Bogárdi Szabó István Dr.

„Hiába keresi a csúfolódó a bölcsességet, az értelmes embernek azonban könnyű a megismerés.”
Ha a tapasztalat igazolná és a jó ízlés megengedné, talán érdemes lenne a Példabeszédek könyvének egy-egy rövid tanítását a mobiltelefonunkon rögzíteni, hogy mikor reggel bekapcsoljuk a telefont, rögtön ez ugrana elénk; egész életünkben eligazodnánk ez igék mentén. Ám hamar belátjuk azt is – és éppen a Példabeszédek könyvét olvasva –, hogy nem elég egy-egy ige, egy-egy lózung, egy parancs, egy jó tanács egy-egy napra. El kell mélyednünk ebben a könyvben, ebben az igefolyamban, ebben az üzenetfolyamatban is. Mert az is mély tapasztalat, hogy könnyen átlépünk egy-egy bölcsességen, szép mondáson, gyönyörű, vagy éppen fájdalmas igazságon. A felolvasott mondáson is könnyen átlépünk; olvasom még egyszer az új fordítás szerint: „hiába keresi a csúfolódó a bölcsességet, az értelmes embernek azonban könnyű a megismerés.”
Könnyen átlépünk ezen az igazmondáson, ha még sosem csúfoltak ki bennünket. (Ha már csúfoltak, egy pillanatra megállunk, de könnyen tovább lépünk az igén, mert nem emlékszünk már pontosan, hogyan is történt.) Elvileg könnyen továbbmegyünk akkor is, ha nem csúfoltunk ki soha senkit. Csakhogy amennyire nem tudhatom, hogy mindenki elszenvedte volna már, hogy kicsúfolták, épp annyira bizonyos vagyok abban, hogy ellenben az már megtörtént: kicsúfoltunk valakit.
Ma tehát itt van előttünk az ige, beleakadunk; főleg, ha valakit kicsúfoltunk, csúffá tettünk, aztán megbántuk, de nem tudtuk jóvá tenni. Járjuk hát körbe, mit üzen nekünk ez az ige. Most csak a Példabeszédek könyvének erre a 14. részére hívom föl a figyelmet, ahonnan a mondást vettem. Itt ellentéteket látunk végig; a csúfolódó és az értelmes ember ellentétét, a bölcs és a bolond, az igaz ember és a tévelygő, a hűséges ember és a hamis ember, az istentelen ember és a gonosz ember ellentétét. És azt is látjuk, hogy ezeknek az embereknek az eltérő, sőt ellentétes magatartásából eltérő, sőt ellentétes eredmény következik. A bölcs féli Istent, a bolond gyűlöli. A bölcs szereti a jót, a bolond megveti. Az értelmes ember épít, a tévelygő ember mindent leront. Ebben a sorban halljuk azt is, hogy az értelmes ember bölcsességet talál, a csúfolódó pedig nem talál bölcsességet, helyesebben: semmit sem talál.
Kik a csúfolók? Mindennapos kifejezés. Magyarul a rút, csúf szóból származik. A bibliai héberben másfelé mutat a kifejezés, mögötte az áll, amikor egy nem értett nyelvet átviszünk egy másik nyelvre, vagyis fordítunk. Vagyis az egyik nyelv fogalmait átfordítjuk egy másik nyelvbe. Ilyen értelemben a csúfoló az, aki kiforgatja a szavak eredeti értelmét. Nem fordít, hanem kiforgat, nem értelmez, hanem félreértelmez, nem átvisz, hanem csúsztat - a csúfoló tulajdonképpen kiforgató ember. Az elferdítő embernek ez a habitusa. Aki csúfol a szépet rútnak láttatja, az igazat hamisnak, a jót rossznak – és fordítva (is). Ebből civakodás, patvarkodás, veszekedés megbántottság, viszont-szidalmazás, pereskedés származik. Ezért mondja a Példabeszédek könyve másutt: „űzd el a csúfolót és elmegy a háborgás is, és megszűnik a patvarkodás és a szidalmazás.” (Példabeszédek 22,10) Űzd el a csúfolót, s béke lesz! Máris belátjuk, sok mindent jelent hát az ige: hiába keresi a csúfolódó a bölcsességet, semmit sem fog találni, ellenben az értelmes ember számára könnyű, nem igényel nagy küzdelmet a megismerés. Ma három vonatkozást hozok ide.
Az elsőről a próféták panaszaiban olvasunk sokat, ez az igazságnak vagy az igazságosságnak a kiforgatása. Ézsaiás próféta a maga korában súlyos bírálatot mondott a papokról és a prófétákról, vagyis a szent emberekről, akiknek igazságot kellett képviselniük, erre rendelte és hívta el őket Isten. Ez írja a próféta: „Azért nekik ez lesz az Úr igéje: ez a parancs, az a parancs, ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi, hogy jártukban hanyatt essenek, összetörjék magukat, és csapdába essenek! Ezért halljátok az Úr igéjét, ti, csúfolódók, akik uralkodtok ezen a népen Jeruzsálemben!  Ti ezt mondtátok: szövetségre léptünk a halállal, szerződést kötöttünk a holtak hazájával. Ha megjön az elsöprő áradat, nem ér el bennünket, mert a hazugság lesz az oltalmunk, a hamisság a rejtekhelyünk.”  (Ézsaiás 28,13-15) Kikhez szól a próféta? Ezt mondja: „figyeljetek, csúfoló férfiak, akik uralkodtok ezen a népen.” Aztán az igazság kiforgatásáról, vagyis az igazság megcsúfolásáról beszél. Láttuk, eredeti értelme szerint a kicsúfol szó azt jelenti: kicsavar, rosszul értelmez, meghamisít, eltorzít, a fonákját hozza ki. Az igazságosság kiforgatása: az igazság megcsúfolása. Ez pedig akár egész társadalmakat dönt romba. Leginkább a felelős emberek bűne ez: igazság helyett gazság, jogőrzés helyett jogorzás (ahogy Ézsaiás próféta mondja másutt – Ézs 5,7); és az egészet őrült gőg vezérli.  Ezt mondják, idézi őket a próféta: mi az Isten igazságát kicsúfoljuk, nekünk az Isten szent törvénye semmit nem jelent, és ha eljön az ostorozó áradat, minket nem ér el, mert mi szövetséget kötöttünk a halállal! A hazugság a mi oltalmunk, és elrejtjük magunkat a hamisságba. Amikor ezeket olvassuk, szinte az a sejtelmünk, hogy Ézsaiás próféta voltaképpen a kortársunk. Ezeket a sorokat nem 2700 évvel ezelőtt írták le. Vagy ezek - hadd mondjam így - mindig igazzá lehetnek.
A Példabeszédek mondásának van egy másik dimenziója is, amely nem az igazságnak, az igazságosságnak, a társadalom békéjének a valóságába esik, hanem egy sokkal személyesebb, mélyebb, nehezebb és érzékenyebb létvalóságot érint - ez pedig a barátság. A szenvedő Jóbot a barátai, úgymond, jó szándékkal győzködik, vitatkoznak vele, terelgetik, mire így kiált fel Jób: a saját barátaim lettek a csúfolóim (Jób 16,20). Micsoda helyzet az, amikor a barátom forgatja ki a szavamat! Bármit mond Jób, a barátok elferdítik, csúsztatnak rajta, félreértelmezik, az ellenkezőjét hozzák ki belőle. A barátok itt nem alkalmi cimborák, nem afféle erre-arra összeverődött kompánia, hanem bizalmas társak. Ők lettek a csúfolóim, mondja Jób - ezért Istenhez sír fel a szemem! A 119. zsoltár ezt így fejezi ki: „a kevélyek szerfelett gúnyolnak engem, de én nem hajoltam el törvényedtől. Megemlékeztem a te öröktől fogva való ítéleteidről, Uram, és megvigasztalódom.” (Zsoltár 119,51-52) Bizony, a legkeményebb dolgok közé tartozik, amikor a barátaink céltáblájává leszünk. Mert ez azt jelenti, hogy a barátomnak sem önthetem ki a szívemet, vagy ha kiöntöm, súlyos következménye lesz, visszájára fordul az egész.
Nos, ha nem értünk a nagy emberek dolgához, mert nem járunk a hatalmasok palotáiba, fölkent papot ezer éve nem láttunk, próféta meg nem terem magyar tájon, bőven elég csak arra gondolnotok, hogyan volt az, hogy kiöntötted a szívedet a barátodnak, és az egész visszafordult rád. És amikor a szívedet nyújtottad neki, de kiütötte kezedből. És hogy volt az, mikor megosztottad vele a szomorúságodat, rettegésedet, kétségeidet, és egyszerre csak a sor végén találtad magamat?! Istenhez sír fel a szemem, mondja Jób, mert a saját barátaim a csúfolóim. Lám, a csúfolás, a legmélyebb embertársi kapcsolatokat, így a barátságot is szétzúzza. Mert a Példabeszédek könyve, Jób és a zsoltáros, félreértés ne essék, nem az ártatlan viccelődésről beszél. Még sokszor az is rosszul esik, ha a barátok olykor túlpörgetik az ugratást. De itt nem tréfáról van szó, nem is jobbító iróniáról! A csúfolódó nem ismeri a gyógyító iróniát, mert nincs öniróniája. Nem tud önmagán nevetni. Ismertek ilyen embert? Aki mindenkit megsemmisít? Aki előtt nem marad meg senki? És ha netán rászólnak, máris kirobbantja a világháborút?! Azért ilyen, mert bele van keményedve a saját önigazságába. Erre utal a zsoltár: a kevélyek csúfolódnak. Ha belekeményedsz az önigazságodba, azzal magasra emeled önmagadat. És akkor a csipkelődést, a humort, az iróniát (ez mind lehet gyógyító eszköz) csatabárként fogod használni és mindenkit levágsz magad körül. És amikor belátod, hogy vétkeztél, és gyógyítanád a sebeket, már nem tudsz gyógyítani.
