Bogárdi Szabó István Dr.

És szólt Élihu, és ezt mondta:
Jób azt mondta: ’Igaz vagyok, de Isten megtagadja igazságomat.
Igazságom ellenére kell hazugnak lennem; halálos nyíl talált hibám nélkül!’
Melyik ember olyan, mint Jób, aki issza a csúfolást, mint a vizet?
És egy társaságban forog a gonosztevőkkel, és az istentelen emberekkel jár!
Mert azt mondja: ’Nem használ az az embernek, ha Istennel békességben él.’
Azért, ti tudós emberek, hallgassatok meg engem!
Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság!
Bizonyára az Isten nem cselekszik gonoszságot, a Mindenható el nem ferdíti az igazságot!
Vajon, aki gyűlöli az igazságot, kormányozhat-é?
És te bűnösnek mondod az ellenállhatatlan igazat?
Aki azt mondja a királynak: Te semmirevaló! És a főembereknek: Te gonosztevő!
Aki nem nézi a fejedelmek személyét és a gazdagot a szegénynek fölibe nem helyezteti.
Egy pillanat alatt meghalnak; éjfélkor felriadnak a népek és elenyésznek,
a hatalmas is eltűnik kéz nélkül!
Megrontja a hatalmasokat vizsgálat nélkül, és másokat állít helyükbe.
Gonosztevők gyanánt tapodja meg őket olyan helyen, ahol látják.
Bizony az Istenhez így való szólni:
Elszenvedem, nem leszek rossz többé.
Amit át nem látok, arra te taníts meg engem.
Ha gonoszságot cselekedtem, többet nem teszem!
Avagy te szerinted fizessen-é csak azért, mert ezt megveted,
és hogy te szabd meg és nem én? Nos, mit tudsz? Mondd!
Jób tudatlanul szól, és szavai megfontolás nélkül valók.
Óh, bárcsak megpróbáltatnék Jób mindvégig, amiért úgy felel, mint az álnok emberek!
Mert vétkét gonoszsággal tetézi, csapkod közöttünk, és Isten ellen szószátyárkodik.
Tovább is felelt Élihu, és ezt mondta:
Azt gondolod-e igaznak, ha így szólsz: ’Az én igazságom nagyobb, mint Istené?’
Tekints az égre és lásd meg; és nézd meg a fellegeket, milyen magasan vannak feletted!
Hogyha vétkezel, mit tehetsz ellene? Ha megsokasítod bűneidet, mit ártasz néki?
Ha igaz vagy, mit adsz néki, avagy mit kap a te kezedből?
Az emberek a sok erőszak miatt kiáltoznak; jajgatnak a hatalmasok karja miatt;
de egy sem mondja: hol van Isten, az én teremtőm, aki hálaénekre indít éjszaka?
A hiábavalóságot Isten nem hallgatja meg, a Mindenható arra nem tekint.
Hátha még azt mondod: Te nem látod őt; az ügy előtte van és te reá vársz!
Most pedig, mivel nem büntet haragja, és nem figyelmez a nagy álnokságra.
Azért tátja fel Jób hívságra a száját, és szaporítja a szót értelem nélkül.
A nagy bibliafordító Szent Jeromos, aki latinra fordította az egész Bibliát, és nagy művét a római katolikusok mind a mai napig alapvető bibliafordításnak tekintik, nos, Szent Jeromos azt mondja Jób könyvéről: olyan ez a könyv, mint a siklóhal, mint az angolna, minél jobban szorítod, annál gyorsabban kisiklik a kezedből. Valóban, mondhatjuk, a könyvet olvasva mi is sokszor éreztük ezt. Azt halljuk a könyv elején, hogy Jób szent életű, kegyes, bűnkerülő ember, nincsen olyan ember a földön, mint ő; aztán rátör a nyomorúság, a csapások során mindenét és mindenkijét elveszíti, majd elviselhetetlen, gyötrelmes betegség támadja meg. Ekkor így kiált föl Jób: amitől rettegtem, az következett be (3,25). Aztán, itt a könyv vége felé, a hosszú vita után, mintegy azt mondja: az viszont nem következik be, amit annyira reméltem. Egyszóval, amitől rettegett, az bekövetkezett, amit remél, az nem akar bekövetkezni. Vagyis hiába a felkiáltása, hiába a sok erős tétele, hiába az igyekezete, Isten nem ad választ a sorsára. És mindjárt ott is vagyunk Jób helyén: Isten nem ad választ a legnehezebb, legsúlyosabb sorskérdéseinkre. Holott Istennek válaszolnia kellene, hiszen Jób maradék nélkül betartotta az Istennel való szövetsége minden egyes pontját. A szövetség lényege pedig az, hogy a felek, ha a feltételek teljesülnek, teljesítik a vállalásukat. Tehát Isten nem tartja be a szövetséget? Jób szava ez: ártatlan vagyok (17,7). Más helyen azt mondja: igaz vagyok (11,10). Megint más helyen azt mondja: vétek nélkül vagyok (31,30). Vagy ha volt is vétkem, az nem olyan súlyos, mint az engem ért csapások (13,23).
„Igazabb vagyok Istennél!” - a barátok így hallják, mikor Jób azt mondja: ha igazam volna (9,15), vagy: ha igazam van Istennel szemben (9,20), és ezért szállnak vitába vele. De aztán elnémulnak, ahogy legutóbb hallottuk (32,1). S ekkor hirtelen színre lép egy fiatalember, Élihu, akiről eddig azt se tudtuk, hogy létezik. Akkor szólal meg, amikor már le van zárva a vita, hiszen azt olvastuk a 31. rész végén, hogy ezek Jób végszavai. Élihu tehát váratlanul beavatkozik és azt mondja: nekem még vannak szavaim Istenért (36,1).
Élihu terjedelmes beszédet mond. Öt hosszú fejezeten keresztül tart, és három-négy fő részre tudjuk fölosztani. A múltkor olvastuk az első szakaszt, ennek az volt a fő tétele, hogy Isten nem hallgat. Isten, ha kell, álomban közli intelmét. Továbbá, Isten szól hozzánk a saját szenvedéseink által is. És végül Isten küld közbenjárót is hozzánk. Most pedig, a 34-35. részből kiválasztott szakaszokból tárul elénk mondandója. Ma erről szeretnék szólni. Ennek lényege, hogy egyrészt Isten szuverén (ki vagy te, Jób, halandó, hogy ágálsz Istennel?), másrészt pedig ez a szuverén Isten igazságosan kormányoz. De mielőtt erről szólnék, bár múltkor hosszabban részleteztem, most is el kell mondanom azt, hogy a bibliamagyarázók nem szeretik, Élihut; sőt, általában mélyen elítélik a szavaiért vagy a közbeavatkozásáért. Azt mondják, ő is pontosan úgy beszél, mint a három barát, igen kevés a vigasztalás a szavaiban, a fejbe kólintás annál több. Olyannyira ellenszenves, hogy egy 20. századi angol tudós, aki újra fordította a Jób könyvét, Élihu beszédeit kihagyta belőle, csak tett egy lábjegyzetet a szövegbe, miszerint hagyományosan innentől olvashatók Élihu szavai, de ő ezt kihagyta, mert szerinte az egész utólagos betoldás. Ezt a hosszú beszédet vagy inkább okoskodást valaki később beszúrta a Jób könyvébe.
Beláttuk azt is, hogy talán mi sem szeretjük ezt az Élihut. Nem szeretjük, mert arrogáns. Figyeljetek, figyeljetek rám! – kiált (34,1) Nézzük a televízióban az atlétikai világjátékokat. Tetszik, amikor a magasugró ugrani készül, csápol a kezével, mutogat magára: most tessék nekem tapsolni! Most ugrom a világcsúcsot! Élihu is valahogy így kezdi. Ide figyeljetek, bölcsek, mindenki, most jövök én, majd én megmondom a bölcsességet! Továbbá dühös is (32,2-3), és súlyos mulasztásokat ró föl a vigasztaló barátoknak. De hát, kérdezhetném, miért olyan dühös? És milyen alapon és milyen jogon dühös? Jób szenved, nem ő; nem Élihu szenved. Ha egy szenvedő ember dühöng és csapkod, és elviselhetetlen szavakat mond, azt még úgy, ahogy megértjük. De ez itt? Odamegy Jóbhoz valaki vigasztalni, aztán elkezd csapkodni és dühöngeni. Na, testvérek, megnézném azt az orvost, akihez elmegy az ember egy kis apró pörsenéssel, az orvos pedig verni kezdené az asztalt, kikergetné a beteget a rendelőből, s mindenféle szavakat mondana rá! Ki ez az Élihu, hogy itt dühöng? Hogy jön ő ehhez? Vagy csak kibic? Végig várt egy hosszú és nehéz, sokszor reménytelen beszélgetést, melynek során a vigasztaló szavak újra meg újra a homokra futottak, és amikor már a barátok feltették a kezüket, hogy ők nem boldogulnak Jóbbal, akkor Élihu, mint ahogy a kibic a sakkozók asztalánál, benyúl a játékosok feje fölött: ni, emberek, ez a jó lépés! Lehet, hogy már-már vesztésre áll a parti, és a kibic valóban jó lépést javasol, de ki kérte őt erre? S mi van, ha nem is jó az a lépés? Ráadásul, a beszédéből egyre inkább nyilvánvaló, hogy Élihu kiforgatja a barátok szavait. A barátok ugyanis, bármennyire kudarcot vallottak is, vigasztalni jöttek. Ezzel a ténnyel kezdődött a Jób és a barátai beszélgetése. Összebeszéltek, hogy elmennek megvigasztalni Jóbot (3,11). Élihu meg egy fennkölt és magasztos vitát akar itt lefolytatni. Azt mondja: állj ki velem csatára! (33,5) Vannak még Istenért szavaim. (36,1) Hű, de nem szeretjük mi az ilyen embereket! Beütött a baj, összeomlott valakinek az élete, mi több, az én életem omlott össze, és jön valaki, és szóharcot akar folytatni. Ugyan miről?
De vajon csak azért nem szeretjük mi Élihut, mert meddő szófacsarás, amit csinál? Csak ide-oda húzza, kiforgatja a korábban elhangzottakat, némileg másképp idéz, picit torzít, csúsztat (ahogy mostanában mondják), és a szó már nem azt jelenti, amit eredetileg. „Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is!” Ismerjük József Attila fantasztikus versét. Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is – Élihu csak addig idézné. De Jób nem ezt mondja, hanem azt mondja: mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgy is! – és ez éppen az ellenkezője. Élihu tehát csúsztat Jób szavain egy picit, és máris Jób szájába adja azt, hogy Isten csúfolja, hogy mindenféle hitetlenséget mond, hogy szószátyárkodik, össze-vissza beszél. Issza a csúfolódás, mint a vizet (34,7). Tényleg? Nos, azért nem szeretjük mi Élihut, mert az ilyen embereket egyébként sem szoktuk szeretni, vagy azért nem szeretjük Élihut, mert mi már eleve Jób pártján állunk?
Korábban sokszor mondtam, testvérek, hogy el kell döntenünk, kinek a pártján állunk itt. A barátok pártján? Jób pártján? Élihu pártján? Isten pártján állunk? Állást kell foglalnunk. Aquinói Tamás egyenesen azt mondja Élihuról: prave interpretantis verba Iob – aljasul (fonákul) értelmezte Jób szavait.
Élihu részben persze csatlakozik a barátokhoz, de van egy különbség. Elifáz, az egyik barát ezt mondja: Jób vétkezett (22,5). Bildád ezt mondja: Jób vétkezett (18,4), Czófár ezt mondja: amit kaptál, az a bűnös ember büntetése (22,29), tehát ő is azt mondja, hogy Jób vétkezett. Volt Jób életében valami, történt valami, talán réges-rég, nem is tudni, aztán jött az isteni megfizetés. Ezért vesztette el az összes jószágát, ezért haltak meg a gyerekei, ezért hagyta ott a felesége, ezért szenved kint egy trágyadombon, cserepekkel vakargatva a rühös testét. Valamikor történt valami, s most teljesedik a megfizetés. Amolyan rendszerváltós történet ez, testvérek. Ebben a részben mély változás, mondjuk, Magyarországon nem nagyon következett be, de másutt igen. Például, Németországban, Csehországban átvilágították az embereket. Akiről kiderült, hogy együttműködött a diktatúra titkosszolgálataival, azt minden tisztéből letették. Tehát lehetett valaki nagy figura, híres ember, aki sokra vitte, hiába. A lusztrációs törvény értelmében mindenét elveszítette. Nos, drága Jób, Isten hozott egy lusztrációs törvényt és átvilágított, és neked hiába volt háromezer tevéd, ötszáz szamarad, hét gyönyörű fiad, három csodaszép lányod, hiába voltál nábob az egész keleti világban! Raus! - mondják a barátok. Élihu csak fokozza ezt. Mert ő nem arról beszél itt, hogy Jób valamikor valami bűnt követett volna el, hanem azt mondja, hogy Jób most követi el a bűnt, mert csatlakozik a gonoszokhoz és a cinikusokhoz, akik szerint semmi értelme Istennel jóban lenni. Mi értelme van Istent szeretni? Nincs abból az embernek semmi haszna! Sőt, tessék csak Jóbra nézni! A nyomorúsága mellett, még ki is gúnyolják: ez az ember Isten barátjának mutatta magát, aztán kiderült, hogy képmutató. Ez az ember olyan híresség volt, hogy az egész hódolt előtte világ, mikor bement a kapun, az ifjak megszeppenve elbújtak, a vének pedig fölálltak, és állva maradtak, és ha szót mondott, az úgy maradt. És tessék, mi lett belőle! Hát megéri jóban lenni Istennel?
Élihu csak fokozza a barátok ítéletét. Hadd idézzem néhány szentenciáját: Jób a gonosztevőkkel van egy társaságban (34,7), tetézi eddigi bűneit (34,37), Jób hiábavalóságra nyitja száját (35,16), és azt mondja: tiszta vagyok én, vétek nélkül, szeplőtelen vagyok, és nincs bűnöm, ímé [Isten az, aki] elidegenedést talált rajtam, ellenségének tart engem, kalodába teszi lábaimat, vigyáz minden ösvényemre (33,8-10); azt mondja: igazam van, de Isten elfordította ítéletemet (34,5), azért perel Istennel, mert nem felel neki azonnal (33,12-13), szaporítja a szót Isten ellen (34, 37-36), istentelen ítélettel van tele (36,16-17), sőt, issza a csúfolódást, mint a vizet (34,7-8), azt mondja: nem használ az embernek; ha kedvességben van Istennél (34,9). Majd így folytatja, szinte kérdésként: Te szerinted teljesítse Isten a visszafizetést, mert te azt nem fogadod el? Hát, ha jobbat tudsz, mint Isten, bár én nem, akkor, amit tudsz, mondd! (34,33)
Mégis, testvérek, néha az az érzésünk, hogy ez az Élihu, ez az elviselhetetlen alak, aki csak nyomkodja a Jób sebeit, és nem engedi Isten közelébe, aki mintha Isten önhitt, tudálékos ajtónállója volna, mégis, mintha prófétai igéket mondana itt! Ezért sem tanácsolom senkinek, hogy Jób könyvét a 32. részétől 37. részig vágjuk ki a Bibliából, tegyük félre, mondván, hogy ez egy utólagos betoldás, hanem figyeljünk oda! Ha ugyanis Isten a kisdedek szájával szerez magának dicsőséget és erősíti meg hatalmát (8. zsoltár), akkor mennyivel még inkább meg tudja erősíteni az ő igazságát a tollászkodó Élihu szavaival. Vajon, ha egy ateista mondja, hogy egy meg egy az kettő, az nem igaz, mert egy ateista mondta? Mi tagadás, Élihu páváskodik itt a nagy bölcsességével, mégis van az ő feddő és igazságtalan szavaiban valami, amire nekünk is oda kell figyelnünk. Ezekből kettőt emelek ma ki.
Azt olvassuk itt: „Vajon, aki a jogot, vagy az igazságosságot gyűlöli, uralkodhatik-e? S te az örökké igazságost kárhoztatod?” Ez az örökké igazságos azt mondja a királynak: mihaszna, a nemeseknek pedig ezt mondja: istentelen. Az örökké igazságos nem tekint fejedelmek személyére, és nem tartja többnek a gazdagot a szegénynél, mert az ő keze alkotása vagyunk. Nagyon és kicsinyek, mindnyájan egy pillanat alatt meghalnak. Lám, éjfélkor megmozdul egy nép, átvonul, eltűnik. És a hatalmaskodót kéz nélkül eltávolítják. (34,17-21) Én, bizony, nagyon szeretem Jób könyvének ezeket a szavait, még ha Élihu is mondja. Mintha a Magnificatot, Mária csodálatos messiási énekét hallanánk, kedves testvérek, ahogy Lukács evangéliumában olvassuk: „magasztalja-e lelkem az Urat, hatalmas dolgot cselekedett karjának ereje által, elszélesztette a szívük gondolatában felfuvalkodottakat, hatalmasokat döntött le trónjaikról, alázatosokat magasztalt fel, éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen! (Lukács 1,46-53) Lám, ezt mondja Élihu is. Az örökkön igazságos ilyen Isten. Azt mondja a királyoknak, szó szerint: Béliál. Ez magyarra fordítva azt jelenti: senki. Isten azt mondja a királynak: senki! Jaj, testvérek, én még a közlekedési lámpának se merném azt mondani, hogy senki. S ugyan, ki meri közülünk a feljebbvalójának azt mondani, hogy senki, Béliál, semmit sem érsz, semmi vagy? És azt mondja a Mindenható a nemeseknek: istentelenek vagytok! A régi görögök azt itt szereplő a héber szót így fordították, érteni fogjuk: paranomosz. Azért értjük ezt a szót, mert a fülünkben van egy másik képzett alak: paranormális. Paranormális azt jelenti, ami a megszokott rendbe, a fizika törvényei által leírt valóságba nem illeszkedik bele, ami túl van a normálison. Az ilyenre azt mondjuk, hogy nincs, miközben van. A para-nomosz kifejezés pedig azt jelenti, hogy törvényen kívüli, törvénytelen. Lám, Isten ezt ítéletében a nemeseknek mondja: istentelenek vagytok, nem tartotok meg semmiféle szabályt, kívül helyeztétek magatokat a rendben! És ez sokkal súlyosabb, mint a korrupció. Ma Magyarországot és a világot is tele üvöltözik azzal, hogy mindenki korrupt, főleg, aki hatalomban van. A közfelfogás szerint a hatalommal együtt jár, hogy azonnal korrupttá tesz; aki meg nincs hatalomban, annak tiszta a leleplezés. Csakhogy a korrupciónak az egyik lényeges eleme az, hogy használja a törvényt. A korrupt ember addig forgatja-csavarja a törvényt, addig keresi rajta a kiskaput, addig böngészi a szerződésben az apró betűs részt, míg a maga javára forgatja. Vagyis megrontja a törvényt, korrumpálja, megrongálja, visszaél vele. A para-nomia azt jelenti, hogy bár van szabály, de senki nem tartja be. Anarchia van. Ez a legsúlyosabb, legborzasztóbb állapot. Törvény ellenére éltek, mondja Isten a nemeseknek, akik arra hivatottak, hogy a törvény őrei legyenek. A törvény őreinek mondja Isten, hogy törvényen kívüliek vagytok! Vártuk, hogy legyen jogőrzés, és lett jogorzás – panaszkodik Ézsaiás próféta a maga idejében (Ézsiás 5,7). A királyra pedig, aki minden jogosság, ítélet és méltányosság forrására, a nép atyja, azt mondja a Királyok királya: senki. Bizony, szívesen hallgatjuk mi ezt, testvérek! Lám, itt van a Bibliában a hatalom-kritika, na végre! És bárcsak a papok sokkal bátrabban prédikálnának, és sokkal többet vennének elő ilyen textusokat, mert nem árt a hatalomkritika! Nem bizony. Csakhogy testvérek, ez itt valójában emberkritika, mert azt mondja Élihu: Isten nem tesz különbséget gazdag és szegény, nemes ember és nincstelen között, mert mind a kettő az ő keze alkotása.
Az ember úgy általában paranomiában él, törvénykerülő. Egy másik kifejezést idézek: anómia; ezt a szociológusok használják a törvénynélküliség világának leírására. Az ember anómiás világot épít magának, a semmiből akar magának mindent felépíteni, a semmiért akar mindent megnyerni, ezért mondja Pál apostol a második korinthusi levélben: „ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában. Mert mi szövetsége van az igazságnak és a hamisságnak? És mi közössége van a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége van Krisztusnak a Béliállal? (2Kor 7,14-15) Hadd fordítsam le így: mi egyezsége van az igaz embernek, a második Ádámnak, Krisztusnak a nem-emberrel? Itt a Béliál azt jelenti, hogy nem-ember, aki csak embernek teszi magát.
A második ige ennél is nehezebb. Azt mondja Élihu Jóbnak, kérdés formájában: vajon te szerinted kell Istennek teljesíteni a visszafizetést? Csak mert te nem fogadod el? (34,33) Nehéz szó van itt, még ha érthetően hangzik is: te szerinted. Valójában fordítani nehéz. Lehet, hogy Jeromos egyházatya többek között ezt értette azon, hogy mint az angolna kisiklik a kezünk közül egy-egy szó, mert minél jobban szorítjuk, annál gyorsabban eltűnik. Ez a kifejezés, ebben a formában csak egyszer szerepel az egész héber szövegben. Így is lehetne fordítani: úgy legyen, ahogy te akarod, vagy: ahogyan te gondolod. Találtam egy olasz fordítást, talán az a legjobb: a modo tuo - a te módod szerint, a te szájízed szerint. Úgy legyen az Isten igazsága. Mert itt arról beszél Élihu, hogy Jób olyan megfizetést kíván, amit ő megfelelőnek gondol, és nem fogadja el a megtérésre hívó szót. Holott, folytatja, Istenhez így való szólani: elszenvedem (a büntetést), nem leszek rossz többé. Amit át nem látok arra, te taníts meg engemet, ha gonoszságot cselekedtem, többet nem teszem. (34,31-32)
Ez nem üres és felületes meakulpázás, testvérek! Hanem töredelmes bűnbánat, mert a megjobbulás készsége is benne van: ha gonoszságot cselekedtem, többet nem teszem; s ha valamit nem látok (nem értem, hol rontottam el), Uram, te taníts meg, te mutasd meg nekem. Jaj, testvérek, mennyi vétkünk van, melyekről azt hisszük és váltig állítjuk, hogy erények! Míg aztán valaki rá nem mutat, hogy azok bizony vétkek. S vannak bűneink, melyekről azt hisszük, hogy nagy jót tettük általuk. Mígnem valaki bele nem kiabálja a fülünkbe, hogy: Béliál! - senkiházi, semmi, nem érsz semmit, csak a rosszat növelted vele, a paranomia birodalmát tágítottad!
Kérdezzük hát: Jób elutasítaná ezt az alázatos belátást? Élihu szerint igen. Élihu szerint Jób külön szabályt akar felállítani, hogy az ő elképzelése szerint, az ő gondolata szerint legyen, a modo suo, ahogy ő szeretné! És akkor? Akkor szeretni és áldani fogja az Istent. Bizonyára meg tudjuk védeni Jóbot: ő ilyet nem gondolt soha. Láttuk, hogy Élihu azért is ellenszenves alak, mert ezt a felfogást Jób szájába adja, holott Jób nem mondott ilyet. Mi több, ha végig olvassuk Jób könyvét, azt látjuk, hogy ő mindig Istenhez megy, és várja, hogy Isten szóljon, Isten tanítson, Isten szólaljon meg, Isten fejtse ki a dolgot, Isten jöjjön, és Ő mondja el. Jóbban tehát megvan ez a készség. De vajon bennünk megvan-e ez a készség? Ha a Jób pártján állunk? Tényleg, a Jób pártján állunk? Tényleg eldöntöttük, hogy a Jób oldalára állunk? Ha nem, akkor Élihu kérdése hozzánk is szól.
Nehéz tétellel fejezem be. A középkor nagy misztikus prédikátora, Eckhardt Mester azt mondja egyik beszédében: Szeresd Istent tekintet nélkül szeretetre méltóságára! Nehéz szó ez. Isten szeretni úgy, hogy mellőzöm azt, hogy Ő szeretetre méltó? Istent szeretni, annak ellenére, hogy találok Benne valamit, ami nem méltó az én szeretetemre (a modo mio)? Nagyon nehéz kérdés ez. De ezt a kérdést voltaképpen nem is Eckhart Mester, nem is Élihu, hanem maga Isten teszi föl nekünk. Az isteni szeretet tükre veti föl ezt a kérdést. Jóbról Ezékiel könyvében is olvastunk, amikor a próféta azzal példálózott, hogy Jób talán megmentette a maga lelkét (Ezékiel 14). Mintha itt élne a próféta, itt, a 21. században, és azt mondaná: hagyjátok már abba ezt a szöveget: „mentsük meg a világot, mentsük meg a bioszférát, mentsük meg a kronoszférát!” Hagyjátok már! - mondja Ezékiel próféta. Magatokat mentsétek meg! A saját lelkedet ments meg! Hát nem veszed észre, hogy elveszel, pokolba mész, elkárhozol, mit akarsz te univerzumot megmenteni? Tán eloltod a napfoltkitöréseket, hogy ne legyen globális felmelegedés? A magad lelkét ments meg! Mert nagy a baj, lám, Noé, Dániel és Jób, ez a három tökéletes, igaz és istenszerető, ők sem tudnák megmenteni ezt a világot, csak talán a maguk lelkét. Jób megmentette a maga lelkét, ez pedig azt jelenti, hogy szerette Istent, tekintet nélkül Isten szeretetreméltóságára. Nem úgy szerette Istent a modo suo, a maga módján, ahogyan az ember megalkotja magának Istent, akit majd szeretni tud. Az iparosítás korának, a 19. századnak a híres prédikátora Spurgeon mondta, hogy isten-gyárakkal van tele Anglia, a teológusok és filozófusok műhelyeikből csak úgy ontják a könyvek garmadáját: ilyen az Isten, olyan az Isten, amolyan az Isten! De senki oda nem figyel, hogy maga Isten milyennek nyilatkoztatta ki Önmagát. Nos, a 21. század is isten-gyárakkal van tele, immár globálisan és multinacionálisan. És termel a csoki-isten gyár: csupa szeretet. Más sem hallunk, csak ezt: a keresztyén papok nem szeretnek, a keresztények általában nem szeretnek, a muszlimok nem szeretnek, a hinduk nem szeretnek, a dogmák nem szeretnek – de Isten szeret, feltétel nélkül. A modo nostro - megmondjuk mi Istennek, hogyan szeressen! Nekünk ez az a-modo-suo-isten kell, nekem az énszerintem-isten, neked pedig a te-szerinted isten. Eckhart Mester pedig azt mondja: szeresd Istent tekintet nélkül szeretetre méltóságára. Szeresd Istent önmagáért! Vagy csak a képzelt istenedet szereted? A te-szerinted-való Istent szereted-e, akiből persze eleve ki kell venni azt, ami nem szeretetre méltó, hogy például szuverén, és igazságos, és világegyetemeket mozgat, és késlelteti az ítéletet, és nemcsak a te könyörgésedet hallgatja meg, hanem az ellenséged könyörgését is, és azt akarja, hogy térj meg? Mentsétek meg lelketeket, szeressétek Istent! Ezt üzeni ma ez az elviselhetetlen, zaklató Élihu, aki nem ellensége Jóbnak, hanem Isten küldötte és prófétája. Ámen.

"Ha hamisságban jártam, és lábam csalásra sietett,
mérjen meg engem hiteles mérleggel, és megtudja Isten, hogy feddhetetlen vagyok.
Ha szívem asszony után bolondult, és leselkedtem felebarátom ajtajánál,
Ha semmibe vettem szolgám vagy szolgálóleányom igazát, amikor vitájuk támadt velem,
Ha megtagadtam a nincstelenek kívánságát, és az özvegy szemeit epedni engedtem,
ha falatomat egymagam ettem meg, és az árva nem evett belőle,
ha elnéztem, hogy az elesett ruhátlan, és a szegénynek nincs takarója,
ha nem áldhatott engem, mert dereka juhaim gyapjától fölmelegedett,
ha az árva vagyonára rátettem kezemet, mert láttam, hogy a kapuban segítségemre vannak,
Ha reménységemet aranyba vetettem, és azt gondoltam, hogy csak a színaranyban bízhatom,
ha annak örültem, milyen gazdag vagyok, és mennyi mindent tudtam szerezni magamnak,
ha néztem a napvilágot, hogyan ragyog, és a holdat, hogy milyen pompával halad,
ha csak titokban is olyan bolondságot tettem, hogy csókot hintettem feléjük kezemmel,
Ha a termőföldem ellenem kiáltott, és barázdái együtt siránkoztak,
ha termését fizetség nélkül ettem, vagy művelőit agyonhajszoltam:
Ha emberi módon eltitkoltam vétkeim, keblembe rejtve bűnömet
bizony, akkor tarthatnék a nagy tömegtől, retteghetnék a nemzetségek megvetésétől,
hallgatnék, és az ajtón sem lépnék ki.
Bárcsak meghallgatna valaki! Íme, ez a végszóm.
Válaszoljon a Mindenható, írjon vádiratot mint vádlóm!
Bizony, én azt a vállamra venném, és a fejemre kötném, mint koronát.
Lépteim számát is megmondanám neki, mint egy fejedelem, úgy járulnék elé.
