Bogárdi Szabó István Dr.

A Baranyai Egyházmegye közös ünnepnapján, amikor azért gyülekezetünk egybe, hogy az igét hallva és a szent jegyekben részesedve megemlékezzünk a reformációról, és megújítsuk reménységünket az üdvösségre, az Efézusi levélből felolvasott igék bátorítanak minket. Azért választottam ezt a három helyet, hogy mi volt tulajdonképpen a reformáció. Mert az első reformátor maga Pál apostol volt, ha jól értem a levele lényegét. Az apostol már Rómában van, börtönben, s neki kellene segítséget kérnie, hogy tegyenek valamit a szabadulásáért. De ő nem kéri ezt, hanem azt tanácsolja az efézusiaknak, kedves gyermekeinek, akik megkóstolták a kegyelmet és bele láttak Isten csodálatos világába, hogy újítsák meg reménységüket.  Arról értesült ugyanis, hogy valami romlani kezdett az efézusi gyülekezetben. Szépen kezdték, de rossz felé fordultak. Jó úton indultak el, de hirtelen letértek a jó útról, zsákutcába jutottak. Pál tehát meg akarja újítani az efézusi keresztyéneket. Ez pedig nyomban azt üzeni nekünk is, hogy nem 500 évenként van reformáció! Ha így volna, akkor máris mulasztottunk, 2018-t írunk, és várhatunk most 499 évet, hogy történjen valami. Minden napunk reformáció, míg e földi zarándokutat járjuk, melyen Isten Szentlelkével vezérel mulandó világban az örök üdvösség felé. Isten ugyanis nem angyaloknak alapította az anyaszentegyházat, hanem nekünk, ahogy Kálvin bűnvalló imádságában mondottuk: nekünk, nyomorult, szegény, bűnös embereknek. Isten minket hív az üdvösség közösségébe, és minket akar napról-napra megújítani, minket tanácsol, ha valamit elrontanánk vagy félre vinnénk, valamit elhomályosítanánk az evangélium tisztaságából, amire igencsak hajlamosak vagyunk.
Egy tudós teológustól olvastam nemrégiben egy tanulmányt, amelyben kitér arra, hogy annak idején a reformátorok redukálták a hit lényeges dolgait. Redukálták, mondja, a sákramentumok számát kettőre. Redukálták, mondja, a vallási életet az Isten igéjének a hallgatására. Redukálták az egész keresztyénséget az élet-szentségre, és ami fölösleges vagy túlzó volt, azt mind-mind félretették. Kálvinra hivatkozik, aki az egyház megreformálásának szükségességéről írott művében szép hasonlatot mond: olyan lett a templom, mint a guberálók háza, akik miden félét hazavisznek, mondván, jó lesz az még valamire.  S csak halmozódik az a sok »jó-lesz-az-még-valamire«, aztán már nem lehet bemenni a házba. Ki kellet hordani mindent, hogy újra látható, átélhető, megtapasztalható legyen a lényeg. De talán érzitek, ahogy Kálvint idézem, hogy ő egyáltalán nem redukcióról beszél. A reformáció nem redukció volt, hanem koncentráció. Nem a kevésbé lényeges dolgok kiseprőzése volt, hanem a figyelmünk összpontosítása az egyetlen lényeges dologra, ahogyan itt, az Efézusi levélben is láthatjuk. Az 5. rész elején Pál apostol az igazságról és a hamisságról beszél, és arról, hogy ha felragyog a napfény, majd láthatóvá lesz. (S eztán mondja, hogy serkenj fel, aki aluszol, és felragyog neked a Krisztus! Ezt most hadd függesszem fel, majd még visszatérek rá.) Utána pedig a minden napos életünkről beszél. Szülők és gyermekek, gyermekek és szülők, urak és szolgák, szolgák és urak, hogyan élünk ebben a világban? Aztán férj és feleség, házasság. És amikor előadja a házasság nagy titkát (elhagyja férfi atyját és anyját, lesznek ketten egy testté, felette nagy titok ez), nyomban   hozzátoldja: de én Krisztusról és az egyházról beszélek! A levél végén pedig azt mondja: a kegyelem legyen mindazokkal, akik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztusunkat, romolhatatlan szeretettel. Vagyis ahogy elkezdte az Efézusi levelet – Jézus Krisztus kegyelmével –, úgy is fejezi be. Mit jelenet mindez?
Amikor Isten fegyvereiről beszél, jelzi, hogy nagy küzdelme van a keresztyén embereknek, akiket Krisztus megszabadított, mert az ellenség nem szereti, ha szabadok vagyunk! Az ördög nem szívesen ereszti ki a zsákmányt a kezéből. Hát harcol és nekünk is harcolni kell. Nem test és vér ellen van tusakodásunk, mondja az apostol, hanem levegőbeli hatalmasságok ellen, uraságok ellen, e sötét világ világhatalmai, világbírói ellen, akik manipulálnak minket, és kézitusára kényszerítenek. Aztán elgáncsolnak, és kifognak rajtunk. S valahogy mindig elbukunk, elveszítjük a közelharcot. Ezért mondja az apostol: öltözzétek fel Istennek minden fegyverét! Övezzétek fel magatokat az igazsággal. Mi ez az igazság? Ha a bibliai pontosan szeretném fordítani, így adnám vissza: az, amikor leveszik a dolgokról a feledés fátylát. S mire ráborul a feledés fátyla. A kudarcainkra, az elrontott életünkre, a hibáinkra, a múltunkra, a történelmünkre. Annál többre is. Ha elvesszük a feledés fátylát, akkor az igazság ragyog fel.  Vagyis leginkább az igazságot feledjük. Így is mondhatnám: az evidenciákat. Például, az első számú evidencia az, hogy van Isten. Ez minden élet egyszer-egye: Isten teremtő, te Isten teremtménye vagy, Isten szeret, Isten nem akarja, hogy lázadásodban elvéssz, azért elküldte érted Krisztusát. Mikor a házasságról beszél, akkor azt mondja: de én Krisztusról beszélek, és az anyaszentegyházról Ez minden dolgok közepette. Ez a családi életed közepe is, a munkahelyi viszonyaid közepe is, az egyéni sorsod közepe is, egy nemzet sorsának közepe is, ennek a nyugtalan, fenyegető fejleményeket mutató világnak a közepe is – Krisztus. Ezért mondtam, hogy a reformáció koncentráció, reformátusnak lenni pedig koncentrált embernek lenni.
Serkenj fel, aki aluszol, és felragyog néked a Krisztus -, mondja Pál. Krisztus világosságába beállni, Krisztus áldó fényébe odaállni, Krisztus erőterébe lépni, Krisztust keresni, Krisztust követni, Krisztust hívni, Krisztust szeretni romolhatatlan szeretettel - ezt jelenti reformátusnak lenni. Egyszer egy kedves római katolikus ismerősömmel az ökumené kérdéséről beszélgettünk, és búsulgattunk egyet, hogy nem úgy lett a 16. században, ahogy az akkoriak akarták: elkülönültünk. Az egyik templom tornyán csillag van, a másikon kereszt. Az egyik így úrvacsorázik, a másik úgy. Az egyiknek ilyen a rendje, a másiknak olyan. Aztán megkérdezte tőlem: mi az én ökumenikus programom? Én akkor kicsit tréfásan - mert azért fárasztott ez a búsuló beszéd – azt mondtam nagy hetykén: régen az én ökumenikus programom az, hogy legyen az egész világ református. De amit akkor ezzel a hetyke mondattal elintéztem, azt most komolyan mondom. Mert nem egyházi rendről beszélek, hanem a lényegről. Serkenj fel, aki aluszol, és felragyog néked a Krisztus! Krisztusról és az anyaszentegyházról beszélek, s nem akarok másról beszélni. Igen, tudom, sok mindenről kell beszélnünk: becsületes életről, tiszta otthonról, a szülők és a gyermekek jó viszonyáról, e világ politikai rendjéről, s még arról is, hogy az adót is be kell fizetni. Beszél Pál is adománygyűjtő körútról, mindenféle emberi viszonyokról, és a tanítványairól is. Beszél a bilincseiről, és a maga sorsáról is. Mégis, mint valami egy búvópatak újra meg újra felbukkan egy szó, egy név, egy valóság: Krisztus! Nem akar másról beszélni, de Róla igen! Azt írja a korinthusiaknak, hogy félelnek között ment közéjük. Mert mielőtt Korinthusba ment volna, Athénben tett bizonyságot Krisztusról. S ott kinevették (ApCsel 17). Vagyis, emberileg szólva, kudarcot vitt magával Korinthusba. Mégis, mondja, eltökéltem, hogy nem akarok közöttetek másról szólni, mit Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. Ő a lényeg.
Ha tehát valóban a reformációt ünnepeljük, akkor a lényegről kell szólnunk, s ennek érdekében vesszük el a feledés fátylát. És nyomban meglátjuk, hogy mit takartunk el az életünkkel, a szent buzgalmunkkal, a szívünk vallásos televényével, a leginkább az elvárásainkkal és álmainkkal. Serkenj fel, aki aluszol, és felragyog neked a Krisztus. Továbbá: kegyelem mindazokkal, akik az Úr Jézust múlhatatlan szeretettel szeretik. Egyszóval, ma nem arról beszélünk, hogy reformátorok amit a közömbösnek, fölöslegesnek, szükségtelennek, érdektelennek ítéltek, azt kidobálták, hogy el ne süllyedjen az anyaszentegyház hajója. Nem kidobálni kell a dolgokat, hanem minden dolgunk közepette a lényegre kell koncentrálni. Emlékezzünk hát a reformáció nagy igyekezetére, a roppant emberi küzdelmekre! A reformátorok nem a katolikusokkal harcoltak. A reformátorok nem az eretnekekkel harcoltak! A reformátorok önmagukkal harcoltak, hogy Istenhez találjanak, Nála maradjanak, hűségben megállhassanak. Anyaszentegyház nem a szektákkal harcolt, hanem önmagával – a hűségért, hogy ne akarjon másról tudni, másról szólni, másról hallani, mint Jézus Krisztusról, a mi Üdvözítőnkről.  Az igazsággal övezzétek fel hát magatokat! - kéri az apostol. Az igazság pedig maga Jézus Krisztus. Én vagyok az út, az igazság és az élet - mondja a mi Üdvözítőnk.
S hányan alusznak most – ha megkérdezhetem?  Én nem vagyok kiabáló prédikátor, de vannak igehirdető testvéreim, akik tudnak jó nagyot kiáltani, ha bóbiskol a gyülekezet. De nem így gondolom a kérdést.  Lehet nyitott szemmel, tervekkel, ügyekkel telve is aludni. Amíg igazán rá nem ébredünk, föl nem serkenünk a Krisztus igazságára, addig alvajárók vagyunk. Élünk és mégsem élünk. Cselekszünk, és mégsem cselekszünk, szólunk és mégsem szólunk. Emberek vagyunk, és mégsem vagyunk emberek. Isten gyermekei vagyunk, és mégsem vagyunk Isten gyermekei. A nagy felszabadító, boldog felébredés, a Krisztusra eszmélés akkor következik be, amikor az ember meglátja, hogy ki áll valójában az élete középpontjában. A tudósok szerint sokféle módon tudjuk az életünket berendezni, de minden életberendezkedésnek van egy törvénye. Törvények, szabályok nélkül nem tudunk élni.  (Olykor szeretnénk, tudom. Fölnézek a karzatra, ott ülnek a kamaszok, ők nagyon szeretnének törvények nélkül élni. De megnyugtatom őket, túl lehet élni azt a néhány évet, amíg így próbál az ember élni. Aztán rájövünk, hogy nincsen élet törvényszerűség nélkül.) Nyilván, lehet úgy élni, hogy az ember önmagát teszi meg önnön törvényének. Ezt nevezik autonómiának. Magam ura vagyok, ahogy József Attila mondja a versében: az én vezérem belülről vezérel. Lehet úgy is élni, hogy a másik ember függésbe von, és uralkodik rajtam. Azt mondja ez a tudós: e kettő között csapong ide-oda az életünk. Hol a magam ura, hol a másik az uram, hol én parancsolok önmagamnak, hol más parancsol nekem, így őröljük egymást. Az igazi élet azonban az, amikor Isten szabja a törvényt. Ezt teonomiának nevezik. Az önmagunk uraságán meg a másik uraságán túl és fölött az Isten az igaz úr! - ez a döntő felismerés. Ezért mondja az apostol, hogy serkenj fel, és felragyog neked a Krisztus!  Ezért mondja: de én Krisztusról és az anyaszentegyházról beszélek. Megváltásról, szabadulásról, halál fölött aratott győzelemről, üdvösségről, Isten országáról beszélek. Mi másról van értelme beszélni? Csak ezért mondhatjuk az áldást is: kegyelem mindazoknak – kegyelem nektek –, akik az Úr Jézus Krisztust szeretik romolhatatlanul. Szeressétek Őt romolhatatlanul! Ne hagyjátok magatokat lebeszélni erről a szerelemről! És mindig Őt akarjátok hallani. Az életünk reformációja az, amikor Jézus szava nyomán aláírjuk azt a mindent meghatározó igazságot, amit Kálvin így fogalmazott meg: az egész életnek Istennel van dolga! Nincs hát csodálatosabb dolog, mint erre az áldásra fölébredni, és ebben a Szentlélek kegyelme által örök hűséggel megmaradni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy lelkipásztori vizsgán, az egyik jelöltnek az úrvacsoráról kellett beszélnie. Látva a vizsgabizottságban a professzorát, akitől évekkel korábban hallott egy fontos megjegyzést, nyomban úgy kezdte mondandóját, remélve, hogy sikeresebb lesz: „ahogy az ittlevő professzor mondta egykor, hogy ha Pál apostol nem írta volna le a Korinthusi levélben az úrvacsora szereztetési igéjét, akkor mi nem tudnánk semmit arról, hogy az első keresztyének hogyan úrvacsoráztak.” Mire a professzora, hárítván a hízelgést, közbevetette: nos, csak azt tudjuk, hogy rosszul úrvacsoráztak a korinthusiak. De félretéve a tréfát, most, ahogy olvastam Lukács evangélista beszámolóját, mindenki fülét megüthette, hogy a szavai némiképpen eltérnek attól, ahogyan Pál apostol leírja a korinthusiaknak, hogyan szerezte az Úr Jézus az úri szent vacsorát. Mint Lukács evangélista feljegyzésében olvassuk, ez az utolsó vacsorája Krisztusunknak. Vagyis itt egy határvonalon állunk. S ha elolvassuk a többi evangélista feljegyzéseit, azt is látjuk, hogy az első keresztyéneket nem izgatta a részletek hézagtalan összesimítása. Ez csak minket, moderneket szokott nyugtalanítani, mert mi hozzá vagyunk szokva mindenféle táblázathoz, egyenlethez és képlethez, és zavar, ha valami nem illeszkedik pontosan. Mi afféle alternatíva nélküli embereké lettünk, csak egyféleképpen szeretjük a dolgokat, s mennél hangosabban követlejük a sokféleséget, annál nyilvánvalóbb, hogy nem viseljük. Számunkra csak egy megoldó képlete lehet bárminek, ezért egy-egy történetet is csak egyféleképpen akarunk hallani és elmondani. Csakhogy azt látjuk, hogy Pál apostol mintegy kiveszi az evangéliumból az úrvacsora szereztetését, ezt tárja a korinthusiak elé. S mintha mi lennénk a korinthusiak, most fogadjuk meg Pál apostol intését, hogy haszonnal, s ne kárral úrvacsorázzunk. Mert amikor Pál kiveszi a szereztetési igéket az evangéliumi történetből, éppenséggel megmutatja, hogy mi az úrvacsora lényege. A megtört kenyér, a közös pohár kifejezi a Krisztus értünk megtöretett testét és kiontatott vérét, és amikor mi ebben részesedünk, egyúttal vissza is térünk az evangéliumi történetbe.
Bizony sokszor igyekszünk arra, hogy visszaképzeljük magunkat ide, az utolsó vacsorára. Én sokszor fantáziálok azon, hogy a régi Jeruzsálemben, egy ház egy kis termében ül egy tucat ember és még egy, és vannak ott segítők is, akik elkészítették a páskavacsorát, és csak belesnék, hogy lássam, hogyan történt ott minden De az íróknak és a filmrendezőknek sokkal nagyobb fantáziájuk van, mint nekem, sok szép filmet lehet látni, amelyek az utolsó vacsorát is megörökítik. És volt a festőknek is fantáziája, Leonardo híres képét mindenki ismeri. Az bizony abszolút fantáziatermék, hiszen úgy ültek ott az asztal körül Jézus és a tanítványai, mintha csoportképre készülődtek volna, és mindenkit szemből lehet látni. De ne kötözködjünk! Schleiermacher, a 19. század nagy német teológusa, a modern kori hermeneutika atyja, híres Platón fordító, roppant tudós ember kifejezetten azt mondta, hogy a régi dolgok megsejtése vagy megérzése tiszta művészet, amikor az ember engedi, hogy a lelke mélyén levő vallásos érzés, vagy ahogy ő mondja: az istenfüggésünk tudata révén mintegy oda képzeljük magunkat az események kellős közepébe és újraéljük azokat. Aquinói Tamás szavával ez a rememoratio. És ez nem képzelődés, hanem beleilleszkedés az eredeti helyzetbe. Nos, kedves testvérek, Pál apostol pontosan ezt teszi: ha a korinthusiak tudni akarták a lényeget, elébük tárja ehhez a tökéletes eszközt: ez az úrvacsora. Ezért rendelte az Jézus Krisztus az úrvacsorát, ezért mondja Pál, hogy: «szerezte», és az a célja, hogy hirdettessék az Úr Jézus Krisztus halála, mígnem eljövend. Az úrvacsorázás tehát hirdetés, a kenyér és a pohár vétele részesedés az egykori eseményben, ahogyan az végbement, ahogy a tanítványok vették kenyeret és megosztották, ahogy vették a poharat és megosztották. Az az utolsó vacsora, a szó teljes értelmében a keresztre utal, Krisztus halálára, és utal a feltámadására, és újbóli eljövetelére - az üdvözítés egész nagy munkájára. Ha tehát valaki el akarja képzelni, milyen volt az utolsó vacsora, a válasz erre: ilyen! Íme, a kenyér és korty bor előttünk! Egykor is ilyen volt, és akkor is azt hirdette a tanítványoknak, hogy beteljesedik a prófétai jövendölés, nekünk pedig azt hirdeti az úrvacsora, hogy beteljesedett a prófétai jövendölés. Általa Isten kegyelmének a gyermekei vagyunk. Vagy ahogyan Jézus ígéri itt a tanítványoknak: az ő asztaltársaságának tagjai. Adok nektek országot, és esztek az én asztalomról eledelt és italt az Isten országában.
Ugyanakkor, az a mozdulat, amellyel Pál apostol kiemeli az evangéliumi történetből az utolsó vacsorát, és annak a döntő mozdulatát, meginvitál bennünket az emberi körülményekbe is. Vagyis azt is át kell élnünk, fel kell idéznünk, hogy milyen emberalkati körülmények között ment végbe az utolsó vacsora. És ez egészen megdöbbentő. A tanítványok átérzik az emelkedett pillanatot, mert Jézus még a vacsora előtt megmosta a tanítványok lábát. Holott ő a gazda, most az Ő asztalához ülnek oda, mégis Ő végzi a rabszolgamunkát. Aztán súlyos szavakat mond a bekövetkező eseményekről, és erős hangsúllyal mondja: vágytam veletek elfogyasztani még ezt a páskavacsorát..., de itt van közöttetek az, aki engem elárul. Aztán a döbbent kérdezgetés után történik még valami, és most erről kell néhány szót szólni.
Így mondja Lukács evangélista: versengés is támadt közöttük, hogy ki a nagyobb? Most csak annyit tudok mondani kedves testvérek, hogy lám, ilyenek vagyunk. Hogy dőlhet az ég, nyílhat a föld, kicsaphat a tenger, végig áradhat a világon tűzfolyam, belekeveredhetünk a legborzasztóbb apokalipszisbe, vihet bennünket a tehervagon Szibéria végébe, málénkij robotba, dobálhatják a bombát a városra, lőhetnek az orosz tankok a forradalom idején, beállhat a világválság - minket csak az izgat: ki a nagyobb, közöttünk?! Kálvin azt mondja magyarázatában, hogy ez a kérdés a szívünk legmélyére rejtett titkos parázs, amit bármi kis szellő lángra lobbanthat, és kitör nyomban a vetélkedés vágya, a dicsvágy, a sikervágy, a nagyobbnak lenni vágya. Némelyek a görög középfokban álló szót (nagyobb), mivel határozott prepozíció áll előtte, nem így fordítják, hogy ki a nagyobb, hanem így: ki a legnagyobb? Igen, itt nem egyszerű viszonyításról van szó, hanem az a kérdés, hogy ki van az élen! Ezt mutatja Lukácsnak az a szava is, nem nagyon tudunk magyarra jól lefordítani, csak három-négy szóval esetleg. Azt mondja, hogy versengés támadt közöttük..., de ez szó szerint azt jelenti, hogy: a győzelem szeretetéből fakadó verseny vagy vita, győzelem szeretetéből fakadó vitatkozás. Dehát mi most az utolsó vacsorán vagyunk! Jézus egyetlen csomópontba összegyűjti és szentségi módon kiábrázolja megváltó küldetését! Így mondta korábban: felmegyünk Jeruzsálembe, az emberfiát elárulják, főpapok és vének kezére adják, megostorozzák, megköpdösik, halálra ítélik, megfeszítik és meghal... Mi pedig erre nézünk: ki a nagyobb!? Mi - a tanítványok. Ez már csak azért is megdöbbentő, mert korábban is volt már efféle vita köztük. Emlékszünk rá, amikor a két Zebedeus fiú kérte Jézustól: Uram, add meg nekünk, ha eljössz az országodban, a jobb és balkéz felől ülést. Ekkor, idézi fel Márk evangélista: a tíz – a maradék tíz –  felháborodott, vita kerekedett, civakodás támadt. Akkor Jézus egy kisgyermekkel példálózott: aki a legnagyobb akar lenni közöttetek, legyen olyan, mint egy kisgyermek. És ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába.
De tovább viszem, mert ez a vita nem csillapodott le.  János evangélista írja le, hogy a feltámadott Jézus, a csodálatos halfogás után, még csodálatosabb, bensőséges beszélgetésében feloldozta Péter apostolt a tagadása vétke alól, és felhatalmazást adott neki újra a szeretetre. Ezt fontosnak tartom itt külön hangsúlyozni. Péter felhatalmazást kapott a szeretetre, mert az nem önmagától van. A szeretettel nem úgy vagyunk, hogy csak kinyitjuk a szelepet, és dől magától! A szeretethez erő kell és felhatalmazás. Mert kell, hogy jogom legyen a másik embert szeretni. Péter tehát Krisztustól felhatalmazást kap, hiszen korábban megbukott, és elvesztette minden jogát, hogy szeresse a másik embert. Azt mondja itt Lukácsnál Jézus Péternek: Simon, Simon, a Sátán kikér, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzon a hited. Nos, a tagadással Péter mindent elveszített. Hát most újra felhatalmazást kap: ezt mondja neki Jézus: legeltesd az én juhaimat. Aztán elindulnak ott, a tóparton, és azt látja Péter, hogy János odatolakszik. Megint ez a Zebedeus-fiú! És izgalmas beszélgetés alakul ki. Péter azt mondja: Uram, most nekem vagy Jánosnak mondtad, hogy mikor ifjú voltál, felövezted magad, oda mentél, ahova akartál, vén leszel, más övez fel Téged, oda visz, ahova nem akarod, - ezzel jelentve, hogy milyen halállal fog meghalni. Uram, ezt nekem mondtad vagy Jánosnak, aki itt slattyog mögöttünk? S akkor Jézus azt mondja neki, hogy ha akarom, hogy éljen, míg eljövök, neked mi közöd hozzá? Csak kövess engem! Vagyis ez az ó-emberi gyötrő kérdés, hogy ki az első, még ott a tóparton is zaklatja Pétert. Pedig ő az első. Jézus Pétert vonja külön, Péterrel beszélget, Pétert oldozza föl, Pétert hatalmazza fel, Péternek mondja, hogy legeltesd ez én juhaimat, Péter a főpásztor, övé a primátus! Hiába vitatkoznak ezen a keresztyének kétezer év óta! És akkor odasündörög János. Már kezdődik a harc, már megint kirobban a vita, már megint az a kérdés, hogy ki a nagyobb, és ki az első?! A sok viszályt látva, egy 19. századi teológus azt mondta: ahhoz, hogy a keresztyénség igazi lényege feltárulhasson, ahhoz magát a keresztyénséget – már tudniillik az egyházat – kellene megszüntetni! Lám, kétezer éve is ilyenek voltak, mindig az elsőbbségen vitatkoznak. Még a demokratikusnak titulált református egyházban is belepirulok néha, hogy miféle titulusok vannak itt: van tiszteletes, meg nagytiszteletű, meg főtiszteletű, én pedig már háromszorosan főtiszteletű vagyok, főtiszteletű a köbön!
