Bogárdi Szabó István Dr.

"Felelt pedig Jób, és azt mondta:
Hát valóban ti vagytok az emberek; és tiveletek kihal a bölcsesség!
Ki ne tudná mindezek közül, hogy az Úr keze cselekedte ezt,
kinek kezében van minden élő lelke és minden emberi test lehelete!
Mindezt látta a szemem; hallotta fülem és megértette.
Amennyit ti tudtok, tudok annyit én is; nem vagyok én esendőbb nálatok.
Én valóban a Mindenhatóhoz beszélek; és törvénykezni Istennel kívánok:
mert ti valóban hazugság-csirizelők vagytok; álorvosok valamennyien.
Oh bárcsak hallgatván hallgatnátok; mert az bölcsességtekre lenne nektek.
Hallgassatok előttem, én hadd beszélek; aztán jöjjön reám akármi!
Ki az, aki perelni fog velem, hogy most el kell hallgatnom és meghalnom?
Csak két dolgot ne csinálj velem; akkor nem rejtőzöm el színed elől.
Kezedet távolítsd el rólam; és rettentésed ne rémítsen engem.
Így szólíts, és én felelek; vagy én beszélek, és te válaszolj nekem.
Mennyi bűn és vétek van rajtam? Hibámat és vétkemet add tudnom.
Miért rejted el orcádat; és számítasz engem ellenségednek?
Asszony-szülte ember: rövid életű, és tele izgalommal.
Olyan, mint a virág, mely kinő és elhervad;
és úgy elmúlik, mint az árnyék, mely meg nem áll:
még erre is kinyitottad szemeidet; engem is törvénykezésbe viszel magaddal?
Ki csinálhat tisztát tisztátalanból? Senki.
Oh, vajha eltennél engem a másvilágra, elrejtenél, míg eltér haragod.
Időt tűznél ki nekem, mikor eszedbe jussak:
Ha meghal az ember, feltámad-e?
Hadi szolgálatom egész ideje alatt várom, míg elérkezik felváltatásom.
Szólítasz majd, és én felelek neked; vágyakozol kezeid alkotására."
(Jób 12-14. válogatott versek)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Mondottam már korábban, és azt hiszem, mindannyian érezzük is, hogy Jób könyvét olvasva előbb-utóbb állást kell foglalnunk. Kinek az oldalán állunk mi egyáltalán? De ezt az állásfoglalást folyton halogatjuk. Részben azért, mert nem vagyunk mi döntőbírók, hanem inkább azt éljük át, hogy ember voltunknál fogva bele vagyunk keveredve a Jób történetébe, vagy szenvedőként, majdani szenvedőként, vagy vigasztalóként és botcsinálta vigasztalóként. Mintha a nagypénteki gúnyolódást sejtetné az, amit még Elifáz mondott első vigasztaló beszédében Jóbnak: hogy most rajtad a sor, sokak vigasztalója voltál, vigasztald hát magadat. Halljuk a nagypénteki keresztnél: másokat megszabadított, szabadítsa meg magát. (Lukács 23,35) Vagy mégis inkább, mi lennénk a szenvedők, akiknek a szívéig nem érkezik el vigasztaló és erősítő szó? Nem tudjuk. A másik ok, amiért nehezen foglalunk állást, hogy nehéz nekünk Kierkegaard javaslatát megfogadni, aki azt mondja a Keresztyén élet iskolája című művében Jób könyvéhez: ne a szemünkkel, higgadt, fontolgató értelemmel, hanem a szívünkkel olvassuk Jób könyvét, mert Jób szavainak a lényege, hogy a szíve keserűségében küzd Istennel. Ez számunkra olykor-máskor illetlennek tűnik.
A múlt alkalommal a harmadjára megszólaló Czófárnak, a harmadik barátnak a pattogó szavait hallottuk, aki keményen, határozottan, egyenesen, mintegy összefoglalta az előtte megszólaló két barátnak, Elifáznak és Bildádnak a mondandóját, sőt, még srófolt is azon egy kicsit, nem is kicsit, nagyot. Az ő kifakadásának, türelmetlenségének ez volt a lényege, így kiáltott fel: Bárcsak Isten beszélne veled, Jób! Láttuk, ezt így is lehetett érteni: bárcsak Isten szólna már végre ellened, mert mi nem győzzük. S akkor nem kellene gyötrődnünk veled. Kihallottuk Czófár szavaiból ezt is: elég volt a képmutató panaszkodásból. Alázd meg most már magadat végre, Jób, tisztítsd meg magadat a rejtett bűntől, mert amiatt ért téged Isten csapása. Ezen a ponton azt is láttuk, hogy a három vigasztalóból egyszerre csak három vádló lett. Szinte észrevétlenül. Nos, azért nehéz állást foglalnunk, mert mi nem szeretnénk ebbe a hibába belecsúszni. De én hiszem, hogy Jób barátai sem szerettek volna ebbe belecsúszni; mégis, így alakul ez a történet, ez a beszélgetés, ez a dráma. Amit azonban Jób vigasztalásához, vagy immár letorkollásához a harmadik barát, Czófár, hozzátoldott, azzal már sok bajunk van, mert azt sejteti Jóbbal, hogy tulajdonképpen Isten nem is hajtja végre teljes körűen a jogos ítéletét. Hogy ennyit szenvedsz - mondja Jóbnak -, az az Isten kedvezése a számodra.
Mit mond erre Jób? Válaszába, melynek rövid részleteit olvastam most föl, beleértjük, hogy Jób nemcsak Czófárnak, hanem mind a három barátnak válaszol. S innentől kezdve már így kell olvasnunk Jób válaszait. Itt már nem dialógusok zajlanak, hanem közös beszélgetések. S én még a középkori festők mintájára odaképzelem Jób feleségét is, ő is ott van, ő is hallja ezeket a beszélgetéseket. Nos, tehát Jób így kezdi a feleletét. Ámen! Úgy van. Vajon gúnnyal mondja ezt Jób? Vagy teljes beleegyezéssel? Ámen, úgy van, és úgy legyen. Érezhetnénk, úgy is, főleg a későbbi szavak hallatán, hogy ez itt afféle gúnyos odadöfés Jób részéről. Czófár mondja a magáét: legyél csak alázatos, fogd be a szád, örülj, , hogy ennyivel megúszod.... mire Jób rámondja: Ámen. Ha csak ennyit tudtok mondani! (Jób 13,2) De nem gúny van ebben, a gúny majd később jön, bőséggel. Úgy van, úgy van - mondja most Jób – , és ilyet én is tudok mondani. De ti felsőbbrendűen úgy viselkedtek, minthogyha veletek aztán kihalna a bölcsesség – ez a gúny! A barátok ugyanis nemcsak plagizáltak. (Kinyomozható, és a bibliatudósok ki is nyomozták, honnan szedegették össze ezt a sok bölcsességet.) De nemcsak plagizáltak, hanem még pöffeszkettek is vele. Az ám, folytassuk Jób szavait, miféle bölcsesség az, hogy valójában ti kigúnyoltok engem? Miféle bölcsesség a szenvedőbe beletaposni? Ezt mondja a Jób: hogy Isten meghallgat-e engem és válaszol-e nekem (jelezve, hogy neki Istennel van vitája, pere) - ti kinevettek, mert Istenhez kiáltok! (Jób 12,4). Az Istent védelmező barátok kinevetik az Istenhez kiáltó embert! Folytatja Jób: ti úgy tartjátok, hogy a szerencsétlen ember megvetnivaló. Úgy beszéltek, mint azok, akik azt hiszik, hogy az Isten a markukban van. (Jób 12,5-6) Nagyon messze vezetnek ezek a szavak. Elég, ha csak jelenkorunkból előállnék néhány példával, és felidézgetném, hogy micsoda divat ma Magyarországon egyszerű embereket csúfolni. Kik csúfolódnak? Akik úgy hiszik, hogy a kezükben van Isten. De ne menjünk bele, mert itt valami egészen másról van szó. Nos, hát mondja Jób, bárcsak hallgatnátok. (Jób 13,5) Emlékszünk? Az imént még Czófár mondta: bárcsak Isten szólna hozzád! Igen, bárcsak Isten szólna, mondja Jób is, de ahhoz nektek előbb el kell hallgatni. Bárcsak, bárcsak Isten szólna, bárcsak hallgatnátok, hogy Isten megszólalhasson! Mert, s idézem most Jób szavait, ti hazugság, csirizelők vagytok, álorvosok, Isten érdekében hazudoztok. Micsoda arrogancia ez tőletek, Isten védelmezőjének szegődtök, hát nem rettent meg benneteket Isten felsége? Mi lesz veletek, ha Isten átvilágít benneteket? Megvizsgál titeket, hogy alkalmas védőügyvédei vagytok-e Istennek? Beülhettek-e az esküdtszékbe? Mi magyarok ezt nem értjük, de az Egyesült Államokban, ha valakit az esküdtszékbe beültetnek, előtte átvilágítják. Ki ő és mi ő? Alkalmas-e arra, hogy ítéletet hozzon? Nem féltek? - kérdezi Jób a barátaitól, hogy az Isten megvizsgál titeket? Kelletek ti Istennek tanúként, ügyvédként, bíróként? (Jób 13,9) A ti mondásaitok hamuba ért példázatok, gyenge kis agyagsáncok semmit sem érnek. (Jób 13,12) Figyeljünk oda, mert át szoktunk suhanni afölött, amit Jakab apostol mond a levelében: Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók, mert ezeknek súlyosabb ítélete lesz. (Jakab 3,1)
Jaj, de sok tanító van mostanában! Most főleg, vírusjárvány idején, háború idején, országgyűlési választások idején, népszavazás idején, de sokan vannak tanítók és de sokan vannak, akik flottul meg tudják oltalmazni Istent! Jób meg azt mondja rájuk: hazugság csirizelők vagytok!
Mi az, amit mindenki tud? Jób ezt mondja a barátainak: amit ti mondtok, azt mindenki tudja. Idézem: Íme, mondja Jób, Isten, ha ledönt valamit, az fel nem épül, ha bezárja az embert, nem nyílik meg neki, ha visszatartja a vizeket, szárazság lesz, ha nekiereszti őket, felforgatják a földet, nála van az erő és a lehetőség, övé a tévelygő és a tévelyítő, tanácsnokot, mezítláb vitet (azaz méltóságától megfoszt) és bírókat megbolondít, a királyok bilincseit feloldja és rabkötelet küld derekukra, papokat, mezítláb vitet, őscsaládokat fölforgat, a legbiztosabbaknál megakasztja a szót és a vének értelmét elveszi, megvetést zúdít a nemesekre, az erősek övét meglazítja, mélységeket tár fel a sötétségből, és világosságra hozza a halál árnyékát, felemeli a nemzeteket és elvesztőket, kiterjeszti a nemzeteket és száműzi őket, a föld népe fejének elveszi eszét és a romlás kiúttalan sivatagába tévelyíti őket, tapogatnak a világtalan sötétségben, mert eltévelyítette őket, mint a részegeket. (12,14-25) Ezek nem újsághírek, kedves testvérek, nem headline-ok, nem történetfilozófiai értekezések fejezetcímei. Ezek őstapasztalatok.
És azt mondja Jób, mindezt nem csak ti, hanem én is tudom, és éppen ezért akarok Istennel beszélni. Én ezzel az Istennel akarok beszélni. A Mindenhatóval akarok beszélni, aki feltárja élet és halál mélységeit, aki aláveti a kevélyeket, aki nagyurakat, királyokat, szent papokat, méltóságokat, emberi erőket dönt le, aki kiterjeszti a birodalmakat, hogy majd a semmibe hulljanak, ő küld eltévelyítőt, hogy a hatalmaskodók zsákutcába jussanak. Igen, elveszi a bírók józan belátását, és a legbiztosabb nyelvet is megakasztja, és a dicsőséges civilizációk tántorognak, mint a részeg ember, mert Istennél az erő, a lehetőség, a hatalom és a bölcsesség. Hát nem féltek tőle? Hát nem reszkettek? Mikor okos mondásokat, vádemékumokat csirizeltek, teologizálgattok, bölcsködtök és fölényeskedtek, deklaráltak és ítélkeztek, elhatárolódtok és kiközösítetek? Na, nem nagy dolog egy szenvedőt kioktatni, a jajszavát káromlásnak minősíteni, esdeklését kigúnyolni és azt sugallni, hogy Isten csalhatatlan mérlegén kevésnek találtatott, és úgymond már az is kegyelem, hogy nem érdemed szerint szenvedsz, légy hát alázatos és örülj!
Hát én ennél a rettenetes Istennél akarom az ügyemet előtárni, előtte akarok védekezni, mondja Jób (13,3). Mert már az is szabadítás lenne, az lenne a szabadítás és a kegyelem, az lenne a tiszta kegyelem, ha elé állhatnék és megszólalhatnék (13,6). Tudjátok, milyen kegyelem az, hogy Isten elé állhatunk? Hogy kinyithatjuk a szánkat, hogy felnyithatjuk a szívünket, hogy szólhatunk hozzá és megkérdezhetném őt? - mondja Jób, s rámutat barátaira, mert tőletek ugyan hiába kérdezem. Tőle kérdezném: mennyi bűn és vétek van rajtam? Miért rejted el orcádat és számítasz engem ellenségednek? Csak nem hulló falevelet akarsz rettegtetni és kiszáradt pelyvát kergetni, hogy ilyen keserűségeket szabsz rám, ifjúságom bűneiért lakoltatsz? Miért élek, ha nincs is bennem élet? Olyan vagyok, mint a ruha, amit megevett a moly. (13,23-28) Továbbá, folytatja: Miért nézed rossz szemmel a tiszavirág életű embert? Miért idézed törvényszéked elé? Ugyan, van-e egyáltalán tiszta ember? Nincsen. Ráadásul az ember véges. Hát akkor miért nem vagy hozzá elnéző? Miért nem adsz neki pihenőnapot, az még egy napszámosnak is jár. (14,1-12) Sőt, hozzáteszem, a Tízparancsolat is így rendeli. Eckhardt Mester a középkor nagy misztikus prédikátora mondja egy helyen Isten utáni vágyódásában, hogy: ha csak egy szempillantással megláthatnám, ha csak megpillanthatnám Isten örök dicsőségét, már olyan boldog lennék tőle, hogy azt se bánnám, hogy nem juthatnék a mennyországba. Túlzás ez? Amit Jób mond, testvérek, az a túlzás, szinte prófétai!
Mert és éppen ezért jóba elfordul a barátaitól és így kiált Istenhez: „Óh, vajha eltennél engem a másvilágra, elrejtenél, míg eltér haragod, időt tűznél ki nekem, mikor eszedbe jussak, ha meghal az ember, feltámad? Hadi szolgálatom egész ideje alatt várom, míg elérkezik felváltatásom.” Álljon ma, istentiszteletünk közepén ez a felkiáltás! Elrejtenél-e engem?
Amit a barátai egy személytelen sorsműködésként írtak le – ez a justitia retributiva, a megfizető igazságosság, vagyis hogy Isten a jóért áldást ad, de a bűneinkért meglakolunk, és amit Czófár titokzatos talánynak érez, nem értve, hogy Jób egyáltalán miért él még, mert már rég meg kellett volna halnia – nos, ha igazán jól működne ez a justitia retributiva, ez a megfizető igazságosság, Jób is régen elveszett volna. Netán Isten azért hagyja életben Jóbot, hogy demonstráljon még rajta valamit? Jób nem fogadja el ezt az érvelést. Így kiált hát Istenhez: miért rejted el orcádat? És miért tekintesz engem ellenségednek? Tudjuk, és Jób is kimondja, hogy Isten elrejtőzködése ítélet.
Egy másik helyen ezt mondja: a városból haldoklók rimánkodnak, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem törődik ezzel a méltatlansággal. Elrejti magát. (Jób 24,12) Ez az ítélet. Ám Ézsaiás próféta így szól és így ad nekünk gyógyírt: „egy rövid szempillantásig elhagytalak, de nagy irgalmassággal összegyűjtelek. Búsult haragomban elrejtettem orcámat egy pillantásig előled, de örök irgalmassággal könyörülök rajtad, ezt mondja meg váltó urad.” (Ézs 54,7-8) És másutt, amikor a próféta a világegyetem és a történelem talányait fejtegeti, így kiált fel: „bizony te rejtőzködő Isten vagy.” (Ézs 45,15)
Az ítélet megfordítása pedig az, bármilyen különös, amikor Isten elrejt minket. Most, mintegy a saját haragja elől elrejt és megoltalmaz. Így szól az Úr szolgája Ézsaiás prófétánál: „hasonlóvá tette számot az éles kardhoz, keze árnyékában rejtett el engem, és fényes nyíllá tett engem és tegzébe zárt engem.” (Ézs 49,2) És így könyörög a zsoltárában Dávid: „szárnyaid árnyékába rejts el engem!” - minden baj, bármi veszedelem, minden nyomorúság ellen és elől, míg el nem múlik a nehéz idő, rejts el és ott őriz meg engem. (Zsoltár 17,8) S így kiált most Jób.
De mint jeleztem, hallatlan módon föl is fokozza ezt. – „Ó vajha, ha eltennél engem a másvilágra, elrejtenél, míg eltér haragod, időt tűznél ki engem, mikor eszedbe jussak, ha meghal az ember, feltámad-é? Hadiszolgálatom egész ideje alatt várom, míg elérkezik felváltatásom.” Mit jelent ez? Ezt kéri Jób: rejts el engem a holtak birodalmába, a halálba, a halottak közé, a haragod elől mindaddig, amíg haragod megváltozik, elmúlik, megenyhül, eltűnik. Továbbá, jelöld ki azt az időt, amikor már nem az elmúltak szerint fogsz rám gondolni, amikor a jövő már nem a múltnak a kiterjesztése, nem az elviselhetetlen jelennek a meghosszabbítása, nem a megtörténtek következménye, hanem valami egészen más, valami új! Új teremtés? És akkor gondolj rám, akkor jussak eszedbe.
S kérdezi Jób: ha meghal az ember, feltámad-e? Sok magyarázó szerint ez a felfokozó, időket változtató, élet-halált megfordító, mintegy új teremtést igénylő kívánsága Jóbnak valójában csak költői kérdés, mert ez nem lehetséges. Azt mondják ezek a magyarázók, hogy Jób, voltaképpen csak azt akarja mondani, hogy nincs élet a halál után, tehát amíg élek, amíg vagyok, amíg van esélyem élni, túlélni, addig rejtsen el Isten a holtak közé, mert Isten haragját csak a holtak között lehet túlélni. Ismertem is egy kárpátaljai református lelkipásztort, akit 1945-ben elvittek „málenkij robotra” Szolyvára, a gyűjtőtáborba. Úgy menekült meg onnan, hogy befeküdt a holttestek közé, a kordéba, amivel tolták ki a táborból halottakat. Befekszem a holtak közé, hogy túléljek. Rejts el engem, Uram, könyörög Jób, holtak közé, hogy túléljem a te haragodat. Mert a tényleges halál, úgymond, már mindent visszavonhatatlanná tesz. Tehát legyen úgy, mintha nem is élnék, nem is volnék, felejts el, és ha majd elmúlt a haragod, akkor vegyél elő újra. Rejts el engem a saját tekinteted elől. Fordított áldáskívánás ez.
De én azt hiszem, testvérek, ez nem költői felkiáltás. Jób a lehetetlen lehetőséget kérdezi: míg eltér haragod...- így fordítja Kecskeméti István; vagyis míg elmúlik a haragod...Vagyis Jób hiszi, hogy elmúlhat Isten haragja. (Ahogy oly sokszor olvassuk Istenről, hogy megbánta az Úr a gonoszt, melyet cselekedni akart, Jer 26,13, Jóel 2,13, és elfordította az Úr az ő haragját, Zsoltár 85,4). Újra meg újra ezt olvassuk a próféták üdv ígéreteiben.
Jób barátainak összecsirizelgetett igazsága szerint Isten haragja sosem múlik el. Mert, úgymond, ez a rend. Vagy inkább rendszer. Vagy még inkább, ez a rend tartja ébren Isten haragját, így működnek a dolgok. Sajnáljuk Jób, mondják barátai, most rajtad a sor. De ez a világ rendje, ez a dolgok sora. S ennek a rendnek maga Isten is alá van vetve, márpedig ő betartja a szabályt. De hátha nem így működnek a dolgok...
Hátha volna feltámadás? Érezzük, hogy Jóbnak ez a kérdése nem költői kérdés, hanem prófétai kérdés. Ez a kérdése tehát másfelé nyit utat. Másfelé, mint amit mi az emberi kalkulusokból lepárolt reménységének tartunk. Pál apostol ezt mondja Ábrahámról: reménység ellenére reménykedett Istenben, hogy Isten megadja neki, amit ígért; vagyis mindenféle emberi remény ellenére, hadd mondjam így, egyszerű szóval: remény-ellenes reménnyel hitt Ábrahám. Hitt abban az Istenben, aki megeleveníti a holtakat, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja, mint meglévőket. (Róma 4,16-18) És most Jóbról mondjuk bátor szívvel, hogy Jób reményellenes reménnyel hitte, hogy elül Isten haragja és haragja múltán fogja majd eszébe idézni Jóbot.
S ha ez így lenne - mondja Jób -, akkor ebben az én „hadi szolgálatomban” vagyis nehéz tereket hordozva Istentől lesújtva, mint egy kényszermunkában (Jób 7,1), vagy nagy küszködésben (10,17), várnám az őrségváltást. Igen, várom, hogy Isten elrejt engem a harag elől, aztán majd elrejti, megfordítja a haragját és rám ragyogtatja orcáját, a sírás nevetésre fordul, javamra lesz a nagy nyomorúság, életemre válik a halál is, új életre támadok. És m i is mondjuk, életemnek csak egy halál válhat a javára, a Krisztus halála, és új életre támadok a feltámadás által. Csodálatos látomás ez, amit Jób ebben a kérdésében megfogalmaz! S így fejezi be: Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad, s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának. Szent Gergely Jób könyvét magyarázva húsvéti előretekintést tesz. Ma virágvasárnap, hozzánk is méltó, hogy egészen a feltámadásig tekintsünk előre. Ezt mondja tehát Szent Gergely Jób könyvéről: milyen csodálatos, hogy Jób egy szemétdombon győzte le az ősellenséget, a kísértőt, a sátánt, aki Ádámot a paradicsomkertben csalta meg. Előképe ez a második Ádámnak, Krisztusnak, aki a kereszten aratott végső diadalt bűnön, halálon, poklon. Tudom, hogy az én megváltóm él! Ámen.

"Erre a naamái Cófár felelt, és azt mondta:
A szavak e tömegére ne legyen-e felelet; és e szájembernek igaza legyen-e?
Ha fecsegéseidet elhallgatja ember, kinevetsz, hogy nincs ki megszégyenítsen;
és azt mondod: Tiszta az én tanom; és szeplőtelen vagyok szemeidben.
Valójában pedig bárcsak Isten beszélne, és megnyitná hozzád ajkait!
Ő megjelentené neked a bölcsesség titkait, mert kétszeresek a megértés tekintetében,
és megtudnád, hogy elfelejteti veled Isten büntetésedet.
Isten kikutatását eléred-e; és a Mindenható tökéletességéhez elérsz-e?
Égi magasságok – mit csinálsz? Mélyebb a másvilágnál – mit tudsz?
Hosszabb a földnél hossza, és szélesebb a tengernél.
Ha elsuhan és bezár, és törvénybe hív, ki téríti őt vissza?
Mert ő ismeri a semmi embereket; látja a veszedelmet, hát nem figyel?
Itt üres ember is eszessé lehet; vadszamár-csikó is emberré születhetik.
Ha te elkészíted szívedet, és kiterjeszted hozzá kezeidet;
ha bűn van kezeden, távolítsd el azt, és ne lakozzék sátorodban álnokság;
bizony akkor felemelheted orcádat gáncs nélkül; és szilárdan állsz, nem kell félned.
Bizony elfelejted te a viszontagságot; mint átfutó vízre emlékezel,
és délnél fényesebben kel fel életpályád; mikor alkonyul, olyan lesz, mint a reggel.
És bízol, mert van reménység; és biztonságban vetsz ágyat és fekszel le.
És ha fekszel, nem lesz, ki felriasszon; de sokan hízelegnek neked.
Az istentelenek szemei pedig elepednek, és a menekülés elvész előlük; reményük a lélek-kilehelés." (Jób könyve 11. rész)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Immár megszólal a harmadik barát is, aki szintén vigasztalásni jött, aki maga sem szólt hét napig egy szót sem a megrendülésben, majd megvárta, hogy előbb Elifáz, aztán Bildad szóljanak. Most ő szól Jóbhoz, hogy feleljen a panaszára, élet-átkára, keserves kifakadására, és Isten ellen szinte kimondatlanul is megfogalmazott vádjaira. Mi pedig egyre inkább úgy érezzük, hogy most már nekünk is állást kell foglalni. Mindeddig megpróbáltam az állásfoglalást halogatni és megpróbálom még ezután is. Tűnhet úgy, hogy ezzel voltaképpen a barátokat védelmezem. Tudjuk ugyanis, hogyan ér véget Jób története: Isten megfeddte a barátokat, akik úgymond nem szóltatok Isten felől igazán, míg Jób igazán szólt felőle. De Jób könyvét nem érdemes türelmetlenül olvasni, mint valami krimit, melynek ellapozunk a végére, hogy megtudjuk, ki volt a tettes, aztán már nem érdekes, mi történik. Jób könyve éppenséggel a hosszantűrésről szól. Haladjunk hát sorjában! A barátok magatartásában, ahogy a vigasztaló szerepéből fokozatosan átcsúsznak az elégedetlenkedő, morgó, mérgelődő, türelmetlen, majd vádoló emberek szerepébe, bizony sokszor önmagunkra ismerünk. És ezt a belátás akkor is érvényes, ha jóbi szenvedéseket szenvedtünk, vagy ha a szívünk teljesen és igazán Jóbé, akihez nem volt fogható a Földön, aki ellenállt a Sátánnak, s bár mindent elveszített, mindenétől megfosztotta a kísértő, a vagyonától, a gyermekétől, a családjától, az egészségétől, fájdalmat, gyógyíthatatlan szenvedéseket zúdított rá, mégsem átkozta meg Istent, hűséges maradt! Igen, bár a szívünk Jóbé, mégis, a barátok szavait olvasva be kell látnunk, hogy ha ezek a szavak nem a Jób könyvében lennének, ha nem ennek a történetnek a keretében hangzanának el, akkor már-már úgy érezhetnénk, mint akik beiratkoztak az isteni bölcsesség magasiskolájába. Egyszóval nehéz állást foglalni. A szívünk eleve Jóbé, de a barátoktól is hallunk bőven igazságot. De míg halogatjuk, hogy hová álljunk végleg, magunk is formálódunk az Ige erejében.
A három barát, látjuk, fokról fokra fordul szembe Jóbbal. Nincs idő az átmeneteket részletesen érzékeltetni, de aki alaposabb átolvassa Jób könyvét, észre fogja ezeket venni. Én most úgy teszek, mint William Blake, angol költő, festő, aki egy gyönyörű, lenyűgöző sorozatot készített Jób könyvéhez. Többször megfestette a barátokat együtt is. Először a három barát együtt áll Jób mellett, mindkét karjukat az égre nyújtva, a gyászukat kifejezve. Aztán két-három képpel később már azt látjuk, hogy ez a három barát nem égnek emeli a kezét, hanem mind a három mind a két kezével Jóbra mutat, vádló mozdulattal. Ha valakit vádolunk, vagy fenyegetünk, vagy megintünk, akkor mutatóujjunkat feltartva rámutatunk, megintjük. De hogy két kézzel fenyegessünk, azt szinte hihetetlen. Ilyen képletesen, expresszíven mutatja meg a festő, hogy mi történt itt szinte kinyomozhatatlanul. A három barát, akik égre tartott kezekkel gyászoltak, most kétszerezetten vádolják Jóbot – imént még gyászt kifejező kezeikkel. Ezek a kezek úgy nyúlnak előre, mintha még mélyebbre akarnák őt lenyomni, vagy mintha átkot szórnának rá, ezek nem áldásra nyújtott kezek.
Kétszeres a vád. Az egyik az, hogy Jób nem akarja elfogadni a büntetést. Prüszköl, tiltakozik ellene, lázad a büntetés ellen. Nem Isten ellen, a büntetés ellen lázad. Viszont a másik vád az, hogy Jób Istennel akar perbe szállni. Éppen az előző szakaszt olvasva hallottuk Jób szavait, ezekből hadd olvassak föl három mondatot. Mindhárom mondatban benne van a pereskedés szó. Azt mondja először Jób: ha valaki perelni akarna Istennel, nem felelhetne meg neki, ezerből egy szava se érne semmit (Jób 9,2). Aztán azt mondja Jób, még ugyanebben a beszédében: mert nem ember Isten, mint én, hogy megfelelhetnék neki, perbe szállhatnánk egymással, de nincs közöttünk választott bíró, aki reánk tehetne kezét, vagyis aki fölöttünk áll, és mind a kettőnkre nézve érvényes ítéletet mondana. (Jób 9,32) És végül ugyanennek a beszédnek a középső szakaszában azt olvassuk: ezt mondom Istennek, ne ítélj el engem, add tudnom, miért perelsz velem. (Jób 10,2)
Micsoda? - szólal erre a harmadik barát, Cófár, aki eddig is mindent hallott, de nem szólt, hanem udvariasan kivárta a sorát. Ő a legkeményebb. Korábban egy középkori festmény mintájához igazítva mondtam egy hasonlatot, miszerint a három barát három eltérő hangerővel beszél. Élifáz, halkan, fülbe súgva vigasztalgat, szinte magához öleli Jóbot (bár láttuk a szavaiból, hogy nem igazán egyértelmű ez a vigasztalás). Jób el is utasítja, üres beszédnek tekinti. Aztán jön Bildád, ő már hangosan, jól artikuláltan szól, mint egy fegyelmezett tanár, szépen előadja a tételeket, az igazságot, a rendet, a világ örök dolgait, hogyan van Istennek az emberrel, illetve embernek Istennel dolga, ahogy ez a nagy könyvekben meg van írva, ahogy ez az ősök tapasztalatában kibontakozik, ahogy ezt mindannyian tudjuk évezredek óta. Mintegy leckét mond fel Jóbnak, és arra hívja, hogy tanulja meg ő is ezt a leckét. Sőt, emlékezteti. sokszor maga Jób is felmondta már ezt másoknak, tudja ő azt. De azt is láttuk, hogy bármilyen okosakat is mond, amit mi is beírhatunk a szívünkbe, mégis megsebzi Jóbot. Rettenetes példát hoz fel, azt mondja, hogy azért haltak meg Jób gyerekei, mert Isten kiszolgáltatta őket bűneik következményének. Jób tiltakozik, ezt is elutasítja. És ekkor hangzanak el a perre utaló szavak: ne ítélj el engem! Add tudtomra, miért perelsz velem?
