok, elénk kerül sok minden, ahogy faggatjuk a sorsunkat, próbáljuk megérteni a jelenünket és tapogatjuk a jövőnket. A délibáb azt jelenti, hogy amit ott látsz, az nem az. Amiről azt gondolod, hogy bizonyosan vár rád, az megcsal, mert ott nincsen semmi. Amiről azt hiszed, hogy élet, az nem élet, hanem halál. Amiről azt hiszed, hogy víz, az nem víz, csak csillogó, száraz homok. És ebben az értelemben a próféta kifejezésében egy nagy panaszt hallunk. Ez a panasz régi keletű. Emlékezzünk csak Illés prófétára! Ezt mondja: egyedül maradtam, mindenki elhagyta Istenútját, Uram, vedd el az én lelkem! Emlékezzünk Jónásra, akinek a feje fölül elment a töklevél formájában enyhületet adó délibáb, az illúzió. És maga Isten népe, akikkel majd Ézsaiás próféta száll vitába, - így panaszkodnak: megcsal minket Isten. De emlékszünk csak Mózes küzdelmére! Kint a pusztában fáradt, éhes és szomjas a nép, és nekimennek Mózesnek: hát azért hozott ki bennünket ide a te Istened, hogy itt vesszünk el? Ézsaiás korában is felgyűlt a panasz. De miért is. Mert az Isten sokféle ígéretéből az ember összerakott magának egy sémát, és azt gondolta, megvan a nyitja, hogyan működik maga Isten. De most csodát ígér az Úr.
Tóvá lesz a délibáb! - csoda fog történni. Martin Buber (akit az imént idéztem) egy nagy könyvet írt a prófétákról, és mindjárt így kezdi, ez az első fejezete: a csoda. Vagyis nem a prófétai szó hitelessége, nem a történelmi igazolás, hanem a csoda a döntő: az, hogy tóvá lesz a délibáb. És itt értjük meg, hogy a délibáb szónak van egy a harmadik jelentése – és ez a legmélye a próféta üzenetének. Mi azt gondoljuk, hogy Isten csak játszott velünk, csak elénk vetítette az igazi életet, de az elérhetetlen, nincs is olyan élet, Isten meghívott minket, de aztán elpárolgott az ígérete. Mindennapos élethelyzetünk ez nekünk, Jézus Krisztus követőinek: rátettem a tétet a hitre, engedelmeskedtem Istennek, meghallgattam a szavát, - de nem jön, nem jön az áldás és a béke. Még mindig harcolni kell, még mindig nem szállott alá az új ég és új föld, még várni kell az új Jeruzsálemre! – csak olyanok vagyunk, mint a példázatbeli a szüzek, akik várják a vőlegényt előkészített lámpásaival, és késik a vőlegény. És ha késik, akkor késik a boldogság is, késik az egészség is, késik a dolgok elrendeződése, késik a nyugalom is. Ezért a vádjainkkal odaállunk Isten elé és számon kérjük: Uram, ígértél, és nem lett belőle semmi. De most az Úr, azt mondja: tóvá lesz a délibáb!
A szép jövendölés utolsó mondatában már Jézus szavát is halljuk, hiszen azt mondja a próféta: a vakok szemei megnyílnak, a süketek fülei meggyógyulnak. Ezt üzeni Jézus Keresztelő Jánosnak, aki ül a tömlöcben, és ő azt firtatja, vajon valóban Jézus az eljövendő, vagy mást kell várni, még várni kell, tovább kell várni? Lám, egy újabb délibáb-csalatkozásban: Keresztelő János a kegyelem ígéretét hirdette, hogy eljön az Isten országa –  és nincs itt semmi. Te vagy az eljövendő, vagy mást várjak?  - kérdi hát Jézustól. És akkor Jézus azt mondja: mondjátok meg Jánosnak, a vakok szemei megnyílnak, a süketek fülei megnyíltak, járnak a sánták és a bénák és a szegényeknek szabadítás hirdettetik. Tóvá lett a délibáb!
Ézsaiás apokalipszisének az utolsó mondata ez: eltűnik a fájdalom és a sóhaj. Úgy sajnálom, hogy a fordítás így mondja: eltűnik! Úgy kellene visszaadni: eltávozik... Vagy drámaian: elmenekül a fájdalom és a sóhaj. Megfutamodik. Megszökik. Amikor Ámost följelenti a főpap a királynál, majd üzen neki, azt mondja: menekülj! És ott ugyanez a szó áll, mint itt! Elfut a fájdalom és a sóhaj, elmenekül Isten dicsőségétől, Isten fenségétől, Isten szépségétől, Isten ígéretet betöltő hűségétől. Isten kegyelme elől elmenekül és elfut a nyomorúság, ahogy a Jelenések könyve mondja: nem lesz többé fájdalom, nem lesz többé jaj, nem lesz többé sírás, nem lesz többé halál! Tóvá lesz a délibáb. Valósággá lesz, amit Isten megígér, mert ezt Isten a maga valóságából ígéri meg. Nem ábránd, ha Isten ígéri, nem öncsalás, ha Isten ígéri, nem illúzió ez, hanem Isten igéje. És az ige nem tér hozzá vissza üresen, hanem elvégzi bennünk is, amiért küldetett.
Ámen

Képzeld! A nagyobbik unokám szava járása ez mostanában. Képzeld, kiált, képzeld, aztán nyomban mesélni kezd! Most nem mesére hívom a gyülekezetet, mégis így kezdem: képzeljétek el, hogy meghívunk ide egy vendég-igehirdetőt más felekezetből – ezt fontos hangsúlyozni –, ő pedig a köszöntés után hirtelen rákezdene és sorolná, hogy jaj ennek az egyháznak, jaj annak a gyülekezetnek, jaj ennek a vallásnak, jaj amannak, és aztán rátérne a sajátjára is. Mi pedig hallgatva őt, talán éreznénk, hogy emelkedünk, duzzadna a keblünk a büszkeségtől, hogy ide jön egy igehirdető és nemhogy a többieket, de még a saját egyházát is elővenné, tételesen felsorolná a bűneit, hibáit, nyomorúságait! Aztán jönne a pofon, ahogy mondjuk: a végén csattan az ostor, és rákezdene a miénkre is. Meglehetős zavar fogna el bennünket, nem is tudom, ilyen helyzetben, hogy mit tegyünk?
Most Bételbe mentünk, és Jónás kortársától, Ámós prófétától hallottunk kemény szót. Jónás éppen innen, ebből az északi országrészből kapott küldetést az asszír birodalom majdani fővárosába, Ninivébe. Jónást, mint tudjuk, Isten megleckéztette, némely magyarázó szerint azért, mert elbizakodott volt. Jónás és népe, Izrael abban a hitben élt, hogy velük van az Úr! Úgy tűnik, ezt idézi Ámós próféta is. Jönni fog egy nap, az lesz az Úr napja, amikor Isten rendet rak. Mert el kell jönnie annak a napnak, hiszen körülöttük mindenki hitetlen, bálványimádó, mindenki Isten ellen lázad, csak a választott nép áll még az igazságban. De milyen szépen vezette rá Isten Jónást, hogy Ninive is megmarad, ha megtér!
Most Ámóstól hallunk kemény szavakat. Szintén küldetése van, de nem kell olyan messzire mennie, mint Jónásnak. Ámós a déli országrészből, Júdából való, ott kapta a küldetést, amely Izrael területére, Bételbe szólította. Bétel egy régi szent hely, egykor itt épített oltárt Ábrahám, amikor megérkezett az Ígéret földjére (1Mózes 12), Jákob itt látta csodálatos látomását, útban a nagybátyjához, itt látta az égi lajtorját, amelyen angyalok jártak fel s le, itt állított egy emlékkövet (1Mózes 28). Egy ideig Bételben őrizték a Szent ládát a Bírák korának zűrzavaros viszonyai között (Bírák 20), itt lakott Debóra, és tudjuk Illés próféta korából, hogy egy prófétai iskola is működött Bételben, ott voltak azok a próféta-fiak, akik majd Illéshez és Elizeus prófétához csatlakoztak (2Kir 2). Egyszóval, ez egy régi szent hely, tele emlékekkel, kinyilatkozásokkal, tapasztalatokkal. Pusztaszer – hogy mit ne mondjak. Ámós korában volt itt egy templom is. Amikor ugyanis kettészakadt az ország Salamon halála után, I. Jeroboám király nem nézte jó szemmel, hogy jönnek északról az emberek, átmennek az országon és elzarándokolnak Jeruzsálembe. Ott már más király uralkodott, ott más érdekek számítottak, az akkor már egy másik ország volt. De hát ott volt nekik Bétel, a régi szent hely. Épített egy templomot és ez a templom többé-kevésbé a mózesi rendtartás szerint működött, papsággal, áldozattal, mindennel, amit a mózesi törvények előírtak.
És egyszer csak jön délről egy ember. Egy pásztorember. Ámósnak hívják. Rákezd: jaj Damaszkusznak, és királyának! Hát ez jól hangzik! Damaszkusz ellenséges ország, jaj nekik! Aztán folytatja: jaj Gázának! Az meg egy filiszteus város a tengerparton. Jaj Tirosznak! Az is egy filiszteus város. Nagyon jó! Jókat mond ez az Ámós! Hirdesse csak ezeket az ítéletes beszédeket!! Jaj az ammoni népeknek! – igen ők is mindig ellenségeink voltak! Jaj a moábitáknak! Persze, ők is mindig az ellenségeink voltak! Jaj Júdának! Ahonnan jött?! Akkor most átállt hozzánk Ámós? Feljött Júdából ide északra, otthagyta Jeruzsálemet, eljött ide a bételi szentélybe és ítéletet mond a sajátjain?! Hát ez a legjobb! És még az okokat is felsorolja! Most nincs idő minden környező országra eső ítéletét részletezni; de Júdát érdemes megnézni. A testvér-ország - vagyis a saját országa – ellen több okot is felsorol Ámós; három, sőt négy ok miatt nem könyörül meg rajta Isten: megvetették a törvényt, bálványoztak, elhanyatlottak az isteni szövetségtől! Éljük bele magunkat ebbe a helyzetbe, képzeld, ahogy a kisgyerek mondja: már-már élvezzük ezt a helyzetet, mi északiak. Lám, ha körbetekintünk: északon Damaszkusz, nyugaton Gáza, keleten Moáb, délen Júdea - mindegyik ítélet alatt áll! Ámós próféta szépen körbemondta, hogy körülöttünk csupa elhanyatlott, ítéletre váró, bűnében vergődő, Isten haragját kiváltó ország, országrész, nép él, csak mi, csak mi vagyunk még igazak! Egy, csak egy legény van talpon a vidéken! Mi!
Aztán, aztán a végén csattan az ostor: jaj Izraelnek! Ahol most Ámóst próféta szolgál. Jaj Bételnek, jaj a királynak, jaj az itt működő főpapnak, jaj itt mindenkinek!
Ha végig olvassuk a próféta könyvét, látjuk, sok tételt sorol fel. Most csak néhány címszót ragadok ki: jaj ennek a népnek is, mondja a próféta, mert eladták a szegény embert rabszolgának, egy pár saruért – egy pár saruért, egy pár cipőért! –  rabszolgának. Jaj ennek a népnek, mert a nincstelenek gyászával nem törődnek. Jaj ennek a népnek, mert a szűkölködőt elutasítják (aki nem tud a bírónak fizetni, annak ügyét nem veszik napirendre).  Jaj ennek a népnek, mert termékenységi kultuszba fulladnak bele, kultuszi paráznaságot űznek, apa és fia ugyanahhoz a prostituálthoz jár. Jaj ennek a népnek, mert zálogruhán terpeszkednek (megsértve a mózesi törvényt, amely szigorúan előírja, hogy aki a felső ruháját, a köpenyét adja zálogba, annak éjszakára vissza kellett adni, 2Mózes 22,25; mert a keleti világban az a ruha volt a takaró is), s jaj nektek, mert ti zálogruhán terpeszkedtek. Bort isznak Isten házában (úri muri van a templomban), megitatjátok a nazírokat (ezek a régi Izraelben szent emberek voltak, akik nem vágták le szakállukat, hajukat és nem fogyasztottak semmiféle alkoholt, fogadalmat tettek egy-egy ügyre). Leitatjátok a fogadalmasokat, hogy ne prófétáljanak, hogy ne mondják ki az igazságot. Hamis ünnepeket tartotok, divat lett a kevélykedés, elefántcsont palotáitokban danolásztok, pengetitek a húrt, és azt hiszitek, hogy olyan szépen énekeltek, mint Dávid király. Hát már ott, a régi Izraelben ennyi sok Nérócska volt? Ültek a gazdagságukban és mindjárt legalábbis Oscar díjra érdemesnek tartották énekelgetésüket. Így summázza ezt a sok keserű ítéletet a próféta: hallgat az okos, mert gonosz idő ez. Akinek van esze, az befogja a száját, aki bölcs egy kicsit, az néma marad, akinek van egy kis tapasztalata, az tudja, hogy ilyen időben, ilyen korban úgysem lehet csinálni semmit. Ha szól, beverik a száját, bolondot csinálnak belőle, körbecifrázzák. Hallgat az okos, mert gonosz ez az idő.
Mindennek a gyökere az, hogy megszegték a szövetséget.  A próféta által felsorolt tételek mindegyike érinti valamilyen módon a mózesi törvényeket. Én csak a legképszerűbbet emeltem ki, hogy amikor a zálogba beadott köpenyt nem adják vissza éjszakára a szerencsétlennek, hadd fagyjon meg a keleti éjszakában, ahol mínuszra is lemegy a hőmérséklet, ők meg terpeszkednek a zálogos ruhán. De a szegény meghallgatása, a szűkölködő megsegítése, a méltányos ítélet, a hamis ünnepek tilalma, és Isten dicsőségének szolgálata –  ezek is mind a szövetség rendjébe esnek. De a kevélység mindet sérti. Össze is foglalja a próféta: megszegtétek a szövetséget. A főbűn pedig, az, amit ebben a sirató énekben mond: ürömmé tettétek a törvényt!