Mégis. Mégis azt mondom, a sok visszaélés, titulus-hajhászás, rangtobzódás, torzsalkodás, veszekedés, civakodás ellenére, - azt mondom, hogy éppen a keresztyénség az, amelyik beállít bennünket ebbe a különös jézusi fénybe. Töröld el a keresztyénséget és az egész világ értelmetlen hajsza, verseny, egymás taposása lesz. Egyes egyedül a keresztyénség az, ami kivezet ebből - egyedül az úrvacsora mutatja meg az utat, semmi más. A megtört test, a kiontatott vér, ez állít abba az isteni fénybe, amely az egész dicsvágyat megkérdőjelezi. Hogyan is? Úgy szoktuk itt Jézus szavait olvasni: de tiköztetek nem úgy lesz. Azt mondja Jézus a vitatkozó tanítványoknak: nézzétek a pogányokat, ott a nagyok nagyok, a királyok meg királyok, őnekik csókolgatják a kezüket, lábukat, és jóltevőknek nevezik őket. Ez így van rendjén, ilyen a világ: a nagyok nagyok, a hatalmasok hatalmasok, így van berendezve a világ. De tiközöttetek – mondja Jézus – ne így legyen, hanem aki a legnagyobb közöttetek, legyen olyan, mint aki a legkisebb és aki a fő (a legfontosabb), az legyen olyan, mint a cseléd, aki szolgál.
Itt meg szoktunk állni, ezt magukra vesszük, de nyomban cselezünk is. Aki az első akar lenni, az nagy álszerényen beáll utolsónak. Én vagyok az utolsó, látjátok? Na igen, de azért tudjuk, hogy ő az első. Mátyás király is, persze, felöltötte olykor az álruhát, de nem maradt benne örökre, hanem le is tette és mégiscsak megmutatta, hogy mi az igazság! És megállunk itt, pedig folytatja Jézus, s megkérdezi tanítványaitól: de ki a nagyobb? Döntsük el. Ki a nagyobb, az-e, aki az asztalnál ül, vagy aki szolgál? Aki az asztalnál ül – mondja Jézus, s nem vár ellenvetése, hanem nyomban magára mutat: de én ti közöttetek olyan vagyok, mint aki szolgál! Ki a legnagyobb a tanítványok között, kié a rang meg a cím? Péteré, Jánosé, a Jézus testvéréé, Jakabé, a jeruzsálemi oszlopé, vagy éppen talán Lévié, a vámszedőé, aki borzasztó mély bűnökből tért meg, és a megtérése és a szent élete okán őt illeti a cím? Jézus magára mutat. Ki a legnagyobb? Az, aki most nektek szolgál. Ki a legnagyobb? Az, aki most odaadja a testét megtöretni és a vérét kiontatni. Ki a legnagyobb? Az, akinek a halálában és feltámadásban új szövetség köttetik. Ő a legnagyobb! Mindig.
Hát így vitatkozzatok, kedves buda-hegyvidékiek, így nézzétek a széket, ki ül a főhelyen, ki áll hátul, így nézzétek az anyaszentegyházat, amit olyan nagyon sokan akartak már eltörölni, mert csupa-csupa ó-emberrel van tele! Ugyan, kikkel lenne tele az anyaszentegyház? Ugyan, miért alapította az Úr Jézus Krisztus? Angyaloknak netalán? Ne hallgassatok az ilyenekre! Jézusra hallgassatok. E világon úgy van, hogy aki a főhelyen ül, az a főnök; e világon úgy van, hogy akiknek hatalmuk van, azokat mi, alantosok, jóltevőknek nevezzük és előre engedjük őket és a főhelyre ültetjük. Az anyaszentegyházban pedig úgy van! Miközöttünk, halandók, nyomorult, törtető, ó-emberekből összetákolt férgecskék között úgy van, hogy ha azt kérdezzük, ki a nagyobb, akkor mindegyre azt válaszoljuk: Jézus Krisztus a nagyobb. És mindig Ő. Tanuljuk meg, amikor vesszük a kenyeret és a pohárt, tanuljuk meg, amikor fogadalmat teszünk szent életre, tanuljuk meg, amikor megvalljuk hitünket erről a Jézus Krisztusról, és tanuljuk meg, amikor elé állunk alázattal, de mégis szent sóvárgással, hogy tiszta szívvel kérni, hogy újítsa, alakítsa, formálja és szentelje a mi életünket.
Ámen
ormálja és szentelje a mi életünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ahogy énekeltük az igehirdetés előtti éneket, a 2. vers után mindjárt belecsaptam a 4.-be, de a gyülekezetet hallva visszatértem a 3. versre, haladjunk szépen rendjén, minek ez a türelmetlenség? Mint ahogy a mai Ige, a virágvasárnapi bevonulás után következik a templom megtisztítása, és kedvem lett volna abba is belekapni és egy jó templomtisztító tüzes beszédet tartani! De térjünk vissza még a jerikói történethez, haladjunk rendjén. Minek ez a nagy sietség? Ámbár az egész történet környezete, és a nagy drámai feszültségek is, amelyek ebben a történetet áthatják, éppenséggel egyfajta sietségről tanúskodnak. És ezt szeretném ma hangsúlyozni.  Jézus ráérőssége mindig zavarba ejtő! Mert ez nem kényelmesség, hanem valami más, ahogy noszogatás, unszolás, külső sietősség dacára vagy éppen ezek közepette Jézus megáll és elvégez valamit. Ez a sürgetősség van a mai történetünk hátterében is. Jézus Jerikón keresztül megy Jeruzsálembe, és ahogy beér Jerikóba, már szinte hömpölyög körülötte a sokaság, akik Galilea óta kísérik és mennek vele, utána Jeruzsálembe, és ahogy közelednek a cél felé, ahogy lenni szokott, gyorsul a tempó. Egyre közelebb a remélt üdvözítés. Már ahogy azt a tanítványok remélik, és ahogy néha beszélnek is róla, és ahogy a sokaság is várja és reméli: hogy immár elérkezett az üdvözítő, az összegyűjtő, itt a megkereső, és lám, Jézus maga mondja: megyünk Jeruzsálembe! Hát akkor igyekezzünk!
Ha ehhez azt is hozzászámítjuk, hogy Jézus több alkalommal is járt Jeruzsálemben, ahonnan aztán visszatért Galileába, akkor még inkább fokozódik a nyomás. Elég volt megnézni Jeruzsálemet egyszer-kétszer, néhányszor! Mindenki tisztában van a viszonyokkal, az elesettséggel, a lehetetlen állapotokkal! Jézus csodái, szavai, egyáltalán az egész személyiségének az isteni kisugárzása mintegy csomópontba gyűjti, egy szűk keresztmetszetbe állítja az emberi vágyakat, érzéseket, gondolatokat, - és mindennek fel kell gyorsulnia. Talán ez is az oka annak, hogy Jerikóba érkezve ott kiáltozik egy vak koldus a városkapuban: Dávid fia, könyörülj rajtam! -  és elhallgattatnák. Most már nincs idő csodákra meg gyógyításokra. Véget ért a szép galileai idill ott, a Genezáreti-tó mellett, amikor Jézus ráérősen még szóba elegyedett a gyógyulásra várókkal, még az életükről is elbeszélgetett velük, még a bűneiket is kifirtatta és megbocsátotta, még mindenféle teológiai vitába is bele tudott bocsátkozni – most már menni kell Jeruzsálembe! Most már sürgős a dolog.
És Jézus mégis megáll és gyógyít! De amilyen az emberi természet, ezt is lefordítja magának az ember: hát rendben van, Jézus megállt, megszánta ezt a szerencsétlen koldust, ezt a rongydarabként útszélre vetett embert, aki a mások könyörületéből próbált megélni. Hiszen Ő a szegények királya! És mégis csak úgy van, hogy jogos nekünk, kisemmizetteknek Jeruzsálembe menni!  Elmegyünk hát Jeruzsálembe, és elvesszük a dicsőséget, elvesszük a jót. Lám, Jézus megint jelét adta ennek.
És itt érkezünk el Zakeus történetéhez, és itt újra meghökkenünk. Előre is bocsátom rögtön, itt is valami ráérősség történik. Merthogy ahogy mennek keresztül Jerikón, a tömeg szinte préseli maga előtt Jézust. Seprik félre előtte az embereket a szűk sikátorokon, mennének át a városon. De Jézus megáll egy fügefánál, ott ül fenn rajta egy törpe, és azt mondja neki: gyere le, mert tenálad kell megszállnom. Ez a törpe egyébként nagy ember. De mielőtt erről az ellentétről szólnék, még arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy érdekes kifejezést olvasunk itt, mindjárt kettőt is ebben a szakaszban. Megpróbálom úgy olvasni, hogy az eredeti szövegből betű szerint fordítom, ami lehetetlen, persze, de így jobban értjük. Így kezdődik a történet: Lám, volt ott egy ember, aki igyekezett Jézust látni, de a sokaságtól nem láthatta... És amikor ezt látták, tudniillik, hogy Jézus bemegy Zakeushoz, mindannyian zúgolódtak. Majd Zakeus, előállván, ezt mondja az Úrnak: Uram, lám minden vagyonom felét a szegényeknek adom. Hatszor itt van ebben a történetben a látásnak az egyik igéje. Lám, lám, lám, látni akarta, látták, lám Uram... Vagyis van itt egy látvány, van itt valami, amit észlelnek az emberek, még a megszokott magyar szó, amit így szoktunk fordítani, hogy íme, az is egy rámutató szó. Lukács evangélista úgy beszéli el ezt a történetet, hogy nekünk evangélium-olvasóknak is ezzel a szóval kezdi: lám! Most figyeljetek, most nézzetek, most lesz itt valami! S odamutat. Bizonyos értelemben ez az egész történet a látásról szól, nem beszélve arról, hogy az imént, vak maggyógyításánál is ezek a szavak hangzanak el. Mit akarsz? – kérdezi Jézus a vaktól. Uram, hogy visszajöjjön szemem világa. S akkor azt mondja neki Jézus, hogy láss! Csak ott eredetiben egy másik szó van, és erről is fogok majd szólni. S ahogy megyünk tovább, megint látunk valamit, és ez a Zakeus is látni akar valakit, akinek híre ment már Jerikóban is, hogy megérkezett a nagyétű és részeges, a vámszedők és bűnösök barátja (Mt 11,19, Lukács 7,35). Ezt látni kell.
Mert ez volt a híre Jézusnak. Azt olvassuk Lukács evangéliumának közepén, hogy zúgolódni kezdtek a farizeusok, hogy mi dolog ez, hogy bűnösökhöz megy be, meg vámszedőkhöz megy be (Lukács 15,1)!? Jézus is tudta, hogy ezt terjesztették róla, ez lett a csúfneve: Jézus, a vámszedők és a bűnösök barátja. Ő maga idézi is ezt. De ez megdobogtatja Zakeus szívét. Ő vámszedő, sőt nem is akármilyen vámszedő, fővámszedő, azaz főnök, a római adóhatóság prominens tagja. Szinte katonai rangja van. Ezt azért mondom ilyen bátran, mert tudjuk, hogy a vámszedőknek, akik Rómának dolgoztak és gyűjtötték az adót, joguk volt katonai segítséget is igénybe venni egy-egy nehézkes adóbehajtásnál. Maga Zakeus mondja Jézusnak: Uram, ha valakitől perpatvarral vettem el valamit..., és a perpatvar szó arra utal, hogy végrehajtó segítségével. A régi világban a katonák voltak a végrehajtók. Nyilván, egy alacsony rangú vámszedő, aki egy kapuban vagy egy hídnál szedte a filléreket, nem volt nagy fiú. De Zákeus főnök volt, szó szerint: első a vámszedők között. Mondhatni tréfásan: helyi erő. De termetére nézve törpe. Az összeverődött tömeg pedig nem engedi, nem hagyja, hogy lássa Jézust. Hiába ugrál, a lábak között átlátni nem lehet. A keleti emberek nem nadrágban jártak, hanem hosszú köpenyegben. Zákeus nem lát semmit, csak hall valamit. Hol van ez a Jézus? Ő a vámszedők és a bűnösök barátja, ő szokott bemenni a vámszedőkhöz! Galileából jött ez a hír -  egy nagyfőnöknek amúgy is vannak információi.
És itt mindjárt két nagy motívum ütközik és ezek áthatják az egész a keresztyénséget és a keresztyénségünk megítélését is. Az egyikről már szóltam: Jézus Jeruzsálembe tart, ő a felszabadító, a jó pásztor, aki üdvösséggel jött a szegényeknek, az elesetteknek, a kisemmizetteknek, az alantasoknak, - ahogy halljuk a Magnificat-ban, Erzsébet gyönyörű énekében: gazdagokat küldött el üres kézzel, a senkiket pedig felemelte és felmagasztalta. Nagy remény ez. Ez az egyik történet.
A másik történet a Zakeusoké, a paráznáké, a bűnösöké, a vámszedőké, a hazaárulóké, akik ezt a szerencsétlen népet sanyargatták. Milyen mókás jelenet lehetne ez, kedves testvérek, úgy mégis, hogy belegondolok. Állok én is a tömegben és várom az én szabadító és üdvözítő, az életemet meggazdagító Jézusomat, és mögöttem ugrál egy kis töpszli, aki a minapában elkonfiskálta a vagyonom felét. Nos, csak pattog és látni akar, de nem láthatja, összezárunk, még köpenyünket is kiterjesztjük: hess innen! De Zakeus tudja, hogy hozzá, hozzá is jött  Jézus, hát látni akarja őt! És hogy fog ez valaha összebékülni, kedves testvérek? Hogy fog ez valahogy összebékülni?  A galileai nyomorultak vágya meg a Zákeus vágya! Nekem is mondják időnként, hogy: püspök úr, mit körözöl te a nagyok és hatalmasok, meg a korruptak körül, a fővámszedők körül, az elsők körül? Ezek csak dobálják a pénzt egyik kezükből a másikba, és időnként a zsebükbe is bepottyan valami, aztán ha elfogy a dobálni való, akkor elveszik tőlünk. Hát nem tele van a világ ilyen hatalmaskodó, basáskodó emberekkel?! Minek kell ezekhez dörgölődzni, minek ezekkel barátkozni? A szegények, a nincstelenek, a kifosztottak!! – ez a keresztyénség útja és igazi világa. De hát Jézus bement Zákeushoz! Ő is egy nyomorult bűnös ember. És vízből tűzbe, aztán tűzből vízbe esünk. Igen, megmondta az Úr Jézus: ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, mert eljönnek a rablók, és ellopják, ha  meg elásod, megeszi a rozsda, ha pedig bedugod a szekrénybe, megemészti a moly; mert meztelenül jöttél a világra, úgy fogsz belőle kimenni! Hát kell a kegyelem, az üdvösség, az Isten szeretete a Zákeusokak is. De jön az ellenhatás, hogy mégiscsak, hol volna a keresztyének helye. S mondják, úgy kellene, ahogy Che Guevara csinálta, még a szakálla is hasonlított Krisztuséhoz. Úgy kell azt csinálni. Kérdezem mégis, hol fog ez a kettő összebékülni? Bizony, nemcsak a keresztyén egyházat, vagy az egész keresztyénséget, hanem egyenként, mindannyiunkat is rettenetesen kínosan tud érinteni ez a kérdés, mert valahogy nem tudunk ebből kioldódni. Ráadásul, ahogy itt, e történetben is halljuk, a közvélemény nagyon el tud velünk bánni.
Azt olvastuk Lukács evangéliuma 15. részének elején  – az evangélista gondosan megválogatott szavaival –, hogy amikor látták az írástudók és a farizeusok, hogy Jézus a vámszedőkkel együtt eszik, zúgolódni kezdtek. Na persze, mondjuk rá rögtön, hát az írástudók, a farizeusok, a képmutatók... Azok mindig zúgolódnak, azoknak soha semmi nem jó, és persze, ma is tele van a világ képmutatókkal, írástudókkal, mindenféle farizeusokkal, akik tudni vélik, hogy mi az igazi keresztyénség, és elő is adják nekünk a leckét, aztán felmondatják velünk, és osztályoznak bennünket! Néhány évvel ezelőtt, emlékszem valami egyházi hírportál blogot indított és felfogadtak egy blog-professzort, egy híres, hírhedt ateistát. Nahát, én ettől ki voltam bukva, ők meg magyarázták nekem, hogy de hát ez az ember olyan jól meg tudja nekünk mondani, hogy milyennek kell lennie a keresztyénségnek! Tényleg? Zúgolódni tudnak, de azt nagyon! Itt viszont nem azt olvassuk, hogy az írástudók és a farizeusok kezdtek zúgolódni, hanem mindenki. Lukács mindössze kétszer használja ezt a szót, és ez fontos jelzés. Most mindenki zúgolódik. Ebbe tessék beleérteni Pétert, Jánost, Andrást, Jakabot, tessék beleérteni a meggyógyított vakot, aki követte Jézust, tessék beleérteni az egész nagy tanítványi, Jézus követő sokadalmat, a tömeget, a szegényeket, akikhez Jézus jött, ők most mind zúgolódni kezdtek, amiatt, hogy Jézus bement ehhez a törpéhez. Akinek lehet, hogy nagy hatalma van, meg sok vagyona, meg nagy ember, de mégiscsak törpe, egy senki, - vámszedő!
És most jön az a szó, amit az előbb függőben hagytam. Ezt olvassuk az ötödik versben a látás kapcsán: és amikor Jézus arra a helyre jutott, feltekintett... - ti. a fügefára, amelyre Zakeus előre futva fölkapaszkodott, hogy mégiscsak lássa Jézust. Tehát így adja vissza ezt Lukács evangéliuma: Jézus  feltekintett (alaposan megnézte) az őt látni akaró Zákeust. Feltekintett - olvassuk a magyar fordításban, egész pontosan két szót olvasunk: feltekintve, meglátta őt. Talán így kellene mondani: felnézett rá, feltekintett rá, de még pontosabb azt mondani, hogy megszemlélte, szemügyre vette Zákeust –,  és ez a látásnak egy mélyebb dimenziója. Mert egy dolog valamit érzékelni és rögtön ítéletet mondani, ez alapvető természetünk, és egészen más dolog valamit megszemlélni, valaminek utána nézni, valamit körbejárni. És itt pontosan ezt a másik szót használja Lukács evangélista: Jézus felnézett és megszemlélte, megnézte magának Zakeust. Bár nem teljesen felel meg az igének, de az igehirdetés egyszerű kockázatáért, hadd fordítsam most így: Jézus kinézte magának Zakeust. Kinézte magának, hozzálépett, megszólította, bement hozzá. És mélyen hiszem, hogy ez a Jézus útja velünk: kinéz minket magának.
Mi is bele tudunk állni a tömegbe, vannak is tömegélményeink. Például, együtt mentünk, mit mentünk? -  hömpölyögtünk! sokan valami nagy ügyért. Voltam én is tüntetésen, talán egyszer életemben vagy harminc évvel ezelőtt, még pártállamban vége felé. Emlékezetes élmény volt, ahogy hömpölyögtünk. De egy labdarúgó mérkőzésen lelátóján is megadatik ez az élmény, beülünk a B-középbe az ultrák közé, aztán gól láttán mindenki egyszerre talpra ugrik; még én is, pedig lehet, hogy a másik csapatnak szurkoltam, csak véletlenül kerültem ide.... Az ilyen tömeg-valóság nem teszi lehetetlenné a villanás-szerű látás-élményt, sőt! Zákeusról ezt mondja az evangélium: látni akarta Jézust, csak egy pillantásra, ennyi az egész. Ezt a vágyunkat jól kifejezi a mobilfényképezés. Ha meglátunk valami érdekeset, előkapjuk a mobiltelefonunkat, és már meg is örökítettük a pillanatot. Hányszor látok turistákat városszerte, és erős benyomásom, hogy nem azért utaztak ide, hogy megszemléljenek valamit, vagy megnézzék, hanem azért, hogy lássák, vagyis lefényképezzék, legyen egy kép, egy benyomás. Erre a tömeg a legalkalmasabb közeg. Jézus meg kinézte magának Zakeust - mintegy kivette a tömegből.
Mert azt mondja neki: szállj le hamar, mert ma a te házadnál kell megszállnom. És itt elkezdődik a keresztyéni engedelmességnek, a Krisztus követésnek egy szép története, amit igen gondosan mond el Lukács evangélista, valahogy így: Zakeus leszállt hamar. Amit Jézus mondott neki: szállj le hamar, megtette, és leszállt hamar! Nincs más mód engedelmeskedni, azt kell tenni, amit Jézus mond.
A történek végén újra megjelenik ez a szó, hogy lám. Ezt mondja Zakeus: Uram, lám – nézd csak! –, minden vagyonom felét a szegényeknek adom, és amit perpatvarral, veszekedéssel, hatósági karhatalommal vettem el másoktól, azoknak négyszer annyit adok vissza. Mondhatni, hogy ez borzasztó túlkompenzálás Zakeus részéről, s talán kezdenénk alkudni, hogy talán elég lenne mindennek a fele is. De itt nem erről van szó. Zakeus ismerte a mózesi törvényeket és a kárpótlás és elégtétel kritériumait, illetve azt, hogyan kumulálódik az, ha valakit hamisan megvádoltak, aztán eljárás alá vontak, aztán csalárd ítélettel elmarasztaltak és mindenéből kiforgattak. Ez sokszoros kárpótlást igényel. Lám, mondhatom én is, ebből a Zakeusból immár az Isten törvényének szent megtartója lett, aki valóban a próféták szava és igazsága szerint értelmezi az igazságot. Úgy ahogy arra a Jézust követő zarándok tömeg áhítozott!
