Bogárdi Szabó István Dr.

„Amikor én, Dániel, ezt a látomást láttam, és kerestem az értelmét, egyszer csak elém állt valaki, aki egy férfihoz hasonlított. És emberi hangot hallottam az Úlaj felől, amely így kiáltott: Gábriel, magyarázd meg neki ezt a látványt! Ő odajött, ahol álltam, én pedig megrémültem jöttére, és arcra borultam. Akkor ezt mondta nekem: Értsd meg, emberfia, hogy a végső időről szól ez a látomás. Amikor hozzám szólt, ájultan estem a földre, de ő megérintett, és talpra állított. Majd ezt mondta: Én a tudtodra adom, hogy mi fog majd történni, amikor véget ér a harag; mert meg van szabva a vége! Az a kétszarvú kos, amelyet láttál, a médek és a perzsák királya. A szőrös bak a görögök királya; a két szeme között levő nagy szarv az első király. Hogy az letört, és a helyére négy nőtt, az azt jelenti, hogy népéből négy királyság lesz, de nem olyan erős, mint amaz volt. Az ő uralkodásuk végén, a bűnök tetőfokán előáll majd egy bősz tekintetű király, kétértelmű beszédek mestere. Hatalmas lesz az ereje, bár nem a maga erejéből. Szörnyű módon fog pusztítani, minden tette sikerül. Pusztítja az erőseket és a szentek népét. Okossága révén sikerül, amihez álnokul hozzáfog, ezért fölfuvalkodik szívében, és háborítatlanul pusztít el sokakat. De, amikor a fejedelmek fejedelme ellen támad, összetörik anélkül, hogy hozzányúlnának. Az estékről és reggelekről szóló látomás színigaz. Mégis tartsd titokban ezt a látomást, mert sok napra való!” Dániel próféta könyve 8,16-26
Most adventben Dániel próféta könyvét olvassuk, mely adventi könyv, minősítetten is. Bár a Zsidókhoz írt levél azt tanítja, hogy az atyák ideje, a prófétás idő teljességgel Jézus Krisztusra utal előre, ám a Dániel könyve még szorosabban adventi könyv. Itt, e látomása és a hozzá fűzött magyarázat végén mondja neki Gábriel angyal: pecsételd be ezeket a látomásokat, mert sok napra valók! A könyv további részeiből (9-12. rész) megértjük, hogy mi ez a „sok nap”, vagy másképpen „távoli jövő”. Dániel Ezékiel prófétának volt a kortársa, aki őt, Noéval és Jóbbal együtt szent embernek tartotta. Azt mondja róluk, hogy ők a legnagyobb veszedelemben is hűségesek maradtak, és megmenekültek; Noé az özönvízkor, Jób a próbatételben, Dániel a fogság idején (Ezékiel 14). A hagyomány szerint végig élte a 70 esztendeig tartó babiloni fogságot, tehát megérte jövendölései egy részének a beteljesedését, és megtapasztalta imádságainak a meghallgatását is.  De szólt a legnagyobb titokról is, világos egyértelműséggel (nem jelképesen, hanem konkrétan) megjövendölte a Messiás feltámadását.
A felolvasott szakaszban Gábriel angyal magyarázza el a látottak értelmét. A kos a méd-perzsa birodalom, a kecskebak Görögország. Görögország legyőzi Perzsiát. Aztán fölemelkedik Nagy Sándor birodalma, amely majd négy részre hull (a nagy szarv helyén négy kis szarv nő a kecskebak fején), és végül, a bűnök tetőfokán, fellép egy bősz tekintetű király, Antiokhosz Epifanész, a Szeleukida Birodalom nyolcadik uralkodója, akiről a történetírók rettenetes dolgokat jegyeztek fel.  Mondhatnánk, Machiavelli őt vette mintául, amikor A fejedelem című művében leírta, hogy miféle furfangokkal kell egy uralkodónak megszerezni és megtartani a hatalmat.  Azt is mondja róla itt a magyarázó az angyal, hogy okos lesz (a maga észjárása szerint cselekszik), álnok terveit szerencsésen véghez viszi, a régi fordítás így mondja: szerencsés lesz az álnokság a kezében. Aztán felfuvalkodik és föllázad a fejedelmek fejedelme ellen. Még a sikerei csúcsán érmét veretett, melyen a saját képét alá az van írva: A győzedelmes Antiokhosz, Epifanész Theosz, vagyis a megjelent Isten. Ő az Isten. Kortársai betűváltoztatással így csúfolták: Epimanész, őrült.  A birodalma erőszakkal, propagandával, az oktatás átszervezésével akarta minden alattvalóra rákényszeríteni eszméit. Ez azonban ellenállásba ütközött a zsidók körében.  Afféle maradi, fundamentalista népségnek tűntek. A tanácsadói azt javasolták Antiokhosznak, hogy semmisítse meg a zsidó vallási élet központját, a jeruzsálemi templomot, akkor majd megtörnek a zsidók. Ezt ő katonasággal elfoglalta, s hogy megalázza a zsidókat, disznót áldozott a jeruzsálemi templom oltárán. Ez robbantotta ki a makkabeus háborúkat. Amikor hírét vette az ellenállásnak, nagy hadsereggel indult bosszút állni, de útközben megőrült és napok alatt meghalt.  A látomás így magyarázza: kéz nélkül megrontatott.
Ki a fejedelmek fejedelme? Jób könyvében olvassuk a Mindenható Istenről: „vajon, aki gyűlöli az igazságot, kormányozhat-é? Avagy az ellenállhatatlan igazat kárhoztathatod-é? Aki azt mondja a királynak: Te semmirevaló! És a főembereknek: Te gonosztevő! Aki nem nézi a fejedelmek személyét és a gazdagot a szegénynek fölibe nem helyezteti; mert mindnyájan az ő kezének munkája. Egy pillanat alatt meghalnak; éjfélkor felriadnak a népek és elenyésznek, a hatalmas is eltűnik kéz nélkül!” (Jób 34,17-20) Lám, Jób könyvében is olvassuk ezt a kifejezést. Már Dániel könyvében is olvastuk, a második részben. Ott Dániel a világbirodalmakról szól, amelyeket egy szoborba egybegyúrva lát, ennek a feje aranyból van, a törzse ezüstből, a lábai acélból, a talapzata pedig agyagból. És azt látja Dániel, hogy kéz érintése nélkül egy kő esett rá erre a Birodalom-szoborra, és az leomlott (2,34).
Emberi kéz érintése nélkül. Mit jelent ez a kifejezés?  Azt jelenti, hogy Isten beleszól a történelembe. „Kéz érintése nélkül”, vagy ahogy a második részben olvassuk, „emberi kéz érintése nélkül”, vagy ahogy Jób könyvében olvassuk újra: „kéz érintése nélkül” - azt is jelenti azonban, hogy nekem, földi halandónak nincsen semmiféle eszközöm arra, hogy az önhitt, önistenítő, igaz hitet elnyomó, zsarnokoskodó hatalmat ledöntsem. Lám, álnokságában folyamatosan szerencsés! Mondhatni, hogy ez a megjegyzés afféle történelmi pesszimizmus, lám, az álnok, istenkedő birodalom folyton szerencsés. Hogy van ez? Hányszor elsóhajtjuk magunkat, hogy milyen jó lenne, ha végre már lemenne az emberiség nyakáról ez a sok kártékony birodalom! Mégis, hogy van az, hogy ezek újra meg újra csak jönnek, egyik szívja a másik vérét, illetve a mi vérünket szívják, és mindig minden sikerül nekik. Sosem szenvednek kudarcot, csak alakot váltanak – agyag, acél, ezüst, arany, mind ugyanannak a része. Erre összeszorul a szívünk. Mi jön hát? Milyen lesz ez az Antiokhosz új birodalma? Mi lesz a mindent átható világeszme? Milyen lesz az a „boldog jövő”, amit hirdetnek, és ha nem akarod bevenni, akkor kizárod magadat a társadalomból? Mert, ha nem hajolsz meg előtte, akkor fundamentalistának titulálnak, vagy ahogy ma mondják, homofób leszel, vagyis megbélyegeznek, mert, úgymond, győlölöd embertársaidat? Csak mert ragaszkodsz a régi rendhez?! A Mózeséhez? Pál apostoléhoz? Jézuséhoz? Hát azok régi, idétlen alakok?! -  legyintenek rájuk. Kit érdekelnek ma!? Nosza, előre! És lám, keresztények is vannak, akik beállnak a sorba, és a szeretet nevében hódolnak annak, ami fenekestől fölforgatja a világot. S hol van itt emberi erő, ami föltartóztatná ezt? Ki fogja ezt az istentelenséget és embertelenséget ledönteni?  De, ahol belátjuk, hogy „erőnk magában mit sem ér” (Luther), ott mondja Dánielnek az angyal: kéz nélkül! Aki a fejedelmek fejedelmére támad, az kéz nélkül ledöntetik.
Fordítsuk meg!  Ez a kéz nélkül Isten keze. Nem emberi kéz, nem emberi erő, nem emberi összeszövetkezés műve, hogy leomlik az istenellenség birodalma. Ez Isten kezének műve. Ezt mondja Ézsaiás próféta, mikor a fogság végét hirdeti: „Így szól Urad, az Úr, és Istened, aki népéért bosszút áll: Íme, kiveszem kezedből a tántorgás poharát, haragom öblös kelyhét, nem iszod többé azt meg!” (Ézsiás 51,22) Mi is a bánatnak, a keserűségnek, a nyomorúságnak a keserű poharát isszuk, de azt mondja az Úr: kiveszem a kezedből. Majd adok egy másik poharat a kezedbe: az úrvacsora kelyhe lesz. Isten beavatkozik, titokzatos keze megjelenik. Dániel is látta ezt, amikor Baltazár király udvarában nagy lakoma volt, és a király ezer ember előtt ivott. És ekkor megjelent egy ujj és írt a falra: mene, mene, tekel ufarszin.  Megmérettél és könnyűnek találtattál! Ez az Isten keze!
Isten kezéről beszél Ezékiel próféta is, amikor elmentek hozzá Júda vénei, akik föl akartak lázadni a babiloni birodalom ellen és Isten szavát akarták tudni. Azt mondja a próféta: Júda vénei ültek előttem, és rám esett az Úrnak keze, Isten szavát kellett mondanom, Isten szava pedig az volt, hogy még nem emeli fel kezét, még nem járt le a fogság ideje. (Ezékiel 20) Dániel viszont ezt mondja másutt: „íme, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani a tüzes kemencéből és a te kezedből és ó király!” (3,17) Isten beleavatkozik a történelembe, beleavatkozik az emberi eltervezésekbe, beleavatkozik a szent emberek töprengésébe, Isten beleavatkozik Dániel személyes életébe és kiveszi az ellenséges hatalom kezéből. Ezért mondja Péter apostol: „alázzátok meg magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. „(1Péter 5,6)
És még nagyobb titok, hogy mindez maradéktalanul Krisztusban megy végbe. Hadd olvassam még egyszer az igét a királyról, aki föllázadt a fejedelmek fejedelme ellen, de kéz nélkül bevégezte és összeromlott a birodalma. Ezt mondja róla a magyarázó angyal: nagy ereje lesz, nem a maga ereje által, jó szerencsével halad és cselekszik, elpusztítja az erőseket és a szenteket is. Szerencsés lesz az álnokság a kezében, felfuvalkodik a szívében, hirtelen elveszt sokakat, de kéz nélkül rontatik meg.
Ellenben Ézsaiás prófétánál ezt olvassuk a békesség fejedelméről: „És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában.  És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz.” (Ézs 53,9-10) Álnokság nem volt az ő szájában! A békesség fejedelme nem lapozgatja Machiavelli könyvét. A békesség fejedelme nem idézgeti Antiokhosz Epifanész dicső vagy dicstelen tetteit, hogyan kell álnokul szólni és cselekedni. Így folytatja Ézsaiás: „az Úr akarta őt megrontani betegség által, hogyha ön lelkét áldozatul adja...” Nem másokat áldoz fel önmagáért, a maga uralmáért, hanem önmagát adja áldozatul érettünk! „És az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz.” A te akaratod ember, király, fejedelem, hatalmasság, Isten ellen összeesküvő, csak addig lesz szerencsés, amíg kéz nélkül el nem takaríttatsz az útból! Ellenben az által, akit az Isten ellen lázadó ember félretett, keresztfára veszített, Krisztus által Isten elvégzi a szabadítást, Krisztus által lesz Isten akarata, végzése jó szerencsés lesz!
Kezek. A kéz erőt jelent, a tehetséget, a véghezvitelt. Véres kezekkel van tele a világtörténelem. Csalók kezekkel van tele a társadalom. De van egy másik kéz, egy áldó kéz, egy megfeszített kéz! És abban a kézben van Isten letéve akarata, abban a kézben lesz jó szerencsés az isteni üdv-akarat. Mondjuk hát a látomással együtt mi is: pecsételd be ezt a látomást, mert sok napra való. Pecsételjétek be, testvérek, ti is a szívetekbe, mert sok napra való! Hozzatok döntést, melyik kézre bízzátok rá magatokat. Adjon Isten Szent Lelke erőt a jó döntéshez. Ámen.

„És Zakariás, az ő atyja beteljesedett Szent Lélekkel, és prófétált mondván: Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét, és felemelte az üdvösségnek szarvát nekünk az ő gyermekének, Dávidnak házában. Amint szólt szent prófétáinak szája által, kik eleitől fogva voltak, hogy a mi ellenségeinktől megszabadít, és mindazoknak kezéből, akik minket gyűlölnek; hogy irgalmasságot cselekedjék a mi atyáinkkal, és megemlékezzék az ő szent szövetségéről, az esküvésről, amellyel megesküdött Ábrahámnak, a mi atyánknak, hogy ő megadja nekünk, hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban ő előtte a mi életünknek minden napjaiban. Téged pedig kis gyermek, a magasságos Isten prófétájának neveznek; mert az Úr előtt jársz, hogy az ő útjait megkészítsd; és az üdvösség ismeretére megtanítsd az ő népét, a bűnöknek bocsánatában, a mi Istenünk nagy irgalmasságáért, amellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból, hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek; hogy igazgassa a mi lábainkat a békességnek útjára!” (Lukács 1,67-79)
Zakariás énekét olvastam, akinek templomi szolgálata közben angyal jelent meg, és azt ígérte, hogy gyermeke születik. Ő némi kétséggel, az angyal minősítése szerint hitetlenséggel, azt kérdezte, hogy mi lesz ennek az ígéretnek a megerősítő jele? Hiszen ő is és felesége is idős emberek. Kell valami jel! És lett jel. Zakariás megnémult, s mindaddig néma is maradt, amíg a gyermek meg nem született. De ez csak az első fele a jelnek. A jel másik fele az, hogy újra megszólalt. Amikor teljesítte az angyal utasítását és a gyermekét Jánosnak neveztette, teljessé vált a jel is: Zakariás újra megszólalt.
Zakariás, mondja az ige, csodálkozott, amikor az angyal ígéretét hallotta. A csodálkozásból el lehet indulni az ámulat felé, de át lehet billeni belőle a kételkedésbe és a hitetlenségbe is. Zakariás esetében a csodálkozásból hitetlenség lett. De miután többszörösen is teljesedett az isteni ígéret (megszületett gyermeke, ő pedig újra tudott beszélni), a csodálkozóból csodáló emberré lett. És magasztaló éneket mond. S lám, a kételkedő Zakariás első szava, amit kimond ebben a gyönyörű szép énekben, Isten magasztalásának a szava - áldás. Mennyi minden történik mostani adventünkön is, amit elkerekedett szemmel, csodálkozva nézünk, ám a szívünkben máris sarjadnak az ellenvetések, és mintegy önmagunkkal szemben győzködjük magunkat, mondván: a 21. századi embernek nem való ámulni-bámulni, mindent ellenőrizni kell.  Igen elterjedt mindenfelé az úgynevezett tényellenőrzés. Például, komoly szervezetek foglalkoznak azzal, hogy ellenőrizzék a közzétett hírek valódiságát. De a szívünk is afféle egyszemélyes ellenőrző cég, mi is folyamatosan tényellenőrzéssel foglalkozunk. Mégis, én azt kívánom, hogy ebben az adventben a kételkedő csodálkozástól eljussunk a magasztaló csodálatig.
Zakariás Istent csodálja, erről szól az éneke.  Ennek első része egy több ezer éves történetet foglal össze pár magasztaló szóba. Vajon, össze tudnánk foglalni akár csak a magunk rövid életét néhány magasztaló szóba? Nem könnyű művészet ez, de akinek betölti a szívét Isten csodálata, az a neki adott áldást egyetemes szemléletmódba tudja helyezni. Lám, egy idős házaspár, hosszú meddőség után, csoda folytán gyermeket kap. De a gyermeknek egyetemes szolgálata lesz. Nem csak az idős házaspár kizárólagos öröme ő. Jól kifejezi ezt, hogy nem az édesapja, Zakariás nevét kapja, hanem szokatlanul, más nevet kell neki adniuk. A személyes áldás egy nagyobb áldásban gyökerezik. A gyermek a magasságos Isten prófétája, és az Üdvözítő előfutára lesz és egész életét alárendeli küldetésének. Tehát ez a gyermek nem privát ajándék. Erről is szól Zakariás éneke, amikor a gyermekéről beszél: téged pedig kisgyermek, a magasságos Isten prófétájának neveznek. Egyetemes szemléletmód ez. És Zakariás nyomdokán nekünk is szabad minden nekünk adott isteni ajándékban egyetemes isteni munkát látni, egyetemes isteni szeretetkiáradást megtapasztalni. Lám, Zakariás is meglátja az ajándékban az ajándékozót.  Látjuk-e mi az ajándékozót az ajándékban, a szabadítót a szabadításokban, a gyógyítót a gyógyításokban, a vigasztalót a vigasztalásokban, a jó pásztort az útmutatásokban, a szentet az intelmekben, a szabad Istent a szabadságunkban, az élet forrását minden szeretetben? Az ajándékban látni az ajándékozót – erre tanít bennünket Zakariás éneke.
De most a Zakariás magasztalásának a jövendölő részéről is szólni kell.  Ez részben Keresztelő János útkészítő szolgálatára, részben pedig Krisztus nagy titkára utal. Isten az, aki elhozza Krisztusban az ő szabadítását, Isten az, aki megszabadít ellenségeink kezéből, hogy félelem nélkül szolgálhassunk neki szentségben és igazságban életünk minden napján – mondja itt. Az ellipszisnek két fókusza van, a keresztény életnek is két fókusza van, szentség és igazság. Ezt a kettőt csak együtt, egymásra ható dinamikájukban tudjuk megélni: önmagában nincs igazságosság, önmagában nincs szentség. Tudom, ma a 21. század tömegeket mozgató áradásaiban minden az igazságosságról szól. Sőt, csakis a társadalmi igazságosságról. A törvényhozó testületek szinte törvénygyárakként működnek, mindenki az igazságosság eszméjének hódol –  szentség nélkül. De lám, egyre másra születnek a szentséggyalázó jogszabályok, az emberi élet értelmét kiforgató, a közös boldogságot megsemmisítő törvények. Szentség nélkül nincs igazságosság. És megfordítva is, hányan törekszenek abszolút életszentségre! Hányan vonulnak ki ebből a maga mocskába fulladó, iszonyatos világból, s hirdetik: semmi közünk hozzá! De ha megkérdeznék Keresztelő Jánost, mint egykor megkérdezték azok, akik kimentek hozzá a pusztába, hogy mit tegyenek az életszentség érdekében, ma is ugyanazt válaszolná: ne zsaroljatok, ne hatalmaskodjatok, ne harácsoljatok, ne legyetek méltatlanok és igazságtalanok, és ugyan ki figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a bekövetkező veszedelemtől, viperák fajzatai! Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket!  Igazság és életszentség egybe tartoznak.
És ezt megfordítva is ezt látjuk. Amikor a majdani Keresztelő János szolgálatáról, az útkészítésről beszél, ezt mondja: „a mi Istenünk nagy irgalmasságáért, mellyel meglátogatott minket a naptámadat a magasságból, hogy megjelenjék azoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, hogy igazgassa lábainkat a békesség útjára, megtanítva a bűnök bocsánatára.” Békesség és bűnök bocsánata. Lám, ezeket sem lehet elkülöníteni, mert ezek a szentségnek és igazságosságnak a színe-visszája. Ezeket is csak egyszerre tudjuk kimondani.
Egyszer valaki találóan és nagy önismeretről tanúskodva azt mondta, hogy nem tud megbocsátani, mert ha megbocsát annak, aki súlyos sérelmeket követett el vele szemben, és ezért elégtételre vár tőle, ha tehát ezt feloldozza, akkor elveszti a békességét. Visszakérdeztem, miért most van békessége? Azt felelte: most sincs. Hát akkor próbálja meg, mondtam neki. Mert nincs békességünk, amíg a dolgok nincsenek elrendezve, amíg a szálak nincsenek kiegyenesítve. Az nem megbocsátás, amit gyakran mondunk: spongyát rá. Az nem megbocsátás, hogy szőnyeg alá söpörjük a dolgot. Az nem megbocsátás, ha megpróbálunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. A rajtunk esett sérelem, a seb, ha beheged is, ha nincs megbocsátás, csak ugyanolyan, mint a műtéti heg, időjárás változáskor beleőrülünk a fájdalomba, úgy sajog. A bűnbocsánat és békesség egészen titokzatos módon tartoznak össze. Pál apostol a második korinthusi levélben arra buzdít, hogy béküljünk ki Istennel. (2Kor 5)  Hogyan? Ezt üzeni nekünk Isten? Igen! Mert Isten Jézus Krisztusban már öröktől fogva megbékélt. Nem azt mondja Pál, hogy Isten úgy általában felhagyott a hadakozással, hanem Jézus Krisztus által békélt meg velünk. Krisztus testet öltésében, földi életében, kereszthalálában, a nagy áldozatban, feltámadásában találjuk meg ezt az öröktől való megbékélést. Ez alapján üzeni: béküljetek meg ti is. Van bocsánat. Miért harcolsz Istennel? Miért csatlakoznál azokhoz, akikről a zsoltár azt mondja, hogy hadat üzentek Istennek? (Zsoltár 2). Hát rabszolgája vagy Istennek? Meg vagy kötve? Csak a bűneid kötöznek meg. Bilincseket hordozol? Csak a vétkeid bilincseit csörgeted. Isten öröktől megbékélt, megbocsátott – békélj meg az Istennel! Így hív Zakariás éneke a békesség útjára a bűnbocsánatban.