Ez nagyon mélyre vezet. Pál apostoltól tudjuk a Római levélből, hogy Isten a törvényt azért adta, hogy föltartóztassa vele a rosszat, tehát a megromlott embervilágnak szüksége van törvényre, törvény nélkül, szabály nélkül nincsen élet, csak lehetetlenség van. A régi bölcsek is mind azt mondják, hogy a legrosszabb törvény is jobb, mint a törvénynélküliség, a legrosszabb rend is jobb, mint a rendnélküliség. Van, aki elment odáig – én addig nem mennék el –, hogy még a zsarnokság is jobb, mint az anarchia. Nem tudom. Zsarnokságban volt részem. Inkább, imádkozzunk, hogy ne legyen anarchia. Méreggé tettétek a törvényt!  - mondja a próféta. Vagyis: visszájára fordítottátok, a gyógyszerből méreg lett, a gyógyítás eszköze a halál eszközzé lett,az út útvesztő lett, a korlát, ami megőrzi az embert, hogy túlzásba ne menjen, szakadékba ne zuhanjon, börtönráccsá lett. A szabadság alkotmánya a halál forgatókönyvévé lett! Jaj nektek! Mindennek pedig az lett az eredménye, hogy az emberek meggyűlölték az igazságot. Talán ezért mondja Ámós próféta azt, hogy az okos hallgat ebben az időben. Mert nem pusztán a mi 20-21. századi problémánkról volt itt szó. Mi így érezzük: mondd meg az igazat, aztán majd jön érted a fekete autó, elvisz az ÁVO! Mondd meg az igazat, kirúgnak a munkahelyedről! Szónokolj csak arról, hogy hogyan kéne elrendezni a cégnél a dolgokat, aztán majd nem kapsz prémiumot, vagy amikor előrébb juthatnál, nem juthatsz előrébb! Mert megtámadhatnak és szétmarcangolnak, mert a hatalom ilyen. A hatalom nem szereti a bírálatot, mert a hatalom megrontja az embereket, a hatalomtól megmámorosodnak és nem viselnek el semmit! Csakhogy, kedves testvérek, itt nem erről van szó, ennél sokkal drámaibb a helyzet! Az emberek gyűlölik az igazságot, nem a hatalmasok. A hatalmasok olyanok, amilyenek.  Az emberek, mondjuk így, a közemberek gyűlölték meg az igazságot. De talán azok helyzetek ismerősek, amikor valaki teli szájjal kiabál a korrupcióról, és közben ő maga a legnagyobb adócsaló. Van egy régi barátom. Mikor diáktársak voltunk, mentünk a Ráday utcában befelé a teológiára és az angyalokról beszélgettünk. Hogy az angyalok, a tiszta lelkek, az angyalok, a bűntelenek és hogy nekünk angyallá kéne lenni... Amúgy prófétikus lelkületű volt ez a fiú, úgy tudta mondani a magáét, le voltam nyűgözve mindig. Volt az utcában egy zöldséges. Június volt, szépen ki voltak rakva az almák is. És azt látom, hogy miközben magyaráz ez az én barátom, egyszercsak odanyúl, felkap egy almát, megyünk két lépést tovább, ketté töri, megfelezi, nekem adja. Mondom neki: te most almát loptál. Nézett rám. Nem értette. Fordítsuk ezt meg, lehet-e egy olyan korban az igazságról beszélni, amikor mindenki gyűlöli az igazságot? Persze, az igazát mindenki akarja, a jussát mindenki megköveteli, de az igazságot nem akarja, mert gyűlöli.
Súlyos ez a helyzet és hiába a nagy igyekezet, mondja Ámós próféta ott Bételben. Miért is Bételben? Mert miközben az igazságot méreggé tették, aközben roppant vallásos mindenki. Van szent kórus a bételi templomban, prófétaiskolát tartanak fenn, éjjel-nappal áldoznak, maximálisan meg vannak tartva a mózesi törvények. Igen, talán azért is igyekeztek szertartást, kultuszt tartani, mert ott volt a rivális, Jeruzsálem, felül kellett valahogy múlni; pontosabban, persze, Bétel volt a rivális. De miből gondoljátok, mondja Ámós próféta, hogy ezzel a sok áldozattal, szenteskedéssel, a vallási rendek fenntartásával megvehetitek az Istent? Azért, mert mióta világ a világ, így szokott lenni, hogy amit orzott az ember, abból ad egy darabot az Istennek és bűntárssá teszi, úgy-e, a zsákmányból!? Amit kapsz, abból adsz egy kicsit az Istennek, bűntárssá teszed, hogy hallgasson? De miből gondoljátok, hogy Isten ezt elfogadja? Ez hamisság. Isten ezt gyűlöli. Isten az igazságot szereti.
Hát nem csoda, hogy a bételi szentély főpapja, Amáziás el is rohan Jeroboám királyhoz, és följelenti a prófétát azzal, hogy megzavarja a jó rendet, uszít a király ellen, össze-vissza beszél, ez egy országháborító bolond. Ha okos lenne, hallgatna, - teszem hozzá. Emlékszünk, Hóseás prófétát is őrültnek tartották! Azért, mert életén ábrázolta ki Istennek és népének a kapcsolatát. De valójában ki itt a bolond, ki itt az őrült, ki itt az országháborító? Nos, most úgy tűnik, Ámós az.
Ő mondja el az első templomi prédikációt, ha jól olvassuk a Bibliát. Krisztus előtt a 8. században vagyunk. Ámós előtt is voltak próféták, számosan, Illések, Elizeusok, s tovább visszafelé. De ő az első, aki le is írta a jövendöléseit, ezt egészen bizonyosan tudjuk. Ő az első író-próféta. Nyilván más próféták is prédikáltak a templomban vagy a templom előtt, de ő az első, aki le is jegyezte a templomi beszédét. Olvasunk ilyet Jeremiás prófétától is, majd erről is lesz szó. Jézus pedig, amikor kiűzi a kufárokat a templomból, Jeremiás prófétát idézi: az én Atyám háza az imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt (Máté 21,13).
Ki ez az országháborító? Ő Ámós, akinek a feljelentés után azt mondja Amáziás pap, hogy: menjél haza, ne prófétálj itten! Te délről jöttél, egy másik országból, te egy másik világba tartozol. Képzeljük el, lehet, hogy én is így oldanám meg, ha egy másik felekezet prédikátora szidna itt a templomunkban minket, reformátusokat – de nagyon ám!  Csak felállnék már a Mózes-székből, s mondanám neki, hogy köszönjük szépen, kedves testvérem, most tessék hazamenni, és otthon söprögetni, és tessék minket békén hagyni. Ne tessék bennünket háborítgatni! Fuss haza! – üzeni a főpap, úgymond jóindulatúan, Ámósnak. Először feljelentette a királynál, itt van egy összeesküvő, egy országháborító, majd utána ezt mondja neki: figyelj, bajba kerültél, most már menekülj haza és otthon keresd kenyeredet prófétálással. És ekkor leplezi le magát Ámós, hogy ő nem hivatásos próféta, nem hivatásos megmondó ember, ő egy egyszerű pásztorember, Tékoába való, pásztorkodással és fügetermesztéssel keresi a kenyerét, de nem tehetett mást, el kellett mondania az Úr üzenetét. A prófétaságát így írja le: ha üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha az Úr szól, ki ne prófétálna? (Ámós 3,8) Nem egy világelemző ember Ámós, neki nem szakmája, hogy a világ dolgait folyton az Isten mérlegére tegye, és úgy értékelje. Ez a próféták dolga, akik a törvény magyarázói és alkalmazói. Őt ellenben Isten kiragadta a foglalkozásából, elhívta a nyája mellől, elküldte egy másik világba, - és ő nem tud mást tenni. Mert, ha felharsan az Úr hangja és ezt úgy kéne fordítani: ha felüvölt az Úr, mint az oroszlán, hogy: elég volt! –  akkor valakinek el kell mennie és el kell mondani, hogy elég volt! Miért ez a kényszer?
Itt érkezünk el a mondandó lényegéhez. Ámós próféta tudatja, hogy Isten népét nem érheti váratlanul az, ami be fog következni. Ezt mondja a sirató-énekben: ha százan mennek ki, tízen jönnek vissza, ha tízen mentek ki, egy jön vissza, – föltartóztathatatlanul bekövetkezik a katasztrófa. Éhség, szárazság, sáskajárás, aszály, gabonaüszög, ellenséges támadás, földrengés, minden, ami csak az ember ártására van, ami tönkreteszi a közösség életét, azt Ámós itt mind felsorolja. Isten mindent bevet. De szólt előre. Azt mondja a próféta: Isten addig nem tesz semmit, amíg meg nem jelenti azt a prófétáknak, míg tudtára nem adja szolgáinak, a szolgák kötelessége pedig az, hogy Isten szándékát tudtul adják. Ámós látomásokat is látott. Az egyik látomása nagyon szép és túlmutat azon, amit Ámós itt elvégez. A nagy ítéletben, amikor egyszerre jön a közösségi összeomlás, társadalmi zűrzavar támad, természeti katasztrófák sorozata következik, vagyis, amikor minden csapás együtt hat, azt mondja a próféta: akkor pedig támasztok – mondja az Úr – éhséget, de nem kenyér után, hanem az én igém után.
És ez van belerejtve ebbe a sirató énekbe is. Ezt mondja az Úr, Izrael Istene, engem keressetek, akkor életben maradtok! Ne keressétek Bételt, ne járjatok Gilgálba, Beersabába se menjetek (ezek különböző szent helyek voltak), mert Gilgál fogságba jön, Bétel pedig megsemmisül, az Urat keressétek és élni fogtok. Eljön az idő, amikor az ember nem a kenyér után lesz éhes, nem a víz után lesz szomjas, hanem az Isten beszédét fogja éhezni és szomjúhozni. (Ámós 8,11) A régi írásmagyarázók Dávidot prófétának tekintették leginkább azért, mert időnként Dávid olyat is mond, ami ott, az ő konkrét élethelyzetében is igaz, mégis túlmutat rajta. Most nyugodtan mondhatjuk, hiszen egy próféta könyvét tartjuk a kezünkben, hogy Ámós szava túlmutat azon a konkrét helyzeten, ahol elmondja: keressétek az Urat és élni fogtok! Keresni az Urat – így kezdődött a prófétákról szóló igehirdetés-sorozat –, hallottuk már, mégpedig egy kortárs prófétánál, Mikeás prófétánál. Amikor a királyok úgy döntenek, elmennek csatába, azt mondják: kérdezzük meg azért az Urat. Aztán hallottunk Huldáról, a prófétanőről, aki úgy buzdítja a fiatal Jósiás királyt, hogy keresd az Urat, mert aki az Urat keresi, az találja meg az életet. És most ezzel a szóval jön elénk Ámós próféta is, és ahogyan buzdította övéit ebben a templomi prédikációjában Isten-keresésre, úgy buzdít bennünket is, de most már azzal a szóval, ahogyan maga a mi Üdvözítőnk Jézus Krisztusunk foglalja össze a próféták összes üzenetét: kérjetek és adatik, zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találtok.
Gonosz idő ez. Minden idő gonosz, amikor nem keresik az Urat és minden idő áldott reménységet hordoz, amikor keresik az Urat. Keressétek az Urat és élni fogtok.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jónás a kedvencünk. Legalábbis, egyik kedvenc prófétánk. De vajon miért, tudjuk-e, hogy miért a kedvencünk? Körülbelül 25-30 választ írtam össze erre a kérdésre, ezekből csak néhányat sorolok; remélem, kiderül, hogy nemcsak az én felvetéseim. Kedvencünk Jónás, mert a könyve annyi baj ellenére is, happy enddel ér véget. Kedvencünk, mert ő példázza, hogy hiába menekül az ember a jó szolgálat elől, végül is nem menekülhet, és ez nem baj. (Ez amúgy is jófajta kálvinista meggyőződés: úgysem menekülhetsz!) Kedvencünk Jónás, mert mint egy gyermek, úgy alszik, a viharban (micsoda belső kiegyensúlyozottság ez!), jöhet a vihar, jöhet a baj, Jónás alszik a hajó mélyén. Valljuk be, ez titkon tetszik nekünk! Vagy éppen megfordítva: kedvencünk Jónás, mert Isten nem engedi, hogy – régi latin kifejezéssel szólva – privatus legyen. Ez inkább mai szemlélet, mi keresztyének szeretnénk félrehúzódni közügyek elől, a keresztyénség a belső dolgokról szól, mondogatjuk, a hit a privát szférába tartozik,  – nos, itt a Jónás mozdulata, húzódna félre a privát szférába. Kedvencünk Jónás, mert túléli a vihart. Nemrégiben jelent meg egy nagy vastag könyv, voltaképpen Jónásról szól, de úgy mutatja be, mint  a túlélés arche-típusát. Jónás a túlélés őstípusa:  túléli a vihart, túléli, hogy bedobják a tengerbe, túléli, hogy elnyeli a nagy hal, túléli Ninivét, túléli a napszúrást! Jónás mindent túlél,  még a saját akaratát, öngyilkossági késztetéseit is túléli. A hajón hajlandó önmagát is feláldozni: dobjatok a tengerbe, mondj, mert tudom, hogy miattam küldte Isten a vihart. Aztán megtérnek a niniveiek, ez nem tetszik Jónásnak, megharagszik. Haragszol-e Jónás? - kérdezi tőle az Úr. Méltán, mindhalálig - feleli. Elszárad a feje fölött a töklevél, napszúrást kap. Haragszol-e Jónás? - kérdezi tőle az Úr. Mindhalálig, felel,  vedd el, Uram, az én lelkemet. Mintha, emlékszünk rá, Illés prófétát hallanánk, aki ott ül a barlangban, magára maradva a nagy kudarcban, s azt mondja: hát vedd el, Uram, az én lelkemet, nincs értelme élnem. Illés úgy érzi, hogy kudarcot vallott, Jónás viszont teljes sikert arat, az ő szavára megtértek. De, lám, milyen érdekes, az öngyilkosság ősi késztetés,  – kudarc vagy siker, ha valaki ki akar menni e világból, kimegy belőle. Nos, Jónás a túlélő az őstípusa, aki mély késztetései ellenére itt marad közöttünk és velünk. Aztán szeretjük Jónást, ő a  szép imádság embere. Ha elolvassuk Jónás imáját (amelyet Babits Mihály is olyan gyönyörűen megversel), máris mondjuk: igen, így kell imádkozni, ilyen alázattal, így a sötétségben, a halálban, az elveszésben odavinni magunkat Istenhez, Hozzá felsikoltani. Tanuljunk Jónástól imádkozni! És ha kell, belátva engedetlenségünket, bízzuk magunkat teljesen Istenre. Aztán azért is kedvelhetjük Jónást, mert látjuk, hogyan vezeti ki Isten őt a halálos haragból. A harag más, mint az elkeseredés, és erről majd fogok még szólni. Lám, milyen csodálatosan lecsillapítja Isten ezt a feldühödött embert, aki nem fellobban itt, haragja jól megfontolt, jól megrágott, jól megtervezett harag. Ismerjük mi ezt, ha nagyon haragudni akarunk, azt felépítjük. A haragnak is van stratégiája. Ezért mondja Pál apostol, hogy ám haragudjatok rám, de ne vétkezzetek, ne menjen le a nap a ti haragotokkal (Ef 5,26), hanem múljon el, ne aludj el a haragoddal, ne álmodj a haragoddal, ne engedd le a tudatalattidba, hogy aztán a belső késztetéseid megszervezzék. Nos itt van előttünk Jónás, és milyen csodálatos az isteni pedagógia, ahogy kiveszi a haragot a szívéből - és ő enged neki.  Vagy talán éppen azért a kedvencünk Jónás, mert Isten nem engedi, hogy kisajátítsa magának az isteni haragot. Ha ugyanis, mi nem haragudhatunk, akkor Isten haragjával haragszunk - «méltán!» Jónás a kedvencünk, mert Isten olyan szépen elpéldázza rajta a könyörületét. Tudtam, Uram, - kiáltozik Jónás -  hogy nagy irgalmú vagy, könyörületes, bűn miatt is szomorkodó, tudtam már, amikor elküldtél, hogy így lesz ez!! Mi pedig ámulva azt mondjuk: igen! igen! Isten könyörületes!  S milyen szépen megtanítja Isten Jónást is az Ő könyörületére.
