Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Bár mostmár Lukács evangéliumát olvassuk a Biblia-olvasó kalauz szerint, mégis, engedjétek meg, hogy visszatérjek a Római levélre és annak a végére, ahonnan a textust olvastam, hogy ekképpen bekerekítsük mindazt, amit a korábbi vasárnapokon, a Római levél kapcsán a kegyelemről hallhattunk. Jogászkodtunk, filozófuskodtunk, irodalmárkodtunk, de leginkább az apostolnak szemléletmódját követtük, aki, mint láttuk, sokféle módon próbált bemenetet adni a nagy titokhoz, amit kegyelemnek nevezünk. Láttuk, az isteni kegyelem nem ugyanolyan, mint az emberi, Isten nem ugyanúgy adja az irgalmát, mint ahogyan mi megirgalmazunk embertársainknak, Isten szeretetének végtelen a mélysége. Ezt akarta az apostol bemutatni, hogy mi is belecsodálkozzunk, ahogy szép ádventi énekünkben is énekeljük: «álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed». Mi több, a legutóbb még arra is buzdított bennünket, hogy tegyük csak mérlegre, fontoljuk meg. Egészen pontosan, természetesen, nem mi tesszük mérlegre Istent, hanem önmagunkat tesszük Isten kegyelmének mérlegre. Nos, mindezt most be kell kerekíteni, – de már ahogy mondom ezt a szót, érzem is, hogy rosszul mondom. Nem bezárjuk most az isteni kegyelemről való gondoskodásunkat, hanem éppenséggel kinyitjuk.
A Római levél vége különös módon fejeződik be.  Akik sokat olvassák a bibliai leveleket, elsőre talán nem csodálkoznak, mert az apostoli levelek mind így érnek véget; köszöntések sorjáznak itt, ahogy illik. Mi is úgy szoktunk egy levelet befejezni, hogy például: tisztelettel, kiváló tisztelettel, szeretettel, stb. Mi reformátusok áldáskívánással fejezzük be. De itt, a köszöntések után, az apostol belekezd még valamibe, mintha nem tudná elengedni az üzenetet, a mondanivalót. Kicsit ahhoz hasonlít, ahogy én szoktam prédikálni (elnézést kérek az apostoltól, hogy őt most magamhoz hasonlítom). Sokszor szoktam mondani igehirdetésben: és befejezésül..., aztán mondok egy szakaszt, és utána végül..., legutoljára..., így sorban szakaszonként. És látom a gyülekezet tagjain, hogy sóhajtoznak: most már tényleg, tessék befejezni! Nos, mintha az apostol is így lenne, itt, a 16. rész végén. Szinte háromszor fejezi be a levelet klasszikus módon, ámennel. Most én ezekből csak az első befejezést olvastam föl. Ebben is súlyos mondandókat köt a szívünkre az apostol, és éppen az isteni kegyelem fényében teszi. Így mondja: a mi Urunk Jézus Krisztusunknak kegyelme legyen veletek! Ez lehetne ugyan valami általános jókívánság is, de különös ereje van az megfogalmazottak fényében.
Ha a Római levelet egy szuszra olvassuk végig, az az érzésünk alakulhat ki, hogy itt egészen másképpen beszél az apostol, mint szokott. Tudjuk, mennyire harcias és hadakozó természete volt Pálnak. Hadd utaljak a Galata levélre, ott olyanokat mond, amit nem tesszük ki a kirakatba: ostoba galácabeliek, vagy: legyen átok, aki másként mondja az evangéliumot... Vagy ha a Korinthusi levelet olvassuk: ne menjetek közétek újra, mert akkor ostorral megyek közétek... Ehhez képest a Római levél igen szelídre van fogva, talán éppen azért, mert nagy és mély tanítást közöl az apostol, és nem akarja elrontani keménykedéssel; vagy csak egyszerűen azért, mert még nem ismeri a római keresztyéneket, és nem akar ajtóstól rontani a házba. Nem illik egy bemutatkozó levélben mindjárt harcba kezdeni. S talán azért szelíd, mert feltárja belső vívódásait is – olvassuk a 9. résztől –, és gyötrődik a saját népéért, bárcsak ismernék meg az üdvözítőt. De végső soron, Istennek és embernek a mély konfliktusáról beszél, és ezt csak megilletődve teheti. Mert, ha Isten nagy mentő szeretetéről és az ember megváltásáról szólunk, a mindent eldöntő nagy drámáról, akkor nem azt kell megmutatni, hogy mi mekkora harcosok vagyunk, nem kell a magunk igazáért verekedni, elég mindent minden erővel Isten igazsága felé irányítani.
Ám most itt, a levél végén mégis tesz az apostol egy óvást; súlyos intést fogalmaz meg, egészen különlegest. Hadd olvassam még egyszer: kérlek titeket, atyámfiai, vigyázzatok azokra (vagy vigyázzatok azokkal), akik szakadásokat, botránkozásokat okoznak a tudomány (a tanítás) körül, amelyeket tanultatok, – és ezektől az emberektől hajoljatok el. És olvasom ennek az intelemnek a végét is, hogy lássuk a feszültséget: a békesség Istene megrontja a sátánt a ti lábaitok alatt hamar. Hogy is van ez? Hogy legyen?
Az intés elején az apostol azt mondja, hogy hajoljatok el azoktól, akik botránkozást támasztanak! Mint amikor valaki elhajol egy ütés elől. És egészen pontosan ezt is jelenti, -  az eklino görög ige áll itt, amit latinul declino-nak fordítunk, és aki tanult latinul, tudja azt, hogy mi a deklináció. Hajlítgatjuk a szavakat. Elhajolni, ez az a mozdulat, amikor nem keresem az ütközést, hanem elhúzódom, ha rám támadnak; vagy még inkább: rá akarnak venni valamire, de én félrehúzódom. Sok pillanata van az életünknek, amikor rá akarnak venni minket valamire, olykor nagyon erőszakosan ám! Vannak mindenféle dolgot árusító ügynökök, ez a szakmájuk, tanítják is őket, például arra, hogy ha valakihez becsengetnek és az illető kinyitja az ajtót, még mielőtt köszönnének, előbb beteszik a lábukat az ajtóba, hogy aztán ne csukhassák be az ajtót. Még inkább tudják, hogyan kell szép szavakat, kellemes mondatokat előrebocsátani, hogy rávegyenek bennünket arra, hogy vegyük meg a porszívót, a vasalót, vegyünk fel kölcsönt, stb. Napszám zúdul reánk az efféle igyekezet. És bizony, lelki és sokszor fizikai értelemben is tesz az ember ilyenkor egy mozdulatot, elhajol, elhúzódik, hogy ne érjen a fülébe a szó. Elsiklunk az elől, aki elém áll és csak mondja-mondja a magáét, rá akar venni valamire, be akar sodorni valamibe, toborzót tart, és unszol: csak tessék ezt itt aláírni, nem is kell elolvasni, jó lesz az. Az apostol itt arra inti a római gyülekezetet, hogy vigyázzatok azokkal, akik közöttetek is meg fognak jelenni, és mindenféle szép beszédekkel és hízelgésekkel megpróbálnak megcsalni benneteket. Hízelgés - ezt egészen pontosan úgy kellene visszaadni, hogy áldásmondás. Nem is értem, miért nem elég bátrak a magyar Biblia-fordítók, hogy ezt a szót annak fordítsák, ami - ezt a hízelgés valójában: áldás-mondás, eulógia. Ugyanezt szót használja az apostol, amikor az úrvacsora kapcsán a hálaadás poharáról beszél (1Kor 10,16). De hát így csábítanak a csalók: áldás-mondással, vedd meg, áldás lesz rajtad, áldott ember leszel! Úgy férkőznek a szívünkhöz, hogy csupa kellemest mondanak nekünk. Nagy ravaszság ez, édesgetnek a keserűre, s mondják: hű, maga milyen okos ember, és ha maga okos ember, akkor ezt választja, ha maga bölcs ember, látja, a többi bölcs emberek már régóta így meg így gondolják ezt a dolgot. Hát maga tehetős ember, látja, a tehetős ember életéhez már csak ez meg ez illik. Ha maga jó keresztyén, sőt, modern keresztyén csak nem gondolkodik úgy, mint a régiek!
Pár napja éppen törtem a fejem, mivel fogom én ezt a hízelgő beszédet, ezt az áldást ígérő, de valójában rászedő beszédet érzékeltetni? Aztán elém hozta az internet. Olvasom interneten, hogy Amerikában egy püspök azt mondta volna, hogy Isten nem keresztyén! Tudom Amerikában szoktak efféle bolondságokat beszélni, de, hogy egy püspök mondta volna! No, ezt már csak elolvasom! Isten nem keresztyén - mondja ez az atyafi. Elsőre azt mondom, hát persze, Isten nem keresztyén, - mi vagyunk keresztyének, és nem nyitunk azon vitát, hogy Isten római katolikus, református vagy evangélikus, netalán keleti ortodox volna, és vajon hol keresztelték meg, és konfirmált-e, és tudja-e a katekizmust. De nyilván nem erről szól ez a bombasztikus kijelentés. Megnéztem hát alaposan, mit mond ez a püspök úr! Ő arról beszélt, mi másról, hogy véget ért a középkor, elmúlt az a világ, amikor a vallások határokat húztak maguk körül, elkülönültek, sőt vad harcokat vívtak azon, hogy ki mit gondol Istenről; ideje modernnek és korszerű keresztyének lenni - mert a modern ember már nem foglalkozik ezekkel a régies dolgokkal. Milyen régies dolgokkal? Nekiláttam és fellapoztam Tertullianus egyházatyát, Augustinus egyházatyát, megnéztem Aquinói Szent Tamást, a tridenti zsinat kánonjait, átolvastam a református hitvallásokat, de sehol leírva nem találtam ezt, így, hogy: Isten keresztyén volna. Nahát, akkor ez csak egy bombasztikus kijelentés, nem egyéb.  Végezetre arra konkludáltam, hogy inkább a püspök úr nem keresztyén. Maradjunk ennyiben.
De érezzük, hogy ez a beszéd micsoda csapdát rejt: ha te korszerű vagy, úgymond, te modern vagy, ha érvényeset akarsz mondani a mai embernek, ha érdekesen akarod a vallás igazságait előadni, akkor azt így meg így kell mondani, ezt meg azt ki kell venni belőle, ezt meg azt bele kell tenni... Lám, kétezer évvel ezelőtt is modernek voltak az akkor élő emberek, a modernség azt jelenti, hogy éppen most, itt és most. De fordítsuk meg ezt az érvelést. Pál jelzi a római gyülekezetnek, hogy jönnek majd távtanítók, akik duruzsolni fognak a fületekbe szép modern dolgokat! Például, ezt: itt van ez a Pál, aki Ábrahámról beszél nektek! De hát mikor élt Ábrahám? Ez a Pál itt Dávidról beszél nektek. De mikor élt Dávid? Ez a Pál itt zsoltárokat idézget. De hát mikor írták a zsoltárokat? Ez a Pál apostol Jézus Krisztusról beszél. De az is volt már vagy 30 éve, ami Jézussal történt! Legyünk mi modernek! Abban van az áldás, abban van az előremenetel, abban van a siker, abban van az igézet. Ez hízelkedés, mondja az apostol: hajoljatok el az ilyen hízelkedőktől, áldással kupeckedőktől, keserűségre édesgetőktől! Egyszóval, mintha azt mondaná az apostol (és a Római levél is ezt sugallja): ne harcoljatok, nem szálljatok vitába, hajoljatok el tőlük. Aki – mondták nálunk, faluhelyen –, aki birkózni kezd a disznóval, ne csodálkozzon, hogy saras lesz. Nem kell velük birkózni, nem kell vitába bonyolódni. Nos, az egész keresztyénségnek van ilyen vonatkozása - nem harcolni, félrevonulni.
Mit mond Péter apostol a pünkösdi prédikációja után, azoknak, akik megtértek? Gyertek ki közülük! - «Szakasszátok el magatokat ettől a hitetlen nemzedéktő!» (ApCsel 2,40). Ha a Krisztus kegyelmét elfogadtátok, ha magatokhoz öleltétek az isteni amnesztiát, már más az életetek! Gyertek ki a romlottak és elveszettek közül. Nemrégiben olvastam egy könyvet (előbb-utóbb talán magyarra is lefordítják), ezt is egy amerikai írta, de ő a normálisabbak közé tartozik. Arról ír a szerző, hogy a mostani keresztyénségnek azt az utat kellene választania, amit az 5. században Nursiai Benedek választott (ez is a könyvének a címe: Szent Benedek opciója). Ki a világból, föl egy hegytetőre, vonuljunk félre, húzódjunk el. Aki járt már bencés kolostorban, láthatja a kolostor közepén ott a kerengő, amely egy kis kertet fog közre, az pedig maga a paradicsom-kert! Hagyjuk a világot, ki a világból! Hajoljunk félre mindenféle rászedés elől, mindaddig, amíg az Úr még itt tart bennünket, amíg még itt élünk, míg ezt a zarándok-életet járjuk, amíg e földi tereken vagyunk! Igen, szeretettel járunk a világban, de azért félrehajlunk az effajta kísértések elől! Tudjuk jól, mindig is volt a keresztyénségben egy erős vonulat, ma is van egy erős vonulat, amely azt hirdeti: hagyjuk a kárhozott világot, a tév-tanításokat, a fülünket édesgető szép beszédeket! Megmondom őszintén, megesik, hogy amikor püspökként nyilatkozni kell valahol, aztán jön egy ateista és vállon vereget: de jól megmondta püspök úr, brávó! Én akkor megszeppenek: engem egy ateista megdicsért? -  akkor lehet, hogy nem jól mondtam! Engem egy ateista ne dicsérjen, inkább piruljon el, hajtsa le a fejét, térjen meg! Megdicsér egy istentelen? Hát, akkor valami baj van! Inkább húzódjunk el, húzódjunk félre!
Ugyanakkor felolvastam az apostol intelmének a másik felét is. Ebben azt mondja a római gyülekezetnek, hogy: a békesség Istene megrontja a sátánt a ti lábaitok alatt! Itt a 2. zsoltárra utal, ez egy messiási zsoltár, amely arról zeng, hogy Isten messiása, felkent királya vasvesszővel, mint a cserepet darabokra töri Isten ellenségeit (Zsoltár 2,9). Ezt a képet használja itt az apostol. Isten hamarosan ripityomra töri, megalázza, összezúzza, tönkre teszi ellenségét, a sátánt a ti lábaitok alatt.
Ebből pedig egy másfajta ihletet veszünk; ebből azt az ítéletet vesszük, hogy lám, azért nem hagyhatjuk a rosszat, mert undorig, csömörlésig tele a világ mindenféle káromló, hazudozó emberrel, akik az égből, a trónusok trónusáról, a mennyek mennyéből is lerángatják Istent, az ég és föld teremtőjét, belehempergetik a sárba, és belekeverik mindenféle mocsokba. Az, hogy tagadják Isten létét, az a legkisebb, de azt végképp nem tűrjük, amikor nekiállnak a keresztyénségnek! Csak figyeljünk, ámbár nem is kell ébernek lenni, itt van magától is. Például, a nyakunkba szabadítanak egy szenilis álpüspököt, aki arról prelegál világszerte, hogy Isten nem keresztyén. Aztán, jönnek az eretnekek, akiket magas polcra ültetnek és megtapsolják őket. Vagy amikor arról beszélnek, hogy itt Magyarországon sem tanácsos megvédeni a keresztyén kultúrát, minek is azt megvédeni? Nincs is olyan, – hess ki, félre a keresztyénekkel! No, ilyenkor felövezzük magunkat, lóra, elő a karddal, támadás! Felbarátim! Előre Krisztus katonái! Ezt nem hagyjuk, megvédjük magunkat, beállunk harcolni. Jakab apostol mondja: Álljatok ellene az ördögnek és megfutamodik tőletek (Jak 4,7). Legyünk harcos keresztyének: az egész keresztyénség militia Christi, ezt még a szelíd Erasmus is így tanította. Még a reformáció előtt írt egy gyönyörű könyvet a Krisztus katonájáról, hogy milyen a Krisztus katonája, és hogyan kell a rosszal, a hazugsággal, a hamisítással, az Isten gyalázásával szembeszegülni, milyen fegyverek – persze, lelki fegyverek –  kellenek a harchoz.
És akkor fel kell tennünk a nagy kérdést: elhúzódjunk-e, menjünk-e el remetének valami jól elzárt helyre, amelynek semmi köze a világot, vagy vessük-e bele magunkat a küzdelembe? Az egész kétezer éves keresztyénségnek ez az egyik nagy dilemmája. És e kettő között ingadozván, érezzük, meg kellene találnunk az egészséges egyensúlyt, hogy ne vétsük el a különbséget. Jó lenne mindig tudni, hogy mikor kell félrehajolni, félrehúzódni, mikor nem szabad beavatkozni, mikor nem fontos érvelni, és tudni, hogy mikor kell harcolni. Martin Bucer, a reformátor mondta, egyszer: a kutya is ugat, ha verik a gazdáját, én ne kiáltanék, ha gyalázzák az én Istenemet? Hát akkor szólunk, beavatkozunk! De hol van e kettő között az egyensúly, hogy ne legyen belőlünk ádáz «szamuráj», aki akkor is üt-vág és párbajozik, ha ez szükségtelen. De ne legyünk gyávák sem, mert a minden áron való elhúzódás léha tétlenséget jelent.
Ezért mondja az apostol itt, a köszöntése végén: a mi Urunk Jézus Krisztusunknak kegyelme legyen veletek. A miután nem bekerekíteni akarom a Római levelet, hanem itt, a végén kinyitni, még egy olyan dimenzióra szeretnék röviden utalni, ami valójában az egész Isten-ember ügyben, az egész kereszténységben végighúzódik. Ez egyszerre generálja a keresztyénség körüli konfliktusokat, egyúttal azonban mindig hozza is a keresztyénség számára az igazi krisztusi győzelmet. Ezt pedig egyetlen szóba foglalom bele: gyógyítás. Gyógyítás. Ezért van keresztyénség, ezért jött el Jézus Krisztus, ezért munkálkodik közöttünk Isten Szentlelke, aki ezért ad folyton új ihleteket, inspirációkat: gyógyítani. És nézzük csak az evangéliumot, Jézus történetét! Miből támadt konfliktus? Mert gyógyított szombatnapon is. És kérdezi a vádaskodóktól: szabad-e szombat napon jót tenni? És miből támadt a konfliktus az apostolok idején, amikor Simon mágus pénzért meg akarta venni Péter apostoltól a gyógyítás tudományát? És miből támad ma is konfliktus, ha nem abból, hogy Isten gyógyító erői kiáradnak a világra, az életünkre, egy családra, egy közösségre, egy nemzetre, egy kontinensre, egy kultúrára, egy civilizációra?! Bizony, ha ennek az emberi oldalát nézzük, olyan ez, mint amikor orvoshoz járunk, és jobban tudjuk, mint az orvos, hogy mi a bajunk. (Diktál a beteg, felírja az orvos, - ismerjük a kis dalocskát dr. Bubó rajzfilmjéből.) Mert nem tudjuk, vagy nem akarjuk magunkat Isten gyógyító erőinek odaadni, nem engedjük oda magunkat kegyelmes kezébe, hanem vitába bocsátkozunk. Mert mi, úgymond, jobban tudjuk, majd mi megoldjuk. Vagy elégedetlenek vagyunk, ha nem úgy gyógyít az Isten, ahogy elvárjuk, mert lassabban gyógyít, mert alaposabban gyógyít, mert hosszú időt kell várni, mert mélyrehatón akar gyógyítani, mert Isten gyógyító művészete nem instant kultúra! Láttam a múltkor egy gyógyszerreklámot, azt ígérte: három perc alatt elmúlik a fejfájás! (Igaz, aztán három perc múlva vissza is jön.) De Isten nem így gyógyít, hanem alaposan, az élet gyökérig lehatón! És ez a kereszténység számára nagy dráma. Hogyan is? Nos, az egyik oldalon az áll, hogy elhúzódnánk, mert nem akarunk feleslegesen vitába bocsátkozni, elmegyünk az édesgető ígérvények mellett, hiába csiklandozzák a kihívások a hiúságunkat, hiába ígérgetnek áldást, hiába gratulálnak nekünk, nem akarunk csapdába esni. A másik oldalon meg? Igenis, harcba elegyedünk, nem hagyjuk annyiban a dolgot, oda sorakozunk arcvonalban az Isten igazsága mellé. Hogy e kettő között hogyan nem őrlődünk fel, hogyan maradunk épek és egészségesek? Nos másképpen nem, csaj az Úr Jézus Krisztus kegyelme által. Az ő kegyelme a gyógyításnak a kegyelme.
Adja Isten Szentlelke, legyünk bár tétovák, és nem tudjuk, hogy fussunk-e hátra vagy éppen törjünk-e előre, adja Isten kegyelme, hogy amikor népe itt e világban nem tudja, igazodjon-e, vagy szembe szegüljön-e, adja nekünk ezt a mindent, szívet-lelket, megértést, istenszemléletet, egész életet meggyógyító krisztusi kegyelmet. Áradjon ki ránk a Lélek kegyelme, hogy Isten áldása teljesen a miénk lehessen és élhessünk általa. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Még valamikor nagyon régen, ifjúkoromban történt, de megragadt bennem az emléke, úgy ahogy, ha megkarcolunk egy zsenge fatörzset, azon még évtizedek múlva is lehet látni azt a jelet. Aki kimegy a Normafához és elindul az erdei úton, régi ötven, hatvan, száz éves nagy platánfákat láthat, s némelyikbe bele van vésve: Juci, Mari, Laci nyíllal, itt jártam 1952, stb. Hát bizony, eltelt már azóta hatvanegynéhány év, mégis ott a véset. Valahogy így karcolódott a lelkembe egy egyszerű mozzanat. Amerikában voltam ösztöndíjas és egy magyar gyülekezetben voltam vendég,  ahol elszállásoltak egy ottani magyar származású családnál, vasgyári munkások voltak. Igen kedves, rendes emberek, harmadik generációs magyarok, akik már keverték az angolt meg a magyart, illetve az angol szavakat magyarul ragozták. Nos, vasárnap reggel mondja a házigazda: itt az ideje, hogy induljunk Isten-szolgálatra! Isten-szolgálatra? Kissé  megzavarodtam a kifejezéstől. Hogy van ez? Nyilván, a magyar és az angol nyelv a keveredéséből jött létre, mert angolul service-nek, szolgálatnak nevezik az istentiszteletet, mi magyarok meg istentiszteletnek nevezzük, nyilván összekombinálta az atyafi és lett belőle isten-szolgálat. Nekünk, magyaroknak a service-ről a szerviz szokott eszünkbe jutni, ahova elvisszük az autót, vagy a szoba-szerviz a szállodában. Pedig igen szép, mély értelmű szó ez, latinból került az angolba. És amiről most itt az apostol beszél, amit mi istentiszteletetnek fordítunk, az voltaképpen istenszolgálat, mert itt szolgálatról van szó.
