Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett Gyülekezet!
Az igeszakaszt, különösen az utolsó két versben megfogalmazott és kimondott súlyos szavakat végigolvasva, az suhant át rajtam, hogy talán most akkor megismételjük a reformációt. 500 esztendővel ezelőtt egy lendületes, ihletett, csodálatos pillanatban egy egyházáért aggódó, Isten megbékítő kegyelmét megízlelő szerzetes, Luther Márton kitűzte 95 vitatételét. Szépek és igazak azok a tételek, melyekben Luther az egész egyházat, beleértve saját rendfőnökeit és a pápát is, és minden igaz keresztyént, az egyház megújítására szólította fel. Aztán elkezdődött a vitatkozás. És ezek a vitatkozások kemény szavakkal értek véget (igen, így történt, még ha röstelljük is): átok, anatéma, condemnamus - jött sorba mint. Ez az érzés töltött el, amikor a Galata levele bevezetőjét olvastam, kicsit reszkető hangon is. Nem szívesen olvasunk ilyen kemény szavakat – az Újszövetségben!  Igen,  az ószövetségben ott van a törvény és a szankciói, az áldások és átkok, azt meg tudjuk magyarázni. Az erkölcs világában a bűn büntetése önmagában van. Ha valaki letér az útról, és eltévedt, nem kell külön megbüntetni. Eltévedt. Ahogy maga Jézus mondja János evangéliumában, nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, a világ már megítélte önmagát (János 3,17). A törvényhez nem kell újabb és újabb szankciót, átkot, külön ítéletet hozzáfűzni, elég utalni arra, ami már hozzá van kötve. De itt? Éppen akkor, amikor Istennek Jézus Krisztusban véghezvitt szabadításáról hallunk? Itt, ahol az apostol is mondja: kegyelem nektek, békesség, Istentől, a mi Urunk Jézus Krisztusunktól, aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelen való gonosz világból!?  Itt, nyomban az evangélium közlése után? Bizony, kemény, súlyos ítéletes szavakat hallani itt, és ez megrendít bennünket. Azért szögezzük le, nem átkozódásról van szó. Ez ennél nehezebb. Ahhoz képest, amit Pál megfogalmaz itt, az átkozódás könnyű kis valami. Ami csak úgy, kiszalad a fogunk közül, aztán másnap már másként gondoljuk. Csúnyát mondunk, mert bajunk van, de a következő pillanatban már meg is bánjuk. Amit gyakorító képzővel mondunk: átkozódik, szinte könnyedén vehető, ahhoz képest, amit Pál itt mond. Az az apostol nem átkozódik, hanem kategorikus kijelentést tesz. Aki más evangéliumot hirdet nektek, bárki legyen az, akár én magam, akár angyalok mennyből, átok legyen. A legsúlyosabbat mondja ki. Vízválasztón nálunk: igen vagy nem. Elindulunk a Krisztus útján, vagy visszatérünk oda, ahonnan Krisztus kiszabadított bennünket.
Szeretnék néhány általános megjegyzést tenni, hogy jól tudjuk olvasni a levelet. Ha a 16. században lett volna internet, és regisztrálták volna az emberek megnyilatkozását, akkor könnyű lett volna az impakt faktorokat felállítani, és mérni, hogy kire és mennyit hivatkoztak. De biztos vagyok benne, hogy a Római levél és János evangéliuma után a Galata levél volt az a bibliai könyv, amelyet a legtöbbet citáltak, idéztek a 16. század során. Nem volt olyan reformátor, aki ne érezte volna kötelességének, hogy kommentárt írjon a Galata levélről. Egy tübingeni teológus ezer oldalas kommentárt írt a Galata levélről, három kerek évig prédikált róla. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy a következő  három évben a Galata levélről fogok prédikálni, csak jelezni akarom a levél fontosságát. A Galata levél nagy üzeneteket hordoz a számunkra. Olvasni fogunk benne egy konfliktusról is. Feljegyzi Pál, hogy amikor Antiochiában volt, Péter is megjelent, és közös asztalhoz ült az ott lévő keresztyénekkel, vagyis olyannal is, aki korábban zsidó volt, majd keresztyén lett, és olyannal is, aki korábban  pogány vallást követett, majd keresztyén lett. Vagyis közösséget vállalt velük. Aztán érkeztek még atyafiak Jeruzsálemből, mondja Pál, és Péter abban a pillanatban felállt a pogány keresztyének asztalától, és átült hozzájuk a jeruzsálemiekkel. Ekkor Pál felállt, és megintette Pétert. Pedig Péter tudta, hogy mi a Krisztus szent szabálya. Hiszen erre tanította a látomása, amit Joppében látott: a mennyből aláereszkedett egy nagy lepedő, tele tisztátalan állatokkal, és hallotta a parancsot: kelj fel, Péter, vedd, öld és edd! Péter tiltakozott: Uram, én zsidó ember vagyok, a örvény tiltja, hogy tisztátalan állatokat egyek. És akkor a hallotta újra a szót: Amit Isten megtisztított, azt te ne tartsd tisztátalannak. S miközben e látomás értelmén tűnődöttk, kopogtattak, és egy római századoshoz hívták (ApCsel 10). Tehát Péter - elvileg -értette, hogy a megtérőknek nem a régi Izraelhez kell csatlakozni, hanem Krisztushoz. Később ebben meg is védi Pált (ApCsel 15). De még nem tartunk itt. Most még Galáciában vagyunk, és az apostolnak levelet kell írni a gyülekezetnek, mert hírét veszi, hogy  az övéi elfordulnak az evangéliumtól.  Akik átölelték az evangéliumot, és elkezdtek e szerint élni,  most elvetik. Az evangélium elfogadása nem egyszerű tudomásul vétel. Ha csak arról lenne szó, hogy ezt a jó hírt  - Krisztus meghalt bűneinkért és feltámadott! - tudomásul vegyük, akkor az egész világ keresztyén volna. Kitennénk egy nagy molinót aide  Böszörményi úti templomra: Jézus Krisztus meghalt bűneinkért! –  itt jár le-fel az 59-es villamos, mindenki megnézheti és tudomásul veheti, mi pedig elvégeztük a missziót, és máris mindenki keresztyén lenne. Keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy tudomásul veszem a jó hírt, hanem azt,  hogy elkezd az életem Jézus Krisztushoz igazodni. Átalakul, megváltozik. És éppen itt jelent meg az az óriási kockázat, amiről az apostol ír.  A galaták körében ugyanis megjelentek némely atyafiak, és kezdték nekik mondogatni, hogy fokozni kell a tétet. Elindulni mindig nehéz dolog. Amikor a gyermek járni tanul, az édesanyja ott térdek előtte kitárt karokkal, ha botlik vagy esne, csak hopp, felkarolja. A galaták most az első lépéseknél vannak, de lám, odatérdel valaki elébük, és azt mondja nekik: szép-szép, hogy hisztek az Úr Jézusban, de jó, hogy elfogadtátok az evangéliumot, hogy megkaptátok a kegyelmet! De most jön a java. Tessék körülmetélkedni! Amikor az apostol hírét veszi ennek, egészen súlyos szavakkal fordul a galatákhoz. Azt mondja: ostoba galáciabeliek! Ki igézett meg benneteket, ki tévesztett meg benneteket, ki ámított el benneteket, hogy visszaessetek arra, ahonnan elkezdtétek (Gal 3,1).
De hogy ne legyen kétség, mindjárt itt, az elején rácsap a szög fejére. Így mondja: csodálkozom, hogy attól, aki titeket a Krisztus kegyelme által elhívott, ilyen hamar más evangéliumra tértek, holott nincsen más evangélium. Nincsen más Krisztus, és nincsen más út az üdvösségre, csak az az egy, ahogyan  Isten maga eljött hozzánk. Ezért mondja aztán igen keményen, hogy: ha mi, vagy mennyből való angyal is hirdetne nektek valamit azon kívül, amit nektek hirdettünk, legyen átok. Megismétli. az előbb mondottuk, most ismét mondom, ha valaki néktek hirdet valamit azon kívül, amit elfogadtatok, legyen átok.
Először erről a dinamikáról szeretnék néhány szót szólni:  Ha valaki valami mást hirdet, mint amit mi hirdettünk, az  átok alatt van; –  és megfordítva: Ha valami mást fogadtok el, mint amit elfogadtatok legyen átok. Ez párban áll. Nem arról van itt szó, hogy az apostol evangéliumot hirdetett a galatáknak, akik gondoltak róla, aztán kicsit el is fogadták, igazították is hozzá magukat, aztán később meggondolták a dolgot. Ez, egyébként, teljesen természetes emberi dolog lenne. Nem kívánnám senkitől, hogy ha megjelenne nála egy porszívó ügynök, hókusz-pókuszolgatna neki, megrendelné a porszívót, aztán kiderülne, hogy három Mercedes árát kell érte fizetni, hogy ne gondolhatná meg magát. Még inkább így van ez élet-igazságokkal, életvezetésre tartozó dolgokkal. Néha belelapozgatok úgynevezett motivációs szónokok beszédeibe. Öten vagy ötezren hallgatják őket, mindegy. Bizonyságtévő módon, apostolként, lelkesen motiválnak sikerre, fegyelmezettségre, célzatos életre, meg arra, hogy miképpen kell megragadni a szerencsét, a boldogságot, hogyan kell egy dollárból egy millió dollárt csinálni. De azért mégis csak legyen nekünk annyi jogunk, hogy hazamenvén, ezt-azt meggondoljunk belőle, és ha a belépti díjat nem is kérhetjük vissza, azért megfontolni mégiscsak módunkban állhat. A moziban is ott lehet hagyni a felénél a filmet, ha elunja az ember, focimeccsről nem is beszélve. De mit mond az apostol? Amit mi hirdettünk, és amit ti elfogadtatok. És ez az elfogadás – még egyszer mondom – nem puszta tudomásul vételt jelent. Az elfogadás az evangélium esetében azt jelenti, hogy elfogadjuk annak a hívását, aki aki elhívott minket, vagyis engedünk az isteni meghívásnak. Jézusnak van egy példázata a királyi menyegzőről (Lukács ev. 14,16-25), ebben szolgák hívogatják a hivatalosakat a nagy eseményre, de ők mentegetik magukat. Nem azt mondják, hogy meglepetés érte őket, és nem számítottak a hívásra, és ez kedves dolog, de nem mehetnek más elfoglaltság miatt. Így nem lenne értelme a példázatnak. A hivatalosok már korábban kaptak értesítést, visszaigazolták, hogy elmennek. Ilyen van ma is. Meg akarnak hívni egy eseményre, a rendezők felkeresnek, értesítenek, elfogadom-e a meghívást ekkorra meg ekkora? Ha igen, akkor majd tájékoztatnakk a részletekről. Itt is erről van szó. Elfogadták a meghívást - azért hivatalosak. Nos, Pál döbbenten kérdezi, vajon mi történt a galatákkal? Miért hajlanak, úgymond, más evangéliumra? Miért indulnak el más úton? És az asztalra csap, és azt mondja, nincs más evangélium! Érzékenyen fogalmaz, azt mondja, hogy: ha valaki más, akár mi, akár angyal, hirdetne nektek valamit azon kívül, amit nektek hirdettünk... Nagyon fontos itt ez a kifejezés, hogy azon kívül (jelentheti azt is: azzal szemben). Nem úgy van a dolgunk az evangéliummal, a Krisztus szabadításával,  hogy valamit tetszés hozzáteszünk, rátoldunk, mert miatt úgy érezzük, hogy még ki kell egészíteni azt. Talán ezzel bolondították a galatákat a betolakodók, hogy, úgymond, nem hallották a teljes evangéliumot, valami még hiányzik, azt bele kell tenni. Vagy talán arra győzködték őket, hogy úgy vagyunk mi az isteni dolgokkal, mint a perifáriás látással: nem érzékeljük pontosan valaminek  a teljes alakzatát, csak tudjuk, hogy valahogy ott van. Aztán felötlik bennünk a gondolat, pontosítani kellene a dolgot. Eszerint Pál nem mondott volna el mindent? És az atyafiak, akik később érkeznek, pontosan ezt állítják és ezzel feldúlják a gyülekezetet. Nem mondott el mindent Pál? Mit nem mondott még el Pál? Mi hiányzik még ahhoz, hogy az Isten szeretetének teljes üzenetét halljuk? Mi hiányzik még ahhoz, hogy kiszabaduljunk ebből a nyomorult árnyékvilágból? Mi hiányzik még ahhoz, hogy felragyogjon rajtunk az igaz ember képmása? Nos, Pál egykor farizeus volt, megtérése előtt üldözte a keresztyéneket, és ebből kialakulhatott benne az, hogy már nem akar tudni bizonyos dolgokról tudni, és azok talán lényeges dolgok.  Nem ő maga mondja, hogy amik a hátam mögött vannak, azokat elfelejtvén célegyenest futok a nekem kitűzött jutalomra (Fil 3,14)?  Aztán ebben a nagy igyekezetében ezt is, azt is elhagyott az evangéliumból? Aranyszájú Szent János jegyzi meg a Galata levélhez írott kommentárjában, hogy amit Pál a korinthusiaknak írt - nem akarok közöttetek tudni másról, mint Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről (1Kor 2,2) – ezt minden bizonnyal ugyanúgy hirdette mindenütt, ahol az evangéliumot hirdette, ez volt az evangéliumi üzenet-átadásának a módja. Ha így volt, ellenfelei a szemére vethették, hogy elhagyott (kifeledett) néhány fontos dolgot. De mondhatták azt is: hol van a csodálatos halfogás? Hol van az, hogy Jézus meggyógyítja a sántát? Hol van a vita elbeszélése ott, Jeruzsálemben a templom tornácán? Pál ezekről nem tud. Hát majd elmondja Péter, mert ő ott volt. Vagy elmondja Máté, vagy elmondja Márk, aki ifjúként csellengett a tanítványi közösség körül. De fokozzuk a tétet! Pál, egykor farizeus volt, aztán megtért Krisztushoz, és ellenségeivé lettek a farizeusok. Pál a törvény buzgó rajongója volt, aztán megtért, hát persze, hogy a törvény ellen fog beszélni, és elhagy a törvényből lényeges dolgokat. Ki kell egészíteni a Pál prédikálását.
Pál mindezzel szembefordul és megkérdezi: ugyan, mivel kell Jézus Krisztust kiegészíteni? Van-e valami, amire nézve Jézust ki kell egészíteni? Van-e valami híja a megváltás művének? Netán valakinek még meg kell feszíttetnie? Netán még valakinek utat kell törnie az Istenhez? Netán nem hasadt ketté aljától a tetejéig ketté a templom kárpitja? Netán a mennyei szózatban, amikor az Atya kijelentette: ez az én Fiam, Akiben én gyönyörködöm (Lk 3,22; Mt 17,5) volna még valami hiány? Netán nem támadott fel az Úr Jézus Krisztus teljes valójában? Netán nem ül ott az Atya jobbján, és nem esedezik érettünk? Van még valaki más, valami más? Az apostol leszögezi, és figyelmeztet is: nincs más.
Sokszor hallottuk ebben az évben a reformáció vezértigéit: sola fide, sola gratia, sola scriptura, solus Christus - egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül a Szentírás, egyedül Krisztus. De honnan vették ezeket a reformátorok? Nos, nem ők találták ki,  hanem az igéből vették. Ezért mondjuk, hogy ezek particula exkluzívák, kizárólagos meghatározások, mert nincs más. Itt, a Galata  levélben ezt minden mélységében megértjük. És ebből értjük azt is, hogy miért ilyen erős az apostol szava, amikor azt mondja, ha valaki mást hirdet mellette (vagyis: ellene), az átok. Még egyszer mondom, ez nem átkozódás, hanem elrekesztés, tiszta és világos határvonal meghúzása. Ez egy pozíciónak a kijelölése. Vagy itt, vagy ott.
Az a mi boldog keresztyénségünk, hogy mennyei Atyánk Krisztus által kihozott bennünket az elveszésből, nem hagyott magunkra reménytelenül küszködni, hogy valahogy kihúzzuk magunkata bajból, valahogy odavigyük magunkat Istenhez, valahogy kedvessé tegyük magunkat előtte, – mindezt Ő elvégezte már Jézus Krisztusban, aki Főpa a Melkisédek rendje szerint, ahogy a 110. zsoltár mondja. Ezért ami ezen kívül van, az már mind átok alatt van. Mert az áldás kizárólag Krisztusban van. Egyedül Krisztusba kapaszkodhatunk bele. Egyedül Krisztusban  jött el hozzánk Isten az Ő steljes zeretetében. Egyedül Krisztus az, aki megmutatta az utat az Atyához. Egyedül a Krisztus egyszeri és tökéletes áldozat, amelynek érdeméért Isten feloldozott bennünket bűneink alól. Krisztus a második Ádám, akiben felragyog az igaz ember képe, és egyedül Krisztus az, Akihez hasonlóvá kell lennünk. Ha bárki bármi mást mond, csak hozzátold ehhez, vagy éppen elvesz belőle, ki akarja egészíteni vagy éppen megcsonkítja. Igen hozzá akar toldani valamit, és éppen ezzel megrövidíti. Így fejezi ki Pál: de ha szinte mi, vagy mennyből való angyal is hirdetne néktek valamit, azon kívül, amit hirdettünk nektek, az átok. És amint az előbb mondottuk, most ismét mondom: ha valami nektek hirdet valamit azon kívül, amit ti elfogadtatok, az átok. Amikor az evangéliumot elfogadjuk, Krisztust fogadjuk el. Amikor Krisztust elfogadjuk, azt fogadjuk el, hogy Isten elfogadott bennünket teljesen úgy, ahogy vagyunk. Nem feltétel nélkül, hanem Krisztusért. De teljesen és egészen.  Ezért magasztaljuk mi is Istent az apostollal együtt, ahogyan a levél elején áll: kegyelem nektek, békesség az Atya Istentől és a mi Urunk Jézus Krisztusunktól, Aki önmagát adta érettünk, bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelen való gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint, akinek dicsőség örökkön örökké.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány héttel ezelőtt, amikor János evangéliuma 17. része alapján Jézus főpapi imáját olvastuk, fel kellett tennünk azt a kérdést, hogy vajon meghallgattatott-e Jézus Krisztusnak ez a főpapi imádsága és leginkább az a része, amikor így imádkozik az Atyához tanítványaiért, és azokért, akik a tanítványok szavára hisznek Őbenne: azért könyörgök, hogy egyek legyenek!? Azt is elmondtam e kérés kapcsán, hogy ha a régi magyarázókat olvassuk (például, az óegyház idejéből a mindmáig nagyhatású Biblia-magyarázót, Szent Ágostont, vagy a középkoriakat, vagy akár a 16. századiakat), nyomban feltűnik, hogy Jézus kérésének az éle őket nem izgatta annyira, nem hatotta át annyira, mint minket, újkoriakat. Minket, a 20. századtól, az ökumenikus mozgalom kezdetétől rendkívül élesen áthat és meghatároz Jézusnak ez a kérése, afféle programként is szoktuk érteni. Ebben nem vagyok teljesen biztos, hogy jól tesszük, de akárhogyis, sokat idézzük, igen: Krisztus azért imádkozott, hogy egyek legyünk, s ha nem vagyunk egyek, tegyünk meg mindent azért, hogy egyek legyünk. Nyilván nem azért, hogy a Jézus imádsága meghallgattassék, hiszen Jézus az Atyához imádkozik és nem hozzánk.
Mindazonáltal, azt hiszem, a régieket is figyelembe kell vennünk, mert régen is megosztott volt az egyház, már az Apostolok Cselekedeteiben is olvasunk erről, és régen is voltak viták. Egyszóval, a régiek belátására is oda kell figyelnünk, mert éppenséggel itt a feltámadás történetét adja elénk János evangélista és ebben már benne van, hogy a mi Urunknak, Krisztusunknak ez az imádsága meghallgattatott! Egészen különös módon, de így van. Aztán majd, ha továbbmegyünk pünkösd történetére, akkor még inkább így látjuk ezt beteljesedni. És éppen ezért Jézus főpapi imádsága minden nemzedék, minden korszak számára elkötelező érvényű. Elsősorban ezért kell odafigyelnünk rá és igaz szívvel hallgatnunk.
János evangélista feljegyzése szerint még ugyanazon a napon (vagyis a hét első napján, a feltámadás napján) azok után, hogy a sírkertben előbb az oda kimenő asszonyok majd Péter és János látták az üres sírt, és miután Mária Magdaléna találkozott a feltámadott Úrral, napnyugtakor Jézus eljött – ahogy János evangélista mondja: a zárt ajtók mögé –  és megállt a tanítványok közösségében.
A főpapi imádság fényében is, mindjárt az a kérdés vetődik fel, hogy miért voltak együtt a tanítványok? Azt olvassuk ugyanis, hogy néhány nappal korábban, Nagycsütörtök éjszakáján a Gecsemáné-kertben, amikor Júdás megjelent a templomi csapatokkal, hogy Jézust elfogják, elhurcolják, lefolytassák ellene a pert, tehát mikor elkezdődik Jézus passiója, melynek során elítélik, elviszik Pilátushoz, Pilátus meg elküldi Heródeshez, Heródes pedig visszaküldi Pilátushoz, mindezt már csak néhány tanítvány látta. Éspedig azért, mert a tanítványok szétfutottak még ott Jézus elfogásának pillanataiban. Márk evangélista feljegyzi, hogy egy fiatalember is ott volt a tanítványok körül, ő a Gecsemáné-kertjéből követte a csapatot, amint vitték Jézust a főpap udvarába,  de megfordultak és megfogták őt is, ám ő kibújt a gyolcsingből és anyaszült meztelenül elszaladt (Mk 14,51-52). Némelyek szerint ez  az ifjú maga az evangélista volt, aki ekképp önmagát is beleírta ebbe az evangéliumi történetbe, nem a legfényesebb lapjára - lám, szétszaladtak a tanítványok. Nos, miért vannak együtt a feltámadás napjának délutánján? Sokféle, főleg lélektani magyarázatot fűznek ehhez a kérdéshez a magyarázók, de aztán a végén ki-ki bevallja, hogy nincs megjelölve az egybegyülekezés oka. Én, rögtön az elején bevallom, hogy nem tudom ennek az okát. Néhány magyarázatot – a főpapi imára tekintve –  hadd mondjak mégis!