És végül, a Példabeszédek könyve kiterjeszti a csúfolódást a szentséges dimenziójába is. Gyakran láttuk már, hogy divatos foglalatosság lett kicsúfolni a szent érzéseket, a legmélyebb vallásos meggyőződéseket, az igazi jó hiteket. A tudósok szerint mi a derizió (a gyúnyolódás) korába jutottunk, vagyis ma már semmi sem szent, mindent ki lehet csúfolni. Milyen jókat lehet viccelődni, mondjuk, egy szép körmeneten. Vagy milyen csípős vicceket lehet csinálni az úrvacsorázásból. De itt többről van szó. Néhány verssel később azt mondja a könyv: „a bolondok kicsúfolják a bűnért való áldozatot, az igazak között azonban jó akarat van.” (Példabeszédek 14,9) A bűnért való áldozat szentséges dolog. Az Ószövetség rendje értelmében az engesztelő áldozat, egyáltalán az Isten elé állás, a másik ember megkövetése, Isten föloldozó kegyelmének megnyerése, az összetört, tönkretett emberi kapcsolatok helyreállítása, az Istennel megszakított életkapcsolatunk gyógyítása: szent dolog. A bolondok kicsúfolják ezt.
Most már értjük, mit jelent, amikor azt mondja: a csúfoló keresi a bölcsességet, és az nincs. A bolond elől kitér a bölcsesség. A csúfoló ugyanis nem azért keresi a bölcsességet, hogy magához ölelje. Nem azért igyekszik a bölcsesség után, mert fölébredt a szívében valami vágyakozás az Isten titkai után, hát meg akarja találni és keresi. Más miatt keresi. És nem találja. Jaj, hol van? És az eszeseknek miért jár, nekem meg miért nem jár? Azért nem találja, mert a bölcsesség kitér előre. Ahogy nekünk is tanácsolja a bölcsesség: ne felelj meg a bolondnak, mert te is bolond leszel. Ne kezdj el perelni a haragtartó emberrel, mert te is beleszakadsz a haragba. (Példabeszédek 26. rész)
A bölcsesség kitér a csúfoló elől. Egyszer láttam egy embert, hivatásos csúfolódó volt. Ma ezt úgy szokták mondani, hogy kritikus. Ugyan, nem tudom, minek a kritikusa volt, de ahogy mondta-mondta, elkezdtem csodálkozni, hogy mi baja van ennek az embernek? Harsogott: hogy Platón egy nudli, Arisztotelész egy kis hamiskodó vigéc, a filozófia legnagyobbjai mind ostoba pacákok, a szentek pedig mind képmutatók. Aztán Krisztusra fordította a szót. Krisztus egy szakállas hippi. Nos, ahogy így mondta-mondta, hirtelen megvilágosodtam, hogy ennek az embernek, az a baja, hogy nem tud okosabb lenni önmagánál. Ez a csúfolódó. De kitér előle a bölcsesség. Ezért fogadjuk meg a Példabeszédek könyvének intelmét, térjünk ki előle mi is.  A szentség, a barátság, az igazság kiforgatása és megcsúfolása vezet oda, hogy amikor a csúfoló bölcsességet keres, nem talál. Nem azért nem találja, mert nincs bölcsesség, hanem azért, mert a bölcsesség kitér előle.
Ellenben az értelmes ember, mondja a Példabeszédek könyve, könnyen rátalál az igazságra, számára könnyű a megismerés, mert az nem afféle intelligencia-bemutató. Az értelmes ember: istenfélő ember; az értelmes ember igazságszerető; az értelmes ember a barátját hűségében megtartó ember. Az értelmes ember a szentség szférájába járó ember. És miért ért meg könnyen? A bölcsességet. És miért ismeri meg könnyen? Mert a bölcsesség elébe megy az ilyen embernek.
A próféta így fejezi ki: Keressétek az Urat, míg megtalálható (Ézsaiás 55,6). Jézus Krisztus ezt így fejti meg: aki, aki keres, az talál (Máté 7,8). Mert aki keres, az kér és zörget is. Hát forduljatok el a csúfolóktól, ne álljatok szóba a bolondokkal, hanem keressétek a bölcsességet és az igazságot! Keressétek az Urat, és ha az Urat keresitek, ő már elétekbe is jön. Ámen.

„Kisgyermekeket is vittek hozzá, hogy illesse azokat; mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálták azokat. De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba.” (Lukács 18, 15-17)
A gyermek evidens. Vagy mégsem? Ha kimondjuk ezt: gyermek, csupa magától értetődő dolgot nyitunk fel. De miután évszázadunk igencsak zavaros korszak, többet kell a gyermekekről beszélni, és többet kell Jézus szavairól is szólni, különösen ahogyan gyermekeket állít elénk. A zavaros kor a mi magától értetődőségi tudatunkat is megrongálja és eltorzítja. A mi korunk egyrészt a nevelés világkorszaka. Soha az emberiség történetében annyi gonddal, törődéssel, erőfeszítéssel nem foglalkoztak a gyermeknevelés ügyével. És ha ebbe beleveszem az egészségügyet is, még teljesebb a kép. S mindezt igazolja az is, hogy egyre inkább kitolódik a gyermekkor, sőt, a kamaszkor határa. Én tíz éves koromban minden további nélkül végeztem nyári mezőgazdasági munkát, 790 forint volt az első keresetem. Nos, megnézném azt a mezőgazdasági üzemet, vagy farmot, vagy gyárat, ahol tíz éves gyereket nyolc órában dolgoztatnak! De a kamaszkor ideje is kitolódik, a fiatalok akár harminc éves korukig is otthon élnek a mama-hotelben, meg a papa-bankban. De ez nem bánt minket, hadd legyen jó a fiataloknak, hadd teljesedjen az életük!
Ugyanakkor a mi korunk iszonyatos dolgokat is produkál gyermekek kapcsán. A legkevesebb az, hogy az üzleti világ a kisgyermeket a kutya szintjére süllyeszti. A kutyás filmet ugyanis mindenki megnézi, a kutyás-macskás reklámra mindenki odafigyel, hátha még kisgyermek is van a reklámban...! A gyermek reklámhordozóvá lett. És nemcsak pelenka kapcsán, hanem élelmiszer, mosógép, nyaralás – a gyermek hátán kínálnak mindent. De ez a legkevesebb. Mert amikor eláraszt bennünket a gyermekekkel való szexuális visszaélések förtelme, kétségbeesetten megrendülünk. És attól is megrendülünk, hogy akadnak „jogászok” és „politikusok”, akik amellett kezdenek érvelni, hogy nincsen ezzel semmi baj. De leginkább akkor rendülünk meg, amikor tudósításokat látunk gyermekkatonákról, különösen Afrikából, ahol elrabolják a 10-12 éves gyermekeket, és iszonyatos harcosokká képzik ki őket. Zavaros korban élünk.
Tegyük fel hát a kérdés, Jézus szavai fényében, milyenek a gyermekek? És hogyan fogadják a gyermekek Isten országát? Jézus máskor is, hadd mondjam így, példálózott gyermekekkel. Pát hete olvastuk Lukács evangéliumában azt a történetet, amikor Jézus meggyógyított egy gyermeket.  Álmélkodás múltán a tanítványok, akik az imént csődöt mondtak a gyógyításban, vetélkedni kezdtek egymással, hogy melyikük a nagyobb. „Jézus pedig látva a szívük gondolatát, megfogott egy kis gyermeket, maga mellé állította, és azt mondta nekik: aki ezt a kis gyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött; mert aki legkisebb mindnyájan közöttetek, az lesz nagy.” (Lk 9,47)
A gyermek befogadásában, a gyermek iránti gesztusunkban isteni világ nyílik meg számunkra. Milyenek a gyermekek? Csodálatosak és titokzatosak. Bennük és általuk sokkal közvetlenebbül jelenik meg Isten világa. Éppen ezért a gyermeket meg kell védeni. Egy más alkalommal ezt mondja Jézus a tanítványoknak:  „Lehetetlen dolog, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha egy malomkövet vetnek a nyakába, és ha a tengerbe vettetik, minthogy egyet e kicsinyek közül megbotránkoztasson.” (Lk 17,2) A gyermeket, aki utolsó az erősorban és a legkevésbé sem képes önmagát megóvni, minden botránkozástól meg kell védeni. Bizony, beültetném Jézust egy modern törvényhozásba! Ha már nem inti magát a mai ember, hadd hallja meg az Üdvözítőtől! Megint máskor ezt mondja Jézus a követőiről, Isten küldötteiről:  „aki befogadja a prófétát próféta nevében, prófétának jutalmát veszi; és aki befogadja az igazat igaznak nevében, igaznak jutalmát veszi; és aki inni ad egynek e kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát.” (Máté 10, 41-42) Próféta, igaz ember, tanítvány, kicsiny. Vagyis a próféták, az igaz emberek (szentek), és a tanítványok mellé egyenlőségjelet tesz és odaírja, hogy gyermek. Az isteni szóval felhatalmazottak, a szentségben járók, és a Krisztus-követésre elkötelezettek neve mellé oda lehet írni, hogy gyermek, kicsiny. Tehát Jézus a követőit (és minket is, ha követjük Őt) bizonyos értelemben a kicsikhez hasonlít. Vagy őket hasonlítja hozzánk? Érdemes rajta töprengeni.