Hát mit akar Jób? Pert akar? Perbe akarja vonni Istent? És mi lenne a tárgya ennek a pernek? Ezután szólal meg a harmadik barát, Czófár. Mindjárt jelzi Jóbnak, hogy nem tud mit kezdeni a Jóbból kiáradó a szó-ömlennyel, bármilyen megrendítő is. Olvassuk csak Jób szavait, és sírjunk vele együtt, átérezve, hogy csak egy megsebzett ember tud ilyen szépen, ilyen mélyen, ilyen komolyan, ilyen őszintén és igen, ilyen keményen beszélni. De hiába ez az átérzés! Czófár azt mondja minderre: ez csak szavak lapátolása, mai nyelven: ez csak üres retorika, patetikus ömleny. Azt hiszed, mondja Czófár, hogy sarokba szorítasz bennünket? Azt hiszed, hogy ezzel a szó-ömlennyel elhallgattatsz minket és jót nevetsz majd rajtunk, kigúnyolsz minket, mert nincsen senki, aki rendre utasítana? Így is szokták fordítani (én is így olvastam Kecskeméti István fordításából), hát nincs, aki megszégyenítene?! Hagyd már abba!
Milyen megrendítő ez, testvérek! Az imént még együtt sírtunk valakivel, szóhoz sem jutottunk a megrendüléstől, nem is tudtuk, mit csináljunk, legszívesebben elmenekültünk volna ebből a helyzetből. De sokszor van ilyen az életünkben, amikor meglátogatunk egy lesújtott embert, és úgy tervezzük, hogy egy jó fél órát töltünk nála, kicsit beszélgetünk, vigasztaljuk, megsegítgetjük. Aztán benyitunk hozzá és a következő percben már a menekülés útját keressük, jaj, hogy tudnánk ebből a rettenetes helyzetből kijönni, kivágni magunkat, mert nem tudunk mit mondani! Vagy amit mondhatunk, máris érezzük, érvénytelen, vagy csak tovább fokozzuk a fájdalmat, csak sót szórunk a sebeire.
Mintha Czófár is ebben a helyzetben lenne, amikor ilyen keményen, harsányan, szinte rákiabál Jóbra: fogd be a szád! Azt hiszed, hogy a sok beszéddel sarokba állítasz minket? Hát akkor megmondom én neked, hogy mi a te bajod! Mit akarsz te? Odaállsz Isten elé és azt mondod, hogy tiszta az én szavam, tiszta az én gondolatom, szeplőtelen vagyok a te szemeidben? Bűntelennek mondod magadat? Márpedig, ha bűntelen vagy, akkor Isten igazságtalan. Isten pedig nem igazságtalan. Isten nem forgatja fel az igazságosságot. Isten nem szünteti meg a világ jó rendjét. Íme a szillogizmus: ha tehát te azt mondod, hogy bűntelen vagy, akkor Istent tartod igazságtalannak.
De vajon valóban ezt mondaná Jób? Akárhogy lapozgatom, forgatom a Jób könyvét, sehol nem találom ezt a tételes megfogalmazást miszerint Jób azt mondaná, hogy: bűntelen vagyok, hogy soha nem követtem el semmi bűnt. Igen, azt mondja, hogy ártatlan vagyok, de ez már az igazságszolgáltatásnak abba a dimenziójába tartozik, amikor az elkövetett véteknek megfelelő büntetést kell kiszabni. Múltkor emlékeztetett valaki, hogy ne csak az igazságosságról beszéljek, hanem a méltányosságról is, mert a bírónak méltányosnak kell lennie. Igen a bíró mérlegre tesz mindent és méltányosan ítél, megfontolja, hogy az elkövetett bűn mekkora büntetést érdemel. Jób pedig a szenvedése okán, az elviselhetetlen nyomorúsága okán úgy érzi, hogy bár Isten megfellebbezhetetlen ítélő bíró, az ő esetében valami nem stimmel. Vagyis Jób szavaiból nem nagyon lehet rögtön arra következtetni, hogy teljességgel bűntelennek mondaná magát. Azt látom, hogy inkább a barátai kergetik fokozatosan ebbe az irányba: hát akkor mondd ki... Mondd ki, hogy semmi bűnöd nincs! Mondd ki, hogy makulátlan vagy Isten szemében! Mondd ki, hogy semmi vétket soha nem követtél el! Egyébként, miért óbégatsz? Mi a bajod?
Jób nem mondja magát bűntelennek, de miután nem lát bele Isten útjaiba, Isten titkaiba, voltaképpen már csak valamiféle „peres” eljárásban lehetne megtalálni, hogy valami lappang még szenvedése mögött, és ez a valami nem Jóbban van, hanem Istennél van elrejtve. Magának Istennek kellene ebbe a perbe belépni, megszólalnia és mondania valamit. Ez lesz majd a következő hosszú résznek a fő témája. Jób azért akar „pert”, mert azt akarja, hogy maga Isten szóljon hozzá. S milyen érdekes Czófár rögtön így kezdi a beszédét: bárcsak Isten szólna hozzád. (JÓB) Mi is így gondoljuk, de ne szaladjunk előre. Igen, Istennek kellene megszólalnia, hogy kifejtse, mi történik itt, hogy elmondja, miben áll a hozzá való hűség, és rámutasson, hogy Jóbbal szemben hamis a vád, ez csak a sátán vádja, hogy Jób sem ingyért szereti Istent. De hát ilyen nincs, mondja a kísértő, hogy Istent ingyért szeressük. Dehogy! Mi az áldásért szeretjük Istent, a jóért szeretjük Istent, azért szeretjük Istent, hogy adjon nekünk valamit. Isten olyan, mint az öreg Lear király, aki maga elé állította a három lányát, s kérdezte: ki szeret engem jobban, s aki jobban szeret, az kapja az országból a nagyobbik részt. Na, lányaim, hogy szerettek engem? A lányok meg szépen fölnyomják magukat. Olyan szavakat mondanak, akkora szeretethimnuszokat adnak elő, hogy csak ámulunk. Közben tudjuk, hogy nem mondanak igazat. Csak a legkisebb lány, Cordelia, nem tudja kimondani, hogy szereti apját, mert ezt nem lehet kimondani. Ha igazán akarja az ember Istent szeretni, ki se tudja mondani. Nos, a kísértő valami ilyesmit mond az Úrnak: ez a Jób is valamiért szeret Téged. Kinézett magának egy áldást, aztán egy kicsit szeret érte. Tudjuk azonban, hogy Jób tényleg ingyért szereti Istent. És nem mondja magát bűntelennek. A baját, a nyomorúságát tartja túl soknak. A rázúdult rosszat nem tudja elhordozni, és ezért kiált az Úrhoz.
Czófár szava elsőre alázatosnak tűnik, pedig valójában roppant magabiztos. Alázatosnak tűnik ez: „bárcsak maga Isten beszélne veled, nyitná meg ajkait ellened!” Mintha azt mondaná ezzel, hogy nem megyünk mi veled semmire, Jób, mert nekünk is csak emberi szavaink vannak, és neked is csak emberi szavaid vannak, nőttethetjük itt a szavakat, nagy halmot létrehozhatunk, aztán kiderül erről a nagy halomról, hogy ez a szavaink hulladéklerakója, mert minden egyes szóról kiderül, hogy semmit se ér. Hát bárcsak Isten szólalna meg! Akkor egyből látnád - s itt fordul meg Czófár mondandója – , hogy Istennek igaza van, és belátnád azt is, hogy te meg bűnös vagy! Ez az örökérvényű képlet. Ezzel Czófár kapcsolódik a korábban elhangzottakhoz. Éppen ahhoz is, amit maga Jób mondott az imént: hogyan lehetne az embernek igaza Istennel szemben, hogyan lehetne az embernek igazsága Istennél? (JÓB) Bárcsak - mondja tehát Czófár - maga Isten szólna..., szólna ellened. De ezt így is lehetne fordítani: szólna veled. (Később majd mind a két értelemről szeretnék szólni.)
Ha Isten szólna, mondja Czófár, rögtön megértenéd, hogy Isten bölcsessége végére mehetetlen. Te nem tudod őt kikutatni. Én sem tudom, ti sem tudjátok, testvérek, Isten bölcsességét kikutatni. Isten, mintha oda se figyelne és mégis, mindent tud. Te, Jób, én, Szabó István, ti, kedves testvérek, mi mindent elrontunk. Isten pedig még a vadszamár csikóját is emberré szülheti. Még a sült bolondból is bölcset csinálhat. Érted te ezt? Értem én ezt? Értjük mi ezt? Te, Jób azt mondod szenvedéseid közepette, hogy a fényesen ragyogó nap is olyan, mint az éjszakai sötétség. Igen, a szenvedésben nincs jó, mert akkor a jó is rossz. Isten azonban - mondja Czófár - az éjszakát is nappallá teszi a számodra! Te, Jób, valami végzetről panaszkodsz itt, valamiféle igazságtalanságot sejtetsz, holott Isten még el is engedett neked a büntetésedből. (Jób 11,6) Érdemes lenne ezt a mondatot a legnagyobb, legtudósabb istentudoroknak, istenészeknek odaadni, hogy kezdjenek vele valamit. Mit mond Czófár? Jób, te elviselhetetlen szenvedésről panaszkodsz, szerinted Isten mérték felett sújt téged. Holott Isten igazság! De ha van valami, ami mégiscsak méltánytalan, az az, hogy te csak ennyit kapsz. Vedd már észre, hogy Isten még el is engedett a jogos büntetésből! Valaki így fordítja: Isten elfelejteti veled a bűnhődést. Vagyis haragját nem önti ki teljes mértékben rád. Hát kérdem én, testvérek, így kell nekünk Istent megvédeni? Egy embert összenyom a nyomorúsága, mi odamegyünk hozzá, megveregetjük a vállát és azt mondjuk neki, hogy ez nem is minden!? Lehetne több is a szenvedése? Kevesebbet kap, mint amit érdemel? Lám, ilyen nagylelkű Isten?
Mit tudunk mi, testvérek, Isten véghetetlenségéről? Mit tudunk mi arról, hogy mi a szélessége, a hosszúsága, a mélysége és a magassága Isten jóvoltának? - kérdezi Pál apostol (Efezus 3,17-19). Úgy tűnik, Czófár is erről beszél. Mennyei magasság, mit tudsz? A pokloknál mélyebb az isteni bölcsesség. Mihez kezdesz? Messzebb van, mint a tenger vége. Bejárhatatlan, mint a végtelen kontinensek. Mit kezdesz vele? Mit értesz te ebből? Bárcsak Isten szólna ellened (vagy szólna hozzád), és akkor rögtön megértenéd. Igazat mond Czófár.
Akárhogy is forgatom a szót, Czófár igazat mond. Ez így van. Csakhogy amennyire tudja a Czófár, hogy mit mond, annyira nem tudja, hogy kinek mondja. Tudja, hogy mit mond, mert ezt kell mondani, mert ez az ősi igazság, ezen áll meg minden, de nem tudja, hogy az a Jób, akinek mondja. És bizony, a mi sok-sok elrontott vigasztalásunk is mind ebből fakadt és fakad, testvérek! Fölkészítem magam, elmegyek a barátomhoz, mert borzasztó nyomorúságban van, és vannak jó mondataim, vannak pazar mondásaim, és el is mondom neki mindet, de vajon, tudom-e, hogy kinek mondom? Tényleg belelátok én legteljesebb mélységéig a szenvedő embernek a nyomorúságába, a fájdalmába? Tudja Czófár, hogy kinek mondja, amit mond? Luther azt mondja egy helyen, hogy az ördög folyton azzal kísért, hogy bűnös vagy és nincs számodra kegyelem, elvesztél. És ez végső kétségbeesésbe kergeti, reménytelenségbe dönti az embert. És a végső kétségbeesésben csak az marad, amit Czófár is mond: a bűnösök egyetlen reménye, hogy kilehelik a lelküket, hogy vége lesz az életüknek. (Jób 11,20) Kellene ma egy új Luther, aki megmutatná, hogy az ördög ma nem azzal kísérti az embert, hogy te bűnös vagy és elvesztél. Ma azzal kísért, hogy veled minden rendben van, és bármit akarsz, az mind jó. Ebből lesz az, amit Nietzsche mondott, hogy: Szókratész mondja, borzasztó téboly az, amikor az ember olyan erényt képzel magának, aminek nincsen a birtokában. És az sokkal veszélyesebb, ha valaki tökéletesen igaznak tartja magát, mint ha valaki bűnösnek gondolja magát, mert aki tökéletesen igaznak tartja magát, az soha egy tapodtat sem fog abból engedni, míg aki a bűnein gyötrődik, esetleg olyan bűnön, ami nincs is, mert attól meg megszabadulhat. Mit mond az ördög? Bűnös vagy, elvesztél, nincs remény, nincs kegyelem. De a bűnös ember, még ha képzeli is a bűnét, léphet, engedhet, nem is egy tapodtat, hanem kettőt és hármat is, hogy kegyelmet találjon. A bűnös ember megtérhet és élhet, az önigazolt ember menthetetlen. Mára mindebből civilizációs mániákus depresszió alakult ki (ismerjük ezt a szörnyű betegséget). Ma az öngyűlölet és a más-gyűlölet bipoláris rettenete gyötri az embert. Tökéletesen igaz vagyok – mondja a mai ember –, mindenki más igaztalan, becstelen, nem tudok mást tenni, én, a tökéletes igaz, csak gyűlölni tudom őket. Vagy öngyűlöletbe esem, mert menthetetlen, reménytelen ember vagyok. És az egész, nézzétek, az egész nyugati civilizáció ebben az őrületben szenved. Ez a civilizációs bipoláris betegség. Hol imádjuk önmagunkat, és mindenki mást megtaposunk, aki ennek ellene mond. Nézzétek csak a mai önfelszabadító mozgalmak garmadáját, hogyan és miképp akarja a mai ember szabaddá tenni magát és mindenre lehetőséget nyitni önmagának, ám azt, aki csak fölemeli az ujját, és azt mondja, hogy talán nem biztos, hogy ez jó lesz, azt megtapossák. Nem biztos, hogy a férfiből nőt lehet csinálni, a nőből meg férfit. Biológiai értelemben biztos, hogy nem. Mire a mai ember: duguljon el a biológia! És duguljon el mindenki más, aki csak azt mondja, ami egyébként van. A másik oldalon pedig micsoda felfoghatatlan öngyűlöletekbe tud zuhanni az ember! Tudósok mondják, hogy a 21. század nagy népbetegsége nem az infarktus és nem a rák, hanem a depresszió. És ez nem holmi búskomorság, erről írtak eleget a régiek, hogy majd csak becsipeg egy kis cinegemadár reggel az ablakon és én jókedvre derülök! Bizony, a másik megölése és az öngyilkosság között tántorog ugyanaz az ember, ugyanaz a kultúra, ugyanaz a civilizáció. Bárcsak Isten szólna! Bárcsak Isten szólna - nekünk is úgy kell kiáltanunk, mint Czófár. Csak nem kell kioktatnunk Jóbot, nem kell mélyebbre nyomnunk Jóbot, hanem itt ennél a mondatnál megállni: bárcsak Isten szólna!
Ha szólna Isten, akkor nemcsak azt tudnánk, hogy mi az ítélet, hanem leginkább azt tudnánk, hogy mi a kegyelem! Tudnánk, vagy sejtenénk, hogy mi az Isten szeretetének a végére-mehetetlensége, mi a hosszúsága és szélessége, mi a mélysége és a magassága! Tudnád, hogy nem tudsz belőle kifutni! Mert ezt mondja tulajdonképpen Pál apostol: Isten belefoglal titeket az ő szeretetébe. És bármerre indulsz, nem érsz a végére. És akkor tudnád, hogy ki vagy te, és tudnád azt is, hogy kicsoda Jób, aki mellett most ott állsz és nem tudsz neki semmit mondani, csak szerencsétlen szavakat.
Ha Isten szólna, persze, betömne minden szájat, ahogy a zsoltáros mondja meg a próféták és bizonnyal szólna ellened is. És végre leleplezné ezt a mániás depressziót, az embernek ezt az eredendő bűnnel örökölt bipoláris őrületét, az öngyűlölet és a más-gyűlölet átkát.
Ha Isten szólna veled, most már így mondom: nem ellened, ha veled szólna. Ha végigbeszélne veled Isten az életedet, akkor megnyílna számodra a remény kapuja. Mert egyrészt amíg Isten nem szól, addig nem tudod, hogy mi az igazság, és nem tudod, hogy ki vagy, de ha Isten szól, akkor tudod, másrészt, hogy ki vagy, és tudod, hogy mi a kegyelem. Igen, amikor úgy érezzük, hogy Isten ellenünk szól - mert szól ellenünk is! -, akkor is velünk szól. A fordítók sokféleképpen adják vissza ezt a kifejezést. Nyugodtan mondom héberül is, és hamar kiderül, miért mondom. Az eredeti kifejezésben az „im” prepozíció van, jelentése szerint: nála, vele, mellette. A Szeptuagintában ezt a „meta” szóval fordították görögre: veled, melletted... Bizonyos összefüggésekben, kifejezetten jogi összefüggésben azt is jelenti: „ellene”. Amikor perben álló féllel, az ellenféllel beszélek – én vagyok a felperes, ő az alperes, vagy fordítva –, akkor ellene beszélek; ez logikus. A per súlyos vita, amely során valakinek a javára dönteni kell. Olyan csak Arany János versében, A fülemilében van, hogy azt mondhassa a bíró: jobbra ütök, nekem fütyöl, balról ütök, nekem, fütyöl, elmehetnek... Az igazságot el kell dönteni. Tehát, ha peres féllel beszélek, akkor ellene beszélek. Ezért nagyon sokan így fordítják ezt: bárha isten beszélne ellened! De az eredeti értelme mégis az, hogy: veled. Ez van Czófár szavainak a mélyén. Talán ő nem is tudja, de nem baj, ha nem tudja. Mi is csak Jézus Krisztusban értjük ezt meg. Amikor Isten velünk szól, akkor velünk van. Mondom még egyszer a héber szót: „im”. S már halljuk is: Immánuel! (Velünk az Isten) Milyen gyakran mondjuk: velünk az Isten, és ezzel nem azt mondjuk, hogy Isten ellenünk van! Ellenkezőleg: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk! (Róma 8,31) Isten velünk van. Velünk beszél, hozzánk szól. Ha szól kegyelme mélységéből, melyet nem tudunk kimeríteni, ha szól, akkor igazán és teljesen Krisztusban szól.
Nem az a választás, hogy magad ellen kell szólnod vagy Isten ellen kell szólnod. Csak hallgasd meg, hogy mit mond Isten, ha ellenedre is, de a javadra. Kálvin Jób könyvét magyarázva, ugyan mi mást fűzhetett volna ehhez a részhez, mint amit a XVI. században annyira jól értettek: bárcsak Isten szólna, kívánja Czófár, mert ha Isten nem szól, akkor nem tudod, hogy mi az igazság, és akkor az Isten megigazító kegyelmet sem nyerheted el! Bárcsak Isten szólna! Mert ha szól, akkor Krisztus szólja az ő igazságát, kegyelmét és a megtartó reményt. Ámen.

„Jób pedig felelt és azt mondta:
Valóban tudom, hogy így van; hogy is lehetne embernek igaza Istennel szemben?
Ha valaki perelni akarna vele; nem felelhetne meg neki ezerből egyre.
Bölcs szívű és hatalmas erejű; ki szegült ellene valaha sértetlenül?
Ő az, aki hegyeket mozdít el észrevétlen; melyeket felforgat haragjában:
aki felriasztja a földet helyéről; hogy oszlopai megreszketnek:
aki parancsol a napnak, hogy ne keljen fel; és a csillagokat bepecsételi:
aki meghajlítja az eget egyedül; és lelép a tenger magaslataira:
aki a Göncölszekeret, Kaszáscsillagot, Fiastyúkot és délszak csillagkamaráit alkotta.
Ha kiáltanék és felelne nekem; nem hinném, hogy fülébe jutott szavam:
hiszen forgószélben szokott reám törni; és sok sebet ütött rajtam ok nélkül:
Napjaim pedig futárnál gyorsabbak voltak;
elfutottak, nem láttam jót: elsuhantak nádhajókon; mint keselyű prédára csap.
Mert nem ember, mint én, hogy megfelelhetnék neki; perbe szállhatnánk egymással.
Nincs köztünk választott bíró; ki mindkettőnkre rá tehetné kezét.
Távolítsa el rólam veszélyét; és rettentése ne ijesszen engem;
hogy beszélhessek és ne kelljen tőle félnem; mert így én nem vagyok magamnál.
Azt mondom Istennek: Ne ítélj el engem; add tudnom, miért perelsz velem?
Hát jó neked, hogy elnyomd, hogy megvesd kezeid munkáját;
hogy istentelenek tanácsára ragyogtál fel?
Kezeid alakítottak ki és alkottak meg engem,
mindenestől együtt, és te semmisítesz meg engem.
Ha bűnös vagyok, jaj nekem,
és ha igaz vagyok,nem emelhetem fel fejemet,
gyalázattal jóllakottan, nyomortól ittasan.
Hiszen kevés napom van, hát szűnjél meg;
és tedd le rólam, hogy felviduljak egy kissé
mielőtt elmegyek, ahonnét nem térek vissza;
a sötétség és halálárnyék országába.
A homály országába, mely olyan, mint a halálárnyék sötétsége,
és nincs váltakozás, mikor világosság támad, olyan, mint mikor sötét van.”
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A múlt alkalommal a Jób barátai közül másodjára megszólaló Bildádnak tanáros és szépen tagolt, kimért beszédét hallottuk. A vigasztaló szavak  egyik lényeges pontja, amit nekünk sem ártott beírni a szívünkbe, kérdés formájában hangzott: elforgatja-e Isten az igazságot? Elcsavarja-e Isten a jogosságot? Költői kérdés volt ez, hiszen Isten nem forgatja el az igazságot. A vigasztaló beszéd pedig higgadt és igaz volt. Igen, Bildád úgy beszélt, mint egy tanár a zajongó osztályban, ahol a gyerekek idétlenkednek, bosszantják, megtörnék a mondandója lendületét, de csak ő áll, és nyugodt, kimért hangon mondja a nagy igazságokat. Higgadt és igaz beszéd volt ez, mondottuk, talán túlságosan is az volt. Mert hallottuk azt is, hogy miközben Isten igazságosságáról beszélt, és bemutatta annak rendjét is, mégsem tudta megvigasztalni Jóbot, hanem mérhetetlen gyötrelembe sodorta. Fájdalmas példát hozott fel: a fiaid azért haltak meg, mert vétkeztek. Isten ugyanis úgy gyakorolja az igazságot, hogy a vétkezőket kiszolgáltatja bűneik következményének, bibliai szóval: átadja őket bűneik hatalmának. Ha mással esik ez meg, tudom, még mi is bólintunk rá. Vagy ha halljuk a régieket, Augustinust vagy Luthert, hogy Isten úgy bünteti meg a gazembereket, hogy hagyja, hogy agyonverjék egymást – bólintunk rá, igen, és megtoldjuk, hogy ki-ki azt kapja, amit érdemel. De ha velünk, ha rajtunk esik a baj? Ha minket kap fel a forgószél, ha minket ver földhöz a sok nyomorúság? Ha a mi fiaink halnak meg?
Mondottam, hogy Bildádnak ez a vigasztaló igyekezete afféle mikroaggresszió volt. A szépen előadott igazságba olyan példát szőtt bele, amivel rettentően megbántotta Jóbot, aki most felel erre. Így kezdi a beszédét: „valóban tudom, hogy így van, hogy is lehetne embernek igaza Istennel szemben?!” (9,2) És maga Jób is számos példát hoz fel, melyek közül csak néhányat olvastam fel: Isten véghetetlen és végére mehetetlen, Ő az univerzum alkotója, Isten a világot bölcsen alkotta meg. Övé az egész világegyetem. Egyszóval: Isten bölcs és erős. Majd azt mondja Jób, ha szólt is hozzá Isten, nem hallotta, mert Isten forgószélben szól, és ennek a harsogása úgy betölt mindent, és nem tudjuk kivenni belőle, hogy nekünk, személyesen mit mond Isten. Isten népek sorsáról dönt, a mi napjaink pedig, mondja Jób, olyan, mint a gyors futár. Másutt ezt fogjuk olvasni: a mi napjaink csak átsuhanó árnyék (Jób 14,2). Majd azt is mondja Jób, ha perbe szállnánk Istennel, nem találnánk bírót sem, aki egyenlő mértékkel mérne köztünk és Isten között (9,33). De hogyan is mérhetne bármiféle bíró, hiszen maga Isten a bíró! S milyen az, amikor a bölcs és hatalmas bíróval perbe száll valaki, milyen az, amikor megperlik a bírót?! Ez abszurdum. Így mondja Jób: ezer mondatunkkal sem tudnánk egyetlen értelmes, érvényes szót sem mondani Isten előtt (9,3). Van ennek egy megfordítása, hadd utaljak rá, hogy értsük ezt a különös kifejezést. Amikor Jézus az imádkozásról beszél, azt mondja: ne legyetek bőbeszédűek, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy sok beszédükért hallgattatnak meg (Máté ev. 6,5-7). Most itt, ebben a rettentő szorongató állapotban Jób azt mondja, hogyan is szállhatnék én perbe Istennel?! Isten előtt ezer mondatom, a világ összes beszéde, a legnagyobb igazságok sem érnének föl egyetlen szóval sem! Majd később, a beszéde második felében egyenesen Istenhez fordul, és ezt mondja: ne ítélj el engem, hiszen te alkottál, rólam gondot viseltél! Majd így folytatja: „ha bűnös vagyok, jaj nekem, ha pedig igaz volnék, nem emelhetem fel fejemet, mert gyalázat tölt el és nyomorúság itatott át, mert ha felemelném a fejemet, te, mint oroszlán vadásznál rám és ismét megmutatnád rettentő csodáidat rajtam, megújítanád bizonyságtételeidet, ellenem, megsokasítanád velem való bosszúságodat; váltott sereg lenne körülöttem.” (10,15-17)
Tehát váltott sereg van Jób körül. Most háború idején, gazán nem kell messze mennünk, hogy értsük ezt a képet. A váltott sereg éjjel és nappal, szakadatlanul harcol. A megfáradt csapatokat visszavonják, és helyettük újakat küldenek ostromra. Azt mondja Jób, hogy Isten nyomorúságot, elhagyatottságot, betegségeket küldött rá, de leginkább ezt a váltott sereget, akik a „vigasztaló” barátok közössége. Mi eddig csak két barátot hallottunk, Elifázt és Bildádot; ott van még Czófár, a harmadik, aki eddig nem szólt, de hamarosan ő következik; és ott áll negyedikként Élihu is, aki csak vár, vár; várja, hogy a többiek mire jutnak – ő a szupertartalék. Ez bizony váltott sereg. Elifáz éppen abbahagyta, fölkapta tőle a szót Bildád, és Bildád be sem fejezte, már jön Czófár; és ostromolják Jóbot. Váltott serege ez a vádaknak, terheknek, sejtetéseknek. Keserves, mihaszna, vigasztalók vagytok ti mond, mondja később Jób (16,2), azért jöttetek, hogy velem együtt sírjatok, hogy lássátok a bajomat, és megvigasztaljatok, és lám, el se kezdtük a beszélgetést, máris megvádoltok. Íme, azt mondjátok: Istennel szemben soha nincs igazad, és ne kívánd, hogy Isten pert indítson ellened! Van egy szép énekünk, a 143. zsoltár átköltése – Ne szállj perbe énvelem, ó, én édes Istenem! –, sokat énekeljük. Eredetileg Dávid énekelte: ne szállj perbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz teelőtted (Zsoltár 143,2). Nos, a barátok ezt mondják most Jóbnak: mit akarsz? Perbe akarsz szállni Istennel? Vitatkozni akarsz vele? Követelni valód volna Istentől? De, mint látni fogjuk, Jób már most perben levőnek tudja magát! A beszédének a második felét, ahol Isten felé fordul, így kezdi: „Ezt mondom Istennek: Ne ítélj el engem, add tudnom, miért perelsz velem? (Jób 10,2) Igen, Jób így éli meg a nyomorúságát. A barátok az isteni igazságosság működéséről beszélnek, elvileg helyesen, szinte meg is rendültünk attól, ahogy Bildád sorakoztatta a képeit, hasonlatait arról, hogy miképpen működik ez az isteni igazságosság, lényegében véve automatizmusként. Nem kell ahhoz semmit hozzátenni, nem kell belőle semmit elvenni, nem kell rajta igazítani – az isteni rend működik. De Jób mindebből azt veszi ki, hogy Isten pert indított ellene. Ne szállj perbe énvelem! - mondhatná Jób is. De ő ezt mondja: miért perelsz velem? Add tudnom, miért perelsz ellenem?