El kell ismernünk, hogy van alapja lélektani magyarázatnak, helyesebben csoport-lélektani magyarázatnak: igen, el kell végezni a gyászmunkát. Ez egy közösség számára elemi parancs. A tanítványi közösség számára is az, hiszen a közösségük középpontja meghatározó alakja halt meg, Jézus. Ő gyűjtötte egybe a tanítványokat, Ő tartotta együtt a tanítványokat, Ő volt a mester, Ő volt a fókuszában ennek a közösségnek. Minden Ő körülötte forgott, az egész tanítványi élettörténet, életforma, az események, a remények, a vágyakozások, minden Jézus körül forgott, kezdve attól, hogy elhívta a tanítványokat ott a Galileai tó mellett. A legdrámaibb Péterék elhívása volt, akik odahagyták a csónakot és a hálót, a családot és az addigi életüket és a Jézus követői lettek. Még inkább, mondhatni, drámaibb, amikor eljött Jézusért a családja, hogy lefogják, mert azt hiszik, hogy megőrült Jézus Kapernaumban egy házban tanít, amikor megjelennek a családtagok, hogy hazavigyék, mert az a hír terjedt el róla – beszéli el Márk evangélista –, hogy magánkívül van (Márk 3,21.31-34). Mert amit tesz, amit mond, az nem normális, itt nem egy sima tanítóról van szó, aki fölfogadott néhány tanítványt és magyarázgatja nekik a Mózes törvényét. Ekkor Jézus körbe mutat és megkérdezi: ki az én fitestvérem, ki az én nőtestvérem, ki az én anyám? Aki reám hallgat és engem követ! És mostmár ott vagyunk húsvétkor. A tanítványok még nem tudják, hogy feltámadt Jézus. Csak azt tudják, hogy meghalt Jézus, akiért emberek – ha szabad ezt mondani – közösséget, életformát, családot változtattak. Ők voltak a Jézus családja, fitestvérei és nőtestvérei! Hát hogyne kellene ennek a közösségnek elvégezni a gyászmunkát, hogyne kellene a gyászt valamilyen módon kibeszélni, a terhet letenni? Feltételezem, nincs rá bizonyítékom, hogy a tanítványi közösségben ugyanazok a drámai viták  mentek végbe, mint amit a két emmeausi tanítvány kapcsán hallottunk (ők nem a tizenkettőhöz, hanem a nagyobb tanítványi közösséghez tartoztak). Amikor odalép hozzájuk Jézus és megkérdezi tőlük, miért vagytok szomorú ábrázattal és miről társalogtok egymása között? (Lukács 24,17) Ez egy udvarias fordítás, ezt úgy kéne fordítani, hogy miféle szavakat vágtok itt egymás fejéhez? És aztán elmondják: a reményüket Jézusról, az Izrael szabadítójától, akitől azt várták, hogy helyreállítja az országot, aki a nép szemében hatalmas és tekintélyes volt, akire rátették az életünket, mindazáltal – mondják – harmadnapja megfogták, elítélték, megfeszítették és meghalt. Ezt ki kell beszélni. Amikor gyászolók eljönnek temetés dolgát rendezni, gyakran kérdés nélkül kezdik mondani, hogyan halt meg a papa, a mama, a feleség, a férj, olykor a gyermek, és fölnyílik a lelkük és dől a keserűség, a tehetetlenség, ráborítják a kórházra, az orvosokra, a körülményekre, a világra; igen, ki kell beszélni. A gyászolók is tudják, hogy igazságtalanok, de mégis, valahogy szavakba kell foglalni a keserűséget - és el kell mondani. Talán ezért vannak együtt a tanítványok.
De lehet, hogy azért vannak, mert reggel az asszonyok, akik a sírnál jártak, legalább Péternek és Jánosnak jelezték már, hogy üres a sír. És a Jeruzsálemben ide-oda elhúzódott, bujkáló tanítványok összejönnek és bezárják az ajtót a zsidóktól való félelem miatt. Ez itt a Nagytanácsot jelenti, a politikai hatalmasokat, azokat, akik Jézust és a tanítványait is üldözik, mert fel akarják számolni a mozgalmat, most csírájában kell elfojtani. Bezárják az ajtót, de együtt vannak, hogy megbeszéljék a dolgot. Mert hát mi ez a hír? Erre a lehetőségre Lukács evangélista ad bizonyítékot, mert azt mondja, hogy amikor az emmausi tanítványok visszaloholtak Jeruzsálembe, még aznap este, amikor Jézust megismerték a kenyér megtöréséről, egyenest a tanítványi közösségbe mennek. És, mondja Lukács: egybegyülekezve találták őket. Nem tudjuk, hogy hol, talán egy teremben, egy házban, de együtt vannak a tanítványok, és az emmausiak meg is találják őket.
Ha tehát azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus imádsága (egyek legyenek!) meghallgattatott, akkor itt, Húsvétkor  máris látjuk ennek félig-meddig való teljesülését. Félreértés ne essék, ez még nem a Jézus kérése feltétlen és maradéktalan teljesülése, de félig-meddig mégis teljesül, hiszen együtt vannak azok, akik két nappal ezelőtt szétszóródtak, elmenekültek, csapot- papot odahagytak, kereket oldottak. Két napja maguk mögött hagyták az ügyet, és most még, talán egy utolsó fordulóra, utolsó szóra egybegyülekeznek. Most még kibeszélik magukból a dolgot, elvarrják a szálakat, aztán megy ki-ki a maga dolgára.
Figyeljük meg azonban, hogy együtt lenni és egynek lenni nem ugyanaz. Ezért, ha érzékenyen beletekintünk ebbe a történetbe, meglátjuk, hogy miképpen és milyen módon teljesül Jézus Krisztusnak ez az kérése: egyek legyenek. Hadd olvassam újra: amikor azért este volt, ugyanazon a napon, a hét első napján, és mikor az ajtók zárva voltak, ahol egybegyűltek a tanítványok a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus és megállt a középen és ezt mondta nekik: békesség nektek! Ez azt jelenti, hogy a tanítványok életében újra kezdődik a történet, vagy még inkább egy új történet kezdődik. Talán mind a kettő igaz: újra is kezdődik a történet, hiszen az egész Jézussal való életüknek, tanítványi közösségüknek a lényege az volt, hogy Jézus van a középen. És ahol Jézus van a középen, ha a mi középünkön is Jézus van, ha Jézus az életünknek a centruma, olyannyira a középpontja, hogy egyikünk a másikát is Jézuson keresztül szemléli, akkor ez a kérés meghallgattatott.
Sokszor idézik ezt a szép képet, hogy amikor mi keresztyének, különböző felekezethez tartozók, egy egyház közösségébe tartozók, sőt, egy gyülekezet közösségébe tartozók azt nézegetjük, hogy milyen messzire  vagyunk egymástól, és mennyi minden választ el bennünket egymástól, akkor ez roppant elkeserítő, de hogyha félretesszük az uniformizálásra való hajlamunkat, azt látjuk, hogy minél közelebb vagyunk Jézushoz, annál közelebb vagyunk egymáshoz. Olyan ez, mint a kocsikerék meg a kerék agya, vagy mint a kör és a kör közepe. Ha a kör széléről indulunk befelé, a középpont felé, közelebb kerülünk a másikhoz is, aki talán éppen szemből  indul a kör középpontja felé. És az egész keresztyénség története sem bizonyít mást, mint ezt. Soha nem volt másképp és nem is lesz másképp. A keresztyének egysége Krisztusban van elrejtve.
Végtelenségig lehetne sorolni, hogy mennyi mindennel kísérletezett a keresztyénség, és kísérletezik most is, hogy biztosítsa az együttlétet, összecementezzen bennünket, hogy azt mondhassuk: egyek vagyunk.  Mondok néhány példát. Egyféle szertartás. Amikor a Római birodalom összeomlott és a keresztyénség, akarva-akaratlanul vállalkozott arra, hogy megmenti, megtartja azt, amit a római, görög civilizáció, kultúra felhalmozott, hogy továbbviszi és megőrzi ezeket az értékeket, akkor óhatatlanul is megoldásként kínálkozott, hogy a keresztyéneknek is úgy kell eljárniuk, ahogy az a Római birodalomban történt évszázadokig. A Római birodalomnak volt egy közigazgatási nyelve, a latin. Hispániától Kis-Ázsiáig latinul beszéltek. Aki el akart igazodni egy hivatalban, aki írni akart egy kérvényt, végrendeletet, aki jutni akart valamire, az latinul csinálta. Latin lett a közigazgatási nyelv az egyházban, latin lett a mise nyelve. Aki nem tudott latinul, annak bizony a hoc est corpus meum (ez az én testem) hókuszkópusz lett, mert a magyar ember így adta vissza azt, amiből nem értett semmit a misén. Mégis, az eszme az volt, hogy teremtsük meg a feltételeit annak, hogy egyek legyünk.
Aztán eljöttek azok az idők, amikor a keresztyéneknek úgynevezett meghaladó ügyekben kezdet bizakodni, hogy azok majd megteremtik az egységet. Nagyot ugrok, mert nem akarok egyháztörténeti órát tartani, beszéljünk csak a 20. századról, amikor fájdalmasan meggyötörte keresztyéneket a rögzített megosztottság, és az, hogy a felekezeti határok falakká emelkedtek, és illegális határátlépésnek minősült az, ha valaki szóba mert állni római katolikussal református létére. Jaj Istenem, azok a vegyes házasságbeli bonyodalmak, a fiú meg a lány el lettek tiltva egymástól, mert a másik akolba tartoztak. Ez roppantul szorongatta az embereket, főleg, hogy hiába nézegették a teológiát, a teológia sokféle, és az okos teológusok mindenfélét mondanak. A hitvallások sem segítettek, mert a kétezer évnek sokféle hitvallása. Vették a Bibliát, de nyomban beleütköztek, hogy miképpen  kell a Bibliát értelmezni.  S akkor jöttek emberek és azt mondták, itt vannak a meghaladó ügyek. Lám, a keresztyének megosztottak (mi is), a keresztyének civakodnak (mi is), a keresztyének összevissza magyarázzák a Bibliát (mi is, így is meg úgy is csinálják a szertartást (mi is), ilyenbe öltöznek, olyanba öltöznek (mi is), még a szimbólumaik sem egyformák (nálunk is így van), itt csillag van a templom tetején, amott kereszt, a harmadik helyen kakas, és ki tudja, még mi. Jöjjenek a meghaladó ügyek. Például: harcoljunk a békéért!  Ez volt a 20. század elejének egy nagy üzenete.
Aztán mikor az 1. világháborúba elmentek a német, francia, angol, magyar, olasz, orosz katonák harcolni a békéért, megáldotta őket a német birodalmi püspök, a párizsi érsek beszentelte a fegyvereket, az angolok megszentelte az anglikán főérsek, és ki-ki ment a békéért harcolni, mindhányan úgynevezett keresztyén országok fiai egymás ellen. Persze, a háborút mindig békéért vívják, ugye, ezt tudjuk, testvérek! Ismerjük jól a hadi-propagandát, amikor el kell menni a legényeknek és ott kell elhullania a csatamezőn világnak színe-javának, ó, ez mindig a békéért történik! Hallottatok olyan birodalmi vezetőt, hallottatok olyan királyt, minisztert, hadvezért, akik azért küldtek volna háborúba népeket, hogy háború legyen? Hát ilyet ők nem mondanak! Mindig a békéért harcolunk. De akkor mi van a meghaladó ügyekkel? A zsoltárban azt hallottuk, hogy Dávid a Seregek Urához fohászkodik és Nála keresi a szabadulást. Azt mondja Dávid: adja nekünk szabadulást, mert nem ér semmit az emberi segítség! (Zsoltár 108,13) És ha csatlakozni akarunk Jézus imádságához (egyek legyenek!) és nekünk is kérnünk kell, hogy egyek legyünk, akkor a felolvasott Ige fényében be kell látnunk, hogy amikor újra kezdődik a tanítványi közösségi élete, azt úgy kezdődik, hogy ez a kettő összeforr: együtt voltak és megállt Jézus a középen. Ahol Ő megáll a középen, ahol Ő a dolgok közepe, ahol Ő az életünk mindent meghatározó tengelye, ahol Őrá irányul minden figyelem, ahol Őhozzá akarunk hasonlítani, ahol - bátran kimondom! – Őt akarjuk utánozni, ahol van imitatio Christi, Krisztus-követés vagy Krisztus-utánzás, ahol ez a lelkülete áthat bennünket, ott ez az egység megvalósul. És csak ott! Ahogy a régiek mondták: ahol Krisztus, ott az egyház! Lukács evangélista ezt mondja a tanítványi közösségről: húsvétkor egybegyülekezve voltak. János is ezt mondja itt: együtt voltak. És ezen ugyanazt kell érteni, hogy egybe voltak gyülekezve.
De hogy mi a különbség a között, hogy együtt lenni és aközött, hogy egynek lenni, azt legvégül abból értjük meg, amit János evangélista külön megjegyez: az ajtók zárva voltak ott, ahol egybegyűltek a tanítványok a zsidóktól való félelem miatt, Jézus pedig eljött és megállt a középen és azt mondta nekik: békesség nektek.
Mert van még egy oka annak, amiért a tanítványok egybegyülekeztek. Nem tudjuk, ki szervezte meg a szétszóródott közösség egybegyűjtését, nem tudjuk, hogyan érték utol egymást Jeruzsálemben, ki kinek szólt, hogy találtak egymásra, milyen jeleket használtak, hogyan konspiráltak, – de azt tudjuk, hogy a félelem miatt be volt zárva az ajtó. Mondhatnánk éppenséggel azt is, hogy a félelem miatt voltak együtt, mert a félelem valami különleges hatalom, – hol szétszór bennünket (lásd a nagycsütörtök éjszakáján), amikor a puszta életünket mentve futunk szerte szét a világba, ahogyan a Mester megjövendölte a tanítványokról: megbotránkoztok bennem, és ki-ki hazatér a maga házába, de ő majd előttük megy Galileába. Igen, a félelem szétszórja az embereket, roppant erő ez, kedves testvérek, és aki átélte családjában, baráti közösségében, munkahelyén, kisebb-nagyobb emberi dimenzióiban, hogy micsoda porlasztó-szétszóró ereje tud lenni a félelemnek, az ismeri a félelem diabolikus természetét. (Ezt is jelenti a diabolosz szó, amit így szoktuk fordítani: ördög, de így kellene fordítani: a széthajigáló.) Ördögi erő ez, amely a dolgokat is széthajigálja, bennünket is széthajigál. Szétszórja az embereket.
Voltak Jézus életében pillanatok, amikor a csalódottság miatt elszivárognak mellőle az emberek,  olykor ezért, mert nem azt kapták tőle, amit elvártak, de leginkább akkor, amikor haláláról kezdett beszélni, Igen, valószínűleg nem a tanítványok voltak a legintelligensebb emberek a földön, ők a Krisztus iskolájában tanulták az Isten titka megértését, nyilván voltak náluk okosabb emberek is. Mikor aztán Jézus a halálról kezdett beszélni, önmaga feláldozásáról, sokan (az okosabbak) rögtön megértették, hogy ennek nem lesz jó vége és otthagyták Őt, és, mondja az evangélista, nem jártak többé vele (János 6,66). Józan emberi belátással felismerték ennek a jézusi útnak a végét. Aki maradt Jézussal, arra pedig rátört a félelem.
Ugyanakkor azt is megtapasztaljuk, hogy a félelem időnként összehoz bennünket. Ez lehet a puszta életmentés is, ahogyan árvízkor a haragosok és az ellenségek egy tutajra kapaszkodnak, és legalább addig, amíg a puszta életükről van szó, kibírják egymást. Mint ahogy látunk megrendítő jeleneteket, ahogy a róka meg a nyúl együtt úszik egy leszakadt ajtódarabon árvízkor, és nem bántják egymást, mert túl kell élni. A félelem össze tudja így is hozni az embereket.
De milyen érdekes, hogy amikor Jézus megáll a középen, és szól a tanítványokhoz és azt mondja nekik a régi hagyományos zsidó köszöntéssel: békesség nektek, -  ezt kétszer mondja: békesség nektek. Az evangéliumok szűkszavúsága okán fel kell tennünk a kérdést, hogy miért részletezi ezt így János, miért ad nyomatékot annak, hogy Jézus kétszer mondja a békeköszöntést? Először azért mondja, hogy oszlassa a félelmet. Majd rögtön utána megmutatja nekik a kezeit és az oldalát, és örvendeztek a tanítványok, hogy látják az Urat, hogy igazat mondtak az asszonyok és igazat mondott Péter és János, hogy él az Úr! Igen igazat mondott egykor maga az Úr, hogy harmadnap fel fog támadni. Igen, igazat jövendöltek a próféták, hogy Isten az Ő szentjét nem hagyja a halottak között. És örvendeztek neki. De eztán ki kell nyílnia az ajtónak is. És ezért mondja az Úr másodszor: békesség nektek. És rájuk lehelt és azt mondta: vegyetek Szentlelket, akinek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak, akikét megtartjátok, megtartatnak.  Ime, a tanítványok félelmek és rettegések között bezárkózva együtt voltak, igen, még a félelem is összecementezte őket, Jézus pedig megnyitja nekik az ajtót: felhatalmazza és apostoli szolgálatra küldi őket. Nekik adja a kulcsok hatalmát, az pedig azzal, ahogy old és ahogy köt, legelőbb a félelmek ajtaját nyitja meg. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak, akikét megtartjátok, megtartatnak. A megbocsátás hatalmas erejével küldi ki azokat, akik ott vannak összezárva a félelem és a rettegés teljes közepette. Ez új.
Ezért mondja János evangélista a levelében: fiacskáim, új parancsolatot mondok nektek, szeressétek egymást. De nem is új parancsolat ez, mert ez az, amit kezdettől fogva hallottatok. Viszont új parancsolatot mondok nektek. Szeressétek egymást. (1Jn 2) Ahol Jézus van a középen, ott a régi parancsolat mindig új; ahol Jézus van a középen, az új törvény valójában maga az örök igazság; ahol Jézus van a középen, ott a benne megnyert egységet munkálni, az együttlétet egységgé tenni, az egybeverődést közösséggé formálni: egyszerre ajándék és feladat, egyszerre Isten kegyelmes mozdulata hozzánk és elkötelezés megmaradni Krisztusban, megmaradni Jézus körül, megmaradni az Ő követőjének, és engedni, hogy mindig Ő legyen a középen. Így küldi Jézus tanítványait és így küld bennünket is: békesség nektek! Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket.
Ámen

Kedves Testvérek!
Jézus halálának és feltámadásának történetét olvassuk ezekben a napokban úgy, ahogyan János evangélista feljegyezte. Jó az, hogy a Bibliaolvasó Kalauz úgy tárja elénk János evangélista feljegyzését, hogy akár egy egész napot is eltűnődhetünk egy-egy rövidebb szakaszon, eseményen, és ezek a napok így vezetnek bennünket a kereszt titkának mélyebb megértéséhez. Azért is jó ez, mert mostanában egyre több nyugtalanító hírt kapunk, és jelét is látjuk annak, hogy az a világ, amit Európának vagy nyugati civilizációnak nevezünk, már nem akarja látni a keresztet. Bírósági döntések születnek erről, sőt, szégyenkezve mondjuk, itt-ott még egyházi emberek is kezdeményezik a kereszt levételét, mondván, ne bántsunk a kereszt látványával másokat. Ma Jézus elítélésének a körülményeiről olvasunk, arról, ahogyan a hatalmasok halálra adják a Mindenhatót; arról, ahogyan halálba adják az élet-adót. Mindazáltal, még ebben a rövid felolvasott szakaszban is megláthatjuk, miképpen szerzett nekünk Isten üdvösséget.
A felolvasott rész alapján, amely, mondom, csak egy kis metszete annak, ahogyan Jézus vádlói és Pilátus huza-vonába bocsátkoznak arról, hogy ki mondja ki az ítéletet, tudniillik a végső ítéletet Jézus fölött, éppen az az első benyomásunk, hogy miközben itt már egy eldöntött dologról van szó (ahogy olvastuk korábban a Nagytanácsban Kajafásnak, a főpapnak a szavát: meg kell halnia ennek egynek), mindeközben tehát azt látjuk, hogy senki akarja kimondani a döntő szót, a végső ítéletet. Senki nem akarja a felelősséget vállalni. Ilyenkor a legegyszerűbb, és az emberiség által mindmáig gyakorolt módszer az, hogy bűnbakot kell állítani. Bűnbakká kell tenni az illetőt, Jézust is. René Girard francia tudós írta le a bűnbakállítás logikáját és lélektanát. Ez egy nagyon különös, sajátos szertartás. A lényege azonban éppenséggel nem az, hogy megvádolunk valakit a nyomorúságaink miatt, őt okoljuk a bajainkért, és ezért megbüntetjük, mint minden rossznak a szerzőjét vagy akár ártatlanul is. A bűnbakképzés lényege az, hogy a bűnbaknak is vállalnia kell ezt a szerepet. Vállalnia kell és ki kell mondania, hogy ő az oka, ő az eredője a nyomorúságoknak, ő az oka a rengeteg bajnak, sőt, őbenne összpontosul mindez. Mi, akik itt élünk Közép-Európában ismerjük ezt, az idősebbek pedig különösen jól emlékeznek arra, amit koncepciós pereknek neveztek. Ezekben nem volt elég, hogy valakit ártatlanul megvádoltak, elítéltek, börtönbe zárták, netán kivégeztek. A koncepciós perek rítusának, szertartásának az volt a lényege, hogy a vádlott maga mondja ki a régi gyónó szöveget: ego sum qui fecit (én tettem azt), ő maga vállalja magára bűnt és önmagát nevezze meg bűnösnek. Ez a bűnbak-képzésnek a lélektani és logikai folyamata. És ez a rítus, mint mondtam, ma is él az emberiség körében. A bűnbaknak ki kell mondani, hogy méltán éri őt a büntetés, ki kell mondania önmaga fölött az ítéletet, egyszóval: önítéletet kell kimondania, és szinte neki is megváltás a reá kirótt ítélet. Ekként résztvevővé válik ebben a szörnyű szertartásban, mitöbb enélkül nem is mehet végbe a rítus. Persze, amikor aztán kiderül, hogy nem ő volt a vétkes, vagyis ártatlan volt, és a nyomorúságok tovább ismétlődnek, akkor az emberek megint kerítenek egy bűnbakot. Talán éppen azt, aki az előzőleg bűnbakká tette embertársát.
De figyeljük meg, hogy ebben a szörnyű szertartásban, ami most itt zajlik Pilátus, a Nagytanács, a nép, a vádlók, a törvényhozók, a hatalom emberei között, ebben Jézus mindvégig ártatlannak vallja magát. Sem a tanítványai megfutamodása, sem a megverettetés, sem a leköpdösés, sem a megalázás, sem a hamis vádak, sem a hamis tanúk, sem a hatalom fenyegetése nem viszi rá, hogy kimondja, és magára vegye a vádat. Ezt mondta Pilátusnak az imént: "te mondod, hogy én király vagyok. De az én országom nem ebből a világból való." Tehát nem veszi magára a vádat. Igen az ítéletet magára veszi, és elhordozza. Így mondja róla, így jövendölte róla Ézsiás próféta: bűneink büntetése rajta volt (Ézs 53). És ezzel éppen maga Jézus mondja ki a döntő szót, miközben senki nem meri, nem akarja, képtelen rá, hogy kimondja az végső ítéletet. Azt mondja Jézus: "ki kell innom a pohárt, amelyet az Atya adott nekem." Vagyis Isten üdvözítésének a titka van itt elrejtve ebben a megrendítő jelenetben, hogy miközben az ember belefoglalja a maga haragját, vádját, és gyűlöletét ebbe a bűnbak-képző rítusba, gondosan kerülve, persze, az ítélet kimondását, aközben Isten Jézus Krisztus által kimondja a lényeget: bűneink büntetése volt rajta!