Azért részleteztem ezt ilyen alaposan, mert a mai is a kegyelemről lesz szó, és a kegyelmet nyert, bűnei alól feloldozott emberről. Hadd idézzem röviden a korábban elhangzottakat. Az ember azt találja Isten előtt megállva, hogy nincs mit Isten vinnie, mert nincs semmije, és éppen ezért kárhoztató ítélet esik rá. Ám a kegyelem erejében, kegyelemből mégicsak igazságot - felmentést –  kap. De ennél többet is. Mindent megkap. Az apostol a Korinthusi levélben azt mondja, hogy ha Krisztus a miénk, akkor Krisztus által mi az Istenéi vagyunk, mert ő az Istené, és így az a semmi, amit átélünk Isten előtt, az a semmi, ami miatt elmarasztaló ítélet esne ránk, eltűnik - és a helyébe lép az élet. Ezért mondja ujjongva az apostol itt, a Római levél 8. részében, hogy nincs kárhoztató ítélet azok ellen, semmiféle ítélet nem eshetik azokra, akik a Jézus Krisztusban vannak! De arról is hallottunk, hogy miképpen nyit utat apostol a gondolatainknak, az érzéseinknek, az egész létvalóságunknak isteni kegyelem megértése felé. Felidézi, mit jelent az, amikor bíró előtt állunk, és várjuk a végleges ítéletet. Isten ítélőszéke előtt állunk és várjuk az ítéletet - Isten pedig felment bennünket, noha bűnösök vagyunk, és az ítélet sem kétséges. Arra is utaltam, hogy milyen manőverekkel tud az emberi lélek önmagával szemben önítéletet foganatosítani, tudván hogy ítéletre méltó. De azt is bemutatta az apostol, milyen az, amikor az Isten generális kegyelmet ad, és bevon minket is az amnesztia feltételeibe. Idéztem az ószövetségből Sémei esetét, aki Absolon lázadásakor Dávid ellen fordult, kicsúfolta és megalázta királyát. Amikor aztán a puccs kudarcba fulladt és Dávid visszatért a trónra, Sémei elé járult és kegyelemért könyörgött. Dávid megkegyelmezett, bevonta Sémeit is az amnesztiába – egyedi kikötéssel. És már rég nem volt Dávid az uralkodó, amikor Sémei megszegte a kikötést, és lesújtott rá az ítélet. Tehát aki amnesztiát kapott – erre is utal az apostol –, az nagy kegyelmet kapott,  annak Isten elhozta az Istennel való megbékélésnek a drága evangéliumát, az mindezzel együtt egy feltételt is kapott. Nos,  ma a kegyelemnek erről a különös feltételéről lesz szó. Igen, a kegyelem attól kegyelem, ha nincs feltétele. És olyan értelemben nincs is, hogy előzménye volna. De következménye van.  És ma a következményekről kell szólnunk.
Azt mondja az apostol itt, a Római levél 12. részében: kérlek titeket az Isten irgalmasságára... Az irgalom szó a kegyelemnek az ikertestvére. A kegyelem tartalmában, kiterjesedésében, műveletében, megvalósulásában többet jelent, mint az irgalom; a kegyelem sokszor tárgyias, passzusba foglalják, kihirdetik, a kegyelem ajándékozás, és sok minden fogantatik bele. Most azonban a megkönyörülésről van szó, arról a titokzatos motívumról, amit olykor magunkban is fölfedezünk. Lehetne így is fordítani, hogy szánalom. De jobb az irgalom szó. A tékozló fiú példázatában  azt olvassuk, hogy amikor atya meglátta a hazatérő fiút, megkönyörült rajta (Lk 15,20) - az ott a fölszakadó szánalom. Itt inkább a megirgalmazásnak, a könyörületnek, a visszafogadás készségének az eltökéltsége és visszavonhatatlansága mutatkozik.
Egy kitérőt hadd tegyek ennek megértéséhez. Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, melynek ez a címe: Szerezz barátokat azok közül, akik a javadat akarják. A szerző, Jordan Peterson, kanadai pszichológus, arra buzdít, hogy ne legyél érzelgős, nagyon figyelj oda, válogasd meg a barátaidat! Hiszen látjuk, akár a saját életünkben is, hogy  ha lettek rossz barátaink, bizony, idővel lehúztak bennünket. Azt mondja a tudós, hogy ha valakiről nem akarod, hogy a lányodnak, a fiadnak, a testvérednek, a szüleidnek a barátja legyen, akkor neked miért a barátod? Nos, talán azért, mondja, mert hajlamosak vagyunk a szentimentalizmusra, és amikor valaki egészen elesett, segítségre szorul, mi szánalomra indulunk. Aztán belekeveredünk a szánalommal való visszaélésének a csapdájába, mert olykor már csak késve derül ki, hogy dehogy is akarta az illető, hogy segítsünk rajta, dehogy is akarta, hogy felemeljük! Csak kihasznált bennünket. De erre már nagyon későn jövünk rá. Mégis, ennek a tapasztalatnak ellene kellene mondani! Igen, az eszünk, és a tapasztalatuk, a közbölcsesség, és az intelem, meg a jól felfogott érdekünk azt mondatja velünk, amit a tudós axiómája: szerezz barátokat olyanok közül, akik a javadat akarják. És mégis, az irgalom ellenállhatatlan erő. Nincs ebben  kalkulus. Ha megirgalmazok, nem azt akarom megmutatni, hogy én milyen jó vagyok, hogy lám, irgalmazni is tudok; nem azt akarom megmutatni, hogy mekkora erkölcsi többletem van azzal szemben, akin megkönyörülök!  (Aztán este billeghetek a lelki tükör előtt, hogy Szabó Pisti megint csinált egy jót, írja csak be neki a mennyei Atya a piros pontot!) Az irgalmazás átmossa az embert, kisöpör belőlünk minden ellenkező megfontolást, vagy aggályos érvet.
Hát mennyivel még inkább, amikor Isten előtt állunk! Mert mire számítunk, amikor Isten előtt állunk? Valaki egyszer írt a Bibliáról egy tanulmányt és arról értekezett a két szövetség kapcsán, hogy az ószövetségben egyszerű és kemény viszonyokat látunk. Íme, itt a szövetség, amelyhez szankciók kapcsolódnak; ha megtesszük a szövetség előírásait, áldást kapunk, ha ellene szegülünk, átok zúdul ránk. Ezt mutatja, például, a Bírák könyve. Ezt mindenki érti. Isten népe elfordul az Úrtól, hűtlen lesz, megtagadja a szövetségbe foglaltakat,  - aztán jön az ítélet, jönnek az átkok. Ha felkiáltanak Hozzá, Isten megkönyörül szabadítót küld. Aztán a következő nemzedék újra szembenéz ezzel a világos renddel. Négyszáz év telt el így a szent nép életében. Ha megmaradunk a szövetség rendjében, Isten áldást ad, ellenben, ha hűtlenek vagyunk, átokkal sújt bennünket. Nos, ebből kialakult egy képzet, és ezt keresztyének is szokták hangoztatni (főleg, akik nem jártak református hittanra), hogy az ószövetség Istene bosszúálló Isten; ő a törvény Istene, a szemet szemért Istene – az ő ítélő széke előtt meg nem állhatunk! Nincs irgalom! Aztán, ha áttérünk az újszövetségre, ott egy irgalmas Atyát találunk. (Lásd a tékozló fiú példázatát.) Itt azzal az Istennel találkozunk, aki odaáldozza magát az emberért. Az ember nem tudja kiszabadítani magát, Isten odaszánja magát, Krisztus halála életmentő halál, irgalmassága szabadító irgalmassága! Két istenséggel lenne dolgunk? Mert, lássuk be, van abban nagy feszültség, hogy egyrészt,  ítéletre kell mennünk, azzal a biztos tudattal, hogy elvesztünk, másrészt, kegyelmet hirdet nekünk, az ítélőbíró! Ma, itt a 21. században sokan, éppen az ítélő  istenképre hivatkozva mondják, hogy ezért nem hisznek Istenben. Mert a kegyetlen Isten képe abszurd, elfogadhatatlan. Nemrégiben halt meg a híres fizikus, Stephen Hawkings, aki pár éve tett egy megjegyzést egy nyilatkozatában, amikor megkérdezték, látja-e a világegyetem titkaiban a Teremtőt? Azt felelte: ha arra kell gondolni, aki fenn ül, a felhők fölött, és a cselekedeteink szerint ítél meg minket, akkor azt az Istent nem hiszi, mert ez abszurd, elfogadhatatlan. Pedig dehogy abszurd, testvérek, éppenséggel ez a logikus, ez a törvényszerű – a megfizetés, ez a magától értetődő. Ami abszurd az az, hogy Isten testet ölt, keresztre megy, meghal, eltemettetik, alászáll a poklokra, – ahogy Tertullianus egyházatya mondta: Isten Fiát megfeszítették? Abszurdum. Hiszem, mert abszurdum! Így érkezünk meg az irgalmasság dimenziójába.
Summa: Isten irgalmasságára kérlek titeket – mondja az apostol –, szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent, Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteteket. Hadd fordítsam most ezt így: mint a ti okos istenszolgálataitokat. Az itt álló szó, mint jeleztem, lehet tisztelet, lehet szolgálat, lehet áldozat; azt a mozgását jelöli az embernek, amikor testestől, lelkestől, mindenestől közeledik a szentséges felé. A régi pogány világban szentséges szolgálatnak nevezték azt a mindent átfogó emberi gesztusrendszert, amikor az egész közösség apraja, nagyja, mindenki Isten felé fordult. Azt mondja az apostol, hogy az isteni irgalomért, a felszabadítás erejéért, ezért a felfoghatatlanért, ezért a kikutatlanért kérlek titeket, szánjátok oda magatokat élő, okos és kedves áldozatul.
Majd folytatja: és ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata. Vagyis egyértelművé teszi, hogy nem egyszerű liturgiai aktusra szólít fel bennünket, hanem kitágítja azt és belefoglalja az egész életünket. De mivel ma istentiszteleten vagyunk, és nagyon ritkán beszélünk arról, hogy miért tartunk istentiszteletet, miért van nekünk liturgiánk, miért gyülekezünk mi össze meghatározott időben és rendben, hogy énekléssel, imádsággal, hálaadással, könyörgéssel, Isten igéjét hallgatva, sákramentumokban részesülve Istennek szenteljük magunkat... - mégis, mire való az istentisztelet? A felsorolásból most csak ezt az egyet szeretném kiemelni, azért, hogy az Igére figyeljünk.  És ez nem pusztán annyit jelent, amit Erdélyben hallottam először, az ottani reformátusok szép szertatása szerint mondja mindig a lelkész, a lekció felolvasása előtt: hallgassatok illő figyelemmel, alázattal és fennállva... (Jaj, ezt úgy tudja mondani egy-egy erdélyi prédikátor, hogy nincs mese, felállunk és nagy alázattal hallgatjuk az Igét!) Isten igéjéből kezdjük megtanulni megvizsgálni, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata. Isten igéjéből tanuljuk meg megkülönböztetni az isteni akaratot minden más akarattól, s ekként megtanulunk jól ítélni, és mindent mérlegre tenni.
Amikor azt mondja itt az apostol, hogy ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz, érdekes kifejezést használ, és az egész újszövetségi irategyüttesben csak ő használja. Szó szerint voltaképpen azt mondja: ne éljetek úgy, hogy azzal a világ különböző sémáihoz igazodtok. De hát hogyan éljünk? – mindig ezt kérdezzük. Kiskorunktól kezdve kérdés ez. A gyermek még nem önálló, nem a maga ura, és másokra szorul. Ekkor még a mimétikus dimenzióban, az utánzó dimenzióban élünk. Látom a két unokámon, ahogy a kicsi utánozza a nagyot, a nagy utánozza a szüleit, meg néha a nagyapját is (és ez nekem mindig egy nagy sikerélmény). Sémákat tanul, magatartás-mintákat, viszonyulás-módokat sajátít el - ahogy tettük mi is. És most azt mondja az apostol, ne igazítsátok magatokat a világhoz, ne igazodjatok hozzá, hanem változzatok meg, változzatok el, formálódjatok hozzá az isteni akarathoz. Vizsgáljátok meg, tegyétek mérlegre, mi a különbség.
Tehát ez az első: különbséget tanulunk, különbséget tenni tanulunk. Nagyon nehéz. Éspedig azért, mert legtöbbször – ez is e világ sémája – úgy teszünk különbséget, hogy rögtön ketté is szakítjuk a dolgokat. Mi azonban az Igéből azt tanuljuk meg, hogy ami különbözik, az még lehet egymás mellé való, vagy amik nem ugyanolyanok, nem biztos, hogy szét kell dobálni egymástól. Egyetlen példát hadd mondjak. Mi, magyar keresztyének nagyon nehezen tanulunk még abból a kevés jó példából is, amit látunk itt-ott a világon. Fiatal pap voltam, mikor haza mentek a megszálló orosz csapatok, kikiáltották a magyar köztársaságot, szabadság lett, jöttek a szabad választássok. De rögtön elkezdődött a szövegelés: az egyház ne politizáljon, az egyház ne avatkozzon bele a közügyekbe, az egyház ne szóljon bele a választási kampányba, zippzárat a papok szájára! Ige, tudom, voltak atyafiak, akik csak akkor lengették a zászlót, ha választási kampány volt, és kirakták a templomba is annak a  képet, akire szerintük szavazni kellett. Volt olyan pap, meg nem mondom, melyik egyházban, aki még a pokollal  is megfenyegette azokat a híveit, akik nem erre vagy arra a jelöltre szavaztak. Aztán jött a másik véglet: tudok olyan gyülekezetről, ahol eltelt úgy huszonnyolc év, hogy ha a paptól kellett volna megtudni, hogy országgyűlési választást tartanak, soha nem tudták volna meg, ott még ki sem kiáltották a köztársaságot, a lelkész folyton a lelkek színes mezején illatozó szép tulipánokról szónokol. De gyönyörűen ám!
Meg kell tanulni a különbséget, a különbséget egymáshoz viszonyítani, nem szétszakítani, mert –  és rátérek az utolsó tételre – valójában mi is ez az okos istenszolgálat?
Azt mondja az apostol, hogy az az okos istenszolgálat, ami Istennek tetszik. Istennek tetsző - ezt a kifejezést is egyedül Pál apostol használja, és a Galata levélben foglaltak nagy segítségünkre lesznek, hogy értsük, mire utal itt. Így kezdi a Galata-levelet: amikor titeket, Galata-beliek, megintelek, vajon, Istennek akarok-e tetszeni, vagy embereknek? Istennek akarsz-e tetszeni, vagy embereknek? Természetesen, azt mondjuk, hogy Istennek akarunk tetszeni, – nem királynak, nem uraknak, nem szomszédnak, nem a lelkésznek, magamnak se, csakis Istennek tetszeni, ez a hit lényege! Ám azt vesszük észre, hogy ez az eltökéltség alaktalanná válik, üres tömlő lesz, nincsen benne semmi. De ugyancsak Pál apostol mondja itt, a Római levélben, a 15. részben, hogy mi erősek tartozunk azzal, hogy az erőteleneknek gyengeségeit hordozzuk, ezért ki-ki ne csak magának kedveskedjék, hanem a másiknak is. És így érkezünk el a lényeghez.  Mert e között a kettő között zajlik a keresztyén élet. Nem érvényes az Isten tisztelete, semmit nem ér az Isten-szolgálatod, ha nem tetszel Istennek. Ne is állj az Isten elé úgy, ahogy vagy, hogy kifejezd a háládat az Ő mérhetetlen nagy rugalmasságáért, szánalmáért, könyörületességért, ha nem tetszel Istennek. Kegyelmet közöl veled, kegyelmet eszközöl neked. De nem ér semmit az egész, ha nem tetszel Istennek. De Istennek csak akkor tetszel, ha megvizsgáltad, hogy az okos istentisztelet, továbbá az Isten jó, kedves és tökéletes akarata éppen az, hogy te is kezd el gyakorolni azt a kegyelmet, amit kaptál. Te is engedd szabadon a szívedből az irgalmasságot. Kockáztass! Ahogyan Isten kockáztatott Jézus Krisztusban mindhalálig. Vállald a rizikót, hogy az iránt gyakorolsz kegyelmet, aki netán visszaél vele. Annak kedveskedsz, aki ezt hálátlanul fogadja. Annak gyakorolsz jót, aki nem azt mondja, hogy köszönöm szépen (köszönetet mondani nem sűrűn gyakorolt erény a 21. században!), hanem azt fogja mondani, hogy járandóság volt. Mégis ez a jó kedves és tökéletes akarata Istennek. Ez az amnesztia feltétele,  nem előfeltétele, hanem következménye: Isten kegyelmében megmaradni, kegyelmét és áldását élvezni, Szentlelke erejével egy szempillantásra el nem téveszteni a boldogító célt.
Nos, kedves testvérek, ehhez meg kell maradni a kegyelemben, át kell itatódni a kegyelemmel, mert aki megmarad a kegyelemben, aki tudja magáról, hogy ő kegyelmet nyert bűnös, az szüntelen ezt vizsgálja, ezt a kegyelmet mérlegeli állandóan - pontosabban, ezen kegyelmen mér mindent. Tetszeni Istennek, kedvesnek lenni Isten előtt, – és hordozni mások gyengeségét, kedvesnek lenni a másik ember számára. Hogyan lehetséges ez? Pál apostol a 11. részt így fejezte be: Oh Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége, mely igen kikutathatatlanok az Ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az Ő útjai. Majd rögtön utána azt mondja: vizsgáljátok meg, mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata. Vajon, nem hoz bennünket az apostol lehetetlen helyzetbe? Lám, az imént, a magasztalásban azt mondta, hogy Isten útjai kikutathatatlanok, Isten döntései és ítéletei fölfoghatatlanok, olyan mélységek vannak benne, hogy sem racionálisan, sem érzelmileg, sem egzisztenciálisan nem tudjuk megérteni, – és aztán a következő versben meg azt mondja: vizsgáljátok meg, tegyétek mérlegre.
De a levele 8. részében azt mondja, hogy Isten nekünk, véges felfogásúaknak, tőle elhanyatlottaknak, nekünk, akik még ellenségeskedésben vagyunk,  a segítségre siet. Mert amikor nem tudod kimondani, hogy: Abba, Atyám, a Lélek kimondja helyetted - és veled. A Lélek segít imádkozni, segít a bizalmat nyerni. Amikor pedig nem érted az Isten végzéseit, döntéseit (Mondja a Korinthusi levélben), akkor Isten Lelke az, aki felkutatja az Isten mélységeit. És erről van szó itt is,  a Római levélben is. Minden okos istentisztelet, minden Istennek tetsző istentisztelet, minden Istennek kedves és jó istenszolgálat egy nagy nyitással kezdődik, a szívünk föltárásával és a Szentlélek várásával. Mert a Szentlélek erejében, a Szentlélek bölcsességében és a Szentlélek ajándékaival lehetséges számunkra megvizsgálni Isten kedves, jó és tökéletes akaratát. És csak a Szentlélek által lehetséges ekképpen élni és járni. Az a titok, hogy Isten megkönyörült rajtunk: ez Isten létének az ősforrása, nagy és végére mehetetlen titok. Mégis, nyílt titok ez, mert Jézus Krisztus nyilvánvalóvá tette, Őbenne beteljesedett és Ő Lelke által nekünk ajándékozta. Így hívlak most benneteket az Úr asztalához, hiszen a megtört kenyér és a pohár ezt a nyílt titkot hirdeti, Isten végére mehetetlen és mégis velünk levő könyörületét, és egyúttal Isten kérését, a Szentlélek buzdítását: szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és kedves áldozatul, mint a ti okos istentiszteleteket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Több alkalommal vettem már részt olyan születésnapon, amikor a köszöntésre váró ünnepelt nem tudhatta meg, hogy mi, akik köszönteni akarjuk, mire készülünk. Érdekes és különös szokás ez, és terjedőben van Magyarországon is, mint egyfajta meglepetés-köszöntés. Ilyenkor konspirálni kell, az ünnepeltnek nem szabad tudnia, sőt sejtenie sem, hogy ahova éppen megy vagy ahova hívják vagy valami ürüggyel valami ügyre berendelik, ott őt egy ünneplő közösség várja. Szép szokássá is lehet ez, abból a szempontból, hogy a köszöntés pillanatában mindig jó látni a meglepetést. De időnként megfigyeltem az ünnepelten némi a zavarodottságot is, egyfajta csodálkozó zavarodottságot, ami azt tükrözte vissza, hogy akit ilyen módon megköszöntünk és megleptünk, csak ámul, hogy hát mégis gondoltok rá, mégsem felejtették el. És amikor ezt a szót mondom, hogy zavarodottság, rögtön az felidézi bennünk a pünkösdi történet elbeszélését, ahogy felolvastam a lekcióban. Amikor a zúgó szél zendült és az apostolok kimentek az utcára és elkezdték anyanyelven hirdetni Isten drága evangéliumát, Krisztus jó hírét, akkor az ott levő zarándokok megzavarodtak, mert saját nyelvükön hallották az üzenetet. Lukács egy nagyon különös, speciális szót használ itt. Egy más eseménykor használja ezt, éppen akkor, amikor az asszonyok a nyitott sírtól visszatértek és elmondták a kétségbeesett tanítványoknak, hogy feltámadott az Úr, él az Úr, beteljesedtek az üdvigéretek. Ekkor, mondja Lukács evangélista: a tanítványokon döbbent zavar vett erőt, mert nem tudtak ezzel az üzenettel mit kezdeni (Luk 24,22). Itt pünkösdkor is ez történik, de most nem az asszonyok, hanem az apostolok hirdetik, hogy a megfeszített Jézus feltámadott, él, és Istennek igazsága, ereje és békessége mindannyiunkra kiárad, és mi ezt befogadhatjuk a szívünkbe. Ekkor, mondja Lukács, az embereken zavarodottság vett erőt (ApCsel 2,12). S ebben benne van az is, ahogy egy születésnapos mondja: hát nem felejtettek el, megemlékeztek rólam, gondoltak rám! A pünkösd csodájában ez a zavarodottság azt fejezi ki: hát Isten nem feledkezik meg rólunk, Isten gondol reánk! Elküldi Szentlelkét, betölti szívünket és megáld bennünket.
Ma, a konfirmációra érkező családtagoknak, vendégeknek, távolról jötteknek is elmondom, hogy mi itt a gyülekezetben az elmúlt vasárnapokon is a Római levelet olvastuk és ennek a levélnek egy-egy nagy Igéje volt az igehirdetések témája. Aztán ezeket mind egy csomópontba is kötöttük, merthogy ez a levél döntő módon erről szól: tudniillik Isten kegyelméről! Erről beszéltünk, arról, hogy a kegyelem hogyan és milyen módon jelenik meg az életünkben, mit jelent, ha Isten kegyelmét megnyerjük, mit változtat ez rajtunk. És láttuk – csak röviden fölidézem, mert ide is tartozik –, láttuk a különböző eseteket, melyek révén az apostol az isteni kegyelem mélységét akarja megmutatni. Megmutatta, milyen az, amikor az ember nem talál magának igazságot, és ezért nem nyugszik,  nem nyugodhat, mert igazságtalanság lakik a szívében.  És ezt ki-ki maga tudja a legjobban önmagáról.  És elkeződik a rafinált önbüntetés, amiről pedig az emberi lélek tudósai tudnak mesélni. Látszólag másra haragszunk, mással van bajunk, sokszor keresünk is magunknak egy-egy bűnbakot, de valójában önmagunkra haragszunk és önítéletet hajtunk végre, ami az életünknek szélsőséges drámai pillanataiban, határhelyzeteiben nyilvánvalóvá is válik. Isteni kegyelem nélkül csak elpusztítjuk önmagunkat. De mutatott az apostol egy másik bemenetet is ehhez az isteni kegyelemhez,  hogy értsük, miképpen old fel bennünket az ítéletből és az elveszés tudatából. Ez pedig az a mindennapos tapasztalat, amikor, úgymond, én magam rendben volnék önmagammal, ám olyan helyzetekbe keveredtem, amikor mások mondanak felettem ítéletet. A bírósági helyzetet, leginkább a pert végső szakaszát, az ítéletet idézi az apostol. Mi magyarok ezt értjük nagyon jól, mert pereskedő, civakodó nép vagyunk. Leginkább kétféle ítéletre nézvést azt mutatta meg nekünk az apostol, hogy milyen az, amikor Isten kegyelmet ad nekünk, elárasztja az életünket jelenlétének jóságával. Egyrészt, Isten a gondviselése által, mindenféle emberi helyzetekben, bonyodalmas társadalmi viszonyokban megadhatja nekünk a felmentést, a kegyelmet. Ez a királyi kegyelem esete. Másrészt, beszéltünk az amnesztiáról is. Istentől azért kapjuk meg a feloldozó kegyelmet, mert Ő éppen ez által hív meg bennünket egy megváltozott életre, egy megváltozó életre, egy másfajta életre; ahogy az adós szolga példázatában hallottuk ezt (Máté ev. 18,23kk). Ennek az embernek az ura mentességet adott a kifizetetlen adóssága ellenére, és azt várta volna tőle, hogy ő is ezt adja meg a szolgatársának, aki sokkal, kimondhatatlanul kevesebbel tartozott neki.