A felolvasztott szakaszban újabb dimenzió nyílik meg előttünk. Itt Jézus az imádságot és az Isten országát köti össze a gyermekekre mutatva. Előbb egy erőszakos özvegyasszonynak és egy hamis bírónak az esetét beszéli el.  Egy özvegyasszony valami nehéz ügyet akart elintézni, de a bíró folyton halogatta az ítéletet. Folyton hiánypótlásra szólítja fel, nem értesíti a tanúkat, megismételteti a bizonyítási eljárást, és így tovább; ismerjük jól ez efféle jogi csűrcsavart.  De az özvegy nem hagyta magát, s addig járt ennek a hamis bírónak a nyakára, aki Istent nem félt, embert nem becsült, hogy végül megadta neki, amit kért, csak hagyja békén. S erre azt mondja Jézus: így kellene imádkoznotok! Ha Isten nem hallgatja meg elsőre imádságodat, kérd még egyszer; és ha századjára sem hallgatja meg, kérd kétszázadszor is, mert imádkozni kell és soha meg nem restülni (Lk 18,1). Aztán elmondja Jézus azt is, hogy mit kell az imádságba foglalni. Története szerint két ember ment fel a templomba imádkozni, egy farizeus és egy vámszedő. Ha megkérdeznénk még a templom bejárata előtt a farizeustól és a vámszedőtől, vajon ki megy be az közületek Isten országába? -,   a farizeus nyomban magára mutatna: Na, hát én! Nyilvánvaló. Hiszen én felnőttesen gyakorlom a vallást. Többszörösen böjtölök, fölülmúlok minden aszkétát. És megadom a tizedemet mindenből, amit szereztem, még a prémiumomból is. És nem vagyok olyan, mint az ott! – s mutatna a vámszedőre.  Nos igen, valóban felnőttes dolog, hogy úgy igazulunk meg Isten előtt, hogy összehasonlítgatjuk magunkat másokkal! Rosszabbat mindig találunk. Találunk, nyilván, jobbat is, de ha összehasonlítás révén akarunk igaznak tűnni, máris keresünk magunknál rosszabbat. S visszük Isten elé a magunk által kiállított mérlegfőkönyvet, lám, az enyémben nullszaldó van, a másikéban viszont mínuszt mutat a mérleg!  Ahhoz képest tehát mégiscsak én megyek be Isten országába. Holott mi csak a Krisztus bűntörlő áldozatának a hatalmában nyerünk igazságot és kegyelmet! Jól érti az a bűnös ember is, aki a szemét sem meri az égre emelni, csak így kiált: irgalmazz, Uram! És megkérdez téged is Jézus: mit gondolsz, a kettő közül melyik ment haza úgy, hogy igazságot (azaz kegyelmet) talált Istennél?  Melyik ment haza megigazulva? (Lk 18,14)
A gyermekekről szóló intelem után egy főember kérdezi Jézust: mit kell tennem, hogy bemenjek az Isten országába? Jézus elmondja neki, ő megszomorodva megy el. Mert nem bír megszabadulni attól, amit szerzett, kiérdemelt. Ezt látva a tanítványok kérdezik Jézust: akkor mit tegyünk mi, uram, hogy bemenjünk az Isten országába? Mert hallottuk, hogy a teve könnyebben átmegy a tű fokán, mintsem hogy a gazdag bejusson az Isten országába. Hát akkor ki jut be Isten országába? Ha a farizeus, aki kelleti magát Isten előtt, csak elrontja a dolgát, ha a gazdag ifjú, aki ugyan szent életet élt, de képtelen volt döntő elhatározást hozni, és ezért el sem indul a tanítványság útján, akkor mi, tanítványok, követők, akik már mindent elhagytunk érted, ugyan mit nyerünk majd Isten országában? Jézus azt feleli a nekik: ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél (Lk 18,27).
Nos, itt értjük meg, hogy miért állította Jézus a tanítványok elé gyermekeket. Azért, mert a gyermek számára nincsen lehetetlen. És nem azért nincs lehetetlen a gyermek számára, mert a fantáziája még sértetlen és a képzelet útján el tud indulni olyan világokba, olyan meghatározottságokba is, amikre mi szkeptikus, cinikus felnőttek már csak legyintünk! A gyermek számára azért nincs lehetetlen, mert Istennél nincs lehetetlen!  Nem arról beszélek (bár sok igazság van benne), hogy a gyermek még álmodó ártatlanságban él! Ha bemehetünk Isten országában, az nem azért van, mert Isten ilyen nagyvonalúan jutalmazza az ártatlanságot!  Isten azt jutalmazza, hogy a gyermek életén szabadon áradhat át mindenható kegyelme. Ezért nincsen lehetetlen a gyermek számára.
Továbbá, azt is látjuk a felolvasott történetből, hogy a gyermek az, aki képes fenntartás nélkül ajándékot elfogadni. Amikor egy gyerek kezébe ajándékot nyomnak, megrendítő, hogy milyen természetességgel öleli magához. És ilyenkor eszembe jut az is, bezzeg, mi felnőttek, ha adnak nekünk valamit, nyomban azt kérdezzük (sokszor, persze, csak magunktól): és mivel tartozunk mi? Miért kapom én ezt? Mit akarnak ezzel az ajándékkal?  Nem mondtam én senkinek, hogy tartoznának nekem. Volna olyan, hogy szabadon, szeretetből, öröméből, hálából adnak nekem valamit? A gyermek ellenben képes fenntartás nélkül ajándékot fogadni. Képzeljük el azt a jelenetet, hogy viszik Jézushoz a gyermekeket, hogy megáldja őket. Jézusban áldó hatalom van. És ekkor a buzgó tanítványok (gondos szót használ itt Lukács evangélista!) megdorgálták azokat, akik a gyermekeket vitték.  Ez pontosan ugyanaz a szó, mint amikor Jézus rákiáltott a háborgó tengerre: hallgass, némulj el! Megdorgálta, voltaképpen ezt jelenti ez a szó: a helyére rakta. Értékén kezelte. Tehát ha valakit ilyen értelemben elutasítok, megdorgálok, akkor a helyére rakom. Mit fejeztek ki ezzel a tanítványok? Hogy abban a nagy fontos ügyben, amiben most Jézus jár, a gyerekeknek nincs helye! Miben jár most Jézus? Imádkozni tanít. Miben jár most Jézus? Isten országa titkára tanít. Miben jár most Jézus? Isten országába bemenni tanít. Miben jár most Jézus? Isten feltétlenségére tanít. Hát ebben nincs helye gyermekeknek.  Milyen érdekes a mi korunk! Mindent a gyermekért! – ez a civilizációs eszme, a gyermek evidens! - az oktatásban, egészségügyben, mindenben. Vagy mégsem? Egy internetes keresőbe beírtam angolul ez a kifejezést: hotel no kids (gyermek nélküli szállodák). Egymillió kétszázezer találat jött nyomban. Számtalan hotel kínálgatja így magát. Tényleg minden a gyermek? Hiszen a vendéglátóiparban a gyermektelen hotel a legdivatosabb! Csak úgy kapkodnak ilyen szálláshelyek után a felnőttek. Na végre, nem dübörögnek azok a rosszcsontok a folyosón. Végre, nem hallik át a másik szobából, hogy valami baja esett a kicsikének! Végre, nem kell a hotel előtt ügyelni, nehogy fellökjek már egy gyereket. No kids! Ez a csúcs! (Már-már mennyország, igaz?!)
Hát nem veszitek észre, hogy a gyermek képes fenntartás nélkül elfogadni az áldás ajándékát? Aki viszont nem képes fenntartás nélkül elfogadni a kegyelem ajándékát, az nem képes elfogadni az Isten országát sem, mert az Isten országa áldás!
És végül, mondjuk ki, ami mindannyian tudunk: a gyermek képes számítgatás nélkül szeretni. A gyermeki szeretetet még nem rontja meg a kalkulus. Ezért olyan iszonyatos, megbocsáthatatlan, szörnyű förtelem, ha valaki visszaél a gyermek feltétlen bizalmával. A gyermek még képes számítgatás nélkül szeretni, vagyis, hogy visszatérjünk itt az evangéliumi részekhez, képes érdek nélkül megbocsátani. Miért? Mert tartozik valakihez. Mert otthon van, mert bele van gyökerezve Isten csodálatos világába. Ezért mondja Jézus: mondom nektek, aki nem úgy fogadja Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba. Figyeljétek a hangsúlyt! Nem azt mondja, hogy mint ez vagy az a gyermek, hanem így mondja: mint gyermek. Ezt itt nagy különbség. Mert amikor a gyermekekre mutat Jézus, hogy lám, övék az Isten országa, egyáltalán nem azt sugallja, hogy legyél újra gyermek, hanem ilyen egyszerűen mondja: fogadd úgy Isten országát, mint gyermek. Nem hasonlatot mond, hanem létminőséget. Hogy lehetek én gyermek? János apostol azt mondja a levelében: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” (1János 3,2) Hogy leszek én gyermek? Mindenekelőtt megtanulom, hogy minden lehetetlen lehetőség Isten kezében van. Aztán buzgó imádkozásban, szabad és boldog hálaadásban járulok Istenhez. Hogy lehetek gyermek? Fenntartás nélkül elfogadom Isten kegyelmét, vagyis elfogadom, hogy Isten gyermekévé fogadott. Nemrégiben az amerikai focibajnokság szünetében bemutattak egy reklámfilmet, ami nagy vihart kavart. Ebben a filmben egy Jézus-forma alak tűnt fel, majd a felirat is: Jézus szereti azokat is, akiket ti gyűlöltök. Én bizony, nem tudok ezzel mit kezdeni. Vajon, Jézus nem szereti azokat, akik gyűlölik a másikat? Szerintem másképpen van az igazság. Jézus szeret téged is, aki gyűlölöd a másikat, és szereti a másikat is, aki éppenséggel téged gyűlöl. A gyermek nem porciózza a kegyelmet, hanem feltétel nélkül elfogadja. Nos, hogy lehetek gyermek? Isten gyermeke? Ha képes vagy kalkulus nélkül szeretni, érdek nélkül megbocsátani, szabad szívvel Jézus parancsának engedelmeskedni, akkor gyermek vagy. S tiéd a boldog bizonyosság, hogy Isten szeretetétől sem jelenvalók, sem következendők, sem mélység, sem magasság, sem mennyiek, sem földiek, soha semmi el nem szakíthat a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Ámen.