Az ajándék, amit Zakariás kapott, nem privát ajándék. Amit pedig Keresztelő János megél majd a maga prófétai sorsában, az nem egy magános alak sorsa, hanem egyetemes szolgálat, és megmutatja, hogy az ajándékban ott van az ajándékozó. A te ajándékodban is ott van az ajándékozó. Az Isten kegyelmében ott van a kegyelmes Isten. A megbékélésben ott van a békesség Istene. Magasztalja az én lelkem az Urat, magasztos az Úr, dicsőséges és fenséges! Arra hívlak benneteket, testvérek, hogy Zakariás példáján kezdve csodáljuk mi is Őt, a fenséges Istent!
Hogy lehetséges ez? Éppen úgy, ahogy vele történt. Az angyal azt ígéri neki a templomban, hogy születendő gyermeke teljes lesz Szentlélekkel, vagyis egészen Isten embere lesz. Megtelni Szentlélekkel – szép kifejezése ez annak, hogy a Szentlélek miképpen ad bátorságot, hogyan tisztít meg egészen, hogyan vezet végig hűségesen, miképpen szentel meg. Ezt ígéri Keresztelő Jánosról az angyal Zakariásnak. És folytatódott a történet? A gyermek születése után, mikor Zakariás engedelmeskedett, és fölírta egy táblára, hogy mi legyen a gyermek neve, ekkor ő is beteljesedett Szentlélekkel.  Aki az ajándékban látja az ajándékozót, aki a kételkedésből átlép az ámulat csodálatos dimenziójába, megtelik Szentlélekkel, aki készséggel, igazsággal, szentséggel, békességgel és nagy szabadsággal tölt el. Ámen!

„Annak okáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat, vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek.” (Zsid 12,12-15)
Vannak bibliai könyvek, amelyeket akár minden nap szívesen előveszünk és újra olvasunk. A Zsidókhoz írt levél bizonyosan ezek közé tartozik. Vagy ha nem is az egész, a hit hőseiről szóló rész mindenképpen. Igen, szívesen olvassuk, sőt idézzük is Ábrahámot, Mózest, Józsuét, a szent királyokat, a prófétákat, a hitvallókat és a mártírokat is, a győzteseket, a szenvedőket, a fölülkerekedőket és az áldozatokat egyaránt, mindenkit, akikről sajátos kifejezéssel azt mondja a levél: „hit által" -  hit által győztek, hit által indultak útnak, hit által futamítottak meg hadseregeket, hit által bujdostak, hit által szenvedték el az üldöztetést. Hadd mondjam most így: mindannyian „hit által” hittek! Mert a hitükbe bele volt foglalva az a jobb, amelyről Isten reánk nézve, mifelőlünk gondoskodott. A hit hőseinek régi történetei előre utalnak Jézus Krisztusra, arra a jobbra, arra a különbre, akihez ők is elvezetnek, és a levél írója is el akar vezetni bennünket. Ma a textusként felolvasott kis szakaszból két buzdítást szeretnék idehozni, hogy igazán fölfogjuk ezt a jobbat, ezt a különbet, magát Jézus Krisztust, a mi igazi főpapunkat, aki a hitnek megkezdője és bevégzője, akire nézve irányul minden reménykedés, minden igazi hit, és akiben be is teljesedik minden igazi hit. Két ismerős szóhoz kötöm ezt a buzdítást, mindkettő benne van a szövegben: az egyik az ortopédia, a másik pedig a püspökség, az episzkopé. Azt mondja a levél: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon.”
Nem kell bővebben magyarázni kifejezés pszichoszomatikáját. A lecsüggesztett kezek többnyire egy belső lélektani állapotunk külső kifejezése. Amikor leengedjük a kezünket és mintegy tehetetlenül már fel sem emeljük, még a gyász mozdulatával sem, csak állunk, ahogy szoktuk mondani, lecsüggesztett kézzel, lehajtott fejjel, nincs tovább..., azt jelezzük, hogy kifogott rajtunk egy ügy, elfogyott az erőnk, bekerítettek bennünket, nincs tovább. Aztán azt mondja a levél: az ellankadt térdeket egyenesítsétek ki. Ezt sem kell sokat magyarázni. Az egyik bibliafordító a lélektan felé irányítja a figyelmünket, így adja vissza: a reszkető térdeket egyenesítsétek ki. Ám az eredeti szövegben fizikai leírás áll, azt az állapotot jelezve, amikor megroggyan valakinek a járása, elkopnak az ízületei. Hányan szenvednek ízületkopással, várnak műtétre, vagy vannak műtét után. Nemcsak idős, hanem fiatal embereket is lehet látni, akik botozva járnak, így segítenek magukon, hogy össze ne rogyjanak. Ezt a helyzetet idézi itt a levél, és amikor azt mondja: lábaitokkal egyenesen járjatok, a két szót - orthosz, padein - összefonjuk, s ebből lesz az ortopédia: helyesen vagy jól járni. Ez mindjárt kettőt jelent, nyilván ezért ingadoznak a fordítók és a magyarázók is ennél a résznél, mert utalhat a biztos járásra, mint amikor valaki túl van egy protézis-műtét utáni a rehabilitáción, addig csak botozgatott, bicegett, kapaszkodott, inkább el sem indult,
de rendbe jött és újra egyenesen, biztosan jár. Messzire vezet ennek az alkalmazása, s talán a figyelmet is eltereli, de a levél megengedi ezt, hiszen a korábbi részben azt mondja, hogy kitartással fussuk meg a küzdőtért, vagyis sporthasonlatot hoz. Sokszor látni labdarúgó mérkőzésen, hogy megsérül a játékos, hordágyon leviszik, aztán hónapokig nem játszhat, majd újra a pályára lép, újra a csapatba kerül, mert meggyógyult. Mi pedig kíváncsiak vagyunk, vajin tud-e ugyanúgy futni, mi t korábban? Tud-e ugyanúgy játszani, mint régen? Van-e ugyanolyan erőben, frissességben, mint volt a sérülése előtt? Kitartással fussátok meg az előttetek levő küzdőtért! Sántikálni a futópályán nem lehet. Rogyadozó, remegő térddel előre jutni ott nem lehet. Azért használtam a pszichoszomatika, kifejezést, mert az egészség-betegség viszony oda-vissza működik. A beteg ember is úgy el tud úgy csüggedni, hogy leengedi a kezét. A fizikai fájdalmak, a nyomorúságai, a bajai elkeserítik. De megfordítva is igaz, hogy bele lehet betegedni az egzisztenciális gondokba, bajokba, életvezetési kérdésekbe, elmérgesedett családi helyzetekbe. A lelki gyötrelmeknek fizikai tünetei jelennek meg. Ma már az orvosokat úgy képzik, hogy mind a kettőre figyelemmel legyenek, mert a kettő között összefüggés van.
A félelmek, kétségek ellen, és leginkább a keserűségek ellen való a levélnek ez a buzdítása. Korábban utaltam már rá, hogy a Zsidókhoz írt levél a pusztai vándorlás esetével példálózik. Onnan meríti a hasonlatokat, az analógiákat is, és fölemlegeti azokat a pillanatokat, amikor a pusztában vándorló nép, akik az ígéret földje felé haladtak Mózes (de hát nem is Mózes, hanem Isten!) vezetésével, egy-egy adott helyzetben, pillanatban elkeseredtek.
Úgy tűnt, hogy nem lesz vizük, szomjan halnak a pusztaságban. Úgy tűnt, hogy a nagy tömeg elhamarkodottan indult el, és elfogy eleség, éhen fognak halni. Aztán megjelentek a szemhatáron a kóborló, portyázó törzsek, majd helyi királyságokon kellett keresztülmenni, harcokat kellett megvívni. Aztán megérkeztek a Jordánhoz, átmentek a kémek, majd visszajöttek és jelentették, hogy csodaország az, amit Isten nekik ígért, amit annak idején Ábrahám meg is vásárolt, ez az ígéret földje fantasztikus paradicsomkert; csak számos nagy és erős nép lakik benne, meg kell érte harcolni. Hát felfakadt a keserűség. Amikor nem volt víz, amikor nem volt eleség, amikor a pusztában rájuk törtek, és ott a Jordán partján is kiütött a szívükből a keserűség, lázadozni kezdtek, és inkább visszakívánkoztak Egyiptomba, a rabszolgasorsba, a rabszolgahalálba, ahonnan olyan nagy örömmel jöttek ki és szabadultak meg. A Zsidókhoz írt levél még azt is felidézi (és ez a rész ide esik most), hogy Isten a megszabadított néppel szövetséget kötött. Szeretném erősen hangsúlyozni, hogy Isten a megszabadított néppel kötött szövetséget. Vagyis a szövetségkötés egyik kondíciója abszolút mértékben teljesült. A régi világban az igazi szövetség nem diktátum-szövetség volt, mint a Varsói Szerződés volt, vagy a trianoni-párizsi békediktátum, hanem szabad felek között kötött szövetség. Mint ahogy egy jegyespár elmegy az anyakönyvi hivatalba, és bejelentik, hogy szeretnének házasságot kötni, de nem köthetnek azonnal. Egyszer meg is kérdezte tőlem valaki, miért nem? Olyan nagy volt bennünk a lelkesedés, mondta, bementünk, aztán hideg vizet zúdítottak a nyakunkba, azt mondták, várjunk három hetet. Miért? Nos, azért, mert meg kell állapítani a házasságképességet, továbbá azt, hogy a két fél szabadon, szabad akaratából, minden kényszer nélkül tud házasságot kötni. A házassági szövetség képét Isten Hóseás prófétánál alkalmazza, mikor népére panaszkodik. De Ezékiel prófétánál is ehhez hasonlítja a népével kötött szövetséget. Izrael szabad, megszabadított nép volt. Isten szövetséget kötött velük, de még pecsét sem került a szövetségi okmányra, elhajlott a nép, idegen istenek után járkált, aranyborjút öntetett, bálványimádó kultuszba merült.
A keserűség gyökere idáig nyúlik. Ezt mondja itt a levél: vigyázzatok arra, hogy Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, senki el ne lökje magától Isten kegyelmét, ne távolodjon el senki Isten kegyelmétől, ne fordítson hátat a kegyelemnek senki, nehogy a keserűségének bármely gyökere felnövekedvén megzavarjon és ezáltal sokakat megfertőzzön. A levél Mózes 5. könyvére utal, melynek végén Mózes mintegy összefoglalja a szabadítás történetét, kifejti a szövetség lényegét, és megismétli a szövetségbe foglalt áldásígéreteket és átokfenyegetéseket. Ezek során megemlíti Mózes ezt a kifejezést, miközben visszautal arra, hogy amiképpen törte össze a szövetség kőtábláját kétségbeesett haragjában. S hogy újra fel kellett menni a hegyre, és könyörögnie kellett Istennél, hogy kímélje meg a népet, akik elhajoltak, hátat fordítottak a kegyelemnek, pedig szabadok voltak és a szabad Istennel köthettek volna örök szövetséget, ám elfordultak. Mózes erre visszatekintve kívánja, hogy sem a jelenvalók, akiknek Mózes végrendelkezik, sem a jelen nem lévők, vagyis az eljövendő nemzedékek körében a keserűség gyökeret ne verjen. Soha ne történjen ez meg (újra). A prófétáktól tudjuk, hogy megtörtént. Három prófétát hadd idézzek. Ez egyben három korszaka is Isten népének. Legelöl áll Ámos próféta, aki kemény szavakkal feddi népét, és azt mondja, hogy: „a jogosságot bürökké tettétek!” (Ámós 6,12) Méreggé tették az igazságosságot. Micsoda világ az, ahol az ember méltányosságot, igazságot, helyes ítéletet vár, a dolgok jó rendjét reméli, de amit a törvényszéken ítélnek, amit a bírók eldöntenek, és amit törvénybe hoznak és rákényszerítenek az emberekre, az csak bürök, halálos méreg. Nem sokkal később Hóseás prófétát halljuk, aki Istennek és az ő népének a sorsát a házassághoz hasonlította. Isten a férj, a megszabadított nép, a feleség, a feleség hűtlen, újra meg újra hűtlen, ám Isten nagy szeretettel mindig visszafogadja. Egy helyen, amikor ezt a hűtlenséget le akarja írni, azt mondja Hóseás próféta a saját népéről, hogy amikor majd beáll Isten ítélete vagyis a bűneink következménye is érvényre jut, mert Isten nem tartóztatja fel a hamis gondolatoknak, a rossz szándékoknak, az istentelen eltervezéseknek a következményeit, beáll a nagy nyomorúság. Isten kegyelme az, ha föltartóztatja a rosszat. De most ítélet zúdul a népre: gonoszt kezdett az ember, és Isten pedig megengedi, hogy be is fejezze. Ez az ítélet. Azt mondja a próféta, hogy a mi földünkön, a tejjel-mézzel folyó Kánaánon, ahonnan egykor a Józsué által kiküldött kémek nagy botokon hozták a szőlőfürtöket, ahol roskadoztak a fák a terméstől, ezen a gyönyörűség földjén csak bürök, csak halálos, keserű méreg terem. (Hóseás 10,4) A harmadik próféta, Jeremiás, aki már egészen Isten bekövetkezett és végbement ítéletéről beszél. Azt mondja, hogy Isten mérgezett vizet fog itatni, mérgezett vizet fog itatni az ő népével az ő ítéletében (Jeremiás 8,14). Mérgezett víz. Nem is tudjuk, milyen kiszolgáltatottak vagyunk mi, városlakók. Kinyitom a csapot, iszom a vizet, de ha valaki megmérgezte? Nem a paranoiát akarom fokozni, mert vigyáznak arra, de mégis, ha valaki megmérgezte? Vagy most az orosz-ukrán háború borzalmait között halljuk, hogy a vízbe belehajigált holttestek miatt mérgezett lett az ivóvíz az egyik frontvárosban. Isten mérgezett vizet fog veletek itatni – mennydörög Jeremiás próféta, ha csak meg nem tértek. Mit mond a Zsidókhoz írt levél? Hát vigyázzatok, hogy Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedve megzavarjon és sokakat megfertőzzön.
És itt kell a másik szót mondanom: episzkopé, püspökség - itt ez a szó áll. Vigyázván vigyázzatok! A püspök eredeti magyar fordításban felvigyázót jelent. Semmi egyebet. Nem jelent sem rangot, sem stallumot, sem hatalmat, sem befolyást. Tudom jól, hiszen tizennyolc évig voltam püspök, és keveset ízleltem a hatalomból, de annál többet a szorongásból. Sok éjszakát töltöttem ébren, felvigyázva. És sok fájdalmam volt, amikor azt láttam, hogy valaki elhanyatlik az Isten kegyelmétől. Hátat fordít Istennek. A legnagyobb keresztény fájdalom az, amikor a lelki testvérem, a közösségem tagja, a szolgatársam, a presbiter társam, a hívő szomszédom, akivel olyan jól együtt voltunk szeretetvendégségen, konferencián, imaközösségben, akivel a hitben meg tudtuk osztani az életünk nagy gondjait, akivel közbenjáró imádságban Isten elé tudtunk vinni másokat, elfordul, elhanyatlik, híján lesz a kegyelemnek. Ezért mondja a levél: legyetek egymás felvigyázói. Egymás püspökei? Igen! Ez van az igében. Figyeljetek oda és ne engedjétek, hogy a keserűség gyökere fölnövekedjen. Olyan ez az ember szívében, mint a tarack a talajban, azt csak gyökerestül lehet kipusztítani, hiába kaszálod, , tépdesed, amíg egy kicsiny gyökérdarabkája bent marad a földben, újra meg újra kisarjad. Ne engedjétek fel növekedni a keserűséget sem magatokban, sem másokban. Mert, mondja a levél, akkor nem tudtok mindenki irányában békességet és szentséget gyakorolni. Márpedig ezek nélkül senki sem látja meg Istent.
Istent meglátni. Hogy jutok én Isten színe elé? Hol nyílik meg a reménység kapuja az emberi élet végső nagy boldog beteljesedése felé? Ez az Isten színről színre látása. Két szárnya van ennek a kapunak, és mindkettőt ki kell nyitni. Csak az egyiken nem férünk be. Az egyik szárnya a békesség, a másik szárnya a szentség. Lehetséges ezeket mindenki iránt gyakorolni? Lehet úgy élni, hogy meg ne üssön soha semmi. Lehet úgy élni, hogy a mások iránti bánatom és szomorúságom ne forduljon át keserűségbe? Lehet úgy élni, hogy soha meg nem rendülök? Lehet úgy békességet és szentséget gyakorolni, hogy ne érezzem azt, hogy nem megy tovább, hát lecsüggesztem a kezem, vagy remegni kezd a térdem? Vagy egyszerűen csak fölöklelnek, és én nem bírok föltápászkodni? A levél nem tőled kér lehetetlent és nem zár el a boldog reménységtől, hogy ki tudod nyitni a békességnek és a szentségnek az ajtóit és színről színre megláthatod az Urat. Nem kér lehetetlent. Péter apostol is beszél egy püspökről. A mi lelkeink felvigyázójáról és pásztoráról, Jézus Krisztusról (1Péter 2,25). A Zsidókhoz írt levél is azt mondja, hogy reá tekintsünk, Ő a hit megkezdője és célba juttatója. Őt kövessétek, az ő nyomdokán járjatok, neki engedelmeskedjetek, és ha halljátok a szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket. És akkor lehet mindenki iránt békességet és szentséget gyakorolni. És akkor lehet boldogan reménykedni, mert a Krisztus békességét és a Krisztus szentségét gyakoroljuk, hogy meglátjuk az Urat. Boldog ember az, aki keserűség nélkül, biztos léptekkel jár a helyes úton, kegyelemről-kegyelemre halad előre a boldog szélről színre látásra. Ámen.

„Nekünk pedig sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van, mivel restek lettetek a hallásra. Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédeiben, mivelhogy kiskorú. Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre. Ezért elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, térjünk rá a nagykorúaknak szóló tanításra. Ne kezdjük újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek,  a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak.  Így is fogunk tenni, ha Isten megengedi.  Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek,  akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit,  de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.  Mert az a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos növényt terem azoknak, akik számára művelik, áldást nyer Istentől;  amelyik pedig tüskebokrot és bogáncskórót terem, az megvetett, átok vár rá és végül megégetés. Felőletek azonban, szeretteim, jobbat gondolunk, hogy közel vagytok az üdvösséghez, még ha így beszélünk is.  Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok.  De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik,  hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket.” Zsid 5,9- 6,12
Nehéz beszéd ez. És ennek fényében, a reformáció napjára készülve, mindjárt föl kell tennünk a kérdést, mi volt a reformáció? Visszatérés? Igen, így szoktuk mondani: a reformáció igyekezete ez volt: vissza a kezdetekhez, vissza a forráshoz. És eszerint nekünk mindegyre szükségünk van reformációra. Újra meg újra vissza kell térni a kezdetekhez. Vagyis, kérdezem: mindig elölről kell kezdeni mindent? Vajon, úgy lenne megszerkesztve a keresztény élet, hogy előbb-utóbb utat tévesztünk, zsákutcába kerülünk? És ezért, bármilyen kínos, nehéz, fájdalmas is, vissza kell tolatni a zsákutcából addig a pontig, ahol eltévesztettük az utat? Vagy éppen egészen a kiindulópontra kell állni újra meg újra? Meghagyom, lehet a reformációról így is gondolkodni, és magam is eszerint magyarázom sokszor: visszatérés a kezdőpontra; mert ha gyökeresen, alaposan akarunk megújulni, és akarjuk újra a keresztény élet nagy örömeit, erőit, reményeit, áldásait megnyerni, akkor előröl kell kezdeni. S eszerint, kérdezem tovább, olyan lett volna a középkori egyház épülete, amit mindenestől fogva elrontottak, ezért vissza kellett bontani az alapokig? Sőt, még inkább, a középkori kereszténység egész valósága eleve rossz alapokon állt volna, homokra épített ház lett volna? S jött a vihar, kiáradtak a folyók, megtámadták ezt az építményt, és nagy lett annak kára! (Máté 7,26) Hát akkor, ahogy mai nyelven mondjuk, haszonbontást kellett végezni, és ami menthető, azt elvinni és jó alapra építeni.
