Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretet, gyülekezet, kedves testvérek! Jézus itt az adakozásról, az imádkozásról és a böjtölésről tanít, a kegyes élet három fő gyakorlatáról. Ezt a nem túl hosszú szakaszt általában külön-külön szoktuk olvasni és magyarázni. Most mégis egyben olvastam fel az egészet, mert isteni igény köti össze az adakozást, az imádkozást és a böjtölést. Mindjárt összeköti őket az is, amit Jézus mindhárom esetben mond: „emberek előtt”, vagy „emberek szeme láttára”. Idézem még egyszer: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt.” Aztán: „mikor imádkozol, ne legyél olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek.” És a böjtről: „mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor az ábrázatotok, mint a képmutatóké, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek, hogy ők böjtölnek.” És mindennek a megfordítása is összekapcsolja az adakozást, az imádkozást és a böjtölést. Így mondja Jézus. „Alamizsnád titkon legyen, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván... Amikor imádkozol, menj be belső szobádba, ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki titkon van, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván..., amikor böjtölsz, ne az emberek lássák a te böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van, és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván.” Mindazáltal, nem könnyen jutunk el ezeknek az összefüggéseknek a belátására, még akkor sem, ha ez a rövid szakasz eleve így hozza elénk.  Miért?
Háromszor halljuk: vigyázzatok, ne az emberek szeme láttára, ne az emberek előtt, ne az emberek tetszését keresve tegyétek ezeket, ne csináljatok belőlük látványosságot. Itt egy olyan görög szó szerepel, amelyből a teátrum (színház) szó is származik; vagyis Jézus arra int, hogy a böjt, az imádkozás, az adakozás ne legyen showműsor, látványosság, színház. De használja Jézus a képmutató kifejezést is, eredeti értelme szerint. A színész az arca elé teszi a maszkot, elmaszkírozza magát, képet mutat. És azt is háromszor hallottunk, hogy a mennyei Atya, aki titkon van, titkon néz, nyilvánosan, szemmel látható módon fizet meg neked, adja meg mindazt, amit ígért, teljesíti be kérésedet, méltányolja áldozatodat, nyugtázza a hűségedet.
Ám nem könnyű arra a belátásra jutnunk, hogy ezek összetartoznának, mert a Hegyi Beszédnek korábbi részeiben ennek, úgymond, az ellenkezőjét halljuk. Máté evangéliuma ötödik részének a 15. versében ezt mondja Jézus:     „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt – igen, az emberek előtt! –, hogy lássák  - igen lássák! – jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat! Nincs itt ellentmondás? Vagy talán az adakozás, az imádság, a böjtölés valami más kategória lenne, mint a jó cselekedet? Itt Jézus azt mondja, hogy ne lássák az emberek az adakozást, az imádkozást, a böjtöt, korábban pedig azt, hogy lássák a jócselekedeteket az emberek. Ellentmondás volna ez, amit csak azzal lehet oldani, hogy más és más dolgokról volna szó? Lássák, vagy ne lássák? Hogy van ez?
A választ még az előzményekben találjuk meg. Az 5. részben azt mondja Jézus, hogy amikor Isten elé akarunk jutni, Isten elé akarunk állni, Istennek akarjuk megmutatni magunkat és a mi ajándékozó, támogató, adakozó készségüket, akkor csakis szent dolgokon keresztül közeledhetünk Istenhez. És ezért mondja Jézus: „mikor ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” (5,23-24) Osszuk el így a mozdulatokat: az oltár előtt, emberek előtt –  az oltár előtt, Isten előtt. Ez az út. Mindennapos utunk ez Istenhez: az oltár elé állunk az emberek előtt (jelenlétében, szeme láttára) – és az oltár előtt állunk Isten előtt (nem feltétlenül az emberek szeme láttára). Az oltár köti össze azt, ahogy az emberek előtt és ahogy Isten előtt állunk – egyidejűleg, de mégsem ugyanúgy.
Mit lássanak az emberek? Vajon azt, hogy tudsz az oltárra áldozatot vinni? Tudsz oda adományt helyezni? És hogy imádkozva állsz meg az oltár előtt? Idézzük még egyszer Jézus szavait: ti ne legyetek olyanok, mint azok, akik a közösségben, a gyülekezetben, az emberek előtt szeretnek hosszan és fennhangon imádkozni – az oltár előtt! S olyanok se legyetek, mondja, mint akik böjtölve, vagyis önmagunktól sok mindent megvonva gyötrődnek – az oltár előtt! Mert mit láthatnak így az emberek?
Jézus éppen az oltári ajándék kapcsán már világosan megmondja: az embernek azt kell látniuk, hogy te tudsz megbékélni. Nem azon van tehát a hangsúly, hogy eltalálsz-e Istenhez emberek szeme láttára, vagyis, hogy oda tudsz-e állni az oltár elé és ekként Isten elé, hanem azon van a hangsúly, hogy Istentől eltaláltál-e az emberekhez? Mindig ez a kérdés. Igen erősen szól ez nekünk is. Hadd tegyek ezért egy rövid kitérőt.
Mostanság terjed egy újfajta doktrína, mely szerint mi, modernek jobban félünk az emberektől, mint Istentől. Istentől nem kell félni, mondja a mai ember, mert Isten csupa szeretet, Isten csupa jóság! Amikor Heine-t, a cinikus német költőt megkérdezték a halálos ágyán, hogy nem fél-e attól, hogy oda kell állnia Isten ítélőszéke elé, azt felelte: Isten megbocsát, az a dolga. Egyszóval: mi nem félünk Istentől. De most itt a koronavírus-járvány, és mintha az teljesedne, amit a 30. zsoltárból olvastam. Mi jó állapotunkban azt mondtuk, hogy nem rendülünk meg soha. De lám, most, mikor a járvány miatt folytonos veszélytudat rendezi az életünket, egyre többet hallom drága jó keresztényektől, hogy Istennek ehhez az egésznek semmi köze nincs. Merthogy: Isten mindig szeret, Isten mindig jó. S bíztatgatjuk magunkat, hogy egyszer talán megértjük azt is, hogy miért van itt ez a nagy baj! Biztos, hogy megértjük, kedves testvérek? Biztos, hogy Istennek semmi köze mindehhez? Főleg, ha odateszem mellé ennek a divatos felfogásnak másik felét: az emberektől viszont iszonyatosan félünk.  De más ok miatt is nagy súlya van Jézus szavának. Már régebben is használtam a vilifikáció kifejezést, mely a latinból ered, de hozzánk a közösségi média angol szótárából érkezett, azt jelenti, hogy valakit gazemberré tesznek. Aki facebookozik, vagy twitterezik, vagyis jelen van a közösségi médiában, folyton reszkethet, hogy őt mikor szerkesztik ki, mikor támadnak rá a trollok vagy rosszakaratú influenszerek, és teszik tönkre hitelét, becsületét. A mai jogalkotás egyre többet foglalkozik ezzel a rettentő lehetőséggel. A nyilvánosság világa lassan folyamatos reszketés és félelem. Miért is? Lám, azon nem rendülünk meg, ha megszólal a lelkiismeretünk, és ránk bizonyítja a vétkességünket, bűneinket. Attól viszont reszketünk, ha valaki szembesít bennünket azzal, amit elkövettünk, s ekként lelepleződünk. Lám, Istentől nem félünk (még akkor sem, ha a lelkiismeretünk révén üzen), emberektől roppantul félünk (még akkor is, ha nyilvánvalóan lelkiismeretlen gazemberek). Talán ez az oka annak a régi gyakorlatnak is, amit Jézus most helyreigazít, amikor arra tanítja, hogy ne azért imádkozzunk, adakozzunk és böjtöljünk, hogy lássák az emberek, és kiváltsuk a tetszésüket. Tévút azt gondolni, hogy ha ezek okán tetszést arattunk, sőt meg is tapsolnak, akkor ez afféle nyugta arról, mi mégis rendes, tisztességes, vallásgyakorló emberek vagyunk, vagyis megbízhatók vagyunk, akikkel minden rendben van.
Mintha ez emberek elől az oltár elé menekülnénk, vagyis, úgymond, Isten elé. Mintha az volna a mi nagy kérdésünk – és kiterjesztve: minden élet nagy kérdése –, hogy eljutunk-e az emberektől az oltárig és az oltártól Istenig? De lám, Jézus megfordítja ezt. Éspedig radikálisan fordítja meg: eljutsz-e Istentől az emberekig? Isten már eleve megtalált téged, hiszen előtte mindig minden nyilván van. Milyen paradoxon ez! Azt mondja Jézus: a te mennyei Atyád, aki titkon van, aki titkon néz... Mi ezt nem tudjuk másképp érteni, csak úgy, hogy te akkor is előtte vagy, amikor, úgymond, nem lát senki. Tehát nem azt jelenti az ige, hogy Isten valami nagy kukkoló volna, aki titkon leskelődik utánunk. Amikor azt mondja Jézus, hogy a te mennyei Atyád, aki titkon van..., ez úgy szólal meg a szívünkben, hogy én ugyan keresem Istent, de nem tudom, hol van Isten? Hol van Ő? Emberek előtt, oltár előtt, miképpen jutok én Isten elé? Nos, mindig előtte vagy. Az egész életed Isten előtt van. De Istentől utat kell találnod az emberekig.
Figyeld a sorrendet, benne van az egész dráma. Azt mondja Jézus: elviszed a hálaáldozatodat az oltárhoz, ott aztán eszedbe jut valami, valaki, valakik,  - eszedbe jut, hogy nincs rendben az életed; hagyd hát ott az oltár előtt a hálaáldozatot, tedd le oda, függeszd fel a hálát, menj és békélj meg a felebarátoddal (talán azzal, akit ma reggel veszekedve hagytál otthon, s így jöttél a templomba, vagy akivel évek óta harcban állsz és közben hiába keresed a saját belső békédet, vagy akitől elvettél valamit, és nem akarod neki visszaadni, és Istentől vársz jóváhagyást arra, hogy ne kelljen visszaadnod, vagy, akit ellenségednek kiáltottál ki és úgy is bánsz vele és Istennél keresel hozzá a jó haditervet). Menj el, engesztelődj meg, békülj ki. Aztán gyere vissza. Vagyis tedd meg az utat Istentől (az oltártól) a felebarátodig, és aztán tedd meg az utat a felebarátodtól Istenig (az oltárig) – ez a visszaút, és nem az, hogy „vissza”-menekülsz Istenhez a bajból!
Amikor Jézus egyszer konfliktusba keveredett a farizeusokkal, ezt mondja nekik: „ti igaznak tartjátok magatokat az emberek előtt” (Lukács 16,15),  – az evangélista megjegyzi, hogy ezek „módfelett szerették a pénzt” (Lukács 16,14), vagyis szerették a jutalmat, az áldást, továbbá sokat szidalmazták a kortársaikat, és fölöttük roppant kritikákat tudtak gyakorolni, és elkülönültek a bűnös világtól, és mindenkire volt ítéletes szavuk a korrupció miatt –  ismerős, ugye?  –, és azzal áltatták magukat, hogy ők szentebbek, mert az ő kezükhöz semmi tisztátalan nem tapad, és kívül-belül megmosták az edényeket, és az életük állandóan tisztulási szertartásokból állt –  ugye, ismerős ez is, ha nem kézmosósan, de szellemi meg erkölcsi értelemben  feltétlenül– , és azzal áltatták magukat, hogy ők szentebbek, mint a többiek, és afféléket szoktak mondani, hogy ők már kisgyerek korukban is jártak templomba, bezzeg a másik csak felnőtt korában tért meg, kezdett templomba járni, vagyis nekik azért valami kis előnyük mégiscsak van az Istennél, és végtére is hitelesebbek, mint amazok. Sőt nemcsak hitelesek, hanem hitelesítők is.   Jézus pedig folytatja: „de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos.” Mire vigyázzunk hát, testvérek?
Adakozol? Titkon adakozz! -  mondja Jézus!
De vannak itt szélsőségek is. Egyszer megkeresett egy atyafi beszélgetésre. Gyorsan előadta a baját, majd azt mondta: tiszteletes úr, hogyan lehetne valami jó módot kitalálni, hogy titokban tudjam tartani a feleségem előtt, hogy én adakoztam? Szorongott, hogy esetleg a felesége úgy ítéli meg, hogy túl sokat adott, vagy minek adott egyáltalán. No, tán a lelkész ad valami jó tanácsot. Mondtam neki, hogy az efféle adakozásnak van egy bevett módja: úgy fogom kiállítani, hogy az adományozó: NN. Nem maga adta a pénzt, hanem NN (nomen nescio) adta.  De a feleségem akkor is rá fog jönni, hogy hiányzik valami a pénztárcából – érvelt tovább. Hát, mondom, majd kitalál valamit, ugye? Mondja neki, hogy lóversenyen volt. Ez a kínos titkolózás, érezzük, talán mégsem a jézusi szabály betartását célozta. A másik szélsőség pár éve történt, amikor adventben a „Jónak lenni jó” nemes kezdeményezése zajlott a köztévében. Abban az évben a református segélyszervezet számára gyűjtöttek adományokat. Én képviseltem a református szeretetszolgálatot, ültem a televízió stúdiójában, jöttek a telefonos felajánlások, ki, mennyit, hogyan, névtelenül és névvel.  Egyszer csak betelefonált egy idős hölgy, hogy ő az egész házát szeretné a Református Szeretetszolgálatnak adni. Pár ezer forint is nagy adomány, de egy egész ház? Igen-igen. Vagy fél órát erről kellett ott a televízióban társalogni, megköszönni, megdicsérni. Aztán két nap múlva jött egy jogász, hogy intézzük el a dolgot a szeretetszolgálat javára. De egy perc alatt kiderült, hogy dehogy adja a hölgy a házát. Ő életjáradéki szerződést akart kötni. Ez azért mégsem adomány. Viszont a dicséret már ki lett osztva érte.
Imádkoztok? Titkon imádkozzatok! Ezt nehéz megérteni, testvérek. Mi az, hogy titkon imádkozni? Vagy éppen túlságosan is jól értjük, és annyira titkon imádkozunk, hogy már nem is imádkozunk. Szoktuk mondani, hogy sóhajtottam egyet az Istenhez, epekedtem egyet, gondoltam egyet. Ez volna titkon imádkozni? És mi az, hogy közösségben imádkozni hangosan, hosszasan? Tudjátok, mi ez, testvérek, ha rosszul csináljuk? Tüntetés. Bizony tüntetés. Véljük, összeadódik a sok imádság ereje, összeadódik a sok imádkozó hangja, összeadódik a sok imádkozó kérése, és mintegy nagy transzparensekkel vonulunk fel és csak mondjuk, mondjuk, és mint valami polgárjogi harcosok vagy emberjogi harcosok, kiköveteljük Istentől a jogainkat, az ügyünk kedvező lefolyását. S ha kell, kövekkel beverjük az ablakát is. Addig mondjuk, amíg meg nem kapjuk. Mit mond Jézus? Sokan azt hiszik, hogy a sok beszédért hallgattatnak meg. Holott amikor Isten elé állunk, imádkozunk, akkor mi mindig kegyelemért járulunk Hozzá, és nem a sok beszédért kapjuk meg, amit megad, hanem kegyelemből kapjuk meg. Az hát a nagy ügy, hogy megtaláljuk a kegyelmes Istent, aki, ahogy a zsoltáros mondja: megfedd, mert este bánat köszönt ránk, de megáld, mert reggelre öröm érkezik, mert fellobban haragja ellenünk, de irgalmassága élethosszig tart (Zsoltár 30,6). Az imádság állandó Istennél-lét, az imádság az a pillanat, amikor áthat engem az, hogy a mindig jelenlévő Isten bebocsátott engem a maga jelenlétébe, és én Nála és Vele lehetek szüntelen.
Böjtöltök? Rejtsétek el! Egyszer egy nagy áruházban álltam sorban, és látom, hogy egy édesanya beleültette a bevásárló kocsiba a gyerekét, s tolta kifelé a szegény nyugtalan, ötévest, aki állandóan ki akart ugrani. Édesanyja csitította, nyugtatgatta: na látod, már rakom is ki a pénztár elé a dolgokat! Aztán hallom, hogy az édesanyja odafordul a gyermekéhez: na, tessék, kicsikém! És csokoládét bont, és azt mondja neki: ezt kiböjtöltük! Ez a böjt? Nem tudom. Igen, sokszor mondjuk, szinte az életünk mindennapos szólama, mikor jóvégre fordul valami: na, ezt kiböjtöltem, vagyis kivártam. Hogy ez böjt-e valóban, nem hiszem. De az már böjt, amiről Dávid beszél a bűnbánati zsoltárában, miután Náthán próféta leleplezte súlyos házasságtörését és gyilkosságát! Azt énekli Dávid az 51. zsoltárban: „mert tudom, hogy hűtlen voltam, és a vétkem mindig előttem van.” Mi volna az emberek előtt, és az oltár előtt, hogy mit látnak az emberek, és mi mutatkozik meg az oltárnál? nem ez az első kérdés. Értjük már, miért fordítja meg Jézus a sorrendet! Azt mondja Dávid: ami szüntelen előttem van, az van szüntelen Isten előtt. A vétkem szüntelen előttem van. A latinok ezt nem úgy fordították, hogy coram mei (előttem, az én tekintetem előtt, a lelkiismeretem előtt), hanem így: contra me (ellenem van az én vétkem, ellenem beszél), nem megy el a szemem elől, nem megy ki a lelkemből, nem megy ki a szívemből. Hát böjtöld ki! Űzd ki! Ez a böjt. A böjt semmi egyéb, mint annak a teljes kinyilvánítása, hogy minden tekintetben – még eledel és ital dolgában is  - Istenre szorulok,  így abban is feltétlen Istenre szorulok, hogy az én bűnöm megbocsátasson, hogy igazságom legyen.