Talán azért kedvencünk Jónás, mert spekulálhatunk róla. Hogyan is rendezte oda Isten a nagy halat? Hogy rendezte oda Isten a töklevelet? Hogyan rendezte oda Isten a férget? Hogyan rendezte oda a tikkasztó szelet és a napszúrást? Minden esetben, azt halljuk, mintha Isten apróra kiszámolta volna, hogy oda menjen a nagy hal, amikor Jónást a vízbe dobják, Isten úgy számolta ki, hogy akkor nőjön meg a töklevél, amikor Jónás kiült a domboldalra; úgy számolta ki, hogy aztán oda menjen a féreg, és úgy számolta ki, hogy kanyarodjon arra az a tikkasztó szél. Isten az egészet így szépen, apróra kiszámolta, forgatókönyv-szerűen. Hát ez tetszik nekünk! És nyilván tetszik Babits Mihály szép verse; mi magyarok ezt mindig a szívünkhöz szorítjuk, sok közmondásszerű sort tudunk belőle idézni. A gyerekek meg kedvelik Jónás, mert ismerik Pinokkió kalandjait Dzsepetto papával. Ők is bekerülnek egy nagy hal gyomrába. És tudjuk, hogy ez Jónás könyvének meseszerű újraírása. Akik pedig olvasták Melville regényét, a Moby Dick-et, személyi drámaiságát is láthatják a történetnek. És lehetne sorolni kedves a végtelenségig, miért a kedvencünk Jónás. De leginkább talán azért kedveljük (és ezt nem rábeszélő jelleggel mondom, hanem meggyőződésből), azért kedveljük, mert Jónás Jézus Krisztus előképe. Ezt hallottuk a lekcióban, Megváltónk mondja: ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván, és nem adatik jel neki, csak a Jónás próféta jele, mert miképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninivei férfiak ítéletkor együtt támadnak majd fel a nemzetséggel és kárhoztatják, mivelhogy ők – tudniillik a niniveiek – megtértek Jónás prédikálására, és íme, nagyobb van itt Jónásnál. (Máté 12,39-41)
Nos, nézzük meg, kinél nagyobb Jézus Krisztus! Jónásról tudjuk, hogy szinte a kortársunk.  Egyszer már idéztem a filozófus Karl Jaspers megjegyzését, aki a Krisztus előtti 8. századot tengelykorszaknak nevezte. Bárhova nézünk e korszakban, bárhogy faggatjuk az emberi civilizációk történetét, azt látjuk, hogy sorra sarjadnak fel a nagy Isten-gondolatok, a nagy Isten-keresések; Távol-Keleten, Egyiptomban, Júdeában, Asszíriában, Babilóniában, a görögöknél – mindenféle ekkor indul meg a nagy Isten-keresés (mintha csak ma lenne ez). Jónásnak pályatársa volt Hóseás próféta, Jóél próféta és Ámos próféta is. Többé-kevésbé mindannyian II. Jeroboám király idején működtek. Az ország ekkor már félig-meddig Asszíriának a vazallusa. És ahogy ezt Hóseás, Jóél és Ámos könyveiből kiolvassuk, rettentő bűnök terhelik ezt a kort. Igaz, többé-kevésbé béke van, mert a birodalom rendet tart. Igaz, gazdasági felvirágzás van,  a vazallusok rendben fizetik az adót, működik a kereskedelem, ám, ahogyan Hóseás és Ámos jelzi, kiskirályok támadtak mindenfelé, akik basáskodtak, hatalmaskodtak, zsarnokoskodtak, kiszipolyozták a népet; – és ahogy Ámos próféta mondja, elefántcsont palotákat építettek maguknak. Begyökerezett a társadalmi igazságtalanság, a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek. Mint a mai poszt-szovjet világban, nálunk. Az adatok azt mutatják, hogy a vagyoni különbségek, amelyek már a szocializmus végén kialakultak, nemhogy csökkentek volna, hanem kétszázszorosára nőttek. Aztán megjelentek a hamis kultuszok, sorra nyíltak a szentélyek. Nos, a próféták azt hirdették, hogy mindez az ország romlását hozza magával, baj lesz, ítélet következik.
Ám Jónásnak (aki egyébként Jeroboám király udvari tanácsadója is volt, mint kiderül a Királyok könyvéből (2Kir 14), Jónásnak most nem erre van dolga. Nem a saját népéhez van küldetése, neki Ninivébe kell elmennie, a nagyvárosba, az Asszír Birodalom majdani fővárosába, és ott kell Isten ítéletét meghirdetnie. Oda köti szolgálata. Ott van a sírja is. (Ninivéről, mely ma az iraki Moszul egyik elővárosa, ha nem másból, abból tudunk, hogy az Iszlám Állam nevezetű terrorszervezet  – jó sok nyugati fegyverrel felfegyverkezve – kifosztotta és lerombolta Jónás próféta síremlékét is.) Három csodálkozni valót hoztam még ide erről a mi kedvenc prófétánkról.
1. Azt olvassuk Jónás történetében, hogy három napba tellett Jónásnak, amíg kiimádkozta magát a cet gyomrából. A 2. rész megrendítő, nagyon szép imádságára már utaltam. Ennyibe tellett az ő szabadulása. Azt olvassuk Ninivéről, hogy olyan nagy város volt, hogy három napi járóföld volt az egyik végétől a másikig elérni. Hogy ez meseszerű túlzás-e vagy egyszerűen az elővárosokkal együtt így volt-e, nem tudom; de, mondjuk, ha valaki gyalog indul neki a Normafától a Ferihegyi Repülőtérig, nem fogja túlzásnak tartani a leírást. Ám azt olvassuk, hogy Jónásnak mindössze egy napjába telt Ninivét megtéríteni (Jónás 3,4). Neki három napig kellett Istennél imádkoznia a szabadulásért. Aztán bement Ninivébe, épp csak egynapi járóföldre, kihirdette, hogy még negyven nap és vége Ninivének, – és csak csodálkozhatunk, hogy Ninive megtért. A niniveiek pedig hittek Istenben – ennyit közöl a könyv (Jónás 3,5) – és afféle népi mozgalomként indul bűnbánat, a böjt, a kegyelem-keresés. A királynak a tudomására jut a mozgalom, megretten ő maga is, és ha szabad ezt mondani, csatlakozik a megtérési mozgalomhoz! Nevezhetjük ezt 20. század nyelvén ébredési mozgalomnak is. Cinikusan mondhatnánk azt is, hogy a király jó politikus. Mondás szerint ugyanis, a jó politikus, ha nem tud valamit feltartóztatni, az élére áll! Így tartja a mondás.
De mi inkább csodálkozzunk.  Hogyan van az, hogy Ninivébe, egy istentelen, pogány városba jön egy zsidó próféta, aki elkezd az egek Istene nevében beszélni, és hisznek ennek az Istennek! Még a hajón mondja Jónás a hajósoknak, hogy az egek Istenét féli, aki a tengert és a szárazt teremtette (Jónás 1,9), Előle menekül. A niniveiek azonban nem menekülnek, hanem böjtöt tartanak, zsákruhába ülnek, port szórnak a fejükre, a bűnbánatnak a régi kellékeit mind bemutatják. Ninive megtér! Isten ezt látja, és, szép bibliai kifejezéssel, megbánja, amit Ninive ellen gondolt. Mindezen csak csodálkozhatunk. Óh, bár minden prófétának ilyen sikere lenne! Bár minden megtérésre hívó szó ilyen átütő erejű lenne! Óh, bár megértenénk és Istenhez térnénk, amikor Isten haragja felgyűlt már az emberek bűne ellen, nehogy ez a harag meg a bűn együtt veszedelmet hozzon! Bár ez a mi böjtünk – mert most böjtben vagyunk! – ezt az isteni engesztelést célozná, és nem azt, amivé tettük a 21. században a böjtöt – fogyókúra, fitnessz, méregtelenítés! Vagy, bár igazi méregtelenítés lenne a böjt, s minden bűnt, iszonyatot, minden gonoszt kiirtana magából az ember! Csak csodálkozhatunk. Szinte nincs is a Bibliában próféta, aki ilyen sikerrel hirdette volna Isten szavát. Nos, talán ezért is a kedvencünk Jónás, azért tesszük újra és újra magunk elé, ezért kívánjuk szinte azt, hogy jöjjenek a Jónások! De, halljuk csak Jézus szavát: Jónásnál nagyobb van itt!
2. Másodszor csodálkozni szoktunk azon, hogy Jónás kiszabadult a cet gyomrából. Hogyan, miképpen? A 19. században, amikor a természettudományos ismeretek meggyarapodtak, ez a csodálkozás egyre inkább kételkedésbe változott: nincs is ilyen hal! Persze, tudjuk, nem cethalnak kell az eredeti kifejezést fordítani, az egy téves fordítás, ami megrögződött. A Biblia csak annyit mond: egy nagy hal, egy nagy szörny elnyelte Jónást. De hát a 19. századtól egyre erősebb lett a kételkedés: nem igaz a Biblia, az csak mese, vagy tanmese, metaforikus költemény, hogy Jónást elnyelte egy hal! Aztán persze jöttek az ellenhangok, például az, hogy valahol a Falkland szigeteknél egy bálnavadász, névszerint James Bartley  vízbe esett, eltűnt, a társai azt hitték beleveszett a tengerbe, aztán két nap múlva találtak  egy  elpusztult bálnát, és ott volt a gyomrában és élt! Mások szerint ezt, mai szóval,  fake news volt, csak valami buzgó keresztyén apologéta költötte ki, hogy bizonyítsa, csak úgy volt a történet, ahogy olvassuk. De nem tudom, ezen kell-e nekünk igazán csodálkozni, kedves testvérek! S nem inkább azon-e, még egyszer mondom, hogy ott van a nagy csoda: Ninive megtér?!  Az ugyanis, hogy itt, ezen a bolygón volna olyan szörny, amely elnyel egy embert, aztán három nap múlva kiköpi, és hogy ez hihető, vagy nem hihető, továbbá az, hogy egy ember túléli-e vagy sem, és hogy ez hihető, vagy nem hihető, nos ehhez képest ezerszer is hihetetlenebbnek tűnik, hogy egy város, egy birodalmi város, egy Istent nem ismerő város megtér! Ninive hisz - ez a hihetetlen! Ez a csoda! Ezt magyarázza meg valaki, erre gyűjtsünk érveket, hogyan lehetséges-e ez egyáltalán? És Jónásnál nagyobb van itt! Krisztus - a lehetetlen lehetőség!3. És végül, még egy kérdést szeretnék idehozni: mi ez a féreg, akit az Úr odarendelt, hogy megszúrja a tök szárát és az elszáradjon? Mi ez a féreg? A keresztyén bibliamagyarázó hagyományt folyton gyötri ez a kérdés. Azt olvassuk, utaltam rá, hogy Isten készített egy ütemtervet Jónás megleckéztetésére. Helyes és jó pedagógia ez. Mintha Isten tudná előre, hogy mik lesznek majd Jónás reakciói. Tehát Isten rendelt egy töklevelet, aztán rendelt egy férget és rendelt szikkasztó, forró szelet – így olvassuk a Károliban. Rendelt - ez egy ritka szó, azt jelenti, hogy kiszámol valamit, kiszámolja valaminek az ütemét. Nos, sokféleképpen magyarázzuk, hogy mi ez a féreg, amit (akit) Isten kirendelt. Féreg, megszúrta a tök szárát, az elszárad –, teljesen köznapi történet. Persze, ez a töklevél nem azé a magyar töké, amit mi ismerünk. Emlékszem, gyerekkoromban, szép nyár eleji időben, mikor először hallottam a Jónás történetét, mindjárt kimentem a kertbe és nézegettem a veteményesben a tököt. És próbáltam bebújni alá, aztán mentem édesapámhoz méltatlankodva, hogy ne tessék haragudni, én se férek be a töklevél alá, hogy fért volna be alája Jónás? No, kaptam egy kis simogatást édesapámtól... A héber szó inkább egy ricinusfát jelent, nagy levelei vannak, gyorsan növekszik. Meg van magyarázva.  De mi ez a féreg? Luther – és most ellent kell mondjak egyik kedvenc reformátoromnak – a 22. zsoltár szava alapján úgy magyarázza, hogy az a féreg tulajdonképpen Krisztusnak az előképe. Azt olvassuk a 22. zsoltárban, abban a panaszénekben, amit Jézus a kereszten énekelt («Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?»), a zsoltár 7. versében: «féreg vagyok és nem férfiú.» Luther úgy magyarázta, hogy Krisztus volt ez a féreg, aki megszúrta a töknek a gyökerét, és az elszáradt,  – ekként száradt el a magukat kellető ószövetségiek, a régi zsidók felett a töklevél (a védelem és oltalom) és megszúrta őket a nap. Elég az önhittségből, hogy csak nekik jár a kegyelem, hogy ők az Isten népe! Jónás ócska nacionalista próféta volt, és csak azért ül ki oda, Ninive határába, hogy végig nézze, hogyan fog elpusztulni az ellenség városa, – micsoda öröm ez, dől Moszkva, dől Brüsszel, dől New York, dől minden nagyváros, csak Budapest marad fenn. Így verseli ezt az indulatot Babits a Jónás könyvében:
„Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”
Mintha erről lenne itt szó! Aztán Krisztus megleckézteti azokat, akik így gondolkodnak.  Így volna ez? Ha komolyan vesszük azt, hogy annak a kis féregnek a munkáján túl, annak az eredeti isteni pedagógiának a valóságán túl van itt egy tanítói – régi szóval: anagogikus – üzenete, amely fölnyit és fölemel minket az istenire, akkor más felé kell keresnünk a megoldást. Hadd fedjük meg Luthert, ezt itt rosszul magyarázta. Jóbnál azt olvassuk, hogy folytonos panaszt fogalmaz meg Isten ellen, Aki őt, a szent életűt igazságtalanul sújtja. Jób panaszkodik a barátainak, és hangot ad felháborodásának.. Haragszik. Igen, Jób is haragszik az őt ért sérelem miatt. Egyik barátja, Bildád ezt mondja neki: ne panaszkodj! Ugyan miért panaszkodsz, miért vádolod Istent?! A teremtő előtt a csillagok sem tökéletesek, ő fogyatkozást talál a ragyogó napkeltében is, angyalai sem tökéletesek Őelőtte, akkor mennyivel kevésbé a halandó, aki féreg (Jób 25,6). Ézsaiás próféta pedig így vigasztalja az övéit, a férgecske Izraelt, és a maroknyi Júdát (Ézs 41,14), amikor arról beszél, hogy rázúdul majd a babiloni birodalom Jeruzsálemre, megsemmisíti, eltapossa, fogságba viszi, -  de, mondja Ézsaiás próféta: ez csak emberi dolog, és amit az ember véghezvisz, az úgy megsemmisül, ahogyan a moly megeszi a ruhát, vagy ahogy a féreg megemészti azt, ami elé kerül. Isten igazsága marad meg örökké! (Ézs 55,8) A féreg a múlandóságot, a kicsinységet jelenti, azt, ami nem számít, ami jelentéktelen, vagy ami a megsemmisülésbe visz bennünket. Ezért hát én inkább Jónásra magyarázom. Jónás a féreg!