Ez nem holmi perlődés. Nem afféle civakodás, vagy magyar módon való jussolás, amikor például, örökség okán egymásnak feszülnek a testvérek, vagy amikor barátok összekülönböznek, és vádakat vágnak egymás fejéhez. Amiről Jób beszél, az szabályos jogi kategória. A peres eljárásnak, a litigációnak záró része az ítélet, a judicium. „Ítéljétek csak meg, lám, ártatlan vagyok” – kiált korábban barátainak Jób (6,29). Mindannyian tudjuk, nemcsak a jogászok, hogy mit jelent ártatlannak ítélni. Ez szabályos jogi eljárás keretében történik, beleértve az indítványt, a panaszok egybegyűjtését, ügyvédet és ügyészt, a bíró megkeresését, peres eljárás indítását, a bizonyítást, a kihirdetést. A régi Izraelben is gyakorolták ezt, úgy ahogy ezt Mózes 5. könyve is leírja. Amint majd látni fogjuk, Jób könyvét át- meg átszövi ez a felfogás. Némelyek szerint Jób könyve voltaképpen egy nagy pernek a versbe foglalt kivonata, afféle bírósági akta. Ez ugyan túlzás, de amit peres eljárásnak gondolunk, annak a lényeges vonatkozásai valóban itt vannak. Én a mai ige alapján három értelmet hoztam ide, mégpedig a 9. rész bevezető verse alapján, ahol azt mondja Jób: „valóban tudom, hogy így van. Hogy’ is lehetne embernek igaza Istennel szemben?”
1. Az embernek nincs igaza Istennél. Ez azt jelenti, hogy a mi igazságunk sosem erősebb Isten igazságánál. Kiterjeszthető ez a filozófiai igazságra is, bár itt nem arról van szó, hanem az igazságosságról. Az embernek ilyen értelemben sincsen igazsága Istennel szemben. Nincs mit Istentől követelnie. Ostoba illúzió azt vélni, hogy egy nyertes per után végrehajtót küldhetünk Istenre. Mert a mi igazságunk sosem erősebb az Isten igazságánál, sem elvontan, sem személyesen. Hiába indítanánk pert, ez eleve lehetetlenség. Az imént említettem, egy negyedik alakot, Élihút, aki majd a könyv 32. részében szólal meg, mintegy beleavatkozik a vitatkozásba, egész pontosan a beavatkozik a perbe. Azt írja róla a könyv: „Jóbra azért lobbant fel, haragja, mert igazabbnak mondta magát Istennél. Három barátjára pedig azért robbant fel a haragja, mert nem találtak feleletet”, vagyis nem tudták Jób torkára forrasztani a szót (Jób 32,2-3). Ezért Élihú, úgymond, jogos haraggal lép be a perbe. Mert ennek a meghatározó mondatnak, hogy ugyanis az embernek nincs igaza Istennel szemben, az az üzenete: add fel!
„Én nem perlek, én nem merlek, igaz Bíró vádolni, ha elkezded igaz ítéleted én rajtam gyakorolni...” mondja egy szép bűnbánati, böjti énekünk. Így állunk alázatosan Isten elé, és így vagyunk alázattal embertársaink között is, ezzel a megrendítő tudattal: az embernek sosincs igaza Istennel szemben. Add hát fel! Így látjuk ezt a Jób könyvében, a barátok fölveszik ezt a fonalat (ők is kezdték!), aztán viszik tovább, mert Jób kötélnek állt, és újra meg újra ezt mondják Jóbnak, add fel, add fel!
2. De van ennek a mondatnak egy másik jelentése is. Az első így hangzott, ismétlem: az embernek nincs igaza Istennél; a másik szorosabbra fogja ezt, személyesebb: az embernek soha nincs igaza Istennel szemben. Az első lehetőség általános meghagyás volt. Ezt inkább a bölcselkedők, a költők, az érzékeny lelkű emberek érzik át, élik át. A másikat mindannyian, így: nekem sosincs igazam Istennel szemben. Ehhez nem kell tudósnak, teológusnak lenni, nem kell lánglelkű költőnek sem lenni, nem kell látomásos bölcselkedőnek lenni – ehhez elég vagyunk mi, úgy ahogy vagyunk, egyszerű földi halandók, ahogy Jób is jellemzi önmagát: bizony, ha Isten szól is a forgószélből, én nem tudom kivenni abból, hogy mit mondott nekem, és ha el is küldenék Istenhez ezer szót sóhajban, panaszban, imádságban, vádban, és odagörgetném elé a nyomorúságomat, a bajomat, ezer szó sem érne fel egy szóval sem.
Egy másik helyen Jób egészen keserűen azt mondja, hogy Isten fütyül rá, nem törődik vele, kineveti (9,23). Ki vagy te, Jób? Mit ugrálsz itt? Neked sosincs igazad Istennel szemben. Szent Gergely a középkor egyik nagy Biblia-magyarázója ezeket a szavakat fűzi ehhez a részhez: Ha az ember aláveti magát Istennek, igazságot kap. Ha szembeszáll Istennel, elveszíti igazságát. Ha vetélkedni kezdesz Istennel, aki minden jó alkotója, akkor minden jót elveszítesz. Ha magadnak tulajdonítod az ajándékul kapott áldásokat, akkor magával Istennel akarod szembefordítani az ő áldásait.” És hozzátoldja Jób szavait: ha ezerszer is mondasz valamit, nem mondtál egyet sem. Köznapi helyzetekben látjuk ezt. Beteg valaki a családban nagyon beteg. Hónapok, évek óta hordozzuk. Mindent megteszünk, kiszolgáljuk, előkerítjük a legjobb orvosokat, megvásároljuk a megvásárolhatatlan gyógyszereket, erősítjük magunkat igékkel, kérjük Isten Szent Lelkének bátorítását, összerendezzük az egész családot megszervezzük a gondozást, az elesett ember hordozását. Ő meg csak mondja, mondja, és mindig ugyanazt mondja. Mi pedig lassan belerokkanunk – a szavaiba. (Ne fojtsuk el magunkban ezt a mindennapos tapasztalatot!) Lassacskán úgy érezzük, hogy menten föladjuk a gondozásnak és a gyógyításnak a szent ügyét, mert szétzúzza a lelkünket, hogy a betegünk mindig csak ugyanazt mondja, ezerszer is ugyanazt mondja. Mindig ugyanaz jön ki belőle, akárhol kezdjük el. Csak a panaszt halljuk, a keserű szavakat, az átkozódást. Hiába! Mi összeroppanunk, de a helyzet nem változik. Ha ezerszer mondasz is valamit, nem mondtál semmit se. Ezt mondja Jób is, amikor arra gondol, hogy perbe szállna Istennel. Ugyan mit mondhatna ellene? Ugyan mit mondhatnál ellene? S bár a feleségemnek, a barátaimnak, a testvéreimnek ezerszer is el tudom mondani ugyanazt, mivel sosincs igazam Istennel szemben, akárhányszor mondom el, akárhogy fogalmazom meg, akárhogy kommunikálom, mintha ki sem mondtam volna. Ennek a belátásra pedig ez: add meg magad!
3. De van egy harmadik üzenete is Jób kérdésének, amikor ezt mondja, hogyan is lehetne igaz a halandó Isten előtt, hogyan lehetne igaza a halandónak Istennél? Mert így is lehetne fordítani: vajon a halandó kaphat-e, szerezhet-e igazságot Istentől? Többnyire ezt a mondatot így szoktuk fordítani: hogyan lehetne az embernek igaza Istennel szemben? S mint utaltam rá Élihú ezt valóban így értette. Szerinte Jób igazabbnak mondta magát Istennél. És amiatt haragra lobbant, vagyis mintegy bíróként lép fel és igazságokat mérlegel. Igaza volna
Jóbnak? Jób azt panaszolja, hogy Isten hozta rá ezt az iszonyatos nyomorúságot – meghaltak a gyerekei, elvesztette a vagyonát, súlyos beteg lett, kidobták a közösségéből, egy trágyadombon ül, kaparássza a sebeit, a barátai sem tudnak neki semmit mondani, végső kétségbeesésben van, és meghalni se tud. Olyan mértéktelen a szenvedése, hogy ahhoz képest ártatlannak véli magát. S akkor talán, talán mégis ez a helyzet, hogy Isten felfüggesztette örök igazságát, és inkább Jóbnak van igaza? Talán így kell érteni, hogy lehet-e a halandó igazabb Istennél? Csakhogy Jób kérdésében nem középfok áll – igazabb, hanem egyszerű meghatározás! Idézem még egyszer Jóbot: valóban tudom, hogy így van, hogyan is lehetne az embernek igaza Istennél (vagy Istennel szemben)? Én most ezt így fordítom: Istentől... És ezesetben a kérdés immár nem költői, hanem valóságos: hogyan és milyen módon nyerhet Istentől igazságot az ember? Vajon teljességgel lehetetlen, hogy az ember valamiképpen igazságot kapjon Istentől? Adhat Isten igazságot az embernek?
Jób később, mikor sokadjára jelzi, hogy a barátai rosszul sikerült szavai nem vigasztalják, hanem csak fokozzák a fájdalmát, fölkiált: „tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára porom felett megáll.” (Jób 19,25) „Porom felett” - így fordítjuk. Azonban Kecskeméthy István, kolozsvári bibliatudós, aki a két világháború között működött és sok hányattatást élt át, így fordítja: „a porondon megáll.” A megváltó lesz, az, aki végül megáll a porondon. Tudom, hogy az én megváltóm – másképpen: szószólóm, kezesem – él, és utoljára ő áll meg itt, ezen a porondon. Ézsaiás próféta pedig ezt üzeni hányattatásai közepette, mikor az ellenfelei a vigasztaló üzeneteket kiverik a kezéből és a szájából: „ki perel velem? közel van, aki engem megigazít!” (Ézsaiás 50,9). Közel van az én szabadítóm, kezesem, akitől igazságot nyerek! És ki ez a kezes? Ézsaiás így folytatja, mikor az Úr szenvedő szolgájáról beszél: „mert lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít és vétkeiket ő viseli” (Ézsaiás 53,11).
Jób azt mondja itt, hogy Isten bármikor megújíthatja bizonyságát ellenünk (Jób 10,17). Nem is kell Istennek tanú ahhoz, hogy rámutasson elesett, nyomorult, vétkes és bűnös voltunkra. Bizonyságát, bizonyítékait bármikor előveheti ellenünk. Sőt, így mondja Jób, mintha váltott sereget állított volna körénk. Éjjel és nappal gyötörnek, és még a naptámadat is olyan, mint az éjjeli sötétség. Nincs világosság. De, tudjuk, hogy van egy másik váltott sereg is. Van egy másik bizonyságok fellege. Jób azt mondja panaszában, hogy Isten bármikor nagy sereget gyűjthet ellenem és bizonyítékait bármikor körém tudja sorakoztatni, se erre, se arra nem szabadulhatok, nem tudok előlük kitérni. Hogy is tudnék, én magam vagyok a bizonyíték magam ellen. Sosem lesz igazam Istennél. De, mondom, van egy másik bizonyságok fellege! Róluk olvastam a Zsidókhoz írt levélből, ők is körül vesznek, és ha ők vesznek körül, akkor még az éjszaka is nappali világosság lesz (Jób 11,17). Az éjféli sötétség is olyan lesz, mint a kora reggel. Kik ezek a bizonyságok? Egy szép középkor végi képen, a firenzei Francesco di Cristofano alkotásán Szűz Máriát látjuk a kisded Jézussal, s mellettük két oldalt,  a középkori zsánerképek rendje szerint, két hódoló alak. Afféle vizitálók ők, tehát nemcsak a háromkirályok, nemcsak a pásztorok, nemcsak a mennyei angyalok, hanem mindenféle más személyek is imádatot mutattak be a Megváltónak (például a városi magisztrátus és hitvese, vagy egy gazdag ember és egy koldus). Ezen a képen Keresztelő Jánost látjuk az egyik oldalon, a másik oldalon pedig Jóbot. Milyen érdekes a festő gondolata. Ott áll Keresztelő János, aki Jézus Krisztus előfutára volt: „íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29) – hirdeti, mikor Jézus megkeresztelkedik. Íme, az én megváltóm – hirdeti Jób -, aki utoljára megáll a porondon, ő az én kezesem, ő az én igazságom! Igen, Jób is útkészítő. Aki igazságot keres Istennél, az Krisztus útját készíti! Készítsétek az Úr útját, kiált a prófáta is – ő tanít meg az igazság ösvényére (Ézsaiás 40,2.14). Az Ószövetség rendje szerint Jób talán maga sem tudta, mit  mond, de kimondta e szavakat: utoljára a por fölött, a porondon ez a valaki áll meg, akiről Ézsaiás próféta azt jövendölte, hogy a sebei által gyógyulunk meg, és akinek ismerete sokakat igazít meg. Hogyan lehet az embernek igazsága Istentől? Csak így, Krisztus által! És ennek a belátásnak az az egyszerű üzenete: add át magad!
Add fel! Igen, add fel! Az embernek nincs igaza Istennel szemben. Add meg magad! Igen, sosem leszel igazabb, mint Isten. De annak, hogy add fel és add meg magad, csak akkor van értelme, ha a szívedbe veszed ezt is: add át magadat! Add át magadat Istennek! Ámen.

Lekció: Efézusi levél 1,1-14
Textus: Jób könyve 8. rész
„ Erre a súhi Bildád felelt, és azt mondta:
Hova beszélsz ilyeneket, és viharzanak szád mondásai?
Hát Isten elcsavarja a jogot; és a Mindenható elcsavarja az igazságot?
Ha fiaid vétkeztek ellene: vétkeik hatalmába bocsátotta őket.
Ha te keresed Istent, és könyörögsz a Mindenhatóhoz:
ha tiszta és őszinte vagy, akkor őrködik feletted, visszaállítja igazságod hajlékát;
és ha múltad kicsinyes volt, jövőd igen nagyságos lesz.
Mert kérdezd csak meg az előző nemzedéket, és építs atyáik kutatására;
mi ugyanis tegnapiak vagyunk és nem tudjuk, mert életünk csak egy árnyék a földön;
de ők bizonyára megtanítanak és meg mondják neked, és szívükből hoznak fel szavakat.
Felhuzalkodik-e a káka mocsár nélkül; megnő-e a sás víz nélkül?
Mikor még zöldjében van, nem nyűni való, mindenféle fűnél hamarább elszárad.
Így jár mindenki, aki Istent elfelejti;
tehát a képmutató reménye elvész.
Aki megutálja (igaz) bizodalmát; pókháló a reménysége:
házához támaszkodik és nem áll meg; ahhoz ragaszkodik, és nem kel fel.
Az ilyen a napfényen üde, és kertjén kimennek hajtásai;
gyökerei összefonódnak a kőrakáson, megfogja a kőtömböt:
de ha lenyesik helyéről, az megtagadja őt: Nem láttalak téged!
Íme, ennyi az ő pályájának öröme; aztán a porból más sarjadzik.
Íme, Isten nem veti meg a jámbort, és nem fogja kézen a gonosztevőt;
addig hogy betölti kacagással szádat, és ajkaidat ujjongással.
Gyűlölőid szégyenbe öltöznek; és az istentelenek sátora nincsen.„
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! A legutóbb Jób válaszát hallottuk a könyv 6-7. részéből, ezt ő Elifáz vigasztaló szavai nyomán mondta, és a barátait igen keserű szavakkal illette. Egyenesen azt mondta rájuk, hogy csalók, mert vigasztalást és enyhületet várt tőlük, de csak kioktatást kapott. Milyen lenne, testvérek, ha egy menekült érkezne hozzánk, most Ukrajnából vagy Kárpátaljáról, és mi ahelyett, hogy átölelnénk a szeretetünkkel és megpróbálnánk valami módon segíteni neki, ostoba geopolitikai vitába bonyolódnánk vele és kioktatnánk arról, hogy kicsoda és micsoda az oka ennek az iszonyatos háborúnak, s hogy talán még neki is van ebben valami felelőssége? Jóbra rettenetes bajok zúdultak. Mindent elveszített, a vagyonát, és a gyermekeit is. Megbomlott az életközössége a feleségével, súlyos betegségek törtek rá. Később majd maga mondja el, hogy őt, akit messziről megsüvegeltek, s még bíráskodásra is fölkértek, őt, aki az elesettek pártfogója, az árvák vigasztalója volt, egyszerre csak kilökték a saját közösségéből, s a városon kívül, egy szemétdombon találta magát. Rettenetes panaszénekét már hallottuk, ezt a barátai jelenlétében mondta el. Szerette volna kikiáltani a szívéből a fájdalmát, a nyomorúságát, a baját, ezért megátkozta a születése napját. Azonban Elifáz nem várta végig Jób keserű szavait, hanem közbevágott és kioktatta őt. Igaz, szelíden oktatta ki. Ma a második barát, Bildád szólal meg, de ő már nem fülbe suttog, inkább higgadtan, józanul beszél, mint valami tanár. (Hallani fogjuk a harmadik barátot, Cófárt is, de ő már kiabál.) Jób így fejezte be beszédét: „Ha vétkeztem, mit tegyek neked, ó, ember-őriző, és miért nem bocsátod meg vétkemet és nem hárítod el bűnösségemet? Mert most a porba fogok lefeküdni, és ha keresel engem, nem leszek többé.”
Jób ezzel sajátos ártatlansági helyzetet teremt. Vannak ilyen pillanatai a mi életünknek is. Akkora a szenvedés, olyan nagy zűrzavarba keveredünk, úgy elsötétül minden, hogy minden vétkünket és bűnünket meghaladó mértékűnek érezzük ezt a szerencsétlenséget, és mintegy ártatlannak érezzük magunkat. A Zsoltárok könyvében sok ilyen motívumot találunk, de ez van a Himnuszunkban is: megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt. Ez nem büszke odavágás Istennek, hogy mi már ártatlanok volnánk, s végre nekünk is jár a jó, hanem annak a kifejezése, hogy olyan nagy a nyomorúságunk, olyan mérhetetlen a szenvedésünk, hogy az már-már minden büntetés mértékét meghaladja. Jób szinte provokálja Istent: most a porba fogok lefeküdni, és ha keresel, nem találsz meg – mondja. Kinek mondja ezt, mégis? A mindenható Istennek, menny és föld teremtőjének, élet és halál urának? Ez nyilván provokáció, vagy inkább evokáció – hívogatás. A XVI. században, Magyarország szörnyű állapotában, Debrecen nagy reformátora, Méliusz Juhász Péter így fordította Jób könyvének ezt a részét, értelmező betoldásokkal: „Szerelmes Uram! Mire hogy te az én cégéres vétkemet el nem veszed rólam? S mire nem veszed el az én álnokságomat? Mert ha én most a porban elalszom, s meghalok, azután engem reggel keresni fogsz, hogy bűneimet megbocsásd, nem leszek aztán a földön, s nem tehetsz jót velem.” Jób Istent hívja.
1. És ekkor megszólal a másik barát, Bildád. Igen, ő nem bizalmas, bensőséges, szelíd hangon szól, hanem átlagosan, kimérten, színjózanul. És amit mond, az is egyfajta kijózanító beszéd. Most már elég! Így mondja: „Hová beszélsz ilyeneket?” Más fordításban: meddig mondod még ezeket? És miért viharzanak szád mondásai? Szinte forgószél támad a szavaid nyomán. Bildád is vigasztalni akar, és ő is Jób szavaiba kapaszkodik. Jób ezzel fejezted be a beszédét: Uram, keress meg engem, most keress meg, mert lehet, hogy holnap már késő lesz. Ha meghalok, a porba fekszem, porrá leszek, akkor már késő lesz engem keresni. Most keress meg engem! Bildád ezt megfordítja és azt mondja: Jób, te keresd Istent! Bizony, ez a próféták, a zsoltárok isteni üzenete: keressetek engem, és élni fogtok (Ámos 5,3). És aki keres, az talál. A zörgetőnek megnyittatik. Ezt mondja majd Krisztus is (Máté evangéliuma 7,7-8). Nagy tanítás, nagy vigasztalás ez. Ha keresed Istent, mondja, és könyörögsz a Mindenhatóhoz, ha tiszta és őszinte vagy, akkor visszaállítja az Úr a te igazságod sátorát. Vagyis: akkor helyreállít téged, s amit elvesztettél, az mind visszaadja, mert Isten újra úgy fog rád tekinteni mint igaz emberre, és az igazakat az Úr megáldja bőséggel. Te csak keresd Istent! Nagy igazság ez, testvérek! Engedjük a szívünkig ezeket a szavakat! Mert soha nincs tőled elvéve annak a lehetősége és módja, hogy keresd Istent és őszinte légy Isten előtt!
Sok középkori misztikus elmélkedést lehet olvasni az istenkeresés titkáról. Azt mondják, hogy mi leginkább azt tartjuk, hogy az ellenségeink előtt a legnehezebb őszintének lenni, mert attól félünk, hogy az ellenségeink vissza fognak élni az őszinteséggel; meglátják a gyengeségünket és ellenünkre fordítják, ha föltárulkozunk; nagy baj lesz belőle, ha lelepleződnek a hibáink. De vajon, kérdezik ezek a régi istenkeresők, vajon nem azelőtt a legnehezebb őszintének lenni, akit igazán szeretünk? Vajon nem a házastársunk előtt a legnehezebb igazán és teljesen őszintének lenni? Vagy a gyerekeink előtt? S végsősoron, nem Isten előtt a legnehezebb őszintének lenni, akit a szívünk szerint keresünk? Pedig úgy gondolnánk, hogy Isten előtt ez magától értetődő. Az úrvacsorai imádságainkban is kifejezzük ezt, vagy most, böjtben is sokszor elimádkozzuk ezt a bűnbánati zsoltárokkal: Isten előtt minden leplezetlen. Isten előtt minden nyilvánvaló. Isten a szívek és a vesék vizsgálója. Nem nagy dolog hát őszintének Isten előtt lenni. Nem nagy dolog? Ez a legnehezebb, kedves testvérek. Rettenetes, félelmetes dolog ez. A szentségtelen ember hogyan állhatna meg a szent Isten előtt? A porból vett, porba visszatérő földi halandó hogyan állhatna meg az örökkévaló előtt? A romlott életű a tiszta előtt? Bildád nyomatékkal mondja Jóbnak: te csak légy őszinte Isten előtt! És akkor Isten visszaadja azt, amit elvesztettél. Tudjuk, Jób korát az a gondolkodásmód határozta meg, amit a tudósok iustitia retributiva-nak neveznek: ha jó vagyok, megkapom az áldást, ha rossz vagyok, büntetést kapok, vagyis az egész élet járandóság joga szerint alakul. De itt inkább egyfajta iustitia restorativá-ról, helyreállító igazságról van szó. Isten visszaad mindent, visszaállítja az elvett méltóságot is – ha és amennyiben őszinte vagy előtte! Úgy lesz majd újra, hogy Isten békessége lakozik a sátorod fölött. Hidd el, s csak keresd Istent, könyörögj hozzá kegyelemért, és légy őszinte.
Iustitia restorativa. A rendszerváltás után, az úgynevezett kárpótlások idején történt, hogy egy idős gyülekezeti tagunk eljött hozzám a lelkészi hivatalba és átadta a kárpótlási jegyeket. Ő bizony sokat szenvedett a kommunizmus alatt, a vagyonát elvették, börtönbe került, három diplomája ellenére segédmunkásként tengette az életét. Mondtam neki: Géza bácsi, miért hozza ide a kárpótlási jegyeit? Menjen, vegye vissza a földjét! Mégiscsak hozzájut valami kevéshez abból, amit elvettek magától. Mire ő azt felelte: nézze tiszteletes úr, végig szenvedtem negyven esztendőt, miközben csak arra vártam, hogy legyen már igazság, nem akartam én mást, csak igazságot. Igazság lett, itt van a kezemben a kárpótlási jegy. Ezt odaadom az egyháznak, használják valami jó célra! Helyreállt az igazság, számomra bőven elég ennek a tudata.
2. Bildád azután elvezet minket a régi bölcsességekhez is, és ebből is sokat tanulhatunk. Így mondja: „mi csak tegnapiak vagyunk.” Ez azt jelenti, hogy éppen csak itt vagyunk a földön. Alig egy éjszakát töltöttünk itt ezen a világon. Egyetlen éjszakát? Hiszen újszülöttek vagyunk. Szinte nem is láttunk semmit. És ugyan mit tapasztaltunk? És mit tudunk egyáltalán? És miféle bölcsességünk volna magunktól? Azt mondja: fordulj a régiekhez, a nemzedékekhez, az ősökhöz! Egy görög történetíró, Thuküdidész nagy könyvet írt a peloponnészoszi háborúkról, melyek során Spárta és Athén egymásra támadtak, és iszonyatos testvérháborúban tönkretették egymást. Thuküdidész leírja, hogy miként kezdtek egymásra gyanakodni és hogyan fenekedtek egymás ellen, mígnem egymásnak rontottak és tönkretették Hellász dicsőségét. Kérdezem: olvassa ma valaki ezt a régi bölcset? Olvassák a politikusok, a nagyok, a világ urai? Megfontolta valaki a régi tanítást, hogy nem kell túlságba vinni a fenekedést, a gyanakodást, a fegyverkezést, a gyanúsítgatást, mert háború lesz belőle? És ha kitört a háború, és egymásnak ugranak a népek, már mindegy, hogy ki kezdte, és miért kezdte? És ismerjük-e még a régi bölcsességet, mely szerint ka háborút könnyű elkezdeni és rettenetesen nehéz befejezni? Tanulj a régiektől! - mondja Jóbnak, mert a régiek a szívükből hoznak föl igazságot, és az az igazság meg fog tartani téged. Az az igazság arra tanít, hogy keresd Istent és állj elé őszintén.
3. És harmadjára is sokra tanít minket Bildád nagy igazsága is, amit ő költői kérdés formájában tesz föl, mert nem is lehet másképpen kifejezni, csak költői kérdésként: hát Isten elforgatja-e az igazságot? Elcsavarja-e a jogosságot? Bár belőlünk is nagy indulattal tud sokszor kiszakadni a panasz, meg a keserűség úgy, ahogy Jóbból is kiszakadt, és sokszor, a nagy bajainkban, készséggel csatlakozunk Jób kesergéséhez, és úgy idézzük, mintha mi magunk fogalmaztuk volna, mégis, tudjuk: Isten erkölcsi rendje szilárdan megáll. Csak az isteni igazságtevés időrendjét nem tudjuk. Amikor Szent Ágoston az időről értekezett, azt mondta, hogy: ha nem kérdezik tőlem, mi az idő, akkor tudom, ha megkérdezik tőlem, akkor nem tudom. Ha nem kérdezi meg senki, hogy mikor ér véget a rossz, mikor jön el az Isten országa, mikor teljesedik be az üdvösség, akkor tudom, akkor tudjuk. De ha valaki megkérdezi, hogy mikor teljesedik életünk igazsága, akkor nem tudjuk, akkor zavarba jövünk. Legyél hát türelmes! - ismétli az első barát, Elifáz szavait – Isten erkölcsi rendje szilárd, a kicsiny kezdetből nagy áldásba fordul minden, és akkor Isten barátsága, szeretete, hűsége újra kiterjed a sátorod fölött.
Ha keresed Istent, megtalálod; ha a régiekhez fordulsz, bölcsességre jutsz; Isten nem forgatja el az igazságot. Mind a hármat jó a szívünkbe írni! És itt véget is érhetne a lecke.
Csakhogy...
Csakhogy Bildád mást is mond, s azért van itt a beszéde a Jób könyvében, és nem valahol egy szép zsoltárba belerejtve. Egészen pontosan, nem mást mond, hanem máshogyan mondja a vigasztaló igazságokat - és ez a máshogyan nagyon is számít. Máshogyan mondja, mint kellene mondania. A hangneme - éreztük is, ahogy beszélt - leleplező. Továbbá, mintha egy indignált, de fegyelmezett tanár volna, aki végigmondja a leckét, aztán az óra végén beírja a naplóba, hogy az elemek periódusos rendszerének a harmadik tábláját végigmondtam, kész, pont, kipipálva, teljesítettem a kötelességemet. De hogyan? Sokan ismerik a mikro-agresszió kifejezést. A lélektan egyik nagy felismerése az, hogy amikor két ember beszélget egymással látszólag semleges dolgokról, lehet olyan szavakat belevenni a mondandónkba, hogy megsebezzük vele a másikat. Ez nem frontális támadás, ez nem kard-ki-kard, nem ráugrunk a másikra, csak beteszünk a mondandóba egy kis pikírt megjegyzést. Szinte nem is észlelni. De megütjük vele a másikat. Ez a mikroagresszió. Bildád sorozatban követi el a mikroaggressziót. Nem csupán azzal vádolja Jóbot, hogy, úgymond, bűntelennek tekinti magát, hanem azzal is, sőt a leginkább azzal, hogy a panaszkodásával föltartóztatja Isten kegyelmének a kiáradását. Mint amikor jót akarunk tenni egy gyereknek, akire rátört a vad hisztéria. Üvölt, csapkod, bömböl, pumpálja magát, tölti a tüdejét a sírásra. Mi megpróbáljuk átkarolni, de ő elüti a kezünket, belénk rúg. Pedig tudjuk, hogy mire van szüksége, s talán ő maga is tudja. Bildád azt mondja: Jób, te most ezt csinálod Istennel. Itt rúgkapálsz, üvöltözöl. Én meg azt mondom: maradj már veszteg! Hallgass már egy kicsit! És aztán, meglátod, jön majd az áldás.
Tehát először, azzal vádolja Jóbot, hogy bűntelennek tekinti magát. De ezt tetézi is. Rettenetes, amit mond. Azt mondja: a fiaid azért haltak meg, mert vétkeztek Isten ellen, Isten pedig kiszolgáltatta őket a bűneik hatalmának, vagyis bűneik következményeinek. Jób valamennyi gyermeke meghalt egy családi ünnepségen, amikor összedőlt a ház. Egy olyan ember gyászol itt, akiről azt olvastuk, hogy időről időre áldozatot mutatott be a gyermekeiért, hátha vétkeztek, vagyis folyton közbenjárt értük Istennél (Jób könyve 1,5). És most ez a vigasztaló barát csak úgy odapöki, hát a gyerekeid nem meghaltak mind? Bizony, a vétkeik következtében haltak meg. Aztán gyorsan folytatja: de ha te keresed Istent és őszinte vagy... Vagyis: te még életben vagy, Isten megkímélt téged, a bűnöd nem volt olyan súlyos, hogy megsemmisítsen a szükségszerű bűnhődés, nosza, gyorsan kezd el Istent keresni, könyörögj hozzá kegyelemért, legyél végre igazán őszinte Isten előtt, ne titkold a bűneidet, és akkor Isten megkönyörül rajtad. Hiszen, példálózik Bildád, a képmutatók reménysége elvész. Mit mond ezzel? Implicite? Képmutató vagy, Jób! És ebben a pillanatban érezzük is, hogy mintegy felmentést akar adni az elsőként megszólaló Elifáznak, meg önmagának is, és mintegy megelőlegezve Czófárnak is, és felmentést akar adni Jób feleségének is, és felmentést akar adni azoknak, akik összesúgnak Jób háta mögött, és kiröhögik: itt van ez a vén mamlasz, az egykori nagy nábob, a milliomos ember, az tessék, csóró lett belőle, beteljesedett a sorsa (ahogy ezt Jób később panaszolja, Jób 19,18-19).