Másodszor, és ezt olvastam fel ebből a jelenetből, azt halljuk, hogy Pilátus a kihallgatás egy pontján kimegy, kiáll vádlók és a tömeg elé, akik kint várják az ítéletet, a döntő szót, és azt mondja nekik: kihozom őt nektek. Vagyis: kihozom és megmutatom, hogy mennyire tehetetlen! Pilátus ugyanis nem lát Jézus esetében elítélésre méltó körülményt. Többször is kimondja: ártatlan. Nem kell őt elítélni, szabadon kell engedni. De már félig-meddig enged a vádnak, és azt mondja: kihozom őt nektek; vagyis megmutatom, mennyire tehetetlen, mennyire védtelen, mennyire esélytelen velünk és veletek szemben, nincsen benne semmi, ami igazolná a vádatokat. Látjátok? Én rendelkezem vele. És olyannak mutatom be, úgy mutatom meg, olyanná teszem, amilyenné akarom. A hatalmas beszél itt a hatalom alá vetettről. Azt is mondja Pilátus, hogy: íme, az ember. Milyen ez az ember? Kiszolgáltatott és megalázott. De még hogy tetézze Pilátus, be is öltözteti Jézust, ráadnak egy bíbor köntöst, amit átneveznek királyi palástnak, hadd ábrázolja csak ki sokak titkos és elrejtett álmát és vágyát a szabadságról, az önálló országról, aztán megvereti az embereivel, és kiállítja a megvert királyt, a legyőzött királyt, a letaposottat, és azt mondja: íme, az ember. Íme, a ti királyotok. Kézre kapható, a szó legmélyebb értelmében manipulálható, ide-oda dobálható – kihozom őt nektek. Ez a szó, hogy kiviszem (vagy: kihozom) szakkifejezés. Az evangélisták több ízben ezzel a szóval írják le (Lukács evangélista pedig az Apostolok Cselekedeteiben is ezzel jelzi) azt az eseményt, cselekményt, amikor egy foglyot bíróságra visznek. Viszik, vezetik. Éppenséggel az illető nem a maga ura, hanem fogoly és ítélet készül ellene, vádat fogalmaznak meg ellene, kiviszik, vezetik, elvezetik, odavezetik, bíró elé vezetik – sokféleképpen lehet ezt a szót visszaadni (Ugyanezzel fejezi ki János evangélista, mikor Jézus elé viszik a bűnös asszonyt, János 8,3). Nézőpont kérdése. De olyannyira mély a kifejezés ereje, hogy János evangélista egy másfajta helyzetben is alkalmazza. Amikor Jézus azt mondja: elmegyek és meglátogatom Lázár barátomat, hogy felköltsem őt, a tanítványai óvnák ettől, féltik, hogy elfogják és megölik, de látva Jézus eltökéltség, Tamás így kiált fel: menjünk el, hogy vele együtt haljunk meg mi is (Jn 11,15). Menjünk el - ezt egészen pontosan így kellene fordítani: vezettessünk el vele mi is. Nem azt mondja tehát Tamás, hogy kerekedjünk fel és induljunk el, hanem: adjuk magunkat vezetése alá, hogy vele együtt haljunk meg. Ennyire kötött, érzékletes és fontos ez a szó. Kivezetem őt nektek (kiviszem őt nektek), mondja Pilátus. Kiállítom elétek. Aztán azt mondja: íme, az ember. De vajon Pilátus mondja ezt, hogy íme, az ember? Valóban csak ennyit jelent ez a szó, hogy íme itt van ez a férfi? Itt van ez az ember. Itt van ez az alak. És vajon, amikor Kajafás a Nagytanácsban azt mondta: jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem, hogy az egész nép vesszen el – ezt vajon Kajafás mondta? Az evangélista megjegyzi, hogy abban az évben ő volt a főpap és prófétált. Valójában nem tudta, hogy mit mond. Pilátus sem tudta, mit mond. És azért nem tudták, mert Jézus egész földi szolgálata vezettetés volt. Így kezdődik: és kiviteték a Lélektől a pusztába (Lukács 4,1). Lukács ugyanazt a szót használja itt, mint János evangélista. Kivezette őt a Lélek. Jézus a Lélek erejében, a Lélek által vezettetik végig az engedelmesség útján. Így harcolja meg az engedelmességet, hogy kiigya azt a poharat, amit az Atya adott neki.
Végül így is lehet a Pilátus szavát hangsúlyozni, aki itt alkudozik, hogy ne neki kelljen kimondania az ítéletet, íme, kihozom őt nektek. Hadd hangsúlyozzam ezt így: nektek hozom ki őt. Ideállítom a rendelkezésetekre. Bár különböző módokon írják le (ahogyan a tanúk eltérő nézőpontokból látják) ugyanezt az eseményt, ám mindegyik evangélista jelzi, hogy Pilátus miképpen próbálja visszaadni Jézust a vádlók kezébe, és igyekszik hangsúlyossá tenni, hogy nektek adom, a kezetekbe adom, vigyétek el őt, ítéljetek fölötte ti. Nektek, most, kihozom. Ez egy hárító mozdulat: döntsetek ti. Ám az előzőek fényében azt kell mondanunk, hogy még ezt sem igazán Pilátus mondja. Nagy és mély isteni dráma húzódik meg a történet mögött. Valójában Isten bocsátotta rendelkezésünkre Krisztust, egészen a halálig. Rendelkezésünkre bocsátotta, éspedig azért, hogy idézzük Jézus szavát: hogy akik az övéi, azok megmaradjanak. Luther Márton 500 esztendeje tűzte ki vita-téziseit az egyház megújításáról. Úgy emlékezünk rá vissza, mint egy bátor emberre, aki megértette Istennek a Jézus Krisztusban megszerzett helyreállító tettét, a szabadító nagy kegyelmet, az igazság-ajándékot, és miután megértette, csak ennek akart élni, és ilyennek akarta látni az egyházat is. Ezért tűzte ki a vita-tételeit, ezért indult ebből az egyház megújítása, visszaalakítása a jézusi valóságra. Kevesen tudják, hogy Luther a legkevésbé mozgalmár volt, hanem korának az egyik legkitűnőbb teológusa volt, mitöbb, ő volt a kereszt-teológusa. Jól látta, hogy a keresztben van elrejtve a kereszt ellentéte. Az emberi szóban van elrejtve annak az ellentéte, az isteni ige. Jól látta, hogy a keresztben van elrejtve az élet, a halálban a kegyelem, az ádozatban az új kezdet. Isten haragjában van elrejtve az Isten szeretete. És a bűn tombolásában van elrejtve a megmentő ígéret. Ha a keresztre tekintünk, és jól tekintünk a keresztre, és halljuk azt a döntő szót, amit Isten Jézus Krisztusban kimondott, akkor ezt mi is látjuk és értjük.
A mai történet csak egy rövid mozzanatot hozott elénk, és mégis mennyi minden benne van. Benne van ebben az egyben, ebben kevésben, ebben a pár szóban mindaz, ami lényeges és mindent eldönt. Kihozom nektek, mondja Pilátus. Mintha valóban a hatalmában állna Jézust szabadon bocsátani vagy elítélni. Ezzel fenyegetette az imént Jézust. Mi azonban azt értjük itt meg, hogy Isten hatalmában van ennek az ördögi körnek a megtörése, a bűnbakképzés ritusának megsemmisítése. Krisztus áldozata ugyanis, ahogyan a Zsidókhoz írt levél ezt leírja, megtöri a bűnbak-képzés szörnyű, szakadatlan történetét, amelyben az emberiség él. Él mind a mai napig, sokfelé, sokféle módon, kicsiben és nagyban. Csak ma, a mi időnkben hány ilyen esemény zajlik! Ha találnak bűnbaknak valót, kipécézik, rábizonyítják, ő pedig vállalja a vádat, aztán megsemmisítik. Jézus a keresztet önként vállalta. De úgy, hogy a vádat nem vette magára, hanem ártatlanul halt meg, és ezzel megtörte ezt a szörnyű logikát. Megnyitotta számunkra a kegyelemnek és a megbocsátásnak a világát. Hallottuk, hogy Pilátus ezt mondja: nektek hozom ki. Ez pedig azt jelenti, hogy nem egyszeri történet a Jézus engesztelő áldozata. Nem valami régi emlék, amit a keresztyének újra meg újra előhoznak, és odatesznek a világ elé, és mintegy vádolják vele a világot, hogy lám, ilyen az ember, csak ilyenek tudunk lenni, hogy az egy igazat, egy szentet elveszítettük. Ez nem egyszeri áldozat, hanem ez az egyszersmindenkori áldozat, örökké érvényes. Amikor azt monda Pilátus: nektek hozom ki őt – ebbe beleérthetjük a titkos isteni munkát, hiszen Krisztus életével, halálával, feltámadásával nekünk szerzett igazságot és életet. Kihozom nektek – ez az ember ítélete; Istené pedig az, amit a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: a békesség Istene pedig kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunk Jézus Krisztusunkat (Zsid 13,20). Az ember csak halálra tud kihozni, csak a keresztig tud kivezetni. Isten, ahogy hallottuk, Jézus Krisztust kivezette és kihozta a halálból. És ebben van elrejtve, hogy bennünket is kivezet, kihoz bűnből, halálból, elveszésből –, és átvisz az Ő csodálatos országába (Kol 1,13).
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
János evangéliuma 17. részét a keresztyén köznyelv Jézus Krisztus főpapi imádságának nevezi. A Zsidókhoz írt levél segít Megváltónk szavainak mélységét megérteni. A Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy a mi örök főpapunk szüntelenül esedezik érettünk, kéréseinket jó illatúvá teszi az Atya előtt. Továbbá, az a boldog bizodalmunk is van, hogy amikor a magunk kéréseit a mi Urunk Jézus Krisztusunk nevében mondjuk, akkor nem az történik, hogy Krisztus hozzáadja kéréseinkhez a maga igazoló pecsétjét, hanem sokkal inkább az történik, hogy mi vagyunk azok, akik bekapcsolódunk ebbe a főpapi imádságba. Mi vagyunk azok, akik a saját helyzetünkben, meghatározottságunkban, a sorsunk különböző pillanataiban a szívünkből felfakadó kéréseket, a hálaadást, a bűnvallást, a töredelmet, az esedezést és a dicsőítést hozzákapcsoljuk a mi örök főpapunk örök imádságához.
Itt csatlakoznom kell ahhoz a Biblia-tudóshoz, aki egy önálló nagy könyvet írt erről, a János evangéliuma 17. részében olvasható imádságról, és ezekkel a sorokkal kezdte tudós munkáját: «megvallom, olyasmiről készülök írni, amit nem értek igazán.» Megvallom és is: én sem értem igazán. Csak néhány vonatkozását tudom most megmutatni, sejtetni.
Mindenek előtt, azt talán mindannyian egészen biztosan értjük, hogy ez az imádság egy krízishelyzetben hangzik. Jézus már korábban beszélt a tanítványoknak arról, hogy eljön az a pillanat, amikor szétszóródnak, ki-ki hazatér az övéihez, de, mondja a Mester: én imádkozom érettetek, hogy megmaradjatok bennem (János 12). Máté evangélista ezt keményebben adja vissza: eljön az óra, amikor mindnyájatok megbotránkoztok énbennem (Máté 26,31). Igen, az az óra, amelyen most itt a mester és a tanítványok állnak, sorsdöntő óra, mondhatni, vízválasztón vagyunk: mellette vagy nélküle. Szándékosan fogalmazom ezt így: mellette vagy nélküle. A világ logikája szerint így kellene mondani: mellette vagy ellene. Jézus szolgálatának is voltak ilyen erőteljes pillanatai: vele vagy ellene!? Vagy elszegődsz tanítványságra vagy szembefordulsz vele. De itt többről van szó, itt már nem tanítványság a tét. Azt mondja Jézus itt az Utolsó vacsorán a tanítványoknak: nem mondalak többet szolgáknak titeket, barátaimnak mondalak benneteket (Jn 15,14-15). Így most az a kérdés, hogy vele vagy nélküle. Hiszen az egész tanítványi lét, az egész Krisztusban megnyert közösség egyik nagy titka, ahogyan a Mester önmaga köré tudta gyűjteni azt a sokféle, sokféle gondolkodású, meghatározottságú, beállítottságú, sokféle vággyal, elképzeléssel, akarattal, sorssal bíró embert, és eggyé tudta őket tenni a követésben. És jelzi a tanítványoknak: eljön az óra, és az az óra mindjárt bekövetkezik, amikor mindannyian megbotránkoznak benne.
Csak két bizonyítékot hadd hozzak föl erre. Az evangélisták igen érzékenyen jelzik azt, hogy amikor Júdás megjelenik a Nagytanácstól maga mellé vett emberekkel, és rámutat Jézusra – Ő az! –, akkor Jézus megnevezi önmagát: én vagyok az, akit kerestek – nos, ekkor a tanítványi sereg szétrebben. Márk evangélistáról úgy tarjuk, hogy önmagát írta le abban a jelenetben, amikor megfognak egy ifjút, aki követi az eseményeket, ő kibújik a gyolcsruhájából és anyaszült meztelenül elszalad (Mk 15,51-52). Péter pedig, János ismeretségi körét felhasználva, elmegy a főpap udvarára, de amikor rámutatnak, hogy te is Vele voltál, akkor nemcsak megtagadja a Mestert, hanem meg is átkozza, divatos szóval nagyon jól kifejezi: elhatárolódik tőle. Elhatárolódni, a mai politikai korrektben, azt jelenti, hogy kárhoztató szavakat is mondunk arról, akitől elhatárolódunk. Megbotránkoztok énbennem -, mondta a Mester. Minek kell megtörténnie majd, hogy ez a tanítványi közösség újra eggyé legyen, egymásra találjon, mi viszi végbe a szívükben, hogy ahelyett, hogy kölcsönösen vádolnák egymást, ahogy Lukács evangélista olyan finoman érzékeltet a gyászmunkát végző emmausi tanítványok esetében, akik igéket vagdostak egymás fejéhez (Lk 24,13.17). Mert az ott nem egy békés dialógus volt, hanem egy csúnya vita, tele keserű önváddal és mást vádoló megjegyzésekkel. Roppant fájdalmas elengedése a reménykedésnek. A gyászmunkának a legrosszabb része, amikor ki kell beszélnünk önmagunkból a csalódottságunkat, a kudarcunkat, a gyengeségünket, a tehetetlenségünket. Azt mondja Jézus: Atyám, azért könyörgök, hogy egyek legyenek.
Van ennek a könyörgésnek egy történeti mélysége is. Ha föllapozgatjuk a régi Biblia-magyarázókat (legszebben talán Augustinus írt prédikációkat a János evangéliumáról), korántsem találjuk meg náluk azt, ami minket, 21. századiakat áthat. Ez pedig az a megjegyzés, hogy Krisztusnak ez a könyörgése a keresztyének egységéért való könyörgés is. Ez évszázadokig vagy nem volt fontos vagy nem vették észre, vagy nem fájt annyira a megosztottság. Jézus azt mondja, hogy nemcsak értük (tehát nemcsak a tanítványokért) könyörög, hanem azokért is, akik majd a tanítványai szavára, evangélium-hirdetésésére, bizonyságtételére hisznek az Atyában és őbenne. Az eljövendő nemzedékekről van szó. Tehát Krisztus könyörgésében benne van a keresztyénség egész története is, a maga sok sebével és megosztottságaival.
Most, a reformáció kezdetének 500. évfordulóján illik magunk elé tükröt tartani. Mindjárt kettőt is hadd állítsak ide, az egyháztörténet sokféle tükréből. Az egyik tükör azt mutatja, hogy mi történt a Westfáliai békétől kezdve, a 17. század közepétől. Tudjuk, a Harmincéves háború ezzel a békekötéssel zárult. Ma sem tudjuk eldönteni, hogyan ítéljük meg azt a rettenetes korszakot: vallásháborúnak tartsuk vagy vallási köntösbe öltöztetett területszerző háborúnak, vagy az európai dinasztiák szokásos öldöklésének és önpusztításának? Mindenesetre, a Westfaliai békétől egészen a 20. század elejéig mindenki el volt magában, főleg azokon a helyeken, ahol valóban érvényesült a cuius regio eius religio elve (akié a föld, azé a vallás).  Ha tehát Brandenburgban a király református volt, akkor mindenki református lett, ha a szász választófejedelem evangélikus volt, akkor mindenki evangélikus lett, hogyha a francia király katolikus volt, akkor mindenki katolikus lett, ha az angol király anglikán volt, akkor mindenki anglikán lett, ha a skót nemesség kálvinista volt, akkor mindenki kálvinista lett. Lapozzunk fel egy 18. századi dogmatikai kézikönyvet. Nemrégiben elővettem egy genfi professzornak, Turrettinusnak a dogmatika könyvét a 18. század elejéről. Olyan békésen, könnyedén, mestermód elmondja ebben a nagy monumentális munkájában, hogy a katolikusok ezért, ezért, amazért tévednek, tévelyegnek, hibáznak, eretnekek, tévtanítók. Aztán elővettem egy 19. századi tübingeni, római katolikus dogmatika könyvet, beleolvastam, és a dogmatikus szépen békésen elmondja, hogy a protestánsok, de különösen a reformátusok: eretnekek, tévednek, hibáznak. Mindenki el volt a magáén. De a 20. század eleje, amikor nagy keresztyén missziói kiáradás volt a világra, megrendítő és megszégyenítő módon vetette fel a Jézus imádságában foglaltakat: ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ...! Igen, megjelent valahol – most így mondjuk – a harmadik világban, Ázsiában vagy Afrikában egy keresztyén misszionárius, hirdette a Krisztust, sok jót tett, megtértek az emberek, megszervezte a gyülekezetet vagy az egyházat, aztán hazament, hogy otthon jelentse, milyen sokan megtértek a Krisztus nevére. S amíg ő otthon volt, addig érkezett egy másik misszionárius egy másik egyházból. Keresztyének vagytok, dicsérte, akiket ott talált, de még nem elég jól vagytok keresztyének, tessék hozzánk (át)jönni. Átmentek, miért is ne!  Aztán ött egy harmadik, egy negyedik misszionátius, és így az európai vallási is térkép megjelent Ázsiában, Afrikában. A 20. század nagy keresztyén misszionáriusainak újra meg újra fel kellett vetniük a gyötrő kérdést, hogy ha Krisztust visszük, ha Krisztust hirdetjük, ha az Atya szeretetéről teszünk bizonyságot, és Isten nagy megváltó munkájához hívjuk az embereket, miért visszük ezzel együtt a magunk megosztottságának a történetét is?
A másik tükör egy megjegyzés. Éppenséggel egy római katolikus ismerősöm szájából hangzott el, és a lelkemben (bizony csak ilyen vagyok!) először diadalujjongás tört ki, de aztán mégis ide kellett találni a Jézus könyörgéséhez. Arról beszélt ez az ismerősöm, hogy milyen borzasztó dolog az, hogy Krisztus varratlan köntösét szétszaggatták az egyház története során. Na mondtam magamban: már kezdi, jönnek megint a katolikusok, hogy a reformációban a Krisztus varratlan köntöse szét lett szaggatva, és szégyelljük magunkat mi, reformátusok, evangélikusok és protestánsok, és térjünk gyorsan vissza és hegesszük újra a köntöst... De nem így folytatta, hanem úgy, hogy először 1054-ben Róma és Bizánc szakadtak szét, és ki is átkozták egymást. Nos, tehát előbb azt mondtam magamban: végre, egy római katolikus, aki a melanchthoni apológiát mondja! Mert Melanchthon így védekezett, hogy a reformáció semmit nem akart szétszakítani, az egyházat akarta megújítani ahhoz az egyetlenegy igazsághoz, hogy csak Krisztusban van üdvösség, csak Ő kegyelmes közbenjárónk!
Egyszóval vissza kell találni a Jézus szavához és imádságának a mélységéhez,  és föl kelle tennünk a legnehezebb kérdést: hát akkor a mi egyetlen örök főpapunk, Krisztusunk imádsága nem hallgattatott meg? Akkor valóban arról lenne szó, hogy a keresztyének egysége Krisztusban valami távoli dolog, ez még a jövő kérdése, vagy éppenséggel puszta utópia, ami talán sosem következik be? Vajon, nem hallgatta meg az Atya a Fiú kérését? De meghallgatta!
A felhozott tételekre máris válaszolhatunk így: az Atya meghallgatta a Fiút, mert Húsvét után egybegyűjtetett a tanítványi közösség, mert kitöltetett rájuk a Szentlélek, mert ott a Jeruzsálemben, mikor kinek-kinek a maga nyelvén, de egy és ugyanazt hirdették: a megfeszített, feltámadott és megdicsőült Krisztust. Meghallgattatott a kérés! Igen, a tanítványok megbotránkoztak Nagycsütörtök éjjelén, szérülszerte menekültek, megtagadták a Mestert, és a gyászmunka során el is temették végképpen. De a feltámadott Krisztus erejében mégis egyek lettek. Ez pedig azt jelenti, hogy túl minden emberi, történelmi és egyházi megosztottságon meghallgattatik ez a főpapi kérdés azokra nézve, akik hallgatnak a Krisztus szavára. Mert ma is egy az egyház. Ez nem széplelkek ködös gondolata, ez nem néhány újító vagy bátor ember akciója.  Az egyház most is egy!
Éspedig azért egy az egyház, mert Jézus így könyörög itt: «Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek, hogy megláthassák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt.” Jézus korábban a maga szolgálatáról beszél, az Atyát dicsőítve, és azt mondja: Atyám, akiket nekem adtál, nekem adtál, megőriztem, és senki el nem veszett közülök (Jn 17,12),
tehát akiket az Atya a kezeire bízott, akik az övéi, akiket ő választott és hívott el magának, azok közül egy sem veszett el. «Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” (Jn 15,16). Ebben van, testvérek minden keresztyének egysége! Hogy egyébként sokszínű a keresztyénség? Hogy sokféle szervezete, sokféle hagyománya, sokféle megfontolása, meggyőződése, teológiája, egyházszervezete van? Igen, de ha pünkösdre gondolunk, ott mégsem azzal állt ki Péter apostol, hogy felszólított volna mindenkit a Szentlélek erejében, hogy tanuljon meg arámiul, és azon belül lehetőleg azt a galileai dialektust, amit ő beszélt, ami miatt lebukott annak idején a főpap udvarán (Mt 26,73), és ha megtanulták, akkor majd elmondja nekik az evangéliumot. Vagy tanuljon meg mindenki latinul vagy görögül vagy szírül vagy koptul vagy leginkább magyarul (mert ez az angyalok nyelve, egy örökkévalóságig tart ugyanis megtanulni rendesen). Nem ezt halljuk Pünkösdkor, hanem azt hogy kinek-kinek a maga nyelvén szólták az evangéliumot (ApCsel 2,11). És ebben a nyelvi sokféleségben benne van az egyház kulturális, szervezeti, történeti sokfélesége is - éppenséggel ez a hagyománya az egyháznak, amely hordozza az evangéliumot. Aki azonban ezeknél megáll, az még nem jutott el Krisztusig, aki ezeknél megáll, az még abban gondolkozik és arra kalkulál, hogy volna valami kizárólagos földi-történeti alak, alakzat, tradíció, ami nélkül nem juthatunk ela mi Urunk Jézus Krisztusunk üdvözítő kegyelméhez. És az még mindig úgy gondolja, hogy nekünk kell valahogy mégiscsak az üdvösséget kiügyeskedni. Holott az egész üdvözítés története azt hirdeti, hogy Ő jön, hozzánk hajol, meglátogat és megáld bennünket.
És végül, amit nem is igazán értünk, az ennek a kérésnek az üdvösség idejére vonatkozó dimenziója. A Mennyei jelenések könyvének istentiszteleti leírásában azt mondja a páthmoszi látnok, János (aki az evangéliumot is feljegyezte): “láttam egy nagy sokaságot, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyiszék előtt és a Bárány előtt álltak” és egyként magasztalták és dicsőítették a bárányt. (Jelenések 7) “Áldás és dicsőség és bölcseség és hálaadás és tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknek mind örökkön örökké!” – hangzik a mennyei istentiszteleten. És ez az a dicsőség, amelyről a mi Urunk Jézus Krisztusunk itt, ebben az imádságában beszél. A Megváltó szolgálatával, alázatával, Atya iránti hűségével, munkájával megdicsőítette az Atyát, és az Atya megdicsőítette Őt! Mert egyedül Krisztus volt az – mondjuk ki! –, aki képes volt Isten szeretetét tovább adni a számunkra. Mindannyiunkban ott van a tanítványi létnek a nagy feladványa: legyünk alázatosak és szerények! De egyedül Jézus Krisztus volt az, aki maradéktalanul, örökérvényűen átadta nekünk az Atya szeretetét. És mi is csak addig vagyunk képesek valamit visszatükrözni ebből, valamit továbbadni belőle legjobb erőink szerint, amíg Krisztusban vagyunk. Atyám – könyörög Krisztus – azt akarom, hogy egyek legyenek, hogy meglássa a világ, hogy te küldtél engem,– és hogy meglássa a világ, hogy én küldtem őket.