Hogy is van a történet? Neki három nap és három éjjel kellett a cethal gyomrában esedeznie, bűnbánó imádságot tartania  - éspedig úgy, ahogy az ember van a maga teljes valójában, minden mellébeszélés, füllentgetés nélkül – Isten előtt. (Bizony, tudunk ám az imádságban is füllenteni, nem is kicsiket!) Nos, Jónásnak ez három napba telik. Az viszont csak egy napjába telik, és egy szavába kerül, hogy Ninive megtérjen. Csakhogy ő nem ezzel a saját szándékkal ment oda, ha már oda kellett mennie. Isten megadott céllal küldte-kényszerítette, s ha már menni kellett, beleteszi Jónás a magáét ebbe az isteni tervbe. (Ugye, ez is ismerős?) Ő volt az a féreg, aki megszúrta a ninivei tök gyökerét és várta, hogy elszárad, várta, hogy Ninivére tűz hullik, várta, hogy Ninive napszúrást kap, várta, hogy rossz dolga lesz Ninivének. Mert hirtelen jött védelem, ami odaterpeszkedett Ninive feje fölé, maga a birodalom, a hatalom, az emberi megszerkesztettség, a nagyváros, a civilizáció... – nahát, csak jön egy próféta, megszúrja a gyökerét, és oda van! Legyünk őszinték, ezért szoktuk mi szeretni a prófétákat! Ők a leleplezők, az igazmondók, akik eloszlatják az emberi illúziókat, akiknek a szava, az igazlátása kivisz bennünket abból kényelmességből, ahogy berendeztük magunknak a világot. Hát Jónás is próféta, nem!? Ő a féreg -, az illúzió-oszlató! És most Isten magán Jónáson példázza el, hogy mi lett volna, ha úgy lett volna, ahogy Jónás akarta, tudniillik, hogy miután kihirdette az ítéletet, miután megszúrta a féreg Ninive töklevelének a gyökerét, elszárad minden, és Jónásunk dörzsölheti a markát, sikeres volt a művelet...?
Ha így történt volna, és Jónás szerint így is kellett volna történnie, akkor most miért háborodik fel azon, hogy éppen ez esett meg azzal az egyszerű kis tökkel? Szándéka szerint (sőt, sajátos prófétai hivatás-értelmezése szerint) az ő szavának pontosan ugyanazt kellett volna elérnie Ninivén, mint amit az a féreg tett a tök gyökerével. Megszúrta a féreg a tök gyökerét. Ez itt egy terminus technicus az Ószövetségben, és így fordítjuk: a féreg megszúrta a tök gyökerét. De úgy is lehetne fordítani, hogy: megütötte. Ézsaiás prófétánál ezt olvassuk: «ezért gerjedt fel az Úr haragja népe ellen, felemelte rá kezét és megüti, hogy a hegyek megrendülnek, és holttestük szemétként fekszik az utcán, mindezekkel haragja el nem múlt és keze még felemelve van.» (Ézsaiás 5,25) Isten haragjáról már beszéltünk. Jónáséról is. Méltán haragszol hát, Jónás? - kérdezi az Úr. Jónás itt a végén már csak magáért haragszik, igen. De éppen itt értjük meg, hogy azért ment Ninivébe, hogy Isten haragját kihirdesse, hogy megüsse Ninivét Isten szavával, hogy megszúrja, ahogyan a féreg megütötte, megrágta a tök gyökerét és az elszáradt. De Isten megszánja Ninivét! Ha majd egyszer a sorozat végén odajutok, hogy összeszerkesztem ezeket az igehirdetéseket és egy címet adjak nekik, akkor ez lesz a címe: De! De Isten megszánta Ninivét. És most Jónáson példázza el ezt: Jónás, ha te sajnálod a tököt, ha szánod ezt az egyszerű kis növényt, akkor én miért ne szánjam, miért ne sajnáljam, miért ne törődjek Ninivével? Ha neked gondod volt azzal a tökkel, belekalkuláltad az életedbe, sőt éppen az árnyékot adó töklevél derített fel, ha te ezt szánod, és bele akarsz halni a veszteségbe és a dühbe, és mindezt számon kéred rajtam, akkor én miért ne szánjam, miért ne sajnáljam, Ninivét, miért ne törődjek vele? Lám, megtértek, megváltoztak, hozzám fordultak, elhagyták bűnös útjukat!
Jónás története mintha abban az újszövetségi példázatban visszhangozna, amit Jézus a szőlőmunkásokról mond. Akik korán reggel kezdték a munkát, és egész nap dolgoztak,  és állták a nap hevét és hőségét, döbbenten látják, hogy akik az utolsó órában jöttek dolgozni, munka végeztén ugyanannyit kapnak, mint ők. Rögtön szakszervezetet alakítanak és tiltakoznak. És akkor azt mondja a gazda, mintegy Istent megszemélyesítve, avagy a te szemed – mondja a tiltakozó szőlőmunkásnak – azért gonosz, mert én jó vagyok? (Máté 20,15) Jónás, azért haragszol, mert Isten megkönyörült? Jónás, azért vagy felháborodva, mert Isten megengesztelődött? S ha abból indultunk ki, hogy milyen nagy csoda, igazán csodálnivaló, hogy a nagyváros megtért egy prófétai szóra, akkor már csak egy utolsó kérdés marad, de ezt zárjuk a szívünkbe, gondolkodjunk rajta és keressük rá a választ Istennél: hát akkor mi mit mondunk, ha Jónásnál nagyobb van itt? Mert Jónásnál nagyobb van itt!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán kockáztatok és nem növelem senki figyelmét, ha azt mondom, hogy a Hóseás próféta könyvéből olvasott szakasz voltaképpen egy botránykönyvből való. Nem kapja fel a fejét erre senki. Csömörünk van a botrányokból. Igen, mostanság így szokták a könyveket is kelletni a piacon: botránykönyv! -  na talán, majd kapkodnak utána, vajon mi az a botrány, mi az a leleplezés, mi az az ügy, mi az a csúnya dolog, amiről az a könyv szól?! De Hóseás próféta könyve valóban botránykönyvként kezdődik! Igen, ahhoz, hogy a 11. részből felolvasott gyönyörű igéket és annak a legmélyéről kizengő isteni üzenetet – Isten vagyok én és nem ember! –  a megváltás isteni indítékát igazán megértsük, ahhoz most Isten e prófétája által egy egészen különös kaput nyit nekünk. Nehéz rajta belépni, de ha belépünk, világosabban, mélyebben fogjuk érteni az isteni üzenetet.
A könyv részben magáról a prófétáról szól. Sok prófétai könyvében magáról a prófétáról szinte nem tudunk meg semmit, csak a nevét és honnan származott, és aztán zuhognak is az isteni üzenetek, a súlyos szavak. Hóseásról azonban többet is megtudunk, származását, szolgálata idejét - és még mást is.  Még annyit toldok hozzá, hogy a zsidó hagyomány szerint Észak-Izraelben, Száfetben, van eltemetve; a régi Izraelben ez volt a legmagasabban helyen épített város, a Jezréel völgyéből mindenhonnan lehetett látni; a keresztyén hagyomány szerint pedig Jézus erről a városról mondta, hogy nem rejtethetik el a hegyen épített város. Hóseásnak leginkább az volt a prófétai sorsa, hogy messzebb lásson kortársainál, perspektívákat mutasson meg, és ez valóban ki is tűnik a próféta könyvében, de nem magától értetődő egyszerűséggel. A könyv megnevezi azt a kort, amikor Isten elhívását kapta a próféta, és ha hozzáolvassuk itt a királyok neveihez Királyok könyvének feljegyzéseit, azt látjuk, hogy ez egy hullámzó korszak volt. Korábban és később a királyok akár 35-40 évig is uralkodtak, egy emberöltőt is kitöltöttek. Itt azonban dinasztiák váltakoztak gyors ütemben. Nem is hullámzó, inkább zűrzavaros korszak ez. Közben kezdett újra felemelkedni az Asszír birodalom, éppen Hóseás korában, újra próbálgatta erejét vagy a szárnyát a szárnyas oroszlán. A másik birodalom, Egyiptom pedig fokozatosan gyengült.  Így aztán északon Izrael, délen pedig Júdea folyton a két nagy birodalom ütközésében próbáltak lavírozgatni, és valahogy a palánkon fönnmaradni. Ugyanakkor a próféta idejében még többé-kevésbé, úgymond, világbéke volt, és a kis ország, a zűrzavarok és a politikai nehézségek ellenére, legalábbis, gazdasági virágzást élt meg.
Korábban már utaltam rá, hogy a régészeti leletek tanúsága szerint, Izrael, az északi ország nagy kereskedelmi központokat épített, fejlesztették a hadsereget, próbálták vissza szerezni a testvérviszály miatt elveszített területeket, nőtt a tekintély, a befolyás, a gazdagság. Hóseás próféta kortársa, Ámos – róla is lesz szó – amikor feddőzik a népével, többek között azt mondja: jaj nektek, akik elefántcsontból rakott palotákban laktok...(Ámos 3,15) Nos, az elefántcsonthoz kellett némi gazdagság, az bizony nem olasz csempe volt fél áron vásárolva, az elefántcsont státusz-szimbólum volt. Gazdag volt a nép, virágzott minden. S bár nem voltak jók az előjelek a világpolitikában, ők csak virultak.
Hóseást pedig, ahogy egy megjegyzéséből kiderül, bolond prófétának tartották (9,7). Pontosabban: eszelősnek. Ugyan, ilyen szép és békés időben, amikor megy fölfelé a tőzsdei index, amikor igen jól ki lehet helyezni a pénzeket vállalkozásokba, amikor nagy politikai csend van, és nincsenek összeütközések, nagy háborúk, nem készülnek bevezetni a hadigazdaságot, amikor virágzik minden, ugyan, miért kell ennek a prófétának mindenféle rettenetes dolgokkal, ítélettel fenyegetőznie, Isten népét hűtlenséggel vádolnia, elpártolást emlegetnie, a régi szövetség megszegését felrónia? Hát bolond ez?! Bizony, bolond, eszelős - ezt mondták róla. Amikor Dávid Saul elől menekült, kifutott az országból és Ákhishoz, Gáth királyához jutott, a király pedig felismerte őt és azt gondolta, átadja Saulnak, ekkor Dávid eszelősnek tettette magát, így elengedték. Hóseás is efféle eszelős, beszámíthatatlan, Hóseás az őrült próféta. Miért kell megzavarnia ezt a nagy békességet?
De azért is bolond ez a próféta, és ezért említettem, hogy botránykönyvből olvastam fel egy részletet, mert elfogadhatatlan dolgot tesz a maga életében. Olyat olvasunk a prófétáknál, például Jeremiásnál, hogy ki kell mennie a városba, nyakában egy vasjárommal (Jer 28). Ez egyfajta performansz volt, annak jelzésére, hogy mi vár Isten népére, hogy ha nem adják meg magukat az ellenségnek, – akkor bizony vas igát fognak rájuk tenni. Egy más esetben arról hallunk, hogy Ezékiel prófétának ki kell menni a térre, le kell vágni a szakállát, három részre kell elosztania a szakállszőrt, az egyiket meg kell gyújtani, el kell égetni, a másikat apróra vágnia, a harmadikat a szélbe szórnia, s ha kérdezik tőle, hogy mi akar ez lenni,  így ábrázolja a nagy pusztulást (Ezék 5). Még olyat olvasunk, hogy Isten elviccel – bocsánat a szóért! – Jónással, aki Hóseás próféta kortársa volt. Neki éppen az asszír birodalom fővárosába, Ninivébe volt küldetése, el is mondta mi vár rájuk, Jónás meg kiült nézni, az ítélet bekövetkeztét. Talált hozzá jó helyet is. Beült egy nagyra nőtt a töklevél alá. Aztán elszáradt a töklevél, Jónás napszúrást kapott és dühöngött. Isten pedig elpéldálózott neki az esettel, hogy mit jelent a könyörület. Nos, a prófétáknak sokszor kellett efféle aktusokat, szimbolikus cselekedeteket bemutatniuk. Hóseás esetében azonban csak egyről hallunk, így kezdődik a könyve: Isten megparancsolta a prófétának: menj el és végy feleségül egy prostituáltat. Egy prostituáltat – mondjuk ki. Vannak szemérmes Biblia-fordítók, akik így adják vissza: parázna asszonyt, vagy: paráznát, vagy: kultuszi paráznát. De ez a nő, név szerint Gómer, prostituált. Kiderül ez abból is, ahogy olvassuk tovább a történetet, hogy Gómer később elhagyta Hóseást és elszegődött szerelem-bérért másokhoz, akik majd gabonát, olajat, ruhát, ékszert, megélhetést biztosítanak neki. Prostituált, aki kiárusítja önmagát. S lám, Isten most azt parancsolja a prófétának: menj el, és végy feleségül egy prostituáltat. Lám, a szent ember! Én tudom, hogy a 21. századra átalakultak a társadalom szerkezetei, és mi, egyszerű emberek kötöttünk a mindenható társadalommal egy civilizációs alkut. Tudom, hogy ennek az alkunak az a lényege, hogy mi megteszünk mindent, amit tennünk kell, termelünk a munkában, biztosítjuk a társadalom fennmaradását, a társadalom pedig gondoskodik a kenyerünkről, az iskolánkról, kórházunkról, mindenről.  S tudom, hogy az alkuhoz az is hozzátartozik, hogy a privát szféránkban azt csinálunk, amit akarunk. Ha én behúzom magam mögött otthon az ajtót, ott már senkinek semmi köze a dolgaimhoz. Ott aztán szabad... Csakhogy aztán látjuk, mégsincs ez így, mert az ember szeretné törvénybe is hozatni ezeket a privát szabadságait,  mindazt, amit magának a privát szférában megenged, mert törvény nélkül nem tud szabad lenni – és jön is egyik bolondság a másik után.