Isten előtt adakozz, imádkozz, böjtölj. Néhány igét olvasok még, hogy megértsük Jézus szavainak szép mélységét.  Isten előtt van szószólónk. Azt mondja Jézus: „ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, azelőtt én is vallást teszek az én mennyei Atyám előtt. Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én mennyei Atyám előtt.” (Máté 10, 32-33). Ez az első dimenzió. A második a bizalom. Azt mondja János apostol a levelében: „arról ismerjük meg, hogy az igazságból valók vagyunk, és így tesszük bátorrá Isten előtt a mi szíveinket, mert ha vádol minket a szívünk, mivelhogy Isten nagyobb a mi szívünknél és mindent tud.” (1János 3,9) Ezzel tesszük bátorrá szívünket Isten előtt, hogy ő nagyobb, mint a mi szívünk. Isten előtt lenni az azt jelenti, hogy a nagyobb előtt lenni. A harmadik vonatkozás az öröm. Azt mondja Pál apostol a thesszalonikai gyülekezetnek: „Mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Thessz 2,19-20)  Pál eljutott Istentől a másik emberig és elvitte Istentől a másik emberig az Istennel és az egymással való megbékélésnek a fölülmúlhatatlan csodálatos üzenetét! És azt mondja: ha ti ezt elfogadjátok, ha ti ezt magatokhoz ölelitek, akkor ti lesztek a mi örömünk Isten előtt. Hogyan jöttem én az oltár elé? Veszekedésből, zűrzavarból, civakodásból, ellenségeskedésből, vilifikációból, megalázottságból, harcokból – a másik elől elmenekültem Isten elé -  de, lám, most azt mondja az apostol: ez a másik (aki elől eddig menekültem), ez az én örömöm Isten előtt. És átélhetjük Isten előtt a meghallgatás örömét is. Kornéliusz századosról írja az Apostolok Cselekedetei, hogy kegyes ember volt és kereste Istent. Szeretett volna Isten elé jutni. Mikor megállt mellette egy angyal, igen megrémült, és azt mondta: Mit akarsz, uram? Az angyal pedig ezt mondta neki: „a te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elé emlékezetnek okáért.” (ApCsel 10,40) Elfogadta Isten a könyörgést és az alamizsnát. Most azért, mondja az angyal Kornéliusznak, küldess el Péterért, aki Joppéban van. Aztán megérkezik Péter apostol és az Isten megengesztelődésének, kegyelmének a jó hírét hirdeti Kornéliusznak, aki lám, megtalálja Istent. És végül egyetlen egy szó. Mózes IV. könyvében olvassuk: „Legyetek szentek a ti Istenetek előtt!” (4Mózes 15,40)
Vigyázz hát, amikor adakozol; figyelj, amikor imádkozol; vigyázz hát, amikor böjtölsz! Mi úgy véljük, hogy az ember útja ez: emberek előtt, az oltár előtt és Isten előtt (vagyis az emberek elől Isten elé),  de Krisztus megtanít, hogy más a sorrend:  Isten előtt, aztán az oltár előtt és végül az emberek előtt (vagyis Isten előtt az emberek elé)! Így ragyogjon a ti világosságotok. Ámen

„És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” János evangéliuma 1,14
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Az idősek még emlékezhetnek rá, milyen volt a sok nagy nyomorúság  az 1950-es években, a II. világháború után. Ekkor mondta egy híres zsidó tudós, Martin Buber, hogy az istenfogyatkozás korszakában élünk. Tudom, meghökkentő a kifejezés, de érteni fogjuk, ha odafigyelünk, hogy mit akart ezzel a hasonlattal mondani a tudós. A hasonlatot a napfogyatkozás képéből vette, és egyben igazította is a régi prófétai beszédekhez. Napfogyatkozás akkor van, amikor a Föld és a Nap közé beáll a Hold, teljesen eltakarja a napot, s bár a Nap fénylik, mi mégis sötétségben vagyunk. Mi az, ami Isten és ember közé áll, hogy nem látjuk Isten áldó világosságát, nem részesedünk a csodálatos napfényben? Azt mondja a tudós, mai, maga az ember áll oda Isten és önmaga közé. De ez nem a valóságos ember, aki véges, és küszködik az élete értelmetlenségével, egészen pontosan a múlandósága értelmetlenségével; nem az, aki rászorul Isten szeretetére, és a másik ember szeretetére. Az az ember áll Isten és önmagunk közé, akinek vagy aminek képzeli magát az ember. Egészen az ősbűnig megy ez vissza – olyanok lesztek, mint Isten! – így  szólt kísértés (1Mózes 3,5). Olyan leszek, mint az Isten – képzeli magáról az ember, s nőtteti magát, álmodozik, képzeleg, nagyot akar. Aztán megrendülve tapasztalja, hogy nem látja Isten fényét. Pedig a mi orcánk is csak akkor világlik, a mi szemünkben is csak akkor fénylik az élet értelmes fénye, ha ránk ragyog a Nap. Mert a Holdnak is, és ha messzebbről nézzük, a Földnek is csak kölcsönfénye van. Amikor ránk ragyog a Nap, akkor ragyog a mi világosságunk és a mi fényünk is.
Ha a karácsony történetét kitágítjuk, és nem csak János evangélista megjegyzését vesszük ide, máris felidézhetjük azt a jelenetet, amikor Zakariás így énekel Keresztelő János születésekor: meglátogatott bennünket a naptámadat. (Lukács 1,79) Beteljesedik az, amit régi próféták jövendöltek a bajban, nyomorúságban, bezártságban, levertségben tengődő népnek: nem lesz mindig ott sötétség, ahol most szorongattatás van (Ézsiás 9,1), mert eljön a naptámadat, mert hajnal hasad, mert fölragyog az Úr napja Krisztusban.
Viszont János evangélista szava tömören egybefoglalja a karácsonyi tapasztalatokat és Krisztus áldásának a teljességét is. Ezt egy régi bölcs megjegyzésével így adhatjuk vissza: Isten Jézus Krisztusban mondta ki teljesen önmagát. Aki Jézust látja, az Atyát látja, aki Krisztust hallgatja, az Atyát hallgatja, mert Isten Krisztusban mondotta ki magát teljesen, mégpedig úgy, hogy minden ember megértse Őt.  Azt mondja az evangélista: láttuk az ő dicsőségét (az Atya egyszülöttének dicsőségét), mint aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.
Láttuk, mondja az evangélista. És mindjárt úgy gondolom, hogy ez a szó az első tanúkig megy vissza, Szűz Máriáig, a pásztorokig, az évtizedekkel korábbi tanúbizonyságokig, hiszen azt olvassuk, hogy a pásztorok elmentek Betlehemből, és elmondták mindenkinek, amit az angyal mondott nekik, és amit ott láttak, ahogy ezt Lukács evangélista gondos utánajárás után feljegyezte (Lukács 2,17). És mondhatjuk mi is a szentek közösségében, hogy láttuk... Láttuk az első tanúkkal együtt Jézusban, a gyermekben Istennek a dicsőségét. Láttuk a titkot. A titok pedig az, hogy az Ige, aki a világ teremtője, mert általa lett minden, ami lett, most csecsemőként van itt közöttünk. Láttuk, hogy őt, aki az egész világegyetemet hordozza, most egy édesanya, hordozza karjaiban. Láttuk, hogy őt, aki mindeneket táplál, ahogy a zsoltárosok magasztalják Isten világgondozó, gondviselő hűségét, most egy édesanya táplálja. Láttuk, hogy őt, aki az angyalok királya, most ott van kint az istállóban, mert nem volt számára hely.
Lám, ebben a különös ellentmondásban ragyog föl az Isten fénye, mely kegyelem és igazság - mondja az evangélista. Ellentmondás ez, mert a mi életünkben nem fér össze kegyelem és igazság. Az erénytan kutatói jelzik folyton, hogy a sok-sok erény között (bátorság, a megfontoltság, a bölcsesség, a szeretet, a hűség és a többi) ez a kettő: a kegyelem és igazság távol esnek egymástól. Mert ha az igazsághoz ragaszkodunk -  általános értelemben a valósághoz, és jogi értelemben az igazságossághoz -,  akkor teljesen igazságosnak kell lennünk, tényszerűnek, jogszerűnek, törvénytartónak. Ha irgalmasok vagyunk, akkor a kegyelemhez kell ragaszkodunk megfontolás nélkül. De ez esetben dől az igazság. Egyedül a testté lett Igében, Jézus Krisztusban látjuk azt, hogy teljes benne az igazság és teljes benne a kegyelem. És ez itt nem puszta felsorolás, hanem a kettő csodálatos isteni egybekapcsolása – ahogyan a megszületett kisdedben ott van a Mindenható, ahogy a kiszolgáltatott gyermekben ott van a mindenek táplálója, ahogy a be nem fogadottban ott van az angyalok királya. Láttuk ezt, folytatja az evangélista, Jézus egész életében, szolgálatában. Arra a jelenetre utal, amiről Péter apostol is szól a második levelében, mikor Jézus három tanítvánnyal, Péterrel, Andrással és Jánossal felment egy hegyre, ahol Jézus Mózessel és beszélgettek a Jeruzsálemben bekövetkezendő dolgokról, a szenvedésének, halálának, és feltámadásnak a nagy titkáról. Ezt a dicsőséges jelenetet látva, Péterből kiszaladt a szó: Uram, jó nekünk itt lenni. Építsünk egy hajlékot neked, Mózesnek és Illésnek.  (Lukács 9,28-36) És maradjunk itt, mert itt látjuk a dicsőséget, és ebben a dicsőségben megmaradni, nos, ennél nagyszerűbb dolog nincsen!
Figyeljük az igét, testvérek! Azt mondja János evangélista: az ige testté lett, és közöttünk lakozott. Így is fordíthatnám: közöttünk volt a hajléka (görögül szkéné), a sátora, amit gyorsan felállít az ember, aztán ha odébb kell menni, felszedi és ott veri le, ahol élnie kell. Ezzel pedig prófétai ígéret teljesedett, amit így jövendölt Ámos próféta: az Úr megépíti Dávid leomlott sátorát (Ámós 9,11). Ezt a jövcendölést az alexandriai zsidók így fordították görögre: megépíti az Úr a szkénét, a sátort.  És ugyanezt ígéri az apostol által Isten a Jelenések könyvében is, mikor a végső beteljesedést mutatja meg: Isten az emberekkel lakozik. Isten sátora az emberekkel van. (Jelenések 21,3). Ha Isten hajléka van itt, én ugyan milyen hajlékot tudok építeni Krisztusnak?  Hiszen ő maga a hajlék! Én ugyan milyen sátrat tudok építeni a dicsőség urának, mikor ő a mi dicsőséges szent helyünk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja:  Krisztus maga a szent sátor, az a nagyobb és tökéletesebb sátor, amit nem ember keze szőtt és állított fel, hanem maga Isten hozott el a Fiú testet öltésében (Zsid 9,11). Igen, láttuk Jézus egész életén ezt a dicsőséget. És láttuk az ő dicsőségét keresztjében és feltámadásában is. Ha paradoxon azt mondani, hogy a mindenség ura karácsonykor egy újszülött csecsemő alakjában van itt közöttünk, vagyis az örökkévaló a mulandó emberi testet öltötte magára, akkor ennél is mélyebb titok, hogy Jézus keresztjén nyilatkozik ki Istennek nagy dicsősége, ott és akkor, ahol és amikor Isten elrejtette arcát. És ott tárul fel megmentő szeretete, és irgaloma és az igazság teljesítésének a dicsősége, amikor feltámadt a megöletett Bárány.
És láttuk azt is, hogy miképpen találkozik egymással őbenne kegyelem és igazság. Azt imént megjegyeztük, hogy igazság és kegyelem aligha találkozik a mi emberi életünkben. Vagy mégis?
Amikor János apostol bizonyságot tesz, a szavában már ott van a nagy megboldogító karácsonyi tapasztalat, mely egyben reménység is. Mit tapasztalunk magunkról? Mindenekelőtt azt, hogy ügyetlen a hitünk és esetlen a hűségünk. Most a 21. században különös fájdalommal látjuk ezt.  A hitünk olyan kevés, ha szabad ezt mondani, külső támogatást kap. Mondhatnánk, hogy könnyű volt a régieknek, mi  azt éljük át, hogy a mi civilizációnk nem támogatja a hitünket. Egyszer valaki azt mondta, hogy a hit olyan, mint a mankó, amire rá tud támaszkodni az ember, és így, ha bicebócán is, de végigzarándokolhat az életen. Ám a mi civilizációnk az erősek, a sikeresek, a hatékonyak, a szerzők világa, és még ezt a mankót is kirúgják a hónunk alól. Ezért tétova, ingadozó a hitünk, alog van bátorságunk és erőnk megmutatni De karácsony éjszakájától a feltámadás hajnaláig, újra meg újra hangzik ez a szó: ne félj, csak higgy. Ne féljetek! - mondja az angyal a pásztoroknak. Ne féljetek! - mondja a feltámadott Jézus a kétségbeesett, megvert reményeket sirató tanítványoknak. Ne félj, csak higgy, mert benne kegyelem és igazság teljes. És ugyanezt látjuk a mi türelmetlenkedő reménységünkben is.
A mi korunk a nagy tervezések kora is, a nagy álmok kora, a nagy elhatározásoknak a kora. De hadd idézzem a régi bölcsességet, inkább tegyél meg most valami kis jót, ahelyett, hogy szüntelenül terveznél valami nagyon nagyot. Ellentétes értelemben a bűnre csábító Lucifert is idézhetem Az ember tragédiájából: a tett halála az okoskodás –  értve az okoskodáson minden újratervezést. De mivel türelmetlen korban élünk, a reménykedésünk is türelmetlen, és könnyen esünk csüggedésbe, lemondásba, levertségbe, ha  veszni látszik a remény. Ahogyan a Mesterüket sirató emmausi tanítványok is ezt mondják a feltámadott Úrnak: pedig mi azt reméltük... (Luk 24). Azt reméltük, hogy ez a Jézus, akiben kegyelmet és igazságot láttunk, akiben Isten kimondta önmagát, hogy ő hozza el a szabadítást. Vagy éppen elragad a fantázia. Sci-fi korszakban élünk. (Az én gyerekkoromban a sci-fi még kevesek ezoterikus érdeklődése volt.) Ma minden sci-fi, minden fantasztikus is, meg tudományos is, és mert tudományos, azért fantasztikus is, és folyton a fantázia szárnyain repülünk, csak ne kelljenn itt ebben a valóságban élnünk.
Hirdetem: Jézus Krisztus minden remény alapja! Hirdetem: ahhoz, hogy egyáltalán legyen alapja a reményünknek, látnunk kell, amit csak őbenne láthatunkk. Pál apostol ezt így mondja a Korintusi levélben, amikor a feltámadás titkáról beszél, ha Krisztus nem támadott fel, akkor nincsen halottak feltámadása, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk, akkor hiábavaló a hitetek és hiábavaló a prédikálásunk (1Kor 15), akkor hiábavaló a szépen megfogalmazott hitvallás, akkor nincsen reménység, akkor csak reménykedések, tervezgetések vannak, akkor az egész csak annyi, mint a karácsonyi  csillagszóró, mely meggyújtva szikrázik egy ideig, majd ott marad utána egy szénné égett fekete váz. Ha Krisztus nem támadott fel, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. De ő feltámadott és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak. Az egyszülött elsőszülött is.
És végül vigasztal az ige, akkor is, amikor azt is látjuk, hogy erőtelen a szeretetünk. Töredékes is, erőtelen is, meg olykor ügyetlen is. Most karácsonykor történt. A papa kapott egy forgószéket, kényelmes alkalmatosságot. A gyerekek kicsomagolták, összeszerelték, bemutatták, milyen kényelmes, milyen jó lett benne ülni, olvasni, dolgozni. Mire azt mondja a nagypapa: hát köszönöm szépen, hogy meghoztátok nekem a tolószéket. Ez forgószék, papa! – replikáztak a gyerekek. Jó, jó, köszönöm a tolószéket – folytatta a papa. S elpattant a szeretet-buborék. Hát csak ennyire tud ügyes lenni a szeretetünk, ennyire tud hatékony lenni, még egy ajándékozási gesztusban is? De ennél komolyabb a dolog az, amire az apostol kér bennünket: „ne győzettessél meg a rossztól, hanem jóval győz le a gonoszt!” (Róma 12,21) Jóval a gonoszt?  Jaj, mennyire erőtelenek vagyunk ebben! Mennyire úgy van, hogy csak egy-egy gesztusra telik. Mennyire úgy van, hogy amikor igazán belevetnénk magunkat a jóba, bekopogtatnak az élet keserű tényeivel. Elég egy járvány, és idestova két esztendeje alig-alig látjuk egymást, de alig van ötletünk, erőnk valami többre a sóhajtozásnál. S íme, halljuk a háborúk hírét. Íme, látjuk a szegényeket, a nyomorgókat, a nincsteleneket, a hajléktalanokat, s kérdezzük: meddig ér el a mi szeretetünk? De Krisztusban, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal, így ragyogott föl az ő dicsősége. S ebből  megértjük, hogy Isten teljesen és egészen önmagát adta. Nagy bölcsesség van abban a mondásban, hogy amikor ajándékot kapsz, ne azt nézd, hogy milyen ajándékot adott az, aki szeret téged, hanem örülj annak, hogy ajándékot adott az, aki szeret. Mert adni szeretet nélkül is lehet (adózunk például, és azt szeretet nélkül csináljuk). De aki szeret, az nem teheti meg, hogy nem ad.