Itt végződnek Jób beszédei." (Jób 31. válogatott versek)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Jób végbeszédének harmadik részét hallottuk. Emlékszünk, az első részben hajdani boldogságát idézte, ezt mondja: mint király sátoroztam az emberek között, mert az én sátoromon Isten barátsága lakozott. A második részben (erről a múlt alkalommal volt szó), panaszának adott hangot: az emberek látva elesettségét, ellene fordultak; itt ezt mondja: egykor király voltam, most pedig kacagnak rajtam, rontják ösvényeimet, előre tolják szerencsétlenségemet, mint tomboló szakadás jönnek rám, pusztulás között hömpölyögnek felém. Ma, a végbeszéd harmadik részében Jób hosszú listát állít össze (hosszabbat, mint amit én most felolvastam), és ez a felsorolás lesz a panaszlevele. Istenhez fellebbez a sorsa ellen, vagy talán Istenhez fellebbez Isten ellen. Miért is? Korábban, még a panaszkodását kezdve, mondta Jób, hogy baj és nyomorúság zúdult rá, de senki nem tudatta vdele, hogy miért. Nem hangzott el az ítélet. Úgy hajtják rajta végre a büntetést (ha ez büntetés), hogy sem a peres eljárást nem folytatták le ellene, sem bíró nem mondott döntő szót, csak itt van rajta a nyomorúság (9-10. rész). Hát most Istenhez fellebbez, és ezt már nemcsak mondja, hanem le is írja. Efféle jelenetet mindannyian átéltünk már. A hivatalban áll előttünk az ablaknál valaki, és csak mondja, mondja, mondja a magáét. Az ügyintéző nagy türelemmel, vagy éppen kelletlenül hallgatja, ahogy hömpölyögnek, torlódnak a szavak, aztán azt mondja az illetőnek: tudja mit, kérem? Foglalja írásba és adja be írásban a panaszát! Mi itt hosszú harminc fejezeten keresztül hallgattuk a beszédeket, a vitát, Jób panaszát, a barátok rosszul sikerült vigasztalását, a sejtetéseket és ellenvetéseket. A három barát és Jób csak mondta, mondta, mondta a magáét, szinte már nem is emlékszünk, hogy mit. De most a végén Jób írásba adja, leírja és mintegy beterjeszti Istenhez ezt a panaszt.
És ebben a záradékban legalább két tucatszor halljuk ezt a szót, hogy: ha. Sőt, bár nem számoltam meg egyenként, de látható, hogy ez a szó - ha - a Jób könyvében olvasható a legtöbbször a Bibliában. Talán még a mózesi törvénykönyvekben olvassuk ilyen gyakran ezt a szót, érthetően, hiszen a jogban igen gyakori a függő eset. A jogosságnak és a méltányosságnak ugyanis fontos kritériuma, hogy ha és amennyiben valami megtörtént, és így vagy úgy történt, vagy megfordítva, ha és amennyiben valami nem történt meg, vagy valami nem úgy történt, vagyis ha és amennyiben feltételek teljesülnek, akkor ennek vagy annak kell történnie. Ezt úgy magyarázzák a jogtudósok, hogy a jogi norma a hipotetikus esetekre is kiterjed.  Itt egy hosszú listát hallottunk, s benne vagy két tucatszor ezt a szót: ha. Azt mondja Jób, ha a szántóföldem termését fizetség nélkül ettem, ha művelőjét agyonhajszoltam, ha a szívem más asszonya után bolondult, ha a semmibe vettem a szolgámat, stb., stb. Feltételeket sorol: ha ezt vagy azt nem tettem, akkor ítéletet érdemlek. De hogy mi történt valójában, s hogy megtörténtek-e az ítéletet érdemlő cselekmények, és hogy valójában kicsoda Jób (és ki vagyok én?), azt Istennek kell kivizsgálnia. Ez ennek a hosszú felsorolásnak a lényege. Jób Istenre bízza magát. Ha vétkeztem, mondja, akkor sújtson Isten büntetése. Ha kizsaroltam a szántóföldemet, ne teremjen el rajta semmi, ha más asszonya után jártam, akkor legyen a feleségem cseléd. Ha a szegényeknek nem tettem igazat, szakadjon le a lapockám - idézi az írott és íratlan törvényt, hogy mi az eljárás, mi a teendő, de még inkább, mi lenne Isten dolga Jóbbal kapcsolatban, ha ez vagy történt, illetve történt volna. Tehát Istenre bízza magát, tőle várja az ítéletet, mégpedig felmentő ítéletet, értjük jól, hiszen azt mondja itt a szakasz végén: ha végre Isten elé kerül az ügyem, akkor én mint valami fejedelem, mint egy szent király fogok elé járulni, és Isten, aki minden lépésemet számon tartja, olyan vádiratot fog ellenem szerkeszteni, amelyben tulajdonképpen felment. Nem tudom, van-e olyan jogi helyzet (azt hiszem voltaképpen nincsen), amikor valaki vizsgálatot kér önmaga ellen hipotetikus esetre nézve. Följelenti magát a rendőrségen, elmegy az ügyészhez és követeli a bírótól, hogy vizsgálják ki, elkövetett-e valami gaztettet; ő ugyan nem tudja, hogy elkövette volna, de talán mégis elkövette, hát mondjanak ítéletet! Jób egészen eddig az abszurditásig fokozza ártatlanságának védelmét, illetve értetlenségét a sorsa miatt. De inkább így mondom: egészen eddig fokozza Jób Istenbe vetett bizalmát. Ő bátran megy Isten elé, vizsgálja csak ki Isten az életét, vesse őt mérlegre, minden tettével együtt, és úgy fog előtte megállni, mint valami fejedelem, hiszen az igazságos Isten ki fogja mondani az ártatlanságát. Isten látja utamat, mondja Jób, számon tartja minden lépésemet (4.), mérjen meg engem igazság mérlegen (6.v.), ugyan mit csináljak, ha Isten felkelne, és ha számon kérne engem, én vajon mit feleljek meg neki? (14. v.); óh, bár meghallgatna engem, íme a kézjegyem – vagyis aláírom az összeszerkesztett panaszlevelet, a végszómat -, és a Mindenható feleljen meg nekem, és ítélje meg a vádlevelet, amit peres felem írt ellenem (35.v.). Azért taglalja ezt ilyen részletesen, mert ő is nagyon jól tudja, amit a Példabeszédek könyve mond; figyeljük ezt a súlyos mondatot: „mindig igaza van annak, aki a pert kezdi, mígnem eljön peres fele, és megvizsgálja őt.” (Péld 18,17) Ezt mi, magyarok is jól tudjuk, mert perlő nép vagyunk, az igazunkkal folyton perbe megyünk. S igen, mindig annak van igaza, aki a pert kezdi, mígnem eljön peres fele, és ellenvetést nem tesz. (Jézus is erre int a hegyi Beszédben, Máté 5,25) Jób mindent elveszített, összedőlt az élete, súlyos betegség gyötri, nem talál vigasztaló szavakat, nem tud meghalni, csak szenved. Ám tudja, hogy bár első érzésre neki van igaza, és ő kezdi a pert (és azért kezdi a pert, mert azt hiszi, hogy igaza van), de csak addig, amíg el nem jön peres fele, és meg nem vizsgálja őt. Ezt jelenti itt a függő mód. Ez a mód egyébként mindvégig jellemzi Jób könyvét, ellenkező irányban is. A barátok beszédében is hallottuk ezt. Csak néhány mondatot hadd idézzek. Cófár, a barátok közül a legkeményebb, a kategorikus ítélkező, azt mondja Jóbnak: „ha bűn van kezedben, távolítsd el, és ne lakozzék sátorodban gonoszság. Bizony akkor fölemelheted orcádat gáncs nélkül, szilárdan állsz és nem kell félned.” (11,14) Vagyis, ha és ameddig bűn van benned, és ha és amennyiben nem távolítod el, addig bajban vagy. Tehát ha bűn van benned, azonnal távolítsd el, és akkor kegyelmet lelsz. Bildád, a másik barát, a középutas, előbb rettenetes szavakkal vigasztalja Jóbot, amikor gyermekei halálát magyarázza: „ha fiaid vétkeztek Isten ellen, vétkeik hatalmába bocsátotta őket” (8,4), vagyis beteljesedett rajtuk bűneik büntetése. De ha te, folytatja, „ha te tiszta és őszinte vagy, akkor Isten visszaállítja igazságod hajlékát. Ha a múltad kicsinyes volt, a jövőd fényes és nagyszerű lesz.” (8,6-7) Elifáz, aki a legtovább bírta a gyűrődést, ám a végén ő is feladta és csatlakozott a barátok ítéletéhez, ezt mondja utolsó beszédében: „ha visszatérsz a Mindenhatóhoz, akkor megépülsz, ha eltávoztatod a gonoszságod sátorodból, akkor áldást nyersz.” (22,23). Ha.
De kérdezzük mindezt vissza: kell-e Jóbnak elűznie a gonoszt a sátorából? Kell-e Jóbnak, őszintének lennie? Kell-e Jóbnak visszatérnie a Mindenhatóhoz? Mert ezek a tanácsok (ha visszatérsz, ha őszinte leszel, ha elűzöd a gonoszt), ezek mind azt feltételezik, hogy lappang ott valami Jób életében. Úgy hitte igaza van, aztán megvizsgálták a barátok! Mégis, Jób leginkább Cófár szavaival küzd, aki ezt mondja a gonosz emberről még egy korábbi beszédében: „ha a gonosz letöri és elhagyja a gyengéket, ha a házat kirabolja és nem építi, ha nem ismer megelégedést a hasa, ha a kívánt kincsével meg nem elégszik, éppen mikor megtelik bősége, szükségbe jut, a nyomorultnak minden büntetése rájő, Isten ráküldi haragja hevét és ráhullatja kenyereképpen, felfedik az egek bűnösségét és a föld feláll ellene, házak készletei elhurcoltatnak, szétfolynak haragja napján, ez a bűnös ember része Istentől, ez az ő ígért öröksége Istentől.” (20, 19-29). Ha. Ha a bűnös letöri a gyengét, ha a bűnös kirabolja a másik házát, ha a gonosz ember nem ismer megelégedést, akkor Isten föltárja bűnösségét, és ítéletet hoz rá. Ezzel a tétellel küzd Jób, ezért szerkeszti meg végszavában panasziratát. Mert még nincs bebizonyítva, hogy ő ezeket a vétkeket elkövette volna. Még senki nem bizonyította rá, hogy olyan szörnyű bűnökbe esett volna, amelyek miatt Isten ítéletének már rég be kellett volna következnie. Mi több, itt kezdjük megsejteni, hogy ez a történet másfelé kanyarodik. S ha mi nem, Jób mindenképpen sejti, hogy ő nem azért szenved, mert bűnös. Hanem akkor miért szenved? Még nem tudja, de azért szenved, mert „nincs olyan ember a Földön, mint ő, igaz, istenfélő, kegyes, bűnkerülő.” (1,8) Ezért kell szenvednie.
Jób még nem tudja ezt. Még nem tudja a próbatétel értelmét, és még mi sem látjuk ezt az értelmet, csak arról értesültünk, hogy Jób rettenetes próbatétel alatt van. Sejtelme azonban a miénk is: nem azért van nyomorúságban, nem azért feketedett le róla a bőre (30,30), nem azért lett világ csúfsága (30,1), nem azért veszik a zsiványok a bátorságot, hogy a szemébe köpjenek és bűnbakot csináljanak belőle (30,10), mert förtelmes bűnöket követett volna el; éppen ellenkezőleg, azért lett testvérévé a sakáloknak (30,29), mert nincs olyan ember a földön, mint ő. Jób még távol van a választól. És megjegyzem, mi is távol vagyunk a választól mindaddig, amíg nem nézünk Jézus Krisztus keresztjére!
Jób ebben a folyamodványában, ha megfordítjuk a szavait, az erényeit sorolja fel. Mintha azt mondaná: ha nem éltem erényes életet, akkor joggal ér Isten büntetése. Most elhagyom az összes feltételes szót, mindjárt kezdve az elsőn, és állítássá formálom Jób védekezését. Így hangzana talán: nem jártam hiábavalóságban, az életem kegyességgel teljes, nem szennyeztem be a kezemet, nem kívántam más asszonyát, nem fosztottam meg alattvalóimat a jogaiktól, nem utasítottam el a gyengéket, sem az özvegyet, sem az árvát, sem a jövevényt, nem bíztam gazdagságomban, nem voltam bálványimádó, nem estem abba a bolondságba, mint bálványimádó kortársaim és nem hintettem csókot a Napnak és Holdnak. (Nem úgy, mint a 21. századi kortársaink: mit mutat a csillagok állása? - és csókot dobunk a Napnak!) Nem voltam bálványimádó, mondja Jób, és nem örültem ellenségem vesztének, nem vontam meg a vendégszeretetet senkitől. A sor végére hagytam ezt: nem takargattam bűneimet félve az emberektől.
A középkor egyik híres enciklopédiája, Landsbergi Herrad apátnő alkotása, A gyönyörűségek kertje (Hortus Deliciarum), látványosan festett-rajzolt kötet, tartalmaz egy szép magyarázó táblát, ennek címe: az erények létrája. Roppant érdekes rajz. A lapot keresztirányban egy létra metszi át a földtől a mennyig. Baloldalon mindenféle ördögök, démonok, kísértők láthatók, akikkel őrangyalok küzdenek, hogy a szegény ember ne essen kísértésbe. A mennyei oltalom tehát folyton elűzi a kísértőt a fejünk fölül, elhárítja a veszedelmet. A kép jobb oldalán alul egy gyönyörű függőkert-szerű világot látunk csodás építményekkel, gazdagsággal, pompás életformákkal, gyümölcsökkel. (A nagy nyári hőségben, ugyan, mi másról álmodik az ember, gyönyörű gyümölcsökről, nyilván!) Ezen a létrán emberek kapaszkodnak fölfelé, többen is igyekeznek egymás után, de, lám, zuhannak alá egyébként. Nem érnek föl a létra tetejére, mert alánéznek a gyönyörűségek kertjére, és kívánatosabbnak tartják a mulandó földi dolgokat, a más asszonyát, a sok szolga megalázását, a termőföld kizsarolását, az aranyat, a bálványokat, mint a mennyei életet. Hát sorban zuhannak le a létráról, és nem érnek föl a mennyei dicsőségbe, ahova oda van írva: az élet koronája, a legfőbb erény a szeretet és annak a betöltése. Mindegyik alak mellé oda van írva, latinul, hogy kicsoda. Ők a középkor kiválóságai érdemességi rendben. Legfelül vannak a szentéletű emberek, akik az erények létráján a legközelebb juthattak a mennyei dicsőséghez. Ám minél magasabbra kapaszkodott valaki, annál nagyobbat zuhant. Legfölülről esik tehát a remete (a világból kivonuló, teljesen egymagában élő szent ember), aztán zuhan lefelé az anakhoréta (a világból kivonuló, de közösségben élő hősies világtagadó szerzetes), utána a kolostori szerzetes (aki rendházban él), aztán a klerikus (a pap, tehát én a negyedik vagyok), aztán a laikus (zuhantok ti is, kedves testvérek). Miért esnek le a létráról? Mert nem fölfelé tekintenek! Pedig létrán kapaszkodva felfelé kell nézni. Az erények létráján kapaszkodva is felfelé kell nézni: igazságosság, méltányosság, bölcsesség, állhatatosság, hűség, megbízhatóság, hála, sorolhatnánk az összes erényt, sok foka van annak a létrának! De ezek a kiváló emberek nem fölfelé tekintenek, hanem lefelé néznek. Aki már kapaszkodott létrán, ismeri a szabályt: csak fölfelé nézz, ne nézz lefelé, mert megrémülsz és leesel! Lám, zuhan a remete, zuhan az anakoréta, zuhan a szerzetes, a klerikus, a laikus. Hát ne ess le az erények létrájáról! Erre figyelmeztet ez a középkori rajz.
S mit mond Jób? Ő hol áll ezen a létrán? Az új fordítású Bibliánkban a mai rész fejezetcíme ezt mondja: Jóbnak tiszta a lelkiismerete. Tehát ez a végszó lényege, Jób, úgymond, tiszta lelkiismerettel áll oda Isten elé. Felette modern ez a fejezetcím, amit az új fordítás szerkesztői odaírtak, teljességgel benne van minden emberi drámánk, küzdelmünk a lelkiismeretünkért. Mert a lelkiismeretünket azért nem adjuk. Lehet, hogy a világ sok mindenre rákényszerít minket, bizony, sok mindent meg kell csinálnunk, de a tiszta lelkiismeretünket nem hagyjuk! Jó lelkiismerettel állok oda Isten elé! Hadd vitatkozzam kissé a tiszteletreméltó szerkesztőkkel. Valóban erről beszél itt Jób, hogy ugyanis tiszta a lelkiismerete? S ugyan, közülünk ki tudna odaállni Isten elé, hetykén, jó lelkiismerettel? Én inkább azt a címet adnám ennek a résznek, hogy Jób küzd a saját lelkéért. Harcot folytat a saját lelkéért. Vagy még inkább azt a címet adnám, hogy Jób Isten közbeavatkozásért folyamodik, nem pedig azt, hogy deklarálja a tiszta lelkiismeretét. Olvassuk el még egyszer a szakasz végét, most egy másik fordításban, így jobban elénk jön! Azt mondja Jób: „ha takargattam, mint Ádám vétkeimet, bűnösségemet keblembe rejtvén, mert rettentett a nagy tömeg és a nemzetségek megvetése ijesztett engem, és elnémultam, és nem mentem ki az ajtón... (31,33). Ha takargattam, mint Ádám vétkeimet.  A héber szövegben itt az „ádám” szó szerepel, „ádám” pedig tudjuk, azt jelenti: ember. A bibliafordítók vitatkoznak is egymással, hogyan kell ezt fordítani. Vajon így: takargattam vétkeimet ember módjára (ahogy az emberek szokták), vagy így: takargattam vétkeimet, ahogyan Ádám (az első ember) takargatta a vétkét? Most engedjünk az utóbbi megoldásnak, és kérdezzük: hogy is volt? Hogyan is takargatta Ádám és Éva a vétkét? Nemcsak úgy, hogy elrejtőztek Isten elől, hogy aztán Isten a kertet járva kérdezze: Ádám, hol vagy? (1Mózes 3,8-9) Mintha Isten nem tudná, hogy Ádám hol van! Ádám az, aki nem tudja, hogy hol van! Azért kérdezi Isten: Ádám, hol vagy? Tudod-e, Ádám, honnan estél ki? Aztán elkezdődik a vétek takargatása, mely voltaképpen a bűn áthárítása (translatio criminis). Így mondja egy középkori bibliamagyarázó: Ádám Évára tolja a felelősséget, de voltaképpen Isten okolja, mert megteremtette és társul adta neki Évát. (Ha nincs Éva, soha bűnbe nem esik, ugye?) Éva meg a kígyót okolja, de valójában Istent, aki beengedte a kígyót a kertbe. Takargatjuk bűneinket vagy áttoljuk másokra, tovább passzoljuk.
A modern kor rettenete ez a passzolgatás, ez a tologatás. Ember módjára, vagyis az első ember módjára, Ádám módjára, mindegyre ezt tesszük. Ennek az igének a fényében mégis különös erővel jelenik meg a mi korunk örvénye: a félelem attól, hogy lelepleződik az esendőségünk. Kimondhatatlanul fél ettől a mai ember. Ezért amikor a vétkeinket rejtegetjük, az esendőségünket is rejtegetjük, és sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy melyiket rejtegetünk inkább. Ha bűnünket titkoljuk, a büntetéstől félünk, csak meg ne tudják, meg ne lássák, rá ne jöjjenek, mert büntetést kapunk. Ha az esendőségünket leplezzük, leginkább a megszégyenüléstől félünk. Bizony, esendők vagyunk, leesünk, leestünk az erények létrájáról Lám, ott a függő mód, kapaszkodunk a létrán, függünk a létrán, de esendők vagyunk és alázuhanunk! Ezért fontoljuk meg Nagy Gergely szavait. A középkor nagy bibliamagyarázója ezt mondja: ne becsüld kevesebbre az alázatos bűnvallást, mint a legtökéletesebb erényt. Ne becsüld kevesebbre, ha valaki föltárja a gyengeségét, esendőségét, megkísérthetőségét, mint amennyire megbecsülöd a legtökéletesebb erényt! Ne becsüld kevesebbre a bűnök bevallását, mert olykor nagyobb dráma megvallani az esendőségünket, és ennek okán segítséget kérni, mint hevesen küzdeni a vétkek ellen, tudniillik és többnyire a mások vétke ellen. (Mások vétke ellen rettenetesen tudunk küzdeni.) Segítséget kérni, föltárni a gyengeséget és a kicsiséget - olykor ez a legnagyobb dráma az ember számára. Nézzétek csak, milyen hihetetlenül mai a Jób története! Ez itt ma történik. Ez nem egy távoli sztori az Úz földjén, mitikus időkben. Ez a mi történetünk, ez az én történetem, ez az én gyengeségem története. Ez az én rettegésem és félelmem attól, amire Jób utal. Igen, engem megrettentett a tömeg, a közösségi média, mit ne mondjak, a népek megvetése (mi, magyarok, ne tudnánk ezt?). Megijesztett, hát elnémultam és bezárkóztam. Milyen védtelen és magányos a mai ember! Bezárkózik esendőségével, és együtt lakik vétkével. Jób pedig azt mondja: nem takargattam vétkemet Ádám módjára. Nem rejtegettem esendőségemet ember módjára. Nyitott könyv az életem. És most Jób ezt a nyitott könyvet saját kezűleg aláírja, és felterjeszti a Teremtő Istenének. Büszkeség okán tenné? Aligha. Azért teszi, mert szívében él az ige, amit a zsoltárban hallunk mi is: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem!” (Zsoltár 50), és teljesedni reméli, amit Pál mond: „Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” (Róma 10,13). Ámen

Most pedig kacagnak rajtam, akik időre kisebbek nálam;
kiknek atyáit nem érdemesítettem juhászkutyáim mellé tenni.
Kézi erejük is minek lett volna nekem? Bennük elveszett a duzzadó erő;
nélkülözéstől és éhségtől meddők; akik a pusztát rágják romlás és pusztulás éjjelén;
akik parajt tépnek a bokornál, és rekettyegyökér a kenyerük.
A közösségből kiűzik őket; rájuk riasztanak, mint a tolvajra;
rémes patakvölgyekben kell lakniuk; föld- és sziklabarlangokban.
Bokrok között ordítoznak; csalán alatt hevernek.
Vallástalan fiak, sőt névtelen fiak; akiket kivertek az országból.
És most gúnydaluk lettem nekik; ezeknek jutottam a szájukra!
Iszonyodnak tőlem, távoznak mellőlem; és nem átallnak kiköpni előttem.
Mert íjhúromat megoldotta és megalázott engem;
tehát a kantárt neki eresztik előttem, jobbra falka támad,
ellökik lábaimat; és töltik ellenem csapásuk útjait.
Rontják ösvényeimet, segítik szerencsétlenségemet;
nincs, ki segítsen rajtuk, mint tomboló szakadás jönnek;
pusztulás között hömpölyögnek.  Rettenetek vannak rám fordítva;
kergetik, mint a szél, tisztességemet és mint a felhő, elmúlt üdvöm.
És most kiömlik bennem a lelkem; nyomor-napok fogtak meg engem,
éjjel csontjaimat fúrják le rólam; és rágóim nem pihennek.
Bő erőben álruhává lett rajtam a bőr; mint köntösöm, úgy övez engem.
A sárba hajított engem; és hasonlóvá lettem a porhoz és hamuhoz.
Segítségért kiáltok hozzád és nem felelsz nekem; itt állok és nem veszel észre,
kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével támadsz engem.
Szélre emelsz engem, úgy nyargaltatsz; és elolvasztasz engem zúgásban,
mert tudom, a halálba térítesz engem; és minden élő találkozó házába.
Bizony nincs imádság, ha valaki kezét nyújtja;
ha szerencsétlenségében van, részükről nincs segélykiáltás.
Bezzeg én sírtam azért, akinek kemény napja volt; búsult a lelkem a szegényért.
Mert jót reméltem és rossz jött; világosságra vártam és sötétség jött.
Beleim forrnak és nem nyugosznak; nyomor-napok vettek engem elő.
Komoran járok-kelek, ahol nincs napfény;
ha felkelek a gyülekezetben, segítségért kiáltok.
Testvérük lettem a sakáloknak; és társuk a struccmadaraknak.
Bőröm lefeketedett rólam; és csontom lobbot vet a forróságtól;
és siralommá lett citerám; és sípom sírók hangjává.
(Jób könyve 30. rész)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Jób végbeszédének a közepét hallottuk. Szomorú és megrendítő szavak ezek; látni fogjuk, többszörösen is. Pedig, ha felidézzük Jób könyvét, emlékszünk, szépen indultak Jób beszédei, nagy hitvallásokkal, nagy bölcsességekkel, nagy erőkkel. Amikor mindent elveszített, ezt mondta: „meztelen jöttem anyám méhéből, mezítelen térek oda vissza, az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az ő neve!„ (1,21) Aztán amikor förtelmes betegséggel támadta meg a kísértő, és a felesége arra bíztatta, hogy átkozza meg Istent, ezt mondta: „a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk?” S hozzáteszi a könyv írója: mindebben nem vétkezett Jób ajkaival. (2,10) Aztán hirtelen mélyre zuhantunk, Jób megátkozta a születése napját. Értetlenségének és tiltakozásának adott hangot a szenvedései miatt. Aztán elutasította a barátainak a vigasztalását. Pert helyezett kilátásba Isten ellen. Egészen pontosan, Istenhez fellebbezett Isten ellen. A barátait pedig ellenségeinek titulálta. És most itt, a barátokkal lefolytatott beszélgetés, vitatkozás, pereskedés, veszekedés végén, mondom még egyszer, végbeszédet mond; a 31. rész így fejeződik be: itt végződnek Jób beszédei.  Ezután még sok minden történik ugyan, Jóbbal is, de Jóbot már nem halljuk. Múltkor, ennek a végbeszédnek az első szakaszában Jób felemlegette a régi időket, de egyúttal reménységének is hangot adott. Szép kifejezéssel így mondta: mikor még Isten barátsága volt az én sátoromon, remélve, hogy Istennek ez a barátsága visszatér életébe, bár most nincs sátora, de egyszer lesz még. Mert amikor Isten barátsága volt vele, mondja, akkor biztonságban élt, volt tekintélye, volt ereje jó tetteket végrehajtani, és áldás volt a mások számára. Ezt a felsorolást azzal fejezte be: ha hozzájuk (másokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz, ismeretlenekhez, erősekhez, gyengékhez, gazdagokhoz, nyomorultakhoz) vettem az utat, mindig a fő helyen ültem, úgy trónoltam ott, mint király a seregben, amint gyászolókat vigasztal (29,25). Mint valami király.
Most a második részben ez a „király” a kiszolgáltatottságát panaszolja. Milyen az, amikor kicsúfolják a királyt? Milyen az, amikor kicsúfolják vigasztalót? Lám, a vigasztalót nem vigasztalja senki, ellenkezőleg, támadják. De kik? Itt azzal kezdi Jób, hogy csúfolói fiatalabbak nála. A régi világban az idős embernek feltétlen tekintélye volt, és ahogy leírta, ha a kölykök meglátták, elhallgattak, megszeppentek. Most olyanok csúfolják, mondja, akiknek az apját arra sem érdemesítette volna, hogy juhászkutyái közé tegye őket, mert semmire sem ment volna velük. Kóborló csavargók voltak, nem volt helyük a közösségben, tolvajnak tekintették őket. Vallástalan bolondok voltak. Ez a 14. zsoltárra utal: „a bolond így szól szívében: nincsen Isten.” Méltatlanok voltak, mondja, és ez is a bolond kifejezése, ahogy ezt a Példabeszédek könyve leírja. Tehát senkiháziak támadnak rá. Ezek, mondja Jób: most kacagnak rajtam, tréfálkoznak fölöttem, a stand up comedy-kban rajtam röhögnek, gúnydalt költenek rólam, kibeszélnek, feltettek a közösségi médiába, vicces mém-eket készítenek rólam, látványosan iszonyodnak tőlem, undorodva tartják a távolságot. Méliusz így fordítja: kerülnek, mint egy dögöt. És leköpnek. Egyszóval: profanizálják a szentet. Jób ugyanis szent ember. De most leköpik. Profanizálják, kigúnyolják. Elvágtatnak mellettem, mondja Jób, hogy beverjen a lovuk pora, és föllöknek. Mint egy leomlott bástya résén, rám törnek, körbe hömpölyögnek, a tisztességemet félre hessentik, semmibe veszik, fütyülnek arra, hogy én valamikor áldásokat kaptam Istentől; nem szabadulok tőlük, nyomor-napokat hoznak rám, a megfeketedett bőröm pedig olyan, mintha álruha lenne rajtam, de tulajdonképpen kényszerzubbony. Pedig, mondja Jób, én sírtam azokért, akik sírtak. Én együtt sírtam a sírókkal, és jót reméltem a számukra, és búsult a lelkem a szegényekért.
Kik ezek a vad, istentelen, sehonnai bitang emberek, hogy kerülnek ők ide? Ők a király néhai alattvalói, mert Jób olyan volt, mint egy király, aki a serege közepette táborozott, és vigasztalta a szomorkodókat. Vagyis olyan király volt Jób, aki a hatalmát nem elnyomásra, nem is pöffeszkedésre használta, hanem az övéi felemelésére. Kegyes király volt szent Jób. Dehát ilyen király nincs is! – mondhatnánk. Lám, a népének van szüksége rá, és nem neki a népére. Volt ilyen király valaha? Csak egy, az igazi Jézus Krisztus! De miért viselkednek így ennek a királynak ezek a néhai alattvalói?