Az apostol azonban azt mondja itt, a Zsidókhoz írt levélben, hogy hagyjátok el a Krisztusról való kezdetleges (elemi) beszédet. És egészen megdöbbentő, amit utána mond, annyira, hogy ezt a szakaszt sokszor mellőzzük is. Ám előbb egy rövid összefoglalót ad az egyetemes hitvallásra nézve. Törekedjetek a tökéletességre, mondja, ne rakjátok le újra az alapját a halott cselekedetekből való megtérésnek és Istenben való hitnek, a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak. Ez szinte valami ősformula. Mintha valaki most beszólt volna a karzatról, hogy ne énekeljük istentisztelet elején az apostoli hitvallást. Nincs szükség erre az ismételgetésre, a hitvallás beavatásra való. Afféle kezdet, ahogy a többi is, amit az apostol felsorol itt. Ez csak az eleje a keresztyén életnek, ezek mind csak alapelemek. De mindjárt jön a mi viszontkérdésünk: hát akkor a reformáció elrontotta volna a dolgot? Rossz irányba fordították volna a keresztyén élet szekere rúdját? S mi mindig csak a kezdeteknél toporognánk? Hát merő tévedés lenne nagy jelszavunk, hogy az egyházat folyton meg kell reformálni? Térjünk vissza minden döccenőnél a kezdetekhez? Ám az apostol újra ellenkérdés tesz fel, mikor előző rész végén ezt mondja-kérdezi: nektek már tanítóknak kellene lennetek, de ismét arra volna szükségetek, hogy Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson benneteket valaki? Hát olyanok lettetek, mint akiknek anyatejre van szükségük? Karon ülő csecsemők akartok lenni újra, akik még az első szót sem mondták ki, még el sem választott édesanyátok, és még pelenkára szorultok? Nem is kérdezi, inkább mondja az apostol: ide jutottatok (vissza)! De súlyosbítanunk is kell ezeket a szavakat, mert a tizedik részben azt mondja: „emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet álltatok ki. Mert gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, és társaikká lettetek azoknak, akikkel ugyanez történt. A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van.” (10,32-35) Egy olyan közösséghez szól, akik életében nem azt látja, hogy egy kicsit a megízlelgették kereszténységet, pilinckáztak vele egy kicsit, aztán hátat fordítottak neki, ezért most rájuk dörren: nektek már rég tanítóknak kellene lenni! Nektek már példaképeknek kellene lenni! Nektek már sugárzó arccal az Isten országa felé haladva kéne élni és járni a hit útján! Hát akkor kezdjük újra: óvodai hittan! És vasárnap az egész gyülekezet lemegy az alagsori gyerekterembe, ahol a 3-4 éveseknek rajzolással, mókával, kedvességgel kezdjük tanítgatni a hitre tartozó dolgokat. Hanem mit mond? Ti már jártatok a hit hőseinek a nyomdokaiban, roppant szenvedéseket álltatok ki, próbatételeket gyűrtetek le, és így társai lettetek azoknak, akiket a hitükért meggyaláztak! És mindezek után újra anyatejre szorultok? Mi történt itt? Még egyszer kérdezem hát, testvérek, valóban az lenne a reformáció, hogy visszatérünk mindennek az elejére? Igen, bizonyos értelemben ez a reformáció. Olykor támad ilyen helyzet: nincs más, elölről kell kezdeni. Például, amikor úgy kiszökken az emberi szívből a jó reménység, mintha soha nem is lett volna.
Távoli példát hozok. Egyszer minisztériumba kellett mennem nagy emberhez, aki sokat segített már az egyház ügyén. Régen találkoztam vele. Bejelentkeztem hozzá, készséggel fogadott. Ahogy várom a soromat az előszobában, egyszer csak kijön valaki. Én azt hittem, hogy valami ügyintéző. Püspök úr, mondja, megkínálhatom egy kávéval? Mondom neki: jaj, nagyon szépen köszönöm, kérek. De ha nem probléma, megvárom vele az államtitkár urat. Mire ő: én vagyok az államtitkár.  Hát igen, én már elfelejtettem az arcát. Valamit tudtam róla, de nem tudtam, hogy milyen. Istennel vagyunk így, testvérek. Tudjuk, hogy van Isten. Azt is tudjuk, hogy megszámlálhatatlanul sokszor megsegített bennünket. Elintézte az ügyünket, mellénk állt, még akkor is, ha mi folyton Ádám ivadékaként viselkedtünk, vagyis mikor nagy volt a baj, futottunk, dörömböltünk, kiabáltunk, jaj, segítség, segítség! S mindegyre megkaptuk. De éveket-évtizedeket eléldegéltünk ezzel a meghagyással: valahol bizonnyal van Isten. Aztán mikor újra Hozzá kell menni és kijön Isten az előszobába és megkérdezi, hogy megkínálhatom-e kávéval, mi azt feleljük Neki: inkább megvárom Őt!  Hát szükségetek van még a hitnek az elemi kezdő beszédeire? - kérdezi az apostol. Hát kezdjük újra elölről ezt az egész gyönyörű, fantasztikus, felfoghatatlan csodatörténetet, hogy Isten kihoz az élet nyomorúságából, elindít és bizonnyal átvisz az ő fiának a szerelmes országába?  Igen, ez a keresztyén élet, semmi egyéb: kijönni bűnből, halálból, elveszésből és átmenni a Krisztus országába. A múlt alkalommal hallottuk, hogy az apostol azzal intett: ne legyetek olyanok, mint a régi zsidók, akiket Isten kihozott Egyiptomból, elvitt hamar a Jordán partjára, ahol amikor meghallották, hogy túl a folyón csodavilág vár rájuk, az ígéret földjén elmondhatatlan gazdagság, bőség van, de meg kell érte küzdeni, akkor egyszerre csak megszólalt bennük a rabszolga-szív, és tiltakozni kezdtek a szabadságuk ellen! Ekkor föllobbant az Úr haragja, és megesküdött, hogy nem mennek be az ígéret földjére. Hát nem megyünk be mi sem, testvérek? – ez a reformáció drámai kérdése. Ezért olyan kemény, amit itt a levél mond.
Mi volt a reformáció? Intés és bíztatás. Bizonnyal, visszatérés is volt a kezdőpontra, mert vissza kell menni a kezdőpontra mindannak a szorongató fenyegetettségében, amit itt olvasunk, és ez elől ne térjünk ki. De ez inkább intés. Azt mondja az apostol: „Lehetetlen, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.„ (4-6)  Mi a lehetetlen? Lehetetlen elesni és újra fölkelni? Nem hiszem, hogy a levél erről beszél. Nem hiszem, hogy azzal ijesztgetne itt, hogy nagyon vigyázzatok ám, el ne botoljatok, el ne essetek, mert aztán nincs visszatérés a Krisztus kegyelméhez! Nincs visszatérés? De van! Van visszatérés, tudjuk. Az egész keresztény életben ez a boldog erő alapoz meg mindent, ez az Istenhez odahívó erő lüktet mindenben, és ez vonz mindegyre Istenhez. Az a lehetetlen, hogy ha valaki megvilágosíttatott, elnyerte a kegyelmet, megízlelte Isten jó beszédét és az eljövendő világ erőit, vagyis Isten elkezdte formálni, Krisztus képére hasonlatossá tenni, az úgymond elessen, aztán még egyszer megtérjen, mintegy privátim, saját magának, megfeszítve Krisztust! Ez lehetetlen. Krisztus egyszer feszíttetett meg, egyszer halt meg a bűnösökért, egyszer s mindenkorra eltörölt minden bűnt Isten kegyelméből, és egyszer támadott fel Krisztus, egyszer ült az Atya jobbjára, és egyszer lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat. Vagyis, ha jól értjük, a reformáció nagy mozdulatát egyedül Krisztus határozza meg. Amikor azt mondjuk: solus Christus, egyedül Krisztus, azzal kimondjuk áldozatának, szabadításának, bűntörlő kegyelmének egyszer-s-mindenkoriságát is. Ez az „egyszer” örökre való egyszer. Vagyis, mintha azt mondaná az apostol: ti csak tartsatok ki! Ne dobjátok el a bizodalmatokat, a reménységeteket! Ne foglalkozzatok azzal, nem a ti ügyetek, nem a ti dolgotok, hogy mi lesz a megkeményedettekkel! Mert mi újra meg újra kérdezzük: hát mi lesz azokkal, akik az Isten Fiát megtapodták és kegyelem Lelkét bántalmazták? (10,29) Nem a ti ügyetek. Nektek elég tudni, hogy lehetetlen a kegyelmet privatizálni. Nincs rá esély, hogy valaki úgy álljon bele a kereszténységbe, miszerint veszünk némi  megvilágosodást, egy kis betekintést, valami kóstolót, ideig-óráig részt is veszünk benne, megízlelve az Isten jó beszédét, az eljövendő világ erőit, cuppogtatunk is borkóstolósan, meg is nézzük, milyen a bukéja ennek a vallásnak, aztán félretesszük, hogy aztán majd, ha egyszer talán eszünkbe jut, elővegyük. Nem fog eszünkbe jutni.  Megkérleljük Isten kegyelmét, megkapjuk, jólesik, ízlik, fantasztikus élmény -  aztán letesszük? És újra felvesszük? Nem fogjuk felvenni újra. Akik viszont valóban megvilágosíttattak, akik valóban hallották Isten jó beszédét, akik megízlelték az isteni világ erőt, akik beleszerettek Istenbe, azok nem tudnak belőle kiszeretni. Ezért az apostol a megszeppent, megrendült, lankadó, elfáradó szeretteit, gyülekezeteit és rajtuk keresztül minket is arra int ezekkel a kemény szavakkal, hogy ti már felnőttek vagytok! Nektek már tanítóknak kellene lenni! Hát nem szégyellitek magatokat, elkezdtek úgy viselkedni, mintha gyerekek lennétek! Felnőttek vagytok. Kemény eledel való nektek. Reménység való nektek, ha már annyi harcot kiálltatok, annyi próbatételen átmentetek, annyi jó, igazi testvérrel vállaltatok közösséget nyomorúságban, szenvedésében, annyi mindenkivel örültetek együtt az isteni szabadításnak. Nem kell úgy tennetek, mintha kezdők és gyerekek volnátok. Nos, ez volt a reformáció! Luthernek és a többieknek nem az volt a szándéka, hogy infantilizálják a középkor keresztény emberét, éppen ellenkezőleg. Mindenki szívébe azt akarták egyértelmű eltökéltséggel beírni: egyszer – és ez az jelenti: mindenkorra. Vagyis, nem kell áldozatot ismételni, nem kell Krisztust újra meg újra megfeszíteni. Elvégeztetett, és ez a kegyelem Lelke által a tiéd. Hogy mennyire így van ez, azt abból értjük meg a legjobban, ha a hatodik részt és a tizedik részt nagy ívben végigolvassuk. És ami utána jön, a 11. rész, ott arról beszél az apostol, hogy íme, Ábeltől kezdve Mózes, Dávid, a szent királyok, a szent próféták, a hívő asszonyok, a küszködők, a reménységre várók mind, mind, akik előttetek jártak, most mint a bizonyságok fellege vesznek benneteket körül, hogy ti is fussátok meg az előttetek levő küzdőtért kitartással és jó reménységgel! Lám, ők nem keseredtek el, pedig nem nyerték meg teljesen az ígéreteket földi életükben, nem mentek be Isten országába még éltükben, hanem rátok vártak. Nem nyerték meg az ígéreteket, mert Isten valami jobbról gondoskodott mifelőlünk, hogy minélkülünk ne menjenek be. Nem valami távoli, megfoghatatlan példálózás tehát, hogy ki volt Dávid, ki volt Ézsaiás, ki volt Ezékiel próféta, hogy kik voltak a hit neves és névtelen hősei, akik ezerféle élethelyzetben, de az egy hit hatalmas erejében talpon maradtak. S mi itt nem maradtunk magunkra, hanem körül vesznek minket, bizonyságot tesznek nekünk. Ők mind a hitben járás csodálatos tanúi, hogy járjatok ti is hitben és élő reménységben. Kívánjuk pedig, folytatja, hogy közületek ki-ki ugyanazon buzgóságot tanúsítsa a reménység bizonysága iránt mindvégig. Ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és béketűrés által öröklik az ígéreteket. Ha tehát a reformáció egy nagy mozdulat, határozott visszatérés az örök kiindulópontra, mert vissza kellett térni ehhez az egyszer s mindenkorhoz, akkor egyúttal egy másik nagy mozdulat is volt: béketűrés által örököljük az ígéreteket. Ez pedig az eljövendőre mutat  - előre mutat. Nem nosztalgia út tehát a reformációról megemlékezni  – Luther nyomában, Wittenbergben, Kálvin nyomában, Genfben, Szegedi Kiss István nyomában, itt a Duna mentén, Sztárai Mihály nyomában, lent Baranyában a hódoltság idején – , nem visszafelé megyünk, hanem előrefelé megyünk.
Mi most tele vagyunk aggodalommal, félelmekkel és csüggedésekkel is. Roppant csüggedések tudják elővenni az embert. Mi ez valójában? Pszichológusok beszélnek poszttraumás stresszről. Valaki küzd a fronton, túléli a háborút, vitézségi érdemrendet kap, hősként ünneplik, hazajön a békeidőbe, és itthon összeomlik. Ez a poszttraumás stressz. Hány poszttraumás stresszben élő keresztény van! A küzdelmekben, a lélekharcokban, a bűn legyőzésében, a kísértéseknek való ellenállásban, az imaharcokban vitézségi érdemrend jár neki. Aztán a békeidőben összeomlik. Mi most békeidőben élünk, bár háborog körülöttünk a világ. S bár nem tudjuk, mikor lesz Magyarország hadicselekmények színterévé, és nem tudjuk, hogy két nap múlva lesz-e áram és gáz, és bár  megannyi betegség, járvány, eshetőség gyötör – de még békében élünk.  Mégis megcsüggedünk? Serkenj föl, aki aluszol, s felragyog néked a Krisztus - mondja egy helyen Pál apostol (Efezus 5,14). A Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja: egyenesítsétek ki a ti megrogyott térdeiteket és tagjaitokat. (12,12) És kövessétek Jézus Krisztust, aki a hitnek megkezdője és bevégzője (12,2). És mindaz, aki előttetek járt ebben az egyszer s mindenkorra megtett isteni nagy aktusban, szabadításban, kegyelemben, az nektek társatok lesz ezen az úton.
Mi hát a reformáció? Hívom Istent, itt van, csak már nem ismerem meg, mert oly kevés volt vele a dolgom az elmúlt egy évben, két évben, ötben, tízben? Hívom, s ha jön, már nem ismerem meg? Vagy az a reformáció, hogy a buzdító társakkal, akiket Isten állít mellénk, velük együtt, az ő bizonyságukkal megerősítve együtt futjuk meg mi is kitartással az előttünk levő küzdőtért? Hát nézzetek a hitnek megkezdőjére és bevégzőjére, Krisztusra, aki megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, és feltámadott és felmentt az Atya dicsőségébe. Ő az, aki szüntelen közbenjár érted. Ő az, aki imádságodat jó illatúvá teszi az Atya előtt. Ő az, aki egyszer s mindenkorra elvégezte éretted is a szabadítás nagy munkáját. Nézzetek Krisztusra! Ámen.

„Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.  Mert ha az angyalok által hirdetett ige olyan erős volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos büntetését,  akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először? Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra, Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.  Mert nem angyalok uralma alá rendelte az eljövendő világot, amelyről szólunk. Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: „Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá?  Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg,  mindent lába alá vetettél.” Ha ugyanis mindent alávetett neki, akkor semmit sem hagyott, ami ne volna neki alávetve. Most ugyan még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll, azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és méltósággal koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált.  Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük szerzőjét szenvedések által tegye tökéletessé.  Mert a megszentelő és a megszenteltek mind ugyanattól származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, amikor így szól: „Hirdetem nevedet testvéreimnek, a gyülekezet körében dicsérlek téged.”  És ismét: „Én őbenne reménykedem”, majd újra: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket Isten adott nekem.”  Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.  Mert nyilván nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám utódait karolja fel.  Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.  Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.”(Zsidó levél 2. rész)
Nehéz ünnepelni, mondta valaki az elmúlt héten, különösen a mostani időkben, amikor annyi nyomorúság vesz bennünket körül. Bizony, könnyen elcsüggedünk a sok baj közepette, és még a magunk életének köznapi kísértései is előfognak bennünket a világ roppant próbatételeiben. Hozzá toldom: nehéz ünnepelni szép időkben is. Mert általában is nehéz ünnepelni, hiszen nem mindig tudjuk, hogyan szőjük bele az ünnepet az életünkbe, hogyan hagyjunk számára helyet az életünkben. Sőt, azt még kevésbé tudjuk, hogy önmagunkat miképpen szőjük bele az ünnepbe. Márpedig ez az utóbbi az egyetemes kérdés. Nem mi adunk az életünkből egy-egy pillanatot az emelkedett megemlékezés számára (mint ma, október 23-án, a magyar forradalom és szabadságharc napján), hanem mi magunk leszünk a régi nagy dolgok részeseivé, a magunk életét szőjük bele azokba. De a Zsidókhoz írt levél nagy titka segít ebben. A levél nehezen ünneplő keresztényekhez szól; nehéz volt ünnepelniük a megfeszített és feltámadott Krisztust. Nehéz volt az életüket ünneplőbe öltöztetni, fölemelni, fölmagasztosítani. Márpedig tudjuk, hogy ami nem emelkedik föl, nem magasztosul át az életünkből, az a feledés martalékává lesz, a semmibe hullik. Ezért a levél nekünk is szól. Azzal kezdi, hogy Isten egykor sokféle módon és sok alkalommal szólt az atyákhoz a próféták által. (1,1) Szólt áldott időkben és nehéz időkben egyaránt, szólt reményteli életszakaszokban és a történelmi kudarcok mélyén. De azzal folytatja a levél, hogy Isten szól most is! Sőt, most szól igazán! A régiek története pedig megmutatja, miképpen leszünk mi is részesei az üdvözítés magasztos történetének. Vagyis voltaképpen nem a régmúlt történetéről emlékezünk, hanem a saját történetünkről. Ezért nyissátok meg magatokat a régi nagy isteni üzenetek előtt is. És a levél máris a régi nagy szabadításra utal, amikor Isten meghallotta nyomorult népek kiáltását az egyiptomi fogságból, aláhajolt és kiszabadította őket. Minden szabadításnak, minden szabadságnak, minden Isten által végbe vitt történelmi beavatkozásnak ez a történet az ősmintája. Így kezdődik a szeretet törvénye is: én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, a szolgaság házából. (2Mózes 20,2) A igazi szabadság isteni beavatkozással kezdődik. Ezt szőjétek bele az életetekbe!
Ha pedig elővesz benneteket, most a magyar forradalom ünnepének szép napján is, megannyi kétség, idézzétek föl, hogyan ment végbe az a régi szabadítás, milyen volt a pusztai vándorlás, hogy vezette őket Isten az új haza határáig; hogyan segítette meg őket a legnagyobb kétségekben. De azt is idézzétek fel, hogy a szabad nép milyen gyáván viselkedett ott, a Jordánnál, mikor átmehettek volna rajta, és övék lehetett volna az ígéret földje! És ezért negyven esztendeig kellett a pusztaságban vándorolniuk, hogy majd egy egészen új nemzedéké legyen a megígért föld. Idézzétek fel ezt is! Szőjétek bele az életetekbe!
Ám a levél nem áll meg itt! Sok alkalommal és sokféle módon szólt az Isten hajdan az atyáknak a próféták által, mondja, most pedig egyszer s mindenkorra véglegesen szólt az ő fia Jézus Krisztus által! Vagyis a sok régi isteni igét beleszövi a Jézus Krisztus igéjébe. Ahogyan tehát, nem az ünnepet kell beleszőni az életünkbe, hanem az életünket kell beleszőni az ünnepbe, úgy nem a Jézus igéjét szövi bele a próféták szavába, nem azt illeszti oda valamelyik csodálatos jövendöléseihez, mondjuk a Mózes szabadító énekéhez, vagy Jeremiás nagy vigasztalásaihoz, vagy Ezékiel látomásához, vagy éppen Náhum próféta szavaihoz, aki megjövendöli Babilon leomlását. A levél nem ezekhez illeszti oda Jézus Krisztus kinyilatkoztatását, a Krisztus által szerzett megváltást, szabadítását, hanem a Krisztus igéjébe sző bele mindent, ami régen történt és elhangzott. Ezért mondja újra meg újra nekünk: „ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keserítsétek a ti szíveteket!” (3,8) Egykor a megszabadított, aztán gyávának bizonyuló nép megkeseredett a pusztaságban, mert nem tudták elhordozni a szabadsággal járó felelősséget. Nem bírták el a szabadság szépséges súlyát. Visszakívánkoztak Egyiptomba, ahol ugyan halálra voltak ítélve, de meg volt a betévő falat, a siralomházi eleség.
Hát tud-e segíteni nekünk Isten? Hogyan segít a bajban, a csüggedésben, a kísértésekben? A levél előbb a teremtő Isten dicsőségét mutatja be, aztán itt a második részben az emberről beszél; a nyolcadik zsoltárt idézi, és azt mondja, hogy Krisztusnak emberré kellett lennie, hozzánk kellett eljönnie, mert Isten (ahogy a zsoltár mondja) az embernek adta maradék nélkül ezt a teremtést. „Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel, tisztességgel koronáztad meg őt, úrrá tetted kezeid munkáit, mindent lábai alá vetettél” -, idézi a zsoltárt. Mindent - ez azt jelenti, hogy Isten semmit sem hagyott alávetetlenül, bár most még nem látjuk, hogy ennek a mindennek a teljes körét. Még nem látjuk be egészen a csodát, hogy Isten felfoghatatlan nagy, ajándékozó szeretettel teremtette az embert. A bajok, a csüggedés, a kísértések lehúznak. Ha tehát látni akarjuk ezt a csodát, segítségre van szükségünk. Segít-e Isten ezt látnunk? Segít-e Isten fölébe kerekedni a bajoknak, legyőzni a csüggedést? Ad-e erőt Isten, hogy ne engedjük fölnövekedni szívünkben a keserűség gyökerét? Segít-e Isten legyőzni a kísértéseket? A levél azt mondja, hogy Krisztusnak a halálával kellett legyőzni a halált, hogy ekként szabadítsa meg azokat, akik a halálfélelem miatt a démoni világ foglyai voltak. Krisztus a mi hűséges főpapunk, aki érdekünkben Isten elé járul, és ő kéri el számunkra Istentől ezt a segítséget. Immár, értjük, hogy nem a Krisztus szavát kell beleszőni a régiek nagy fohászaiba, a zsoltárokba, a próféták panaszénekeibe, hanem megfordítva: a Krisztus szavába szőjük bele a próféták kéréseit, a zsoltárok fohászkodásait, és továbbmenőleg a mi kéréseinket, a mi fölfohászkodásainkat, a mi sürgetéseinket is.