Amikor imádkozunk, sőt, amikor imádkozáshoz készülünk, amikor szedegetjük össze a gondolatainkat, hogy mit vigyünk az Atya elé, jó tudnunk, hogy nem titkos remény, hogy Krisztus esetleg majd ráüti a pecsétjét a kérésünkre. Mi csatlakozunk az Ő könyörgéséhez. Nagy titka van annak, ahogyan Jakab apostol a levelében az imádkozókhoz fordul, akik buzgón esedeznek valami után, ám nem hallgattattak meg, – holott Krisztus azt mondja, hogy kérjetek és kaptok, zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találtok (Mt 7), az Atya meghallgatj az én nevemben mondott imádságokat. Jakab azonban okkal korholja az atyafiakat: elmondtátok kívánságaitokat, imádkoztatok, de nem hallgattatott meg, mert nem jól kéritek (Jakab 4,2). Nagy titka van ennek, testvérek -  jól kérni! Az első lépés az, hogy csatlakozom a főpaphoz, aki – ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja – előttünk ment be a szentélybe. Majd buzdít bennünket: azért ti is járuljatok a kegyelem királyi széke elé alkalmas időben való segítségül, mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni a mi kéréseinken (Zsid 4). Nem olyan főpapunk van, aki csak arra vár, hogy végre elmondjuk, hogy mit szeretnénk, aztán mérlegre teszi, esetleg jóvá is hagyja. Mi az Ő nevében szólunk, az Ő nevében visszük az Atya elé kéréseinket –, mert az Ő tanítványai, sőt, az Ő barátai, sőt, az övéi vagyunk teljesen! Ezért csatlakozunk Hozzá e nagy könyörgésben, a titkos kérésben: Igazságos Atyám, én megismertettem velük a Te nevedet, és meg is ismertetem majd, hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is Őbennük legyek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ahogy János evangéliumát olvassuk most itt, a reformáció hónapjában, lépésről-lépésre haladunk előre Jézus Krisztusunk megváltó kereszthalála és feltámadása titkáig. Ámbár ezt a szót, hogy «lépésről-lépésre» haladunk, fel kell függeszteni. Igen, a passió és a feltámadás történetét olyan jól ismerjük, hogy valóban: lépésről-lépésre el is tudjuk mondani. Ám mindegyre beleütközünk egy különös ténybe, amit főleg János evangélista leírása hoz elénk. Ez pedig az, hogy ez az út, Jézus útja a keresztig és a feltámadásig az örökkévaló Isten tanácsvégzése szerint egyenes út, feltartóztathatatlan út és mégis számos olyan állomása van, ahol nem értjük, mi történik, és miért kell annak úgy lennie. Nem ok nélkül jegyzi fel János evangélista ezeket a különös pontokat, megrendítő, meghökkentő állomásokat.
Csak néhányat hadd idézzek fel, és mindeniket hadd kössem ahhoz a szóhoz, amely itt is elhangzik, az Utolsó vacsorán, éppen akkor, amikor Júdás már felállt az asztaltól és elindult, hogy elvégezze árulása művét. Azt mondja Jézus, amikor Júdás veszi a falatot, majd eltávozik: most dicsőíttetik meg az embernek Fia és az Isten is megdicsőíttetik Őbenne. Jézus a halálra készül és dicsőségről beszél. Ha valami fölfoghatatlan és elfogadhatatlan a számunkra, az az, hogy bármilyen halált dicsőségesnek mondjunk. A halál rettenetes, a halálról azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben, amikor a feltámadás titkáról beszél, hogy akkor jön el a teljesség és Isten országa, amikor legyőzetik az utolsó ellenség, a halál (1Kor 15,26). Mindent le tudunk győzni, mindent felül tudunk múlni, mindent magunk alá tudunk gyűrni, birodalmakat, történelmi korszakokat, előttünk járó nemzedékek számára megoldhatatlan feladatokat, talányokat –, és mégis, megáll az apostol szava: a halál az utolsó ellenség, akin csak Isten vehet diadalmat. És most a mi Jézus Krisztusunk úgy megy csatába, megvívni a küzdelmet az utolsó ellenséggel, hogy tudjuk, alul fog maradni. Magára veszi a keresztet és meghal.
Aztán maga Júdás, aki vette a falatot, és már ment is elvégezni árulását. Ott volt a tanítványi közösségben, majd kivált belőle, ahogy János evangélista mondja levelében, kiszakad közülünk, de nem volt közülünk való (1Jn 2,19). Vagy, ahogy itt korábban megjegyzi: Jézus tudta, hogy ki az, akit kiválasztott tanítványságra, apostolságra. Tehát mikor Júdás elindult árulásra, így kiált föl Jézus: most dicsőíttetik meg az embernek Fia! Nem tudunk mi ennek végére menni. De korábban is hallottuk már ezeket, amikor Jézus Jeruzsálemben van és a Salamon tornácán jár, és arról beszél, hogy önmagát fogja önkéntes áldozatul adni az emberért, és akkor oda lép hozzá Filep a tanítványok közül és azt mondja, hogy Mester, vannak itt Jeruzsálemben görögök és beszélni akarnak veled, és akkor Jézus azt mondja, hogy: eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia! (Jn 12,23) A haláláról beszél, közbejön, hogy híre-neve okán látni akarják, és mindazáltal a halála dicsőségéről beszél. Vagy amikor megkeresztelkedik Keresztelő Jánosnál, és azt mondja a Keresztelő: íme, az Istennek báránya, aki elveszi a világnak bűneit (Jn 1,33), és ekkor kettéhasad az ég, és mennyei szózat hallatszik: ez az én szerelmes fiam (Lk 3,22). Dicsőségszózat hallatszik. Nem tudjuk mi ezt a kettőt összetenni. Egyrészt itt van az, ami számunkra elfogadhatatlan, botrányos és Istennél pedig kárhozatos, – ez a halál, és még inkább a kereszthalál, ahogy Mózes törvényében olvassuk, átkozott az, aki a fán függ (5Mózes 21,23); másrészt a dicsőség, – hol van itt dicsőség? Miért mondja Jézus, hogy most dicsőíttetik meg az embernek Fia és Isten is megdicsőíttetik Őbenne!?
És még ennél is kevésbé értjük azt, amit ez után Jézus a tanítványoknak mond: új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek, amint szerettelek én titeket, úgy szeressétek ti is egymást, erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. Azt olvassuk János evangélista megjegyzésében (és a többi evangélistánál is), hogy amikor Jézus jelenti a tanítványainak az utolsó vacsorán, hogy egy közülük elárulja Őt, akkor Péter odasúgja Jánosnak, aki Jézus mellett ül, ugyan, kérdezd már meg a Mestertől: ki az? Mert roppant nyugtalanság vett rajtuk erőt. Lukács evangélista ezt még érzékletesebben írja ezt le (Lk 22,21-24), Márk pedig evangélista igen keményen megjegyzi, hogy a tanítványok el kezdték egyenként mondogatni: csak nem én? csak nem én? (Mk 14,19) Akik a Máté passióját, Bach csodálatos alkotását ismerik, felidézhetik, hogy van ott egy kórus: Jézus jelzi, hogy egy a tanítványok közül elárulja őt, mire nyomban énekelni kezd a kórus: Uram, én vagyok az? (Herr, bin ich’s?) – és a kórusnak ez a visszatérő kérdése egy gyönyörű – nem is fuga, mert csak egy rövid dallam, ahogy egyik szólam veszi át a másiktól, egyik tanítvány kérdezi a másiktól, de leginkább a Mestertől: én vagyok az, én vagyok az? Ime, lelepleződik az ember, ahogy leleplezik magukat egyenként a tanítványok, a hűségesek, az odaszántak, a lelkesek, a Jézust követők, a virágvasárnapi bevonulók: én vagyok az? És nem is jövő időben mondják: én leszek-e az? - hanem jelen időben: én vagyok az? És már bomlik is a tanítványi közösség, mert ahol árulás van, ahol magára hagyják az embert, ahol hűtlenség van, ott indokoltnak érezzük, hogy legalább kissé felfüggesszük az egymás-szeretetet. Ott gyorsan rendezni kell a sorokat. Mintha az egész emberi történelemnek és a mi egyéni történetünknek és a mi korunk történetének is az egyik megrendítő motívumát látnánk itt. De nem akarom én ezt kiemelni a passió történetéből, inkább azt mondom, hogy tükröt tart elénk ez a kérdés. És ha belenézünk, világosan meglátjuk magunkat ebben a kérdésben: csak nem én vagyok az? És mindeközben Jézus azt mondja, hogy: szeressétek egymást! A bajban, az árulásban, az ellenség szorongató közelében – és most szorongat az ellenség, a végső ellenség, a halál! –  jogosnak tartjuk, hogy felfüggesszük ezt az egymást-szeretését, és megkeressük, hogy ki az? Ki az áruló? Itt majd látni fogjuk, Júdás az – ahogy János evangélista megjegyzi, mert az ördög már belesugallta a szívébe, hogy elárulja a Mestert (Jn 13,2). Tudjuk korábbról, hogy az árulás már meg van beszélve (Jn 6,71), már csak a pillanatot várja Júdás, hogy megadja a jelet. Meg is fog történni néhány óra múlva. Elmegy, hogy összegyűjtse a csapatot és árulása bérét vegye. Ki az, ki a felelős, miért történhet meg mindez?
Egy francia-amerikai tudós, René Girard beszél arról egy magyarul is olvasható könyvében (A bűnbak), hogy mi folyton bűnbakot keresünk. Ki itt a bűnbak? Egymást szeretni nagy-nagy odaadással, nagy-nagy hűséggel, sok áldozatot hozva tudjuk. De valahogy úgy van az emberi közösség – mondja ez a tudós –, hogy időről időre keres egy bűnbakot, egy felelőst, egy vétkest. Valakit, akit mintegy rituálisan felelőssé lehet tenni – és fontos, hogy ő maga is vállalja ezt a felelősséget, kimondja saját vétkességét. Ismerjük az 1950-es évek elejéről a koncepciós pereket, ott annyi történt csupán, hogy valakire ráfogták, hogy elárulta a szocialista Magyar Népköztársaságot, összeszövetkezett az imperialistákkal, aztán elítélték és kivégezték; ki kellett állnia és gyónnia kellett ország-világ előtt, ha igaz volt a vád, ha nem. A bűnbak. Az ószövetségi törvénykezésben van ennek egy előképe, a mózesi rendtartás szerint a főpapnak a nagy áldozat bemutatása előtt ki kellett választani egy erre alkalmas kecskebakot, aztán mintegy szertartásszerűen rá kellett helyeznie a nép vétkét és ki kellett kergetnie a pusztába (3Mózes 16). Innen van a szó: bűnbak, aki elviszi a vétkeket, hogy aztán mi újra szeretni tudjuk egymást. Mindig kell egy bűnbak, mindig kell valaki, akire rá tudunk mutatni, akire rá tudjuk terhelni, hogy mi most azért nem tudjuk egymást szeretni, mert, falusiasan szólva, benyomta a pumpát a küllők közé, mert homokot szórt a fogaskerekek közé, mert csinált valamit, ami megbillentette, ami megrongálta, ami tönkre tette a mi egymást szeretésünket.
És kezdhetnénk felidézni a történeteket a világ legelső krónikájától kezdve mindmáig, ki volt az, kik voltak azok, ki volt az áruló, ki volt a bűnös, kinek kellett elvinni a balhét, kire fogták rá a összes bűnt. Aztán, persze, utólag kiderült, hogy nem ő volt az, és akkor meg kellett keresni azt, aki ráfogta, hogy ő volt az, aztán a következőre  is ráfogni mindezt,  – ez szörnyű, halálos mókuskerék, az mondja Girard, ez azért van így, mert az ember utánzó lény, ezt tanuljuk el nemzedékről nemzedére. Ilyen a halál fogsága, ilyen a rablét, ilyen az, amikor a börtönben ülő önmaga smasszere lesz. Ez a halál fogsága. De Jézus arról beszél, hogy az Ő áldozati halálával Isten megtöri ezt a borzasztó kört.
A Zsidókhoz írt levél mondja, hogy Jézus Krisztus a mi örök és tökéletes főpapunk, aki testének egyetlen egy és tökéletes és önkéntes áldozatával elvette a bűn-adósságot. Mi több, mondja a Zsidókhoz írt levél, kettéhasadt a templom kárpitja, ezért valóságosan és legmélyebb értelmében is szabad az út Istenhez, a kegyelem királyi székéhez, hogy ott segítséget kapjunk, és Jézus tökéletes áldozata óta nincs többé bűnért való áldozat. Eltöröltetett. Nincs áldozat, hanem elfogadás van, nincs bűnbakkeresés, hanem Krisztuskeresés van. A bűnbak ugyanis sohasem megváltó, a bűnbak csak a mi szerencsétlen emberi megoldásunk, hogy ráfogjuk valakire a hibát. Messzire vezet, de röviden ide hozom. Heten voltunk testvérek, ülünk este vacsoránál, bejön édesapánk dúlt arccal: ki szakította el a szőlőlugas drótját? Elszakadt a drót és leomlott a sok szőlő. Ültünk ott heten az asztalnál és már emelkedett is kinek-kinek a mutató ujja és mutatott a másikra. Körbemutattunk, mert valaki csak elszakította, valaki csak kárt csinált, valakin csak számon kell azt kérni, valakit oda kell állítani a többiek elé és demonstrálni kell rajta az élet jó rendjét és azt, hogy a vétek nem marad büntetlenül. Krisztus magára vette az ember bűnét, de sosem vallotta magát vétkesnek. Itt nyílik meg a halálos kör - és ez a dicsősége a Krisztus keresztjének. Nincs dicsőséges halál. Vannak dicsőséges halottak, vannak hősök, akik odaáldozták az életüket és ahogy Jézus mondja: nincs nagyobb dolog annál, mintha valaki életét adja a barátaiért, de dicsőséges halál nincsen, csak egy, ez. Mert a Krisztus passiójában nem találjuk azt, ami a koncepciós perekben szokott történni, hogy oda állna és egy hosszú, töredelmes litániával mindent bevallana, mindent magának tulajdonítana, mindent elismerne, még azt is, amit nem követett el. Nem vallja magát bűnösnek, ártatlannak vallja magát. Az ártatlant ítéli el az ember.
De éppen ebben van elrejtve a kereszt egyik nagy titka. És azért beszél Jézus dicsőségről, mert ugyan hogy hordozhatnánk ezt el, ugyan hogy hordozhatták volna el a tanítványok ott Jeruzsálemben, a virágvasárnapi bevonulás után, a templomban aratott csodálatos győzelmek után, a fantasztikus, felfoghatatlan gyógyítások és csodák után, ugyan hogyan foghatták volna fel és hogyan hordozhatták volna el Krisztus halálát? De most megerősíti őket Jézus, és azt mondja a tanítványoknak, hogy most, most dicsőíttetik meg az ember Fia, és az Isten is megdicsőíttetik Őbenne, és ha megdicsőíttetik Őbenne az Isten, az Isten is megdicsőíti Őt önmagában és – hozzátoldja János evangélista – és ezennel megdicsőíti Őt. Mélységes nagy titok ez: az Isten szeretetének a titka (ahogyan Pál magasztalja: «az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” Róma 5,8) -  máskülönben összerogynánk, mert számunkra is borzasztó a kereszt, és elhordozhatatlan az utolsó ellenség győzelme, és fölfoghatatlan, hogy miképpen lehetséges az egyetlenegy igazat, az  ártatlant halálra adni.
A reformáció emlékhónapjában mi is sokszor idézzük a 16. századi particula exclusivákat: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, soli Deo gloria, de mindegyiket, minden alkalommal hozzá kell kapcsolnunk ehhez: solus Christus, egyedül Krisztus. Csak Ő az igaz, egyedül Ő és senki más. És az embernek ez az egyetlen reménye, az egyetlen igaz feszíttették meg. Magunkra nézvést is mondanunk azt kellene, hogy közülünk bárki bűnbakká tehető. Menthetetlen vagy, ember, akárki is légy – mondja Pál apostol (Róma 2,1). Krisztus az egyetlen, akire ráteheti az ember a reményét és azt mondhatja, hogy talán Őérette, talán Miatta megmenekülünk. Olyan ez, mint Ábrahám alkuja Sodomért és Gomoráért: ha lenne ötven igaz, ha lenne negyven igaz, ha lenne húsz, ha lenne tíz... nincs tíz sem.  De van egy, csak egy, és mi ezt az egyet, ahogy Péter apostol mondja a pünkösdi prédikációjában, megfeszítettük (ApCsel 2,36), de Isten éppen ezáltal adott új életet - nekünk.
Lehet tehát a kereszt a dicsőség órája, és erre az órára tekintve mondja nekünk Jézus, hogy szeressétek egymást, miképpen én szerettelek titeket. Van-e akadály, testvérek, igazán, van-e  akadálya egymást szeretni? És én most nem romantikus pépet akarok a nyakatokba önteni, nem szentimentalista szöveget mondok itt, nem hollywood-i forgatókönyvet írtam! Van-e akadálya egymást szeretni? Ugyan mi volna? Van-e akadálya megbékélni, van-e akadálya elengedni, van-e akadálya magamhoz ölelni? Ugyan mi volna? Kellene talán még bűnbak? Menthetetlen vagy, ha nem szeretsz, mert menthetetlenek vagyunk, ha nem szeretünk.
Lépésről lépésre haladunk a kereszt felé, és már láttuk János evangéliumában azokat a pillanatokat, amikor Jézus elléphetett volna a végzete elől, és otthagyhatta volna ezt a felfoghatatlan halálos utat. Például, egy-egy dicsőségórán (emberi dicsőségórán, mert ilyenek is voltak), amikor megszaporította a kenyeret az ötezernek és jöttek, hogy királlyá tegyék, és felültessék az emberi dicsőség legmagasabb ormára. De ő marad a maga útján! Vagy amikor virágvasárnap a lelkesek a szabadságharc zászlóit emelve, a Makkabeus-jelképeket, pálmaágakat lengettek. De ő nem az Antónia-erődbe megy fel, ott várná az emberi dicsőség a légiónyi angyallal, hanem bemegy a templomba, az imádság házába. És még hát ilyen pontja volt Jézus életének, ahol ott sűrűsödött körülötte az emberek által összerakott sok-sok dicsőségecske! De már mindeniket por lepi, mindenik elmúlt, egyik sem érdekes, a történelemkönyvek lábjegyzeteiben sem emlékeznek meg ezekről. Krisztus az isteni dicsőséget keresi. Az az én dicsőségem – mondja – hogy teljesítsem az Atya akaratát, az Atya akarata pedig az, hogy szeressétek egymást. Nincs akadály tehát, ezt értjük meg Jézus szavaiból, nincs már akadály. Szeressétek egymást, amiképpen én is szerettelek titeket, erről ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. A halálórán mindig felelőst keres az ember. Sok gyászolóval beszélgettem már és sokszor nehezen is hallgattam őket, mert tudom, hogy mennyit küzdenek az orvosok egy-egy agonizáló, haldokló emberen, mennyi mindent megtesznek. A gyászoló pedig mondják-mondják: itt rontotta el az orvos, ott rontotta el az orvos, órákon keresztül tudják sorolni. Tudom, ez gyászmunka. Mégis, szüntelen  felelőst keresünk. De mi nem gyászmunkában vagyunk itt, hiszen az a dicsőség, amely Krisztus keresztjén felragyog, az a halálból feltámasztó, a halál fölött győztes Istennek a dicsősége, aki igazolta és bepecsételte Krisztus engedelmességét, bűntörlő érdemét, és ezzel bepecsételte és igazolta ezt a parancsát is: egymást szeressétek! János a levelében megismétli ezt: új parancsolatot adok néktek, fiacskáim, egymást szeressétek, majd hozzáteszi: nem új ez a parancsolat, ez volt kezdettől fogva (1Jn 2,7-8). Azt kívánom tiszta szívemből, hogy amikor Jézus keresztútjánál, egy-egy pontjánál megállunk és megrendülünk, és nem értjük és fel se tudjuk fogni és talán meg is botránkozunk azon, hogy miért mondja Jézus azt, hogy most jött el az Ő dicsősége, azt kívánom, hogy Isten Szentlelke által, egészen a szívünk mélyéig hatoljon el az új – vagy a régi? –, inkább így mondom, az örökkévaló parancs: egymást szeressétek! Immár semmi akadálya.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Augustinus egyházatya, János evangéliumának 6. részét magyarázva, így kiált fel, hadd idézzem latinul is, mert úgy is szépen hangzik: panis sine teadio – megunhatatlan kenyér! Erről a kenyérről szeretnék ma szólni, arról a kenyérről, amelyet Jézus tár elénk, önnön magát, arról a kenyérről, amelyet az Atya ad nekünk, hogy ha abból eszünk, örök életünk legyen. De még néhány bevezető megjegyzésre is szükség van.
Az első az, hogy a közép-európai hagyományban mindenképpen, és így, Magyarországon is, augusztus végére, szeptember elejére esik az új kenyérért való hálaadás. A különböző hagyományok, korok, ezt az időpontot ide-oda tologatták. Van, ahol szigorúan tartják, hogy rögtön aratás után ünnepelnek, van, ahol megvárják, amíg a frissen csépelt gabonából lisztet lehet őrölni és ki lehet sütni az első kenyeret. A városi gyülekezetekben azonban – tegyük hozzá – megkopott ez a régi hagyomány, de nem azért, mert a városi ember nem szeret ünnepelni (éppen ellenkezőleg,  nagyon is szeret ünnepelni, alig várja, hogy akár itt a II. kerületben alkalma és módja legyen egy kis sört inni, jó kis muzsikát hallgatni, aztán bort inni és ahhoz is muzsikát hallgatni!) Szeret a városi ember is ünnepelni, de maga a kenyér számunkra, akik városban élünk, nem jelzi azt a közvetlen kapcsolatot, amiről a 126. zsoltár olyan szépen beszél: aki sírva vetette vetőmagját, örömmel és ujjongva jő elő kévéjét magasra emelve! Mi meghallgatjuk a mezőgazdasági minisztérium nyári közleményét, hogy ebben az esztendőben is nagy bőséggel termett gabona Magyarországon, olyannyira, hogy még eladni is tudunk belőle, és nyugtázzuk a jó hírt. Akik értenek hozzá, még azt is megfigyelik, hogy mekkora az ide gabonának a tápértéke, és mennyit tudnak eltenni vetőmagnak. De többségünk úgy van vele, hogy meghallgatjuk a fő hírt, aztán elmegyünk a boltba és veszünk kenyeret.