Krisztus teljes volt, kegyelemmel és igazsággal. Isten nagy helyreállító, új életet adó, új életre vezérlő szeretetét látjuk itt, és ezért tudjuk azt is, hogy nem lehetetlen jóval győzni a gonosz felett. Most ebben a karácsonyunkban oly sok nyugtalanító kérdést teszünk föl magunknak, annyi minden ingatja a hitünket, pirítja ránk, hogy gyenge és tétova a hitünk, csak ide-oda esünk csüggedés és fantázia között,  és annyiszor csüggesztjük le a kezünket, ezt a mi gyenge, erőtelen szeretetünket megtapasztalva. János ellenben ezt mondja, láttuk! És ahogy az apostol bevonja ebbe a betlehemi pásztorokat, és mintegy az ő nevükben is mondja: láttuk, úgy bevon bennünket, ezer évek után élő nemzedékeket is, hogy mi is bátran mondjuk vele együtt: láttuk az ő dicsőségét, mert Jézus Krisztus Szent Lelke által közöttünk lakozik. Kegyelme, dicsősége, hűsége és szeretete nem zárult le karácsony történetével, nem egy régi történet díszes illusztrációja, amit egy évben egyszer elolvasunk, aztán visszatesszük a polcra. Ez az ő élete ez maga a mi életünk.
Így szoktuk mondani: áldott karácsonyt kívánunk. Én most ennek az igének a fényében nem csak áldott, hanem áldó karácsonyt kívánok! Nyissa meg Isten Lelke a mi szemünket is, hogy a testté lett Igében lássuk az életet, a kegyelmet és az igazságot. Ámen

„Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások, megbomlott elméjű és az igazságtól megfosztott embereknek hiábavaló torzsalkodásai, akik az istenfélelmet nyerekedésnek tekintik. Azoktól, akik ilyenek, eltávozzál. De valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel; mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; de ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal. De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld; hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget. Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.” (1Timótheus 6,3-12)
Kedves testvérek! Messze vannak még az országgyűlési választások, úgyhogy szóba merem hozni a politikát, nem fog senki azzal megvádolni, remélem, hogy kampánybeszédeket tartok. (Ámbár Magyarországon folyamatosan és állandóan kampány van.) Azért bocsátom ezt előre, mert ehhez a felolvasott szakaszhoz igen jól hozzáillik sokunknak ez az általános tapasztalata. Magam is föl tudok idézni egy beszélgetést, jónéhány esztendeje történt. A politikáról beszélgettem valakivel, és én úgy rendes magyar módra elpanaszkodtam magamat, hogy micsoda nagy hűhóval kergetnek a médiumokban egy régen leköszönt politikust. Pedig se rangja, se pártja, se ambíciója, se befolyása nem volt már. Mire való ez az egész? - panaszkodtam az ismerősömnek. Mire ő, némi gyógyító cinizmussal, azt felelte: hogy mert ilyen a politika! Az egy szüntelen harc. Ott mindig nagy a zaj, ott mindig, mindenre azonnal és élesen reagálni kell, ott mindenki gyanús, az is, aki volt benne volt, meg aki most benne van, és benne lesz talán. Aztán rám nézett és azt mondta: de hát ilyen az élet. Azért mondom, hogy némi gyógyító cinizmus volt a megjegyzésében, mert voltaképpen, amit mi időnként elpanaszlunk, hogy ugyanis a közéletben milyen nagy a harci zaj, hadd idézzem az apostolt: irigykedések, viszálykodások, káromlások, rosszindulatú gyanúsítások, megbomlott elméjű és igazságtól megfosztott emberek hiábavaló torzsalkodásai vannak ott, mindez valójában a saját életünk. Mindezt pusztán átadjuk, odaadjuk a politikusoknak, küzdjenek ők, viszálykodjanak, irigykedjenek, káromkodjanak, gyanúsítgassák egymást, torzsalkodjanak, mint megbomlott erkölcsű emberek,  - mi, úgymond, nem vagyunk olyanok . És még egy kitérőt hadd tegyek itt, némi feddéssel. Ebben van önfeddés is. És némi bírálattal is, van benne önbírálat is. A kedves, kegyes keresztényeket szokta leginkább jellemezni az a felfogás, hogy a politika, az valami csúnya dolog. Mi a kisujjunkkal sem érünk hozzá, oda se nézünk. De így van valóban? Az emberek közös életének a dolgai, a törvényhozás, a jó rend fenntartása, nagy dolgok elhatározása., ezek nem nekünk valók? Az ördög találta ki az egészet? És az igazi hívő ember messze elkerüli ezeket? És ehhez sokszor szokták idézni Pál apostol imént felolvasott szavait. (Olvashatjuk egyébként ugyanezeket az intelmeket a másik Timótheusi levélben, és a Tituszhoz írt levélben is.) Azt mondja az apostol: messze kerüld el az ilyeneket! De valóban azokra gondol-e az apostol, akikről már kétezer évvel ezelőtt a híres Cicero testvére írt egy kis könyvet ezzel a címmel: hogy hogyan nyerjük meg a választásokat? A mai kampányok forgatókönyveit már kétezer évvel ezelőtt megírták: hogyan kell megrágalmazni, megvádolni a politikai ellenfelet, milyen indulatokat kell gerjeszteni ellene, hogyan kell az emberek véleményét ide-oda hajlítgatni? De nemcsak Cicero fivére, hanem már sokkal korábban Arisztotelész is írt erről bőséggel a Politika című művében. Erre gondolt volna Pál apostol, amikor Timóteusnak azt mondta, hogy: ezeket messze kerüld!? Tedd karba a kezedet, fordítsd el a fejedet, és mondd csak, hogy: a kegyesség nem ismeri ezt. A kegyes élettől távol van ez. Azt hiszem, egyáltalán nem erről van szó itt. Érezzük is, ahogy olvasom a szavakat, hogy beljebb kell itt mennünk, mélyebbre kell itt mennünk, nem állhatunk meg azoknál, akiket vagy gyűlölünk, vagy rajongunk értük, akiknek a neve mellé odatesszük az ikszet a szavazófülkébe, és aztán várjuk, hogy csinálja azt, amit reméltünk, vagy ne csinálja azt, amit nem szeretnénk. S ha erről is szó van itt, a lényegét tekintve nem erről van szó. Ahogy a múlt alkalommal is mondtam, a Timótheushoz írt levélben egy nagy kérdéskör áll előttünk, az egész életünk alapkérdései. Éspedig, hogy mi az igazság? Már tudniillik az az igazság, amelyik elvezet bennünket az életünk boldogító végcéljához. Mi az Isten háza? Mit jelent Istennél lakozni? Akiknek misztikus a füle, annak így mondom, misztikus nyelven: mit jelent Istenben élni, teljességben őbenne élni, lenni, mozogni? És mi a kegyes élet? Mi az istenes élet? Múltkor idéztem egy katolikus fordítást, amely ezt jámborságnak nevezi. Mi az az életforma, amelyben az ember bizton remélheti, hogy üdvösségre jut? Röviden, ez a három fő kérdés – mi az igazság, mi az Istennel való közösség, mi a kegyesség - összetartoznak. Olykor egyik része, máskor a másik része hat erősebben, de nem lehet őket egymástól elkülöníteni. Igen, meg kell különböztetni őket, de az egyikből mindig elérkezünk a másikba. Most itt, ahol az apostol tanácsokat ad Timóteusnak, akire egy kis ázsiai gyülekezet vezetését bízta rá. A gyülekezetből nyugtalanító hírek érkeztek, Timótheus pedig fiatalember, aki még nem igazodik el egykönnyen az élet szövevényében, ezért az apostol távolból tanácsolja, bátorítja. Most leginkább a kegyességről szól. Így is kezdődik a felolvasott szakasz: ha valaki másképpen tanít és nem követi a mi Urunk, Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott... Kegyesség szerint való tudomány és Krisztus egészséges beszéde. Az apostol a higiénia szót használja itt, és ez nemcsak az eleve tisztát jelenti, hanem és inkább a megtisztított beszédet, a megtisztított tanítást, amely nemcsak egészséges, hanem minket is gyógyít. A Krisztus beszédének ez a nagy titka! Igen, ez gyógyító beszéd. És hadd kapcsoljam ide rögtön az igazság kérdését. Az apostol azt mondja, hogy akik az igazságtól elhanyatlanak, azok felfuvalkodnak és semmit sem értenek. Bár semmit sem értenek, de roppant mód okoskodnak mindenféle vitatkozásban, szóharcban elmerülnek, de ezekből semmi más nem származik, mint irigység, viszálykodás, káromlás, rosszakaratú gyanúsítás, megbolondult elméjű és igazságtól megfosztott emberek hiábavaló torzsalkodásai. Hány család élete megy ilyeneken tönkre! Hány baráti közösség robbant már fel! Hány és hány ember megy a munkahelyére összeszorult gyomorral! És az anyaszentegyházban is, jaj, hány gyülekezet, hány presbitérium, hány bibliaóra, hány lelkészi közösség, hány zsinat ment már tönkre, romlott el, mert ez a gyógyító beszéd, ez az egészséges beszéd nem jutott el közébük!
Kedves testvérek, hiába nézitek az asztalra kitett gyógyszert, nézéstől nem gyógyul meg senki. A gyógyszert be kell venni. Hiába mondja valaki, hogy itt van ez a borzasztó koronavírus-járvány, s talán meg is van rá a gyógyszer, vagy valami ellenanyag, . de ő bizony nem oltatja be magát, nem veszi be a gyógyszert! Így sosem fog meggyógyulni. A Krisztus szép és jó és igaz beszédét be kell venni! Az ő egészséges beszéde gyógyító beszéd is. Azt mondja az apostol: felfuvalkodott, aki ettől elhanyatlik, aki ettől elfordul, és azonnal vitatkozásokba merül. Pedig talán éppen Pál apostolnak mondhatnánk, hogy: ne ródd már fel a vitatkozásokat, nálad nagyobb vitatkozót nem ismerünk a Biblia lapjairól! Vajon miért mondja az apostol, hogy a nagy baj a vitatkozás? Azért mert a szóban forgó helyzetet az jellemzi, hogy onnan már kikerült a Krisztus egészséges beszéde. Onnan már kikerült az igazság. Már távol van az a kérdés, hogy mit jelent a jó kegyességben megélt élet. Ott már csak szőrszálhasogatás, vetekedés van. Sőt, már a baj leplezése is folyamatban van,  ahogy a másik levelében beszél rámutat, mert ezek a vitatkozók szépen tudnak ám beszélni és megcsiklandozzák az emberek fülét, nem is a fülét, a lelkét, meg a szívét. Emlékezzünk, amit a bevezetőben mondtam. Sóhajtozunk, hogy mennyi civakodás, fecsegés, kiabálás, ricsaj, lárma van a közéletben, a politikában, pedig valójában a mi lelkünkben van ricsaj, lárma.
Azt mondja az apostol, hogy kerüld el azokat, akik az üdvösségre vezető élet nagy kérdését meghamisítják, és egyszerű eszközt faragnak belőle maguknak, hogy meggazdagodjanak. Mi szemérmes reformátusok nem nagyon szoktuk a pénzről beszélni, pedig lehetne egy évig is prédikálni a pénzről: minden rossznak a gyökere a pénz szerelme. Meg arról is szólhatnánk sokat, hogy mit jelent az, hogy: ezután sóvárogva némelyek eltévelyednek a hittől és általszegzik magukat sok fájdalommal. Szinte keresztre feszítik magukat. Összetörik elől-hátul a bordájukat, így is lehetne ezt a szót itt fordítani. Belehalnak. Micsoda életstratégia ez: belehalni a pénzhajszába!? Továbbá azt ia mondja az apostol, hogy nézd meg: befurakodnak a gyülekezetbe, vitákat generálnak, régi felvetéseket kezdenek bogarászni, szóharcokat kezdeményeznek, fölébe akarnak kerekedni a többieknek, és aztán jönnek az irigységek, a viszályok, a káromlások, a rosszindulatú gyanúsítások, a hiábavaló torzsalkodások. Az az igazság, testvérek, hogy a rossz utáni vágy vezet minket orrunknál fogva.  Az ilyet, a rossz hírt, ha földhöz is vágjuk az újságot, mégis elolvassuk, és ha kalapáccsal rácsapunk is a monitorra, másnap akkor is újra bekapcsoljuk  – és isszuk a mérget. Rövid távon, látjuk, mindig a hazugság győz, ám hosszú távon veszít a hazug. Csak addigra már elveszett az igaz. Odahajlik a rossz hírre a mi megromlott szívünk. Azt akarjuk hallani. Az igazság hosszú távon küzd. Mert az igazság nem csak valaminek a kimondását, a leleplezését, a föltárulását jelenti, hanem az ember gyógyulását is. Az egészséges beszéd gyógyító beszéd, de ahhoz, hogy miénk lehessen, ahhoz újjá kell születni. El kell indulni a kegyes élet útján. Meg kell tanulni Isten szent rendje szerint élni. Naponta meg kell öldökölni az óembert, aki mindegyre rácuppan a hazugságra. Így mondja egy régi bölcs: hosszú távon, az életünk egészére tekintve mindig hasznosabb később megtudni az igazságot, mint hamar elfogadni a hazugságot. Még ha később is, de megtudni az igazságot, mint hamar elfogadni a hazugságot. Ez a nagy harc.
Ráadásul, amikor az igazság feltárul előttünk, amikor a Krisztus beszéde megérinti a szívünket, amikor Isten elkezd motozni a lelkünkben, akkor nem az történik, ami szokott egyébként az embervilágban, hogy rögtön lárma, nagy kiabálás támad. Ellenkezőleg, ilyenkor elhallgat az ember. Két okból is.
Egyrészt azért, mert megszeppenünk. Megszeppenünk attól, hogy kik vagyunk mi valójában és kicsoda Isten valójában. Tehát afféle rémült és ijedt elhallgatás ez amiatt, hogy magunktól Istenhez nem jutunk el (ahogy a 2012. dicséretben énekeltük). Az élet igazi forrása sosem fakadt föl önnön igyekezetünktől. A gyógyulás csak reménytelen ábrándozás marad, ezért megszeppen az ember. Belenéztünk az igazság tökéletes, csalhatatlan tükrébe, immár, nincs több önáltatás, nincs több önbecsapás, nincs több önmagunk vállonveregetése, nincs több önkitüntetés, nincs több önfelmagasztalás, nincs több önistenítés. Óh, én nyomorult ember, kiált az apostol, kicsoda szabadít meg engem a halálnak ebből a végzetes kötelékéből? (Róma 7,24)
Másrészt, elhallgatunk, ha föltárul az igazság, mert nem csak azt látjuk meg, hogy én ki vagyok, én mit tettem, hanem, hogy mit tett Isten? És akkor elámul az ember. Úgy elcsodálkozunk, hogy egy hang nem jön ki a torkunkon. Ezért az igazság mindig később szólal meg. A hamisság, a csatazaj, a harci lárma hamar harsan. Úgy ír itt az apostol ezekről az elvetemedett emberekről, mintha egy harci táborról írna, akik tülekednek, üvöltöznek, kiabálnak. Ez szinte eleve adott. Sokszor megbánjuk, mégsem hagyunk fel büszke nyegleségünkkel. Azt szoktuk mondani: ami a szívemen, az a számon! Hamar kimondom, ami bennem van. Jaj, ne mondd ki! Megsebzed a másikat, harag-szövevényt létesítesz vele. Mert a harag haragot nemz, a hazugság hazugságot hoz. A gyanúsítgatás gyanúsítgatást eredményez, és a hiábavaló torzsalkodás hiábavalóvá tesz.
De mondd ki azt, amit a szívedben szült a gyógyító ige! És azzal, ha lassabban is, még ha később is, mindig többre jutsz, mert életre jutsz. Ha lassan is, de az igazságra jutsz, és azzal életre jutsz, és nem halálra, mint a rövid lejáratú hazudozásokkal.
Azt mondja az apostol Timóteusnak: ha látod ezeket a hatékony embereket, kerüld el őket! Istennek embere, kerüld el ezeket, de kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget, harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt. Hogy teljességében mi ez a szép harc,  mi ez a nagy agónia, ez a nagy küzdelem, azt még csak címszavakba sem lehet belefoglalni. Én is csak a tanácsokhoz igazodva említek meg néhány vonatkozást.
A hitnek az is a nagy harca, hogy el kell kerülünk a hamisságot! Ahogy a zsoltár mondja: aki nem jár hitlenek tanácsán, aki nem ül bele a csúfolkodók székébe, aki nem áll meg a bűnösök útján – az a boldog ember (1. Zsoltár)  Áldd meg, hogy nem állsz oda! Bírd ki, hogy nem vagy rá kíváncsi. Harcold meg, hogy ne legyen benne részed. Egy másik helyen az apostol korábban arra kérleli Timótheust, hogy ne légy részes más bűneiben (5,22). Tartsd magadat tisztán. Ez harc. Elkerülni a rögtön gyorsan ható, felpezsgő, sistergő, érdekes, tűzijátékos hazugságot, és nem engedni neki.  Ez harc. Agónia, mert hazugságra éhező, hamisságot szomjazó óemberünket adjunk ilyenkor éh- és szomjhalálra. Az kevés ha azt mondod, nekem nekem ehhez vagy ahhoz a hazug emberhez nincs közöm. Kevés, ha a rágalmazótól elfordítod a füledet, és a perpatvarkodók küzdelmébe nem avatkozol bele. Mert magaddal a harcolsz, amikor a hit harcát vívod. A saját szíveddel, a saját indulatoddal, a saját megromlott természeteddel, önmagaddal vívod a legnagyobb harcot. Nem vettétek még észre, hogy az elfajult világban hogy szórja a kísértő a megromlott ember elé a csemegét? Ne nyúlj érte, győzd le magad! Harcold meg ezt a harcot! De még ennél is nagyobb harc szép vallástétellel vallást tenni. Ez ugyanaz a szép hitvallás (homológia), amiről a múlt alkalommal szóltunk. Erről mondja, hogy: kétség nélkül áll. Küzdj meg érte, ne engedd el!   Elutasítani valamit, az is nagy harc. Nem részt venni valamiben, az is nagy küzdelem, távolmaradni attól, ami nem Isten szép igazsága szerint való, kizárni az életünkből – ez bizony, nagy harc, testvérek. De megtartani a szép igazságot? És megmaradna a Krisztus gyógyító beszédében? Ott maradni az úton, amely üdvösségre vezet, még akkor is, ha nem látom be teljesen az útnak a végét? Ez az igazi nagy harc:  megmaradni, hűségesnek lenni, állhatatosnak lenni a Krisztus gyönyörű igazságában.