„Mondta pedig a tanítványoknak: Lehetetlen dolog, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha egy malomkövet vetnek a nyakába, és ha a tengerbe vettetik, mintsem hogy egyet e kicsinyek közül megbotránkoztasson. Őrizzétek meg magatokat! Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, dorgáld meg őt; és ha megtér, bocsáss meg neki. És ha egy napon hétszer vétkezik ellened, és egy napon hétszer hozzád tér, mondván: Megbántam; bocsáss meg neki. És mondották az apostolok az Úrnak: Növeljed a mi hitünket! Monda pedig az Úr: Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, ezt mondanátok ím ez eperfának: Szakadj ki gyökerestől, és plántáltassál a tengerbe; és engedne nektek.” Lukács 17,1-6
Szeretett gyülekezet! Roppant nehéz történet előzi meg Jézus intelmeit, a gazdag és a Lázár története (Lk 16, 19-31). Ez pedig azért nehéz történet, mert lehet ugyan örülni azon, hogy aki elvette ebben a mulandó életben a bajokat, az majd Ábrahám kebelén fog örvendezni, és talán némi kárörömöt is megengedhetünk azon, hogy ellenben akik elvették ebben a földi életben a jót, mintsem törődve embertársukkal, azok majd a poklok kínjain fognak gyötrődni, valójában azt mutatja meg Jézus az egész történettel, hogy üdvösség és kárhozat tekintetében nincs visszaút. A gazdag, aki pokolra jutott, így könyörög: Ábrahám, atyám, küldd vissza Lázárt az atyai házba, van még öt testvérem, hadd intse meg őket, ne járjanak úgy, ahogy én! Erre azt feleli Ábrahám, hogy az élőknek Mózesre és a prófétákra kell hallgatniuk. Mire a gazdag tovább könyörög: ha talán a halottak közül megy vissza valaki, megtérnek! Erre azt mondja Ábrahám: ha Mózesra és a prófétákra nem hallgattak, az sem fogja őket meggyőzni, ha a halottak közül támad fel valaki! Vagyis, nincs visszaút. Nehéz szó ez! És ezután következik Jézus három mondása, melyek közül én ma a középsőt szeretném kiemelni, amit egyrészt a gazdag és Lázár története, másrészt Jakab apostol intelmének fényébe állítok. Azt mondja az apostol: „tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.” (Jakab 5,20)
Haladjunk sorban.  Legelőbb azt mondja Jézus a tanítványainak: legyetek józanok, a botrányok nem kerülhetők el! Vagyis, nem tudjuk az életünket úgy berendezni, hogy elkerüljük a botránkozást. Ellenben, jaj annak, aki megbotránkoztat. Aztán azt mondja Jézus, hogy ha valaki vétkezik ellened, dorgáld meg, ha megtér, bocsáss meg neki. És végül, mikor a tanítványok esdve Jézushoz fordulnak: uram, növeld a mi hitünket!  (Uram, adj még több hitet nekünk!), Jézus a mustármagnyi hittel példálózik. Mint jeleztem, most csak a középső mondást emelem ki.
Jézus ebben felfokozza a megbocsátás nagy drámáját: ha valaki egy nap hétszer is vétkezik ellened és hozzád jön megbánással és bocsánatkéréssel, bocsáss meg néki! Azért fokozás ez, mert szilárd alapon áll: ha pedig atyádfia vétkezik ellened, te dorgáld meg őt, és ha megtér, bocsáss meg neki. Vagyis: mentsd meg őt, ahogy Jakab apostol mondja. A fokozás pedig azért fontos, mert a véteknek az a természete, hogy fokozza magát (ki ne tudná ezt közülünk). Divatos szóval, a vétek multiplikálódik. A bűn osztódva szaporodik. Hazugságot hazugsággal takargatunk – remek szóval írják ezt le a pszichológusok, ez a konfabuláció. Meséhez mesét költünk, hazugsághoz hazugságot kötünk, és a végén már nem is tudjuk, mivel kezdődött a hazudozás. Lopást lopással fedezünk, csalást csalással takargatunk, gyilkosságot gyilkossággal teszünk jóvá. Tehát ahogy fedezzük a bűnt, úgy nőtetjük is, sokszorozzuk is, és végeredményében magunk ellen is vétkezünk és elveszünk.
A gazdag és Lázár története nem kiegyenlítésről szól. A gazdag nem kérheti ki magát a pokolból, hogy rendezze Lázárral a dolgot, nincs visszaút. S ekkor derül ki az is, hogy nem Lázár ellen vétkezett a gazdag, amikor megalázta, kifosztotta, közönyösen hagyta szenvedni. Hiszen Lázár ott van Ábrahám kebelén! A gazdag önmaga ellen vétkezett. Ezért mondja Jakab apostol is: lelket mentesz meg a haláltól, a vétkest mented meg a haláltól, ha megtéríted! Mentsd hát meg, menj el hozzá, dorgáld meg, térítsd meg! Vagyis bocsáss meg neki!  De most azt szeretném kiemelni, hogy Jézus szavából nem mellőzhető ez a mozzanat: „dorgáld meg”. Ezt nem hagyhatod ki. Tudom, mindannyian szeretnénk megúszni, mert nem szeretünk veszekedni, nem szeretünk konfrontálni, inkább a háttérben maradunk, onnan küldjük imádságainkat és sóhajainkat, hogy hátha mégis, valahogy, valaki által, netán egy angyal által, vagy Lázár által, aki Ábrahám kebeléről visszatér, valaki által majdcsak megtérít a vétkes, valaki majdcsak meggyőzi őt... Jézus viszont rád mutat, és azt mondja neked, a tanítványának: te menj el! Te dorgáld meg! És ha megtér, te bocsáss meg neki.
Dorgáld meg! Erős indulat ez, sokféle vonatkozásban olvassuk, és számos szót fordíthatunk így. Csak néhányat hadd idézzek. A szó nevelő célzatú fenyítést is jelent. A Jelenések könyvében olvassuk a csodálatos igét, a feltámadott Úr mondja: „akiket én szeretek, azokat megfeddem és megfenyítem, légy buzgóságos azért, és térj meg!” (Jelenések 3,19) Ez a fenyítés pedagógiai módszer: megrángatjuk a gyereket, és olykor pofon is ütjük, hogy egyenesbe állítsuk.  Tudom, a modern világban eldivatozott nézet lett, hogy a pedagógia semmi egyéb, mint virágos mezőn való sétálás, és a lélek gyönyörűsége. Jaj, dehogy. A pedagógia kemény dolog. Szüntelen konfrontáció, a tanár tanít, valamire rá akarja nevelni a gyereket. A gyerek lerázná a kantárt, és szabadon vágtázna, mint egy csikó. Továbbá, a dorgálásnak van leleplező érvénye is.  A görög elenchus szó mutatja ezt. Mikor Keresztelő János megfedte Heródest a házasságtörése miatt, és minden más gonoszságért is, ezt nyilvános prófétai feddés, leleplezés formájában tette. Vagyis nincs tovább, borítani kell, és mindenkinek meg kell tudnia a bűnt is, és azt is, hogy nincs tovább.  Ha jól olvasom Pál apostol leveleit, az apostoli korban a gyülekezet közösségében nyilvánosan gyakorolták a bűnös feddését. Pál Timóteusnak és Titusznak egyenest megparancsolta, hogy prédikálják ki a bűnösöket.  (Ó, merném én ezt, kedves testvérek? Hiszen magamat sem merem kiprédikálni, nemhogy titeket!)
De gyökerében azt jelenti a dorgálás, hogy megintünk valakit. Rámutatunk valami értékre, és ha kell, annak fényében elítélő szót mondunk.  Jézus szájából is halljuk ezeket a szavakat. Erős szóval dorgálta meg a szelet, írja Lukács evangélista, mikor Jézus lecsendesítette a háborgó tengert (Lk 8,24).  Erős szóval, dorgálással űzött ki ördögöt és tisztátalan lelket (Lk 4,35). És erős szóval figyelmezteti tanítványait, hogy idő előtt ne mondják el, kicsoda ő (Lk 9,31).  És itt már kezdünk közelebb érni a lényeghez.  Ez a dorgálás preventív értelmű. Olykor, ha elejét akarjuk venni valaminek, rákiabálunk az illetőre. Amikor a négyéves forma kisgyerek kiszedi a sublótból a százas szeget, és megy a konnektorhoz és bele akarja dugni, akkor nem mi kezdünk bele okos akadémikus előadásba, hogy a 220 Volt és 16 Amper életveszélyes, hanem ráüvöltünk a gyerekre.   Ugyanilyen, csak más irányú dorgálás, megelőzés az is, amikor egy samaritánus faluba nem fogadták be Jézust, mire a tanítványai tüzet bocsátottak volna a falura, ám Jézus megdorgálta őket, és azt mondta nekik: nem tudjátok, miféle lélek lakozik bennetek! (Lk 9,55) Voltaképpen itt is tisztátalan lelket űzött ki, dorgáló szóval, a tanítványokból.  Tehát a dorgálás sem így, sem úgy nem mellőzhető: ha vétkezik a te atyádfia ellened, menj el és dorgáld meg őt!   Mentsd meg! Így mondja szépen ezt a zsoltár: „Ne engedd szívemet rosszra hajlani, hogy istentelenül ne cselekedjem a gonosztevő emberekkel együtt; és ne egyem azoknak kedvelt ételéből. Ha igaz fedd engem: jól van az; ha dorgál engem: mintha fejem kenné. Nem vonakodik fejem, sőt még imádkozom is értük nyavalyájukban.” (Zsoltár 141,4-5) A dorgálás ebben az értelemben azt jelenti, hogy nevén nevezem a dolgokat.