Igen, mindig ez a kérdés. Pünkösdkor is ez a kérdés, ma is, amikor a Szentlélek kitöltetik, reá száll a tanítványokra, feltölti őket és elindítja őket a krisztusi üzenet meghirdetésére. És ők éppen ezt cselekszik, ezt az isteni kegyelmet hirdetik, erre hívnak meg mindenkit, erre a megváltozott életre. Amikor Isten kegyelmet ad, feloldoz, akkor nem annyi történik, hogy aztán mehet minden tovább, ahogy eddig. Éppen ellenkezőleg! Az Ő szabadításában, kegyelmében egy kérés, egy parancs is bennefoglaltatik; azért kapjuk a kegyelmet, hogy megváltozzunk és körülöttünk is megváltozzék minden. Vagyis az a kérdés, hogy ez a nagy isteni szabadítás hova van bekötve, mihez kapcsolódik, hogyan lesz a miénk, hogyan lesz másoké?
Pál apostol a Római levél korábbi szakaszaiban, mikor az önítéletről illetve a mások ítéletéről beszélt -  és ezt a bírósági ítéletet példájával idézte fel a számunkra, azt adta értésünkre, hogy úgy lesz a miénk a megmentő igazság, hogy Isten nekünk tulajdonítja azt. Nekünk tulajdonítja a Krisztus igazságát, beszámítja nekünk azt. Másképp nem is lehetséges ez, mint beszámítással, mert nekünk nincs igazságunk. Ennek folytán úgy tekint ránk, mint ami már a miénk; holott itt is, a felolvasott szakaszban, ebben a csodálatos ujjongásban, pontosan arra emléketet az apostol, hogy az lett a miénk, ami nem volt a miénk. Így kezdődik a magasztalás: nincsen! – mondja az apostol –, nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztusban vannak. Nncsen azok ellen kárhoztató ítélet, akik Jézus Krisztus mellett vannak, holott – éppen megfordítva – az a mi tapasztalatunk az elveszés pillanataiban, hogy nincsenek érveink az ítélettel szemben. Önmagunk megnyugtatására sincsenek érveink. Ha igazán becsületes az ember, elveszett helyzeteiben hasít belé és tudja önmagáról kimondani, azt, amit József Attila mond szép versében: Tudod, hogy nincs bocsánat! Vagy a másik helyzetben, amikor mások ítélnek felettünk, belátjuk, hogy nincsen érdemünk, nincsen eredményünk, nincs nekünk mit felszámítni; mégcsak méltóságukra sem hivatkozhatunk, mert az is csak egy ilyen füstködös politikai korrekt volna, és nem ér az semmit a drámai igazság-pillanatokban. És legvégső módon – hiszen erről beszél Pál apostol, a példái erre utaló analógiák –, végső módon, amikor Isten előtt állunk meg, kérdem, vajon mit viszünk mi oda? Eredményt, érdemet, sikert, politikailag korrekt méltóságot, velünk született jogot? Mit tudunk mi Isten elé odatárni, hogy számítsa fel, hogy ítéletét enyhítse, sőt ítélkezését el se kezdje, hogy kegyelmét most már rögtön árassza ki, sőt, nem is kell kegyelem, hanem jöjjön a fizetség, vagy hogy áldásait nekünk ajándékozza, de mit beszélünk itt áldásról, mert csak járandóság volna?! Pál apostol megrendítő tapasztalata az, hogy még ha magával meg is békül az ember, még ha embertársaival el is tudja rendezni a dolgait, Istennel szemben soha nincsen igaza. Erről éppen az imént, a Római levél 7. részében ír. És eztán kiált fel így: nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak! Isten Jézus Krisztusért beszámítja nekünk a Krisztus igazságát! Egészen pontosan, radikálisan azt kell mondanunk: Isten magát Jézus Krisztust számítja be nekünk. Őt tulajdonítja nekünk. Úgy tekint ránk, mint Jézus Krisztus tulajdonaira, mint akik Jézus Krisztushoz tartozunk elválaszthatatlanul és elszakíthatatlanul. Így nem is az a kérdés, hogy én mit kapok, mit sajátítok el, mit tulajdonhatok magamnak, mit teszek a magam élete részévé Isten világából, világosságából, kegyelméből, hanem az a kérdés, hogy én kié vagyok? És hogyha Krisztusé vagy, akkor a tiéd minden! Fordítva is mondja, itt a felolvasott szakasz végén: akiben nincs meg a Krisztus Lelke, az nem lehet a Krisztusé, de akiben megvan a Krisztus lelke, az teljes egészében a Krisztusé lesz.
És így leszünk mi – és ez a pünkösd nagy csodája – megajándékozottként Isten gyermekeivé. Pünkösdre szokták mondani, és bizonyos fenntartásokkal vagy kiegészítésekkel én is így mondom: pünkösd az anyaszentegyház születésnapja. Nos, ha így van, akkor mi ez a meglepetés, mi az, amin csodálkozni valónk van nekünk is,  az anyaszentegyház tagjainak? Mi az, amire azt tudjuk mondani szívünk teljességéből, nagy sóhajtással: hát nem feledkezett meg rólam Isten, gondol rám az Isten!? És most nem általánosságban beszélünk, hanem – hadd mondjam így – egészen személyesen. Ti, mindannyian, akik itt vagytok, egyen-egyenként, hozzátok fordulok, a konfirmáló fiatalokhoz, a szüleikhez, a családtagokhoz, a testvéreikhez, a gyülekezet aprajához és nagyjához, és a vendégekhez, és még a média munkatársahoz is. Hadd szólítsak meg mindenkit, aki itt van: neked, pünkösdkor, számodra pünkösdkor föltolul-e a szívedben az a boldog indulat: Isten nem felejtett el? Hát gondol rám, mert Szentlelkét ajándékozza, a kegyelemnek a Lelkét, és a kegyelem Lelke, ha bennem van, ha velem van, ha betölt, ha körül vesz, akkor nekem tulajdonítja a Krisztus igazságát és engem pedig Krisztusnak tulajdonít. Krisztuséi lenni, Krisztus tulajdonává lenni – ez a pünkösd nagy csodája. És itt van értelme kegyelmekről beszélni, itt éljük át a boldog tapasztalatot, hogy milyen mély igazsága van annak, hogy Isten erejében az ember tudja önmagát szeretni, és ezért tudja embertársát is szeretni  -  ahogy hallottuk tegnap a vizsgán a törvény magyarázatát: szeresd felebarátodat, mint magadat. És itt tárul a mély igazsága a fő törvénynek is: szeresd az Urat, a te Istenedet! Így teljesedik minden, így leszünk Isten ellenségeiből Isten barátaivá. Milyen szépen mondja itt is az apostol! A test gondolata ellenségeskedés Istennel, mondja, de nem a hús-testről beszél, nem a fizikumról, hanem arról a különlét-valóságról, amit az ember Istennel szemben kialakít magának. Ez a különlét egy ellenséges birodalom, ebben harag van, a háború  az úr, a gyűlölködés a törvény, az önvád a létforma, a másik ellen való vád a kultúra, és  az Istennel szembeni vád a vallás. Harag és háborúság Isten ellen! De azt mondja az apostol, hogy mi, akik egykor ellenségek voltunk, immár a Lélek által megbékéltünk és Isten barátaivá lettünk. Mi, akik kívülállók, tisztátalanok voltunk, idegen szóval: mi, akik profánok voltunk, mert nem léphettük át a szentség küszöbét, és legfeljebb a küszöbön kívülről hallgatóztunk befelé az Isten világába, hogy mi van a tökéletességek világában, mi van az Isten világában, mi történik ott, ahol békesség van, mi zajlik ott, ahol az emberek Isten erejében szeretik egymást – nos, mi ezt csak sejthettük, de nem lehetett a miénk. Ez a különlét egyik oldala. A másik oldala pedig, hogy mindezt haragra toluló lélekkel és gyűlölködő szívvel észleltük. De most, mondja az apostol, most hogy ti, akik tisztátalanok, kívülállók, profánok voltatok, most a Lélek által szentek lettetek. És lám, mi, aki elvesztünk, mert Isten nélkül kezdtünk bele az egyetlen értelmes dologba, a nagy életügybe, az üdvösség-ügybe, mi, akik Isten nélkül kezdtük keresni azt a boldogságot, ami Isten kezében van, és mivel Isten nélkül kezdtük, elvesztettük a boldogságot és elvesztünk és meghaltunk, most a  Lélek által halljuk a szép szót, amit a tékozló fiú példázatából is hallunk: ez az én gyermekem elveszett, de megtaláltatott, meghalt, de feltámadott! Mi, akik elidegenedtünk Istentől, Lélek által leszünk Isten gyermekeivé. Nincsen semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak, akik nem test, hanem Lélek szerint járnak! Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, jóllehet a test halott a bűn miatt – jóllehet a test ellenségeskedik a bűn miatt, jóllehet a test elidegenedett a bűn miatt, jóllehet a test profán a bűn miatt – , a Lélek ellenben élet az igazságért! Az igazságért, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg a számunkra, és az Atya nekünk ajándékoz és a Lélek nekünk tulajdonít, hogy a Krisztuséi legyünk és Krisztus által minden a miénk legyen! 
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A elmúlt alkalommal, amikor arra utaltam, hogy a próféták után, a Római levelet olvasva, a kegyelem fog jönni végre, némi vagánysággal vagy valami felületes szóval, így mondtam:  hát akkor jöjjön a kegyelem! De aztán, ahogy olvastuk Pál apostol fejtegetéseit Ábrahámról, Ábrahám életéről, a neki adott ígéretről, nagyon hamar felfedeztük az ígéret mögött az isteni kegyelmet, mégpedig azt a kegyelmet, amely pontosan ugyanolyan, mint a teremtő kegyelem. Hiszen itt egy vénemberről van szó, akinek a felesége is vénasszony, biológiailag nem lehet már gyermekük, túl vannak már a termő életkoron, és mégis, Isten utódot ígér nekik, mégpedig vér szerinti utódot. Azt mondtuk erre, ez olyan, mint a teremtés. Így is mondja Pál apostol itt a Római levél 3. részében, hogy Ábrahám abban az Istenben hitt, aki a holtakat megeleveníti, és azokat, amik nincsenek, előszólítja, mint meglévőket, – épp úgy ahogyan a semmiből teremtette a világot. Isten Ábrahámnak és Sárának mintegy a semmiből ajándékozott gyermeket. Erre mondtam nagy vagányul: hát jöjjön a kegyelem. De éppenséggel azt fedeztük fel, hogy a kegyelem nem jön, hanem mindig van, vagy ha jön a kegyelem, akkor mindent megelőzve jön. Megelőzi az ígéretet, megelőzi a szövetséget, megelőzi az Isten csodálatos vezettetéseit, megelőzi az imádságaink meghallgatását, ahogy Jézus mondja a Hegyi beszédben: még szánkon sincs a szó, a mennyei Atya már tudja minden kívánságunkat. És még a hitet is megelőzi a kegyelem. Ezért mondja olyan erőteljesen az apostol, hogy hit által... hit által kapjuk ezt a kegyelmet, hit által békülünk meg Istennel, hit által van bemenetelünk Isten drága ajándékaihoz, mert a hit az egyetlen erő az életünkben, az egyetlen valóság, ami valóban felismeri, hogy mindent, amit kaptunk, kegyelemből kaptunk. Kegyelemből van a hit is. Az igaz hit önmagára nézve is tudja mondani, hogy kegyelemből vagyok!
Azt láttuk tehát, hogy új teremtés kezdődik el Istennek minden kegyelmével. Idéztem János apostolt is, aki az evangéliumában ilyen csodálatosan mondja: kegyelmet vettünk kegyelemért (János 1,16). Azt is látjuk továbbá, hogy Pál apostol másfajta bemeneteket is mutat Isten kegyelmének a megértéséhez, és sokféle módon is buzdít arra, hogy helyezzük bele magunkat ebbe az isteni kegyelembe. Most éppen itt, az 5. résznél fejtegeti azt, hogy amit kaptunk, az nem az esélyeink egyike; vagyis nem úgy van velünk dolga Istennek, hogy az embernek sokféle esélye volna, Isten pedig kiválasztja közülük a legjobbat. Nem olyan az embervilág, mint a kaleidoszkóp, hogy Isten addig rázogatja, amíg ki nem jön a megfelelő alakzat. Azt is láttuk, hogy Isten ígérete és kegyelme nem járandóság, hanem valami egészen új és mégis a legrégebbi, mert minden áldás Isten kegyelméből táplálkozik. Most pedig az apostol egy újabb gondolatot illeszt ide, újabb ajtót nyit ehhez a csodálatos kegyelemhez, hogy aztán majd eljutva a levele közepéig, a 8. részben azt mondhassa: nincs kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Jézus Krisztusban vannak, akik a Szentlélekben vannak. Mert az Isten Lelkének törvénye, a kegyelem törvénye fölszabadított engem a bűn és a halál törvénye alól.
Ám ez a másik bemenet erős szavakkal nyílik, itt megrázkódunk. És éppenséggel azért, mert ezt a valóságot sokkal jobban ismerjük, ez megzúz miket és megtöri a szívünket, lelkünket, az életünket. Még annál is megrendítőbb, mint ha váratlanul döntés elé kerülünk, hogy mindenről lemondva fogadjuk el Isten ígéretét, és remény ellenére reménykedve kapjuk kegyelmét. Ami most kaput nyit: ítélet és igazság. Ezt a kettőt egyszerre kell mondani. Valahogy úgy, ahogy a régi magyar nyelvben, még a nyelvújítás kora előtt, a napórát nem napórának nevezték, hanem árnyékórának. Bizony pontos a régi kifejezés, hiszen a napórát nézve onnan tudjuk meg az idő állását, hogy a kis rúdnak az árnyéka hova vetül éppen az óralapon. Vagyis az az óra: árnyékóra. De mennyivel szabatosabb és pontosabb azt mondani, hogy napóra, hiszen, ha nem kel fel a Nap és nem tündöklik a Nap fénye, akkor hiába nézzük a számlapot, nem látjuk a fény árnyékát; meg amúgy is a nap járásához igazodik a számolás módja. Engedjétek meg hát, hogy a hasonlathoz igazodva, ma árnyékórát tartsak. Igazságról, pontosabban igazságosságról lesz szó, de egyúttal ítéletről is.
Múlt alkalommal is hallottunk már arról, hogy amíg Istentől távol vagyunk, amíg harcban állunk Istennel, amíg nem adunk dicsőséget Istennek, amíg nem fordítjuk életünket az igazság Napja felé (Malakiás 4,2), addig nemcsak vesztesek vagyunk, hanem ítélet alatt is vagyunk. Legjobban talán az adós-szolga példázata mutatja meg ezt (Máté 18,23). Jézus a bekövetkező ítélet kapcsán mondja ezt a példabeszédet. Egy embert állít elénk, aki tízezer talentummal tartozik az urának. Vagyis nem holmi kis csicskásról van itt szó, hanem hatalmas feladattal megbízott emberről. Tízezer talentum körülbelül annyi aranyban, mint itt ez a templomtér a karzat tetejéig. Abszurd mennyiség, ennyi szinte nincs is. Az emberünk nem tud elszámolni. Elsikkasztotta, amit rábíztak. Vagy valami korrupcióba keveredett. Az ura eladatná rabszolgának, őt is, családját is, a vagyonát elárvereztetné: fizessen meg így! Leborul a szolga és könyörög, és ígérget mindenfélét. Mire a király elengedi és nyilván, vele együtt az adósságot is. Jön a szolga kifelé az ura elől, találkozik egy szolgatársával, aki száz dinárral tartozik neki. Ez egyhavi napszám, vagy, ahogy mostanában szedik az epret, két heti eperszedés órabére. Nekiugrik, fojtogatni kezdi és követeli a pénzét. A szolgatársa leborul előtte, azt mondja, könyörülj meg rajtam, engedj szabadon, megfizetem neked. De ő nem akarta ezt – mondja Jézus -, hanem pert indított ellene, börtönbe záratta. Amikor a király meghallja ezt, visszahívatja és elítéli ezekkel a szavakkal: gonosz szolga, azt kellett volna tenned, amit én tettem veled.
Ezért érdekli Pál apostolt az igazság, az ítélet és a megigazulás, vagyis Istennek a számunkra adott felmentő ítélete, mert nem az a kérdés, hogy milyen módon úszhatjuk meg az ítéletet, hanem az, hogy megváltoztat-e bennünket a kegyelem, másmilyenné leszünk-e általa, olyanokká leszünk-e, mint Jézus Krisztus? Olyanokká leszünk-e (olvastuk a Filippi levélben), mint Jézus Krisztus? Megszületik-e bennünk az indulat, ami Jézus Krisztusban volt? Pált tehát nem annyira az eljárás érdekli, hanem a változás. Megváltoztat-e minket az igazság?
Általában is mindig az a kérdés, hogy miféle igazságon alapszik egyáltalán egy bírói ítélet? És ezzel máris a mai ige közepénél vagyunk. De maradjunk még némileg annál, amit a nagy filozófus, Immánuel Kant mondott erről. Ő azt fejtegeti, hogy az embernek elengedhetetlen szüksége van arra, hogy egyrészt megbocsátó legyen, mert a kölcsönös igazság (a iustitia commutativa) értelmében megbocsátónak kell lennünk egymás iránt, ám másrészt, ez nem lehet azonos a rossz gyáva eltűrésével. E két pólus között mozog az életünk. A filozófus felvetései voltaképpen a Bibliából valók, hiszen örökös kérdésünk, hogy miképpen is vagyunk az Isten szeretetével és az Isten igazságával?
Igen, szükségünk van arra, hogy Isten megirgalmazzon nekünk; ha Ő nem bocsát meg, mindennek vége! Mózes V. könyvében, éppenséggel a Törvény könyvében maga az Úr mondja: «csepegjen tanításom, mint az eső, hulljon, mint harmat a beszédem, langyos zápor a gyenge fűre, mint permetezés a pázsitra.» (5Móz 32) Vagy nem olvasnánk újra meg újra a zsoltárban a csodálatos ígéreteket, hogy: Isten megbocsát nekünk és bűneinkről meg nem emlékezik. E nélkül nincsen életünk.  Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy akkor sincs életünk, ha a rosszat gyáván eltűrjük, ha hagyjuk a gonoszt regnálni.  Nos, hogy van ez a kettő, és min alapszik a kegyelem, mire alapozza Isten az Ő megbocsátását? Világi analógiákat fogok hozni, ahogy az apostol is teszi azt a Római levélben, amikor igazságról, igazság beszámításáról, ítéletről, kárhoztató ítéletről, felmentő ítéletről beszél. A háttérben mindig ott van az apostol saját korának a jogrendszere, akár a zsidóságé, akár a hellén világé, de leginkább a rómaiaké.
Mindjárt először erre a kérdésre kell felelnünk, hogy min alapszik a kegyelem, van-e a kegyelemnek alapja? Tudom, az előbb azt mondtam, hogy kegyelem mindennek az alapja, mégis, van-e itt valami mélyebb alapja ennek a kegyelemnek? A régi világban, amikor valaki kegyelmet kapott, azt, egy sajátos törvényszéki eljárás során, csak a király adhatta meg, ezt nevezték clementia regis-nek. Ezzel manapság is szoktak érvelni, például olvastam egy statisztikát arról, hogy az Egyesült Államok elnöke 2016-ban hány kegyelmi kérvényt fogadott el. Több ezer kegyelmi kérvényt adtak be hozzá, ő néhány tucatot elfogadott. Ez az uralkodó joga, clementia regis, a király kegyelme, a király irgalmassága. Mire hat ez? A király irgalma sok esetben a túlzó ítéletet korrigálja. Amikor valakit a bíró egy eljárás során elítél, ám méltányosabb is lehetett volna, vagy nem jól érvelt az ügyvéd, vagy az elítélt élete annyira megváltozott már, hogy láthatóan hasznos volt az ítélet, megjobbult tőle, akkor a király, az uralkodó, az elnök, a köztársasági elnök figyelembe vehet egy-egy ilyen kérvényt. Tehát ez a kegyelem lehet egy súlyos ítélet korrekciója vagy egy túlzó ítélet enyhítése. Ugyanakkor minden jogász tudja, hogy ennek a kegyelemnek a forrása a tényleges bírói eljáráson kívül esik. Ha az eljárással volna gond, arra ott van a perújrafelvétel intézménye. Tehát, ha a bíró rosszul csinálta a dolgát, ha nem vett figyelembe mindent, amit figyelembe kellett vennie, akkor új eljárásra utasítják. Ez a kegyelem, amiről most beszélünk, kívül esik az eljáráson, ez kívülről jön.  Szinte ebből vezeti le Pál apostol, és később, a középkorban Luther Márton is, hogy a minket megigazító isteni igazság, a nekünk adott isteni kegyelem valójában idegen igazság (iustitia alinea), az nem az én igazságom. Aki kegyelmet kér, azért kéri a kegyelmet, mert neki már nincs igazsága, neki már nincs mire hivatkoznia, ő már nem tudja bebizonyítani az ártatlanságát, nem tud arra rámutatni, hogy valami szörnyű igazságtalanság történt vele. Esdekel, kér, fohászkodik, folyamodik. Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni..., írja csodálatosan Arany János a Szondi két apródjában.