Mindazáltal Hóseás próféta idejében ez nem így volt. Házasságot kötni köznyilvános esemény és közösségi ügy volt. Most pedig Isten azt mondja a prófétának, hogy menj, és vegyél feleségül egy prostituáltat. Hóseás megteszi. Eszelős - tudjuk. De, folytatódik, amiért Hóseást valójában őrültnek tartották. Mert arra is parancsot kap Istentől, hogy a születendő gyermekeket különös névvel lássa el. Hóseás neve azt jelenti, hogy szabadítás (Istennél van a szabadítás), ez egy szép név, istenhordozó név. De neki így kell elnevezni az első fiút, hogy: Jezréel, – ez az a völgy, amire rá lehet látni Száfetből. De meg is indokolja Isten a nevet. A Jezréel-i síkon fog majd bosszút állni Jéhún, aki kiirtotta Akháb családját (Hós 1,4-5). Aztán, amikor születik egy lányuk, neki ezt a nevet kell adnia: Lóruhámá – nincs irgalom: kegyvesztett (Hós 1,6-7). Hát ki ad a gyermekének ilyen nevet, testvérek? És a harmadik gyermek, aki fiú, ezt a nevet kapja: Lóámi, héberül: nem népem (Hós 1,8-10). Hát ki ad a gyerekének ilyen nevet, hogy nem gyerekem, nem az enyém, fattyú, nincs irgalom, kegyveszett, Jezréel, bosszúállás völgye? Ha belelapozunk a magyar névtárba, nem találunk ilyen nevet, pedig van benne pár ezer. Bolond ez a Hóseás. És még nincs vége. A próféta a saját élete történetét veszi a példázatnak és ennek alapján mondja el, hogyan bánt Istennel az Ő népe. Hogyan is? Isten feleségül vette, mert beleszeretett, és magához emelte. De népe eljár ide-oda, szerelem-bérért paráználkodik, szövetséget köt azzal, akivel nem szabadna, idegen kultuszok után fut. Megrendítő leírásokat használ a próféta: Isten perbe száll népével, mert nincs igazság, a bírók csalárd ítéleteket hoznak, nincsen hűség, vagyis nincs megbízhatóság, az adott szó nem ér semmit, mindenki mindenkit becsap, nem ismerik Istent az országban, esküdöznek, hazudoznak, ölnek, lopnak, paráználkodnak, betörnek, vérontás vérontást ér. Ha papokra ránézek – mondja Hóseás próféta – förtelmes alakokat látok, akik az irgalmasságra, isteni kegyelemre, feloldozásokra várókat meglopják; ha a királyokra nézek, azok pedig olyanok, mint a forgács a vízen (Hós 10,7), ide-oda csapkodja a víz, hol fenn van, hol elmerül, hol látszik, hol nincs. Ne te perelj velem – üzen Hóseáson keresztül népének Isten – én perlek veled (Hós 4,4). Ha velem akarsz perelni, akkor anyáddal perelj (Hós 2,1), anyáddal, aki házasságtörő lett, anyáddal, aki elment és prostituáltként árusítja magát ezért, azért, amazért.
Önmagában is megrendítő ez a történet, és mondhatnánk, sajnos, nem egyszer történt ez meg az idők során. És megfordítva is, gyorsan hozzáteszem, hogy senki ne érezze, hogy Hóseás próféta valami nagy macsó lett volna, –  a férfi is otthagyja a feleségét, mert vannak férfi prostituáltak is, akik áruba bocsátják magukat ezért, azért, amazért. Ez az egész: botrány. Felbomlik az erkölcsi rend, és ha az erkölcsi világrend felbomlik, azt pontosan ugyanolyan nehezen viseljük el, mint amikor betegséget kell elhordozni, és nem találjuk a módját annak, hogyan hordozzuk el a betegséget? Hogyan szenvedjünk? Igen, ahhoz is Isten segítsége kellene. És amikor felbomlik az erkölcsi rend, az ugyanolyan, mint amikor nem találunk világmagyarázó elvet az életünk értelmére, és úgy érezzük, hogy nincs univerzum,  hanem a káoszba zuhantunk, és elveszünk. Mindazáltal...
Mindazáltal, igazában nem ez a botrány, hanem inkább az, hogy a próféta mindezek után parancsot kap Istentől, hogy vásárolja vissza a feleségét: «szeresd csak tovább az asszonyt, aki más szeretője és házasságtörő.« (Hós 3,1) És leírja a próféta, hogy elment és 15 ezüstért és másfél véka árpáért visszavásárolta feleségét. Kiváltotta, megváltotta – mert szereti. Nem a hűtlenség a botrány ebben a könyvben, nem az a botrány, hogy a prófétának eszelősségbe eső módon kell a gyermekeit elneveznie, nem az a botrány, hogy egyáltalán – pestiesen mondom – leállt ezzel a nővel, hanem az, hogy visszaváltja. Kiváltja és visszafogadja abból a helyzetből, amibe belevitte magát.  Fizet érte, hogy újra otthon legyen és vele legyen.
Nos, ezzel példálózik a próféta a végtelenségig, miközben folyton elmondja az ítéletét. Ezt mondja a saját népéről, amikor Asszíria emelkedni kezd, amikor már vascsizmák dübörögnek ott fönn északon, Samária földjén: akkor majd futkosol a szeretőid után, és nem fogod őket megtalálni (Hós 2,9). Egy nemzedékkel később Ezékiel próféta írja majd le egészen részletesen, hogy mit jelent az, hogy akiben hitt Isten népe, akiről azt gondolta, hogy majd segíteni fog, akiről azt tartja, hogy szövetségese, és majd mellé áll, az nincs sehol a veszedelem idején - sőt, az maga lesz ellensége, és a pusztító. Még személyes élményünk is lehet ez. Éltetek át ilyen helyzetet, kedves testvérek? Hol a barátom, aki megígérte, hogy segíteni fog nekem?! Hol az az ember, akivel összekacsintottam, mert, úgymond, mi félszavakból is értjük egymást, húzzon ki most a bajból! – és nincs sehol! Futkosol majd szeretőid után és nem találod őket. Aztán ilyeneket mond a próféta – ezek közmondásokká lettek –, Izrael szelet vet és vihart arat (Hós 8,1). Azt mondja Izraelre, hogy olyan, mint a félig fűtött kemence (Hós 7,4), vagy inkább, mint az a pék, aki jól befűt a kemencébe, holott még meg sincs gyúrva a kenyér, még meg sem kelt a tészta, de már túlfűti a kemencét. Már túlfűtötte magát, mert annyira vágyakozik más után, annyira nem ismeri az Isten útjait, annyira önhitt és önmagának élő. Csapongó, bolond galambnak nevezi saját népét és azt mondja: majd jön a sas, majd jön Asszíria - ki fog itt győzni? (Hós 8,1)
De aztán az igazi botrány - az irgalmasság szava, az, amit felolvastam a 11. részből. Ezt még a 10. részben ezek a szavak előzik meg: kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól, –  hol van a tövised, halál, hol a fullánkod, holtak hazája? Ismerjük ezeket a szavakat. Pál apostol idézi a Korinthusi levélben (1Kor 15). Valami olyasmiről beszél már most a próféta Isten szeretetét bemutatva, ami síron és halálon is túltekint. Halál, hol a fullánkod, pokol, hol a diadalmad? Kihozom őket a halál hazájából. Aztán a 11. részben egy szép vallomást hallunk az irgalomról.
Nos, ez az igazi botrány. Isten szeretete a botrány. Nem véletlenül mondja Pál apostol a korinthusiaknak, hogy amikor közéjük ment, föltette, hogy nem akar közöttük másról hallani, csak Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről; nem akar másról szólni, csak a váltságdíjról, - a szabadság áráról, a könyörület áldozatáról, arról, hogy Isten tovább szereti hűtlen gyermekeit. Ahogy Hóseás tizenöt ezüstért meg másfél véka árpáért visszaváltotta a feleségét, mert szerette, úgy vált meg bennünket Isten a Jézus Krisztus vére árán. És azt mondja az apostol: ám ez botrány, ám ez bolondság, – ilyet csak az eszelős próféta hirdet, és ilyet csak a bolond Isten ígér. Ez a botrány.
Éspedig azért botrány ez, mert amikor teljesül a próféta ítélete, és kiderült, hogy elfelejtettük Istent, akkor az is nyilvánvalóvá lesz, hogy éppen azt felejtettük el (ahogyan a régi nép is elfelejtette), hogy mi az, amit Isten megígért Ábrahámon keresztül az eljövendő népnek. Azt ígérte, hogy megsokasítja őket! Vagyis megtartja őket. Vagyis áldássá teszi őket. Vagy elfelejtjük, hogy mi történt a pusztában, amikor Isten az Ő népét a rabság után a szabadság felé vezette. Elfelejtjük, hogyan hordozta.  Milyen szépen emlékeztet itt Hóseás: megszerettem, amikor Egyiptomból kihívtam, és én magam tanítottam járni –, ahogy egy édesapa büszkén elmondja, hogy én tanítottam meg a gyerekemet járni; és úgy szerettem, hogy arcom elé emeltem és a kezemből evett... Isten népe elfelejtette ezt. És elfelejtették a Bírák korát, amikor Isten csodálatosan őrizte és szabadította népét.  Isten nélkül vannak –  és keresik a szeretőket szerelem-bérért. Ide futnak, oda futnak, ide szegődnek, oda szegődnek, ebbe kapnak, abba kapnak.
Csak olyan ez, amit egy tudósnál olvastam, aki a mi korunkat így jellemzi: olyan lett a modern ember, mint az a színházrendező, aki Shakespeare nagy színdarabját, a Hamletet Hamlet nélkül akarná a színpadra állítani. Úgy akarunk erkölcsösek lenni, úgy akarunk rendezett világban élni, úgy akarunk univerzumot megmagyarázó elveket összefoglalni és úgy akarunk a szenvedésnek és a halálnak a kérdésére is válaszokat találni, hogy a főszereplőt kihagyjuk a történetből. Nem ismerik Istent, nem ismernek engem – panaszkodik az Úr. Pedig, ahogy mondja a 10. részben: hűségre, igazságosságra, méltányosságra, irgalmasságra kötöttem velük szövetséget,  – és hitben kötöttem velük. Vagyis ennek a szövetségnek maga Isten a megbízható alapja. Hát akkor nincs irgalom! Emlékszünk, Így hívják Hóseás egyik gyermekét. De halljuk az újszövetségből a visszhangot: megirgalmazok. Nem népem, – ez a próféta másik gyermekének neve. Én népem vagytok! – mondja a könyörülő Isten. Erről szól ez a szép vallomás: mert Isten: Isten, és nem ember.
De ahhoz, hogy ez igazán a miénk legyen, és boldog hitünk legyen benne, és megalapozza az egész életünket, ahhoz bele kell rázkódnunk ebbe a botrányba, fenn kell akadjunk ezen a botrányos tényen, hogy Isten az, aki kivált bennünket. Isten az, aki eljön értünk, Isten az, aki annak ellenére is szeret bennünket, hogy mi hűtlenek voltunk, házasságtörők voltunk, csalók voltunk, irgalmatlanok voltunk, nem igazság szerint éltünk és nem az Ő hűségére, megbízhatóságára alapoztuk az életünket, hanem önmagunkra.
Egy fájdalmas sorsú, ám boldog ember áll előttünk Hóseás próféta személyében, aki a saját, sok ponton botrányos, megmagyarázhatatlan, fölfoghatatlan életével, mégis az ő szeretetével, feleségéhez való hűségével, a megbocsátásnak, a visszafogadásnak, az új kezdetnek a készségével még csak megsejtet vagy megcsillant valamit Isten irgalmasságából. Amit aztán majd igazán és teljesen Jézus Krisztusban látunk. Sokféle módon és sokféleképpen szólott az Isten az atyáknak a próféták által - Hóseás által is. Most pedig, ez utóbbi időben szólott nekünk, örök érvényűen, az Ő Fia, Jézus Krisztus által - betöltve azt is, amit Hóseás által jövendölt. Legyen Neki dicsőség.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Eddig két próféta állt előttünk; először Mikeás próféta (akiről még néhány szót szólok), a legutóbb pedig Jeremiás próféta. Mind a két esetben különös tünemény állt előttünk. Mert bár a próféták (így Mikeás és Jeremiás is) Isten felséges üzenetét hirdetik, voltaképpen Isten szájai ők, sőt, nemcsak tolmácsok, hanem szívet és életet megédesítő, fölemelő, vigasztaló, megbátorító, útmutató üzenetet közölnek, mégis szinte kivétel nélkül mind magános alakok. Többnyire magukra maradtak, nem fogadják el tőlük az üzenetet, beverik a szájukat, bölcsességüket, tanácsukat megvetik. Igen, mondottam: próféta az, akinek majd utóbb igaza lesz. Mégis, úgy érezzük, hogy ha meg kellene határoznunk, hogy kik voltak a próféták, akkor (talán leginkább talán a romantika hatására) magános alakokat kezdünk keresni. Ha most ki kéne mennünk a Böszörményi útra, hogy keressünk egy prófétát, nyilván nem csoportban álló embereket keresnénk, hanem valami magányos, lehajtott fejű alak után néznénk, mondván, talán az próféta! De ezek külső jegyek, és még csak a próféták magánosságának okára sem adnak feleletet.
Hadd olvassak fel a Zsidókhoz írt levél 11. részéből egy rövid szakaszt. Mai prófétánk, Illés alakjának megértéséhez fontos lesz, hogy látnunk, miért mondotta ilyen bátran a Zsidókhoz írt levél eleje, hogy sok rendben, sok alkalommal szólott Isten hajdan az atyáknak a próféták által, most pedig nekünk, az utolsó időkben teljesen, egészen, mindent betöltve Jézus Krisztus által szólt. A levél 11. részéről azt tartjuk, hogy a hit hőseiről szól. Itt olvasunk Ábelről, Ábrahámról, Mózesről, és az ószövetség sok más nagy alakjáról.  Aztán így kerekíti be a levélíró a szavait: «mit mondjak még, hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról.” A prófétákról! „Akik hit által országokat győztek le, igazságokat cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, megoldották a tűz erejét, megmenekedtek a kard élétől, felerősödtek betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait, asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat, mások kínpadra vonattak visszautasítva a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesedjenek. Mások pedig megcsúfoltatások és megostorozások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is, megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, ketté fűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ. Bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és földnek hasadékaiban. És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet, mivel Isten mifelőlünk valami jobbról gondoskodott, hogy nálunk nélkül ők tökéletességre ne jussanak.”
Ahogy olvastam ezeket a sorokat, mindjárt Illés próféta alakja is elénk került. Épp olyan hirtelen, mint a Királyok könyvében. Ott is egyszer csak elénk lép Illés - minden különösebb bevezetés nélkül. Akháb korában vagyunk. Róla már hallottunk, Mikeás próféta is abban az időben működött. Most egyszer csak előlép Illés, és harcot indít a hamis kultusz ellen. Tudjuk, Akháb király Föníciából hozott magának feleséget, Jézábel személyében. Ez egy diplomáciai házasság volt, és azzal járt együtt, hogy Jézábel hozta az idegen vallást is, hozta a Baál-prófétákat, az Asera-prófétákat, Izrael igaz prófétáit pedig fegyverrel kipusztította. Ez ellen lép föl Illés próféta, majd később Elizeus próféta, sőt egy egész prófétai-tanítványi kör. Őket nevezték próféta-fiaknak.