És ezt a mi időnkben nyomatékkal kell mondani, mert a mai világban egy veszedelmes átnevezés zajlik. A legkevesebb az, hogy vannak már országok, ahol minden további nélkül átnevezheti magát a férfi nőnek és a nő férfinak, vagy éppen mindkettőnek. Hogy aztán mi ezt a férfit nőnek szólítsuk-e, és ezt a nőt férfinak, az már a mi bajunk. Olvastam valahol a hírekben, hogy másutt készülnek olyan Bibliát kiadni, amelyből minden hímnem és nőnem ki lesz húzva. De ezt túl fogjuk élni, hiszen sok bolondság volt már a világban, ez is elmúlik majd, még ha nagy kárt is hagy maga után, de el fog múlni. Annak idején, a rendszerváltás után megjelent egy új magyar értelmező szótár, s mindenki dobhatta ki a régit, ami a kommunizmus idején jelent meg. Én azonban megtartottam és olykor összehasonlítom az értelmezéseket. Igen mókás dolog, hogy például a kommunizmus idején kiadott szótárban mit jelentett az a szó, hogy paraszt. Ma már nevetünk az ideologikus meghatározásokon. Igen, tudom, az emberek korról-korra átnevezik, újra fogalmazzák a dolgaikat, de ma azt látjuk, hogy teljesen elsikkadnak azok az értékek, amelyek alapján egyáltalán értjük, hogy mit mond itt Jézus: ha a te atyádfia vétkezik ellened...
Pedig a lopás az lopás, és nem nemzetgyarapítás. A paráznaság az paráznaság, és nem szexuálterápia. A hazugság az hazugság, nem pedig jótékony mellébeszélés, vagy újságírói szerkesztői fogás, vagy éppenséggel politikusi mondat. A gyilkosság az gyilkosság, és nem honvédő háború. Az istentelenség az istentelenség, és nem szabad véleménynyilvánítás. Ha tehát vétkezik a te atyádfia ellened, menj el, dorgáld meg, nevezd nevén a vétkét, mert különben nem tudod megmenteni, mert esélytelen marad arra, hogy föleszméljen abból a súlyos helyzetből, amelyben vétkezett ellened, de voltaképpen önmaga ellen vétkezett. Téged bántott, de önmagát bántja végső soron. Téged lökött félre, de majd az ő számára nem lesz visszaút. Mentsd meg azt a lelket a haláltól!  Csak megmentő szándékkal bocsáthatsz meg neki. Amikor a Miatyánkot mondva Isten elé borulunk és azt kérjük: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ezzel nem egy szépelgő mondatot sóhajtunk fel az égre. Vétek, bűn, eltévelyedés, istenellenesség – itt élet-halál forog kockán! Menj el hozzá, dorgáld meg őt, bontsd ki előtte a vétkét, tárd föl előtte a hibát, mondd el neki a diagnózisát! Vajon, ki szereti az olyan orvost, aki alaposan kivizsgál, aztán nem mond semmit!? Mondja csak el, hogy mi a baj! Ne legyél ilyen orvos, hanem menj el atyádfiához, mondd el, hogy mi a baja. Különben nem tudod megmenteni. Bocsáss meg neki, pedig megbotránkoztatott. Bocsáss meg, pedig fölbotlottál a dolgaiban. Éppen most állsz föl, vered le a nadrágodról a port, vagy fogod a fájós térdedet, mert sebesre verted, vagy még föl se tudsz állni igazán – de menj el hozzá, mondd el neki a baját (nem a te bajodat, az ő baját), tárd föl neki, leplezd le a vétkét, nevezd nevén a dolgaid. És...  – folytatja Jézus – , és ha megtér, bocsáss meg neki!
Hiszen ismered azt a pillanatot, amikor téged intettek meg és nem tudtál a szembesítés elől kitérni, csak fölfelé, Istenhez. Ez a megtérés. Nem azt mondja Jézus, hogy ha a te felebarátod megtér hozzád..., mert a megtérés transzcendens, mindent felülmúló esemény – tehát, ha megtér Istenhez. Ha látod tehát másiknál ezt a lét-mozdulatot, felismerheted a magad életéből. És ha látod másiknál ezt a mozdulatot, amire a te intésed késztette, ha látod, hogy a dorgálásod Isten felé vezeti őt, akkor ne torlaszold el az útját, hanem bocsáss meg neki, tedd szabaddá. Hogy végig mehessen e kegyelem útján!
Ezt hallva a tanítványok így kiáltottak fel: uram, növeld a mi hitünket! Mert mindez nem lehetséges máshogy, csak hit által. Lám, Jézus fölfokozta a megmentés valóságát! Azt mondta, hogy ha egy nap hétszer vétkezik ellened valaki, hétszer bánja meg, te hétszer bocsáss meg neki. Nem tudom, hogyan értették ezt Jézus idejében.  De mi is jól értjük, mert az internet korában nem nagy dolog akár hétszer is nyilvánosan meggyalázni valakit. A tanítványok feltétlenül megértették, mert szinte rémülten kiáltottak fel: uram, növeld a mi hitünket! Vagyis belátták, hogy ez csak hitben lehetséges. Miért is? x A gazdag és a Lázár története előtt azokról is beszélt Jézus, akik megigazítják magukat az emberek előtt, de Isten ismeri a szívüket (Lk 16,15). Amikor önmagunkat akarjuk megigazítani az emberek előtt, vagyis igazolni akarjuk önmagunkat, nyomban kilátástalan életformákba, egyszóval, zsákutcába kormányozzuk magunkat. Abból pedig nincs visszaút. A hitetlenség az a létállapot, amikor nincs visszaút. Csak a hit nyithat utat Istenhez, mert csak a hit tudja venni Isten kegyelmét. Ahol tehát a hit működik, ott változik meg minden.  És ezt világosan értik tanítványok. Csak a hit erejében lehetséges megfeddeni valakit, és ekképpen megmenteni őt, kiragadni őt a halál torkából, visszahozni őt a zsákutcából. Emberi mérték szerint engem bántott meg, engem botránkoztatott meg, ellenem vétkezett, de valójában éppen ezzel jutott halálos csapdába.
Te hogyan másképp vetted a kegyelmet? Te hogyan másképp találtál vissza a zsákutcából a rendes útra? Te hogyan másképp eszméltél föl arra, hogy nem a másiknak ártasz, és nem őt teszed tönkre, hanem saját magadat? Hát növeld, uram, a mi hitünket, mert csak hit által nyerünk kegyelmet és igazságot, mely boldog közösségre vezet, egyenesen Hozzád! Ámen.

„És közelgettek hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódtak a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot mondta nekik: melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja? És ha megtalálta, örvendezve felveszi a vállára. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, s ezt monbja nekik: Örvendezzetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett. Mondom nektek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.” Lukács 15,1-7
Szeretett gyülekezet, egyszer egy ifjúsági csoporttal tartottunk konferenciát, ahol az egyik fiatal tanácsot kért, hogy miképpen olvassa a Bibliát. A javasoltam neki, hogy folyamatosan olvassa az igét, mégpedig a Biblia olvasó kalauzunk rendje szerint egy-egy ószövetségi és újszövetségi könyvet, napról napra. Néhány hét múlva megjegyezte, hogy így olvassa a Bibliát, ám látja, hogy hol hosszabb, hol rövidebb szakaszok vannak kijelölve a kalauzban, és megkérdezte, hogy vajon csak a kijelölt szakaszt olvassa? Akkor azt válaszoltam neki, hogy azt mindenképpen. Most azt felelném, hogy bátran olvasson többet is, bátran olvasson tovább, vagy lapozzon vissza. Hiszen bizonyos értelemben úgy vagyunk Isten igéjével, mint a szép varrottasokkal. Az ügyes és áldott asszonykezek szép munkáit láthatjuk itt az úrasztalán is. Milyen gyönyörűen hajlanak egybe a motívumok. Ha viszont megfordítjuk a vásznat, kisebb-nagyobb csomókat látunk, ahogy a fonalat vagy hímzőcérnát összekötötték, vagy elvarrták, nehogy a szép minta szétessen.  Ha teljes csodálattal akarunk egy-egy bibliai történetben gyönyörködni, olykor meg kell nézzük ezek a csomópontokat is, melyek biztosítják a történet teljes épségét. Most Lukács evangéliumából azt a szakaszt, ahol jól ismert példázatok sorjáznak egymás után, az első a pásztorról szól, aki otthagyja a nyáját egy elveszett juhért, a másik az asszonyról, aki nagytakarítást rendez, mert elgurult egy drachmája, a harmadik pedig egy édesapáról (az édesapáról!), aki teljes feltétlenséggel, feltámadás-ünnepet tartva visszafogadja elzüllött fiát. Ha szinte fejből tudunk valamit, Jézusnak ezeket a történeteit tudjuk, sőt, sokat idézzük, és gondolkodunk is róluk. De javaslom, nézzük meg, hol vannak azok a rejtett kötések, csomópontok, amelyek egyben tartják! Azt hiszem, ennek nyomán sokkal jobban megértjük magát a történetet is, de még inkább Istennek velünk való dolgát.