Ennek a különös megkegyelmezésnek a másik véglete az amnesztia. Azért a másik véglete, mert míg az előbbi esetek mind az egyéni kegyelemre tekintettek, addig az amnesztia kollektív jellegű. Amikor véget ér egy háború és a vesztes fél beismeri a vereségét, és békéért folyamodik és békét kötnek, sokszor (nem mindig!) a békefeltételek között ott van az amnesztia is. Eszerint mindazok, akik a legyőzött hadsereg katonái voltak, aztán talán azok is, akik az igazságtalan háborút elindították, és talán azok is, aki felszították és bonyodalmassá tették a helyzetet, amnesztiát kapnak. Olykor - általános amnesztia esetén - a legyőzött ország minden polgárára kiterjesztik ezt. Vagyis, úgymond, élhetnek tovább, mintha semmi nem történt volna. Amikor beírtam a számítógépbe az amnesztia szót,  a számítógép automata korrigáló-rendszere kiírta a képernyőre, hogy nemde, ugye, az amnézia szóra gondoltam!? (Persze, nem mindig ilyen okos ez a számítógép, például, ha beírom, hogy Duna-melléki egyházkerület, akkor mindig kijavítja Duma-mellékire -, de most nem fogok sokat beszélni.) Amnesztia - amnézia. Igen, a két szó rokon, mert az amnesztia is feledést jelent. Bűneikről többé meg nem emlékezem – ígéri a prófétával Isten is. És ez általános, ahogy amnesztia is azt jelenti, hogy a felmentés tekintet nélkül jut érvényre. Amikor nagy ünnepe van egy országnak, vagy jó történik egy országgal, amnesztiát hirdetnek; ez az anti-világban is így volt és ma is így van. Ha pedig amnesztia köre a tíz évnél hosszabb börtönbüntetésre ítéltekre terjedt ki, akkor valamennyit szabadon bocsátják. Ilyen értelemben az amnesztia egyszerre közös és egyéni kegyelem. Ferencz József 1857-ben amnesztiát hirdetett a szabadságharc után, ez tette később lehetővé a kiegyezést. Vagy az amerikai polgárháború után, 1868-ban amnesztiát hirdettek a győztes északiak, ez tette lehetővé a nagy társadalmi megbékélést az Egyesült Államokban, és ekkor kezdett el az Egyesült Államok felvirágzani, mint ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia is – valljuk be – ekkor kezdett el fölvirágozni (mégha oda is lett a szabadság). Aki azonban amnesztia révén részesült kegyelemben, annak tartania kell magát a békefeltételekhez is, egyébként érvényét veszti a kegyelem. És ez az egyéni kegyelemnél is így van, aki egyéni kegyelmet kap, aztán ha bűnt követel, az súlyosbító körülmény lesz esetében. Amikor Dávid királynak menekülnie kellett, mert a fia, Absolon puccsot szervezett ellene, akkor a Saul családjából származó Sémei – olvassuk a Királyok könyvében (2Sám 16;18; 1Kir 1,2) – kiállt az út szélére és kigúnyolja a menekülő Dávidot, ahelyett, hogy segített volna – csak gúnyolja, beköpködi, szinte rendőrsort kell állítani, hogy szegény király életben maradjon. És amikor megbukik a puccs és Dávid visszatér, Sémei bemegy elé, leborul és kegyelemért könyörög - vagyis az életéért. Dávid megkegyelmez neki, és elrendeli, hogy nem lehet vérét ontani. Sémei túlélte Dávid királyságát, és már Salamon idejében járunk, amikor megszegte a kegyelembe foglalt feltételeket. Ekkor lesújtott rá az ítélet.
Tehát kegyelem és amnesztia. Az a kérdés mostmár, hol találjuk meg ezek alapját? Hol találjuk meg ezt az igazságot? A nagy filozófus, Arisztotelész óta, szinte végig a középkorban is, és a skolasztikus teológusok is az erényként tüntették fel igazságosságot. Az igazságosság erény volt. Hadd olvassam fel, milyen szépen beszél erről Shakespeare a Velencei kalmárban, amikor Portia könyörög édesapjáért, Antonióért, aki egy rossz szerződést kötött és elbukta a szerződést, és végre kéne hajtani rajta a szerződésben foglatakat és irgalomért könyörög. Ezeket mondja Portia:
«Az irgalom lényege nem a kényszer,
úgy fakad, mint a csöndes eső a mennyből
a lenti földre és kétszeresen áldott,
megáldja azt, aki adja, és azt, aki kapja...
A nagyobbakban is ez a legnagyobb,
koronánál szebb dísze a királynak,
a hatalom akkor a legistenibb, ha fékje az irgalom.»
Milyen szép szavak ezek a clementia regisről! Azt mondja ki Portia ebben a szép eulogiumban, hogy az irgalom a szívben gyökerezik. A király kezében ott a jogar, ez az ítélő igazságosság (iustitia punitiva), a király fején ott a korona, amit vagy népfelség elvén vagy dinasztikus elven kapott (iustitia distributiva); ezek eleve uralmához tartoznak, attól elidegeníthetetlenek. De vajon ott van-e a király szívében az irgalom? Mert akkor a legistenibb. És milyen szépen emlékezet bennünket Ézsaiás próféta szavára Shakespeare is, amikor azt mondja: az irgalom lényege nem kényszer, úgy fakad, mint a csöndes eső a mennyből a lenti földre, és kétszeresen áldott. Megáldja azt, aki adja, és azt, aki kapja. Mert mit mond Ézsaiás prófétánál Isten - a megbocsátásban bővölködő (Ézs 55,8) –, aki éppen az irgalmát, könyörületét hirdeti ki, hogy visszahozza népét és megújítja őket? Azt mondja, hogy irgalmának szava nem tér vissza hozzá üresen (Ézs 55,11). Olyan az én Igém, mondj, mint az eső, megöntözi a földet, termővé teszi azt. Nos, ez a kérdés, kedves testvérek! Hogy az Isten igéje, az Isten beszéde megöntözött-e minket, termővé tett-e bennünket, irgalmas szívűvé tett-e bennünket? Nem gyáva rosszat-tűrőkké, hanem irgalmasokká, igazságot szolgáltatókká, olyanokká, akik Istennek ezt a könyörülő igazságát érvényre tudják juttatni.
Jeremiás próféta így jövendöl az új szövetségről: «nem tanítja többi senki az ő felebarátját, senki az ő atyjafiát, mondván, ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig. Ezt mondja az Úr: mert megbocsátom bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.» (Jer 31,33-34) Látjuk már, hogy ennek a megbocsátásnak, megirgalmazásnak a békénél van a feltétele. Ott él a megbocsátás ereje, ahol béke van, ahol megbékéltség van, ahol békesség van. Persze, a mi 21. századi szentimentalista módunkon (jaj, mi a békéből is tudunk szentimentalizmust csinálni), hanem úgy, ahogy az apostol mondja itt: megigazulván tehát, békességünk van Istennél (Róm 5). Azt az igazságot, ami nekem nincs, Isten betulajdonítja nekem, Isten nekem adja, attribuálja, részemmé teszi, beszámítja nekem, ahogy a teológusok mondják: ez az igazság a Krisztus igazsága, Isten Krisztust tulajdonítja be nekem, úgy tekint rám, mint gyermekére, mert Krisztus az Ő Fia. És ezért mondja Pál apostol, hogy ha mi megnyerjük ezt a kegyelmet, ha megvan ez a belső alap, akkor igazságot nyerünk, Isten gyermekévé fogad, visszahelyez bennünket teremtményi jogainkba. A Római levél első része, a bevezetője arról szól, hogy elveszítette az ember teremtményi jogait. Isten beleállította az embert a világegyetem teljes közepébe, ahogy a régiek mondták, a menny és a föld közé, hogy arccal Isten felé élve dicsőítse teremtőjét. Vagy, ahogy a még régebbiek mondták: egyedül az ember az a teremtmény, aki nem lehajtott fejjel jár, hanem fel tudja emelni arcát az igazság Napjára, hogy az isteni igazság visszatükröződjék róla. Mi ezt elvesztettük, tönkretettük, eljátszottuk. Isten mégsem közösít ki bennünket végképp, hanem felment,  visszafogad gyermekeivé, visszahelyez teremtményi jogainkba. Ebben bontakozik ki Istennel való békességünk.
Mindez Pál apostol másképp is megfogalmazza itt, a felolvasott 5. részben: nem félünk Isten haragjától, és mentesülünk attól, hogy folytonosan az önítélet szörnyű köreibe keveredjünk. Igen, ahol nincs kegyelem, ott önítélet van, ezt mindenki tudja. Elmondtam a múltkor, hogy milyen mélységekig elhatol az önmaga fölött ítéletet mondó ember, aki megsemmisítő, önromboló módon ront önmaga ellen. Mi azt hisszük, hogy csak hanyag, csak slendrián, csak nem veszi be a gyógyszert, csak nem fogadja meg azt, ami javára van, csak könnyelműen a vesztébe rohan, csak vagánykodik, mert unalmasnak tartja, amit az élet jó rendje megkívánj, és  csak úgy nekiugrik a másiknak is. De miért is? Mert kimondatlanul is tudja, mikor a vesztébe akar rohanni, hogy ahol nincs kegyelem, ott csak (kárhoztató) ítélet van.
Kedves testvérek, az árnyéknak nem a fény az ellentéte, hanem a sötétség. Ahol nem ragyog az Isten napja, ahol nem esik ránk az Isten dicsőségfényének sugara, ahol nem élhetjük át Istennek ezt a feloldozó, felmentő, helyreállító, megújító kegyelmét, ott nem árnyék van, ott puszta sötétség van. Ha már árnyékot látsz, akkor már sejtheted és tudhatod, hogy Isten kegyelme ragyog. Egy régi királyon, Ezékiáson esett Ézsaiás próféta idejében, hogy amikor a próféta isteni üzenetet vitt neki: készülj, mert meg fogsz halni és nem élsz többet (Ézs 38), akkor a király befelé fordult a falnak és sírt, mint egy gyerek és könyörgött és esdekelt. Kegyelemért könyörgött. Nem volt mit Isten elé vinnie, nem volt érdeme, sansza, valami kis esélye a sok esély között, egy utolsó lehetősége a sok lehetőség végén, nem volt mit felszámítani. És még útban volt hazafelé a próféta, amikor isteni szót hallott: menj vissza a királyhoz és mondd meg neki: ahogy visszaáll a napórán az árnyék 10 fokot, úgy adok még neked tizenöt évet. És csoda történt, az árnyék visszaállt a napórán 10 fokkal. Nos, árnyékóra vagy napóra? Mindegy is, talán, kedves testvérek. De ha a napórát nézzük, tudnunk kell, hogy  csak ha beragyogja a nap fénye be, csak akkor mutatja az időt. A fény az árnyékkal mutatja az időt,  és az árnyék így mutatja meg a kegyelmet.
Pál apostol most arra buzdít bennünket, hogy bátran, igaz szívvel forduljunk az igazság Napja felé, hogy Isten dicsősége fölragyogjon rajtunk, és mi magunk is – nem úgy, mint az adós szolga, hanem úgy, ahogy Krisztus kívánja – Tőle tanuljuk meg, mit jelent ez: irgalmasságot akarok és nem áldozatot.
Ámen

A Királyok első könyvét olvassuk most a Bibliaolvasó Kalauz szerint. Szívem legbelsőbb szeretetével már előre lapoztam volna a Királyok második könyvének harmadik részéhez, ahhoz a jól ismert történethez, amikor Illést elragadja az Úr tüzes szekéren. Ott marad Elizeus, és ott marad a kezében Illés palástja. Azért olvasnám ezt és magyaráznám szívesen, mert át tudom élni a tiszakécskei gyülekezet helyzetét, ahogyan az Úr elragadta tőlünk a korábbi lelkipásztort, és most itt van az új lelkipásztor, az új szolga, aki itt volt, amikor elragadtatott az előző. És valahogy úgy adatik át reá a palást is, ahogy a próféták idejében. Mert a református lelkipásztor nem cifra köntöst hord, hanem a próféta palástját. A református lelkész nem a fő helyen ül a templomban, hanem a Mózes padjában ül, aki pedig minden próféták között a legnagyobb volt. Mégis, azt hiszem, hogy az a mai napra kijelölt ige, amit most olvasunk, éppúgy megsegíti a beiktatandó lelkipásztort is, és a gyülekezetet is, mint a prófétai öröklés igéje. Álljunk hát ennek az igének a fényébe!
Azt nem tudjuk, hogy hány esztendős volt Illés, amikor megtörtént a nagy csoda, és legyőzte a Baál papokat. Imádsága szavára megnyílott az ég, és Isten tüzet küldött az oltárra. Csak egy szó kellett, egy igaz prófétai szó és könyörgés, miközben a Baál prófétái és papjai egész nap hiába próbáltak tüzet varázsolni. Nem tudjuk, hány éves volt ekkor Illés. Azt sem tudjuk, hány éves volt, amikor menekülnie kellett, mert Jézabel megfenyegette, az életét akarta. Hogy tehát egy öreg ember az, aki itt panaszkodik, akinek már amúgy is elege van az életből, és azért könyörög az Úrhoz, hogy vegye vissza lelkét, mert elunta a szolgálatot, elfáradt a prófétaságban, és az egész életét merő kudarcnak érzi, vagy egy élete teljében lévő ember mondja mindezt, aki hirtelen megroppant a nehézségek alatt? - nos, ezt mi nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk megállapítani, hogy mennyi idő telt el e jelenet után, mikor Illés visszatért, felvette a szolgálatot, megszervezte a próféta-iskolát, és vele tartott a fiatal Elizeus, akinek majd átadta a prófétai küldetését. De talán mindegy is, hogy idős volt-e vagy fiatal. Most én egy fiatal emberhez szólok. Ha Isten valakit szolgálatra hív el, nem az életkora, amit először néz, mert Isten minden életidőt, életkort tud jóra használni. Éppenségel a kegyelem ez. Hadd szóljak így a beiktatandó lelkipásztorhoz.
Egy csoda-dolgot hallunk itt. De előbb, látnunk kell, hogy eleinte minden úgy történik ott a barlangban, ahogy azt a rejtőködő Illés elképzeli, ahogy hozzá illik. Illés a tüzes próféta, Illés a mennydörgés prófétája, Illés az égből is tud tüzet hozni, hogy ha kell. Az ő szavára eláll az eső, és bezárul az ég három és fél évre, aztán szavára megered az eső. Illés a természet elemeinek is képes parancsolni. Nos, hogy itt ül a barlangban és várja az isteni találkozást, úgy készül, hogy ismételgeti magában bánatos végkövetkeztetését: "nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért, mert elhagyták a te szövetségedet az Izrael fiai, oltáraidat lerombolták, prófétáidat fegyverrel megölték, én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek!" Ezt háromszor is elmondja Illés. A próféta. Hát ettől próféta a próféta, mondhatnánk, ez a sorsa: kiáll az Isten üzenetével, igéjével, igazságával, aztán magára marad. De Illés nemcsak magára maradt, hanem még az életét is elvennék tőle. Hogy ezt a szomorú szót hangosan mondja-e Illés, nem tudom, de tapasztalatból tudom, hogy amikor az ember betanul egy efféle szöveget, azt idővel egyre hangosabban szokta mondani. Lélektani jelenség: ahogy a fájdalom nő, úgy emelkedik a panaszos szó hangereje is. Benne van a megbántottság is, a magára maradottság is. És nem kell nagyot lépni, nem kell sok lépcsőn fel-lemenni, máris itt vagyunk a 21. században. Sok lelkipásztorral beszélgetek, és sok mindent elolvasok a lelkipásztorokról szóló feljegyzésekben. A mi időnkben lelkipásztorainak egyik nagy belső gondja és terhe a fölöslegesség-tudat. Amit csinálok, amit mondok, amit teszek, amit hirdetek, az nem kell; fölösleges az élet beszéde, fölösleges vagyok én is. Én csak ezt tudom, erre hívott az Úr, erre kaptam felhatalmazást: az élet beszédét mások elé tárni. De nem kell. Érzitek, testvéreim, érzed, beiktatandó lelkipásztor testvérem az Illés szavában megszólaló hangunkat, és az Illés szavából kicsengő kétségbeesést és fölöslegesség-tudatot? Isten előtt áll, és azt mondja: a Seregek Istenéért, az Úrért van búsulásom! Hát nem önmagáért? Legyünk őszinték! Aztán folytatja: magamra maradtam, és engem is halálra keresnek. Hát ezt bele kell kiabálni a világba. Ezt ma is bele kell kiabálni a világba. Mert ha nem kell az embereknek az Isten beszéde, akkor az élet beszéde nem kell nekik. Ha az embereknek nem kell a kegyelem, akkor marad a kegyelem-nélküliség. Igen megdöbbentően mutatja meg Pál apostol a Római levélben, hogy milyenné lesz az ember, amikor ellöki magától a világot teremtő, az embert megtartó, az életünket célba vezérlő isteni kegyelmet. Nos hát, bele kell kiáltani a világba, hogy nagy baj van!
És úgy tűnik, Illésnek ebben a panaszában mindenki társul jön hozzá. Úgy tűnik, még az Úr is így érkezik meghallgatni e panaszt. Azt olvassuk: akkora szél támadt, hogy meghasogatta a sziklákat. Nem alföldi szellőcske volt az, ami felkapja és leejti a homokot. Aztán földrengés támadt, aztán tűz jött. Így jön Isten! Olvassuk csak a csodálatos zsoltárokat, amelyek Isten véghetetlen felségéről beszélnek! Világokon lépked át, Ő a világegyetem teremtője. Jön hát Illéshez is, és a prófétának fel kell készülnie erre, de legalább is olyan hangosan és megrendítően, mint a földrengés, legalább akkora hevülettel, mint a tűz, és legalább akkora erővel, mint egy vulkáni kitörés, bele kell kiabálnia az Isten fülébe, hogy baj van! Mert nemcsak a világ előtt kell elkiáltani, hogy baj van, baj lesz, ha nem ismeritek a kegyelmet, hanem panaszra oda kell állni Isten elé, és bele kell kiabálni az Isten fülébe is, hogy baj van! Baj van Tiszakécskén, baj van Magyarországon, baj van Európában, baj van a nyugati világban, baj van mindenütt, mert fölöslegesnek veszik az Úr felszentelt, meghatalmazott követeit, nem kell az embereknek a kegyelem-beszéde, nem kell a kegyelem! Baj van, Uram! Ám ekkor megrendítő dolog történik. Azt írja az ige, hogy Illés érezte, hogy sem a tűzben, sem a szélben, sem a földindulásban nincs benne az Isten. Hanem ezután hallatszott egy halk és szelíd hang. A bibliafordítók igen küzdenek, hogy jól adják vissza ezt a szót, ki így, ki úgy fordítja. Talán éppen a magyar fordítás adja vissza a legjobban. Valami suttogás, afféle visszafogott hangocska, szinte csak lehelt szó – az most az Úr szava.
Ezt az első lecke a lelkipásztornak is és a gyülekezetnek is. Meg kell tanulni Istenre figyelni. Olvassuk végig még egyszer ezt a történetet! Illés pontosan betanulta a saját leckéjét. És katonásan fel is tudja mondani. Ahogy annak idején a tanító néni mondta nekem, ha nem nagyon ment a verstanulás: Pistikém, ezt úgy meg kell tanulnod, hogy ha álmodból ébresztenek, akkor is fújod. Hát így tudja mondani Illés a maga panaszát. Megtanulta szóról-szóra. Tud tehát önmagára figyelni, és tud a népe sorsára figyelni, tud az ármánykodó királynőre figyelni. Tud arról beszélni, hogy mit jelent ez a mélységbe zuhanás a minap bekövetkezett nagy diadal után. Még azt is el tudja mondani, milyen nagy a szomorúsága, vagy dühe, vagy búsulása. És ezek őszinte szavak. S mindig itt van a legnagyobb bajunk, amikor őszintén tolul fel a szívünkből az Isten ügyéért való ború, amikor őszintén sóhajtunk, őszinték vagyunk Isten előtt – annyira őszinték, hogy Őt már meg se halljuk! Beiktatandó lelkipásztor testvérem, a lelkészi szolgálatod örökös kötelezettsége meghallani ezt a halk és szelíd hangot! Halld meg ezt a halk és szelíd hangot az imádság óráján, a csendességedben, halld meg az igében, halld meg akár égzengés és mennydörgés közepette is. Halld meg akkor is, amikor megindul a föld, amikor istentelen lármával telik meg a világ. Halld meg akkor is, amikor arra buzdítanak, hogy engedj utat az anyaszentegyházban annak, hogy mindenki hadd mondja a magáét. Tudd, neked nem a magadét kell mondanod, hanem az Isten szavát! Halld meg ezt akkor is, amikor arra hajt a korszellem, hogy az egyházban is végre mindenki öntse ki a szívét. Neked nem azt kell kiöntened, hanem amit Isten reád bíz – halk és szelíd hangot.
S hadd szóljak a gyülekezethez is. Azt olvassuk a Heidelbergi Kátéban az anyaszentegyház titkáról, hogy Isten az Ő egyházát igéjével és Szentlelkével tartja meg, oltalmazza, táplálja. Szeretett kécskei testvérek titeket sem fog megtartani más, de a Szentlélek és az Ige megtart. Sok mindenbe bele lehet fogni, lehet csodálatos akcióba, nagyszerű szervezésbe, pompás ügyekbe kezdeni, de meg kell tanulnunk, azt ami az anyaszentegyház történetének a legnagyobb tanulsága, hogy csak az Ige és a Lélek tart meg. Semmi más nem tart meg bennünket. Ezért ad Isten minden korban igehirdetőket az egyháznak, és ezért kell a gyülekezetnek a lelkipásztorra úgy tekinteni, mint Isten igéjének szolgájára. Ne tegyétek a lelkészeteket a falu megmondó-emberének, vagy menedzsernek, vagy építésügyi főelőadónk. (És még sok ötlet volna, mit lehet egy lelkészből csinálni.) Mert bármivé teszitek, ha nem lehet igehirdető, hiába teszitek vállára a próféta palástját, akkor csak madárijesztő lesz, amit a kert végébe tűzünk és ráakasztunk egy rongyot, lengesse a szél, hogy elriadjanak a madarak. Amikor Isten ráadja valakira a próféta palástját, jelzi, hogy azt az embert Ő hívta meg arra, hogy az igazi isteni szót továbbadja szívtől-szívig, lélektől-lélekig. Ezért, ha lelkipásztorokat szeretettel hívtátok, és szeretetekben akarjátok megtartani,  kérlek, hordozzátok őt imádságban, hogy mindig az élő ige szolgálatában álljon.
És végül, hadd szóljak arról a csodálatos vigasztalásról is, amelyben van humor is, mégpedig isteni humor, mert Isten így szokott bennünket vigasztalni. Mit mond Illés? "Nagy a búsulásom az Úrét, a Seregek Istenéért, mert elhagyták szövetségedet Izrael fiai, oltáraidat lerontották, és prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam." Hogy mondja? csak én egyedül. Jaj, de bele tudja magát élni ebbe egy lelkész! Én, egyedül... Ismerek egy idős lelkészt, aki nagyon szívesen járt ki szórványokba, olyan helyekre, ahol már évtizedek óta senki be nem nyitott az imaházba. De minden alkalommal elment, benyitott a kis terembe, a magával vitt virágot odatette az Úrasztalára, kinyitotta a Bibliáját és ott ült, ült. Tudta, hogy nem fog eljönni senki, mert az egykori falu maradék romjai közt nem élt senki. Csak ült, és sóhajtozott: csak én maradtam! Ez olykor a semmittevésre is felbuzdít bennünket. Sőt, az önfelmentés szava is lehet! De mit válaszol Isten Illésnek erre megkeseredett, lemondó, fölöslegesség-tudattól áthatott szövegére? Íme, az Úr szava: meghagyok hétezer embert, akik nem hajtanak térdet a hamis isteneknek. Mégis, vannak hát, mások is? Lám, nem azt mondja az Úr, hogy: szerzek hétezer embert, hanem ezt mondja: meghagyok hétezer embert. Nem azt mondja, hogy összeszedegetem őket, lesz megtérés, lesz ébredés, hanem azt mondja: meghagyom őket. Ők azok, akik nem lettek a bálványok szolgáivá, és nem csúfolták meg a szent törvényt, nem hódoltak meg a hamisságnak – ők az igazak. Ők azok, akiknek a nevében panaszt tettél, ők azok, akiknek az igét mondtad. Vannak hétezren. Egyedül vagy-e Illés? Nem vagy egyedül! Vannak Kécskén sokan, és őket megtartja és kezedbe adja az Úr, hogy nem maradjanak próféta nélkül. Illés azt mondja panaszában: halálra keresnek. De olvassuk tovább a történetét: elmegy Damaszkuszba, elvégzi a feladatát, majd elragadtatik. Hogy mondták a régiek? Illés nem látott halált. És ez az Illés lesz az, aki Mózessel, az ószövetség legnagyobb prófétájával a megdicsőülés hegyén a mi Urunk Jézus Krisztusunkkal beszélget a Jeruzsálemben bekövetkezendő eseményekről - a megváltás titkáról.