Nem akarom ezzel a megjegyzéssel a városi embert ostorozni, hiszen valóban nem élünk benne abban a közvetlenségben, ahogyan a gabonát, a búzát, a kenyérre valót megtermelik. De talán ebben a fáradtságfeledésben, vagy verítékfelejtésben benne van az is, amit így lehetne nevezni: a megoldatlan kenyér-kérdés. És ezt azt hiszem, a városi ember, legalább is világméretekben, ezt már nagyon jól ismeri. Valamikor a középkorban, a történészek szerint, azért szerveződtek a mai városok elődei, mert a városfalak mögött el lehetett bújni, a városban lehetett munkát találni, a városban könnyebben hozzá lehetett jutni a civilizáció áldásaihoz, és ezek közé tartozott a kenyér-kérdés megszervezése is. Ha a városba eljutott, gabona, azt szervezettebb módon osztották el. A városi ember nem volt annyira kiszolgáltatva az esetlegességeknek. Nekem vannak kétségeim a történészek megállapításai kapcsán. De az biztos, hogy ma a legnagyobb nyomornegyedek városokban vannak. Az éhezés, a kenyér-nélküliség, az élethez szükséges javak hiánya leginkább a városokban mutatkozik meg. Nem kell sokat nyomozni, az internet pillanatok alatt elénk tárja az afrikai, ázsiai, latin-amerikai, sőt itt-ott az európai nagyvárosok nyomornegyedeit, ezeket magyarul dzsumbujnak nevezzük, Latin-Amerikában favelának hívják, én nyilván, ahány ország, annyi név. Ha valakit érdekel, hogy milyen hamar össze tud omlani az ipari civilizációk által létesített nagyvárosi világ, az megnézheti az Egyesült Államok középső részén az úgynevezett rozsda-övezeteket. Amikor ösztöndíjas voltam Amerikában és elmenetem Detroitba, még hatalmas  fényújságokon hirdették városszerte, hogy abban az esztendőben a Ford-művek éppen legyártotta a 9.623, 624., 625., 626. autót, pörgött számláló sorban. És ez azt is hirdette, hogy virágzik a város. Ma Detroit, Amerika egykori ipari büszkesége, a rozsdaövezetbe tartozik. Nem kell hát ahhoz sok, hogy a kenyérkérdésbe foglalt feszültség megmutassa az embervilág igazságtalanságát. Kenyeret mondok, nem feketekávéról, nem is a nicaraguai banánról beszélek, nem az Argentínából hozott finom marhahúsról beszélek, hanem a kenyérről beszélek, a mindennapra valóról beszélek, arról amit itt-ott még a szülők betesznek a gyerek táskájába tízórai gyanánt, hogy ne éhezzen a gyerek az iskolában. A kenyeret nem tudjuk méltányosan, igazságosan elosztani.
Pedig az emberiség története tele van csodálatos eszmékkel, nagyszerű igyekezetekkel, és olykor – ez is megtörtént, ismerjük – egészen durva, kemény, szinte hadigazdaságszerű megoldásokkal. És mégis, az ember történelme mindegyre azt mutatja, hogy valahogy nem megy a kenyér-kérdés megoldása. A két világháború között, amikor kirobbant a nagy gazdasági világválság, nem jutott el a gabona az éhezőkhöz, inkább hajókra tették és beleöntötték a tengerbe. Mert az volt az érdek, hogy – csúnyán mondom – el legyen adva, mert az volt az érdek, hogy meglegyen a közvetlen haszon, hogy a befektetés megtérüljön,– és ez az érdek erősebb volt, mint az a tudat, hogy vannak emberek, akik éheznek. Vagyis, röviden azt lehet mondani, hogy nem az ember eszményeivel van a baj, és ma már mondhatjuk azt, hogy nem is a logisztika hiányával van a baj, nem a rendelkezésre álló megoldások hiányával van a baj, hanem az ember van csődben.
Azt olvassuk szérül-szerte a biblia lapjain (a Zsoltárokban, a Bölcsesség könyvében, a Jövendölésekben, meg a Hegyi beszédben is), hogy  Isten gondviseléséből bőségesen kitelik a kenyér. Egészen döbbenetes ebben a fényben olvasni Jézus szavait: ne aggodalmaskodjatok, hogy mit esztek, hogy mibe öltöztök, minden napnak megvan a maga baja, majd gondoskodik magáról a holnap! Hogy mondhatott ilyet Jézus? Hiszen akkor is, és azóta is, mindenki tudta és tudja, hogy borzalmas igazságtalanságokkal van tele a világ. De talán éppen ezért mondja ezt Jézus, hogy szembesítsen a minket körülvevő világ bőségével, és az ember csődjével, – mert szinte egészen biztos, hogy az ember az oka annak, hogy szűköl az embertársa, aki nem mondhatja, hogy: sírva vetettem gabonámat és ujjongva emelem kévémet! Hanem csak azt mondhatja: sírva vetettem gabonámat, és látom sírva, hogy nem emelhetem föl kévémet.
Ezeket a körülményeket mind figyelembe kell venni János evangéliuma 6. részét olvasva. Az ötezer ember megvendégelésével kezdődik, a csoda után egy különös törés következik be. Mondhatni, hogy Jézus karrierjében ez az első nagy törés. Az evangélista jelzi, hogy az első csodái nyomán feszültségek támadnak már. De azt is érzékelteti, hogy ezek inkább a megrökönyödésből fakadtak: ki ez, ilyet nem láttunk még? Most következik be az első törés. Azt olvassuk itt, hogy kenyerszaporítás hatása alatt az emberek királlyá akarták tenni  Jézust, de ő kivonta magát ebből. Ebből a törésből aztán vita indul, és feltárul az, amit Kálvin mond ennek a résznek a magyarázatához: bár az embereket mélyen megérintette Jézus csodatevő hatalma, de Krisztusban mégsem Krisztust keresték. Krisztusban a kenyeret keresték, Krisztusban a potenciális királyt keresték, Krisztusban azt a valakit keresték, aki megoldja a kenyérkérdést. (Végre, nem egy eszme, nem egy politikai rend, nem valami struktúra, végre egy ember!) És itt van egy törés: Jézus nem áll kötélnek, hanem egészen másról kezd el beszélni. Vagy nem másról?
Kenyérről beszél és mégsem kenyérről beszél. Életről beszél és mégsem arról az életről beszél, amit mi gondolunk életnek. Az élet kenyeréről beszél. Voltaképpen Ő maga indítja ezt a vitatkozást. Amikor utolérik a Genezáreti-tó körül hömpölygő emberek, faggatni kezdik: Mester, hova tűntél, aztán hogy kerültél ide? Ekkor maga Jézus provokatív szóval vitát nyit, és azt mondja nekik: tudom, hogy miért jöttök, miért kerestek engem, azért, mert ettetek abból a kenyérből és jóllaktatok. Munkálkodjatok azért, ne olyan kenyérért, ami elvész, hanem olyan kenyérért, ami megmarad az örök életre, amit az ember Fia ad nektek! Itt még egyszer jelzem Kálvin szavának a mélységét: megérintette őket, ami itt történt, sőt, a Jézus szava is, mert azt nem mondták, hogy ha, Jézus már megint elkezdte ezeket a transzcendens beszédeket, szokott ilyeneket mondani, hanem visszakérdeznek: mit cselekedjünk azért, hogy ez a kenyér a miénk legyen?! Mit tehet az ember azért, hogy megnyíljon számára az örökélet, hadd mondjam ilyen egyszerűen: az élet, mert azt nevezzük valójában életnek, ami örökkévaló, és nem múlik el. És ahogy ez a törés bekövetkezik, ahogy a Jézus szavai nyomán nem belátás, hanem dühös ellenválaszok sorozata támad, nekünk nem azt meg kell megérteniük, hogy miért nem lesz Jézusból kenyérszaporító király, hanem azt, hogy voltaképpen nem is a kenyérről van itt szó, hanem az életről.
Régi mondás, nagy igazság: a kenyér élet. De mégis csak féligazság. És mint minden féligazság, bizonyos helyzetekben igen veszélyessé lehet. Maga Jézus mondja: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével. Mikor mondja ezt?  Amikor az ördög arra kísérti, hogy változtassa a köveket kenyérré. A kenyér élet - nemcsak kenyérrel él az ember. Mégis, térjünk vissza az elejére: miért nem tudjuk megoldani a kenyérkérdést? Mert nem tudjuk megoldani. Miért nem tudjuk a világ dolgait úgy elrendezni, hogy ne arról értesüljünk nap mint nap, hogy ezrével, tízezrével halnak éhen az emberek? Nincs kenyér? Dehogy nincsen. Kimegyünk a Böszörményi-útra, fölnyitjuk az első kuka-fedelet, lám, van kenyér, még a szemétbe is jut belőle. Ne mondjuk, hogy nincs kenyér. Miért nem tudjuk megoldani, miért nem akarjuk megoldani, hogy jusson mindenkinek? Mi a baj az emberrel?
Pál apostol azt mondja a Római levélben, hogy Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett, hogy mindeneken megkönyörülhessen (Rm 11,36). Az életünk korlátos, véges, folyton keressük a múlhatatlant, az örökkévalót. Most itt, ez a törés, hogy ugyanis Jézus nem a múlandóban akarja a múlandó embert múlandó kenyérrel táplálni, azzal tárul fel, hogy arra irányít minket, ami örök életet munkál. Igen, de mit cselekedjünk? Igen, megérint a Jézus szava, fölindulunk rajta, és mennénk tovább. És döbbenetes, amit Jézus felel, mert csak ennyit mond, hogy: higgyetek. Ennyi? Ezt nem hagyhatjuk annyiban, még mi sem! A reformáció 500. évében unos-untalanig hallottuk, szerintem, aki sose tanult latinul, az is tudja, mit jelent a sola fide. Egyedüli hit által. Ebből indult a reformáció, ez újította meg az egyházat, még a római katolikus egyházat is (most már azért bevallják a katolikus történészek). És mégis! Ennyi? Csak ennyi az egész: higgyetek? Nyilván értik a Jézussal vitatkozók, hogy itt nem egyszerű fideista szavakat mondott az Úr, hogy csak higgyetek, csak bízzatok, reménykedjetek, csak hinni-bízni kell az embernek! Felrajzolunk  valamit a horizontra és nagyon reménykedünk benne? Láttam ilyet itt, metsző példát mondok: sétálok a Böszörményi úton, jön kifelé valaki a lottózóból, csókolgatja a szelvényét és beteszi a zsebébe, hátha nyer, ha kihúzzák a számait! Erről beszélne Jézus? Higgyetek! – mondja. És ebben a pillanatban értjük azt az ellenvetést, amit odavágnak Neki: mutass jelet! Milyen jelet mutatsz nekünk?
Ahogy megszeli az ember a kenyeret és átadja, az az egész kenyér, amit ad, de mégis kenyér. Így metszem most ki ezt a részt. Jézus ad jelet. Önmagát. Önmagára mutat - én vagyok az élet kenyere. És ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy azért nem akar kenyérszaporító király lenni, és azért töri meg a számára  felkínált csodálatos karriert, azért nem kér ebből az életpálya modellből, azért nem tör – emberileg szólunk – a csúcsra, mert Ő maga a kenyér. Nem kell neki kenyeret szaporítania, nem azért jött, hogy beálljon valami transzcendens pékségbe, amely össze van kötve a mi földi életünkkel, csak oda gurulunk az autónkkal, mint a McDonaldsnál, bemondjuk, hogy mit kérünk, megyünk még öt métert és ott a kezünkbe nyomják. De jó lenne! Mi így képzeljük a világot. Este elmondjuk az imát, reggel pedig már ott van az asztalon, amiért imádkoztunk. De jó lenne. De Jézus nem akarja ezt, és nem akar király se lenni, nem akar főnök lenni, nem tűzi ki célul, hogy szedjük össze a világ legcsodálatosabb eszményeit, csináljunk egy világerkölcsöt, kényszerítsük bele a világot, a rakoncátlanokat fegyelmezzük meg, akiknek sok van, attól vegyük el, és adjuk oda annak, akinek nincs, aztán majd mindenki boldog. Ő a kenyér. És azzal a készséggel öltött testet és jött közénk, hogy megossza velünk életét.
Egészen kemény, amit a jelet követelőknek mond: higgyetek. Ugy-e, milyen nehéz hinni? Tudom, sokszor éppen ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy ez a Luther, ez a Kálvin, ez az Aquinói Tamás, ez az Augustinus, ez a Pál apostol, micsoda potya dologról beszéltek! Hinni? Hát az nem egy nagy dolog. Csak gondoljunk bele Pál apostol fokozásába: egyedül hit által -, és megrendülünk. Úgy-e, milyen nehéz hinni! És főleg, ha csak hinni kell, és semmi más nem számít! Mutass jelet, mondják Jézusnak. Mi az a jel? – kanyarog a vita. Ezért idézi föl Jézus a pusztai vándorlásnak azt a mozzanatát, mindent belefoglalva. A ti atyáitok, mondja, Mózes idején a pusztában mannát ettek. A manna ajándék volt. Egykor az egyiptomi szabadulás után, útban az ígéret földjére, azzal vádolta a nép Mózest, vagyis nem Mózest, hanem szabadító Urat, hogy azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy éhes haljanak! Jobb lett volna rabszolgaként a húsosfazekak mellett meghalni. Isten megkönyörült és adott mannát. (2Mózes 16) De azt is tudjuk, hogy még két dolog történt a manna-csoda kapcsán, és Jézus a másodikra helyezi inkább a hangsúlyt. Egyrészt az volt parancsba adva, hogy amíg Isten így táplálja őket napról-napra az angyalok kenyerével (ahogy a 78. zsoltár mondja), csak annyit gyűjtögethettek, amennyi egy napra elég. A másik, amire Jézus utal, ennél sokkal nehezebb. Beleuntak a mannába, az angyalok kenyerét hitvány eledelnek tekintették (4Mózes 21,5). Ezért mondja Augustinus egyházatya ezekkel a szép szavakkal: panis sine teadio, megunhatatlan kenyér, amibe nem csömörlik bele az ember, de nem is tesz félre, mert Istentől kapja nap mint nap, és nem un Istenben hinni, ahogy zsoltár is mondja: az volt a bűn, hogy nem hittek Istenben és nem bíztak segedelmében (Zsoltár 78,22). Megunhatatlan kenyér az, amit Isten ad, mert az az élet, mert úgy adja Isten, hogy nap mint nap zarándok-táborunk közepette áll, velünk van.
Mintha Jézus azt mondaná itt, hogy én vagyok az élet kenyere, és aki életet akar, az azért akarja az életet, mert az életet nem lehet megunni, mert az életben ott van Isten végére mehetetlen, bőséges gazdagsága és minden áldása. Én vagyok az élet kenyere, amelyet adok a világ életéért - mondja Krisztus. Isten Krisztust adja - önmagát adja. Új kenyér napján a református gyülekezetekben Úr asztalát is szoktak teríteni. Hálaadásból, emlékeztetőül, és hirdetve az Úr Jézus Krisztus életszerző halálát Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, mondja a mester, miután vette a kenyeret és hálákat adva megtörte és a tanítványoknak adta. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. A kenyér, a mindennapra való is, a kenyér, az úrvacsorai titokzatos kenyér is, a Kenyér, a testté lett Ige is mindig az Örökkévaló felé hív bennünket. Hívta a régieket, hívta az ötezret, hívta a tanítványokat, és hív bennünket is az Örökkévaló felé. Hogy Krisztusban Krisztust keressük, az életben az életet keressük, az ajándékban az ajándékozót, az áldásban az áldást adót. Micsoda jelet mutatsz nekünk? Jézus így válaszol: én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak; ez az a kenyér - mutat önmagára -, amely a mennyből szállt alá, hogy ki-ki egyék belőle, és meg ne haljon. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá, ha valaki eszik abból a kenyérből, él örökké.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nem egyszeri vagy egyetlen buzdítása a Példabeszédek könyvének, amit most is hallottunk: akaszd a nyakadba, írd a szívedbe... Múlt vasárnap, augusztus 20.-án, nemzeti ünnepünkön éppen ezt olvastuk a Példabeszédek könyvének egy korábbi részéből, a 3. részből: az irgalmasság és az igazság el ne hagyjanak téged, akaszd azokat a nyakadba és írd be a te szívedbe. Akkor arról hallottunk – merthogy isteni dolgokig jutottunk, az irgalmasságig, a szeretetig, a hűségig, az igazságosságig, a szövetségig és az áldásokig - tehát akkor arról hallottunk, hogy ha ezek az emberrel vannak külső módon is – akaszd a nyakadba – és ha be van írva a szívembe is, akkor éppen ezek az irgalmasság, a szeretet, a hűség, az igazságosság és mindenekfölött Isten áldása nem távoznak el tőlünk. Velünk maradnak. Ma ehhez a buzdításhoz erős szavakkal vezet el bennünket: megfordítja a képet és arról beszél, amit az Úr utál, amitől az Úr iszonyodik.
A régi bölcsességből ismert formát, az úgynevezett számmondást használja itt. Mi magyarok is szoktuk ezt a formát használni: egyet mondok, kettő lesz belőle, vagy három a magyar igazság és egy a ráadás. Tehát, azt mondja: hat dolgot utál az Úr és ez a hét az... Ahogy olvassuk a Példabeszédek könyvét, később még találunk ilyen számmondásokat: három dolog titokzatos előttem, ez pedig a következő négy... Ez tehát egyfajta keret, ráma, a fokozást, a súlyozást szolgálja, ráadásul könnyen meg lehet tanulni. Hatot kell megtanulni, meg még egyet ráadásul, vagy hármat kell tudni, és még van egy negyedik – egyszerűen kiszámoljuk az ujjunkon. Ezzel együtt arról szeretnék inkább szólni, hogy mit jelent a szó, amit olyan erős nyomatékkal mond, hogy szinte megrendít bennünket? Ezt a hat dolgot gyűlöli az Úr, és ez a hét utálat utálatos az Úrnak. Mi az, hogy utálatos? Számunkra utálatos, például, az amikor valaki a hűtőszekrényben felejt valami élelmiszert, elmegy nyaralni, három hét múlva hazajön, kinyitja a hűtőszekrényt és talál benne ott egy penészes pacsmagot. Eliszonyodik tőle, - ez utálat. Én elég sokáig voltam kollégista, nem igazán kedveltük a kollégiumi menzát, de a folyton éhes kamaszok mindent megettek. Többnyire. Mert volt egy-két olyan étel, amit ahogy a menzán kicsapta a konyhás néni a tányérra, én bizony egy undorodó mozdulattal odaadtam valakinek, mondván: nem kéred? mert én utálom!  Vagy, amikor a kisgyerekre tukmálja a szülő az ételt: ezt is meg kell enni, kicsinyem, azt is meg kell enni! Aztán rátör a gyermekre a „nemesség”, kinevezi magát nemes embernek, mert mindenre csak nemet tud mondani, és kiabál: utálom! És akkor szegény édesanya szíve szinte megszakad, mert a legnagyobb szeretetével készítette azt az ételt és meg van győződve, hogy jó. Én csak egyet mondok, ez gyerekkori maradandó élményem. Volt egy híres családi készítmény, édesanyám, nagyanyám nagyon jól tudták készíteni, paradicsom is volt benne meg káposzta is (most nagyjából mindenki sejtheti, hogy mi volt ez), nos, én utáltam, meg az öcsém is, meg a bátyám is utálta. A gyereksereg nyomban összeállt, hogy ezt mi nem esszük. Ekkor édesanyám beszólította édesapámat: – Imre, gyere be, mutasd meg a gyerekeknek, milyen finom! Édesapám se szerette. De mímelt mosollyal cuppantgatva kanalazgatta azt a bizonyost (paradicsom is volt benne, káposzta is volt benne), utálta ő is, de meg kellett enni.
A Példabeszédekben erősebb, mélyebb valóságról van szó, mégha innen is származik a bibliai szó: utál az ember valamit, iszonyodik tőle, nem kéri, nem kell neki. Kétféle vonatkozásban olvassuk ezt a Bibliában. Legtöbbször és leginkább akkor, amikor a régi Izrael kultuszáról, istentiszteletéről mennydörögnek a próféták, hogy a nép meghamisította a kultuszt, mindenféle leleményt belevitt. Látták, hogyan vallásoskodnak a főniciaiak, a kánaániak, hogyan csinálják a kultuszt mohabiták, – hát csináljuk mi is úgy! Akkor is volt efféle – hangsúlyozom – hamis ökumené. Innen egy kicsit, onnan egy kicsit! A próféták rendre kimondták: ez utálatos, Isten számára iszonyatos dolog ez –  kultuszi értelemben. Nem az istentiszteletre való, nem a törvény előírása szerint való, illetlen, tisztátalan, helytelen. És legalább ugyanilyen gyakran, másféle nyomatékkal halljuk a szót erkölcsi kérdésekben, különösen a tanítókönyvekben, így például a Példabeszédek könyvében is. Utálatos az Úr előtt, amit te csinálsz. Leginkább valamilyen hamisságról van szó. A Példabeszédek könyvében gyakran előkerül a hamis mérték súlyos gondja, amikor csal a kereskedő, manipulálja a serpenyőket, melyekben áruját méri. Az efféle hamiskodás nem spontán dolog, erre föl kell készülni; ez nem valami hirtelen felindulásból elkövetett csalás vétsége, itt nem az alkalom szüli a tolvajt! A hamis mérték kifejezés azt jelzi, hogy valaki felkészül rá, csalárdul gondolkodik, szándékosan, tudatosan hamisít. Ilyen a csalárd szív is (az álnok szív), ilyen az, amikor valaki fonák módon gondolkodik. S talán ez vezet el a legmesszebbre, mert ezzel voltaképpen nem a hibás gondolkodást jelöli a Biblia, nem intellektualizál. A gondolkodás, a gondolás a Bibliában azt jelenti, hogy az ember mindent végiggondol elejétől a végéig; például végiggondolja egy döntése kapcsán, hogy annak milyen következményei lesznek. Ezért súlyos a kifejezés, hiszen számos olyan élethelyzetünk van, amikor – ha szabad ezt mondani – gondolkodás nélkül kell cselekedni, mert ott van a helyzet. Lépni kell, valamit csinálni kell. Éppen ezért nagyszerű és felette áldott is lehet, amikor van időnk végiggondolni valamit. Meghányjuk, megvetjük, megforgatjuk, megfontoljuk a dolgot, íme, itt van a szó: megmérjük! De amikor az ember a saját gondolatát vagy elgondolását is hamis mérlegre helyezi, hamisan fontolja meg, hamis súllyal, hamisan számítja ki, és a következményeket is hamisan állítja be - nos, erre mondja az ige: utálatos ez az Úr előtt.
És utálatos az Úr számára a csalárd beszéd is. Hamis beszéd az, amikor valakinek túlzó módon osztom a szépet, a másiktól meg megvonom. Menjünk a Biblia elejére, ott találjuk a csalárd beszéd legelső mintáját. A kísértő örök kérdése: csakugyan megtiltotta az Úr, hogy kert egyetlen fájáról se egyetek? Csakugyan éhhalálra ítélt benneteket az Úr? Csakugyan csak fehérjével lehet táplálkozni? Csakugyan, anti-vegetáriánus az Úr? Szokták mondani emberekre, hogy már akkor hazudik, amikor köszön. A kígyó már akkor hazudott, amikor kérdezett, mert lehet a kérdéssel is csalni, lehet egy ügy megfogalmazásával, egy probléma megnevezésével is csalni. Mindennapos tanúi vagyunk ennek. Az úgynevezett közösségi média nagy lehetőséget kínál nekünk: rész vehetünk a nagy világdiskurzusban, face-bookolunk, twittelünk, beszólunk, chatelünk, likolunk, dislikolunk, benne vagyunk a dolgok sűrűjében. Ott vagyunk a nagy hömpölygésben. Aztán azt kell észrevegyük, hogy odacsapak elénk valamit, nem is tudjuk ki, de kezdettől hamis volt a hír, csalárd az ügy, már a kérdésfeltevés is hazugság volt, de mi még folyton arról vitatkozunk, mintha az apokalipszis jönne. Mennyivel inkább így van ez kisebb közösségekben, és erről még majd fogok szólni.