Közvetlenül az előző, 14. részben Jézus, egy vacsorán, mikor egy főfarizeus vendégül látta, ezt mondja, hogy aki nem veszi fel az ő keresztjét, és úgy követi őt, az nem lehet a tanítványa; vagyis csak úgy lehetsz a Jézus tanítványa, hogy felveszed a keresztedet. Kereszt nélkül Jézust nem lehet követni (Lk 14,27). Aztán Jézus hozzáfűz ehhez két példát, az egyik inkább komikus, a másik tragikus. A komikus példa szerint, ha valaki úgy kezd építkezésbe, hogy nem mérte föl az erőit, akkor világ csúfjára félbe-szerve marad az építkezés. Számolj ki mindent egészen a befejezésig, tudd csak, mire van szükség! A másik példa rettenetes. Háború tör ki, a király hadba indul, de előtte haditanácsot tart, számba veszik az erőiket. Ha nincs annyi katonájuk, hogy föltartóztathassák az ellenséget, akkor elküldik követeiket, megkérve a békefeltételeket. Vagyis számolj a következményekkel. Ha tehát fölveszed a keresztet, számolnod kell azzal, hogy a kereszthordozás minden esetre vonatkozik. Nincsen olyan életszakasz, amikor félretehetnéd a keresztet, mondván, hogy majd újra fölveszed, ha eljön az ideje. Aki a Jézus tanítványa, az mindvégig hordja a keresztet. Bonhoeffer, a mártír teológus azt mondja a Krisztus követésről írt könyvében: ki-ki vegye fel a maga keresztjét, ebbe azt is bele kell értenünk, hogy megbocsátasz a másiknak. Megdöbbentő mondat: az elengedés, a megbocsátás élethosszig tartó kereszthordozás. S bizony, nehéz megbocsátani, élethosszig is eltarthat. Talán a farizeusnak könnyen megbocsátunk. A fő farizeusnak még könnyebbeb, hiszen magunknak miért ne bocsátanánk meg, kedves testvérek!  Ám ide van becsomózva a 15. rész, ahol azt olvassuk, hogy Jézushoz rendre jöttek a vámszedők és bűnösök. Nekik megbocsátani? S nemcsak egyiknek-másiknak, hanem mindegyiknek?! Lukács nyomatékkal mondja itt: közeledtek Jézushoz mind.
De ide már egy másik szál is be van kötve. Lukács így fogalmaz: közeledtek Jézushoz. Ezt a szót még egyszer halljuk, nemsokára, éppen a 15. fejezet végén. A Jézus által elmondott történetben is közeledik valaki, éppenséggel egy zenebonás házhoz közeledik, ahonnan heje-huja-vigalom, csűrdöngölő hallatszik ki. Egy fiú jön (közeledik) haza a mezőről (munkából), s hallva a vigadozást, odahív egy szolgát, s megkérdezi, hogy folyik ott bent? Hiszen az a ház hosszú ideje a gyász háza volt. Mondja neki a szolga:  a testvéred épségben megjött, atyád, pedig levágatta a hízott tulkot, örülünk, vigadunk. Erre ez a fiú nem akart bemenni. Tehát az Istenhez való közeledésben vannak akadályok. (A vámszedők és a bűnösök esetében is van akadály – a farizeusok zúgása, morgása az akadály.) Az idősebb testvér is zúg-morog. Fel van háborodva, s ennek hangot is ad, amikor az édesapa kimegy hozzá és mintegy magyarázkodik neki. Mert így is érthetem ezt a helyzetet, az atya kérlelni kezdte a fiát, szinte könyörgött neki, elmagyarázza a történteket, szinte védőbeszédet (paraklézis-t) mond. Miért? Mert a nagyobb testvér igazságtalannak, elfogadhatatlannak tartja azt az ujjongó örömet. De mondhatjuk azt is, hogy az atya vigasztalja a nagyobb fiút, és ezt  mondja neki: te mindenkor velem vagy, mindenem a tiéd! Ez a te testvéred elveszett, megtaláltatott, meghalt, feltámadott. Örülnöd kellene! (Lk 15,31-32)
Nos, azt hallottuk e példázatok előtt, hogy közeledtek a bűnösök és a vámszedők Jézushoz, hogy hallgassák. Ám a farizeusok, az írástudók, a szent emberek zúgolódni kezdtek.  De nem csak akkor zúgolódtak, amikor Jézushoz mentek a bűnösök, hanem amikor ő ment be a bűnösökhöz. Például, amikor Jézus bement Zákeushoz, a fővámszedőhöz vacsorára (Lukács 19,7). És zúgolódtak a szőlőmunkások is, amikor a gazda osztani kezdte a napszámot, ugyanannyit azoknak is, akik kora reggeltől fáradtak, és azoknak is, akik a nap végén rövidke órára beálltak (Mt 20,11).  A kegyelem felháborító.
De van itt egy másik csomó is, itt ijesztő dolgot találunk. Azt mondja Jézus itt, a pásztorról szóló példázatában, hogy védtelenül otthagyta a többit, százból kilencvenkilencet. Szó szerint: otthagyta őket a pusztaságban. Nem terelte őket karámba, nem vont köréjük védősövényt, nem hagyta rá a kisbojtárra, nem kért segítséget, hogy jöjjön valaki és vigyázzon rájuk. Otthagyta őket, mitsem törődve velük (ahogy Lévi, a vámszedő otthagyott mindent, hogy kövesse Jézus – Lk 5,38). Otthagyta mind a kilencvenkilencet egyért. Jézus azt mondta nyilvános szolgálata kezdetén: „nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lk 5,32)  Van valami sietősség Jézus szolgálatában. Amikor aztán kezdenek hozzá jönni a vámszedők, a bűnösök, az elveszettek, az ilyen-olyan emberek, bennük még jobban visszatükröződik ez a sietősség, az utolsó órán vannak. Még nyitva van a kegyelem kapuja, még hallatszik a hívó szó, még haza lehet menni, még meg lehet ragadni a kegyelmet, még el lehet rendezni a dolgokat. És ez a sürgősség mintha mellőzné azokat, akik már, úgymond, rendben vannak, akiknek nincs szükségük megtérésre (15,7). Egyszer kórházba kellett mennem, felülvizsgálatra. Utána ültem kint a folyosón, vártam, hogy kijöjjön a doktor és kiadja a papírt. A gyógyultak megerősítésének komótos rítusa ez. De most hirtelen kivágódott az egyik ajtó, aztán a másik ajtó, és két-három orvos, meg az asszisztencia sietős léptekkel indult a folyosó vége felé a sürgősségi osztályra. Valahol nagy baleset történt, több sérültet hoztak, s aki hadra fogható volt a kórházban, mennie kellett segíteni. És velünk ki törődik? Az egyik páciens, aki szintén papírra várt, odaszólt: doktor úr, és mi? Maga már meggyógyult!  - mondta az orvos és sietett tovább. Én így képzelem Jézus körül az eseményeket. Maga már meggyógyult, kedves főfarizeus. Maga már megkapta az áldást, kedves írástudó. Már meg tetszett térni, kedves törvénymagyarázó. De amott sürgős helyzet van! Otthagyta hát a kilencvenkilencet az egyért. Tudom, lehet matematikázni, ugyan hol ér fel egy a kilencvenkilenccel? S micsoda kár lehet ebből! Ha elkallódik kilencvenkilenc? De Jézus története a feltétlen sürgősségről szól. És vedd ide Jézus gyönyörű imáját, amit az utolsó éjszaka mondott: „Atyám, akiket nekem adtál, megőriztem, és senki el nem veszett közülük. (Jn 17,12)
És ehhez van csomózva az öröm.  Az öröm ezekben a történetekben újra és újra megjelenik, mintegy szemben azzal a zúgolódással, gúnyolódással, megbotránkozással, amit Jézus „engedékenysége” vált ki: jöhettek a vámszedők, közeledhettek a bűnösök. Sőt, nem csak szóba állt velük, hanem be is ment hozzájuk.  Aztán még nagyobb dühöt vált ki Virágvasárnap, amikor a szent rend őrzőinek azt mondja: „a vámszedők és paráznák meg fognak benneteket előzni a mennyek országában” (Máté 21,19). Hogyan?! Amikor a pásztor megtalálta azt az egyet, akiért otthagyta a kilencvenkilencet, a vállára vette, hazavitte, összehívta pásztortársait és a szomszédait és azt mondta: örvendezzetek velem! Gratuláljatok nekem! Ugyanezt olvassuk arról az asszonyról is, aki elveszített egy drachmát, a nyaklánca egy darabját, mire nagytakarítást rendezett, és amikor megtalálta, egybehívta asszonybarátait és a szomszédokat, és azt mondta: örüljetek én velem! Mert elveszett és megtaláltam. Mindkettőhöz hozzáfűzi Jézus a példázat értelmét: „ekként mondom nektek, nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mintsem kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük megtérésre... „Bizony mondom nektek, örvendezés van Isten angyalai színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” (15,7.10) Milyen magától értetődő a pásztor és az asszony öröme, és az is, ahogy ebbe bevonják a barátaikat és a szomszédokat is. Istennel együtt örülni, vajon miért nehéz? Hiszen itt Isten öröméről beszél Jézus.  Mi folyton azért esedezünk, hogy Isten áldott örömökkel töltse meg az életünket. Olykor még azt is elvárjuk, hogy Isten áldja meg az örömstratégiáinkat. De milyen nehezen szánjuk rá magunkat, hogy Isten örömében részesedjünk.  Az igazságérzetünk feltartóztat. Ám Pál apostol azt mondja, a szeretet együtt örül az igazsággal. (1Kor 13,6)
Igen, Isten megváltó munkája mindig a szeretet és az igazság nagy drámájában megy végbe. Ez  pedig nincs ütközés nélkül. Bonhoeffer azt mondja, hogy Jézus szava: vedd fel a keresztedet, azt is jelenti, hogy bocsáss meg. E példázatok fényében azt is hozzá kell tennünk, hogy vedd fel a szeretetednek és az igazságérzetednek a nagy konfliktusát. Mert enélkül hiába szeretsz, az csak szeretgetés. Ugyanis igazság nélkül üres szentimentalizmus a szeretet. Tudom, ma leginkább ezt várják el a kereszténységtől: mondj le az igazságról, és akkor elhiszem, hogy szeretsz!  Az igazság pedig zsákutcába visz szeretet nélkül. (Efézus 4,15) De a szeretet és igazság együtt örülnek, és együtt is küzdenek, mert a keresés, a nagytakarítás, az önmagunk legyőzése, a kockáztatás mind arra tekint, hogy a szeretet együtt örül az igazsággal.  E az öröm: megosztott öröm. Gyertek, örüljetek velem! – mondja a pásztor, megtaláltam; örüljetek velem  - mondja az asszony, megtaláltam. Örülnöd kellene -  kérleli idősebb fiát az apa, ez a te testvéred megtaláltatott!