Mit kapott hát Elizeus Illéstől? Mit vett fel, amikor felemelte Illés aláhulló palástját és folytatta a prófétai szolgálatot? Ezt a kötelességet: az Úr halk és szelíd hangát meghallani, az Úr üzenetét hűséggel tovább mondani, az Úr igazságának engedelmeskedni, és egész élettel Krisztusa mutatni. Forgolódj itt ekként, kedves lelkipásztor tesvérem! Kedves kécskeiek, tőletek pedig azt kérem, így hordozzátok őt imádságaitokban és az ige meghallására való készségetekben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Illő dolog, hogy Húsvét nyolcadnapján azt az evangéliumi történetet olvassuk és épüljünk általa, amelyet János evangélista húsvét nyolcadnapjára vonatkoztatva beszél el - ez Tamásnak a története. Emlékezem, valaki régen megjegyezte nekem, szelíd, nem firtató kérdéssel, inkább csak sóhajtó felvetésben, hogy milyen különös: a feltámadás után Jézus már nem volt úgy együtt a tanítványokkal, ahogy korábban, például, amikor elhívta őket, amikor láthatták a csodáit, amikor járták Galilea városait, elindultak Jeruzsálembe, átélték a virágvasárnapi bevonulást és az utolsó napokat. Már nem volt úgy velük... Talán nem is volt velük – hangzott ki ebből a kérdésből. Az biztos, hogy nem volt már úgy velük. Pál apostol korinthusi levelében azt mondja: ha ismertük is Krisztust test szerint, immár nem test szerint ismerjük. Ezt annak ellenére mondja az apostol (és ezzel nagy paradoxont mond ki), amit ugyancsak itt, a Korinthusi levélben közöl, hogy ő Krisztust prédikálja, mégpedig mint megfeszítettet! Ez a paradoxon: nem test szerint ismerjük Őt (ez a feltámadásra utal); ám a megfeszített Krisztust hirdetjük és senki mást! Nos, ez az ellentét mutatkozik meg itt is, abban a rövid leírásban, amit János evangélista szemtanúként beszél el: hogyan jelent meg Jézus nyolcadnapon újra a tanítványi közösségben. Hogyan állt a tanítványok elé, hogyan adta bizonyságát annak, hogy feltámadt és él, és milyen belső folyamatok mentek végbe Tamásban.
Az első, amit szeretnék kiemelni, hogy feltehetően még aznap este, hogy Jézus megjelent, tehát húsvét napján este Tamás már ott volt a tanítványi közösségben. És azt feleli a beszámolókra: ha nem látom kezein a szegek helyét, és be nem bocsátom ujjamat a szegek helyébe, és kezemet be nem bocsátom oldalába, semmiképpen el nem hiszem. Itt van egy szófordulat: ha nem..., ha nem látom. Ezt pontosan úgy kéne visszaadni: ha nem láttam! És ha be nem bocsátottam az ujjamat a szegek helyébe és ha be nem bocsátottam kezemet az oldalába. Ha nem láttam. Ezt a nyelvtudósok casus irrealis-nak nevezik, az a nyelvtani eset, amikor múlt időre vonatkoztatva mondunk valamit: nem láttam, tehát nem hihetem; ha láttam volna, hinném; ha pedig nem láttam, mindaddig, amíg nem láttam, nem hiszem... Vagyis az csupán modernkori felfogás, ahogyan próbáljuk Tamást kimagyarázni (és ebben mindannyian részesek vagyunk, vagy mondjam így, kedves testvérek: tettestársak vagyunk). Azt mondjuk: nem hitetlenségről van itt szó! Tamás szkeptikus volt, racionális ember (erre vonatkozóan sok jel van), Tamás – maradjunk az iménti nyelvtani megnevezésnél – csak a valóságban tudott mozogni. Tamás a realitásra utal, ebből lesz itt ez a casus irrealis. Tehát azt mondogatjuk, mi modernek, hogy itt nem hitetlenségről van szó, hanem inkább kételkedésről, vagy bizonyságszerzésről, mert Tamás erősebben keres, másképpen indul az isteni bizonyság felé, mint a többi tanítvány. De azt hiszem, testvérek, nyugodtan egyet érthetünk a régiekkel, és nem kell megróni a régi egyházi hagyományt, amely Tamásról mint hitetlenről beszélt, Jézus szavához igazodva: Tamás, nem légy hitetlen, hanem hívő! Nem fogjuk ezzel a minősítéssel a sarokba állítani Tamást!
Sőt, ha összehasonlítjuk Márk evangéliuma végét és János evangéliuma végét, rögtön egy erős érzésünk támad. Éspedig az, hogy János tudatosan másképpen mondja el a húsvéti történeteket – a húsvét napit is, aztán húsvét nyolcadnapit is, aztán a csodálatos halfogás megismétlődését is és a tanítványok felhatalmazását is. Ez egészen nyilvánvaló, de nem vesszük komolyan. Miért mondom ezt? Márk evangéliuma végén azt olvassuk, hogy bár Jézus megjelent az asszonyoknak, megjelent a tanítványok egy részének, megjelent az emmausiaknak is, aztán újra megjelent a tanítványi közösségnek is, mégis szemükre hányta hitetlenségüket... Nemcsak Tamásnak rótta ezt fel, hanem az egész tanítványi közösségnek. Márk markánsan szól: az egész tanítványi közösség, Péter, Jakab, a Zebedeus-fiak, Tamás és a többi mind megkapja Jézustól a feddést, korholást.
János  evangélista másképp mondja el ezt.  Őt leginkább az érdekli, hogy miképpen lehet hitre jutni, továbbá, mi ez a hit, és hogyan lehet ezzel a hittel elsajátítani a Jézusban kinyilvánított isteni igazságot? Hogyan lesz a miénk az isteni igazság, hogyan fordul gyümölcstermőre az életünkben?  És ez a Jézus Krisztusba vetett hit (vagyis a Jézus követésének eltökélt szándéka és az Isten ügye mellé való odaállásunk) hogyan és miben különbözik attól az egyszerű ténytől, hogy az ember mindenfélét el tud hinni, mert mindenfélét el tud gondolni és mindenfélét össze tud magának fantáziálni. Amennyire fantáziás az ember, még azt is megkockáztatom, hogy nem olyan megerőltető elképzelnünk, hogy valaki feltámadt a halottak közül! Elnézem a fiatalokat, a gyerekeimet, és az unokáimat, falják a sci-fit meg a fantasyt! Csak kapkodok ide-oda, mint egy csökött, öreg, fafejű racionalista, legalábbis ahhoz képest, amit a mai ember el tud képzelni, ki tud ábrázolni, le tud írni, el tud gondolni. Tényleg olyan nehéz, úgymond, elhinni, hogy van feltámadás, hogy feltámadnak a halottak, hogy a halál után folytatódik az élet? Hiszen ez sose volt nehéz az embernek! Értjük hát jól, hogy János evangélista a hit-kérdést egy másik dimenzióba nyitja át! Nem az a kérdése, hogy Tamás el tudja-e hinni, és a tanítványok el tudják-e hinni, aztán az emberek el tudják-e hinni azt, hogy van feltámadás! Elhinni nem nagy művészet! Dönteni azonban, és rátenni az életünket, és elköteleződni ebben a hitben, és a Krisztus tanítványává lenni – na, ez a nehéz!
Egyszóval, ha próbáljuk is önmagunkhoz rokonítani Tamást, mondván, hogy Tamás a modern ember, ő a mai ember előfutára a tanítványok közt, benne látható az a belső egzisztenciális és intellektuális mozgást, ami talán a leginkább hasonlít a mi belső igyekezeteire, nos, hogyha ez így is volna, vállalnunk kell a régiek minősítését is! Itt a hitnek és hitetlenségnek, az elkötelezettségnek és tagadásnak, az Isten útján való járásnak és az Isten útjáról való letérésnek a kérdése forog. Sőt, ez a casus irrealis, ahogy ezt Tamás megfogalmazza, arra enged következtetni, hogy még ki is kell egészítenünk Tamás portréját, lélektani képét egy vonással. Én úgy látom, hogy Tamás a hamari emberek közé tartozott, ahogy ezzel a szóval mifelénk, Dunántúlon azokat az atyafiakat jellemzik, akiknek mindig mindenre azonnal van válaszuk. Igen, vannak olyan párbajhősök, akik már akkor kilövik az egész a tárat, mikor a másik még a kalapját sem billentette meg. Vannak ilyen hamari emberek, beléfojtják a másikba a szót, eleve tudják, hogy mit akar a másik. Tamásnak gyors válaszai vannak. Elég azt a kettőt idézni, amit János evangélista följegyez. Amikor híre jött, hogy Lázár súlyos beteg és hívták Jézust, ő nem indult el, hanem várt. A tanítványok ezt félreértették. Ez abból látható, hogy később, amikor jött a hír, hogy meghalt Lázár, és Jézus erre azt mondta: most pedig elmegyünk, hogy fölköltsem őt, –  nos, ekkor a tanítványokat rémület fogta el, hiszen Jézust már életre-halálra keresték! Tartóztatták volna a Mestert. Ebben a zűrzavaros, érzelmektől feltólult helyzetben Tamás beszúrja: menjünk el, haljunk meg Vele együtt! Ez gyors elrendezése a hullámzó érzelmeknek. Aztán, amikor az utolsó vacsorán Jézus búcsúzott a tanítványaitól és azt mondta: elmegyek az Atyához, helyet készítek nektek ...és hogy hová megyek, tudjátok, az utat is tudjátok – ekkor Tamás beszúrja: Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogy tudnánk az utat?  Itt nemcsak a kétkedést vagy a rációt kell látnunk, testvérek! Tamás rövidre zárja a dolgokat. Hamari ember, azonnal kijön belőle a szó, a megoldás vagy a kérdés.
A tanítványok lelkesednek húsvét napján: láttuk az Urat, láttuk az Urat! - ujjonganak. De nem tudják végigmondani a történetet. Tamás közbeszúr. Tamás nem hagy se teret, se időt arra, hogy kibontakozzon a szó, hogy kiteljesedjen az öröm, hogy tanítvány-társai érveket sorakoztassanak. Tamás nem hagyja magát meggyőzni. Pedig bizonyos helyzetekben még lojalitási kérdést is csinálunk a meggyőzésből, odavágjuk a neki: hát, nekem nem hiszel, kérdőre vonod a szavamat, nem tekinted hitelesnek azt, amit én mondtam?! Ezek ugyan a meggyőzés taktikájának részei, de akkor is súlyos kérdések. Tamás rövidre zárj a dolgot: Ha nem láttam, ha a kezemet be nem bocsátottam az oldalba, semmiképpen el nem hiszem! Miről szövegeltek ti itt?
És most szóljunk a második casus irrealis-ról. Tamás felállított egy tételt: ha így meg így lett volna, akkor hinném. Aztán nyolcadnapon újra megjelenik Jézus, köszönti a tanítványokat, Tamás elé áll, és megismétli azt, amit Tamás mondott. És ez számomra irreális! Fantáziáljunk. Honnan tudja Jézus, hogy milyen feltételeket szabott Tamás? Talán az első estén, még éjszaka, vagy másnap titokban találkozott volna Péterrel, aki elpletykálta Tamás szavait? Mert Jézus úgy áll oda Tamás elé, mintha az imént hangzottak volna el markáns szavai. Úgy áll oda Tamás elé, és mutatja meg kezét és oldalát, mintha nyolc nappal azelőtt Tamás ott ült volna a sarokban, csak nem vette volna észre Őt. Nos, gyere ide, bocsásd az ujjadat a sebek helyébe, és ne légy hitetlen, hanem hívő. János evangélista azért írja ezt meg ilyen részletességgel és azért nem fogja össze azzal a tömörséggel, ahogyan Márk evangélista elintézi (szemükre hányta hitetlenségüket!), mert tudatosan és szándékosan úgy komponálja meg a szövegét, úgy sorakoztatja az eseményeket, úgy emel ki bizonyos részleteket, hogy itt érkezzünk el az evangélium csúcspontjára – ebben teljesen igaza van Augustinus egyházatyának, aki azt mondja az evangéliumi kommentárjában, hogy János evangélista egész szövegében az a csúcspont, amikor Tamás azt mondja a Feltámadottnak: Én Uram és én Istenem.
És ahhoz, hogy erre a csúcspontra eljussunk, hadd idézzem még egyszer a lekcióban elhangzott 46. zsoltárt. Nem azért olvastam ezt, mert ma országgyűlési választások vannak, és ennek hallatán lecsillapodik a szívünkben kavargó sokféle érzés (mi lesz, hogy lesz, mi lesz holnapután, hogy fogunk mi itten dönteni, mi kerekedik ki ebből?). Persze, megviseli az embert, és már szeretnénk túl lenni rajta, meg valami jó eredményt is várunk, ki-ki meggyőződése szerint. Azért olvastam fel a zsoltárt, mert ott van a végén a súlyos felszólítás, és az már az Úr szava, azt már nem a zsoltáros mondja, hanem az Úr mondja: csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!  Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten.
Nézzük a 46. zsoltárt és nézzük a feltámadás eseményeit. Hát zaj volt mindenfelé. A 46. zsoltár harci ének, szinte apokaliptikus. Megindul a föld, katasztrófák jönnek, zúg a tenger, fölvonulnak a hadseregek, országok mozognak, őrült zaj tölt be mindent, –  és ez a zaj az ember szívében ős-visszhangot ver. A lelkünkben is örök zaj van. És ezért meg is fordítható mindez. Amikor zajong a világ, úgymond körülöttünk, az semmi egyéb, mint az ember szívéből kivetülő nagy zajongás, tombolás, lárma. Persze, mondja a zsoltáros, mi nem félünk, mert a Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk, mi nem rendülünk meg, nem ingunk meg! Akár személyesen is mondogathatjuk: de én nem félek, nem félek, nem rendülök meg, nem ingok meg. És ebbe a nagy bizonyságba és bizonykodásba belecsendül az Isten hangja: csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten.
Húsvétot is el tudom így képzelni. Éppen csak lezajlott Krisztus megfeszítése, az eltemetése, éppen csak véget ért a nagy szabadulásünnep, amely zajos, lármás esemény volt, éppen csak surrognak-burrognak a főpapok, hogy csoda történt és immár a sír (Máté evangélista írja ezt le), és már gyűjtik a pénzt, hogy lefizessék az őröket, hogy terjesszék el, hogy nem történt semmi különleges, csak a rajongói ellopták a Jézus testét  - hát zajong a világ... A tanítványok pedig vitára kerekednének Tamással: föltámadt Jézus, nem támadt föl, mi történt itt egyáltalán? És beleszól az egészbe az Úr: csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Tamásnak ez a szívéből kiszakadó vallomása – én Uram és én Istenem –, ez belső csendből fakadó, személyes vallomás. Nem azt mondja, hogy Te vagy az Úr, és Te vagy az Isten – ez is óriási dolog lenne –, hanem azt mondja, én Uram és én Istenem.
Ha tovább olvassuk János evangéliumát, látjuk, ezt mondja János: sok mindent tett még Jézus tanítványai előtt – megfeszítése és feltámadása előtt, és akár feltámadása után is  –, amik nincsenek megírva ebben a könyvben, ezek pedig azért írattak meg, hogy ti, olvasók, igehallgatók, 21. századi Budapesten élő magyar reformátusok, ti higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, ő az Istennek Fia, és ezt hívén életetek legyen az Ő nevében.
Ha Tamást önmagunkhoz hasonítjuk, ha kortársunknak nevezzük őt, akkor vállalnunk kell azt is, hogy Tamás nem az észjárásban a rokonunk. Egy kétezer évvel ezelőtti ember, a műveltsége, a kultúrája alapján egészen biztosan másképp gondolkodott, mint mi ma. Nem a kételkedése okán rokonunk nekünk Tamás, mégha gyakran mi is bemondjuk a casus irrealis-t. Továbbá, Tamás nem  a materializmusa okán a rokonunk, holott eléggé vaskosan materialista a kikötése! Ha be nem dugom a kezem az oldalába, a seb helyébe, ahol átdöfték a dárdával..., mondja, és ez azért vaskos. És mi is materialisták vagyunk. Amit megfogtunk, amit megettünk, amit megemésztettünk, az van, más nincs.  De Tamás leginkább ezen az isteni igényen tájékozódva a rokonunk,  az ikertestvérünk. Ahogyan ki tudja mondani: én Uram és én Istenem.
Hogyan van velünk Jézus? – kérdezi a 21. század embere. Hogyan tapasztalhatjuk meg a feltámadás valóságát, hogyan lehet ez több, mint puszta fantázia-játék, vagy puszta elhívése valaminek? Úgy, ahogy itt olvassuk: a Szentlélek erejében megjelent a feltámadott, tanítványaira lehelt és azt mondta: vegyetek Szentlelket. A Szentlélek erejében válik számunkra minden egészen személyessé, és válik elkötelező szóvá a zsoltár: csendesedjetek el és ismerjétek el, én vagyok az Isten. Elcsendesedni, és aztán elismerni ezt a Tamás feleltével lehet jól: én Uram és én Istenem.
Adja meg a Szentlélek Isten, hogy amikor annyi felé szalad a figyelmünk, annyi mindenért dobog a szívünk, annyi minden miatt szorul össze a gyomrunk, annyi minden zúdul ránk végső érvényesség igényével, és mutatja magát sorsdöntőnek, ilyenkor tehát adja meg nekünk a Szentlélek Isten, hogy ezen az úton, amelyen a Feltámadott végig vezette Tamást, mi is eljussunk ehhez a döntő vallomáshoz. Mert Jézus nem korholja Tamást, hanem biztatja, nem megrója hitetlensége miatt, hanem hitre hívja. És egyúttal nekünk azt ígéri, amit Tamásnak mond: mivel láttál, hittél... casus realis. Boldogok, akik nem látnak és hisznek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hosszú ideje már prófétákat olvasunk itt a Bőszörményi-úti gyülekezetben, és ahogy a régi próféták szavát, életét olvastuk, mindég azt csodáltuk, hogy miképpen váltak ezek valóra Krisztusban. Nemcsak a jövendöléseik, hanem sokszor a próféták sorsa, életüknek egy-egy mozzanata is. Láttuk, hogyan bontakozik ki Isten nagy szabadítása, azt meghaladó módon, ahogyan a régiek várták és remélték. Így mondja azt a Zsidókhoz írt levél: próféták által szólt régen Isten az atyákhoz sok rendben, sokféle alkalommal, és most, az utolsó időkben szólott hozzánk Fia, Jézus Krisztus által. Láttuk, hogy Isten minden egyes beteljesülésben vagy beteljesítésben egy újabb ígéretet adott. Ami eljut a végcéljáig, abban Isten egy új kezdetet ad. A célba érkezés új kezdet. A leginkább ezt éppen a feltámadás napján látjuk, mert Krisztusban Isten sokféle ígérete beteljesedett, de legjelesebbül és legtömörebben az, amit a 16. zsoltár jövendöl: nem hagyod, hogy a Te szented rothadást lásson; vagy amit a nagy szenvedő, Jób jövendöl: tudom, az én megváltom él és utoljára porom fölött megáll. Isten ebben a beteljesítésben, a feltámadás fölfoghatatlan, nagyszerű tényében egy új ígéretet adott mindannyiunkra vonatkozóan: Jézus él, mi is élni fogunk, ha Őbenne vagyunk, mi is föltámadunk és Isten elé állunk majd dicsőségben, mint az örökélet várományosai és részesei.
Azért fontos ezt így hangsúlyozni, mert mi csak úgy tudunk elgondolni bármit, ahogy a korábban történtekből, a megelőző dolgokból, a múltunkból következik. A gondolkozásunkat, az életvitelünket, a döntéseinket, a terveinket, sőt – mondjuk ki nyugodtan – az egész jövőlátásunkat, éppen a múltunk, az eddigi életünk, a tapasztalataink határozzák meg. Ugyanakkor, láttuk, hogy Isten a próféták által is, majd mindent egybefoglaló módon, Jézus Krisztusban is a jövő erőivel hajol hozzánk. Mi, a magunkéból nem tudunk benyitni az örökkévalóba, nem tudunk odahajolni, nem tudunk rátekinteni! Számunkra a feltámadás nyitja meg az öröklét világát. Mi a magunkéból csak kalkulusokat tudunk készíteni, összerakjuk a tényeket és valamit megpróbálunk belőle kikövetkeztetni. Az igazi reményt a feltámadás hozza, mert ez túlmutat egész életünkön. A mi életünk önmagában, a mi szemhatárunk önmagában mindegyre csak halállal határos. Isten az, aki a feltámadás által megnyitja számunkra az új élet valóságát.
A mai napra egy prófétai könyörgést (egy panaszba foglalt könyörgést, vagy egy könyörgésbe foglalt panaszt) és egy áldást hoztam ide, - a kettő felel is egymásnak. De mielőtt ezeket a szívünkbe zárjuk, hogy így tegyük teljessé húsvéti ünnepünket, nézzük meg a magunk, a saját körülményeit, mert ez nagyon fontos. Amikor diák voltam (néhány évtizede már) és először végigolvastam Szent Ágoston nagy munkáját az Isten városáról (latin címe: De civitate Dei), nem gondoltam volna, hogy néhány évtized múlva ugyanaz a világ sejlik fel, amelyről Szent Ágoston a maga korában írt, amikor végromlásba süllyedt, hullott és omlott a Római Birodalom. Gondoltuk volna, hogy Szent Ágoston e nagy művét egyszer majd úgy fogjuk olvasni, hogy ott keresünk tanácsot, miképpen vigasztaljuk meg például azokat a tizenéves keresztyén kislányokat, akiket Afrikában megerőszakolnak? Igen, erről írt Augustinus a könyve elején azoknak, akiket a barbárok betörésekor a hitük, a keresztyénségük miatt meggyaláztak. Gondoltuk-e volna néhány évtizeddel ezelőtt, hogy micsoda örömünnep lesz manapság az, hogy a szinte földig rombolt Moszulba, ahol egy terrorállam grasszált éveken keresztül, húsvétra, hálaadásra visszatérhetnek az elüldözött keresztyének? Gondoltuk-e volna, hogy egyáltalán lesz keresztyénüldözés? Gondoltuk-e volna, hogy nem múlt idő mindez, hanem mindennapi valóság, hogy csak az számít, hogy ki mennyire gyűlöli a keresztyéneket? Gondoltuk-e, hogy újra a fülünkbe cseng teljes érvénnyel Augustinus megjegyzése: „ha szárazság van, annak a keresztyének az okai, ha szakad az eső és kiönt az árvíz, annak a keresztyének az okai”? Vagy ha történik valahol valami rossz - idézhetném Tertullianus egyházatyát - máris fölharsan a birodalomban az üvöltés: oroszlánok elé a keresztyénekkel! Azt hittük, hogy ez múlt idő, és most itt olvassuk szorongva ezt a régi könyvet.