Ha meggondolom, talán azért, mert magyarok. A középkorban nagy divat volt a különböző népeket kategorizálni, és ekképpen leírni, hogy milyenek az angolok, a spanyolok, a németek, a taljánok, és persze, milyenek a magyarok. Csak kettőt-hármat idézek. Azt mondták régen, hogy a németek nagyon szorgalmasak, de könnyen felbőszülnek, az angolok nagyon udvariasak, de egy szavukat se hidd el; az olaszok állandóan fecsegnek, de tőr van elrejtve a kezükben. A magyarok pedig mindig azt választják királynak, akit utálni akarnak. Ilyenek a magyarok. De félretéve a tréfát, talán René Girardnak, a nagy tudósnak van igaza, aki nagy tanulmányt írt a Jób könyvéről, és ebben azt mondja, hogy Jób könyvéhez el kell olvassuk a 22. zsoltárt is, és el kell olvassuk Jézus Krisztus passióját is, főleg Jézus szavait a kereszten. S mindent összevetve látjuk már, hogy Jóbból tulajdonképpen bűnbakot csinálnak itt. Erről szól a 30. rész.  Igen, így bánnak a bűnbakkal.  Ez egy őrjöngő, megsemmisítő rítus. A bűnbak a közösség áldozata, az egész nép közös áldozata. Így is mondta Jób a barátainak, már a 12. részben, mikor méltatlankodik támadásaik miatt: valóban, ti vagytok a nép (12,2). A közösség a bűnbakot odadobja a semminek, azzal a képzettel, hogy a bűnbakkal együtt eltűnnek a közösség nyomorúságai is, melyekért, természetesen, a bűnbak felelős.  Voltaképpen, ez a bűnbakképzés lényege: meg kell keresni, és meg kell büntetni azt, aki minden bajért felelős. A rítus pedig arra való, hogy nyilvánosan kiközösítsük, megalázzuk, és a bűnöket (a magunk bűnét is) is ráaggassuk, és ahogyan az ószövetségi időkben a főpap a kiválasztott kecskét, a bűnbakot kikergette a pusztába, és  az elvitte a nép bűneit (3Mózes 16), akként az efféle bűnbak is elveszi a közösség bűneit. Jób tehát egy ősi rítust ír itt le, mondja Girard, és ez a rítus újra meg újra, kicsiben és nagyban, ismétlődik az emberi történelemben - hacsak nem vagyunk Krisztus hívők. De honnan kerülnek ide a király egykori alattvalói, akik most hóhérok? És honnan kerülnek elő az egykori tisztelők, akik most csúfolódók, az egykori kliensek, akik most néhai támogatójukat teszik tönkre végképp? Kiközösített tolvajok voltak, immár bennfentes gyalázkodók, istentelen számkivetettetek voltak, most pedig leköpdösik a szent embert.  Senkik voltak, és most porba rángatják a tekintélyest. Azt mondja Girard, hogy ez a rítus egy nyilvános konstruált per záró akkordja. A mi fülünkben a koncepciós per ismerősebben cseng, bár az 1950-es években még konstruált pereknek nevezték azokat az eljárásokat, melyek során kikaptak valakit a sorból, a közvélemény előtt megalázták, nyilvános tárgyaláson elítélték, aztán kivégezték. Rajk-per, az 1956-os forradalmárok pere, egyházi személyek elleni per 1960-as években, sorolhatnánk. Ennek csak kisebb célja volt a megfélemlítés és a bajok elkendőzése. A rítus sürgető igénye volt az igazi ok, valódi, mély lélektani ok. Jób is efféle konstruált perbe keveredik. Ő, az egykori híresség lesz a bűnbak. Igen, Jób afféle celeb volt. Mindenki ünnepelte, tisztelte, mindenki hallgatott rá. Múltkor a divatos szót használtam erre: Jób afféle influenszer volt.
Kik ezek a pribékek, a rítus ordenáré szerpapjai? Néhány lehetséges választ összeszedtem. Talán azért lehet azt mondani, hogy itt egy nyilvános megalázásról van szó, mert a barátok és Jób beszélgetései is nyilvános beszélgetések volt. Erre közvetett bizonyítékunk is van. Egyrészt, hamarosan fellép egy negyedik alak, Élihú, aki eddig nem szólt, ám azzal kezdi beszédét, hogy türelemmel, alázattal végighallgatta a beszélgetéseket (32. rész), és megunta a barátok tehetetlenségét.  Szót kér, beavatkozik. Tehát, amit eddig olvastunk, nyilvános beszélgetés volt. Továbbá nyílt terepen is zajlott a vita. A Szeptuaginta fordítása szerint Jóbot kiutasították a városon kívül, ott élt egy szemétdombon. S ezzel tulajdonképpen közszemlére tették ki őt. A szemetet és a trágyát a kapukon kívül vitték, de nem túl messzire a házaktól, így aki a városba jött, vagy onnan távozott, láthatta ezt a szerencsétlen embert, és, persze, hallhatták a beszélgetést is. Valószínű az is, hogy nagy sokadalmat vonzott a barátok érkezése is, hiszen messziről jöttek, s bizonnyal tehetős emberek voltak, és ez bizony csődületet támasztott. Híres emberek jöttek az egykor híres emberhez, gazdagok az egykor gazdaghoz.
De leginkább talán egy időtényezőt kell itt figyelembe vennünk. A vita egyik tétele az volt, hogy Isten mintegy meghosszabbította Jób számára a kegyelem idejét. Időt adott neki, hogy megtérjen. Vagyis amíg tartott a vita (s hogy hány napig? kettőig, húszig, két hónapig? - nem tudjuk pontosan), aközben újra meg újra azt hallottuk a barátoktól, hogy: térj meg, Jób, térj észhez! Bánd meg a titkos bűnödet! Legyél alázatos! Fogadd el a vigasztalásunkat, élj a régiek bölcsességével, és akkor, ha ezt megteszed, áldás tér rád! Ez a barátok nagy igyekezete. Bildád hangot is adott értetlenségének, hogy Isten miért nem sújtott már le Jóbra, miért él még egyáltalán, miért nem zuhan a teljes megsemmisülésbe?! Talán ezért, élnek a feltevéssel, mert meg van hosszabbítva a kegyelem ideje, még van egy kis idő, de aztán majd elfogy ez az idő.  Addig is azonban, mondják-mondják a magukét a barátok, akik meg akarják menteni Jóbot. Vagyis amíg tart a vita, addig meg van hosszabbítva a kegyelem, és amíg ők lassan vagy gyorsan elmondják a magukét, addig nem zárul be a kapu.  A barátok igyekezete, vélhetnénk mi is, mindegyre ajtónyitás a kegyelem felé. Aztán kiderül, hogy van itt egy másfajta időeltolódás is, ami szintén abban az általános kérdésben rejlik, hogy miért nem sújtotta le Isten azonnal Jóbot? Hát miért nem úgy működik az örök rend, hogy ha elkövettem a bűnt, a következő másodpercben máris lesújt a villám? Vagy másnap? Vagy amikor napvilágra kerül a titok? De leginkább: miért nem azonnal? Ez okán tolul föl a szívünkbe a 73. zsoltár szava: bizony majdnem elcsúsztam, bizony majdnem elhanyatlottam Istentől, mert „irigykedtem a kevélyekre, látva a gonoszok szerencséjét.” (Zsoltár 73,2-3) Ebben a „szerencsében” az is benne van, hogy a gonoszok megússzák a büntetést. Miért nem jön azonnal büntetés? És én? Miért nincs ott mögöttem Isten fegyelmező őrangyala? Vagy maga Isten? -  ahogy József Attila mondja: „Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre menyköveddel.”  Miért nem?  Miért?
Nos, Jób barátainak van erre egy ijesztő felelete: Isten azért vár ki a büntetéssel, magyarázzák Jóbnak, a te esetedben pedig különösen is, hogy aztán annál látványosabb legyen a bukás magasból a mélybe! Mintha, bizony, Isten valami botcsinálta drámaíró lenne, aki csak fokozza tétet, már a negyedik felvonásnál tartunk, még semmi ne történik, már az ötödikben járunk, most már tényleg bűnhődnie kellene a bűnösnek, alá kéne hullania, de csak a legvégén, a forrponton, mint egy villanás, hull alá a gonosz.  Nos, a barátok szerint valami ilyesmi volna ez az isteni „dramaturgia”. Vagy még inkább azért késlekedik az Úr az ítélettel, fokozzák a tétet, hogy maga az elbizakodott ember okozza önnön rettentő vesztét. Afféle szadista játék ez, kedves testvérek. Tényleg, Isten játszik a bűnössel, mint a macska az egérrel? Játszana Isten a gonoszokkal, elhitetve velük, vagy hagyva, hogy elhitessék magukkal, hogy nekik mindent lehet, aztán amikor belekényelmesednek ebbe a gondolatba, na, akkor lecsap rájuk?  Ilyen volna Isten? Most kezdjük megérezni, hogy miből fakadt Jób heves tiltakozása.  Mert bármilyen gyönyörű képet festenek a barátai az örökkévaló Istenről, az igazság Istenről, a megfizetés Istenéről, a Mindenható Istenről, a késleltetett bosszú logikáját Jób nem fogadja el.  Egyszerűen nem ilyen Isten. Ez az Isten, ez az Isten nincsen. A barátok ilyenek. Ez csak az ő érvelésük, ez a barátok gondolata. Igen, az ő istenük ilyen volna, ha volna ilyen Isten; vagy még inkább, ők ezt csinálnák, ha ők lennének Isten.  Ezért mondja nekik az Úr a történet végén, hogy nem szóltatok felőlem igazán, mint Jób az én szolgám (42,7). Ti hazudtatok rólam.
Amikor aztán a barátok befejezik az érvelésüket, ezt fenti érvelést, és ellegyintik Jóbot, akkor egyúttal leveszik róla a kezüket, hiszen nekik nincs másfajta érvük. Nem prolongálják tovább a kegyelmi időt, amit ott a nyilvánosság előtt váltig hangoztattak. Jób reménytelen eset. Ez a Jób nem fog megtérni, nem fog megváltozni, nem akarja a régiek bölcsességét, nem akarja az ő igazságukat. Ez a Jób nem iratkozik be teológiájukra, hogy kitanulja tőlük, a nagy professzoroktól a sok okosságot. Hát legyintenek rá, és átadják a közutálatnak. És kezdődik az, amit a 30. fejezet ír le. A rítus. René Girardra visszatérve, ő azt mondja, hogy Jób barátai azért tesznek így, mert irigyek. Én ugyan azt gondolom, hogy ez inkább a pszichológus magyarázata, de van benne sok igazság. De vajon mit irigyelnek a barátok? - kérdezhetnénk. Talán irigyek voltak a vagyonára? Odalett mindene. Irigyelték csodaszép családját? Hiszen meghaltak a gyerekei, a felesége pedig otthagyta. A régi
Jóbra voltak irigyek, a sikeres emberre, akinek méltósága volt. Irigyelték a rangját. Irigyelték a királyt. És ezért tulajdonképpen gyűlölték. Gyűlölték a sok áldás miatt, amit Istentől kapott. Talán nem is vigasztalni mentek, mint az olykor-olykor kiderül a beszédeikből, hanem Jób riválisaiként csak szemlét tartottak. Irigyelték Jóbot, vagyis szerettek volna olyan lenni, mint ő. A társas lélektan tanítja, de aki volt gyerek, az maga is tudja, hogy mit érzünk az irigyelt testvér, az irigyelt osztálytárs, az irigyelt szülő iránt, akivel rivalizálunk, mert olyanok akarunk lenni, mint ő.
Ha viszont nem megy az utánzás, akkor a bálványozott emberből bűnbak lesz, a királyból utolsó senki. A minta (most Jób a minta), akit követni akartak, valójában akadály. A lélektan ezt a jelenséget „akadályozó mintának” nevezi. Paradoxon ez: egy mintát akarok követni, de maga a minta nem teszi lehetővé, hogy megvalósítsam, mert nem tudok olyanná lenni.  Jób király, királyból pedig csak egy van. Vagyis a barátok éppen Jób miatt nem tudnak olyanok lenni, mint Jób. Aztán amikor beütött a nyomorúság és a kísértés, jött vele együtt a teória is, hogy azért nem működik ez a modell rendesen, mert Jób életében rejtett hiba volt. Hát most rázúdítják korábban fölgyűlt összes irigységüket, de összegyűjtik Jób ellen az összes irigyét is. A három barát, meg a jöttmentek, a senkik, meg az országból kivertek, a bozótlakók, meg a vademberek és a fellázadt alattvalók, itt vannak mind.
De talán a leginkább azért irigyek rá, mert, amint a történet elején hallottuk, s amit Isten maga jelentett ki Jóbról: nincs még egy olyan ember a Földön, mint ő. Király ő, de nem születés jogán, nem örökölte a trónt, hanem a tiszta élete okán szent fejedelem. Kegyes királyság az övé. S mivel ez a királyság nem megosztható, a barátok vitatézisei tulajdonképpen bosszútézisek. Eljött számukra az idő, végre rá lehet zúdítani Jóbra mindent. Holott a szent királysághoz vezető út, a bölcsesség, amely Jóbban lakozik, elkérhető Istentől. Jakab apostol így mondja: ha valakinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, hittel kérje, és Isten szemrehányás nélkül megadja neki. (Jakab 1,5) És tanulható is ez a bölcsesség. Megint Jakab mondja: vegyétek példaképpen Jóbot a szenvedésben és béketűrésben! (Jakab 5,10) Ezékiel próféta pedig azt mondja, ha beüt a nagy veszedelem, Jób sem tudná megmenteni a népet, az országot, csak magát tudná megmenteni. (Ezékiel 14) Mentsétek meg magatokat! Ez a próféta üzenete. Mentsétek meg magatokat! Ez megtanulható Jóbtól.
De most csúfolják a királyt. Olvassuk el hozzá 22. zsoltárt, és olvassuk hozzá az evangéliumokat, a passiókat, amelyek leírják, hogy miként gyalázták az örök királyt. Mert Krisztus királyként gyalázták. Pilátus elképedve kérdezte tőle kihallgatásakor: király vagy, csakugyan? (János 18,37). Erre azt feleli Jézus: az én királyságom nem ebből a világból való. Jézus keresztjén pedig ott az ítélet indoka: a zsidók királyának mondta magát. Máté evangélista azonban megjegyzi, Pilátus is tudta, Jézust irigységből adták kézre. (Máté 27,18)
Azt láttuk mindeddig, hogy Jób a tiltakozásával, az ellenvetéseivel, de leginkább a reménységének a megfogalmazásával elutasította a barátai felfogását, és nem volt hajlandó alávetni magát ennek a rítusnak. Jób nem jó bűnbak. Nem akar bűnbak lenni. Nem ismeri el, hogy bűnhődnie kell.  Másféle értelmét keresi a szenvedésének. Másutt rejtőzik a szenvedés titka. És amikor azt mondja, hogy: „tudom, hogy az én megváltóm él” (19,25), már jelzi, milyen értelemben előképe ő Jézus Krisztusnak. Jób nem hisz a barátok fiktív istenében. Nem hisz a filozófusok istenében. Ő Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében, Jézus Krisztus Atyjában hisz. Nem a dogmatika-könyvek istenében hisz. Nem az okoskodásaink, az irigységünk, a bosszúvágyunk istenében hisz, hanem a Mindenhatóban hisz, akinél örök a kegyelem, és aki nem kiporciózva adja időkre, meg időkre, meg időkre. És ez a kicsúfolt király most ehhez az Istenhez folyamodik kegyelemért, azt a kegyelemet kéri tőle, amelyből eddig is élt. Az örök király kegyelmét (clementia regis aeterni) kéri. Krisztus szenvedésében látjuk hát az áldozat titkát. Ekképpen az erkölcsi király, Jób szenvedése, a felkent király, Dávid szenvedése és az örök király, Krisztus szenvedése összeérnek, ám úgy, hogy csak a Krisztus szenvedése nyit utat Isten felé. Krisztus nem vitatkozik a vádlóival. Ahogy Ézsaiás próféta mondja: önként, néma bárányként hordozta el a szenvedést (Ézsaiás 53), mert csak ezzel lehet megtörni az irigység rettenetes önismétlő rítusát. Krisztus nem akadály, hanem szabadító. Ezt mondja: Jer és kövess engem, vedd fel a keresztet!  (Máté 16,24) Márpedig a keresztfelvételnek és Krisztus követésének az egyik mellőzhetetlen lépése, olykor talán az első lépése éppen az, amit a Példabeszédek könyve mond: ne irigykedj a bűnösökre! (Péld 23,17) Ne irigykedj a bűnösökre! Kövesd Krisztust, aki ezt mondja feltámadott úrként is: Kövess engem! (János 21,22) Kövesd Krisztust! Ámen! Ámen!

„Akkor Jób ismét felvette példálózását, és azt mondta:
Óh, vajha úgy lehetnék, mint a hajdani hónapokban; mint azokban a napokban,
mikor Isten őrzött engem: mikor szövétneke fejem felett fénylett;
annak világosságánál jártam sötétben:
mint ifjú korom napjaimban voltam akkor, mikor Isten barátsága sátoromon volt,
mikor a Mindenható még mellettem volt; körülöttem voltak legényeim,
mikor vajban fürödtek lépteim; és a szirt nálam olajpatakokat ontott.
Mikor kimentem a kapuba a város elé; a piacon felállítottam székemet,
látták a legények és elbújtak; a vének pedig felkeltek és állva maradtak,
a fejedelmek megálltak a beszédben; és kezüket szájukra tették,
a vezetők hangja elrejtőzött; és nyelvük ínyükhöz tapadt,
mert amely fül hallott, boldognak mondott engem;
és amely szem látott, bizonyságot tett mellettem.
Mert megmentettem a szegényt, aki segítségért kiáltott;
és az árvát, akinek nem volt segítője.
A veszendőnek áldása szállt reám; és az özvegy szívét felujjongtattam.
Igazságba öltöztem és az énbelém; felöltő és fejdísz gyanánt ítéletem volt.
Szeme voltam a vaknak; és a sántának lába én.
Atyjuk voltam a szegényeknek; akit nem ismertem is, kivizsgáltam a perét.
És kitörtem a gonosztevő fogait; és fogai közül a zsákmányt kiütöttem.
Azt gondoltam tehát, fészkemmel múlok ki; és sok napom lesz, mint a föveny.
Gyökereim nyitva lesznek a víznek; és a harmat ágamon hál.
Dicsőségem fiatal marad velem; és íjam megújul a kezemben.
Rám hallgattak és vártak; és némán figyeltek tanácsomra.
Szavaim után nem változtattak. És míg rájuk csepegtek szavaim,
úgy vártak rám, mint az esőre; és szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre.
Ha rájuk nevettem volna, nemde bizakodni kezdtek;
ha derűs volt arcom, ők sem szomorkodtak.
Ha hozzájuk vettem utat, főhelyre ültem;
és úgy trónoltam, mint király a seregben,
amint gyászolókat vigasztal.”
(Jób könyve 29. rész)
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Láttuk, hallottuk, megértettük, hogy egy hosszú, sok nehéz kérdéssel terhelt vitának a végéhez közeledünk. A három barát vigasztalni ment Jóbot, akit rettenetes csapások értek: előbb minden vagyonát, aztán a gyermekeit veszítette el, majd súlyos betegség támadta meg, bűzös, fekélyes kiütései támadtak, rühes lett tőle, kidobták a házából, kizárták a közösségéből (régen úgy zárták az embereket karanténba, hogy kirakták őket a városon kívül). Aztán a felesége is otthagyta. Végső magányba jutott, s még azt is hozzá kell tenni, amit a modern ember jól ért, hogy: nem tudott meghalni. Csak szenvedett. Nos, eljött három barát, Elifáz, Bildád és Cófár, hogy megvigasztalják, hogy együtt sírjanak vele, hogy együtt gyászoljanak vele. Azt olvastuk, hogy hét napig döbbent csendben ültek mellette, nem találtak szavakat, úgy megrendültek. Aztán belekapaszkodtak Jób nehéz szavaiba, aki megátkozta a születése napját, és ebből indult el ez a hosszú vitatkozás, melynek során mindegyik barát többször is megszólalt, Jób pedig válaszolt nekik. Azt nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy teljességgel Jób keserű szavai mentén forgott-e a vita, vagy a barátok provokáltak-e ki belőle újólag kemény szavakat, miután vigasztalóból vádlóvá alakultak át. Most az utolsó szakaszába érkeztünk ennek a keserű vitatkozásnak, mi több, vagdalkozásnak. Jób hosszú beszéde zárja a sort (29-31. rész), ezután már ő sem szól többet. Tudjuk, majd megszólal egy negyedik alak, Elihú, aki végighallgatta a beszélgetésüket, nem szólt közbe, hanem a vita zárása után mond hosszú vádbeszédet Jób ellen. Legvégül pedig maga Isten szólal meg a forgószélből. Ma Jób beszédének első szakaszát hallottuk, melyben egykori boldogságáról beszél, sóhajtozik, mondhatni, nosztalgiázik. Beszédének második részében panaszkodik amiatt, hogy kiközösítették, kilökték, kidobták a semmibe. A harmadik részben pedig ártatlansági fogadalmat tesz. S eztán, olvassuk a 31. rész végén: „itt érnek véget Jób beszédei.” Mindez bírósági helyzetet idéz. Jób önmaga védőügyvédjeként végbeszédet mond.
Ennek az első része egy különös visszaemlékezés, mondhatni nosztalgikus beszéd, és ez fordul panaszba. Így kezdi beszédét Jób: Óh, vajha... Vagyis függő módban beszél. Óh, bárcsak lehetnék úgy, mint a hajdani hónapokban, mint egykor, a csapások előtt, amikor... Mi volt akkor? Milyen volt akkor? Öt tételt hallunk, ma ezekről szeretnék röviden szólni.
Ó, bárha lehetnék úgy, mint a majdani hónapokban, amikor az életem biztonságban volt. Ez az első szó: biztonság. Jób isteni áldásokról beszél, boldog istengyermekségéről, melynek egyik legfontosabb jellemzője a biztonság. Szokták mondani, és bizony, sok igazság van benne, hogy amíg a gyermek még nem tanult meg beszélni, vagyis nem tudja értelmesen elmondani, hogy mit akar, addig a gyermek kapaszkodik. Belekapaszkodik anyjába, apjába, a nagymamába, el nem engedi. Ez a kapaszkodás szoros fizikai kapcsolatot biztosít, és számára ez a kontaktus adja meg a biztonságot. Később, ahogy növekszünk és keserű tapasztalataink is gyűlnek az odakapaszkodás kapcsán, a puszta szóval is beérjük. Bölcsülvén aztán, már egy bólintást is el tudunk fogadni. Biztonság. Így fejezi ki ezt Jób szép képpel: Isten barátsága volt a sátoromon. De nemcsak szép ez a kifejezés, hanem felette érdekes is. Isten barátsága – ezt másképpen is lehet fordítani, és valóban legtöbbször úgy fordítják: Isten tanácsadó kedvessége. Az Ószövetségben a barátság szó olykor tanácskozó kört jelent. Milyen csodálatosan átélhette Jób a biztonságot, hiszen tanácskozni tudott Istennel. Isten pedig meghallgatta őt, Isten felelt a kéréseire. Volt hát módja Jóbnak bátran Isten elé vinni a szíve imádságait, nehéz és súlyos kérdéseket is, Isten pedig kiterjesztette barátságát a sátra fölé, vagyis az egész élete fölé; Isten tanácsolta, igazgatta, s mutatott neki utat.
Azt szokták mondani, hogy a tartós barátság titka az, hogy nem találkozunk túl sokat az igazi barátunkkal. A haverjainkkal sokszor összejövünk, egy pohár sörre, egy jó beszélgetésre, egy bulira. Ám az igazi barát, ahogy a Példabeszédek könyve mondja, a bajban mutatkozik meg (Péld 17,17). És az igazi barát tanácsa megsegít és megtart bennünket. Boldog ember az, akinek jót tanácsoló barátja van. Ha van ilyen barátunk, akkor nem a cimborák ilyen-olyan megfontolásait kell hallgatnunk, azokba csak belezavarodnánk, hanem annak a szavát, akiknek a tanácsa útba igazít. Egy másik képpel így mondja Jób: Isten őrzött engem. Figyelt rám. Így is lehetne mondani: Isten őrködött az életem felett, Ő ügyelt rám. Ügye voltam az Istennek, dolga volt velem Istennek. Most a nyomorúságban azt éli át, és a panaszaiban ennek hangot is ad, mintha Isten levette volna róla a kezét. Eltűnt a sátora fölül az Isten barátsága. Kiment az életéből a békesség. Teljes mértékben tanácstalanná vált. A barátaiból ellenség lesz mind, vádolni fogják. Azt mondja Jób: amit nekem mondanak, az mind hamis tanács, csak eltévesztem az utat. Diákkori élményem, hogy Budapesten folyton eltévedtem az aluljárókban. Persze, büszke falusi gyerek voltam, nem kérdeztem meg senkitől, merre van a helyes út, így aztán mindig a rossz oldalon keveredtem ki. Később aztán csak megkérdeztem az embereket. De volt olyan huncut zsivány is, aki rossz irányba küldött. Az igazi barát nem küld útvesztőbe, hanem kihúz belőle. Jób azt idézi fel visszaemlékezésben, hogy amikor Isten kiterjesztette barátságát az élete fölé, a sátora fölé, akkor nem tévedt el. Igen, ha Isten kérdezed, Ő egyenes útba igazít. Ha valamit tenni akarsz, ám hiba lenne, Ő visszafogja a kezed. Ha jót fontolgatsz a szívedben, megbátorít rá. Mintha azt mondaná Jób: úgy voltam, mint Ábrahám. S mondhatta is volna. Milyen csodálatos történet az Ábrahámé, amikor keresi az ígéret földjét szívében Isten ígéretével, hogy annyi utódja lesz, mint égen a csillag, mint a homok a tengerparton, és áldás lesz minden nép számára. S mikor a Mamré tölgyesében, ott sátorozik, és egyszer csak megjelenik Isten Ábrahám sátrában és megerősíti az ígéretét, buzdítja és bátorítja, megbeszéli vele a jövőt, beavatja terveibe (1Mózes 18), nem is mondom végig ezt a történetet, csak jelzem, hogy értjük már miért mondja az ige, hogy Ábrahám Isten barátja volt (Ézsaiás 41,8). Ábrahám minden hívő atyja, mondja Pál apostol (Róma 4,12), mert Isten Ábrahámot barátjának nevezte, és a barátságát kiterjesztette Ábrahám sátora fölé. És kiterjesztette Jób sátora fölé is. És a mi életünk fölé is ki tudja Isten terjeszteni a barátságát! Sőt, a maga sátorát (örök kegyelmét) terjeszti fölénk (Jelenések 21,3).
A másik szó, mellyel Jób a hajdani idők áldására emlékezik: tekintély. Azt mondja, hogy amikor kimente a kapuba, és a piacon felállította a székét, megláttak ezt a legények, és elbújtak. A régi keleti világban minden a városkapuban dőlt el. Ott, a kapuban állították fel a bírói széket, ott, a kapuban váltották a pénzt, ott, a kapuba kellett fizetni a vámot. A kapu, vagyis a piactér bejárata volt az a hely, ahol az emberek minden közös dolgukat intézték. (Itt-ott még ma is így van ez.) Minden ott történt. És így folytatja Jób: a vének pedig felálltak és állva maradtak. Vagyis teret hagytak körülötte. Ez a tekintélytisztelet gesztusa. A mi korunk furcsa paradoxontól szenved, mert egyszerre vagyunk tekintélyellenesek (ami inkább hivatalellenességet jelent), és vágyódunk ugyanakkor olthatatlan szomjúsággal igazi tekintély után. Két példát mondok, és érteni fogjuk Jób megjegyzését, és azt is, hogy milyen fontos számunkra is a tekintély. Lelkipásztorként sokszor kell hivatali ügyeket intéznem, de semmi rutinom nincs. Mindig gombóccal a gyomromban megyek be egy-egy hivatalba: ott valami rossz fog velem történni, ott packázni fognak velem, visszadobják a beadványomat, mérges lesz a tisztviselő, rajtam tölti ki a haragját!! Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel a szorongással. A magyar ember többnyire így megy be egy hivatalba. Igen, a hivatal tekintély, s amit ott mondanak, azt kell csinálni. Nos, a múltkor elmentem a postára, feladni egy levelet. És egy angyalt angyal ült a pult mögött! Mosolygott, kedves volt. Aprópénzt csörgettem a zsebemből, hogy kiszámoljam a bélyegre valót. Azt mondja, borítsa csak ide, kedves, majd kiszámolom én magának, látja, hipp-hopp, föl is adtuk a levelet, holnapra biztos ott is lesz! S kacagott. Én úgy jöttem el a postáról, mintha a mennyországból jöttem volna. Hát van ilyen? S máris lelepleztem magamat, hogy miközben dühöngünk, ha hivatalba kell menni, ódzkodunk, és halogatjuk a hivatalba járást, aközben, ha valaki kedves ott hozzánk, beszalagozzuk azt a hivatalt, kiteszünk egy táblát, hogy mindenki oda menjen, aki boldog akar lenni! A másik példát különösen a fiatalok ismerik, de mi idősebbek is kóstolgatjuk. Influenszer, sokszor használjuk ezt a szót. Híres vagy hírhedt emberek tetszelegnek az egész világ előtt: hogyan élnek, mit csinálnak, mit főznek, mit esznek, hova mennek kirándulni, milyen ruhát vesznek magukra, mit gondolnak a világ dolgairól. Tízezres, százezres „követő táboruk” van az interneten, mennél több, annál befolyásosabbak. Beszélgetek emberekkel, mennek a boltba valami bolondságot venni, s mondják: tudja, nem kell az nekem semmire, de láttam interneten, hogy XY híresség is megvette, hát biztos jó! Közben tudja, hogy nem jó. Olyan epekedve vágyunk tekintély után, hogy miközben a józan eszünkkel tudjuk, hogy ostobaság valami, vagy csak ócska reklámakció, és csupán csőbe húznak bennünket, de mert egy híres ember csinálja, csináljuk mi is. Jób azt mondja, hogy amikor a piacon felállította a székét, a vének, a tekintélyek fölálltak és állva maradtak. Ó, testvérek, ha csak a töredéke lenne nekünk az efféle tekintélyből! Óh, csak a gyermekem meghallgatná, amit mondani akarok neki! Óh, ha a beosztottam, aki egyébként egy link pacák, csak egyszer meghallgatná, hogyan kell ezt vagy azt a munkafolyamatot megcsinálni! Óh, ha csak egyszer odafigyelnének a diákjaim az órán egy percig, amikor a legfontosabb dolgot mondom! Tekintély. Milyen jó ez a magyar szó! Tekintélyem van, rám tekintenek, érdemes rám tekinteni. Van az életemben, a magatartásomban valami, ami követésre méltó.