Azt mondja levél, hogy amennyiben Krisztus szenvedett megkísértetvén, annyiban segíthet azokon, akik megkísértetnek. (2,18) Különleges szót állt itt. Csak körülírással visszaadni az értelmét. A mózesi törvények rendelik, hogy Isten gyermekei majd a honfoglalás után, amikor birtokot kapnak, letelepszenek, és szabadon élhetnek, segítsenek az özvegyeknek, árváknak és jövevényeknek. Segítsenek - ezt azért nehéz ott lefordítani egy szóval, mert igen sajátos jogi kifejezés áll itt. Ez nem azt a fajta segítséget jelenti, hogy valakinek az életén lendíthetek egy kicsit, nem nagy ügy. Nem is azt a kölcsönös segítséget jelenti, amikor családtagok, rokonok összefognak, és együtt megcsinálnak valamit. Ez a segítség itt kötelező segítség. Mert ez annak a bizonyítása, hogy én megszabadított ember vagyok. A mózesi törvény indoka is ez: az árvát, az özvegyet, a jövevényt segítsd, mert Egyiptomban te is olyan voltál, mint az árva, a jövevény és az özvegy. Egykor senki voltál, de Isten kiszabadított. S hogy ezt a nagy méltóságot mindenki lássa rajtad, s hogy mindenki értse, te az Isten megszabadított gyermeke vagy, élj ennek a kötelező segítségnek az eszközeivel, erre hagyj időt és módot az életedben. (5Mózes 32) Mikor Sámuel Mispában emlékkövet emelt ezzel a felirattal: mindeddig megsegített minket az Úr (1Sám 7,12), ezt is ezzel a szóval fordították görögre: haladék nélkül segítségül volt! Ez pedig egy összetett katonai, melynek az első fele a jajkiáltást (segítségkérést) jelenti, a másik fele pedig a haladék nélküli sietséget. Mikor egy csapat a csatában mindent veszni lát, jajkiáltásokat küld és segítségért folyamodik, a felszabadító sereg pedig azonnal ott terem. Ez tehát gyors segítség, nincs benne halogatás. Meghatározó élményem volt egy orvosi rendelőben, ahol vártam a soromat, és velem sokan mások. A doktor úr viszont szívesen időzött egy-egy beteggel, hát csak vártuk-vártuk a sorunkat. Egyszer csak berontott egy ember kiabálva, vérző fejjel. Abban a pillanatban kinyílt az orvosi szoba ajtaja, a doktor úr a vérző embert előre vette és ellátta. Gyorssegély. Ezt jelenti itt a szó. Most így fordíthatom: amennyiben Krisztus maga szenvedett megkísértetvén, annyiban azonnal segíthet azokon, akik megkísértetnek. Nála kész a segítség! Istenben ott van az örök készség, hogy hozzá kiáltó gyermekeid meghallgassa és megsegítse.
Segíthet-e? Múlt vasárnap Márk evangéliumából hallottuk az epilepsziás fiú meggyógyításának a történetét. Jézus érkezik a megdicsőülés hegyéről, s azt találja, hogy a tanítványok gyógyítással próbálkoznak éppen. De nem tudnak gyógyítani. A gyermek édesapja Jézust kérleli hát: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemen! (Márk 9,24) Ugyanez a szó: légy segítségül! Most, azonnal! Mert nagyon nyom a hitetlenségem, mert csüggedek, mert növekszik a szívemben a keserűség! A Zsidókhoz írt levél így mondja: „ezért annál is inkább szükséges nekünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk.” Szükséges tehát figyelmeztetni is arra a szóra, amit Isten Jézus Krisztusban mondott ki egyszer és mindenkorra. És ebbe a szóba kell beleszőni minden más igét. A Jézus kiáltásába kell beleszőni minden más kiáltást. A Jézus szabadításába kell beleszőni minden más szabadítást. Az ő életébe kell beleszőni minden más életet, magunk életét is!
Hogyan ünnepeljük hát most október 23-át? Elég-e beengedni az életünkbe, helyet, időt hagyni neki, sőt, még emléket is hozzákapcsolni? Vagy a magunk életét szőjük bele 1956 titokzatos történelmi csodájába? Bizony, hiába épít az ember emlékmagaslatokat és hirdeti az örök békét, ha a lélek nem szabad,
mindezt betemeti a por. A fáraók piramisait is eltemette a sivatagi homok. De honnan nyer szabadságot a lélek? Honnan támadnak benne élet-impulzusok? Honnan jönnek az igazság- késztetések? És ha segít, miért hallgat meg Isten? Miért hallgatta meg a régi zsidókat? Miért küldte el Mózesét? Mert hozta ki őket? Miért vezette őket végig a pusztán? És végül, miért vitte be őket az ígéret földjébe? Miért mondja bátran Náhum próféta a rettenetes idők dacára, hogy ismeri az Úr a benne bízókat? (Náhum 1,7) És miért mondja Pál apostol: ismeri az Úr az övéit? (2Timotheus 2,19) Mert Isten – kezdettől fogva, az ember csodálatos megajándékozása óta – abban az örök igében, Jézus Krisztusban lát és szemlél bennünket; Krisztusban, aki által és akire nézve teremtett mindent. Arra buzdítalak hát, testvérek, hogy ezen az ünnepünkön tegyetek két egyszerű mozdulatot, szőjétek bele magatokat 1956 titokzatos csodájába, a szabadságnak ebbe a nagyszerű ünnepébe, s akkor könnyű lesz ünnepelni. De még ezt meghaladó módon szőjetek bele minden imádságot, reményt, hitet, szeretetet a Jézus Krisztus egy örökkévaló szavába. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Az Úr az én megsegítőm! (Zsid 13,6) Ámen.

Még egyszer szól az Úr. Pedig szólt már Jóbnak a forgószélből kétszer is. Jób töredelemmel, alázattal válaszolt. Győzött Isten. Ez elég is lenne, itt be kellene rekeszteni a történetet. De a könyv végén egy történeti záradék áll, Jób sorsának elrendezése.  Ám előbb még egyszer szól az Úr. Megrendítő összefüggés van itt. A barátok azt mondták, ha Jób megalázza magát, Isten helyreállítja életét. Jób megalázta magát, megbánta és visszavonta szavait. Jöhet az áldás. De Isten még előbb újra szól, éspedig Jób barátaihoz. Megfeddi őket, áldozatot követel, és Jóbnak is kell segítenie ebben az engesztelésben, mert az Úr csak az ő személyét fogadja el.  Imádkozzon Jób azokért, akik nem szóltak Isten felől igazán. Egyszóval, Isten igazolja Jóbot. A vitatkozás során többször kifakadt Jób, mikor nem talált a barátainál vigasztalást: keserves vigasztalók vagytok! Óh, bárha Isten igazolna előttetek is! Ők ugyanis azon a nyomon haladtak, hogy Jób nyomorúságnak valami lappangó bűn, egy ifjúkori véteknek, vagy éppen a büszkeség, a csapások, rettenetek között tanúsított dac az oka. A világ rendje az, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a bűn büntetése. Ez pedig olyan, mint valami láncreakció. Ezért betegségekből, csapásokból, kudarcokból és nyomorúságokból lehet mintegy visszafelé következtetni az indító okra, a bűnre. Jób azonban Isten után kiált, hogy igazolja őt, mert a vigasztalói a vádlóivá lettek. S lám, most milyen csodálatos módon igazolja őt Isten a barátok előtt: menjetek el szolgámhoz, Jóbhoz, ő járjon közbe érettetek, mert egyedül az ő személyére tekintek (42,8). Amit Jób elmond értetek imádságában, csak azt fogadom el. Merjünk bátran közbenjárni másokért! Bátran kérj másokat, hitvest, gyermeket, barátot, még a papot is, hogy járjon közbe érted, és ha téged kérnek, bátran imádkozz másokért! Imádkozzatok egymásért, mondja az apostol, mert nagy ereje van az igaz ember buzgó esedezésének. (Jak 5,16) Jób pedig igaz ember volt.
A barátok tehát, akiket az Úr nevesít is, Isten ítélete alá estek. Nem szóltatok igazán rólam! – mondja az Úr Elifáznak (42,7). Sokféle módon lehet visszaadni a súlyos ítéletet, hadd említsek meg néhányat, hogy jobban értsük, mindig az összefüggésből világlik ki a pontos tartalom. Dávid az egyik esdeklésében az ellenségeiről panaszkodik, és így írja le őket: „nincsen a szájukban egyenesség, nyitott sír a torkuk.” (Zsolt 5,9) Egyenesség -  ez eredetiben ugyanaz a szó, mint amikor azt mondja Úr Jób barátainak: nem szóltatok felőlem igazán. Ellenségeim szájában nincs egyenesség, mondja Dávid, tőrbe csalnak, a torkuk nyitott sír. Az ellenség sokszor barátnak álcázza magát. Nem is az az igazi ellenség, aki teljes hadifelszereléssel ront nekem, hanem az, aki oda édesget a gödör szélére, aztán belelök. Iskolás korunk egyik galád „játéka” volt, hogy valaki leguggolt a társa háta mögött, a másik meg mosolyogva odalépett, figyelj, mondani szeretnék valamit, aztán meglökte, ő pedig átbukott a mögötte kuporodón és hanyatt dőlt. Jön a bűn-barát, mosolyog, egy kis mozdulat, és én már a sírgödörben vagyok, mert hanyatt estem a szerencsétlenség-baráton. Nincs szájukban egyenesség. Mintha azt mondaná Isten Jób barátainak: amit rólam mondatok, az nem volt egyenes beszéd. Barátnak mutattátok magatokat, de ellenségei lettetek Jóbnak. A nyolcadik zsoltárt sokszor idéztük Jób története kapcsán. „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, kicsoda a halandó, hogy törődsz vele!” – kiált fel Dávid (Zsolt 8,4-5. A jól elrendezett világegyetem szépségén ámul.  Mintha azt mondaná az Úr Elifáznak: nem beszéltetek rólam rendesen. Nem a világ jó rendje szerint szólatok rólam. A 90. zsoltár, amit református zsoltárnak nevezünk, ezzel a könyörgéssel ér véget: „kezünk munkáját tedd állandóvá!” (Zsolt 90,17) Mintha azt mondaná az Úr Jób barátainak: nem beszéltetek rólam maradandó érvénnyel. Hosszú hónapok óta olvassuk, magyarázzuk a barátok szavait. Nos, ki emlékszik ezek közül valamelyikre? Ha most idézgetni kezdeném szavaikat, talán egy-két mondatra azt mondanánk: ismerős valahonnan; de a legtöbbet mintha most hallanánk először. Pedig olykor, bocsánat a szóért, még fel is turbóztam a barátok szavait, némelyiket úgy dicsértem, hogy egyenest dogmatikakönyvekbe lehet foglalni. Több ízben a barátok egyik-másik gondolatából indultunk, mintegy csodálatos ösvényen Isten dicsősége felé. De most azt mondja az Úr: amit mondtatok, abban nincs semmi érvényes, semmi maradandó.  Hát lehet a világteremtőről, a gondviselőről úgy szólni, hogy abban nincsen semmi maradandó? Lehetetlent vittek végbe a barátok; amit Istenről mondtak, nem ér semmit. Ezt lobbantja most az Úr a barátok szemére. Az Ószövetség régi görög fordításában egy közismert szó adja ezt vissza: nem mondtátok el rólam az igazságot! Az alétheia szó azt jelenti, hogy valami előkerül a feledés homályából. Az igazság ellentéte a hazugság, de még inkább a valóság elfeledése. Az igazság mindig történik: feltárul a valóság. Ilyen igazság-pillanat, amikor eszembe eszembe jut, hogy mit mondjak a szenvedő barátomnak, ami érvényes és megvigasztalja.  Eszembe jut az a szó, amivel megfordíthatom a dolgok menetét, kibékíthetek összeveszett embereket, megnyugtathatok háborgó szíveket. Az az igazság, amikor azt mondja a tékozló fiú, miután magába szállt: „felkelek és hazamegyek az én atyámhoz, és azt mondom neki...” (Lk 15,17) Nos, így szól az Úr a barátokhoz: ti egy szót sem szóltatok a valóságról. A ti szavatokban íze, nyoma nem volt annak, amit Krisztus mond magáról: „én vagyok az út, az igazság, és az élet.” (Jn 14,6) Ezért azt mondja az Úr: mutassatok be engesztelő áldozatot, Jóbot pedig kérjétek meg, hogy mondjon imádságot értetek! Ti kérjétek meg Jóbot, ti legyetek alázatosak és ti kérjétek meg őt, akit folyton azzal vádoltatok, hogy nem elég alázatos. Én azonban igazolom Jóbot, az én szolgámat. Micsoda megaláztatás ez a pökhendi barátoknak! Egy régi magyarázat szerint huszonhét napig tartott Jób és a barátai beszélgetése. Egy hónapon keresztül ölelték aztán ölték, gyötörték és sulykolták Jóbot, hogy bűn lappang benne, hogy a csontjait átitatta kevélység és átpártolt a gonoszokhoz. Most aztán el kell menniük, és meg kell kérniük Jóbot, hogy legyen szíves, imádkozzon érettünk, mert azt parancsolta az Úr, és kijelentette, hogy egyedül csak Jób személyét fogadja el! Nem a barátok vezették Jóbot Istenhez, hanem Jób vezetheti őket az Úr elé!
Sőt, azt mondja az Úr, azért tegyétek ezt, nehogy valami szörnyűt cselekedjem veletek! Egy mai fordító így adja vissza: nehogy ostobaságotok szerint bánjak veletek. Nehogy az történjen veletek, amit ti akartatok beadni Jóbnak, ahogyan ti értelmeztétek a sorsát! Hogyan magyarázták? Azt mondták, hogy Isten a megfizető igazság szerint bánik az emberekkel, kivel-kivel, amint megérdemli. Mintha azt mondaná most az Úr: bánjak hát veletek úgy, ahogy azt ti megérdemelnétek? Hiszen egyetlen egyenes szót nem szóltatok rólam, egy igazságot nem mondtatok rólam, a valóság nem tárult föl a beszédetekben. A torkotok nyitott sír volt. Bánjak veletek így? Talán ezért mondja Jakab apostol is, aki Jóbot példaként állította elénk, hogy „ne legyetek sokan tanítók, ezeknek súlyosabb ítéletük lesz.” (Jak 3,1) Mert a tanítókat Isten a szavaik szerint fogja megítélni. Hát áldozzatok, és kérjétek Jóbot, hogy imádkozzon értetek, járjon közben értetek (ha már ti nem imádkoztatok érte, és nem jártatok közbe érte), mert csak az ő személyét fogadom el, hogy rettenetest ne cselekedjem veletek. Az eredeti szövegben nincs ott ez a szó, hogy „csak”. Szabatosabb lenne így visszaadni: őt fogadom el, nehogy ostobaságotok szerint bánjak veletek! De sok fordító nyomatékkal illeszti ide a kizárólagosítást: csak. Csak a Jób személyét fogadom el, mondja az Úr, csak az ő közbenjárása jut fel hozzám. Ez adódik a helyzetből is: ugyan, ki volna ott abból a vitatkozó csapatból, aki érvényeset mondott volna?! De egyetemes is az ige. Jób Jézus Krisztusnak az előképe, az állhatatosságában, a szenvedések elhordozásában, az isteni boldogító cél fölragyogtatásában mindenképpen. A középkoriak latin kifejezést is alkottak erre: Iobus Christus. A krisztusi Jób. Jézus azt mondja: „amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek a mennyei Atya” (Jn 16,23) És ezt mondja az apostol: „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus!” (1Tim 2,5). Mi pedig valljuk, hogy Jézus örökérvénnyel mondta a kísértés próbáján levő Péternek, tehát mondja nekünk is: „imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited.” (Lk 22,23) És kinek másnak a nevében esdekelhetnék én? Ki mást állíthatok oda Isten elé, hogy az ő személyére tekintve legyen hozzám irgalmas, és ne úgy bánjon velem, ahogy az én ostobaságom [hazug okosságom] azt megérdemelné? Kérjétek meg Jóbot, az én szolgámat, hogy imádkozzon érettetek, mert csak az ő személyére tekintek – mondja itt az Úr. Az Úr szenvedő szolgája pedig Krisztus, „aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm 8,34)
A történet vége pedig azzal kezdődik, hogy Isten eltávolította Jóbról a csapást. Így fordítja Károli Gáspár. Az újabb fordításokban így áll: megfordította az Úr Jób sorsát (vagy: jobbra fordította Jób sorsát). Még egy helyen, Mózes törvényében is megtaláljuk ezt a kifejezést, amikor Isten azt ígéri, hogy a megtérőt hazahozza a fogságból (5Mózes 30,3). Méliusz így is fordítja különlegesen: megfordította Jób fogságát az Úr. Vagyis kihozta az Úr Jóbot a fogságból. Igen, valaki fogta Jóbot, kézre kapta, megkötözte, megnyúzta. Aki megbilincsel, azt tesz veled, amit akar, ide-oda lök, nem vagy szabad ember. Emlékszünk a történet elejére? A kísértő azt követeli, hogy hadd tegye próbára a szent embert, akinek már-már díszhely van elkészítve Isten csodálatos tróntermében. Bőrt bőrért! Vegyél el tőle mindent! Verd meg! És akkor szembe megtagad téged! – mondja az Úrnak. Erre azt mondja az Úr: a kezedben, csak az életét kíméld. (2,6) A kezedben. Most pedig Isten kiveszi Jóbot a kísértő kezéből, és hazahozza. Megfordítja a sorsát. Mi magyarok jól értjük ezt a szót is: sors, jelzi az életünk irányát. Ha balsorsunk van, akkor süllyedek. Bár még itt vagyok, de csak mint a falevél az ágon, október elején, már fonnyadok, lepergek, elfúj a szél. Ha jó sorsom van (jól megy a sorom), akkor előre megyek, fölfelé tartok. A sorsfordulat azt jelenti: eddig a rossz mélyére tartott az életem, de most vége a próbatételnek, a kísértésnek, vége az elevenen nyúzásnak, mikor még a barátok is csak nyomtak tovább le a kemény sorsba! Hátra arc, elindulunk a jó felé. Lám, kiderül, hogy Jóbnak vannak testvérei, kiterjedt rokonsága, jó szomszédai. Hol voltak ők eddig, a fogság napjaiban, mikor Jób ki volt dobva egy trágyadombra, világ csúfja lett, és leköpték a csúfolódó kiskamaszok? Hát nem volt egy testvér, egy jó barát, hogy odaálljon mellé és megvédje? Nem volt. Ez a rossz sors. A kísértő fogságában magad vagy, mint a kisujjad. De megfordítja az Úr Jób sorsát. És jobban megáldotta élete végét, mint a kezdetét, kétszer annyit adott neki, mint amit elveszített, újra gyermekei születtek, hét fia és három csodaszép lánya, és 140 évig élt Jób, és élettel betelve halt meg.
Szép mese! - mondja erre a mai ember, s legyint. Sokaktól hallottam ezt: szép mese a Jób könyvének vége, de csak mese. Minden jó, ha jó a vége - így érnek véget a mesék.  Mese ez, testvérek? Ezért aztán nem kell nekünk? Egy magyarázó azzal intézte el a Jób könyvének a végét, hogy a kegyes szentíró csak azért fércelte oda ezt a kis mesét, hogy mégis kerek legyen a történet. A modern ember világszemlélete szerint nincsenek sorsfordulatok, mert úgymond a siker kétséges, a jó álságos. Legyintsünk hát Jób sorsfordulatára, vagy tekintsünk merő véletlennek – mondják sokan. Jób történetének értelme azonban nem a függő módban tárul fel – mondom én. A függő mód ez: minden jó, ha a vége jó. Nincs itt semmiféle „ha.” Hanem azt mutatja: jó a vége! A vége a jó! Mert az út végén Isten várja Jóbot, az út végén Isten vár bennünket. Meghagyom meseszerű, fölfokozott dolog, hogy hétezer juha volt, most lett tizennégyezer. De ha ez nem jó, akkor miért remélünk halál után feltámadást? Ha nem tetszik, hogy jó a vége, ha nem mond semmit, hogy Isten áll az út végén, ha legyintesz rá, hogy Isten egy csapásra megfordítja a sorsot, és kihoz a fogságból, akkor miért remélsz feltámadást? Bizony, jó volt az, hogy Isten kiszabadította szenvedő szolgáját a kísértő fogságából és hazavitte! Lám, máris ott vannak a testvérek, a rokonok, a szomszédok: hazahozta az Úr Jóbot! „Mikor hazahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vígadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr! Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.” - énekli a zsoltár (Zsolt 126,1-3). Minden szabadítás (a Jóbé is, és a szent népé is) előképe a nagy szabadításnak. Mert ha elfogadtuk, amit Isten Jóbra nézve mondott, hogy csak őrá tekintek, csak az ő közbenjárása kedves a számomra, és azt mondtuk erre, igen, hiszen Jób előképe Krisztusnak, akkor ebben a sorsfordításban is Krisztusnak az előképe! A nagy szabadítás Krisztusban van, aki föltámadott a halálból! Isten nem hagyta őt a halál fogságában! Megfeszítették, meghalt, eltemették, alászállt a poklokra, harmadnap feltámadt a halottak közül. Ha pedig Krisztus nem támadott fel, akkor nincs halottak feltámadása. És akkor nyomorultabbak vagyunk minden embernél – mondja Pál (1Kor 15). Akkor fölösleges a Jób könyvét olvasnod. Öleljük hát magunkhoz Jób könyvének végét. Öleljük magunkhoz a 14 ezer tevét, a 6 ezer juhot, az ötszáz szamarat, a tíz gyermeket, a népes ajándékozó, vigasztalgató rokonságot! De leginkább öleljük magunkhoz ezt a sokat szenvedett embert, Jóbot, aki a próbatételben állhatatos maradt, és meglátta próbatételének végcélját, megtapasztalta, hogy igen irgalmas az Úr (Jak 5,11). Öleljük magunkhoz a jót! Ámen.