De kérdezzük önmagunktól is, hogy nem úgy vagyunk-e, ahogy Madách Imre „Az ember tragédiájában” egy megkapó költői képben, a római színben leírja az aláhulló római birodalmat: miközben bent a palotákban, a kényelemben, a biztonságban még zajlik az úri-muri, aközben birodalom határai már omlanak és barbár őrtüzek égnek mindenfelé. És szorongva kérdezzük magunktól is: hol a családi élet tisztessége? Kérdezzük: miért az irigykedés a nyerő erő? Kérdezzük: miért divat gyalázni elöljáróinkat, ahelyett, hogy imádkoznánk érettük? S kérdezzük: hol a testvérszeretet, hol vannak egyáltalán a testvérek? Kérdezzük: hogy a mai ember önmagából fordulva miért önmagát gyűlölve imádja egyre csak azt, ami nem önmaga, hanem idegen? Kérdezzük: talán új parancsolat van a mai világban: gyűlöld felebarátodat, mint magadat? És kérdezzük, hogy mitől szaporodtak meg úgy a hamis tudományok, egyszerű szóval így lehetne mondani: miért a hazudozás a sikerágazat? És kérdezzük magunktól: mi történt, hogy minden piaci termék lett? - te magad is az vagy, és a közösségi média csak azért működik olyan pompásan, hogy eladják az adataidat, az érdeklődéseidet, az ismerőseidet, a vágyaidat! Milyen világban élünk, milyen világba jutottunk? A próféta panasza visszhangzik a fülünkbe, Ézsaiásé, aki egy megrendítő történelmi helyzetben szól. Mintha azt mondaná –  és ezt a tükröt ne takarjuk el semmivel, nézzünk csak bele most, a 21. században –, mintha azt mondaná: az ember rendre elfordul Istentől, aztán számon kéri Istentől a nyomorúságát. Az ember fellázad az igazság ellen, aztán fel van háborodva, hogy a hazugság uralkodik. Az ember megszegi a szeretet parancsát, nem is akarja betölteni, aztán méltatlankodik mindegyre, hogy átcsap a fejünk fölött a gyűlölködés.
Isten válaszol a prófétának is, és válaszol nekünk is, testvérek, minden alkalommal, amikor ezt a fajta panaszkodást kezdjük. Válaszol nekünk keresztyéneknek is, amikor riadtan és kétségbeesetten nézünk körül, –áldással válaszol. Milyen érdekes! A Zsidókhoz írt levél 13. része éppen arra utal, amit az előbb e fájdalmas kérdések formájában ide hoztam, így kezdi: legyetek vendégszeretők, szeressétek a tiéiteket, legyetek állhatatosak, imádkozzatok elöljáróitokért, cselekedjetek hűségesen, éljetek jó lelkiismeretben... Isten tehát most is csak így válaszol a panaszkodásunkra és riadalmunkra: tanulj meg áldozatot hozni, légy teljessé a szeretetben, imádkozz elöljáróidért, könyörögj a békességért, legyél hűséges azokhoz, akik az igazságra tanítanak, törekedj jó lelkiismeretre! Vagyis erkölcsi-szellemi tisztaságban, tiszta gondolkodással, jó indulattal és jó akarattal minden erődből végezd a szeretet munkáit. De hát hogyan?
S máris kezdjük mentegetni magunkat! Hát hogyan tegyük mindezt, ha a gyűlölet a nyerő? Hogyan, amikor a hazugságé az első hely, hogyan, amikor az ember önmagát gyűlölve azt imádja, amit nem is ismer?! Hát hogyan, amikor minden mindenből ki van forgatva és az az első? Az áldás kimondja, hogy: a feltámadás erőivel! Azt mondja az Igénk, az áldó Ige: a békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhoknak a nagy pásztorát, Ő tegyen titeket készségessé Jézus Krisztus által minden jóra!
Ahhoz pedig, hogy ennek az áldásnak ez a megsegítő, elkötelező ereje igazán áthasson bennünket, ahhoz nemcsak a korunk nyomorúságait, a szorongásainkat kell megfogalmaznunk nemcsak a panaszunknak kell hangot adnunk, hanem el kell mélyedjünk ennek az áldó Igének nagy és mély mondandójában. Azt mondja: Isten kihozta a juhok nagy pásztorát a halálból. Különleges, sajátos szót használ itt a Zsidókhoz írt levél. Mondom görögül is, mert talán így még érthetőbb lesz: anagógia. Ez szó szerint azt jelenti, hogy felvinni, felvezetni, felhozni valamit vagy valakit a mélyből. Tehát fölhozni. Mint amikor valaki lemerül egy félig-meddig megfulladt emberért a víz alá, megragadja és felhozza a víz fölé. Mint amikor valaki odahajol egy gödörbe belecsúszott emberért, megfogja a kezét és kihúzza, felhúzza a mélységből. Pál apostol a Római levélben éppen a feltámadásra utal ugyanezzel a szóval, amikor beképzeltségünket és önhittségünket kérdőjelezi meg, és egy csodálatos isteni tükröt tart elénk, földhöz ragadt porszemek elé, elénk, akik azt hisszük, hogy mindent tudunk. Azt mondja az apostol: Kicsoda megy föl a mennybe? - azaz, hogy Krisztus aláhozza; avagy: kicsoda száll le a mélységbe? - azaz, hogy Krisztust a halálból felhozza? (Rm 10,6-7) Kicsoda támasztotta Őt föl, kicsoda hozta Őt föl a mélységekből, kicsoda hozta Őt ki a halálból? Isten! A békesség istene, aki kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát. Ő az, aki után Ézsaiás próféta olyan nosztalgikusan sóhajtozik, visszaemlékezve arra, hogyan vezette át népét Isten a Vörös-tengeren Mózes által, aki akkor a népe pásztora volt. És éppen a prófétai szavak nyomán, az anagógia a szónak az lehet a másik jelentése, hogy átvezet, átvisz, s ezért így is lehetne fordítani az áldást: a békesség istene, aki átvezette a halálon a juhok nagy pásztorát... Mert amikor Ézsaiás azt mondja, hogy az Istennel szembefordult, ellene föllázadt, tőle elhanyatlott övéi beleütköztek Isten kemény ítéletébe, a bajok közepette megemlékeztek arról, miképpen történt régen, amikor Isten az övéit szeretetben, kegyelemben, irgalomban, megmentő akarattal átvezette a Vörös-tengeren. A Vörös-tenger a halált jelképezi.
És van ennek az áldó Igének egy harmadik jelentése is. És ez is fontos, ezért idéztem a görög szót. Akik tanultak retorikát, tudják jól, mit jelent az anagógia. Az anagógia a konklúzió, amikor az ember végkövetkeztetésre jut. Talán nehézkesebb a szó, de így hangzik: a békesség Istene arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy feltámasztja a juhok pásztorát, a nagy pásztort, Jézus Krisztust, az kereszthalála, engedelmessége, áldozata okán. Feltámasztja Őt a halálból. Ez a végkövetkeztetés. És ez pontosan ugyanolyan evidens, mint ahogy engem, kis elsős koromban Berecz tanító néni számolni tanított; így tanultam az összeadást: kirakott az asztal egyik sarkába két almát, a másik sarkára is két almát, és megkérdezte: mit látsz? Két almát az asztal egyik végén, és a másik végén is két almát! Ekkor egyberakta az almákat, és megkérdezte: ez most mennyi? Négy! Tehát: kettő meg kettő az négy. Ilyen egyszerű következtetés. Ez az anagógia, ez a végkövetkeztetés.
Nemrégiben történt. Egy ismerősöm hívott kétségbe esetten, hogy menjek már el hozzá, segítsek neki, nem is tudja, kihez forduljon! Kérdeztem, mi a baj? Azt mondta: leszakadt az ajtó. Elmentem megnézni: mit jelent az, hogy leszakadt az ajtó. Ez történt: az az egyszerű alkalmatosság, amit ajtónak nevezünk, két zsanéron lógott; ám az egyik zsanér kimozdult a helyéről és emiatt leszakadt az ajtó, se csukni, se nyitni nem lehetett, halott deszkadarab lett belőle. Hogy is van hát, kedves testvérek? A keresztet, vagyis Krisztus engedelmes áldozatát, Isten megengesztelését, a tökéletes áldozatot (ez az egyik zsanér), és a feltámadást (a másik zsanért) együtt kell látnunk! Ez a másik zsanér a feltámadás. Ha az egyik hiányzik, nem nyílik az ajtó. Ha csak kereszt van, akkor csak csőd van, ha csak kereszt van, akkor az áldozat értelmetlensége van! És fordítva: ha csak feltámadás van, akkor csak meghosszabbítjuk saját kis nyomorult életünket, végtelenítjük a bajainkat, akkor a múlandó uralkodik tovább. Ám a békesség Istene, mondja az Ige, vagyis a velünk öröktől megbékélt Isten kihozta a juhok nagy pásztorát a halálból. Ez az Isten konklúziója: a feltámadás.
Így mondja felel az áldó Ige a prófétai panaszra, így felel sokféle szorongásunkra, aggodalmaskodásunkra, itt, a magunk korában, magunk civilizációjában: Ő tegyen készségessé titeket! Még erről kell röviden szólni. Itt is különleges szót hallunk. Készségesség, – ezt szubjektív beállításnak érezzük és bizony, csodálatos dimenziókat nyit meg számunkra. Isten tesz készségessé minden jóra! Készségesnek lenni, késznek lenni, elkészítettnek lenni – teljes akaratunkkal, eltökélten, hálaadással –, készen lenni minden jóra, ami Istennek tetszik! Nagy áldás ez! Ám a szónak más helyeken másféle értelme van, és az is fontos. Azt olvassuk, hogy amikor Jézus elhívta a tanítványokat ott, a Galileai-tó partján, kint álltak a vízparton, és a hálóikat mosták, igazgatták, és ezt ugyanez a szó fejezi ki: késszé tették a hálót a következő halászatra (Márk 1,19). Megtisztították mindentől. Az elszakadt csomókat összekötötték, a bogokat elrendezték, késszé tették a hálót. Pál a korinthusiaknak azt kívánja, hogy akaratunk, gondolkodásuk, az erőik, az egész életük legyen teljesen egységes, legyenek egymással tökéletes harmóniában, és ugyanezt az Igét használja (1Kor 1,10).  Isten az, aki megteremti a belső feltételeket, ez pedig a feltámadásért való hálaadásunk, az új élet reményének öröme; és Isten az, aki megadja az erőt, megadja a készséget, megadja az elgondolást, megadja a teret, teret készít számunkra, hogy azt tegyük, ami kedves, hogy azt cselekedjük, ami jó, hogy betöltsük az Isten szeretett parancsolatát.
Nos hát, mire használjuk azt a sokféle körülményt, amiből én itt most az igehirdetésem elején csak néhányat vettem ki? Igen, lehetne jeremiádokat mondani, lehetne végtelenségig lehetne fokozni a bajok, a jajok felsorolását! De mit mond az Ige? Te ne hivatkozz ezekre, ne mentsd föl magad a jó alól azzal, hogy a világ tele van rosszal. Hanem kérjed ezt az áldást, hogy a békesség Istene tegyen késszé a jóra. És elkérheted, mert van bizonyítékod arra, hogy ez lehetséges! Sokszor szokták nekem is mondani a firtató agnosztikusok, némelykor önmagukat ateistának nevezők, aztán a kételkedők, a hitetlenkedők: tiszteletes úr, mondjon legalább egy bizonyítékot a feltámadásra! Mondjon valami cáfolhatatlant! Én akkor azt szoktam felelni, hogy hiszen a feltámadás a bizonyíték! A feltámadás a bizonyíték arra, hogy lehetséges a jót tenni. Az isteni konklúzió, a feltámadás a bizonyíték arra, hogy össze lehet rakni úgy az életünket, a dolgainkat, az akaratunkat, az erőnket, hogy ne a gyűlöleté legyen az első hely, hogy ne a hazugság viruljon! Hanem annak tapsoljunk, hogy keressük a békességet, hogy igyekszünk Isten áldásával kitölteni a nekünk adott szabadságot és életidőnket. És hogy ez lehetséges, arra a feltámadás a bizonyíték! Ha tehát a próféta panasza és sóhajtása hangzik a fülünkbe az egyik oldalról (és halljuk csak meg bátran ezt is a Szentlélek kegyelméből és erejéből), sorsdöntő a másik oldalról meghallani az áldás szavát: a békesség Istene, aki kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat, Jézust, Ő tegyen készségessé titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az Ő akaratát, mert azt munkálja bennetek, ami kedves Őelőtte Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben a böjtben vasárnaponként egy-egy prófétától olvastunk igét, jövendölést, vagy éppen a próféta élet-történetének egy-egy jellemző epizódját, és ezekhez olvastuk hozzá azt, amit Zsidókhoz írt levél mond az összes jövendölés beteljesedéséről: próféták által szólt régen az atyáknak az Isten sok rendben és sokféleképpen, most pedig, ez utóbbi időben szólott nekünk az Ő Fia, Jézus Krisztus által. Eközben azt is kerestük, hogy a régi prófétai szó hogyan ábrázolja ki, mintegy előre,  hogyan sejteti azt, amit Isten egyszer s mindenkorra ki fog majd mondani Jézus Krisztusban. Azt is láttuk, hogy egy-egy prófétának a sorsa sajátos előképe Jézus Krisztus sorsának. A zsidókhoz írt levél a 11. részében, ahol a hit hőseiről van szó, nemcsak hadvezérekről, honfoglalókról, diadalmasokról, helytállókról beszél, hanem tömören a prófétákról is. Azokról, akiket üldöztek az igazságért, akik hontalanok, sorsvesztettek lettek, akiket kardélre hánytak, szétfűrészeltek, akikre nem volt méltó a világ, akik csak távolról és messziről üdvözölték a mennyei hazát, mert Isten nem akarta, hogy nélkülünk menjenek be, mert Isten valami jobbról gondoskodott felőlünk.
Láttuk a próféták tetteit is. Cselekedtek csodákat, betegeket gyógyítottak, bátran képviselték az igazságot, és nemcsak a közemberek körében, hanem a hatalmasok előtt is. Azt is láttunk, hogy a próféták különféle emberek voltak; papi rendből származó, királyi ház sarja, egyszerű pásztorember. De, akármiféle változatosságot is látunk, a Zsidókhoz írt levél szava az irányadó: szóltak. A próféták szóltak. Ha a mélyébe tekintünk a prófétai sorsoknak, azt látjuk, hogy nem is volt másuk, csak ez: a szó. Nem volt hadseregük, nem volt befolyásuk, nem voltak lobbistáik, nem állt mögöttük tekintélyek kórusa, nem volt vagyonuk. A puszta szó - ez minden. Sőt, ez a szó nem is az övék volt. Kapták, Isten adta a szájukba. És bár sokszor szívesen hallgatták a prófétákat, főleg a vigasztalásukat, vagy ha jót jövendöltek, de aztán eljött az idő, amikor saját, jól felfogott érdekük ellenére kellett mondaniuk az isteni szót. Egy helyen Jeremiás próféta így panaszkodik: bár megtagadnám, hogy szóljam az isteni üzenetet, de nem tehetem, mert olyan az, mint a csontjaimba rekesztett tűz. Vagyis a próféta nem a saját belátása, nem a saját jó tetszése szerint szól, hanem Isten ereje kényszeríti. És hányatott sorsuk ellenére, éppen ez adta a próféták tekintélyét. Ezért fordultak a prófétákhoz bizalommal és reménnyel, hogy a szavuk, az isteni szó útba igazít a nehéz vagy kétes helyzetekben: mit mond az Úr!?
Most, amikor Jézus Krisztus passióját olvassuk és fölidézzük azt ami nagypéntek hajnalán történt, szinte látjuk teljesedni amit Ézsaiás próféta jövendölt az Üdvözítőről, az Úr szenvedő szolgájáról: és száját nem nyitotta meg és néma maradt, mint a juh az őt nyírók előtt és száját nem nyitotta meg... De hiszen, mondhatná valaki, megnyitotta a száját és szólt Jézus a szenvedései során, ott van a kereszten mondott hét szava; és itt, ahogy elkezdődik a kihallgatása, itt is szól; aztán mikor elviszik Heródes meg Pilátus elé, ott is szól, és a keresztúton is szól. Miféle némaság ez? Hogyan beteljesedett akkor Ézsaiás próféta jövendölése?
Azt a részt olvastam fel, amikor a főpap udvarán a kihallgatás során hamis tanúkat állítanak és ilymódon is fogást keresnek, egészen pontosan ürügyet keresnek az ítéletre, amit majd rögzíteni lehet, hogy miért ítélték halálra és végeztették ki Jézust. Pedig tudjuk, ezt előre eldöntötték. A hamis tanúk Jézus szavát idézik, amikor a jeruzsálemi templom dicsőségét látva arról szólt tanítványainak, hogy ezt a templomot le lehet rombolni és három nap alatt fel lehet építeni (János 2,19-21). Akkor, fűzi hozzá János evangélista, Jézus a saját testének templomáról beszél. De fölkapták ezt a szót és vádat faragtak belőle, hogy ugyanis Jézus egy romboló ember, egy terrorista, aki lerombolja a templomot, hogy megmutassa majd a hatalmát, és ígérgeti, hogy három nap alatt felépíti, pedig negyven évig épült az a templom. Jézus nem felel semmit a vádra. De hadd idézzem azt a jelenetet is, amikor már Pilátusnál van Jézus és a kihallgatása szakaszában lefolytatott beszélgetés nyomán a római helytartó arra a belátásra jut, hogy Jézus ártatlan, hamisak az ellene felhozott vádak, valami nagy félreértés van itt. Pilátus kimegy a tornácra és az ott álló, vádoló tömegnek elmondja, hogy nem talált Jézusban semmi bűnt! Ekkor kiabálni kezdenek: dehogynem bűnös, Isten Fiává tette magát; halálra kell ítélni, el kell veszíteni! Pilátus visszamegy Jézushoz és azt mondja neki: nem hallod, hogy mivel vádolnak? És itt János evangélista feljegyzi: Jézus nem felelt. Ekkor Pilátus ráripakodik: nekem nem felelsz-e? Hát nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak vagy megfeszíttesselek? (János 19,10) Ekkor aztán Jézus szól, de nem az ellene felhozott vádakra felel. Vagyis vád tekintetében hallgat. Nem védi meg magát. Ahogyan a Gecsemáné kertjében is hallgat - egy sajátos értelemben. Amikor megjelennek a templomszolgák fustélyokkal és lámpásokkal, hogy Júdás jelzése nyomán elfogják és elvigyék, Péter hadonászni kezd a kardjával. Jézus azt mondja neki: hagyd el ezt, vagy azt gondolod, nem kérhetném Atyámat, hogy tizenkét sereg angyal küdjön a védelmemre? De akkor miképpen teljesednék az írás? (Mt 26,53) Vagyis nem mondja ki a szót, nem adja ki a parancsot!  És amikor bejönnek a hamis tanúk a főpap elé, akkor sem mondja, hogy hamis a vád, és nem kívánja megmagyarázni korábbi szavait. Az evangélisták csak annyt idéznek, hogy Jézus kifejti: mindig veletek voltam a templomban, és nyíltan beszéltem és mindent elmondtam – miért engem kérdeztek ezek felől? Kérdezzétek azokat, akik mindezeket hallották (Lk 22,53) Jézus hallgatása tehát, első renden, visszautalás: mindig veletek voltam és mindig nyíltan beszéltem. Nincs miért vallatni, nincs titok, nincs elrejtett üzenet, nincs itt lappangó, nyugtalanító konspiráció a háttérben, nem kell dekódolni a szavakat! Jézus mindig nyíltan és egyértelműen beszélt. Nincs is mit hozzáfűzni. Jézus hallgatásának ez az első mély dimenziója, és ez szorosan kapcsolódik ahhoz, amit a Zsidókhoz írt levél mond:  «most pedig ez utolsó időben szólott nekünk az Ő fia által. Jézus szólt és mindent elmondott. Milyen megrendítő lesz majd húsvét délutánján hallani, amikor két szomorú, lesújtott tanítvány megy hazafelé Jeruzsálemből, és ők még úgy tudják, hogy Jézus a sírban van, és egymás között beszélgetnek, és odalép hozzájuk a Feltámadott és ők elmondják neki a gyászuk okát és ez így hangzik: «Csak te vagy jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod minémű dolgok történet a Názáretbeli Jézussal, aki próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt, és mimódon adták őt a főpapok és a főembereink halálos ítéletre, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. (Lukács 24,18-22).
Beszédben hatalmas volt..., ahogy Máté evangélista is följegyzi a Hegyi beszéd után, hogy ámultak a Jézus szaván, mert úgy beszélt, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók meg a törvénymagyarázók. Tehát Jézus szavából isteni erő áradt, prófétai hatalom, világosság; Jézus szava tiszta és átható fénybe állította Isten igazságát, megmutatta az üdvösség útját, feltárt mindent, amit az ószövetség prófétái töredékesen vagy részlegesen tudtak elmondani. A Jézus szavában minden benne foglaltatott. Csak egyet hadd idézzek, mert ez pontosan ide esik: az egész ószövetség, a törvény, a bölcsesség, és a leginkább a próféták csak sejtették velünk azt, amit Jézus ilyen egyszerűen mond ki: Isten Atya! Ilyen egyszerűen mondja ki a hit lényeges vonatkozását. Ha ezt fókuszpontnak tekintjük és visszavetítjük az egész ószövetségre, a különböző fénytöréseit itt-ott meglátjuk, de egészbe összegyűjtve csak abban halljuk, ahogy ezt Jézus kimondja: Isten Atya! Igen, próféták által szólt régen az Isten, sokféle módon, sokféle rendben. De most, a végső időkben, kimondta magát nekünk Jézus Krisztus által –  teljesen és tökéletesen. Nincs mit hozzáfűzni.
A főpap vallató kérdése is elérkezik a lényeghez, halljuk, ezt mondja Jézusnak: az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia? És akkor Jézus azt mondja, hogy: te mondod. Sőt, folytatja Jézus, mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az ég felhőiben. És a valltók máris kiáltanak: Nem kell több, elég ez! Magára vallott! Káromlást szólt, Isten fiának nevezte magát! És az a vád, ami végig ott forgott Jézus szolgálata, élete körül, hogy Istent Atyának nevezi, hogy, úgymond, lerángatja közénk az isteni valóságot, hogy profanizálja Istent, hogy az örök transzcendencia ellen felséggyalázást követ el – hát tessék, itt van! De mi azt látjuk, hogy Jézus itt már hallgat - az életével elmondta, megmutatta, tanúsította már mindezt.
Ézsaiás próféta, amikor az Úr szenvedő szolgájának hallgatsáról jövendöl, azt a képet idézi, amikor kínoznak vagy aláznak valakit, de a szenvedő ember nem szól. Mondhatnánk azt is, hogy ebben valami makacs ellenállás van, hogy nem lehet megtörni a megalázottat, hogy a kínzónak, (és nagypénteken erről a szószéken is lehet szólni) a szadistának nem adatik meg az az öröm, hogy hallhassa a szenvedő jajszavát, élvezze könyörgését, kérlelését, átkozódását. Nagypénteken nem talált magának tárgyat ez az emberlétbe belegyökerezett, belefeketedett aljas indulat. A szenvedést okozó nem hallhatja a szenvedő könyörgő, magyarázkodó hangját. Ezt idézi a próféta - gondolnánk, és van rá alapunk. Jézus néma maradt. Nem szerezte meg azt az örömet a kínzónak, hogy hangot adott volna a fájdalmának. Ám a próféta szava mélyebbre vezet bennünket. Azt mondja a szenvedő szolgáról: és mint juh, megnémult az Őt nyírók előtt és a száját nem nyitotta meg. Itt pedig egy fontos kifejezést olvasunk: megnémult. Ezen mi azt értjük, hogy valakit olyan rémület fog el, hogy megnémul, vagy éppenséggel akkora fájdalom tölti el, hogy már nyögés sem jő ki a száján. Ám a próféta képes nyelvén ez azt jelenti, amit a 39. zsoltáron is olvasunk: összekötötte ajkait, vagyis bezárta a száját.