A felolvasott szakaszban azzal késztet minket az ige vegyük nyakunkba venni és szívünkbe írni az igazságot és irgalmasságot, hogy rettenetes dolgokat mond. Hét dolgot utál az Úr. (A Példabeszédek könyve másutt beszél egy olyan emberről, akinek a szívében mind a hét megvan, így mondja: hét iszonyatosság lakozik a szívében, Péld. 26,25) Most még nem ilyen súlyos a helyzet, most még szétosztja ezeket az utálatosságokat a testtagokra - szemre, szájra, kézre, lábra, elmére, ujjra, torokra – és csak a hetedik általános.
Vegyük sorba: kevély szem. Ezt másutt is, olvassuk, a prófétáknál is, a zsoltároknál is - Isten gyűlöli a kevélyeket. Azt mondja az egyik szép zsoltár, hogy a kevélyeknek ellenáll, az alázatost fölemeli (Zsolt 138,6). Kevély szem. Ha a szem a lélek tükre, elég egy pillantás, s tudjuk, mit gondol a kevély ember rólunk is, és önmagáról is. És akkor lesütjük a szemünket. De az Úr utálja a kevélységet.
Utálatos az Úr előtt a hazug nyelv is. Erre már a bevezetőben is utaltam.  A hazug nyelv hamis mérték. A hazug nyelvű nem  egyformán mér a szavával ennek is, annak is. Nem csupán arról van itt szó, hogy nem igaz, amit mond, vagy éppen mese lenne minden szava. A pszichológusok így mondják a hazudozósra: konfabulál, aki maga sem tudja, mikor kezdte a füllentgetést, talán öt éves korában és immár nyolcvan éves és eddig eltelt hetvenöt esztendeje egy nagy hazugságsorozat. Itt most nem erről van szó. A hazug nyelv azt jelenti: másképp oszt, az egyiknek szépet mér, a másiknak keserűt, nincs meg benne az a bizonyos equitas, igazságosság, amiről a múltkor beszéltem a 3. rész kapcsán.
Aztán azt mondja: utálatos az Úr előtt az ártatlan vért ontó kéz. Ne ölj, ne siess a haragra, ne hajtsd végre gyorsan azt az ítéletet, amit te magad hoztál meg.
Továbbá, utálatos az álnok gondolatot forraló elme. Min töri a fejét, mit kotyvaszt, mit főz ki? – szoktuk mondani -  és ezt nem pozitív értelemben mondjuk. Mi készül az elméje boszorkánykonyhájában, milyen kígyót, békát kotyvaszt, dobál oda be? És az mind álnokság. Igen, kifőzi, mert idő kell ahhoz, hogy valamit felforraljunk (itt nem felfortyanásról, hirtelen hevületről, elhamarkodottságról van szó). Egy lábasba vizet kell tenni, azt tűzre rakni, várni, amíg felforr, aztán beletenni ezt-azt, aztán hirtelen visszahűteni, főzöcskélni-párolgatni_ van a hamisságnak is szakácskönyve! És eltart egy darabig, míg kész az álnok gondolat. Ne szenteskedjünk, testvérek, bizony, átsuhan olykor az emberen valami rossz gondolat! De nem ijesztő, sőt, iszonyatos, hogy ahelyett, hogy az ember elűzné ezt, ellenállna a rossznak, még inkább édesgeti? Káinra kell gondolnunk, amikor az Úr megszólítja: miért gerjedtél haragra? és miért csüggeszted le fejedet? (1Mózes 4). És fontos a sorrend - előbb a harag, aztán a lecsüggesztett fej, a harag gerjesztése, erjesztése, a hamis mértéken való megfontolás! Káin nem hirtelen felindulásból rontott neki Ábelnek, hanem elgondolta, kigondolta tettét, és meggyőzte önmagát, hogy megteheti. Ez az álnok gondolat, ez a fonákság; meggyőzte magát arról, hogy jó lesz a rossz, nem lesz abból semmi baj, így kell azt csinálni. Mi több, talán még az Isten is ezt akarja.
Utálatos az Úr előtt a gonoszságra sietséggel futó láb. Ahol a gonosz kivirágzik, ahol ingyen mérik hamis súlyos, és álnok gondolattal kapható, oda igyekszik az ilyen ember.
Megkapó a fordítás, amit itt olvasunk, de nem szép dologról szól: utálja az Úr a hazugságlehelő hamis tanút. Hazugságlehelő - egész döbbenetes. Add ide a kezed – mondta nekem annak idején nagymama télen, mikor hazamentem hógolyózás után, átfagyott ujjakkal – és életre lehelgette, melengette. A leheletünkkel életre leheljük a másik embert. Isten úgy teremtett embert, hogy lelkének leheletét lehelte bele, Jézus Krisztus úgy küldte ki a tanítványokat, hogy rájuk lehelt és azt mondta, hogy vegyetek Szentlelket. Ha életet mentünk, a saját leheletünket fújjuk bele a fuldokló tüdejébe! Létezik ilyen egyáltalán, hogy hazugság-lehelő hamis tanú? Nem a szava, már a lehelete is hazugság, nem az az álnok, amit mond, amit mond, mert meg sem kell szólalnia, hangot sem kell formálnia, gondolatot sem kell közölnie, az orra lyukán is hamisság jön ki. Utálatos ez az Úr előtt.
És végül, amiről részletesebben szólni kell, hogy aztán erősen érezzük a szükségét annak, hogy a nyakunkba akasszuk és a szívünkbe véssük az igazságosságot és az igazságot, az utolsó szó, amit itt mond: utálatos az Úr előtt az, aki háborúságokat szerez az atyafiak között. Néhány idegen szót mondok, bár ismerjük ezeket a szavakat magyarul is. A régi atyák Alexandriában, akik a héber bibliát görögre fordították, egy olyan szót választottak, amit mi is használunk még. Így mondják: utálatos az Úr előtt, aki krízist szerez. Az eredeti héber kifejezés képzett szó, a mérleg szó van benne: utálja az Úr azt az embert, aki mérlegelési helyzetet teremt és viszi hozzá a hamis mérleget. Ebből lesz a viszály. Miből támad viszály? Amikor hamisan döntöttek el egy dolgot, és én annak a döntésnek valaki kárvallottja lett. Mikor támad viszály? – benne van a szóban! Amikor huzavona támad oda-vissza, amikor nem lehet méltányosan és igazságosan dönteni, mert a szándék sincs meg rá, és az eszköz sincs meg hozzá. A latin Bibliában, a Vulgatában Jeromos egyházatya óta ez a szó áll itt: discordia, amit lehet békétlenségnek, háborúságnak, egyenetlenségnek érteni, de ha szó úgy is lehet fordítani: ahol elválnak egymástól a szívek! Ahol a legmélyebb emberi érzések és kötések megszakadnak, ott discordia támad. A concordiáról mindannyian tudjuk, hogy mit jelent: egyezséget, békességet, hűséget, egy-szívűséget, egyre-gondolást, egybehajlást, testvériséget; ezek ellentéte a discordia. Iszonyodik az attól, aki ilyet szerez az atyafiak között. Érdekes, hogy a modern fordítások nem szeretik az «atyafiak» kifejezést, túl masculinnak, férfiasnak tartják, régiesnek, ahol csak atyafiak vannak, atyalányok nincsenek. Hát megpróbálják másképp fordítani. Én ugyan nem szeretem ezeket a kísérleteket, de mindig tanulok belőlük. Az egyik modern fordítás így mondja: utálatos az Úr előtt az, aki viszályt szerez a közösségben. Igen, az emberek születésüknél, neveltetésüknél vagy életük során hozott valamilyen döntésüknél fogva összetartoznak, együvé tartoznak, ahol egyféleképpen kell gondolkozni. Utálja az Úr azt, aki ezt megbontja. Egy másik fordítás még érdekesebben tér el az eredeti kifejezéstől, azt mondja: akik viszályt szereznek a családban. A régi világban az atyafiak éppenséggel rokonok is voltak, és a fordító arra gondol, hogy itt a rokonságról van szó. Ezt már közelebbről ismerjük, mert mindig voltak tágasabb emberi közösségek, egy város, egy törzs, egy ország, országok szövetsége, és az sem jó, például,  ha egy országon belül viszályok, megosztottságok támadnak, ha polgárháború lesz, ha egymásnak rontanak az emberek, de a családban, ahol egy asztalnál ülünk, egy ágyunk van, ahol meg kell fogni a gyerek kezét, segíteni kell az elesett nagymamát, tehát egy családi, testvéri, rokoni közösségben viszályt szítani, egyenetlenséget támasztani és betenni középre a hamis mérleget,  - ez utálatos az Úr előtt. Leginkább azért, mert a viszálynak van gyógyszere.
A Példabeszédek tizedik részében is beszél erről és csodálatos szavakat mond: a gyűlölet szerzi a versengést, a szeretet sok vétket elfedez! (Péld 10,12) És máris ott cseng a fülünkbe Pál apostol gyönyörű himnusza a szeretetről (1Korinthus 13), kiteljesítve! A Példabeszédek könyve azt mondja: sok vétket elfedez a szeretet, Pál azt mondja: mindent elfedez! És ez nem azt jelenti, hogy elrejteni, spongyát rá! Az elfedezés megbocsátást jelent, teljes félretételét annak, ami közém és Isten közé állt. Maradjunk ennél, félretételét annak, ami utálatos. Mert az mégiscsak istenkísértés és – ha tetézhetném – mégiscsak utálatosság és iszonyatos dolog, hogy miközben valaki – sorolom: kevély a szeme, hazug a nyelve, ártatlan vért ont a kezével, álnok gondolatokat forral az elméjében, siet futva siet a gonoszságra, hazugságot lehel, holott az igazságról kéne tanúskodnia, háborúságot szerez az atyafiak között – egyszóval, valaki ilyenformán odaáll az Úr elé és azt mondja: szeress! Értjük már, milyen erős a példabeszéd szava: ez utálatosság, ettől iszonyodik az Úr! Kísértés!
Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet - elsőrenden a kísértőnek mondja Krisztusunk (Máté evang. 4,7), ne pimaszkodj Istennel, ne akard már elhitetni magával Istennel, hogy úgy van ez a hét utálatosság, hogy Ő ezt folyton magához ölelgeti, becézgeti, szeretgeti. Nem! Utálja! Iszonyodik tőle, elveti. Ezért kell újra roppant józanul szembesülni azzal, amit a Példabeszédek könyve mond, és még inkább látni, tisztán és józanul azt, amit Pál apostol mond a Korinthusi levélben, ahol egyenes ujjal mutat rá Jézus Krisztusra! Mert csak így élhetünk vele jól: a gyűlölet szerzi a háborúságot, a szeretet sok vétket elfedez, – a szeretet mindent elfedez. Ez vezet el a buzdításhoz! Amit a Példabeszédek itt egy másik erős képpel hoz elénk, azt mondja a viszálykodásról, a háborúságszerzésről, hogy olyan ez, mint amikor valaki átszakítja a gátat és mindent elönt az ár. Amikor átszakad a gát, amit gondosan, nagy munkával, talán évszázadokig építgettek, ugyan milyen erő tartóztatja azt az áradatot? Bizony, mindent elsöpör, és mindent tönkretesz. Ezért mondja: őrizd meg fiam atyád parancsolatját és anyád tanítását el ne hadd, kösd azokat a szívedre mindenkor, fűzd a nyakadba! A harmadik részben ezt mondta: kösd a nyakadba, írd a szívedbe! Most már azt is mondja, hogy mindenkor, - azaz mindig, minden időben legyen veled – és ahová mégy, vezérel téged, amikor alszol, őriz téged, amikor felserkensz, beszélget veled. Amire az anyák és az atyák, a régiek – a szentek közösségében előttünk járók – tanítottak, tartsd meg. Ők a békességnek és az irgalmasságnak útjára tanítottak, arra oktattak, hogy miképpen fedez el a Krisztus szeretete mindent, minden vétket. És arról tettek neked tanúságot, hogy miképpen szül bennünket Isten Szentlelke új életre és tanít meg igazságban, irgalmasságban, hűségben, szeretetben, egyenességben, méltányosságban járni. Erről beszélget veled igazság és irgalmasság, ha a nyakadba akasztod, és a szívedbe írod. Nem talizmán az Isten igazsága és irgalmassága, nem valami jelecske, amit csak úgy teszek. Más és több, főleg, ha beírom a szívembe is. Akkor a társam, aki megőriz, jóra vezérel, és aki beszélget velem. Beszélget velem a jóról, az igazról, a szépről, beszélget velem az isteniről, beszélget velem Jézus Krisztusról, hogy én is, ha szavakat fontolok, az igazság szavát mondjam, ha tanúskodom, az igazságot leheljem, ha rosszat látok, kezemmel és lábammal föltartóztassam és mindig, minden  emberi ügyben igazán és méltányosan mérjek.
Gyengék és gyarlók vagyunk, testvérek, megannyi indulat, harag, gyűlölet, rossz fut át az életünkön. Luther Márton szava segíthet nekünk. Mikor megkérdezték tőle, hogyan győzi le a kísértéseket - hiszen az ember gyenge és megkísérthető –, Luther azt mondta, hogy a kísértések olyanok, mint a madarak, nem tudom őket elhesssegetni, folyton röpködnek körülöttem, de Isten erejéből arra mégis csak van lehetőségem, hogy ne engedjem meg nekik, hogy fészket rakjanak a fejemre. A kísértések, a gondok, a bűnök, a bajok, az iszonyatok mind ott kavarognak körülöttünk szüntelenül. Akaszd a nyakadba, írd a szívedbe, amit apád és anyád tanított. Akaszd a nyakadba, írd a szívedbe az irgalmasságot és az igazságot, és amikor úton vagy, vezetnek, amikor alszol, megőriznek, és ha felébredsz, ők fognak veled beszélgetni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ünnepre és ünneplésre szólít fel bennünket a Példabeszédek felolvasott szép buzdítása az irgalmasságról és az igazságról, hogy miképpen kell azt az embernek a nyakába akasztania, a szívébe írnia. Irgalmasságról és igazságról szólva – ha az új fordítást idézzük: szeretetről és hűségről szólva – csakis ünnepre gyulladhat a szívünkben minden érzésünk, mert életünk legfontosabb, mindent meghatározó valóságairól van szó. Így voltak ezzel azok is, akik egykor ott, a jeruzsálemi templomban, húsvét előtt szemtanúi voltak annak, ahogyan Jézus megtisztítja a templomot. János evangélista inkább csak tömörítve írja le ezt, amit a többi három evangélista részletesebben mond el róla, de éppenséggel a dolog lényegét akarja elmondani. Megrendülve és csodálkozva álltak ott az esemény tanúi, s nyomban hozzáteszi az evangélista, hogy a tanítványok felidézték a zsoltáros-próféta szavát Jézusra alkalmazva: a Te házad iránti féltő szeretet emészt engem! (Zsoltár 69,10) Ez mintegy magyarázata annak, hogy mi történt ott, amikor Jézus a jeruzsálemi templomban felborogatta a pénzváltó asztalokat, kiűzte az áldozatra készített állatokat, az ökröket, a juhokat, a galambokat. A másik három evangélista Jeremiás próféta szavát idézi, aki több száz évvel korábban, még a régi templomban – a régi templom, aztán újra építették –, a híres templomi prédikációjában leleplezte a templomba járók magabiztosságát, hamis vallásosságát, és súlyos szavakat mondott kora gyermekei fölött (Jeremiás 7). Ezt is felidézték, mert ez is a lényegbe talált.
Mégis, azt hiszem, amikor ünnepben vagyunk, éppen a Példabeszédeknek ez a buzdítása nagy erővel ide jön elénk, és éppenséggel az igazi istentiszteletre emlékeztet. Egy fiatalemberhez szól az ige tanácsként arra nézve, hogy miképpen nyerheti meg Isten áldását, miképp kaphat hosszú életet, miként részesedhet Isten gondviselő szeretetében, hogyan találhat önmagában, környezetében, családjában, nemzetségében, országában békét. Nos, ezek a bölcs tanácsok, intések nyilván ott forogtak Jézus idejében is az istentiszteleti életen.
Ha, mint most is nemzeti ünnepünkön is, hálaadásra, Isten dicsőítésre, magasztalásra gyülekezünk egybe és hálával emeljük fel szívünket, mert bennünket Isten megsegített, akkor azt is kérjük, hogy legyen így a jövőben is. S ha ez így van, akkor egészen mélyen eltalál bennünket a Példabeszédeknek a buzdítása. Ha valamikor, úgy éppen az ünnepben tanulhatjuk meg ezeknek a buzdításoknak az igazi titkát és a mélységét. És talán nem tévedünk el, ha azt mondjuk, hogy Jézusnak ez az aligha értelmezhető, botrányos cselekedete, a templom megtisztítása pontosan ezt célozta: az én Atyám az imádság háza – idézi a prófétát –, ne tegyétek kalmárság házává. Vagy, ahogy Máté és Lukács idézi: ti pedig latrok barlangjává tettétek azt!
Ehhez mi későiek, kétezer év múlva, nagy okosan hozzáfűzzük, és ezzel a lényeget eltévesztjük, hogy ez azért történt, mert Jézus nem tűrte, hogy ott bent, a jeruzsálemi templomban bizniszeljenek a vallásoskodók. Igen, jöttek a zarándokok messze földről, az eurót be kellett váltani forintra, bocsánat: a római dénárt be kellett váltani zsidó pénzre, azon kellett megvenni az áldozati állatot, ez volna az egész ügyletelés magyarázata. Csakhát aztán tesszük hozzá mindentudóan, szépen, lassan kialakult a biznisz, ami afféle kellemetlen velejárója volt a szent áhítatnak. Miért csinálta ezt a «rendbontást» Jézus? Hogy ne bizniszeljen ott senki - adjuk meg rá a felelet.
De így fogjuk fel a dolgot, azt hiszem, eltévesztjük Jézus cselekedetének, a templom megtisztításának a lényegét. Jézus nem a templomot akarta megtisztítani, ha megtette, szimbolikus tett volt; a szívünket akarta megtisztítani. Jézus nem azokat a cselekményeket akarta kiűzni a templom előteréből, amit évszázadok óta a régi törvény előírásához igazodva gyakoroltak, hanem azokat a kérdéseket akarta előtérbe helyezni, amiért az ember templomba megy, amiért fölfohászkodunk, amiért Isten elé állunk, amiért megcsendesedünk, amiért – mondjuk Kálvinnal – mi ma a szívünket égő hálaáldozatul felajánljuk, s amiért a régiek, a mózesi törvények előírásai szerint a galambot, a juhot, az ökröt ajánlották áldozatul. Ennek a fő oknak kell a központban állnia, annak kell az előtérbe kerülnie. És mos ebbe világít bele a Példabeszédek szava; még egyszer olvasom, a harmadik részből: «irgalmasság és az igazság ne hagyjanak el tégedet, kösd azokat a nyakadra, írd be azokat szíved táblájára!»
Azt mondja tehát Salamon a fiatalokat tanítva, hogy ezek legyenek mindig előttünk és velünk. Ismerős az a mozdulat, ahogy az ember a nyakába akaszt valamit, mondjuk egy nyakláncot. Nem tudom, így van-e még, de az 1980-as években sok cikket lehetett olvasni alakótelepi  kulcsos gyerekekről. A szülők dolgoztak, a gyermek iskolában volt, aztán haza kellett neki mennie, s valahogy be kellett jutnia a házba: a nyakába akasztották a kulcsot. De sokan hordanak nyakláncot, azon pedig valamilyen szimbólumot. Sokszor megüt bennünket a mai nyugati világ, amikor például, Angliában esett, a politikai korrekt jegyében egy kórházban megtiltották a nővérnek, hogy hordja a nyakában a láncon a keresztet! Ha ez valami identitást, hozzátartozást jelöl, miért veszik el ezt tőle? Mintha a régi szó a Példabeszédek könyvében, hogy ezt akaszd a nyakadba, azt jelentené, hogy: ez legyen az identitásod. Vagy, gondolkodhatunk másképp is. Ez a kulcs, ott a nyakadban az, amivel ki tudod nyitni az ajtót a legfontosabb dolgokhoz. Meg ne feledkezzél róla, legyen mindig veled, el ne veszítsd, legyen mindig kéznél! És, továbbá, írd be szívednek tábláira. Itt újra Jeremiás prófétát kell idézzük, aki a nagy romlás közeledtén, a mély krízisben, a megoldhatatlannak tűnő helyzetekben azt a csodálatos jövendölést mondta, hogy eljön majd az idő, amikor nem tanítja az atya a fiát, a tanító a tanítványát, hanem Isten kinek-kinek  a szívébe írja be a Ő törvényét (Jeremiás 31). Nem kőtáblákra lesz írva, nem papírra lesz kinyomtatva, nem paragrafus lesz, hanem – József Attilával szólva: “én vezérem belülről vezérel», - a szívembe lesz beírva a hűségnek, a szeretetnek, az irgalmasságnak a törvénye.
Nagy próbája a mi keresztyén életünknek az, amit a Példabeszédek tőlünk is kér. Kezdjük mindjárt az irgalmassággal. Így mondja: az irgalmasság el ne hagyjon téged. Akik az új fordítást nézik, meg fognak hökkenni, mert ott az irgalmasság helyett azt fogják olvasni, hogy a szeretet el ne hagyjon téged. Mondhatnánk, ezek szinonimák, összetartoznak, a szeretet egyik dimenziója az irgalmasság, s talán a szeretet többet jelöl, mint az irgalmasság, – de az irgalmasság mindig a szeretetből fakad, és az eredeti héber szó mind a két változatot megengedi, sőt, majd még fokozni is fogom, mert van ennek még egy harmadik fordítása is; és van, aki úgy alkalmazza. De hadd szóljak most az irgalmasságról és a szeretetről együtt, mint a mi nagy próbatételünkről. Ezt követelik tőlünk. Minden nap hallom, olvasom, tapasztalom, amikor jönnek nem-keresztyének, nem-hívők, és ezt előre közlik velem is sokszor, nyújtják maguk előtt a névkártyát amire nem a foglalkozásuk van odaírva, hanem az, hogy nem vagyok hívő, nem hiszek Istenben, nos, jönnek és így mutatkoznak be. Aztán nyomban elvárásokkal lépnek fel. Tőlünk, keresztyénektől, akik a szeretet vallásának a követői vagyunk, feltétlen szeretetet követelnek. A keresztyének szeretnek, mondják, úgy-e, hát ez a dolguk! Nos, ha erre tették a tétet, ebben járnak, ezt hirdetik, erre hivatkoznak, ha Istenről, mint szerető Atyáról beszélne, akkor csak tessék, tessék csak szeretni -, de feltétlenül! Még azokat is, akik irgamatlanok és szeretetlenek! A baj ott kezdődik, testvérek, hogy ezen mindennek a legteljesebb jóváhagyását értik! Tessék szeretni azt is, ami elfogadhatatlan, tessék szeretni azt is, aki nem rendes módon él, tessék szeretni azt a fajta felfogást is, ami szöges ellentéte a keresztyén értékrendnek, sőt, a szeretetnek magának - mert a keresztyének, ugye, feltétel nélkül szeretnek. És irgalmasak, feltétel nélkül! De hát fel kell tegyük a kérdést: hogy is van ez? Azt jelentené a Példabeszédek könyvének a szava is, hogy feltétel nélkül, mindenbe beletörődve, mindent elfogadva, minden mellé alázatosan odaállva, mindenre rábólintva, mindenre igent mondva...? Erről a szeretetről beszél a Példabeszédek könyve, ezt érti irgalmasságon? Idéznünk kell az itt szereplő eredeti szónak a harmadik jelentés-változatát is, mert csak ez tud bennünket ebben a mi nagy drámánkban  - sőt krízisünkben – megsegíteni. Így is lehet fordítani, hogy: a szövetségi hűség el ne hagyjon téged. Arról a hűségről, arról a szeretetről, arról az irgalomról beszélünk itt, ahogyan Isten odahajol az elveszett emberhez és kimenti elveszettségéből. Ez mentő szeretet, ez megváltoztató szeretet, ez szabadító szeretet – megváltásra, új életre invitál.