Nem tudom, kedves testvérek, hogy a földi zarándoklata során a keresztyénségben valaha is összebékül-e ez a kettő? Mi folyton tudni véljük kikhez jött Jézus, hogy miért jött Jézus, hogy miért ereszkedik a mélybe Jézus, miért keresi Jézus az elesetteket, a szegényeket, a senkiket, a kiforgatottakat, és miért hirdet forradalmat; és  azt is tudni véljük, hogy mégis miért megy be Jézus a főnökökhöz, a másokat szipolyozókhoz, és miért ül az asztalukhoz, és miért nem hirdet forradalmat. De nem tudom, hogy ez a kettő valaha is összebékül bennünk. Lám, itt amolyan kispolgári módon történik minden. Jézus bemegy egy finánchoz. Kisszerű köznapi történet ez, történetecske. Szépen elvacsorálgatnak és a lélek csendjében, az egyéni üdvösség ügyét elrendezik. És mikor lesz nekünk figyelmünk arra, hogy odahajoljunk az elesettekhez, az árvákhoz, a senkikhez, hogy az is érvényre jusson? Nem tudom, mikor találkozik ez a két kérdés, nincs semmiféle bölcsességem a jó válaszhoz. De egyet tudok, ami ennek az igének a végén áll: ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia. Zákeus is az ígéret gyermeke; nincs kizárás, hanem befogadás van; nincs elkülönítés, hanem egybegyűjtés van; nincs osztályozás, és nincs osztálytársadalom, hanem Isten-gyermekség van. Mert az embernek Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Akinek fügefára kell kapaszkodnia, az fusson előre és kapaszkodjon föl rá! Aki azt nézi irigy szemmel, hogy már megint kikkel állt szóba Jézus, azoknak a szívét járja át az Ige: Ábrahám fia ő is! És mi mindannyian, akik hajlamosok vagyunk nyomban felzúdulni, mert úgy érezzük, hogy elveszítjük a mi Jézusunkat, ha szóba áll mással, halljuk egyetemleg az Igét: azért jött az ember Fia, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Téged is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Három, életünket meghatározó, nagyon fontos dologról beszél itt Krisztus. Látszatra nem tartoznak össze, ám a közepét nézve, meglátjuk a másik kettő jelentőségét is.  Az apostolok oda lépnek Jézushoz és azt mondják Neki: növeld a mi hitünket. Erre Jézus valami egészen különös módon felel, és ezen mindjárt el kell gondolkodni. Növeld a mi hitünket! Igen, a hitben növekedni kell. Hitben megerősödni, – ez nemcsak sajátos, belső kívánsága az életünknek, mert az életünk természete a növekedés. Ha jól értjük az Istennel való dolgunkat, és ha megsejtettünk már valamit az Isten titkából, akkor magáról Istenről is azt kell mondanunk, hogy Isten: növelő Isten, mert teremt, növel, bővít, gyarapít, áldást ad, fokoz. A tanítványok kérésének az itt a különös előzménye, hogy Jézus a megbocsátásról beszél nekik. Márpedig egészen különös módon szól erről, szinte felfokozva! Azt mondja a tanítványainak, hogyha valaki vétkezett ellened, intsd meg, és ha hozzád tér – vagyis megbánja és bocsánatot kér érte –, akkor te bocsáss meg neki. Sőt, ha egy nap hétszer – és nem úgy általában hétszer, hogy tegnap, aztán jövő nyáron, és három év múlva, hanem egy nap hétszer – teszi ugyanazt – hát ez mégiscsak valami megátalkodottság, ugye –, akkor is bocsáss meg neki! Nos, egyszer, kétszer, háromszor megtörténik ez, legyen!  De negyedjére, ötödjére csak eltölti az embert valami szent harag vagy méltatlankodás vagy düh. Okkal érzik a tanítványok, hogy akkor itt valamire nagyon nagy szükség lesz, és ez a hittel függ össze.  Nem ok nélkül mondta a 20. század egyik nagy katolikus teológusa, Karl Rahner, hogy ez egyház egész történetének egyetlen kockázata és lényege ez: a megbocsátás felragyogtatása.
Az emberi lélek kutatói sokat beszélnek arról, hogy ha valaki meghal a családban, legyen szülő, testvér, rokon vagy egy nagyon közeli, jó barát, akkor mindenképpen elkezdődik az életünkben egy hosszadalmas erőfeszítés, amit gyászmunkának nevezik, ez bizony, roppant súlyos feladat, de nemcsak lelki feladat. Mert sokszor, bár már rég levették a fekete ruhát, a gyászolókon mégis meglátszik az, hogy komoly munkát végeznek, terhet hordoznak, mert föl kell dolgozniuk a veszteséget, le kell győzniük a gyászt, a halálfélelmet, el kell rendezniük magunkban az elhunyt egész életét. Mondom még egyszer, okkal nevezik ezt gyászmunkának. Hát akkor mennyire inkább beszélünk kell megbocsátás-munkáról?! Valaki megbántott, megalázott, rosszat tett velem, súlyos vagy megbotránkoztató vétket követett el ellenem, vagy amit tett, az a káromra volt – és meg kell bocsátani! Ez nincs csak úgy magától, ez bizony munka, éspedig komoly munka, roppant teher.  És ilyenfajta terhet hordozni – ez hitet kíván. Nem azt mondja ugyanis Jézus, hogy hogy tegyetek úgy, mintha mi sem történt volna – nem tudunk úgy tenni, és a megbocsátásnak ez csak külső formája, de nem a lényege. Engedjétek el – mondja, vagyis engedd el azt az indulatodat, hogy a vétkes tartozik neked, engedd el azt az indulatodat, hogy revánsot kell venned, engedd el a teljesen jogos emberi igényedet, hogy kárpótlással tartozik, engedd el azt a mély meggyőződésedet, hogy helyre kell állítania a méltóságodat, újra kell formálnia azt a szép képet, amelyet összetört, és vissza kell adnia az önbecsülésedet.
Azt mondja Jézus: engedd el! És akkor mi lesz? Akkor az lesz, hogy el kell hordoznod egyrészt azt, hogy valaki megbántott, és el kell hordoznod, másrészt, hogy meg vagy bántva; el kell hordoznod, egyrész, hogy valaki megsértett, és el kell hordozni, másrészt, hogy meg vagy sértve, egyszóval: valaki összetört, és kárt okozott neked, és össze vagy törve. Nagy munka ezt elengedni. Uram, növeld a mi hitünket! És ezt mindig szabad és kell is kérni. Nem tudom, hogy ki, hogy van, de sok olyan embert ismerek, én is közéjük tartozom, akik korán ébrednek, és ha visszaaludnak, a legrosszabb álmokat látják. Ekkor feltolulnak a sértések, a problémák, a zűrzavarok, a terhek, – s így kell kezdeni a napot. Hát legyen mindjárt reggel ez az első fohász: Uram, növeld a mi hitünket! Növeld az én hitemet! Mert föl kell kelni, munkába kell állni, dolgokat kell intézni – élni kell, és azokkal az emberekkel kell találkoznom, akik tegnap orcán vertek, leköptek, megaláztak, kiforgattak, azokkal kell együtt élnem! Uram, növeld a hitemet, mert ezekkel a terhekkel egy tapodtat sem tudok tenni. Mi több, maga Jézus beszél olyakor a hit nagyságáról.
Amikor a sziro-föníciai asszony kiabált Jézus után, hogy: Uram, könyörülj rajtam, beteg a lányom, gyógyítsd meg, akkor a tanítványok el akarták hallgattatni őt, mert Jézus éppen «szabadságon» volt, és ugye, szabadságon nem végzünk semmiféle munkát. De ő nem hagyta magát, még akkor sem, amikor Jézus utasította el. Azt mondta neki: nem jó a fiak kenyerét elvenni és a kutyáknak adni! Vagyis: pogány vagy, én pedig nem a pogányokhoz jöttem. És akkor azt mondta az asszony: úgy van Uram, nem jó a kenyeret elvenni a gyermekektől és a kutyáknak odadobni, de a gyermekek asztaláról hullik morzsa a kutyáknak is. S ekkor azt mondja Jézus: asszony nagy a te hited! (Máté 15,28) Egyszóval, van nagy hit.
És van kis hit is. Amikor a tanítványok a Galileai tengeren hajóztak, éjszaka vihar támadt, hullámok csaptak a hajóba, és jött Jézus utánuk a vízen járva, megrettentek. Jézus szólt nekik: ne féljetek, én vagyok. És akkor Péter: oh, hát ez ilyen könnyű, Uram, parancsold, hogy én is járjak a vízen, s úgy menjek oda hozzád. És akkor azt mondta Jézus: gyere! Péter kilépett a hajóból és járt a vízen, de megrémült a hullámoktól és süllyedni kezdett. És Jézus kinyújtotta kezét, kihúzta Pétert a vízből és azt mondta neki: kicsinyhitű, miért kételkedtél? (Máté 14,31) Van tehát kicsiny hit is. Hát növeld uram a mi hitünket!
Mindennek kapcsán nyomban a szívükbe kell vésnünk, hogy Jézus az Őrá jellemző módon úgy válaszol erre a kérésre, hogy kizökkent minket. Mert azt mondja a tanítványoknak: ha annyi hitetek volna, mint a mustármag... Hogy van ez? Én növekvő hitet kérek, terjeszkedő hitet kérek, mert erre van szükségem. Mondhatnám így is: Uram, hadd terjesszem ki hitemet a családomra, hogy ne legyen viszály gyermek, szülő, testvér és rokon között. Aztán Uram, hadd terjesszem ki a hitet a barátaimra is, mert barátok között is sokszor rettenetes dolgok történnek. Aztán hadd terjesszem ki a hitet a szomszédokra, arra a szomszédra is, aki kívánnám, bárcsak ne lenne a szomszédom, vinnék el a törökök! De hadd terjesszem ki rá is. És Uram, hadd terjesszem ki hitemet a kollegákra, a főnökre. Sőt, a politikusokra meg az újságírókra is, meg a magyar fociválogatottra (ezek mindig kikapnak), meg a románokra, meg a szlovákokra, meg a szerbekre, meg a németekre, meg az Európai Unióra, meg a nagy Amerikára, meg Kínára, és az egész világra!! Uram, növeld a mi hitünket, hadd legyen bennem nagy-nagy szent készség egy nap hétszer is megbocsátani. És erre Jézus azt mondja: ha akkorka hitetek lenne, mint a mustármag...
Úgy tűnik, mintha Jézus redukálna itt. Sokszor van olyan helyzet, amikor ki kell dobálni az életünkből dolgokat, mert süllyed a csónak. Ilyenkor először a fölösleges dolgot dobjuk ki. Kidobjuk, mondjuk, a babonákat, ezek mindig valahol a hit határvidékén mozognak, mint a hit elfajzott valósága; aztán kidobjuk a csodahitet is, aztán a bódult reménységeket, vagy inkább elvárásokat, hogy minket különösen szeret az Úr és Neki művelünk külön útja van. Nos, dobáljuk ki ezeket, csökkentsük a hit terhét. Mintha Jézus erről beszélne: ha akkorka hitetek volna, mint a mustármag. És én, aki az imént azt kértem, hogy a hitem az egész világot lefedje, nem értem ezt az egészet. Jézus mustármagról beszél, ami ott, Palesztinában a mákszemnél kisebb. Nem is látható. Ha akkorka hitetek lenne, mint a mustármag... De mégsem redukció ez, kedves testvérek, hanem koncentráció. Mert meg kell értenünk, ahogy a tanítványoknak is meg kellett érteniük, hogy amikor a hitünk megerősítését, növelését, a hitben való növekedést kérjük, akkor éppenséggel annak a hitnek a növekedését kell kérnünk, amely mindig a lényeghez vezet és köt bennünket. A lényeg pedig maga az Istennel való kapcsolatunk. Mintha azt mondaná Jézus a tanítványainak: hogyha már akkora hitetek lenne, mint a mustármag... S megfordítva: mit növeljek, ha még nincs hitetek! Mert mire nézve kéred a hited növelését? Arra nézve kéred-e, hogy kiterjedjen a kedves barátokra, a Böszörményi úti reformátusokra, de nem a Kálvin tériekre, és nem a pápistákra? A magyarokra terjedjen ki, bár azok közül se mindenkire?
Most fel kell függesztenem a kérdések sorát, mert a harmadik beszédről is szólni kell, úgy, ahogy a felolvasott Igében Lukács evangélista szorosan egymáshoz fűzi őket, mert egybe is tartoznak. Jézus azt mondja a tanítványainak: ti mit gondoltok? Van egy szolgád - béres, bojtár, napszámos – és te vagy az úr. Mikor a szolgád hazajön a mezőről, vajon te nyomban az asztalodhoz ülteted? Jaj, drága, kedves szolgám, alig vártalak már, itt a terített asztal, ülj le, egyél, igyál!? Nem, azt fogod neki mondani: teríts meg nekem az asztalt, kösd magad körbe köténnyel, szolgálj fel nekem, és ha majd én ettem és ittam, utána ehetsz te is! Majd fokozza Jézus: és vajon megköszöni a szolgájának, hogy elvégezte a dolgát? A mi életünk egyik titkos sérelme, hogy nem köszönnek meg nekünk dolgokat. Mióta püspök vagyok, sokat kanalazom ezt a keserű levest. Elmegyek valahova egy szentelőre, egy ünnepségre, elvégzem az igehirdetés szolgálatát, térülök-fordulok, pörgök, hazajövök. Aztán két nap múlva felhív a lelkész, hogy püspök úr, nagyon szép volt minden, köszönjük, hogy eljöttél, de egy szó hiányzott. Mi hiányzott? Hogy mondtál volna ennyit: köszönöm szépen. Köszönöm, hogy meghívtatok, köszönöm a gyülekezet szép munkáját, köszönjük a lelkipásztor önfeláldozását, köszönjük a presbitérium hűségét! Még a lelkészkollégáimmal is sokszor vagyok így. Röstellem, hogy mikor megvan a dolog, csak annyit mondok: menjünk tovább! És nem bírom azt mondani, hogy köszönöm. Mert nem bírjuk azt mondani, hogy köszönöm. De nézzük meg ennek a másik felét is: amikor nekünk nem köszönnek meg valamit – az sértés ám! Elvégeztem a munkát, hűséges és állhatatos voltam, és tessék, nem köszönik meg. Csak elkullogok, mint egy kutya – szoktuk mondani. Én vittem a munka dandárját és a végén még meg sem veregetik a vállukat azok, akik a kis ujjukkal nem érintették a dolgot! Én pedig itt állok izomlázzal, s mintha nem is lennék, észre sem vesznek. Ez is sérelem. De mit mond Jézus? Ti csak annyit mondjatok, ha megtettétek a dolgotokat, hogy: méltatlan szolgák vagyunk, mert csak azt tettük, ami parancsolva volt. Mert ami parancsolva volt, ha megteszi az ember – mondja Jézus –, azért nem jár köszönet. Az volt a dolgod, az volt a szerződésben, az volt a munkád, arra vállalkoztál. Ezért mondom ezt így előre hozva, mert bizony, a hitünk forog itt kockán, illetve a hit belátása ebben a nehéz és sok sebet hozó ügyben: az életünket sokszor felborítja, megkeseríti, rossz pályára viszi az, hogy kötelességünk elengedni, megbocsátani - és aztán kész. Ahogyan el kell végezünk a kötelességünket akkor is, ha nem köszönik meg.
Sőt! Még azt is mondanunk kell, kötelességünket maradéktalanul teljesítve, hogy méltatlan szolgák vagyunk. Szó szerint, alig-alig olvassuk ezt a szót az egész Újszövetségben, itt Lukács evangélistánál egyszer, és ezért nagyon nehéz visszaadni. A méltatlan azt jelenti, ami nem ér semmit. Méltatlan szolga vagyok – nem érek semmit. Vajon ez megjátszott önkicsinylés, kötelező szerénység, vagy éppen álszerénység? Ilyen viszonyokba lök bennünket Isten velünk való kapcsolatában? És azért kell ezen a nehéz is ponton megállnunk, hogy megértsük egyrészt, hogy amikor hitről van szó, akkor az Istennek és az embernek dolgáról van szó. Másrészt, be kell látnunk, hogy amikor Isten szolgálatba állít bennünket, azért a szolgálatért az a jutalom, hogy tehetem. Akik jártak a Bethesda kórházban, az udvarán láthattak egy szép szobrot, egy református diakonisszát ábrázol a régi öltözékben, amelyet a Philadelphia Egyesület diakonisszái hordtak még az I. világháború előtt és után, akik ott a kórházban hűséggel szolgálták ápolókként. Ez a szobor felirata: «jutalmam, hogy tehetem». Ez a jutalom, ez a dicsőség Isten munkájában állni, Isten szolgájának lenni és folyamatosan tudni, hogy ha csak annyit teszek, amennyi meg volt parancsolva, akkor hasztalan szolga vagyok. Szebben fogalmazva, hogy ha mindent megteszek, ami parancsolva volt, akkor hasztalan szolga vagyok. A «csak annyit» és a «mindent» között nincs különbség - és ezt éppen a hit által értjük meg.
Máté evangéliumában is olvassuk ezt a szót a talentumok példázatában. A szolgák közül az egyik ötöt kapott, a másik kettőt, a harmadik egyet. Az első kettő szolgálatba állt és meggyarapította a vagyont, a harmadik azonban szépen bebugyolálta egy rongyba és elásta. Amikor visszajött a gazdája, és számon kérte a szolgákat, hogy mire jutottak a rájuk bízottakkal, ő ezt mondta: uram, én tudtam, hogy te kemény ember vagy és ott is aratsz, ahol nem szántottál és ott is aratsz, ahol nem takartál, megőriztem neked azt, amit adtál, visszaadom egy az egyben. És akkor azt mondja neki a gazda: gonosz és rest szolga! Majd ezt mondja róla: haszontalan szolga! Csak annyit tett, hogy megőrizte a pénzt, nem sinkófálta el, nem tékozolta el, nem dobta ki, visszaadta. (Máté 25,30)
Értjük már, a kérés lényegét: Uram, növeld a mi hitünket!? És Jézus válaszát: ha akkora hitetek volna, mint a mustármag!? És azt mondanátok ennek az eperfának, hogy szakadj ki innen tövestől és plántálódj be a tengerbe, engedelmeskedne nektek. Hát, Uram, növeld a mi hitünket! S talán egy másik kérésnek meg kéne ezt előznie: Uram, adjál nekünk hitet, mustármagnyit, hogy megnövekedjék.
Egy példázatában azt mondja Jézus, hogy olyan az Isten országa, mint a mustármag. Ha azt elvetik és kikel, minden veteménynél és fánál nagyobbra növekszik, és eljönnek az ég madarai és fészket raknak rajta (Márk 4,31). Az ég madarai pedig a Biblia nyelvén a pogányokat jelentik, a hitetleneket, akiknek semmi közük nincs az Isten országához, akikhez nekünk nincsen semmi közünk, és akiknek napjában hétszer is meg kell bocsátani, és folyton visszaélnek a keresztyénség nagy ügyével, azzal ugyanis, hogy miképpen tárul fel a világban általunk Istennek ez az örök viszonya a bűnös emberhez. Azt mondja Jézus, hogy abból a mustármagból akkora fa nő, hogy az ég madarait is elbírja, tehát nemcsak téged bír meg, az életedet, a családodat, a nemzettársaidat, a szeretteidet, hanem megbírja az ég madarait is, a gyütt-menteket, a mindenféléket, – olyan nagyra meg tud nőni. Ha akkora hitetek van, mint a mustármag... Adj Uram nekünk hitet, mert tudjuk mi is: elkerülhetetlen, hogy botránkozások legyenek, elkerülhetetlen, hogy megbántsanak bennünket. De az is elkerülhetetlen, hogy megbocsássunk! De kicsoda képes mindezekre!? Uram, adj hitet, és növeld a mi hitünket nagyobbra és nagyobbra, hogy méltó szolgák legyünk, ne csak azt tegyük, ami parancsolva van, hanem azt a többet is, amire Szentlelked és a mi hálás életünk késztet bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Réges-rég hallottam egy anekdotát Ravasz László püspökről, és sose gondoltam volna, hogy még egyszer meg fog történni az, amiről szól, de velem is megesett, ha nem is teljesen úgy, ahogy eredetileg. Történet szerint, egy templomi ünnepség után, ahol Ravasz László prédikált, nagy vendégséget rendeztek, sátrat állítottak, sok embert meghívtak. Nos, ahogy kiérkeztek a templomból a hívek, szépen bevonultak a sátor alá a vendégségre. Ám a püspöknek még beszélgetni valója volt valakivel, az meg elhúzódott, s mire ment ő is a sátorba, valaki már leült a számára készített helyre. A rendezők riadtan szaladtak előre és mondták az illetőnek, hogy azonnal álljon föl, mert ahol ül, az a főhely. Mire a püspök, ezt hallva, azt mondta: kérem, ahol éppen ülök, az a főhely. Velem is megtörtént ez, ha nem is pontosan ugyanígy, s majd el is mondom.
Azért idézem ezt az anekdotát, mert a lekcióban felolvasott történet Lukács evangéliumából az életünknek olyan dimenzióját nyitja meg, amire nem nagyon szoktunk figyelni, pedig természetünknél fogva erősen bennünk van. Ezért jelzem mindjárt, az Ige magyarázata előtt, hogy figyeljük meg és jegyezzük is meg, hogy ebben az esetben nem a Jézus ellenségei, mondjuk a főemberek, a farizeusok, az írástudók, a szaddeceusok azok, akik provokatív kérdést tesznek föl vagy belekötnek valamibe, hanem most, ez esetben Jézus az, aki provokál! És ezt nemcsak azért teszi, mert észleli, hogy ezen a vendégségen, ahol vendégül látják, a többiek hogyan és milyen módon cserélgetik egymással a helyet. Lukács evangélista egészen speciális szót használ itt. Amikor Jézus meginti őket, azt mondja a házigazdának, hogy mikor vendégségbe mész, hátulra ülj és majd jön a gazda és azt mondja: barátom, ülj följebb, s akkor neked dicsőséged lesz az ott ülők körében. Ott ülők -  ez terminus technicus, a konkrét asztaltársaságot jelenti, akik az asztal körül ülnek. Nos, Jézus látja, hogy ebben az asztaltársaságban, amibe most beültették, mást se csinálnak, csak cserélgetik egymással a helyet, holott már rég enni kellene, rég a hálaadás poharát kéne emelni, rég a záró imádságra kellene készülni, provokálni kezdi őket és példázatot mond nekik. Persze, tudjuk mi jól, nincs annál kínosabb, mint amikor már jó szorosan körül ültünk egy asztalt és valami okból helyet kell cserélni. Sőt, ebben az esetben nemcsak arról van szó, hogy később érkezett volna valaki és beljebb kell engedni.  Itt mindenki feláll, viszi tányérkáját, pohárkáját, kanálkáját, ételkéjét (mint a hét törpe: mi van az én tányérkámmal, székecskémmel, asztalkámmal…), mert mint Lukács evangélista jelzi, itt főemberekről van szó, s bizony körükben roppant fontos a protokoll. Rendkívül ritkán találkozunk ezzel a kifejezéssel az evangéliumokban, hogy főfarizeus. Farizeusról hallunk, és a farizeusokat egyetemlegesen szoktuk kezelni; s mondjuk: kicsit farizeus valaki vagy nagyon farizeus valami; mindegy is az nekünk, ha farizeus. Egybelátjuk ezt a szerzetet. De ez nem így volt, a farizeusok között is volt gyalogos, közép, és voltak főfarizeusok. Itt most Jézus a főnökök között van, és a főnökök valamilyen protokoll, rend, ranglétra szerint cserélgetik egymás között a helyet, miközben az asztalközösségnek az a szerkezete, a fenomenológiája, hogy: közösség. Akivel egy asztalhoz ülök, azzal közösséget vállalok, aki az asztalához meghív, az közösséget vállal velem, és ez a döntő.