A harmadik szó: hűség. Jób azt mondja, hogy a hajdani időkben természetes volt számára Isten szövetségi rendje szerint élni, vagyis hűségesnek lenni az isteni szövetség előírásához. És ez egy kétirányú leírás, szép szavakkal így mondja: amely fül hallott engem, boldognak mondott, mert megmentettem a szegényt. Ez Isten szövetségi rendjének az előírása, amely végighúzódik az Isten és az ember kapcsolatán. A legkevésbé gondolnánk, például, hogy a szeretet apostolának, János apostolnak a levele, valami törvényről szólna! A szeretetről szól az a levél, harsogjuk, nem a törvényről! S mégis, János azt mondja az első levelében: „Akinek van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképpen marad meg abban az Isten szeretete?” (1János 3,17). Mert, aki azt mondja: „ismerem Istent, de az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság.” (1János 2,3). Ha bajában hagyod a szegény embert, nem segíted meg, akkor hűtlen vagy a szövetség törvényéhez, csaló vagy. Azt mondja Jób: megmentettem a szegényt, aki segítségül kiáltott, az özvegy szívét felujjongtattam, a veszendő áldásra szállt rám, én voltam az árvák segítője. Amikor Isten népe kiszabadult az egyiptomi fogságból, Isten törvényét családok, nemzetségek, törzsek kapták, együtt a nép. Ebben Isten világos rendet szabott, többek között arra nézve is, hogy az özvegyet, az árvát, a jövevényt be kell fogadni. Miért? Hogy kerül ez a parancs ide? Azért, mert a megszabadított nép a fogságban özvegyek és árvák sorsán élt, jövevény volt. Vagyis, Isten indoklása szerint, senki voltak, mert Egyiptomban az egész népet halálra ítélték, de Isten kiszabadította őket. Az irgalmasságot a hálás élet munkálja. Ha nem vagy hálás, akkor még rabszolga vagy. Jób hűségébe tehát beletartozik, hogy mindezt ő hálából teszi. És ez számára magától értetődő, mert a hálás ember jótette magától értetődő jótett! Bizony, testvérek, higgyétek el, ez az egyetlen magától értetődő jótett. Minden más jótettbe belefészkelődik valami érdek, vagy félelem, vagy valami elképzelés. A hálás ember jótette az igazi, teljesen tiszta jótett. Azt mondja Jób: a hajdani időnkben így éltem én: igazságba öltöztem, én voltam a vak szeme, én voltam a sánta lába, kenyéradó atyjuk voltam a szegényeknek, és még az ismeretlennek is kivizsgáltattam a panaszát. Jób arra használta a tekintélyét (a tiszteletére még a vének is fölálltak és állva maradtak!), hogy elfogulatlan pártfogója lett az elnyomottaknak. Sőt, harcolt is értük, azt mondja: a gonosztevő fogai közül kiütöttem a zsákmányt. Vagyis nemcsak jóságos Róbert bácsi volt, aki ingyen ebédre invitálta az esendőket, hanem küzdött is értük. Nem hagyta, hogy bitang emberek tönkre tegyék mások életét.
A negyedik az erő. Azt mondja: én egykor azt gondoltam, hogy a harmat az én fáimon, ágaimon hál, gyökereim nyitva lesznek a víznek, dicsőségem nem öregszik meg, íjamat bármikor megfeszíthetem. Az erő képei ezek. Nem elbizakodott gondolat ez, hiszen Isten barátsága lakozott a sátra fölött, Isten igazította őt útba, Isten kegyelméből fakadt a tekintélye, azért hallgattak rá, hálás hűségéből áradtak a jótettek. Tehát nem elbizakodottság azt gondolnia, hogy Isten ereje vele marad. Erőd megújul, mint a sasé, mondja Isten Ézsaiás prófétán keresztül: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el! (Ézsaiás 40,30-31). Megújul, újra meg újra, megújul. Nyitva voltak gyökereim az éltető víznek – mondja Jób. Egyszer otthon elszáradt egy fa a kertben, és mi roppant mód csodáltuk ezt, mert belvizes helyen éltünk, ami azt jelenti, hogy ha tavasszal nagy esők voltak, a kert végében kis zsombékos szittyók keletkeztek, tehát volt ott víz bőven. Sőt, olyan fákat volt érdemes ültetni, amelyek bírták a vizet. Aztán egyszer csak kiszáradt egy fa. Édesapám hívott valami fához értő embert, nézze meg, mi lehet az oka. Ő megkaparászta a fa kérgét, letört róla egy gallyat, majd azt mondta, hogy beteg a fa gyökere. Víz volt bőven, a fa gyökere volt beteg. Jób pedig azt mondja, hogy én abban bíztam, hogy az én gyökerem mindig nyitva marad az Isten éltető erői felé, folyton föl tudom szívni, és úgy lesz, ahogy a zsoltárban énekeltük, folyóvíz mellé ültetett fa vagyok, a gyökere mélyre megy, zöldellni fogok, és ha eljön az ideje, meghozom a gyümölcsöt, soha nem száradok el (Zsoltár 1). Így gondolta ezt Jób is: az isteni erő akadálytalanul beáradhat az életébe.
Az utolsó szó: áldás. Azt mondja Jób: hallgattak rám és vártak rám, némán figyeltek a tanácsomra, és az én szavaim után nem változtattak. Belerendülök mindig, kedves testvérek, amikor ezt olvasom Jób könyvében: az én szavaim után nem volt visszavonás, nem volt változtatás, nem volt meggondolás, úgy volt és úgy lett, ahogy mondtam. Egyszer egy gyűlésen kellett elnökölnöm. Sokan ültek ott és sok napirendi pontot tárgyaltunk. Az egyik téma kapcsán, a 12. napirendi pontnál, óriási vita kerekedett. Izgultunk is, mi lesz a szavazás végeredménye. Annyira, hogy előzetesen még a szavazás módjáról is szavaztunk, így szokott ez lenni, amikor nagy a feszültség. Aztán megszavaztuk az indítványt, a jegyző leírta, kihirdettük, megnyugodtunk, mentünk tovább, volt még egy tucat tárgyalni való. Már a 16. napirendi pontnál tartottunk, amikor valaki jelentkezett hátul, szót adok neki, s mondja, hogy elnézést kér, de szeretne hozzászólni a 12. napirendhez. Mondom neki, ne haragudjon, már a 16.-nál tartunk, a 12. pontot pedig már rég megszavaztuk, s láttam, hogy ő is szavazott. De eszébe jutott valami, erősködött, és szeretne a 12. napirendi ponthoz hozzászólni. Erős szóváltás alakult ki köztünk, amit azzal zártam, hogy nem adok szót neki. Akkor új indítványt terjesztek be – kiáltotta. Milyen dolog az, kérdezem, hogy miután becikkelyezünk valamit, dátumot írunk rá, aláírjuk, a tanúk hitelesítik, valaki, szinte az ajtóban visszafordul, és azt mondja: vitassuk meg!? Pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el - mondják a boltban. Mintha Jób azt mondaná: olyan pénztáros voltam, hogy hozzám soha senki nem jött vissza reklamálni. Ha én szót mondtam, az volt a végérvényes szó. Ezt lehet tekintélynek is nevezni, de Jób ezt az áldások közé sorolja, mert Isten országának nincs öröksége ott, ahol visszavonások vannak (Galata levél 5,21). Sőt, folytatja, úgy vártak rám, mint az esőre. Szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre, s ha rájuk nevettem volna, nemde bizakodni kezdtek volna. Ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak. Az áldó ember ilyen: ha derűs az arca, a másik se szomorkodik. És úgy várnak rá, ahogy várjuk az áldó tavaszi esőt, hogy megfrissítse a földet, hogy ne száradjon el a termés, hogy legyen élet. Így vártak rám, mondja Jób. Áldás volt. Újra Ábrahámra hivatkozom. Mintha azt mondaná Jób, hogy a hajdani időkben azt éltem át, amit Ábrahám, akinek ezt mondta Isten: megáldalak és benned áldást kap az egész föld. (1Mózes 23,17). Ez az Istenben bizakodó életünknek a többszörös áldása – nemcsak én kapok áldást, hanem általam más is. Ó, az is nagy dolog, ha én kapok áldást! De Isten mindig úgy adja nekem az áldást, hogy ha nekem adja, akkor már adta másnak is. Szedjük csak össze a szavakat itt! Ha Isten nekem biztonságot ad, ha az én sátorom fölött lakozik Isten barátsága, ha Isten jó útra igazít engem és nem tévedek el, akkor azok is biztonságban vannak, akik velem vannak. Ha Isten nekem tekintélyt ad (nem hivatali hatalmat, nem másoktól elorzott, kicsikart jogosítványt, hanem igazi tekintélyt), ha fölnéznek rám, akkor azok is megtapasztalják ennek szilárdságát, akik velem vannak. Mert micsoda áldás, ha valakire föl lehet tekinteni, minden kérkedés nélkül. Hűség! Akit Isten megáld hűséggel és a hálaadás mély készségével, az észre sem veszi, de bizony, másokat áldó lesz az élete. Az Apostolok Cselekedetében olvasunk egy történetet, egy Dorcas nevezetű egy özvegyasszonyról. Jelentéktelen valaki volt, egy özvegyasszony, egy kis fekete gombóc. Amikor meghalt, elsiratta az egész gyülekezet, mert akkor döbbentek rá, hogy volt közöttünk egy özvegyasszony, egy öregasszony, akinek az egész élete az volt, hogy adott. Meghalt, és nem jönnek az áldások. Kitől kapnak eztán? Ki teszi meg nekünk az élet egyszerű dolgait? Ki veszi észre a bajunkat? Ki segít? Hogyne ujjongtak volna, mikor Péter feltámasztotta őt! (ApCsel 10, 36-43). Ez az özvegyasszony sosem ült valami magas polcon. De áldást kapott az Úrtól és áldássá lett az élete. Erő. Akit Isten erővel áld meg, az valóban szeme lesz a vaknak, lába lesz a sántának, annak lesz ereje az igazságért harcolni, és nem némán félreállni, annak a gyökeréből az életébe átáradó istenerők hatására gyümölcsök teremnek. Áldás voltam - mondja Jób.
Biztonság, tekintély, hűség, erő, áldás. Erről az ötről beszél itt Jób visszatekintve életére. A következő részben (előre tekintünk kissé) így folytatja: de most... de most már kinevetnek és kicsúfolnak. Remélheti-e Jób, hogy Isten áldása visszatér hozzá? Ez a nagy kérdés. Vagy csak üres nosztalgiázás, amit mond? A tűnt idők nyomában volnánk itt, régi fotókat nézegetve? Múltkor elküldött valaki egy családi csoportképet. Valahogy hozzá került. Nézem egykori magamat, állok ott nyolc évesen. A két térdem két nagy bütyök, valami falusi klottgatya van rajtam. S kezdtem mindjárt sóhajtozni: óh, a boldog, boldog gyerekkor! De Jób nem ezért szól így, mert nosztalgiázni akar, hanem mert előre és felfelé vágyakozik. Így kezdi: óh, vajha, óh, bárha! Vagyis a dicsősége, az ereje, a tekintélye, az áldása, amit veszni érez, a remény kérdését ébreszti benne. Remélhetem-e, hogy Isten áldása visszatér hozzám? Igen, remélhetem, mert Istennek a barátsága, amellyel Jóbot megáldotta, soha meg nem szűnő barátság. Istennek az a figyelmessége, amellyel Jóbot hordozta, soha meg nem szűnő figyelem. Olvasni fogjuk majd, hogy amikor végre Isten megszólal a forgószélből, Jób megérti, hogy amit most rettenetes ítéletként él át, az próbatétel. Amit úgy él meg, hogy Isten elfordult tőle (holott ő ingyért szerette, vagyis szeretetből szerette Istent), az lesz a hordozója annak, hogy Isten különleges figyelmét megtapasztalja. A szenvedései közepette kapja meg Isten egészen különös, titokzatos, mély figyelmét.
S végül, így fejezi be Jób: úgy trónoltam, mint király a seregben, mint aki gyászolókat vigasztal.
Hogy királyként tekintett egykor önmagára, talán még megértjük: vagyonos, megbecsült, híres volt. De a zárómondat meghökkent: mint aki gyászolókat vigasztal... Vagyis a sok áldás között ismerte Jób a vigasztalás titkát is. De most ő gyászol. Gyászolja elveszített gyermekeit, siratja a tönkrement életét, fájlalja az összeomlott házasságát, értetlenkedik a barátai elviselhetetlen magatartásán, és végképp nem érti, hogy sátoráról miért vette le Isten az ő barátságát. Gyászol. De Isten szeretetétől körülölelve gyászol. Nem az a boldog ember, aki soha nem sír és sosem dőlt össze a sátra; nem az a boldog ember, akinek sosem támad szomjúság az életében; nem az a boldog ember, akinek folyton csak gyarapodnak az eszközei és soha nem fogynak; hanem az a boldog ember, aki tudhatja, hogy szüntelenül Isten mindent átölelő szeretetében van. Óh, vajha! Óh, bárha! Ámen.

Lekció: Apostolok Cselekedetei 2, 1-11
Textus: Jób könyve 28. rész
„Az ezüstnek bizony van honnét ered; és az aranynak helye, hol tisztítják. A vasat a porból veszik; és kőből ércet olvasztanak. Véget vet az ember a sötétségnek; és egész végig átkutatja a homályban és halálárnyékában levő követ. Lakott földről aknába tör, mint akit cserbenhagyott a lába, lóg; halandótól távol himbálódzik. Az ember a kovába nyújtja kezét; gyökerükből feldúlja a hegyeket. A sziklákba tárnákat hasít; és minden drágaságot meglát a szeme. Folyók szivárgását elköti; és ami rejtve van, világosságrajön.
De a bölcsesség merre található; és hol van az értelem lakhelye? Halandó nem ismeri annak becsét; és nem található az élők földjén. Hullámár azt mondja: Bennem nincs; és tenger azt mondja: Nálam nincs. Nem lehet érte finom aranyat adni; és nem lehet árába ezüstöt lemérni. Honnét jön tehát a bölcsesség; és hol van az értelem lakhelye? Mert el van rejtve, minden élő szeme előtt; (az ég madara elől is el van takarva, a pokol és halál azt mondják: Füllel hallottuk hírét.
Isten ismeri annak útját; és ő ismeri lakhelyét. Mert ő áttekinti a föld széleit; látja mi van az egész ég alatt. Amint a szél súlyát megmérte; és a vizeket mértékre vette, mikor az esőnek törvényt csinált; és utat a dörgő villámoknak, akkor látta és vette azt számba; megállapította és ki is kutatta azt, és azt mondta az embernek: íme az Úr félelme a bölcsesség; és a gonosztól eltávozni az értelem.”
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Pünkösd története során olvasunk arról, hogy miképpen alakult meg az első keresztény gyülekezet és miféle dolgok történtek közöttük és általuk. Ők azok, akik Jézus Krisztus nevét vallják, Krisztus útján járnak, Krisztusig mindhalálig ragaszkodnak. Egy megrendítő elbeszélés mondja el, hogy mikor István diakónust el akarták hallgattatni, hogy ne hirdesse Krisztus szabadításának jó hírét, akkor István védekezésére a vádlói nem tudtak semmit sem szólni, „nem tudtak szembe szállni a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szólt” (ApCsel 6,10). Bölcsesség és Lélek. Erre a mondatra még vissza fogunk térni. Mi most Jób könyvét olvassuk a gyülekezetben, és ahogy feltárul előttünk ennek a nagy szenvedőnek a története, folyton idézzük Jakab apostolt, aki Jóbot állítja elénk példaképül, hogy amikor különféle kísértések, szenvedések, gyötrelmek sújtanak, az ő állhatatossága és hűségének végső célja legyen előttünk. Jób a hosszútűréséért elnyerte Isten áldását (Jakab 5,11). Ahogy olvastuk Jób történetét, láttuk az őt ért csapásokat, melyek rázúdultak; aztán láttuk, amint jöttek vigasztalására a barátai, akik előbb vitapartnerek, később vitafelek, végül pedig ellenfelek, sőt ellenségek lettek. És sokszor fölkiáltottunk: de jó lenne, ha már vége lenne ennek a hosszú históriának! Ahogy egy gyülekezeti tagunk mondta, mikor elkezdtük Jób könyvét olvasni: az lenne jó, ha rögtön a végével kezdenénk! Mert nagyon szép a Jób könyvének vége. De Isten megtanít, hogy nekünk is szüntelen, azaz türelmesen kell keresnünk a bölcsességet. Tudom, sokszor szerettünk volna szinte belekiabálni Jób barátainak a fülébe: bölcsességet, bölcsességet, miről beszéltek ti? Ha össze-vissza beszéltek, és nem tudtok értelmes szót szólni, akkor nem tudjátok megvigasztalni a barátotokat! Hát bölcsességet! De ezt magunknak is kívánnunk kell. Bizony, jó lenne, ha a mi életünkbe is belekiabálna időnként valaki valami bölcsességet. Például, nagy bölcsesség kellene, amikor beleállunk az életünk mókuskerekébe, s szinte nem hallunk semmit, csak ahogy kopog a talpunk alatt az a kerék, ahogy hajszolódunk, és mindegyre csak a magunk igaza zakatol a fejünkben. Nos, pünkösdkor, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben, Isten kitöltötte az ő szerelmét a mi szívünkben, és Isten Szent Lelke azt kiáltja nekünk, hogy van bölcsesség! (Róma 5,5) Hát ragadd meg ezt a bölcsességet! Lám, Jób is ezt kérte a barátaitól, amikor befülled a vitájuk, és nem jutottak előre egy tapodtat sem, csak gyötrődnek: hát oktassatok engem, a nem-bölcset. Tanítsatok meg az Isten útjára, az igazságra!
A felolvasott rész a tudósok szerint nem illeszkedik bele szervesen ebbe a történetbe. A Jób könyvének írója illesztette ide, mondják a tudósok. Csak azt nem tudni, hogy miért ide illesztette? Hiszen még zajlik a vita, mi is részről-részre követtük a barátok és Jób szavait, és bizony keserű és kemény szavakat is hallottunk, s még nincs is vége. S mégis, egyszer csak itt van ez a csodálatos, gyönyörű beszéd, emelkedett himnusz a bölcsességről! Miért került ez ide? Miért ide illesztette Jób könyvének az írója? S miért nem enged bennünket tovább a végkifejlet felé, miért tartóztat fel bennünket?  Azt hiszem azért, mert eljött az ideje, hogy valaki belekiabáljon a zajongó, nyüzsgő, jajgató, veszekedő világunkba és rámutasson arra, hogy Istennél van a bölcsesség, és Istentől megnyerhető ez a bölcsesség.
A bölcsesség titok. Így mondja ezt korábban maga Jób is, sejtve, érezve, hogy erre lenne szüksége: „a bölcsesség titkait Isten jelenti meg.” (11,6) És itt, a felolvasott részben is ezt halljuk: a bölcsesség „el van rejtve minden élő szemei elől, az ég madarai elől fedve van, a pokol és a halál azt mondja: csak a hírét hallottuk! Isten tudja a bölcsesség útját. Ő ismeri annak a helyét és ő jelenti meg.” (28,20-24) Szeretnék mindjárt kiemelni néhány dolgot ebből a gyönyörű himnuszból, hogy megértsük, mi ez a bölcsesség, amely rejtve van.  Azt olvastuk a pünkösdi történetben (ApCsel 2), hogy amikor kitöltetett a Szentlélek, kettős-tüzes lángnyelvek ültek a tanítványokra. Majd kijöttek a házból, ahol bezárkózva, rettegve, Isten kegyelméért könyörögve együtt voltak, és nyilvánosan hirdetni kezdték Isten nagyságos dolgait, úgy „ahogy a Lélek adta nekik” (ApCsel 2,4). Milyen érdekes, a Lélek mindegyiknek ugyanazt adta, hogy ugyanis „Isten nagyságos dolgait” hirdessék (ApCsel 2,11), az pedig, ahogyan adta, azt jelenti, hogy a Szentlélek képessé tette őket arra is, hogy az ott lévő zarándokok nyelvén szóljanak, akik így ámultak is: „hogyan halljuk őket szólni, ki-ki a saját nyelvén?” (ApCsel 2,8). A Szentlélek tehát megadta a dicsőítés tartalmát és a módját. Miféle tudást kaptak a tanítványok?
Ismerjük a középkor végének híres mondását, Francis Bacontól, a filozófustól származik: scientia est potestas - a tudás hatalom, vagy a tudomány hatalom, még inkább: az ismeret hatalom. Ez a mondás folyton teljesedik. A 21. század elején a mi idősebb nemzedékünk ámulva, és bizony, irigykedve nézi az utánunk jövő nemzedékeket, a gyermekeinket, s még inkább unokáinkat, lám, milyen könnyen szerzik meg ők a tudást: számítógéphez ülnek, megnyomnak pár gombot, és ott van előttük a tudás! Ezért ma az iskolákban dolgozat-íráskor semmiféle digitális eszközt nem vihetnek be a tanterembe a gyermekek. Olyankor be van tiltva még a digitális karóra is, mert azon keresztül is információhoz lehet jutni. Mások azonban azt javasolják, hogy minek memorizálunk annyit, ha egy számítógépen szászor annyi tudás hozzáférhető, mint amit meg tudunk tanulni, elég lenne csak az ismerethez jutás módját megtanulni. A tudás a használható ismeretet jelenti, ezt össze lehet gyűjteni, digitálisan lehet tárolni, nem kell érte könyvtárba sem beiratkozni, nagy könyveket lapozgatni. Helyben van a tudás, sőt, az internet jóvoltából csak úgy árad! Hát mennyi erő, mennyi hatalom, mennyi lehetőség van itt, mennyi mindent el lehet érni, mennyi mindenre el lehet jutni! Scientia est potestas. Nos, részben erről is szól itt ez a himnusz a Jób könyvében, amikor azt mondja, hogy amit fontosnak tart az ember (például, aranyat, ezüstöt, zafírt, ékkövet, ásványi anyagokat, fémeket, kincseket), azt meg tudja szerezni, mert rendelkezik ez ehhez szükséges tudással. (Ajánlom Jób könyvének 28. részét a bányamérnököknek!) Hogyan létesül a tárna, hogyan kell alagutat ásni, a föld mélyére hatolni a felszíni termőréteget megkímélve, hogyan kell a rétegvizeket kizárni, aztán a sötétségben fényt teremteni, bányászlámpákat gyújtva – mi mindenhez kell érteni, hogy megszerezzük, amit akarunk! Tudás nélkül nem lehet a miénk az, amit fontosnak tartunk! Jól ismerjük az angol szót: skill. Ez az a szaktudás, ami szükséges ide, és ez a fajta tudás: hatalom. Ezért lett központi ügy az oktatás minden országban, minden nemzetben. A középkorban csak azok tudták taníttatni a gyereküket, akiknek tellett rá. A lakosság akár 80-85 százaléka analfabéta, azaz írástudatlan volt. Modern eszme hát: tanulni és tanítani, tudni és tudást szerezni. A tudás hatalom, nem maradhatunk le a népek versengésében, sőt, ha jó az oktatási rendszerünk, elmondhatjuk, hogy egy nép se különb nálunk. Mi is tudunk annyit, mint mások, nekünk is van hatalmunk, mint másoknak. És az egyes ember is így van ezzel. Ezen bámulni is szoktam néha. Mikor a nagy templomépítés volt itt, nálunk, azzal kezdték a munkát, hogy lézeres műszereket hoztak, egy-két ponton megjelölték a falat, aztán mértek-kitűztek-meghatároztak. Csak ámultam, mert emlékszem, gyerekkoromban, egy házhely kitűzése fél napot is igénybe vett, körülményes, nehézkes dolog volt. Bezzeg most! Levernek egy cöveket, gombokat nyomkodnak, aztán kész. Ahogy az egyik munkás megjegyezte: nem kell ehhez sok ész! Hát igen, az észhez nem kell sok ész. Ez a tudás hatalom-adó tudás. Tudás nélkül nem lehet a miénk az, amit fontosnak tartunk! De vajon azt is megmondja ez a tudás, hogy valójában mit kell fontosnak tartanunk?
Van egy másik mondás is, ami így hangzik: sapientia est felicitas, vagyis a bölcsesség: boldogság. „Boldog ember az, aki megnyerte a bölcsességet” – mondja a Példabeszédek könyve (Péld 3,13). A mi megrendítő tapasztalatunk pedig az, hogy ez a kettő, a tudás és a bölcsesség nem feltétlenül találkozik. A scientia (a tudás) még nem sapientia (bölcsesség), holott a bibliai bölcsesség még együtt látja a kettőt: „A bölcs férfiú erős, és a tudós ember nagy erejű.” (Péld 24,5) És azt is látjuk, a leginkább azt, hogy a hatalom még nem boldogság. Valóban, lehet tudás és ismeret révén hatalomra, erőre, ügyességre, befolyásra szert tenni, de tudós emberből sok a boldogtalan. Bölcs emberből viszont sokat láttam, akik elindultak a boldogság útján. Nos, erről szól itt ez a szép himnusz, itt Jób könyvében: a bölcsesség el van rejtve, a bölcsességet Isten jelenti meg.
Vajon mi rejti el a bölcsességet? Két nagy élet-ténymindenképpen: a sorsunk és a tudományunk. A bölcsességet leginkább a sorsunk vagy a szenvedésünk rejti el előlünk. Ezért is kell nekünk is újra meg újra elővennünk Jób könyvét, s nemcsak akkor, ha ledönt bennünket egy betegség, vagy ha szétdönti az életünket egy katasztrófa, vagy ránk tör nyomasztó dolgok híre, szorongás vesz elő bennünket, vagy ha nagybeteghez megyünk vigasztalni, gyászban levőket próbálunk megerősíteni, hát lássuk, milyen okosságok, bölcsességek vannak itt a Jób könyvében!? Folyton ki kell nyitnunk ezt a könyvet, mert a sorsunk elrejtené, eltakarná előlünk a bölcsességet, és ekként a boldogságot. Jóbnál is ezt látjuk. A Szentírás egyetemesen az mondja, hogy az istenfélelem a bölcsesség kezdete (Péld 1,7). Igen, nemcsak a Példabeszédek könyve, hanem a Prédikátor könyve, a Zsoltárok, a próféták, aztán az egész Újszövetség, mind arról beszél, hogy az istenfélelem a bölcsességnek a kezdete, gyökere, alapja. Jób könyvében pedig azt olvassuk, hogy Jób páratlan személyiség volt: nem volt még egy olyan ember a Földön, mint ő, mert félte Istent, „feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő volt” (Jób 1,8). Vagyis Jób életében ott volt a bölcsesség, de amikor rázúdultak a csapások, a nyomorúságok, és mindenét elvesztette, meghaltak a gyermekei, otthagyta a felesége, kirakták a saját házából, a városon kívül egy trágyadombon ült és ott vakargatta a rühös sebeit, akkor a sorsa eltakarta előle a bölcsességet, vagyis megrendült benne, megrendült Istenbe vetett bizodalma. De hogyan nem dőlt össze ez a bizodalom? Ezt megtudni, ezért kell Jób könyvét folyton olvasni!
Máskor pedig azt látjuk, hogy a bölcsességet éppenséggel a tudásunk takarja el előlünk. Mert ha azt mondjuk, hogy a tudás hatalom, onnan már csak egy lépés, és azt kell mondani, hogy a tudásból önhittség lett. Van itt a 28. részben egy félig-meddig humoros leírás: az emberek aknákat törnek a mélyben, s aztán „mintha lábukról is megfelejtkeznének, alámerülnek és lebegnek emberektől messze.” Kecskeméthy István ezt így fordította: „mint akit cserbenhagyott a lába, lóg; halandótól távol himbálódzik.” Fejjel lefelé lóg az ember lent a bányában, mintegy legyőzve a gravitációt, lebeg a megszerzendő kincsek fölött. Lám, a gravitációt is le tudjuk győzni; a fizika törvényei, a kozmosz örök rendje sem akadály. Ha meg akarok szerezni valamit, azt fejjel lefelé lógva is megszerzem, ha kell, a folyóvizeket is elzárom, a csillagokat összekötöm kévébe, mindent meg tudok tenni! És innen csak egy kis lépés, és el is hiszi magáról az ember, hogy mindent meg tud csinálni. Szent Ágoston azonban mondja, amikor látja, hogyan forgatja fel a béke rendjét az ember, és indít önhitten iszonyatos háborúkat a másik ember ellen, hogy megszerezze, amit megkívánt: mintha fejjel lefelé lógnánk! Mert boldogságot tud-e csinálni ez a tudásunk? Boldogságot tud-e szerezni? Boldogságban meg tud-e tartani ez a tudás?