A képmutatók reménysége elvész! Mondja a leckét Bildád. Vagyis: Jób, te képmutató vagy. Mert bizony, képmutató kalkulus az, hogy elég kegyesség látszata, és máris megnövekszik a vagyon, hirtelen nagy jólétre juthatunk, minden sikerül, s akármihez nyúlunk, arannyá válik - a képmutatók számítgatnak így. Olyan ez, mint a sás, amire kiönt a holttérben a víz, hirtelen megnő, de aztán jön a nyári szárazság, a folyó vize visszahúzódik, s már el is tűnik a friss hajtás. Olyan ez, mint a kertben elburjánzó gaz a tavaszi eső után, hirtelen megnő, mindenhova elterjed (akinek van kertje, tudja miről beszélek), kiirtani nem lehet, csak akkor, ha elmetszed a gyökerét. De akkor egycsapásra eltűnik. És olyan ez a képmutatók kalkulusa, mint a pókháló, a pók háza. Támaszkodj rá! Markold meg! Nincsen is. Méliusz így fordítja: mint a pókháló, amelyet elfúj a szél. Volt és nincs. Ilyen a képmutatók reménysége. Rossz kalkulus ez.
De folytatja Bildád a leckét, és megvádolja Jóbot, vagy inkább beledöf azzal is, hogy, úgymond, a panaszkodásával föltartóztatja Isten terveinek megvalósulását. Mi ez a terv? Mi ez az isteni működés? Ez a világ erkölcsi rendje. A gonoszok alábuknak, a jók fölemelkednek. Jób meg mintha odaálla a két mozgás közé és hadonászna és méltatlankodna, és igaz embernek állítaná be magát, holott a csapások, a veszteségek, a kudarcok, a betegség, a gyász, ez mind-mind a rossz embereknek jár. Homok került a gépezetbe? Ezt mondja Jóbnak: ne felejts! Isten mindig is meg akarja tartani a kegyes embert! És ki a kegyes ember? Az, aki tökéletességre jutott. Az ilyen embernek Isten örömöt akar adni. Hát mit panaszkodsz itt? Az igaz ember mosolyog, az igaz ember meg a szenvedések között is derűs arccal jár. Téged már a panaszkodásod is leleplez. Nem mosolyogsz, hanem szenvedsz, tehát hamis ember vagy. Isten az igazságba akarja felöltöztetni a szenteket és szégyenbe öltözteti a gonoszokat. Ez a világ rendje. Ha ezt elfelejted, itt rekedsz, szégyenbe öltöztetve. Térj hát meg, Jób! Ne légy olyan, mint a sás, amely csak addig virít, amíg valami szökött víz táplálja, ne légy olyan, mint a burjánzó kerti gaz, amelyik csak addig terjed, míg el nem metszik a gyökeréről. Így oktat Bildád. Hát csodálkozunk-e, testvérek, hogy Jób a következő válaszában már csalárd bírónak nevezi a barátait?
Mégis...
Mégis, kedves testvérek! Itt mi most egyszerre veszünk nagy és örökérvényű vigasztalásokat, mert Bildád valóban Isten örök rendjéről, Isten hűségéről, Isten megmásíthatatlan igazságáról, Isten mindent jóra fordító szeretetéről beszél, tehát igazat mond, és ezt öleljük magunkhoz! Ugyanakkor az, ahogyan Bildád beszél, ez a tanáros tételsor, úgymond a nyers és konok tények felsorolása ebben a kioktatásban, arra intenek bennünket, hogy mi másképpen legyünk barátai a gyászolóknak, vigasztalói a szomorkodóknak, erősítői a nyomorultaknak. Hogyan?
Nos, éppen azzal az alázattal, amit Bildád nevén nevez, csak éppen önmagára nézve nem gyakorolja. Alázattal, mondom. Alázattal mondom. „Mi csak tegnapiak vagyunk.” Igen, a mi indulatunk, kudarc-érzetünk, tehetetlenségünk, minden itt van a Bildád beszédében. S ezt tegyük Isten történetének a mérlegére. És kérdezzük csak meg az atyákat, hogy mit kutattak ki a régiek, és (ahogy Kecskeméthy István fordítja) arra építsünk. Mások ezt úgy fordítják, hogy fontoljuk meg, amit az atyák kikutattak, mikor az időket, a sorsokat, a kinyilatkoztatásokat fürkészték, mikor Isten valóságát tapogatták, és velünk való találkozásain elmélkedtek. A Bírák könyvében olvassuk Debóra győzelmi énekét, melyben Debóra azt mondja, hogy Ruben törzse nem ment el a honvédő háborúba, mert szívében nagy megfontolások voltak (Bírák könyve 6,16). És ott pontosan ugyanez a szó áll. Ruben végig gondolta, és úgy döntött, hogy nem megy el a háborúba. De ugyanez a szó jelenti a meditációt is. A meditáció pedig elsősorban nem elmélkedést, hanem készületet jelent. Az egész életünk fölépítését jelenti. Egy nagy tervnek a végig gondolását, vagy egy munkafolyamat megszervezését jelzi. Ezért a keresztény ember élete nem egyéb, mint meditáció – készület az eljövendő életre (ahogy Kálvin mondja). És ez a készület azon épül fel, amit Isten öröktől elvégzett.
Induljunk el még egyszer Bildád szavai nyomán! Mi csak tegnapiak vagyunk. Kérdezd hát a régieket, akik az idők kezdetétől fogva fürkészték Isten dolgait, töprengtek az Isten dolgain, és Isten dolgaira építették az életüket. És akkor egyszerre csak fölragyog az, amit az apostol mond az efézusi levélben, hogy Isten dolga nem az időkkel kezdődnek, hanem már ott vannak a világ alapjainak felvettetése előtt, vagyis öröktől vannak; öröktől, mindig, mielőtt ez a világ lett volna. Isten örök rendelése – eleve elrendelése -, hogy Jézus Krisztusban hoz nekünk szabadítást. Jézus Krisztus minden idők igazsága. Mintha egy középkori festményen láttam volna, de lehet, hogy csak képzelem. Jóbot látom, meg a három barátját. A három barát úgy van öltözve, mint a három királyok, az egyik még szerecsen király is. Jób pedig, ez a szenvedő öregember összezsugorodva fekszik, mint egy baba. Ez afféle fordított előkép tehát: egy szenvedő ember körül ott van ez a különös három király, akik most nem hódolnak, nem hozzák el ajándékaikat, nem hoznak mirhát, nem hoznak tömjént, nem hoznak aranyat, nem hoznak gyógyulást, nem hoznak enyhületet, nem hoznak élethelyreállítást. És mégis, mintegy a maguk igazsága ellenére, az ő szavaik is Isten igazságához vezetnek el bennünket. Elforgatja-e Isten az ítéletet, avagy a Mindenható elforgatja-e az igazságot? Ha te Istent buzgón keresed, és a mindenhatóhoz könyörögsz, ha tiszta és becsületes vagy, legott felserken éretted és békességessé teszi igazságodnak hajlékát - Jézus Krisztusban öröktől. Ámen.

„Felelt pedig Jób és azt mondta:
Ha mérlegre teszik bosszúságomat;
bár szerencsétlenségemet is a serpenyőbe tennék vele!
Mert most súlyosabb a tenger fövenyénél;
azért magyarázzák félre szavaimat:
Mikor a Mindenható nyilai vannak velem,
azoknak mérgét issza lelkem;
istenrettentések vonulnak harcra ellenem.
Oh, ha kérésem teljesülne,
és reménységemet megadná Isten;
és tetszenék Istennek engem összezúzni,
kezét kipattantani és lemetszeni engem:
akkor még volna vigasztalásom.
Nemde segítségem nincs magamban,
és a lehetőség el van űzve tőlem?!
Ha a kétségbeesőtől barátja a szeretetet,
a Mindenhatótól az istenfélelmet vonja meg.
Hát mondtam-e én: Adjatok nekem;
vagy: Vagyonotokból adjatok ajándékot értem;
vagy: Mentsetek ki valami szorongató kezéből;
vagy: Zsarnokok kezéből váltsatok ki?
sőt, rárohantok az árvára, és koholtok barátotokra.
Most tehát tessék, forduljatok hozzám;
arcotokba bizonnyal nem hazudom.
Ugye hadi szolgálat van az emberen a földön;
és napjai olyanok, mint a napszámos napjai:
mint a rabszolgáé, ki árnyékot liheg;
Emlékezzél meg, hogy egy fuvallat az életem;
szemeim nem látnak már újra jót:
Hát tenger vagyok én,
vagy tengerszörny,
hogy őrséget állítasz ellenem?
Megutáltam, ne éljek örökké;
szűnj meg tőlem, hisz egy lehelet az életem!
Mi az ember, hogy ily nagyba veszed;
hogy így rá fordítod figyelmedet:
és minden reggel meglátogatod őt;
és pillanatonként próbára teszed őt?
Ha vétkeztem, mit tegyek neked, oh ember-őriző?
És miért nem bocsátod meg vétkemet,
és nem hárítod el bűnösségemet?
Mert most a porba fogok lefeküdni;
és ha keresel engem, nem leszek.”
(Jób könyve 6,1-4.8-10.22-23.27-28;
7,1-2.7.12.16-18.20-21.)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Nagy szomorúság és nagy-nagy szorongás van mindannyiunkban most, a közeli háború miatt. A szörnyű testvérháború híreivel ébredünk, és nem tudunk lefeküdni, hacsak a fáradtság álmot nem hoz a szemünkre. Menekültek százezrei, ki tudja, milliói érkeznek. És nem tudjuk, mit hoz a jövő. És nincs nyugtunk a háború hiénáitól sem, akik hisztérikus hangon követelik tőlünk is lehetetlent, és háborúba rántanák az országot, holmi politikai előnyökért. De mi nem ezt kérdezzük, hanem azt, hogy lesz-e kenyerünk egyáltalán, és mi lesz a gyermekeink és az unokáink sorsa? És mi lesz velünk, szegény magyarokkal? Eszembe jut, hogy harminc éve, amikor a szerb-horvát testvérháború kitört, Délvidékről is jöttek a szegény magyarok, akik menekültek a harcok elől, most pedig Kárpátaljáról érkeznek honfitársaink. Igen, ez a mi sokféle bajunk egyenesen idevezet bennünket Jób könyvéhez, éppen a soron következő részhez. Olyan terheket hordozunk most, hogy szinte mondhatjuk Jób szavaival: Isten rettentései vonultak föl ellenünk. A Mindenható nyilai találtak el bennünket, azoknak a mérgét isszuk (6,4) és annyi nyugtunk sincs, hogy a nyálunkat lenyeljük (7,19) – rettenetes gondolatok gyötörnek. Vagy talán éppen olyanok vagyunk, mint Jób barátai. Korábban Dürer ironikus festményét idéztem, ahogy ott állnak Jób mellett a barátok síppal, dobbal, nádi hegedűvel, s próbálják a szenvedő szerencsétlent megvigasztalni, a nyomorúságából eszméltetni, de csak olyanok vagyunk, ahogy Jób leírja őket: rátekintünk a szenvedő emberre, és megrémülünk és félünk (6,21). Talán mert azt hisszük, hogy ebben a nagy nyomorúságban nekünk kell a zsarnokok kezéből megszabadítani a barátunkat, a testvérünket, sőt az egész világot (6,22-23). És ha erre ugyan készen is állnánk, amire igazán szüksége van a szenvedő barátunknak, azt nem tudjuk neki megadni. Ez a mi megrendülésünk. Csörtetőnk, zajongunk, pedig valódi vigasztaló szót kellene mondanunk, mikor halljuk életátkát és panaszát (6,25), ahogy hallottuk is: Jób megnyitotta száját és megátkozta születése napját (3. rész). Mit mondunk erre? Valahogy szelíden meg kellene nyugtatni őt. Ő azonban érzéketlen csalóknak nevez minket, így nevezte barátait is (6,15-21), sőt, azt mondja, hogy visszaéltünk a gyengeségével, megvontuk tőle a baráti szeretetet. És ez éppen olyan vétek, mintha Istentől vonnánk meg az őt illető istenfélelmet. Egy másik fordítás ezt így mondja: aki nem marad hűséges a barátjához, az olyan, mint aki nem féli a Mindenhatót (6,14). Megbuktunk volna a hűségpróbán?
Ez azért már szinte érthetetlen a számunkra. Láttuk, hogy Elifáz hogyan igyekezett szelíd szóval, szép példákkal türelemre inteni Jóbot. Azt mondta neki Isten meg fog szabadítani az éhínségtől, a háborúból, a vádaskodásból, a pusztító ínségekből. Így mondja neki: „sátorod lesz maga a békesség.” (5,24) Meg fogod tapasztalni, hogy így van ez. Sőt, azt is mondja neki, hogy Jób, te is ezzel vigasztaltad egykor a szenvedőket. Ne dohogj hát, ha most neked is be kellett állni a sorba! És vajon, mi mást tudnánk mondani mi? Jób erre azt feleli, hogy a barátai megcsalták. Az egyik fordítás így mondja: a testvérei. Idézzük csak a Példabeszédek könyvét. A 17. részben olvassuk: „Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére az igazi barát.” (Péld 17,17) Az igaz barát a nyomorúság idején több mint barát – testvér! Ám Jób most azt mondja, hogy a barátai, akiknek a testvéreivé kellett volna lenniük, csalók. Olyanok, mint a vádik vize. A Közel-keleten rengeteg kis patak- és folyómeder van. Mikor eljön az esős évszak, ezek a vékony medrecskék megtelnek csapadékkal, télen be is fagynak. Aztán mikor kisüt a nap, hihetetlen gyorsasággal elpárolog a víz, és csak a csontszáraz, üres meder marad. Azt mondja Jób: ti, barátaim, ilyenek vagytok; csillogtatok, ragyogtatok, életet ígértetek, még a szomjas zarándokok is letértek az útról, mert láttak bennetek valamit, de mire odaértek, nem volt ott semmi, hamis volt az ígéret és hamis a váromány. Gimnazista koromban az osztálytermünkben ki volt téve egy szép kép és fölé írva, hogy: „tóvá lesz a délibáb!” (Ézsaiás 35,7). Ezt ígéri Ézsaiás próféta a fogságban levő szenvedő népnek: a délibáb tóvá lesz, ha elindulnak felé, vizet fognak találni, Isten ígérete biztos. Idétlen kamaszok voltunk, az egyik osztálytársammal két betűt kicseréltünk a feliratban, így: lóvá tesz a délibáb. Szünet végén bejött a vallástanárunk, meglátta, elvörösödött, némán odament és visszacserélte a két betűt: tóvá lesz a délibáb. Jób azt mondja barátainak: csalók vagytok, bennetek messziről vizet láttam, de mire odaérek, nincs ott semmi.
Jóbnak a barátai hűségére, a szeretetükre lett volna szüksége. Azt mondja: én nem kértem tőletek pénzt, nem kértem az erőtöket sem, nem kértem tőletek hadsereget, hanem csak arra, vártam, hogy meghallgassatok. S emlékszünk? Jób nem tudta végig mondani a panaszát, amit átokba és siratóba foglalt, hogy mindent elveszített, a gyerekeit, a vagyonát és súlyos betegségek között szenved, kidobták a városon kívül, mert fertőző beteg, nos, nem tudja végig mondani ezt, mert a szavába vágtak. Mint amikor egy síró gyereket megfenyegetünk, csak felemeljük az ujjunkat. Ez egy csendes mozdulat, milyen ijesztő: ölelés helyett feddés. Talán ilyen volt ez a szelíd szó, amit Elifáz akart Jóbnak mondani: letorkolás. Most a válaszában azt kéri Jób, hogy végre hallgassák meg, hallgassák végig. Forduljanak oda hozzá igazán, teljesen - így mondja - szemtől szembe, és ne csak fél füllel figyeljetek rá. Nem fogok az arcotokba hazudni, jelenti ki.
Jóbnak ez a küzdelme, látjuk már nem annyira testi, bár az is (mert szenved, fizikai fájdalmakat él át), nem is annyira lelki (bár az is, meg van törve a lelke), hanem mondjuk így, hogy szellemi harc ez. Jób az élete értelmét keresi. Az élet értelmét nem úgy általában szoktuk keresni, az a filozófusok dolga; mi akkor kérdezünk ilyet, amikor ránk tör az elmúlásnak a rettenete, mert az elmúlás értelmetlen, a halál értelmetlen, a nyomorúság értelmetlen, a háború értelmetlen, és amikor ez körülvesznek bennünket a halál kötelei, amikor ránk tör az értelmetlenség, mellyel egyszerűen csak a puszta életünk áll szemben, akkor kérdezzük: mi ennek az egésznek az értelme? Nos, Jób ezt a kérdést teszi fel: nem érti, hogy mi történik közte és Isten között. Mi ez az egész történet? Szellemi szükségben vergődik, mély keserűségben. És ez számunkra is hűségpróba, testvérek. Ezt a szellemi gyötrelmet a szenvedőkkel együtt hordozni, őket nem kioktatni, nem fölemelt ujjal beléjük fojtani a szót, hanem hagyni, mondják végig, ez nagy feladat! És engedni, hogy azzal a súlyos teherrel, amely alatt nyögnek, ezzel a súlyos teherrel induljanak el Isten felé, és ezzel elkísérni egészen Istenig, ez a feladat.
Mit látunk hát ebből a nagy gyötrelemből, ha alázatos bátorsággal belenézünk? Jób azt mondja, egyrészt, hogy Isten bekerítette és megsebezte őt, még éjszaka sincs nyugta, és felkiált: miért nem tud az én életem egy szempillantás alatt véget érne. Milyen kegyes gondolatnak tartjuk, mikor valaki iszonyatos szenvedések, gyötrelmek után meghal, és mi azzal vigasztaljuk egymást, hogy jobb már neki, hogy meghalt! Hát most Jób kiált így, és magára kívánja ezt. Ha valaki meghalt, könnyen parentáljuk ezzel a mondattal. De ha egy élő kiált így, akkor megrendülünk.
Másrészt azonban Jób csodálkozik azon, hogy miért akar ő még egyáltalán élni? Az előző részekben azt olvastuk, hogy a saját halálát kívánta. Nem akart öngyilkos lenni, de kívánta, hogy Isten végezzen vele. Miért nem nyújtod ki a kezedet és vágod el az életem fonalát, metszel ki egy egyszerű, gyors mozdulattal? – kiált. És mégis, ő maga is megdöbben azon, hogy mégis élni akar. Miért, egyáltalán? Azt mondta, megutáltam az életemet, de lám mégis élni akar. Jóbnak ez a szellemi megzavarodottsága abból támad, hogy éppen abból tudja meg ezt az élni akarását, hogy Isten nem hagyja őt békén.
Vagyis, harmadszor, amíg Isten körbe zárja őt, éberen őrködik körülötte, sereget vonultat ellene, harcol ellene, rettegteti, ez azt jelenti azt, hogy neki még élnie kell. S ebből támad a kérdés: miért nem hagyja őt békén Isten? Mert ha lemondana róla, akkor gyorsan kimúlna, és jobb lenne már neki, ahogy mondani szoktuk ezt. Akkor eltűnne, mint a pára, mint a lehelet, mint az égen átfutó felhő, – volt és nincs, hiszen egyébként is gyenge, erőtlen, érdemtelen, sorstalan.
Két tételt áll tehát itt, testvérek. Jóbnak közel sem az a tapasztalata, amiről Elifáz beszélt, emlékszünk. Barátja ezt mondta: Isten hat bajból megszabadít, hét nyomorúságból ment ki. Jób még csak álmodni sem tud efféle vigasztalásokról, mert ha álmodik, rettenetes dolgokat álmodik. És abból ő semmiféle vigasztalást nem hall ki. Elifáz elmondta, hogy neki is volt egy rettenetes álma. Valami szörnyű azonosíthatatlan erő közeledett felé, s valami hangot hallott. De ő ebből szép dolgokat vett ki magának, sőt, vigasztalásokat vet ki belőle Jób számára is. Hát vajon Jób mit hall ki ezekből a rettentésekből. Azt mondja: hadi szolgálat az élet. Kényszersorozásban vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a bérrabszolgák, akik lihegik a leheletüket, aztán a végén kisemmizik őket. S zajlik tovább a tragédia, mert nemcsak kisemmizik a nyomorultat, hanem ellene is támadnak. Még a barátai is azt koholják róla, egyenesen bele a szemébe, hogy jogtalanul követeli Istentől a hűsége, istenfélelme fizetségét. Emlékszünk? Nincs még egy olyan ember a Földön, mint Jób az én szolgám! - ezt mondta az Úr a mennyei színben. És mi a fizetség? Nemhogy semmit nem ad, hanem szenvedés és nyomorúság köszönt Jóbra. Mérjétek csak meg, mondja, tegyétek mérlegre az én bosszúságomat, és tegyétek mellé a serpenyőben az én szerencsétlenségemet, és látni fogjátok, hogy ennek elhordozhatatlan súlya van, olyan nehéz teher ez, mint a tenger fövénye. Hát hogyne szakadna ki belőlem ez a jajszó? A tengerpart fövenye a Bibliában a megszámlálhatatlanságot fejezi ki. Leginkább a megszámlálhatatlan sok áldást. Azt mondja az Úr Ábrahámnak: megsokasítalak és olyan sok lesz a te magod, mint a tenger fövenye és az ég csillaga. (1Mózes 22,17) Jób most azt mondja: olyan sok az én szerencsétlenségem, mint a tenger fövenye. Nincs áldás, de hogy az átok ilyen sok lenne!? Talán már jobban értjük Jakab apostol szavát, amikor Jób állhatatosságát és türelmességét állította elénk példaként (Jakab 5,11). Mert lehet, hogy Jób története extrém eset, de a mostani napokban szinte mindennapos lesz számunkra is az, ami extrém. Amikor Jakab apostol Jóbot állítja elénk, arra bíztat, hogy mi is mindenestül menjünk Istenhez. Nagy próbája ez az életünknek: elhordozni az elhordozhatatlan súlyt, mely miatt már nem is akarunk élni, s ugyanakkor tudni, hogy Isten valamiért életben tart, és amíg Isten életben tart, addig élnem kell. Így kell értenünk Jób szavait, amit Istennek mond, ezt olvastam fel: micsoda az ember, hogy ily nagyba veszed, hogy így ráfordítod figyelmedet és minden reggel meglátogatod őt és pillanatonként megpróbálod őt?! (7,17-18) Kicsoda az ember? - ismerős szavak ezek. Ha a 8. zsoltárt föllapozzuk, ott találjuk, de a 144. zsoltárban is megtaláljuk, csak egészen másképp. A zsoltárok ámulattal, Isten dicsőítéssel mondják: kicsoda az ember, hogy Isten gondot visel róla, hogy ily nagyra magasztalta, hiszen az angyaloknál kevéssé tette őt kisebbé, mindent a lábai alá vetett. Ellenben Jób azt mondja: kicsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, hogy mindennek a lába alá vetetted őt. És megtapossa az embert a betegsége, a nyavalyája, a nyomorúsága, Te pedig minden reggel meglátogatod és próbára teszed! Hadd tegyem hozzá, testvérek, hogy a „reggel” az ószövetség nyelvén a szabadítás közeledtét jelenti. Igen, az adventet is reggelnek nevezzük. A naptámadatot pedig Isten kegyelme megérkezésének nevezzük (Lukács 1,78). Jób meg azt mondja itt, hogy teljesen ellentétes irányú a tapasztalata. Ha épp egy pillanatra lehunyom a szemem, és reggelre kelve ébredek, ott áll Isten, és újra meg újra próbára tesz, meggyötör, megkínoz. Hűt kicsoda az ember, hogy ily nagyra tartja őt Isten? Van ebben valami kiforgatása, valami gúnyos, ironikus paródiája a zsoltárok szép szavának, mintha Jób azt mondaná: kicsoda vagyok én, az ember, hogy Te, az Isten ilyen nagyra tartasz, hogy figyelsz rám – szó szerint a szívedet fordítod felém, vagyis a szívügyed vagyok? Milyen szívügy ez, testvérek? Hogy minden reggel meglátogatsz és megpróbálsz? Jaj, de keserű ez! Hát hagyna már békén az Isten!
És mégis, Jób élni akar. Azt mondja: „ha vétkeztem, mit tegyek neked, ó, emberőriző! Miért tettél céltáblaként magad elé, hogy teherré lettem önmagam számára és miért ne bocsátod meg vétkemet és nem hárítod el bűnösségemet, mert most porba fogok lefeküdni, és ha keresel, nem leszek.” Ezek a szavak, itt Jób első válaszának a záradékát jelentik. Ám egyúttal meg is nyitnak valamit. Leginkább úgy kell értenünk, hogy ez itt egyféle SOS, amit Morse-jellel adnak le, mert nem tudnak másképp kommunikálni, mert az emberi kiáltó szava nem jut el a másik hajóig a dübörgő tenger felett. Az emberi szó nem hallatszik el a frontvonal egyik végéből a másik végére. Sőt, a bajba rekedt embernek már nincs is szava, csak kopogtat, leadja a morzejelet – erről van itt szó. Jób ugyan nem találja a szenvedése okát, nem érti a sorsát, nem érti, miért bánik vele Isten így a bűnei miatt, de élni akar. S kérdezi: mit tegyek, Uram, hogy jóvátegyem bűneimet? Netán titkos bűnei volnának? Ha igen, miért nem adja tudtára Isten, hogy mik azok a titkos bűnök? Az óegyházban sokan úgy magyarázták a Jób könyvét, hogy isteni pedagógia van benne, hogy Isten a szenvedésekkel vezeti rá Jóbot erre a felismerésre, vagyis azért nem közli vele bűnét, mert Jób nem tudná azt sem jóvátenni, sem a súlyát elhordozni? De akkor miért nem bocsátja meg neki? Miért nem hárítja el a feje fölül? Mint ahogyan visszavonnak egy vádat valaki feje fölül, és kioldozzák a lehetetlen helyzetből. Íme, mondja Jób, porba fogok feküdni, meghalok, s nem leszek többé, és akkor már hiába keresel. Hóseás próféta egy ítéletes beszédében feddi északot és délt (a háborús képet, lám, érteni fogjuk), és ezt mondja Isten szavával: „olyan leszek Efraimnak, mint az oroszlán, és Júda házának, mint az oroszlánkölyök, én szaggatom szét, elmegyek, felkapom és nem lesz, aki megszabadítsa, elmegyek, visszatérek a helyemre, mígnem megismerik, hogy vétkeztek és keresni fogják orcámat.” (Hóseás 5) Nyomorúságukban keresnek majd engem, mondja az Úr. Itt ugyanaz a szó áll a keresésre, mint Jóbnál. Így lehet a legjobban lefordítani: motozni fognak utánam, tapogatva keresnek engem. Ez a keresés az a buzgó igyekezet, amikor semmi másra nem ügyelünk, semmi más nem érdekel, csak az, amit keresünk, s mindent felforgatunk, hogy megtaláljuk. Ez a keresés lázas kutatás. Nagy tapasztalatunk ez: Istent lázasan kutatni a nyomorúságos időkben! De Jób ezt megfordítja és azt mondja Istennek: ha nem leszek, hiába kutatsz majd utánam, hiába keresel engem lázasan, hiába motozol a világ porában, nem fogsz már megtalálni. Értjük hát, hogy micsoda segélykiáltás Jóbnak ez a szava!? Istent hívja! S így hívja Istent, mert nem tudja másképp hívni. A zsoltáros ezt így fejezi ki: „Avagy a holtakkal teszel-e csodát? Felkelnek-e vajon az árnyak, hogy dicsérjenek téged? Beszélik-e a koporsóban kegyelmedet hűségedet a pusztulás helyén, megtudhatják-e a sötétségben csodáidat és igazságodat a feledékenység földjén.” (Zsoltár 88. 12-15)
S.O.S. Jób mintegy zsarolja Istent. Mint amikor elfordul tőlünk a barátunk, a szerettünk, vagy mint amikor a gyerek megretten, ha elfordul tőle egy pillanatra édesapja, édesanyja, és így sikolt föl: nem fogsz többet megtalálni. Fordulj vissza hozzám! Mert így folytatja a zsoltáros: „én hozzád rimánkodom, Uram, és jó reggel elédbe jut az én imádságom, miért vetsz hát el Uram, és miért rejted el orcádat én előlem?” Mi csak így tudunk vészjelzést adni. De Krisztus nevében adjuk a vészjelzést, aki nem látott rothadást, mert harmadnapon feltámadott. (ApCsel 13,17) Mert Krisztust holtában is Isten kegyelme őrizte, mert a pusztulás helyén is Isten hűsége volt vele, mert a sötétség mélyén, húsvét hajnalán történt a csoda, és Isten nem feledte el őt még a feledékenység földjén sem. Mi Istenhez Krisztus nevében kiáltunk, aki nem látott rothadást, hanem harmadnapra föltámadott. Lefekszem a porba, mondja Jób, és nem találsz meg, ha már nem leszek. De lám, Jób sejt valamit, hiszen később ezt mondja majd: „Tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára ő áll meg az én porom felett!” (Jób 19,25) - vagyis megtalál az Úr, bizonnyal megtalál. Keressetek engem, keressetek lázasan engem, mondja ugyanezzel a szóval Ámos próféta, és élni fogtok (Ámós 5,4). És így felel erre a hívő szíve: Nem kerestelek volna Uram, ha te már meg nem találsz. Keressétek az Urat. Ámen. Ámen.