Szólt az Úr a forgószélből, Jób pedig szájára tette kezét, és azt mondta: nem szólok többé. Győzött Isten? Olyan fenséggel lépett fel, hogy Jób megadta magát? Igen. De annak mi a célja, hogy az Úr tovább beszél a viharból? Feltételek nélküli megadást vár, teljes beletörődést abba, hogy igazságtalanul bánik Jóbbal és igazságtalanul kormányozza a világot? Szent szolgája méltatlanul sokat szenved, miközben virulnak a gonoszok? Ebbe kellene beletörődni? A világegyetemben voltaképpen értelmetlen ez a kérdés. A kozmosz nem a megfizető igazságon alapul. Ugyan, hol van az univerzum 43 milliárd csillagrendszerében bárhol is megfizető igazság? A világmindenség, mit sem tudva Jób és barátai súlyos vitájáról, működik, éspedig csodálatosan. Első forgószél-beszédében azt kérdezte az Úr Jóbtól: talán te tanítod meg a sast repülni? A te szavadra szárnyal fel az ölyv, s vajon elszegődik hozzád hűséges szolgálatra a vadbivaly? A világ-kert csodálatos hely, mégpedig Isten elrendezése szerint. Az élet nem magától él abban, de nem az ember gondolata ad neki létforrást. Ha nem lenne ember a földön, akkor is élne a világ, Isten élteti. Mi csak a teremtés végén léptünk színtérre. Vagyis a világegyetem szabad és feltétlen. Ugyanakkor nem kiabál Isten ellen. Csak az ember kiabál Isten ellen. A világegyetem hirdeti isten dicsőségét (Zsoltár 19). Miután azonban maga a Teremtő Isten szól itt, és Jóbnak (az embernek, nekünk) éppen úgy mutatja be a világot, ahogyan azt mi látjuk, mégis találkozik az igazságosság és méltányosság utáni vágyunk és világrend valósága. Isten ugyanis nem csak azt kérdezte Jóbtól, hogy hol volt, amikor Ő alapot vetett a világegyetemnek, hanem azt is, hogy vajon Jób tanítja-e a sasfiókát röpülni és ő kalauzolja-e kőszáli zergét a sziklák között. Isten nemcsak világteremtésre képes, hanem világkormányzásra is. Isten nemcsak omnipotens, hanem omni-kompetens is.
Mi ámulva, sőt megszeppenve elhallgatnánk már itt is, de az Úr folytatja. Felszólítja Jóbot, hogy teljes fenségében és méltóságában álljon elő a vitára. Ügyvédek szokták tanácsolni klienseiknek, hogy a legszebb ruhájukban álljanak bíró elé, mert azzal adják meg a tiszteletet, ha maguk is tisztességesen viselkednek. Bár elsiratta már, de lám, van Jóbnak tisztessége és méltósága! Mi volna ez? A szabadsága arra nézve, amit Istenen kért számon. Ezt mondja neki az Úr: öntsd ki dühös haragodat, láss meg minden gőgöst és alázd meg, igázd le, tipord el a bűnösöket, ahol csak vannak, ásd el valamennyit a föld alá, zárd el őket rejtett helyre! És ha ez így lesz, folytatja, akkor majd én is magasztallak téged, mert jobbod megsegített. (40, 5-10) Micsoda isteni szabadság ez, mondhatom, kockázatvállalás, mert nincs itt semmi gúny, hanem Isten az ígéri Jóbnak, hogy ha a maga emberi erejéből képes az erkölcsi világrendet maradéktalanul érvényre juttatni, akkor egyenlő felek lesznek, akkor majd szót fognak érteni egymással, akkor majd megbeszélhetik az igazságosság dolgát. Mutassa csak meg az ember, hogy miképpen kell elbánni a gonoszokkal, ha már az a panasza, hogy Isten nem törődik ezzel, vagy nem ért hozzá. Hát akkor mutassa meg az ember, hogyan kell az igazságot tenni és a méltányosan ítélni. És Isten vállalja a kockázatot is. Megteheti ezt az embert akár odáig menően is, hogy ezzel mintegy elmarasztalja Istent. Ezt kérdezi Jóbtól: úgy akarod magadat igazzá tenni, hogy engem bűnössé teszel? (40,3-4) Mondom még egyszer, nem gúnyolódásból mondja ezt Isten, tudva, hogy nincs olyan ember a földön, még Jób sem az, aki maradéktalanul végrehajthatná az igazságtételi programot. Azért mondja ezt, hogy felidézze azt, amit maga Jób mondott önmagáról, mikor elsiratta egykori boldog állapotát. Nemcsak becsületes, tisztességes ember voltam én, mondta Jób, aki tehetsége szerint támogatta a jótékonysági egyesületeket, hanem kitörtem a gonoszok fogát és kitéptem onnan a szegényt, ahogy a pásztor kitépi a báránykát az oroszlán szájából. Ha szót (ítéletet) mondtam, az úgy maradt, és olyan voltam, mint egy király. (29,35) Hát legyen, mondja most az Úr, öltözz fenségbe és díszbe, végy fel méltóságot és magasztosságot – s kezdj hozzá! De előbb még Isten megmutat valamiket, valakiket: Behemótot és Leviathánt. Úgy tisztes a vita, hogy ha a néhai király láthatja az örök király teljes fenségét és magasztosságát.
Behemótot hol vízilónak, hol elefántnak fordítják. Nekünk most szabad elkerülünk a fordítók vitáját, a szó a magyar nyelven általában azt jelenti: nagy testű valami vagy valaki. És ez most elég. Ez a szörny szárazföldi lény, nádasokba húzódik vissza, vízpartok televénye alatt hűsöl, körbejárhatatlan, megkötözhetetlen, nem fél semmitől. Leviathánt hol krokodilnak, hol cethalnak, hol tengeri szörnynek fordítják (talán a tíz méteres nílusi krokodilus, talán Moby-Dick, a fehér bálna). Ezen is vitatkoznak a fordítók. Én ezt sem fordítom le. Elég, ha Leviathánt mondok, értjük. Thomas Hobbes híres könyve óta pedig különösen. De előbb magáról a szörnyről szóljunk, ahogy itt az Úr leírja. Rettenetes fogai vannak, erős pikkelyei, szájából lángok jönnek, lehelete parazsat gyújt, húsának rétegei összetapadnak, rá van öntve mozdíthatatlanul, szíve olyan kemény, mint a malomkő. Cséplőszálként terül el a sáron, felkavarja a mélységet, mint egy fazekat, amerre elhalad, megőszül a tenger. Dárda nem fog rajta, a vasat annyiba veszi, mint a szalmát, a rezet, mint a korhadt fát, elporlad rajta a parittyakő, a buzogány szalmaszálba megy. Nincs a földön, aki uralkodjon rajta, úgy van alkotva, hogy félelem nélkül legyen, ő a király minden kevély állat fölött. Thomas Hobbes a 17. században, az angol polgárháború zűrzavarai közepette írta nagyhatású könyvét, melynek a címét innen vette: A Leviathán. A könyv az emberi természetről szól. Miután az ember gyilkos ösztönű, fékezhetetlen vadállat, aki minden képességével a másik ember megsemmisítésére törekszik, jól tudja ezt a másik emberről is, ezért retteg. S hogy megvédje magát, létrehozza a mesterséges embert, Leviathánt. Közös emberi mű ez: valaki vagy valami (egyeduralkodó vagy totális állam), akinek vagy amelynek odaadjuk a képességeinket, az erőnket, az adónkat, befizetjük neki a rezsidíj nyolcszorosát, csendben sorba állunk, ha jegyre adják a cukrot, elfogadjuk a kötelező katonai szolgálatot is, és akár a parancsuralmát is eltűrjük. Miért? Azért, hogy ez a mesterséges ember mintegy fölszívjon minket magába és megoltalmazzon a testvérgyilkos Káinoktól és apagyilkos gyerekektől, és a felebaráttól, aki nem tud szeretni, csak elpusztítani. Nem kell tehát magyarra fordítanunk az ősi szót, íme, itt a mesterséges ember.
A középkorban az ördöggel azonosították Leviathánt. Jób történetének kezdetén még halljuk, miképpen provokálja Istent a Sátán, de miután kezébe kaphatta, tönkretette, szétzúzta, megnyúzta Jóbot, eltűnik. Így szokta a Sátán: belevisz a bajba, rávesz a rosszra, tönkretesz, aztán már ott sincs. A régiek szerint Isten itt a Sátánról beszél. Aquinói Tamás szerint a Leviathán volt az első, aki olyan akart lenni, mint Isten, mert irigyelte Istent. Irigységével fertőzte meg az embert is, ez az ősbűn, ez hozott Ádámra és utódaira bajt, veszedelmet, halált – mert irigyelte Istent! Mintha ezt mondaná itt az Úr Jóbnak: hát akkor öltözz méltóságba, fenségbe, aztán csapj le a kevélyekre, regulázd meg őket, legyél Leviathán, aki a kevélyek királya.
Csakhogy, figyelmeztetnek a régiek is, másra mutat az isteni kérdések rendje! Kihúzhatod-e a Leviathánt horoggal? – ez az első kérdés (40,1). Egy csodálatos középkori festményen azt látjuk, hogy egyedül Isten tudja a Leviathán horoggal kihúzni. Szinte humoros, ahogyan az Örökkévaló egy horgászbottal horogra akasztja a Leviathánt (a szörnyet), a csali pedig Krisztus. Őt, Krisztust akarta elnyelni az ördög, a halál; így akadt horogra, így fogta ki, győzte le Isten. Nos, kérdi az Úr Jóbtól: te horogra tudod-e kapni a legyőzhetetlent? Könyörög-e neked ez az ős-szörny, hogy szövetségedbe fogadd örökös szolgádul? Játszhatsz-e vele, mint egy kismadárral, megkötheted-e őt leánykáidnak, mint valami kedvenc háziállatot? Adják-veszik-e a cimborák, vagy elosztják-e a kereskedők között a húsát? Tedd rá a kezedet, többet nem jut eszedbe hadakozni. Senki sem olyan vakmerő, hogy felébressze őt. (41,3-10) S aztán egy fontos kérdés jön: „Hát ki az, aki előttem megállhat? Ki adott nekem előbb, hogy én megfizessem? Ami az egész ég alatt van, az az enyém?” (40,10-12) Vajon, ezt most az Úr magára mutatva kérdezi, mintegy beleszúrva a mondandóba, vagy a Leviathán mondja? Szerintem a Leviathán mondja ezt, és idézi az Úr, lám, így istenkedik Leviathán. Nincs a földön olyan, aki uralkodna rajta. A Leviathán legyőzhetetlen – legalábbis ezt gondolja magáról. Ezt idézte Thomas Hobbes, amikor megírta a Leviathánt. Micsoda rettentő kép ez: fölemelkedik az emberi szívekből, emberi gondolatokból, izmokból, idegekből létrehozott mesterséges ember, és nincs, aki legyőzze őt. Nem fél semmitől, és ha mi a részei vagyunk, nekünk se kell félni senkitől, hiszen nincs, aki legyőzze őt. Valóban?
Leviathánról, az ős-szörnyről azt mondja róla az Úr: a teremtményem. Mi a közelébe sem férünk. Csak érj hozzá, mondja Jóbnak, utána többet eszedbe nem jut harcolni vele. De az Úr le tudja győzni, hiszen csak a teremtménye. Jób pedig éppen az Úr ellen adott be periratot. Igazsága érdekében éppen azt akarta bűnössé tenni, aki egyedül legyőzheti a Leviathánt. Igen, korábban átéltük, hogy a teremtett világ fenséges, és ez a szabad és feltétlen világ ősveszedelmekkel van tele. Mert valójában nem a teremtett világ fenséges, hanem Isten a fenséges.  Nincs a földön olyan, mint ő - mondja a Leviathánról az Úr. De efféle összehasonlítást már korábban is hallottuk, éppen a történet elején. Nincs a földön olyan, mint ő, azaz Jób. Nincs olyan ember, mint Jób. (1,8) Tehát a könyv elején és a könyv végén Isten szájából egy-egy összehasonlítást hallunk. Most ez a kettőt hasonlítsuk össze, ha már Leviathán a mesterséges ember, a szuper-ember. A Leviathán uralkodik, hallottuk. M
És megfordítva is hallottuk: nincs, aki uralkodjon rajta (40,33). Mindent meghatározó hatalma van. Mózes első könyvében olvassuk, hogy a csillagok uralkodnak az égbolton (1Mózes 1,16-18). A zsoltáros pedig azt mondja, hogy Isten uralmat adott az embernek a földön, mindenek felett. (Zsolt 8,5-6) Itt viszont azt halljuk, hogy a Leviathán uralkodik a világegyetemen. Ő a király! Jób ellenben a boldog időkre emlékezve mondta: úgy trónoltam, mint király a seregben! (19,25) Király volt. Itt  viszont azt halljuk az Úr szájából: a Leviathán a király minden büszke teremtmény felett. Hogy van ez?  A különbségből értjük meg. Amikor Jóbról halljuk, hogy nincs a földön olyan, mint ő, azt így kellene szabatosan fordítani, hogy a földön élő emberek között. A héber határozószó itt -ban, -ben, ennek héber betűalakja a ház (bét), a föld is ház, úgy vagyunk itt a földön, mint egy (kertes) házban. A házban lakók közt nincs olyan, mint Jób. A Leviathán esetében egy másik határozószó áll: fölött. Nincs a föld fölötti uralmában hozzá hasonló. A Leviathán uralma alatt tartja az egész világot.
Nincs hozzá fogható hatalom – a teremtmények között.
Ekkor Jób újra megszólal: visszavonom, amit mondtam, mert tudatlan beszéd volt. Ezt mondja az Úrnak: eddig csak hallottam rólad, most már láttalak is. Össze-vissza beszéltem. Bánom és visszavonom. (41,1-5) Visszavonom - , úgy is fordítható: elvetem. Jób elveti, eldobja korábbi vádjait. De úgy is lehet fordítani: szinte elrémülök mindattól, amit mondtam. S kérdezzük magunkat: elrémültél-e már attól, amit mondtál és gondoltál Istenről? Meghagyom, úgy érezted, jogod volt ezt vagy mondani. Lám, barátunk, Jób ezt mondja itt: elrémülök, miket beszéltem össze-vissza. És így folytatja: a porban és hamuban bánkódom. Másképpen fordítva: porban és hamuban keresem a vigasztalást. Emlékszünk, Jób barátai is odaültek Jób mellé, port szórtak az égre, így gyászoltak és bánkódtak (2,12-13), de ez egyúttal vigasztalás keresése is volt. S most azt mondja Jób: porban és hamuban bánkódom, vagyis keresem a vigasztalást. A nyomorúsága kezdetén a jó sorsát gyászolta, most tudatlan szavai miatt bánkódik – vigasztalást keresve. Szívéig hatolt az isteni ige kétélű kardja, megítélte titkos gondolatait és indulatait (Zsid 4,12), hát megrendült, és elrémült attól, amit Istenről mondott. Gyógyító bánat ez, életre vezető megszomorodás – Isten szerint való (2Kor 7). Csodálatos ez, hiszen Jób nem vétkezett beszédével (2,10), nem átkozta meg Istent, és hozzáteszem, kedves sokat káromkodó magyarok, Jób sosem káromkodott. Elrémültél-e már csak egyszer is, hogy kiszaladt a szádon a szent Isten káromlása? Elrémültél-e csak egyszer attól, hogy össze-vissza hazugságokat beszéltél Istenről. Jaj, gazdagok, dörzsöltétek a markotokat, hogy megsegített a Jóisten, holott csupán adót csaltatok! Jaj, politikusok, magatok közé állítottátok regrutának Istent, és azt harsogtátok: ha Isten velük, kicsoda ellenünk! Jaj, értelmiségiek, szómágusok, költők, üres beszéddé tettétek az Örökké Fenséges teremtő szavát! Jaj, ember, hiába vetted fel az Úr nevét!
Ha csak egyszer megrendült a szíved emiatt, felébredtél az önhittségből, hallhatod a forgószél-beszéd másik felét is. Hiszen ez volt a kérdésünk, miért folytatja az Úr a szavait Jóbhoz? Miért hozta ide Behemótot és Leviathánt? Miért mondja Jóbnak, aki már a szájára tette kezét (39,37): nosza, öltözz fenségbe, dicsőségbe, tegyél rendet a világon, akkor én is dicsőíteni foglak (40,9)? A zsoltáros válaszol kérdésünkre: bár fenséges az Úr, az alázatost meglátja és fölemeli, a kevélyt pedig távol tartja magától. (Zsolt 138,6) Most tehát visszavonom, elvetem, amit mondtam, elrémülök, a porban és hamuban keresek vigasztalást – újjáteremtő szót keresek a Teremtőnél. Azért szól az Úr, hogy megtaláld. Ámen.

Nemrégiben egy szép filmsorozatot láttam, amely a 19. század második felében, a nagy amerikai polgárháború után játszódik. Történet szerint telepesek érkeznek Európából új hazát keresni. A nagy amerikai prérin vezet az útjuk, hogy földet találjanak, ahol letelepedhetnek, új életet kezdhetnek. Ezek a bevándorlók rendkívül kiszolgáltatott emberek. A polgárháborút követő évtizedes anarchiában rablók, szélhámosok, csalók seregei köröznek körülöttük, indián törzsek támadásai érik őket. Bár a végtelen préri csodálatos természeti világ, mégis tele mindenféle veszedelemmel, hol kígyó mar meg valakit, hol egy bölénycsorda gázol keresztül rajtuk, hol a folyó sodor el egy szekeret, hol tornádó ront rájuk, és ripityára tör mindent, aztán jön a dermesztő tél. A történet főhőse is sok-sok szenvedést lát és él át. S miközben csodálja azt a gyönyörű világot, ezt mondja magában: „ha találkozom Istennel, az első kérdésem az lesz, hogy mi értelme ilyen csodavilágot teremteni, aztán megtölteni szörnyetegekkel? Miért teremtett Isten virágokat, majd alattuk megbúvó mérges kígyókat? Mi célt szolgál egy tornádó egyáltalán? Aztán belém hasított: hiszen nem nekünk teremtette!” S ha nem nekünk teremtette, viszem tovább a szót, akkor kinek teremtette?
Amikor Isten megszólal a forgószélből, hallottuk legutóbb, számtalan (némelyek azért megszámolták: hetvenhét) kérdést tesz fel Jóbnak. S a kérdéseiben Isten megmutatja Jóbnak ezt a csodavilágot, a végeláthatatlan világegyetemet, aztán a mi kicsiny bolygónkat, aztán ennek a bolygónak az életrendjét, a felhőket, az óceánokat, a tengereket, a vizeket, a hegyeket, a pusztaságokat, végtelen tájakat, és mindent általában. S mindezt Isten úgy mutatja be Jóbnak, mint valami kertet: az univerzum egy jól gondozott kert, amelynek ő a gazdája. A fenséges végtelen bensőségesen ismerős.
De talán álmélkodásunk közepette mégis fölvethettük a kérdést, hogy ezzel a bemutatással Isten netán tereli a szót? Velünk ez gyakran megesik, valljuk be nyugodtan (azért is kérdezzük most Isten felől). Például, számot kell adnod, felelned kell valamire, nehéz helyzetben vagy; hát ilyenkor szoktunk belekezdeni valami másról beszélni. Furcsa beszéd az ilyen. Úgy hangzik, mintha oda tartozna, szorosan illeszkedne az adott helyzethez, de másról szól. Nos, mintha Isten is így tenne itt. Ennek a szenvedő embernek, aki annyi tantételt, annyi mélyen szántó tézist, annyi hangzatos, de üres vigasztalást, annyi veszett vitatkozást végighallgatott, és annyi baráti intelmen keresztülgázolt, csak Istenhez eljusson végre, és kérdezhesse magát Istent, nos, Jóbnak most, mikor megszólal Isten a forgószélből, nem azt mondja az Úr, amit Jób hallani akart. Figyeljétek meg, nem azt mondja: kérdezz hát, Jób és én felelek, hanem így kezdődik szava: „nosza övezd fel férfiként derekadat; én hadd kérdezzelek, és te taníts engem!” (38,3) Jób még azon sopánkodott, hogy Istenhez kiált, de Ő nem felel neki (30,20); azon sóhajtozott, hogy miképpen tudná Isten elé vinni ügyét, és aztán mi módon foghatná fel Isten feleletét (23,5), s végül vádlevelet fogalmazott, melynek ez a záradéka: „a Mindenható feleljen meg nekem!” (31,35) Szól Isten, és ezt mondja neki: hadd kérdezzelek, te pedig taníts engem! Jól sejtjük, hogy ezek valójában nem Isten kérdései, hanem a mieink.
Mondom, még egyszer: talán az a gondolat támadhat bennünk, ahogy Isten igazat mond ugyan, de nem arról beszél, ami szorongat minket. Lám, most kinyitotta Jób előtt a teremtés csodálatos művének képeskönyvét, ide-oda lapozgatott benne, bemutatva alkotásának fantasztikus panorámáját, de ezzel voltaképpen csak tereli a szót. De nem tereli, látjuk is, és mondom is, hanem mintegy kézen fogja Jóbot és bevezeti ebbe a csodálatos világba, amelyből Jóbot a vesztesége, a veresége, a gyásza, a bajai, a nyomorúsága, a súlyos betegsége, a magára maradottsága kirepítette. Sőt, ki is zárta ennek a világnak, a világ szépségének és rendjének a szemléletéből. Mit nem lát Jób? Mit nem lát az ember, amíg a Sátán rángatja bajba-gyászba, s nyúzza elevenen?
Ez a kis golyó (ahogy Kálvin mondta szépen), mely számunkra végeláthatatlanul nagy és bejárhatatlan, ám a mennyei végtelenség fényében mégiscsak apró mákszem, maga is csoda. És ezen a kis golyón is csodálatos dolgok vannak, és ezek a csodadolgok feltétlenséggel bírnak, fenségesek.
Isten, aki a forgószélből szól a vele perlekedő embernek, ezt mondja itt első beszéde végén Jóbnak: „Való-e a Mindenhatóval perelni, te perlekedő? Aki Istent kérdőre vonja, erre feleljen!” (39,35) No, hát akkor szóljál nekem, te hibakereső, ha perlekedni akarsz Istennel! Hol itt a hiba? Láttuk, Isten nem tereli a szót, hanem kézen fogja Jóbot, bevezeti a csodavilágába. Itt aztán másféle gyanú ébred bennünk: talán ezzel a világ-panorámával szeretné elnyomni Jób panaszát, elhallgattatni kesergő szolgáját? Mert amikor elámulunk valamin, akkor elhallgatunk. A legfenségesebb dolgokra az a legméltóbb emberi felelet, hogy elhallgatunk és hallgatunk, meg se pisszenünk. Sokszor megtörténik ez velünk, testvérek! Ámulatra méltó dolgot látunk, s csak nézzük, szemléljük önfeledten. Körülöttünk emberek dobrokolnak, sziszegnek, fecsegnek, s mi rájuk pisszegünk: hallgassatok! Csend kell ahhoz, hogy teljesen átadhasd magad a csodának. Maga Jób, még korábban, mikor küszködve próbált átgázolni a barátai érvein, azt mondta: „ha valaki perelni akarna Istennel, ezer szóval sem felelhetne meg neki egy szavára.” (9,3) Hát most még itt erre a szóra és ennyi szóra?! Isten azonban, aki nem tépte szét Jóbot a forgószéllel, elnyomni sem akarja őt, hanem kérdéseivel (és beléjük foglalva a teremtés csodáival) másfajta érvelést iktat ide, olyat, ami eltér a mi jól megszokott racionális érvelésünktől. Ehhez kitérőt kell tennem.
