Nincs olyan ember

„Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük, hogy az Úr elé álljon.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét. Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő, jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli; és még most is ragaszkodik jámborságához, mikor engem ellene ingereltél, hogy ok nélkül megrontsam őt. És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: Bőrt bőrért, és mindenét, amije az embernek van, odaadja életéért.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr Sátánnak: Íme ő a kezedben van; csak életére vigyázz.  Akkor kiment a Sátán az Úr színe elől; és megverte Jóbot gonosz fekéllyel talpától fogva feje tetejéig.  És egy cserepet fogott, hogy azzal vakarja magát; úgy ült ott a hamu között.  Akkor azt mondta neki felesége: Mégis ragaszkodsz jámborságodhoz? Tagadd meg Istent és halj meg!;  ő pedig azt mondta neki: Mint valami bolond asszony beszélne, úgy beszélsz: a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk? Mindebben nem vétkezett Jób ajakaival.” Jób könyve 2,1-10 (Kecskeméthy István fordítása)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Múltkor, amikor Jób könyvét olvasni kezdtük, valaki bölcsen azt mondta: jobb lett volna a Jób történetét a végén kezdeni, mikor Jób a szenvedései után kétszeresen visszakapott mindent, amije volt (Jób 42,10). Igen. Mégis, idő kell, gondolat kell, a szívnek sok kérdése kell, a magunk és mások mindenféle tapasztalata kell, hogy egyáltalán elindulhassunk arrafelé, amerre az Ige fénye mutatja az utat.
Mindjárt itt van az, hogy Jób sorsát hajlamosak vagyunk afféle érdekességként olvasni. Azt mondja az Úr, hogy nincs még a földön egy olyan ember, mint Jób (Jób 2,3), vagyis páratlan, kitűnő, egyedi valaki. Ez esetben pedig a története is kivételes történet, kívül esik a mi világunkon, és mi legfeljebb csak „érdekességként” olvassuk. Csakhogy Jakab apostol egyáltalán nem érdekességként állította elénk Jóbot, akit a kivételek között kell mutogatni! Azt mondja az apostol: „például vegyétek a szenvedésben és a béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak, boldognak mondjuk a tűrni tudókat (többes számban!); Jóbnak tűrését is hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jakab 5) A tűrőket állítja elénk az apostol és közülük kiemeli Jóbot. Márpedig ami vagy aki példaként szolgál, arra nem mondhatjuk, hogy kivétel volna! Ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy az a szabály. És ha Jób a szabály, a paradigma, abba belereszket a szívünk, megrémül a lelkünk, mert akkor ez egy rettenetes szabály. Bizony, nehezen fogadjuk be ezt az apostoli példálózást, és Jób dicséretét („nincs olyan ember a földön, mint ő”), és szívesebben kezelnénk őt szabályt erősítő kivételként.
De ne tévedjünk el itt! A dicséret („nincs olyan ember a földön, mint ő”) nem a szenvedő Jóbra, hanem a sikeres Jóbra vonatkozik, akinek óriási vagyona, tíz gyönyörű gyermeke, szépen egybetartott családja volt, köztiszteletnek örvendett, békességben élt. Sőt azt is ide kell vennünk, hogy Isten a mennyei jelenetben szolgájának nevezte Jóbot. S miután Jób kiállta az első szenvedéspróbát, újra szolgájának nevezte, és miután végigszenvedte a barátaival való nehéz vitát is, megint szolgájának nevezi (Jób 1,8; 2,3; 42,7). Tehát a történet végén, de csak a végén(!), a hosszútűrésre is kiterjeszthetjük a dicséretet („nincs olyan ember a földön, mint ő”), ám ebbe immár nemcsak a békességgel, türelemmel elhordozott szenvedését, hanem a lázadását, és az Istennel való perlekedését is bele kell vennünk. „Miért perelsz Istennel?” (Jób 33,13)  - kérdezi tőle Elihu, miután Jób kimondta a végszót nagy  panaszában (Jób 31,35).
Az is roppantul nehezíti Jób befogadását, hogy ez a dicséret meseszerűnek tűnik (vagy parentáló dicshimnusznak). Jób barátait is roppantul zavarja ez a páratlanság. Isten mindent tud, mindent lát, előle nincs elrejtve semmi, egyedül ő tökéletes – kezdi majd a vitát Bildád. Jób, ne áltasd magadat azzal, hogy ez a te páratlanságod valami tökéletesség lenne, hiszen Isten még az ő angyalaiban és szolgáiban is talál kivetnivalót, „hát még a sárház-lakókban; kiknek fundamentuma a porban van; kiket szét lehet nyomni, mint a molyt!” (Jób 4,18-19) Milyen nagy ellentmondás! Bildád ugyan holmi féregnek nevezi az embert (vagyis lefokozással akarja vigasztalni szenvedő barátját), de Isten a dicsérettel már a szolgái és angyalai közé emelte Jóbot! Ezért reszket a szívünk! Ez a feddhetetlen, igazéletű, istenfélő, bűngyűlölő ember mindent elveszített. Elveszítette a vagyonát, a gyermekeit, az egészségét, az életközösségét, a felesége elfordult tőle, a vigasztalására érkező barátai először fel sem ismerik. Talán a barátok azért is szállnak majd vitába a Jóbbal, mert az ő emlékeikben az a gazdag, erős, sikeres, boldog ember él, aki akár még Isten szolgája vagy angyala is lehetne. Az emlékeikben ők mindegyre ezt a Jóbot látják maguk előtt. Akihez képest most csak egy megszikkadt, megfeketedett, fekélyeit cseréppel vakargató, pernye-embert találnak. Ez elfogadhatatlan. Annyira elfogadhatatlan, hogy magyarázatot kell rá találni. Mi az oka annak, hogy Isten ezt a feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő embert, jószerével a legmegbízhatóbb emberét elviselhetetlen próbatételnek teszi ki? És máris érezzük, hogy be vagyunk szorítva: ha Jób béketűrése példa, ugyan, honnét vesszük ehhez az erőt; ha pedig Jób páratlan eset, ugyan, mi kímél meg minket, kevésbé értékeseket?