De lépjünk eggyel visszább! Bölcsességet tud-e csinálni az ember? A múltkor egy könyvesboltban megakadt a szemem egy polcon, ez volt rá kiírva: vade mecum, ez azt jelenti, hogy zsebben hordozható kis könyvecske, melyben minden baj orvosságára van leírás. De ez bizony roppan vastag könyv volt. Levettem, belelapoztam, és rájöttem, hogy ezt a könyvet én már láttam valamikor diákkoromban. Most újra kiadták, valami ezer bölcs mondás van benne. Na, mondom, belelapozok. Bizony negyven év is eltelt azóta, hogy ez a könyv a kezemben volt, és most úgy olvastam, mintha most olvastam volna először. Ilyen egyszerűen elszáll a bölcsesség. Kiszáll a fejünkből, elfelejtjük. A tudásunk csak önhittséghez vezet (meg tudom csinálni, meg tudom szerezni!), de a bölcsességben nem tart meg minket. Azt többnyire  elismeréssel, meghagyással mondjuk, és bizonyítja a történelem is, hogy amit kíván az ember, azt így vagy úgy, tudással, hatalommal, ügyességgel, okossággal megszerzi. Íme, itt a bányászat képe: ha kell, az ember föltúrja az egész világot, megszerzi, amit akar. De a bölcsességet nem megszerzi az ember, a bölcsességet kapja, a bölcsesség nem zsákmány, hanem adomány. Így mondja Jakab apostol is: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jakab 1,17)És „ha valakinek nincsen bölcsessége, kérje. De hittel kérje.” (Jakab 1,5-6) A bölcsesség adomány. És megkérdez ma a Lélek: döntsd el, döntsd el a tennivalót. Miért nyújtod ki a kezedet? Azért hogy megragadd, amit akarsz, hogy zsákmányolj, és ha kell, kitépd azt a másik életéből, vagy azért nyújtod ki a kezed, hogy elfogadd az ajándékot? A tudás szerez, a bölcsességet azonban Isten adja, ez az ő szent adománya, és ez a pünkösdi csoda egyik kimondhatatlan nagy örök titka.
Aztán azt is látjuk, hogy amit megszerzett az ember, ami már az övé, azt megunja. Milyen érdekes ez.
Megunja, pedig még fejjel lefelé is lógott érte. Megunja, pedig a világot fölbolygatta érte. Miért unja meg? Megunja, mert szerezte, kiküzdötte, harcolt érte – de közben elsikkadt a boldogsága. Megunja, mert szerzeményével nem tudja kitölteni a szívét, a lelkét, a boldogságvágyát. Megunja, mert paradox módon ez a kevés, amit megszerzett, nem fér bele a szívébe, s egyáltalán nem tölti ki a szívét. Pál azt mondja a Római levélben, hogy Isten a szívünkben öntötte ki irántunk való szeretetét, és ez azt jelenti, hogy csordultig be is töltötte vele a szívünket (Róma 5,5).
Mostanában influenszernek nevezik a hírességek egy csoportját. Ők a befolyásoló emberek, akik a közösségi médiában erre-arra hajlítanak minket, s mivel mi szívesen utánozzuk a híres-neves embereket, tesszük, amit ők tesznek. De mivel leginkább a boldogságot keressük, az influenszereknek hivatalból boldogoknak kell lenniük. És ezt is látjuk mindig: mosolyognak, derűsek, nekik minden sikerül, nekik mindenük megvan, vagy éppen most szerzik meg. De aztán, ha el kell menni egy influenszer temetésére, aki felfoghatatlan, szerencsétlen körülmények között, boldogtalanul halt meg, mert halála után nyomban kiderül, hogy egész életében boldogtalan ember volt, akkor megrendülünk. Bár irigyeltük, hogy mennyi mindent szerzett, s hogy milyen magasságokba röptette őt a szerző-vágy, holta után belelátunk a szívébe, és rádöbbenünk, hogy amit mi annyira irigyeltünk, az annyit sem ért, mint egy mákszem. Amit az ember megszerzett, azt megunja, és mást akar, és újat akar, és mindig mást akar, és mindig többet akar – mert Isten nélkül mindig üres a szív. Micsoda kis gömböc az ember, mindig többet akar, mindent elnyel, semmi nem elég, és tényleg semmi nem elég – változik és változtat, és ebből ideológiát is csinál, de valójában menekül a folyton változó elől. De vajon, hogy találja meg az örökkévalót? A bölcsesség ajándék. A Szentlélek ajándéka, éspedig tökéletes ajándék, amiben nincsen változás. Múlhatatlan és örökérvényű. Még egyszerűbben: Isten megunhatatlan. Isten szeretete megunhatatlan. Isten örökkévalósága, Isten mindent betöltő fensége és dicsősége megunhatatlan, mert egyedül ez tölti be egészen az embert. E nélkül folyton szomjasak  vagyunk, ahogy a zsoltárban énekeljük (42. zsoltár). Isten elégíti meg ezt a lét-szomjúságot az ő bölcsességével.
Az ember önhitten terveket fontolgat, de végeredményét tekintve elégedetlen azzal, amit megszerzett, mert sosem tud vele tökéletességre jutni. Úgy kívánnám, hogy a modern ember térjen vissza a középkori emberek alázatához. Ha megnézünk egy középkori katedrálist, amit száz évekig építettek, mindig találunk rajta valamit, ami nem kész. Egy üres ablakkeret, egy félig kifaragott szobor. Megütközve föltesszük a kérdést: de hát évtizedekig építették, és azt a keveset ne tudták volna megcsinálni? Erre az a felelet: nem engedték megcsinálni! Mert csak Isten tud tökéleteset alkotni. A középkor alázatos embere nem hagyta belerángatni magát abba az önhittségbe, hogy tökéleteset tudna alkotni. Megalkotta már az ember az örökmozgót? Sosem fogja. Feltalálta már az ember az összes betegségre való azonnal gyógyító gyógyszert? Sosem fogja feltalálni. Feltalálta már az ember azt a politikai teóriát, amit mindenki elfogad, és beáll az örök béke a földön? Sose fogja föltalálni. Feltaláltuk már az örök ifjúság elixírjét? Megtaláltuk már az Isten országába vezető utat? A bölcsesség tökéletes ajándék, mert a tökéletességek Atyjától száll alá, mert Isten ajándéka. Mindkét kezünket nyújtani kellene érte, és nem csak az elménket kellene megnyitni számára, hanem a szívünket és a lelkünket, az egész életünket is, hogy ez az ajándék teljesen a miénk legyen!
Azt olvastuk pünkösd történetében, hogy amikor az apostolok előléptek a Szentlélek ajándékával felruházva, és hirdetni kezdték Isten nagyságos dolgait, mindenki megdöbbent, hogy miképpen értették azt a magunk nyelvén. Mi történik? Miféle nyelviskolába iratkoztak be ezek galileai halászok? Lám, az egyik beszél latinul, a másik akkádul, a harmadik szírül, a negyedik görögül, meg szittyanyelven is. Hol tanulták meg mindezt? Mi is csodálkozunk, és kívánjuk ezt a csodát. De leginkább mégis azon csodálkoztak a jeruzsálemi zarándokok, akik sokat olvasták már Isten igéjét, és sokat tanulmányozták már a prófétai ígéreteket, és sokat keresték az Urat, sokszor hódoltak előtte, hogy most Péternek, Jakabnak, Jánosnak, Máténak és a többinek a Szentlélek pontosan ugyanazt adja: lám, Isten nagyságos dolgait hirdetik. A bölcsesség kezdete az Úr félelme. Azzal kezdődik a bölcsesség, hogy kérek, és azzal folytatódik a bölcsesség, hogy elfogadom Isten áldását. A bölcsesség kezdete az, hogy megnyitom a szívemet a Lélek érkezése előtt: jöjj, Lélek, jöjj, erő, szeretet, józanság, lelke, add nekünk önmagadat, hogy mi is teljesen a tiéd legyünk! Ámen.

„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?  Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa ahhoz a királyhoz, aki el akarta számoltatni a szolgáit. Amikor hozzákezdett, egy olyan embert vittek elé, aki tízezer talentummal volt adósa.  Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és úgy fizesse meg.  A szolga ekkor leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked.  Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.  Amikor azonban kiment az a szolga, találkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!  Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel irántam, és megadom majd neked.  De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe záratta őt, amíg meg nem fizeti a tartozását.  Amikor szolgatársai látták ezt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt.  Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem.  Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?  És ura haragjában átadta őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását.  Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” Máté 18,21-35
Kedves gyermekek, mire való egy szemüvegtok? Igen, arra, hogy beletesszük a szemüveget, aztán a tokot zsebre tesszük, és bárhova megyünk, amikor kell a szemüveg, elővesszük, feltesszük a szemüveget, és el tudjuk olvasni azt, amit el kell olvasni. De mi történik azzal, aki elfelejti a szemüvegtokba beletenni a szemüveget? Olykor bizony kicsit pórul jár, ugye? Elmegy valahova, ott van a zsebében a szemüvegtok, de hiába nyitogatja. Én is jártam már így többször is. Volt már olyan, hogy istentisztelet kezdetén bejöttem az Úr asztalához, bemondtam az éneket, és nyitottam a szemüvegtokot, mert olvasni kellett a Bibliát. Aztán nagy gyorsan elkezdtem integetni az egyházfinak hátra: Ibolya, a szemüvegem! Nem értette, mit mutogatok. Tovább mutogattam, az kezemből szemüveget formálva. Ő meg beszaladt az irodába, ott maradt az asztalon, s hozta gyorsan. A gyülekezet még énekelt, így óriási szerencsém volt, időben megérkezett szemüveg, és már mindent fel tudtam olvasni a Bibliából, de még a prédikációt is, meg a hirdetéseket is. A Biblia szemüveg.
Például, ha szeretnénk megérteni, hogy mi jelent hétszer is megbocsátani, mit hétszer? hetvenhétszer is megbocsátani, ahhoz bizony föl kell tenni ezt a szemüveget, a Szentírást. S ha elkezdjük olvasni Bibliát, akkor az életünk rengeteg dolga, amit amúgy homályosan látunk, egészen élesen kirajzolódik. Nekem olvasószemüvegem van. Ez azt jelenti, hogy messzire ellátok, de közelre nem igazán jól. Ezért, ha nem volna szemüvegem, csak egyre messzebbre kellene raknom magamtól a könyvet, mert minél közelebb van, annál tompábban látom. A szemüveg segít, csak fölteszem, és tudok olvasni. Tele van az életünk homályos dolgokkal. Valamit látunk. Valami alakot, valami történetet, valami folyamatot. Mi ez tulajdonképpen? Nézzétek meg itt ezt a történetet is. Úgy kezdődik, hogy valami történhetett Péterrel, talán valaki megsértette, beszóltak neki, elvették a tízóraiját szünetben, besúgták a tanítónak, vagy éppen a testvére csinált valamit. És ekkor megtelt a szíve mindenféle rosszindulattal, haraggal, méreggel. Ismerjük az efféle a helyzeteket. Péter úgy gondolta, a legegyszerűbb, ha megkérdezi Jézust. És mindjárt nagyot mond. Nézzétek csak, milyen nagyot mond Péter! Azt kérdezi: uram, hányszor történhet meg az, hogy valaki (nem valakik, hanem egyetlen egy valaki!) megsért engem, és én megbocsátok neki? Na, tippeljetek hányszor!  Egyszer? Igen, egyszer biztosan. Vagy hétszer? Ez már nagyon sok. És képzeld, mindig ugyanaz a valaki bánt meg. Mert talán hétnek egy-egy alkalommal könnyű egyszer megbocsátani. De Péter azt kérdezi, hogy ha egy valaki egymás után hétszer megbánt, mit tegyek? Egyszer már megbocsátottam neki, hiszen a Jézus tanítványa vagyok, megbocsátok, nem haragszom, összeölelkezünk. De aztán megint kezdi. Nem baj, még egyszer megbocsátok neki, ki tudja, talán először nem értette, hogy mit tettem. De megbocsátok neki harmadszor is, negyedszer is. De hatodiknál, hetediknél elszakad a cérna. Elfogy a türelem.
Mondjuk ki: Péter tehát nem igazán érti, nem jól látja a dolgokat, számára nagyon homályos ez az egész megbocsátás, föl kellene tehát tenni egy olvasószemüveget, és belenézni a Bibliába, vajon mit mond Jézus? Ő pedig ezt mondja: nem mondom neked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is! Ez van ide írva, tényleg: „hetvenhétszer is.” S hogy meg is jegyezzük, amit itt látunk, Jézus elmond egy történetet.
De előbb még egy kérdést teszek fel nektek. Ki tudja megmondani, hogy súlyban mennyi egy tálentum? A felnőtteket is megkérdezzük: mennyi egy tálentum? 41 kilogramm! Képzeljétek el, mi lenne, ha elmennétek vásárolni, és apu, anyu telerakna két nagy szatyrot egy-egy tálentummal, s azt mondaná: kicsikém, hozd csak utánam? Meg se bírnád mozdítani! És most szorozd meg ezt tízezerrel! Erről olvasunk itt Jézus a példázatban. Volt egy király, volt neki egy szolgája (mondjuk a pénzügyminisztere). Eljött záró számadás ideje, mikor megszámolják, mennyi van, mennyi gyűlt, mennyi veszett, hogy is állnak, mi van a pénzzel. És azt olvassuk, hogy ez a szolga tízezer talentummal nem tudott elszámolni. Ekkora adósságot halmozott fel. Tudjátok, mennyi ez a tízezer talentum mennyiségre? Az bizony az egész templomot itt aljától a tetejéig csurig megtöltené színarannyal. Hű, milyen gazdagok lennénk, nem? Egy talentum is elég lenne, 41 kiló arany, nem? Dehogy tízezer?! Azt ki sem tudom mondani, de kiszámolhatjátok, hány tonna arany ez. Ki tudja ezt megadni? Te meg tudnád adni a tízezer talentumot? Vajon én meg tudnám adni? S itt, ha mindannyian összefognánk, meg tudnánk adni? Az amerikai kormány meg tudná adni? Szerintem ők sem tudnák megadni. Ezt lehetetlen visszafizetni.
És most jön a történetben az a pillanat, amit mindenképpen a Biblia szemüvegén keresztül kell nézni, hogy megértsük. Odaviszik a király elé ezt a szerencsétlent, s faggatják: hova tűnt az a sok arany, hova sikkasztotta el? A tenger fenekére süllyedt talán? Vagy elkótyavetyélte, elásta, eldugta, mi lett a kinccsel? A mi emberünk nem tudja megadni. És akkor azt mondja a király: adjátok el rabszolgának, a feleségét is, a gyerekeit is, kobozzátok el mindenét, ami van, házát, autóját, telkét, nyaralóját, szemüvegét, mindent kobozzatok el tőle. És mindaddig legyen rabszolga, amíg meg nem adja az adósságát. Ez mit jelent? Azt, hogy egész életében rabszolga marad. Mert ennyit nem lehet ledolgozni.  Vége mindennek!
Mit csinál a mi emberünk? Én el tudom képzelni a helyzetet, s lehet, hogy én azt csinálnám, hogy kihúznám magamat és azt mondanám a királynak, hogy: zsarnok vagy! Vagy azt mondanám neki: uram, az a helyzet, hogy tudom ám, kinél van a sok pénz! Én kihelyeztem a pénzt. Nálam volt a sok pénz, aztán adtam belőle kölcsön ennek, meg annak, adtam belőle vállalkozásokra, vettem belőle termőföldet, házakat kezdtem építeni. Tudjátok, mennyi pénzbe fog kerülni itt, a Böszörményi úton, a szomszédban ezt a nagy házat lebontani, és a helyébe újat építeni? Nos, én adtam rá hitelt, így aztán elment a pénz erre-arra! De ígérem, összeszedem, és visszaadom! Valami ilyesmit mondtam volna. De ez az ember nem ezt csinálja, mert tudja, hogy nincs esélye arra összeszedje a pénzt. Hanem leborul, könyörgőre fogja a dolgot: uram, adj még egy kis időt, mindent vissza fogok fizetni! Összevissza beszél, rimánkodik, könyörög, hogy ne történjen meg vele ez a nagy rossz, ne adják el rabszolgának. És most jön a lényeg! A király megszánta őt. Megszánta. Te vajon mit mondanál, ha valaki tartozna neked 2000 forinttal, és könyörögne, hogy engedd el, majd meg adod egyszer? Vajon mit mondanál neki? Például azt:  Elengedlek két napra? Gyorsan kérj aputól, anyutól 2000 forintot, hozzad, itt megvárlak? Mert csak azért engedlek el, hogy hozd és add meg a pénzt? Nézzétek csak, ebben a történetben valami egészen mást olvasunk. A király megszánta, és szabadon engedte az adós szolgát, és képzeljétek, az adósságot is elengedte! Mind egy szálig. Pár forintot elengedni, az még rendjén. De minden adósságot elengedni, mind a tízezer talentumot? Hogy van ez? Nos, tegyük fel a Biblia szemüvegét, és nézzük meg jobban.
Ki ez az úr?  Ha figyelmesen olvassuk, látjuk, hogy Jézus példázatot mondott, mely így kezdődik: hasonló a mennyek országa... Ez az úr itt a történetben: Isten, a mi Mennyei Atyánk, akinek mi annyival tartozunk, hogy soha, de soha, de soha nem fogjuk tudni megfizetni. Amikor pedig számon kér bennünket, nyomban bajban vagyunk. Mondok példákat.  Isten adott neked annyi eszet, hogy Einsteinnek sem volt annyi. Te meg lusta vagy és nem tanulsz. Isten adott neked annyi jókedvet, hogy ahol te elmosolyodsz, ott még a falon is virágok nyílnak, de te morcos és durcás vagy, és folyton toporzékolsz. A Isten adott neked tiszta szíved, hogy szeresd az igazságot, de te jó esetben Háry János vagy, meséket költesz, füllentgetsz és hazudozol. Isten adott neked erőt, hogy legyél segítségül másoknak. Te pedig? Mátyás király lustája nem hevert annyit, mint te! A kisujjadat se mozdítod. Csak hagyod, hogy minden úgy legyen, ahogy van. Bizony, akárhogy nézem és forgatom a dolgot, mi nem tudjuk Istennek megfizetni, visszafizetni, letörleszteni azt a sok jót, amit tőle kaptunk. A Bibliában van egy passzus, így szól: szeresd Istent teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből, szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez a nagy feladat. Erre kaptuk az életünket, erre kaptuk az eszünket, erre kaptuk a tehetségünket, erre nézve ad nekünk Isten annyi ajándékot, ezért ad Isten az életünkben békességet, minden ezért van, hogy ezt meg tudjuk tenni. De mi nem tudjuk, sőt nem is akarjuk ezt megtenni. Ezért lecsipegetünk belőle. Szeretünk, de csak kicsit, és nem igazán. Szeretünk, de nem mindig. Szeretünk bárkit, ha megérdemli. S még mennyi mindent tudunk mondani, de valójában csak folyton sikkasztunk belőle, és közben adósok leszünk. Mert amit elmulasztottuk, nem tettük meg, az adósságként fölhalmozódik.
Ez a mi emberünk, ez a szolga vajon tudja-e, hogyan törlesszen?  Vajon, tudja, hogyan oldja az adósságát? Csak leborul és könyörög! Azt szeretném most, ha ebből a történetből a szívetekbe tudnátok írni, hogy Isten nem érzéketlen valaki, nem rideg bankár, aki húzza a rovást, nem kegyetlen végrehajtó, aki bevasalja rajtunk a tartozást, hanem meghallgatja a könyörgést, és meg tud bennünket szánni, megsajnál, és elengedi az adósságot, és szabadon enged! És te kiegyenesedhetsz, nincs adósság! Tartoztatok már valaha valakinek?  Ezt inkább a felnőttektől kell kérdeznem. De láttatok már aput, anyut, nagypapát, nagymamát, nagybácsit idegesnek, hébe-hóba? Bizony. És ennek olykor az volt az oka, hogy adósságuk volt, és nem tudták, hogyan fizessék meg, és ez húsba kötötte őket, frusztrálja őket, tehetetlenség érzéssel töltötte el őket. És olyan idegesek lettek tőle, hogy a legjobb pillanatok is elromlottak. Mindig ez járt a fejükben. De lám, Isten ezt az embert szabaddá teszi!
Aztán van itt még egy történet, a folytatás, nézzük meg ezt is. Azt olvassuk, hogy ez a szolga nagy ujjongva megy kifelé: szabad vagyok, szabad vagyok! Elengedték az adósságát, nem terheli tízezer talentum súlya, nem adják el a gyerekeit, a feleségét, kezdheti elölről az életet, csupa boldogság, egy mámoros ember megy kifelé. Aztán ahogy megy ki a király palotájából, le a lépcsőn, jön vele szemben egy szolgatársa, aki száz dénárral tartozik neki. Tudjátok, mennyi 100 dénár? 100 gombóc fagyi. Hasonlítsátok ezt össze a tízezer talentummal!  Tudjátok, hány gombóc fagyit lehet tízezer talentumon venni? Kína összes lakossága négyszer fagylaltozhatna az árán. Ez a szolgatársa pedig mindössze száz gombóc fagyival tartozik. Odalép elé: áh, itt van az egyik szolgatársam, aki elsinkófálta a pénzt! Megragadja, elkezdi fojtogatni: add meg, amivel tartozol! Add meg, amivel tartozol! A szolgatársa viszont hallotta ám, hogy mi történt odabent. Hallotta, hogy Isten milyen megbocsátó, nagylelkű volt, hogy elengedte az óriási adósságot. Hát gondolta, kipróbálja ő is. És ő is leborul, ugyanúgy, ahogy bent a szolgatársa, ő is könyörgőre fogja a dolgot: jaj, hát ne haragudj, most éppen nincsen nálam annyi. Engedj már el, aztán hamar megadom neked. De ő nem akarta. Hanem mindjárt hívatta a rendőrt, a bírót, a végrehajtót, bilincset rakatott rá, elvitette, hogy addig üljön börtönben, amíg meg nem fizeti.
Mi történt? Ez ma az utolsó kérdésem. Az imént még szárnyalt ez az ember. Mert az imént minden megbocsátottak neki. Az imént még fantasztikus örömmel átélte, hogy minden adósságtól megszabadult.  Immár tudja, mit jelent az, ha Isten megbocsát nekünk. Aztán egy perc múlva letámadja azt a szolgatársat, aki egy bagatell összeggel tartozik neki. Egy hónap alatt talán megesztek 100 gombóc fagyit, nem? Fojtogatja és dühös rá. Mi történt? Hát az történt, hogy úgy jött kifelé, hogy a szemüvegtokban nem tette bele szemüveget.
Mi azért tanuljuk Isten dolgait, azért olvassuk a Bibliát, és azért tanuljuk meg ezeket a történeteket, hogy jól lássuk: milyen az Isten szeretete, hogy aztán, amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy nekem kell megbocsátani a másiknak, akkor is fönt legyen a szemüveg az orromon, és az a szemüveg megmutassa, mi kell tennem.  A király pedig megszánta az adós szolgát, elbocsátotta őt és az adósságot is elengedte neki. Amiképp tehát Isten megbocsát nekünk, nekünk is akképpen kell megbocsátani embertársunknak. Amiképpen Isten elenged bennünket, nekünk is akképpen kell elengedni embertársunkat. Amiképpen Isten félreteszi a dühét és a haragját az adósságaink, a vétkeink, a mulasztásaink, a bűneink, a szeretetlenségünk miatt, akképpen tedd félre te is a haragodat a másik mulasztása, szeretetlensége, hibája miatt! Ma tehát azt értettük meg igen világosan, amit a történet végén mondott Jézus Péternek, és mond most nekünk is: neked ugyanúgy kell megbocsátanod, ahogy Isten megbocsátott neked. Ámen.

Kedves testvérek, hadd olvassak fel egy jól ismert és sokak által kedvelt verset, hadd vezessen be bennünket ez most Jób könyvének ehhez a szakaszához. Lackfi János verséről van szó. Ez a címe Te meg minek mész templomba?
„Te meg minek mész a templomba,
ahol az a sok bűnös, béna, vetélkedő,
kishibás lélek tobzódik?
Hát mert néha olyan elveszett vagyok,
és jól esik, ha megtalálnak.
Hát mert elesettnek érzem magam,
és nincs, aki felsegítsen.
Hát mert egy csomó szégyent és fájdalmat
cipelek, betolom oda, leborítom az Isten elé,
kiborulok az Isten előtt, és annyival könnyebben
megyek haza, üres a talicska.
Mert tele vagyok sebekkel, és rám fér időnként
egy kis átkötözés, fertőtlenítés, jobbfajta
kenetek és kenőcsök.
Mert szerelmes vagyok, és látni akarom 
kedvesemet, az Istent, amint kijön az erkélyre,
és fogadja a szerenádomat.
Mert magányos vagyok, és egy csomó más
magányos ember jön ide, egyesítjük 
a magányainkat, és az megtelik Istennel.
Mert túlontúl okos vagyok, és látnom kell
a helyet, ahol a part szakad, a sok okosság
véget ér, és Isten minden észszerűségre
fittyet hányva feláldozza értünk magát.
Mert a nagy hajtás kitekert belőlem
minden emberit, olyan szavak kellenek,
amelyek mögött nincsen érdek,
amelyek elevenembe vágnak.
Mert a hatalmasra hízott egóm 
már egészen felfalta az érzéseimet, 
a részvétemet, a békémet, a derűmet, 
szétmar a sok meg nem bocsátás,
szívműtétre van szükségem.”
Szívműtétre van szükségünk. Ez Jób könyvének egyik mélyreható tanulsága, amiért újra meg újra elővesszük ezt a könyvet, nyomorúságban, elesettségben, bánatban, vagy éppen, amikor túl nagyra nőtt már az egónk és minden érzésünket megette, vagy mikor átéljük, hogy végre már megbocsátásra, elengedésre, feloldozásra, megkönnyülésre lenne szükségünk. Egyszóval, ahogy a költő mondja, szívműtétre van szükségünk. Sőt, talán szívcserére. Hosszú ideje olvassuk Jób könyvét, és azt hiszem, egyre inkább ez lett mindannyiunk érzése, hogy mennyire emberi itt minden: Jób küzd a saját nyomorúságával, küzd a veszteségeivel, gyászmunkát végez, megküzd az elveszített élete szép emlékeivel, küzd a konkrét fizikai szenvedéssel, a betegséggel. És mennyire emberien embertelen, ahogy küzdenie kell a barátokkal, akik vigasztalásra érkeztek, ám a vigasztalásból vita kerekedett. Jób mondja korábban nekik: keserves vigasztalók vagytok. (16,2) Volna ilyen? Keserű vigasztalás? A két szó ellentmondásban áll egymással. Megvigasztalni valakit, azt jelenti, hogy megvidámítani, valami vígságot hozni a szívébe, az életébe. Jób meg azt mondja a barátainak: amit mondotok, az keserves, nyomorult vigasztalás, csak még mélyebbre nyomtok vele. Igen, kedves testvérek, a Jób könyve valamiféle tükröt tart elénk is. És jaj, mennyire abszolút embertelenül emberi a mi vigasztaló igyekezetünk is, ahogy átcsúszik vitatkozásba, aztán vádolásba. Igen, beszéljünk csak magunkról is, hiszen rólunk szól Jób könyve. Tudom, szeretnénk kívülre helyezkedni, s mintegy kívülről a Jób barátait megítélni, és ekként máris Jób oldalára állni. De azt vesszük észre folyton, hogy nem férünk Jób közelébe másképpen, csak a barátain keresztül, mert ha töredékesen is, de ők teszik világossá Jób szavait.   Viszont nem Jóbot védelmezik, nem igazán óvják őt a saját keserűségétől, s ki tudja, talán öngyilkos gondolataitól, hanem egy sajátos nézetet védelmeznek. A szavaik erre engednek következtetni: ők voltaképpen Istent védelmezik.  Jób már-már Istent vádolja, Istent akarja perre vonni – ők legalábbis így értik. Jól értik vajon? Most is azt mondja Jób: a Mindenható hozta rám ezt a nyomorúságot, az ő keze cselekedte ezt velem, az ég és a föld erről tesz tanúbizonyságot, de én egy tapodtat nem engedek az igazamból! A barátok efféléket hallva kétségbeesnek, és fogadatlan prókátorként próbálják megvédelmezni Istent. Pedig a Jób helyzete, az életére rázúdult katasztrófa is elég lett volna a kétségbeeséshez. Vagyis, talán azért védik Istent a barátok, mert magukat védik. Emlékszünk, Jób első megszólalása az volt, hogy megátkozta születése napját (3. rész). Ez indította el a vitatkozást. Jób keserves kifakadása kizökkentette őket a komfortzónájukból.  Most oda akarnak visszajutni. De mondhatnám azt is, hogy a teológiai komfortzónájukból zökkentek ki. S nem kell a teológia szótól félni, ha már a komfortzóna szótól nem félünk. Igen, van teológiai komfortzóna is, mert mindenkinek van valami istenképe, valami meggyőződése Istenről, a Mindenhatóról, a láthatatlanról, a kikutathatatlanról, a kozmikus intelligenciáról, a lehetetlen lehetőségről, ki van, vagy talán nincs, de talán inkább van, aki áthatja az egész világot – lám, sokféle nevet adunk Istennek, és Jób barátai is sokféle néven nevezik őt. S ahogy mondják a magukét, kiderül, hogy az ő világképük, amelyben mindennek megvan helye (lényege szerint ez a komfortzóna: mindennek megvan a helye), ez tehát esetükben egy morális világkép. És ez fontos! Ne kicsinyeljük ezt le! (A mi világképünk is morál és világkép – csak hát eléggé aljas, mit ne mondjak.) Épp a múlt alkalommal hallottuk Jób rettenetes panaszát, amikor a strukturális igazságtalanságokról beszélt, és így kiáltott fel: meddig tűri még Isten a világban az igazságtalanságot? Mikor jön már el a napja, amikor Isten véget vet annak, hogy a gonoszok, a hamisok, a képmutatók, a törtetők, a nagyok berendezik maguknak ezt a világot?! Egyszóval, ez a világrend, amit a barátok is képviselnek, a megfizetés igazsága. Ők ezt a világképet védelmezik. Még mi is ilyen egyszerűen szoktuk mondani: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, vagy mindenki azt kapja, amit érdemel. És ez ilyen megingathatatlanul egyszerű. Olyannyira erős ez, hogy Carl Gustav Jung, a nagy tudós sem tudja kikerülni, bár a szándéka más volt. Jung írt egy könyvet, erős címe van: Válasz Jób könyvére. Ebben az eszmefuttatásának a közepén ő is előáll ezzel a világrenddel. Azt mondja Jung: ha az embernek szenvednie kellett Istenért, akkor Istennek is szenvednie kell az emberért. Ez lenne hát Krisztus szenvedésének, áldozatának, halálának az oka. Én ezt nem írnám be egyetlen dogmatika könyvbe sem, de érezzük, hogy a nagy tudós is mennyire kapaszkodik a morális világrendbe. Mindenért meg kell fizetni, mindennek meg kell adni az árát. És ha Jób ártatlanul szenvedett Isten miatt, mondja Jung, akkor szenvedjen Isten is az ember miatt (az emberért).