„Erre szót emelt a témáni Elifáz, és azt mondta:
Vajon kockázatos egy szó hozzád?
Fáradt vagy; de szavait visszatartani ki bírná?
Hiszen annyi embert leckéztettél, és lankadt kezet erősítettél,
elbotlót emeltek fel szavaid, és roskadt térdet erősítettél meg.
Ha most rád kerül a sor, elfáradsz; ha téged illet, zavarba jössz?!
Hát istenfélelmed nem bizalmad neked;
nem reménységed jámbor életed?
Lásd, boldog az ember, akit Isten dorgál;
ne vesd meg tehát a Mindenható fenyítését...
Mert ő az, aki fájdalmat okoz és aki bekötöz;
aki sebez, és akinek kezei gyógyítanak.
Hat szükségből kiment téged; és hétben nem ér hozzád veszedelem.
Éhínségben megvált a haláltól; és háborúban a kard hatalmától;
nyelvostor esetén elrejtőzhetsz; és pusztulástól nem kell félned, ha jön;
pusztulásra és éhségre nevethetsz; és a föld vadállataitól nem kell félned;
mert a mező köveivel szövetséged van; és a mezei vad békében van veled.
Tapasztalni fogod, hogy békesség a sátorod;
ha szemlét tartasz otthonodban, hiányt nem találsz.
És tapasztalni fogod, hogy sok a magzatod;
és sarjadékod, mint a földnek füve.
Duzzadó erőben fogsz a sírba menni;
mikor sírhalom emelkedik annak idején.
Íme ezt megvizsgáltuk, így van;
hallgasd meg és tapasztald meg magad.”
Kedves Testvérek! Igen közismert Albrecht Dürer egyik szép oltárképe, a jabachi oltárkép, amely behajtva a szenvedő Jóbot ábrázolja. A kép egyik oldalán Jób feleségét látjuk, amint vizet önt a magába roskadt, fekélyeiben hevülő Jóbra, talán meghűteni lázas, forró testét. A másik oldalán pedig Jób barátai láthatók, egészen különös felállásban: síppal-dobbal-nádihegedűvel (ahogy a magyar népdal mondja). A művészet-történészek régóta vitatkoznak, hogy vajon mit akart Dürer ezzel a fiktív jelenettel kiábrázolni. Talán gúnyolódás lenne ez, ahogy a barátai odaállnak a szenvedő Jób mellé, és lakodalmi muzsikát „szolgáltatnak” neki? Vagy ügyetlen vigasztalás volna ez? Mint amikor mi is próbálunk szomorúságba esett, kedvtelen embert olyan módon felderíteni, hogy bekapcsoljuk a magnót, a lemezjátszót, a televíziót, vagy éppen a mobiltelefont (most már azt is lehet), bedugjuk a fülébe a fülhallgatót, hogy hallgassa csak meg a kedvenc muzsikáját, slágerét! Hallgasson csak egy kis zenét! Van zeneterápia is. És tudjuk, hogy ez nagyon kedvező, mélyhatású eszköze lehet a gyógyításnak. De azt is megtapasztaltuk már, hogy olykor a legkellemesebb zene is pokoli lármaként tud hangzani a szenvedő fülében. Gondoljunk csak Dávidnak és Saulnak az esetére. Dávid a hárfázásával fel tudta deríteni a dúlt lelkű, gyötrött Sault. Azért is vette őt az udvarába Saul. És mégis, eljött az a pillanat, amikor a király dárdát ragadott és a megnyugtatására zenélő Dávidhoz vágta a fegyverét, nem is egyszer (1Sámuel 18-19).
Nos, ha nem is tudjuk megfejteni a Dürer képének okát, ha a kép megmarad bennünk, talán többet értünk a helyzetből, most, ahogy sorra jönnek a barátok és mondják a magukét (síppal-dobbal-nádihegedűvel). Azt látjuk, hogy Jób nem hagyja magát kihozni a bánatából, a keserűségéből, és vigasztalhatatlan marad. Mondhatni erre, hogy talán jobb lett volna, ha a barátok a hét napos hallgatás után még tovább hallgatnak, ha meghosszabbítják a némaságot, és a csend-kúra áldásaival vigasztalják barátjukat. Csakhogy, mint a múlt alkalommal hallottuk, Jób már megtörte a csendet, és kemény, keserű rettenetes szavakkal megátkozta születése napját. Így ért véget Jób nagy beszéde: amitől rettegve remegtem, az jött rám, nincsen békességem, mert háborúság támadt rám. (3,25-26)
Találgathatjuk, hogy miért Jób törte meg a csendet. A dolgok rendje értelmében talán mégiscsak úgy kellett volna lennie, hogy a barátok, akik összebeszéltek, hogy megvigasztalják Jóbot, és el is mentek hozzá, és el is végezték a korabeli kötelező gyászszertartásokat és rítusokat, és ott ültek vele együtt a mély hallgatásban, nos, ők, a barátok mondanak először valamit. Miért Jób töri meg a csendet? Talán azért, hogy beszélgetésre késztesse a barátokat? A gyászmunkának és a gyógyulásnak is része a beszélgetés. Beszélgetni kell. Mi történt? Mi ez az egész? Ez nyilván nem kedélyes beszélgetés, nem afféle terefere műsor, mindazáltal beszélgetés, mély és drámai. Vagy Jób egyszerűen csak szóra akarta bírni a barátait? Mindegyis, hogy mit, csak szóljanak már valamit ebben a rémült döbbenetben? A Biblia-tudósok Jób átkáról azt tartják, hogy igazából véve nem is átok, a siratójáról pedig azt mondják, hogy igazából véve nem is sirató, hanem ez a kettő együtt: imádság. A régiek kifejezésével élve, ez a különös, furcsa beszéd (melyről a múltkor volt szó): oratio in extremis, szélsőséges, kezelhetetlen helyzetben mondott imádság. Olyan panasz ez, mint a Jeremiás prófétáé volt. Mikor Jeremiás a béke egyetlen lehetőségéről beszélt népének az ostromlott Jeruzsálemben, a király ráküldte a testőrségét, akik megverték, szájon verték a prófétát. Ekkor mondja a próféta (mint Jób): átkozott legyen az én születésem napja és: „miért is jöttem ki az én anyámnak méhéből, hogy nyomorúságot lássak és bánatot, és hogy napjaim gyalázatban végződjenek?!” (Jeremiás 20,18) Érezzük, ez itt egyáltalán nem kérdés, hanem felkiáltás: ima-kiáltás - oratio, szupplikáció, vagyis nem kérdés – hanem kérés!
Jób kemény szavai is a kérés szavai. Jób voltaképpen segítségért kiált. Talán a barátok még nem értik ezt. És megmondom őszintén, hogy amikor ilyen rettenetes helyzetben lévő embernek az efféle segélykiáltását halljuk, mi sem értjük rögtön. Jób nem a barátai felé nyújtja ki a kezét, nem az ő segítségükre van szüksége. Jób Istenhez kiált. Idézzük fel a szavait! Azt mondja: legyen sötétség! Ez egy ellen-teremtés! Így kezdődik az egész teremtés, tudjuk: legyen világosság! (1Mózes 1,3). És most Jób a panaszában így kiált: legyen sötétség! Istent hívja, a teremtőt hívja. A behemótról beszél, a mitikus állatról, és ezt mondja: jöjjenek azok, akiknek van elég bátorságuk, hogy felköltsék az ősszörnyet. A barátok, talán sejtik, most csak inkább érzik, hogy Jób egyenesen Istenhez akar menni. Mintha a barátokat csak tanúnak fogadná föl, hogy hallják csak, amint ő ebben a szélsőséges, kimondhatatlanul nyomorult helyzetben – in extremis! – Istenhez kiált és az Ő segítségét kéri. Mert nagy a baj! Azt mondja Jób: nincs enyhület, nincs nyugalom, nincs csend, háborúság érkezett! És ez a háborúság a zaklattatást jelenti. Fizikai értelemben azt fejezi ki, amikor odébb taszítanak valamit. De jelenti a földrengést is. Később egy negyedik alak, Élihú, aki itt most még néma tanú, ugyanezzel a szóval fejezi ki, amikor Isten megjelenését a mindent elsöprő földrengés morajához hasonlítja (Jób 37,1). Mi magyarok ritkán tapasztalunk földrengést, és azok sem súlyosak. De a média jóvoltából, ha földrengésekről látunk tudósítást, a hangot is hallhatjuk, a mindent átható, félelmetes morajlást. De ilyen átható hangot hallunk akkor is, amikor égiháború van. Olyan villámok sújtanak le, hogy belerendülünk, belesüketülünk. Ezt mondja Jób: ez érkezett. Békét vártam, nyugalmat vártam, de tektonikus mozgások jöttek, égiháború támadt, (vagy mondjuk így) élet-háború köszöntött rám. Istenhez kiáltok.
Meg kell hát szólalni. Azt mondja Elifáz, aki elsőnek szól a barátok közül: „ha szólni próbálunk hozzád, zokon veszed-e?” Kecskeméthy István így fordítja (ezt olvastam a textusban): „vajon kockázatos egy szó hozzád?” Nem lesz-e belőle robbanás? Mondhatunk mi is egy szót? Mert most már mi sem hallgathatunk, folytatja. Látjuk, hogy beleroppantál, belefáradtál a bajba, megutáltad az életedet, de ki bírná immár a szavait visszatartani? És majd jönnek a barátok sorba, mindegyik mondani fog valamit. És ahogy jellemeztem őket, Elifáz az, aki halkan beszél, fülbe súg, a többiek szinte nem is hallják. Aztán hallani fogjuk Bildádot is, ő másféle terápiát alkalmaz, ő mint normális ember normális helyzetben normális dolgokat mond, higgadtan, nyugodtan. Czófár pedig Darnel-tréninget alkalmaz. Kiabál, üvölt, leteremti Jóbot. Nyakon vágja: mit óbégatsz, mit hisztizel!?
De előbb a csendes szó jön, Elifázé. Ő pedig hosszasan leírja, hogy amit mondani fog, azt ő nem könyvekből olvasta ki, nem a mások tudománya ez, nem is a vigasztalás évezredes tradícióiból merítette, hanem egy éjszaka álomban (vagy félálomban) kapta, amikor látomása támadt: egy szellemalak lépett hozzá, akit ő nem tudott azonosítani. És ez a szellemalak súgta az üzenetet a fülébe (amit most ő súg a Jób fülébe tovább), ez pedig így szól: a halandó nem lehet igazabb Istennél! Évezredekkel később a filozófus Kierkegaard egy nagy tanulmányt írt, melynek sziporkázó, szellemes tézise ez: Istennel szemben sosincs igazad! Elifáz ezt valami titokzatos éjjeli látomásban fogta fel: nem lehet a halandó igazabb Istennél, a teremtőnél, aki még az angyalaiban is talál hibát. Nagyon hasonlít ez a jelenet (ez a fülbesúgás) ahhoz, amikor Illés próféta menekül Akháb király és Jézabel elől, elhúzódik egy barlangba. Aztán kívül, vihar, mennydörgés, földrengés, háborúság támad – de egyikben sincs benne Isten, hanem a próféta hall egy szelíd és halk, szinte alig hallható hangot: mit csinálsz itt Illés? És ez a halk, szelíd hang ad neki új erőt és küldetést (1Királyok 19). És most, mintha ezzel kísérletezne Elifáz. Igen, Jób azt mondja: háborúság jött, égzengés, földrengés, támadt megsemmisítő robajlás van, szétdőlt minden, megingott a világ szerkezete, inkább ne is legyen világosság, forduljon visszájára a teremtés, olyan nagy a baj  - de lám, Elifáz fülbe súgva mégis elmondja el igazságot Jóbnak. Vagyis ő nem kioktatni akarja Jóbot – mondván: lehet-e a halandó igazabb Istennél? Hiszen Isten még angyalaiban is talál hibát! (4,17-18). Igen, ezt lehet kioktató kérdéséként is feltenni. De Elifáz vigasztalni akar, éspedig mindjárt sokféle módon. Én csak részleteket olvastam fel a beszédéből, és ebből is csak három vonatkozást emelek ki.
1) Az első: Elifáz tükröt tart Jób elé, mégpedig érdekes tükröt. Nem azt mutatja, hogy milyen állapotban van most Jób – ez borzasztó látvány lenne, nem mutatna mást, mint a szenvedő embert, aki mindenét elvesztette, a vagyonát, a gyermekeit, az egészségét, a megbecsülését, a tisztességét, a felesége otthagyta, kivetették a közösségéből és (ahogy a Vulgata fordítja: egy trágyadombon ül) vakargatja sebeit. Ilyen helyzetben tükröt tartani valaki elé, nem nagy művészet, legkevésbé vigasztalás. Elifáz a Jób múltjának a tükrét tartja most oda a szenvedő elé. Azt mondja neki: te már sokakat megleckéztettél! (Értsük jól itt a lecke szót!) Sokaknak adtál már jó leckét... (és ezzel mondandója végét erősíti, amikor azt mondja, hogy Mindenható dorgálását ne vesd meg!) Sokakat megdorgáltál már te is, Jób, sokakat vigasztaltál, sokakat felemeltél, sokakat leckéztettél a szavaiddal. A te szavaid annyi, de annyi lankadt kezed felemeltek, annyi roskadt térdet kiegyenesítettek. És most, ha rád kerül a sor, akkor elfáradsz, akkor ez nem kell?! Tehát Jóbnak volt egy sikertörténete. Jób volt a nagy vigasztaló. Jób tudta, hogyan kell az igazi vigasztalást csinálni! Bizony. Amikor  azt halljuk a történet kezdetén, hogy Jób igaz és istenfélő ember volt, ebbe azt is bele kell értenünk (az Ószövetség leírása szerint), hogy a tehetsége, a tekintélye, a gazdagsága, a befolyása, az, hogy nem volt nála megbecsültebb ember az egész vidéken - ez őt nem gőgös magasságokba röptette fel, nem lett belőle úrhatnám polgár, pökhendi valaki, hanem, ahogy Elifáz felidézi: sok embert felemelt, sok embert megtanított az isten útjára, ha kellett, igen, megdorgálta őket, kirázta belőlük a bánatot, és fölegyenesített őket.
És most, mondja Elifáz, most, ha rajtad a sor, te eldobod magadtól mindezt? Sokszor olvassuk ezt a Példabeszédek könyvében: „az Úr fenyítékét, fiam, ne utáld meg!” (Péld 3,11) Jób, ne utáld meg a Mindenható leckéit (5,17), hanem engedd, hogy ezek megvigasztaljanak, előre vezessenek.  Orvos, gyógyítsd magadat! (Lukács 4,23) Jézus is idézi ezt a mondást. Emlékszünk rá: hazamegy Názáretbe, a saját falujába. Nagy híre van már, és az otthoniak, a földiek, az atyafiság, a rokonok elkezdik követelni tőle, hogy tegye meg ugyanazokat a csodákat, amelyeket Kapernaumban tett. Rajtunk a sor - rajtad a sor! Ekkor idézi Jézus a mondást: orvos, gyógyítsd magadat. Bizonyíts! Hát bizonyíts, Jób! Ha mást akartál és tudtál vigasztalni, akkor fogadd el a mi vigasztalásunkat. Csak idézd föl a szavakat, a tetteket, a gesztusokat, amelyekkel megvigasztaltál másokat. Rajtad a sor – rajtunk a sor, hogy megvigasztaljunk. Igen az együttérzésnek van ilyen vonatkozása is, és ezt nem tudjuk megúszni. Ahogy Pál apostol mondja: Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék? (2Korinthus 11,29), vagyis ki szenvedne, hogy én ne szenvednék. Közösségeinkben a másik fájdalma, nyomorúsága, a másik életébe beköszöntő háborúság mindig okot ad vigasztalásra, és ha vigasztalni akarunk, akkor nekünk is osztoznunk kell abban a fájdalomban, nyomorúságban, háborúságban. Elifáz azt mondja: nos, rajtunk a sor! A gyógyítók és vigasztalók nagy próbatétele az egyik oldalról az, hogy megtaláljuk a módját a sebek enyhítésének, hogy a prófétával együtt mi is hirdessük: van balzsam Gileádon (Jeremiás 8), tehát meggyógyulhatnak a sebek, van szabadulás a nyomorúságból, a bánatból, van oldódás a terhek alól.  Ugyanakkor azonban talán még nagyobb próbatétel elfogadni a vigasztalást mástól! (Bizony, a Jób könyvének nagy kérdése ez!) Különösen azoknak nehéz mástól vigasztalást elfogadni, akik maguk is vigasztalók. Milyen nehéz egy orvost rábeszélni arra, hogy menjen el orvoshoz. Gyerekkorom mondai hősei közé tartozott Rácz doktor úr, aki a falu szélén egy nagy kertben él egymagában. Faluszerte mondogatták, hogy amikor a Rácz doktornak vakbélgyulladása lett, odaállt a tükör elé és megoperálta magát. Merthogy a Rácz doktor urat amúgy soha senki nem látta, még késő vénségében sem, a patikába menni gyógyszerért, és arról sem tudott senki, hogy valaha orvoshoz fordult volna, még késő vénségében sem. Itt megszakítom ezt a történetet, hiszen mindannyian ismerünk orvosokat, gyógyítókat, akiknek térden állva könyöröghetünk, akkor sem mennek el orvoshoz. És ismerünk vigasztalókat, terapeutákat, akik sikeresek, tudnak gyógyítani, de amikor az ő életük kerül a forgószélbe, de nehéz nekik elfogadni a vigasztalást. Minden keresztyén ember részesedik Krisztus tiszteiben, és mindannyian hálásak is vagyunk, ha Isten megáldja vigasztaló szolgálatunkat. Nehéz elfogadni a vigasztalást? Lehetetlen?
2) Másodjára, Elifáz emlékezteti Jóbot arra, hogy nem ért véget a történet! Hallottuk múltkor, Jób úgy beszél, hogy mindennek vége! Vagyis inkább: legyen már vége. Születnem sem kellett volna, mondja Jób, nemhogy végigélnem az életemet ezekben az illúziókban, hogy békességem lesz, hogy áldásom lesz, és tessék, itt vagy háborúság, a nyomorúság, a baj! Már csak a halál enyhülete maradt. Elifáz azonban arról próbálja meggyőzni Jóbot, hogy egyáltalán nem ért véget a történet. Emlékezz csak, mondja, hét történetem van arról, hogy miképpen is szabadít meg Isten. Mi úgy érezzük, hogy mindennek vége, de íme itt vannak a szabadítások!
Éhínségben megvált a haláltól. Ez egy nagy történet, illetve sok történet, sokunk története. Az egész életünk tele van ehhez hasonló történetekkel.  Mindennapra való szükségeink támadnak, hiányokat látunk -, de Isten megment.
Háborúban a kard hatalmától. Hány ilyen történet van! És milyen sokat imádkozunk háború idején, vagy amikor háborús készülődéstől hallunk, vagy amikor harci zaj és csörtetés híre érkezik hozzánk: szabadítson meg Isten a kard hatalmától!
Nyelvostor esetén elrejtőzhetsz. Ez a harmadik történet. Amikor szinte szétzúznak minket a beszéddel, a pletykával, a rágalmazással, a megszólással. Ez a nyelvostor. Nem mondja senki, hogy ezt nem ismeri. De Isten menedéket ad.
Pusztulástól nem kell félned, ha jön. Ez a negyedik. Pusztulásra és éhségre nevethetsz.
A föld vadállataitól nem kell félned; mert a mező köveivel szövetséged van - ez az ötödik. Képszerűen ez azt jelenti, hogy ha építettél egy kőfalat a birtokon határán, szövetségben vagy velük, nem omlanak le, ott ragadozó nem jön át. A jószágod megmarad.
A mezei vad békében van veled. Nem rágja le a nyúl a gyümölcsfád tövét, nem hordja el a seregély a szőlődet.
És tapasztalni fogod, hogy békesség a sátorod; ha szemlét tartasz otthonodban, hiányt nem találsz.
És így fejezi be Elifáz az emlékeztetőt: „ímé, ezt kutattuk ki:  így van ez; hallgasd meg és tapasztald meg magad.” Jób talán azt felelné erre, hogy: így volt! Én is megtapasztaltam ezeket, és ezekkel vigasztaltam én is másokat, és ez mások életében is valósággá lett. De most nem így van, mert hiába mondod, Elifáz, hogy semmiféle természeti csapás, semmiféle háborúság, semmiféle viszály, semmiféle külső körülmény nem sodorhat el, és hogy éppen
ellenkezőleg: én bőségben, az élettel eltelve megyek majd sírba, és Isten szeretetétől nem szakít el semmi! Talán meg is értjük Jób nagy keserűségét, még nem érett meg a vigasztalásra!
3) S végül, van itt valami, kedves testvérek, ami miatt mégsem kerül nyugvópontra a vigasztalás, vagy legalábbis nem látszik még a nyugvópont. Az 5. rész 17. versében ezt mondja Elifáz:
„Ímé, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését (dorgálását) meg ne utáljad! Ő összetör, de bekötöz, megsebez, de meg is gyógyít.” Áldott ige ez. Mérhetetlen nagy vigasztalás van ebben. Aki ezt a szívébe veszi, az nem hetet, hanem hetvenhetet tapasztal Isten vigasztalásából, szabadításából. De itt ez a szó: a mindenható dorgálását, vagy más szóval fenyítékét, vagy büntetését ne vesd meg. Ha majd olvassuk Jób könyvét, más és más színe bomlik ki a szónak. Csak röviden idézem ezeket, és mindegyik Jób szava: megcáfol (6,25), bíráskodik (9,33), törvénykezik (13,3), igazságot tesz (16,22), vitázik (23,7), és a legtöbb helyen: perel (9,1; 10,2; 13,19)! Ezek itt Jób szavai. Vagyis, a mi Elifázunk, miközben vigasztalja Jóbot, csendes szót szól a fülébe, szíves szóval emlékezteti, megnyitja számára a jövőt (nincs még vége). Mert minden vigasztalással a jövőt nyitjuk meg, mert minden remény-igével a jövőt nyitjuk meg, minden öleléssel a jövőt nyitjuk meg, minden erősítő mozdulatunkkal, résztvevő gesztusunkkal a jövőt nyitjuk meg, minden szóval, amikor azt mondjuk: nincs vége – a jövőt nyitjuk meg! Mikor Pál a korinthusiaknak megírja a hányattatásait, azt mondja, hogy minden nyomorúságunk közepette vigasztalást vettünk a Krisztus vigasztalásából, már tudniillik a feltámadott Krisztus vigasztalásából (2Kor 1), mert minden vigasztalás a feltámadásból támad, és minden reménység a feltámadásra irányul.
Elifáz is ezt teszi, bár talán csak sejti a feltámadás valóságát, mégis ezt teszi:  szét akarja zúzni ezt a rettenetes jelent, amiben Jób van. Le akarja törni Jób jelenének a bilincseit, mert Jób úgy érzi, hogy nyomorúságából nincs kitörés – se erre, se arra. Később, amikor panaszkodik, azt mondja: kikötözött engem Isten, mint egy céltáblát (16,12), bárki azt tesz vele, amit akar. Eifáz ezeket a köteleket akarja leoldani, a bilincseket akarja leverni – és súgja Jób fülébe: Isten összezúz – de bekötöz, megsebez – de meggyógyít! Ne vesd meg! Ám itt van ez a szó, hogy dorgál – megleckéztet, igazságot tesz, megfedd... Majd látni fogjuk, hogy ez a szó - megleckéztet, igazságot tesz, megfedd, ítéletet tesz –, ez a szó lesz az, amelybe Jób újra meg újra belekapaszkodik, és perel, vagyis visszaperel!
De mi legyünk alázatosak! Ha Elifáznak ezzel a csendes, szívhez szóló vigasztaló beszéddel nem sikerült Jóbot megvigasztalnia, és még van két barát, és majd jön egy negyedik is..., nekünk elég azt tudni, hogy minden vigasztalással, minden csendes és jó szóval, minden emlékeztetővel, minden szabadítástörténettel a jövőt nyitjuk fel. Ha nem is teljesen, de résnyire! Megnyitjuk a jövőt és rámutatunk arra, hogy a gyógyulás ideje nem a mi kezünkben van. Nálunk a gyógyulás reménye van, a gyógyulás ideje Isten kezében van! Mert az Úré a szabadítás! (Zsoltárok 3,9) Ámen

„Ezek után megnyitotta Jób a száját és megátkozta születése napját. És megszólalt Jób, és azt mondta: Vesszen el az a nap, amelyen születtem; és az az éj, amelyen azt mondták: Fiú fogantatott! Legyen az a nap sötétség, ne gondoljon vele Isten a magasban; és ne ragyogjon fel rajta fénysugár, sötétség és halálárnyék vegye meg azt; felhő telepedjék meg rajta napelsötétülések ijegessék azt. Az az éjszaka! Sűrű homály foglalja el azt, ne örvendjen az év napjai között; hónapok számába ne menjen. Oh, az az éjszaka! Legyen meddő; ne forduljon elő benne ujjongás: napátkozók átkozzák meg azt; akik készek a tengeri kígyót felzavarni: sötétüljenek el alkonyi csillagai; világosságra várjon, és ne legyen, és ne gyönyörködjék a hajnal szempillájában: mert a méh-ajtókat nem zárta be előttem; hogy a nyomort elrejtette volna szemeim előtt! Miért nem halhattam meg születés után: nem múltam ki, mihelyt megszülettem? Miért fogadtak engem térdek; és miért emlők, hogy szopjam? Mert most feküdném és csendességben volnék; aludnám akkor, és nyugtom volna. Királyokkal és ország-tanácsosokkal; kik romokat építettek maguknak. Vagy fejedelmekkel, kiknek aranyuk volt; akik megtöltötték házaikat ezüsttel. Vagy mint elföldelt idétlen, nem lennék; mint csecsemők, kik nem láttak világosságot. Ott a gonoszok megszűnnek háborogni; és ott megnyugosznak, kiknek ereje kifáradt. A foglyok mind nyugodtan élnek; nem hallják a hajtó szavát. Kicsiny és nagy ott ugyanaz; és a szolga szabad urától. Miért kellett a nyomorultnak világosságot adnia; és életet a keserű lelkűeknek: azoknak, akik a halálra vártak és nem volt, pedig kiásták volna, jobban, mint a kincseket; azoknak, akik ujjongásig megörültek volna, vigadtak volna, hogyha sírt találnak; a férfiúnak, aki előtt rejtve van az út, és akit Isten bekerített? Mert kenyerem előtt sóhajtásom jár; és ömlenek, mint a víz, kiáltásaim. Mert volt, mitől féltem, az megtörtént velem; és amitől tartok, az eljön reám. Nem enyhültem meg, nem csendesedtem meg, nem nyugodtam meg, mert háborúság érkezett.” (Jób könyve 3. rész)
Itt a vége. Minek is a vége, kedves testvérek? Először is, annak a hét nap, hét éjjel tartó némaságnak, amikor Jób és három vigasztaló barátja együtt ültek a porban és szótlanul gyászoltak. Vagy talán már a gyásznak is vége van? Vagy éppen mindennek vége van? Hallottuk a múlt alkalommal: hét napon és hét éjjelen át tartott a szótlan virrasztás, a gyászolás. De azt, hogy ez a csend és némaság maga is vigasztalás volt-e, azt egyelőre még nem tudjuk, később majd meglátjuk. Azt viszont tudjuk, hogy Jóbot egyfajta - hadd mondjam így - teológiai eutanáziára késztette volna a felesége, mondván: átkozd meg Istent és halj meg (Jób 2,9). Ennek az értelme és a mélysége az, hogy Isten nem hagyja büntetés nélkül, ha valaki őt megátkozza (vagy megtagadja); vagyis ha Isten nevét hiába felveszi, vagy ha megátkozza Őt, vagy ha az áldást visszadobja. Azt is tudjuk, hogy Jób barátai a döbbenettől, vagy a rettenettől nem jutottak szóhoz hét napig. De  vajon azt jelentené ez, hogy gyáván, szótlanul meghunyászkodnak a sorscsapások láttán? Csak találgatni tudjuk. Azt viszont valóban nem tudjuk, hogy mire várnak. Talán arra, hogy Jób mondjon valamit? Vagy éppen azt fontolgatták, Shakespeare Hamletjével szólva, hogy mikor nemesb a lélek? „Ha tűri balsorsa minden nyűgét, s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen?” Vagy éppenséggel akkor nemeseb a lélek, ha  - nem a Hamlet sztoikus kérdésével, hanem mély keresztény kérdéssel – tűrve nem tűr? Igen, ez Jób sorsának és életének a nagy kérdése: tűrve nem tűrni. Mindazáltal, most úgy tűnik: itt a vége! Mintha Jób is,  mikor megszólal, ezt mondaná: itt a vége!
Tűrve nem tűr, megadva harcol. Itt a vége! Így olvastuk: és ezek után - vagyis a hét napos néma gyász után, és a tengernyi szenvedés után –  Jób megnyitotta száját és megátkozta születése napját. Itt is egy speciális szó áll. A mózesi törvényben is megtaláljuk ezt a kifejezést, úgy is visszaadhatjuk, hogy szidalmazni kezdte, meggyalázta születése napját. Mózes második könyvében, a 21. részben, ahol a törvénytáblában föl vannak sorolva az emberölést, a gyilkosságot sújtandó szankciók, azt is olvassuk, hogy aki szidalmazza atyját vagy anyját, az halállal lakoljon (2Mózes 21,17). Jézus kiterjeszti ezt a Hegyi beszédben: aki azt mondja atyjafiánaknak, Ráká, bolond, az méltó a gyehennára (Máté 5,21-25). A törvény tehát ezt a vétséget, hogy valaki szidalmaz valakit, gyaláz valakit, megátkoz valakit, a gyilkosságok között,  vagyis a halálos bűnök között sorolja föl. De van ennek a szónak egy másik mélysége is. A kifejezés leginkább arra utal, ami nagyon gyorsan végbemegy, megjelenik és eltűnik. Ahogy a sebes sodrású folyónak a vize elsuhan előttünk, valamit visz a víz, látjuk, aztán nem látjuk. Vagy ahogy forog a szövőszék vetélője, a szemünk nem is tudja követni. Később Jób ugyanezzel a szóval mondja: „napjaim gyorsabbak a vetélőnél.” (Jób 7,6) Egy ide, egy oda, és vége az életemnek, lefutott a szál.