Egyszóval, azért nem lépünk itt gyorsan tovább, a happy end felé, mert még az iménti kérdéseknél is nehezebb kérdést kell föltennünk. Látni fogjuk majd, hogy a történetben Jób lesz az, aki elindítja ezt a kérdezést – és ez a szívünk mélyéig hatol. Mert hiába van mélyre temetve ez a nyugtalanság; elég, ha nekiütközünk egy barátunk betegségének, vagy belénk szúr valami bajnak a híre, máris felcsahol nyugalmunkból: ha Jóbra, erre a szent emberre Isten ilyen csapásokat zúdít, akkor kicsoda Isten? Ki ez az Isten, aki az imént még dicsekszik a szolgájával, aztán csapásokat zúdít rá? Ki ez az Isten, aki nem üti szájon a sátánt, amikor megkérdőjelezi Jób integritását, hitelességét, hanem hagyja, hogy csak mondja-mondja? Ki ez az Isten, hogy a kísértő Őt, a Mindenhatót fölingerelheti a porból vett teremtménye ellen? Mi több: ki ez az Isten, aki kiszolgáltatja hűséges emberét az ellenségnek, és aztán hallgat? A múltkor Babits Mihály szavát idéztem: cinkos. Cinkos az Isten? A kísértő cinkosa? Nehéz szó, tudom, kedves testvérek, ezért hadd enyhítsem a kérdést egy másik verssel! Szabó Magda híres verse így hangzik:
Mi van a fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel.
A tavasz puha szája csak sír
és nem felel,
és nem felel a nappal,
és nem felel az éj.
De hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?
Hallgat-e valóban, aki csak nem beszél? (És mond-e valamit, aki folyton szövegel?) Kényszeríteni kell-e Istent, hogy szóljon? Sokan mondják, hogy Jób könyve voltaképpen egy perirat, amelyben Jób Istentől fellebbez Istenhez. Vagy még inkább Isten ellen fellebbez Istenhez, Isten ellen Istenhez folyamodik. De melyik Istentől, melyik Istenhez? Kálvin, amikor Jób könyvéről prédikált, újra meg újra föltette a hallgatóinak a kérdést: qualis sit Deus? Nem az a kérdés, hogy van-e Isten, hanem az a kérdés, hogy milyen az Isten a velünk való kapcsolatában? Jób könyvében már a történet elején is négyféle választ tudunk erre a kérdésre adni.  De mindez itt nem dogmatika, hanem inkább a dogmatikának egy különös, sajátos ellendogmatikai vetülete. S talán ez a történet nagy titka, és az alapja annak, hogy Jób példa a számunkra.
1. Az első választ, mindjárt itt a könyv elején olvassuk: Isten mindenható. És ezt most a teljes súlyával kellene kimondani így: a mindenható Isten azt csinál, amit akar. És máris halljuk Pál drámai kérdését, mikor Isten kifürkészhetetlenségéről beszél: „kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt?” (Róma 11,34-35). És ki vagy te, ember? Tanácsosa volnál a Mindenhatónak, ott állsz a mennyek trónusánál és instruálod Őt? Sőt, kérdezi korábban Pál: „kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon?” (Róma 9,20-21) Versenghetsz? Isten mindenható! A barátok is fogják ezt mondani Jóbnak, amikor elfogy a szusz és a türelem, és egyéb érveik sem hatnak el a Jób szívéig: mit akarsz, Jób? – Isten mindenható! De maga Jób is mondja, tudja, hogy ha arra kerül a sor, Isten az ő teljhatalmával szemtől szembe fog ellene bizonytani (Jób 16,8). A régi fordítók itt ugyanazt a görög szót használják, mint Pál a Római levélben (antapokrinomai). S lám, Jób ezt a mindenható Istent szereti, ingyért. Isten lenyűgöző őshatalom. De figyeljük, kedves testvérek, én úgy mondtam, ahogy szoktuk mondani, hogy Jób ezt az Istent szereti ingyért. Holott valójában így van az igében: Jób féli Istent. A sátán provokációjának is ez a veleje, azt mondja: vajon ingyen féli Jób az Istent? Dehogy: „bőrt, bőrért, és mindene, amije van az embernek, odaadja a maga életéért. Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged.” (Jób 2,4-5) Vagyis nem ingyen féli Jób az Istent, nem ingyen mutat be Neki áldozatot, nem ingyen ragaszkodik az isteni rendhez. Ingyen, ez azt jelenti: semmiért, ok nélkül, alaptalanul. Lehetséges ok nélkül szeretni, tisztelni, félni a Mindenhatót? Amikor azt mondjuk, hogy Isten mindenható, filozófiai kifejezésekkel is élhetünk: Isten ok-nélküli (vagy kezdet nélküli). A középkor nagy teológusai szerint Isten a mozdulatlan mozdító, az első ok, akinek nincsen oka. Jób azért féli Istent, mert Istennel szüntelenül számolnia kell, de Isten nem kiszámítható. Istennel számolnod kell, de nem számíthatod ki. Isten a mysterium tremendum, Ő a rettenetes titok, a félelmetes, kiismerhetetlen, az ősmélységek mélysége, az alapnélküli alap. Milyen ez az Isten? – Jób pere ezt a kérdést veti fel, mikor azt kérdezi szenvedései fölött: hát ilyen az Isten?