Amikor valakit meg akarunk győzni valamiről, egy szempillantás alatt szónokokká válunk. Ilyenkor aztán egyáltalán nem bánjuk, hogy tanultunk retorikát, ha pedig nem tanultunk, azt roppantul sajnálhatjuk. A régiek szerint, a jó szónok (a rétor) egész munkája, minden igyekezete meggyőzésre irányul. A régi rómaiak idején a rétorok voltaképpen ügyvédek vagy éppen ügyészek voltak, akiknek az volt a célja, hogy a bírót az igazukról meggyőzzék és döntésre késztessék, mégpedig racionális érvekkel, ész-érvekkel. Még Luther híres, sokat idézett mondatában is megtaláljuk ezt. Mikor a Wormsi Birodalmi Gyűlésen a tételei visszavonására akarták rákényszeríteni, kitették az asztalra az összes írását, könyvét, pamfletjét, tézisét, rájuk mutattak: vond vissza őket! Luther erre azt mondta: hacsak valaki a Szentírásból vett ész-érvekkel meg nem győz, nem vonhatom vissza. Itt állok, másképp nem tehetek! Mondhatni, sajátos értelemben az is egy retorikai helyzet volt. De a fenségesség nem racionális érv. Kálvin, akit az ész nagy mesterének tartunk, azt mondja az úrvacsora titkáról: én ezt inkább tapasztalom, mintsem tudom! Igen, a fenséges nem ragadható meg. A fenségest nem tudjuk az emberi ráció rendjébe belegyömöszölni. A fenségest szabad. És feltétlenség van benne. Talán nem véletlen, hogy éppen a filozófusok, például Kant, írtak oly sokat a fenségesről, a sublimis-ről, amely fölénk magasodik, vagy éppen fölemel, mert magasztos, de a leginkább szabad. A fenséges feltétlen, nem birtokolhatom, és éppen van a fenségessége. Edmund Burke, a nagy angol konzervatív gondolkodó külön tanulmányt írt a fenségességről, és többek között innen, Jób könyvéből vette a példáit. Azt mondja, hogy a fenséges félelmet, lenyűgözöttséget, áhítatot vált ki az emberből, mert a fenséges hatalmasabb, mint mi. Forgószél, vihar, villám; aki csak egy percet állt egy kis potyamagyar záporban (ugyan, mi az a hatalmas monszunokhoz vagy a tornádókhoz képest?!), de egy perc alatt, ahogy szoktuk mondani, rongyra ázott, az tudja, miről beszélek. Pár napja volt egy nagy zápor itt a környéken. Jól megfogott. Nem volt védelmem, nem volt hova húzódnom, az esernyőmet a szél kitépte a kezemből. Az valami nagyobb, valami fenséges volt. Már általános iskolás korunkban megtanultuk Petőfi gyönyörű versét a Tiszát: „zúgva, bőgve törte hát a gátot, el akarta nyelni a világot!” A szelíd, kedves folyó hirtelen tengerré változik, a simán, szelíden ballagó víz tébolyult cunamiként tör előre. Hatalmas, nincs gátja, szabad, fenséges. Nincs érvünk vele szemben. A fenséges a szemlélőre, vagy ha a beszéd fenséges, a hallgatóra nem érvekkel hat. Ezért a fenségesség hatása nem érvekkel érkezik hozzánk, mondja egy régi rétor, hanem felragad és visz minket. A fenséges átvisz minket a világ tágasságába. Átvisz minket az isteni erő megtapasztalásába, átvisz minket Istenhez.
Isten korábbi kérdései nyomán a világegyetem úgy állt előttünk, mint egy gondozott kert (38. rész). Mi van ebben a gondozott kertben? Mi van ebben a gondozott kozmosz-kertben? Gondolhatnánk, hogy Isten először a virágágyásokról és gyümölcsfákról fog beszélni, aztán a mezőkről, a fűről, a gabonáról, ahogy megadja az embernek az eledelt; valami idillt vázol fel. Számunkra ezt jelenti a kert. Legyen Isten kertje is ilyen. De ez bizony más. A 39. részből csak egy-két mondatot emelek most ki, és mintegy sűrítményt hozom ide. Ilyeneket kérdez az Úr: tudsz-e a nőstény oroszlánnak zsákmányt vadászni? Ki készíti el a hollónak ennivalóját? Tudod-e a kőszáli zerge ellési idejét? A szarvas vajúdására te vigyázol-e? Ki eresztette szabadon a vadszamarat és a parlagi szamár köteleit ki oldozta el? Hajlandó-e a bölény neked szolgálni? Vígan lobog a struccmadár szárnya, vajon kegyes evezőtoll? Te adsz-e a lónak erőt? Te ruházod-e fel a nyakát sörénnyel (szó szerint: villámmal)? A te értelmedtől szárnyal-e az ölyv? És a te parancsodra száll fel a sas?
Most ezekből a harci ló féktelenségét emeltem ki. A paripáról azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy szépen jár (Péld 30,31). Márpedig a szépség mindig része, eleme a fenségességnek, a magasztosságnak. Edmund Burke, amint említettem, éppen a harci ló kapcsán, és éppen Jób könyvéből véve írja le a fékezhetetlen erőt, a fenséges szabadságot. Akik ismerik a lovakat, netán ültek már lovon, vagy lovagoltak is rendszeresen, és foglalkoztak a lovak történetével, jól ismerik ezt. Én nem voltam lovagló ember, de falun nőttem fel, s láttam lovat eleget, hogy milyen megrendítő a tombolásuk. Harci paripát nem sokat láttam, igáslovat annál inkább. Lomha, gyenge lovacskák voltak azok. De ahogy megálltam mellettük, 4-5 éves gyerekként, és horkantott egyet az a szelíd ló, nem harci paripa, csak szelíd jószág, olyan elemi félelem tudott eltölteni, amit máig nem felejtek. Hát még azt, amikor megvadult lovat láttam, és a kocsisának a kétségbeesését, ahogy gyeplővel, ostorral, fékkel igyekszik visszatartóztatni. Hát milyen a harci paripa? Milyen? - kérdezi Isten Jóbtól. Kevély horkanása rettenet, gödröt kapar, ereje teljében táncolva ujjong, beleront a fegyveres összecsapásba, nem hőköl meg a kard előtt, s ha megszólal a kürt, semmi föl nem tartóztatja, úgy rohan a csatába, lenyeli a távot. S vajon te ugráltatod a harci lovat úgy, mint a szöcskét? - kérdezi Isten Jóbtól. Csak megpöccinted a fűszálat, mint a játszadozó gyermek, és már ugrik egyet a szöcske? Vajon te ugráltatod a harci paripát? Nem is kell ezt magyaráznom nektek! Elég csak olvasni, és láttán-hallattán átélni a fenségességét, a feltétlenségét, hogy valaki-valami erősebb van itt, amely előtt megrökönyödve állsz meg.
Foglaljuk össze a hosszú kérdéseket: Isten így kezdi a kérdezést: hol voltál, amikor a Földnek alapot vetettem, ki határozta meg mértékeit, megszámoltad a csillagokat, meg tudod-e fordítani a Göncöl szekere rúdját, te szabtál-e határt a tengernek, meg tudod-e számolni az esőcseppeket, be tudod-e zárni tárházába? - majd sorolja, hogy mi minden van ezen a kicsi kis golyón. De ez csak néhány részlet, s lapozunk is tovább a kozmosz-könyvben. Mindezt hallva Jób megszólal és ezt mondja: „Íme, kicsi vagyok, mit feleljek neked?” (39,36) A legtöbb fordító szót a fentiek értelemében, a megelőző isteni kérdések nyomán adja vissza ezt a szót, így: kicsiny. A világ véghetetlen fenségében az ember a maga feltétlen kicsinységét éli át. Ábrahám ezt mondja az Úrnak, mikor kegyelemért, a készülő ítélet elhárításáért könyörög: „én csak por és hamu vagyok...” (1Mózes 18,27). És bizony Jób is szólt már erről a szenvedései közepette, hogy ő tudja, hogy Isten fensége, véghetetlensége, mindenhatósága előtt az ember csak porszem (30,19), afféle pitypang az ember, ráfúj Isten, volt és nincs. Okkal érthetjük hát ekként a feleletét ezen helyen így: kicsiny vagyok! Tehát összehasonlításról volna szó, a fenségesség átélésében ez mindegyre benne van. Mintha ezt mondaná: jelentéktelen vagyok, semmi vagyok, alig érek valamit. A legszabatosabb fordítás talán az lenne: „hitvány vagyok, (Méliusz így fordítja: elvetett és utálatos vagyok). De az eredeti szó másfajta tartalommal is bír. Ugyanez a szó szerepel igei alakban Jób könyve harmadik részének elején: „ezek után megnyitotta Jób a száját és megátkozta születése napját.” (3,1). Megátkozta, jelentéklennek nyilvánította, félredobta, mert talminak találta, ami semmit sem ér. Vagyis Jób megszólalásából még inkább megérezzük, mit jelent az, hogy a fenséges megragad és átvezet a magunk helyzetéből egy másik helyzetbe, ahol még tisztábban megérthetjük Isten és ember dolgát. Azt mondtam az imént, hogy a fenséges dolgok szemlélete önfeledtségre ragad minket. Általában. De amikor Isten közelségébe érkezünk, éppen emlékezni kezdünk igazi önmagunkra. Az Isten által kinyitott kozmosz-könyv nem önfeledt ámulatba ringatja a szenvedő Jóbot, hanem az ámulat révén viszi át Isten elé.
Hitvány vagyok - mondja Jób. Miért is? Egy modern értelmező fordítás összevonja az egész mondatot, és így adja vissza: könnyelműen szóltam. Mintha tehát a közbölcsességet idézné Jób. Azt mondja a Példabeszédek könyve a régi latin fordítást követve: „van, aki akkor bizonyul balgának, amikor magasra emelték.” (Jaj, hány ember van, testvérek, és hány ember volt, és tudjuk, hány ember lesz még, aki, mikor magasra emelték, trónra ültették, felmagasztalták, fölröpült a csúcsra, akkor bizonyult bolondnak!) De így folytatja a Példabeszédek könyve: „ha okos lett volna, szájára tette volna kezét.” (Péld 30,32) Kezem a számra teszem - többször olvassuk ezt a Bibliában, ez a megszeppent, de bölcs hallgatásnak a gesztusa.
Elnézést kérek az idősektől, de mivel én is ebbe a generációba tartozom már, bátran mondhatom, hogy nekünk már potyognak a fogaink. Amikor kollégista voltam Debrecenben, sokszor mentünk át a Nagytemplomba istentiszteletre. Egyszer állt a templom előtti néhány idős néni, vígan beszélgettek, sőt, vihogtak, mint a kamaszlányok. Azt vettük észre, hogy nevetés közben a szájuk elé kapták a kezüket. Ekkor megszólalt mögöttem az egyik szobatársam: a foghíjasok! De nem biztos ám, hogy ez a mozdulat, ahogy ideteszem a kezem a számra, azt jelenti, hogy a foghíjamat takargatom. Talán annyira meg vagyok szeppenve, hogy így jelzem: nem szólok. Ne jöjjön ki a számon semmi, még egy elhamarkodott indulatszó sem, de még egy sóhajtás sem. Ezt mondja itt Jób. S mintha valóban a Példabeszédek könyvének közismert bölcsességét idézné a mozdulata. Ez tehát Jób erkölcsi tartalmú önítélete: Uram, most jöttem rá, hogy én hitvány és alávaló vagyok, semmit nem érek.
Hát hogyan, testvérek? Ezt mondja Jób? S kérdezzük csak nyomatékkal: hogy van ez? Hiszen Isten ítélete szerint „nincs olyan ember a földön, mint ő: jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli.” (1,8) Nincs olyan ember a földön, mint Jób! Hát éppen ezért pécézte ki a Sátán Jóbot! Azért rontott rá a szenvedésekkel, a kísértésekkel, mert rá akarta bizonyítani Jóbra, hogy érdekből szereti Istent, haszonért szenteskedik (megcsiklandozza Isten hónalját, és kap érte sok-sok áldást, hízeleg egy kicsit, nyalja az Isten talpát, aztán jön az áldás). Jób nem azért szenved, mert bűnös, hanem azért szenved, mert igaz ember. És ő mondja ezt: hitvány vagyok? Hát, ha valakinek, Jóbnak kéne a legkevésbé ezt mondani! Fordítsuk-e egyáltalán így a szavát, hogy: íme, hitvány vagyok, s ne térjünk-e vissza inkább ahhoz: íme, kicsiny vagyok? De lám, ezt is mondja Jób: számra teszem a kezem! Vagyis hallgatok, és okosabb lett volna, ha hallgatok. Meglehet, Lutherrel szólva azt kell mondanunk, hogy Jób egyszerre igaz és bűnös. Sokan ismerik a latin fordulatát: simul iustus et pecator. Egy sajátos azonidejűség van itt: az ember Isten kegyelmének erőterében egyszerre igaz és bűnös. De inkább Kálvint idézem, ő kevésbé értette a paradoxonokat, melyek Lutherből csak úgy gyöngyöztek. Ha elkezdődött is bennünk az igazi élet, az Istenhez találásunk nagy története, még nem vagyunk angyalok. De leginkább János apostol levelét kell idéznünk, aki azt mondja: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. (1Jn 3,2) János Krisztusra utal. Kell tehát egy átvitel, egy transzfer, az embervilág jól megszerkesztett ész-érveiből az ámulaton, a fenségesen keresztül az Isten világába. Amikor ölbe veszünk egy gyermeket és visszük, visszük gyógyulni a kórház folyosóján, egészen végig kell azon az úton menni. Jóbnak is végig kell menni ezen a hetvenhét kérdésen. S mikor visszük a gyermeket, ő már hallgat, mert tudja, hogy a gyógyulás felé megy.
Okosabb lett volna-e, kérdezem testvérek, ha Jób már a történet elején a szájára teszi a kezét? S nem kérdez egyet sem? Nem lett volna okosabb. Kétségtelen, okos emberként járt el, kérdezett, prüszkölt, tülekedett, könyökölt, mert Isten elé akart kerülni. De amikor Isten elé érkezett (vagy inkább mikor elébe állt Isten), akkor a szájára tette a kezét. Itt kezdődik a tökéletesség. Ha bölcs lettél volna, hallgattál volna - a Példabeszédek könyvében gyökerezik a mondás. De inkább így mondom: ha tökéletes akarsz lenni, megtanulsz hallgatni. Azt mondja a bölcs király, Salamon: „azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, pedig távol voltam tőle.” (Préd 7,23) Íme, Jób a szájára teszi kezét és azt mondja: talán egyszer szóltam, de most már nem fogok érvelni. Vagy kétszer szóltam, többször nem teszem. (39,37) Ám ez afféle szerény összevonása annak a száznál is több kérdésnek, amit Jób már felvetett. (A háromszáznál több állítását ide sem számítjuk.) Egyszer vagy kétszer – értjük a kifejezést. Uram, talán egyszer megszólaltam, mint perlekedő. Talán még egyszer megszólaltam, mint hibakereső, de most már nem szólok. Indulok a bölcsesség és tökéletesség útján. De az Úr még szólni fog! Mert nemcsak a világot teremtette magának, hanem minket is. Ámen.

És szólt az Úr a forgószélből... És ha szólt az Úr a forgószélből, mindjárt nehéz kérdéseket kell feltennünk, testvérek! Mindjárt az első az, hogy szétszaggatja-e Isten Jóbot? Hiszen maga Jób így mondta utolsó beszédében, mikor végleg Istenhez fellebbezett: „Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám! Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harcolsz ellenem. Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban [a forgószélben].” (30,20-22) Ez nem afféle gyerekjáték, mint amikor fogjuk a pitypangot, azt is széttépjük és szélnek, ha ugyan szél az, hogy ráfújunk. Jób szava fájdalmas, félelmetes kép.
Vagy, kérdezzük másodjára, talán Isten most, hogy megszólal, „lerontja az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett”, ahogy Pál apostol mondja a korinthusi levélben, „és foglyul ejt minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak”? (2Kor 10,5) Azért szól Isten viharból, hogy lerontsa az okoskodásokat? Így is kezdődik szava: „Ki az, aki e akarja homályosítani az örök rendelést tudatlan beszéddel?” (38,2)
Harmadjára, mindjárt az is kérdés: hát Isten szól? Végre szól! És ha Isten szól, mi újra bizakodhatunk! És, amikor Istenben bízunk, akkor erősebbek vagyunk az oroszlánnál. Erre vártunk! Mert amikor Isten elrejtőzik, egy pillanat alatt összeomlunk.
Isten tehát szól. Egészen pontosan, igazodva a Jób történetéhez, így áll a fejezet elején: Isten felel. Isten megfelel Jóbnak! S valóban, idézzük föl, végigvonul Jób könyvén a kifejezés: felel. Ez volt a vita szerkezete, mindig így kezdődött, amikor egy-egy fél, Jób vagy valamelyik barátja megszólalt: és felelt Jób..., és felelt Elifáz..., felelt Bildád..., felelt Élihu. És idézzük fel azt is, hogy Jób nagy panasza éppen az volt, hogy Isten nem felel neki. Az volt a nagy vágya, amit utolsó szavaival is megfogalmaz: „a Mindenható feleljen meg nekem!” (30,35), válaszoljon nekem, szóljon hozzám, szóljon szót, tegyen tanúságot – sokféleképpen lehet ezt visszaadni –, mondjon valamit, ami érvényes, ami tovább viszi a dolgot, értelmet ad neki. Vagyis, ha jól értettük Jób történetét (rázúdulnak a csapások, elveszít mindent és mindenkit, fölbomlik megszokott élete, világ csúfja lesz egy szemétdombon, a gúnyolódok szinte meglincselik, Isten pedig mélyen és hosszasan hallgat), az a nagy vágya, hogy szóljon Isten! Ezzel, elsősoron, mintha ezt mondaná: tisztázzon engem Isten a barátaim által rám hordott vádak alól! Nem szükséges már a vitákat röviden összefoglalnunk sem, emlékszünk jól, a barátok azzal vádolták Jóbot az isteni igazságosság nevében, hogy valami titkos bűn miatt érték ezek a csapások; a betegsége, a nyomorúsága, az elesettsége a bizonyíték arra, hogy lappang az életében valami titkos bűn; hiszen Isten előbb-utóbb lesújt, nem hagyja, nem nézi sokáig tétlenül a vétkeket. Talán egy ifjúkori vétek volt az, utal rá az egyik barát (8,7), mely végigkísérte Jób addigi életét, sőt voltaképpen meghatározta azt; „csontjai telve titkos bűneivel”, mondja egy másik barátja. (20,11) Valami rejtegetett bűn az, amit Jób a kegyességével leplezett. Újkeletű szóval, afféle mizoteizmus (isten-utálat) volna ez. Látszólag Isten mellett beszél valaki, valójában Isten ellen szól. Gyűlöli Istent, a szépséges szavai Istenről valójában csak álca, és ekként a másik ember számára teszi elfogadhatatlanná az általa „feldicsért” Istent. A reformáció egyik méltatlanul elfeledett, nagy alakja, a tübingeni Johannes Brenz mondja, hogy amikor Isten tisztázza a dolgot Jóbbal, mintegy azt mondja neki: látod, Jób, az igazságodat állítod szembe az én igazságommal, mégpedig oly módon, hogy aztán az én igazságom már senki számára nem lesz jó. Ez a mizoteizmus: úgy szerzem meg magamnak az igazamat Isten igazából (vagy annak ellenére), hogy aztán maga Isten riasztó valóság lesz mások számára. „Miattatok káromoltatik Isten neve!” – Pál ezt nem ateistáknak írta. (Róma 2,24) Az istenfélelmemmel, a vallási buzgólkodásommal, a rajongásommal voltaképpen ellenségeket szerzek Istennek és nem barátokat. Nos, Isten ezt leplezte volna le Jób életében, és ezt büntette méltóképpen. Aztán a legutóbb Élihut hallottuk, aki negyediknek besorolt a barátok közé, ő azt mondta: lehet, hogy nincs itt semmi nagy bűn, amit meg kellene torolni, nem lappang itt semmi csalárdság, nincs Jób életében semmiféle lelki fekély, amit ilyen rettenetes, módon, mintegy durva, sebészi beavatkozással, nagy fájdalmak árán kellene kitisztítani vagy éppen amputálni, hanem valami más van itt: gőg (az erényes emberek csapdája). Mintha Élihu ezt mondaná: Isten téged a nyomorúsággal szabadít meg a kevélység nyomorúságától. Sok-sok kimondott és sejtetett vád van itt Jób ellen – szóljon hát Isten, és tisztázza őt!
Vagy, kérdezzük tovább, feleljen Isten, és leplezze le a barátokat? Éreztük mi végestelen-végig, hogy a barátok szép dogmatikája, nemes erkölcs-filozófiája, könyvekbe foglalható aranymondásaik nem állnak meg, nem tudunk velük mit kezdeni. Talán inkább ezek mögött lappang valami, meglehet, rejtett káröröm! „Lássák az igazak, és örvendjenek!” – kiált Elifáz, amikor elunja Jób panaszkodását nyomorúságai miatt. (22,19) Bölcs emberek mondják, hogy a káröröm kiirthatatlan betegsége Ádám sarjadékának, az embernek. Ha csak magunkra gondolunk, őszintén, van ebben sok igazság. Amikor valakit nagy baj ér, fölsóhajtunk: jaj, de jó, hogy nem engem ért! Ez is káröröm – megfelelő nyomatékkal mondva. Idézzük fel, maga Jób is tud erről a lelki fekélyről, és mikor tisztázza magát, azt mondja, hogy ő soha nem örült senki szerencsétlenségének, még az ellensége baján sem ujjongott. (31,29) Némely magyarázó szerint Jób barátainak ez a sok túláradó szava, illetve Jóbnak az a benyomása, hogy a barátai az ellenségeivé lettek, azt mutatja, hogy a barátai sajnálkozásában, vigasztalgatásában voltaképpen káröröm rejtőzik. Jaj, de sok baj ért téged, jaj, de nagy nyomorúságba jutottál, jaj, de sok kár zúdult be az életedbe!! Így sopánkodnak, de van ebben a hangban egy felhang, ott rezeg a nagy jajongásban a káröröm. Ráférne a barátokra is az isteni tisztázó szó!