A 39. zsoltárban azért könyörög Dávid, hogy Isten áldja meg őt, hogy ne kövesse el a beszéd bűnét (amiről Jakab apostol is beszél). A nyelv bűnét pedig sokszor nem tudjuk másképpen elkerülni, csak ha, úgymond, becipzározzuk a szánkat. De ugyanezzel fejezik ki azt is, amikor a kévét kötik. Akik láttak régi arató munkát, tudják, hogy a lekaszált gabonát összefogják és összekötik egy kévébe, hogy ne csússzon szét. Nos, összeköti az ember az alsó és felső ajkát, tehát tudva és akarva nem szól. Így teljesedik Ézsaiás jövendölése Krisztusról: tudva és akarva nem válaszol Kajafás firtató kérdésére, tudva és akarva nem válaszol a hamis vádakra, tudva és akarva nem felel Pilátusnak, aki idézi a fejére hordott vádakat. De amúgy beszél. Igen, beszél. Hogy mi ez a beszéd? Idézzük fel még ez ma este, hogy egészen a szívünkig jusson az üzenet.
A Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy akkor is van beszéd a világban, amikor az ember nem szólhat. Ábel vére, mondja, holta után is beszél. Majd hozzáteszi: de Ábel áldozatánál becsesebb van itt; Krisztus áldozatára utal. Akkor is van szó a világban, ha az ember hallgat; ahogy Jézus mondja virágvasárnap, amikor el akarják hallgattatni a gyerekeket: ha ők hallgatnak, akkor majd a kövek fognak kiáltani! Mi is használunk ilyen furcsa kifejezéseket: néma tanú. Vagyis: maga a tény beszél. Tehát az Ábel áldozatánál becsesebb áldozat a Krisztusé! Márpedig ha Ábel áldozata, Ábel vére holta után is beszél, akkor Jézus Krisztus áldozatában még erősebb szót, igét hallunk. Ki kell mondanunk, és ezt ma este ki tudjuk mondani, hogy csak az áldozatnak van értelme, semmi másnak nincs értelme. Sokat gondolkodom azon, hogy a jót, a szépet, az igazat, az örök  életet, magát Istent minden további nélkül kétségbe tudják vonni az agnosztikusok és az ateisták, és rengeteg érvet tudnak felsorakoztatni - a jó, a szép, az igaz ellen. S olykor még mi, keresztyének is megrendülünk ezeket az erős érveket hallva. Mindeközben itt vannak a világ kemény tényei, amelyek körülvesznek bennünket, ezek a mi emberkezünk, emberszívünk, emberakaratunk által véghezvitt szörnyűségek.  És milyen megdöbbentő, a rossz ellen nem hoznak fel érveket. Az, hogy az ember életébe belegyökerezett a halál, sőt hogy maga az ember a halálban gyökerezik, hogy mi minden rak elénk csak a 20. és 21. század – diktatúrák, koncentrációs táborok, Gulág szigetek, Pol-Pot Kambodzsája, Ruanda – pusztításban, halálban, iszonyatban –  milyen érdekes, ezzel szemben nincsen érv! Nem hallottam még egyetlen egy ateistát sem, egyetlen egy agnosztikust sem, egyetlen bölcselőt sem arról értekezni, hogy talán ez nem igaz, hát talán ez nem így volt, hátha talán ez is csak egy képzelgés, mint ahogy szokták mondani, hogy mi csak képzeljük az örök jót, és képzelgünk  valami istenség felől.
Nos, miről beszél a világ, akár mint néma tanú? Erről beszél! Ezzel szemben pedig Jézus Krisztus önkéntes áldozatra azt mondja - éppen amikor hallgat, éppen, amikor száját nem nyitja szóra, éppen, amikor nem kapcsolódik bele a világnak ebbe az őrült zajongásába, éppen amikor nem szól semmit a vádra! -  azt mondja az Ő egyszeri és tökéletes áldozata, hogy csak az áldozatnak van értelme. Mert amikor az embernek választania kell aközött, hogy elengedjen, lemondjon, és aközött, ami haszonszerű (régi latin szóval: expediens), mi, sajnos, az utóbbit választjuk.
Mit mondanak a tanítványok Jézusnak, amikor Jeruzsálembe tart és jelenti halálát? Ezt mondják: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! Mit tesz Péter a Gecsemáné kertjében? Előkapja a kardot, hogy egy kardcsapásra, mint egy jelre, jöjjenek az angyalok légiói. Mi azt választjuk, ami expediens, mert haszonszerű, mert kibontakozást ígér, és ezzel áttesszük a másikra a bűnt, a bajt, a terhet; oldja meg a másik. Ezzel pedig ugyanott vagyunk, ahol száz éve, vagy ezer éve voltunk, ugyanott vagyunk, ahol az Ábel meggyilkoló Káin volt. Holott csak az áldozatnak van értelme, ennek az önként meghozott áldozatnak, és ezt hirdeti fenségsen az Ábel áldozatánál becsesebb áldozat, a mi Urunk Jézus Krisztusunk váltsághalála.
És végül még egy vonatkozás. Jézus Krisztus hallgat szenvedései közepette. Itt pedig Jób könyvét kell idéznünk. Azt mondja Jób könyve 3. részének 1. verse: és Jób megnyitotta az ő száját és megátkozta az ő születését. A szenvedésben megszólaló ember átkot mond. Tudjuk, a Jézus mellé keresztre felfeszített latrok gyalázkodnak kínjukban és szenvedésükben. Krisztus hallgat, nem nyitja meg az Ő száját, vagy ha megnyitja, akkor zsoltárt énekel, közbenjár, végrendelkezik, s a leginkább egy sajátos beszélgetést folytat: imádkozik. Mert az a Gecsemáné-kerti imádság, amely során azért küzdött vért verejtékezve, hogy elfogadja azt, ami egyedül értelmes, hogy a jó döntést hozza meg, hogy az egyetlenegy értelmest, az önkéntes áldozatot válassza ahelyett, hogy elmúlna tőle a keserű pohár, pedig az lett volna az expediens, értelemszerű, megoldásszerű. Krisztus ezt a beszélgetést folytatja itt a kereszten, amikor az Atyához kiált, amikor az Atyához imádkozik, és amikor az Atya kezébe teszi le az Ő lelkét, és amikor az Atyának jelenti fennhangon: Elvégeztetett!
A próféta szava beteljesedett a mi Krisztusunkban, és arra buzdít bennünket, hogy amíg a világosságban járunk, addig legyünk bizonyságtevői Krisztusnak, amíg a világosságban járunk és szabadon szólhatunk, tegyünk vallomást arról az egyetlen egy és tökéletes áldozatról, amely minden bűnt eltörölt, amíg a világosságban járunk, addig tegyünk boldog szívvel vallomást arról, hogy Jézus Krisztusban látjuk azt, hogy Isten odaállt az ember helyére. A mi egészen szomorú sorsunk, a bűn valósága abban gyökerezik, hogy az ember oda akart állni az Isten helyére. Olyanok lesztek, mint az Isten – így szólt a kísértő a paradicsomkertben. Ellenben a szenvedő szolga, aki nem felelt a vádra, aki nem nyitotta meg száját, hogy meg ne átkozza születését, de ha szólt: áldotta Istent, Ő Jézus Krisztus! Általa Isten odaállt a helyünkbe. Elszenvedte a bűn büntetését, meghozta a bűntörlő áldozatot, elnyerte számunkra a megengesztelést, és szabaddá tett, hogy Isten gyermekei legyünk, és azon a helyen álljunk újra és örökké, ahova Teremtőnk állított bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Újra és újra halljuk a Zsidókhoz írott levél szavát: sokféleképpen és sokszor szólt Isten a próféták által az atyákhoz, és az utolsó időkben szólt nekünk Fia, Jézus Krisztus által. Ma, a korábban hallott prófétai sorsoktól mintegy kétszáz évnyire eltávolodunk. Korábban hallottunk Ézsaiásról, Ámosról, Hóseásról, Jónásról, ők abban a meghatározó században éltek, amikor – ha szabad ezt mondani – még volt remény. Akkor még a prófétai szó, az intés, a jövendölés, úgy hatott, mint amit Jónás esetében láttunk, aki Ninivébe küldetett, és azt kellett hirdetnie, hogy negyven nap múltán elpusztul a város. Ám Ninive megtért és nem pusztult el. Ezt Jónás nem akarta elfogadni, mégis, ezeknek a próféciáknak,  jövendöléseknek, fenyegetéseknek az volt az elsődleges funkciója, hogy amit megjósoltak, az ne következzen be. Igen. Amikor egy gyereket megfenyegetünk, hogy ha így meg így viselkedik, akkor bele ez meg ez fog történni  – ez ugyan nevelésügyileg nem korrekt, de ráfanyalodunk, remélve  hogy a gyermek jobb belátásra tér.
Ma Zakariás prófétát olvastam, és immár kétszáz év telt el a nagy korszak óta. Nagy összeomlások történtek azóta, az északi ország, Izrael (vagy más kifejezéssel Samária, vagy, ahogy éppen itt, próféta mondja, Efraim) elbukott, az asszír hatalom bekebelezte. A déli ország, Júda afféle vazallus államként még húzta egy ideig, aztán az agyhatalom, a Babilóniai birodalom, mely az Asszír birodalmat is térdre kényszerítette, megsemmisítette Jeruzsálemet, a templomot lerombolták, a népet fogságba vitték. Minden elveszett. Már két emberöltő is eltelt a végromlás óta, és újra birodalomváltás következett (ahogy lenni szokott). A babilóniai birodalmat elsöpörte a perzsa birodalom. A perzsák királyok «felvilágosodott» uralkodók voltak. A fogságba elhurcolt zsidókat, illetve leszármazottaikat hazaengedték. És nemcsak adtak engedélyt arra, hogy újra építsék a templomot, hanem finanszírozták is, anyagilag támogatták a helyreállítást. (Jaj, piszkos politika, pénzt adnak a papoknak templomépítésre! Nahát, már régen is így volt!) Nagy helyreállítás kezdődött. Zakariás és kortársa, Aggeus próféta sok nehézséggel küzdött, mert az egy dolog, hogy haza lehetett menni, újra lehetett szervezni az otthoni életet és még egyfajta kárpótlás is végbement, és az is egy dolog, hogy a felvilágosult uralkodók úgy döntöttek, hogy támogatják a zsidók templomépítési ügyét, de  az már más kérdés, hogy ki akart egyáltalán templomot építeni. A fogságból hazaérkezőket lesújtó állapot várta. Hetven év után azt látják hogy akik a fogságban éltek, azok sóhajtoztak a templom után, vágyakoztak hazatérni, régi jó rendben élni.  Az otthonmaradottak nem akartak templomot építeni; eltelt hetven esztendő, már egy csomó nép behonosodott, akiket az előző asszír birodalom telepített be a népességkeverés politikája értelmében. Ezek ellenségesen fogadták a hazaérkezés és a templomépítés hírét, az egészet nem akarták. A bibliai krónikák részletesen leírják a feszültségeket, rettenetes drámákat, roppant izgalmakat, a nekilendüléseket és a lankadásokat.
Zakariás próféta többnyire buzdításokat fogalmaz meg. Ez a birodalomváltás - kivételesen - nem fenyegetés Isten népe számára. Kétszáz éve még bármerre billent a mérleg, a nagy történelmi változások fenyegetést jelentettek, rosszat sejtettek. Nem lehetett jó reménye Isten népének afelől, hogy mi jön ki ebből. De most ez a birodalomváltás áldás, áldásidő.
A régi prófétáktól, talán Ámost kivéve, nem sokat hallottunk szép, idilli képeket. Majd nemsokára fogok Zakariás prófétától idilli képeket is idézni, hiszen a békét, a közbékét, a társadalmi békét, az egyéni és a családi békét talán úgy tudjuk a legszebben kifejezni, ahogyan éppen itt Zakariás mondja. «Így szól a Seregek Ura: azon a napon ki-ki elhívja majd felebarátját a szőlőtő alá és a fügefa alá.» Ez tiszta idill. Kimegyünk a szőlőnkbe, és kiülünk a lugas alá, vagy kiülünk a kertbe (itt a fügefa alá), de lehet az diófa vagy almafa is. És elüldögélünk. Ez béke. De többet is mond ezzel itt Zakariás próféta, minthogy idilli állapot áll majd be, hogy kinek-kinek lesz egy kis telke, rajta egy-két gyümölcsfája, – a városi ember szíve dobog ilyenek után, főleg, ha faluról származott. Még inkább, mondhatjuk, egyszerűen azt akarja kifejezni a próféta a saját kortársainak, hogy vegyétek észre: béke van. Béke van. Nem kell mindenféle túlélő-praktikákat kitalálni! Béke van. Hát iparkodjatok – buzdítja a próféta az övéit. Ne legyetek olyanok, mint atyáitok – mondja másutt –, akikhez a korábbi idők prófétái kiáltottak, mondván: ezt mondja a Seregek Ura, térjetek meg gonosz útjaitokról, gonosz cselekedeteitekből, de ők nem hallgattak és nem figyelmeztek rám – mondja az Úr. Ti ne legyetek ilyeneket. Így fogalmazza meg  Zakariás próféta isteni jövendöléseit. Másutt ezt mondja: szeretem Jeruzsálemet és szeretem Siont nagy szeretettel. Ezzel Isten vallomását fogalmazza meg. Aztán azt mondja, hogy fussatok ki az északi földről, onnan, ahonnan fogságba elvittek benneteket, ahol letelepedtetek, ahol berendezkedtetek, ahol kialakítottak magatoknak egy életmódot. Gyertek vissza a kényszer-emigrációból.  Egy más helyen pedig azt mondja, hogy a negyedik hónap böjtje, az ötödik böjtje, a hetedik böjtje és a tizedik hónap böjtje vigalommá, örvendezéssé és kedves ünnepekké lesznek Júda házában. Böjt helyett szüret lesz, böjt helyett lakomát csapunk, tábortüzet gyújtunk és szalonnát sütünk, barbecue-t csinálunk. Megszűnik a böjt - nem lesz okotok böjtölni.  Csak – folytatja – a hűséget és a békességet szeressétek!
Az a szakasz, amit virágvasárnapkor az evangélisták Zakariás prófétától idéznek, egy buzdító jövendölésből származik, a próféta könyvének 9. részéből.  Igen jellegzetesen kezdődik a szakasz: az ige terhe Kadrák ellen. Kadrák egy Damaszkusz melletti város volt.  Ellene jövendöl a próféta. Az ige terhe – ezt a kifejezést Ézsaiás prófétánál találjuk a legtöbbször, ám sokszor másképpen fordítják, például így: jövendölés, panasz.  Szó szerint azonban: teher. Isten szavának terhe ez. Isten beszéde ráterhelődik egy közösségre, egy népre, egy személyre. Most itt Zakariás próféta körbejár, és szól Damaszkusz, Tirusz, Szidon, Askelon és Gáza ellen –, ezek régi nevek, a fogságból hazatérők is fel tudták idézni, ha lapozgatták a régi szent iratokat. A Bírák kora ugyan évszázadokkal korábban véget ért, de ezek a városok és népek még megvannak. És most mindent megtesznek, hogy ne épüljön újra a templom. Ellenük beszél az Úr. Egészen döbbenetes a megfordítást látunk itt. A környező népek Isten ostorai voltak, Isten eszközei népe ellen. Most azonban Zakariás arról jövendöl, hogy nem lesz külső, politikai, történelmi, gazdasági, civilizációs akadály annak, hogy megépüljön újra a templom.
Ebben a felsorolásban hallunk egy jövendölést egy királyról, aki nem király, egy uralkodóról, aki nem uralkodó, egy hódítóról, aki nem hódító, egy szabadítóról, aki nem szabadító. Itt láthatjuk talán legerősebben azt, hogy Isten időnként az ellentétében rejti el a dolog lényegét. Imhol jő a te királyod, mondja, örülj, Sionnak leánya, örvendezz Jeruzsálem, mert jön a te királyod, igaz és szabadító! Eddig rendjén volna a dolog. DE aztán azt mondja: ez a király szamárháton ül. Királyok nem ülnek szamárháton, a királyok lovon jönnek, a királyok erővel jönnek, a királyok dicsőségben érkeznek. Aztán azt mondja, hogy ez a király alázatos. A királyok nem alázatosak.
Nehéz nekünk itt áttörni a tudatunk falait, mert mi már kétezer éve keresztyénségben élünk, és amit mi olyan magától értetődőnek tartunk, igazából véve éppen az szorul magyarázatra. Avilágban az a magától értetődő, hogy vannak nagyok és vannak kicsik, vannak hatalmasok és vannak elnyomottak, vannak nagyon gazdagok és nagyon szegények, vannak urak és vannak szolgák, vannak, akik már-már istenek, és vannak, akik porszemek. Ez a világnak a legtermészetesebb. A civilizációk mind erről tanúskodnak. Egyes egyedül a keresztyénség volt az, és csak a keresztyénség az, amelyik kvalitatív különbséget tesz a teremtés és a teremtő között, és ezért nem ismer teremtményt, ami-aki isteni rangra emelkedhetne. Egyedül a keresztyénség az, amelyik az államot és az egyházat, a vallást és a politikát szétválasztja, és ennek folytán sem uralkodó, sem király, sem hatalmasság nem emelkedhet isteni rangra és nem imádandó istenként. Egyedül a keresztyénség az, amelyik azt mondja, hogy gazdag és a szegény ugyanúgy áll Isten előtt, és nincsen Isten előtt különbség. De mi ezt már olyannyira megszoktuk ez, hogy noha magyarázatra szorulna, már nem is érzékeljük a valóságát.
Zakariás neve azt jelenti, hogy «emlékezik az Úr.» Nos, emlékeztetlek benneteket, testvérek, hogy a hosszú, kétezer esztendő, amit a keresztyénség történetének nevezünk, és ez korántsem sima, egyenes vonalú történet, ebbe az ellentétbe van elrejtve: Imhol, jő a te királyod, szamárháton ül és alázatos! Imhol, jön az igazi szabadító, és odaadja magát, és elítéltetik és megfeszítik. Ebben van elrejtve a lényeg, és ez a titok a keresztyénség páratlansága. És ha Zakariás próféta e jövendölés idején, Krisztus előtt 515-ben, egy konkrét történeti személyt látott maga előtt, egy uralkodót, Zorobábelt, és őt csemetének, zsengének nevezi, és ez be is teljesedett, mi itt is látjuk a bibliai igazságot, hogy Isten minden beteljesítésben egy újabb ígéretet nyit. A prófétákat olvasva folyton azt látjuk, hogy a beteljesedésben Isten egy újabb dimenziót nyit meg.
Ezért ma már csak egyetlen egy dologról szeretnék szólni, ez ránk is tartozik.  A szép jövendöléseit Zakariás próféta buzdítással folytatja: térjetek vissza az erősséghez, reménységnek foglyai. Ez sokszor elhangzik a próféta jövendölésében: térjetek vissza, gyertek vissza északról, térjetek vissza a munkához, vagyis: ne csüggedjetek el, nem kell megijedni fenyegetéstől, ellenséges hangoskodástól.
Elsőre engedjük a szívünkig érni ezt az Igét. Reménységnek foglyai: milyen szép ez. Remény foglya vagyok, nem a reménytelenségé, nem a csüggedésé, nem a kilátástalanságé, nem az elveszettségé! – a reménység foglya vagyok. Ez egy szívig érő szó. Annyira zavarba ejtő, hogy amikor Alexandriában görögre fordították a héber Bibliát, ezt a kifejezést nem így fordították le, hogy reménység foglyai, hanem így: az egybegyűjtetés foglyai. Vagyis már értelmezték. És most még néhány értelmezést toldok ehhez, de ezekkel nem a szívetekből akarom kiverni ezt a szép képet, hanem még beljebb szuszakolni, ha lehet, a szívünk mélye felé. A visszatérésnek vagy az összegyűjtetésnek mindig élt a reménysége. Erre egész különös szót használ a régi fordítók. Azt mondják, hogy a zsinagóga foglyai. Ezokán aztán néhány magyarázó arra következtetetett, hogy a próféta a zsinagóga ellen beszél: térjetek haza, zsinagóga foglyai! –  de nem erről van szó, hiszen másutt is használják ezt a görög szót, ahol egyszerűen az összegyűjtést jelenti, például az aratást. (Mózes II. könyvében így fordítják görögre az aratást.) De leginkább mégis az eredeti héber szó visszaadásáról volna itt szó, ezt fordítjuk mi reménynek. A reményt sokféleképpen fejezi ki a Biblia, egyik sajátos szóképe az, amikor összefonják a szálakat. Ebből a mozdulatból, vagy ennek a leírásából származik a remény szó. (A héber nem fogalmi nyelv, ennek mi magyarok csak örülhetünk, képekkel beszél.) Itt az a kép, amikor elkezdik a szálakat összeszőni, összefonni, vagyis egybegyűjteni. Egyik jön a másik után. És ez a remény, amikor elszakíthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz a dolgok. Eltéphetetlenül fonódnak össze a szálak, logikusan következik egyik a másikból, ez itt kalkulus fölötti kalkulus, szinte mondhatni:  meta-kalkulus! És ezt azért tartom most fontosnak hangsúlyozni, mert mi a remény kapcsán sokszor másképp gondolkozunk.
A reménynek vagy a remény világának azt tartjuk - hibásan -, amikor a tények ellenére  történhetne valami. Elmegy valaki az orvoshoz, a diagnózis pedig azt mutatja jelzi, hogy baj van, méghozzá nem is kicsi. Az orvos tanácsol, hogy mit kellene csinálni, milyen kezelés lenne szükséges - s akkor talán, hátha van némi kis esély a gyógyulásra.  De a beteg másképpen kezd reménykedni. A tények ugyan azt mutatják, hogy nagyon nagy a baj, de ő fontolgatást tesz magában: hátha mégsem olyan nagy a baj. Igen, van bennünk egy ilyen «hátha-remény». De a prófétánál nem erről van szó. Aztán van bennünk egy másfajta reménykedés is, amit nem lehet föltárni, nem állunk elő vele, nem akarjuk nevetségessé tenni magunkat, mert ez az álmunk ez nem illik bele dolgok kombinációjába, de mi azért őrizzük a szívünk mélyén. Ez is egyféle hátha-remény. De inkább már a történelmi reménykedés világába tartozik. Nem szeretnék bárkivel vitába keveredni, csak jelzem: szerintem minden magyar ember szívében van egy történelmi reménység, hogy majd egyszer, egy másik Trianonban, egy ellen-Trianonban leülnek majd a hatalmasok és írnak egy ellen-trianoni békeszerződést, és visszanyerünk mindent, amit elveszítettünk. És akkor a magyar név megint szép lesz! Méltó régi hírnevéhez! Amit rákentek a századok, valaki lemossa a gyalázatot. Holott nincsen sem világpolitikai, sem nemzetpolitikai realitása - mégis, a szívünk egy kis rekeszében őrizzük ezt. De amikor a remény foglyairól beszél a próféta, arra utal, amit Isten ígért, amit a próféták szájába adva  közölt, amit a prófétáknak úgy kellett elmondaniuk, hogy talán ők maguk sem értették igazán, mit mondanak, sőt, sokszor önmaguk ellenére kellett mondaniuk. (Leginkább Jeremiás prófétánál látjuk ezeket a roppant prófétai fájdalmakat, amikor önmaga ellenére, mély isteni meggyőződéssel kellett jeleznie a bekövetkezendőket.) Amit Isten megmondott, az úgy lesz.