2. De Isten az igazság Istene is. Ezt halljuk majd sokszor a vitatkozás során a Jób könyvében is. Isten kinek-kinek megfizet (Ézs 59,18), mert mégis van valami ok, de legalábbis cél. Isten a szövetségnek, a szeretet törvényének, a hűségnek, a rendnek, az erkölcsnek Istene. Vannak tudósok, akik azt mondják, hogy Jób könyvét a babiloni fogság idején foglalták írásba. Bár a történet ősrégi, egy névtelen író szükségét látta, hogy írásba foglalja. Mert éppen a nagy történelmi katasztrófa idején erősödött meg az isteni megfizetés gondolata. A lekcióban is egy ilyen szakasz olvastam föl Ezékiel próféta könyvéből. Ezékiel a babiloni fogság idején működött, elhurcolt kortársait vigasztalta, akik nem értették, miért zúdított Isten veszedelmet az egész népre. Rettenetes tapasztalat, amikor az egyes ember szenvedésének közösségi oka van. Szenved a nép és ebből senki sem vonhatja ki magát. Mikor megszállnak egy országot, annak minden polgára „hadifogoly” lesz. Az idősek tudják mit jelent ez. Mikor a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságban éltünk, valójában hadifoglyok voltunk. Ezt abból tudjuk, hogy bajosan lehetett útlevelet kapni. Egy magyar ember 1980-ban, aligha mondhatta: no, most fölkerekedek, és oda megyek, ahova akarok. És ki az, akit nem eresztenek csak úgy ki abból a rendszerből, amiben van? A rabot és a hadifoglyot. Ezékiel próféta korában a panaszkodók ezt mondták: „az atyák megették az egrest, és a fiúk foga belevásott” (Ezékiel 18,2). Az atyák vétkeztek, mi szenvedünk miatta. Én ugyan nem üzentem hadat Szovjetuniónak és nem bocsátkoztam háborús kalandokba! Mégis, hordoznom kell az atyák vétkének a terhét. Ezékiel ezzel szemben mondja, hogy ellenkezőleg: ki-ki közvetlenül felel a maga bajáért. Mindenki a maga bűnéért fizet meg. Ebbe az érvelésbe köti bele a három nagy bibliai alakot, Noét, Dánielt és Jóbot, és mondja: a megfizetés közvetlen, ez a három szent ember a nagy veszedelmek idején csakis magát menthetné meg (Ezékiel 14,16.18)  Nos, némely tudósok szerint az Ezékiel érvelésével szemben, mintegy vitairatként foglalták írásba a Jób történetét, s mintegy kérdésként intézik a prófétához: valóban, és ezek a szentek mindannyian megmenthették magukat? Hát Jób megmentette magát? Pedig feddhetetlen volt, igaz volt, istenfélő és bűngyűlölő, és az Isten szolgája –  megmenthette magát? Nagy mélység nyílik itt, idézzük a megfeszített Krisztus zsoltárát, így csúfolják a szenvedő igazat: „az Úrra bízta magát mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” (Zsoltár 22,9). A megfizetés Istene mégsem a megfizetés Istene?
Említettem már a latin jogi kifejezést: iustitia retributiva –  ez azt jelenti, hogy a jó megkapja a jutalmát, a rossz pedig megkapja a büntetését; a jók olyanok, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, virágzanak, gyümölcsöt hoznak, sose hervadnak el, a gonoszokat pedig elfújja az Úr, mint a pelyvát. Voltak és nincsenek. Így mondja az első zsoltár. Vagyis Isten a megfizetés Istene. Nos, ezért mondja a kísértő: bőr-bőrért... Ha Jób nem kapja meg a fizetséget a hűségéért, istenfélelméért, tisztességéért, becsületéért, akkor majd megátkozza Istent! Más szóval: megtagadja (ahogy Kecskeméthy István fordítja), káromolja (mondják más fordítók), vagy ahogy a két Martin (Luther és Buber) fordítja: felmond neki (absagen), mert, lám nincsen ilyen Isten!
Mikor Jób, utolsó beszédében, mérlegre teszi önmagát, az egyik serpenyőbe beleteszi a megfizetés érveit (a szerződésbe foglaltakat), a másik serpenyőbe pedig beleteszi ártatlanságának a bizonyítékait. Ilyeneket mond (31. rész): ha csaltam, ha korrupt lettem volna, ha más asszonyára vetettem volna a tekintetemet, ha csalárd ítéletre vettem volna rá a bírót, ha közönyös lettem volna a nehéz sorsúak iránt, ha nem segítettem volna méltányosan a nyomorultaknak, ha erőszakoskodtam volna a gyengével szemben, erőfölényemmel visszaélve, ha pénz lett volna a végső reményem - mondja Jób -, akkor jogosan ért volna ez a nagy baj. Sőt, akkor már a feleségem másnak a rabszolgája lenne, és a termőföldemnek is ki kellett volna száradnia (a Mózes 5. könyvében foglalt átkok értelmében). Valami nem stimmel itt. Ráadásul, Isten nem hirdette ki az ítéletet Jób fölött. Mitöbb, nem küldött prófétát, pedig a prófétáknál azt olvassuk, hogy Isten mindig előre tudtul adja az ő panaszát (Ámós 3,3). Tehát, perbe se fogott Jób ellen, nemhogy lefolytatta volna a tárgyalást. Vagy ez lenne az Ő perének a kezdete? Márpedig, ha ez a per kezdete, ha ez még csak vizsgálati fogság, akkor jaj nekünk! Mennyi-mennyi kérdés van itt. Isten pedig hallgat. Az igazságosság Istene hallgat.
3. Harmadjára tehát azt kell mondanunk, hogy Jób könyve kapcsán beszélnünk kell a rejtőzködő Istenről is. Arról az Istenről, akit sem a kezünkkel, sem a szertartásainkkal, sem a vallásosságainkkal, sem a hagyományainkkal, sem a gondolatainkkal nem tudunk nemhogy megragadni, de megtalálni sem, akinek kifürkészhetetlenek az útjai. Sőt, maradjunk az előző képnél: kinyomozhatatlan Ő. De ez nem az jelenti, hogy elbújt volna, mert Jób életében valami rossz bekövetkezett, miután Isten odaadta a sátán kezébe, és a sátán rá is hozta Jóbra a veszedelmet; hát elbújik Isten, eltűnik, mert cinkos, és hosszan kell utána kiabálni, mire végre valahára megjelenik, s akkor is mellé-beszél. Nem, ez a feltevés arrogáns (valójában az ember bújkál Isten elől). Meg kell hagynunk, Jób szavaiból arra is lehet következtetni, hogy ő így élte meg ezt. A panaszaiban újra meg újra ilyeneket mond: „a városból haldoklók rimánkodnak, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem törődik ezzel a méltatlansággal” (Jób 24,12). Vagy amikor Istenhez kiált, ezt mondja: „Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségedül?” (Jób 13,24) Vagy: „kiáltok hozzád, de nem felelsz, megállok, és csak távolról nézel rám” (Jób 30,20). Majd megint máskor: „Ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem. Íme, ez a végszóm - mondja Jób az utolsó beszédében -, a Mindenható feleljen meg nekem, írjon könyvet ellenem az én vádlóm!” (Jób 31,35) Élihu pedig ezt mondja Jóbnak: „Miért perelsz vele? Azért, mert egyetlen beszédedre sem felelt.” (Jób 33,13) De nem csak hallgat, hanem rejtőzködik is az Isten. De kérdezzük csak újra a verssel: „hallgat-e valóban, aki csak nem beszél?” A misztikusok szerint ez a rejtőző Isten: Gott über Gott, az Istenen túli Isten, az istenképzeteink, sőt, istentapasztalataink, istenrendünkön túli Isten. Úgy van itt Isten, mintha nem lenne itt? Nemcsak kinyomozhatatlan, hanem nyomtalan is?