Másodszor, még azt is fel kell idéznünk a magyarázat előtt, hogy nem valami kellemes baráti társaság volt ez itt. Bizony, sok olyan asztalhoz ültetése volt Jézusnak, amikor hamar kiderült, hogy mégsem a vendéglátásról, vagy a barátságról, testvéries közösségről volt szó. S az asztal nem a barátság asztala volt, hanem vallatóasztal. Ez is itt vallató asztal. Leírja Lukács evangélista, hogy Jézus észrevette, hogy figyelik, leselkednek utána, provokálják, úgy csendesen, nem is mondanak semmit, de nézik, és elég egy rossz mozdulat, egy rossz szó, egy illetlen gesztus, máris lehet támadni. De most – mondom még egyszer – és ez a fontos, ebben az esetben Jézus provokál. És többszörösen is provokál. Provokál azzal, hogy szombatnap van és meggyógyítja a vízkóros embert, és még a gyógyítás előtt fölteszi a kérdést: szabad-e szombat napon (is) gyógyítani? A gyógyítás munka, nagyon komoly munka. Ha a magyarok tudnák, hogy milyen komoly munka a gyógyítás, akkor a magyar egészségügy sokkal jobban állna. Mert nem szoktuk komolyan venni az orvosokat, úgy gondoljuk, hogy megnézik a nyelvünket, fölírják a receptet, pattintanak egyet, aztán már meg is vagyunk gyógyítva. S hogy-hogy nem vagyunk meggyógyítva? Sokszor fordult elő, szomorúan mondom, persze tudom, a gyászmunkához tartozik, hogy amikor bejön egy gyászoló család a temetés dolgát megbeszélni, elmondják, hogyan halt meg a papa vagy a mama, és második mondat után rátérnek az orvosokra. És kezdik mondani, hogy a kórház..., az orvos..., hogy félrekezelték a beteget..., rossz gyógyszert alkalmaztak..., hogy nem jól csinálták. S megkérdezem, hány éves volt a papa? 98 - felelik. Nos, ha egy kicsit komolyabban, legalább úgy, mint a régi zsidók, olyan komolyan vennénk a gyógyítást, jobban állnánk ezen a téren. Ők bizony komolyan vették, és tudták, hogy nagy munka a gyógyítás. Jézus ebbe megy bele és azt mondja: szabad-e szombatnapon gyógyítani? Szabad-e nagy munkát végezni? Hiszen a törvényben az van, hogy szombatnapon ne tégy semmi dolgot; se te, se fiad, se jövevényed, sem senki, aki a te kapuidon belül van. És most kapun belül vagyunk, most egy főfarizeus házában vagyunk, most szombatnapi étkezésen vagyunk. Jézus tehát provokál. Meggyógyítja azt az embert és példálózni kezd. Először azzal példálózik, hogy szombatnapon kimenethető-e a szamár vagy az ökör, ha kútba esett? Vagy ott hagyod, nem törődsz vele? Szombaton, ugye, semmi munkát nem végzünk! A kút is a kapun belül van. Megvárod a hét kezdetét? Dehogy várod, azonnal lebocsátod a kötelet, lemászol, kihúzod, megmented a jószágot. Más alkalommal, amikor a tanítványok kalászt téptek szombatnap, Jézus azt mondta: nem az ember lett a szombatért, hanem a szombat az emberért, de mondom nektek, az ember Fia a szombatnak is ura. Ha a táplálék elemien fontos, a gyógyítás is az. És ez is az Ő hatalmában és isteni dicsőségében van. Aztán folytatja a példálózást, és erről szeretnék ma szólni. Jézus azt az egyszerű esetet idézi fel, hogy meghívnak egy lakodalomra (ez is egy nyomatékos szó: lakodalom), vagyis asztalközösségbe, együtt étkezésre hívnak, azt mondja Jézus: nehogy a főhelyre ülj. Abszurd, amit Jézus mond, hiszen a lakodalomban a vőlegénynek meg a menyasszonynak van fenntartva a főhely, s ahhoz képest minden más hely csak egy hely. Tehát szándékosan hegyezi ki, de arra akar rávilágítani, hogy amikor eszünkbe sem juthat, hogy nekünk valami fontos hely jár (és ilyen eset a lakodalom), mi akkor is fölfelé törekszik. Ez a mi emberi természetünk.
A főhely jól látható. A főhely egy kicsit meg van emelve. A főhelyre hozzák először az étket, a többiek várják a sorukat. Erre is van egy anekdotám, hadd mondjam el. Sáregresen voltam segédlelkész, lakodalomra hívtak, sátoros lakodalomba. Jött a násznagy, hozta a leveses tálat, elmondta a mondókát, s letette a vőlegény, és menyasszony elé. Aztán a második levesestálat nekem hozták. Pedig nem ültem főhelyen, mert vőlegény, menyasszony, após, anyós, ipa, napa, rokonok, testvérek - ők voltak előrébb mind, és én valahol a szélen ültem. De nekem hozták a levest. Hűha! - mondom magamban – de nagy ember lett belőlem! Másoknak még ki se vitték a levest, de nekem már a húst hozták; mások elől épp csak szedték le a leveses tálat, nekem már hozták a második húst jó falusi szokás szerint. És be se fejeztem, már hozták a süteményt bedobozolva, mondván: tiszteletes úr, magának holnap is prédikálni kell, nem tartóztatjuk, készüljön. Hát elballagtam, és ahogy lecsapódott mögöttem a sátorlap, fölkiáltott a násznagy: elment a pap, lehet mulatni! Na, mostmár csak leleplezem magam, testvérek. Mert amikor hozták nekem a levest, és kis, húszegynéhány éves, kezdő segédlelkészecske elteltem valami boldog, meleg érzéssel, hogy lám, vagyok én valaki! Ezt meg lehet úgy is oldani, hogy az ember furakszik, tolakszik, ide ül, oda ül, viszonyít – még egy lakodalmon is, ahol nem róla szól a történet, ahova azért megy az ember, hogy áldást mondjon, jót kívánjon, együtt örüljön, hogy hozzátegye magát az örömhöz. Csakhogy vigyázz, mondja Jézus, ne ülj a főhelyre, legkevésbé lakodalomban! Mit tudhatod, hogy nem hívtak- meg mást, aki fontosabb nálad. Aztán majd szégyen szemre – itt mondja a terminus technicus-t Jézus –  az asztalközösség, az asztaltársaság, az asztalhoz telepedők előtt megszégyenülsz. Inkább ülj az utolsó helyre, és ha előre szólítanak, gyere, ülj följebb...nos, azért ez egy jobb iránya az életünknek, ugye?! Ha a semmiből a valamibe beültetnek, az sokkal jobb, mintha a valamiből ültetnek át a semmibe. Sokkal jobb, ha az utolsó helyről előre szólítanak és dobogós helyet kapsz, mintha már eleve felállsz a dobogóra, aztán közlik veled: uram, rossz helyre tetszett ülni, maga valahol a huszadik helyen van, menjen le onnan azonnal!
Aztán mond egy másik példát is Jézus, és ezért mondom, hogy provokál. És ez nagyon erős provokáció. Azt mondja, hogy amikor ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd meg a barátaidat, a testvéreidet, a rokonaidat, a gazdag szomszédokat, nehogy viszont ők is meghívjanak téged. Engem mindig szörnyű zavarba hoz Jézusnak ez az igéje. Sok tudós és bölcs Biblia-magyarázatot olvastam már hozzá, de hiába. A magyarázók többsége elsiklik fölötte, hogy mi akar ez lenni? Vagy úgy magyarázzák, hogy ott, abban a szituációban, abban az egyszeri helyzetben, amikor Jézus hegyezi a dolgot, parabolát mondott. Lakomát készítesz, de se barát, se testvér, se rokon, se szomszéd, se gazdag, senki ne jöjjön, csak a szegények, a sánták, a csonkabonkák, – azokat hívd meg. Ez valami olyasmi, mint amikor azt mondja, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bemenni. Az is egy parabola, nagyítás, túlzás. Hát, hogy is menne át a teve a tű fokán? És mégis érezzük ebből a szóból, meg a hozzá fűzött kiegészítésből, hogy mi vagyunk azok, akiket Jézus most megcéloz a szavával. Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik - ezt nekünk mondja. Nagy és mély isteni igazságot hordoz ez a szó, és csak ennek a szónak a fényében értjük meg Jézusnak az előbbi, túlzó szavait, vagy inkább ezek a túlzó szavak mélyítik bennünk a megértését annak, hogy mit jelent önmagunkat megaláztatni és várni, hogy Isten felemeljen és felmagasztaljon bennünket.
Ha ugyanis csak annyi volna a Jézus szavának a lényege, hogy valami okos taktikával kivárjuk a sorunkat, melléfogunk. Tényleg ezt tanácsolná, hogy ha meghívtak valahova, szerényen húzódj félre, ülj le az utolsó helyre, szinte rejtőzz el, hogy aztán előkeressenek, előhívjanak? Aki így érti, félreért mindent. Akkor ez csak egy dicsőségszerző taktika lenne, nem? Elhúzódom félre, nem is vagyok látható, és aztán majd jön a dicsőség-pillanat? Visszatérek a Ravasz püspökkel esett történetre, ami részben velem megismétlődött, de egészen másképpen. Egy ünnepség után a kultúrházban volt a vendégség. Bent már gyülekezetek a népek, én meg beszélgettem kint, aztán indultam be. És máris fel akartak állítani valaki, mondván, az a püspök helye. Valaki ugyanis kiabálni kezdett, hogy: püspök úr, püspök úr, hol a püspök? Jöjjön már, püspök úr, tessék ideülni, püspök úr! S lökték szét az embereket, és vezettek előre. Na, ez milyen dicsőség? Ha tehát csak ennyiről szólna Jézus szava, félreértünk mindent; nemcsak azt, amit itt mond, hanem mindent, ami Isten igéje mond az alázatról, mindent, amit az Ige tanít arról, hogy miként éljünk embertársaink körében és Isten előtt. Azt mondja Jézus: szerezzek lakomát a csonkabonkáknak, a sántáknak, a senkiknek, akik ezt nem tudják visszafizetni, mert majd ez visszafizettetik nektek a halottak feltámadásakor! Erős túlzás ez? Azt jelenté, hogy legyek boldog, ha olyat hívtam meg, aki engem nem tud visszahívni? Ezt így nem értjük. De ha a két példálózást – az elöl ülésről és a meghívásról –  egymás mellé tesszük, akkor ebben a kettős tükörben megértjük, hogy Jézus egyszerűen csak ránk mutat, és rólunk és az Isten előtti magatartásunkról beszél. Mert ahogyan Isten előtt hordozzuk magunkat, úgy hordozzuk magunkat az emberek között is. A sorrend nem megfordítható, ez biztos, hiszen éppen ezért mondja Jézus ezeket a szavakat, hogy aláhúzza ezt az igazságot: ahogyan Isten előtt állok, úgy forgolódom embertársaim között. Ezért kell felidézni azt is, hogy ezt az igét – aki fölmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, fölmagasztaltatik – Jézus nemcsak ebben az esetben mondta el. Igen, ez máshonnan is ismerős a számunkra. Éspedig onnan, amikor az imádságról beszél, hogy miképpen imádkozzunk, milyen reménnyel álljunk Isten elé, mit vigyünk oda Isten elé - és kit vigyünk oda Isten elé!
Lukács evangéliuma 18. részében beszél Jézus az imádkozásról, és példát mond. Felment a farizeus meg a vámszedő imádkozni a templomba. A farizeus előre ment, és előadta, hogy ki ő: Uram, hetente kétszer böjtölök (nem évente kétszer!), kétszeresen teljesítem a törvényt, és mindenből megadom a tizedet és minden törvénynek eleget teszek, és nem olyan vagyok, mint az ott hátul. Aki pedig hátul állt, az a szerencsétlen vámszedő, a közellenség, a mindenki által megvetett hazaáruló – ki tudja, mibe keveredett bele –, az a korrupt pacák, ő így imádkozik: Uram, légy nekem, bűnösnek irgalmas! Kegyelmezz! Szinte kérdezi Jézus: szerintetek melyiket hallgatta meg Isten? Melyik ment haza megigazulva? Persze, az imádkozó farizeus nem is kér semmit. Ő tolakszik, tülekedik, följebb ül, előrébb megy. Megkopogtatja a másik vállát: barátom, mit keresel te itt, ez az én helyem, és tolakszik és nyomakszik, lépdel fölfelé a másikon átgázolva. A farizeus imádságának van egy zsámolya – vagy ugródeszkája, amiről nekilendül, az pedig a másik. Azt mondja: én nem vagyok olyan, mint ő. És akkor már, ugye, nem is kell kérni, nem is kell alázatosnak lenni, nem is kell a kezünket kinyújtani! Minek is? Egy ilyen remek vallási teljesítmény után, mint amit ő bemutatott, Isten már csak a pénztárhoz szólít, és fizet, és megadja, amivel Ő tartozik, ami mindezért jár. A farizeus nem kérni megy, hanem a járandóságáért megy.
Mintha azt mondaná Jézus itt is a lakomán, a főemberek között: ti itt cserélgetitek egymás között a helyet, nézitek, hogy kinek hol a helye a hierarchiában, a mennyei hierarchiában, a vallási hierarchiában, az élet legfontosabb dolgai tekintetében. De miből gondoljátok, hogy az embernek így van dolga Istennel is? Netán úgy volna az embernek dolga Istennel, hogy lakomát meg vacsorát szerzünk és meghívjuk rá a fontos és befolyásos embereket, akikkel névkártyát cserélünk, aztán epekedve várjuk, hogy mikor fizetik meg nekünk? Mikor jön a visszahívás? És ha ehhez még hozzáteszem a mi magyar érzékenységünket vagy alkatunkat, akkor nyilván a visszahívás esetén fölül kell múlni az előző lakomát.
Egyszer beszélgettem valakivel, s valahogy szóba jött Jézusnak ez a szava is, mire azt mondja nekem az illető, hogy ő érti, amit itt Jézus mond, ámbár ő nem annyira alázatos, hogy ezt gyakorolni tudná, mindazáltal soha senkit nem hív meg, nehogy visszahívják, majd neki kelljen újra visszahívnia, és elkezdődjön az egymást felülmúlásának spirálja, melyben mindig többet és nagyobbat és szebbet és látványosabbat kell produkálni. Tiszteletes úr, mondta, én ezt nem bírnám, a visszahívogatásnak, a megmutatásnak, a feljebb ültetésnek ezt a borzasztó versenyét. De Jézust nem érdeklik ezek a megfontolások. Arra mutat rá, hogy nekünk mindig Istennel van dolgunk, ezért az embertárainkkal való kapcsolatunkban is Istennel van dolgunk. Ime, itt egy ember, akit csak csodával lehet meggyógyítani. Ime, itt vannak a főhelyek meg az alhelyek, meg az utolsó helyek - és lehet példálózni, okos meghívási taktikát kidolgozni, stb! Csakhogy Jézus ugyanezekkel a szavakkal tanít bennünket az imádság legmélyebb emberi gesztusára: az alázatra. És aztán ott van Jakab a levelében is az ige, megfordítva, ilyen egyszerűen: alázzátok meg magatokat az Úr előtt és Ő fölmagasztal titeket. Ha hozzáolvassuk ezekhez a szavakhoz a zsoltárok tanításait – legyen az egy harci helyzet, legyen az mély egzisztenciális dráma, legyen súlyos betegség, legyen megaláztatás –, látjuk, hogy Dávid is és a többi zsoltáros is olyan szépen tanítanak és tesznek bizonyságot arról, hogy Isten fölemeli az alázatost, megszabadítja a megalázottat, följebb segíti azt, akit embertársi lenyomtak. Vagyis bízvást lehet Istenhez menni a szabadító, megsegítő, fölemelő, kiegyenesítő kegyelemért. Nos, ha mindezt egybetesszük, érezzük, hogy itt nem a főfarizeusokról, meg a vendégseregletről, hanem rólunk beszél a mi Urunk Jézus Krisztusunk, minket tanít a nagy titokra, bölcs és igazi szemléletre: alázzátok meg magatokat az Úr előtt és Ő felmagasztal titeket, és ne üljetek a főhelyre, és hívjátok meg azokat, akik nem tudnak benneteket visszahívni. Boldog vagy, ha tudod, hogy egyedül Istennel van dolgod.
Ámen

Még hetekkel korábban úgy gondoltam, hogy most az augusztus 20.- i ünnepre tekintettel semmiképpen nem térek el a mára kijelölt igeszakasztól. Igen, úgy gondoltam, hogy a terméketlen fügefáról, de még inkább a megmaradásról, a gyümölcsről, az áldásról, a kegyelem idejéről beszélek majd. És úgy gondoltam, hogy éppen abból indulok ki, ami ezt a példázatot itt bevezeti, s ahogyan Lukács evangélista rögzít egykori eseményeket; és ezek távoli példák lesznek számunkra; és az is, hogy Pilátus, a véreskezű diktátor galileai zarándokok vérét ontotta a templom tornácán, és az is, hogy Jeruzsálemben ledőlt a Siloám tornya és tizennyolc ember maga alá temetett. Régi dolgok ezek, régi katasztrófák, tragédiák. Aztán végül, Jézus odairányítja szívünket az igazi mondandóhoz, amire minden bajból, minden nyomorúságból figyelnünk kell. De lám, most nem az én elhatározásom vezet ehhez az igéhez, keresve a történelmünkben, a sorsunkban valami hasonlóságot, amely révén közel juthatunk hozzá. Igen, vannak pillanatok, helyzetek, események, amelyek – engedjétek meg, hogy így mondjam – szinte odalöknek bennünket az Igéhez. Nem hiszem, hogy egyedül lennék, akiknek a szeme megtelt könnyel, amikor láttak a genovai katasztrófa hallottjainak a temetését; és tudom, szinte halálos rémület fogott el bennünket, amikor hallottuk a hírt, hogy leszakadt a felüljáró, az emberi mérnöki tudomány büszkesége. És feltolulnak a kérdések, nyilván ugyanazok, amelyeket a galileai zarándokok kapcsán föltettek Jézusnak, hozva a hírt, hogy mit tett velük Pilátus Jeruzsálemben. Jézus is galileai volt, ott kezdte szolgálatát. Az is lehet, hogy a legyilkolt galileai zarándokok némelyike követője, hallgatója vagy éppen zarándoktársa volt Jézusnak. Tudjuk, Jézus gyakran látogatta a templomot. Hozták a hírt, hogy lázongás tört ki (Josephus, a zsidó történetíró is följegyzi ezt az eseményt), és Pilátus demonstrált: megmutatta, hogy Jeruzsálemben rend van, nincs helye nyugtalankodásnak, nincs tere messiás-várásnak, szabadságmozgalomnak, és ezért a zarándokok vérével elegyítette az áldozatok vérét, megszentségtelenítve a templomot. De nyomban e hír után maga Jézus is idéz egy tragédiát: ledőlt a Siloám tornya és tizennyolc embert maga alá temetett. Mit mondunk ezekre? Akik olvasták Thornton Wildernek, az amerikai írónak a Szent Lajos király hídja című könyvét, azok bele tudnak kapaszkodni egy gondolatba. Az amerikai író egy fiktív eseményre alapozza regényét: a 18. században Dél-Amerikában, Limában egy függőhíd leszakadt, akik éppen a hídon tartózkodtak, meghaltak -  és a főhős teológiai, teodiceai, Istent igazoló nyomozásba kezd, mint egy újságíró, felkutatva a megholtaknak az életét is. Kik voltak azok, akik alatt leszakadt a híd, miként éltek, mi vezette őket a hídra, miért így kellett történnie, volt-e ennek oka, vagy csak egyszerű véletlen baleset az egész, katasztrófa, amire nem tudunk magyarázatot adni? Igen, talán van néhány gondolatunk, kapaszkodónk, talán mi is el tudjuk magyarázni a múlt héten történt katasztrófát, vagy majd a mérnökök elmondják, hogy a híd nem volt jól megépítve, túl volt terhelve, ki kellett volna már rég javítani. Talán megtalálják majd a felelősöket is a gondtalanságért. Ám ha ez a szörnyű katasztrófai meg is rendített bennünket, szinte már-már hozzá vagyunk szokva, hogy naponként jönnek a hírek: valahol háborús cselekmény történt, másutt terroristák támadtak meg békés lakosokat, éppen talán istentiszteletre készülőket, emitt bombáztak, amott éppen felrobbant egy hadianyag raktár. Tele van a világ rettenetes, szörnyű, iszonyatos dolgokkal.
Ezért mielőtt a példázatról szólnék, hadd tartsak két tükröt mindannyiunk elé... Ha belenézünk a nyomorúságok, bajok, katasztrófák, értelmetlen áldozatok, borzasztó dolgok tükrébe, ha belenézünk, mondom, megrettenünk, és fel kell tennünk a kérdést: mi miért élünk még egyáltalán? De van egy másik tükröt is. Az pedig szép tükör. Ez a bőségnek, az áldásoknak, a szabadításoknak a tükre. Magyarországon és egész Európában ilyenkor, nyár végén tartjuk az aratási hálaünnepeket. Régi hagyomány, például, igaz, városban már nem nagyon ismerik, az új kenyérért való hálaadás, vagy a szüret-ünnep. Isten nevét dicsőítjük, mert ahogy az egyik zsoltár mondja: aki sírva ment, vetve az ő magját, az ujjongva jön elő, kévéjét magasra tartva. Isten megáldotta a fáradtságos, verítékes munkát, és békét adott hozzá. Állítsuk fel most ezt a tükröt is, hogy jól értsük Jézus szavát.
1. Az első, amit fontosnak tartok hangsúlyozni, hogy Jézus nem tér ki a hírbe belefoglalt kérdés elől: a hír az, hogy Pilátus meggyilkoltatta honfitársait. És a hírben kérdés is van, vagy inkább provokáció, többféle értelemben is. Az ember homo politicus, társdalomban élünk, országban élünk, valamilyen politikai rendben élünk, ezért érzékenyek vagyunk a rokonaik, honfitársaink, kortásaink esetei iránt. A hír ezért provokálhat is: ez mégiscsak tűrhetetlen, most már elég! Irány Jeruzsálem, rázzuk le a zsarnok igáját! Pilátus megszentségtelenítette a jeruzsálemi templomot! Ez nem egy a sok átlagos hír között! A római birodalomban napi hír volt egy-egy csata, lázadás, háború, de itt most szent dolgokról van szó. Ráadásul, Isten népe életében ez volt a legérzékenyebb ügy, a templom. A templomért készek voltak bármikor meghalni, és készek voltak a templom tisztaságáért bármit megadni. Josephust idéztem, aki történeti munkájában elmondja, hogy a zsidók a római megszállás után külön adót fizettek, hogy a rómaiak hagyják érintetlenül a templomot; tehát megvásárolták az istentisztelet szabadságát, és tisztaságát. Nos, akkor most, ha Pilátus ezt tette, lobogtassunk zászlót, vegyük elő a Dávid harci zsoltárait, például, amit a lekcióban olvastam, a 20. zsoltárt, és indítsunk szabadságharcot! Tudjuk, később Jeruzsálem pusztulását hozó zsidó háborúnak az egyik fő oka a templom megszentségtelenítése volt. Lehet, hogy ez a tudósítás most egy ilyen provokáció volt –mit mond rá Jézus?
De lehet ez úgy is provokáció (és ez mélyebb értelme a provokációnak), hogy Jézus tanító is volt, és ezt érinti a felvetés. Jézus nyilvános szolgálatának első órájától kezdve egy szép Istenről beszélt. Azért mondom így, hogy szép Istenről beszélt, mert, ha azt mondom, hogy egy jó Istenről beszélt, hát ezt már unjuk, hiszen mi is állandóan jóistenezünk. Jézus a szép Istenről beszél, a csodálatos mennyei Atyáról, a meghallgató és gondoskodó Istenről. A Mennyei Atya nem huzigál a nagy könyvbe a rovásokat, hogy ha már elég gyűlt a mi sorunkon, majd végez velünk. Olyannyira erős Jézusnak ez a tanítása, hogy Keresztelő János egészen megrökönyödött, amikor értesült Jézus szolgálatáról, de leginkább a szaváról. Mit prédikált Keresztelő János? – Térjetek meg, mert a fejsze a fák gyökerére vettetett! Térjetek meg, mert érkezik az, akinek szórólapát van a kezében és megtisztítja az Úr szérűjét! Keresztelő János az ítélő Istenről beszélt, és az utolsó óráról, a megmenekedés egyetlen lehetőségéről, a végső esélyről: a megtérésről. Ott még át lehet jutni az életre. Ehhez képest Jézus azt mondja: miért aggodalmaskodtok, bízzatok, bízzátok rá gondotokat, bajotokat, a mennyei Atyára, mert ki sem mondod fohászodban a kérésedet, Ő már tudja. Hát akkor mi más ez a hír, mint provokáció? Milyen Isten az ilyen Isten, aki hagyja, hogy ez megtörténjen? Jó Isten ez, szép Isten ez? Hát rendben vannak így a világnak dolgai?