De még kérdezzük kissé tovább, mert nem ilyen egyszerű ez a dolog, és egy nagy titok kezd itt kibontakozni ebben a vitatkozó feszültségben. Még Jób sem érti teljesen, a barátai sem értik, de majd még jönnie kell valakinek, Élihú lesz az, aki most csak ott áll és hallgat. És majd megszólal a forgószélből maga Isten is. Tehát valami sejtelem van itt. Mondjuk így: bölcsességet keresnek. És ezen nem mai értelemben vett filozófiai bölcsességet értünk, hanem azt a fajta bölcsességet, ami segít az életünkben eligazodni. Így mondja Jób még korábban barátainak: jertek, nyissuk újra a vitát, de nem fogok köztetek bölcset találni (17,9), nem tudtok engem tanítani. Inkább csak a kérdések maradtak. S valóban, több, mint kétszáz kérdés van Jób könyvében, és ha ebből kivonom a költői kérdéseket, melyek inkább állítások, akkor is legalább százötven súlyos kérdés van itt. A kérdések könyve lenne Jób könyve? Nos, ha feleletet akarunk kapni a saját életünkre, a nyomorúságainkra, és arra, hogy miért illan el a reményünk egy pillanat alatt, és miért nem látunk perspektívát magunk előtt, vagy éppen megfordítva, ha olyan ügyetlen vigasztalók vagyunk, hogy egy beteget se tudunk megvigasztalni, akkor meg kell kérdeznünk: hát lehetséges ez a bölcsesség? És tudunk-e egyáltalán jól kérdezni, mert ha rosszul kérdezünk, csak véletlenül kaphatunk rá jó feleletet.
Jób válaszaiból is sorra hallottuk ezeket a kérdéseket. Most emlékeztetőül csak néhány mondatot hadd idézzek.  Már csak azért is, mert a most olvasott  27. résszel lezárul Jób könyvének egy nagy szakasza,  a barátokkal folytatott vita. Ezért érdemes itt most némi összefoglalót tenni néhány kérdés erejéig. Amikor Jób először válaszol Elifáznak, az első barátnak, aki szelíden vigasztalgatta, így kiált fel Istenhez: „Miért nem bocsátod meg vétkemet? Ha keresel majd, már nem leszek.” (6-7. rész). Aztán a második válaszából is hallunk kérdést, ezt akkor mondja, miután a második barátja, Bildád arra tanítgatta, hogy legyen alázatosabb a nagy Isten előtt: „ne ítélj el engem, add tudtomra miért perelsz velem? (9-10. rész). A harmadik válaszból, amit Czófárnak mondott, aki egyenesen csak kioktatta a Jóbot, ezt halljuk: „Miért rejted el orcádat és tekintesz engem ellenségednek.” (12-14.rész) A negyedik válasza újra Elifáznak szól, aki megtérésre szólította fel: „Hát hol van az én reménységem? És az én reménységemet ki fogja megtalálni? (16-17. rész) Az ötödik válasza újra Bildádnak szól, aki már önhittséggel vádolja Jóbot: „Miért üldöztök engem, mint Isten? (18-19. rész) A hatodik választ Czófárnak mondja, aki nyersen letorkolta Jóbot: „Vajon Isten a fiainak tartogatja a büntetést?” (20-21. rész) A hetedik válaszból, amit múlt alkalommal hallottuk, így felel Elifáznak: „Miért nincsenek a Mindenhatónál ítéletre fenntartott idők, miért nem láthatják ítéletének napjait azok, akik őt ismerik? (22-24. rész) Kérdések, kérdések, kérdések. Most a nyolcadik válaszból hallottunk részletet, miután Bildad egy gyönyörű szép himnuszt idézett. Ezt olvastam föl a lekcióban. A hold sem tiszta. A csillagok sem makulátlanok. Hát hogyan volna tiszta a halandó, és az emberfia hogyan lehetne tökéletes Istennel előtt, hogyan lehetne az embernek igaza Istennel szemben?!  A Biblia-tudósok szerint ez a szép részlet a régi Izrael egyik gyülekezeti éneke volt, ezt most idézte Bildád. Bizony, sokszor megesik, hogy éneklésbe menekülünk. Emlékszem rá, püspöki szolgálatom nagy terhe volt, hogy időnként egyházi bíróságot is össze kellett hívni. Egyszer egy fegyelmezetlen lelkipásztor ügyében kellett eljárni. Megjöttek az egyházi bírók, megjött a jogtanácsos, megjött a védő. Törvény szerint a püspök ki van zárva a tárgyalásból, hát bolyongtam a lépcsőházban. Ott ült kint az atyafia a folyosón, várta, hogy szólítsák. És hallom, hogy fütyöli magában a jól ismert zsoltárt: „perelj, Uram, perlőimmel! Harcolj én ellenségimmel...” Odamentem hozzá, s megkérdeztem: félsz? Rettenetesen - válaszolta. És hányszor jön ének a szánkra, mikor magány-órán vagyunk? Vagy ülünk a kórházi folyosón, ott van kezünkben a lelet, az orvos már elment: „Úr Jézus néz le rám, ha nő a félelem...” Csak énekelni tudunk. Vagy éppen nagyon megvertek vagyunk, tele bizonytalansággal, hát óhatatlanul énekek tolulnak föl a szívünkből. Mintha Bildád is így tenne ebben a megrendítő helyzetben.  Már háromszor mondtak hosszú és csodálatos beszédeket Isten fenségéről, dicsőségéről, gondviseléséről. Már három körben leplezték le Jóbot, feddték meg a megátalkodottsága, a beképzeltsége, a pökhendisége miatt, hol szeretettel, hol harsogva, hol kiabálva, máskor simogatva, vagy ütve és hívták-kérlelték, hogy térjen meg, és legyen Isten előtt alázatos, de ez az ember a nyomorúsága kellős közepén is csak egy odaszúrt cövek, egy tapodtat nem enged! Hát mit csináljon? Énekel egy régi szép himnuszt, elmond egy régi szép igazságot Jóbnak.  Ugyan, hogy lehetne az ember igaz Isten előtt? Nézz föl a Holdra! Nézd meg a csillagokat! Lám egyik se tökéletes. Hát akkor a halandó, aki pondró, nyű, féreg, porból vétetett, ugyan hogy is lehetne tökéletes Isten előtt?!
És ekkor Jób, miután ő maga is egy himnusszal felelt erre, kijelenti, hogy ő bizony nem hazudik, és nem tud mást mondani, és nem is akar mást mondani, csak bemutatni nyomorult helyzetét, és ha ő nem is bölcs, és a barátai se tették bölccsé, mégiscsak meg kéne találni ezt a bölcsességet, mert a bölcsesség dönt el mindent. Igen, mindig a bölcsesség dönt – vagy éppen a bolondság. Hányszor mondjuk: a bölcs lettem volna... A bölcsesség segít megérteni a sorsunkat, a bölcsesség ad erőt, elhordozni a bajainkat, a bölcsesség által tudjuk megtartani a reményünket (és ez Jób könyvének is a nagy kérdése), mert a bölcsesség mutatja meg, hogyan jutunk el Istenhez (és Jób Istenhez akar eljutni). Idézem: „hát a képmutatónak mi a reménye, ha elvágja, ha elveszi Isten a lelkét. Meghallgatja Isten a kiáltását, mikor elérkezik rá a nyomorúság?”  És megfordítva: „a képmutató talán gyönyörködik valaha Istenben? Hívja Istent minden időben? Ami a Mindenhatónál van, nem titkolom el, hiszen mindnyájan magatok láttátok, miért hivalkodtok hát hiába.” (27,8-10)
S nyomban mi is kérdezzük, hogy van ez akkor Jób esetében? Képmutató volna Jób? Vagy még ebben a nyomorúságában is bölcsebb volna a bölcs barátainál? Képmutatónak lenni, vagy bölcsnek lenni, tudjuk jól, nem rögzített állapotok, nem kiszabott élethelyzetek, hanem élettörténetek. A képmutatónak is van élettörténete és a bölcsnek is van élettörténete. Aki elfeledi Istent, vagyis képmutató reménye elvész, mondja Bildád korábban (8,13), tehát a barátok is tudják, hogy a képmutató éppen az, aki elfelejti Istent. És hallottunk is számos passzust arról barátok szájából, hogy mit jelent Istent elfelejteni. Istennel nem törődni? Istent az életünkben zavaró elemnek tartani, és azt mondani Istennek, hogy távozz!? Hagyj minket békén!? Lépj ki az életünkből!? Egész civilizációk tudnak erre törekedni, és, lám, a 21. század nyugati civilizációjában is vannak jelentős szellemi erők, csoportosulások, akik verik a dobot, és kiabálnak: távozzunk az életünkből, mármint mi, istenkeresők. A képmutató, mondja Elifáz egy másik helyen, hiába gyűjt össze nagy sereget – legyen ez a vigasztalásunk most, a 21. századnak ebben a meddő igyekezetében: ez a képmutatók gyülekezete meddő. (15,34) Ezer képmutató is összefoghat. Népszavazást is lehet tartani arról, hogy van-e Isten vagy nincs. Meg fogjuk érni, hogy lesznek majd Magyarországon is bolondok, akik összegyűjtenek annyi aláírást, hogy népszavazást kell tartani arról, hogy van-e Isten, vagy nincs. És aztán 51 százalékra az jön ki, hogy nincs. És akkor mi lesz? A második zsoltárt idézzük: „az egekben lakozó kineveti őket, az Úr megcsúfolja őket, majd szól haragjában, csókolgassátok a Fiút!” (Zsoltár 2,4-5.12)
Miért tombolnak a fejedelmek és a hatalmasok?-  kérdezte a zsoltárt. Ám a képmutatók, ha egybe is sereglenek, hiába gyülekeznek össze. Aztán a harmadik barát, Czófár is beszél a képmutatókról, amikor dühösen abbahagyja Jób vigasztalását, de odadöfi neki: „a képmutató öröme, pillanatig tart.” (20,5) Egy szikra. Nyári tábortűzkor látjuk és csodáljuk, ahogy meggyújtjuk a száraz fát, ropogva ég és száll föl a szikra az égre, majd eltűnik, aztán a pernye száll alá, a por. Ennyi a képmutatók öröme.
Vagyis mindegyik barát azt sejteti (mert ezeket a szavakat Jóbra addresszálják), hogy valami képmutatás lakik benne, és így van előttük a története: ez az ember meggazdagodott, nagy családja lett, nábob volt a Közel-Keleten, híres lett, tiszteletadásra jöttek hozzá fejedelmek, nagyságok, nagy udvartartása volt, pompásan és jól élt; aztán beütött a ménkű, és kiderült, hogy mint mindenki, ő is a maga szerencséjének a kovács volt, s lám, eddig tartott a Jób szerencséje. Meddig? Egy pillanatig. Bildád azt mondja: Jób, képmutató vagy, mert elfelejtetted Istent! Elifáz azt mondja: bármekkora sereget gyűjtöttél magadnak, a képmutatók serege meddő; és Czófár ezzel búcsúzik, Jóbra mutatva: az örömöd pillanatnyi volt.
De Jób, milyen érdekes, sosem felejtette el Istent! Meglehet keményen beszél, annyira, hogy attól mi is megrendülünk és elfogadhatatlannak tartjuk, és mi is rászólnánk, hogy tedd már a kezedet a szádra, hallgass el, nem lehet így Istenről beszélni! De Istenről beszél! Sőt, Istenhez beszél! Istenhez akar jutni. Istennel van pere, Istentől akar választ kapni. Nem érdekli a barátok szava. Egyáltalán nem felejti el Istent. És nincs serege. Soha nem is volt. Barátai talán lehettek volna azok. Azt olvassuk a történet elején, hogy mint egy rendes, jó szülő, vagy nagyszülő, áldozatot mutatott be a gyerekeiért is, hátha vétkeztek.  (Drága nagyszülők! Drága jó szülők! Sose hagyjátok abba a közbejárást!) Lám, Jób Isten elé vitte közbenjárásban az övéit.  Egyedül. Jób egyedül van. Talán mert utánozhatatlanul páratlan. Hogy mondja az Úr a mennyei színben. „nincs még egy olyan ember a Földön, mint ő! (1,8) Egyedül van Jób, mint a kisujjam. Nem egy a milliónyi gonosztevő közül. Nem egy, a tízmillió képmutató magyar közül, magamat is beleszámolva. Hát ezért rendülünk meg a Jób könyvét olvasva. És bár Czófár azt mondja, hogy a képmutatók öröme, mint a pernye, elfújja a szél, kész, vége,  Jób nem a múltról, hanem a jövőről beszél, és azt mondja, hogy van öröme Istennél elrejtve, és lesz öröme, ha eljut Istenhez
.
Hadd tanítsalak hát titeket én az Isten kezével - mondja végül. Milyen furcsa a kifejezés: hadd tanítsalak titeket Isten kezével.  Van, aki így fordítja: hadd tanítsalak benneteket, azzal, ami Isten kezében van. Mások így fordítják: hadd vezesselek el benneteket Isten kezéhez. Mindegyik megoldás jó, hiszen Jób azt mondja: arra akarlak megtanítani benneteket, hogy Isten kezére kell kerülni! És ez a Jób könyvének a nagy drámája. Isten kezére kerülni?
Azt mondja a Zsidókhoz írt levél: rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni (Zsid 10,3). Az apostol azokat történeteket idézi a Zsidókhoz írt levélben, amikor a pusztai vándorláskor a szent sátor közelébe illetéktelenek mentek, profán emberek meggyalázták Isten ott lakozó szentségét, mire Mózes kijelenti, vigyázzatok, mert a mi Istenünk megemésztő tűz. Ehhez fűzi hozzá a Zsidókhoz írt levél: rettenetes dolog az élő Isten kezére esni. Bizony, rettenetes. Telis-tele van az emberiség története esetekkel, amikre mi sem tudunk mást mondani, csak ezt: az a szerencsétlen Isten kezére esett. Máskor pedig térdre borulva imádkozunk, hogy essen már a gonosz végre Isten kezére!  A múlt alkalommal éppen ezt a sóhajt hallottuk: mikor végzik be a hatalmasok, a pöffeszkedők, akik a szegényeket az árokpartra lökik, akiknek mindig minden sikerül, akik eladják a kisgyerekeket napszámosnak, az özvegyek kevés kis megtakarított vagyonkáját beteszik jelzálogba? Nem régi történetet idézek. 2008-ban világválságba sodorták az egész emberiséget, mindenkit eladósítottak – és mekkora prémiumot osztogattak a hatalmasok maguknak 2008-ban? Soha akkorát nem látott még a történelem. Hát essenek az élő Isten kezébe! Mert mi kicsik, tehetetlenek vagyunk, és nekünk rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni.
De van itt egy másik ige is, testvérek! Jézus idéz egy zsoltárt a kereszten. Ezt mondja a 31. zsoltár: „kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Ó, hűséges Isten!” (Zsoltár 31,6). Ez mondja Üdvözítőnk: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet!” (Máté 23,46)
Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni - voltaképpen ezt mondják a barátai is Jóbnak. Látod, Isten kezére estél. Látod, Isten a kezébe vett és letépte rólad a képmutatás összes álarcát, leszedte a kegyes álarcot, leszedte a hívő álarcot, leszedte az imádkozó álarcot, leszedte az áldozó álarcot, leszedte a szolidáris ember álarcát, leszedte a jó ember álarcát, az adakozó ember álarcát, leszedte a humánus ember álarcát rólad  - most végre az vagy, aki vagy, a magad kis ótvaros, bűzhödött képmutatásodban. Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Hát tanuljátok meg, testvérek, tanuljátok meg jól. Jób pedig azt mondja: én az élő Isten kezére akarok esni! Igazán az Isten kezébe akarok menni, és megtanítalak titeket is mindarra, ami Istennek a kezében van. Mert Isten kezében van a vigasztalás, Istennek a kezében vannak az áldások, Istennek a kezéből kapjuk meg a nyomorúságban a reménységeket. Isten kezében tanulunk meg, ha bőségben vagyunk, hálaadók lenni, ha nyomorúságban, reménykedők.
Kálvin így fogalmazta ezt: az egész életnek Istennel van dolga. Erre tanít bennünket Jób, amikor a barátainak mondja: megtanítalak titeket mindarra, ami Isten kezében van. Igen, minden Isten kezéből jön. Az ő megengedéséből, ítéletéből, de megmentő szeretetéből és hűségéből is.
Jób barátai elmetszettek egy élettörténetet. Ezt az élettörténetet csak addig látták, amíg be nem ütött a baj. S ami addig volt, az áldás, a siker, a boldogság, azt betették a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig betették Jób nyomorúságát és szenvedését. Ez utóbbit nehezebb látták, és ekként „rábizonyították” barátjukra, hogy képmutató volt. Ez a Jób barátainak a mérlege. Istennél azonban másfajta mérleg működik. Betesz bennünket úgy, ahogy vagyunk, a jóval, a rosszal, a sikerrel, a kudarccal, a szentséggel, a szentségtelenséggel, a tisztasággal, a tisztátalansággal, az Isten iránti rajongással és Isten megvetésével együtt a mérleg egyik serpenyőjébe, és beteszi a másik serpenyőbe Jézus Krisztust. Azt, aki teljesen, feltételek nélkül Isten kezébe tette le életét. Vagyis csak azt tudjuk mondani a nagy tudósnak, Jungnak, hogy nem úgy van, ahogy ő gondolja. Bizony, ő is éppen csak úgy gondolja, mint gondolták Jób barátai, és ezért nem szóltak Isten felől igazán. Isten Jézus Krisztusban nem kiegyenlít, hogy úgymond, amennyit Jóbnak el kellett szenvednie Isten miatt, annyit kelljen Istennek is szenvednie az ember miatt, és akkor egyensúlyba kerül a mérleg. Jób szava itt előképe, előrejelzése annak, amit majd a kereszten hallunk, amikor az Üdvözítő elvégzi a minden bűnt eltörlő áldozatot, és megnyitja az egyetlen egy utat (amit emberi bölcsesség soha nem talál meg) Isten kegyelme királyi székéhez, amikor így kiált: Atyám a te kezedbe teszem le az én lelkemet! - és letett azzal együtt oda minket is. Ámen.

Textus: Jób 23,1-9: Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta:
Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat.
Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig,
eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással,
hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem:
teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen?
Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.
De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre.
Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.
23,13-16: De ő hajthatatlan – ki is téríthetné el a szándékától? Véghezviszi, amit lelke kíván.  Bizony, beteljesíti, amit kiszabott rám. Ilyesfélét gyakran szokott tenni.
Ezért rémület fog el színe előtt, ha csak rágondolok is, megrettenek tőle.
Mert Isten csüggesztette el a szívemet, a Mindenható rémített meg engem.
24,1-4: Miért nincsenek a Mindenhatónál ítéletre fenntartott idők, miért nem láthatják ítéletének napjait, akik őt ismerik?  Elmozdítják a határokat, nyájakat rabolnak el, és azt legeltetik.  Az árvák szamarát elhajtják, az özvegyek ökrét elviszik zálogul.  Lekergetik az útról a szegényeket, minden elesettnek meg kell lapulnia az országban.
24,18-25: Gyorsan eltűnnek a víz színén, birtokuk átkozott lesz az országban, nem tér be többé a szőlőskertekbe. Szárazság és hőség elnyeli a hó levét, a holtak hazája pedig azokat, akik vétkeztek.  Fölemelkednek, de egy kis idő múlva nincsenek, alászállnak, elenyésznek, mint bárki más, levágják őket, mint a kalászokat.  Nem így van-e? Ki hazudtolhatna meg, ki tehetné semmivé szavamat?
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Gyakran látom reggelenként, amikor a kis keskeny Beethoven utca közepén jár a kukásautó, hogy nagy lendülettel érkezik egy autó a Böszörményi útról, befordul a Beethoven utcába, a vezető megpillantja a kukásautót, és máris kezd visszatolatni. Amúgy jó negyedórát kellene várakoznia, mivel kikerülni nem tudja a kukásokat. De van autós, aki elbilleg az orvosi rendelőig, ott rutinból megcsinálja az y-t, megfordul, és egyenesen hajt vissza az utcából. És olykor látni autóst, aki csak cammog a kukások után, bekapcsolja az autós-rádiót, meghallgatja a híreket, az időjárás-jelentést, mobiltelefonozik, kivárja a sorát. Persze ez csapda is, mert akik mögötte jönnek, előbb csak a személyautót látják, így aztán olykor zűrzavaros torlódás alakul ki. Szinte olyan, mint a Jób és a barátai vitája. Mert ahogy olvassuk a Jób könyvét ezt tapasztaljuk.  Éppen húsvétra esett Jób csodálatos bizonyságtétele: tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára, porom fölött megáll. Aztán a vita egy új szakaszába léptünk.  Vagyis a titokzatos magasságból (az én megváltóm él!) visszaereszkedtünk a nyomúrságok szűk völgyébe.   Közben azt is láttuk, hogy a barátok szépen sorban föladják a vitát. Czófár, a harmadik barát már bejelentette, hogy nem kíván tovább vitatkozni. Mondott még egy szentenciát, aztán már nem halljuk (21. rész). Számára Jób csak egy makacs öszvér, aki tapodtat sem mozdul, de legfőképpen megfordulni nem hajlandó. S közben elfogynak a szavak. Ilyen emberrel minek vitatkozni?! Egyszóval, úgy tűnik, lassacskán elapadnak a barátok érvei, kifogynak a vitatételekből. Jób tehát győzelemre áll. De kérdezzük csak gyorsan: ugyan miféle győzelem lenne ez? Mit ér el Jób azzal, hogy megnyer egy vitát? Hiszen nem győzelmi trónuson ül, hanem a nyomorúsága kellős közepén!  Elvesztette mindenét. A vagyonát felprédálták a rablók, a gyerekei meghaltak, a házastársi közössége megbomlott és iszonyatos betegségben szenved. Idéztem már egy középkori festményt, amely úgy ábrázolja a Jób elegánsan öltözött barátait, mint akik jókora távolságban állnak a fekélyekkel borított, bűzt árasztó barátjuktól,  a fejüket is szinte félrefordítva beszélnek hozzá. Mit ér ilyen helyzetben egy szóharcot megnyerni? Ugyan mire jut Jób azzal, hogy a barátai föladják, és netán igazat is adnak neki? Hadd idézzem Elifáz legutolsó megnyilatkozását. Így csattan föl: „Mit használ Istennek az ember?” (22,5) Vagyis, mire megy a Mindenható azzal, hogy Jób igaz és ártatlan volna? Toldjuk meg Elifáz szavait: és vajon, mi mire megyünk azzal, ha bebizonyul, hogy Jób igaz és ártatlan? Vajon nyomban meggyógyul és helyreáll az egész élete, és megnyugszunk?   Ráadásul, ha fölidézzük Elifáz korábbi szavait, eddig azt láttuk, hogy ő volt a barátok közül a leginkább empatikus. Ő volt igazán részvéttel, irgalmassággal, sajnálattal Jób iránt. Mindegyre csak vigasztalgatta, bátorítgatta. Czófár, aki már abbahagyta a vitatkozást, az első megszólalásától kezdve verte az asztalt:  Jób, mit jajongsz itt? Örülj neki, hogy csak ennyit kaptál Istentől! Ugyan miért vagy annyira felháborodva? Lám, működik az örök világ-törvény, vagyis előbb-utóbb eljön az idő, és Isten lesújt a gonoszokra. Czófár csak azt csodálja, hogy Jób nem is kapott, úgymond, teljes büntetést. Nem is érti, hogy miért ilyen könyörületes hozzá Isten. Elifáz másképpen kezdte. Ő sokáig bátorítgatta Jóbot, és arra kérlelte, hogy legyen alázatos. Nem tart sokáig ez a gyötrelem, vigasztalta. Fordulj Istenhez, hiszen: hat szükségből kiment téged; és hétben nem ér hozzád veszedelem. (5,19) Micsoda csodálatos buzdító ige ez minden nyomorult számára! Sőt, úgy áll Jób mellé, mintha még Istennel szemben is védené. De most már neki is elfogyott a türelme. És bár korábban még dicsérte is Jóbot híres-neves jámborságáért, szinte szent embernek nevezte, most már nagy bűnösnek titulálja: bizony sok gonoszságod van, és bűneidnek se vége, se hossza! (22,5) „Ha megalázott, mondd ki, hogy gőgös voltál, mert azon segít Isten, aki lesüti a szemét. Még azt is megmenti, aki nem ártatlan: Ha tiszta lesz a kezed, megmenekülsz.”(22,29-30)  Márpedig máskülönben Isten a kevélyeknek ellene áll. Figyeljük meg még egyszer, hogyan kezdi a beszédét: nagy tételt mond! Nekünk, moderneknek, elbizakodottaknak belereszket a szívünk: ugyan mi haszna van Istennek az emberből? Ebbe bele kell rendülünk. És bizony, nagyon sok mindennek kellett itt korábban elhangzania, hogy Elifáz eljusson idáig, és kimondja ezt a kemény és megsemmisítő tételt. Térj meg, Jób! Légy alázatos, békülj ki Istennel! Vagyis: bizonyítsd be, hogy tudsz alázatos lenni.  Csakhogy ezzel Jób akarva-akaratlanul azt is bizonyítaná, hogy ő bizony bűnös, és ezért jogosan éri őt Isten büntetése. Jób viszont éppen ezt vitatja. Vagy mégsem?
Válaszának a megértéséhez most néhány ismerős fogalmat fogok beiktatni, melyek különböző tudományterületekről valók. Az elsőt így nevezik az irodalomtudósok: vendégszöveg. Ez a modern írók egyik fogása. Olvasunk egy regényt, és egyszer csak egy roppant ismerős szöveget találunk benne. De kár kiabálni, hogy ez plágium volna. Az író ugyan nem idéz (a szöveg nincs idézőjelben, és nem is nevezi meg az eredeti szerzőt), de nem is plagizál, hanem a saját mondandójába illesztve másféle értelmet ad neki. Nos, ahogy hallgattuk a  textusban felolvasott utolsó szakaszt (24,18-25), teljességgel zavarba jöhettünk. Hadd olvassam még egyszer. Ezt mondja Jób:  „a gonoszok gyorsan eltűnnek a víz színén, birtokuk átkozott lesz az országban, nem tér be többet a szőlőskertekbe, szárazság és hőség elnyeli a hó levét, ekként a holtak hazája, azokat, akik vétkeztek. Fölemelkednek, de egy kis idő múlva már nincsenek, alászállnak, elenyésznek, mint bárki más. Levágják őket, mint a kalászokat. Nem így van-e? Ki hazudtolhatna meg, ki tehetné semmissé szavaimat?”
Miért ütközünk meg? Mert Jób eddig nem mondott efféléket. Ő folyton arról beszélt, hogy valami nagy igazságtalanság történik vele. Márpedig az, amit az imént olvastam, azt mondja, hogy a gonoszok fölsarjadnak, de elszáradnak, kivirágzanak, de eltűnnek. A gonoszok sorsa olyan, mint amikor tavaszon esik egy kis hó, de kisüt a nap, és már nincs is hó. Efféle hasonlatokat Jób barátai mondogattak. A tudósok annyira meg vannak itt zavarodva, hogy némely Bibliai-kiadásban a margón megjegyzik, hogy ennek a szakasznak voltaképpen nem itt kellene lennie. Talán, mondják, a szentíró elfelejtette odaírni, hogy ezt tulajdonképpen Czófár mondta. Igen, ezek a mondatok azt a bizonyos iustutia retributivát, azt a megfizető igazságot tükrözik, amiről Jób barátai beszélnek, ami felől Jóbot is győzködik: lám, kissé felvirágoztál, gazdag lettél, kis időre te voltál a Közel-Kelet nagy nábobja: hétezer juhod, háromezer tevéd, ötszáz igamarhád és ötszáz szamárkancát, és igen nagy cselédséged volt, gyönyörű nagy családod, nagyobb voltál Napkelet minden fiánál (Jób 1,3),mindenki neked hódolt. Hát igen, a gonoszok is kivirágzanak - kis időre! Mert előbb-utóbb jön az ítélet. Felragyogott az Úr igazságának napfénye, volt hó, nincs hó. Ez a világ rendje! És azon van itt a vita, hogy Jób ezt nem fogadja el. De lám, most Jób mondja ezeket a szavakat, és ezzel fejezi be: nem így van-e? Ki tehetné semmivé szavamat?