4. És végül, nemcsak a mindenható Istenről kell itt szólni, hanem a Mindenség-Istenről. Jób történetének végén nem a rejtőzködő Isten szólal meg, nem is az igazság Isten mond valamit, nem a mindenható Isten beszél a forgószélből, hanem a Mindenség-Isten. És ekkor kiderül, hogy Isten nem afféle közönyös hatalom, aki bábuként játszik a szolgáival, sakkmeccset játszik a sátánnal, átad neki plusz egy bábut, és a sátán egy többlet bábuval játszhat a fehér bábuk ellen. Nem despota az Isten, aki kénye-kedve szerint bánik az övéivel. De nem is egyszerű szolgáltató, aki kirója az adót, behajtja a vámot, és az egyezség (szövetség) szerint megadja kinek-kinek, ami jár, s mint afféle jóléti állam működik. Mi is azért fizetünk egy csomó adót, hogy az állam szolgáltasson közoktatást, közegészségügyet, honvédelmet, rendőrséget, közutakat, biztonságot, mindenfélét. S ha a Jób megadta az adót istenfélelmével, alázatával, jó erkölcseivel, akkor hol van az ő járandósága? Nem ilyen egyszerű szolgáltató Isten az Isten. És nem is távolra elvonuló Isten, aki elrejtőzik a bölcsek és az értelmesek elől, de elrejti például a szenvedés értelmét és célját is, és elrejti a választ arra kérdésre is, hogy miért virágzanak a gonoszok és szenvednek a jók (amit a 73. zsoltár oly nagy erővel feszeget). Most azt látjuk a Mindenség-Isten megjelenésekor, hogy itt valaki más van itt: a teljesség Isten, akiben élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy Pál apostol mondja az athéni beszédében (ApCsel 17,28). Ez pedig azt jelenti, hogy Istennel is történik az, ami velünk történik. És ez a Jób könyvének egészen Krisztusig előremutató titka. Amikor a mennyei színben azt mondja az Úr Jóbra mutatva: „szolgám ő!” - és ez a szolga majd szenvedni fog Isten igazáért, akkor már a másik nagy jövendölőt, fogságban vigasztalót, Ézsaiás olvassuk az Úr szenvedő szolgájáról (Ézsaiás 52-53). Ha tehát a mindenség-Istenről beszélünk, csak azt tudjuk mondani, hogy ami velünk történik, az Istennel is történik.
Kedves testvérek, látni fogjuk majd, hogyan harcol a hitéért Jób. S talán kimondatlanul: Istenéért harcol. Nem akarja Istent elveszíteni. Mit mond neki a felesége? „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” – „búcsúzz el tőle!” Mire Jób ezt mondja neki: „úgy beszélsz, mint a bolondok!” S kik a bolondok? Akik azt mondják, hogy nincs Isten (Zsolt 14). Mert mit mond Jób felesége? Ugyanazt mondja, amit a kísértő: a bajban Jób megátkozza majd Istent. Szó szerint ezt mondja a felesége: mondd bele Isten szemébe az áldást! Ez eufemizmus, magyarázzák a tudósok, mert az ószövetségben nemcsak Isten nevét nem lehetett kimondani (Jób könyve alig írja le a szent nevet!), hanem azt sem, hogy valaki megátkozná Isten – nos, ilyen megfordítással fejezték ki: mondd bele Isten szemébe az áldást, vágd a képébe az áldásokat, amiket tőle kaptál. Adj neki vissza mindent, nem kell! Mint ahogy a csalódott menyasszony a vőlegénye képébe vágja a jegygyűrűt. De Jób nem ezt teszi. Ő Istenért harcol. A hitéért harcol. És aki így tesz, az akkor is közel van Istenhez, amikor úgy érzi, hogy Isten messze elűzte őt magától. Mert ami velünk történik, az Istennel is történik. És így lesz a iustitia retributivá-ból, a mérlegen kimért, arányosan kiosztott, járandóságként adott igazságból, ebből ez az adósság-igazságból megosztott igazság  - iustitia distributiva. Amikor majd megszólal a forgószélből az Úr, voltaképpen semmit nem válaszol Jób feszítő kérdéseire - csak bemutatkozik (mert addig mi csak a mindenhatót, a megfizetőt, és a rejtőzködőt ismertük, ha ismertük). Megmutatja magát, és azt is, hogy az embernek is helye van az Ő csodálatos teremtett világában. Megmutatja, hogy minden őbenne, és őáltala történik. Szinte bátran kimondhatjuk: még a szenvedés is. Isten szenvedi a szenvedő Jóbot.
Ingyen félte tehát Jób az Istent? Jeleztem, ez a szó: ingyen, így is fordítható: ok nélkül, a semmiért, ami semmit sem ér. De akiknek nincsen semmijük, azok kegyelemre szorulnak! Jób egyszer így kiált a barátaihoz: könyörüljetek meg rajtam, könyörüljetek meg rajtam! (Jób 19,21), és ezt itt éppen ezzel a szóval fejezi ki, hogy nincsen semmim, adjatok valamit. Valamit adni annak, akinek nincs annyi, mint: megkegyelmezni, megkönyörülni. A semmi és az adakozó könyörület közvetlen szomszédok. Jób kegyelemért félte Istent, és próbatétele során végig ezért a kegyelemért küzd. De nemcsak küzd érte. Hanem fel is lázad a kegyelemért -  fellázad a sorsa ellen is, a felesége ellen is, a barátai ellen is, önmaga ellen is. És ezért a kegyelemért folyamodik Istenhez Isten ellen. Mert amit kapott, azt nem fizetségként kapta, és amit kapni remél, nem fizetségként reméli kapni, hanem könyörületből. Hogy mondja Jakab apostol? Jóbnak tűrését hallottátok és tűrésének isteni végcélját láttátok, hogy tudniillik igen irgalmas az Úr és könyörületes. Ingyen. Ámen.