Egyszóval, ez az átokforma nem az áldásnak a visszahajítása, amire a történet elején késztette volna Jóbot a sátán. A kísértő ezt mondja Istennek: csak vedd el mindenét, és szemtől szemben megátkoz téged, vagyis visszadobja orcádba az áldásokat. Ugyanezt mondja a felesége is Jóbnak: átkozd meg az Istent, dobd vissza az áldást – szakíts vele, tagadd ki az életedből -  és halj meg! Itt most, ez az átok, amit Jób mond, inkább valaminek a semmissé tételére irányul. A szülők megátkozása, vagy a bírónak, a fejedelemnek, az elöljárónak a szidalmazása (ahogy a mózesi törvények és a Példabeszédek könyve is beszél erről), voltaképpen a tekintélyük semmibe vételét jelenti. Ez az átok megsemmisítést, érvénytelenítést jelent. Jób pedig azt fejezi ki ezzel, hogy vajha meg se történt volna az az örömnap, amikor megszületett. Ezzel tehát az egész életét akarja jelentéktelenné, érvénytelenné tenni.  Ha ez megtörténhetett velem, ami megtörtént, akkor meg se kellett volna születnem, élnem sem kellett volna – mondja Jób. Később, amikor már nem általánosságban, a barátok füle hallatára kezd bele panaszba, jajgatásba, siratóba, hanem egyenesen Istenhez célozza a szavait, ezt mondja: „Miért rejted el orcádat? És miért számítasz engem ellenségednek? Csak nem a hulló falevelet akarod rettegtetni és a kiszáradt polyvát kergetni, hogy ily módon keserűségeket szabsz rám és ifjúságom bűneiért lakoltatsz, és kalodába teszed lábaimat és figyeled minden utamat, lábaim gyökerére rovásokat csinálsz magadnak, aki olyan vagyok, mint a revesség, mely szétmállik, mint a ruha, amelyet megevett a moly.” (Jób 13, 24- 28) Mint a hulló falevél, olyan vagyok mondja. Még pontosabb képpel: mint a lehullott falevél, amit ide-oda sodor a szél. Ez a Jób sorsa. Ennyit ér az életem? - kérdezi Jób. Vagy ennyit sem? Itt a vége. Másutt ezt így fejezi ki, és mindjárt közelebb kerülünk a felolvasott igéhez: „siralommá lett citerám, sípom a sírók hangjává.” (Jób 30,30) Ezt az utolsó beszédében mondja, amikor bezárul a kör. Mert, lám, az első beszéde is sirató, és utolsó szavai is a siratásról, a fájdalomról, a sírásról szólnak.  Ez az első beszéd, amit most felolvastam, általában ezt a titulust szokta kapni a bibliamagyarázóktól: Jób megátkozza születése napját. Én sokkal szívesebben nevezem ezt Jób vádindítványának, vagy még inkább Jób panaszának. Látni fogjuk, hogy valóban több van, mint itt, mint egy egyszerű, semmivé tételi kísérlet, megsemmisítő megátkozás, a sors rombolással való meghaladása. Valami egészen más is történik itt.
Igen, a felolvasott szakasz első fele (az első tíz vers), mondhatjuk, egyfajta átok,  Jób  szidalmazza saját születése napját. A szakasz második fele azonban sokkal inkább sirató. És ezt a kettőt mi is jól meg tudjuk különböztetni. Az első részben sorba jönnek az érvénytelenítésre, megsemmisítésre irányuló felkiáltások, szavak. Csak az igéket olvasom most: „vesszen el..., ne legyen..., forduljon sötétségre a világosság..., ne gondoljon vele Isten..., felhő telepedjen meg rajta..., ne számítsák az év napjai közé...,, legyen meddő..., ne legyen benne ujjongás..., alkonyi csillagai sötétüljenek el..., ne gyönyörködjék a hajnal szempillájában!” Jób tudja a szülei elbeszéléséből, hogy ő éjszaka született - az a születése napja. De még azt is sejteti itt, hogy átkát a fogantatása napjára is kiterjeszti.  Legyen átkozott ez is, az is, mert Isten nem zárta be előttem a méhajtókat, megfogantam és megszülettem. Most a fájdalmai, a szenvedései, a veszteségei, a vereségei, a magára maradottsága közepette az minden kívánsága, hogy bárha meg se született volna, bárha az a nap valami isteni ellencsoda folytán kiesett volna a történelemből, valódi szökőnap lett volna, kiszökött volna a kalendáriumból, és  soha nem is lett volna.
Jób beszédének a második része sirató. Ha föllapozzuk a Zsoltárok könyvében, például a 42. zsoltárt (nagyon szeretjük énekelni!), és a végéről elhagyjuk a lezáró, vigasztaló részt, akkor az a zsoltár is sirató ének. Vagy ha kinyitjuk Jeremiás próféta siralmas könyvét, amely a nagy város, Jeruzsálem megsemmisülését siratja, és elmondja, hogy milyen katasztrófákat hozott a háború: mindenütt pusztulás, halál, éhínség, rabság – és úgy siratja a várost, mint amikor egy özvegy ember elsiratja a kedves feleségét,  - nos, ilyen a sirató. Vagy ha kinyitjuk Mikeás próféta könyvének az utolsó részét, ott is egy sirató éneket találunk, amelynek a szerkezete nagyon hasonlít a Jób siratójához. A siratót leginkább abból a jellegzetességből lehet megismerni, hogy fájdalmas „miértek” sorakoznak benne. Miért, miért? Miért nem haltam meg születésem után? - mondja Jób. Mert akkor most együtt lennék és aludnék síremlékeket építő hatalmas királyokkal. Romhalmazok ugyan mindegyik emlékmű, de én ott nyugodnék velük együtt. De szívesen együtt nyugodhatnék az ezüstbe, aranyba temetkező gazdagokkal, mert ők sincsenek már. Vagy együtt nyugodhatnék az elvetélt és titokban elföldelt magzatokkal. Együtt lehetnék a fogságban, rabszolgaságban elsenyvedettekkel, sőt, a gonoszokkal is, mert azok is elvesztek. Mert a halálban kicsi és nagy, ugyanaz. És akkor nem lennék olyan – folytatja Jób -,  mint a szenvedők, akik nem a születésen és a bölcső láttán ujjonganak, hanem a halálon és a sírgödrön. Én is két kezemmel kaparnám ki a saját síromat, ha tudnám, hogy hol van az én nyughelyem. Itt a vége! Legyen vége a szenvedésnek! Csakhogy...
A Biblia tudósok megfigyelték, hogy ez az átok tulajdonképpen nem átok. Mert ami megtörtént, tudniillik, hogy Jób megszületett, azon nem lehet változtatni. Azon a tényen nem vehet utólag hatalmat az ember, hogy valamiképpen megkicsinyítse, eltüntesse, megsemmisítse. Mi tudjuk, a diktatúrák udvari történészei szoktak azzal kísérletezgetni, hogy egy-egy napot kihagynak a történelemből, mintha valami meg sem történt volna, mintha valaki nem is lett volna. Egy-egy eseményről még lábjegyzetben sem szólnak, egy-egy személyt még a fényképről is kiretusálnak, mintha sosem élt volna. De megátkozni azt, ami megtörtént, vagyis ami fölött már nem vehetünk hatalmat, ami már elmúlt, amit semmi kicsinyíteni, sem nőttetni, sem feltartóztatni, sem megfordítani nem tudunk – erre nincsen átok-szavunk, ennek nincsen értelme.
És azt is megfigyelték a tudósok, hogy voltaképpen Jób siratója sem sirató. Idézzük újra a 42. zsoltárt, vagy Jeremiás siralmait, vagy Mikeás próféta panaszát, vagy éppen Jeremiást, amikor saját magát siratja el rettenetes próféta sorsában (Jeremiás könyve 20). A sirató ugyanis mindig megszólítja Istent. Isten elé önti ki a panaszát, a könnyeit. Jób viszont  itt nem szól senkihez, s ha Istenről szól, általánosságban beszél Róla, nem vonja be a sírásba. Nem viszi Isten elé a baját. Hanem mit csinál? Csak kérdez? Igen itt is halljuk a szót: miért? de csak általában kérdez, nem Istent kérdezi. S talán éppen, ha a kettőt, az átkot és a siratót együvé tesszük, szinte menekül Isten elől. Legyen vége! A halálba rejtőzne el Isten elől?
S hogy miért áll együtt itt ez az átok és siratás, azt a felolvasott rész harmadik szakaszából derül ki, ahol Jób indokát adja a szavainak. Ezt mondja: „Isten bekerített.” (Jób 3,23)
Ezt mondja: sírnom kell, jajkiáltásom úgy ömlik, mint az árvíz, nem tudom visszatartóztatni. Még azt is mondhatnánk, kedves testvérek, hogy Jób ezekkel a megrendítő szavakkal tulajdonképpen a szégyenét takargatja. A szégyenét a sorscsapások, a betegség és a sírás miatt. De ne röstellj sírni! Hallottam egyszer gyerekkoromban, nekem mondták, amikor elestem, bevertem a térdemet, és összeszorítottam a fogamat, bár a szemem sarkából folyt a könny, de erősnek akartam látszani, odaszólt a bátyám: ne röstellj sírni! De bizony röstell az ember sírni. De bizony szégyelli a könnyeit az ember, ezért szavakat küld maga előtt, átkokat küld maga előtt, keserű siratószavakat küld maga előtt. Miérteket küld maga előtt. Vitatéziseket küld maga előtt. Vádiratot küld maga előtt.
Miért sír Jób? Azt mondja: „Amitől féltem, az történt meg, amitől tartok, az jön rám. Nem enyhültem, nem csendesedtem el, nem nyugodtam meg, háborúság érkezett.” (3,25-26) Háborúság - másutt is hallani majd fogjuk Jób könyvében ezt a szót; voltaképpen kataklizmát jelent, földrengést, tektonikus mozgás (Jón 9,6), amikor Isten megrázza ezt a világot, vagy éppen másutt, így is lehet ezt fordítani, ezt a háborúságot, hogy elviselhetetlen provokáció (12,6) igen, síkra szállok és fegyvert ragadok és szembe szállok mindennel, amit tűrni kellene, mert tűrhetetlen. Máskor egyszerűen zaklatott életet a háborúság. (Jób 14,1) Idős emberek mesélték, hogy amikor a II. világháborúban az oroszok betörtek Erdélybe, és menekülni kellett, ki vonaton, ha volt vonat, ki biciklin, ha volt bicikli, ki lovas szekéren, ha volt lovas szekér, ki gyalog menekült. Aztán elértek egy pontig, de már ott is hadsereget találtak. Elindultak egy másik irányba, de ott is ágyúztak. Ide-oda sodródtak, rázattak, vergődtek. Ez a zaklatott élet. Ezt mondja Jób: nem enyhültem, nem csendesedtem, nem nyugodtam meg, mert háborúság érkezett. Háború van.
Vagyis nincs itt a vége! De hogy még nincs itt a vége, azt nem csak jelzi ez a háborúság. Mert ki kell mondanunk, hogy lám, Jób a szenvedései közepette kívánja a halált. Istent nem átkozta meg, és nem is fogja megátkozni, de a fájdalmai miatt nem tud a veszteségeibe beletörődni, vagyis nem tud élni. Rettenetes és döbbenetes érzése ez az embernek, mondhatnám a régi magyar szóval, mély indulata ez az embernek, legyőzhetetlen késztetése; a Jónás próféta késztetése ez: „jobb meghalnom, mint élnem!” (Jónás 4,3) –  voltaképpen ezt mondja itt Jób is, aki a halált tekinti egyedüli megoldásnak, azt várja, sőt keresi (Jób 3,21). A fájdalmak nem hagyják, hogy megenyhüljön, megcsendesedjen, megnyugodjon. És ez a halálvágya nem áll magában. Azt mondja az utolsó beszédben: félelem van bennem Isten csapásaitól (31,25), és ez is rímel arra, amit itt mond: amitől féltem, az történt meg velem! Másutt azt mondja, ha Istenre gondolok, már félek tőle (23,15). Vagyis voltaképpen a hét nap, hét éjjelen át tartó csendesség után kezdődik a nagy próba.
Hogyan is? Idézzük fel a történetet! Valóban ilyen egyszerű ez az egész? Betörtek a fosztogatók, elvitték a jószágot, levágták a pásztorokat, összedőlt a ház, ahol Jób gyermekei ünnepet tartottak, odaveszett minden gyermeke  - és erre csak annyit mond Jón: az Úr adta, az Úr vette, áldott legyen az ő neve!? (1,21) Aztán jön a súlyos betegség, ami Jóbot kiveti az emberi közösségből, a városfalon kívül ül a porban, a hamuban, cserépdarabbal vakargatja magát. És csak annyit mond: ha elvettük a jót, a rosszat ne vennénk el?! (2,10). Ilyen egyszerű? És ezt mi is ugyanígy meg tudnánk oldani? Ezért állítja hát elénk Jakab apostol Jóbot példaképül a tűrésben, nézzétek, hát ilyen egyszerű!? Történik veled valami baj, mondjad, amit Jób mondott? Elvesztesz valamit, mondjad a Jób szavát? Lesújt a betegség, megőrülsz a fájdalomtól, mondjad csak a Jób szavait? Ilyen egyszerű? Én azt hiszem, voltaképpen most kezdődik a nagy próba. Akkor kezdődik, amikor Jób végleg magára marad, elveszítve mindent, amit hozott és adott neki az élet. A múltkor azt mondtam, hogy a barátok talán azért hallgattak (egész pontosan: azért nem szóltak egy szót sem), mert talán ki akarták várni, hogy Jób mondjon végre valamit. Találgattuk, pszichologizálgattunk: talán afféle csend-terápiát gyakoroltak. De vajon meg kellett hallgatniuk ezt az átkot és siratót?
Nem arról van szó inkább, hogy Jób itt monológot mond? Mindegy, hogy hallja vagy nem valaki, mindegy, hogy odafigyelnek rá vagy sem, mindegy, hogy reagálnak rá vagy sem, Jóőb csak mondja, mondja, mondja. De sok embert látunk így, a tartásukon, az arcukon látjuk, hogy össze vannak törve, és csak mondják és mondják és mondják. Megzakkantak. Erről lenne itt szó? És a barátoknak kellene Jóbot visszazökkenteni? Fogunk rá látni igyekezetet.
Pál apostol azt mondja: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakított el minket Isten szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róma 8,38-39)
Én mélyen meg vagyok győződve arról, hogy Jób nem akar Istentől elszakadni. De itt még nincsenek szavai a nagy fájdalmára, ezért kölcsönveszi azokat. Mert az az átok és az a sirató, amit itt hallunk, a formája szerint (és a szavai szerint is) másutt is megtalálható.  A tudósok szerint egészen réges-régi formulák ezek. És akik nem a Károli fordítást olvassák, hanem az új fordítású Biblia versbe szedett változatát, azok látják, hogy ez itt egy vers (vagyis inkább versek). Ez itt kimunkált irodalmi mű. Ennek klasszikus mintái vannak. És itt fantasztikus költői képek sorakoznak. „A hajnalpír szemöldöke” -  ki tud ilyen gyönyörű képet fájdalmában kitalálni? „Átoknap” - ki tud ilyen szavakat megformálni? Jób tehát ismert eszközökhöz folyamodik, formulákat kölcsönöz, mert még nem tudja igazán kimondani a fájdalmát. Csak azt tudja mondani (ismételni), amit ő maga is sokszor és sokat hallhatott. (Később halljuk, hogy ő maga volt vigasztalója másoknak sok alkalommal, vagyis sok esetben állt már ő szenvedő mellett és hallotta a panaszukat, a siratóéneküket.)Az hát itt ez elsőrendű kérdés, hogy segítenek-e majd a barátok megtalálni a szavakat? (Mert még ők sem találják – nem volt köztük, aki egy szót szóljon hozzá, Jób 2, 13)
Vagy még inkább azt a kérdés: segítenek-e a barátok Jóbnak megtalálni Isten szeretetét? Múltkor akkor forgott a szó, hogy mennyi mindent kockáztatnunk kell, amikor vigasztalni akarunk valakit, hogy ne szórjunk sót a sebekre, ne mérgezzük-e meg még jobban a fájdalmas lelket. S kérdeztük: nem jobb-e mégis inkább csak hallgatni, csak együtt sírni, hogy ne legyen még nagyobb a baj? Részben ezzel magyaráztuk a barátok némaságát, hallgatását.
Mentegettük őket azza, hogy a részvétnek van efféle, hallgatag formája is. Most nehezebb kérdésnél vagyunk. A kérdés az, hogy tudjuk-e vállalni annak a kockázatát, annak a terhét, hogy elsegítsünk másokat Isten szeretetéhez? Akár némán, akár szavakkal, akár kölcsönvett formulákkal, akár üresnek tűnő vigasztalással, akár innen-onnan elsajátított, kegyes formulákkal, vagy éppen ellenkezőleg, de tudjuk-e ezt a kockázatot vállalni? Jób barátait kárhoztatni szokták, s nekünk is lesz majd rá okunk. De ne szaladjunk előre. Most előlegezzük meg nekik azt, amit a kérdés céloz: s lám, ők vállalják ezt a kockázatot. Meginvitálják Jóbot arra, hogy ne a halálba, hanem Isten karjaiba vesse magát. Ne ott keresse a megnyugvást, a megbékélést, a csendet, a föloldást, ahol nincsen semmi, hanem ott, ahol minden van  - Istennél. Tudjuk-e ezt vállalni mi is? Szenvedőnek, fájdalmasnak, az elmúlás értelmetlenségével küszködőnek érdekében -  és önmagunk érdekében?  Van-e szavunk a könnyekre, a másokéra, a magunkéra? Van-e szavunk a bajra, a másokéra, és a magunkéra? Tudunk-e másokat arra késztetni, hogy Isten szeretetét keressék, Tőle ne akarjanak elszakadni, és van-e bennünk késztetés, halálvágy és félelem ellenére, hogy ne akarjunk Istentől elszakadni?
A harmadik rész Jób súlyos szavaival zárul: nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyomorúság támadt reám. S ekkor az egyik barát, Élifáz megszólal. Így folytatódik majd a történet: és szót emelt erre a témáni Elifázis ezt mondta... Erre szót emelt. Emeljétek föl a vigasztalásnak, a megbátorításnak, Isten hűségének és szeretetének szavát. Ámen.

„És meghallotta Jób három barátja mindezt a szerencsétlenséget, mely őt érte, és eljött mindenik az ő lakóhelyéről: a témáni Elifáz, a súhi Bildád és a naamái Cófár; és összebeszéltek hogy együtt mennek be rajta sajnálkozni és őt vigasztalni. De mikor felemelték szemeiket messziről és nem ismerték meg őt; hangos sírásra fakadtak és mindenik megszaggatta felöltőjét és port szórt a fejére az égnek;  és ott ültek vele a földön hét nap és hét éjjel: és nem volt, aki egy szót szóljon hozzá, mert látták, hogy igen nagy a fájdalom.” (Jób könyve 2,11-13)
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Nemcsak mi foglalkozunk most Jób sorsával, hanem mióta ezt a könyvet lejegyezték, sőt, láttuk, mielőtt leírták volna, már azelőtt is sokan igyekeztek megérteni a szenvedés és tűrés isteni végcélját, ahogy Jakab apostol mondja.  Vajon miért állítja elénk példaként Jóbot az apostol?  Miféle tükröt tart elénk ez a történet? És még számtalan ehhez hasonló kérdést lehet és kell itt feltenni. Ma csak egy kérdést teszek fel a ezek közül. Vajon azért foglalkoztat bennünket Jób sorsa, mert felborult a világ rendje?  A hamarosan bekövetkező nagy vitatkozás a világ rendjére vonatkozik. A világ rendje pedig az, hogy Isten megőrzi, megoltalmazza, hűségesen körülveszi, és megáldja a kegyeseket, őket megsokasítja, életüket meggazdagítja; ellenben a gonoszok útja elvész (ahogy az első zsoltár is mondja, mert Istennek nem kell az efféle élet, és szétszórja őket, mint a polyvát.  A mennyei jelenetben a Sátán látszólag megkérdőjelezte ezt a rendet, azt sugallva, hogy ez a rend merő képmutatást szül, vagy afféle haszonelvű kegyességet. Azt mondja, hogy ingyért senki sem szereti Istent, Jób sem ingyért szereti Istent. Vedd el tőle, amije van, mondja az Úrnak, aztán meglátod, megátkoz majd szemtől szemben. Amikor ez megtörténik, ám Jób, bár mindent elveszített, állhatatos maradt és hűséges, akkor a kísértő fokozza a tétet: bőrt bőrért - mondja. Az ember mindent odaad a puszta életéért. Ha majd őt magát  testi-fizikai csapások sújtják, betegségek gyötrik, ha kvázi megnyúzod, akkor majd szemtől szembe megátkoz téged. És jönnek a csapások, Jób belefeketedik a betegségekbe. Felborul a világ rendje. Az igaz ember szenved. Mit tegyünk? Mit mondjunk?
Ám éppenséggel meg is fordíthatom a kérdést. Nem inkább helyreállt a világ rendje? Hallani fogjuk majd Jóbnak és barátainak egyre elkeseredettebb, dühödtebb, indulatosabb vitáját, ott éppen a vigasztalás óráin, és ebben a vitában egyre inkább előre lopakodik a barátok szívéből az a gondolat, hogy: voltaképpen most állt helyre a világ rendje. Isten eddig valami rejtélyes okból föltartóztatta a Jób elleni jogos haragját és büntetését. Ki tudja, Isten talán eddig demonstrálni akart Jóbbal, példát akart állítani, hogy igenis, érdemes hűségesnek lenni, érdemes kegyesnek, istenfélőnek, tisztességesnek lenni, ezért a kisebb-nagyobb hibáktól és büntetésüktől eltekintett Jób esetében. (Vagyis a Sátán vádja szerint maga Isten is részt vett a nagy képmutatásban.) De aztán, úgymond, Isten rájött arra, hogy nem lehet ezt végtelenségig csinálni, nem lehet örökkön Jóbbal példálózni. Eljött az igazság órája. A barátok a fejéhez is vágják, hogy képmutató, basáskodó, titkos bűnöket rejteget. Aztán mikor Jób, tiltakozik, hogy dehogy-dehogy, ártatlan vagyok, akkor azt mondják, hogy az a bűnöd, hogy ártatlannak gondoltad magadat! Erre Jób azt mondja, hogy sosem gondolta ezt magáról, mire ők azt vágják a fejéhez, hogy az a bűnöd, hogy szerénykedsz itt, de ez voltaképpen büszkeség!  Akárhogy is, két kérdés között tántorgunk: vajon, felborult a világ rendje azzal, hogy ez a szerencsétlenség érte Jóbot? Vagy éppen helyreállt a világ rendje? És most már csak Jóbot kell meggyőzni, hogy vegye tudomásul: rendnek kell lenni?
Érdemes elővenni az angol költő, festő William Blake híres festményét, amely azt ábrázolja, amikor a Sátán megtámadja Jóbot. Egy földön fekvő aggastyánt látunk, akin két lábbal tapos a kísértő. S érdemes egy másik festményre is hivatkozni. Georges de la Tour nevű francia barokk festő egyik talán leghíresebb festménye ez, a címe: Jóbot kicsúfolja a felesége. Hihetetlenül kifejező a kép, ahogy ül a szerencsétlen Jób, meztelen vénember, fekélyekkel borítva, és fölé magasodik felemelt ujjal egy sugárzó, erős asszony, aki kioktatja őt.
Amikor a barátok hírét veszik, hogy Jóbot mérhetetlen szerencsétlenség érte, már erről is értesülhettek. A bibliai elbeszélésbe mindig bele kell számítani, hogy egy-egy esemény között kimondatlanul is hosszabb idő telt el. Egymástól távol eső földrajzi neveket hallunk, az egyik barát témáni, a másik súhi, a harmadik naamái; ezek, bizony, nem szomszédos falvak.  Először tehát kihez-kihez el kellett jutnia a hírnek, aztán üzeneteket váltottak egymással és megegyeztek, hogy nem külön-külön futnak el Jóbhoz, hanem együtt mennek megvigasztalni őt. Mert együtt a vigasztalásnak is nagyobb a nyomatéka. Ez pedig nyomban elvezet egy másik fontos kérdéshez, mely a Jób könyvének egyik döntő kérdése is: miféle kockázatokkal jár a vigasztalás? De ez a kérdés mindannyiunkhoz szól. A mi életünk sok-sok mulasztással van tele, tudom, az enyém is. És a mulasztások között az egyik legégetőbb talán az, hogy nem mentünk el vigasztalni. Nem mentem el egy temetésre, mikor a barátom gyászban volt, nem mentem el a kórházba, amikor ismerősöm szenvedett, nem szóltam egy jó szót valakihez, holott csak egy kellett volna.  Mulasztottam. De sokszor talán éppen azért nem tesszük ezt, mert megtapasztaltuk azt is, micsoda kockázattal jár, mikor vigasztalni, buzdítani, építeni próbálunk. Nem könnyű másnak efféle szolgálatot tenni. A görög nyelvből ismerjük a szolgálat egyik vonatkozását. Az Úr Jóbot szolgájának nevezi (Jób 2,3; 42,7) – görögül: therapón – ebből van a therápia szó.  A therápia szolgálat. És ha ügyetlenek voltunk ebben, mert belénk fagyott a vigasztaló szó, rosszak voltak a gesztusaik, vagy akit vigasztalni akartunk, egyszerűen visszaütött, akkor meggondoljuk, mit tegyünk legközelebb. Ahogy mondják, ha a macska megégeti a száját a forró tejjel, akkor a hideget is fújja. Ha engem egyszer pofán csaptak, miközben vigasztalni akartam, ez nekem elég egy életre, hogy feldolgozzam ezt a kudarcot. Jób barátai azonban, bármilyen tapasztalatuk is volt, úgy döntenek, hogy együtt elmennek és megvigasztalják Jóbot. Afféle hallókészülékek ők. Erre a leleményre leginkább Idős emberek szorulnak rá. Olykor gyerekeken is látni hallókészüléket, de ők szégyellik úgy, mint az idős emberek, akik afféle fogyatékosságnak érzik, hogy megkopott a hallásunk. Nos, afféle hallókészülékek Jóbnak a barátai. S majd látni fogjuk később, három fokozatban működnek. Az első barát, a neve Elifáz, a suttogó barát. Ő csak bele akarja súgni a vigasztalásait a Jób fülébe. A másik barát, Bildád normál hangon mondja a szót. Az is egyfajta terápia, hogy nem bizalmaskodom a nagyothalló fülébe, mert ezzel talán még jobban megalázom, hogy erőlködnie kell, hogy megértse. De van itt egy kiabáló barát is, Czófár, aki viszont megdörög és szinte beleüvölt Jób fülébe. De mit is súgnak, mondanak, kiabálnak a barátok?  Vajon azt, hogy felborult a világ rendje? Jaj, jaj, jaj! Vagy azt, hogy helyreállt a világ rendje? Jaj, jaj, jaj - de ezt azért Jóbnak el kéne elfogadnia.
Összebeszéltek tehát, és elmentek „sajnálkozni és őt vigasztalni őt.” Sajnálkozni  - az eredeti szót így is lehetne fordítani, hogy: megtekinteni a baját. Értse mindenki jól, ez egyfajta püspöki szolgálat, mert az episzkopé szóval fordítják görögre ezt, ez pedig tulajdonképpen azt jelenti, hogy az elejétől a végéig áttekinteni. Láttam ilyet régebben, hogy történik ez barátilag. Bennem is volt rá indíttatás, megvallom, de miután láttam, soha nem mertem megtenni. Egyszer kórházban látogattam egy beteg barátomat. A kórteremben, a mellettünk levő ágyon fekvő beteghez is jött egy barátja, aki előbb leakasztotta az ágy végéről a kórlapot, s mintha orvos lett volna, megmustrálta a lázgörbét, a bejegyzéseket, komoly arccal kommentált mindent, aztán, mintha főorvosi vizitet vezetett volna, kifaggatta a barátját. Így kezdte a vizitálást - episzkopéval. Áttekintette a bajt. A sajnálkozásnak, a más bajában való részvételnek nyitható ilyen dimenzió: mondd el, mondd végig, hogyan kezdődött, és most milyen állapotban vagy! Igen, a bajban, a betegségben és a gyászban sokszor önmagában is gyógyító hatása van annak, ha valaki elmondhatja a baját. S engedni is kell, hadd mondja csak, hadd mondja ki, hadd mondja végig. Nekem sokszor kellemetlen élményem, de megértő vagyok, amikor családtagok jönnek a temetést megbeszélni, és számos alkalommal azzal kezdik, hogy mit rontottak el az orvosok. Ez érthető, mert fájdalomban vannak. Most csak egy némileg humoros esetet hadd említsek meg. Egyszer eljött egy család, és azzal kezdték mindjárt, hogy az orvosok mindent elrontottak, mindent tönkretettek, véghetetlenül megrövidítették az elhunyt életét. Még meg se kérdeztem, hogy hány éves volt az elhunyt. Hát megkérdeztem: tessék mondani, hány éves volt? Kilencvennyolc.  Mosolygunk ezen, de a gyászunk, a fájdalmunk természetéhez hozzátartozik, hogy mint a bőr alá került tüske, mindaddig irritál, míg azt onnan ki nem szedjük. A lélek-tüskét is el kell távolítani, ki kell mondani, el kell mondani. Hát elmennek a barátok, hadd mondja nekik végig ezt a rettenetes történetet Jób. Mi történt? Mi történt tulajdonképpen? Ez itt az episzkopé – a sajnálkozás.