Baj-e, kérdezhetné valaki, ha kicsit odahallgatunk, aztán egy percre be is állunk az ördög dalárdájába?  Baj. De ennél sokkal nagyobb baj és sokkal nagyobb veszteség, ha elveszítjük a Krisztus beszédét, ha megsüketülünk rá, ha az nem jut el a szívünkbe, nem hat át és nem formál minket, ha a kegyes életnem lesz a miénk. Nekünk is szól hát az apostol: Isten embere, kerüld azokat, de kövessed ezeket: az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a béketűrést, a szelídséget  – igen, harcold meg a hitnek ezt a szép harcát. Nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást adtál sok bizonyság előtt. Egy másik helyen, a Zsidókhoz írt levélben azt mondja az apostol: kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért (Zsid 12,1), s ott ugyanerről a harcról, agóniáról beszél! De tehetjük, mert a tanúknak és vértanúknak, a szenteknek, az egykor küzdőknek a nagy közössége vesz körül bennünket. Nem vagyunk egyedül, nem vagy egyedül. Sosem maradsz egyedül. Isten szentjei, a veled együtt imádkozók, az életüket Krisztusért áldozók, a hűséges bizonyságtevők, mindazok, akik ragaszkodnak a Krisztus jó és egészséges beszédéhez, veled vannak, veled együtt futnak, veled együtt harcolnak, hogy veled együtt nyerjenek örök életet. Ámen.

„És visszatérített a ház ajtajához, és íme, víz jött ki a ház küszöbe alól napkelet felé, mert a ház eleje kelet felé nézett, és a víz aláfolyt a ház jobb oldala alól az oltártól délre. És kivitt engem az északi kapu útján, és elhordozott engem a külső úton a külső kapuhoz, mely napkeletre néz, és ímé, a víz ott forrt ki a jobb oldal alól. Mikor kiment az a férfiú napkelet felé, mérőzsinórral a kezében, ezer singet mérve; és átvitt engem a vízen, a víz bokáig ért. És ismét ezret mért, és átvitt engem a vízen, a víz pedig térdig ért. És ismét mért ezret és átvitt engem s a víz derékig ért. És mért még ezret, a folyó pedig olyan volt, hogy nem mehettem át rajta, mert magas volt a víz, úszni való víz, folyó, mely nem lábolható át. És ezt mondta nekem: Láttad-é, embernek fia? És visszavezetett a folyó partján. És mikor visszatértem, ímé, a folyó partján igen sok fa volt mindkét felől. És azt mondtanékem: ez a víz a keleti tájékra folyik ki, és a lapályra megy alá, és a tengerbe megy be, a tengerbe szakad, és meggyógyul a víz. És ahova ez a folyam bemegy, ott élni fog minden élő állat, amely benne nyüzsög; és bőséggel lesznek halak, mert ez a víz bement oda, és azok meggyógyulnak, és él minden, ahova ez a folyó bement. És halászok állnak majd rajta Éngeditől Énegláimig: varsák kivető helye lesz; nemük szerint lesznek benne a halak, mint a nagy tenger halai, nagy bőséggel. Mocsarai és tócsái pedig nem gyógyulnak meg, hanem só helyei lesznek. És a folyó mellett, mind a két partján mindenféle ennivaló gyümölcs fája nevekedik fel; leveleik el nem hervadnak és gyümölcseik el nem fogynak; havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizük onnét a szenthelyből árad ki; és gyümölcsük eledelre és leveleik orvosságra valók.” Ezékiel 47,1-12
Kedves testvérek! Az elmúlt alkalommal elmondtam, hogy Ezékiel próféta a fogság prófétája volt. Papnak készült, de sosem gyakorolhatta a papi tisztet a jeruzsálemi szent helyen, mert fogságba vitték, később a szent helyet is lerombolták, mire beállhatott volna a lévitai szolgálatba. Így benne a két szolgálat, a papi és a prófétai tökéletesen kegyelemben egyesült. A pap az, aki a nép esedezését viszi Isten elé, az oltárhoz járul, és mint a nép reprezentánsa a népért és önmagáért is könyörög,  kegyelemért és áldásért esdekel, közbenjár.  A próféta is közbenjáró, de ő Isten szavát hozza a néphez. Őt az Úr küldi, a szájába az Úr ad igét, ígéretet, ítéletet, és kegyelmet – fenyítéket is és áldást is. Nos, Ezékiel prófétában ez a kettő a papi és a prófétai szolgálat egyesül. Különös áldás ez a nagy keserűségek, a száműzetés, a hontalanság, a reménytelenség idején, mert így benne egyszerre is szólal meg a papnak a panasza is, de a prófétának az ígérete is. Múltkor a megrendítő látomást olvastuk a csontok megelevenedéséről. (Ezékiel 37. rész.) A feltámadás látomásában így szól a nép (illetve a pap): elveszett a mi reménységünk, kivágattunk, szétszórt csontok vagyunk (37,11). De ugyanennek a papnak, aki próféta is, jövendölést is mondania kell, Isten ígéretét: megújítalak és visszaviszlek benneteket a ti földetekre (37,14). Ezt a nagy látomást követően írja le a próféta, hogy milyen lesz majd az új templom, mert lesz újra templom, miután letelik a fogság ideje. Bővebben olvashatunk erről a Krónikák könyve végén, az Ezsdrás és Nehémiás könyvében, és Zakariás próféta könyvében. Ezékiel erről is kap egy nagy látomást: milyen hosszú, milyen magas, hány kapuja lesz, hol lesznek a szentély előterei, hol lesz az oltár, milyen lesz a szentély, kik láthatják el a templomi szolgálatot, hogyan kell az új templomban viselkedni, és így tovább. És amikor mindennek a végére ér, újra a templom bejártánál találja magát, ahol azt látja, hogy a templom küszöbe alól forrásvíz fakad föl. És ez a forrás kiárad a templomból, a víz elindul lefelé a Jeruzsálem magaslatairól a Holt-tenger felé. És máris a látomás első megdöbbentő részénél vagyunk.  Ugyanis ennek a forrásnak a vize nem szárad fel el. Sőt, ezer singet haladva átviszi az angyal a vízen a prófétát, és a víz először csak bokáig ér, aztán  a következő szakasz után már térdig, aztán derékig, végül pedig már csak úszva lehet átmenni. Vagyis folyamatosan és igen gyorsan mélyül a víz. Ez meg hogy van? Ha valahol magában fakad egy kis forrás és lesz belőle egy kis erecske, az víz az eltűnik, ha nem csatlakozik hozz még víz más forrásból. Azt a kevéske vizet elnyeli a föld. Ha pedig erős a forrás, és vize eltalál egy másik érhez, a kettő is csak vékonyan csordogál, ha nem talál patakot vagy folyót. Hány ilyet látni, mikor erdőt járunk. Valahol fölfakad a víz, aztán eltűnik. Itt viszont azt olvassuk, hogy ez a víz, mely a templom alól fakadt, folyamatosan mélyült. Ráadásul hihetetlen gyorsasággal mélyül: egy könyök 40-45 centiméter, tehát megyünk 400-500 métert, és már bokáig ér, megyünk még egy fél kilométert, és már térdig ér, megyünk még egy kilométert és már úszni kell. Ez egy csodaforrás! Ezzel a látomással azt üzeni Isten, hogy a szent hely, a templom az, ahonnan ki kell áradnia az áldásnak.  Egyszer egy istentisztelet végén valami csörömpölés volt az előtérben, ami roppantul megzavart. Elénekeltük a himnuszt és kimentem az úrasztalától. Jöttek kifele a gyülekezeti tagok, kérdezve: tiszteletes úr, hol maradt az áldás? Igen, áldásért, jövünk templomba. De hogyan visszük tovább?  Megsokszorozzuk-e? A próféta szent látomása szerint a templom alól fölfakadó forrás, amelynek vize egyre mélyül, nemhogy elfogyna, a templom isteni rendeltetését fejezi ki: az áldásért van templom. Azért kell templomba járni. S ezt egy rendes református ember eleve tudja. Ezért keresünk templomot akkor is, ha éppen távol vagyunk lakóhelyünktől.
Továbbá, azt mondja a próféta, hogy ez a víz egészen a Holt-tengerig folyik, és megnevezi a helyet is, ahol beleömlik majd a tengerbe.  Ez Éngedi-nél van, vagyis a Holt-tenger közepénél és nem a Jordán torkolatánál ömlik be ez a víz. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy miután a templom felől érkező víz beárad a Holt-tengerbe, meggyógyul a sós, keserű és életre alkalmatlan víz. Csodálatos ígéret ez, szép ige, írja be mindenki a szívébe: meggyógyul a víz!
Úgy kellene fordítani: meggyógyíttatik a víz. Ez itt divinum passivum. Mert Isten fakasztja föl a forrást, Isten mélyíti ezt a kis erecskét nagy folyóvá, Isten viszi el a Sós-tengerig (vagyis a Holt-tengerig), melyben nincsen élet, és Isten gyógyítja meg a halott vizet. A prófétai iratokban a Holt-tenger a halálnak, az elveszésnek a jelképe. A Jordán folyó messze északról indul, ez táplálja a Genezáreti-tavat, mely még élettel teli, de aztán ahogy halad tovább a Jordán, Jerikónál már egyre inkább telítődik ásványi anyagokkal, üledékkel, és végül a mélyföldi medencében, amelynek már nincsen lefolyása, halott vízzé válik. Tehát a Jordán élő vize, amely északról belefolyik, halott vízzé lesz. Amikor Illés próféta átadta Elizeusnak a prófétai tisztet, a jerikóiak azt mondták neki, hogy ne menjen be Jerikóba, mert ott ihatatlanná lett a folyóvíz. Visszaduzzadt a Holt-tenger. Ma is látni ilyen környezeti katasztrófát eleget. Mindenki emlékszik arra, amikor ipari szenny jutott a Tiszába, és elpusztultak a halak, de még a parti növényzet is. Nem kell hát sok képzelőerő, hogy tudjuk, hogy milyen az, amikor meghal a víz és meghal benne minden. Elizeus próféta meggyógyította Jerikónál a vizet, ez volt az ő első prófétai csodája. (2Királyok 2) De csak Jerikónál gyógyította a vizet. Most azonban Ezékiel próféta azt látja, hogy ez a templomküszöb alól kifakadó, onnan a Holt-tengerig végig áramló víz, az áldás még a Holt-tengert is meggyógyítja. Éngedi pedig halászkikötő lesz, és a partvidékén sót szárítanak majd.  Tehát élet támad.
Ez a látomás így elvisz bennünket a múltba is, egészen a teremtés történetéig, és elvisz minket a jövőbe is. És ezt a harmadik csoda mutatja meg nekünk. Ahogy a próféta és angyal mennek visszafelé, folyásiránnyal szemben, a forráshoz, az angyal azt mondja Ezékielnek: látod, itt a folyó két partján mindenféle fák, növények nőnek, és mindenféle ennivaló gyümölcsöt teremnek, egészen felfokozott módon, minden hónapban, és ezek a gyümölcsök eledelre valók, leveleik pedig orvosságra. Azt olvassuk Mózes első könyvében, hogy Isten az embert a paradicsomkertbe helyezte, mégpedig oly módon, hogy Édenből folyóvíz jött ki, és ez a folyóvíz táplálta a paradicsomkert fáit (1Mózes 2,10). Ez az első kép. Vagyis itt most egy nagy újrateremtő aktusról van szó. Hol van az Édenkert? Ott van az Éden, ahol a szentek szentje. És hol van a szentek szentje? Ott, ahol meghasadt a kárpit, amikor Jézus Krisztus halálával életet szerzett nekünk, amikor halálával és feltámadásával legyőzte a halált, megtörte az ősi átkot, és bemenetet nyitott nekünk Isten kegyelmi királyi székéhez. S ez már a jövő!
Ide kapcsolódik egy másik kép. Amikor Isten kiszabadította népét Egyiptomból, és elérkeztek a Veres-tengerhez, nyomukban az üldöző egyiptomiakkal, ott a kétségbeesés kellős közepén Isten megnyitotta előttük a Vörös-tengert Mózes által. Száraz lábbal keltek át a túlsó partra, az utánuk jövő hadsereget pedig elnyelte a víz.  Mózes ekkor diadaléneket énekelt Isten magasztalására (2Mózes 15). Erről énekeltünk a 77. zsoltárban is: Isten minden nép előtt megmutatta szabadítását. Nekünk magyaroknak ezt jelenti 1956 csodája. Isten megmutatta minden nép előtt, hogy ha akarja, ad szabadítást. Ha akarja, ad üdvösséget. Igen, az Úrnál van a szabadítás. És az Úrnál van a gyógyítás is. De emlékezzünk arra is, hogy éppen csak bezárultak a Vörös-tenger hullámai, éppen csak elmúlt a veszély, a nép máris kiabálni kezdett, hogy a víz, amit ott találtak Márá pusztaságában, keserű víz, ihatatlan. És nekitámadtak Mózesnek: miért hoztál ide bennünket? Szomjan halunk. (2Mzes 15,23) Jaj, kedves, zúgolódó magyar testvér! Épp csak három napja vagy szabad, máris zúgolódsz?! Harminc éve vagy szabad, és újra valami rabigát vennél a nyakadba?! Tudom, a magyar panaszkodni szeret, megsértődni szeret, zokon venni szeret! De szeret rab lenni? Ó, szegény Petőfi Sándor! Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a válaszunk: rabok? Mózes ott Márá pusztaságában meggyógyította azt a keserű vizet! Ez pedig azt üzeni: én az Úr vagyok a te szabadítód, és én az Úr vagyok a te gyógyítód. Mert a gyógyítás egyben a szabadítás is, és a szabadítás mindig gyógyítás is.
De mást is jelent ez a szó. Illés prófétára utaltam már. Ő volt az, aki egyszer nagy istenítéletet tett, a hamis papok, a hamis próféták, a Baál papjai, a Baál prófétái, a hamis isteneket behozó Jézábel királynő nagy serege ellen (1Királyok 18). Azt mondja a történet, hogy a Baál próféták építettek mindenféle oltárt (tudnék mindegyiknek nevet adni: haladás, béke, barátság, unió). Aztán várják rá az isteni tüzet, de az nem jön. Ekkor Illés próféta megépítette az Úr lerombolt oltárát (1Királyok 18,30), de ha szó szerint kellene visszaadni, így kellene fordítanom: Illés próféta meggyógyította az Úr lerombolt oltárát. Mert a gyógyítás az is, mikor összeillesztik, átkötözik a széttört csontokat, és azok összeforradnak. És gyógyítás az is, amikor egy szétdúlt építményt helyreigazítanak. Illés próféta meggyógyította az Úr lerombolt oltárát. S vajon, mi áll a templom közepén?  Az oltár és a szentek szentje. Amikor az első templom megépült, Salamon király Isten elé állt imádságában, hálát adni azért, hogy elvégezhette azt nagy vállalkozást, amit még apja, Dávid király kezdett el és szeretett volna befejezni.  Isten kegyelméből ő, Salamon vihette véghez. És ahogy Isten előtt áll és imádkozik, ott dobog a szívében a kérdés, hogy mi végre is a templom? Azért, hogy legyen nekünk is? Ne csak a katolikusoknak legyen nagy katedrálisa!? (Elnézést kérek a katolikusoktól, mondhattam volna anglikánt is.) Nekünk is legyen!? Hat csoda van a világon, legyen egy hetedik is, a Salamon temploma? Mert ez fellendíti a nemzetgazdaságot, munkát az iparosoknak, a fuvarosoknak, a tervezőnek, mindenki valami kis pénzhez jut, nőni fog a GDP? Azt mondja az Úr Salamonnak: a templom a könyörgés helye, ha eljön az én népem, és alázatosan bűnbánatot tart, én megkegyelmezek neki, és itt is úgy kellene fordítani, meggyógyítom. Így történt ez Ezékiás király idején (2Krónika 30,20) Ugyanaz a szó áll itt, mint amit Ezékiel mond: beárad a folyó a Holt-tengerbe, és meggyógyítja a vizet. Aki elnyeri az Isten bocsánatát, azt Isten meggyógyítja.  Ha kell, megszabadítja, mert a rabság is betegség.
És ez a szó, egészen személyesen is szól hozzánk. Eddig mindig népről, gyülekezetről, egyházról, nagy sorsközösségekről szóltunk. De én itt, ebben a nagy kollektívumban mi vagyok? Egy pontocska, egy kezdőbetű, egy szám.  Jób könyvében azt olvassuk: Ímé, boldog ember az, akit az Úr megdorgál, azért a Mindenható büntetését ne utáld meg, mert ő megsebezte, be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak (Jób 5,17). Amikor a barátai próbálják a tragédiájába, a gyászába, a betegségébe, a magára hagyottságába szinte belefeketedő Jóbot vigasztalni, Jób keményen azt mondja nekik, hogy: ti nem tudtok megvigasztalni. Ti a hazugság mesterei vagytok, haszontalan orvosok (Jób 13,4). Hazugsággal nem lehet gyógyítani. Hazugsággal nem lehet vigasztalni. Haszontalan orvosok vagytok, mert csak bölcselkedtek, filozofáltok, teologizáltok, mentegetitek Istent. Tanítsatok meg arra, hogy ne utáljam meg Isten kezét! Ne utáld meg az Isten kezét, mert ha összezúz, meg is gyógyít. Ha megdorgál, meg is vigasztal.