Ma nem lehet Illés egész történetét elmondani, csak rövid címeket sorolok: egy menekülése idején hollók táplálták; ismerjük a történetét, hogyan fogadta be őt Sareptában egy özvegyasszony, hogyan történt ott, hogy az özvegyasszony vékájából sohasem fogyott el a liszt és a korsóból sohasem fogyott ki az olaj; az ő fiát hozta vissza a próféta a halálból az életre; Illés szembe szegült Akháb királlyal és Jézábellel is, akik egy konstruált perben felségárulással, istengyalázással megvádolták Nábótot, hogy elragadják tőle kis szőlőbirtokát; de királyt is koronázott Illés, dinasztiák sorsa van a kezében, majd tüzes szekéren elragadtatik az égből. Illés volt az, aki az égből le tudta hozni a tűzet, aztán esőt is.  Ő az egyik legtitokzatosabb, legkülönösebb prófétai alak: királycsináló, esőcsináló, tűzcsináló, jövőbe látó, aki egy tenyérnyi felhőből meg tudja mondani, azt, ami még távol volt.
Ő a próféta, akiről azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy barlangokban és a föld hasadékaiban bujdosott. Ő az a próféta az, akiről azt mondja, hogy általa asszonyok visszanyerték feltámadás útján gyermekeiket. És ő az a próféta is, aki magános alakként áll előttünk. De most egy új fogalmat is be kell iktatnunk, mert éppen itt, a Királyok könyvében hallunk egy kifejezést, amit korábban csak egyszer-kétszer olvashattunk az ószövetségben. A kifejezés így hangzik, hogy: az Isten embere. Ez talán eredetileg csak egy udvariassági kifejezés lehetett, erre van is egy történet, amikor Ábrahám elküldi szolgáját, hogy Izsáknak asszonyt szerezzenek, neki mondja Rebeka a találkozásukkor: gyere be hozzánk, Istennek áldott embere (1Mózes 24,30) Mindazáltal, a kifejezésnek többnyire kizárólagos értelme van: a prófétát jelenti. Először és meghatározó módon Mózesről halljuk ezt. Mózes ötödik könyvében, amikor Mózesnek végképp szembesülnie azzal, hogy ő már nem mehet be az ígéret földjére (ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja Mózesről: csak távolról üdvözölte az eljövendőket), Mózes áldást mond. Ezt olvassuk Mózes V. könyvének 31. részében: ezek pedig Mózesnek, az Isten emberének áldó szavai. Mózes: Isten embere, próféta. Aztán a Sámuel könyvében, majd itt, a Királyok könyvében újra felbukkan ez a kifejezés. A prófétákat nevezték látónak is, és jövendőmondónak is, sőt, tanúsítónak is, az Úr szolgájának is. De ennek is nagyon mély értelme van itt. Egyszóval, egyszer csak föllép Illés, az Isten embere. Például akkor is, amikor Akháb királyt meginti a szörnyű bűntette miatt. A király és a felesége kifőzték, hogyan kell egy kisembert félretenni és hogyan kell a királyi birtokot nagyobbítani. Amikor Illés belép Akháb király elé, a király megrökönyödve mondja neki: megint idejöttél hozzám, Isten embere, hogy zaklass engem!! Nos, eszerint ez afféle zaklató tisztség. Isten embere az, aki beleszól a dolgokba. Isten embere az, aki nem hagyja, hogy annyiban maradjanak a dolgok, de nem azért, mint ő olyan fennkölt és roppant nagy igazságérzete volna; hanem azért, mert Isten küldi.
Éppen ide esik az a történet is, amelynek egy részét felolvastam. Itt egy nagy harc kellős közepén vagyunk.  Idegen királyné érkezett Izraelbe; és ő, Jézábel hozta a maga papságát és prófétáit, jöttek a megmondó emberei. Az igaz prófétákat, a régi szövetségi törvény magyarázóit pedig kardélre hányatta, elűzte. Amikor Illés - az üldözés idején –a Kedrón patak völgyében bujkált, hollók táplálták. Aztán egy több éves aszály idején, amely óriási válságot okozott, Illés meggyőzte a királyt, hogy tartsanak istenítéletet. Jól ismerjük a történetet. A Kármel hegyén, Samária és Fönícia határán, oltárokat építettek. Ezeket a Jézábel prófétái és papjai körbe táncoltak és mindenféle rítussal tüzet kértek az égből, hogy meggyulladjon az oltárra készített áldozatuk. Nem történt semmi. Ekkor Illés az általa rakott oltárt még vízzel le is öntette, hogy még nehezebbé tegye a dolgot, majd imádkozott, hogy gyulladjon meg az oltár. Voltaképpen a saját nevét imádkozza Illés – héberül így hangzik: Élijáhu –, mely azt jelenti, hogy az Úr az én Istenem. Így imádkozott: Uram, mutasd meg, hogy Te vagy az Isten, hogy visszatérjen a nép tehozzád, hogy visszatérjen a király tehozzád, hogy helyre álljon a szövetség rendje. Igen, vannak ilyen történelmi pillanatok, amikor megrendítő csodának kell történnie, égzengésnek, villámlásnak, viharnak, fölrengésnek, meg kell mozdulnia égnek és földnek, hogy észhez térjen az ember és visszatérjen az Úrhoz, az igaz Istenhez.
Illés imádsága nyomán meggyulladt az oltár, az istenítéletnek tanúi pedig ujjongva felkiáltanak: az Úr az Isten, az Úr az Isten! Aztán Illés parancsára a Baál prófétákat lemészárolják. De hiába  a győzelem (vagy éppen azért), Jézábel megüzeni Illésnek, hogy bosszút áll rajta. Illés menekül. Először Beersebába megy. Ha valaki maga elé képzeli a térképet, ez olyan, mintha Salgótarjánból lement volna Bajára, az ország északi részéről lemenekül a déli részbe, félrehúzódik, a szolgáját is elküldi, egyedül marad és meg akar halni. Ehhez sok szép magyarázatot fűztek már a magyarázók, és mindegyik mély emberi tapasztalatokon alapszik: hogy van az, hogy amikor valaki a siker csúcsára ér, nyomban mélybe zuhan, vagy éppen akkor omlik össze, amikor eléri a célját, vagy jönne a folytatás. Lám, Akháb király mégsem újítja meg Istennel a szövetséget, még mindig Jézábel foglya, a pogány asszony uralkodik rajta, csak félig sikerült az áttörés. És lám,  most önmaga ellen fordítja a haragot a próféta. Mások szerint itt egyfajta öngyilkossági késztetése támadt Illés prófétának. Én most nem akarok ezekbe belemélyedni, csak egy szellemes magyarázatot hadd idézzek még.
Illés tehát leült egy fenyőfa alá, búsongott, és egy betanult szöveget ismételget, mintegy mantraként mondja: nagy az én búsulásom a seregek Ura miatt, mert a Te néped megszegte a szövetséget, oltáraidat lerombolták, prófétáid meggyilkolták, és én egyedül maradtam és az én lelkemet is halálra keresik. Ezt ismételgeti. Ez a szöveg. De Isten először úgy gyógyít, hogy hagyja, hadd aludjon a próféta. Nem mond még neki semmit, nem történik semmi, hadd aludjon. Aztán egy angyal felébreszti Illést, egyél, igyál, mondja; ő eszik, iszik és megint alszik. Én ebből nem azt akarom kihozni, hogy a világon a legjobb dolog az alvó-kúra, de jól  látjuk, hogy Illés, aki végső kétségbeesésben önmaga ellen fordult, vereségtudattal kínlódik, és tudja is, hogy mit akar elmondani Istennek, – most csak alszik. A baja nagyjából így foglalható össze: vége az ügynek! Győzelmet aratott, mégis vége az ügynek, kipusztíttatta a Baál-prófétákat, mégis vége az ügynek. Meggyőzte Akháb királyt, hogy isteni erők vannak nála, mégis, vége mindennek, vége az ügynek. Nagyjából ezt hordozzák a szavai.
A Zsidókhoz írt levélhez igazodva arról szeretnék szólni, hogy hol ment végbe a prófétának az Istennel való beszélgetése, és milyen formában történt meg ez, és mi az, amit Illés Istentől hall.  Azt olvassuk, hogy Beersaba-i tartózkodása után Illés negyven nap és negyven éjen át tartó zarándokúton elment a Hóreb hegyéhez. Ez a hegy az, ahol annak idején Mózes a Tízparancsolatot kapta. Ez a szövetségkötés helye. Még talán az sem véletlen, hogy negyven nap és negyven éjjel tartott a próféta útja odáig. Ha valaki utána néz, könnyen kiszámolhatja, hogy  jó tempóban akár tíz nap alatt is oda lehetett volna gyalogolni. Itt meg azt halljuk, hogy éjjel és nappal ment, vagyis ez egy sajátos zarándokút, visszatérés a szövetségkötés helyére. Ott vagyunk a Hóreb hegyén. Mózes tehát ott vette a törvényt. Ám Mózes nem mehetett be az ígéret földjére, az Isten embere csak távolról üdvözölte az eljövendőket. Ez a másik Isten embere, Illés viszont otthagyja az ígéret földjét, a szent földet, és most elmegy oda, ahol Mózes találkozott Istennel. Mózesről tudjuk, hogy többször fölment a hegyre. Először vette a parancsolatokat, majd onnan lejöve látta, népe mindenféle pogányságba verte magát, dühében összetörte a szövetség tábláit, istenítéletet tartatott, majd visszament és közbenjárt a népért. Mózes folyton közbenjárt a népért. Azt várnánk tehát, hogy most Illés próféta is közben fog járni a népért, hiszen érettük harcolt. Hiszen a próféták, régebben is és most Akháb idején is, majd később is, az Isten népéért éltek. Azt várhatnánk tehát, hogy most ott a hegyen, a Hóreben, Illés is kegyelmet kér majd Istentől népének. Mózes így tett kért. Mózes egészen, a halálnak is kiteszi magát: Uram, inkább engem törölj ki az élet könyvéből, csak bocsáss meg nekik (2Mózes 32). Közbenjár. Sőt, egészen ábrahámi módon alkudozik, azt mondja: Uram, kíméld már meg őket, mert azt fogják mondani, hogy kihoztad őket Egyiptomból, hogy itt pusztuljanak el, itt haljanak mega sivatag kellős közepén. Milyen lesz a renoméd? Talán Illéstől is valami effélét kellene hallanunk, de Illés mondja a mantrát: egyedül maradtam, nincsen senki, vége a szövetségnek; az a több száz év, ami Mózes és Illés között telt el, a honfoglalás, a Bírák kora, a hányattatások, a szabadítások, az ország kettészakadása, újbóli egyesülése, az Isten csodálatos vezetése, ez mi d semmi, nem ér semmit, vége van itt mindennek. Falujva hullunk, – mindenki elhagyott, Uram, egyedül én maradtam, de az én lelkemet is el akarják venni.
Néhány szót hadd szóljak arról a hangról is, amit a próféta itt meghall. Ott a Hóreben Illés behúzódott egy barlangba, miközben mindenféle eget-földet mozgató jelenés történt, éppen olyan, amikről az imént szóltam. Igen, legyen földrengés, mozduljon meg minden, nyíljanak szakadékok, dőljenek össze az épületek, semmisüljön meg a világ, amit az ember fölépített, hogy észhez térjünk már! Vagy sújtson le villám és égjen szét körülöttünk minden, csak térjünk magunkhoz! Támadjon förgeteg. Egy 18. századi puritán teológus leírja, hogyan tért meg kamasz korában: úgy, hogy egy óriási vihar támadt és villámlások és mennydörgések harsogtak körülötte, és azt írja, hogy átélte benne Isten kimondhatatlan fenségességét. Igen, az égzengésben kicsivé lesz az ember. Átéli, hogy ő csak egy porszem a világteremtésben; amit Ábrahám is átélt, és ki is mondta: por vagyok! Isten nagysága és fensége legelőbb erre tanít meg bennünket. Ilyenkor nem lehet az Istennel haverkodni, nem lehet vele bizalmaskodni, nem lehet azt gondolni, majd elébe veszem ügyemet, ha úgy hozza a sora. Hiszen most fordítva, Isten jön, és az égzengés, a földrengés és a vihar körülfog és felragad bennünket. Ezt hallja most Illés a barlangban. A történet azonban megjegyzi: de Isten nem volt benne a viharban, de Isten nem volt benne a földindulásban, de Isten nem volt benne az égzengésben! Hanem hallott a próféta – így fordítja a régi Károli – egy halk és szelíd hangot...
Senki nem tudja jól lefordítani ezt a kifejezést. Amilyen nyelvet én tudok, végig böngésztem, hogy hol hogyan fordítják. Talán még a magyar fordítás a legjobb: halk és szelíd hang. Ám az itt szereplő szó – szelíd –, csak itt fordul elő hanggal kapcsolatban. Inkább úgy lehetne fordítani, ahogyan a fáraó álmánál, amelyet József fejtett meg. A fáraó álmában a Nílus partján látott hét kövér tehenet, aztán látott hét sovány tehenet (1Mózes 41) A régi Károli fordításban így van ez a kifejezés: ösztövér. Csökött tehén – ahogy nálunk mondanák. Eszik, de nem hízik, sovány, semmire se jó, kilátszik a bordája. Egy másik helyen ugyanezzel a szóval írja le Mózes könyve azt, hogy milyen volt a manna, amit Isten küldött táplálékul népének, még kint a pusztában (2Mózes 16). Így olvassuk: apró gömböcskék jelentek meg a föld felszínén. Ézsaiás pedig ezt a szót használja a véges népekre: por - mint a port a szél, úgy kapja fel Isten őket (Ézs 40,15). Egyszer, amikor nagyon bánatos voltam, valaki kérdezte tőlem: hogy vagy, hogy vagy, látom, lógatod az orrodat! Mondj egy jó szót a lelkiállapotodra? Erre én azt mondtam: fűrészpor, fűrészpor vagyok. Az mire jó? Most azt mondja a szentíró: halk és szelíd hang hallatszott, egy alig-hang. Ott, a viharban, ott, az égzengésben, ott, a földrengésben, amikor olyan szél támadt – írja a Királyok könyve –, hogy a sziklákat is megszaggatta (nem a fákat, a sziklákat), ott egy szelíd hang szólal meg. És Illés tudja, hogy ez a hang az Úr hangja! Illés, a tűzcsináló próféta, ő, az esőfelhőt idéző próféta, ő, a seregeket legyőző próféta, ő, akiről azt írja a Zsidókhoz írt levél, hogy seregeket futamított meg, ő a halottakat feltámasztó próféta most tudja, hogy az a halk és szelíd hang - abban szól neki Isten.