És vigasztalni is mennek, természetesen. Ezt is szó szerint lehetne a héber szavak alapján fordítani: siratni mennek. A siratás a legkevésbé rálegyintés arra, hogy valami jóvátehetetlenül megtörtént, a siratás mindig vigasztalás is. Gyerekkoromban még nem volt ravatalozó a faluban, csak később építettek, háztól temettek, háznál ravatalozták föl a holtat, és volt sirató. Egybegyülekeztek az asszonyok, és ott a halottas háznál a temetés előtti éjszaka virrasztottak és sirattak. És ez vigasztalás volt.
Jób barátai tehát azért mentek, hogy egyrészt mérlegre tegyenek mindent, most főleg minden rosszat; másrészt, hogy részt vegyenek Jób szenvedésében, együtt legyenek vele, vigasztalják. Ha sír Jób, akkor sírnak ővele együtt, ahogy majd az apostol mondja: sírjatok a sírókkal (Róma 12,15). És ez így is történt.  Azt olvassuk, hogy mikor odaértek, zokogásban törtek ki, aztán a régi keleti világban szokott módon, a gyász külső kifejezéseképpen megszaggatták a köntösüket, és port szórtak föl az égre. Tehát szertartásosan is jelen voltak Jób szenvedéseiben. Visszatérek a temetési képekre, Jób barátai bizony nem úgy mentek el, mint ahogy manapság sokszor látom, hogy temetésen megjelennek emberek strandpapucsban, rövid gatyában, pálmafás pólóban, mintha egy koktélbárból ugrottak volna ki a temetőbe. Jób barátai fölkészültek rendesen. Megszaggatták ruhájukat. Ahogyan nekünk is illik, illene felöltözni sötét ruhába. Mi lehajtott fejjel kimegyünk a sírkertbe, ők por szórtak az égre. Tehát külső gesztusokkal is kifejezik a gyászt.
Ott vannak tehát Jób fájdalmában, és ez a részükről hűséges, szeretetteljes kiállást jelent. Nem hagyják magukra a szenvedő barátjukat, mert micsoda baj az, olvassuk majd később Jób könyvében, ha a kétségbeesett embertől a barátja megvonja szeretetét. (Jób 6,14) És micsoda áldás, ha a kétségbeesett embernek van barátja. Vigasztalnunk kell, bizony.
Jób különösen rászorul erre. Később, az utolsó nagy panaszai egyikében elmondja azt, amiről a múlt alkalommal hallottunk, hogy a felesége is elfordult tőle. Így fejezi ki ezt: a leletem bűzétől eliszonyodott az én feleségem (Jób 19,17). Súlyos beteg, akihez már nem jó odahajolni, mert bűzös a lehelete. Van, aki ezt így fordítja, hogy eliszonyodott a lelkemtől. Jóbtól elidegenedett a felesége. Milyen nagy dolog, ha van barát. Milyen nagy dolog, ha meglátunk valakit, akit már mindenki elhagyott, akitől mindenki elfordult, aki mindenkit elveszített, maga van, mint a kisujja, de lám, mi betöltjük a példabeszédek szavát: minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére! (Péld 17,17). Önmagában is csodálatos és boldog megtapasztalás ez, szent dolog barátnak lenni. Áldás, ha van barátunk!
Csakhogy itt zavarok támadnak. Az első zavar az, hogy mikor a barátok odaértek, nem ismerték meg Jóbot messziről. Pedig a barátomat messziről is megismerem. A kollégáimat is megismerem messziről. Teológus koromban, még fogadást is tettem, hogy ha beállok a Ráday utca és Köztelek utca sarkára, és elnézek a Kálvin tér felé, 300 méterről is megmondom, hogy most éppen egy református pap jön arrafelé, mert van református kemény tónusú, papos tartás. De azt is meg tudom mondani, hogy netán baptista prédikátor érkezik-e (apokaliptikus fejtartással), vagy éppen egy plébános jön-e (mintha angyalszárnyak repítenék). Még inkább, a barátainkat, és mennyivel még inkább a testvérünket, a hitvesünket, a gyerekeinket messziről is megismerjük. Nos, itt valami zavar van. Jób testében, tartásában a gyász és a betegség olyan torzulást hozott létre, hogy nem ismerték föl. Vagyis egészen másképpen emlékeztek rá, mint ahogyan most látják. Ahogyan most látják Jóbot, arról nincsen képük, az nem égett be a tudatukba. Ez az első zavar.
A második zavar is szembetűnő. Bár leírja az ige, hogy a barátok hangosan zokogtak, megszaggatták a köntösüket, majd port hintettek föl az égre a fejük fölé, de nem szóltak egy szót sem, mondja a történet, mert nagy volt a fájdalom. A legtöbb bibliafordítás nem tudja ezt ilyen általánosan visszaadni, hanem így fordítják: nagy volt Jóbnak a fájdalma. A latin szót még értjük is. A Vulgatában úgy áll, hogy Jób fájdalma vehemens volt, mely ránehezedett, szinte összeroppantotta. De az eredeti szöveg csak annyit mond, hogy nagy volt a fájdalom. És itt megjelenik egy másfajta zavar is.  Bár a barátok azért mentek, hogy osztozzanak Jób fájdalmában, a textus többet sejtet. Olyan nagy volt a fájdalom... De kié? Jóbé? Jóbé és a feleségéé? Jóbé és a házában megmaradt szolgáké, alkalmazottaké, ismerősöké? Jóbé és a barátaié? Istené? Olyan nagy volt a fájdalom, a fádalmuk, hogy szóhoz sem jutottak miatta? Felborult a világ rendje! Vagy helyreállt a világ rendje? És ez ilyen fájdalommal jár?
A harmadik zavar az, hogy nem szóltak egy szót sem. Hát ez hogy’ van? Hiszen összebeszéltek, hogy együtt mennek el Jóbhoz, hogy lássák a nyomorúságát és megvigasztalják. Gyászba öltöztek, sirató gesztusokat tettek, zokogtak és hét nap és hét éjjel ott ültek Jób mellett a porban... És nem szóltak egy szót se? Mi ez a némaság?
Mondhatná valaki, hogy minden logoterápiának egyfajta csendterápiával kell kezdődnie. Sokak szerint minden olyan gyógyulásnak, melynek során éppen azáltal gyógyulunk, hogy megfogalmazzuk, kimondjuk a bajunkat, a fájdalmunkat, csenddel kell kezdődnie. Sokat tudunk mi is a gyógyító csendről. Így énekeljük a szép énekünkkel:
Csak légy egy kissé áldott csendben,
s magadban békességre lelsz,
az Úr rendelte kegyelemben
örök bölcs célnak megfelelsz. (741. dicséret)
Ez lenne ez a hétnapos hallgatás?  Vagy azért nem szólnak egy szót sem, mert a lényegről nem tudnak semmit mondani? Vagy nem is tudják, hogy mi történik itt? Jób nem tudja, mi történik. A felesége sem tudja, hogy mi történik. A barátai sem tudják, hogy mi történik és miért történik az, ami történik. Mintha a barátok, akik olyan eltökéltséggel, nagy barátsággal, szeretettel igyekeztek Jóbhoz, most a baj és a szenvedés láttán és ebben a szenvedésében osztozva megszeppentek volna, ezért nem tudnak mit mondani. Vagy nincs mit mondaniuk? Vagy nem mernek megszólalni? De sok kérdés van itt!
Ezért mondtam, hogy a vigasztalás roppant nehéz és kockázatos dolog, bizony, mennyei erők és isteni bölcsesség kell hozzá. Egy nagy tanítónk, Gyökössy Endre mondta nekünk, hogy amikor bajban levő emberrel beszélgetsz, előtte mosakodjál be, ahogy a sebész is bemosakszik. Néztünk rá, mi fiatal, nyegle legénykék, ezt most miért mondja az öreg lelkész? Azt felelte: tudjátok, rendkívül kockázatos dolog bajban levő embernek mondani valamit. Netán megfertőzöd a saját elképzeléseiddel, gondolataiddal, dogmáiddal, anti-dogmáiddal, tételeiddel, ellen-tételeiddel, vagy szedett-vedett tapasztalataiddal!  Lám, Jób barátai megszeppentek. És volt is rá okuk. S éppen ezért én sok-sok Jób könyvéről szóló elmélkedéssel szemben hadd dicsérjem meg a barátokat, eddig és ennyiben. Látni fogjuk, hogy amikor majd meg mernek szólalni, nyomban bajba kerülnek, mert kiderül, hogy ostobák. Jób hozzájuk is vágja: vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcsességetekre lenne (Jób 13,5). De hát mi a világ rendje? Mi az Isten rendje? Hogy kell a dolgoknak lenni? És hogy kellene Jóbnak viselkednie? Vagy hazugok a barátok? Ezt is mondja nekik Jób: az Isten kedvéért szóltok nekem hamisságot? (Jób 13,7) Isten miatt szóltok csalárdságot? Megvédhetjük-e Istent, itt a nagy baj kellős közepén, szolgáltathatunk mi Istennek igazságot, úgy, hogy össze-vissza mondogatunk mindent, mellébeszélünk és füllentünk? Vagy csak ügyetlenek a Jób barátai? Élihú - ő egy negyedik alak, aki az egész vitát csendben meghallgatja – előáll a végén, beavatkozik a perbe, és azt mondja: igen, figyeltem rátok, és ímé, Jóbot egyikőtök sem cáfolta meg, sem a beszédére nem felelt igazán (Jób 32,12). Aztán a történet végén, amikor az Úr megszólal a forgószélből, nemcsak Jóbhoz szól, hanem szól Elifához is, a csendes szavú baráthoz, aki csak suttogva beszélt. A forgószélből szól neki is a viharisten és azt mondja róla, meg Bildádról és Cófáról is, a másik két barátról: ti nem szóltatok felőlem igazán, mint Jób, az én szolgám. (Jób 40,7)
Három zavar van tehát itt, három rettenetes, a mi tapasztalatunkban, lelkünkben, barátságainkban, emberi kapcsolatainkban is megjelenő nagy, feszítő zavar – és van egy negyedik is. Ezekkel folytatódik majd Jób története, és a következő alkalommal ezekről lesz szó részletesen. A hét napig tartó néma gyászmunka után, a csendterápia után, a fájdalom nagyságán való megszeppenés után így folytatódik a történet: „ezután megnyitotta Jób az ő száját, és megátkozta születése napját.” (Jób 3,1) Ebből támad a negyedik, roppant nagy zavar.
Pál apostol azt mondja a Thesszalonikai levélben: „nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ő vele. Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat, amiképpen cselekeszitek is.” (1Thessz 4,9-11) Jób nem átkozta meg Istent. Hűséges maradt mély hitéhez és kegyességéhez. Ellenben, a születése napját megátkozta! Nem haragra rendeltettünk, mondja az apostol, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk, és azt kéri tőlünk is, hogy sokféle bajunkban, elesettségünkben, családi, baráti, emberi kapcsolatainkban vigasztaljuk egymást ezekkel a beszédekkel. Készek vagytok erre, testvéreim?  Ámen

„Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük, hogy az Úr elé álljon.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét. Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő, jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli; és még most is ragaszkodik jámborságához, mikor engem ellene ingereltél, hogy ok nélkül megrontsam őt. És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: Bőrt bőrért, és mindenét, amije az embernek van, odaadja életéért.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr Sátánnak: Íme ő a kezedben van; csak életére vigyázz.  Akkor kiment a Sátán az Úr színe elől; és megverte Jóbot gonosz fekéllyel talpától fogva feje tetejéig.  És egy cserepet fogott, hogy azzal vakarja magát; úgy ült ott a hamu között.  Akkor azt mondta neki felesége: Mégis ragaszkodsz jámborságodhoz? Tagadd meg Istent és halj meg!;  ő pedig azt mondta neki: Mint valami bolond asszony beszélne, úgy beszélsz: a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk? Mindebben nem vétkezett Jób ajakaival.” Jób könyve 2,1-10 (Kecskeméthy István fordítása)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Múltkor, amikor Jób könyvét olvasni kezdtük, valaki bölcsen azt mondta: jobb lett volna a Jób történetét a végén kezdeni, mikor Jób a szenvedései után kétszeresen visszakapott mindent, amije volt (Jób 42,10). Igen. Mégis, idő kell, gondolat kell, a szívnek sok kérdése kell, a magunk és mások mindenféle tapasztalata kell, hogy egyáltalán elindulhassunk arrafelé, amerre az Ige fénye mutatja az utat.
Mindjárt itt van az, hogy Jób sorsát hajlamosak vagyunk afféle érdekességként olvasni. Azt mondja az Úr, hogy nincs még a földön egy olyan ember, mint Jób (Jób 2,3), vagyis páratlan, kitűnő, egyedi valaki. Ez esetben pedig a története is kivételes történet, kívül esik a mi világunkon, és mi legfeljebb csak „érdekességként” olvassuk. Csakhogy Jakab apostol egyáltalán nem érdekességként állította elénk Jóbot, akit a kivételek között kell mutogatni! Azt mondja az apostol: „például vegyétek a szenvedésben és a béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak, boldognak mondjuk a tűrni tudókat (többes számban!); Jóbnak tűrését is hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jakab 5) A tűrőket állítja elénk az apostol és közülük kiemeli Jóbot. Márpedig ami vagy aki példaként szolgál, arra nem mondhatjuk, hogy kivétel volna! Ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy az a szabály. És ha Jób a szabály, a paradigma, abba belereszket a szívünk, megrémül a lelkünk, mert akkor ez egy rettenetes szabály. Bizony, nehezen fogadjuk be ezt az apostoli példálózást, és Jób dicséretét („nincs olyan ember a földön, mint ő”), és szívesebben kezelnénk őt szabályt erősítő kivételként.
De ne tévedjünk el itt! A dicséret („nincs olyan ember a földön, mint ő”) nem a szenvedő Jóbra, hanem a sikeres Jóbra vonatkozik, akinek óriási vagyona, tíz gyönyörű gyermeke, szépen egybetartott családja volt, köztiszteletnek örvendett, békességben élt. Sőt azt is ide kell vennünk, hogy Isten a mennyei jelenetben szolgájának nevezte Jóbot. S miután Jób kiállta az első szenvedéspróbát, újra szolgájának nevezte, és miután végigszenvedte a barátaival való nehéz vitát is, megint szolgájának nevezi (Jób 1,8; 2,3; 42,7). Tehát a történet végén, de csak a végén(!), a hosszútűrésre is kiterjeszthetjük a dicséretet („nincs olyan ember a földön, mint ő”), ám ebbe immár nemcsak a békességgel, türelemmel elhordozott szenvedését, hanem a lázadását, és az Istennel való perlekedését is bele kell vennünk. „Miért perelsz Istennel?” (Jób 33,13)  - kérdezi tőle Elihu, miután Jób kimondta a végszót nagy  panaszában (Jób 31,35).
Az is roppantul nehezíti Jób befogadását, hogy ez a dicséret meseszerűnek tűnik (vagy parentáló dicshimnusznak). Jób barátait is roppantul zavarja ez a páratlanság. Isten mindent tud, mindent lát, előle nincs elrejtve semmi, egyedül ő tökéletes – kezdi majd a vitát Bildád. Jób, ne áltasd magadat azzal, hogy ez a te páratlanságod valami tökéletesség lenne, hiszen Isten még az ő angyalaiban és szolgáiban is talál kivetnivalót, „hát még a sárház-lakókban; kiknek fundamentuma a porban van; kiket szét lehet nyomni, mint a molyt!” (Jób 4,18-19) Milyen nagy ellentmondás! Bildád ugyan holmi féregnek nevezi az embert (vagyis lefokozással akarja vigasztalni szenvedő barátját), de Isten a dicsérettel már a szolgái és angyalai közé emelte Jóbot! Ezért reszket a szívünk! Ez a feddhetetlen, igazéletű, istenfélő, bűngyűlölő ember mindent elveszített. Elveszítette a vagyonát, a gyermekeit, az egészségét, az életközösségét, a felesége elfordult tőle, a vigasztalására érkező barátai először fel sem ismerik. Talán a barátok azért is szállnak majd vitába a Jóbbal, mert az ő emlékeikben az a gazdag, erős, sikeres, boldog ember él, aki akár még Isten szolgája vagy angyala is lehetne. Az emlékeikben ők mindegyre ezt a Jóbot látják maguk előtt. Akihez képest most csak egy megszikkadt, megfeketedett, fekélyeit cseréppel vakargató, pernye-embert találnak. Ez elfogadhatatlan. Annyira elfogadhatatlan, hogy magyarázatot kell rá találni. Mi az oka annak, hogy Isten ezt a feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő embert, jószerével a legmegbízhatóbb emberét elviselhetetlen próbatételnek teszi ki? És máris érezzük, hogy be vagyunk szorítva: ha Jób béketűrése példa, ugyan, honnét vesszük ehhez az erőt; ha pedig Jób páratlan eset, ugyan, mi kímél meg minket, kevésbé értékeseket?
Egyszóval, azért nem lépünk itt gyorsan tovább, a happy end felé, mert még az iménti kérdéseknél is nehezebb kérdést kell föltennünk. Látni fogjuk majd, hogy a történetben Jób lesz az, aki elindítja ezt a kérdezést – és ez a szívünk mélyéig hatol. Mert hiába van mélyre temetve ez a nyugtalanság; elég, ha nekiütközünk egy barátunk betegségének, vagy belénk szúr valami bajnak a híre, máris felcsahol nyugalmunkból: ha Jóbra, erre a szent emberre Isten ilyen csapásokat zúdít, akkor kicsoda Isten? Ki ez az Isten, aki az imént még dicsekszik a szolgájával, aztán csapásokat zúdít rá? Ki ez az Isten, aki nem üti szájon a sátánt, amikor megkérdőjelezi Jób integritását, hitelességét, hanem hagyja, hogy csak mondja-mondja? Ki ez az Isten, hogy a kísértő Őt, a Mindenhatót fölingerelheti a porból vett teremtménye ellen? Mi több: ki ez az Isten, aki kiszolgáltatja hűséges emberét az ellenségnek, és aztán hallgat? A múltkor Babits Mihály szavát idéztem: cinkos. Cinkos az Isten? A kísértő cinkosa? Nehéz szó, tudom, kedves testvérek, ezért hadd enyhítsem a kérdést egy másik verssel! Szabó Magda híres verse így hangzik:
Mi van a fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel.
A tavasz puha szája csak sír
és nem felel,
és nem felel a nappal,
és nem felel az éj.
De hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?
Hallgat-e valóban, aki csak nem beszél? (És mond-e valamit, aki folyton szövegel?) Kényszeríteni kell-e Istent, hogy szóljon? Sokan mondják, hogy Jób könyve voltaképpen egy perirat, amelyben Jób Istentől fellebbez Istenhez. Vagy még inkább Isten ellen fellebbez Istenhez, Isten ellen Istenhez folyamodik. De melyik Istentől, melyik Istenhez? Kálvin, amikor Jób könyvéről prédikált, újra meg újra föltette a hallgatóinak a kérdést: qualis sit Deus? Nem az a kérdés, hogy van-e Isten, hanem az a kérdés, hogy milyen az Isten a velünk való kapcsolatában? Jób könyvében már a történet elején is négyféle választ tudunk erre a kérdésre adni.  De mindez itt nem dogmatika, hanem inkább a dogmatikának egy különös, sajátos ellendogmatikai vetülete. S talán ez a történet nagy titka, és az alapja annak, hogy Jób példa a számunkra.
1. Az első választ, mindjárt itt a könyv elején olvassuk: Isten mindenható. És ezt most a teljes súlyával kellene kimondani így: a mindenható Isten azt csinál, amit akar. És máris halljuk Pál drámai kérdését, mikor Isten kifürkészhetetlenségéről beszél: „kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt?” (Róma 11,34-35). És ki vagy te, ember? Tanácsosa volnál a Mindenhatónak, ott állsz a mennyek trónusánál és instruálod Őt? Sőt, kérdezi korábban Pál: „kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon?” (Róma 9,20-21) Versenghetsz? Isten mindenható! A barátok is fogják ezt mondani Jóbnak, amikor elfogy a szusz és a türelem, és egyéb érveik sem hatnak el a Jób szívéig: mit akarsz, Jób? – Isten mindenható! De maga Jób is mondja, tudja, hogy ha arra kerül a sor, Isten az ő teljhatalmával szemtől szembe fog ellene bizonytani (Jób 16,8). A régi fordítók itt ugyanazt a görög szót használják, mint Pál a Római levélben (antapokrinomai). S lám, Jób ezt a mindenható Istent szereti, ingyért. Isten lenyűgöző őshatalom. De figyeljük, kedves testvérek, én úgy mondtam, ahogy szoktuk mondani, hogy Jób ezt az Istent szereti ingyért. Holott valójában így van az igében: Jób féli Istent. A sátán provokációjának is ez a veleje, azt mondja: vajon ingyen féli Jób az Istent? Dehogy: „bőrt, bőrért, és mindene, amije van az embernek, odaadja a maga életéért. Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged.” (Jób 2,4-5) Vagyis nem ingyen féli Jób az Istent, nem ingyen mutat be Neki áldozatot, nem ingyen ragaszkodik az isteni rendhez. Ingyen, ez azt jelenti: semmiért, ok nélkül, alaptalanul. Lehetséges ok nélkül szeretni, tisztelni, félni a Mindenhatót? Amikor azt mondjuk, hogy Isten mindenható, filozófiai kifejezésekkel is élhetünk: Isten ok-nélküli (vagy kezdet nélküli). A középkor nagy teológusai szerint Isten a mozdulatlan mozdító, az első ok, akinek nincsen oka. Jób azért féli Istent, mert Istennel szüntelenül számolnia kell, de Isten nem kiszámítható. Istennel számolnod kell, de nem számíthatod ki. Isten a mysterium tremendum, Ő a rettenetes titok, a félelmetes, kiismerhetetlen, az ősmélységek mélysége, az alapnélküli alap. Milyen ez az Isten? – Jób pere ezt a kérdést veti fel, mikor azt kérdezi szenvedései fölött: hát ilyen az Isten?
2. De Isten az igazság Istene is. Ezt halljuk majd sokszor a vitatkozás során a Jób könyvében is. Isten kinek-kinek megfizet (Ézs 59,18), mert mégis van valami ok, de legalábbis cél. Isten a szövetségnek, a szeretet törvényének, a hűségnek, a rendnek, az erkölcsnek Istene. Vannak tudósok, akik azt mondják, hogy Jób könyvét a babiloni fogság idején foglalták írásba. Bár a történet ősrégi, egy névtelen író szükségét látta, hogy írásba foglalja. Mert éppen a nagy történelmi katasztrófa idején erősödött meg az isteni megfizetés gondolata. A lekcióban is egy ilyen szakasz olvastam föl Ezékiel próféta könyvéből. Ezékiel a babiloni fogság idején működött, elhurcolt kortársait vigasztalta, akik nem értették, miért zúdított Isten veszedelmet az egész népre. Rettenetes tapasztalat, amikor az egyes ember szenvedésének közösségi oka van. Szenved a nép és ebből senki sem vonhatja ki magát. Mikor megszállnak egy országot, annak minden polgára „hadifogoly” lesz. Az idősek tudják mit jelent ez. Mikor a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságban éltünk, valójában hadifoglyok voltunk. Ezt abból tudjuk, hogy bajosan lehetett útlevelet kapni. Egy magyar ember 1980-ban, aligha mondhatta: no, most fölkerekedek, és oda megyek, ahova akarok. És ki az, akit nem eresztenek csak úgy ki abból a rendszerből, amiben van? A rabot és a hadifoglyot. Ezékiel próféta korában a panaszkodók ezt mondták: „az atyák megették az egrest, és a fiúk foga belevásott” (Ezékiel 18,2). Az atyák vétkeztek, mi szenvedünk miatta. Én ugyan nem üzentem hadat Szovjetuniónak és nem bocsátkoztam háborús kalandokba! Mégis, hordoznom kell az atyák vétkének a terhét. Ezékiel ezzel szemben mondja, hogy ellenkezőleg: ki-ki közvetlenül felel a maga bajáért. Mindenki a maga bűnéért fizet meg. Ebbe az érvelésbe köti bele a három nagy bibliai alakot, Noét, Dánielt és Jóbot, és mondja: a megfizetés közvetlen, ez a három szent ember a nagy veszedelmek idején csakis magát menthetné meg (Ezékiel 14,16.18)  Nos, némely tudósok szerint az Ezékiel érvelésével szemben, mintegy vitairatként foglalták írásba a Jób történetét, s mintegy kérdésként intézik a prófétához: valóban, és ezek a szentek mindannyian megmenthették magukat? Hát Jób megmentette magát? Pedig feddhetetlen volt, igaz volt, istenfélő és bűngyűlölő, és az Isten szolgája –  megmenthette magát? Nagy mélység nyílik itt, idézzük a megfeszített Krisztus zsoltárát, így csúfolják a szenvedő igazat: „az Úrra bízta magát mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” (Zsoltár 22,9). A megfizetés Istene mégsem a megfizetés Istene?
Említettem már a latin jogi kifejezést: iustitia retributiva –  ez azt jelenti, hogy a jó megkapja a jutalmát, a rossz pedig megkapja a büntetését; a jók olyanok, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, virágzanak, gyümölcsöt hoznak, sose hervadnak el, a gonoszokat pedig elfújja az Úr, mint a pelyvát. Voltak és nincsenek. Így mondja az első zsoltár. Vagyis Isten a megfizetés Istene. Nos, ezért mondja a kísértő: bőr-bőrért... Ha Jób nem kapja meg a fizetséget a hűségéért, istenfélelméért, tisztességéért, becsületéért, akkor majd megátkozza Istent! Más szóval: megtagadja (ahogy Kecskeméthy István fordítja), káromolja (mondják más fordítók), vagy ahogy a két Martin (Luther és Buber) fordítja: felmond neki (absagen), mert, lám nincsen ilyen Isten!
Mikor Jób, utolsó beszédében, mérlegre teszi önmagát, az egyik serpenyőbe beleteszi a megfizetés érveit (a szerződésbe foglaltakat), a másik serpenyőbe pedig beleteszi ártatlanságának a bizonyítékait. Ilyeneket mond (31. rész): ha csaltam, ha korrupt lettem volna, ha más asszonyára vetettem volna a tekintetemet, ha csalárd ítéletre vettem volna rá a bírót, ha közönyös lettem volna a nehéz sorsúak iránt, ha nem segítettem volna méltányosan a nyomorultaknak, ha erőszakoskodtam volna a gyengével szemben, erőfölényemmel visszaélve, ha pénz lett volna a végső reményem - mondja Jób -, akkor jogosan ért volna ez a nagy baj. Sőt, akkor már a feleségem másnak a rabszolgája lenne, és a termőföldemnek is ki kellett volna száradnia (a Mózes 5. könyvében foglalt átkok értelmében). Valami nem stimmel itt. Ráadásul, Isten nem hirdette ki az ítéletet Jób fölött. Mitöbb, nem küldött prófétát, pedig a prófétáknál azt olvassuk, hogy Isten mindig előre tudtul adja az ő panaszát (Ámós 3,3). Tehát, perbe se fogott Jób ellen, nemhogy lefolytatta volna a tárgyalást. Vagy ez lenne az Ő perének a kezdete? Márpedig, ha ez a per kezdete, ha ez még csak vizsgálati fogság, akkor jaj nekünk! Mennyi-mennyi kérdés van itt. Isten pedig hallgat. Az igazságosság Istene hallgat.
3. Harmadjára tehát azt kell mondanunk, hogy Jób könyve kapcsán beszélnünk kell a rejtőzködő Istenről is. Arról az Istenről, akit sem a kezünkkel, sem a szertartásainkkal, sem a vallásosságainkkal, sem a hagyományainkkal, sem a gondolatainkkal nem tudunk nemhogy megragadni, de megtalálni sem, akinek kifürkészhetetlenek az útjai. Sőt, maradjunk az előző képnél: kinyomozhatatlan Ő. De ez nem az jelenti, hogy elbújt volna, mert Jób életében valami rossz bekövetkezett, miután Isten odaadta a sátán kezébe, és a sátán rá is hozta Jóbra a veszedelmet; hát elbújik Isten, eltűnik, mert cinkos, és hosszan kell utána kiabálni, mire végre valahára megjelenik, s akkor is mellé-beszél. Nem, ez a feltevés arrogáns (valójában az ember bújkál Isten elől). Meg kell hagynunk, Jób szavaiból arra is lehet következtetni, hogy ő így élte meg ezt. A panaszaiban újra meg újra ilyeneket mond: „a városból haldoklók rimánkodnak, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem törődik ezzel a méltatlansággal” (Jób 24,12). Vagy amikor Istenhez kiált, ezt mondja: „Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségedül?” (Jób 13,24) Vagy: „kiáltok hozzád, de nem felelsz, megállok, és csak távolról nézel rám” (Jób 30,20). Majd megint máskor: „Ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem. Íme, ez a végszóm - mondja Jób az utolsó beszédében -, a Mindenható feleljen meg nekem, írjon könyvet ellenem az én vádlóm!” (Jób 31,35) Élihu pedig ezt mondja Jóbnak: „Miért perelsz vele? Azért, mert egyetlen beszédedre sem felelt.” (Jób 33,13) De nem csak hallgat, hanem rejtőzködik is az Isten. De kérdezzük csak újra a verssel: „hallgat-e valóban, aki csak nem beszél?” A misztikusok szerint ez a rejtőző Isten: Gott über Gott, az Istenen túli Isten, az istenképzeteink, sőt, istentapasztalataink, istenrendünkön túli Isten. Úgy van itt Isten, mintha nem lenne itt? Nemcsak kinyomozhatatlan, hanem nyomtalan is?