Milyen megrendítő ez. Az elveszést, az istennélküliséget, a rosszba való végső lecsúszást, a kárhozatot úgy írjuk le, mint ami kívül van. Az a külső sötétség, ahogy Jézus mondja (Mt 8,12). A pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, kilép a rendezett világból, úgy keresi elveszett bárányát; az asszony gyertyát gyújt és bevilágít a sötét helyekre, úgy keresi ékszerét; az apa pedig kimegy a sötétségbe, ahol a fiát örömtelen dacba merevíti igazságérzete, nem tudja átélni, mit jelent az, hogy a szeretet együtt örül az igazsággal. Isten nagy kegyelme, a Szentlélek indíttatása, Jézus szent erői kellenek ahhoz, hogy egymásra találjon bennünk a szeretet és az igazság, hogy átöleljék egymást és együtt örvendezzenek! Isten országában nagyobb öröm van egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük megtérésre. Milyen finom és szép irónia van Jézusnak ebben a mondatában. Annak a kilencvenkilencnek tényleg nincs szüksége megtérésre? Annak a fő farizeusnak, és társainak, az írástudóknak, szent embereknek, igazságban járóknak nincs szükségük megtérésre? Engedjük csak a Jézus szavát egészen közel a szívünkhöz! És értsük jól, mindig minden az utolsó órán történik. Az utolsó órán megkerül a juh, az utolsó órán megkerül a drachma, az utolsó órán hazatér a kisebbik fiú – sőt, az utolsó utáni órán megnyílik az ajtó az idősebb testvér előtt is. Kimegy hozzá az atya, hogy megossza vele örömét: ez a te testvéred meghalt és feltámadott. Örvendezned kell tehát. Ámen.

„Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni. Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül. Jeruzsálem! Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akartátok! Íme, pusztán marad ti házatok; és bizony mondom nektek, hogy nem láttok engem, míg el nem el jön az idő, mikor ezt mondjátok: Áldott, aki jő az Úrnak nevében!”  (Lukács evangéliuma 13,31-35)
Szeretett gyülekezet, gimnazista koromban csaknem kicsaptak az iskolából. Ez akkor történt, amikor a nagy orosz írót, Szolzsenyicint száműzték a Szovjetunióból. Ezt a Szabad Európa Rádió is hírül adta, mire az egyik barátom írt nekem egy felháborodott üzenetet egy 40 filléres postai levelezőlapon: „kedves barátom, mit szólsz, ezek a szemetek kirúgták Szolzsenyicint a Szovjetunióból!” Mit tudtunk mi akkor arról, hogy akkoriban a leveleket nem a címzettek olvasták először? Lett is belőle nagy hú meg hű, hát honnan tudták meg ezek egyáltalán, hogy ez történt, stb? A szüleink kimagyaráztak minket, valahogy megúsztuk. Azért idézem fel az esetet, mert a kommunista rendszer gyakorlata idevág a mai történethez. A kommunista rezsimek rendre kipenderítették az országból a kellemetlen figurákat, az ellenzékieket, és ezt tették Szolzsenyicinnel is, akitől megvonták az állampolgárságot, majd felültették egy Németországba tartó repülőgépre. Később az a gyakorlat terjedt el, hogy a renitenseknek útlevelet adtak, majd megsúgták neki, hogy ne jöjjenek vissza. Menjenek máshova, mondják ott a magukét. Ehhez hasonlót idéz fel a Lukács evangéliumában olvasott történet. Sőt, erre visz az egész 13. fejezet is az evangéliumából. Ha az egész fejezetnek címet lehetne adni, ennek azt a lehetne a címe: Jézus és a hatalmasok. A 13. részt elején Pilátusról olvasunk, akiről a többi evangélista csak Jézus szenvedés-történetében szól.  Pilátus, jegyzi fel itt Lukács, galileai zarándokokat mészároltatott le Jeruzsálemben a templom udvarán. Nem tudni mi okból, de a történet-írók tanúsítják, hogy Pilátus sok esetben vérontással érvényt szerzett Róma uralmának. Később szintén Lukács evangélista jegyzi meg, hogy amikor Jézust bevádolták Pilátusnál, azzal a megjegyzéssel adtak nyomatékot, hogy Jézus Galileából jött. Erre Pilátus átküldette őt Heródeshez, aki éppen Jeruzsálemben tartózkodott, mivel Galileában Heródes volt az illetékes. Heródes roppantul megörült, hogy végre láthatja Jézust, és kihallgatása során unszolta, hogy tegyen valami csodát. De nem tett. Heródes megostoroztatta és visszaküldte Pilátushoz. Itt jegyzi meg Lukács: ezen a napon lettek barátok, Heródes és Pilátus, merthogy addig ellenségek voltak (Lukács 23,11). A Jézus ellenségei barátok lettek.
Most arról szól Lukács, hogy némelyek a farizeusok közül Jézushoz mentek, és arra unszolták, hogy távozzon Galileából, mert Heródes meg akarja öletni. Vannak, akik kiegészítik ezt a „figyelmeztetést” azzal, mintha ezt mondták volna Jézusnak: menj el innen és többet ne is halljunk rólad! Vagyis a farizeusok csalárdul Jézus barátjának tettetik magukat, de valóban csak ijesztgetés, hogy Heródes szervezi a letartóztatását, és tettetés a tanácsuk is, hogy hagyja a tartományt, és óvja meg az életét. Sok ilyet esetet ismerünk a történelemből, sőt, talán a saját életünkből is. Mások ellenben kiemelik a határozó szót: „néhányan a farizeusok közül. ” Ők pedig valójában Jézus szimpatizánsai, akik tiszta jó szándékkal figyelmeztetik, sőt, kérlelik, hogy menjen el, mert Heródes halálra keresteti. Talán még náluk is firtatta hollétét.
Akár így, akár úgy, Jézus visszaüzen: „mondjátok meg annak a rókának: íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet.” Még mélyebben megértjük ez a drámát, ha fölidézzük azt a megrendítő jelenetet, amikor Keresztelő János Heródes börtönéből üzent Jézusnak. A letartóztatott Jánosnak a börtönbe is elvitték a hírt Jézus dolgairól. János keresztelte  meg Jézust, aztán fenséges bizonyságot tett róla:  íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!  János mondta Jézusról: néki feljebb kell emeltetnie, nekem alább kell szállnom. Jánost mondta önmagáról: én csak a vőlegény barátja vagyok, tehát Jézus az Isten Országának vőlegénye, őbenne jön el az Isten országa teljessége.  Aztán János a tömlöcben hallva a Jézus dolgairól, így üzent követeivel Jézusnak: te vagy az eljövendő (te vagy a Messiás, te vagy a felkent, te vagy az Isten Fia, te vagy az Isten Báránya), vagy várjunk valaki másra? Mondjuk ki bátran: Keresztelő János csalódott Jézusban. De lám, milyen szépen üzen Jánosnak Jézus: „mondjátok meg Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangélium prédikáltatik.” És milyen nagy dolgot mond magáról Jánosról: „bizony mondom néktek, prófétánál is nagyobb ő..., azok között, akik asszonytól születtek, egy sincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál!” (Lukács 7,22-28) Nézzük ennek a tükrében ezt a másik, Heródesnek küldött üzenetet: mondjátok meg annak a rókának...! Jézus üzenetének a tartalma ugyanaz: ördögöket űz, betegeket gyógyít. De megtoldja ezzel: ma és holnap és harmadnap és úton kell lennem, mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.
Tehát az első nagy konfliktus itt Jézus prófétai tisztéhez kapcsolódik. Tudom, meglehetősen nagy biztonsággal mozgunk ezen a téren, mert ehhez nem csak mindennapos a bibliaolvasásból és a keresztény közösségekből kapunk muníciót, hanem abból a hatalomkritikából is, amely különösen a mi korunkban szívesen érdemesíti a hatalmasok bírálóit így: próféta vagy profetikus. A mai világ mértéke szerint a prófétának nem kell szent embernek lennie. A prófétának, tartja a mai ember, nem kell Keresztelő Jánosként teveszőr csuhába öltözve, aszkétaként élnie egy pusztaságban, mondjuk a Hortobágy szögletében, és ott sáskával táplálkoznia. (Bár ez utóbbi ma már számít különlegességnek, miután az Európai Unió megszavazta, hogy sáskával is táplálkozhatunk, tehát ettől már nem leszünk Keresztelő Jánosokká.) Prófétának elég egy igazmondó, bátor vagy kevésbé bátor ember, aki kimondja-odavágja, hogy baj van a hatalommal, tisztátalan dolgok mennek a politikában, süllyed a társadalom! Ilyet hallva máris kiáltunk: milyen profetikus, milyen bátor! Lásd, ő meg meri mondani! Bezzeg mi, földi halandócskák, behúzzuk fülünk-farkunk, ha nagy dolgokról van szó! Milyen jó, hogy vannak ilyen bátor emberek, próféták! De vajon jól értjük-e a prófétaságot, ha így értjük? Értjük-e, Jézus szavát, amikor azt mondja, hogy nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el? „Jeruzsálem, Jeruzsálem  - kiált Jézus -  te, aki megölöd a prófétákat. Hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a csibéid, de te nem akartad.” Jézus prófétai szolgálatának a legmélyén ez az Istentől jött nagy összegyűjtő akarat jelenik meg. Összegyűjtenélek, mint kotlós a csibéit. A kotlós nem harci kakas. A kotlós éppenséggel oltalmazza, a szárnyai alá gyűjti csibéit.  Ez Jézus prófétai szolgálata! Isten országa jó hírével megtérésre hív, vagyis a szárnyai alá gyűjtene, hogy megoltalmazzon minden bekövetkező veszedelemtől.