És végül kedves testvérek, a próféta látomása elvisz bennünket a jövőbe is. Nem csak az elvesztett Édenről olvasunk felfoghatatlanul szép dolgokat, és nemcsak a próféta látomásában láthatjuk a szinte elképzelhetetlent, hanem az Újszövetség jövendölő könyve, a Jelenések könyve végén is ezt olvassuk a mennyei Jeruzsálemről: „és megmutatta nekem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, Istennek és a báránynak királyi székéből jött ki. Az ő utcájának közepén és a folyóvízen innen és túl az élet fája volt, mely tizenkét gyümölcsöt terem, minden hónapban meghozván gyümölcsét és levelei a pogányok gyógyítására valók.” (jelenések 22,1-2) Amit a pátmoszi látnok, a száműzetésbe kényszerített János lát, az ugyanaz, amit Ezékiel próféta látott, és ugyanaz, amit a szentíró, Isten Lelke sugallatára leírt a paradicsomkertről. Összefoglalva: meggyógyul a víz!
Azért vagyunk együtt alkalomról alkalomra, hogy áldást nyerjünk, és áldást vigyünk, áldást sokszorozzunk. Megáldalak és áldás leszel - mondja az Úr Ábrahámnak (1Mózes 12,2). Azért vagyunk itt, hogy az élet vize általunk is eljusson a halott világhoz. Isten áldása nélkül bármi erőt, bármi igyekezetet, bármi emberi orvoslatot árassz is a világba, úgy jársz, mint a Jordán vize, amelyik beleömlik a Holt-tengerbe és meghal. De Isten áldása a halottat is föltámasztja és a holtvizet is meggyógyítja. Azért vagyunk itt, hogy az áldások gyümölcseit és az áldások gyógyításra való leveleit megosszuk ezzel a megtört, hazugságba, bűnbe, önáltatásba, istenkedésbe, romlásba hullott világgal. Ha így lesz, meggyógyul a víz. Ámen.

„Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tengerhez ment a Tízváros vidékén keresztül. Ekkor egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrevonta őt a sokaságtól, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: Nyílj meg! És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: Milyen jó mindaz, amit tesz! Képes azt is megtenni, hogy a süketek halljanak, és a némák beszéljenek!” Márk 7,31-37
Kedves Testvérek! Egy teljes emberöltő telt már el azóta, vagy több is, hogy a kanadai tudós, Marshall McLuhan azt mondta, hogy világfaluvá lettünk. Ezen  ma már leginkább azt értjük, hogy a digitálizáció jóvoltából az egész világ, mindenki együtt mintha egy kis faluban élne, ahol igen gyorsan terjednek a hírek: mindenki tud mindenkiről mindent. Hogy így van-e, nem vagyok benne biztos, mert a tömegmédiumoknak nemcsak jóvolta van, hanem van rossz-volta is van. Ráadásul, aki birtokolja a híradás, a tájékoztatás, információk közlésének és megosztásának eszközeit, ideértve a társasközlés eszközeit is (bár azokhoz állítólag mindenki szabadon hozzáférhet), tehát aki birtokolja ezeket az eszközöket, az manipulálhatja is mindazt, ami továbbítunk rajtuk, az adatokat visszatarthatja, elcsavarhatja, torzíthatja. Ennek a világfalu-helyzetnek van egy másik különös oldala is. Igen örülünk most, hogy a tokiói olimpia eseményeit valós időben nyomon követhetjük, mintha ott lennénk, nincs is szükség helyszíni nézőközönségre, csak oda kell állítani néhány kamerát, nekünk meg a világ másik végén (a falu túloldalán) fogadni a képeket és hangokat. De akié az eszköz, azé a hatalom! És nem biztos, hogy tudjuk, mi történt ma reggel Budapest valamelyik elővárosában, pedig lehet, hogy fontosabb, mint az, hogy ki nyerte meg a maratoni futást Tokióban. Ilyen ez a globális falu. Ez a létmód azt jelenti, hogy hírben kell lenni. Akiről nem hallunk, akit nem látunk, akiről nem adnak hírt, vagy nem ad hírt magáról, az nincs. És ez igaz a politika, a gazdaság, a sport, a művészet világában, ez mindent áthat. Még a családban is így van. Mert aki nincs rajta a családi hírmegosztón, az eltűnik, és eltelhetnek akár évek is úgy, hogy nem tudunk róla, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy facebook-on, twitter-en, wiber-en, és ki tudja még mi minden más platformon ott van az egész család, és mi mindenkiről tudunk mindent. Akit nem látunk, akit nem hallunk, az, úgymond, nincs.
Tudjuk, a keresztyének voltak szinte az elsők, akik 2000 éve felismerték az akkori római birodalom fantasztikus hírközlési lehetőségeit, a kitűnő utakat, a gyors közlekedést, és hírverésnek és hírhozásnak mindenféle módját, és villámgyorsan és igen hatékonyan terjesztették Krisztus jó hírét. Hangsúlyozom: jó hírt terjesztettek, és nem rossz hírt! Azért hangsúlyozom nyomatékkal, hogy jó hírt terjesztettek, mert mégiscsak kérdés, hogy elég-e, ha megvannak az eszközeink? Elég-e, hogy megvan minden tárgyi feltétel, és már csak rajtunk áll, hogy hírbe, képbe, szóba hozzuk magunkat?? Elegendő volt-e mindez egykor az első keresztyének számára? És elegendő-e ma? Sokat hallani ugyanis, hogy mi keresztyének is szerezzünk be bátran mindenféle eszközt, lépjünk ki az utcára a kapunkon, itt, a világfaluban, és terjeszkedjünk! Ne sajnáljuk rá az anyagiakat, teremtsük meg a feltételeteket. Mert bár világfaluban élünk, mégis inkább a falusi piachoz hasonlít a világ. Gyerekkoromban nálunk keddenként volt a piac. Oda kivitték az emberek a termékeiket, a kofák kínálgatták a portékáikat. És aki ügyesebben kínálgatta a krumplit, szebbre fényezte az almáját, igézőbben szólította meg az embereket, az már reggel nyolckor csavarhatta is össze a ponyváját, eladott mindent. Emlékszem, egyszer egy barátommal kimentünk cseresznyét árulni. De csak ültünk ott, két ügyetlen gyerek, és még délben sem fogyott a portékánkból semmi. Nem voltunk megnyerőek, jópofák. Hát legyünk jópofák, mi keresztyének! Ragadjunk meg minden lehetőséget, minden módot, minden eszközt, hogy a jó hírt (a portékánkat) megvegyék! De újra felteszem a kérdést: elegendő-e ehhez mindenféle eszközt megszerezni és működtetni?
Azért is kérdezem ezt, mert a felolvasott történetben van egy bökkenő, mégpedig igen nehéz bökkenő. Azt halljuk itt, hogy Jézus megtiltotta, hogy hírül adják a csodáját! Lám, Jézus meggyógyít egy süket és nehezen beszélő, mondjuk mai szóval: szinte teljesen süketnéma embert, és miután megtörtént a csoda, olvassuk: Jézus megparancsolta nekik, hogy senkinek ne mondják el (Márk 7,36), ti. hogy meggyógyított egy beteget, hogy meggyógyult egy beteg, hogy csoda történt, hogy jó dolog történt. Hogy van ez? Ha a körülményeket is hozzávesszük a történethez, a kérdés még súlyosabbá válik, mert nem akármilyenek ezek a körülmények, hiszen még tovább is fokoznák hír értékét!
Azt olvassuk, hogy határvidéken történt a csoda, a Galileai tengernél, Tízváros tájékán. Mondjuk, mintha Svájc és Németország határán, a Bodeni tónál lennénk, ez itt még Németország, a túlpart már Svájc. Hát innen még inkább terjedhetne a jó hír, szét az egész világba! Tovább Damaszkuszba, tovább Kis-Ázsiába, tovább az egész Római Birodalomba! Miért tiltja meg Jézus, hogy bárkinek is elmondják, mi történt?
Továbbá azért is meghökkentő ez a tiltás, mert Jézus folytonosan arra készítette a tanítványait, hogy terjesszék Isten Országának jó hírét. Sürgető szolgálat ez. Ne vigyenek magukkal semmit, ne készüljenek kényelmes, lassú utazásra, sok pihenővel: hanem menjenek mindenhova, mindenkihez. És igyekezzenek: ahol nem fogadják őket, onnan rögtön menjenek tovább. Akkor most mit jelent ez a tiltás?
És meghökkentő ez a tiltás a történet szimbolikus értelme felől is! Egy süketnémát gyógyított meg Jézus, akinek megnyílt a füle, megoldódtak a nyelvének kötelékei! Mondhatni tehát, ez egy beszédes csoda. És egy beszédes csodáról nem lehet beszélni? A hallás csodáját hallatlanná kell tenni? Mi ez a hallgatási tilalom? Mi több, ha ez a tilalom egyszeri eset lenne, biztos, sok szép okoskodást hozhatnék ide, hogy ki, hogyan magyarázza. De ha alaposan olvassuk az evangéliumokat, még nagyobb lesz ez a bökkenő, mert Jézus nem egyszer tiltotta még, hogy csodáit elhíreszteljék, hanem sokszor!  Hadd idézzek fel eseteket, csak Márk evangéliuma alapján.
Mindjárt Márk evangéliuma elején olvassuk, hogy mikor Jézus meggyógyított egy leprást, utána „erősen megfenyegetve, azonnal elküldte őt, és mondta néki: meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt áldozatodat, bizonyságul nékik.” Tehát: erősen megfenyegette. (Márk 1,43-44)
Később azt olvassuk, hogy miután mégis elterjedt a híre a gyógyításoknak, sok helyen szinte rárohantak a betegek, hogy meggyógyítsa őket, köztük a tisztátalan lelkek is (az elmeháborodottak, a zavarodottak, az ördöngősök is), akik mikor meglátták őt, leborultak előtte, és kiáltottak, mondván: Te vagy az Istennek a Fia! „Ő pedig erősen fenyegette őket, hogy őt tudtul ne adják másoknak.” Tehát. erősen megfenyegette őket. (Márk 3,11-12)
Amikor, olvassuk később, Jézus feltámasztotta a Jairus lányát, és a leányka azonnal fölkelt és járt, igen csodálkoztak. „Ő azonban erősen megparancsolta nékik, hogy ezt senki meg ne tudja.” Tehát: erősen megparancsolta – megtiltotta - nekik. (Márk 5,42-43)
Máskor, olvassuk tovább Márk evangéliumát, vakot gyógyított. Utána hazaküldte, és ezt mondta neki: „Se a faluba be ne menj, senkinek el ne mondd a faluban.” El ne mondd! (Márk 8, 26) Lám, a világfalu! Senkinek el nem mondd a faluban.
Aztán útban Jeruzsálem felé, amikor Galielán mentek át, nem akarta, hogy „bárki hírét vegye.” Megtiltotta a tanítványoknak, hogy tudtul adják jelenlétét, kerülte az emberek, leplezte magát – sokféleképpen érthető ez. (Márk 9, 30) És még több példát is lehetne hozni.
Az bizonyos, hogy Jézusnak ez a magatartása annyira megütköztette a tanítványokat, a tanúkat, hogy amikor az evangéliumokat szerkesztették, többféle szóval próbálták felidézni ezt. Igen, a többi evangélista is feljegyezte ezeket az eseteket, és a tiltást különféle szavakkal adják vissza, ami azt mutatja, hogy sokféle helyzetben élték ezt át.
Lukács evangélista leginkább egy katonai műszóval írja ezt le (parangelia), a parancsnok szava ez, aki közvetlen, határozott utasítja a katonáit. Jézus így ad ki parancsot az övéinek.
Máté evangélista többnyire az intés szót használja, amit leginkább úgy értünk, mint a jóra való intés, illetve a rossztól való óvás kifejezését (epitimaó). Mintha Jézus azt akarná, hogy az övéi és a csodák átélői tartózkodjanak attól a rossztól, hogy elmondjanak egy jó hírt!
Márk evangélista szava pedig azt fejezi ki, hogy valakit helyzetbe hozunk (diasztellomai), tudniillik a tiltás helyzetébe. Dönts: vagy beállsz a hírvivők, a pletykálók, a fecsegők közé, vagy lojális leszek a tiltáshoz, és néma levente leszel. Állj be a sorba, hallgass!
Miféle helyzetbe állít ezzel Jézus, mit jelez a tiltással?  Miféle helyzet az, amikor nem mondhatjuk el a jót? Gondoljatok bele, testvérek! Tele vagyunk panasszal, mert a közösségi médiumok világa elfajzott. Hömpölyög a maxima cloaca, tódulnak ránk a rossz hírek, eláraszt a rossz, a vilifikáció, a rágalmazás, a trollkodás, a virtuális megsemmisítés. Hát nem folyton így sóhajtozunk: legyen már végre egy jó hír!? Nos, itt van! Meggyógyult egy süketnéma! Hát ott is van, feltámadt egy kislány! És amott is van, megtisztult egy leprás! Lát egy vak, jár egy béna. Még maga Jézus is ezekkel a jó hírekkel válaszolt Keresztelő Jánosnak, amikor üzent neki, hogy: te vagy-e az eljövendő Messiás, vagy mást várjunk? S ekkor Jézus azt mondja János követeinek: mondjátok meg Jánosnak: a vakok látnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, és jó hír hirdettetik a szegényeknek! (Mt 11,3-6) Itt viszont megtiltja a híradást! Miről van itt szó?
Van, aki úgy magyarázza, hogy ez a tiltás leginkább a tanítványoknak szólt.  Mert, ha meggyógyult egy beteg, aki elszaladt és elhíresztelte, hogyan tudott volna Jézus utána menni? (Meg is jegyzik az evangélisták, itt a történet végén Márk is, hogy Jézus tiltása ellenére terjesztették csodáinak hírét!) Tehát a tiltás inkább Jézus közvetlen tanítványainak szólt. És az a sokféle mód, ahogy az evangélisták visszaadják ezt, jól jelzi, hogy ez mély nyomot  is hagyott a bennük, azért a sokféle szó a tiltásra, mert Jézus is sokféle módon tiltotta őket. Miért? Mert óvja őket a bennfentességtől. Nem az csinálja a jóhírt, aki viszi. Nem attól lesz jó hír valami, akin elmondja. S bizony, a tanítványok hajlamosak voltak bennfentességre. Egy esetet hadd idézzek, ez éppen a fordítottja annak, ami itt történik – de ez mutatja a bennfentesség lényegét! A tanítványok egy alkalommal eltiltották a gyermekeket Jézustól. A dedósoknak, az ugrabugráló értetlenkéknek nincs semmi keresnivalójuk Jézus mellett.  Mit érthetnek ők a nagy dolgokból?! De Jézus megrója őket: engedjétek hozzám a kisdedeket! (Márk 10,13-14) Igen, meg kell tanulniuk, hogy majd akkor mondják a jó hírt, ha a mester parancsolja, és egyáltalán nem ők döntik el, mikor mondják és mikor nem, kinek mondják és kinek nem.
Mások szerint Jézus a fölösleges vitatkozásokat akarta elkerülni. Két példát hadd idézzek. Márk evangéliuma elején olvassuk, hogy Jézus meggyógyított egy megszállott embert. S nyomban megjelent a vallási vizsgálóbizottság, a lelki ÁNTSZ (volt akkor is), a farizeusok küldöttsége, akik azt mondták, hogy ez nem nagy dolog, az ördögök fejedelme által űzte ki az ördögöket, trükk az egész. (Márk 3,22) A másik eset a Tízváros környékén esett, a Gadarénusok földjén, ahol Jézus meggyógyított egy ördöngőst. A csodát látni kijöttek a környező falvakból (global village!), és amikor tudtukra jutott, hogy a kiűzött démonok a kondába mentek be és a disznók a tengerbe rohanva elpusztultak, arra kérték Jézust, hogy azonnak távozzon el vidékükről (Márk 5,1-17). Az a tízezer disznó mégiscsak iszonyatos nagy kár ahhoz az egy elmeháborodotthoz képest, akit már amúgy is kitettek az emberi közösségből! Hát, ha így viszonyulnak az emberek a csodákhoz, inkább ne mondjátok el!
Vagy talán Jézus szerénységéről lenne szó? Azt mondja Jézus a Hegyi Beszédben: ne tudja a bal, mit tesz a jobb! (Máté 6,3) És bizony nem ok nélkül intette Jézus az övéit, és int minket is erre. Hogy besavanyodik a lelkünk, amikor egy-egy jótétemény körül csupa magakellető felhajtást látunk. Olyan vándorcirkuszt tudnak némelyek egy-egy könyöradományukból csinálni, mintha most tettek volna milliárdossá egy koldust! Ne tudja a bal, mit tesz a jobb! Jézus tehát megtiltja, hogy elhíreszteljék a jót!
Én azonban azt hiszem, hogy Jézusnak egy másik csoda kapcsán elhangzott szavai iránymutatók itt is. A kánai menyegzőben édesanyja, Szűz Mária jelzi Jézusnak, hogy elfogyott a bor, baj van, nem lehet a lakodalmat rendesen  megtartani. És akkor Jézus azt mondja: asszony, mi közöm nekem hozzád (vagyis a kérésedhez), „nem jött még el az én órám!” (János evangéliuma 2,4). Nem jött még el az óra. Ezek a tiltások mind erre néznek, ebből fakadnak. Ezt azt jelenti, hogy egybeesik annak beteljesítése, aminek még nem jött el az ideje, és az, amire a tanítványoknak meg kell érniük. Tehát egyik oldalon még várat magára az, amiért Jézus eljött, hogy ugyanis elvégezze Isten teljes szabadítását, és beteljesítse az írásokat (a régi jövendöléseket és váradalmakat) Nagycsütörtök éjszakáján, Nagypéntek délutánján és Húsvét hajnalán. Az lesz az az óra!  És ennek, másrészt, egybe kell esnie azzal, hogy mi ezt felfogjuk, megértjük és belátjuk, hogy: így kellet ennek lennie! Az igazság Krisztus általi beteljesítése és a mi beteljesedésünk Krisztus igazságában egybeesik. Ezért áll itt ez a szó: nem! Nem engedte meg nekik, hogy hírül adják a csodát!