Emlékszünk Elifáz első beszédére, mikor az Isten rendjéről tanítgatta Jóbot, így fejezte be: tapasztalni fogod így van ez (5,27), Bildád pedig azt mondja: kérdezd a régieket, ők is megmondják, hogy így van ez (8, 9-10). És éppen attól fogy el türelmük, hogy Jób ezt nem fogadja el. Nos, akkor mégsem Jób mondja: „Nem így van-e? Ki hazudtolhatna meg, ki tehetné semmivé szavamat?”  Hát nem erről folyt a vita?  Nem azt vetették folyton Jób szemére, hogy meg akarja hazudtolni az isteni rendet? Vagy fordítva, hát nem folyton cáfolni akarták Jób keserű tételeit? Valóban Jób mondja ezt itt? S akkor jönnek a tudósok segíteni, mondván: nem, nyilván Jób nem mondhat ilyet, a szentíró véletlenül kihagyott egy sort, miszerint ezt a Czófár (vagy Bildád, vagy Elifáz) mondta volna. Nem tudom, kedves testvérek. Én inkább azon vagyok, hogy ez itt vendégszöveg, amely tele van iróniával, már amennyiben Jób szájából halljuk. Ez ugyanis a Jób barátainak a dogmája, de miután Jób mondja, és egyáltalán nem megnyugvással, hanem szinte provokatív és kioktató módon, megzavar minket. De éppen ez a vendégszöveg lényege.
Vessük csak össze a tényekkel. Mi úgy érezzük, hogy Jób ilyet nem mondhat. De nem inkább arról van itt szó, hogy Jób szándékosan akar kizökkenteni, és ezzel valahova elvezetni? S vajon hová? Ezt egy a másik fogalom nyitja a számunkra, ami a jog világából való. Ez az úgynevezett fordított bizonyítás. Az általános jogrend szerint, akit megperelnek, arra a vádlónak kell rábizonyítani a vádat.  Ám ritkán, de megesik, hogy akit perelnek, annak kell bizonyítania, hogy valamely ügyben igaza volna. Pár éve volt egy nagy jogi vita Magyarországon egy műgyűjtemény kapcsán, mely a világháborút követően állami tulajdonba került. Az örökösök perelték az államot, hogy a gyűjtemény az övék, és hozták is a régi leltárjegyzékeket, bizonylatokat, tanúsítványokat.  De az állam mindegyre elutasította ezek figyelembe vételét, mondván ez nem elég bizonyíték. Erre az örökösök megfordították az eljárást, mondván: bizonyítsa be az állam, hogy az övé a gyűjtemény. Hozzon bizonyítékot az állam arról, hogy mikor vette, kapta a képeket és műtárgyakat. Az állam elvesztette a pert, mert se törvényt, se szabályt nem tudott idézni, se vásárlásról nem volt bizonylata, se elkobzás nem történt, mindent vissza kellett adni. Ez a fordított bizonyítás. S mintha Jób most ilyesmibe kezd bele. Miért bizonygassam én, hogy ártatlan vagyok? Hát nem jutok el Istenhez! Ez a panasza és egyben a vágya is: Isten előtt vitatnám meg a sorsomat (14,15). Majd itt: „óh, bárcsak meg tudnám Isten találni; s bemenni egészen székhelyére!  Feltárnám előtte az ügyet; és számat megtölteném érvekkel, s tudjam  a szavakat, melyekkel felel nekem; és értsem meg, mit mond nekem. Vajon nagy erővel perel majd velem? Nem, csak ő figyelmezzen reám! Akkor egyenes ember vitázik vele; és megmenekülök diadallal bírómtól.” (23,3-7) Azt mondja tehát: tudom, hogy Isten fölmentene engem, de nem találom Őt. Ha idézzük a 139. zsoltárt, ott azt mondja Dávid, hogy ha az egekbe hág fel, ott van Isten, ha a föld alá száll alá, ott van Isten. Elöl és hátul körülvette őt. (Zsoltár 139,5-8) Jób megfordítja: „Ha előre megyek, hát nincs ott; ha hátra, hát nem veszem őt észre; bal felől van munkában, és nem foghatom meg; jobb felől van elrejtőzve, és nem látom.” (23,8-9) Hol van Isten? Bizonyítsa be Isten, igen, bizonyítsa be Isten, hogy megérdemlem, amit kaptam. Ez a fordított bizonyítás.
És ehhez nyomban kapcsolódik egy harmadik fogalom is, ezt pedig a politikai filozófiából, ismerjük, sokat használják mostanában, különösen a római katolikus teológiában: strukturális bűn. A strukturális bűn azt jelenti, hogy a világunk úgy van berendezve, úgy vannak megalkotva a törvényei, az eljárási szabályai, hogy nem jut érvényre az igazságosság. A szó nagyon tudományosan hangzik, de segítenek a költők. Arany János ezt így fordította Hamlet monológjában: a hivatal packázásai, meg a zsarnok bosszúja, gőgös ember dölyfe,
pör-halasztás, és mind a rúgás, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet. József Attila pedig így mondja: aki szegény, az a legszegényebb. Nem olvastam föl itt az egész 24. részt (kérem, olvassa ki-ki végig otthon), de ez itt forradalom! Nincs olyan, se jobb-, se baloldali, se radikális, se liberális, semmiféle politikus, aki ilyet tudna mondani, mint amit itt Jób mond a társadalmi igazságtalanságokról. Csak egy szót hadd emeljek ki, ezzel kezdi és ebben minden benne van. Így mondja: a gonoszok, elmozdítják a határokat (24,2). Mózes törvénykönyvében van egy törvény így szól: „Embertársad mezsgyekövét, amelyet az ősök raktak le, ne told odébb örök részed határánál.” (5Mózes 19,14) A régi Izraelben, a honfoglalás után, Józsué vezetésével felosztották a földeket, minden honfoglaló megjelölt helyen kapott birtokot és mindenfelé mezsgyeköveket helyeztek el felirattal. A régészek találnak is ilyen mezsgyeköveket. Ősi és örök törvény volt, hogy a mezsgyekövet nem lehetett odébb tolni egy arasszal vagy kettővel. (A magyar ember, ugye, úgy szokta, hogy egy barázdát szántott el a szomszédtól.) De ezt szimbolikusan is értelmezhetjük (ahogy tette Kálvin az Institúciója ajánlásában). Embertársad mezsgyekövét, melyet az ősök raktak le, ne told odébb örökrészed határánál! Ne változtasd meg a világ jó rendjét! Amikor strukturális bűnről beszélünk, ilyeneket tudunk mondani, amit George Orwellnél olvasunk híres könyvében az Állatfarmban: mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek.  S folytathatjuk: mindenki szabad, de vannak szabadabbak. Mindenkinek jár minden, de vannak, akiknek még több jár belőle. Vagyis odébb tolták a mezsgyeköveket. Az igazságosságnak, a jogosságnak, a méltányosságnak a mezsgyeköveit. S mostanság annak a mezsgyekövét is, hogy egyáltalán mit tehet az ember a saját világával, a teremtéssel, önmagával. Eddig úgy tudtam, hogy az adott szó, az adott szó és azzal elkötelezve az embert.  Én tudni véltem azt is, tegnap még úgy volt, hogy a férfi férfi, a nő pedig nő.
Tehát Jób mondja ezeket itt, és fölteszi a kérdést: miért nincsenek Istennél ítéletre fenntartott idők? Vagy ha vannak, miért nem láthatják ítéletének napjait azok, akik ismerik Istent? (24,1-2) Hol van az ítélet napja? Mikor lesz már ennek vége? Mikor lesz már ebben a világban egy nagy rendcsinálás? Mikor jön el az Úr, mikor rakja vissza mintegy új honfoglalás által a mezsgyeköveket oda, ahova eredetileg is állította? És mikor adja újra parancsba, hogy ne mozdítsd el az ősi határokat, ne lépd át őket, ne mozdítsd el őket!? Kik mozdítják el a köveket? Akik rablott jószágok híznak. Akik az árvákat és az özvegyeket kisemmizik. (Tudjátok-e, testvérek, mennyi ma a téesz-nyugdíj? S hány kiló kenyeret lehet abból venni? Miből élnek azok, akik úgy jártak a kommunizmusban és utána, hogy csak un. minimál-nyugdíjat kapnak? Tudjátok mennyi ez? Ki sem merjük mondani. Egy nagyobb család hétvégén négyszer annyit elfagyizgat.) S akik az özvegyeket és az árvákat kisemmizik. Akik a szegényeket peremre szorítják. Akik miatt az esendő embernek menekültként kell saját országában meglapulnia. S ki az esendő ember? Aki nem ért a furfangos joghoz, akinek nincsenek befolyásos barátai. S úgy kell lapulniuk, mintha körözött bűnözők lennének, itt, a saját országukban. Hány lehajtott fejű emberrel találkoztatok már, akik nem azért hajtották le a fejüket, mert nézgelődtek, hanem azért, mert nem mertek fölegyenesedni? És kik a gonoszok? Akik a más vetését aratják, más szőlejét szaggatják, és pártot ütnek a világosság ellen, megvetik Isten útjait! És mi a strukturált bűn? Hogy sosem tudod, hogy kik ezek! Így mondja Jób: nappal nem látni őket, és alig várják a napnyugtát, mert sötétségben tevékenykednek. És ideológiát is gyártanak hozzá, mert felforgatják a világ rendjét. Vannak propagandistáik, és úgy viselkednek, mintha istenek lennének.  Hát jöjjön az a fordított bizonyítás! - mondja Jób. Bizonyítson Isten! Adja tudtunkra, hogy megvan az a nap, amikor kiragyog majd a tavasz és fölszárad a hó, és ezek a nem-is-tudjuk-kik-és-miféle-gonoszok, lám voltak, és nincsenek! S egyáltalán miért tűri őket Isten? Miért várat még minket, akik ismerjük az Isten útját, minket, akik szeretjük az igazságot, minket, akik nem mozdítjuk el a határköveket? Hol van az a nap?
És ekkor következik a vendégszöveg, ha Jób mondja: „tudom ám, hogy utoléri őket a veszedelem, csak rövid ideig virágzanak, aztán eltűnnek, ahogy a hőség elnyeli a hó levét. Ugye így van ez? Ki cáfolhatná ezt meg?” Jób mondja, és micsoda metsző irónia van benne! Itt fordul a dogma értelme, és ezért zökkent meg az, amit Jób mond.  Mert ha ez így van, akkor Jóbnak nincs igaza. Úgy tűnik: enged a barátainak: ha mindez így van, hogy ugyanis csak ideig-óráig virul a gonosz, akkor felhagy a panaszkodással. Én éppenséggel úgy értem, hogy Jób azt kívánja: legyen így, vagyis jöjjön el az Úr napja és az igazság órája. Jób tehát azt kívánja, hogy bárcsak ne lenne igaza, s ne kellene panaszkodnia! És itt megrendülünk, mert eddig Jób úgy állt előttünk, mint magános alak. Mi most egyedül Jóbot látjuk szenvedni. Ott állnak körülötte a barátok, nekik nincsen semmi bajuk. Jób feleségének nincsen semmi baja. S abban a városban, ahonnan kidobták Jóbot a falakon kívül, a szemétdombra, ott sincs senkinek semmi baja. Az egész világon senkinek semmi baja, csak Jóbnak. Ő egyedül vesztes a teremtésben. Valóban? Maga Jób fordít ezen az érzetünkön, és azt mondja, hogy inkább ne legyen senkinek semmi baja, inkább legyen mindenkinek jó, inkább kerüljenek vissza a határkövek a helyükre, és ekképpen neki ne legyen igaza. Csak ragyogjon föl az igazság napja! Mert mit tud Jób bizonyítani ártatlansága felől? Mit tud felelni barátai vádjaira? És mit tud az ember Isten előtt bizonyítani? Elifáz, hallottuk, ezt sugallta: bizonyítsd be, hogy tudsz alázatos lenni, tudsz készséges lenni, el tudod fogadni Istennek a feddését, tudsz bűnbánó lenni – mert hát bűnös is vagy! (A régi emberek nem ismerték azt a lelki mimikrit, amit mi játszunk mostanában, hogy bűnbánó vagyok ugyan, bár nem érzem magam bűnösnek, bűnbánó vagyok ugyan, de nem is vagyok bűnös, ez csak egyfajta rituálé! Nem. A régieknél, ha valaki bűnbánatot tartott, az elismerte a bűnösségét, és ki is mondta a bűnösségét!) És ha megteszed, mondja Elifáz, akkor áldást kapsz. De újra föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon az igazát keresné Jób? Hiszen azt ő is tudja, hogy embernek Istennel szemben nem lehet igaza. Akkor netán a jussát keresné, a járandóságát? Jób magát Istent keresi. „Elmennék a trónusáig!” – kiált. (23,2) Nekünk pedig azért kellett és kell majd még a hosszú vitát végigolvasni, hogy megértsük: egészen másképpen van az, amit itt Jób ironikusan idéz. Nagy harc árán tudunk mi is csak rájönni, hogy Jób nem a kegyes élet hasznát siratja. Nem azt fájlalja, hogy Isten szűkmarkúan adta az áldást, sőt megvonta tőle, pedig ő nagy hűséggel járt az útján. Jób Istent keresi, Hozzá akar eljutni, egyszerűen és személyesen. Ehhez a belátáshoz hosszú utat kell megtenni. Ez a felismerés nincs magától. A gyötrődésében, a keserves vitatkozásban, és a barátai gyalázatos vigasztalgatásai közepette, neki is meg kell tanulnia kimondani, hogy nem velük van vitája, a néhai drága jó barátaival, akik most már az ellenségei. Nem velük van vitája, akik hét nap, hét éjjel zokogtatok fölötte, most meg már kinevetik és gúnyolják. Nem akarok velük szemben semmilyen vitát megnyerni. Istenhez akar eljutni. Utána vágyakozom, mondja Jób, akkor is, ha belerendülök a gondolatba, akkor is, ha reszketek a félelemtől, akkor is, ha Isten abszolút és megkérdőjelezhetetlen fenség! És miért akarok Istenhez eljutni? Mert nem tudom magamat felmenteni! Hogy a barátaimnak, a feleségemnek, a közösségemnek, sőt önmagamnak mit tudok bebizonyítani, voltaképpen nem kérdés. Hogy szerintük ártatlan vagyok-e? Ez csak egy érzet, ez csak egy indulat. De amikor elérkezünk a tények világába, vagyis belépünk Isten tróntermébe, ott bizony megrendülnünk. Hát akkor miért vágyódunk mi oda menni?  Azért, mert egyedül csak Isten tud felmenteni, mert csak nála van kegyelem. És tudom, hogy nála számomra is van kegyelem. Hozzá akarok eljutni. Hozzá akarunk eljutni. Ámen.

Megváltóm él
Jób könyve 18
1 Erre a súhi Bildád felelt, és azt mondta:
4 Vajon miattad elhagyatottá lesz-e a föld;
és elmozdul-e egy szikla a helyéről,
5 ha az istentelenek világossága kialszik is;
6 szövétneke kialszik felette:
7 saját tanácsa dönti őt össze.
9 megfogja sarkát a tőr;
11 mindenfelől ijedelmek rettentik őt;
12 a szerencsétlenség mellette van készen,
13 megeszi az ő tagjait a halál elsőszülötte,
14 és a félelmek királya elé lépteti őt;
15 ként hintenek hajlékára.
17 Emlékezete elvész a földből.
21 Ez a helye annak, ki Istent nem ismer.
Jób könyve 19
1 És felelt Jób, és azt mondta:
6 Tudjátok meg tehát,
hogy Isten vett körül engem hálójával.
7 Íme kiáltok: Erőszak; és nincs felelet,
segítségért kiáltok; és nincs igazság.
8 Utamat elfalazta, úgyhogy nem mehetek keresztül;
9 Dicsőségemet levetette rólam;
és eltávolította fejem koronáját.
10 Ledöntött engem körül,
11 olybá vett engem, mint ellenségeit.
13 Testvéreimet eltávolította mellőlem;
ismerőseim bizony elhidegedtek tőlem.
14 Magamra hagytak rokonaim;
és ismerőseim elfelejtettek engem.
17 Lelkem idegen lett feleségemnek;
19 Iszonyodnak tőlem mind, akik bizalmasaim voltak;
és akiket szerettem, ellenem fordultak.
21 Könyörüljetek, könyörüljetek rajtam ti, barátaim;
mert Isten keze sújtott le engem.
22 Miért üldöztök engem, mint Isten; hogy nem laktok jól húsommal?
23 Vajha tehát az én szavaim megírattatnának;
vajha a könyvbe bejegyezhetnének,
24 vas írókéssel, és ónnal örökre a sziklába vésetnének!
25 Mert én tudom, az én Megváltóm él;
és utolsónak áll meg a porondon:
26 és miután ezt a bőrömet levágták; és testem nélkül leszek, meglátom Istent;
27 akit én magaménak fogok meglátni, és szemeim nem idegennek látják.
29 és megtudjátok, hogy van ítélet.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Sokan ismerik a nagy barokk zeneszerző, Handel oratóriumát, a Messiást. Ennek a csodálatos zeneműnek három fő része van. Az első és a második Jézus Krisztus születéséről, életéről, haláláról, feltámadásáról és megdicsőüléséről szól, míg a harmadik rész Krisztus húsvéti diadalának, feltámadásának az egész emberiségre és benne mi reánk vonatkozó hasznáról, áldásáról, értelméről szól. Krisztus feltámadt, énekeljük Handellel együtt az oratórium második részében. Mi is feltámadunk, énekeljük az oratórium harmadik részében. De ez a harmadik rész különös vallomással kezdődik, egy szép áriával, Jóbnak az imént felolvasott szavaival: „tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára porom felett megáll.” Messzi távolról csendülő, tiszta hang érkezik hozzánk: tudom, hogy az én megváltóm él.
Tudom?
A középkorban officium defunctorumnak nevezték a halotti virrasztót. Szent kötelesség volt ez. Két éjszakára osztva, zsoltárokat énekelve, imádkozva emlékeztek az elhunytról és vigasztalták a családot azok, akik egybegyülekeztek a virrasztásra. Ennek a virrasztásnak része volt az is, hogy Jób könyvéből hosszabb szakaszokat olvastak fel. A szomorkodók Jób panaszaival mondták el a maguk fájdalmát, panaszát, rémületét, s ugyanakkor Jóbnak ezzel a vallomásával vallották meg a maguk hitét is: tudom, az én megváltóm él és utoljára a porom felett megáll. A tudósok találtak olyan officium-gyűjteményeket, amelyekben ez a szöveg – tudom, hogy az én megváltóm él – meg van változtatva, így: hiszem, hogy az én megváltóm él. Tudom és hiszem. Hiszem, és emiatt tudom, hogy az én megváltóm él. Ez a tudás és ez a hit  egymást éltetik, ugyanis Jóbnak ez a vallomása minket is állhatatos hitre serkent és egyúttal roppant tudáshoz is vezet, mert a hit egyrészt bizonyos meggyőződés, másrészt pedig szívbéli bizodalom, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is, személyesen nekem is, igazságot, feltámadást és örök életet ajándékoz egyedül Jézus Krisztus érdeméért. Hogyan jut el Jób ehhez a vallomásához? Mit tud Jób?
Hosszú hetek óta olvassuk és magyarázzuk Jób könyvét és próbáljuk a szenvedő ember helytállásának a titkát megérteni. Vajon miért állítja elénk Jakab apostol Jóbot, mint aki a hosszútűrésben, a terhek elhordozásában és a szilárd reménységben élő példa mindannyiunk számára. Mit tud Jób? Az egyik barátja, Elifáz szavával kérdezhetjük mi is: „mit tudsz te, amit mi nem tudunk? Mit értesz, ami nálunk nincs meg?” (Jób 15,9) És talán szabad nekünk is sokféle bajunk, nyomorúságunk közepette, mintha a barátai lennénk, ugyanezzel a metsző éllel föltenni ezt a kérdést. Még korábban, egy másik barátja, Czófár ezt mondja Jóbnak, amikor Isten bölcsességének mélységérőlm, Isten kikutathatatlanságáról beszél: „Égi magasságok, mit csinálsz? Mélyebb a másvilágnál, mit tudsz?” (Jób 11,8) Valóban, mit tudunk mi Isten magasztos titkairól? S mit tudunk mi egyáltalán a világegyetem véghetetlenségéből? És ha csak magunkra tekintünk, ugyan, tudunk-e bármit is az ember szív titkaiból?! a magunk szívét sem ismerjük igazán. A bibliai bölcs, a prédikátor is ezt mondja: „Tőlem távol van a bölcsesség, mert igen-igen messze van az, ami van. És felette mélységes. Kicsoda tudhatja meg azt?” (Préd 7,14) Mit tud hát Jób, mi vezeti el őt és vezet bennünket is a feltámasztó Istenhez? Azért kérdezzük ezt, mert ezt a tudást, a Jób tudását, nekünk a feltámadás fényében kell kikutatnunk, mert enélkül nem maradhatunk állhatatosak a szenvedések idején, nem tudunk győzedelmeskedni a próbatételekben, sőt, csak nyomorultabbak leszünk, még azoknál is nyomorultabbak, akikről az apostol azt mondja, hogy nincsen reménységük, és az egész életük csak rettegés a haláltól (Zsid 2,15).
Jób tudása nélkül megrendül a hitünk alapja. Ha Krisztus nem támadott fel, mondja Pál, akkor nincs halottak feltámadása sem, és akkor hiábavaló a hitetek, bármiféle hitetek hiábavaló, akkor nyomorultabbak vagytok minden embernél (1Kor 15). Itt bizony roppant belátásokra van szükségünk, valami szilárd bizonyosságra. Ezért fordítja így Debrecen reformátora, Méliusz Juhász Péter a 16. század végén Jób könyvének ezt a passzusát egy megerősítő, határozószóval értelmezve így: „Ezt bizonyosan megtudtam, hogy az én megváltó (Krisztusom) él.
De mielőtt Jób tudását megvizsgálnánk és próbálnánk a magunkévá tenni, szólnunk kell a barátai tudásáról. Egy középkori Biblia-illusztráció egészen megdöbbentően ábrázolja Jóbot, a feleségét és a barátait. Jób csontvázként ül egy trágyadombon, és így beszélnek hozzá a barátai. Egy halotthoz beszélnek. Mi több, egy réges-régi halotthoz beszélnek, mert már csontváz. Azt hiszem, a középkori illusztrátornak ez a végletes, expresszív látomása egyszerre elénk tárja azt a fajta tudást, amit Jób barátai szólaltatnak meg. Lám, mintha ezt mondanák: mindannyiunknak ez a sorsa, véges az életünk, a halál árnyékának völgyében járunk, tehát a szenvedő Jóbhoz is ekként kell szólnunk. Voltaképpen egy halottat vigasztalunk és nem is értjük, miért lázadozik a sorsa ellen? Miért rugódozik ez a csontváz az Istentől kimért sorsa ellen? Bildád beszédében is ezt hallottuk, ebből is olvastam egy részt. Azt mondja: aki nem ismeri Istent, aki nem tud Istenről, annak a szerencsétlenség előre ki van készítve (Jób 18,21). Milyen erős kép ez. Hazamegy az ember, otthon előre ki van készítve az ebéd, előre oda vannak készítve a dolgok. Itt: ki van készítve előre a szerencsétlenség. Az ilyen ember tagjait, folytatja Bildáb, felemészti a halál elsőszülöttje (a halál örököse), aztán a félelmek királya elé kényszeríti őt, mintegy rabszolgát; egykori hajlékára ként hintenek, emlékezete kipusztul a földről. S így zárja szavait: „Ez a helye annak, aki Istent nem ismer.” De hát, testvérek, ez a hely nincs! Ez a sors: a semmi! Ez a tapasztalat, ez a tudás, a Bildád tudása: a halál tudása. Milyen döbbenetes szavak ezek: „a halál elsőszülöttje.” Ki ez, mi ez? Ez a bennünket nyomorúságba rántó kevélység, a gőgünk, az istenkedésünk - ez emészt fel bennünket. És lám, itt van velünk a 21. században is ez a végzetes, kevély játszadozás az életünk jó rendjének átalakításával, amit a mai ember a természet humanizálásának nevez, holott csak a természet tönkretétele. És itt van a járvány, már nem is hisszük, hogy orvosolható. És itt van a háború! Ki tudja, eljátszottunk harminc béke esztendőt, a félelmek királya pedig újra uralkodni akar rajtunk. Erre utal a Zsidókhoz írt levél is, amikor Krisztus szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról szól és azt mondja, hogy Isten Jézus halála által akarta legyőzni a halált, a halál urát, hogy megszabadítsa azokat, akik a halálfélelem miatt rabok voltak egész életükben. Kiket? Minket! Hogy megszabadítson minket, akik fölött a félelmek királya uralkodna.
A halál elsőszülöttét, a kevélységet, az önmegsemmisítő istenkedést az egyszülött fiú alázata győzte le, ahogy a Filippi levél magasztalja Krisztust, aki nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem alázatos volt mindhalálig, a keresztfának haláláig (Filippi 2,5). Ézsaiás így jövendölt Jézusról: ő a békesség fejedelme (Ézsiás 9,6). Nos, a békesség fejedelme legyőzte a félelmek királyát. Ezért énekeltük és énekeljük minden húsvétkor, és énekeljük mindegyre ravatalnál és sír mellett megállva:
Hol van koporsó hatalmad?
Elveszett nyerd diadalmad.
Hová lett a halála a fullánk,
melyet fensz már régóta reánk?
Már nem rettegünk miatta,
Mert Jézus meghódoltatta
Ama félelmek királyát,
Megnyitván sírjának száját.
Bildád azt mondja: vajon elmozdul-e egy szikla a helyéről,  ha az istentelenek világossága kialszik? (Jób 18,4-5). Költői kérdés ez? Ő annak szánja. A természet törvényei nem változnak meg, akkor sem, ha a sorsán keseregni kezd az ember (s ráadásul még joga sincs panaszkodni)! Mi azonban tudjuk már, hogy  egy valakiért  - az egyetlen igazért – elmozdult a szikla a helyéről... húsvét hajnalán, a feltámadáskor!
Mit tud hát Jób? Először is azt feleli a barátait képviselő Bildád szavaira: „Tudjátok meg, hogy Isten vedd körül engem hálójával. Íme, kiáltok, erőszak és nincs felelet, segítségért kiáltok és nincs igazság, utamat elfalazta, úgyhogy nem mehetek keresztül, dicsőségemet levette rólam, eltávolította fejem koronáját, ledöntött engem, olybá vett engem, mint ellenségeit, testvéreimet eltávolítottam mellőlem, magamra hagytak rokonaim, ismerőseim elfelejtettek engem, iszonyodnak tőlem mind, akik bizalmasaim voltak, akiket szerettem, ellenem fordultak.” Ez passió. Ez nagy szenvedés. Jób másutt is sorolja a szenvedéseit, és rettenetes panaszba foglalja, hogy elvesztette gyermekeit, hogy a felesége elidegenedett tőle, sőt iszonyodik tőle, hogy súlyos fekélyes betegségtől szenved, hogy kizárták a közösségéből és megvetik, hogy teljesen magára maradt. És szenved Jób a hitében is. Talán ebben szenved a leginkább. Szenved Isten hallgatása miatt, mert nincs isteni szó, nincs isteni látomás, csak a barátai, a botcsinálta vigasztalók, a hamis vigasztalók kelepelnek állandóan körülötte. Jóbnak Isten némaságban kell gyötrődnie, holott éppen csak egy, akárcsak egyetlen egy isteni szóért esdekel. Még perre is megy Istennel, csak szólaljon meg Isten egyetlen szóval is! A barátait pedig arra kéri, hogy okoskodásaikkal ne állják el Isten útját őhozzá. Itt ezt mondja nekik: „könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim, Isten keze sújtott le engem. Miért üldöztök engem? Hát nem laktok jól a húsommal?” Miért üldözik Jóbot a barátai? Mert Ézsaiás próféta szavával: a bűnösök közé számlálták őt. Lázadónak tekintik, aki nem akar beletörődni a sorsába, holott (hallottuk korábban) Isten már kiszámolta neki a rettenetes éjszakákat. (Jób 7,2) Talán, sugallják a barátok, már Isten is szeretné lezárni Jóbnak ezt a szomorú történetét. Hát úgy szólnak hozzá, mint egy régi-régi halotthoz, mintha egy csontvázzal beszélgetnének. Jóbnak már vége, úgymond. Isten leírta őt. Pedig kedves testvérek, Jóbnak ez a bűnbakká tétele, a gonoszok közé számlálása, kiűzettetése a reményvilágból csak visszavetülő árnyéka a Krisztus szenvedésének, mert valósággal majd Krisztusban teljesedik, amit Ézsaiás jövendölt az Úr szenvedő szolgájáról: „bűnösök közé számláltaték (Ézs 53,12), és ezt erősíti meg Márk evangélista is (Márk 15,28).