4. És végül, nemcsak a mindenható Istenről kell itt szólni, hanem a Mindenség-Istenről. Jób történetének végén nem a rejtőzködő Isten szólal meg, nem is az igazság Isten mond valamit, nem a mindenható Isten beszél a forgószélből, hanem a Mindenség-Isten. És ekkor kiderül, hogy Isten nem afféle közönyös hatalom, aki bábuként játszik a szolgáival, sakkmeccset játszik a sátánnal, átad neki plusz egy bábut, és a sátán egy többlet bábuval játszhat a fehér bábuk ellen. Nem despota az Isten, aki kénye-kedve szerint bánik az övéivel. De nem is egyszerű szolgáltató, aki kirója az adót, behajtja a vámot, és az egyezség (szövetség) szerint megadja kinek-kinek, ami jár, s mint afféle jóléti állam működik. Mi is azért fizetünk egy csomó adót, hogy az állam szolgáltasson közoktatást, közegészségügyet, honvédelmet, rendőrséget, közutakat, biztonságot, mindenfélét. S ha a Jób megadta az adót istenfélelmével, alázatával, jó erkölcseivel, akkor hol van az ő járandósága? Nem ilyen egyszerű szolgáltató Isten az Isten. És nem is távolra elvonuló Isten, aki elrejtőzik a bölcsek és az értelmesek elől, de elrejti például a szenvedés értelmét és célját is, és elrejti a választ arra kérdésre is, hogy miért virágzanak a gonoszok és szenvednek a jók (amit a 73. zsoltár oly nagy erővel feszeget). Most azt látjuk a Mindenség-Isten megjelenésekor, hogy itt valaki más van itt: a teljesség Isten, akiben élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy Pál apostol mondja az athéni beszédében (ApCsel 17,28). Ez pedig azt jelenti, hogy Istennel is történik az, ami velünk történik. És ez a Jób könyvének egészen Krisztusig előremutató titka. Amikor a mennyei színben azt mondja az Úr Jóbra mutatva: „szolgám ő!” - és ez a szolga majd szenvedni fog Isten igazáért, akkor már a másik nagy jövendölőt, fogságban vigasztalót, Ézsaiás olvassuk az Úr szenvedő szolgájáról (Ézsaiás 52-53). Ha tehát a mindenség-Istenről beszélünk, csak azt tudjuk mondani, hogy ami velünk történik, az Istennel is történik.
Kedves testvérek, látni fogjuk majd, hogyan harcol a hitéért Jób. S talán kimondatlanul: Istenéért harcol. Nem akarja Istent elveszíteni. Mit mond neki a felesége? „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” – „búcsúzz el tőle!” Mire Jób ezt mondja neki: „úgy beszélsz, mint a bolondok!” S kik a bolondok? Akik azt mondják, hogy nincs Isten (Zsolt 14). Mert mit mond Jób felesége? Ugyanazt mondja, amit a kísértő: a bajban Jób megátkozza majd Istent. Szó szerint ezt mondja a felesége: mondd bele Isten szemébe az áldást! Ez eufemizmus, magyarázzák a tudósok, mert az ószövetségben nemcsak Isten nevét nem lehetett kimondani (Jób könyve alig írja le a szent nevet!), hanem azt sem, hogy valaki megátkozná Isten – nos, ilyen megfordítással fejezték ki: mondd bele Isten szemébe az áldást, vágd a képébe az áldásokat, amiket tőle kaptál. Adj neki vissza mindent, nem kell! Mint ahogy a csalódott menyasszony a vőlegénye képébe vágja a jegygyűrűt. De Jób nem ezt teszi. Ő Istenért harcol. A hitéért harcol. És aki így tesz, az akkor is közel van Istenhez, amikor úgy érzi, hogy Isten messze elűzte őt magától. Mert ami velünk történik, az Istennel is történik. És így lesz a iustitia retributivá-ból, a mérlegen kimért, arányosan kiosztott, járandóságként adott igazságból, ebből ez az adósság-igazságból megosztott igazság  - iustitia distributiva. Amikor majd megszólal a forgószélből az Úr, voltaképpen semmit nem válaszol Jób feszítő kérdéseire - csak bemutatkozik (mert addig mi csak a mindenhatót, a megfizetőt, és a rejtőzködőt ismertük, ha ismertük). Megmutatja magát, és azt is, hogy az embernek is helye van az Ő csodálatos teremtett világában. Megmutatja, hogy minden őbenne, és őáltala történik. Szinte bátran kimondhatjuk: még a szenvedés is. Isten szenvedi a szenvedő Jóbot.
Ingyen félte tehát Jób az Istent? Jeleztem, ez a szó: ingyen, így is fordítható: ok nélkül, a semmiért, ami semmit sem ér. De akiknek nincsen semmijük, azok kegyelemre szorulnak! Jób egyszer így kiált a barátaihoz: könyörüljetek meg rajtam, könyörüljetek meg rajtam! (Jób 19,21), és ezt itt éppen ezzel a szóval fejezi ki, hogy nincsen semmim, adjatok valamit. Valamit adni annak, akinek nincs annyi, mint: megkegyelmezni, megkönyörülni. A semmi és az adakozó könyörület közvetlen szomszédok. Jób kegyelemért félte Istent, és próbatétele során végig ezért a kegyelemért küzd. De nemcsak küzd érte. Hanem fel is lázad a kegyelemért -  fellázad a sorsa ellen is, a felesége ellen is, a barátai ellen is, önmaga ellen is. És ezért a kegyelemért folyamodik Istenhez Isten ellen. Mert amit kapott, azt nem fizetségként kapta, és amit kapni remél, nem fizetségként reméli kapni, hanem könyörületből. Hogy mondja Jakab apostol? Jóbnak tűrését hallottátok és tűrésének isteni végcélját láttátok, hogy tudniillik igen irgalmas az Úr és könyörületes. Ingyen. Ámen.

„ Volt egy ember Ucországban, Jób volt a neve; és ez az ember jámbor és becsületes ember volt, az Istent félte, a gonoszt kerülte. Voltak gyermekei; hét fiú és három leány.  Volt jószága: hétezer juh, háromezer teve, ötszáz igamarha és ötszáz szamárkanca, és igen nagy cselédség; úgyhogy az az ember nagyobb volt Napkelet minden fiánál.  Mikor elmentek fiai és lakomát tartottak mindenkinek a házában a ráeső napon; elhívatták három nővérüket is, hogy egyenek és igyanak velük.  Mikor aztán a lakomanapok közben lejártak, akkor elküldött Jób és beszentelte őket, reggel korán pedig annyi égő áldozatot áldozott, ahányan összevéve voltak; mert azt gondolta Jób: Talán vétkeztek fiaim és megtagadták Istent magukban . Így tett Jób mindenkor.
Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak, és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét.  Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő: jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli?  És felelt a Sátán az Úrnak, és azt mondta: Vajon ingyen féli Jób az Istent Nem te takargattad-e őt és házát és mindenét amije van, minden felől? Kezei munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj bármihez, ami az övé; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Íme minden, ami az övé, kezedben van; csak őrá magára ne nyújtsd ki kezedet. És kiment a Sátán az Úr színe elől.  És történt egy napon, mikor fiai és leányai éppen ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában,  hogy követ jött Jóbhoz és azt mondta: A marhák éppen szántottak, a szamárkancák mellettük legeltek;  mikor a sábaiak betörtek és elvették őket, a legényeket pedig levágták kard élével; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: Isten tüze esett le az égből, és égés támadt a juhok közt és a legények közt, és megemésztette őket; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: A káldok három csapatot állítottak, úgy rontottak a tevékre és elvették őket, a legényeket pedig levágták kard élével; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: Fiaid és leányaid ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában,  mikor egyszerre nagy szél jött a sivatagon át és nekivágott a ház négy sarkának úgy, hogy az rájuk esett az ifjakra és meghaltak; csak én maradtam egyedül, hogy neked jelentsem.  Akkor felkelt Jób és megszaggatta felöltőjét és megnyírta fejét; aztán a földre esett és leborult,  és azt mondta: Mezítelen jöttem anyám méhéből, mezítelen térek oda vissza; az Úr adta, az Úr elvette: legyen áldott az Úr neve!  Mindezekben nem vétkezett Jób; és nem mutatott ízetlenséget Isten iránt.
Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük, hogy az Úr elé álljon.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét. Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő, jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli; és még most is ragaszkodik jámborságához, mikor engem ellene ingereltél, hogy ok nélkül megrontsam őt. És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: Bőrt bőrért, és mindenét, amije az embernek van, odaadja életéért.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr Sátánnak: Íme ő a kezedben van; csak életére vigyázz.  Akkor kiment a Sátán az Úr színe elől; és megverte Jóbot gonosz fekéllyel talpától fogva feje tetejéig.  És egy cserepet fogott, hogy azzal vakarja magát; úgy ült ott a hamu között.  Akkor azt mondta neki felesége: Mégis ragaszkodsz jámborságodhoz? Tagadd meg Istent és halj meg!;  ő pedig azt mondta neki: Mint valami bolond asszony beszélne, úgy beszélsz: a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk? Mindebben nem vétkezett Jób ajakaival.”  (Kecskeméthy István fordítása)
Kedves testvérek! Mindenki találkozott már Jóbbal. Mert mindenki találkozott már ártatlanul szenvedővel, vagy ha nem, akkor önmagában találkozott Jóbbal, amikor kimondhatatlanul szenvedett, amikor rosszat kellett eltűrnie és sokat-sokáig gyötrődnie.  Mikor Jakab apostol az egymásra panaszkodó keresztényeket józanítja (mert egymásra panaszkodni is szenvedés), ezt mondja: „Például vegyétek, atyámfiai, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak. Boldognak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jakab 5,10-11) Jób tehát példa. Mondhatnánk, egyfajta minta. Mai szóval: paradigma. Jóbra rá lehet mutatni és meg lehet tőle tanulni a türelmességet és az álhatosságot. Igen, így van ez, és mégis, vissza kell kérdezzük: valóban láttuk mi Jóbot? És Jakab apostol szavához igazodva, láttuk-e a próbatételnek, a szenvedésnek, a hosszú tűrésnek az isteni végcélját? Láttuk-e, mit hoz a jövő? (Ahogy az imént énekeltük Bonhoeffer szép versével.) És mindebből megértettük-e igazán, hogy Isten irgalmas és könyörületes?
Régóta olvasom újra meg újra Jób könyvét, de megvallom, testvérek, nagyon ritkán mertem szószékre hozni, igehirdetésbe foglalni, akár csak egy-egy részét is. A fenti súlyos kérdések (és még számos ennél is nehezebb kérdés miatt) mindig az forgott bennem, hogy ugyan, megoszthatom-e én a tapasztalataimat veletek? Elmondhatom-e, hogy én már láttam Jóbot? Elmondhatom-e, hogy láttam Jóbot a barátomban, akinek szétégett a lába, és amikor először elmentem látogatni, azt kérte, szerezzek neki egy Bibliát, keressem ki benne a Jób könyvét, tegyek be egy könyvjelzőt, mert ő már csak ezt akarja olvasni. Vagy elmondhatom-e, hogy láttam Jóbot abban az édesanyában, aki özvegyen kezdte el ápolni 24 éves korában megbénult fiát, akit ifjú felesége otthagyott a kórházi ágyon a balesete után? Elmondhatom-e, hogy láttam itt Magyarországon sok-sok Jóbot, élethosszig vergődő embereket, akiknek soha senki nem szolgáltatott igazságot és nem adott kárpótlást? És Jóbot láttam-e meg azokban, akik átélték és a szívükben hordozzák Jézus szavainak a rettentő súlyát: „az egyik felvétetik, a másik itt marad” (Mt 24,40-41) -  és annak a jobb, aki felvétetett? Jóbot láttam-e, kérdezem magamtól azokban, akik vele együtt sokszor mondják: „amitől rettegtem, az esett meg rajtam” (Jób 3,25)? Értem-e én egyáltalán a Jób könyvét?
Most azonban, hogy immár egyetemes tapasztalataink vannak a betegségnek, a vesztésnek, az értelmetlenségnek az iszonyatos erejéről, most, hogy immár másnak a szenvedéséről értesülni nem afféle távoli hír, amit reggeli mellett kényelmesen elolvasunk az újságban, vagy megnézzük az interneten, hüledezünk egy kicsit aztán továbbkapcsolunk valami kellemes újdonságra), most, amikor a rossz a mindennapos újdonság, most talán sokszorozottan szól hozzánk Jakab apostol intelme: ne sóhajtozzatok, ne panaszkodjatok, mert láttátok és példaként áll előttetek Jób hosszútűrése és hosszútűrésének isteni célja. Hiszen, egyrész miért is ne sóhajtoznánk? Ezért is szól hozzánk Jakab! A panasz, a jaj, a sóhaj, a rémület, a kétségbeesés, az elfáradás szava, az eltűrhetetlen fájdalmak jajkiáltása önkéntelenül is kiszakad belőlünk! De vajon örökre meg kell maradnunk ezekben?
Nos, a következő vasárnapokon Jób könyvéről szeretnék szólni hozzátok. Mielőtt azonban belekezdünk a Jób könyve olvasásába, a türelem isteni céljának a felfejtésébe, azelőtt még további nehéz kérdéseket is föl kell tennünk, és (jelzem előre) aztán majd még sokat-sokat a könyvet olvasva.  Most valóban csak néhányat hozok ide a sok kérdés közül.
Az első kérdéshez elég felidéznünk olvasmányélményeinket. Aki csak olvasta Jób könyvét, vagy épp csak belelapozott, olykor ijedten be is csukta a könyvet (megvallom, én sokszor ijedten be szoktam hajtani a Jób könyvét), mert mindjárt itt van az elején az ijesztő benyomás: egy ilyen feddhetetlen ember, mint Jób, hogyan beszélhet ennyire keményen Istenről? Még ha ateista lenne Jób! Egy ateistának nem nehéz Istent szidni, mert könnyű és kockázat-mentes szidni azt, ami nincs. Vagy, ha azt hallanánk Jóbról, hogy hamiskodó ember volt, akit a nyomorúsága leleplezett, és lám, a hamisságával együtt előjön az Isten iránti haragja is! Vagy ha ócska vallási alkusz lett volna Jób, aki úgy gondolta, hogy azért a kevésért, amit ő megtesz, Isten nagyon sokkal tartozik neki! Aztán most becsapott mennykő, hát kiabál! Mint aki szép combot kért a hentestől,  és otthon azt veszi észre, hogy csak nyesedéket kapott! Hát persze, hogy keményen beszél Istenről Jób, nem azt kapta, amit várt, hanem azt, amitől rettegett. De az, hogy egy feddhetetlen ember szóljon ilyen keményen? Ez ijesztő. És az még ijesztőbb, hogy azt halljuk itt róla nem vétkezett beszédében.  („Mindezekben sem vétkezett Jób az ő ajkaival.” – Jób 2,10)
A másik nagy kérdés még messzebbre vezet. A kegyelmes Isten, az irgalmas Isten, a könyörületes Isten, a szerető Isten hogyan bánhat ilyen keményen ezzel a feddhetetlen emberrel? Nincs senki a világon, aki ilyen kegyesen, szentül, tisztán, ártatlanul és igazán élne! Hát miért őt találja el Istennek ez a kegyetlen, rettenetes próbatétele? Hát nincs elég gonosztevő a világban? Nincs ezer más ember, rossz-rossz silány, akin példálózni lehetne Isten iszonyatos hatalmával? Mi az az isteni cél (telosz), amiről Jakab apostol beszél, amikor csendesít bennünket. Van egyáltalán célja a szenvedésnek? És segít-e bármit a régiek  (Melanchthon, Kálvin) megjegyzése, mely szerint a Jób könyvének az a nagy tanulsága, hogy bár Isten hatalmas és rettenetes erői egyáltalán nincsenek elrejtve ebben a világban, de az Isten igazsága el van rejtve előlünk? Csak ennyi a Jób könyvének tanulsága?
Látni fogjuk azt is, hogy Jób könyve sokféle határt átlép, ahogy keresi ezt az isteni végcélt, ezt az isteni titkot (s erről még fogok néhányszor szólni). Átlépi, például, a nyelvi határokat. Amikor Jób barátai megszólalnak, ők szépen rendesen felmondják a leckét - úgy, ahogy azt a gyermekistentiszteleten, a konfirmáción, a bibliaórán, konferencián megtanultuk.  Amit ők mondanak, az tisztességes dogmatika, érdeme csillagos ötös. Jób viszont olyan szavakat is használ, amelyeket nem olvasunk másutt a Bibliában. (A fordítók rettenetes zavarban vannak emiatt, mert mintegy 170 olyan szó van Jób könyvében, amit másutt nem olvasunk a Bibliában, vagyis olyan erővel izzanak itt a kérdések, hogy a megszokott kifejezéseket, a gondolatokat, képeket felperzselik. Jób izzó szenvedése átégeti a határokat.)
De felolvad egy másik határ is.  Ez pedig erkölcsi-teológiai határ, a jó rend határa. Immánuel Kant óta iustitia retributivá-nak nevezzük azt az elgondolást, mely szerint a morális világ arányosan van berendezve, éppen úgy, ahogy az első zsoltárban olvassuk. Vagyis az igazak boldog emberek. Ők éjjel és nappal Isten törvényéről gondolkodnak és olyanok, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, a gyümölcsük a maga idejében megterem, a levelük soha nem hervad el.  A gonoszok ellenben elvesznek, ők nem kellenek Istennek, mi több, szétszórja őket, mint a polyvát (Zsoltár 1). Ez a világ örök erkölcsi, teológiai rendje. De ez most itt, Jób történetében összeomlik. Mi van ezután? Mi van ezentúl?
S mindjárt jön a következő kérdés is. Miféle Isten az, akinél be lehet vádolni a feddhetetlen embert? Lehet Isten előtt olyan érveket hangoztatni, amiket a Sátán (a Vádló) mond, illetve firtat: nos, igen, Jób, hát ő aztán tényleg szent ember, na de, ingyért?  Ingyért volna kegyes ember Jób? Ingyért volna buzgó vallásgyakorló? És Isten meghallgatja azt is, amit ehhez hozzátesz a Sátán: vedd el tőle, amije van, és majd a szemedbe megtagad téged!?
Még nehezebb kérdés jön ebből: csupán csak engedi Isten a rosszat most, itt Jób esetében, vagy részes is benne? A mennyei színben hallottuk, ezt mondja a Sátán az Úrnak, figyeljük meg: csak nyújtsd rá ki kezedet, és menten összeomlik. Megdől a látszat, hogy bárki csak úgy, érdek nélkül szeretné Istent! Mondjuk azért, mert szerelmes Istenbe. Mire az Úr ezt mondja neki: „Ímé, minden, ami az övé, a kezedben van.” Aztán később, mikor a kísértő magát Jóbot kéri ki, ugyanezt mondja Istennek: nyújtsd kezedet, érj a csontjához és a húsához! (Fájt már valakinek gyógyíthatatlanul, izzó hévvel bőre, húsa, ina, csontja?) Nyúlj csak hozzá, érj hozzá, bizony szemedbe megtagad téged! Erre azt mondja az Úr a Sátánnak: ímé, a kezedben van! Mi pedig azt kérdezzük, hogy kinek a kezében van Jób? Azt mondja a kísértő Istennek, hogy nyújtsd ki Jób ellen a kezedet, érintsd meg csontját, húsát, bőrét, szemben megtagad téged. Erre pedig azt mondja az Úr: a te kezedben van! Akkor hát kinek a kezében van Jób?
És fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy miért hallgat Isten? A mennyei színben, Isten udvartartásában mi hallunk egy beszélgetést (mely a Jób történetének a bevezetése), de Jób nem hallja ezt a beszélgetést. Jón nincs beavatva. Sőt, miután Jób már két nagy próbát is kiállt - elvesztette vagyonát, gyermekeit, aztán rákövetkezett a testi, fizikai nyomorúság, de nem vétkezett –, jön a harmadik próba, jön a per (mert nem bölcselkedő filozofálgatás zajlik Jób és barátai között),  e per során is hallgat az Isten. Olyannyira hallgat, hogy Jóbbal vitázó barátja, Czófár egyszer csak kifakad, mert már nem győzi szusszal-szóval, és azt mondja: „vajha szólalna meg maga az Isten, és nyitná meg ajkait ellened!” (Jób 11,5). Miért hallgat Isten? Cinkos, aki néma? Amikor beletekintünk a magunk nyomorúságaiba, és a mások nyomorúságaiba, amikor Jóbbal találkozunk (vagy éppen Jóbot látjuk, amikor belenézünk a tükörbe), mindegyre föltesszük ezt a két nagy kérdést, akár kimondatlanul is:  tettestárs-e Isten a Jóbnak okozott szenvedésben, és miért hallgat?
Summa: hogyan beszélhet ilyen keményen a kegyelmes Istenről egy feddhetetlen ember, és hogyan bánhat ilyen keményen a feddhetetlen emberrel a kegyelmes Isten? Továbbá, hogy van az, hogy az ítélet végrehajtása után kezdődik a per, a tisztázás. Milyen jogrend ez? Először a szenvedés, a baj, a nyomorúság, aztán majd utána megbeszéljük?
Így aztán, ha Jakab apostol a sok-sok megválaszolandó kérdés közepette példaként állítja elénk Jóbot, még inkább kérdezzük, hogy miféle ember volt Jób? Néhány vonatkozást hadd hozzak ide erre nézve is. S egyúttal arra buzdítok mindenkit, hogy otthon vegye elő Jób könyvét és olvassa. (Bármelyik fordításban olvashatja, én a szószéken jórészt Kecskeméthy  István egykori kolozsvári teológiai tanár fordítását fogom olvasni, talán azért, mert abban az ő személyes sorsa is ott izzik.) Nos, milyen ember ez a Jób?
Hallottuk többször is, maga az Úr is kinyilatkoztatja: Jób feddhetetlen. Ez vallási értelemben azt jelenti, hogy jámbor is, szent ember is. Továbbá erkölcsileg becsületes és törvénytisztelő. Egy rövid mondatban így foglalja össze Jób könyve a dicséretet: Istent féli, a gonoszt kerüli. Van-e ennél tökéletesebb életprogram? Istent tisztelni, a gonoszt kerülni! Éppen a megfordítottja szokott az életünkben bekövetkezni: kerüljük az Istent, a gonoszt meg kergetjük, hogy utolérjük és cinkosunkká tegyük. Más szavakkal, részletesebben talán így lehetne Jóbot bemutatni:
Jób gazdag ember volt, de nem volt pökhendi. Volt jószága, 7000 juh, 3000 teve, 500 igamarha, 500 szamárkanca, és igen nagy cselédség állt rendelkezésére, úgyhogy nagyobb volt Napkelet minden fiánál. Nábob volt, nagy vagyonnal bíró magánember.
Mutassatok bárkit ebben a világban, aki jutott egyről kettőre, kettőről meg kétezerre, arról meg kétmilliárdra, és elmondhatná magáról ugyanazt, amit Jób elmondhatott? Ezt mondja Jób: „Megmentettem a szegényt, aki segítségért kiáltott; és az árvát, akinek nem volt segítője. A veszendőnek áldása szállt reám; és az özvegy szívét felujjongtattam. Igazságba öltöztem és az énbelém; felöltő és fejdísz gyanánt ítéletem volt. Szeme voltam a vaknak; és a sántának lába én. Atyjuk voltam a szegényeknek; akit nem ismertem is, kivizsgáltam a perét. És kitörtem a gonosztevő fogait; és fogai közül a zsákmányt kiütöttem... Rám hallgattak és vártak; és némán figyeltek tanácsomra: szavaim után nem változtattak. És míg rájuk csepegtek szavaim: úgy vártak rám, mint az esőre; és szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre.”  (Jób 29,12-22). Gazdag volt, de nem volt kevély. Tehetős magánember és mégsem pökhendi. Áldott és áldás másoknak is.
És kegyes is volt, de nem volt képmutató. Mikor a fiai lakomát tartottak, Jóbnak az volt a szokása, hogy ahány gyermeke egybejött, ő éppen annyi áldozatot mutatott be Istennek, mondván: talán vétkeztek a fiaim és megtagadták Istent magukban. (Jób 1,5) Áldozott a titkos bűnökért is, ha netalán lettek volna ilyenek. És így tett mindenkor. Kegyes volt, de nem volt képmutató. Mert a képmutató alig várja, hogy leleplezze a másikat. A képmutató mindig előre rohan, félvén a lelepleződéstől, a lebőgéstől, a leégéstől. S lám, a képmutató mindig nagyszerű módon tud rámutatni a másik vétkére – megszűri a szúnyogot is! (Mt 23,24). Jaj a másik titkos bűnének, botlásának! - a képmutató mindet leleplezi, föltárja, megfújolja, s jót lovagol is rajta. Olvassuk el Jézus szavait a képmutató írástudókról és farizeusokról (Mt 24). Kik a leleplezők? Ők a leleplezők. Mert míg lelepleznek másokat, addig a feddhetetlen ítélőbíró köntösét vehetik magukra. Nemcsak a szabadság lehet a gonoszság palástja, hanem a másik képmutató leleplezése is. Legy az barát, legyen ellenség, leleplezni! Sőt, legyen az a gyermeke – leleplezni! Ez a képmutató létérdeke. Jób azonban kegyes volt, és nem volt képmutató. Nem leleplezi a titkos bűnöket hanem áldoz értük (hátha a gyermekei szívükben káromolták Istent). Amikor majd végre megszólal Isten, és azt mondja a Jóbnak, hogy a barátai nem szóltak Őfelőle igazán, akkor Jób imádkozik a barátaiért is, azokért is, akik ott a vitatkozás során az ellenségeivé lettek! (Jón 42,10) Imádkozik ellenségeiért. Kegyes, de nem képmutató.
Jób a megaláztatásban is alázatos - ilyen furcsán kell ezt mondanom, mert Jób nem gyakorolja a jogsértetteknek az önhittségét. A 21. század egyik nagy társadalmi nyomorúsága: a viktimizáció. Eszerint mindenkinek van valami sérelme. Mindenkitől vettek el valamit, mindenkit szorítottak már a sarokba, mindenkinek kellett már a sor végére állni (ha kamasz volt, akkor azért, mert ő volt a legalacsonyabb a tornasorban, aztán a felnőtt lett, akkor azért, mert kiszorították, nem ért oda időben, becsapták, csalárd ítéletet mondott fölötte a bíró, cserbenhagyták a barátai, a bankok meg a politikusok). Összeomlott az élete, hát van oka áldozatnak venni magát. Mindenkinek van valami oka, és mindennek van oka. Azért van a világban annyi összeesküvés-elmélet, mert mindenki áldozat, de még az áldozatnak is vannak áldozatai. Hiába tengődik valaki Detroitban évtizedek óta segélyen, ha fehér ember, akkor szégyellheti magát, mert nyilván felsőbbrendű! És hiába küzdötte fel magát egy cigányember magas polcra, nyilván odarepítette az antidiszkriminációs képmutatás. Micsoda önhittségek támadnak ebből? És nézzétek csak, a modern világ törvényhozásának a javarésze arról szól, hogy miképpen lehetne előnyhöz juttatni azokat, akiktől elvettek valamit, hogyan érvényesíthetné mégis a jogait, melyek egyébként nem létező jogok?! Mást se csinálnak a törvényhozók, a jogászok, a politikusok: rohannak előre ebbe az őrületbe, űzi-hajtja őket a jogsértett emberek az önérdeke! Amikor Jób elveszít mindent, a vagyonát, gyermekeit, a rendezett életét, azt mondja: „mezítelen jöttem ki e világból, mezítelen térek oda vissza, az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Majd hozzáteszi az elbeszélés: „mindezekben nem vétkezett Jób isten iránt” (Jób 1,22). Más fordításban: nem mutatott ízetlenséget,  megint másképpen fordítva: nem mondott félrevezető, halálos ostobaságot Isten ellen. (Így is lehet értenünk ezt  a szót, a Siralmak könyve értelmében, Siralmak 2,14)
És végül, testvérek, Jób ismerte Isten fenségét is. Azt halljuk itt, hogy szörnyű betegségében ült a hamuban, szerzett magának egy cserepet és azzal vakarózott, mert megverte a Vádló szörnyű fekéllyel, talpától a feje tetejéig. Ott ül ez a szent ember égető és tűrhetetlen fájdalomban, mikor odalép hozzá a felesége, és azt mondja neki: „Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 2,9) Jób most veszíti el a feleségét, és tulajdonképpen innen indul majd a harmadik nagy próbatétele. A felesége szavaiban ugyanis benne van az is, hogy: akaszd fel magad! Mérgezd meg magad! Mintha a gyermekeit elvesztő asszony Jóbot tenné felelőssé a szörnyűségekért! Hát legyél öngyilkos! Átkozd meg az Istent és halj meg! És ekkor Jób, aki ismeri Isten végéremehetetlen fenségét, azt mondja: „mint valami bolond asszony, kelepelsz, a jót is Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk?! (Jób 2,10), s itt a bolond ugyanaz a bolond, aki így szól: nincsen Isten! A bolond az, aki kicsúfolja az istenkeresőt, és az Isten bizakodót. (Zsoltár 14) S megint halljuk: mindebben nem vétkezett Jób az ajkaival.
Egy ilyen ember áll előttünk, aki tiszteli Istent és kerüli a rosszat, aki feddhetetlen, becsületes és erkölcsös, és mindenkor az Isten fensége előtt áll. Kicsoda olyan, mint ő? „Bizony, nincs a földön olyan, mint ő.” (Jób 2,3)
Testvérek, talán az az első nagy üzenete Jakab bíztatásának: vegyétek példaként Jób hosszútűrését, mert azt hallottátok és Isten végső célját is láttátok! Ez az értelme az intelmének, hogy ne panaszkodjatok, ne sóhajtozzatok egymás ellen! Most, Jób történetének kezdetén ez az első lépés. És tudom, ez az üzenet ijesztő. Mégis, azt mondja: lehetünk olyanok, mint Jób. Ezért állítja elénk az apostol Jóbot. És talán nem csak ezért. Aki ismeri Isten fenségét, aki tudja szeretni és áldani az Urat, aki tudja, hogy minden Isten kezében van, aki bátran meri mondani az imádságban: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, aki reménységben hordozza a még nem látott, nem látható titkos isteni célt, az elé az apostol bátran odaállíthatja Jóbot, csak ezért is. És nem csak ezért. Hanem mert amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, azt készítette Isten őt szeretőknek. (1Kor 2,9) Így olvassuk tovább a könyvet! Most pedig Bonhoeffer szép énekével, mi magunk is valljuk meg, hogy Isten áldó hatalmába van elrejtve életünk. Ámen.