De, hát ezt a másik szót: halk, ezt meg úgy kellene lefordítani, hogy: csend. Ezért gyártottam egy szót, a próféta csend-hangot hall. Nem is hallja ezt más, és amit most hall, az csendre hívja őt. Van egy szép énekünk: «Csak légy egy kissé áldott csendben, s magadban békességre lelsz.» De itt most semmiféle magunk körül elrendezett csend nincsen, itt ez nem csend-kúra, amikor bedugaszoljuk a fülünket, vagy éppen csak azt tesszük, amit az antik orvos, Celsus javasolt már kétezer évvel ezelőtt, hogy ha bajod van, ülj csobogó víz mellé és hallgasd a csörgedezését! Itt nincs efféle csend, hogy a csend kellős közepette meghalljuk ezt a halk szót! Ez a vihar kellős közepén szólal meg! A csend-hang, az isteni szó int most csendre. Az isteni szó maga a csend. És mit hall Illés ebben a csendben? Egy kérdést, személyesen neki szólót: mit csinálsz itt, Illés? Ő meg mondja a maga baját, a saját mantráját. Vége a szövetségnek, vége az Isten népének, az oltárok lerombolva, a próféták meggyilkolva, ő pedig egyedül van. Valóban? Ismerjük a választ, és gyorsan folytatjuk is, hogy Isten kifejti Illésnek, hogy nem maradt egyedül, hanem vannak még hétezren Izraelben, akik nem hódoltak be a bálványoknak, nem hajtottak térdet, nem csókolgatták a Baált, nem estek bálványimádásba, nem pártoltak el a hamissághoz. És azt is gyorsan hozzáfűzzük: hogy van még itt valami! Tényleg egyedül volt Illés? Azt mondja történet, hogy elment Illés Hórebre, ahol az Úr volt elmenendő. S előtte mentek követei: a villámlás, a vihar, a szél. Ott volt hát Isten, és ha Isten jelen van, akkor te már nem vagy egyedül, és az ő csend-szava megkérdez  téged. Csak téged kérdez és csak a te sorsod felől kérdez. De most ne kapkodjuk el ezt a kimenetet.
Mit mond ez a hang? A hang fölhatalmazza a prófétát, aki mindent letenne, aki csődnek tartja az egész életét, aki ugyan mindent kitűnően elvégzett és mégis kudarcban él. Ismeritek, testvérek, ezt az állapotot? Ezt mondjuk magunknak: én már mindent megcsináltam, nekem csupa csillagos ötös van a bizonyítványomban, én mindent pontosan úgy végeztem, ahogy az Úr mondta,  – és nincsen semmi, csak fűrészpor. Ez a legborzasztóbb állapota az embernek, mert azt sem mondhatja, hogy elrontottam a dolgot. Illés nem rontott el semmit, de győzelméből nem jött semmi. Isten most fölhatalmazza, új útra küldi, feladatot bíz rá, meghatározza a sorsát,  – és megnyugtatja a prófétát, hogy nincs egyedül, mert hagyott maradékot. Ez lesz a prófétai üzenet tehát.
Kedves testvérek, Isten emberéről hallottunk. Most az a kérdés, hogy a Zsidókhoz írt levél leírása fényében hogyan jutunk az Isten emberétől az Isten-emberig, Illés prófétától Jézus Krisztusig? Amikor Krisztus megkérdezi a tanítványait, kinek mondják őt az emberek, a tanítványok idézik a szállongó híreket (Máté 16,13): némelyek azt mondják, hogy  Jézus próféta, némelyek azt mondják, hogy ő Keresztelő János, aki feltámadt a halálból, némelyek pedig azt mondják, hogy ő Illés, aki eljövendő volt. De Jézus Krisztus nem az Isten embere, hanem annál több: ő az Isten-ember. És az Ő szavában, Isten új szövetsége jelenik meg, amit nem mi tartunk meg, hanem Isten őriz meg hűségesen. Ennek a szövetségnek Jézus Krisztus a kezese. Így halljuk ezt Pál apostol szép szavaival a Timótheushoz írt levélben: ha mi hűtlenkedünk is, Ő hű marad, Ő magát meg nem tagadhatja (2Tim 2,13).
Mit csinálsz itt Illés? Mit csinálsz itt, kedves testvérem? Magadra maradtál, egyedül vagy, senkid nincs, minden összedőlt, amit elvégeztél, vagy amit építettél, az semmire se jó? Az a csend-hang, az a halk és szelíd hang az Isten igazi hangja, az Isten-ember hangja, a Jézus Krisztusé. Augustinus egyik misztikus magyarázatában azt mondja, hogy nem fölöslegesen keressük Krisztust az ószövetségben. Látjuk ott is a mi szelíd Krisztusunkat, az önmagát feláldozó Krisztust, azt a Krisztust, aki azt mondja, hogy boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Hol van Krisztus a királyok, a harcos próféták, az Illések a világában, és a világtörténelmi kataklizmák közepette, hol van ő a törvény vasjárma alatt, hol van Jézus Krisztus? Nos, ott, ott is, a Hóreb hegyén, abban a halk és szelíd hangban. Ez az Ő hangja, ez a csend-hang, ez az Isten hangja, amit nekünk minden vihar, minden jaj, minden küzdelem, minden földrengés, minden villámlás, minden földindulás közepette is és ellenére is meg kell hallanunk. Adja Isten Szentlelke, a tűznek, az ihletnek, a fölemeltetésnek, a lendületnek, az új életnek Lelke, adja a hit-plántáló isteni Lélek, adja meg mindannyiunknak, hogy bajunkban, nyomorúságunkban meghalljuk a mi üdvözítőnk, Jézus Krisztusunk szavát, amit mondott egykor Illésnek, és mond ma nekünk is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ezt mondja a Zsidókhoz írt levél: próféták által, sok rendben, sokszor szólott nekünk az Isten, majd az utolsó időkben Fia által szólt. Az imént egy hosszú történetet olvastam fel, melyhez csak annyit fűzök, hogy ez számunkra bevezető történet lesz, mert a következő vasárnapokon a prófétákról fogok szólni. Több okból is. Egyrészt, Máté evangéliumát kezdtük olvasni, és lépten-nyomon azt halljuk – mondja az evangélista – hogy: beteljesedjék a jövendölés, vagy: hogy beteljesedjék az írás, vagy: hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak. Most is ezt láttuk. A lekcióban a napkeleti bölcsek történetét olvastam. Hódolni mentek Krisztushoz. Előbb Jeruzsálemben keresték, de ott nem született király; aztán elővették a régi írásokat, hogy mit mondtak a próféták?
Nos, kik voltak a próféták? Bizony, sok-sok alak áll előttünk, Mózestől Keresztelő Jánosig, sőt még az Újszövetségben is hallunk majd prófétákról. Mindenikről nem lesz is majd idő szólani. Ámbár, megjegyzem, ha folyamatosan olvassuk Isten Igéjét, a Szentírást, mindig találkozni fogunk velük. Sőt, nyugodtan kijelenthetem, hogy az egész Szentírás prófétai ihlet alatt van, maga a Szentírás prófétai könyv is. De azért tegyük fel azt a kérdést: kik a próféták, kik voltak a próféták, és ki volt ez a Mikejáhú (vagy régies szóalakkal Mikeás)? Általánosságban azt tudom mondani, hogy sokfélék voltak a próféták, mert ahogy azt Zsidókhoz írt levél mondja, sok alkalommal szólt az Isten a próféták által. Itt egy ritka görög szó áll, a kémikusok tudják, hogy mit jelent az, hogy polimer. Azt jelenti, hogy újra meg újra, sokszor, mindegyre. Isten igéje – elnézést kérek az idétlen hasonlatért – afféle polimer valóság, újra meg újra képződik, mindegyre, de mindig ugyanaz. Továbbá, sokfélék is a próféták, mert azt is mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy sokféle alkalommal is szólt az Isten. Itt a politroposz szó áll. Ez retorikai műszó, az értelme: ugyanazt mondani mindenféle alkalommal, itt is, ott is, térben is, időben is, korban is, különböző helyzetekben is. Sokfélék voltak tehát a próféták. Majd a következő alkalmakkal, ahogy egy-egy prófétáról szólok, részletezni is fogom ezt a sokféleséget. Ma csak azt a szellemes mondást hadd idézzem még, miszerint a próféta az, akinek a végén aztán igaza lesz. Nos, a felolvasott történet is ezt mutatja.
Még néhány megjegyzést hadd fűzzek a történethez, amit, gondolom, nem kell újra mondani.
Arról hallunk itt, hogy a két testvérország kibékült. Jósafát és Akháb sógorok is lettek. Tudjuk, Júda és Izrael (a két ország) Salamon halála után alakult, mert az északi törzsek elkülönültek a déli törzstől, Júdától. A Királyok és Krónikák könyvében arról is olvasunk, hogy nemcsak elszakadtak egymástól, hanem olykor komoly ellenségeskedésbe is keveredtek. Testvérháborúk dúltak köztük. Ám most arról hallunk, hogy kibékültek. A Királyok könyve is elmondja ugyanezt a történetet. Ott így kezdődik: három éve már nem volt háború... Béke volt! A sógorok pedig arra használták a békét, hogy háborúba kezdtek. Ennek a háborús készülődésnek volt egy mély érzelmi oka is: szerették volna visszaszerezni a régi dicsőséget, helyreállítani az néhai dávidi és salamoni országot, ami a nagy szakadás után megcsappant. Igen, a szakadás után kiszolgáltatottak lettek, sőt, mikor egymással is háborúba keveredtek, a környező kisebb és nagyobb országok nyomban kihasználták a testvérviszályt, ezért hol itt, hol ott vesztettek területet. Most így fogalmaz Izrael királya, Akháb: menjünk föl Rámóth Gileádba! Rámóth Gileád afféle határváros volt, a Jordánon túl, keletre terült el, ez volt az utolsó erősség a szíriai sivatag szélén. Aki Rámóth Gileádot birtokolta, az bármikor rövid úton eljuthatott a Jordánhoz, és a Jordán révein átkelve, már benn is volt az ország közepén. Salamon idején Rámóth Gileád regionális és kereskedelmi központ volt, tehát aki birtokolta, azé volt az egész vidék. Most kész a terv, megvan a szövetség. Akháb király évek óta szisztematikusan készült is a háborúra. A régészek feltárták az egyik katonai istállóját, mely négyszáz harci ló befogadására volt alkalmas. Harci szekerekkel vonultak föl, mai nyelven szólva, legalább négyszáz tank állt a rendelkezésükre.  A két ország egyesíti erőit, fogadalmat tesznek egymásnak, szövetségkötésbe illő szavakat hallunk itt: ahova te mész, én is elmegyek oda, az én embereim oda mennek, ahová a te embereid mennek... De! De még meg kell tudakolni az Úr szavát!
Ezt mondja Jósafát király: keressük meg (kutassuk ki) az Úr szavát. Ez az igény valamiféle visszhangja a prófétai üzeneteknek. Mert nemcsak ebben a korban, hanem sokkal korábban is, és aztán később is halljuk a próféták szavát: keressétek az Urat, amíg közel van, kutassátok az Ő tanácsait, kérdezzétek az Úr igéjét! Mintha Jósafát kérésében ez visszhangozna: kérdezzük meg az Urat, adjunk helyet az Úr szavának is, tudjuk meg, mit mond az Úr minderre, mit szól hozzá? Bár minden el van rendezve, a harci készületek megtörténtek, a csapatok fel vannak szerelve, a két király együtt van, a harci szövetséget megkötve..., de azért kérdezzük meg az Urat! Megvan annak a módja, hogy miképpen hagyja jóvá Isten a tervet. Nem akarok nagyon elugrani a történettől, de érezzük, ahogy itt sorjáznak elő az események, mennyire megvilágosító, ahogy a krónikás leírja mindezt. Ez bizony, egy igen-igen általános – egészen pontosan nem is annyira általános, inkább azt mondanám, hogy nagyon is vallásos, mi több, nagyon is keresztyéni magatartás. A szándék és a terv megvan, erőinket egybevontunk, döntöttünk - de azért kérdezzük meg az Urat!
Ezt úgy szokták mondani a tudós teológusok, hogy: helyet adunk az Istennek a dolgaink közepette, az eltervezéseink közepette, a nagy szándékaink közt. Holott helyet kéne neki hagyni Istennek. Nem helyet adni, hanem hagyni. Mert ha helyet adunk, akkor eleve tudjuk és megmutatjuk, hol volna Istennek a helye. Évtizede történt, fent a Normafánál. A kerületünk testvérvárosa, Székelykeresztúr egy székely-kaput hozott, amit szépen, székely emberek módjára össze is raktak, úgy hogy már csak egyetlen egy ponton egy tölgyfaszöggel kellett egybeütni az egészet. Ott voltam az avatón, láttam, amint beütötték azt az egy szeget, és azóta is ott áll az a kapu. Sokszor vagyunk vele, hogy na, hát, az lenne az Isten dolga, hogy miután mi mindent összeraktunk, szépen rendben, hézagmentesen illeszkedik egymáshoz minden, jöjjön Isten, és üsse be azt a szöget, vagyis jóváhagyását. Megvan hozzá az Isten helye. Ám a próféták üzenete - keressétek az Úr szavát, keressétek az Urat! – , ahogy a szóból kitetszik, azt jelenti, hogy még keresni kell azt a helyet, vagyis  és helyesen keresni kell Istent: helyet kell engedni Istennek, helyet kell hagyni Neki. Hát keresem én az Urat, ha tudom, hogy hol a helye? Akkor nem keresem, hanem elvárom, hogy a helyére álljon és tegye a dolgát. Akkor az érdeklődés, a nyomozás, a imádság, a kutatás teljességgel szükségtelen.
Nos, jöjjenek a próféták! Négyszázan vannak, egész udvari sereglet. Meg is rökönyödünk ezen. A mi képzeteinkben ugyanis a próféta afféle magános alakként jelenik meg. A múlt századok romantikus próféta-olvasatai után nem is csoda, hogy ilyennek képzeljük a prófétákat. Kik a próféták? A próféta egy költő, ő a Hortobágy poétája; a próféta művész, aki jövőbe látó módon interpretál valamit. A próféta közéleti ember. Na, talán egy politikus, aki bátran képvisel egy ügyet, bár mindenki ellene van, ő meg egyedül, mint az ujjam, de majd az idő igazolja. Ki a próféta? Akinek majd a végén igaza lesz. Ki a próféta? Talán egy tudós, aki a laboratóriumban bütyköl valamit, mindenki kineveti, kicsúfolja, de ő bizton tudja, hogy abba az irányba kell menni. Négyszáz próféta?  - hát mi van itt?! Tudnunk kell azonban, hogy Akháb király nem csak a testvérország királyával került sógorságba, hanem Fönícia felé nősült. Feleségének nevét mindannyian ismerjük: Jézábel. Jézábel. Jézábel úri nő, nagyasszony. Lady Macbeth előképe. Ha nagyon keletre tenném Magyarországot, mondhatnám, hogy ő képviselte Párizst, Londont, a Nyugatot, az előkelőséget, a fennköltséget, nagyasszony volt Jézábel. De a dinasztikus házasságnak az volt az ára, hogy hozta vallását is, a Baál-kultuszt. És hozta a Baál-papokat és a maga jövendőmondóit, úgymond, fölfuttatta a vallási életet. Mikeás kortársainak, Illésnek és Elizeusnak a történeteiből is tudjuk mindezt. Ez a négyszáz udvari próféta volt mind.