Azonban Jób azt is tudja, hogy Istennek valamilyen személyes köze van az ő szenvedéséhez. És ez azt jelenti, hogy Istennek köze van hozzá, a szenvedőhöz. De egyáltalán nem úgy, ahogy ezt a barátai gondolták, sugallták, hanem egészen másképpen. Isten nem szenvtelen igazságosztó mechanizmus. Isten nem írta le Jóbot. Ez egyáltalán nem valami régi-régi, lezárt ügy ez. Egyáltalán nem annyi a Jób élete, és a mi életünk sem annyi, mint amikor valaki becsapja egy lezárt ügy véletlenül nyitva maradt, porosodó aktáját, és beteszi az archívumba, hogy aztán kellő idő múltán végképp kiselejtezze. Istennek egészen más, sajátos köze van az emberhez.
Tudom, hogy az én megváltóm él – mondja Jób. Megváltó. Ezt a szót sokszor olvassuk a Bibliában, más és más fordításban, mert esetenként másképp kell fordítani. Például Ruth szép történetében így kell fordítani: a legközelebbi rokon. Történet szerint Boáz ez a rokon, akinek kötelességei vannak az özvegyen maradt Rúth iránt, ki kell váltania őt nyomorúságából, amit az özvegység hoz magával. S Boáz valóban, mint az elhunyt férj rokona lép fel és váltja meg Ruthot, feleségül veszi az özvegységet (Ruth 2-3). Másutt a megváltó a bosszúálló. Amikor mózesi törvény arról rendelkezik, hogy Isten népe a honfoglalás után állítson föl menedékvárosokat, ahol szabályszerűen lehet lefolytatni a halálos balesetet okozók perét, s nem kell vérbosszútól tartaniuk, ugyanezt a szót találjuk (5Mózes 19, Józsué 20). A bosszúálló (megváltó) többnyire a közeli rokonságból került ki. Másutt arról rendelkezik a törvény, hogy ha valaki fogadalmi felajánlást tett, ám nem tudja teljesíteni, hogyan s miként lehet megváltania őt e fogadalom alól (3Mózes 27). Megint máshol arról olvasunk, hogy közvetlen családtagnak kell kiváltania az eladósodott rokonát (3Mózes 25). Vagyis a megváltó az, aki eleget tesz értem, helyettem, közbenjár az érdekemben, kezességet vállal értem, kifizeti az adósságomat, igazságot szolgáltat nekem. A megváltó nem tehet másként, hiszen olyan szorosan és elszakíthatatlanul közeli hozzátartozó, hogy lépnie kell a bajban levőért. Ez a rend. És ez a rend nem borulhat fel. Aztán amikor az Úr a próféta által szabadulást hirdet fogságban levő népének, újra meg újra ezt a szót halljuk: megváltó (Ézsiás 41-63). Isten a megváltó, mint volt egykor az egyiptomi szabadítás (megváltás) idején is, ahogy Mózes énekli a Veres tengernél (2Mózes 15,3: „kegyelmeddel vezéreled te megváltott népedet.” Isten, a kiszabadító így szól népéhez a prófétánál: „Ne félj, szolgám, mert megváltottalak... szeretlek.” (Ézsaiás 43,1.4) Isten szolgájának nevezte Jóbot is, hallottuk Jób könyve elején és Jób könyve végén. Jób kegyes, istenfélő és gonoszt kerülő. Jób az én szolgám - mondja róla az Úr. Őt is szereti hát! Ezt tudja Jób! A Szentírás másik nagy szenvedője, Dávid is így kiált Isten szolgájának nevezve magát: „kősziklám és megváltóm!” (Zsoltár 19,15)
Vége hát mindennek? Csak annyi maradt hátra, hogy valaki becsapja ezt a régi feljegyzést, ezt a rég lezárt, ügyet, az emberi életet, összecsapja ezt a poros aktát és bedobja a többi közé? Jób azt mondja most, hogy ami utoljára történik majd, ami legvégül lesz majd, az egyáltalán nem a vég.
„Tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára ő fog a porondon megállni.” Így adja ezt vissza Kecskeméthy István a megszokott fordítások helyett. Olvasom még egyszer, nyomatékkal a megszokott megoldást: az én porom felett megáll. És olvasom ezt a szokatlan fordítást: a porondon megáll. De talán mégsem szokatlan vagy idegenszerű ez a megoldás, hiszen itt egy óriási küzdelem zajlik. Igen, a porondon, a poron, a mi porunkon küzdelem zajlik. Életnek és halálnak a harca ez. Itt az igen és a nem csap össze. A valami a semmivel küzd meg. És, ha mi magunkban maradunk, ha magunk kezdünk bele ebbe a küzdelembe, ebbe mi mind belebukunk,  akkor megszületnünk sem érdemes. Akkor élnünk sem érdemes. De megint idézem Méliusz Juhász Péter fordítását. Ő így mondja: „a végső időkben” megáll a megváltó porunk felett és mi meglátjuk őt színről színre és részesedünk feltámadásában, hiszen részesedtünk halála érdemében is. És akkor megtudjátok, hogy van igazságosan ítélő bíró – mondja Jób a barátainak. (Jób 19,27)
Ha alaposan végigolvassuk a Jób könyvét, azt találjuk, hogy ezt a szót: „tudom”, „tudni”, „tudás” a legtöbbször Jób mondja ki; egymaga többször, mint összes barátja együttvéve. Miféle tudás ez? - kérdezzük még egyszer. A barátai már-már szinte arroganciának tartották, ahogy Jób újra meg újra azt mondja: tudom, tudni akarom, vagy bár Isten a tudtomra adná, és én is tudtatokra adhatnám... Ám ez a tudás nem képzelgés, hanem tapasztalat, istenismeret, a közel levő Isten megismerése, megtapasztalása; egyszóval, ez a tudás: Isten szeretése. Nem olyan, mint a barátai tudása, mondjuk, mint Elifáz misztikus mindentudása, aki éjszaka titokzatos mennyei hangokat hall; nem is olyan, mint Bildád világosan elrendezett, jól tagolt, tanáros, enciklopédikus ismerethalmaza; és nem is olyan, mint a harmadik barátnak, Cófárnak a cinikus és türelmetlen ember-ismerete. (Jaj, de könnyű lerohanni a másik embert, amikor belelátunk a szívébe.) Jób tudása a szenvedésünkben minket hordozó Istennek az ismerete; szomjúság az élet forrása után; tudás arról, hogy van egy végső igen; tudás arról, hogy Isten első és utolsó szava az, hogy: „legyen!” Tudás arról, hogy a mindeneket teremtő és fenntartó Istené a végső szó. Ez az Istent szerető ember tudása. Pál apostol így mondja ezt: mi most tükör által homályosan látunk. Akkor pedig majd - végül, utoljára – színről színre fogunk látni! Most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig majd úgy ismerek, amint én is megismertettem. Úgy fogom Istent megismerni, ahogyan Isten ismer engem már most. (1Korinthus 13)
Igen, Jób így ismerte Istent; homályosan, képekben, hasonlatokban; úgy ismerte Istent, mint legközelebbi rokont, mint hűséges kezest, mint közbenjárót, mint igazságot szolgáltató barátot, mint teremtőt, aki szereti keze alkotását. Hallottuk korábban, így vallott Jób Istennek: „szólítasz majd és én felelek neked, vágyakozol kezeid alkotására.” (Jób 14,15)
Jób sosem átkozta meg Istent, amire a kísértő rá akarta venni; sosem átkozta meg megváltóját, hogy aztán halálba hulljon, s valaki becsapja élete könyvét és vége. Kioktató, sokat tudó barátai szemében ő már csak kiszáradt csontváz, aki ágál a sorsa ellen. Ám Jób csak türelmetlen, mert szereti és keresi Istent; kereste Istent, hogy megismerje irgalmas hatalmát. Ezt az irgalmas hatalmat mutatta meg teljes egészében Isten Krisztusban, mikor feltámasztotta őt a halálból és ültette a maga jobbjára a mennyekben (Efézus 1,20). A szenvedő zsoltáros, mikor megismeri Istennek ezt a mérhetetlen titkát így kiált: kicsodám van az egekben, náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. (Zsoltár 73) Ő áll meg utoljára a porondon!
Krisztus feltámadt! Ő az elsőszülött a halottak közül, ahogy a Jelenések könyve mondja (Jelenések 1,5). Jöjjetek hát testvérek! Csatlakozzunk az elsőszülöttek seregéhez, az új szövetség közbenjárójához, üdvösségünk szerzőjéhez, a feltámadott Jézushoz! Ámen.

Jób 15
1 Akkor a témáni Elifáz felelt, és azt mondta:
2 Vajon a bölcsnek széltudományt kell-e hangoztatni;
és keleti széllel megtölteni hasát:
3 haszontalan beszéddel vitatkozván;
és oly szavakkal, melyekkel nem segít?
4 De te a vallást is megtöröd;
és kisebbíted az áhítatot Isten iránt.
5 Mert bűnösséged tanítja szádat;
és a ravaszok nyelvét választottad.
6 Szád ítél el téged, és nem én;
és ajkaid nyilatkoznak ellened.
7 Talán te vagy az elsőszülött ember,
kit a halmoknál előbb hoztak világra?
8 Talán Isten tanácsában hallgatózol,
úgy ragadsz bölcsességet magadhoz?
9 Mit tudsz, amit mi nem tudunk;
értesz, ami nálunk nincs meg?
10 Ősz is, vén is van közöttünk,
időre nagyobb atyádnál.
20 az istentelen egész életében kínlódik
30 Nem térhet ki a sötétség elől,
hajtását láng szárítja el;
míg eltávozik az ő szájának leheletétől.
31 Bár ne bízott volna hiábavalóságban,
magát megcsalva;
mert hiábavalóság lesz a fizetése.
Jób 16
1 Jób pedig felelt és azt mondta:
18 Oh föld, el ne takard véremet;
és ne legyen megállása kiáltásomnak!
19 De most is ott van az égben az én tanúságom;
és bizonyságom a magasságban.
20 Mikor kicsúfolnak barátaim;
Istenhez sír fel a szemem,
21 hogy tegyen igazat embernek Istennél;
és ember fiának barátjával.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Jób könyvét olvassuk most Nagypénteken is. Látni fogjuk, hogy éppen Nagypéntek az, amikor Jób szenvedésének a titkait fejtegetve közelebb jutunk Jézus Krisztus szenvedése titkának a megértéséhez, de megfordítva még inkább: Jézus Krisztus szenvedésének fényében még inkább megértjük Jób szenvedését. Emlékszünk még Ezékkel próféta kérdésére. A próféta a megsüllyedt, szövetségszegésben, bálványimádásban, gonoszságban elmerült népet inti, mi több, fenyegeti Isten közelgő ítéletével. Az elbizakodottaknak azt a kérdést teszi fel, hogy vajon megmentheti-e az egész népet a három nagy szent, Noé, Dániel és Jób életszentsége? Felel is rá, s azt mondja, hogy ők, Noé, Dániel és Jób az igazságukkal legfeljebb csak önmagukat szabadíthatnák meg(Ezékiel 14,14.20). Azért mondja ezt a próféta, hogy fölriassza a népét önhittségéből. Mi viszont azt láttuk eddig, mintegy ellentétben a próféta szavával, hogy Jóbnak ez az igazsága, mellyel önmagát megmenthetné, egyre nehezebben ragyog föl előttünk. Egyre kevésbé érkezik el hozzánk igazságának a tündönklő világossága. Folyton csappan a fénye, szinte csak pislákol. Csak egy-egy szikra pattan ki belőle. És a barátaival való beszélgetése, amely vigasztaló beszélgetésként indult, lassan (gyorsan!) vitává fajul, sőt, elmérgesedik. A vigasztaló barátok előbb csak értetlenkednek, megütköznek Jób panaszain, úgy érzik, jogtalanul vádolja Istent a szenvedései miatt. Hát vádolható-e Isten egyáltalán? Lehet-e igaza az embernek Istennel szemben egyáltalán? - képtelen kérdések. Aztán a barátok, szinte észre sem veszik, egyre inkább Isten védelmezőivé válnak. Bár az Úr nem kérte őket erre, hiszen nem is ezzel az indíttatással, nem ezzel a lelkülettel késztette őket, mikor összebeszéltek, hogy együtt elmennek megvigasztalni barátjukat. S mégis, hogy Istent megoltalmazhassák, megvédhessék Jób szavaitól, belecsúsznak ebbe a szerepbe. Micsoda felfoghatatlan paradoxon ez! Jób keserű panaszaival szemben hirtelen a barátjuk vádlóivá lesznek – és így, igen, elkezdődik egy per. Azt is láttuk, hogy a három barát háromféle módon, az egyik szelíd unszolással, a másik, szépen tagolt, tanáros tételekkel, a harmadik harsány kioktatással, de mindegyre ugyanazt mondja. A lényeg mindig ugyanaz. És aztán mi is kezdtük érezni, hogy előbb-utóbb ebben nekünk is állást kell foglalnunk a vitában. Kinek a pártján állunk mi? Jób mellett állunk ki? Ő jámbor, becsületes, istenfélő és a gonoszt kerüli, olvastuk róla története kezdetén, nincs még egy olyan ember a Földön, mint ő – de mérhetetlenül szenved. Mindenét elvesztette és súlyos beteg. Ha nem másért, mondhatnánk, talán ezekért a szenvedésekért odaállunk Jób mellé; a szenvedő mellé illik odaállni. De hát a barátok is odaálltak, a barátok nem ítélettel, nem bírói végzéssel jöttek, hanem részvéttel, együttérzéssel, beszakadt, néma fájdalommal, szóhoz se jutottak a megrendüléstől. Akkor hát álljunk Jób barátai mellé? Mert ha nem is értünk egyet a módszereikkel, ahogyan érvelnek, ahogyan előadják meggyőződésüket, azért valahogy mégiscsak meg kell őrizni a világ rendjét! Jób miatt, legyen akárki ő, nem borulhat fel a világ rendje! Ugyanakkor láttuk azt is, hogy Jób sosem vitatta Isten igazságát és soha nem állította, hogy bűntelen volna, hanem csak mindegyre Istenhez akar eljutni, akár egyfajta per keretén belül is. Nem a szenvedése okát, hanem a szenvedése fölfoghatatlanságának, mérhetetlenségének, véghetetlenségének, súlyosságának az okát keresi. Miért ennyi? Miért ilyen sok? Vagy talán magyarázatot sem követel. Hanem magához az Istenhez akar eljutni. Ezt mondja újra meg újra; szinte azt mondja, idéztem egy középkori misztikus szavát: ha csak egyetlen szót hallanék magától Istentől, ha maga Isten szólna hozzám, nem a barátok, nem a bölcsek, nem a régi és új vigasztalók, hanem maga Isten, ez olyan boldoggá tenne, hogy minden egyéb boldogságról le tudnék mondani!
S ma Nagypénteken Krisztus szenvedéseinek rettenetes valóságával szembesülve azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy vajon előképe-e Jób szenvedése Megváltónk szenvedésének? Az előkép afféle „keret”, amit Jób szenvedése nem tölt ki teljesen, ám a vonalaiban mintegy előre jelzi a Krisztus szenvedését. Erre a kérdésre Ezékiel próféta egyértelmű nemet mond. Jób csak magát menthetné meg a maga igazságával (Ezékiel 14). Ezzel szemben Ézsaiás próféta jövendölése arra enged következtetni, hogy amikor mi Isten szenvedő szolgájára tekintünk, az ő érettünk és helyettünk való szenvedését mélyebben megérthetjük, átérezhetjük, és teljesebben elfogadhatjuk, ha a Jób életén, sorsán, szenvedésén, küzdelmén, alázatos hitben való győzelmén ott látjuk a Krisztus keresztjének és feltámadásának visszavetülő fényét. Nem Jób szenvedése a minta vagy a keret, amit aztán majd a Krisztus szenvedése, mintegy csatlakozva a Jób szenvedéséhez, teljesen kitölt, hanem a Krisztus szenvedése az a valóság, amelynek a fénye mintegy visszavetülve segít minket a Jób szenvedését is megérteni, és ekként a Krisztusét még teljesebben elfogadni.
Abban mindenképpen nagy segítségül van számunkra a Jób könyvének ilyen olvasása, hogy különbséget tudjunk tenni a mi szenvedésünk iránya és a Krisztus szenvedésének, áldozatának a hatalma között, mert nagy a különbség. Válogatott szakaszokat olvastam a tizenötödiktől tizenhetedikig terjedő részből. Itt újra megszólal Elifáz, aki a barátok sorában elsőként szólt már; neki, illetve most már tudjuk, a többieknek is válaszol Jób. Elifáz, még mindig szelíd és tapintatos, ezt kiérezni a szavaiból. De azt is látjuk, hogy nem tud kilépni a baráti kör egybehangolt meggyőződéséből, miszerint Jób képmutató, sőt, arrogáns és oktalanul sértegeti Istent. (Megjegyzem, ez valóban nem ritka jelenség: a magukra szelídséget, alázatot, kedvességet, empátiát öltő emberek, akik mindezt pusztán képmutatásból teszik, egy adott pillanatban elképesztően arrogánsan tudnak kifakadni.) Nos, a barátok, mintegy összehangoltan, kezdik is mondogatni ezt Jóbnak. Most éppen Elifázon a sor, ő pedig szelíden, de némileg sértődött böki oda: hát nem használt neked a szelíd beszéd? Én szinte fülbe súgva szóltam veled, szinte az ölembe vettelek és úgy próbáltalak odaterelgetni Istenhez. Hát nem használt a szép szó? Mondandójának a lényege pedig ez: Jób bizony bűnös, nem is kell nyomozni, nem kell Jób lelkében barangolni, nem kell ott titkos rekeszeket föltárni, vagy tanúkat idézni, hiszen ezt maga a Jób teszi egészen nyilvánvalóvá azzal, hogy panaszkodik, és ahogyan panaszkodik. Lám, Istent hívja mintegy számadásra, vitára, perre. Ezzel pedig, rémüldözik Elifáz, Jób megtöri a vallást, megszegi a szent szövetséget! Ez már-már prófétai szó, mert a próféták fedték Isten népét szövetségszegés, vallástörés bűne miatt. Továbbá, Jób kisebbíti az áhítatot Isten iránt; lám, még a mi áhítatunkat is elsorvasztja! Sokszor idéztem, hogy milyen hirtelen elpárolog belőlünk a vigasztaló lendület, az odaszánás, a jótét lelkület, amikor egy szenvedései közepette acsargó ember mellé kell állnunk. Nyomban elvész az áhítat. Jób, mondja neki Elifáz, te megtöröd a vallást, kisebbíted az áhítatot, és ebben titkos bűn irányít téged, ez határozza meg a szavaidat; lám, csalárdul érvelsz. Mások így fordítják: okosan érvelsz, és itt pontosan ugyanaz a szó szerepel, mint Mózes első könyvében: a kígyó okosabb volt minden állatnál. (1Mózes 3,1) Milyen hamar eljutnak ide a barátok. Okosan érvelsz, mint a ravasz kígyó, cselezel a szavaiddal! Te is be akarsz csapni, de minket nem tudsz! Aztán Elifáz kimondja az ismerős ítéletet is: a szád ítél el téged (Jób 15,6). Hallottuk ezt Máté evangéliumából is, Jézus elítélésének egyik döntő pillanatában, amikor a főpap megkérdezte tőle: te vagy az élő Istennek fia? És Jézus azt mondja, az vagyok. És ekkor a főpap megszaggatja ruháit, és így kiáltott, mi szükség még tanukra ellene? Íme, hallottátok káromlását, a saját beszéde ítéli el! Méltó a halálra! (Máté 26)
Elifáz intést mond, mintha Jób külön úton törekedne Istenhez, mintha valami titkos bemenetele lenne Istenhez, mintha el akarná orozni a mennyei bölcsességet, mintha ő lenne az elsőszülött! „Te vagy vajon az elsőszülött, mielőtt még a halmok és a hegyek teremtettek volna?” Vagyis, még egyszer mondom, méltatlankodik, hogy Jób megtöri a vallást, szövetséget szeg. És emiatt eleve ítélet alá esik. Másrészt, Jób megkisebbíti az Isten iránti áhítatot, és ezzel másokat is megbotránkoztat és eltaszít Istentől. Aztán megkérdezi: „talán neked nem volt elég az isteni vigasztalás és a veled való szelíd beszéd, mi ragadta el a szívedet és mit nézegetnek szemeid, hogy Isten ellen fordítod lelkedet és ily szavakat hozol ki szádból?” (Jób 15,11-12) Majd elmondja, hogy mi vár az ilyen emberekre, az istentelenekre. Az istentelen élete hányattatás, mert azt hiszi, hogy békében él, de hirtelen pusztítást tör rá, kard van neki kiszemelve, szükség rémíti, nem térhet ki a sötétség elől, rá kell majd döbbennie, hogy megcsalta magát, mert hiábavalóságban bízott. Hogyan? Álljunk meg egy pillanatra! Jób, aki mindvégig Istenben bízott, hiábavalóságban bízott volna? Bizony, testvérek, megzavarodunk itt, és meg is rendülünk Elifáz szavai hallatán! Mintha a Jézus keresztnél csúfolódók szavát hallanánk: „Istenben bízott, szabadítsa meg hát őt Isten, ha akarja.” (Máté 27,43) Akarja-e Isten? Az istentelen megcsalja magát, mert hiábavalóságban bízik – ez a verdikt. De Jób Istenben bízott! Szabadítsa meg őt, ha akarja. Akarja?
Mégis, azt kell mondanunk, hogy Elifáz megrendítő, ijesztő szavai voltaképpen jó szándékú, terelgető gondolatok. Jóbot terelgetné oda, ahol szerinte lehetséges az Istennel való találkozás.
Minket pedig Ézsaiás prófétához vezetnek. Amikor a próféta az Úr szenvedő szolgájáról jövendöl, ezt is mondja: mi azt hittük... (Ézsiás 53,4). Mi azt hittük, hogy a szenvedő alak ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől. Jób is szolgája volt Istennek. Maga Isten mondja róla. Így kezdődik és így végződik a könyve. Tehát nem Jób mondja magáról, hogy ő Isten szolgája, hanem Isten mondja Jóbról: az én szolgám. Ézsaiás azonban nem Jóbról beszél, bár a bibliai könyvek megírásának idejét tekintve beszélhetne Jóbról is, de nem róla szól, hanem jövendöl, nem régi-régi, híres-neves szenvedőre néz vissza, hanem előre tekint. Arról jövendöl, akiről maga Jób is szól most itt felsóhajtásban és bizonyságtételben. Hitem szerint ugyanis Jób is jövendöl itt. Ezt feleli barátjának adott válaszában: „de most is ott van az égben az én tanúságom és bizonyságom a magasságban, mikor kicsúfolnak a barátaim, Istenhez sír fel a szemem, hogy tegyen igazat embernek Istennél, és ember fiának barátjánál.” (Jób 16,19-21)
Jób már korábban felvetette, hogy ha lenne valaki, aki közte és Isten között igazságot tenne, odavinné elé a panaszát. A barátai ezen megrökönyödnek. Aztán arról is beszél Jób, hogy talán az lenne a legjobb, ha Isten elrejtené őt a holtak közé, míg tart a haragja szolgája ellen, aztán, ha elmúlt a haragja, akkor emlékezne meg róla, akkor venné elő, akkor hívná magához őt harag nélkül, kegyelemmel, áldással. És itt, ebben a szakaszban is sorolja újra a szenvedéseit, Istenhez szól: elpusztult az egész háza, ellenségei villogtatják rá szemüket (idézzük csak ide az evangéliumi passió-történetek szavait!), kitátották rá szájukat, összecsődültek ellene, ki van szolgáltatva a gonoszoknak, a gonoszok kezére adatott, összetörték, leköpdösik, tagjai hanyatló árnyék, napjai eltűntek, tervei összetépve, sötétség uralkodik fölötte, Isten haragja rést szaggat a testén, arca sírástól gyulladt, szempilláin a halál árnyéka ül, kicsúfolják. Majd így zárja a panaszát: a temető enyém. (Jób 16,23) Passió ez.
De mindeközben, szinte fel sem fogva azt mondja: mégis, bizonyos vagyok benne, hogy van, aki engem igazolni tud Isten előtt, van tanúja az életemnek és ismerője minden dolgomnak (Jób 16,19). S ha most a barátai csúfolják, megszégyenítik, vigasztalás helyett vádolják, vagy éppenséggel demonstrálják rajta a világ rendjét, ő mégiscsak azért esdekel, hogy ez a valaki tegyen igazat az embernek - a halandónak – most éppenséggel neki, Jóbnak – Istennél. És tegyen igazat embertársnak embertárssal. Mások így fordítják ezt: bár tenne valaki igazságot Isten és ember között!
Ki tesz köztünk és Isten között igazságot? Ki tesz Jób és a barátai között igazságot? Ki tesz köztem és a testvérem, köztem és a barátom, köztem és a gyerekeim, köztem és a főnököm, köztem és az embertársam, köztem és az ellenségem között, ki tesz igazat? Vajon, a nyomorúságot látva, csak annyit mondhatunk, amit Ézsaiás próféta mondott: mi azt hittük...? Csak ennyit mondhatunk? Jób barátai is azt hitték, hogy Istentől ostoroztatik, verettetik és sújtatik. Ézsaiás próféta azt mondja: mi azt hittük, hogy a sokakat megigazító szolgát azért veri, ostorozza Isten, mert éktelen és utálatos volt, mert érdemelte a szenvedést, a betegséget, a fájdalmakat és a halált. Holott ez a szolga szenvedésével sokakat igazított meg, sokaknak szerzett igazat Istennél. Nekünk is. Nekünk is Jézus Krisztus szerzett igazat. Azt hittük, mi is azt hittük, a Jób barátai is azt hitték. És vajon valóban, csak ennyit mondhatunk, amit aztán igyekezhetünk megmagyarázni, hogy valami titkos bűn lappangott Jóbban, lám, a saját szava beszéde és leleplezi, méltó hát az ítéletre?
Testvérek! Jób óhaja nem makacskodás, hanem szent remény, hogy van tanúnk a mennyben és az isteni világban, van az életünk minden dolgának hites ismerője. A régi görögök ezt így fordították: tanú, vagyis martüsz, mártír! Van egy mártírunk, tanúnk, Jézus Krisztus a mennyben. És így folytatják a görögök a fordítást: van szünhisztor-unk (ebből a szóból származik a história szó). A szünhisztor pedig az, aki az én egész élettörténetemben benne van, minden történetemnek hiteles tanúja, sőt, a társa az én történetemnek. Jézus a mártír, mondja a Jelenések könyve, ő a hű és igaz bizonyság (Jelenések 1,5). Ő hű és igaz tanú. És ő az együtt-tudó is, mert ő a fájdalmak férfija és a betegség ismerője, akinek a szava a mi lelkiismeretünknél is világosabban, egyértelműbben kimondja, hogy egyes egyedül csak Isten kegyelmébe vethetjük a reményünket. Ismeri az úr az övéit. (2Tim 2,19)
S végül a különbség. A Zsidókhoz írt levél a hit hősei sorában némelyeket névvel, némelyeket név nélkül említ, többek között azokat, akik hit által országokat győztek le, és azokat is, akik szenvedtek (Zsidó levél 11). Mindezekről azt mondja: nem volt méltó rájuk a világ (Zsid 11,38). Jóbra ez többszörösen áll. Kínszenvedést is látott, de hite által legyőzte a kísértés birodalmát. Szent Gergely mondja: lásd a nagy csodát, a szenvedő Jób egy szemétdombon győzte le azt a kísértőt, aki Ádámot a paradicsomban halálos vétekre csábította! Országot győzött le Jób. Ám magát a kísértőt és az utolsó ellenséget, a félelmek királyát, a halált csak Jézus győzhette le véglegesen a halála önkéntes áldozatával. Jób szenvedése nem önként vállalt szenvedés volt, hanem roppant próbatétel. Krisztus szenvedése önkéntes áldozat. Az én életemet senki nem veszi el tőlem - mondja Jézus a tanítványainak, mikor áldozata értelméről beszél -, magam teszem le azt és magam veszem fel (János 10,18).
Az egyetlen igaz tanú és az életünk teljes, hiteles bizonyságtevője, Jézus Krisztus a maga életével és halálával pecsételte be Isten irántunk való szeretetét. Ezt mondja Pilátusnak: azért jöttem, hogy tanúságot tegyek az igazságról (János 18,37). Vagyis nem a Jób szenvedését emeljük fel Krisztus szenvedésének a magasába, mert azzal mindenféle emberi szenvedést a Krisztus szenvedése magasságába emelnénk fel. Fordítva. A Jób szenvedésének a fényében látjuk, abban látjuk meg igazán, hogy egyedül csak Krisztus az, aki tökéletesen megalázta magát, tökéletesen engedelmes volt a keresztfa haláláig. Sőt, nem is a szenvedést magasztaljuk fel itt általában, hanem az engedelmességet. Látjuk, hogy csak a kereszt, a megváltó halál és a feltámadás old ki minket kétségbeesésünk és kevélységünk őrült dilemmájából. Kérdezgettük sokszor, kinek az oldalán állunk mi ebben a nagy drámában, a Jób oldalán vagy a barátok oldalán? De most tegyük fel a kérdést: ki mellé állt Jób? Kinek az oldalán áll Jób? Íme ezt mondja: van tanúnk a mennyekben és bizonyságunk a magasságban! Hozzá vezet el bennünket Jób bizodalma. És ezért mondjuk a szenvedő zsoltárossal együtt, aki nem érti, hogy a gonoszoknak miért van szerencséje, és az igazak miért szenvednek (mintha a Jób zsoltára lenne a hetvenharmadik): „Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön, ha elfogyatkozik, és testem és szívem szívemnek ő sziklája, és az én örökségem te vagy óh Isten mindörökké! (Zsoltár 73.25-26) Bizonyára van tanúm a mennyben és bizonyságom a magasságban, még ha sírva is emelem szemem az égbe, ő szerzett számomra igazságot Istennél. Dicsőség neki örökkön-örökké! Ámen. Ámen.