Sokszor tettek fel Jézusnak fogós kérdéseket. És sokszor válaszolt Jézus úgy, hogy valójában, teljes mélységében mi sem értjük a szavát. Bizony, nem tudjuk magunkat abba a helyzetbe hozni, hogy azt mondhassuk: hát igen, jönnek itt ezek a galileai honfitársaik, akik értetlenül tudósítanak a jeruzsálemi vérengzésről, de mi már a Jézus tanítványai és követői vagyunk, és nekünk zsebünkben van a válasz! Nincsen! Ahogy az elmúlt héten sem volt a zsebünkben semmiféle válasz a genovai katasztrófakor. És halljuk bármilyen tragédiának a hírét, nincs rá egyszerű, 2X2 = 4-es válaszunk. Itt is maga Jézus viszi tovább a kérdést, amikor a siloámi katasztrófát is felidézi és egészen különös irányba viszi a gondolatainkat. Kétszer is ugyanazt kérdezi-mondja Jézus: gondoljátok, hogy ezek a Galilea-beliek bűnösebbek voltak a többi Galilea-belinél, mivelhogy ezeket szenvedték? – Nem, mondom nektek. Sőt, inkább, ha meg ne tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek! Vagy az a tizennyolc, akire rászakadt a torony Siloámban és megölte őket, gondoljátok, hogy bűnösebbek voltak minden más Jeruzsálemben lakó embernél? – Nem, mondom nektek, sőt inkább, ha meg nem tértek mindnyájan, hasonlóképpen elvesztek!
Ezzel vezeti be Jézus a felolvasott példázatot, és ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ezzel le is leplez bennünket. Mert amit elmondtam a múlt heti katasztrófával kapcsolatban támadt érzéseinkről, gondolatainkról vagy a kommentárokról, amelyekkel tele van most a világ, az is mind ide tartozik. Nos, galileaiak érkeztek Jeruzsálembe. Rendetlenkedtek, nyughatatlankodtak.  Galilea volt régen a viharsarok. Jöhet-e valami jó Názáretből, szólt a közmondás - és Názáret is Galileában volt? Örökös forrongás, nyughatatlanság. Ráadásul, Galilea nem is Pilátus felségterülete volt, hanem Heródeshez tartozott. Ám a zarándokok felmentek Jeruzsálembe és – pestiesen szólva – csinálták a balhét. Tüntettek, provokáltak. Hát lesújtottak rájuk. Ennek hírére mondja Jézus: gondoljátok, hogy ezek a Galilea-beliek bűnösebbek voltak a többi Galilea-belinél? És ezt éppenséggel galileaiaknak mondja, - a többinek, talán a túlélőknek: ne gondolkodjatok azon, hogy azok, akik ott meghaltak, rosszul csinálták a dolgot, és ne gondoljátok, hogy ti azért úsztátok meg, mert ők bűnösebbek voltak, mint ti. Aztán folytatja a Siloám tavánál történt esettel. Ugyanis mondhatták a jeruzsálemiek, hogy miért jönnek ide a galileaiak? Menjenek a szamaritánusokhoz, a Garizim hegyére, az közelebb van hozzájuk! Miért jönnek ide, miért bontják a rendet, miért csinálják a cirkuszt, miért nem hagynak bennünket békén?! Mi súlyos adókat fizetünk Rómának, hogy a templomba ne tegye be a lábát pogány ember, és békesség legyen! Erre ezek ide jönnek, és nyughatatlankodnak! Megérdemelték sorsukat! Erre elmondja Jézus a siloámi torony esetét - a jeruzsálemieknek. És folytatja: azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc jeruzsálemi, akire rádőlt a torony, az bűnösebb volt, mint a többi jeruzsálemi? De ezt a galileaiaknak is mondja. Gondoljátok ti, galileaiak, hogy lám, a jeruzsálemiek, rájuk dőlt a torony! S mondja mindkettőnek: hanem inkább, ha meg nem tértek, ti is hasonlóképpen elvesztek.
2. A terméketlen fügefa példázatát ismerjük és szeretjük - úgy általában. De én azt szeretném, hogy ha ilyen körülmények között szeretnénk. Nagy kegyelem van ugyanis a példázatban belefoglalva. A füge kedves növény. Akik Magyarország déli részén nőttek föl, leginkább Baranyában, jól tuják, hogy ha elültetnek ott a ház mellé egy fügefát, úgy, hogy észak felől ne érje hideg, fagyos szél, akkor bőven szedhetnek a gyümölcséből tavaszon-nyáron. Egyébként valami olyasmi számunkra a fügefa, hogy itt is van egy, ott is van egy belőle, és Jézus korában is voltak szérül-szerte útszélén fügefák. Lukács evangéliumában is olvasunk arról, hogy Jeruzsálembe tartva Jézus egy fügefáról akart szedni, amin nem talált gyümölcsöt. Mondhatni, mindenki fája a füge. Emlékszem rá, Dég és Enying között az országút mentén két oldalt kilométereken keresztül diófák álltak. Mindenki diófái voltak. Egyszer bicikliztünk Enying felé és azt láttuk, hogy négy-öt orosz katonai teherautó állt az út szélén, és az orosz katonák verték diót. Mindenkié volt, mindenki szedhetett róla. De a régi eperfákra is emlékszünk. Száz évvel ezelőtt Magyarországon nagy divat volt a selyemhernyó tenyésztés. S mivel a selyemhernyó kedveli az eperfa-levelet, faluszerte teli ültették eperfával az utcákat. Ma senki már nem tenyészt selyemhernyót, de az eper potyog a fáról mindenfelé, csak fehér ingben ne álljunk alá, mert a foltja nem megy ki! De ez a fügefa, amelyről itt Jézus beszél, ez nem a mindenki fügefája volt! Figyeljük a példázatot, azt mondja Jézus: volt egy embernek egy fügefája a szőlejébe ültetve. Tehát egy szőlőskertben, egy zárt kertben állt ez a fügefa, vagyis privát tulajdon. És szándékosan mondja ezt így Jézus. Ha ugyanis visszalapozunk az Ószövetségbe, ott sok prófétánál hallunk fügefáról, amely szinte sákramentum: áldás, jólét, békesség. A fügefa az isteni örökségnek a jelképe. Mikeás próféta, amikor a békeidőkről jövendöl, azt mondja, hogy majd eljön az az idő, amikor ki-ki ül a maga fügefája alatt és nézi az utcán játszódó gyermekeket, és nem kell bajtól szorongania és veszedelemtől félnie. Amikor pedig ítéletről beszélnek a próféták, akkor ellenkezőleg, mint például Hóseás, azt mondják: kivágatik a fügefa és kiszárad az öröm az emberek körül. A fügefa valósága az örömmel van összekötve, az áldással, az örökséggel, a jóléttel, a békességgel, a kiegyensúlyozottsággal – nem a gazdagsággal! – hanem hadd mondjam így: az egyszerű, mindennapos kispolgári léttel van összekötve, mivelünk, amilyenek mi vagyunk. S mi nem vagyunk milliárdosok, nincsenek ültetvényeink, nincsen százezer kataszteri holdunk, nincsen telepített szőlőnk, vagy erdőnk, csak egy fügefánk van a kertünkben, a szőlőnkben, valahol. Olyan, mint egy barackfa vagy egy cseresznyefa egy kiskertben. Nos, azt mondja a szőlő gazdája a vincellérnek: Itt van ez a fügefám, évek óta keresem rajta a gyümölcsöt, de nem terem. Vágd ki! Miért veszi el föld zsírját, a termőerőt a többitől, a szőlőtől, és minden egyéb ültetvénytől?! Ezt mi magyarok is értjük, mert, ha azt mondom, hogy negyven aranykoronás a föld, tudjuk, ott szántani se kell, csak kiszórjuk a magot, s megterem magától; de ha azt mondom, kilenc aranykoronás, az talán legelőnek jó. Itt építkeznek most a Beethoven utcában, kimentem megnézni. Jól lehet látni, hogy 70-80 centiméter mélységű a humusz, alatta pedig márga van, abban már nem terem semmi. Palesztinában a termőréteg még ennél is vékonyabb volt, 30-40 centi, abban egy terméketlen fának semmi haszna nem volt, sőt elvette a többitől az életerőt, a nedvet. Hát vágd ki!
3. És ekkor – mert ez itt a kegyelem példázata – közbenjár a vincellér, és azt mondja: uram, hagyj békét még annak a fának ez esztendőben, én még körös-körül megkapálom és megtrágyázom, és ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt. Tehát haladékot kér. De többet is kér haladéknál, mert nem pusztán annyit mond, hogy hagyd békén még egy évig, próba-szerencse, majd meglátjuk, mi lesz - bocsánat, antropomorfizálom: talán jobb belátásra tér az a fa, meggondolja magát, mert odamegyek, és megsuhogtatom a fejszét, mint Keresztelő János, vagy mint a próféták szokták, jól megfenyegetem valami ítélettel, megszeppen és hirtelen termőre fordul. Nem ezt mondja, hanem azt mondja, hogy megkapálom, holott már évek óta nem hoz gyümölcsöt, de megkapálom, gondozom, törődök vele úgy, mint a többivel, mint a termő fákkal, megtrágyázom, pluszt adok neki, talán a többitől is elhúzom az áldást, odaviszem ennek – adj nekem is erre még egy esztendőt.
Tehát ez az esztendő, ez a kegyelmi év nem a tétlenségnek az ideje. Sokszor szoktuk a kegyelmet ekként értelmezni, és valóban, van is a megkegyelmezésnek ilyen aspektusa, amikor például amnesztiát hirdetnek. Nagy nemzeti ünnepeken szoktak amnesztiát hirdetni, de lehet folyamodni egyéni amnesztiáért is. És aki kéri és elnyeri, az semmit sem tud felmutatni ennek érdekében. A feltételek rajta kívül állók. Elengedik a büntetést, nem kell és nem is lehet érte előzetesen semmit teljesíteni. Amnesztiát hirdetnek, mert úgy tartja a király kedve, mert úgy tartja az államfő kedve, mert valami gesztust akarnak gyakorolni. De itt nem puszta elengedésről van szó: sorsára bízzuk ez a fát, aztán lesz, ami lesz. Ez a kegyelmi idő itt a gondoskodásnak az ideje, ez a kegyelmi idő a beavatkozásnak az ideje. Azt mondja a vincellér: Uram, engedd meg, hadd avatkozzon be. És ez a kegyelem. A kegyelem mindig beavatkozás, a kegyelem mindig Isten Lelkének a nagy munkája az életünkben; megjobbítás. A kegyelem jobb körülmények megteremtése: megkapálom. A kegyelem erőadás: megtrágyázom. És mennyi mindent lehetne még ide hozni, ám nem akarok a régi prédikátorok hibájába esni, akik még a vincellér kapáját is allegorizálták. Nekünk most ennyi elég. Értjük jól Jézus példázatát: kegyelmet kér a vincellért és a kegyelem ideje a beavatkozás ideje.
Jézus pedig ezzel a hívással kezdi a beavatkozást, az Isten kegyelmének a megnyitását: térjetek meg! Így mondja mind a két esetben: azt gondoljátok, azok a Galilea-beliek, akiket Pilátus legyilkolt, bűnösebbek voltak, mint a többi Galilea-beliek? Nem. Sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen jártok. És azt hiszitek, hogy azok a Jeruzsálem-beliek, akikre ráomlott a torony, bűnösebbek voltak az összes többi Jeruzsálemben lakó embernél? Nem! De bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, mindannyian hasonlóképpen elvesztek. Ha meg nem tértek... Térjetek hát meg Isten jóságához, a szép Istenhez, Isten áldásához, a könyörülő Istenhez, térjetek meg Isten kegyelméhez! Mert a világ tele van rakva rosszal, mert a világot az ember nap, mint nap rosszra fordítja. Mintha úgy élnénk, hogy mikor fölkel reggel a nap, mi máris húzzuk rá a fekete függönyt, ne láttassék! Mikor Isten áldott esője hull, mi máris tereljük el a vizet onnan, ahova küldte. Ilyen mindennapos rontó tevékenységekkel vagyunk elfoglalva és ezekkel rakjuk tele a világot. Rosszat rosszra, bűnt bűnre, lázadást lázadásra, istentelenséget istentelenségre. Terméketlenek vagyunk. De a vincellér közbenjár: adj még neki egy esztendőt! Gondozni fogom, szeretni fogom, megkapálom, megtrágyázom, törődök vele. Hát nem ez a Jézus dolga velünk, kedves testvérek?! Hát nem így van valóban, hogy újra meg újra meg újra kegyelmet kér nekünk, újra meg újra meg újra időt kér nekünk?!
4. És ha még egy szót lehet szólni, azt a vonatkozását is ide kell hoznom. Jézus látszólag egy etnikai konfliktus jelez. Vajon a galileaiak, vagy jeruzsálemiek, egyáltalán ki járt rosszabbul? - mintha ez lappangana a híradásban. A jeruzsálemiek mutogatnak a galileaiakra, a galileaiak mutogatnak a jeruzsálemiekre, a jeruzsálemiek az elhunyt jeruzsálemiekre, a galileaiak a meghalt galileaiakra. Aztán mi, késői Krisztus-követők úgy tologatjuk, passzírozzuk és rendezgetjük ezt a dolgot, hogy Jézus beszéde már kizárólag a mi egyéni sorsunkról szóljon. De figyeljétek, hogy mondja Jézus: mindnyájan. Nem azt mondja azt ott lévőknek: ti is..., mert azt lehetne úgy is érteni, hogy te, meg te, meg te, ti, akik itt vagytok. Hanem azt mondja: mindnyájan. És ezzel jelzi, hogy nem tér ki a megrendítő katasztrófák által kiváltott súlyos kérdések elől. Jézus a gyász elől sem tér ki, a fájdalom elől sem tér ki, nem tér ki az istenigazolás nehéz kérdései elől sem! Akkor hát milyen Isten az ilyen Isten? Jézus csak elibénk tartja azt a másik tükröt, az áldásnak, a bőségnek, a békének, a szabadságnak, a jólétnek a tükrét: nézz bele abba is. Ki-ki külön-külön, ki-ki a maga közösségében, a családjában, a rokonságában, a nemzetében, a civilizációjában nézzen bele ki-ki külön-külön, meg együtt is. És hallja meg a Jézus hívó szavát: ha meg nem tértek..., de hallja meg mögötte a vincellér közbenjáró szavát is: adj még neki egy esztendőt.... Jézus a mi hűséges közbenjárónk, aki váltságával igazságot szerzett nekünk, az Atya jobbján ül, és szüntelen közbenjár érettünk. És Ő a mi kezesünk. Reá hivatkozva, Reá mutatva, az Ő esdeklő szavára támaszkodva bizton mehetünk Istenhez. Istenhez menni – ez a megtérés. Bajból is, tragédiából is, örömből is, áldásból is mindig Istenhez menni. Az Ő segítsége, kegyelme, türelme, békessége, életünket formáló és alakító irgalma tartson és őrizzen meg bennünket és késztessen minket hálás életre e mostani ünnepünkön is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Bár református egyházunk határozmánya szerint szószékről lekcióként és textusul kétféle fordításból olvashatnak Igét a lelkipásztorok: vagy a revideált Károlit olvassák, amit most én is olvastam, vagy az új fordítást. Ez fontos szabály, jó a rend ez, így kell lennie. Ha csak arra utalok, mennyi bonyodalmat okoz mindmáig a Miatyánk új fordítása, merthogy sokan a régit szokták meg, értjük ennek a lényegét. S ezt azért említem, mert a reformáció idején nem így volt, hiszen nem volt hivatalos Biblia-fordítás, hanem a prédikátorok fordításukból magyarázták az igét, vagy mástól vették a fordítást. Nagy élvezettel lapozgatom, például Méliusz Juhász Péter Biblia-fordítását, mely húsz évvel korábban készült, mint a mi Károli-bibliának, igen érdekesek a különbségek. Ezt pedig azért mondom, mert, ha a különböző Biblia-fordítások másként adják vissza ezt a szót, amit Jézus Mártának mond nővére kapcsán: Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle, illetve: a jó részt választotta. Kálvin a kommentárjában azért a mennydörög, hogy a pápisták, meg a Vulgata így fordították, hogy: a jobb részt választotta, de, erősködik Kálvin, nézzük csak meg a görög kéziratokat, ott ez áll: a jó részt választotta. Na, hiába olvasott Károli Gáspár sok mindent Kálvin Jánostól, ezt a dörgedelmét nem vette figyelembe, mert így fordítja: a jobb részt választotta. Hát akkor: a jobb rész vagy a jó rész?
Ahhoz, hogy felelni tudjunk erre a kérdésre és mindarra is, ami benne foglaltatik, még néhány vonatkozást meg kell említenem, gyorsan, bevezetésképpen. Korábban már láttuk, hogy Lukács evangéliumában mennyire hangsúlyos a tanítványság, a Jézus követése. És láttuk azt is, hogy ez nem választható el az Üdvözítő munkájától. Minket az üdvözítés titkának mélyebb megértése tesz elkötelezett tanítvánnyá. Mert, ha Krisztust nem értjük, akkor a tanítványságunk is gyenge lábon fog állni, könnyen megingunk, eltántorodunk, elfordulunk tőle. De a sorrend nem megfordítható: mindig Krisztustól jön a kezdeményezés. Ő maga mondja a tanítványoknak: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket (Jn 15,16). Mindig Ő szólít meg, Ő hív, és Ő mondja meg a feltételeket. Éppen legutóbb hallottunk arról, hogy nem szabhatunk feltételeket a tanítványsághoz. Igen, tudom, szeretnénk így tenni, és úgy gondoljuk, hogy ha Isten belép a világunkba, ha az üdvözítés itt, a mi körünkben történik, ha az Isten országának a nagy programja ebben az emberi történetben bontakozik ki, akkor, vegye figyelembe Isten az én helyzetemet, adottságomat, képességemet, kulturális meghatározottságomat, és még sok minden egyebet. Olyan erős ez a késztetésünk, hogy a keresztyénség történetének nem volt olyan szakasza, amikor ne állítottak volna fel valamilyen kritérium-rendszert. Például annak kapcsán, hogy kik a jó keresztyének? Mostanában Magyarországon zajlik némi vitatkozás erről, de érdekes módon leginkább a közéletben. Ha az egyik politikus azt mondja magáról, hogy keresztyén, a másik politikus rögtön rávágja: te nem lehetsz keresztyén, mert a keresztyének ilyenek-olyanok. Érdekes, amúgy, hogy sokszor nem-keresztyén közemberek jobban tudni vélik, hogy milyennek kellene lennie a keresztyénnek. Szóval, korról-korra, időről időre meghatározzuk, leírjuk, hogy ki az igazi tanítvány, ki a jó tanítvány, miben áll az igazi Krisztus-követés, mi a keresztyénség igazi programja, aztán ezen mérjük a másikat; olykor önmagunkat is, de többnyire a másikat. Itt, a 10. részben sokat hallunk erről. A fejezet a tanítványok kiküldetésével kezdődik. Jézus munkára küldi ki őket: az aratnivaló sok, a munkás kevés (Lk 10.2). Mi több, veszélyes szolgálatba küldi ki őket: elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé (Lk 10,3). Különleges feladattal küldi őket: Betegeket gyógyítsatok, és mondjátok nekik, elközelített az Isten országa (Lk 10,9). És nagy felhatalmazást ad, mert azt mondja, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket nem fogad be, azt nem fogadja be, aki engem elküldött (Lk 10,8.16). Szinte teljhatalmat ad a tanítványoknak. Aztán arról olvasunk, hogy visszatérnek a tanítványok és jelentik Jézusnak, hogy általuk is csodák történtek: betegek gyógyultak, ördögöket űztek, emberi életek változtak meg, Isten felé fordultak az emberek; nagy öröm ez - ujjonganak a tanítványok. Jézus is ujjong: Magasztallak Atyám, hogy mindezt elrejtetted az okosok, a nagyok, a hatalmasok, mindent tudók elől, és a kicsinyeknek, a gyerekeknek jelentetted ezt meg (Lk 10,21). Mindazáltal – mondja a tanítványoknak – ti ne azon örüljetek, hogy még a lelkek is engednek nektek, hanem azon, hogy nevetek fel van jegyezve a mennybe (Lk 10,20). És ekkor jön egy törvénytudó, aki mindezt látva, hallva, fölteszi a döntő kérdést: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Szeresd felebarátodat, mint magadat. De ki az én felebarátom? S akkor Jézus elmondja az irgalmas samaritánus példázatát. Ez az, erre vártunk, ez az igazi keresztyénség, az irgalmas samaritánus. A pap odább megy, a lévita odább megy, ott fekszik az a megvert ember, kisemmizve, kirabolva, véresen, saját vérében szinte belefulladva. Lehajol, fölveszi, megtisztogatja sebeit, elviszi a fogadóházba, még pénzt is ad a fogadósnak, hogy ápold addig, és itt van egy kis pénz, ha szükséges rá, és majd, ha visszajövök és még több pénzre volt szükség, kifizetem neked (Lk 10,30-37). Annyira fel tudunk ettől lelkesedni, hogy Augustinus egyházatya egyenesen azt mondja, hogy ez az egyház - Az irgalmas samaritánus! Ilyennek kell lennie az egyháznak. Lehajolni, felvenni, elvinni, gondozni, gyógyítani, s mindent erre áldozni, és még többet is erre áldozni. Ez az egyház! Ez a küldetés! Na végre! Hát erre küldte ki Jézus a tanítványokat: gyógyítsatok, Isten országát hirdessétek, karoljátok fel az elesetteket, sok a munka, az aratnivaló kevés! És ha veszélyesek is a körülmények, mert bárányokként mentek farkasok közé, akkor is ez az Isten országának a programja, ez a Krisztus-program. Na, végre, erre vártunk!
Eztán következik Márta és Mária története. Ezt általában úgy szemléljük, hogy a két nővérben kétféle embertípus áll előttünk: az egyik a tevékeny, a másik a szemlélődő. És itt megtorpanunk. Úgy érezzük, hogy ebben a történetben és főleg a végén, mintha egy nagy korrektívum, egy nagy kiigazítás szólalna meg. Az imént még erről hallottunk: sok az aratnivaló, és kevés a munkás, aztán kiküldelek benneteket, végezzétek az Isten országának a munkáit - munka. munka! Most pedig mintha Jézus visszavenne ebből, és a szemlélődő, semmittevő, csupán a szavát leső Máriát rehabilitálná. Mondom én. De azért idéztem Kálvint a fordítás kapcsán, mert a 16. századi reformátorok másképpen beszéltek erről. Még Kálvin is, aki számunkra, úgy tűnik, erős és kemény szavakkal beszél, de ebben a tekintetben ő messze elmaradt vadul beszélő reformátorok mögött. Kálvin szelíd, halk szavú kisfiú Luther mennydörgéséhez képest, általában. Ám itt, amikor ezt a részt magyarázza, itt aztán Kálvin is előveszi a husángot és lebunkózza a szerzeteseket, a félrevonulókat, a csendkeresőket, a kolostorokat, az apácákat, meg a barátokat, meg az egész vita contemplativa-t, amit a középkorban annyira magasra emeltek, mint a boldog élet csúcsát. A magyarázatához hozzáteszi Kálvin: tudom ám, hogy Arisztotelésztől lopták a gondolatot a szorbonnista, skolasztikus okostojások, de meghamisították Arisztotelészt, mert Arisztotelésznél a szemlélődő élet azt jelenti, hogy az ember dolga végeztén gyönyörködik az erények tökéletességében! Bezzeg, ezek a hamiskodók elcsavarták igét, mondja Kálvin, elvonultak a kolostorba, nem csinálnak semmit, egész nap szemlélődnek, üldögélnek, –  és beképzeltek lesznek tőle, mert azt hiszik, hogy a szemlélődéssel feljutottak már a harmadik mennyországba, ahol kibeszélhetetlen titkokat hallottak. És mondja, mondja, mondja...