Vagy, kérdezzük itt azt is, azért szólt Isten a forgószélből, hogy önmagát tisztázza? Jób ezt mondja a vita kellős közepén: „Mi a bűnöm, mi a vétkem? Hitszegésem és vétkem ismertesd meg velem! Miért rejted el arcodat, miért tartasz ellenségednek?” (13,23-28); mikor megátkozza születése napján, ezt mondja: „miért is ad Isten világosságot az útvesztőbe jutott embernek, aki elől elzárt minden utat?” (3, 20-23). Megint máskor ezt mondja: „Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet?” (7,17) Istennek terhére van Jób? Istennek terhére van az ember? De hiszen, mondja másutt Istennek: „a te kezed formált és alkotott engem, azután elfordulsz, és el akarsz pusztítani? Emlékezz csak: úgy formáltál, mint egy agyagedényt, mégis újra porrá tennél?” (10, 3-10) Feleljen hát Isten tisztázó szóval!
Isten hát felel. Ahogy olvasni kezdjük a 38. részt, felsóhajthatunk: végre! Végre már, Isten szól! Hát így kellett volna kezdődnie mindennek, rögtön, amikor Jóbot baj érte! Félre a hamis barátokkal, félre a szócsépléssel, félre az ostoba kotyogással, szóljon az Úr! Magyarázza el Jóbnak a sorsát, és jelentse ki magát neki! Hadd tudja meg Jób, amit csak Isten és a kísértő tud (és mi)! Na végre! Mennyit vártunk erre! Hány beszédet végighallgattunk, hány vitát végigkövettünk. Még Élihut is, aki beugrik a csoportképbe, még őt is türelemmel végigvártuk. De végre! Isten szól, és elmagyarázza majd Jóbnak a bűn és büntetés örök rendjét, elmondja a megfizetés igazságát! Vagy legalább ad egy kis reménysugarat! Így mondta Jób még a történet elején: „honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem? Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás?” (5, 11-13) Hát végre, Isten felel. Nosza, kezdjük csak olvasni! Isten felel. És mégsem... Isten is kérdez. (35,02) Hogy van ez? Hiszen Jób már kérdezett eleget. Nem vagyok jó számoló, de igyekeztem, Jób több, mint száz kérdést tett fel a különböző beszédeiben. Ezekből mintegy félszáz kérdés Istenhez szól (eleve leszámítva a költői kérdéseket és viszontkérdéseket). A régi tudós rabbik megszámolták, Isten hetvenhét kérdést tesz fel itt. Nem akarom a gyülekezetet megrendíteni, mindegyikről egy évig lehetne prédikálni! Igyekszem rövidre fogni. Tehát Isten is kérdez. Egészen pontosan kikérdezi Jóbot. Ma így sorjáznak ezek a kérdések: honnan van a világ, milyen a világ, ki alkotta a világot, ki tartja fenn a világot? Tudom, mindjárt fölvetődik bennünk egy ellenkérdés: vajon, Isten most mellébeszél, azzal, hogy a kérdésre kérdéssel válaszol, vagy hogy egyáltalán kérdez? Ismerjük jól az efféle helyzetet, sokszor vagyunk így magunk is. Olykor, ha visszakérdezünk, voltaképpen valami elhárító mozdulatot teszünk, vagy éppen valami kétségbeesést leplezünk vele: megszorítottak minket! Máskor a kérdéseinkben felháborodás van. Van, aki úgy magyarázza itt ezeket a kérdéseket, melyeket Isten a forgószélből szólva tesz fel, hogy Isten fel van háborodva: elég volt már! Elég már Jób nyafogásából! Elég a barátaival folytatott perpatvarból! Elég. S elküldi a forgószelet. Mi magyarok nem igazán tudjuk, milyen a tornádó, de tegnap este, amikor a templomtoronyból néztük a tűzijátékot, eszembe jutott, hogy 2006-ban micsoda halálos vihar tört rá a Duna-parton álló, tűzijátékra váró sokadalomra. Ott voltam a Duna partján, emberek haltak meg, százezrek menekültek, de nem volt hova behúzódni. Nos, ilyen forgószélből kérdez most Isten, akinek elege van lett Jóbból és a barátaiból.
Máskor lázadás van a viszontkérdéseinkben, és ritkán-ritkán ámulat. És most mégiscsak arről lenne szó. Ámulat, amikor csak kérdezni tudunk: jé? Milyen nagy kérdés ez: jé?! Isten azonban, amikor kérdez, akkor is kinyilatkoztat. Csak néhány példát hadd hozzak, és nyomban meg fogjuk érteni, milyen nagy mélysége van itt a kérdéseknek és mennyi áldás van bennük. „Ádám, hol vagy?” – kérdezi az Úr az első embertől (1Móz 3,8-12); „miért gerjedtél haragra?” – kérdezi az Úr Káintól (1Móz 4,6); „avagy az Úrnak lehetetlen valami?” - kérdezi Ábrahámtól a Mamré tölgyesében (1Móz 18,14); „mi a neved?” - kérdezi Jákóbtól a Jabbók révénél (1Móz 32,24-29); „mi van a kezedben?” – kérdezi Mózestól a pusztaságban az égő csipkebokornál (2Móz 4,1-5); „mit csinálsz itt, Illés?” – kérdezi a prófétától a barlang előtt (1Kir 19,9); „kit küldjek el?” – kérdezi Ézsaiástól a szentek szentjében (Ézs 6,8); „méltán haragszol-e, Jónás?” – kérdezi a prófétát Ninive határában, miután lejárt a pusztulás határnapja, és Ninive még állt (Jón 4,4); „embernek fia, megelevenedhetnek-e ezek a csontok?” – kérdezi Ezékieltől a fogságban (Ez 37,3);
„kicsinyhitű, miért kételkedtél?” – kérdezi Jézus Pétertől, aki mégsem tudott vízen járni (Mt 24,31); „barátom, miért jöttél?” – kérdezi Júdást a Getsemáné kertben elfogatása estéjén (Mt 26,50); „szeretsz-e, Péter?” – kérdezi megrendült tanítványát a feltámadott (Jn 21,16); „Saul, Saul, mit kergetsz engem?” – kérdezi az üldözőt a damaszkuszi úton (Csel 9,4). És itt Jóbtól: „hol voltál, mikor alapot vetettem a földnek?” (38,4) Csupa kérdés, és mindegyikben mélység van, mindegyikben kinyilatkoztatás van, mindegyikben föltárul Istennek és embernek kapcsolata. És ezek a kérdések gyógyítanak is. Egyszer egy nagyon megbecsült, jó értelemben népszerű lelkigondozót arról faggattunk, hogy mi a jó lelkigondozás titka. Azt felelte, hogy jót kell kérdezni! Kétféle értelme is van ennek: jól kell kérdezni, és a jó után kell kérdezősködni. Rossz kérdésre, ritkán találjuk meg a jó feleletet – de ha a jót után kérdezünk, elindítunk mást is a jó felé. Vagyis maguk a kérdések is gyógyíthatnak, mert helyretesznek, megújítanak, alázatossá tesznek, utat mutatnak. Lépjünk vissza: Ádám, hol vagy? - le kell leplezni Ádámot; Káin, miért gerjedtél haragra? - meginti gyilkos szándéka miatt; Ábrahámot megerősíti reményében: - avagy az Úrnak lehetetlen valami? Jákóbot új élet felé indítja: mi a neved? - mert új nevet ad neki. Illést kizökkenti az öngyilkos depresszióból - mit csinálsz itt? Ézsaiást felhatalmazza - kit küldjek el? Jónást lecsillapítja - méltán haragszol-e? Ezékielt a feltámadás titkához vezeti - megelevenedhetnek-e ezek a csontok? Pétert Krisztushoz önmagához irányítja - kicsinyhitű, miért kételkedtél? Júdást szembesíti - barátom, miért jöttél? Sault megtéríti - Saul, Saul, mit kergetsz engem?
A kérdések tehát Istenhez vezetnek, és most ez a hetvenhét kérdés a forgószélből Jóbot is elvezeti Istenhez. Isten az, aki mindig ott volt körülötte, vele. És most így kérdezi Jóbot: én mindig itt voltam, de te hol voltál? Te hol voltál, mikor alapot vetettem a földnek? (38,4) És ha tudod, mondd csak meg! Hiszen Jób ilyeneket mondott, így panaszkodott: „Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségedül?” (13,24) „Kelet felé megyek és nincsen ő, nyugat felé és nem veszem őt észre. Bal kéz felől cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felől rejtőzködik és nem láthatom.” (24,8-9) Isten visszakérdez: te hol voltál Jób, mikor a világegyetemnek alapot vetettem? És mióta alapot vetettem a világnak, örök jelenlétben munkámmal, gondot viselésemmel fenntartom. Te hol voltál? (És hol, vagy?) Jób a mindig-cselekvő és mindig-jelenlevő Istent nem észleli már. Meg kell hagyni: olyan nagy a fájdalma, az értetlensége, a sorsa miatti keserűsége, hogy csak azt látja, hogy nem látja Istent. Mint amikor egy beteg gyermeknek megkészítik a kedvenc levesét, ott illatozik az asztalon. De beteg a gyermek, lázas és depressziós, nem lehet odacsalogatni az asztalhoz: látod a kedvenced, érzed az illatát? Hiába, ő nem lát, nem érez, a bajában gyötrődik, meggyőződve arról, hogy nem szereti senki. Jób csak azt látja, hogy nem látja Istent. Azt mondja, hogy Isten rejtőzködik. De nem úgy, nem olyan mély szépséggel mondja ezt, ahogy erről Ézsaiás próféta szól, és nyomán Luther a legmélyebb teológiát megfogalmazva, hanem azt mondja: Isten elrejtőzött, lesben áll... aztán lecsap rá. A forgószéllel. Egyszer így panaszkodott Jób: Isten minden lépésemet számon tartja (31,4), akárhova megyek, szemmel tart. De ő nem látja Istent a mindent látó Istent! Mintha Isten valami leshelyről figyelné őt. „Meddig nem nézel még el rólam; nem tágítasz tőlem, míg lenyelem nyálamat?” (7,19)
Vagy talán a mi tudatlan beszédünk rejti el Istent? Ki az, aki tudatlan beszéddel akarja elhomályosítani Isten tanácsvégzését? – kérdezi az Úr. Johannes Brenz, akit az imént idéztem, így adja vissza: ki az, aki el akarja rejteni? (qui abscondit?) Jaj, de sokszor elrejti a mi tudatlan beszédünk Istent – mások elől, például. Mi azt hisszük, hogy föltárjuk, megmutatjuk, kinyilatkoztatjuk Istent –valójában elrejtjük.
Isten tehát felel – kérdez – a forgószélből. És ez mindjárt választ ad a mi kezdő kérdésünkre is. Ez a forgószél, amelyből most Isten megszólal, nem az ítélet forgószele. Nem kapja fel Jóbot, nem sodorja el, mint a polyvát; ez most nem Isten haragjának eszköze (mint például Náhum prófétánál, 1,4: bosszúálló az Úr, és telve haraggal... Szélvészben és viharban van az Úrnak útja); nem a gonoszra lesújtó vihar (Péld 1,27: nyomorúságotok, mint a forgószél elközelget); nem is törvényadó vihar, amelybe behívta Isten Mózest (2Mózes 19,20); és nem is az Illés prófétát mennybe ragadó hatalmas szélroham (2Kir 2,11), hanem ez most olyan, mint amit a Mennyei Jelenésekben olvasunk, megszólal Isten, és a szava olyan mint a mennydörgés (Jel 4,5). Ez most ilyen szó, kinyilatkoztatás. És ennek kell áttörnie Jób jajongásán, mint amikor rákiabálnak egy jajveszékelő emberre. Ezt próbálták a barátok is, emlékszünk rá, különösen Bildád volt ebben nagy mester, ahogy ráripakodott Jóbra: hagyd abba az ostoba beszédet, figyelj oda Istenre! De azt is láttuk, hogy nem jártak sikerrel, nem tudtak áttörni Jób szívéhez. Jaj, ha segíthetne a sok emberi keserűségen az emberi szó, a mi szavunk! De nem tud. Olykor talán sikerül. Egyszer a kórházi rendelő előtt várakoztam, nagy tömegben, nagy lármában, szinte ordibáltak egymással az emberek. Aztán egyszer csak kivágódott az egyik ajtó, és az orvos kilépett a folyósóra és felcsattant: maradjanak már csöndben, operálok! Ilyen tekintélyi szó kell ide. Az Úr szava: maradj csöndben, Jób, operálok! Ki vagy te? A pitypangból egy kis bibe vagy, elvisz a szél és nyomod sem marad. Miről beszélsz te, Jób, hiszen én az egész univerzumot forgatom!? Operálok, fungálok, munkában vagyok! – Ezt közölné az Úr kérdése? Úgy tűnik, igen. S mint amikor a fülsikekítő mennydörgésre mi is megszeppenve elhallgatunk, várva a következő dörrenést, így jönnek sorba a kérdések is : hol voltál, mikor a világot teremtettem, ki pólyálta be a tenger a felhőkbe, és ki számolta meg a felhőket, és ki parancsol a tengernek: eddig, s ne tovább? ki fordítja meg a Göncöl-szekere rúdját?
De inkább egy képeskönyvet nyit ki nekünk Isten a sok kérdéssel, különösen itt, a 38. részben. De talán még jobb azt mondani, hogy olyasmit látunk itt, mint amikor számítógépen megnyitunk egy okos, szemléletes programot: mekkora a Föld? Ott van minden adat (az unokám már fejből tudja mindet), mekkora a Földhöz képest a Jupiter, és mekkora a Nap a Jupiterhez képest, és mekkora a Naprendszer a Tejúthoz képest, és mekkora a Tejút az Androméda-ködhöz képest? És hány csillagrendszer van? Negyvenhárom milliárd! Ennyiről tudunk most, és mennyiről nem! Mi pedig ezen az okos számítógépes applikáción elindulunk a Föld nevű bolygóról, erről az óriási gömbről, aztán a harmadik lépés után nem már látjuk a Földet, és a negyedik lépés után nem látjuk a Napot, a nyolcadik lépés után nem látjuk a Tejutat sem, és aztán nem is tudjuk, mit látunk voltaképpen. Mintha Isten így kérdezne. De ha kiegyenesítjük a kérdéseket, akkor csodálatos, Isten magasztaló himnuszt kapunk: Isten teremtette a világegyetemet, és mégis, ez az egész univerzum olyan, mint egy tanya, egy emberléptékű kertes ház. Egyszer egy barátom vett magának egy tanyát, elhívott megnézni, körbemutatott mindent, itt a ház, ott az istálló, arra a kert. Aztán leültünk a verandára beszélgetni. Egyszercsak dolga akadt a konyhán, s befelé menet odaszólt: hozd már be, kérlek, a locsolókannát, ott hagytam a kert végében a kerítés mellett, negyvenkét lépés. Honnét tudod, hogy annyi? – kérdeztem vissza. Feljártam az egész birtokok, megszámoltam a lépéseket, fejből tudom, mi hol és milyen messze van – felelte. Így mutatkozik most be Isten. A földnek alapot vetett, meghatározta méreteit, mérőzsinór feszítette ki fölötte, megalapozta oszlopait, elhelyezte sarokköveit. Felhőbe öltöztette a tengert és sűrű homállyal pólyálta be. (Ott egy kis bölcsőben ringatja az óceánt!) Megszabta a tenger határait, zárat és ajtókat helyezett rá. Szavára hajnalban úgy áll elő a földkerekség, mint aki szépen felöltözött munkába indulva. Isten visszaviszi határai közé a világosságot, ismeri a házába vezető utat (hazatereli a jószágot). Tudja hol a hó és a jégeső raktára, és fenntatja azokat szükség idejére. Nyílást hasít a záporesőnek és utat nyit a mennydörgő villámnak, megitatja pusztát, hogy zsenge füvet sarjasszon. Összeköti a Fiastyúk szálait, megoldja Kaszáscsillag köteleit, mint amikor este hazaérve kibogozzuk a szatyor száját; a Göncölszekeret forgatja, a kocsit, rúddal előre, szépen beállítja a fészerbe. Kibocsátja útjukra a villámokat, megszámolja meg a felhőket, kiüríti az ég tömlőit. Ebből egy gyönyörű himnuszt kell írni, az ámuldozás zsoltárát! Írjátok be ti is a szívetekbe! Ez itt Isten célja, mikor a forgószélből szól és kérdez. Mert arra a kérdésre, hogy ki vetett alapot a földnek, ki feszítette ki fölötte a mérőzsinórját, ki öltöztette felhőbe a tengert, ki meg szabta a tenger határait, ki hasít nyílást a záporesőnek, ki fordítja meg a Göncöl-szekere rúdját, mi sem tudunk mást mondani, csak azt, hogy Ő, az Ég és Föld ura!
Kálvin a magyarázatában egy fontos utat nyit itt a számunkra, mikor azt mondja, hogy ha végigtekintünk az univerzumon, nyomban megtetszik nekünk Isten fensége és véghetetlensége. És ez ámulatra és alázatra késztet. Azt mondja: „Ha megfigyeljük, hogy milyen magasan van az ég a Földtől: hát mi a Föld? Bármily roppant tömeg, bármilyen nehéz és nagyméretű (ahogy ezt mi itt látjuk), ha az ég nagyságával egybevetjük, nem kell-e a filozófusokkal együtt elismernünk, hogy csak egy apró golyó?” Ámulatra és alázatra késztet ez bennünket. És ez azért döntő belátás, mert ámulat nélkül nincs igazi alázat, alázat nélkül pedig nem hiteles az ámulatunk. De a lényeg az, hogy ámulat és alázat nélkül nincs igazi reménység – enélkül csak kalkulációink, számítgatásaink vannak. De ahol csak számítgatások vannak, ott újra meg újra ezt a kérdést halljuk az Úrtól: a felhőket ki számolta meg? Hát számolj, hát kalkulálj! De Ő azt mondja: inkább reménykedj!
Testvérek, folytatjuk még Isten kérdéseinket olvasását és magyarázását. Most még a Zsidókhoz írt levél nyitányát kell idéznünk: „Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a próféták által.” (Zsid 1,1) Ez itt most Istennek az egyik beszédmódja – úgy felel, hogy kérdez (sokszor, hetvenhétszer). Ha mi igazi ámulattal és teljes alázattal felelünk ezekre a kérdésekre, akkor Magához Istenhez jutunk el. De végül, mondja a Zsidókhoz írt levél, „ez utolsó időkben szólt nekünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette!” (Zsid 1,1-2) Egyszersmindekorra és tökéletesen Krisztusban nyilatkoztatta ki magát Isten. Mert bármekkora az ámulat és bármekkora a csodálatunk Isten kikutathatatlan ítéletein és kinyomozhatatlanok útjain, ahogy Pál apostol mondja (Róma 11,33) – számunkra végleg itt szól Isten! Jóbnak is a maga életében szól Isten. Az a forgószél itt támad ezen a bolygón, azon a tájékon, annak a városnak a határán, ahol Jób szenved és keresi Istent. A kérdései közvetlenül ahhoz az emberhez szólnak, aki ezen a kicsiny golyócskán él. Ezt nevezzük különös kegyelemnek. Ha megízleltétek Isten nagy bölcsességét, általános, az egész világre kiterjedő gondoskodó kegyelmét, már csak egy lépésre vagytok attól, hogy megízleljétek ezt a különös kegyelmet, mikor választ kapunk arra, hogy kicsoda Isten és milyen ő a velünk való kapcsolatában. Ámen

A nyomorultat a nyomorúság által menti meg, és a sanyargatás által nyitja meg fülüket az Isten. Téged is tágas helyre vezetne a nyomorúság torkából, oda, ahol nincs szorongattatás, és bőven kerülne asztalodra zsíros étel. De te igaztalan ítélkezéssel vagy tele, és jogosan ér utol az ítélet. Csak az indulat ne ragadjon el, ha csapás ér, és ne áltasd magad nagy váltságdíjjal. Vigyázz, ne fordulj a gonoszsághoz, ne válaszd azt a nyomorúság helyett!
Luther Márton, akiről azt tartják, hogy fordítása Jób könyvéről az egyik legmélyebbre ható, legjobb megértést tükröző munka, azt mondja egy helyen Jób könyvéről: „Jób könyve igen jó könyv. Mert nemcsak Jób révén és miatt, hanem minden megszomorított, megkísértett, szenvedő és bánkódó szív vigasztalására van megírva. Amikor az ördög és az emberek megkísértették Jóbot, és szembefordultak vele, ő ezt béketűréssel viselte. Amikor azonban Isten haragja kezdett reá nehezedni, kifogyott a béketűrésből és elbúsulta magát. Bosszantotta és fájt neki, hogy olyan jó sorsuk van az istenteleneknek. Ezért is lehet vigasztalásukra a bajba jutott keresztényeknek, akiket üldöznek és szenvedések sújtanak. Mármint, hogy Isten nekik az eljövendő életben hatalmas és örökké való javakat ad aszerint, hogy e mostani életben csupa merő szenvedést ad. Mármint aszerint, ameddig elér az üldözők keze, és nem aszerint, ameddig az üldözők szeretnék.” Mély szavak ezek, és hozzá toldom, Luther másik megjegyzését: a szenvedés az az én könyvem. Lám, ezt egy szenvedő ember mondta, aki sok kísértésen, sok gyötrelmen, sok betegségen, sok bánkódáson, sok elbúsuláson, sok felinduláson ment keresztül, ezért jól érti, hogy Jób könyve nemcsak egy csodálatos alakot állít elénk, aki állhatatos, türelmes, béketűrő, hiába kísérti az ördög, ő nem fordul szembe Istenével, és példaképként van elénk állítva, hanem vigasztalás is az egész Jób könyve. És közeledünk is ehhez a vigasztaláshoz, a könyv vége felé haladunk. Ma még utoljára Élihuról szeretnék szólni, akinek korábban két alkalommal hallottuk a beszédeit. Élihuról sok mindent elmondtam, hogyan vélekednek a személyéről, hogy a legtöbb bibliamagyarázó legszívesebben a pokolba küldené, de jobb esetben is odasorolják a rosszul vigasztaló barátok közé. Van, aki egyenesen az ördög követének tartja, más magának az ördögnek (ahogy azt Martin van Heemskerck metszete mutatja), csak álca rajta az emberi alak, és még egyszer, utoljára, megkísérti Jóbot. De láttuk, hogy Élihu inkább afféle talány. Ki ő? Amikor hallottuk, hogy Jób lezárta a vitát, megszerkesztette a panasziratát, amelyben Isten elé tárta az ártatlanságát és kijelentette, hogy csak Isten és csakis Isten az, akit a maga ügyében ezután már meghallgat, akkor hirtelen előlépett Élihu, akiről addig nem hallottunk semmit. (Később sem fogunk.) Előugrik, azt mondja, hogy ott volt végig, türelmesen meghallgatta a beszélgetést, de végül haragra lobbant Jób barátaira is, mert föladták a vitát, és Jóbra is, mert szerinte igazabbnak mondta magát Istennél.