„ Volt egy ember Ucországban, Jób volt a neve; és ez az ember jámbor és becsületes ember volt, az Istent félte, a gonoszt kerülte. Voltak gyermekei; hét fiú és három leány.  Volt jószága: hétezer juh, háromezer teve, ötszáz igamarha és ötszáz szamárkanca, és igen nagy cselédség; úgyhogy az az ember nagyobb volt Napkelet minden fiánál.  Mikor elmentek fiai és lakomát tartottak mindenkinek a házában a ráeső napon; elhívatták három nővérüket is, hogy egyenek és igyanak velük.  Mikor aztán a lakomanapok közben lejártak, akkor elküldött Jób és beszentelte őket, reggel korán pedig annyi égő áldozatot áldozott, ahányan összevéve voltak; mert azt gondolta Jób: Talán vétkeztek fiaim és megtagadták Istent magukban . Így tett Jób mindenkor.
Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak, és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét.  Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő: jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli?  És felelt a Sátán az Úrnak, és azt mondta: Vajon ingyen féli Jób az Istent Nem te takargattad-e őt és házát és mindenét amije van, minden felől? Kezei munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj bármihez, ami az övé; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Íme minden, ami az övé, kezedben van; csak őrá magára ne nyújtsd ki kezedet. És kiment a Sátán az Úr színe elől.  És történt egy napon, mikor fiai és leányai éppen ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában,  hogy követ jött Jóbhoz és azt mondta: A marhák éppen szántottak, a szamárkancák mellettük legeltek;  mikor a sábaiak betörtek és elvették őket, a legényeket pedig levágták kard élével; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: Isten tüze esett le az égből, és égés támadt a juhok közt és a legények közt, és megemésztette őket; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: A káldok három csapatot állítottak, úgy rontottak a tevékre és elvették őket, a legényeket pedig levágták kard élével; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: Fiaid és leányaid ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában,  mikor egyszerre nagy szél jött a sivatagon át és nekivágott a ház négy sarkának úgy, hogy az rájuk esett az ifjakra és meghaltak; csak én maradtam egyedül, hogy neked jelentsem.  Akkor felkelt Jób és megszaggatta felöltőjét és megnyírta fejét; aztán a földre esett és leborult,  és azt mondta: Mezítelen jöttem anyám méhéből, mezítelen térek oda vissza; az Úr adta, az Úr elvette: legyen áldott az Úr neve!  Mindezekben nem vétkezett Jób; és nem mutatott ízetlenséget Isten iránt.
Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük, hogy az Úr elé álljon.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét. Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő, jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli; és még most is ragaszkodik jámborságához, mikor engem ellene ingereltél, hogy ok nélkül megrontsam őt. És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: Bőrt bőrért, és mindenét, amije az embernek van, odaadja életéért.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr Sátánnak: Íme ő a kezedben van; csak életére vigyázz.  Akkor kiment a Sátán az Úr színe elől; és megverte Jóbot gonosz fekéllyel talpától fogva feje tetejéig.  És egy cserepet fogott, hogy azzal vakarja magát; úgy ült ott a hamu között.  Akkor azt mondta neki felesége: Mégis ragaszkodsz jámborságodhoz? Tagadd meg Istent és halj meg!;  ő pedig azt mondta neki: Mint valami bolond asszony beszélne, úgy beszélsz: a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk? Mindebben nem vétkezett Jób ajakaival.”  (Kecskeméthy István fordítása)
Kedves testvérek! Mindenki találkozott már Jóbbal. Mert mindenki találkozott már ártatlanul szenvedővel, vagy ha nem, akkor önmagában találkozott Jóbbal, amikor kimondhatatlanul szenvedett, amikor rosszat kellett eltűrnie és sokat-sokáig gyötrődnie.  Mikor Jakab apostol az egymásra panaszkodó keresztényeket józanítja (mert egymásra panaszkodni is szenvedés), ezt mondja: „Például vegyétek, atyámfiai, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak. Boldognak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jakab 5,10-11) Jób tehát példa. Mondhatnánk, egyfajta minta. Mai szóval: paradigma. Jóbra rá lehet mutatni és meg lehet tőle tanulni a türelmességet és az álhatosságot. Igen, így van ez, és mégis, vissza kell kérdezzük: valóban láttuk mi Jóbot? És Jakab apostol szavához igazodva, láttuk-e a próbatételnek, a szenvedésnek, a hosszú tűrésnek az isteni végcélját? Láttuk-e, mit hoz a jövő? (Ahogy az imént énekeltük Bonhoeffer szép versével.) És mindebből megértettük-e igazán, hogy Isten irgalmas és könyörületes?
Régóta olvasom újra meg újra Jób könyvét, de megvallom, testvérek, nagyon ritkán mertem szószékre hozni, igehirdetésbe foglalni, akár csak egy-egy részét is. A fenti súlyos kérdések (és még számos ennél is nehezebb kérdés miatt) mindig az forgott bennem, hogy ugyan, megoszthatom-e én a tapasztalataimat veletek? Elmondhatom-e, hogy én már láttam Jóbot? Elmondhatom-e, hogy láttam Jóbot a barátomban, akinek szétégett a lába, és amikor először elmentem látogatni, azt kérte, szerezzek neki egy Bibliát, keressem ki benne a Jób könyvét, tegyek be egy könyvjelzőt, mert ő már csak ezt akarja olvasni. Vagy elmondhatom-e, hogy láttam Jóbot abban az édesanyában, aki özvegyen kezdte el ápolni 24 éves korában megbénult fiát, akit ifjú felesége otthagyott a kórházi ágyon a balesete után? Elmondhatom-e, hogy láttam itt Magyarországon sok-sok Jóbot, élethosszig vergődő embereket, akiknek soha senki nem szolgáltatott igazságot és nem adott kárpótlást? És Jóbot láttam-e meg azokban, akik átélték és a szívükben hordozzák Jézus szavainak a rettentő súlyát: „az egyik felvétetik, a másik itt marad” (Mt 24,40-41) -  és annak a jobb, aki felvétetett? Jóbot láttam-e, kérdezem magamtól azokban, akik vele együtt sokszor mondják: „amitől rettegtem, az esett meg rajtam” (Jób 3,25)? Értem-e én egyáltalán a Jób könyvét?