Nos, kedves testvérek, most a 21. században már várom, mikor szólal meg valaki, aki kálvini haraggal szólal fel az aktív élet, a vita activa ellen, hogy mi meg mást se csinálunk, csak hajtunk, buzgunk, le nem állunk! Még templomba is úgy jöttünk, hogy három perccel az indulás előtt még csináltunk valami fontosat; fél lábbal az ajtóban, indulás előtt, még egy levelet elküldtünk interneten, még az autó hátulját gyorsan lemostuk, még beosztottuk az időnket, hogy délután mi lesz majd. Pörgünk, forgunk, csináljuk, nyomjuk. Ahogyan ezt Max Weber, némiképpen félreértve a reformátorokat, mondja: ez ám a protestáns munkaetika: dolgozni kell, mindig dolgozni kell és a jó munka jutalma még több munka! És ebből lesz a gazdagság!  Hát micsoda nagy ideát fogalmaztak meg a reformátorok! Szemben kivel? – szemben szegény Máriával! S mintha így kellene osztani a világot: mi, protestánsok, mi vagyunk a Márták. És azért jó nekünk ezt a történetet elolvasni, mert Jézus kijózanít bennünket, hogy úgymond, Mária választotta – most hadd hangsúlyozzam így – a jó részt. Nem a jobb rész, hanem a jó részt!
Hű, itt nagyon el kell gondolkodni. De mielőtt folytatnám, hadd szóljak az Igében foglalt szavakról, mert meggyőződésem, hogy annyira páratlan történet van előttünk, hogy Lukács evangélista is igen nagy gondossággal, egészen különleges szavakkal írja ezt le. És ez fontos. Amikor iskolás korunkban fogalmazni tanultunk, emlékszem, drága Berecz tanító néni szépen kihúzkodta, ha a mondatban kétszer-háromszor ugyanaz az a szó előfordult, mondván, ha elegánsan fogalmazunk, nem írjuk bele egy mondatba többször ugyanazt a szót. Egyedi szavakat kell találni, mert az különlegességet érzékeltet. Nos, Lukács elegánsan fogalmaz. Hadd idézzek most néhány szót ebből.
A történet egyszerű. Jézus vendégeskedik, Mártából pedig kirobban a méltatlankodás. Ugyanis a testvére, Mária, mondja az evangélista, odatelepedett Jézus lábához hallgatni a szavait.
Odatelepedett. Ez a szó egyetlenegyszer fordul elő az egész Újszövetségben.  Nem azt jelenti, hogy leült, hanem azt, hogy odaült, odatelepedett. Mária nem leült valahova a sarokba, vagy az asztal szélére, vagy a kemence sutba, hanem odatelepedett Jézus lábához és figyelte a szavait. Leste a szavait. Mintha nagyothalló lenne.  Aki nagyothalló, az ugye, a füléhez teszi a kezét, mintegy tölcsért, és így közelít a másikhoz: ide mondd bele a fülembe. Édesapám idős korára nagyothalló lett. Mikor hazamentem látogatni, mindegyre húzta a székét közelebb hozzám, mondván: nem hallak, kisfiam. Ez itt tehát túlzó, erős mozdulat: odaült, odatelepedett Jézus lábához. Mártát pedig, mondja Lukács, lefoglalta a sok munka.
És itt is egy olyan szót alkalmaz, amit senki más nem használ az Újszövetségben. Szó szerint úgy lehetne fordítani, hogy: elvonta a sok munka, lekötötte a sok munka; a munka minden mástól elszakította. Két testvért látunk tehát: az egyik, ha szabad ezt mondani, teljes körűen lefoglalja Jézust, odaül a lábához, beleül a közvetlen hangzónába; a másikat pedig lefoglalja az asztal körüli szolgálat.
És itt pontosítanom kell a Károli fordítást, mert nem puszta munkáról van itt szó, hanem diakóniáról, ez pedig az asztal körüli szolgálatot jelenti. Hiszen vacsoraidő van, meg kell teríteni, az első fogást be kell hozni, aztán azt le kell szedni, aztán a második fogást kell hozni, és itt ez a nagy vendég, helyt kell állni, bármi kívánsága van. Emlékszem, még káplán koromban sorkosztos voltam Sáregresen. Ez azt jelentette, hogy időről-időre máshova hívtak meg ebédelni. S úgy volt a faluban a rend, hogy ültünk a szobában – mert azért, ha a lelkész jött, akkor mégse a konyhában terítettek –, a háziasszony pedig állt az ajtóban a szoba és a konyha között, és hol ide, hol oda lépett, mikor mi kellett. Abszolút készenlét ez, semmi másra nem ért rá, csak azt figyelte, csak azzal törődött, hogy elvégezhesse ezt a szolgálatot.
És aztán Márta panasza is egy különleges szót foglal magában. Ez már többször előfordul az Újszövetségben, de másféle értelemben. Mártának ez a panasza: Uram, hát nem veszed észre, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Magamra hagyott. Különleges szó ez.  Azt mondja: itt hagyott a szolgálatban. Ugyanezzel a szóval írja le Lukács evangélista azt a jelenetet, amikor Jézus elhívja Pétert és a halásztársakat, és ők, mindenüket otthagyva, követték Őt (Luk 5,11). Ez abszolút: mindent otthagytak, vissza se fordultak. Múlt vasárnap hallottuk: aki az eke szarvára vetette a kezét és hátrafordul, nem alkalmas az Isten országára (Lk 9, 62). De ugyanezt a szót olvassuk a jó pásztor példázatában, aki otthagyja a kilencvenkilenc juhát a pusztában (Lk 15,4) és addig megy, míg meg nem találja azt az elveszett egyet. Hogy mi lesz a többi kilencvenkilenccel, nem számít, otthagyja őket, megkeresni az egyet. De van ennek a szónak egy másfajta, nem ilyen misztikus, titokzatos értelme is. Ezt is Lukács írja le, az Apostolok cselekedeteiben, amikor a korrupt római tisztviselő, Félix, előzetes fogságban hagyja Pál apostolt (ApCsel 24.29). Otthagyta a börtönben, ahol nem törődik vele senki. Nem elfelejtkezett Pálról, hanem ott hagyta. Három esetet idéztem, s látjuk: ez a szó szándékos otthagyást fejez ki. Tehát nem azt mondja Márta, hogy Uram, nem veszed észre, hogy az én nővérem megfeledkezett rólam! Megfeledkezés könnyen megtörténhet. Mi is belefeledkezünk a munkába, s ha szólnak nekünk, ezer év is eltelik, mire kijövünk abból, amibe annyira belemerültünk. Éppen talán lehet ez a kontemplatív, szemlélődő életnek az egyik jellegzetessége: elmerülünk a titkok szemléletébe, gyönyörködik a teremtés csodáiban, és megfeledkezünk minden másról. De Lukács, értjük már, egy speciális szót választ: Mária itthagyott, panaszkodik a nővére; Mária így döntött, szándékosan hagyott itt. Itt hagyott engem a tennivalóval, a munkával. Parancsold meg neki, hogy segítsen!
Segíteni. Ez is speciális szó; csak Pál apostol használja még a Római levélben, sehol máshol nem olvassuk ezt az Újszövetségben. Szó szerint, és nagyon nehézkesen úgy lehetne fordítani, hogy: hozzám csatlakozva vegye ki a maga részét a munkából. Amikor Pál arról beszél, hogy erőtlenek vagyunk, reszketünk Istentől, a bűneink meg a tévképzeteink és a rossz útjaink miatt, és nem merünk, nem tudunk Isten elé állni és kérni, akkor, mondja Pál: a Lélek segít a mi erőtelenségünkön és velünk együtt kiáltja: Abbá, Atyám! (Róm 8,28). Igen, én nem tudom kimondani ezt, mert én nem tudok Istennek ilyet mondani. Számomra Isten legfeljebb úr, vagy kozmikus hatalom, de hogy nekem Atyám?! Ám a Szentlélek kiveszi a részét a könyörgésből, segít ebben a nagy felkiáltásban, Istenhez folyamodásban, Istenhez békülésben, mert csak akkor lehetek Isten gyermekévén, ha tudom mondani: Atyám! És ebben segít a Lélek! Mit mond hát Márta Jézusnak? Ezt: mondjad meg Máriának, hogy jöjjön ki a konyhába, és legalább az egyik fazekat vegye ki a kezemből! Jöjjön már ki a konyhába, s ha nem tudja, majd mondom, mit csináljon! Parancsold meg neki, vegyen részt a diakóniában, az asztal körüli szolgálatban! Igen, vegyünk részt az irgalmas samaritánus munkájában, vegyünk részt a tanítványok munkájában! Betegeket gyógyítsatok, mondja Jézus. Hát vegyünk részt mindabban, amit a múltkor az irgalmasságokról mondtam. Éhes valaki? – adjunk enni. Szomjúhozik valaki? – adjunk inni. Jövevény valaki? – fogadjuk be. Börtönben van valaki? – látogassuk meg. Vegyünk mindebben részt. Itt a feladat, a dolog, a kötelesség, a szolgálat, a diakónia. Parancsold neki! - mondja Márta! Segítsen a maga részét vállalva. Ez a tanítványság! Ez a jó keresztyénség! Dolgozzon!
Jézus pedig így felel: Márta, Márta, szorgalmas vagy. A Hegyi beszéd szavát idézi Jézus, ahol azt mondja: mit aggodalmaskodtok, mit buzogtok, mit szorgoskodtok, ugyan ki az, aki szorgoskodással megnövelheti a ti termetetekét egy arasszal? (Lk 12,25). Márta, riadó-készültségben vagy, szorgalmas vagy, buzogsz, aggodalmaskodsz. Te is lesel engem, mi kell a mesternek, és ugrasz és teljesíted. Nem akarsz szégyenben maradni. Emlékezzünk: úgy kezdődik a történet, hogy ez a Márta az, aki befogadta Jézust. Mária szinte csak epizodista itt. És emlékszünk Simon farizeusra, aki még korábban meghívta vacsorára magához Jézust? (Lk 7,36) Ott történt, hogy bement egy bűnös nő, akinek sok bűnét megbocsátotta Jézus, széttörte az alabástrom-edény, ráöntötte a kenetet Jézus lábára, a hajával törölgette és a könnyeivel öntözte. A farizeus dohogott magában, mire azt mondta neki Jézus: meghívtál a házadba, de a lábamat meg nem mostad, ez pedig itt könnyeivel öntözi a lábamat; megérkeztem hozzád és nem köszöntöttél csókkal, ez pedig, amióta idejött, csókolgatja a lábamat. Hát a mi Mártánk most nem akar szégyenben maradni! Ő fogadta be Jézust a házába; a vendéglátó nem vallhat kudarcot. Szorgalmas vagy, Márta – mondja Jézus –, aggódsz, buzogsz, mindazáltal egy a szükséges dolog. Egyszerre csak egyet lehet csinálni –  talán ezt jelenti ez a szó. De talán ezt jelenti: egy a fontos, csak ez számít: Jézusra figyelni! Én inkább az utóbbira hajlok. Hallottuk a múltkor is, amikor egy tanítványságra meghívott ember az kérte Jézustól, hogy adjon még neki egy kis haladékot a tanítványságra, míg eltemeti édesapját (Lk 9,59). S azt mondta neki Jézus: a halottak temessék el halottaikat, te pedig menj el és hirdesd Isten országát. Azt értettük meg akkor, hogy amiképpen Jézus Krisztus ura a szombatnak, úgy ura a könyörületnek is, és ura az életünknek, mindennek ő az ura! Hát egy fontos dolog van, egy dolog számít, és ez késztet Őreá figyelni. Mária tehát a jó részt választotta - és az nem vétetik el tőle.
Végül, azt kell mondanunk, hogy mégsem azért mondja el Lukács evangélista ezt a történetet, hogy mi válasszunk Mária és Márta között. Istennek nagy titka az, hogy az alkatunkat – nem mondom, hogy a habitusunkat, mert az a kegyelem munkája -, tehát az alkatunkat, vagyis azt, amilyenek vagyunk, Ő csodálatos módon fel tudja használni országa építésében. Pál apostolról mondta egyszer egy Biblia-tudós, hogy amíg üldözte a Krisztust és tanítványait, addig fanatikus volt, amikor megtért és Krisztus kezébe adta az életét, frenetikus lett. Az erejét, a buzgóságát, a koncentráltságát, az ügyszeretetét a lelkesültségét Jézus Krisztus a kezébe vette és országa építésére használta. Nem úgy változtat meg bennünket Isten, hogy aki pörgős ember volt, azt megajándékozza valami nyugodt természettel. Vagy fordítva, hogy aki inkább csigabiga, azt Isten hirtelen valami mennyei adrenalinnal aktív emberré teszi! Nem az aktív, a tevékeny, illetve a szemlélődő élet között kell választanunk, nem is tudunk. Aki aktív, találja meg a szemlélődés módját is! Aki szemlélődő típus, az legalább telepedjen oda Jézus lábához, az is munka! És figyelje a szavát – az is munka! Ne befelé kukucskáljon! - mert nem azt mondja Lukács, hogy Mária befelé figyelt és meditálgatott – hanem a Jézus szavát figyelte. Nem tudunk mi e kettő között választani és én nem is kell! Van ugyanis egy másik történetünk erről a két nővérről, ami azt mutatja, hogy akár aktív valaki, akár szemlélődő, akár buzgó, akár elcsendesedő, akár hiperaktív, akár visszahúzódó - a Jézussal való viszonyunkban csak egy számít: az, hogy Ő-e az Úr, Ő-e az élet, Ő-e a feltámadás?
János evangéliumban olvassuk azt a történetet, hogy amikor Lázár meghalt, és Jézus érkezik Bethániába, Márta, elébe megy. Mondhatni, lám, hát ő az aktív! Márta csak otthon ül! (Jn 11,20) Kiszalad Márta Jézus elé, és azt mondja: Mester, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem (Jn 11,21). Aztán amikor Jézus elindul a sír felé, megérkezik Mária is, és mit mond Mária? Mester, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem (Jn 11,32). Mit mond? Ugyanazt mondja, mint Márta. Hát akkor mi a különbség a kettő között, mi a különbség a két ember között, a kétféle életfelfogás között, – ha csak ennyit bírnak mondani? Ha itt lettél volna...Nincs különbség. Különbség csak annyiban van, hogy itt Jézus nem Máriának, hanem itt Mártának mondja a titkot: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él (Jn 11,25). Él! Tehát legyek bár tevékeny, vagy szemlélődő, legyek bár nagy terveket forgató és sírig hajszolkodó ember vagy legyek csendes visszahúzódó, csak egy a kérdés, amit Jézus kérdez Mártától: hiszed-e ezt Márta? Hiszem - felel ő. A Jézus Krisztusba vetett hit dönt el mindent! És aki Őbenne hisz, az nagy áldásokat kap a tevékeny élethez és nagy áldásokat kap a szemlélődő élethez, nagy áldásokat kap ahhoz, hogy Jézus szavát, az Isten országa programját cselekedje, és nagy áldásokat kap ahhoz, hogy Isten országának mély titkait felfogja és megértse. És mindkettő nagy áldást kap, mert: megértheti, hogy a másik a testvére. Isten országában és Krisztus szeretetében a különböző lelki indíttatású emberek is egymásra találnak. És tudnak a Jézus lábához odaülni, és tudnak Neki szolgálni! De mindenek felett feltámadott úrnak vallani őt, aki maga a feltámadás és az élet!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Akik gyülekezeti hétvégénken részt vettek, mondhatják, most ismétlés következik, mert két hete Tahiban a beszélgetésünk az egyik témája a szálka és a gerenda példázata volt, és ennek kapcsán beszélgettünk a mások meg az önmagunk megítéléséről, illetve a másik meg az önmagunk gyógyításáról. Minthogy azonban a mai újszövetségi igeszakaszban ez a rész van kijelölve, felötlött bennem, hogy Tahiban néhány idetartozó és fontos kérdést nem beszéltünk meg, ezért jónak látom, hogy ma irányítsuk ezekre a figyelmünket. Bevezetésképpen annyit szeretnék elmondani, hogy igen jól ismerjük Jézusnak ezt a mondását, és tudjuk társítani egyéb más szólásokhoz is. Például szoktuk mondani, hogy: «ki-ki söpörgessen a saját portája előtt», vagy: «bagoly mondja verébnek, nagyfejű» – és van még számos szép mondás, szólás, amely úgy tűnik, hogy pontosan ugyanezt a helyzetet idézi föl, mint amiről itt Jézus beszél.
Mégis, tisztáznunk kell, hogy így van-e ez?  A cselekménysorozat, vagyis a mások könnyű megítélése és az önmagunk könnyű fölmentése ismerős. Másokkal kapcsolatban könnyen híperkritikusak tudunk lenni, azonnal észreveszünk rajtuk minden szöszt, hibát, magunkkal kapcsolatban pedig semmit észre nem vesszük, Igen, ahogy Jézus mondja itt: a másikéban észreveszed (látod) a szálkát, a magadéban a gerendát sem veszed észre (nem törődsz vele). Nem arról van szó, hogy jól elrejted, hanem észre sem veszed (nem foglalkoztat). Ezek itt valóban bonyolult lélektani folyamatok. Mégis hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy Jézusnak ezek a szavai a Hegyi beszéd végén állnak, a Hegyi beszéd egész folyama pedig a boldog életre való meghívást, konkrétan és komolyan a Krisztus követésre való elhívást hozza elénk. Lukács evangéliumában ez vezeti be a példálózást: «Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere» (Lukács 6,40), majd: «miért nézed a szálkát a te felebarátod szemében, a magadéban pedig a gerendát nem veszed észre?!» Tehát Lukács más rendjen adja elő Jézusnak ezeket a szavait, mint Máté evangélista, aki az ítélkezéshez köti Jézus szavait. Viszont mind a két esetben a tanítványságról van szó. És nem úgy általában, de egészen konkrétan.
Tartózkodj a könnyű az ítélkezéstől, tedd helyre önmagadat! –, igen, ezek részei az igazi tanítványságnak.  De van itt valami, ami különleges dimenziót nyit a számunkra. Így hangzik a példabeszéd, figyeljük meg jól: «miért nézed a te szálkád, amely atyádfia szemében van» Nos, kik ezek az atyafiak és atyalányok? (Elnézést, ma már inkluzív nyelvet kell használni, tehát: atyafiak és atyalányok.) Ha előveszünk a különböző magyar fordításokat, össze lehet nézni a különböző megoldásokat, és nem szálka-keresés okán, hanem azért, mert érdemes megfigyelni azt a küzdelmet, ahogy a Biblia-fordítók próbálnak visszaadni egy-egy fordulatot, egy-egy kifejezést. Itt pedig négy féle fordítást találunk. A revideált Károli fordításban (a legtöbb protestáns ezt olvassa, vagy legalábbis ezt szokta meg) ez áll: atyádfia. Régi református megszólítás ez: atyámfia, atyámfiai... A legtöbb római katolikus fordítás, és a mi új fordításunk is egyenesen fordítja a görög szót: testvér: «ne mondd azt a te testvérednek...» Na, de kik ezek a testvérek? Vajon, úgy használja itt Jézus ezt a szót, ahogy gyerekkoromban hallottam a vagányoktól? Argóban? Megmondom a mutternek! - öt éves lehettem mikor ezt először hallottam. Csak csodálkoztam, nálunk ugyanis anyu járta, meg anya és édesanya. És nyomban hallottam azt is, hogy ezek a vagány srácok a testvérükkel így beszélnek: bradikám! A német Bruder szóból lett a bradi.
Vajon egy ilyen, általános értelmű, kicsit szlenges kifejezés itt az, hogy testvér? Vagy emeljük a testvér szót beethoveni-schilleri magasba? Embertestvér általában: mindenki, bárki, akit anya szült, aki itt él közöttünk, aki hozzánk hasonlatos, földön járó ember – az a testvér. Lehetne talán így is érteni. Találtam egy érdekes angol fordítást, így adja vissza a kifejezést: «ne mondd a te hívő társadnak...» Van ennek is alapja. Pál apostol gyakran beszél testvérekről a Krisztusban, vagyis bensőségesíti a keresztyén életet, a Krisztus-követő közösséget és ezzel a kifejezéssel is arra ösztökél, hogy ne tekintsük az anyaszentegyházat holmi kellemes klubnak vagy érdekes helynek, afféle vallásgyakorlati közegnek! Tekintsük úgy a gyülekezetet, az egyházat, hogy akik abban fölesküdtek a Krisztus zászlajára, azok magukhoz ölelték az Isten kegyelmét. Ők testvérek. Az apostol a levelei végén általában intelmeket, buzdításokat, tanácsokat közöl, és ezeket antik formában írja le, amit házi táblának neveznek, vagy házi rendnek, a családi közösség életrendjének. Az egyház tehát Isten családja (familia Dei), és ezért mi keresztyének testvérek, hívő társak, hittestvérek vagyunk. Ha visszafelé fordítjuk Pál apostol meggyőződését, így is visszaadhatjuk Jézus szavát: ne mondd a te hívő társadnak. De még egyszer mondom, lehet ezt egyenesen embertársnak venni, s még inkább (ahogy egy másik fordítás mondja): felebarátnak: ne mondd a te felebarátodnak, hogy szálka van a szemedben... Lám, egyetlen egy szó és mégis milyen sokféle helyzetet tudunk magunk elé idézni. Ahogyan mi magunk is különböző helyzetekben vagyunk.
Meggyőződésem szerint Jézus itt leginkább arra utal, ami a bensőséges, hívő közösség körében, vagy még inkább, a hitkapcsolatban álló emberek határmezsgyéjén zajlik. Vegyünk tehát most így: ne mondd a te hívő társadnak. Azért tetszik nekem ez a fordítási megoldás, mert ahogy Jézus szavait olvassuk itt, a Lukács evangéliumában, jól látjuk, hogyan készíti a tanítványokat az Isten országának hirdetésére, hogyan vezeti be őket az isteni kegyelem meghirdetésének a csodálatos feladatába, hogyan erősíti őket az isteni igazság mellett való kiállásra, és a szép életre („amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cselekedjétek az emberekkel» - Lukács 6,36), és: «Nem feljebb való a tanítvány az ő mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere» (Lukács 6,40). És mindez arra mutat, amit később mond: «tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok» (Mt 11,9); tehát: vegyetek rólam példát, és eszerint cselekedjetek ti is. Jézus tehát követésre tanítja a tanítványokat.
Ennélfogva az az ítélkezés, illetve az a fajta magatartás, amelytől most Jézus óv, nem valami magától értetődő emberi magatartás. Ezt a hozzáállást sajátosan generálja valami. Itt kitérőt kell tennünk. Meghagyom, az ember egyébként is hajlamos ítélkezni; sokféle élethelyzetünkben, ha akarjuk, ha nem, mérlegre kell tennünk a dolgokat, szét kell választani, meg kell rostálni értékeket, ítéletet kell mondani róluk, – másképp nem élhetnénk. Egyszerű szót mondok: kerítés. A magyar ember tudja: jó kerítés, jó szomszédság. Bár túl vagyunk Péter-Pálon mégis hadd utaljak Arany János híres versére, vajon kinek fütyöl a fülemüle? Kinek a fáján ül? De kinek a kertje fölé hajlik az az ág, amelyen az a madár énekel? Péternek énekel, vagy Pálnak? Na, majd a bíró eldönti. Egyszóval, jó kerítés, jó szomszédság, s akkor nincs vita, hogy kinek meddig tart a földje, ki meddig veti a krumplicskáját, ki mire engedi ki a csirkét, ki mit engedhet meg a maga területén és nem hatol a másik területére. A régi zsidók a babilóniai fogság után, amikor megérett bennük a sok korábbi prófétai feddőzés amiatt, hogy elhanyagolták a törvényt, arra az elhatározásra jutottak, hogy a törvényt afféle jó kerítésnek fogják tekinteni. A törvény: korlát, és mint ilyen életmentő. Ha felmegyünk a Gellért-hegy tetejére sétálni, mindenfelé korlátokat látunk. És ez szükséges, mert, ha rosszul lépünk, lezuhanunk a mélybe. Ilyen a törvény. A törvényen belül biztonságban vagy, a törvény megtartásával megkapod Isten áldását, de ha áthágod a törvényt, túllépsz a törvényen, megszeged a törvényt, akkor saját magadat sodrod veszélybe. És ha ez így van – és így van! –, akkor ezer élethelyzetünk támad, amikor mérlegelni és dönteni kell, vagy még inkább le kell szúrni egy cöveket vagy le kell tenni a határkövet, és azt kell mondani, hogy én eddig el tudok menni és tovább nem megyek. Kálvin, amikor I. Ferenc királynak írta az Institutio-t, a Példabeszédek könyvéből vett egy bölcs igét, amely azt mondja, hogy ne mozdítsd el a határkövet, amit az ősök leraktak (Péld 22,28; 23,10). Arra utal ezzel, hogy az ősi rendet nem jó megbontani. Szép konzervatív ige ez: ne változtass a dolgok rendjén! Ha lerakták egykor az igazság sarokkövét, az onnan ne mozdíts el - főleg ne a magad előnyére. Ha a meghatározott szabályokkal megélt az emberiség (többé-kevésbé jól vagy rosszul), te ne állj neki a világnak, hogy holnapra felforgatod, és mindent ide-oda teszel! Hány esetet tudnánk idézni, hogy az efféle határtologatás milyen rettenetesen meg tudja változtatni csak a mi nyomorult életünket. Határ és kerítés, ameddig el tudok menni, - ez fontos. De olykor-sokszor döntést kell hozni.