És ebben a szeretetben nincs semmi szentimentalizmus, nincs ebben semmi az elfáradt és önmagát is unó és utáló ember önfeladásából, nincs ebben semmi abból, amivel Nietzsche, a német filozófus a 19. század végén csúfolta a keresztyéneket, amikor azt mondta: a keresztyénség, az szamár-vallás; mindenre igent mondanak, i-a – németül ja –, ez egy szamár-vallás! Nincs ebben semmi ebből a gúnyból, semmi az önmagunk megvetéséből, semmi a rabszolga-mentalitásból! Ellenkezőleg, ez változtató szeretet. És azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy ez a változtató szeretet, ez a felemelő irgalmasság, a szövetégi hűség ne hagyjon el téged. Ne hagyd el, akaszd a nyakadba, írd a szívedbe, mert Istentől tanulhatod meg egyedül ezt a fajta szeretetet. Aztán rögtön kiegészíti azzal, hogy ez a szeretet az igazság. Mi magyarok, amikor kimondjuk az igazság szót, mindig kettőt hallunk, ilyen a nyelvünk és én nem is tiltakozom ellene. Van ennek a szónak egy igen erős jogi értelme, ez a juss, a jog, ez az igazságosság, a méltányosság. Akik tanultak jogot vagy éppen bírónak tanultak vagy álltak bíró előtt, ismerik a latin szót: equitas. Elfogultság nélkül ítélni, igazságosan, mindenkinek megadni, ami jár. Ha valamit mérlegel a bíró, akkor ezt mérlegeli, hogy méltányosan, egyenlően ítéljen, mert Isten minden embert egyenlőnek teremtett.
De amikor kimondjuk ezt a szót, hogy igazság, akkor ezen azt is értjük, amivel leginkább a filozófusok szoktak foglalkozni: mi a valóság, mi a világ, és kicsoda ténylegesen az ember? Így halljuk János evangélista megjegyzését is, hogy Jézusnak volt szüksége arra, hogy valaki tanúskodjon neki arról, hogy mi van az emberben, mert Ő magától tudta, hogy mi lakozik az emberben. És ez is kell, hogy foglalkoztasson bennünket, mert nem úgy van, ahogy az egyetemi életben vannak departementek, tehát van egy jogi departament, ahol az ügyvédek, a bírók, a jogászok tanulnak, meg van egy filozófiai szakasz, ahol meg bölcselkednek arról, hogy mi a világ, micsoda az ember, kicsoda az ember, hogy vannak a dolgok?! Ezek együvé tartoznak. Ezért nem is zavar engem a szó kettős jelentése, mert az adott helyzetből úgyis mindig kitetszik, hogy miről van szó. És új dimenzió nyílik, ha ehhez hozzávesszük, hogy a Károli fordításból olvasott kifejezést (hogy ti. «...az igazság el ne hagyjon)  az új fordítás úgy adja vissza: hogy a hűség el ne hagyjon. És itt föltárul az eredeti szó mélysége: az ámen szóból képzi a bibliai nyelv ezt, hogy hűség. Értjük már, hogy miről beszél a Példabeszédek könyve. Úgy legyen, “ámen” -  ez a megerősítő szó az imádságaink végén, ez a jóváhagyásnak, a megerősítésnek a szava, ez a szilárdságnak a szava. Arra utal, ami van, ami megmarad, ami múlhatatlanul megáll, amire rá lehet támaszkodni. És ugye, ez volna az igazság. Nem az az igazság, amit jussoltam magamnak, nem is az, amit a csalfa bíró csalárd ítélettel nekem így vagy úgy kimért, -hanem az, amire rá lehet támaszkodni.
Más helyeken a zsoltáros Istenről azt mondja, hogy Isten az én kősziklám, Ő az én menedékem, szilárd talajra helyezte a lábamat, nem csúszom meg, nem merülök el a mocsárban, nem inog meg a léptem, – itt mindig ez a világ, mindig ez a dimenziója jelenik meg. Írd be a szívedbe azt, ami mindig megmarad, írd be azt, ami állandó.
Ha pedig ezt a kettőt együtt nézzük, akkor még nagyobb lesz a keresztyénségünk próbája. Az előbb arról beszéltem, hogy folyton provokálnak bennünket: tessék szeretni! Mi pedig zavarba jövünk, hogy kinek a nevében szeretünk mi és hogyan szeretünk mi, hogyan fogadunk el és hogyan ölelünk magunkhoz egy másik embert is, miért és milyen módon vagyunk irgalmasok, minden áron és minden módon? Hol van az a szilárd alap, amire ráállva, nem úszunk el, nem lesz belőlünk a szentimentalizmus paprikajancsija, nem leszünk szamárkeresztyének, akik, mindegy hogy kicsoda, csak jöjjön már valaki, mert szeretni akarnak! Nos, itt van, ez a szilárd isteni hűség, a dolgok igazi legmélyebb rendje, az alapok, amelyek meg nem inognak és megmaradnak. Nagy döntés erre ráállni!
A 85. zsoltár szép szava szerint még kiegészíti. Így szól a zsoltáros: «hadd halljam, mit szól az Úristen. Kétség nélkül békességet szól népének és kegyeltjeinek, hogy vissza ne térjenek a bolondságra. Bizonyára közel van szabadítása az Őt félőkhöz, hogy dicsőség lakozzék a mi földünkön. Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást.» Irgalmasság és hűség összetalálkoznak. Nem két világról beszélünk, hogy hol az egyikben vagyunk, hol a másikban, hol irgalmasok vagyunk, mert szerető szívűek és odaadóak vagyunk, hol pedig igazságot akarunk, mert szilárd dolgokat akarunk, megmaradást akarunk, – és az egyikből a másikba esünk vagy őrlődünk a kettő között! Nem. Ez a kettő, mondja a zsoltáros, találkozik. És mikor máskor, ha nem éppen az ünnepben érkezik el igazán szabadon a szívünkhöz ennek a kettőnek a titokzatos és megtartó valósága!?
Legyen mostani ünnepünknek is az a módja, hogy miközben hálát adunk az ország megtartatásáért és megköszönjük Istennek a kenyeret, miközben elébe állunk és dicsőítjük Őt, hogy jövendőre nézve is reménységet adott nekünk, miközben áthat bennünket Isten magasztalása, mert békében élhetünk (még békében élhetünk!), aközben megéljük, hogy a legigazabb és legtisztább az ünnepünk, ahogyan Jézus akarta. Ott, egykor Jeruzsálemben félresöpört az útból mindent, félresöpörte az áldozatul odakészített állatokat, fölborogatta és félresöpörte a pénzváltó asztalokat, – mert akkor régen csak úgy lehetett a templomba bemenni, hogy túl kellett esni ezeken az úgynevezett kellemetlen szükségszerűségeken. Amíg a pénzét be nem váltotta valaki, amíg az áldozati állatot meg nem vásárolta, nem volt miért bemennie. Jézus pedig azt akarja, hogy egyenes és gyors utunk legyen az Istenhez. Olyannyira, hogy majd húsvét után – tudjuk –, a feltámadás napján nemcsak feltámadott – megemlékezik erről János evangélista itt –, hanem azt írja a Zsidókhoz írt levél, hogy a templom kárpitja is kettéhasadt, megnyílt az út a szentek szentjébe. Ez volt Jézus küldetésének, szolgálatának, közénk jöttének, testet öltésének az egyik legnagyobb célja, hogy minden, ami minket Istentől elválaszt, az eltávoztassék az útból, mert ami elválaszt Istentől, az kalmárkodás. Ami elválaszt Istentől, az hamis vallásoskodás, külsőség. Akaszd a nyakadba, írd a szívedbe! Akaszd a nyakadba Isten szövetségi hűségét, írd a szívedbe Isten megmaradó igazságát, akaszd a nyakadba Isten szeretetét és irgalmasságát, és írd be a szívedbe, mert akkor vagy Nála, akkor látod az Ő dicsőségét, és akkor igaz és méltó a hálaadás is. Igen, akkor igaz és méltó a hálaadás, ha újra elkötelezzük magunkat az irgalmasságnak és igazságnak, újra odaszánjuk magunkat szeretetre és hűségre, újra ráállunk arra a szilárd alapra, amit így nevezünk: igazság, és nemcsak szavunkkal, hanem egész életünkkel azt mondjuk rá: ámen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A Korinthusi levél utolsó szakaszához érkezünk, a 15-16. részhez, de már eddig is éreztük, a levelet olvasva, hogy az apostol igen különös útra hívta meg a korinthusiakat. Látszatra sorban a korinthusiak kérdéseire felel. Ezek a kérdések számunkra semmiféle sajátos logikai rendet nem mutatnak. Valahogy úgy lehettek a korinthusiak, mondhatnánk, mint mi is, amikor hirtelen lehetőség adódik arra, hogy elmondjuk a kívánságainkat vagy a kérdéseinket és már mondjuk is, hozzátéve: nem fontossági sorrendben. Ezzel az előrebocsátással jelezzük, hogy meg váratlanul ért a lehetőség, a kéréseket nem is gondoltuk végig, de mondjuk őket gyorsan, ahogy eszünkbe jutnak.  Úgy tűnik, a Korinthusi levélben is eszerint áll a dolog és az apostol hűségesen, szépen, sorban válaszol a korinthusiak kérdéseire, amelyek ide-oda indáznak; hol arról hallunk, hogy mit csináljon a hívő, aki megtért, de a felesége vagy a férje éppen hitetlen maradt, vagy mikor adják férjhez a leányukat és hogyan, vagy el lehet-e menni a pogányok istentiszteletére, vagy hogyan kell az úrvacsorát rendesen megünnepelni. Amikor aztán eljutunk a levél végére, mégiscsak megérezzük, hogy az apostol mindvégig hangot adott a levelében egy erőteljes üzenetnek, és most ez bomlik ki egészen. Mondhatni, van ebben a levélben egy cantus firmus, vagy még inkább egy alapdallam (mint a fugában), amely időnként egész erőteljesen és markánsan szól, máskor szinte eltűnik, mint a búvópatak a felszín alatt. De most ez a döntő, mindent meghatározó üzenet, maga az evangélium – így mondja az apostol itt, a 15. részben – újra erőteljesen megszólal. Mit mond az apostol a korinthusiaknak itt a levél végén? «Amit mondottunk nektek, ami által hívőkké lettetek, amit hirdettünk nektek, az evangélium...» Az evangélium pedig egyszerűen ennyi:  «Jézus Krisztus megfeszíttetett és meghalt a mi bűneinkért, az írások szerint és harmad napon feltámadott az írások szerint.» Ez az evangélium.
Hogy értsük ennek a súlyát, hadd idézzek egy kortárs teológust, Eberhardt Jüngelt, arról a szomorúságáról írt az ezredfordulón, hogy miközben mi, mai keresztyének annyi mindenről beszélünk, a lényegről alig szólunk. Vagyis a feltámadásról és az örökéletről egyre kevesebbet beszélnek ma a keresztyének. Azt mondja ez a teológus, mintha paralizáltak lennénk, mintha valami különös nyelvbénulás állna be, amikor ehhez a hitigazsághoz érkezünk. Ennek talán az az oka, hogy a mai világ hitetlenekkel van tele (vagy legalábbis szkeptikusak az emberek), vagy pedig – veti fel a súlyos, kritikus kérdést - már mi se hiszünk benne. Talán mi is olyanok vagyunk, teszem hozzá, mint a korinthusiak. «Mi dolog az – írja Pál a korinthusiaknak –, hogy vannak közöttetek olyanok, akik azt mondják, hogy nincs a halottak feltámadása!?» És ezt nem Korinthus városára mondja, úgy általában. Ez a “közöttetek” nem a híres kikötővárosra utal, ahol mindenfajta filozófiai iskola virágzott, ahol minden sarkon volt valami szentély, és mindenféle istenségnek hódoltak, ahol mindent lehetett hinni, gondolni. Pál itt nem világról beszél! Hadd fordítsam, Pál nem azt mondja, hogy mi dolog az, hogy közöttetek, vagyis Budapest városában, vagy Magyarországon, vagy Európában vannak, akik nem hisznek a feltámadásban!? Pál ezt a gyülekezetnek írja, a Jézus Krisztus nevében egybegyülekező korinthusi szenteknek, akik Krisztus magasztalásával kezdték az istentiszteletet, akik az Isten jó életrendjét próbálták az életükre alkalmazni, akik a Krisztus követőinek nevezték magukat - rájuk áll ez a kifejezés: közöttetek. Ha tehát eltalálja a szívünket és az értelmünket az, amit ez a mai teológus mond, és hogyha ezt Pál apostol üzenetének a fényébe állítjuk, valóban el kell mindezen gondolkodnunk. Lehet, hogy a mai keresztyénség azért nem beszél erről a hitigazságról, mert gyávák vagyunk. Sok a gúny, sok a csúfolódás, sok az ellenvetéssel élő okos ember. Vannak nagy tudósok is, akik kifejezetten támadják a keresztyénség hitét. Az egyik híres tudós Angliában könyveket ír a keresztyénség ellen, pár évvel ezelőtt pedig a saját pénzéből kiíratta a londoni buszokra: ne aggódjatok, nincs Isten! Éljetek boldogan! Vagyis kampányt folytat és sokan figyelnek rá, hiszen híres tudós. De nem kell messzire menni, hiszen akár a szomszédunk beállhatott ebbe a sorba, ahogy ma reggel indultunk templomba, kinézett az ajtón és felvonta a szemöldökét jelezve: na, ez a hülye, már megint megy vallásoskodni! Belegyávul ebbe az ember. Nem kell ehhez sokat ütni-vágni a keresztyén embert, elég egy gúnyos tekintet, elég egy nehezen megválaszolható kérdés. Az idősebbek fülében még biztos ott van a történet, hogy amikor Jurij Gagarint fellőtték a szovjetek az űrbe (ő volt az első asztronauta, aki visszaérkezett), a sajtótájékoztatón egy orosz bábuska megkérdezte tőle, hogy találkozott-e az űrben Istennel? S Gagarin azt mondta: nem. Nahát, meg is írta másnap a Pravda, hogy Gagarin járt az űrben, nem találkozott Istennel, tehát nincsen Isten. Ma már nem kell már ilyen durva, buta, idétlen propaganda, elég egy gúnyos tekintet. Vagy elég a saját életünkben egy összeroppanás, amikor nem működnek azok az erők, amelyeket reméltünk megkapni, amikor hitre jutottunk.
A múlt alkalommal éppen arról volt szó, hogy a hitre jutással, az evangélium befogadásával Isten ajándékokat ad az embernek, mégpedig csodálatos ajándékokat, kegyelmi ajándékokat. Arról beszélt az apostol, hogy miképpen kell azokkal élni.
Nos, éppen ezért azt mondom, hogy mégiscsak van helye az életünkben a feltámadásról szóló üzenetnek.  Van egy sajátos helyzet, ahol bátornak kell lennünk - ez a temetés. Meg kell állni a ravatal mellett, el kell indulni a sír felé, gyászba horgadva ott állnak köröttünk az emberek. A keresztyén anyaszentegyház, a lelkipásztor, a bizonyságtevők közössége ekkor hirdeti a feltámadás evangéliumát. Ott szembenézünk a halállal, ahogy ugyanitt mondja Pál, az utolsó ellenséggel. Ott a szemébe kell néznünk az utolsó ellenségnek, úgy és abban a boldog bizodalomban, hogy mögöttünk ott fénylik a feltámadott Krisztus dicsősége.
Ezért beszél az apostol arról, hogy ha a korinthusiak elnyerték az evangélium befogadásával ezt a boldog meggyőződést, hogy van halottak feltámadása, akkor ez csak azért történhetett meg, mert Krisztus feltámadt. Illetve megfordítva, Krisztus azért támadt fel, mert van halottak feltámadása. Vagyis, nem eleve vesztett ügy az emberi élet. És ez igen szorosan beletartozik az evangéliumba. Nem elveszett ügy az emberi élet. Egyébként igen, egyébként elveszett ügy, ha a földi élettel mérjük, ha a földi élet a végére a halál teszi ki a pontot. Ha így volna, akkor elvesztettük az élet értelméért folytatott harcunkat. Akkor kudarcra ítélt vállalkozás az élet, akkor a legsúlyosabb önáltatások közé tartozik az is, amit önmegvalósításnak neveznek, amelyre már rá vagyunk idomítva.
Nem kárhoztatólag beszélek az önmegvalósítás ellen, nincs jogom a mások életterveibe beleszólni, de mondom, amit látok. Egy fiú meg egy lány egymásba szeretnek, és nagyon szeretik egymást. Tulajdonképpen össze is költöztek, együtt is élnek, hát mi akadálya volna, hogy összeházasodjanak? (Azt szoktam mondani: ha már feltetszettek ülni a debreceni vonatra, Ceglédnél illene már megvenni a jegyet, össze kéne házasodni.) De nem! Sokba kerül a lakodalom? De hát nem kötelező ötmilliós lakodalmat csinálni! Van még valami gyanújuk egymás iránt? Nem ismerik igazán egymást? Dehogy, kívülről-belülről ismerik már egymást. Hát akkor miért várnak még? Nos, azért, mert még nem valósítottak meg külön-külön a saját életpálya-modelljük valamely állomását, még nem érkeztek el a szakmában, a tanulásban, a szerzésben, az önmegvalósításban egy fontosnak tartott pontig. Amíg ez nem történik meg, addig a másik legfeljebb az a valaki lehet, akivel el lehet tölteni az életünket. Én azt kérdezem, hogy vajon nem része az életünk megvalósulásának az is, hogy feleségünk lesz, férjünk lesz, Isten ajándékaiként gyermekeink lesznek, aztán unokáink, – hát ez nem része-e az életünknek? És néznek rám és nem értik a kérdésem.
Mondok másik példát is. Rendre olvasok komoly, mélyreható tanulmányokat arról, hogy miről szóljon itt ma a 21. században a prédikáció. Mégiscsak hétről-hétre prédikálok, próbálok hát tájékozódni, mit mondanak erről az okos emberek. Ki a népszerű igehirdető, kinek a szavára kapják fel az emberek a fejüket, kinek az igehirdetése után mondják, hogy na, ide eljövök, ezt meghallgatom még egyszer!? Mi az igény, mit kell kitenni a pultra, mi az az igehirdetési termék, amit elvisznek az emberek? S azt olvasom – írja egy okos –, hogy nagyon fel kell ám kössétek a gatyát, prédikátor urak, mert a terapeuta elfoglalta a terepet. A magaslaton most a pszichológia van. Egyszer azt mondta nekem egy tiszteletreméltó pszichológus, hogy: püspök úr, ne gyűlölje már annyit a pszichológusokat! – Dehogy gyűlölöm, mondom most is, nagyon szeretem őket, meg a pszichológiát is, én se csinálok mást, pszichologizálok állandóan! Csak egy tényt mutatok be. Nos, miről szóljon az igehirdetés? Legyen benne lelki jó tanács, lelki dresszing, pszicho-wellness. Vasárnap összejönnek itt az emberek, megzúzta őket a hét, megtaposta őket a főnök, beállt az életükben valami bizonytalanság, fellázadtak ellenük a kamasz gyerekeik, nem köszön nekik az unoka, válásra áll a házasság, – nem tudjuk, mi van! Baj van! Tessék hát valamit csepegtetni, mert csikorognak a fogaskerekek, tessék logo-terápiát, szóterápiát alkalmazni! Oh, feltámadás – kit érdekel az? Most kell a megoldás, a feltámadás meg odébb van, majd, ha trombita szól, és ha eljön az Úr Jézus Krisztus és feltámadnak a halottak dicsőségben, romolhatatlanságban! Hol van az, messze van, kit érdekel az itt és most!?
De nem tudom, érzitek-e, testvérek, az apostol szavának az élét? Azt mondja: mi dolog az, hogy némelyek köztetek azt mondják, hogy nincsen halottak feltámadása!? - alkalmazom: mi dolog az, hogy némelyek köztetek azt mondják, hogy nincsen célja az emberi életnek!? - mert ha nincs halottak feltámadása, akkor nincsen célja az emberi életnek, mert ha Krisztus nem támadott fel, akkor hiábavaló volt és most is hiábavaló a prédikálásunk, és hiába való a ti hitetek is. Később még folytatja az apostol ezt az érvelését és azt mondja, hogy akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Bizony, ha nincs feltámadás, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ízleljük meg az apostolnak ezt a súlyos ítéletét! Nem azt mondja, hogy hát itt vagytok ti, keresztyének, hisztek is meg nem is, jaj! Erre kész a felelet: ilyen a világ, lehet hinni, lehet nem hinni, vannak pillanatok, amikor nagyon kell hinni, nagyon kell a hit, máskor meg nem érünk rá erre, hanem inkább ki kell szedni a hitből azt, amit itt és most gyorsan a magunk hasznára tudunk fordítani, amivel a másik embernek itteni nagy bajában segíteni tudunk, hiszen a keresztyén élethez hozzá tartozik, hogy irgalmassággal, szeretettel, megértéssel, áldásokkal fordulunk a másik felé. Tehát, ha nincs feltámadás, akkor nincs, ha van feltámadás, akkor van –, de most mással vagyunk elfoglalva, most válogatunk a hasznosítható értékek között. Ezt fordítja meg az apostol, teljesen és radikálisan: hogy ha korinthusiak szerintetek nincs halottak feltámadása, ha azt állítjátok, hogy nincs feltámadás, akkor ti minden embernél nyomorultabbak vagytok. Éspedig azért, mert ott álltok a létteljesség küszöbén és nem léptek be. Itt nem keresésről van szó! Isten megáldja a keresőket – hallottuk a zsoltárban. Nem feltevésről van szó, nem egy megengedésről van szó, amiről lehet spekulálni, hogy, például, tényleg, van-e élet a halál után? Erről minden korban, minden időben, minden vallásban spekuláltak sokat. Pál azt mondja, hogy ti ott álltok az előszobában és nem léptek be, csak álltok a küszöbön. Az evangélium az a titokzatos ajándéka, áldása Istennek, hogy maga Isten nyitja meg az ajtót nekünk belülről. Istenhez nem lehet másképp bejutni, csak úgy, hogy Ő jön, Ő nyitja meg belülről az ajtót! És megnyitja! Te pedig ott állsz a küszöbön és nem lépsz be?! Megpillantod a mennyei világ dicsőségét, aztán behunyod a szemed?! Még ha a jelenlegi emberi felfogóképességünk szerint homályosan is látunk, mintegy tükör által homályosan (mondja Pál), akkor is látunk, és látjuk az eljövendő világ árnyékait, azok ide vetülnek ránk, és a hitre jutással már átjárta az életünket az evangélium, az evangélium szavára lettünk keresztyének. A jó hír pedig ez, hirdeti Pál: Krisztus meghalt bűneinkért, az írások szerint és föltámadott harmadnapon az írások szerint és megjelent a tanítványoknak és megjelent Jakabnak és megjelent Kéfásnak és megjelent ötszáz embernek, és a végén megjelent nekem is – mondja magáról az apostol – mint egy idétlennek, aki a legkevésbé vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert én üldöztem azokat, akik a feltámadott Krisztusban hittek. De Ő nekem is megjelent. Hát mi dolog az, korinthusiak, mi dolog az, keresztyének, hogy ott álltok az üdvösség előszobájában, és ott, éppen ott azt mondjátok: nincs feltámadás?! Ha így tesztek, akkor minden embernél nyomorultabbak vagytok, mert ti már megkóstoltátok az eljövendő világ erőit! Mások csak spekulálnak róla, mások csak álmodoznak róla, mások meddő vitákat folytatnak róla, de ti már megkóstoltátok!