Még részletesebben: Jézusra nézve is lesz majd teljes egybeesés! Mert az, hogy kicsoda ő és mit végzett el, nem választható szét! Jézus azért tiltja most (még) a híradásokat, mert talán elválasztanák a személyétől azt, amit tett.  Márk evangélista is feljegyzi, hogy Jézus egyszer megkérdezte a tanítványait: mit mondanak róla az emberek, kinek tartják őt? Annyi hír, vélekedés kering, kinek mondják őt? A tanítványok, akik persze figyelik a híreket, fönt vannak közösségi médián, számolgatják a like-okat, és igen tájékozottak (világfalu!), azt felelik: sokak szerint próféta vagy (a próféták gyógyítottak!),  mások szerint te vagy a próféta, minden próféták közül a legnagyobb, vagy éppenséggel az utolsó idők prófétája, Illés, aki nem látott halált, te vagy a végső beteljesedés előfutára. És ekkor Jézus egyenes kérdés elé állítja a tanítványokat: és ti, ti kinek mondotok engem?  Erre pedig Péter azt mondja neki: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. És ezután, folytatja az elbeszélést Márk: Jézus „rájuk parancsolt, hogy senkinek se szóljanak felőle!” (Márk 8,29-30) Mert az, hogy kicsoda Krisztus,  és az, hogy mit végzett el, majd az azon az órán mutatkozik meg, amit így neveztünk: Nagycsütörtök éjszakája, Nagypéntek délutánja, Húsvét hajnala. Vagyis, amíg a csodatettek dicsősége és a bűnből-halálból szabadító áldozat dicsősége nincs együtt, addig ne híreszteljétek csak ezt az előbbit. Olyannyira így van ez, hogy bár a tanítványokban nő a megértés, még korántsem teljes. A következő fejezetben azt olvassuk, hogy a megdicsőülés hegyén Jézus a két nagy prófétával Mózessel és Illéssel beszélget erről az óráról. Ezt látja és hallja három tanítvány, Péter, Jakab és János. Mennyei jelenést látnak, próféciát, sőt, isteni szót hallanak. Testvérek, ha én csak lába nyomát látnám egy prófétának, szupervallásos lennék nyomban. De azt mondja az evangélista, hogy amikor jöttek lefelé a hegyről, Jézus „megparancsolta nékik, hogy senkinek se beszéljék el, amit láttak, csak amikor az embernek Fia a halálból feltámad.”(Márk 9,9) Majd azon az órán. Igen, a tanítványoknak is fel kell készülniük arra, hogy majd éppen és pontosan ezt mondják el! Vagyis: nemcsak a gyógyítást (igen, azt is), nemcsak az ördögűzést (igen azt is), nemcsak a kenyérszaporítást (azt is, feltétlenül), nemcsak a mennybe emelő szavakat (valamennyit mindig), nemcsak az igazság feltárulását (létfontosságú!) és a boldogság titkát, hanem magát Jézus Krisztust, az utat, magát az igazságot, magát az életet: teljesen Jézust!
Vagyis nem elég, hogy eszközöd, módod, időd, lehetőséged, hogy elmondd, továbbadd, m megoszd, hanem neked is egészen a Krisztus gyermekévé kell lenned, át kell formálódnod, hogy elmondhasd igazán és teljesen! Önmagad add tovább önmagaddal és ne az eszközeid továbbítsák, azt ami mindent eldönt! Keresztyénnek lenni nem egy információ puszta megosztása, hanem teljes átalakulás Isten gyermekévé. Megtiltotta nekik, hogy elmondják, itt – aztán feltámadása után tanítványai elé áll és ezt mondja: menjetek el, és mondjátok el az örömhírt mindenkinek! Bekövetkezett az óra! Beteljesedett, aminek úgy kellett lennie: megfeszítették és meghalt és feltámadott – érettünk és igazságunkért. Ő a Krisztus – az út, az igazság és élet! Ámen

Látható szinten minden keresztség alkalmával, mikor már járni tudó gyermek van itt, hogy esetleg megriad, megijed. Ismeretlen helyen van, s ha először érdekli is a sok új látványosság, egyszercsak megjelenik itt egy fekete palástos bácsi, beszél itt, akar valamit, nem lesz ennek jó vége... És aztán a kisgyermek elkezdi keresi édesapja és édesanyja kezét. És ez mindannyiunk számára boldog gyermekkori emlék is: bizodalom, hogy megfoghattunk édesanyánk, édesapánk kezét, ha ismeretlen helyen voltunk, és amerre mentek, arra mehettünk bátran mi is, és ha ott is volt a szívünkben sok-sok félelem, de bátrabban és biztosabban éreztünk magunkat. Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy tegyetek tanítványokká minden népeket – mai nyelven mondhatnám így is: tanulókká - , tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek,  akkor ezzel azt is mondja, hogy nektek a gyermekeitekkel, őket kézen fogva, el kell indulni egy olyan világba, amit a gyermek még talán nem ismer. A szíve sejti, mert a gyermek szíve többet sejt, mint  a szívünk, hogy az az Isten csodálatos világa! Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mondja Jézus. Ha olyan nem lesztek, mint a gyermekek, nem mehettek be Isten országába. Mégis milyen titok: mi vezetjük be a gyermekeket Isten országba. Azt kívánjuk teljes szívünkből, hogy ahogy majd cseperednek e gyermekek és a szívük egyre jobban megnyílik Isten titkaira, a szülők, a család, a gyülekezet legyen, akik kézen fogják ezeket a gyermekeket és segítenek nekik megtenni az első még bizonytalan, talán félelemteli lépéseket, hogy megértsék: ahova vezetjük, tanácsoljuk, kalauzoljuk, tanítjuk őket, az a legcsodálatosabb világ, Isten szeretének valósága. Így áldja meg a Szentháromság Isten e gyermekeket és szüleiket. Ámen

„Tizennegyedik napja sodródtunk az Adrián, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz öl mélységet mértek. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet mértek. De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. Ekkor azonban a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Le akarták ereszteni a mentőcsónakot a tengerre, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni. Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz: Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg. A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár. Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt: Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről. E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón.  Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón. Amikor megvirradt, nem tudták, milyen szárazföldhöz értek, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé.  Mikor azonban egy földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől szakadozni kezdett.  A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön.  De a százados meg akarta menteni Pált, ezért visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan kimenekültek a szárazföldre.  Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg, hogy Máltának hívják ezt a szigetet.” (ApCsel 27,27 – 28,1)
Egy hosszú történet rövid részletét olvastam. A történet azt írja le, hogy Pál apostol milyen viszontagságokon keresztül jutott el Rómába. A részletet hallva, gondolhatnánk, hogy a viszontagságok a kihajózással kezdődtek (ApCsel b27,9) vagy pár évvel korábban, amikor az apostol megjelent Jeruzsálemben (ApCsel 21. fejezet), ahol meg akarták ölni, így előbb védőőrizetbe vették, majd vizsgálati fogságba vetették, aztán hosszú évekig tartó tétlenség után indulhatott útnak. Én azonban azt hiszem, ez az egész történet akkor kezdődött, amikor Damaszkuszban egy Anániás nevű próféta isteni szót hallott, hogy menjen el az Egyenes utcába, ott tartózkodik egy Saulus nevű ember, vakon, és várja az Úr követét. Mikor Anániás tiltakozott, hogy ez az ember üldözi a Krisztus népét, oda is azért ment, hogy összefogdossa hívőket, és börtönbe vesse őket, akkor ezt mondta neki az Úr: „menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a népek, a királyok és Izráel fiai elé.” (ApCsel 9,15) Nos, ennek a küldetésnek vagyunk most azon a pontján, amikor Pál már közeledik Róma felé a hajón, ahol fogolyként szállítják. A pere során ugyanis a császári bírósághoz fellebbezett, ezért kell Rómába mennie, egy csapat katona őrizetében.
A történet olyan tárgyszerű, hogy át kell adnunk magunkat az eseményeknek. Hadd foglaljam össze röviden. Viharba került a hajó. Nem is véletlenül. Régen, a Földközi tengeren októbertől áprilisig tilos volt a hajózás. Az őszi-téli viharok könnyen felborították a nagynak épített, de navigációs szempontból nem éppen alkalmas hajókat. A csapat már Krétában volt egy bérelt hajón, de beállt az őszi idő. Indultak volna tovább, ám Pál figyelmeztette őket, hogy veszélyes lesz az út. (ApCsel 27, 10) Milyen paradoxon! Pál mindenképpen Rómába akart jutni. Nos, ha valakinek, akkor neki kellett volna sürgetnie az indulást! Csakhogy ő épségben akar Rómába jutni. Miután rátört a vihar a hajóra, eltévedtek, és nem tudták, hol vannak. Lukács feljegyzi, hogy teljes két hétig hányódtak (ApCsel 27,27.33). Aztán észlelték, hogy csökken a tengerfenék mélysége. Kivetették hát a horgonyokat, és epedve várták a virradatot: legyen már nappal, mert a háborgó tengeren semmiképpen nem tudtak navigálni, s félő volt, hogy zátonyra futnak, vagy a parti sziklákhoz veri őket a víz. Aztán (még egy paradoxon!) a hajósok meg akartak szökni. Régi mondás szerint a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót, de most ő menekülne el elsőnek! Pál észrevette, figyelmeztette a katonákat, ők elvágták a mentőcsónakok köteleit és elvágták külön menekülés lehetőségét is. Aztán Pál azt mondja nekik: egyetek! Tizennégy nap telt el teljes étlenséggel. Buzdítja és bárítja őket. Esznek. Aztán kidobálják a hajó rakományát, a part felé navigálnak, zátonyra futnak, a hajó kettészakad. Ekkor a katonák akarják megölni a foglyokat, mert félő, hogy partot érve elszökdösnek (ám, ha azt jelentik, hogy hajótörés közben pusztultak el, mentesülnek a felelősség alól). A centurio meg akarja menteni Pált, megakadályozza ezt. Aztán ki úszva, ki a hajó roncsaiba kapaszkodva, kivergődnek a partra.
Ebben a történetben egy fogoly, Pál apostol az, aki végig irányít. A vihar kezdetétől fogva ő az, aki a szavaival, a gesztusaival, a magatartásával, önnön példájával megtartja, emberileg szólva, megmenti azt a 276 embert, aki a hajón volt (Lukács gondosan feljegyezte a teljes létszámot is). Senkinek haja szála nem görbül, mindenki túléli a vihart. Mert Pál álmot látott, hogy ne féljen, mert vele mindenki meg fog maradni ott a hajón (ApCsel 27,23-25). Ha a tanácsát ugyan indulás előtt nem hallgatták meg (hogyan is értene egy sátorponyvaszövésből élő vándorprédikátor a hajózáshoz!), a buzdítása, a tanácsa, az intelme egyre inkább meghatározó lesz ott, a hánykódó lélekvesztőn. Pedig okoskodhatna is. Kuporoghatna a hajó aljában és kiszólhatna: látjátok! Megmondtam előre! Most aztán csináljatok valamit! De nem így tesz. Együtt szenved velük és bátorítja őket.
Mindebből azt szeretném most kiemelni, hogy az apostol a legnagyobb fenyegetettség közepette is hálát ad! Ha átadjuk magunkat a történet konkrét mozzanatainak és nem fordítunk le mindent azonnal allegóriaként (például, a hajó legyen az egyház, a megszegett kenyér legyen úrvacsora, az egész hányattatás legyen a mi életünk), csak csodálkozhatunk! Csodálkozhatunk mindjárt azon is, hogy Lukács evangélista milyen pontosan írt ler mindent, szinte hajózási kézikönyvbe való: a hajó tatja, a horgonyok, a vitorlák, a mentőcsónakok, a mérőón, a kötelek, a szállítmány, a legénység, az utasok száma, a hajó sorsa, a menekülés módja. És ez azt jelenti, hogy a krisztusi elhíváshoz hozzátartozik az (ne féljünk kimondani!), hogy nem kerülhetjük el a bajt! Nagyon sok embertől hallottam már, hogy ők csalódtak a keresztyénségben, még inkább Istenben, mert elindultak az istenkeresés útján, belevetették magukat az Isten követésébe, aztán jött egy vihar, egy bonyodalom, egy pofon, egy csőd, egy súlyos betegség... Hogy van ez, tiszteletes úr? Nekem azt tetszett ígérni, mondta nekem egyszer egy férfiú (én ugyan nem emlékszem rá,  hogy mondtam volna, de ő csak mondta), azt tetszett ígérni, hogy ha keresztyén leszek, semmi baj nem történik! Istenben hinni, Benne bizakodni, azt jelenti, hogy viszonosan Istentől megkapjuk, hogy megússzuk. De nem ússzuk meg, nem kerülhetjük el bajt. Ellenben – a bajokon át –  megmenekülhetünk! Vagyis benne kell lennünk az eseményekben, és leginkább éppen azért, hogy megmenthessünk másokat. Isten nem teszi lehetővé, hogy boldog kívülállóként nézzük ennek a világnak a rettenetes bonyodalmait, zajgásait, háborúságait, s még példálózhassunk is vele. Minket is belevet Isten a bajba.
Amikor azt olvassuk: „A többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. És így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre. És miután szerencsésen megmenekültek, megtudták, hogy Máltának nevezik az a szigetet (ApCsel 27,44 és 28,1), látjuk, hogy Lukács itt egy különös szót használ,  és ennek  érdemes utána nézni alaposabban, hogy jó értsük, mit akar vele mondani.
A szótéria szót mindenki ismeri. Szabadítás, megmentés, gyógyítás, üdvösség. Az első keresztyén híres  szóképe az Ichtüsz (hal) -  kibontva így hangzik: Iészusz Xhrisztosz Hyiosz Theou Szótér! Szótér, vagyis megváltó, üdvözító, gyógyító, megmentő. Ebből képzik a szótéria szót – szabadítás, megváltás, üdvözítés, üdvösség, gyógyulás. Az egész Újszövetség tele van ezzel a szóval. Erről szól az egész Biblia! De Lukács itt egy továbbképzett alakot használ, amit az antik görögöktől vesz át. Ma utoljára mondok görög szót, ez így hangzik: diaszótéria. Ez kimenekülést jelent, vagyis azt, hogy nem elkerüli valaki a bajt, hanem a bajon át, bajokon keresztül szabadul meg. Nehéz bonyodalmak, szenvedések, harcok végig vitele utáni megszabadulás ez.  Amikor egy vérfolyásos asszony Kapernaumban azt mondta magában, hogy ha csak a köpenye szegélyét érintem meg Jézusnak, meggyógyulok – Lukács evangéliumában itt a diaszótéria szó áll. (Luk 8,43) Vagyis kimenekült. Miből?  A tizenkét éve tartó nyomorúságból. Sok orvostól sokat szenvedett – de csak megérintette Jézus ruháját és meggyógyult. Vagy éppen Pálról olvassuk (amire utaltam már), hogy amikor Jeruzsálemben az életére törnek, az Antónia erődből leküldtek egy csapatot, hogy kimentsék, mert szinte már-már meglincselték. (ApCsel 21,31-33)  De Péter apostol is használja a szót, azt mondja a második levelében, hogy amikor Isten az emberiséget a fölgyűlt bűnei miatt vízözönnel eltörölte a föld színéről, akkor Noét nyolcadmagával a bárkában menekült meg a vízen át – diaszótéria (1Péter 3,20). Noé nem az Aratát tetején üldögélve  élte túl a vízözönt, biztonságos távolból, meteorológiai jelentéseket hallgatva, hanem be kellett mennie a bárkába, és Isten rázárta a bárka ajtaját, a bárkát pedig a víz vitte ide-oda.
És még egy vonatkozást hadd említsek.  Mikor a diaszpórában élő zsidók elgörögösödtek és nagyon nehezen értették már a hébert, az alexandriai zsidók lefordították görögre az ószövetséget. (Afféle antik Károli Gáspárok voltak, s lám, milyen jó, hogy nem kell most annyi görög szót mondanom.) Nos, csodaképpen fordították Jónás próféta könyvét. Az elején azt olvassuk, hogy Jónás meg akarta úszni isteni küldetését. Nem akart ő konfliktusba keveredni a niniveiekkel. Miért szenvedjen ő az Isten beszéde miatt? Megszökött hát egy hajón. Talán, számára is azt jelentette az Isten útján való járás, hogy nem történhet baj. Aztán a hajóra rátör a vihar. És mit csinált Jónás? Ő továbbra is meg akarta úszni. Mindenki küszködött a fedélzeten, Jónás aludt a hajó gyomrában. (Mintha Pál afféle anti-Jónás lenne!) Aztán amikor észrevették az alvó Jónást, fölkeltették, mindenkinek segítenie kell. De ki is kérdezték: Ki vagy te, hogy csak itt szundikálsz? Zsidó ember vagyok! – felelt. Igen?! Akkor imádkozz az istenedhez, hátha „gondol velünk és nem halunk meg!” (Jónás 1,6) És ez a szót:  „gondol velünk” – így fordították az alexandriai atyák görögre: diaszótéria! Vagyis pusztán az, hogy Isten gondol velünk, már az szabadítás. Isten meghall minket, azzal kezdődik a szabadítás! Imádkozz Istenedhez, hátha gondol velünk. És ezt a régiek így értették: hátha megment bennünket, hátha kiszabadít a viharból.
Sokat töprengek azon (és szerintem ezzel nem vagyok egyedül), hogyan is van ez? Úgy volna, hogy megkapjuk a bűntörlő kegyelmet a Szentlélek erejében, Isten megnyitja szeretetének tágas kapuit, bemenetünk lesz a kegyelem királyi székéhez minden szükséges időben segítségül, és aztán jönnek a viharok, bajok, két hétig tartó étlenségek, meg az, hogy akik felelősséggel tartoznak értünk, azok lépnek le először, vagy akik őriznek minket, azok úgy döntenek, megölnek minket,  – tehát mindezt Isten belelöki az életünkbe, hogy mi megtanuljunk újra imádkozni, kérni, hogy megtanuljuk: nincsen szerencse, nincs ügyesség, mert minden Isten  kezében van!?  Így van ez? Vagy inkább úgy van, hogy Isten a sok bajunk kellős közepébe beleilleszti kegyelmét? Lehajol hozzánk a bajunk közepébe, gondol ránk, aztán megszabadít a bajból. Nem tudom eldönteni. De bátran mondom, hogy az egész keresztyén életünknek ez az egyik legszebb, szívbéli küzdelme, mert itt a szívünk érvel és nem az eszünk, hogy hogyan is van Isten dolga velünk, a mi dolgunk Istennel?