És ha így nézzük a jézusi tanítványságot, látjuk máris, hogy ha akarjuk, ha nem, ez eleve generál bennünk egy kritikai folyamatot. A keresztyénség kritikus vallás, mondjuk ki. Igen, ismerek én is keresztyéneket, és főleg keresztyén mezbe öltözött szószólókat, akik azt mondják: mi mindenkit magunkhoz ölelünk, mi mindenkit egyetemlegesen szeretünk, úgy, ahogy van. Tényleg? - hadd kérdezzem. Mi mindent jóváhagyunk, kiáltozzák ezek az atyafiak. Itt minden szabad? - hadd kérdezzem. Hát persze, mondják, minden szabad, de elhagyják Pál intelmét: «de nem minden használ» (1Kor 6,12). Meddig mehetünk el? A Krisztus kegyelmének az elfogadása eleve egy kritikai funkciót létesít, hiszen általa meghal az óember és élni kezd az új ember. A megtérés képe is azt jelenti, hogy hátat fordítunk annak, aminek eddig éltünk, ami tetszett, amit eddig jónak tartottunk, és eztán már, az isteni kegyelem miatt, nem tudjuk azt jónak tartani. Ha eddig ellavírozgattunk vagy elevickéltünk az életünkben: ide csúsztunk, oda csúsztunk, itt kötöttünk egy kompromisszumot, ott alkudtunk meg, akkor a Krisztus követés van egy kritikai radikalitása. Ha nem így lenne, két lehetőség lenne. Az egyik az, hogy már mindenki keresztyén lenne a világon, a másik, hogy már nem lenne keresztyénség. Tudniillik, ha a keresztyénség afféle mindent jóváhagyó, mindenbe beleegyező, mindenre igent mondó vallás volna, akkor eleve mindenki keresztyén volna (csak még nem tud róla), vagy már rég eltűnt volna a keresztyénség. Ezért megízlelgetjük ezt a szót: ne mondd a te hívő testvérednek..., máris érezzük, hogy itt belső történetektől van szó.  Nem véletlenül hangsúlyozom, hogy Lukács evangéliumában ott áll előtte a Jézus szava attól, hogy nem különb a tanítvány az ő mesterénél. Mi nagyon hamar szeretnénk fölébe kerekedni a másiknak, és az elnyert kegyelem fényében úgy tekinteni önmagunkat, hogy velünk már minden rendben van. Ezért fontos a jézusi szó: miért mész oda a másikhoz és piszkálod a szemét, hadd vegyem már ki azt a kis fűrészpornyi szilánkot onnan, miközben nem veszed észre a saját szemedben a gerendát (nem törődsz vele)?  Bizony, könnyen elindul az óemberünk visszakapaszkodó törtetése, mert az önámítás habitusa nem hagyja magát, nem olyan könnyű azt lebirkózni, nem olyan könnyű attól megszabadulni. Óemberünk itt úgy akarna visszakapaszkodni, hogy benevezne bennünket a tökéletes keresztyének vetélkedőjébe. Vagyis: észrevenni a másikon, a másikban a legkisebbet hibát is, és ennek révén nőtetni magunkat. S még indokaink is volnának hozzá, úgymond.
Az egyik legnyomósabb indokunk az volna, hogy testvéri felelősséggel tartozunk a másikért. Hát, hogy is ne tartoznánk, a keresztyénség nem az a vallás, amely közönyösen elmegy a másik ember mellett, ha lát valami problémát; nem legyintük rá, nem hagyjuk annyiban. Ez a keresztyénségnek a lényege. Márpedig, ha felelősségem van a másikért, hogy tehetném, hogy sosem teszem szóvá?! Talán erről szólna itt Jézus szava? Talán valami cinkosságra biztat bennünket? - kérdezhetnénk drámai hevülettel. Az a világ baja, hogy cinkosságokkal van tele. A bűnesettől fogva az Isten országa eljöttéig ez gyötört és fog gyötörni bennünket. Korrupció – én is hallgatok, te is hallgatsz, én most ne teszem szóvá, és legközelebb majd te nem teszed szóvá. Kis megegyezéseket kötünk, hallgatólagos alkukat. Hát erre biztatna bennünket Jézus? Látok valakit, aki iszonyatos életet él, és látom azt is, hogy a vesztébe rohan. El fog veszni, tönkre fog menni, meg fog semmisülni, de előtte még mindent és mindenki mást is tönkre tesz maga körül. Ne tegyem szóvá? Annyi volna csupán a keresztyénség, hogy elvonulunk valami csendes imasarokba és odamormoljuk Isten elé, hogy ennek ez a baja, annak az a baja, amannak meg az a baja, ez így szenved, az úgy küszködik, amott az a probléma, de a mennyei Atya majd elrendezi valahogy ezt a dolgot!? Nem erről van szó, nyilvánvaló, értjük. Jézus arról beszél, hogy a keresztyén közösségben együtt kell gyógyulnunk.
Megfordítom, még ha belemagyarázás is a Jézus szavába: a szálka és a gerenda példázata elítéli azt az ítélkezést, ítéletmondást, amikor csak a másik baját látom és a magamét nem. És azért ítéli el, mert ez a fajta ítélkezés kizárja, hogy a másik gyógyíthasson engem, mert, úgymond, én már nem szorulok rá. Mit jelent az, hogy: «nem veszed észre a gerendát a saját szemedben»? Sokszor szóltak már, sokszor jelezték nekem, és történtek olyan dolgok akár a gyülekezeti közösségben is, a családban is, még a mutter, a fater és a bradik körében is, embertársi körben is, amelyekből nekem észlelnem kellett volna, hogy baj van velem, valamit nem jól csinálok, nehezére vagyok a terhükre embertársaimnak, elrontottam valamit. De én még mindig abban a meggyőződésben vagyok, hogy az a jó, ahogy én csinálom, s ha valami nem jó, azt nem én rontottam el. Úgy kell csinálni továbbra is, ahogy eddig. Eképpen belemakacsolom magam egy magatartásbeli meggyőződésbe, véleménybe.
De még egyszerűbben is megértjük ezt. Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, egy idős ember életútjáról szól. Valamikor gyerekkorában ez az illető füllentett egyet. Füllentett egyet. «Ferike, te etted meg a cseresznyebefőttet a kamrában? - Jaj, nem én, beugrott a cica vagy valami!» – hogy mentse magát. Aztán füllentett még egyet, hogy az előző füllentését leplezze, aztán még egyet, és még egyet, és felépült az egész élete egy nagy hazugságrendszerre. Ezt úgy nevezik az emberi lélek tudói, hogy konfabuláció. Folyamatos hazudozás - ám úgy, hogy maga sem veszi észre, mit csinál voltaképpen. Nem is veszi észre, hogy egy mesékből fölépített hamis világban él; igen, ennek a hamis világnak is van elmondható története, van mitológiája, van vallása, vannak a jó és rossz szereplői, - de az egész nem valóságos. Leginkább a biztonságos teret képezünk vele önmaguk számára. De meddig lehet kificamodott bokával futni, meddig lehet kizökkent vállal elvégezni valamit? Íme, Jézus szava: ne mondd te a hívőd testvérednek, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből, ne mondd ezt annak, aki a társad a Krisztus tanítványi körében! S máris értjük, hogy ez nem az elhallgatásnak a parancs szava, hanem meghívás arra, hogy együtt gyógyuljunk. Amikor Pál apostol a Római levelet írja, nem ismerte a római gyülekezetet, csak néhány testvért közülük, például Akvillát és Priscillát. Tehát volt valami információja a római gyülekezetről, ahova készült. A levele elején bátran írja: «kívánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre; azaz, hogy együtt felbuzduljunk ti nálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által... gyakran elvégeztem magamban, hogy elmegyek hozzátok (de mindez ideig megakadályoztattam), hogy köztetek is nyerjek valami lelki gyümölcsöt.» (Róma 1,11-13). A keresztyén közösség tehát áldás-keresés, és gyógyító indíttatású kapcsolat. Ez a nagy belső ereje-kényszere. De sokszor vagyunk úgy, hogy el kell menni az orvoshoz. Tudom, a férfiak végszükségben mennek el, és mostanában már a nők is, mert sokat kell az orvosnál várni. De hiába nehézkes ügy, kényszerhelyzetben el kell menni orvoshoz! Ott el kell mondani a bajt, de legfőképpen hagyni kell, hogy az orvos föltárja a bajt, és meggyógyítson.
El kéne már menni a testvéremhez, el kéne már hozzá menni, már húsz éve nem veszem fel a telefont, ha hív, én sem hívom őt, nem írunk egymásnak levelet, nem is tudunk egymásról, nem is akarunk tudni egymásról! De el kéne menni, mert ez a ridegség mély tályog a lelkem alján. És bocsánatot kellene már kérni édesanyámtól! Már húsz éve játszom az ostoba kamaszt, aki úgy maradt. És meg kéne követni a gyermekemet, nem is tudja, de döntöttem már ellenére is, és nem volt jó az a döntés. És ki kéne már békülni és meg kéne már gyógyulni és el kéne már rendezni a dolgokat, és épülni kellene már egymás hite által. Jézus példája gyógyító dimenzióban zajlik. Tehát, ha fennáll a gyógyító szándék, ha tehát ez a szó - «engedd meg, hogy kivegyem a szálkát a szemedből! –, gyógyító mozdulat, gyógyító felajánlás, akkor ez csak úgy mehet végbe, csak akkor igazán Krisztus szerint való, és nem a puszta, önigazolást szolgáló, önáltató mozdulat, ha benne van a készségességünk arra, hogy ha szólnak, hogy én szemedben is van valami, engedek a szónak. Sőt, ha már korában is szóltak, hogy van a szememben valami, észre is veszem végre. Észrevenni, meglátni a hibát mindig könnyű. A kegyelmet észrevenni, a kegyelmet meglátni, a kegyelem lehetőségét elvenni és élni vele, az a nehezebb - de erre biztat most bennünket a Jézus szava. Miért mondod hívő testvérednek, miért mondod a testvérednek, miért mondod felebarátodnak, miért mondod embertársadnak, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből? Vedd ki először a gerendát a magad szeméből, aztán a felebarátod szeméből a szálkát! Egymás hite által gyógyulni és épülni, áldást venni és a Krisztus kegyelmét megosztani, hogy irgalmassága az én életemből a másikéba átáradjon – így tanít bennünket Krisztus egymást szeretni a tanítványi közösségben. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jézus a bűnösök barátja. Sokszor mondjuk ezt, boldog tapasztalással, amikor kiszabadulunk nagy bajból, veszedelemből, rosszból, vétekből, bűnből Sokszor idézzük ezt, amikor Jézusról szép bizonyságot akarunk tenni főleg, amikor Jézust ajánlgatjuk sokaknak, másoknak, mindenkinek, szeretetét magasra emelve. Talányos mondás mégis: Jézus, a bűnösök barátja. Mély értelmű, olykor titokzatos, reményt ébresztő. Tudjuk úgy került az evangéliumba, ahogyan egykor kálvinistának neveztek minket, s mi ma már büszkén viseljük ezt. Pedig eredetileg gúnynév volt, így csúfolták azokat, akik a genfi reformátor tanait követték. De még inkább, a keresztyén szó is hordozza ezt a történetet. Krisztiánosz -  ez is először csúfnév volt. Amikor terjedni kezdett a keresztyénség, a Krisztus-követőkre, a Krisztus-utánzókra ragasztották rá ezt a kifejezést, s lám, milyen szép név lett belőle, és milyen mély az értelme. Nos, bűnösök barátja – utánzásra méltó tartalmat hordoz, a küldetésünk egyik kulcsa ez. Ám az az igazság, hogy az elnevezést, bármilyen egyszerű és célratörő, ki kell egészítenünk: a vámszedők és bűnösök barátja! Amikor elterjed Jézus jó híre,  nyomban, szokás szerint, rossz hírt is ragasztanak hozzá - a búza közé konkolyt vet az ellenség –, így szokott ez lenni. Terjed Jézus jó híre, az Isten országának diadalmas híre, s nyomban indul az ellenpropaganda: «nagyétű és részeges, a vámszedők és bűnösök barátja!» (Máté 11,19) Igen, így teljes a mondat: a vámszedők és bűnösök barátja.
Mindezt azért hangsúlyozom, mert a felolvasott igeszakaszban is megtaláljuk ennek a mondásnak a gyökerét. Arról hallunk itt, hogy Jézus elhívta Máté-Lévit tanítványnak és hogy mi történt közvetlenül utána. Róla, a vámszedő tanítványról még szólok majd. Most csak annyit, hogy nagy örömében meghívta Krisztus egy nagy lakomára. És erre meghívta a kollegáit is. Így szokott ez lenni. Mi kit hívunk meg, ha nagy ünnepünk van? Amikor keresztelőre eljön egy házaspár a gyermekükkel, a keresztszülők sok esetben nem a rokonok közül kerülnek ki, hanem a kollegák közül. Esküvőkor is tapasztalom ezt. Mert, ha rokon is a tanú, azt természetesnek tartjuk, hogy a rokonokon, barátokon kívül a kollegákat is meghívjuk rá. Nos hát, Lévi is rendezett egy nagy bankettet a kollegákkal. Jézus ült a főhelyen, ott voltak a tanítványai is, meg mindenfajta népek. Még az írástudók és a farizeusok, a jó rend őrei is ott voltak.  És éppen ők kezdik feszegetni, hogy a Jézus tanítványai miért esznek és isznak együtt a vámszedőkkel és bűnösökkel? Lám, ha szabad ezt mondani a kifejezés afféle kategória: vámszedők és bűnösök. Ez valaminek a körülírása. Van egy retorikai kifejezés, latinos formában így hangzik: hendiadys, amikor két szóval vagy éppen mondattal fejezzem ki ugyanazt a dolgot, mert egy szó (vagy mondat) nem adja vissza teljesen a célzott értelmet. A Himnuszban azt énekeljük: «Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel!» Jókedv és bőség - ez éppenséggel az áldás kifejezése, két szóval. Éppen mondhatnánk, a fizika világából vett kifejezéssel, hogy ez komplementer kifejezés: vámszedők és bűnösök. Jézus megtérők barátja, akik vámosok és bűnösök (voltak). Mindennek jobb megértése érdekében, hogy aztán még nagyobb szeretettel öleljük magunkhoz Jézusunkat, most nézzünk bele ennek a mélyébe.
Tehát egy vámszedőről van szó, Mátéról (vagy Léviről). Róla másutt is hallunk az evangéliumokban, elsősorban ott, ahol az evangélisták felsorolják a tanítványok listáját. A listákon mindig Péter az első, Máté pedig a hetedik és kilencedik hely között ingadozik. Máté evangéliumában, vagyis amit ő maga írt, udvariasan a kilencedik helyen áll, Lukácsnál – itt a Lukács evangéliumában – a hetedik, Márknál és az Apostolok cselekedeteiben, ahol Lukács újra felsorolja a tanítványokat, a nyolcadik. Biblia-tudósok olykor vitatkoznak azon, hogy vajon a tanítványi névsor az elhívás sorrendjét is jelenti-e, vagy inkább rangsorrendet jelent-e, de lám,  belezavarodunk, mert nem mindig ugyanott vannak a nevek, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a listát különböző hagyományok szerint jegyezték volna le az evangélisták. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tizenkettő között van egy vámszedő is. A középkori latin fordítás nyomán magyar fordítások is használják publikánus kifejezést, amely eredetileg közhaszonbérlőt jelentett. De sokkal jobb a magyar vámszedő kifejezés, még ha nem is fedi teljesen a lényeget. Egy századi tudós, Kecskeméti István azt javasolja, hogy jobb lenne sarcszedő kifejezés, mert a vám, mint az adó egy része teljesen bevett dolog minden többé-kevésbé kiegyensúlyozott politikai berendezkedésben. Ha valaki egy olyan hídon akar átmenni, amit közpénzből építettek, fizesse meg a vámmal a használati költséget. Ma is van ilyen - például, sztrádamatrica. Másutt a sokféle adó, a jövedelemadó, az áruforgalmi adó, az iparűzési adó stb. közé illesztik az efféle költséget. Tehát önmagában az, hogy Jézus idejében a Szentföldön szedtek adót és vámot, még nem volt ok arra, hogy egy adó-, vagy vámszedőt rögtön besoroljanak a bűnösök mellé. Azt nem mondom, hogy népszerű foglakozás volt, de többé-kevésbé elfogadták, általában. Ám akikről itt szó van, nem esnek ebbe a kategóriába. Kik ezek a sarcszedők? Josephus zsidó-római történetíró részletesen leírja, hogy amikor a Római birodalom kiterjesztette fennhatóságát Júdea és Palesztina fölé, két intézkedéssel nyomban kiváltották zsidók szüntelen háborogást, ezért aztán Júdeát, de leginkább Galileát, közkeletű magyar kifejezéssel, viharsaroknak tekintették. Állandó forrongás, lázadás, terror-támadások, és szabadságküzdelmek. Az első ok vallási volt. A jeruzsálemi templom szentsége a zsidók számára sérthetetlen volt.  Oda pogány, idegen, tisztátalan nem mehetett be. Csakhogy Róma szokása az volt, hogy a birodalom vagy a császár szimbólumát az elfoglalt tartományok szent helyein is kitűzték. Ez a zsidók szerint a legförtelmesebb bálványimádás lett volna, és nagy küzdelmek folytattak a templom érintetlenségéért.
A másik oka a nyugtalanságnak az volt, hogy a Pax Romana, a római béke (vagyis a birodalmi együttműködés rendszere - BER - Brüsszeli Együttműködés Rendszere) fenntartása érdekében súlyos adókat, pontosabban vámokat vetettek ki, a zsidók pedig nem akartak fizetni. Hiába érvelt a birodalom, hogy fönn kell tartani a hadsereget, a hivatalnoksereget, stb! Ábrahám gyermekei vagyunk, mondták a zsidók, ez a föld ősidők óta a miénk. Ábrahám vette meg még annak idején. Ha pedig a mi földünk, hogy van az, hogy a Birodalom közigazgatási kényszere nyomán vámot fizessünk a saját földünkön? Emlékszünk rá, amikor a templomadót akarták beszedni Jézustól meg Pétertől, akkor Jézus éppen azzal példálózott, hogy ha egy idegen ország száll meg egy másik országot, akkor a leigázottak, az alávetettek fizetik az adót, az urak és az ő gyermekeik viszont szabadok. Nagy háborúság volt mindig ezen, főleg, hogy a vámok mértékét, rendeleti úton, folyton változtatták. Nos, ezek a római a sarcszedők, a vámszedő helyek bérlői, közhaszonbérlők (publikánusok) voltak a leggyűlöltebb figurák. Máté-Lévi a leggyűlöltebb alakok közé tartozott. És ha ezt a kettőt összetesszük: egyrészt a bűnösök (az isteni parancsolatok megszegői, tolvajok, paráznák, gyilkosok, tisztátalan életűek, szentségtelenek, gyalázatosak) és másrészt a vámszedők - akkor kész a leltár. Lehetett a vámszedő amúgy szent ember, megadhatta a tizedét is az Úrnak, eljárhatott a templomba is imádkozni és élhetett példás családi életet, mindenki gyűlölte, mert a megszálló hatalomnak szedte a sarcot.
Nemrégiben Jordániában járhattam, és a Jordán keleti partjához is elmentünk. Megmutatták azt a helyet, ahol a hagyomány szerint Keresztelő János Jézust is megkeresztelte. Én csak álltam ott csodálkozva, mert úgy tanultam, hogy Keresztelő János a Jordán nyugati felén működött. Aztán elmagyarázták, hogy akik Galileából Jeruzsálembe akartak menni, azok nem egyenesen Samárián és Jerikón mentek át, hanem átkeltek a Jordánon fönt, a Galileai tó alatt, és a keleti part menték vágtak útnak, arra ugyanis nem szedtek vámot. Aztán Jeruzsálem magasságában, ahol már vannak gázlók a Jordánon, visszamentek a nyugati oldalra. Így Keresztelő Jánoshoz mindenhonnan, viszonylag tehermentesen, el lehetett jutni. Hogy így volt-e, nem tudom, de évezredeken keresztül mind a mai napig él a beduinok körében ez a hagyomány, – így kell kikerülni a vámszedő helyeket, meg a vámkapukat. Summa: gyűlöltek voltak a sarcszedők.
A kérdés most már az, hogy amikor olvassuk Jézus tanítványainak a névsorát, és Máté nevét – akiről tudjuk, hogy sarcszedő volt –, vajon ez a kifejezés (a vámszedők és a bűnösök barátja), azt jelenti-e, jelentheti-e ezt, hogy Jézus az én barátom is? Gondolkodjunk el ezen! Vajon azt jelenti-e, hogy volt tizenkét ember, akiket Jézus válogatás nélkül szedett össze. Lám, volt köztük sarcszedő, és volt közöttük szikárius, azaz terrorista, aki a köpenye alatt hosszú tőrrel járta a tereket, s ha módja adódott, egy villanás, és a római katona holtan esett össze, ő pedig eltűnt a forgatagban. Volt közöttük halászember, és volt közöttük vallási fanatikus, zélóta is. Az egyik ilyen, a másik olyan, mondhatni, mindenféle. Akkor ajánljuk így Jézust: nézzétek, a Jézus szeretete, a meghívása az Isten országára válogatás nélkül mindenkihez szól!?  Csakhogy, ebben a történetben a vámszedő lelkesedése, aki egy örömvacsorát rendez válaszul a Jézus meghívására, konfliktust okoz, és ez megmutatja, hogy Jézus egyáltalán nem válogatás nélkül gyűjtötte a tanítványokat. Tudatosan gyűjtötte őket, szelektálva, demonstratív módon, ha szabad ezt mondani.