Jeremiás próféta – akiről majd fogunk szólni – amikor feddőzik a hamis próféták ellen (Jeremiás 14), a király tányérnyalóinak nevezi őket. Hát persze, hogy jót mondanak itt is, amit a király hallani akar. Amikor Akháb elküldet Mikeásért, az udvarnok, aki előrángatja őt, útközben azt mondja neki: nézd, itt mindenki, mind a négyszáz egyhangúlag, csak jót mond a királynak, mindenki jót jövendöl, jövendölj te is jót, legyen végre teljes konszenzus, társadalmi harmónia! Ebben figyelmeztetés is van. Tudjuk ugyanis, hogy azok a próféták, akik nem mondtak jót, vagy akik Isten szövetségi rendjét képviselték, például Illés próféta, azoknak menekülniük kellett. A Királyok könyve leírja, hogy Jézábel azzal kezdte királynői működését, hogy lemészároltatta az Úr prófétáit és helyükbe betette a Baál-papokat. Ez a négyszáz próféta itt megfelel a követelményeknek! Sőt, mi több, még vallási kifogást sem lehet tenni. Figyeljük a szavukat! Ezt mondogatják újra meg újra: Isten a király kezébe adja Rámóth Gileádot, az Úr a király kezébe adja azt. Ezek vallási terminusok. Ha a héber szöveget megnézzük, látjuk, ott olyan isten-nevek állnak, amit csak Izraelben használtak. Olyan ez, mintha valaki elkezdene a Szentháromság-Isten nevében beszélni. Azért az mégiscsak keresztyén beszédmód! Igen, lehet Istenről beszélni úgy is, mint végtelen nagy kozmikus hatalomról vagy világrendező elvről, de ha valaki azt mondja, hogy: Atya, Fiú, Szentlélek, akkor az keresztyén, legalábbis beszédében. Itt pedig mondják a régi héber isten-neveket, vagyis az egy-Istenre vonatkoztatnak mindent. Persze, ott van Jósafát, Júda királya, a templom és a szövetségláda őre, most nem lehet Baál-kultuszt csinálni, most elő kell venni a régi terminusokat és így kell jót kívánni!
De itt van ez az egy-valaki... Még egyszer mondom, nem kell feltétlenül a berögzöttségünknek engednünk, miszerint az volna az igaz próféta, aki egymaga van, és mindenkivel szemben áll, ám ez a történet most valóban ezt hozza elénk: van egy-valaki (még van egy valaki!), akit meg lehetne kérdezni, a haditerv felől. (Vagy Isten igéje felől?) Hát, biztos, ami biztos, kérdezzük meg, legyen az ő szava a végső kalapácsütés, mely beüti azt a szöget a helyére.
Akháb király azonban vonakodik. Igen, Mikeást is idehívhatnánk, hogy kérdezze meg nekünk az Urat, tudakolja meg az Úr akaratát, az Úr igéjét, csakhogy, mondja Akháb: én gyűlölöm őt. Egészen pontosan ezt mondja: megtanultam gyűlölni, meggyűlöltem. Miért is? A tudósok szerint ez a Mikeás próféta az a névtelen próféta, aki egy korábbi eset kapcsán megrótta a királyt. Az történt ugyanis, hogy Akhábnak egyszer egyedül kellett csatába menni Damaszkusz királyával, Benhadáddal szemben, de megnyerte az ütközetet, elfogta a szír királyt, aztán szabadon engedte, cserébe területeket kapott vissza tőle. Egyszóval, reál-politikai döntést hozott. Csakhogy bement hozzá egy próféta (nem tudjuk a nevét!) és megrótta, sőt, megfenyegette a királyt, hogy nem az Úr igéje szerint járt el. Akháb a nagy diadal után szívében megkeseredve ment haza. Némelyek szerint, az a névtelen próféta Mikeás volt, és ekkor gyűlölte meg őt Akháb király. A próféta elvette tőle a győzelem jó ízét. Kiűzte a szívéből azt a önelégült gondolatot, hogy a győzelem mellé egy helyes reál-politikai döntést is hozott. Ez az ember, mondja a sógor-királynak, sohasem mond felőlem jót, csak rosszat, ezért gyűlölöm őt.
Mégis behívják a prófétát, hogy jövendöltessenek vele. Mikeás valószínűleg ugyanabban a prófétai körben nőtt fel, amelynek vezetője előbb Illés próféta volt, aztán Elizeus. Ők aztán  mindig mindenbe beleszóltak. Például, amikor Akháb király és Jézábel elorozták Nábót szőlőjét (1Kir 21), mert, kellett Akhábnak a Nábót kicsiny birtoka, de nem adta, nem kótyavetyélte el az örökségét. Erre bevádolták a szerencsétlent azzal, hogy felséggyalázó és istenkáromló, holott, ellenkezőleg, az Isten törvényét akarta megtartani, mert az örökséget nem tékozolta el.  Hamis vád alapján elítélték, kivégezték és rátették a kezüket arra a kis szőlőbirtokra. Ezek után Illés adja tudtul Isten büntetését. De beleszóltak a próféták abba is, amikor behurcolták a hamis isteneket, és beleszóltak a próféták abba is, amikor a királyok a néppel fizettették meg a béke árát, és mindenütt terjedt a hamis kultusz, a hamis törvénykezés, termett a hamis tanú, virágzott a hamis gazdaság és a hamis béke, és voltak mindehhez hamis próféták is. Itt minden hamis - hirdették a próféták. Hát hogyne gyűlölné a király ezt a Mikeás prófétát; gyűlölte Illést is, gyűlölte Elizeust is; Jézábel pedig már pusztította is őket. Minek ide ez a beleszólongató, aki sosem mond jót, mindig csak rosszat!
Mikeás jövendölése úgy indul – látszatra –,  hogy csak megismétli, amit a többiek mondottak. Erre instruálta az udvari ember, amíg mentek a királyok elé: itt konszenzus van, mind a négyszázan ugyanazt mondják, mondjad már te is, egyszer mondjál már jót is, tudod, el van döntve a dolog, miért akarsz magadnak rosszat? Mikeás azt felelte erre: én csak azt fogom mondani, amit az Úr mond. Nahát, megdöbbenünk, mert így kezdi: menj el, járj szerencsével, a kezetekbe kerül Rámóth Gileád. De figyeljük meg: Mikeás nem mondja ki Isten nevét! És Akháb király máris gyanút fog. Hadd olvassam, hogy értsük. Ezt mondják a próféták (ott, négyszázan): vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt [ti. Rámóth Gileádot]. Majd, amikor Sedékiás, a főpróféta kiállt egy vas szarvval – hát az nem egy perc alatt lett ám kikovácsolva, testvérek, elő volt az készítve, az egész nagy performansz meg volt rendezve! –  és ő is ugyanezt mondja: menj el, sikerrel jársz, az Úr a király kezébe adja azt. Vagyis Isten fogja a király kezébe adni a várost. Mikeás pedig ezt mondja: menjetek el – többes számban! nem is egyes számban! –  a kezetekbe kerül. Nem mondja ki Isten nevét. És Akháb itt gyanút fog. Hiszen mégiscsak egy betanult szövegről, egy szlogenről volt szó, és úgy igazi a  konszenzus, ha mindenki betűről betűre ugyanazt mondja. Ez itt ugyanis rítus.
Ráreccsen a király a prófétára: hányszor megeskettelek, hogy csak azt jövendöld nekem, amit az Úr mond! (Jaj, milyen átlátszó ez a kegyekedés!) De a próféta  mindjárt két látomást is elmond. Az első látomása: egy nyáj, melynek nincsen pásztora. És ehhez hozzáfűzi: így szól az Úr: ezeknek nincsen gazdájuk, menjen haza ki-ki békével a maga hazájába! Mélyről tör fel ez a prófétai szó: megvered a pásztort és elszéled a nyáj (Zakariás 13,7). Nyilvánvaló, azért árva a nyáj, mert megverték a pásztort, vagyis meghalt a pásztor, elveszett a pásztor. Ekkor fölhörren Akháb, és mondja Jósafátnak, a sógor-királynak: látod, mondtam én, ez csak rosszat tud felőlem jövendölni! De Mikeás folytatja, és elmond egy másik látomást is. Szinte meseszerű ez az előadvány. Istent látja mennybéli trónusán. Az Úr keres valakit az isteni lelkek körében, talán egy angyalt, hogy általa rászedje Akhábot, hogy elmenjen harcba Rámóth Gileádért, csatába bocsátkozzék, és ott haljon meg. Az egyik lélek ezt mond, a másik azt. Végül előáll egy lélek és azt mondja: én megoldom ezt a problémát, hazug lélek leszek, és a próféták szájával hazugságot fogok szólni. Van, aki így fordítja, hogy: hamis lélek leszek. És talán jobb is így fordítani, itt ugyanaz a szó szerepel, mint amit a parancsolatban hallunk: ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ez a rászedésnek a szava, a csalásnak a szava, a hamis mérlegnek a szava, a tudatos megtévesztésnek a szava. Ne tégy hamis tanúbizonyságot, vagyis ne téveszd meg a bírót, ne juttasd oda a dolgot, hogy csalárd ítéletet hozzon óhatatlanul is. Elmegyek, mondja az isteni lélek, és hazug lélek leszek, rászedő lélek leszek, becsapó lélek leszek a négyszáz próféta szájában és mind azt fogják mondani, hogy menjen el Akháb a háborúba. Mikeás látomása tehát leleplezi a próféta-seregletet. És, persze, megkapja érte a szájulverést meg a börtönbüntetést.
De hát, mondottuk, az a próféta, akinek a végén mégiscsak igaza lesz. Lám, megdöbbentően zárul az egész eseménysor. Ahogy tervezték, a királyok elmentek a csatába. Akháb azonban trükköt eszelt ki, gyalogos ruhába öltözött, Jósafátot pedig megkérte, hogy viselje a királyi pompát. Amikor aztán előretört az ellenség, Jósafát rémülten kiáltozni kezdett, és rájöttek, hogy nem ő kell nekik, ott is hagyták. Az volt a parancs ugyanis, hogy Akhábot keressék, őt szedjék ki a sűrűből. Se kicsit, se nagyot ne bántsatok – mondta a csata kezdetén a damaszkuszi király – csak Izrael királyát. De nem találták meg. Bevált Akháb trükkje? Nem vált be. Mert megtalálta egy vaktában kilőtt nyíl. Nem célzott lövés, csak egy vaktában kilőtt nyíl. Végzete pedig így teljesedett: a király nem tudott kiszállni a harci szekérből, mert sűrű volt a harc, nem tudták kivinni, hogy sebesültként ápolják, ott vérzett el a harci szekerén.
Ki tehát a próféta? Ítéljünk talán eszerint: majd meglátjuk a végén!? De hát, mikor van a vége, kedves testvérek? Mikeás rövid történetében, úgy tűnik, az a próféta, aki egymagában áll. De mond Mikeás egy fontos mondatot, amikor hívatják: csak amit az Úr mond nekem... Tehát a próféta az, aki csak azt mondja, amit az Úrtól hallott. Vagyis nem arról van szó, hogy mindig mindenkivel szemben kell állnia. Igen, most itt ilyen a helyzet: sokakkal szemben kell mondania az Úr szavát - de az Úr szavát kell mondania. Nem attól próféta a próféta, hogy mindig nemet mond, vagy mindig rosszat jövendöl. Ez ilyen ember csak az afféle örök nyakaskodó, aki megmaradt kamasznak. A próféta az, aki az Isten szavát mondja. Még egyszer, nem az a próféta, aki mindig mindenkivel szembeszáll. Itt is, most itt Isten az, aki szembe száll az emberi becsvággyal. Az Isten akaratát kell itt megtudni, és az Isten akarata ütközik az emberi becsvággyal. Vagyis, nem az a próféta, akinek a végén majd úgyis igaza lesz, hanem az a próféta, aki Isten szavát szólja az elején és a közepén is. Istennek ugyanis mindig igaza van - az elején és a közepén is. Fordítva, Kierkegaard mondásával élhetünk: Istennel szemben soha sem lehet igazad.
Hogy tud-e a próféta jót is mondani? Igen, egészen biztos, hiszen a látomásában, melyben a pásztornélküli nyájat lát a hegyoldalon, egy mély tapasztalat sejdül, egy mély váradalom fogan meg, egy mély kép bontakozik: Jézus Krisztus nélkül mi csak szétszéledt nyáj vagyunk, az Isten akaratának tökéletes kinyilatkoztatása nélkül, aki maga a Krisztus, mi bizony, pásztor nélküli juhok vagyunk. És hiába a sok egyenszöveg (közte a sok kegyes egyenszöveg!), és hiába akár négyszáz próféta mondása is, nekünk át kell mennünk  azon a nagy ütközeten, hogy mit akarok én és mit akar az Isten?! Ha csak helyet adsz Istennek, nem négyszázat, négyezer prófétát is megkérdezhetsz! Nem fognak segíteni. Sőt férevezetnek! De csinálhatod ezt egyesével is! Ha azt gondolod, hogy a próféta magános alak, kereshetsz ilyet is. Ezzel is, azzal is tele a világ, tele Magyarország és tele Európa – hű, de sokan vannak, együtt is, meg egyesével is! Az Úr, az Úr mit akar?!  - ez a kérdés. Vagy csak a hozzájárulását szeretnéd?
Idézzük fel, hogy kezdődött a történet. Kérdezzétek meg az Úr szavát, keressétek az Úr igéjét, tudjátok meg az Isten akaratát - ezt a parancsot kapták a próféták. De ez örök parancs: keressétek az Úr igéjét! Isten pedig az Ő fiában mondta ki akaratát  - egészen, egyértelműen, világosan - ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja:  most ez utóbbi időkben, vagy: most, az utolsó időkben, vagy: most legvégül - minekünk! De ott szólt ez már Mikeás próféta látomásában is, ott szólt ez abban is, amikor leleplezte a négyszáz hamis prófétát, a mindig jókat mondókat. Mikeás próféta arra tanít minket, most ennek az esztendőnek az első vasárnapján, amit Kálvin így mond: begyakorolni magunkat az igaz keresztyén vallásba, hogy ne helyet adjunk, hanem helyet hagyjunk az Istennek. Nekünk kell Istent megkeresnünk, mert Nála van minden jónak a bősége.
Ámen