Pál apostol a Római levélben titokzatos módon szól, amikor azt mondja, hogy a teremtett világ romlandóság alá van vetve azzal a reménységgel, hogy megszabadul a romlandóság alól. Ez itt Istennek, és az ellene fellázadt ember történetének a legnagyobb titka. Az egész világ romlandóság alá vetetett azzal a reménységgel, hogy fölszabadul a romlandóság alól. Jézus Krisztus romlandó testet öltött magára. Nem a tökéletes, csodálatos emberi test fogadta be az istenit. Hagyjuk a gnosztikus ábrándozásokat! Jézus Krisztus a Szentháromság második személye a romlandó, halandó emberit öltötte magára, alávetette önmagát a romlandónak azzal a reménységgel, hogy fölszabadíttatik a romlandó alól. Hát azért, térjetek vissza, reménység foglyai! A reménység foglyának lenni azt jelenti, hogy nem én őrizgetek valami kis a reményt a szívemben, de már nem is tudom ki a rab: inkább én, aki rögzítettem valami vágyat a szívem mélyén. De nem - itt az isteni ígéretből fakadó reménység tart engem fogva. A szabadításnak a reménye, a hazatérésnek a reménye, az összegyűjtetésnek a reménye, az üdvözítésnek a reménye, a romlandóság alól való fölszabadíttatásnak a reménye, az Istennel való összebékülésnek a nagy reménye - én ennek a foglya vagyok. Térjetek haza, reménység foglyai - mert ami itt és most az időben teljesedik, ami hajdan a templom újjáépítésekor, ami Urunk Jézus Krisztusunk testet öltésében, megfeszítetésében, halálában és feltámadásában beteljesedett, abban Isten ezt a többet ígéri és pecsételi nekünk, amit legigazabban így tudunk kifejezni: az igaz reménység.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma is egy próféta áll előttünk. Amit pedig a próféta könyvéből kimetszve most hallottunk, azt sokat szoktuk idézni. Szép kép, szeretjük. Különösen a mi fülünkben, délibábos magyarok fülében cseng kedvesen: tóvá lesz a délibáb..., eltűnik a fájdalom és a sóhaj. Ézsaiás próféta jövendöli ezeket, aki ugyanabban az időben élt és működött, mint azok a próféták, akikről már volt szó: Ámos, Hósiás, Jónás és Jóel. Krisztus előtt a 8. században vagyunk. Rendkívüli, különös, drámai korszak ez, tele van nagy bizonytalanságokkal, hányattatásokkal. Ha meg akarjuk ezt érteni, talán a legjobb, ha a bírák korának négy-ötszáz évéhez hasonlítjuk. A Bírák könyve szerint egy-egy nagy történelmi kataklizma úgy ér véget, hogy Isten egy bírát, szabadítót ad, egy Jeftét, egy Deborát, egy Gedeont. Ők elűzik az ellenséget és akkor jó emberöltőre, de talán kettőre is békekorszak áll be. Nos, mondhatni, hogy ebben a 8. században, amikor fölsarjad a prófécia, ezek az évszázadok sűrítetten jelennek meg. Nincs húsz-harminc évnyi békeidő, legfeljebb négy-öt év vagy egy évtized. Ráadásul az ország már kettészakadt. Az északi országrész, Izrael és a déli ország, Júda éli a maga külön életét. A nagy történelmi bizonytalanságok, melyekről a próféták is szólnak, sokféle forrásból táplálkoztak, szükségtelen is a korábban elmondottakat megismételni, elég csak egy-egy szóval összefoglalni. Legelőbb is láttuk, hogy világméretű politikai változások mennek végbe.  Egyiptom, a nagy birodalom, süllyedőben van; Asszíria, a másik nagy birodalom emelkedőben van. A kis ország pedig ütköző zónában van. Ha Egyiptom indul hadba, az út Izraelen keresztül vezet, ha Asszíria indul délnek, Egyiptom ellen, az út Izraelen keresztül vezet. Nehéz ilyen viszonyok között a függetlenséget megtartani, vagy akár vazallus államként úgy, ahogy ellenni. Arról is hallottunk ugyanakkor, hogy ezt a korszakot roppant mértékű társadalmi igazságtalanság hatja át. Szinte unalomig hallhattuk Ámost, Hóseást, Jónást meg a többieket arról, hogy a gazdagok hogyan tapossák el a szegényeket, hogyan forgatják ki a hatalmasok a gyengéket.
Ha Ézsaiás próféta könyvét végigolvassuk, azt fogjuk látni látjuk, hogy nála mindez még jobban összesűrűsödik. Ő az, aki a legegyszerűbben megfogalmazza, hogy ne csaljuk meg magunkat, és ne áltassuk magunkat azzal, hogy ha jó vagy többé-kevésbé jó törvényeket hozunk, ha mindenféle szabatos társadalmi intézkedést bevezetünk, ha megvalósítunk valamiféle társadalmi-politikai programot, mondjuk a társadalmi igazságosság programját, akkor közelebb  kerülünk Istenhez. Ézsaiás az, aki egyértelműen kimondja, hogy ez éppen fordítva van. Az Istenhez való közeledésünket, a hitünket, az Istenbe vetett bizodalmunkat, az Istennel való életünket nem lehet semmivel sem helyettesíteni, semmit nem lehet odatenni a helyébe. Mondhatnánk, ő az első igazi nagy misztikus, aki az embernek és az Istennek, a teremtőnek és a teremtménynek a közvetlen, élő kapcsolatára mutat rá. Az életéről nem tudunk olyan sokat, mint, például, Jeremiáséról, nem jegyeztek fel róla annyi érdekes történet, mint, mondjuk, Illés próféta kapcsán, de azt tudjuk, hogy felesége is próféta volt (Ézs 8,3), és hogy ő maga is szimbolikus cselekedeteket gyakorolt, és Hóseáshoz hasonlóan, jelképes neveket adott gyermekeinek, az egyik gyermek neve: Siess a zsákmányra, gyorsan a prédára! (Ézs 8,3), a másik gyermek neve pedig: A maradék megtér (Ézs 7,3). Majd még fogok erről a maradékról szólni.
Ézsiás prófétai szolgálata hatvan évig tartott, és három király idejére esett. A zsidó hagyomány szerint idős korában egy poltikai-vallási «tisztogatás» során kivégezték, kettéfűrészelték, ezt erősíti meg a Zsidókhoz írt levél is (Zsid 11,17). Még néhány körülményt meg kell említenem. Kr.e. 722.-ben elesett az északi ország. Erre az időre esik a próféta második gyermekének a születése, ezért kapta ezt a nevet: Siess a zsákmányra, gyorsan a prédára! Később, a déli ország, Júdea fellázadt az asszír birodalom zsarnokoskodása ellen. Júdea vazallus állam volt.  Az elviselhetetlen adóterhek ellen lázadtak föl, Egyiptommal szövetkeztek. Az asszír büntető-hadjárat nyomán újra behódoltak, befizették a hadisarcot. De csakhamar megint föllázadtak. Ekkor ostromolták még az asszírok Jeruzsálemet. Ézsaiás ellenállásra buzdított, és lám, Isten csodálatos szabadítást adott.  Az ostromlók körében pestisjárvány tört ki és visszavonultak.  Ez a tapasztalat még 150 évvel később is élénken meghatározta a gondolkodást, sőt, elbizakodottsággá vált. Ekkor már egy új birodalom, Babilon jött Jeruzsálem ellen, és a város Ézsaiás próféta jövendöléseire hivatkozva szegültek vele szembe. Pedig ekkor már egészen más Isten akarata: Jeremiás által azt üzeni: adjátok meg magatokat, és élni fogtok.
Azért részleteztem a történelmi eseményeket, mert Ézsaiás próféta az, aki a legkiválóbb módon jeleníti meg azt az isteni mozdulatot vagy szót, amely révén Isten önmagára mutat. Amikor Isten megtérésre hív, mindig önmagához hív. Ilyen értelemben döntő üzenet Ézsaiás könyvében a megtérés. Csak néhány helyet hadd idézzek. Mindjárt a könyve elején kegyelmet hirdet azoknak, akik megtérnek. Megtérni azt jelenti: megfordulni, kijönni a zsákutcából, otthagyni az illúziókat. Akik az élő Istenhez fordulnak, azokat igazság által fogja megváltani Isten (Ézs 1,27). A megváltás itt a mózesi törvényekre utal, sőt, a régi Izrael egyiptomi szabadítására, amikor az áldozati bárány vérét rá kellett festeni az ajtófélfára és az öldöklő angyal megkímélte az elsőszülötteket. Az a vér a megváltó áldozatnak volt a jele. Azt mondja tehát Ézsaiás: akik megtérnek, azok igazság által fognak megváltatni. Aztán a könyvének számos fejezetében visszatér arra, amit a gyermeke nevébe foglalt bele: a maradék meg fog térni. Mi ez a maradék? Az északi ország elesett. Ez azt jelenti, hogy a honfoglaló tizenkét törzsből tíz elveszett. Akkor a déli ország a maradék? De a próféta tudja, hogy óhatatlanul be fog következni az is, amikor a hűtlensége, lázadása miatt a déli ország is el fog veszni. A győztes birodalom el fogja hurcolni a nép javát. Akik túlélik, ők a maradék? Ám a próféta azt jövendöli, hogy majd fogság  - ez hetven esztendő - után lesznek, akik visszatérnek. Ők a maradék! A maradék visszatér. A maradék hazatér. De folytatja a sort, és még messzebb tekint a jövőbe, és ez egy folytonosan szűkölő menetet lát, ez a maradék egyre kisebb és kevesebb. A 49. részben, mintegy az egész nép nevében szólva, azt mondja: egyedül maradtam! De ezt úgy kellene szó szerint fordítani, hogy én maradtam a maradék (Ézs 49,21). Nincs tovább, nincs folytatás. Vannak még itt-ott falusi temetők, ahol találhatók 19. század végi, 20. század eleji sírok, ez van rájuk írva: vitéz és nemzetes família utolsó sarja. Az utolsó. Nincs utód. Én maradtam a maradék! Egyszóval, a maradékkal való példálózás, és a folyamatos szűkülés előrevetül a jövőbe! Igen, a végén valóban csak egyetlen egy marad, akit a próféta mint az Úr szenvedő szolgáját állít elénk. Ő Krisztus. Isten általa végzi el a szabadítást, a megváltást. És Krisztusban nyitja meg az új élet minden lehetőségét.
Amikor tehát megtérésről  beszél a próféta, azt így is érthetjük:  visszatér az a kevés, amiről azt gondoltuk, hogy végleg elveszett. De beszél a megtérésről szubjektív értelemben is. Sok helyen ezt így olvassuk: vedd már észre, Isten valóságát! Itt a megtérés a szót használja. Ez közelít a megtérés újszövetségi alakváltozatához, mely az értelem átalakulását jelenti. Lám, itt van a prófétánál is: térj észhez. Valami olyasmi ez, mint amikor a tékozló fiú a disznók vályújánál magába szállt. Ez a magába szállás, ez a megtérés: térj magadhoz, térj észhez, fordítsd meg a gondolkodásodat, lásd másképp a dolgokat - lásd meg Istent!
Tehát az imént felolvasott szép próféciáról szeretnék szólni. Ez Ézsaiás próféta könyvében az úgynevezett kis-apokalipszisben van, a könyv 34-35. részében, ahol a próféta (a «rettentő szavak tudósa», ahogy Radnóti mondja) roppant szólaltatja meg Istennek nyilvánvaló haragját. Nincs tovább, nincs tovább. Volt egy szép korszak, volt egy áldott Ezékiás király, volt egy nagy vallási reform, volt egy megújulás, volt egy igyekezet visszatérni Istenhez, megtérni, Isten útján járni, de aztán jön Manassé rettenetes véres, vérgőzös pogány uralma, mindenki visszahullott a maga bűnére, pedig csak az eb tér vissza a maga okádására – ahogy Péter apostol mondja. Megtörtént hát társadalmilag, politikailag is a nagy visszahullás. Visszatér az ember a maga okádására.  Apokaliptikus képet fest erről, illetve következményeiről a próféta. Ennek az apokalipszisnek az egyik leírása az, hogy minden pusztasággá válik, elvész, kiszárad. Az egykori városok élhetetlen  sivataggá válnak. Romantikus költők tudták ezt megrendítően leírni: vár állott, most kőhalom; bús düledékeiden, Husztnak vára megállék - idézhetnénk a magyarok közül Kölcseyt. De még minket, moderneket is előfog időnként ilyen érzet. Nem is romokról beszélek, kedves testvérek. Nézzük meg Budapesten a dzsumbujt, vagy, aki szeretne messzire menni, utazzon el az Egyesült Államok rozsdaövezeteibe, mondjuk Detroitba. Én jártam Detroitban diákkoromban, amikor még virágzó, milliós nagyváros volt, a tereken óriási fénytáblán írták ki, hogy éppen akkor gyártották a 9 423 006-ik autót. Ma Detroit egy romváros, vagy ahogy ott mondják város-puszta, város-préri. Nem kell sok idő, öt-tíz év, egy fél nemzedék elég, és ahol egykor virágzott minden,  ahol élet volt az ember munkája által, ott most halálos sivatag van, üresség.
A próféta itt mintha a Bírák korát idézné, amikor arról beszél, hogy majd egykor, az ítélet múltán, lesz út és lesz ösvény. Emlékszünk a bírák korának közállapotait úgy írja le a krónika, hogy az emberek bemenekültek a városokba és eltűntek a kerítetlen helyek, és az emberek hegyi ösvényeken jártak, mert nem mertek az országúton menni. Rablótámadások, fosztogatások, bizonytalanság – ez uralkodik. Minden elveszett. S ekkor közli a próféta Isten ígéretét, ott a pusztulás kellős közepén: tóvá lesz a délibáb!
Talányos szó ez, összesen, kétszer olvassuk a Bibliában, Ézsaiás próféta könyvének a 49. részében szerepel még egyszer ugyanez a szó, ezért nem tudjuk igazán pontosan lefordítani. A franciák és angolok mirage-nak fordítják, az olaszok fata morgana-nak,  Martin Buber németre úgy fordítja, hogy a sivatagi vihar által összehordott homok; magyarra pedig délibábnak fordítjuk.  A délibáb fénytani jelenség, nyári aszályos időben látható (milyen érdekes most, a nagy hóban ilyenről beszélni), valami távoli jelenségek mutat. Mintha házak lennének ott, mintha emberek lennének ott, mintha víz lenne ott. Ézsaiás szülőföldjén, a sivatagos Közel-Keleten még gyakoribb ez a jelenség és számos történeti feljegyzés van arról, hogy a sivatagi utazók kiszáradva, fáradva, szomjasan egyszer csak megláttak valahol a dombok között valamit, ami vízként csillogott. Aztán elindultak oda, mert szomjasak voltak, hogy vizet vegyenek maguknak, de nem találtak semmit, esetleg csak valami kiszáradt tó medrét. Nem véletlenül nevezik ezt mirage-nak is, a latin mirare igéből, mert csak elámul az ember, mikor megjelenik délibáb. Ajánlom mindenkinek, olvassák el Jókai Mór szép szavait a délibábról, ahogy a nagy magyar író közli, hogy Hortobágy mellékére kellene telepíteni minden magyar embert, oda építeni házakat, nem is dolgozna senki, csak könyökölne az ablakban és nézné ezt a csodát, hogy miképpen csillog-villog.
Ám a próféta kétféle értelemben használja a kifejezést, és ez fontos most a számunkra. Ha szubjektív értelemben vesszük, a délibáb ábrándot jelent. Jókai is erre utal: a magyar ember délibábos fajta, ábrándozó. Sok a nincsünk,  ezért képzelgünk; a fantáziánk, a vágyakozásunk kivetít valamit elénk. Ezzel Ézsaiás a saját kortársait bírálja, akik folyton a prófétai szóra hivatkoznak, de valójában csak ábrándokkal van tele az életük. Aztán elindulunk az ábrándok után. Vagyis, ebben az értelemben a délibáb az illúziót jelenti:  így lesz, úgy lesz, amúgy lesz, velünk van az Úr - áltatjuk magunkat. Idézzük fel, majd 150 évvel később, Jeremiás próféta megindító prédikációjában mondja el, hogy az emberek felmennek Jeruzsálembe, bemutatják az áldozatot, majd hangosan kiáltoznak: ez  itt az Úr temploma, ez itt az Úr temploma, velünk az Úr, megszabadulunk, nem fog elesni Jeruzsálem, megmaradunk!! De rájuk reccsen a próféta: itt szenteskedtek, otthon meg tele vagytok rakva mindenféle bűnnel! Illúziókat kergettek. Vallásosak vagyunk, hívők vagyunk, imádkozók vagyunk, járunk az Isten útján,  - hát velünk van az Úr! Karácsony óta zeng a fülünkbe: Immánuel,  és alig várjuk a következő karácsonyt, hadd halljuk megint: velünk az Isten. De ha nem az ő életrendje szerint élsz, akkor ez ábránd, illúzió.
Ugyanakkor halljuk a megtérés szóból itt is, hogy ha Isten adta az ígéretet, akkor az nem tér vissza üresen Istenhez,  hanem elvégzi dolgát – mondja a próféta –, ahogy a hó, az eső alászáll, megtermékenyíti a földet, és nem tér vissza Istenhez üresen. Vagyis az ígéretbe kapaszkodjatok, Isten ígéretébe - és ne abba, amit magatoknak ígértetek, mert az illúzió, délibáb! Isten ígéretébe kapaszkodjatok!
És van a szónak egy tárgyias jelentése is. A délibáb nem az, aminek mutatja magát, illetve, amit mutat, az nincs. Nem puszta képzelet a délibáb, mert valóban lát valamit az ember. Igen, valahogy összeállnak a szemünk előtt a dolgok, elénk kerül sok minden, ahogy faggatjuk a sorsunkat, próbáljuk megérteni a jelenünket és tapogatjuk a jövőnket. A délibáb azt jelenti, hogy amit ott látsz, az nem az. Amiről azt gondolod, hogy bizonyosan vár rád, az megcsal, mert ott nincsen semmi. Amiről azt hiszed, hogy élet, az nem élet, hanem halál. Amiről azt hiszed, hogy víz, az nem víz, csak csillogó, száraz homok. És ebben az értelemben a próféta kifejezésében egy nagy panaszt hallunk. Ez a panasz régi keletű. Emlékezzünk csak Illés prófétára! Ezt mondja: egyedül maradtam, mindenki elhagyta Istenútját, Uram, vedd el az én lelkem! Emlékezzünk Jónásra, akinek a feje fölül elment a töklevél formájában enyhületet adó délibáb, az illúzió. És maga Isten népe, akikkel majd Ézsaiás próféta száll vitába, - így panaszkodnak: megcsal minket Isten. De emlékszünk csak Mózes küzdelmére! Kint a pusztában fáradt, éhes és szomjas a nép, és nekimennek Mózesnek: hát azért hozott ki bennünket ide a te Istened, hogy itt vesszünk el? Ézsaiás korában is felgyűlt a panasz. De miért is. Mert az Isten sokféle ígéretéből az ember összerakott magának egy sémát, és azt gondolta, megvan a nyitja, hogyan működik maga Isten. De most csodát ígér az Úr.
Tóvá lesz a délibáb! - csoda fog történni. Martin Buber (akit az imént idéztem) egy nagy könyvet írt a prófétákról, és mindjárt így kezdi, ez az első fejezete: a csoda. Vagyis nem a prófétai szó hitelessége, nem a történelmi igazolás, hanem a csoda a döntő: az, hogy tóvá lesz a délibáb. És itt értjük meg, hogy a délibáb szónak van egy a harmadik jelentése – és ez a legmélye a próféta üzenetének. Mi azt gondoljuk, hogy Isten csak játszott velünk, csak elénk vetítette az igazi életet, de az elérhetetlen, nincs is olyan élet, Isten meghívott minket, de aztán elpárolgott az ígérete. Mindennapos élethelyzetünk ez nekünk, Jézus Krisztus követőinek: rátettem a tétet a hitre, engedelmeskedtem Istennek, meghallgattam a szavát, - de nem jön, nem jön az áldás és a béke. Még mindig harcolni kell, még mindig nem szállott alá az új ég és új föld, még várni kell az új Jeruzsálemre! – csak olyanok vagyunk, mint a példázatbeli a szüzek, akik várják a vőlegényt előkészített lámpásaival, és késik a vőlegény. És ha késik, akkor késik a boldogság is, késik az egészség is, késik a dolgok elrendeződése, késik a nyugalom is. Ezért a vádjainkkal odaállunk Isten elé és számon kérjük: Uram, ígértél, és nem lett belőle semmi. De most az Úr, azt mondja: tóvá lesz a délibáb!
A szép jövendölés utolsó mondatában már Jézus szavát is halljuk, hiszen azt mondja a próféta: a vakok szemei megnyílnak, a süketek fülei meggyógyulnak. Ezt üzeni Jézus Keresztelő Jánosnak, aki ül a tömlöcben, és ő azt firtatja, vajon valóban Jézus az eljövendő, vagy mást kell várni, még várni kell, tovább kell várni? Lám, egy újabb délibáb-csalatkozásban: Keresztelő János a kegyelem ígéretét hirdette, hogy eljön az Isten országa –  és nincs itt semmi. Te vagy az eljövendő, vagy mást várjak?  - kérdi hát Jézustól. És akkor Jézus azt mondja: mondjátok meg Jánosnak, a vakok szemei megnyílnak, a süketek fülei megnyíltak, járnak a sánták és a bénák és a szegényeknek szabadítás hirdettetik. Tóvá lett a délibáb!
Ézsaiás apokalipszisének az utolsó mondata ez: eltűnik a fájdalom és a sóhaj. Úgy sajnálom, hogy a fordítás így mondja: eltűnik! Úgy kellene visszaadni: eltávozik... Vagy drámaian: elmenekül a fájdalom és a sóhaj. Megfutamodik. Megszökik. Amikor Ámost följelenti a főpap a királynál, majd üzen neki, azt mondja: menekülj! És ott ugyanez a szó áll, mint itt! Elfut a fájdalom és a sóhaj, elmenekül Isten dicsőségétől, Isten fenségétől, Isten szépségétől, Isten ígéretet betöltő hűségétől. Isten kegyelme elől elmenekül és elfut a nyomorúság, ahogy a Jelenések könyve mondja: nem lesz többé fájdalom, nem lesz többé jaj, nem lesz többé sírás, nem lesz többé halál! Tóvá lesz a délibáb. Valósággá lesz, amit Isten megígér, mert ezt Isten a maga valóságából ígéri meg. Nem ábránd, ha Isten ígéri, nem öncsalás, ha Isten ígéri, nem illúzió ez, hanem Isten igéje. És az ige nem tér hozzá vissza üresen, hanem elvégzi bennünk is, amiért küldetett.
Ámen