Végül hadd szóljak arról, ami igazán közel enged ehhez a szabadításhoz. Lukács igen sokszor mondja itt ezt a szót. De el is terjedt a hajósok körében, sőt, még a máltai szigetlakók is átvették tőlük. Mikor már a tűznél melegedtek a parton és Pált megmarta egy vipera, azt mondták rá: hiába szabadult (diaszótéria) ki a tengerből, csak utolérte Isten büntetése (ApCsel 28,4). Persze, tudjuk a folytatást... Ezért először azt idézzük fel, hogy még a hajón vergődtek teljes sötétségben, mikor Pál előállt, vette a kenyeret, hálákat adott (eucharisztia), megszegte a kenyeret és evett. Az az eucharisztia, vagyis hálaadás a régi zsidó gyakorlatban azt jelentette, hogy amikor egész napos munka után egybegyűlt a család az asztal körül, a családfő vette a kenyeret és hálát adott. Milyen asztalt ültek körül ott, a viharverte hajón? És milyen áldást lehetett ott mondani, ugyan, miféle nyugalom és béke volt ott, miféle munka gyümölcséért magasztalhatták Istent? Miféle Istentől kapott bőségért mondhatott ott hálát az apostol, mint egy családfő? Demonstrál? Igen: ne haljatok éhen! Nincsen semmi baj!  Megmaradunk! A keresztyén ember az, akit Isten sokféle bajban, viszályban, nyomorúságban hirtelen afféle családfővé tesz – akár a legnagyobb őrjöngés közepette is, a nagy civakodások közepette is. Isten azt akarja, hogy akár a legnagyobb elveszésben is álljunk fel, álljunk középre, mondjunk áldást, szegjük meg a kenyeret, és együnk. Miért is? Azt mondja a Káténk: Isten még az a nyomorúságot is, amit e siralomvölgyben reám bocsát, a javamra tudja és akarja fordítani. Tudja, mert mindenható; akarja, mert szerető Atya. Ez a gondviselés nagy titka.
Mikor Pál a hajósokat buzdítja, azt mondja: intelek titeket... (ApCsel 27,34) Ez a szó is sok mindent jelent: int, buzdít, pártfogol, sőt: vigasztal.  És ebbe beleérthetjük a Szentlélek szép nevét: Vigasztaló, Pártfogó. Mert Pál itt paraklészisz-t, vigasztalást, intést, buzdítást végez. A szenvedők mellé áll, kiáll értük, társuk a bajban, és vezetőjük a szabadulás felé.
Testvérek, ma annyi igazság kidobál a világ, annyi érték kerül a relativitás szemétdombjára, hogy szinte nem tudjuk, hogy mik és kik vagyunk egyáltalán. Hát ti csak buzdítsatok, és intsetek! Boldog tapasztalásaink vannak a mögöttünk lévő másfél évről. Hálás szívvel elmondhatjuk: megszabadított minket Isten, bátorított minket Isten, intett minket Isten! Nem úsztuk meg, hanem át kellett élnünk a vihart, minden gyötrelmével együtt, de kiszabadultunk, átmentett rajta Isten. Most, mikor ehhez a szent szent asztalhoz hívlak, hogy hálaadással szegjük meg az utolsó vacsora kenyerét és igyuk borát, arra is hívlak, hogy ebbe a nagy isteni titokba beletekintve hirdessük boldog szívvel azt is: nem kerülheted el a bajt, de Isten gondol rád és megment! A bajban se szűnj meg hálát adni Neki, és sose feledd a bajban lévőt buzdítani, vigasztalni, szent reményre inteni. Ámen

„Ezékiásnak, Júda királyának a följegyzése abból az időből, amikor beteg volt, de fölgyógyult betegségéből:
Már azt gondoltam, hogy életem delén kell átmennem a holtak hazájának kapuin, megfosztva még hátralévő éveimtől.
Azt gondoltam, hogy nem látom többé az Urat az élők földjén, nem láthatok többé embert a világ lakói között.
Hajlékomat lebontják, mint a pásztorok sátrát, megfosztanak tőle. Összetekeri életemet, mint takács a kész vásznat, elvágja az Úr életem fonalát; még egy nap talán, de aztán az éjjel biztosan végez velem!
Reggelig igyekeztem megnyugodni, de úgy törte össze minden csontomat, mint az oroszlán; még egy nap talán, de aztán az éjjel biztosan végez velem!
Csipogtam, mint a fecske vagy a rigó, úgy nyögtem, mint a galamb. Szemeim bágyadtan néztek a magasba: Uram, szenvedek, segíts rajtam!
Mit szóljak? Hiszen amit megmondott, azt tette velem. Messze elkerül az álom lelkem keserűségére.
Uram, az éltet mindenkit, és engem is az éltet, hogy te majd megerősítesz és meggyógyítasz engem!
Bizony, javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé vetetted minden vétkemet.
Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, akik már leszálltak a sírba, hűségedben nem reménykedhetnek.
Az élő, csak az élő magasztalhat téged, akárcsak én most. Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy.
Megszabadított engem az Úr, pengessük hát a lantot az Úr házában egész életünkben!”
Kedves Testvérek!
Kerek egy esztendeje annak, hogy erről a történetről prédikáltam, kiemelve Ezékiás király szép vallomásának sorát: „bizony, javamra vált a nagy keserűség.”
Egy éve még a járvány első hullámát éltük át, és azt reméltük, és is azt reméltem, hogy annál már nem lesz súlyosabb a helyzet. Hiába figyelmeztettek minket oly sokan, hogy lesz még második és harmadik hullám is, és várhatóan mutációk is létrejönnek, mi mégis azt gondoltuk, én is azt gondoltam: csak kicsit meghúzzuk magunkat, aztán hipp-hopp lesz gyógyszer, és megy tovább az élet. És persze, levonunk néhány tanulságot. Például, hogy majd egészen másképpen fogunk élni. Afféle fogadkozás lett a szép vallomás, valahogy így: bizony-bizony, a javunkra lesz majd a nagy nyomorúság. De ez így nem hit, hanem önhittség. Ézsaiás könyvét magyarázva, Kálvin János éppen ennél a résznél mutat rá megrendülten, hogy hány és mennyi és miféle próbatétellel, egyre nehezülő sorozattal tárja fel Isten, hogy valójában mi van a szívünk mélyén.
1.
Igen, most, a harmadik hullám idején Magyarországon több mint 700 ezer fertőzöttet tartanak számon. Tavaly április végén összesen 1700 fertőzött volt. Most naponta két-három ezer új fertőzésről számolnak be, tavaly naponta 70-80 új esetet jelentettek. Tavaly ezer fertőzöttet kezeltek kórházakban, most hétezret. Egy éve 60 beteget kellett súlyos tünetekkel lélegeztetőgépre kapcsolni, most 800-at. Éppen egy éve 11 ember halt meg a vírusfertőzés szövődményei miatt most naponta 200-an halnak meg. És, igen, nem felejtem el, tavaly naponta 10-15 gyógyultat jelentettek, most 3-4 ezret. És igen, tudom, van már sokféle oltóanyag is, és reméljük, lesz majd gyógyszer is, és leginkább azt reméljük, hogy lassan csökkeni fog a fertőzések száma, és aztán megszűnik a zárlat, a karantén-kényszer, kinyithat minden: a hivatalok, a boltok, az iskolák  - és a templomok is! Jöhetünk ide is újra! Akarunk-e jönni? Ahogy a gyógyult király is ezt kérdezi e történet végén: „Mi lesz a jele, hogy fölmehetek az Úr házába?” (Ézs 38,22)
Ezért most az a kérdés forog bennem, hogy nem volt-e korai egy éve azt mondani: „javamra vált a nagy keserűség?” Nem kapkodtuk-e el magunkra alkalmazni ezt a szép szentenciát? Lám, a rövidke nyári fertőzés-szünet után jött a második hullám, aztán reánk zúdult a harmadik hullám – lám, sokkal több áldozattal, és sokkal-sokkal több kétséggel és roppant küzdelmekkel! S tovább megyek, vajon, nem kapkodjuk-e el a dolgot most is, hogy a harmadik hullám csillapodása idején, újra elővesszük az igét, és mondjuk: javamra vált a nagy keserűség!? Így felelek erre a töprengésre: nem, bizonnyal, nem kapkodjuk el a dolgot. Sőt, bátran mondom, hogy sem általában és sem konkrétan nem elhamarkodott ezt mondani. Mindig mondani kell!
Ugyanis, ha igaz, amit Pál mond, hogy a mi erőnk erőtlenség által végeztetik el, vagyis az isteni erők éppen akkor járnak át, amikor nem erőlködünk és erősködünk, hanem átadjuk magunkat az isteni kegyelemnek (2Korintusi levél), akkor itt így is mondhatjuk: a mi boldogságuk keserűség által végeztetik el, a mi Istennel és magunkkal való békességünk éppen azáltal végeztetik el, hogy a megsemmisülés örvényébe kerülünk. Csak így van értelme, Arany János kifejezéseivel szólva, az „önmegadó, szívnyugtató keresztyén érzelemnek” (Bolond Istók). Ezékiás király így fejezte be a himnuszát: „Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy!” Bizony, a fiakat tanítani Isten hűségére, ez roppant élet-feladat; és erre a feleadatra minden pillanat alkalmas. A kérdés csak az, hogy mi alkalmassá lettünk-e már arra, hogy Isten hűségéről tanítsunk? Vajon, alkalmassá tett-e minket a nyomorúság és aztán a kegyelmes és csodálatos szabadítás?  Vajon a sok küzdelmünk, rettegésünk a haláltól, a leomló sátorok látványa, a pusztulás vermének közelsége – és ezek ellenében az isteni megtartatás és Krisztus feltámadásának dicsősége adott-e nekünk bölcs belátást, és elvezetett-e olyan belső bizonyosságra, hogy valóban igaz tanúi lehessünk Isten hűségének? Igaz tanúi úgy, hogy a nyomorúságban reménykedők, az áldások idején hálásak vagyunk?
Nos, ezért nyugtalanít Ezékiás szép szava. Ugyanis van itt valami, ami felkavarja a vihar utáni csendet, és mélyebbre vezeti az ige általános értelmét. Van itt valami, ami miatt nem olyan egyszerű azt mondani, hogy, lám, Ezékiás is arról tesz szép vallomást, hogy Isten végül majd mindent jóra fordít.
2.
Tudjuk, a Szentírásban a Krónikák könyve is elmondja a királyok történetét. Így elmondja Ezékiás király történetét is. Elmondja a szent város ostromát és csodás felszabadulását, a király betegségét és gyógyulását is. De elmond még valami mást is, amit a Királyok könyve és Ézsaiás próféta feljegyzése is sejtet ugyan, de nem nevez néven. Mit mond még el? Azt, hogy Ezékiás felfuvalkodottá lett, vagyis nem a neki adott jótétemény szerint élt (2Krón 32,24-26). Felfuvalkodott, holott itt, énekében azt kimondja: Isten volt, aki őt meg is gyógyította, és csoda-jelet is adott neki arra nézve, hogy nem kell élete delelőjén sírba szállnia. Valóban, miután Ezékiás király meggyógyult, Isten ígérete szerint még 15 évig békében uralkodott és folytathatta a reformokat, győzedelmeskedett a háborúkban, és nagy vagyonra tett szert. Csakhogy amikor a gyógyulása hírére a  feltörekvő Babilóni birodalom követei ellátogattak hozzá, ő,  mint valami hencegő kisgyerek mindent megmutatott nekik. Nem volt semmi, amit meg ne mutatott volna, jegyzi fel a próféta is (Ézsaiás 39), és ezzel nemcsak iriggyé tette az ellenséget, hanem önként minden fontos stratégiai információt is rendelkezésükre bocsátott és egész országát végveszélybe sodorta. Megrendülve látjuk, hogy nem esik messze egymástól a dicsekvés és a felfuvalkodás. És nem esik messze egymástól az önhittség meg az a képzet, hogy a betegség, a halálközeli állapot, az Isten előtti térdre hullás csak intermezzo volt. Valóban, kérdezem, minden mehet tovább?
Ezékiás király így gondolta, ezért újra Isten fenyítéke alá került, és újra meg kellett alázkodnia. De immár nemcsak neki, hanem egész népének is. Így rekeszti be az a tömör megjegyzést a krónikás: ezért, ti. a király és az egész nép megalázkodása miatt nem jött el rájuk az Úr haragja Ezékiás napjaiban.  (2Krón 32,26).
3.
Ezért némiképpen igazat kell adni azoknak a magyarázóknak, akik szerint másképpen kell fordítani ezt a híres mondatot: javamra vált a nagy keserűség! Szerintük ez a fordítás előreszalad a teljes gyógyulás irányába. Ám itt még nem az isteni megfordítás kezdetét látjuk, hanem a panaszok összefoglalása. Ezért a kifejezést másképpen kellene fordítani, és lehet is. Valahogy így: „lám-lám, a békesség keserűséggé lett, nagy keserűségemmé!” A teljesség öröme romlásba zuhant.  És akkor a szakaszt így lehetne visszaadni:
„Azt gondoltam, hogy nem látom többé az Urat az élők földjén, nem láthatok többé embert a világ lakói között.  Hajlékomat leomlik, mint a pásztorok sátra, megfosztanak tőle. Mint a takács, fölgöngyölíti életemet, és a mellékfonalról levág engem; egy nap még estig, és végem... Lám, az én békémből keserűség lett, az én keserűségem.
De Neked úgy tetszett, hogy megments az enyészet vermétől, és hátad mögé vetetted minden vétkemet.  Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, akik már leszálltak a sírba, hűségedben nem reménykedhetnek.  Aki él, csak aki él, az magasztalhat téged, akárcsak én most. Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy.  Megszabadított engem az Úr, pengessük hát a lantot az Úr házában egész életünkben!”
4.
De! De Istennek tetszett engem megmenteni! Tetszett neki kimenteni engem a pusztulás gödréből!  Vagyis minden Istenen múlott! És ha ezt annak a fényében olvassuk, amit a Krónikák könyve feljegyzett Ezékiás királyról, hogy ugyanis a gyógyulása után felfuvalkodottan magával rántotta az egész népét valami önhitt dicsekedő öné-szabadító és ön-boldogító és ön-gazdagító mámorba, akkor megértjük, hogy nekünk az életünk egészére ki kell terjesztenünk a király hála-énekét, amit ő csakhamar elfeledett, aztán mégis újra tanult.
Testvérek, el lehet-e feledni a csodát? Szomorúan azt kell mondanunk, hogy a kegyes király, Ezékiás elfeledte ezt. Amikor vendégei jöttek, mert híre ment csodálatos gyógyulásának, mindent megmutatott nekik, mindennel eldicsekedett, kincseivel is, csak Azzal nem, Akinek a kegyelmébe beleimádkozhatta magát. Aztán, lám, kikevélykedte magát a kegyelemből. (Mert Isten a kevélyeknek ellene áll! – Jakab 4,6)
Testvérek, úgy lesz-e minden, mint a járvány előtt volt? Miféle békességet, jót, épséget, egészséget üdvöt remélünk, mikor Istenhez folyamodunk, hogy szüntesse a rosszat és adjon jelet, tegyen csodát? Mintegy zsaroljuk őt, ezért ezt mondjuk Neki: „Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, akik már leszálltak a sírba, hűségedben nem reménykedhetnek.  Aki él, csak aki él, az magasztalhat téged, akárcsak én most.” Vajon, mi akik élünk, mert megmaradtunk, magasztaljuk-e őt? És  miféle jót remélünk helyreállítani, amikor ezt mondjuk: „Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy”? Készek-e az atyák tanítani a fiakat?
Mondjuk hát ki bátran, hogy nekünk az isteni szabadítás alapjára kell állanunk: De! De Istennek tetszett minket megszabadítani, és háta mögé vetni minden bűnünket! De Istennek tetszett kimenteni az enyészet vermeiből! De Istennek tetszett új életet készíteni nekem! Bizony, az lenne a jó, ha ez az isteni „de" végképpen benne maradna minden megnyert gyógyulásban. Az lenne a jó, ha ez az isteni kedvezés tarthatná össze életünk széthulló elemeit! Ez tarthatná össze a testet és a lelket, az áldást és a hálát,  az örömöt és a szív elkötelezését, a reményt és az Istenbe vetett bizalmat.
Mikor mehetek az Úr házába, kérdezte a gyógyulóban lévő király? Kérdezzük csak mi is: mikor mehetünk az Úr házába? Kérdezzük csak, mert az egész életnek Istennel van dolga! Ámen

„Ezek után ismét megjelentette magát Jézus a tanítványoknak a Tibériás tengerénél; megjelentette pedig ekképpen: Együtt voltak Simon Péter, és Tamás, akit Kettősnek hívtak, és Nátánáel, a galileai Kánából való, és a Zebedeus fiai, és más kettő is az ő tanítványai közül. Mondotta nekik Simon Péter: Elmegyek halászni. Mondották neki: Elmegyünk mi is te veled. Elmentek és azonnal a hajóba szálltak; és azon az éjszakán nem fogtak semmit.
Mikor pedig immár reggeledett, megállt Jézus a parton; a tanítványok azonban nem ismerték meg, hogy Jézus van ott. Mondotta azért nekik Jézus: Fiaim! Van-é valami ennivalótok? Feleltek neki: Nincsen! Ő pedig mondotta nekik: Vessétek a hálót a hajó jobb oldala felől, és találtok. Oda vetették azért, és kivonni már nem bírták azt a halaknak sokasága miatt.