Ám a barátokat elég hamar elintézi, s inkább Jób ellen fordul, kemény beszédet mond ellene. Most ennek a hosszú beszédnek az utolsó részéből hallottunk részleteket. Korábban arról beszélt, hogy eleve kizárt, hogy Jóbnak igaza lehetne, mert Isten igenis beszél, beszél hozzánk a szenvedéseinken keresztül, beszél hozzánk álmokon keresztül, és küld mindig közbenjárókat is, akik Isten üzenetét tolmácsolják. Nincs igazad, Jób - mondta Élihu másodsoron - , mert a szuverén Isten igazságosan kormányoz. Ma pedig arról hallunk, hogy Isten a szenvedéssel fegyelmez. Elsőre nem nagy igazság ez, testvérek! Minden szülő tudja, hogy a rakoncátlan gyermek életében előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor már nem szép szavakat mondunk neki, nem tartunk neki tudományos értekezést arról, hogyan illik helyesen viselkedni, különösen felnőtt társaságban. Nem magyarázgatjuk el neki, hogy ne rángatózzon, mert beveri a fejét a sarokba, hanem rántunk rajta egyet. És időnként elsül a kezünk is. Vagy olyan nagyot kiáltunk, mintha hirtelen mennydörgés támadt volna. Afféle hang-sokkolás ez, ezzel próbáljuk magához téríteni a gyereket. Sokszor vagyunk így a saját egész életünkkel is. Nagyon jól van dolgunk, jól megy minden, elégedetten hátra dőlünk a saját életünk kényelmes karokszékében, pipázunk és kellemes habos nyári sört iszunk – aztán jön valami... És rögtön föltesszük a kérdést, hogy mit akart Isten? Mit akar ezzel Isten? Most mi rosszat csináltam? Miért rángat meg engem az Isten? Mit gondoltam rosszul? Miben kell változtatnom? Egyszóval, úgy tűnik, hogy Élihu sok új igazságot nem mond itt, hiszen a vita során már a barátok is utalgattak arra, hogy ezek a szenvedések (a vagyon elvesztése, a család elvesztése, az elviselhetetlen fizikai fájdalmak, a magára maradottság, a kiközösítettség), ez valamiféle útja-módja Istennek arra nézve, hogy visszarántson bennünket a helyes útra, visszazökkenjünk a megfelelő kerékvágásba, vagy egy nagy hórukkal újra feltegyen bennünket a sínre, mert kisiklott az életünk. Aztán majd minden rendbe jön. Miután Élihu befejezte ezt a beszédét, eltűnik. Igen, amikor eljutunk oda, hogy az Úr szól a forgószélből, és legvégül megfeddi Jób barátait, őket név szerint felsorolja, és parancsolja nekik, hogy mutassanak be engesztelő áldozatot, mert nem szóltak felőle igazán úgy, mint szolgája Jób. De Élihu nevét már nem halljuk.
Ebből támad a feszengő érzésünk Élihu kapcsán. A másik három barát történét tudjuk, csak előre lapoztuk a könyvben, mint egy a krimit olvasva, s látjuk, hogy ők majd megkapják Istentől a kokit. Megrovást kapnak, engesztelő áldozatot kell bemutatniuk. És ez rendben van, voltaképpen ezt elővételezve olvastuk szavaikat. Elismertük, hogy szépeket mondanak, de azért kerestük is, hogy mit és hol rontottak el. De Élihu? Ki ő valójában?  Múlt alkalommal azt mondtam, hogy fölfedezhetünk a szavaiban prófétai elemeket is. Olyan szavakat mond, és úgy fogalmaz, hogy azt a próféták könyveibe is bele lehetne írni. Mint az égen átsuhanó meteor, olyan ő, egy pillanatra fölvillan, megmutat valamit, eltűnik. De leginkább ahhoz tudnám őt hasonlítani, mint amikor egy teljesen sötét szobába vagy térbe kerülünk, elővesszük a gyufát meggyújtjuk, és amíg a körmünkre nem ég, addig a pisla fényénél látunk valamit, aztán újra sötétben vagyunk. Efféle felvillanó fény Élihu, aki ugyan megfeddi Jóbot, ahogy tették a barátai is, ám a szavai révén meglátunk valamit, amit eddig nem vettünk figyelembe. Szent-Györgyi Albertnek tulajdonítják, de először Schopenhauer mondta, hogy a felfedezés tulajdonképpen annyi, hogy látunk egy-egy jelenséget, amit mindig mindenki más is lát, de olyasmit gondolunk róla, amit még soha senki nem gondolt. Talán ez Élihu szerepe itt: ugyanazt látja, amit a barátok is, és mindenki más is, sőt, nagyjából ugyanazt is mondja Jóbról, Jób szenvedéséről, gyötrelmeiről, bajáról, betegségéről, perlekedéséről, amit mindenki más. És mégis, amit mond, abban mi fölfedezünk valamit, amit a barátok nem gondoltak, és nem mondtak ki, és nem is sejtettek.
Az első mindjárt az, hogy Élihu az egész világegyetemet megidézi tanúnak. A barátok is beszéltek csillagokról, napról, holdról, természetről, Jób is magasztalta a világkormányzó isteni bölcsességét (28. rész),  de alapvetően - hadd mondjam így - egyfajta minőségellenőr Istent hoztak képbe. Egy MEÓS istenségről beszéltek. Az idősebbek, akik gyárakban dolgoztak, tudják, hogy az üzemekben működött a MEÓ, és voltak meósok, akik ellenőrizték a futószalagról lejövő termékek minőségét, megfelelnek-e a szabványoknak. Nos, itt meós istenségről hallottunk, aki úgymond ellenőrizte Jób életét, és megállapította, hogy bár hasonlít a szabvány szerint előállítandó termékhez, de valami hiba van benne, ezért kidobta a selejtbe. Vagy afféle vizsgálóbíró istenség ez, egy nyomozó istenség, akinek besúgták, befújták a fülébe, hogy Jób, a szolgája valójában képmutató alak. Ráadásul református képmutató. Tudjátok, a jól kitanult református képmutató, hogy imádkozik? Ha jól kitanult, aki megtanulta Jézus szavából, hogy haragudni kell a képmutatókra, így imádkozik: hálát adok, Uram, hogy nem vagyok képmutató! Nos, Jób lebukott.
Valami ilyesmit idézgettek folyton a barátok. Élihu azonban egészen másirányú dolgot mond és ezzel új távlatot nyit meg, erről majd később is lesz szó. Azt mondja Jóbnak: nyisd ki a szemed! Nézz föl a csillagokra! William Blake-nek, a nagy angol költő, festőművésznek van egy szép tablósorozata Jób könyvéről. Ebben van egy jelenet, amikor Élihu megszólal.  Egy fiatalembert látunk, aki a csillagos égre mutat föl. Ha visszalapozunk ebben a tablóban, azt látjuk, hogy Jób barátai mindig csak Jóbra mutatnak: te vagy a bűnös, te vagy a képmutató, lebuktál, térj meg, alázatosodj meg! Mutatnak Jóbra hat kézzel is! Élihu a csillagos égre mutat. És azt mondja, hogy nem tudsz a nyomába eredni annak az Istennek, aki az egész világegyetemet alkotta. Lásd, gondol egyet, s csak úgy kihozza a kamrájából az esőt. Máskor permetez egy kis záport. Aztán lehel egyet és befagynak a tavak. Mennydörgéssel szól, és égtől földig megreped a kozmosz. Jób, csodáld az Isten dolgait, Isten fenségét és nagyságát! És még inkább csodáld azt, hogy ez az Isten tud rólad, számon tart téged, aki nem tudod kifürkészni az ő éveinek számát (36,26). És Isten nem hagy el, hanem meg fog hallgatni. Ez itt döntő fordulat a Jób könyvében! Ajánlom bárkinek, bogarássza végig Jób könyvét, a barátai sosem nem szóltak arról, hogy Isten meg fogja őt hallgatni. Csak annyit mondtak, hogy viselkedjen jól, és amikor majd Isten értesül Jób példás magaviseletéről, akkor elhozza számára újra a jót. Legyen Jób alázatos, és akkor majd Isten megsegíti. De meghallgatni? Az az Isten, akinek a villámlásába belesüketülünk, és a szívünk kiugrik a helyéről (36,34), meghallgat bennünket. És az az Isten, akinek a villámlásába belesüketülünk, azt akarja, hogy mi is meghalljuk Őt és meghallgassuk őt. Mert tud villámlással is szólni az Úr. Majd szól a forgószélből. De tud úgy is beszélni, ahogy Illés prófétához beszélt. Alig hallható, halk és szelíd hangon (1Királyok 19).
Másrészt kedves testvérek, Élihu igen talányos, sőt megdöbbentő igét mond itt. Egy évig lehetne róla gondolkodni! Ezt mondja: a nyomorultat nyomorúság által menti meg. Vannak fordítók, akik annyira nem értik, vagy nehezen értik ezt a mondatot, hogy így fordítják: a nyomorultat megszabadítja nyomorúságából. És valóban tele van a Szentírás boldog bizonyságokkal arról, hogy Isten a nyomorultat, a szegényt, az elesettet, az üldözöttet meghallgatja, és kiszabadítja a nyomorúságából, bajából, fogságából, betegségéből, sőt a halál torkából. Sokféle kifejezés van erre, de itt egy sajátos terminus technikus van. A megszabadít, megment igét más esetekben úgy is lehet fordítani, hogy harc árán kiment, vagy kiránt, kibont, kiold valahonnan.  Mózes harmadik könyve írja le a tisztulási szabályban, hogy a fertőzött köveket ki kell venni, ki kell rántani az építményből (3Mózes 14); fordított értelemben tehát az a megmentés, hogy Isten kivesz, szinte kitép abból a környezetből, amelybe be vagyunk gyökerezve, vagy bele vagyunk keveredve. Más helyek pedig szépen kifejezik, hogyan érkezik majd el az Úr szabadítása, mint egy felmentő sereg. Már körül vagyok véve. Már elestem, már végem van, már fegyverem sincs. Már le vagyok térdeltetve, már várom az ellenség halálos döfését. Aki látta a Gyűrűk Urában a nagy ostromot, amikor a hegyoldalról megérkezik a felszabadító sereg..., hát hogy’ dobogott a szívünk! Isten kiszabadít a nyomorúságából. Csak néhány zsoltárt hadd idézzek kedves testvérek. „Segítségül hív engem a nyomorult - mondja a 91. zsoltár – , ezért meghallgatom őt.” Lám, a villámisten meghallja a nyomorult ember alig nyöszörgését, és ezt mondja: „vele vagyok háborúságában, megmentem, megszabadítom és megdicsőítem őt.”(Zsoltár 91,15) A 34. zsoltár így szól: „Ez a szegény - mutat magára az üldözött Dávid: ez a szegény – kiáltott, az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette.” (Zsoltár 34,6) Ezt bizony, a barátok is sokat mondták Jóbnak: ha kellően alázatos leszel, ha megváltoztatod az életedet, akkor Isten kiment a bajodból. „Hat szükségből kiment téged; és hétben nem ér hozzád veszedelem.  Éhínségben megvált a haláltól; és háborúban a kard hatalmától; nyelvostor esetén elrejtőzhetsz; és pusztulástól nem kell félned, ha jön; pusztulásra és éhségre nevethetsz.”  - mondta első beszédében Elifáz. (5,19-22) Hat bajodból kiment, a hetedik sem árt meg neked.
De figyeljük, mit mond Élihu! Nem azt mondja, hogy kiszabadít a nyomorúságból, hanem azt mondja, hogy nyomorúság által szabadít meg. Ez mit jelent? Hiszen az egész életünk menekülés a nyomorúság elől. És ha Jób a társunk, vagy ha Luther szavához igazodunk, hogy Jób könyve jó könyv, és minden megkísértett, nyomorult, beteg, lesújtott, elbúsult, ördög által megtámadott ember számára íratott meg, akkor gondolhatnánk, hogy éppen azért a nagy reménységért íratott meg, amely megismétlődő szabadítást ígéri nekünk is (hat baj, hét veszedelem). Kiáltottunk és Isten kimentett. Testvérek, visszatekintve életünkre, ezt csak hálaadással tudjuk elmondani, sőt ámulattal, mert sokszor nem is tudtuk, milyen iszonyatos nyomorúságban, bajban, katyvaszban, elesettségben voltunk. Aztán mikor Isten tágasságra csalogatott ki bennünket a szükség torkából (36,16), és kősziklára állította a lábunkat, szinte összeomlunk, úgy megrémülünk, ha belegondolunk abba, amiben voltunk, de már nincs. Hát micsoda nagy bajból szabadított ki Isten! Dicsőség neki! De Élihu nem ezt mondja, hanem ezt: a nyomorúság által szabadít meg. Mit jelent ez? Betegnek kell lennem? Szenvednem kell? Bajba kell jutnom? El kell veszítenem mindent? Kidobnak a trágyadombra, mint Jóbot, és az arra járók leköpdösnek?  Így szabadít meg az Isten, hogy belevisz a nyomorúságba? Nyomorúsággal szabadít meg? Vagyis nem kihoz a bajból, hanem még inkább belevisz és nekem végig kell rajta mennem?  Így szabadít meg a nyomorúságból?
Vagy inkább a gőgből szabadít meg? A gőg a végső nyomorúság, tudjuk jól, testvérek. Ez az az állapot, amikor erősködünk a Mindenható ellen, ahogy Elifáz mondta (15,25), amikor megmutatjuk erőnket a Mindenhatónak, vagyis hát nem a Mindenhatónak, mert ilyenkor nem az élő Istenhez megyünk, hanem a képzeteinkhez. Kérdezem hát: a 21. századból szabadít meg bennünket Isten nyomorúságaink által? Mert mi más a 21. század, mint a gőgnek az évszázada. Letérdepeltetjük Istent és kötelezzük, hogy azt csinálja, ami nekünk jó, és kötelezzük, hogy úgy csinálja, ahogy nekünk jó, ahogy mi azt elgondoltuk. Persze, csak a papjait, prófétáit, követőit kapjuk nyakon, és fitogtatjuk erőnket. Most itt ebben a nagy aszályos időben, ahogy olvasom Jób könyvét, látom, azt mondja Élihu, hogy Isten harmatcseppeket szitál, esőt rendel, árvizet parancsol: „majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az ő villáma. És az köröskörül forog az ő vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, amit parancsol nékik, a föld kerekségének színén. Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt.” (37,10-12) S mondom én reggelenként, óh, csak szitálna az Úr egy kis harmatcseppet itt a szétaszalódott világra. Na, nem baj, mondom, előveszem a református énekeskönyvet, kikeresem az Istenhez szóló fohászkodásokat aszály idején. De lám, ez az énekeskönyv is egy felig-meddig 21. századi alkotás, nincs ebben ének aszályra, nincs benne könyörgés háború idejére, nincs benne ének közböjtre, nincs benne odafohászkodás Istenhez a nagy nyomorúságból. Igaz, olyan sincs, ami ellen most prédikálok, gőgös ének sincs benne. Mit mond a gőg? Csak egyre erősködünk, hatalmaskodunk, gőgösködünk, beképzeltek vagyunk, és azt mondjuk: az a dolga Istennek, hogy promptra szabadítson ki a nyomorúságról, nyomban küldje az esőt, ha itt az aszály, és ha nagyon hideg van, olvassza föl a jeget, ha pedig hőség van, indítsa el a mennyei légkondicionálót, és nekem fizessenek áramdíjat, nemhogy én fizessek bármiért.  Ez az Isten kell! Ilyen Isten kell!
Azt mondja Élihu: „ha pedig bilincsbe vernek, nyomorúság köteleivel tartanak fogva, ezzel tettedet adja tudtodra, vétkedet, hogy fölfuvalkodtál. Megnyitja a füledet az intelemre, és meghagyja, hogy térj meg gonoszságodból.” (36,8-10) Igen, jól látják, akik azt mondják, hogy itt Élihu titkot tanít, és nekünk is titkot tanít, amikor ezt mondja, hogy Isten nyomorúság által szabadít meg! Ez azt jelenti, hogy Isten letöri a gőgödet, letöri az istenkedésedet, letöri az erősködésedet, Isten letöri a fölfuvalkodottságodat – és nyomorúság által nyitja meg a füledet, mert a gőg ember fülét a villám se nyitja meg. A mennydörgésre már fel se rezzensz. Hát akkor azt a halk és szelíd hangot mikor fogod meghallani?
De van még itt, testvérek, két titok, menjünk mélyebbre. A nyomorúság által szabadít meg, mondja Élihu. Pál apostol igéje jut eszünkbe, amikor a második korinthusi levélben a saját nyomorúságáról beszél. Pált nem vették sokba a maga idején. A tudósok próbálnak következtetni arra, hogyan nézhetett ki az apostol. Némelyek szerint kisteremtű, görbe lábú, hajlott gerincű, talán kissé púpos alak, jelleme szerint okoskodó, ugrabugra ember volt.  Ugyan, egyáltalán nem volt szimpatikus senkinek. Ráadásul volt egy betegsége, valószínű, malária után visszamaradt epileptikus hajlam, ami időről-időre elővette, talán éppen drámai helyzetekben. Ezek okán aztán afféle leereszkedéssel tekintettek rá. A korinthusiak így üzenték neki: amikor levelet ír, az hatalmas! (A szeretet himnusza. Hát ki ír ilyen szépet? És Isten kegyelmének titka a Galata levélben! Ki írt ilyen magasztos szavakat? A zsidó nép titka a Római levélben! Senki ilyen mélységeket nem tár föl, mai napig nem tudjuk kimeríteni!) De amikor megjelenik, akkor silány kis ember (2Korinthus 10,10). Nos, azt mondja az apostol, hogy háromszor könyörögtem Istenhez, hogy vegye el testemből a tövist. Kellet kérnie, mert lám, milyen az ember, milyenek vagyunk mi, testvérek! Az 1900-as évek elején a falumban lelkészválasztás volt. Olyannyira heves volt a korteskedés, hogy a papválasztás okán a bogárdi meg a tinódi legények összeverekedtek, tán bicska is előkerült. De le van írva a presbiteri határozatában, hogy milyen legyen a pap. Szép szál, barna ember legyen, pödrött bajusszal, csillogó, mély tüzű szemekkel, és tudjon legalább egy órán keresztül folyamatosan emelt hangon beszélni. Hát Pál apostol is elábrándozott arról, hogy mi lenne, ha az Úr elvenné testéből a tövist, a hirtelen támadó betegséget, vagy ha a silány kinézete helyébe angyalformát kapna. Mert az a nyomorék betegség talán éppen egy prédikáció közben tört rá, s le kellett ülnie, pohár vizet kellett neki vinni, vagy görcsös köhögő rohamot kapott, epileptikus tünetek fogták elő, s várni kellett, hogy tudja folytatni. Micsoda feszengés! Micsoda kín! Hát, Uram, vedd el a tövist! A sátán tövisét! Háromszor könyörögtem, mondja Pál, és nem vétetett el, hanem azt a választ kaptam az Úrtól: elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. (2Korinthus 12) Nyomorúság által szabadít meg Isten. Erőtlenség által ad erőt. S mondja Pál, nagy örömmel is dicsekszem azért erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annak okán gyönyörködöm erőtelenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben, szorongattatásokban Krisztusért, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. Mintha Jóbnak azt mondaná Élihu: amikor nyomorult vagy, akkor vagy igaz ember. Mert miért szenved Jób, kedves testvérek? Felfoghatatlan nagy titok ez, hogy miért szenved Jób? Azért, mert bűnös? Nem azért szenved. Miért szenved Jób? Azért, mert elrontott valamit? Nem rontott el semmit. Hanem azért szenved Jób, mert ezt halljuk róla: igaz, istenfélő, bűnkerülő, és nincs a földön még egy olyan ember, mint ő. Azért szenved, mert igaz ember.
Mintha Élihu azt mondaná Jóbnak, hogy Isten a nyomorúság által szabadít meg téged attól, hogy elkezdj Isten ellen erőlködni. „Ne pártolj a bűnhöz, ne válaszd azt a nyomorúságnál helyett.” (36,21) Isten a nyomorúság által tart meg abban, hogy igaz ember maradj! És ez nem a szenvedés apoteózisa, ez nem a nyomorúság felmagasztalása. Ez Isten titka.
Mert van itt még valami, testvérek. Ézsaiás prófétánál ezt olvassuk az Úr szenvedő szolgájáról, hogy mi az ő sebeivel gyógyultunk meg (Ézsaiás 53,5). Isten a Krisztus nyomorúságával szabadított meg minket minden nyomorúságból. A Krisztus alázatával szabadított meg minden gőgből. A Krisztus tisztaságával szabadított meg bennünket minden istentelenségtől. Krisztus meghalt a bűnnek, hogy mi az igazságnak éljünk (1Péter 3,24). Isten Krisztus által szabadított meg. Ámen.