Most azonban, hogy immár egyetemes tapasztalataink vannak a betegségnek, a vesztésnek, az értelmetlenségnek az iszonyatos erejéről, most, hogy immár másnak a szenvedéséről értesülni nem afféle távoli hír, amit reggeli mellett kényelmesen elolvasunk az újságban, vagy megnézzük az interneten, hüledezünk egy kicsit aztán továbbkapcsolunk valami kellemes újdonságra), most, amikor a rossz a mindennapos újdonság, most talán sokszorozottan szól hozzánk Jakab apostol intelme: ne sóhajtozzatok, ne panaszkodjatok, mert láttátok és példaként áll előttetek Jób hosszútűrése és hosszútűrésének isteni célja. Hiszen, egyrész miért is ne sóhajtoznánk? Ezért is szól hozzánk Jakab! A panasz, a jaj, a sóhaj, a rémület, a kétségbeesés, az elfáradás szava, az eltűrhetetlen fájdalmak jajkiáltása önkéntelenül is kiszakad belőlünk! De vajon örökre meg kell maradnunk ezekben?
Nos, a következő vasárnapokon Jób könyvéről szeretnék szólni hozzátok. Mielőtt azonban belekezdünk a Jób könyve olvasásába, a türelem isteni céljának a felfejtésébe, azelőtt még további nehéz kérdéseket is föl kell tennünk, és (jelzem előre) aztán majd még sokat-sokat a könyvet olvasva.  Most valóban csak néhányat hozok ide a sok kérdés közül.
Az első kérdéshez elég felidéznünk olvasmányélményeinket. Aki csak olvasta Jób könyvét, vagy épp csak belelapozott, olykor ijedten be is csukta a könyvet (megvallom, én sokszor ijedten be szoktam hajtani a Jób könyvét), mert mindjárt itt van az elején az ijesztő benyomás: egy ilyen feddhetetlen ember, mint Jób, hogyan beszélhet ennyire keményen Istenről? Még ha ateista lenne Jób! Egy ateistának nem nehéz Istent szidni, mert könnyű és kockázat-mentes szidni azt, ami nincs. Vagy, ha azt hallanánk Jóbról, hogy hamiskodó ember volt, akit a nyomorúsága leleplezett, és lám, a hamisságával együtt előjön az Isten iránti haragja is! Vagy ha ócska vallási alkusz lett volna Jób, aki úgy gondolta, hogy azért a kevésért, amit ő megtesz, Isten nagyon sokkal tartozik neki! Aztán most becsapott mennykő, hát kiabál! Mint aki szép combot kért a hentestől,  és otthon azt veszi észre, hogy csak nyesedéket kapott! Hát persze, hogy keményen beszél Istenről Jób, nem azt kapta, amit várt, hanem azt, amitől rettegett. De az, hogy egy feddhetetlen ember szóljon ilyen keményen? Ez ijesztő. És az még ijesztőbb, hogy azt halljuk itt róla nem vétkezett beszédében.  („Mindezekben sem vétkezett Jób az ő ajkaival.” – Jób 2,10)
A másik nagy kérdés még messzebbre vezet. A kegyelmes Isten, az irgalmas Isten, a könyörületes Isten, a szerető Isten hogyan bánhat ilyen keményen ezzel a feddhetetlen emberrel? Nincs senki a világon, aki ilyen kegyesen, szentül, tisztán, ártatlanul és igazán élne! Hát miért őt találja el Istennek ez a kegyetlen, rettenetes próbatétele? Hát nincs elég gonosztevő a világban? Nincs ezer más ember, rossz-rossz silány, akin példálózni lehetne Isten iszonyatos hatalmával? Mi az az isteni cél (telosz), amiről Jakab apostol beszél, amikor csendesít bennünket. Van egyáltalán célja a szenvedésnek? És segít-e bármit a régiek  (Melanchthon, Kálvin) megjegyzése, mely szerint a Jób könyvének az a nagy tanulsága, hogy bár Isten hatalmas és rettenetes erői egyáltalán nincsenek elrejtve ebben a világban, de az Isten igazsága el van rejtve előlünk? Csak ennyi a Jób könyvének tanulsága?
Látni fogjuk azt is, hogy Jób könyve sokféle határt átlép, ahogy keresi ezt az isteni végcélt, ezt az isteni titkot (s erről még fogok néhányszor szólni). Átlépi, például, a nyelvi határokat. Amikor Jób barátai megszólalnak, ők szépen rendesen felmondják a leckét - úgy, ahogy azt a gyermekistentiszteleten, a konfirmáción, a bibliaórán, konferencián megtanultuk.  Amit ők mondanak, az tisztességes dogmatika, érdeme csillagos ötös. Jób viszont olyan szavakat is használ, amelyeket nem olvasunk másutt a Bibliában. (A fordítók rettenetes zavarban vannak emiatt, mert mintegy 170 olyan szó van Jób könyvében, amit másutt nem olvasunk a Bibliában, vagyis olyan erővel izzanak itt a kérdések, hogy a megszokott kifejezéseket, a gondolatokat, képeket felperzselik. Jób izzó szenvedése átégeti a határokat.)
De felolvad egy másik határ is.  Ez pedig erkölcsi-teológiai határ, a jó rend határa. Immánuel Kant óta iustitia retributivá-nak nevezzük azt az elgondolást, mely szerint a morális világ arányosan van berendezve, éppen úgy, ahogy az első zsoltárban olvassuk. Vagyis az igazak boldog emberek. Ők éjjel és nappal Isten törvényéről gondolkodnak és olyanok, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, a gyümölcsük a maga idejében megterem, a levelük soha nem hervad el.  A gonoszok ellenben elvesznek, ők nem kellenek Istennek, mi több, szétszórja őket, mint a polyvát (Zsoltár 1). Ez a világ örök erkölcsi, teológiai rendje. De ez most itt, Jób történetében összeomlik. Mi van ezután? Mi van ezentúl?
S mindjárt jön a következő kérdés is. Miféle Isten az, akinél be lehet vádolni a feddhetetlen embert? Lehet Isten előtt olyan érveket hangoztatni, amiket a Sátán (a Vádló) mond, illetve firtat: nos, igen, Jób, hát ő aztán tényleg szent ember, na de, ingyért?  Ingyért volna kegyes ember Jób? Ingyért volna buzgó vallásgyakorló? És Isten meghallgatja azt is, amit ehhez hozzátesz a Sátán: vedd el tőle, amije van, és majd a szemedbe megtagad téged!?