Először is tizenkettőt választott, emlékeztetve az övéit arra, hogy annak idején tizenkét törzs foglalta el a Szentföldet. Itt tehát egy szövetségről van szó, mégpedig alapjaiban megújított szövetségről, mely ezek között a keretek között fog majd kivirágzani. Aztán a lakomán lefolytatott vitában valami mást is mond Jézus, és most figyeljünk erre a szóra. Figyeljük meg a farizeusok ellenvetéseinek rendjét, s máris belelátunk a dolgok mélyébe. Ott van a nagy lakoma, és az bámészkodók között vannak írástudókés farizeusok is; ők a törvény őrei. Hamar zúgolódni kezdenek a Jézus tanítványai ellen, és azt mondják: miért esztek és isztok ti együtt a vámszedőkkel és a bűnösökkel? Miért vesztek részt ebben az örömlakomában? Mi keresnivalótok van itt? Itt dőzsölnek azok, akik sarcolják a népet. Már megkapták a sarcból a magukét, vigyék. De lám, nagy mulatságot rendeznek, és ti részt vesztek rajta. Némileg olyan ez, mint amit a mi időnkben láthatunk, mondjuk valahol a Belvárosban. Sok elegáns vendéglő van arrafelé a gazdag turistáknak, Szaud-Arábia-i olajsejkeknek, amerikai náboboknak, Új-Zéland-i aranybányászoknak. Mi csak odapislatunk nézünk szerényen – de sok ember hűti itt e levet! –, megy a dőzsölés! Aztán, nini, mit látok, ott ül egy asztalnál két-három magyar politikus, s felette jól érzik magukat! No de, a mi pénzünkön, netalán? Hát mi ez!? Korrupció! Közpénzből tartják jól magukat. Mit jelent a publikánus szó? Idézzük csak fel: közhaszon-bérlő! Ilyet látva eszünkbe sem jut, hogy esetleg a magukéból falatoznak ott, vagy meghívták őket. Hát föltolul az emberben az indulat. S ha intenének, gyere, püspök úr, ülj közénk?! Jaj, de bánnám, hogy egyáltalán arra jártam! Itt vannak a Jézus tanítványai, a galileai csórók, Péter és János, a halászok, és a többiek, akik úgy kapták az elhívást, hogy a tóparton tisztogatták a hálóikat, és korábban is hányszor eveztek ki éjszaka és nem fogtak semmit, - és ezek a szegény emberek most beülnek a sarcolók közé, cimborálnak velük. Kikkel? A vámszedőkkel és a bűnösökkel. Aztán, amikor a farizeusok megkapják a választ – majd erről fogok még beszélni –, akkor Jézusnak fordulnak, és azt mondják neki: «és mi az oka, hogy János és a farizeusok tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, a Te tanítványaid pedig esznek és isznak?» Értitek, testvérek, ezeket a finom csúsztatásokat? Először az a baj, hogy együtt esznek a vámszedőkkel és a bűnösökkel. Miután megkapják erre a választ, utána felvetik, egyáltalán miért esznek és isznak? Leleplező ez.
De a Jézus válaszáról kell most szólni. Azt mondja Jézus: azért esznek tanítványaim együtt a vámszedőkkel és a bűnösökkel (és azért vagyok én a vámszedők és a bűnösök barátja!), mert az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, de a betegeknek annál inkább! Nem az igazakat jöttem hívni – folytatja Jézus –, hanem a bűnösöket megtéríteni. És csak egyetlenegy képet idézzünk föl ehhez, a jó pásztorról szóló a példabeszédet (Lukács 15). Máskor is ugyanígy vádolják őt, hogy ugyanis a bűnösökkel cimborál. Jézus ekkor mondja: egy embernek volt száz juha és ezek közül egy elveszett. Ez az ember elment azért az egyért, otthagyva a kilencvenkilencet! Azok mind a helyükön vannak, benn vannak a karámban, védett helyen, de van egy kiszolgáltatva veszedelemnek, halálnak, pusztulásnak. És addig keresi, amíg meg nem találja. Vállára veszi – ezt már nem szoktuk a történetből idézni: az eltévelyedettet veszi a vállára! – hazaviszi, egybehívja barátait és azt mondja: örvendezzetek velem, mert megkerült az én elveszett juhom! És folytathatjuk a tékozló fiú példázatával, annak is a legvégével, amikor kint áll az idősebb testvér, a szent ember, aki az atya minden parancsát mindig a leghűségesebben teljesítette, de most nem akar bemenni az örömbe. Erre kimegy hozzá az atya és azt mondja neki: ez a te testvéred, meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott, azért neked is vigadnod és örülnöd kellene! Tehát, ez az öröm, amiben most itt Lévi részesíti a barátait, amiben részesednek a tanítványok, ez a Jézus kegyelméből fakadó öröm. Ennélfogva ez az örömlakoma konkluzív! Örülnöd kell tehát, ahogy a vámszedő is meg a bűnös is örül, - s még inkább, ahogyan Isten örül; mert a bűnös megtér, a beteg meggyógyul – ezért jött Jézus!
És hogy miért ilyen az Ő tanítványi közössége? Mi azzal a meghagyással szeretnénk a Jézus tanítványi közösségbe beleférni, hogy azt mondjuk: Jézus válogatás nélkül gyűjtött tanítványokat. Így talán beférünk mi is, ugye?! Mert, ha válogatás nélkül gyűjti, akkor meg se kell nézni Jézusnak, hogy én milyen vagyok, – beférek. Meg se kell Jézusnak tudni, hogy én sarcszedő ember vagyok, beférek. Sarcszedő: másokon élősködő. Sokféle sarc van, testvérek. Van birodalmak által kivetett sarc, van Amerika-, London-, Párizs-, Brüsszel-, Németország-sarc, van magyar helyhatóság-sarc, parlament-sarc – mindenki vámot akar szedni, sokféle sarc van. És vannak otthoni sarcok, kispolgári módon, és vannak otthoni vámszedők is, és vannak rokoni sarcok, és vannak barátok által kivetett sarcok–  cserébe a barátságért. És vannak vámszedői a szeretetnek, és vannak hűség-sarcok, és vannak sarcszedői a tisztességnek és sarcszedői a hazafias érzelmeknek, tele van a világ sarcszedőkkel. Csak azt ne mondd, hogy te sose szedtél, sose zsaroltál meg senkit, ekként: ha szeretsz..., tán sose mondtad házastársadnak, édesapádnak, édesanyádnak, a gyerekednek, nagymamádnak, barátodnak: ha szeretsz...?! Tán sohase éltél vissza még valakinek a lojalitásával, a hűségével, a bizalmával, vagy éppen a kiszolgáltatottságával, sose álltál oda az útba és nem mondtad azt, hogy „csak akkor engedlek át, ha...?” És a bűnök sarcairól nem is szólok. Egyszer egy asszony mondta nekem - nem gyónta, azt nem mondhatnám el -, hogy az férje keményen zsarolta folyton, elszedte a pénzét, szexrabszolgának használta, alázta. Hát más párnájára hajtotta a fejét. Aztán, úgy alakult, mondta, hogy még nagyobb sarcot fizet a hűtlenségért.
No, hát nem válogatás nélkül gyűjti Jézus a tanítványait, hanem tudatosan, demonstratívan, hogy megmutassa és fölragyogtassa: Isten még a sarcszedőkkel, a vámszedőkkel és a bűnösökkel is tud valamit kezdeni. Sőt, velük kezdi, mert ott a legnagyobb a romlás! És ha tud velük kezdeni, akkor mennyire még inkább tud az igazakkal! Akkor az igazaknak is van reményük, kedves testvérek! Ha a bűnös megtérhet, ha az a másik sarcszedő, Zákeus, ott Jerikóban, megtérhet, és mindazt, amit zsarolással, perpatvarral, civakodással vett el, négyszeresen megadja, akkor talán nekünk is, 21. századi jóembereknek, kispolgároknak, templomba járó magyar református keresztyéneknek is van valami kis esélyünk, hogy meggyógyuljunk, hogy kegyelmet kapjunk, hogy az a megtérő mozdulat, ami 180 fok és nem 360, tényleg 180 fok legyen! Akkor talán nem csak félszemmel tekintünk a kegyelem királyára, hanem teljes arcunkat odafordítjuk az irgalom napfényébe. Akkor talán nekünk is van esélyünk.
Az úrvacsorát méltó felségességgel, igaz alázattal szoktuk venni. Ez a református gyakorlat –, ahogy a 17. századi kánonok mondják: történjék minden szokás szerint. A kívülállók ezt szomorkodó, feszélyezett, szigorú arcú alkalomnak látják. Pedig nem erről van szó, tudom én nagyon jól, hanem a legtitkosabb öröm és a legnagyobb reménység jelenik meg itt a számunkra. Hiszen maga az Úr invitál minket a kegyelem asztalához, a Kegyelem király hív, ki a vámszedők és a bűnösök barátja, aki azokért jött, akiknek meg kell gyógyulniuk, aki azokért jött, akiknek igazságot kell nyerniük, aki azokért jött, akiknek meg kell térniük, akiknek meg kell látniuk minden kegyelemek a forrását, hogy merítsenek belőle, és új életük legyen. Lám, a mi üdvözítőnk és mesterünk milyen jó ajánlólevelet kap itt az evangélistától! Igen, eredetileg csak gúnyos címként aggatták rá, de most már mi mindig mondjuk ki egészen: ő a vámszedők és a bűnösök barátja. Ő az én barátom. Asztalához vagyok hivatalos.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott történet a mi Urunk Jézus Krisztusunk e földi szolgálatának a kezdetét mutatja be. Miután legyőzte a kísértéseket, evangéliumot hirdet, csodákat tesz, jeleket mutat, hazatér Názáretbe, ahol felnevelkedett. Ott kerül sor erre a drámai eseményre, amelynek a jó megértéséhez és ahhoz, hogy nekünk is lelki hasznunk legyen belőle, két pontot kell kitűzni, amely két pont között játszódik ez a történet. Az egyik egy közmondás, amit maga Jézus idéz, mintegy az ott-tartózkodók szájába adva: bizonyára, azt mondjátok nekem, hogy orvos, gyógyítsd magadat. A másik pont pedig az, amit Jézus mond: nincs próféta, aki kedves lenne a maga hazájában.
Kezdjük az elsővel: orvos, gyógyítsd magadat! Ahhoz ugyanis, hogy jól értsük, ne értsük félre ne kezdjük el felelőtlenül önmagunkra alkalmazni a fájdalmas mondást (nem kedves a próféta a maga hazájában!), ezzel kell kezdenünk. Nincs próféta a maga hazájában! - így idézte nekem egyszer ezt egy férfiember, aki cudar viszonyba keveredett a feleségével és otthon szóhoz sem jutott; nincs próféta a maga hazájában: vagyis nem hallgatnak meg otthon. Hallottam szülőt is, aki kamasz gyermekeivel küszködött, nem hallgattak rá, se tanácsra, se intelemre, se jó szóra; panaszkodott és mondta nekem: tudja, tiszteletes úr, meg van az írva, Krisztusunk is megmondta, hogy nincsen próféta a maga hazájában, nem hallgatnak rám. Hallottam, már közéleti embertől is, aki valami helyi ügyet próbált el intézni, de elhallgattatták, bekerítették, lehetetlenné tették, visszalökték az igyekezetét: nincsen próféta a maga hazájában! Újságíróktól pedig éjjel-nappal ezt hallom, akik mindenfélét csivitelnek a médiában, aztán per lesz belőle, megtámadják őket, nem tetszik az embereknek, amit írnak, nahát, szenvednek. Ady Endre a 20. század elején írt egy megrendítő tanulmányt, ez a címe: A magyar Pimodán. Ebben arról ír a költő, hogy Csokonaival szólva, az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. De nemcsak bolond, hanem meg is bolondul, nem marad számára más, csak a Pimodán, a kocsma, a mulató, az alkohol, a drog, az önpusztítás, mert a próféta tűzmadárként fellángoló igazságát eloltják, igazságát megtapossák. Nincs próféta a maga hazájában.
Mindezeket most azért idéztem fel, mert a gyors alkalmazás eltávolít bennünket a Jézus szavától, és annak a jó megértéstől. Mert nem az a próféta, aki megmondja az igazat. Ezt mindnyájunknak meg kell tennünk, legalábbis, ha jól értem a kilencedik parancsolatot, miszerint ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ehhez hozzákapcsolom a keresztyén-sztoikus axiómát, mely Immánuel Kantig megy vissza: mindig mondj igazat, de legalábbis sose hazudj! Nem prófétai tiszt megmondani az igazat. Ez keresztyéni kötelességünk, mindig, minden időben. Tévedésben van aki úgy véli, hogy a próféta attól próféta, hogy megmondja az igazat: tudniillik azt, amit ő igaznak tart. Az a próféta, aki az Isten üzenetét tolmácsolja, az Isten szavát mondja. Nem az igazat, hanem az igazságot.
De térjünk vissza az első ponthoz! Jézus felolvassa a prófétai tekercset, majd magyarázza. Lukács evangélista leírja, hogy mindannyian elálmélkodtak, csodálkoztak kedves beszédén. Tetszett az, amit Jézus mondott: milyen nagy igazságok ezek, milyen nagy üzenet, milyen nagy ígéret! Nem azt mondom, hogy: program, inkább ezt mondom: messiási program ez, amit Ézsaiástól felolvasott Krisztus: «az Úr Lelke van rajtam, felkent engem az Úr, hogy hirdessek a szegényeknek örömhírt, a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, a foglyoknak szabadulást hirdessek, a vakok szemeit megnyissam.» Igen, akik hallották, mind erre vártak. Ézsaiás jövendöléseit hallva mindenkiből fölszakad a sóhaj: hát erre vártunk! Ezek ugyanis a gyógyulás igéi. Éppenséggel ezt ígérte Isten a fogságban levő, megtört népnek, a szenvedőnek Ézsaiás által! Igen, gyógyulást ígért, hazatérést, helyreállítást. Vagyis ezek a prófétai szavak – a vak látni fog, a sánta járni fog, a fogoly kiszabadul, a töredelmes szívűnek begyógyul a sebe –  nem  pusztán metaforikus képek, hanem valóságos történetek; ez az Isten története velünk, ez a gyógyításnak, a helyreállításnak, a megújulásnak, a vigasztalásnak a története. Ezt hallgatják ott a názáretiek. Jézus pedig érzékeli a feszült várakozást, hogy szinte kiszakad belőlük a szó: Orvos, gyógyítsd magadat! Itt! Ne csak Kapernaumban, ne csak a Genezáreti-tó környékén, hanem itt, Názáretben is, itt is legyenek csodák! És ebben mindjárt megjelenik a mi keresztyén életünknek is a roppant feszültsége. Bizony, nagy lelki haszon lenne, ha ebben jó belátásra jutnánk. Mert a mi szívünkben is ott van a sóhaj, a várakozás, az elvárás, hogy nálunk is, velünk is legyen így. Na igen, máshol jár a Lélek. Máshol megoldódnak a problémák! Máshol nem is imádkoztak a betegek gyógyulásáért, de már meg is gyógyultak. Másutt nagy és csodálatos felszabadulások történnek! Mi meg ülünk itt – maradjunk Ady Endrénél – tovább leigázva, nyakunkon a bajjal, és nem tudunk a sorsunkból kikecmeregni! Hát akkor mutassa meg Jézus itt is, nekünk is! Názáretbe már eljutott a híre, hazatérését megelőzte, a csodák híre, a vigasztalásoknak, a szabadításoknak a története.  Ime, itt van hát, közülünk való, ismerjük. Hát végre, akkor most kérhetjük a csodákat. Orvos, gyógyítsd magadat!
Lukács evangélista azonban érzékelteti velünk, hogy Jézus megrendelésre sohasem cselekedett csodát.  És nekünk most ezzel kell első rendben megküzdeni, mert ebben nem elég az értelmi belátás, sokkal inkább a szívünknek kellene jó meggyőződésre jutnia. Jézus sosem tett csodát annak érdekében, hogy bizonyítsa messiási mivoltát. Milyen érzékletesen kezdi ezt a történetet Lukács: Jézus visszatért a Lélek erejével a pusztából, híre ment az egész környéken, tanított a zsinagógákban, és mindenki dicsőítette. Honnan tért vissza? Júdea pusztájából, mégpedig győztesen abból a harcból, amit a kísértővel vívott. Az ördög azt mondta neki: ha Te vagy Isten fia, parancsold a köveknek, változzanak kenyérré. Ha Te vagy az Isten fia, vesd alá magadat a templom pereméről, mert meg van írva felőled, angyaloknak parancsolt, hogy lábad ne üsd a kőbe! Ha Te vagy az Isten fia..., ha Te vagy a próféta..., ha Te vagy a messiás... No, akkor lássuk: orvos, gyógyítsd magadat!
A másik pont, amit ma letűztünk, az maga Jézus szava, amikor azt mondja, hogy nincsen próféta, aki – hadd fordítsam most  így – akit kedvesen fogadnának a maga hazájában. Általában és tömören így fordítunk: aki kedves lenne a maga hazájában. Ám pontosabb úgy visszaadni, hogy a prófétát nem szokták a maga hazájában kedvesen fogadni, ti. elfogadni, vagyis nem úgy tekintenek rá, mint prófétára –, sőt, itt jön az ellentét: mint aki valóban mi közülünk való. Nagy ellentét van itt! Az egyik ponton ez áll: orvos gyógyítsd magadat! Akik ott vannak a zsinagógában, és hallják Jézus szavait, ámulnak a kedvességén és talán még büszkék is rá, hiszen közülük való! A miénk, büszkék lehetünk rá! Micsoda nagy dolog ez! De bizonyítsa meg magát. És itt van az ellentét. Sőt, ütközőpont.
Mi, felnőtt keresztyének sok keresztyén bölcsességet tanultunk arról, hogy ne provokáljuk Istent. Ezt meghagyjuk az ateistáknak. Egy híres ateista egyszer elmesélte, miért lett ateista. Öt éves korában imádkozott: Istenem, ha vagy, akkor ez meg ez legyen. Legyen tele a kamra mogyorós csokival. De a kamra nem telt meg mogyorós csokival. Tehát nincs Isten – konkludált az ateista nagy büszkén. Ám ezek gyenge érvek, tudjuk jól.  Nem így és nem ezen dőlnek el a dolgok. Mégis, pontosan itt, a názáreti eset kapcsán, hadd tartson elénk az Ige tükröt: nem akartuk-e, nem akarjuk-e, nincs-e a szívünkben ott az sokszor, hogy próbára állítjuk ki Istent? Persze, mi keresztyének ezt dörzsöltebben szoktuk csinálni, hiszen tudjuk, hogy van Isten (ezt még az ördög is tudja), ezt mindenki tudja, csak a bolondok tesznek úgy, mintha nem lenne; ezért, rafináltabban tesszük próbára Isten: Isten, ha szeretsz, ha szeretsz, akkor ez meg ez lesz. Ez a rejtett dilemma a prófétai tisztben ütközik meg.
Erről kell még néhány szót szólnom, hogy jól értsük ezt az Igét. Csodálatos kapcsolódik bele a történetbe, ahogy Jézus kinyitja Ézsaiás próféta könyvét. Azt az igét olvassa fel a próféta könyvéből, amit messiási programnak neveztünk.  És amikor kimondja, hogy mindez most teljesedik be a fületek hallatára -  magára mutat. Ezzel pedig abba a prófétai vonalba áll be, amely ébren tartotta azokat a reményeket, váradalmakat, messiási álmokat, amelyben részesek voltak a Názáret-beliek is. Tehát nem úgy érkezik Jézus Názáretbe, hogy most hangzana el először Istennek ígérete a szabadulásra. Évszázadok óta vártak erre, évszázadok óta hordozták, évszázadok óta ott élt a szívekben. Jézus ebbe a vonalba kapcsolódik be. Mi több, valami több is történik itt, mint az Ézsaiás által megjövendölt nagy gyógyításnak a szemmel látható, füllel hallható valóságos beteljesülése, – efölött még egy nagy kérés is meghallgatásra talál. Ha föllapozzuk a 74. zsoltárt, látjuk, ez a panaszének a templom elpusztításáról szól. Az ellenség meggyalázta a templomot, megszentségtelenítették, pöröllyel törték össze a berendezéseit. A panaszok sorában van egy felkiáltás is: «jeleinket nem látjuk, próféta nincs többé, és nincs közöttünk, a ki tudná: meddig tart ez!” (Zsolt 74,9) Meddig tart a nyomorúságnak, az elesettségnek az állapota?  Nos, itt a próféta,  – eddig tartott! Tehát Isten gyermekeinek sok-sok baja, nyomorúsága mindig egy reménységhez kapcsolódik, pontosabban az Isten ígéreteihez, és ebből sarjadt a kiáltás: meddig tart ez? - meddig lesz ez így? - meddig nem hallgat meg minket az Isten? - meddig fordul el tőlünk Isten? – meddig van az, hogy csak másnak jut jó? – meddig van ez, meddig virul a gonosz? Nos, azt mondja Jézus: ímé, a szemetek láttára, fületek hallatára teljesedik az ígéret - és magára mutat. Most teljesedik az, amit a próféta megjövendölt.
Nem az igazát mondja itt Jézus, ahogy ezt emberileg szoktuk mondani: nekem igazam van veled szemben. Az igazságot mondja, és azt reméli az övéitől, hogy kedvesen fogadják, hogy elfogadják. Ez az elfogadás pedig  mély, szív szerinti belátást jelent, amit egy speciális szó fejez ki: kedvesnek tart. Senki sem kedves a próféták közül a maga hazájában, vagyis nem fogadják kedvesen, nem mondanak áment az Isten szavára és ígéretére! És amit itt leír Lukács evangélista, az majd még erőteljesebben ott lesz a szemünk előtt nem sokkal később, virágvasárnapon, amikor Jézus Jeruzsálembe vonul. Úton a városba magasztalják, dicsőítik, messiási zsoltárokat énekelnek, halleluját zengenek – és Jézus sír. És már nem Názáretre mondja, hanem Jeruzsálemre, hogy: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak összegyűjteni, mint kotlós a csirkéit, de te nem akartad. Nem akartad kedvesen fogadni, elfogadni, beleegyezni, szép képpel kifejezve, magadhoz ölelni. Ez itt a lényeg. Amikor gyerekkoromban, karácsonykor egy lendkerekes autót kaptam, amit roppantul kívántam, magamhoz öleltem, magamhoz szorítottam, ez az enyém, ezt én kaptam! Az örömömet is magamhoz szorítottam. Azt hiszem, ismerős mozdulat. De még mélyebb az, amikor két testvér, nagy harcok után, kibékül és megölelik egymást; ez azt jelenti, hogy elfogadják egymást, újra egyben van az életük. A társaslélektan tudósai sokat beszélnek arról, hogy ha sír egy gyermek, akkor lehet ugyan szép szavakat mondogatni neki (beverte a térdét, hát mondjuk neki: katona-dolog, és ráfújunk), de inkább vedd az öledbe, öleld magadhoz azt a gyermeket, legyen a tiéd, forrjatok össze, osztozol vele a fizikai  fájdalomban, ő pedig elfogadhatja a te gyógyító erődet. Valami ilyesmit jelent az, hogy a prófétát kedvesen fogadni.  De íme itt, Názáretben  bizonyíték kellene. És ekkor Jézus azokkal a prófétákkal kezd el példálózni, Illéssel és Elizeussal, akiket Isten sok nagy ajándékkal, prófétai lelki hatalommal, csodatevő erővel áldott meg. Illés idején három és fél évig volt éhínség nagy szárazság miatt, de Illés csak Sareptába tett csodát, ahol nem fogyott ki az özvegyasszony korsójából az olaj és vékájából a liszt, pedig pogány asszony volt. És Elizeus idejében sok leprás volt Izraelben, de csak a szíriai Naámán  gyógyult meg a próféta által – ő is csak egy pogány volt. Mert ők átölelték a kegyelmet, mert ők befogadták a prófétát, és övék lett az isteni áldás.
Ha tehát a szívünkben követelés vetődik fel, ha tehát mindig a másikat nézzük, aki bőséggel látjuk az Isten áldását, magunk életén meg nem látunk semmit, kívánom, hogy Isten Szentlelke tartson elénk most tükröt és tanítson meg bennünket másokban is csodálni az Isten kegyelmét, és adja meg Isten Szentlelke nekünk is a készséget, hogy teljesen elfogadjuk az egyetlen tökéletes és igaz prófétát, Jézus Krisztust, aki egyszer s mindenkorra kijelentette Istennek üdvösségünk felöli titkos tanácsát. Ő avatott be bennünket Isten üdvözítő munkájába, ő hívott meg boldog Isten-gyermekségre. Öleljük Őt magunkhoz és Őbenne Istennek minden áldása a miénk lesz.
Ámen