Szólott pedig az a tanítvány, akit Jézus szeret, Péternek: Az Úr van ott! Simon Péter azért, amikor hallotta, hogy ott van az Úr, magára vette az ingét (mert mezítelen volt), és bevetette magát a tengerbe.
A többi tanítvány pedig a hajón ment (mert voltak nem messze a parttól, hanem mintegy kétszáz singnyire), és vonszolták a hálót a halakkal. Mikor azért a partra szálltak, látták, hogy parázs van ott, és azon felül hal és kenyér. Mondotta nekik Jézus: Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok. Felszállt Simon Péter, és kivonta a hálót a partra, amely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal; és noha ennyi volt, nem szakadozott a háló. Mondotta nekik Jézus: Jertek, ebédeljetek. A tanítványok közül pedig senki sem merte tőle megkérdezni: Ki vagy te? Mivelhogy tudták, hogy az Úr ő. Oda ment azért Jézus, és vette a kenyeret és adta nekik, és hasonlóképpen a halat is. Ezzel már harmadszor jelent meg Jézus az ő tanítványainak, minekutána feltámadt a halálból.”
Kedves Testvérek!
Jézustól sokszor kérdezték: ki vagy te?
Éppen a feltámadottól is kérdezték ezt az emmausi tanítványok: csak te vagy itt jövevény?  (Lk 24,18) Korábban a keresztre feszített Jézusnak is mondták gúnyolódva: ha te vagy a zsidók királya, szállj le a keresztről! (Mt 27,40) És annak előtte Pilátus kérdezte tőle: te vagy a zsidók királya? Király vagy csakugyan? (Jn 18,33) De ezt kérdezte Saulus is a damaszkuszi úton megjelent neki vakító ragyogásban a Feltámadott: ki vagy te, Uram? (ApCsel 9,4) Igen, a Jézussal való életünk tele van efféle kérdésekkel. Leginkább azért van ez így, mert ő maga kérdez minket, ahogy kérdezte egyszer tanítványait is: kinek mondotok engem ti? (Máté 16,15)
Most azonban azt olvassuk, hogy a tanítványok nem merték az Urat megkérdezni: ki vagy Te?  Ehhez hozzátoldja az evangélista: azért nem merték megkérdezni, mert tudták, hogy ő az Úr.  Zavarba ejtő megjegyzés ez. Sokféleképpen magyarázzák. Sőt van, aki gyorsan átlép rajta. Ám, ha megértjük a mélységeit, nagy vigasztalásokat találunk benne.
Kezdjük azzal, ahogy János mondja: „A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni, ki vagy te?” Pontosan fordítva: a tanítványok közül senkinek sem volt messze arra, hogy kikérdezze őt, ki vagy te? Nem merték firtatni, kikérdezni, kifaggatni, levizsgáztatni. A csodálatos halfogás emlékeztette őket a tanítványságuk kezdetére, amikor megismerték Jézust, és azokra az áldásokra is amikor éhezőknek adott kenyeret és halat – talán ezért itt ez a hallgatás? Bizony, fontos megjegyzés ez, hogy a „tanítványok közül senki” vagyis egyikük sem merte megkérdezni őt. Nos, kik voltak ezek a tanítványok?  Ha megismerjük őket, talán jobban megértjük a hallgatásukat is. S miután János név szerint felsorol itt néhány tanítványt, nem lesz túl nehéz ez az átvilágítás.
1.
Ott van mindjárt Péter, akire még súlyos kérdések várnak, tudjuk, hamarosan felteszi neki a Mester. Eddig elbújhatott a tanítványok közé vagy mögé. Holott talán neki kellene előlépnie a kérdéssel.  Azt megteszi, hogy előre ront, hiszen vízbe veti magát (nem először), hogy ő érjen ki elsőnek a partra – cserben hagyva a többieket a nehéz munkával. Ahogy már az Urat is cserben hagyta, tegyük hozzá gyorsan. Van miért csendben maradnia.
Aztán ott van Tamás is, aki már egyszer tesztelte az Urat. „Ha csak be nem bocsátom az ujjaimat a szegek helyeibe és be nem bocsátom kezemet az oldalán lévő sebbe...” nem hiszen, hogy feltámadott, harsogta Húsvétkor. Akár sebeket is felszakított volna, hogy bizonyítékot szerezzen. Pedig milyen bősz volt ő is egyszer: „menjünk el, és haljunk meg vele együtt”, mondta, amikor Jézus elindult, hogy feltámassza barátját, Lázár. (Jn 11,16)
És ott van Nátánáel is, aki mielőtt tanítvánnyá lett volna, gyors ítéletet mondott: „jöhet valami jó Názáretből?” felelte az elhívó szóra. Jézus azonban tudta, hogy ki ez a Nátánáel: „íme, egy igaz izraelita, akiben nincsen hamisság” – mondta Nátánáelnek. (Jn 1,47) Íme...! Talán jobb most hallgatnia.
Ott voltak a Zebedeus-fiak is – a mennydörgés fiai, ahogy az evangélisták közlik. (Mk 3,17) Talán övék volt  ez a hajó, vagy az apjuké (ahogy másutt feljegyzik az evangélisták).  Ők azok, akik még akkor is viszályt szítottak,  amikor Jézus az Olajfák hegyére ment velük. Ki a nagyobb?  Ők? Kik ők? Ez roppantul izgatta őket, de a Gecsemáné kertjében átszundikálták Jézus imaharcát.
Vagyis mondhatjuk: afféle megszeppent hallgatás ez most itt. Nem merik kérdezni, nemhogy kikérdezni Jézust, mert a tanítványi életük, előéletük nem hatalmazza fel őket erre. Igen, azért hallgatnak most megszeppenve, mert  korábban leszerepeltek. Hallgatniuk kell, honnan is lenne merszük, bármiféle firtatásba belefogni?!
Mély tanulsága van mindennek! Jézus áldására, az isteni jóságra voltaképpen csak az lehet a válasz, amit a zsoltáros mond: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten! Felmagasztaltatom a nemzetek közt,  felmagasztaltatom a földön.” (Zsoltár 46,11)
Lám, itt vannak, akik elárulták, megtagadták, elhagyták a Mestert – és lám! Ő megsegíti őket: vessétek ki a hálót! -  mondja nekik. Sőt, már eledellel várja őket a parton! Szolgál azoknak, akik kiszolgáltatták, asztalához fogadja azokat, akik dezertáltak mellőle. A megbocsátás csendje ez!
2.
De ennél is többről van itt szó! Nézzük még egyszer, kik voltak ezek a tanítványok!
Kezdjük újra Péterrel, aki elhívásakor, pár évvel korábban, ki sem vonszolta a hajóját a partra, hanem mindenét otthagyva követte Jézust!
És itt van Tamás, aki kész volt meghalni Jézussal együtt, és talán azért nem volt ott a többiekkel a feltámadás napján, mikor Jézus a többieknek megjelent, mert ő nem félt kimenni az emberek közé, s ki tudja talán éppen a halált kereste.
És ott vannak a Zebedeus-fiak is, akik rajongásig szerették az Urat, és amikor nem fogadták be Jézust egy faluba, tüzet kívántak volna rá. (Lk 9,54)
És itt van Nátánáel is, aki először mondja ki tanítványsága kezdetén, mindenki megelőzve: „te vagy az Isten Fia!” (Jn 1,50)
És hogyan is kezdődik ez mai történet? Azt mondja az evangélista: nem fogtak semmit.  Az kérdezi tőlük Jézus: van-e ennivalótok? Az feleleik: nincs. Azt mondja nekik Jézus: hát akkor vessétek ki a hálót jobbra! Kivetik és lett csodás fogás. És amikor a partra érnek, ő már ennivalóval várja őket.
Vagyis azért nem merték faggatni: ki vagy te? – mert tudták jól, hogy ki ő!
És ezért áhítat tölti be őket. Mert itt találkozik a mindennapi kenyér és az örök élet kenyere,
- mert itt találkozik a keserves munka és a csoda áldása,
- mert itt találkozik a mi üres küszködésünk és az engedelmességünk gyümölcse,
- mert találkozik a kudarcunk (üres a háló –  semmink sincs!) és a teljesség (szakadozott a háló), az a teljesség, amit nem tudunk beemelni az életünkbe,
- mert itt találkozik a profán és a szent,
- mert itt találkozik a múlandó és az örökkévaló!
És minderről így szól majd később éppen Péter egy bizonyságtételében: „együtt ettünk és együtt ittunk ő vele, minekutána feltámadott halottaiból” (ApCsel 10,41). S kinek tett így bizonyságot Péter? Egy méltatlannak, egy pogány embernek, aki kereste az áldást, az igazságot, az isteni kegyelmet! Tehát, tudják a tanítványok, ki az ott a parton, aki maga mellé invitálja őket! És hallgatnak, szent érintésben vannak.
Elfogódott hallgatás ez.  A mester áldással és bőséggel biztatja őket, és ha el is botlottak, újra erőt ad nekik, és ha kudarcot is vallottak, újra indítja őket. Ó, bárha adna nekünk is Isten még több szent elfogódottságot a mi zakatoló, robotos, hajtós életünkben. Mert meglehet, éppen ott kezdődik ez a szent hallgatás, ott, a harsány kudarcaink kellős közepén.
3.
Említettem, hogy Péterék tanítványsága egykor a halfogás csodájával kezdődött,  és lám, most a halfogás csodájával kezdődik küldetése is.
Ekként csodát várhatunk mi is, mert tapasztaltunk már csodát. Segítséget kérhetünk, mert kértünk és kaptunk már sokszor erőt és oltalmat. És szabadulást is várhatunk, mert szabadítást is kaptunk már, és kapunk mindannyiszor, ha beengedjük az életünkbe Istent.
Kell-e hát firtatnunk: kicsoda Isten?
Kell-e hát vizsgáztatnunk: mit tud adni az Isten?
Udvardi Erzsébetnek van egy szép festménye, a címe ez: A csodálatos halfogás. És maga a kép is csodás, mert tovább-értelmezi a bibliai történetet. Jézus nem a parton áll, a tanítványok meg bent a vízen a csónakban. Hanem Jézus áll a csónak közepén, és isteni dicsőség ragyogja körbe, és ez sugárzik át a hálót vonó tanítványokra.  Tovább gondolom ezt a művészi megjegyzést: Jézus ott volt a tanítványokkal egész éjszaka is, mikor küszködtek és úgymond, nem fogtak semmit. És Jézus nem aludt el mellettük, mint ők, mikor ő a Gecsemáné kertjében küszködött.  Jézus ott volt velük, amikor látták, hogy semmit sem fogtak, és segített nekik kimondani a szót: semmit sem fogtunk, nincsen semmink! És ott volt velük, amikor megtelt a háló hallal és öröm töltötte el őket.
Itt van velünk Jézus!
Itt van a küszködésben!
Itt van a bajban!
Itt van a semmiben!
Itt van az áldás és szabadulás ígéretével!
Nem kell erősködni, okoskodni, firtatni. Nem kell nagy lélegzetet véve, minden maradék bátorságunkat összeszedni, hogy kifaggassuk őt. Mert nem is biztos, hogy ez itt csupán megszeppent, vagy éppen elfogódott hallgatás volna a tanítványok részéről. Van ebben már bölcsesség is, mert van benne tudás.
Hallgattak, mert tudták, hogy az Úr az.
Hallgattak, hogy az úr szólhasson.
Hallgattak, hogy ő kezdeményezhessen.
Hallgattak, hogy ajándékozhasson.
Bölcs hallgatás ez, ahogy szép énekünk mondja:
„Csak légy egy kissé áldott csendben, s magadban békességre lesz, s az Úr rendelte kegyelemben, örök, bölcs célnak megfelelsz.” (274. dicséret) Ámen

Lekció: János evangéliuma 20:1-18
Textus: János evangéliuma 20:14-16, 19, 26-27.
14-16: Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.  Jézus nevén szólította: Mária!
19: Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek!
26-27: Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen!
Szeretett testvéreim! Mostani húsvétunkon nehezebb nekünk hálával és örömmel emlékezni az egész egyetemes emberiséget meghatározó eseményre, és teljes szívvel ünnnepelni. Napjaink gyásszal, félelemmel és kétségekkel vannak tele.
Alig találni valakit, akit ne érintene családtagja, barátja, munkatársa, ismerőse halála, halál közeli állapota. Sokszor már azokat is elsiratjuk, akikért emberfeletti erővel küzdenek az orvosok.
S még kevésbé találni valakit, akiket ne hatna át a félelem. Szorongunk attól, hogy magunk is elkapjuk a betegséget, hogy mi lesz velünk; aggódunk a családtagjainkért; mások a korlátozások miatt a munkájukat féltik; mintha az összes, minden más félelmünk összesűrűsödne most ebbe az egybe, nem tudunk fellélegezni sem.
És mennyien kételkednek: nemcsak az összeesküvés-elméletet gyártókra és terjesztőkre gondolok, hanem azokra is, akik egyáltalán nem hisznek a gyógyítási lehetőségekben, rezignáltan és fáradtan utasítanak vissza bármiféle reményt.
Az evangéliumból három rövid szakaszt olvastam fel:
– a feltámadott Jézus megjelenik a síró Mária Magdalénának
– megjelenik a félelemek között vergődő tanítványoknak
– és megjelenik a hitetlen, reménytelen Tamásnak
És velük megjelenik nekünk is. mert ezek azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.
Mária Magdolna – ahogy hallottuk – voltaképpen sírni ment ki Jézus sírjához. De azt látja, hogy valami történt, el van hengerítve a kő a sír szájáról - riasztja hát a tanítványokat, akik közül Péter és János kifut a sírhoz, belépnek a sírkamrába, ők is üresen találják – majd hazamennek, és a többieknek egy szót sem szólnak – nem értenek semmit, mert nem értették még Isten ígéreteit, a jövendöléseket, a szent szövetséget – hogy Krisztusnak fel kell támadnia.
Mária magára marad, a gyászával, illetve azzal, hogy nem is tud gyászolni, mert üres a sír, a mester elvitték: ekkor szólítja meg őt Jézus. Megszólítja a szomorkodót – akik teljes csődöt él át – még szeretett halottját sem tudja rendesen elsiratni! Szól hát Jézus mindazokhoz, akik egész életüket – és halálukat is – csődnek látják, és csak sírni tudnak. Feltámadott és életet hozott, felragyogtatta az élet igazi értelmét. Ha magadnak élsz, életed egyenes futam a halálhoz; ha Istennek élsz, életed és halálod út a feltámadáshoz.
Megjelent a tanítványoknak is, akik félelemek közt, bezárkózva, feldúlva tartózkodnak rejtekhelyen. Óriási feszültségben vannak – Tamás nem is hordozhatta, nincs ott velük. Ők is csődöt élnek át – két tanítványtársuk már elhagyta a város (ahogy Lukács leírja) és vitatkozva mennek haza, Emmausba, és sóhajtoznak: pedig mi azt hittük... A reményeket szétszaggatja a félelem, a terveket és az álmokat megsemmisíti a mester halála – vége mindennek, és immár puszta létükért kell aggódniuk. Péter ott volt a főpap udvarán, mikor Jézus kihallgatták, és hallotta, hogy a Mestert a tanítványai felől is faggatták. Bár Jézus nem adta ki őket, de tudhatták, hogy keresni fogják őket, a mozgalmat fel kell számolni.
Közéjük lép a feltámadott és mondja: békesség néktek!  Szól hát Jézus mindazokhoz, akik ma félelemek és békétlenség között élnek, rettegnek a holnaptól, rezzenek minden szóra, és csak bezárkózva, elzárkózva érzik magukat biztonságban. Ha magadnak élsz, életed vergődés és rettegés, nincs barátod, csak ellenséged. Ha Istennek élsz és vele megbékülsz, életed, ez a mulandó földi élet, az eljövendő világ megízlelése, ajándék-élet, foglaló az isteni békességre.
Megjelent Tamásnak is, a hitetetlennek, aki az első húsvétkor nincs ott a többiekkel. És nem is fogadja el beszámolójukat – csak, ha látom, csak ha tapintom. Reménytelen ember, akiről lepereg az öröm, akin kisiklanak a legszebb gondolatok. Afféle troll, ahogy manapság mondanánk, akik minden szépbe és jóba belecsepegteti a kétség ecetjét. Miért trollkodik Tamás? Mert a csüggedése és a kétsége kontrollja alá akar rendelni mindent. Átadta magát a hitetlenségnek és másokat is hitetlenségre akar vinni. Együtt nem hinni, együtt kételkedni, együtt örömtelenül élni – ez már-már szinte ismerősen mai vállalkozás.
Jézus megjelenik neki is. Így mondom neki is. Mintha külön érte jönne el még egyszer, hogy feltámadása valóságát demonstrálja – és kiszolgáltatja magát a vizsgálatnak. A mózesi törvény szerint, ha egy beteg meggyógyult, először a papnak kellett megmutatnia, hogy immár egészséges, csak aztán térhetett vissza a közösségbe. Miféle pap, főpap Jézus, hogy bemutatja magát Tamásnak? Tamás lenne az, aki igazolja, hogy Jézus feltámadt? Nem. Valójában Tamásnak kell meggyógyulnia, és megértenie, hogy Istennél  minden megelőz, minden bekeretez, minden magába zár az isteni élet! Ha magadnak élsz, hitetlenségbe fullad az életed, és másokat is mélybe rántasz. Ha Istennek élsz, meggyógyulsz a hitetetlenség szörnyű bajából, és hited által belépsz az új világba.
Mária nem tudta hová vitték Jézust,
Péter és János nem tudták, hogy az Írások Jézusról jövendöltek,
Tamás nem tudott hinni a bizonyságnak.
Az egyik gyászolt, a másik rettegett, a harmadik mindent feladott.
Nekünk jelent meg Jézus, amikor megjelent nekik, a mi könnyünket törölte le, a mi félelmünket űzi el, minket vezet boldog hitre. Ámen