Még nehezebb kérdés jön ebből: csupán csak engedi Isten a rosszat most, itt Jób esetében, vagy részes is benne? A mennyei színben hallottuk, ezt mondja a Sátán az Úrnak, figyeljük meg: csak nyújtsd rá ki kezedet, és menten összeomlik. Megdől a látszat, hogy bárki csak úgy, érdek nélkül szeretné Istent! Mondjuk azért, mert szerelmes Istenbe. Mire az Úr ezt mondja neki: „Ímé, minden, ami az övé, a kezedben van.” Aztán később, mikor a kísértő magát Jóbot kéri ki, ugyanezt mondja Istennek: nyújtsd kezedet, érj a csontjához és a húsához! (Fájt már valakinek gyógyíthatatlanul, izzó hévvel bőre, húsa, ina, csontja?) Nyúlj csak hozzá, érj hozzá, bizony szemedbe megtagad téged! Erre azt mondja az Úr a Sátánnak: ímé, a kezedben van! Mi pedig azt kérdezzük, hogy kinek a kezében van Jób? Azt mondja a kísértő Istennek, hogy nyújtsd ki Jób ellen a kezedet, érintsd meg csontját, húsát, bőrét, szemben megtagad téged. Erre pedig azt mondja az Úr: a te kezedben van! Akkor hát kinek a kezében van Jób?
És fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy miért hallgat Isten? A mennyei színben, Isten udvartartásában mi hallunk egy beszélgetést (mely a Jób történetének a bevezetése), de Jób nem hallja ezt a beszélgetést. Jón nincs beavatva. Sőt, miután Jób már két nagy próbát is kiállt - elvesztette vagyonát, gyermekeit, aztán rákövetkezett a testi, fizikai nyomorúság, de nem vétkezett –, jön a harmadik próba, jön a per (mert nem bölcselkedő filozofálgatás zajlik Jób és barátai között),  e per során is hallgat az Isten. Olyannyira hallgat, hogy Jóbbal vitázó barátja, Czófár egyszer csak kifakad, mert már nem győzi szusszal-szóval, és azt mondja: „vajha szólalna meg maga az Isten, és nyitná meg ajkait ellened!” (Jób 11,5). Miért hallgat Isten? Cinkos, aki néma? Amikor beletekintünk a magunk nyomorúságaiba, és a mások nyomorúságaiba, amikor Jóbbal találkozunk (vagy éppen Jóbot látjuk, amikor belenézünk a tükörbe), mindegyre föltesszük ezt a két nagy kérdést, akár kimondatlanul is:  tettestárs-e Isten a Jóbnak okozott szenvedésben, és miért hallgat?
Summa: hogyan beszélhet ilyen keményen a kegyelmes Istenről egy feddhetetlen ember, és hogyan bánhat ilyen keményen a feddhetetlen emberrel a kegyelmes Isten? Továbbá, hogy van az, hogy az ítélet végrehajtása után kezdődik a per, a tisztázás. Milyen jogrend ez? Először a szenvedés, a baj, a nyomorúság, aztán majd utána megbeszéljük?
Így aztán, ha Jakab apostol a sok-sok megválaszolandó kérdés közepette példaként állítja elénk Jóbot, még inkább kérdezzük, hogy miféle ember volt Jób? Néhány vonatkozást hadd hozzak ide erre nézve is. S egyúttal arra buzdítok mindenkit, hogy otthon vegye elő Jób könyvét és olvassa. (Bármelyik fordításban olvashatja, én a szószéken jórészt Kecskeméthy  István egykori kolozsvári teológiai tanár fordítását fogom olvasni, talán azért, mert abban az ő személyes sorsa is ott izzik.) Nos, milyen ember ez a Jób?
Hallottuk többször is, maga az Úr is kinyilatkoztatja: Jób feddhetetlen. Ez vallási értelemben azt jelenti, hogy jámbor is, szent ember is. Továbbá erkölcsileg becsületes és törvénytisztelő. Egy rövid mondatban így foglalja össze Jób könyve a dicséretet: Istent féli, a gonoszt kerüli. Van-e ennél tökéletesebb életprogram? Istent tisztelni, a gonoszt kerülni! Éppen a megfordítottja szokott az életünkben bekövetkezni: kerüljük az Istent, a gonoszt meg kergetjük, hogy utolérjük és cinkosunkká tegyük. Más szavakkal, részletesebben talán így lehetne Jóbot bemutatni:
Jób gazdag ember volt, de nem volt pökhendi. Volt jószága, 7000 juh, 3000 teve, 500 igamarha, 500 szamárkanca, és igen nagy cselédség állt rendelkezésére, úgyhogy nagyobb volt Napkelet minden fiánál. Nábob volt, nagy vagyonnal bíró magánember.
Mutassatok bárkit ebben a világban, aki jutott egyről kettőre, kettőről meg kétezerre, arról meg kétmilliárdra, és elmondhatná magáról ugyanazt, amit Jób elmondhatott? Ezt mondja Jób: „Megmentettem a szegényt, aki segítségért kiáltott; és az árvát, akinek nem volt segítője. A veszendőnek áldása szállt reám; és az özvegy szívét felujjongtattam. Igazságba öltöztem és az énbelém; felöltő és fejdísz gyanánt ítéletem volt. Szeme voltam a vaknak; és a sántának lába én. Atyjuk voltam a szegényeknek; akit nem ismertem is, kivizsgáltam a perét. És kitörtem a gonosztevő fogait; és fogai közül a zsákmányt kiütöttem... Rám hallgattak és vártak; és némán figyeltek tanácsomra: szavaim után nem változtattak. És míg rájuk csepegtek szavaim: úgy vártak rám, mint az esőre; és szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre.”  (Jób 29,12-22). Gazdag volt, de nem volt kevély. Tehetős magánember és mégsem pökhendi. Áldott és áldás másoknak is.