Tudjátok, testvérek, mi a különbség beszélni arról, hogy milyen a frissen sütött kenyér, meg arról, hogy miképpen készül a kenyér? Nagy különbség! Mert szépen el lehet mondani, hogyan őrlik meg a gabonát, hogyan belőle liszt, hogyan kelesztik meg, hogyan sütik ki, hogyan kell felszelni a kenyeret, és mitől olyan finom.  De ez csak beszéd. Megkóstolni a kenyeret, beleharapni, élni vele, táplálkozni vele, engedni, hogy meghatározza az egész életünket, – ez már azt jelenti: biztos célt találtunk. S odáig kell eljutni. Most az atlétikai világbajnokságon történt egy elgondolkodtató eset. Síkfutó verseny volt, a riporter bejelentette, hogy a kettes pályán futó jamaikai hölgy a toronymagas esélyes. A selejtező futamokat méteres előnyökkel nyerte, csak az a kérdés, hogy ki lesz a második? Ezen spekulálgatott. A futók nekilódultak, és az élen futó esélyes a cél előtt tíz méterrel izomgörcsöt kapott, és nem ő lett az első. A céltól tíz méterre kiszállni, a küszöbön megfordulni (még mindig csak beszélni az elkészített kenyérről és soha meg nem kóstolni, még mindig tudni vagy sejteni, hogy van valami élet oda túl, van valami isteni), - ez vereség, holott a győzelem már miénk.
De nemcsak bátorság kell ehhez - mert az is kell egy koporsó mellett megállva, vagy egy megkeseredett gyászolót vigasztalva, vagy egy kamasznak segítve, akiben összedőlt az élet értelme, vagy egy eltévedt embert útbaigazítva, aki nem tudja, hol és merre jár, hanem nagy szabadság is kell. Hagyni és engedni, hogy Isten legyen az első, a kezdeményező - ez roppant érdekes szabadság. A feltámadás titka, a keresztyén hit és élet titka, minden élet titka az, hogy Isten az első. Ő készítette ezt, Ő szerezte ezt az utat, vagyis a bűnből való szabadulásnak az útját, a halálból való kimenekedésnek az útját a Jézus Krisztus feltámadása által, igen, Ő szerezte ezt az utat. Az istenibe vezető  ajtó belülről nyílik, igen - de be kell lépni, és ehhez a lépéshez  az apostol most egy ilyen különös ösztökét használ: minden embernél nyomorultabbak vagytok, még az ateistánál is, még a buddhistánál is, még a panteistánál is, még az abszolút hitetlennél is, még az agnosztikusnál is, ha nem léptek be ti, akiknek Isten ajtót nyitott.
Lépjünk be ebbe a boldog hitbe, mert akkor felragyog számunkra az a titok is, hogy ha Isten az első, akkor Ő az utolsó is. Ha Istennel kezdődik minden élet, akkor Vele teljesedik be. És akkor megértjük, hogy a keresztyén élet csodálatos meghívás a feltámadott Jézus Krisztus útjára, és melynek végén maga Isten várja a hazaérkezőt. Jó utat.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alkalommal, amikor arról hallottunk, hogy Pál apostol a Korinthusi levelében a szabadság és a tekintély feszültségét fejtegette, láttuk, milyen szépen megmutatta a korinthusiaknak, hogy – mondjuk így, röviden – milyen nagyvonalú volt irántuk. Milyen készségesen lemondott a parancsolási jogáról, lemondott az apostolsággal együtt járó «előjogokról», lemondott bizonyos, őt (és a többi apostolt) megillető igényekről, és mindent azért – mondja – hogy: akadályt ne gördítsek az evangélium elé. Mindebben elmélyedve mondhattuk azt, hogy. nos, igen, végtére is jó fej volt ez a Pál. Mondjuk, liberális volt. Bár mostanában a liberalizmus nem erről nevezetes, hanem arról, hogy egyre agresszívebb és egyre többet követel és akar azoktól is, akik nem liberálisok. De mondhattuk volna ezt is, hogy ezeket az apostol megtehette a dolgokat, nem estek a lényegbe, nem döntő dolgok voltak ezek. Ő maga kimondja, az a célja, hogy ne gördítsen akadályt a Krisztus evangéliuma, tehát csak az evangélium számít, csak az a fontos, hogy Krisztus jön felénk, ne tartóztassuk föl a nekünk ajándékozott isteni kegyelmet. Csak ez számít, semmi több; a rendek, a rangok, a posztok, a tekintélyek meg az eligazodás, a parancsolás, az ügyek, ezek még lábjegyzetbe sem férnek bele. Mondhatjuk így minderre, hogy az apostol alkatából is, meg az ügy szeretetéből is, meg a Krisztus szeretetéből is logikusan következik, hogy nem áll oda a maga kis tekintélyével, apostolságával Krisztus és a korinthusiak közé.
Azért ismétlem ezt ilyen hosszasan, mert most, amikor újra roppant súlyos kérdéshez érkezünk, jól kell látnunk, hogy nagy kegyelme az az Istennek, hogy Pál apostol beszél erről a kérdésről. És, mondjuk, nem Jakab, vagy mondjuk, nem Péter apostol. Pál apostol belső szabadsága, bölcsessége, a korinthusiak iránti szeretete és a Krisztus kegyelmét elfogadó alázata kell ahhoz, hogy itt, a 12. résztől kezdve minket is, késői olvasókat (ámbár ugyanazon ügyekben csetlő-botlókat) ugyanúgy el tudjon igazítani, mint egykor a korinthusiakat is. Miről is van szó? Arról, hogy a Krisztus megismerésével ajándékokat kapunk. Minden hitre-jutás, ha szabad ezt mondanom:  fordított karácsony. Karácsonykor felidézzük a három királyok történetét, akik elmentek Bethlehembe, üdvözölték a zsidók királyát, a megszületett Messiást és ajándékokat vittek magukkal, aranyat, tömjént és mirhát. Ajándékoztak. De valójában a keresztyénség fordítva van, a hitre jutással ugyanis megnyílik számunkra az Isten létének amúgy tudott, csak mélységében nem igazán ismert dimenziója, ez pedig az, hogy Isten ajándékozó Isten; Isten létéből árad az élet, Isten lét-valóságából áradnak a kegyelmek, Istentől áldások jönnek hozzánk. Egyszóval és röviden, Isten ajándékozó Isten. A korinthusiak is bőséggel megtapasztalták ezt. Azt mondja Pál: emlékeztetlek benneteket, hogy egykor pogányok voltatok és vitetvén vitettetek a néma bálványokhoz, - vagyis eksztázisig ragadtak el benneteket a pogány kultuszok és önmagatokból kifordulva, süllyedtetek bele mindenféle hamis vallásba. Súlyos kifejezés ez: vitetvén vitettetek. Sodort benneteket a környezet, a barátok, a kultúra, a civilizáció, a vallásos érzékenység; mondhatni: bálványfüggők lettetek, egy napig nem tudtatok lemondani arról, hogy belevessétek magatokat a pogány létformába, mint a szenvedélybetegségekkel küzdő emberek. Vitetvén vitettetek! De ezzel a megjegyzéssel apostol voltaképpen arra emlékezteti a korinthusiakat, hogy Krisztust megismerve szabadságot éltek át, fölszabadítattak a megkötözöttségeik alól, és ajándékokat kaptak. Eddig gyönyörű a történet.
A problémák azzal kezdődnek, hogy visszaélünk Isten véghetetlen türelmével. Istennek az ajándékozó szeretete mellett van egy másik nagy titka, ez pedig az, hogy véghetetlen türelmességgel formál minket. Az üdvözítésnek, a megszentelés útjának az az egyik nagy titka, hogy bár Isten megtehetné, hogy a kövekből fiakat teremt, megtehetné, hogy a kőszívű emberből azonnal olyat formál, hogy egyik pillanatról a másikra angyalszárnyai nőnek, Isten mégis tiszteletben tartja azt a szabadságot, amit mi eljátszottunk, és amit visszaajándékoz nekünk Krisztusban. Vagyis fokról-fokra lép. Ezt nevezik a régiek, Augustinus egyházatya óta a megszentelés útjának – vagyis Istennel lenni: úton lenni. Van, amikor repesünk rajta, óriási, hétmérföldes csizmával lépkedünk, van, amikor úgy érezzük, egy tapodtat sem jutottunk előre, van, amikor visszafordulnánk; – és, a legtöbbször ez a mi nagy kísértésünk: lemennénk róla. Mindez együttvéve azt jelenti, hogy Krisztus megismerése után nem tűnik el egyik pillanatról a másikra a habitusunk, a lelki alkatunk, magatartásformánk, a dolgok, az ügyek elintézésének az a módja, ahogyan mi arra szocializálódtunk. Aki abban nevelődött, hogy érdemes irigynek lenni, mert ha mulya az ember, és nem figyel oda, akkor azt is elveszik tőle, amije van, inkább ő veszi el a másikét, – nos, aki ebben nevelődött, az nem egykönnyen vetkőzi le ezt a habitusát. Csak szublimálja, beöltözteti angyalruhába, napkeleti bölcsek köntösébe, próféta-köntösbe. Jaj, hány irigy embert láttam én, kedves testvérek, akik a próféta palástjával, mint valami Keresztelő Jánosok, mennydörögték a társadalmi igazságosságot, de a szemük úgy forgott, mint régen az a pénztárgép számjelzője nullától tízesig, mindig csak azt nézték, mi van a másik zsebében. Aki abban szocializálódott, hogy ütni kell, meg kell előzni a másikat, mert különben őt ütik agyon, és, továbbá, hogy csak az erő nyelvén lehet a másikkal beszélni, az keresztyénné lévén, kénytelen lesz megküzdeni  majd önmagával,  mert ha úgy esik, szublimáltan előveszi ezt a régi énjét. Jaj, hány gyógyító, terapeuta keresztyént láttam én, akik kinyújtott kézzel, mint valami csodadokik jártak-keltek, osztották az áldást, napi 26 órában lelkigondozták az elesett embereket, és közben gyilkoltak. Nem a törvénnyel – az más! –, nem törvényeskedők voltak, hanem lelki gyilkosok. Stresszhelyzeteket teremtettek, rossz késztetéseket motiváltak, elhitették sokakkal, hogy nincs is igazából bajuk, csak valami működési zavar van bennük, nem is kell az Isten kegyelmét keresni, megvan az már ott a lélek alján.... Nem akarom folytatni a sort, mert mindezt csak példázatként hoztam ide. Pál is emlékezteti korinthusiakat! Emlékezzetek, pogányok voltatok, vitetvén vitettetek a néma bálványokhoz! És amikor a Krisztusba vetett hit által megnyílt nektek  az ajándékozó Isten dimenziója és sok ajándékát kaptátok a kegyelemnek, ne feledjétek szabadság-ajándékot is kaptatok, és ezzel együtt elkezdődött az életetekben az átalakulásnak és a megszentelésnek a nagy és nehéz munkája. De most itt működési zavarok támadtak. Igen, Korinthusban is voltak működési zavarok, és erre már utalt is az apostol, csak néhány szóval hadd idézzem fel.
Kezdi az apostol a levél elején azzal, hogy vannak erősek és gyengék, – ez nem csak korinthusi tapasztalat, ez mindennapos keresztyén tapasztalat. Van aki, csak úgy, szinte magától képes nagy keresztyén akciók kitalálására, véghezvitelére. Csak meresztjük a szemünket. Igen, vannak erősek! Magamról tudom, hogy én nem vagyok túl erős, hadd mondjam meg őszintén, például, nem vagyok kitartó a buzgó imádságban. Még fiatal lelkész koromban elmerészkedtem egy virrasztásra. Úgy volt meghirdetve, hogy sötétedéssel kezdődik és napkeltéig fog tartani. Nos, megmondom, hiába daráltam el kávét, főztem és ittam egy doboznyi fekete kávét, óriási küzdelmet kellett folytatnom az ébrenmaradásért, noha a virrasztás eleve nem arról szól, hogy az ember felpumpálja magát éjszakára. De nekem az a habitusom, hogy koránfekvő ember vagyok. Meg kellett hát küzdeni. Nem a vággyal, nem a készséggel, nem az akarattal, hanem a habitussal. Nem bír azon az ember olyan hamar felülkerekedni. De volt ott olyan, akinek az egész meg se kottyant. Virradatkor felállt, befejezte a virrasztást, és úgy ment el a reggeli munkájába, mintha végigdurmolta volna az éjszakát. Tudjuk, van ilyen.
Voltak Korinthusban éleslátó emberek, akiknek nagy judicium adatott. Ilyenek is vannak. Csodálkozunk sokszor egy kisgyereken, négy-öt éves, és olyanokat tud mondani... És nem megy el tőle ez, felnőtt korában is olyanokat tud mondani. Hamar átlát a helyzeten, és megvilágosító, amit mond. Ugyanakkor vannak, akiknek ezerszerre sem lehet elmondani a lényeget és ezredjére sem értik meg jó belátással, hát napi parancsba kell adni nekik a teeendőket, tételesen, fülberágva. És ezek is valahogy az alkatunkból jönnek. Pál jól látja, hogy a korinthusi gyülekezet, amelynek a tagjai sokféle környezetből, a multikulturális Korinthusból jöttek (volt köztük tehetős iparosember, kikötői rabszolga, volt, aki a zsidó zsinagógából tért oda be, más a pogány bálványimádásból tért meg), ahányan, annyifélék voltak, ott bizony minden ütközött.
De, ha csak ennyi lett volna a történet, az apostol aligha részletezi ezt a kérdést. De lám, elkezdi a levél 12. részében és a 14. rész végéig, közbeiktatva a szeretetről szóló fejtegetéseit, hosszadalmasan beszél erről a kérdésről. Milyen kérdésről? Arról, hogy mit kezdünk az Isten ajándékaival? Nem magunkkal. Hogy magunkkal mit kezdjünk, arra van mindenféle bölcsesség, okosság, élettapasztalat, rend, regula, hát valahogy csak eligazodunk, ha éppen összeáll egy csapat, egy közösség, és van is célja; ez esetben előbb-utóbb, a cél érdekében, úgyis kialakulnak az erővonalak. Ki az, aki vezet, ki az, aki követ, ki az, aki újítást hoz, ki az, aki ragaszkodik a régihez, ki az, aki erős, ki az, aki gyenge, ki az, aki viszi a másikat, ki az, akit vinni kell? Ez egy egyszerű, emberi közösségi tény. Nem ezért ír az apostol, nem akar ő sikerkönyvet írni arról, hogyan kell menedzselni egy közösséget. Ezt meghagyja másnak. A tét az, hogy mit kezdünk a hitre jutáskor kapott ajándékokkal, mit kezdünk az Isten ajándékaival?
És ez a kérdés végigvonul a keresztyénség történetén. Hol így, hol úgy. A 20. század elején sokan előkapták a Korinthusi levelet, mert az apostol beszél itt a levélben a nyelv ajándékairól, a nyelveken szólásról, a nyelveken éneklésről, a glosszoláriáról is, meg arról is, hogy ezt valaki meg is tudja magyarázni, az is egy külön ajándék. Amikor útjára indult az úgynevezett pünkösdizmus, szinte száz évig mindenki ezt az egy kérdést boncolgatta a korinthusi levél adott szakaszainál. De ha a reformáció korához lapozunk, és elolvassuk a nagy vitákat, azt vesszük észre, hogy nem volt olyan protestáns és római katolikus tudós, aki ne írt volna kommentárt a Korinthusi levélnek leginkább a e mostani részeihez részéhez. Akkor arról vitatkoztak, hogy kinek és milyen feltétel mellett adatik a tudománynak és a bölcsességnek a beszéde, ki jogosult megmondani az igazságot? Sőt, ki beszélhet az egyház nevében? És mi ez az igazság, és birtokolja-e azt valaki az egyházban? Mint ahogyan később, a pünkösdizmus esetében is az volt vita, birtokolja-e valaki a kegyelmi ajándékok közlését, hozzá vannak kötve egy személyhez, egy közösséghez, egy elgondoláshoz, egy magatartáshoz, egy habitushoz? Vagy adja a Lélek szabadon, amikor akarja? És amikor nem akarja, nem adja? És ad-e bölcsességet? És amikor nem akar a Lélek bölcsességet adni, akkor a magunk emberi ostobaságára kell támaszkodnunk? Aztán, ha a negyedik-ötödik századig visszalapozunk, amikor éppen véget értek a keresztyénüldözések, és előállt egy Donatus nevezetű észak-afrikai püspök, aki azt mondta, hogy azokat, akik a keresztyénüldözések alatt gyávának bizonyultak, megtagadták a hitet, beszolgáltatták a hatóságoknak a Bibliát, azokat le kell tenni a papságból, és akiket ilyenek kereszteltek, azokat újra kell keresztelni. Érvénytelen a keresztség, érvénytelen a sákramentum, érvénytelen a kegyelemközlés, ha bűnös kezeken, bűnös szíveken, bűnös életen keresztül áradt. Egyszerű hasonlattal szólva, egy olyan csövön keresztül jött a tiszta víz, ami maga szennyezett volt. Újra kell kezdeni az egészet. És akkor is a Korinthusi levélre hivatkoztak, a donatisták is meg Augustinus egyházatya is. A donatisták azt mondták, hogy az üldözések idején Isten Lelke némelyektől megvonta a hűségnek, a hitnek a kegyelmi ajándékát. Augustinus viszont azt mondta, ez nem érinti a mások hitét. Mert amikor Pál azt mondja, hogy némelyeknek hit adatik, akkor nem arról a hitről beszél, amely által megragadjuk a kegyelmet, amely felnyitja nekünk az ajándékozó Isten dimenzióját, – hanem a hűséget jelenti, ez pedig kegyelmi ajándék.
Nem akarom folytatni a sort. Nincsen napja, órája, helye, közössége a keresztyénségnek, ahol ne forogna fönn ez a kérdés, hogy mit kezdünk az Isten ajándékaival. Vagyis a keresztyénségben egyáltalán nem az a kérdés, hogy mit kezdek önmagammal, vagy mire jutok önmagammal. Nem vagyok olyan bátor, hogy markánsan fogalmazzak, csak kockáztatok: a keresztyénségben egyszerűen nem létezik ilyen dimenzió, hogy önmegvalósítás, – ez nem téma. Mit mond Pál? Mikor vitetvén vitettek a pogány bálványokhoz... Pál apostol a prófétákon nőtt föl, és számára ez, hogy: «vitetvén vitettek a néma bálványokhoz» -  ez prófétai leírás, és nem vallásfenomelógiai leírás, és ez a próféták leírása szerint pontosan azt jelenti, hogy: mentetek önmagatokat megvalósítani. Ez az ember elveszettségének az abszolút tartománya, ahova átlép az Isten nélküli vagy Isten ellen lázadó ember: ez az önmegvalósítás. Itt úgy véli az ember: nem szükséges az isteni dimenzió: Madách ezt az Úr szájába adja, amikor kiűzi Ádámot és Évát a paradicsomból: Lásd, mit érsz magadban! (Vagyis: lásd, mire jutsz magadban?)
A keresztyénségben erről nem beszélnek. A keresztyénségnek még mindig az az izgalmas kérdése, az egyetlen kérdése, amiből ezer más kérdés kisarjad: mit kezdünk Istennel, mit kezdünk Isten ajándékaival? Kálvin azt mondja, hogy aki üdvösségre készül, aki erre a hosszú útra akar vállalkozni, aki rálép a megszentelés útjára, annak tudnia kell, és úgy kell az életét berendeznie, hogy az egész életének Istennel van dolga. Ez egyetlenegy kérdés, mit kezdünk a kegyelmi ajándékokkal?
Pál apostol feltárja nekünk a módot: a kegyelmi ajándékokban különbség van, de ugyanaz a Lélek; a szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr; és különbség van a cselekedetekben, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben. Majd később kifejti: Isten ezeket úgy adja külön-külön mindenkinek, ahogyan akarja. Vagyis, egy másik isteni titok is megnyílik itt a számunkra. Azzal kezdtem, hogy fordítás  van az egész keresztyénségben: a hitre jutással mi kapunk ajándékokat. És ezt amolyan szónoki többes számban, de most valóságos többes számban kell mondanom. Mert amikor úgy mondtam, hogy a hitre jutással ajándékokat kapunk, ezt így is mondhattam volna: a hitre jutással én ajándékokat kapok és te is, te is, te is ajándékokat kapsz. Ez így van. Egyéni, személyi, individuális, elidegeníthetetlen ajándékok ezek, az enyém, én kaptam. De, ugyanakkor így is kell mondanunk, erre vezet Pál bennünket: mi kaptuk. Mert azt mondja, hogy adja a Lélek, kinek-kinek külön, amint akarja: építésre! Adja kinek-kinek külön a másik javára is! Adja kinek-kinek külön a hitre jutás ajándékaként, azért, hogy a másik is meggazdagodjék általa. És idézzük csak fel, mit mondott az apostol a 9. részben? Semmit tőletek el nem vettem, el nem kértem, ami a tiétek, pedig lett volna rá jogom. Dolgoztam a két kezemmel, nem vittem a feleségem, ahogyan Péter vitte, nem kívántam tőletek, hogy gondoskodjatok rólam és én csak az apostolsággal foglalkozom, nem is parancsolgattam nektek, nem hasítottam bele abba, ami a tiétek. Miért? Csak, hogy a Krisztus útját el ne zárjam előletek.  Én ehhez  hozzátettem a végén, hogy ezt úgy kell érteni, mintha az apostol azt is mondaná: és magam elől. És itt most ugyanezt az elvet érvényesíti, vagyis ez egy krisztusi elv: ki-ki azért kapja az ajándékot, hogy általa, rajta keresztül a másik is megkapja.
Isten ugyanis tud külön-külön, egyenként is bánni velünk, – sok ilyen történet van – kivesz egyet a hangyabolyból, mondjuk engem, megtalál engem, a tűt a szénakazalban. Ezt csak Isten tudja. Kivesz a hordából, amelyikkel együtt ugattam és vonítottam, szabadít abból a helyzetből, amikor vitetvén vitettem én is, úgy, ahogy a többiek. Ezt Isten tudja csak megtenni. De leginkább – merthogy a formula, amit az apostol itt mond, szentháromságos formula, vagyis közösség-formula - úgy akar megajándékozni bennünket Isten, hogy a másikon keresztül ajándékoz meg. Ha látom a másik ajándékát, és a másik énbennem az én ajándékomat, és ha egymás építésének a szándékával vagyunk, akkor megértjük, hogy mit kezdjünk az Isten ajándékaival. A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz az Úr! (az újszövetség nyelvén: Krisztus). A szolgálatokban különbség van, de ugyanaz a Lélek. És különbség van a cselekedetekben is, - de ugyanaz az Isten. Lám, a szentháromságos formulával segít bennünket az apostol a mi magunk idejében is megérteni: a mi egész keresztyén életünk akkor teljesedik, ha a nekünk adott ajándékokkal (ahogyan a Lélek adta kinek-kinek) szolgálunk a másiknak. Segítsen bennünket a Szentháromság Isten szívünkbe írni, megtartani és boldog hálaadással megélni.
Ámen