És kegyes is volt, de nem volt képmutató. Mikor a fiai lakomát tartottak, Jóbnak az volt a szokása, hogy ahány gyermeke egybejött, ő éppen annyi áldozatot mutatott be Istennek, mondván: talán vétkeztek a fiaim és megtagadták Istent magukban. (Jób 1,5) Áldozott a titkos bűnökért is, ha netalán lettek volna ilyenek. És így tett mindenkor. Kegyes volt, de nem volt képmutató. Mert a képmutató alig várja, hogy leleplezze a másikat. A képmutató mindig előre rohan, félvén a lelepleződéstől, a lebőgéstől, a leégéstől. S lám, a képmutató mindig nagyszerű módon tud rámutatni a másik vétkére – megszűri a szúnyogot is! (Mt 23,24). Jaj a másik titkos bűnének, botlásának! - a képmutató mindet leleplezi, föltárja, megfújolja, s jót lovagol is rajta. Olvassuk el Jézus szavait a képmutató írástudókról és farizeusokról (Mt 24). Kik a leleplezők? Ők a leleplezők. Mert míg lelepleznek másokat, addig a feddhetetlen ítélőbíró köntösét vehetik magukra. Nemcsak a szabadság lehet a gonoszság palástja, hanem a másik képmutató leleplezése is. Legy az barát, legyen ellenség, leleplezni! Sőt, legyen az a gyermeke – leleplezni! Ez a képmutató létérdeke. Jób azonban kegyes volt, és nem volt képmutató. Nem leleplezi a titkos bűnöket hanem áldoz értük (hátha a gyermekei szívükben káromolták Istent). Amikor majd végre megszólal Isten, és azt mondja a Jóbnak, hogy a barátai nem szóltak Őfelőle igazán, akkor Jób imádkozik a barátaiért is, azokért is, akik ott a vitatkozás során az ellenségeivé lettek! (Jón 42,10) Imádkozik ellenségeiért. Kegyes, de nem képmutató.
Jób a megaláztatásban is alázatos - ilyen furcsán kell ezt mondanom, mert Jób nem gyakorolja a jogsértetteknek az önhittségét. A 21. század egyik nagy társadalmi nyomorúsága: a viktimizáció. Eszerint mindenkinek van valami sérelme. Mindenkitől vettek el valamit, mindenkit szorítottak már a sarokba, mindenkinek kellett már a sor végére állni (ha kamasz volt, akkor azért, mert ő volt a legalacsonyabb a tornasorban, aztán a felnőtt lett, akkor azért, mert kiszorították, nem ért oda időben, becsapták, csalárd ítéletet mondott fölötte a bíró, cserbenhagyták a barátai, a bankok meg a politikusok). Összeomlott az élete, hát van oka áldozatnak venni magát. Mindenkinek van valami oka, és mindennek van oka. Azért van a világban annyi összeesküvés-elmélet, mert mindenki áldozat, de még az áldozatnak is vannak áldozatai. Hiába tengődik valaki Detroitban évtizedek óta segélyen, ha fehér ember, akkor szégyellheti magát, mert nyilván felsőbbrendű! És hiába küzdötte fel magát egy cigányember magas polcra, nyilván odarepítette az antidiszkriminációs képmutatás. Micsoda önhittségek támadnak ebből? És nézzétek csak, a modern világ törvényhozásának a javarésze arról szól, hogy miképpen lehetne előnyhöz juttatni azokat, akiktől elvettek valamit, hogyan érvényesíthetné mégis a jogait, melyek egyébként nem létező jogok?! Mást se csinálnak a törvényhozók, a jogászok, a politikusok: rohannak előre ebbe az őrületbe, űzi-hajtja őket a jogsértett emberek az önérdeke! Amikor Jób elveszít mindent, a vagyonát, gyermekeit, a rendezett életét, azt mondja: „mezítelen jöttem ki e világból, mezítelen térek oda vissza, az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Majd hozzáteszi az elbeszélés: „mindezekben nem vétkezett Jób isten iránt” (Jób 1,22). Más fordításban: nem mutatott ízetlenséget,  megint másképpen fordítva: nem mondott félrevezető, halálos ostobaságot Isten ellen. (Így is lehet értenünk ezt  a szót, a Siralmak könyve értelmében, Siralmak 2,14)
És végül, testvérek, Jób ismerte Isten fenségét is. Azt halljuk itt, hogy szörnyű betegségében ült a hamuban, szerzett magának egy cserepet és azzal vakarózott, mert megverte a Vádló szörnyű fekéllyel, talpától a feje tetejéig. Ott ül ez a szent ember égető és tűrhetetlen fájdalomban, mikor odalép hozzá a felesége, és azt mondja neki: „Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 2,9) Jób most veszíti el a feleségét, és tulajdonképpen innen indul majd a harmadik nagy próbatétele. A felesége szavaiban ugyanis benne van az is, hogy: akaszd fel magad! Mérgezd meg magad! Mintha a gyermekeit elvesztő asszony Jóbot tenné felelőssé a szörnyűségekért! Hát legyél öngyilkos! Átkozd meg az Istent és halj meg! És ekkor Jób, aki ismeri Isten végéremehetetlen fenségét, azt mondja: „mint valami bolond asszony, kelepelsz, a jót is Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk?! (Jób 2,10), s itt a bolond ugyanaz a bolond, aki így szól: nincsen Isten! A bolond az, aki kicsúfolja az istenkeresőt, és az Isten bizakodót. (Zsoltár 14) S megint halljuk: mindebben nem vétkezett Jób az ajkaival.
Egy ilyen ember áll előttünk, aki tiszteli Istent és kerüli a rosszat, aki feddhetetlen, becsületes és erkölcsös, és mindenkor az Isten fensége előtt áll. Kicsoda olyan, mint ő? „Bizony, nincs a földön olyan, mint ő.” (Jób 2,3)
Testvérek, talán az az első nagy üzenete Jakab bíztatásának: vegyétek példaként Jób hosszútűrését, mert azt hallottátok és Isten végső célját is láttátok! Ez az értelme az intelmének, hogy ne panaszkodjatok, ne sóhajtozzatok egymás ellen! Most, Jób történetének kezdetén ez az első lépés. És tudom, ez az üzenet ijesztő. Mégis, azt mondja: lehetünk olyanok, mint Jób. Ezért állítja elénk az apostol Jóbot. És talán nem csak ezért. Aki ismeri Isten fenségét, aki tudja szeretni és áldani az Urat, aki tudja, hogy minden Isten kezében van, aki bátran meri mondani az imádságban: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, aki reménységben hordozza a még nem látott, nem látható titkos isteni célt, az elé az apostol bátran odaállíthatja Jóbot, csak ezért is. És nem csak ezért. Hanem mert amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, azt készítette Isten őt szeretőknek. (1Kor 2,9) Így olvassuk tovább a könyvet! Most pedig Bonhoeffer szép énekével, mi magunk is valljuk meg, hogy Isten áldó hatalmába van elrejtve életünk. Ámen.