Tudom, voltak harcos próféták is, kemény homlokú emberek. Mint például, Ezékiel, akinek azt mondta Isten, amikor elhívta prófétai szolgálatra: ne félj a pártos háztól,  keménnyé teszem a homlokodat, mint a gyémánt. (Ezékiel 3,9) Vagy Ámos próféta, akit Isten az északi országrészbe küldött prófétálni, súlyos leleplező ítéletekkel. Ha tudni akarja valaki, mi a társadalmi igazságtalanság, lapozza föl Álmos próféta könyvét! Csak egyet hadd idézzek. Jaj nektek, mondja, mert zálogos ruhákon heverésztek az oltárok előtt. (2,8) A mózesi törvények szerint, ha egy szegény ember zálogba adta felső ruháját, amely egyszerre volt ruha, köpeny és takaró, azt éjszakára vissza kellett adni (5Mózes 23,12-13). De nem adták, hanem azon dőzsöltek éjszaka. Még talán külön szabályt, igazgatási rendeletet is hoztak rá, és jóváhagyatták az Európai Unióval (mit ne mondjak).  Ámos beszédein sokan fölháborodtak, az északi szentély főpapja is, aki mondta neki: menj el innen Júda földjére, ott edd kenyeredet! (Ámós 7,12) Lám, most a szelíd és alázatos Jézusnak mondják: menj ki Galileából, prófétálj másutt! Ott gyűjtögesd kiscsibéidet. Hova tartozunk hát? A prófétai konfliktusnak így is, úgy is, ez van a mélyén. Hova tartozunk? Heródeshez, Pilátushoz, Rómához, valamilyen hatalomhoz, vagy Istenhez?
A másik konfliktus, amelyre Jézus utal, éppen a prófétai bírálat célpontjához, a királysághoz kapcsolódik. Említettem, hogy Lukács evangélista megjegyezte, hogy Heródes és Pilátus ellenségei voltak egymásnak. Ezt igazolni tudjuk a római történetírók feljegyzéseiből is. Heródes Antipász és Pilátus két szomszédos tartomány vezetője volt, Pilátus Róma helytartójaként, Heródes Antipász pedig báburalkodóként. Ekképpen Heródes is Rómát képviselte, mégpedig szervilis talpnyalóként. A Galilei-tónak új nevet adott: Tibériás Tengere, tehát átírta a földrajzi elnevezéseket is, csak hogy Tiberius császárnak hízeleghessen. Gyűlölte Pilátust, aki Jeruzsálemben a déli tartományban uralkodott. De amikor Jézust bevitték Pilátushoz és bevádolták, hogy királynak mondta magát, és Pilátus mint politikai lázadót kiszolgáltatta Heródesnek, a két rivális mindjárt összebarátkozott. Aztán Heródes tudtával is, ezt írták föl Jézus keresztjére: „A Názáreti Jézus, a zsidók királya”, és nem ezt, hogy a názáreti Jézus, a hamis próféta, és nem is azt, hogy a názáreti Jézus az ellenzéki megmondó ember. Azt írták oda: király. De mi a Jézus királysága? Vajon az, amiről a tanítványok még nagycsütörtök éjszakáján is ábrándoztak? Mikor mentek ki a Gecsemáné kertjébe, Péter ellebbentette a köpenyét és mutatta Jézusnak: íme, itt a kard, és amikor jöttek Jézust elfogni, így kiáltottak: vágjuk őket, Uram, fegyverrel? (Lukács 22,38.47) De hol késik a tizenkét sereg angyal?  (Mt 26,53) Ez a Jézus királysága? Vagy az a fiúi királyság, amelyről a második zsoltár jövendöl, vagyis az Istennek való meghódolás szép és szent emberi gesztusa, amire Jézus, a mi királyunk és majd ítélő bírónk el akar bennünket vezetni?
És megjelenik egy harmadik konfliktus is. Azt mondja Jézus, hogy a prófétának Jeruzsálemben kell megöletnie. De miért ott? A régi Izrael területe tele van próféták sírhelyeivel, akik szolgálatuk során különböző helyeken szenvedtek vértanúságot. Sőt, Jeremiás, Ezékiel, Jónás messze-messze a Szentföldtől halt meg. Miért hát Jeruzsálem?  Miért Jeruzsálemben kell megöletnie a prófétának? Azért, mert ez a próféta pap is. És a bűnért való áldozatot ott Jeruzsálemben kell bemutatni. Amikor Jézus elmondta a tanítványainak, hogy felmegy Jeruzsálembe, ahol elárulják, elfogják, pogányok kezére adják, megfeszítik és meghal, akkor a tanítványok heves tiltakozása azt fejezte ki, hogy ők királyként gondolkodtak Jézusról. De ha prófétaként gondoltak is rá, értelmetlennek tartották a jeruzsálemi utat. Aztán húsvétkor halljuk az emmausi tanítványokat, akik csüggedten mentek hazafelé Jeruzsálemből, gyászolva Jézust, amint ezt mondják: „próféta volt” (Lukács 24, 19), szavaiban és tetteiben hatalmas – vagyis próféta-király, akitől azt remélték, hogy felszabadítja Izráelt; de elárulták, ők pedig tehetetlenül végignézték, hogyan feszítették meg.  De Jézus halála Jeruzsálemben nem egy próféta kudarca vagy egy király veresése, hanem a főpap szent áldozata! Jézus az örök főpap, aki önmagát áldozza föl. Csak ezt látva, értjük Jézus szavát: nekem ma és holnap, és azután úton kell lennem, mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.  Jézus tehát úton van. De nem Heródes elől menekül, hanem úton van Jeruzsálembe, hogy ott elvégezze a tökéletes, bűntörlő áldozatot.
Jézus és a hatalom.  Jézus és a hatalmasok. A második zsoltár örök konfliktust mutat be. A hatalmasok fellázadnak Isten ellen. De az Úr üzen nekik: térjetek észhez! Öleljétek magatokhoz a Fiút és szolgáljatok neki örömmel. Ez hát a választás: vagy, vagy. És a mai történetben is ezt láttuk. Vagy, vagy -  döntenünk kell, kihez tartozunk. A próféta szent szóval, a király isteni fenséggel, a pap örök áldozattal hívogat: hányszor akartam egybegyűjteni az én gyermekeimet, mondja Jézus, mint a kotlós a csibéit! Döntsetek! Mert Jézus döntött és ment tovább Jeruzsálem felé. Jézus döntött és nem tért ki a fenyegetés elől. Betöltötte szent küldetését érettünk, érted is. Hát igaz szívvel, Isten szeretetének, bűntörlő kegyelmének a bizonyságával sorakozz oda Jézushoz, állj oltalma alá, hogy élvezd az örök próféta igazságát, az örökkévaló király hatalmát, tudva, hogy örök főpapunk most is közbenjár érettünk. Ámen.

„Mikor pedig ezeket mondotta nekik, az írástudók és farizeusok kezdtek felette igen ellene állni és őt sok dolog felől kikérdezgetni, ólálkodván utána, és igyekezvén valamit az ő szájából kikapni, hogy vádolhassák őt.” (Lukács 11, 53-54)
Szeretett gyülekezet! Krisztus követése nehéz ügy mindannyiunk számára. Igen, Jézus azt mondja, hogy az ő igája könnyű és gyönyörűséges (Mt 11,30), de mi nehezen tesszük le a magunk készítette igát, hogy aztán felvegyük a Jézus gyönyörűséges igáját. Miért nehéz ezt a két mozdulatot megtenni? Azért, mert ezek mindig konfliktusok során mennek végbe. Ha végig olvassuk az evangéliumokban Jézus földi életét, nyilvános szolgálatát, igehirdetését, gyógyításait, a keresztutat, megfeszíttetését, feltámadását, mennybemenetelét, mindegyre ezeket a konfliktusokat látjuk, és mi éppen ezeket szeretnénk elkerülni. De Jézus hívását nem érthetjük másképpen, csak úgy, hogy letesszük azt, amit életügynek, életprogramnak, élettehernek tartunk, és lám, nem szívesen tesszük le. A fölolvasott ige is ezt mutatja. Jézusnak felrónak egy szertartási mulasztást, mire ő súlyos jajszavakat mond. Ezek a jajszavak nem páratlanok, és nem csak erre az esetre vonatkoznak, hanem végig kísérik Jézus egész szolgálatát. Nyilvános fellépése kezdetén a Hegyi Beszédben jajszavakat mond a gazdagokról, a hatalmasokról, akik elvették már e földön jutalmakat (Lk 6,24-26). Amikor sok csodát tett a Genezáreti-tó környékén, és hömpölygött körülötte a tömeg, mohón kapkodtak utána, jajszavakat mondott Korazinról és Betsaidáról, a két kis halászfaluról, mondván, hogy nagyobb csodák estek bennük, mint a próféták idején, mégis hitetlenséggel fogadták (Lk 10,3). Jajszavakat mondott a megbotránkozókról és a megbotránkoztatókról is (Lukács 17,1). Jajszót mond arról is, aki majd elárulja őt (Lk 22,22), és elsiratja Jeruzsálemet is (Lk 19,41). Amikor pedig a követői bekövetkezendő üldözéseiről beszél, jajszavakat mond a szenvedők felől (Lk 21,43). És itt is jajszavakat mond. Látjuk hát, hogy ez a kemény beszéd végig kíséri Jézus szolgálatát és végig kíséri azoknak az életét is, akik Jézus követésébe állnak.
Itt hat jajszót hallunk, ezeket Máté evangéliuma közlése szerint Jézus máskor is elmondta. Itt az áll a háttérben, hogy megbotránkoztak rajta. Meghívták egy lakomára, ahol nem tett eleget a kötelező mosakodási szertartásnak. Ennek nyomán súlyos jajszavakat mond azokról, akik elhagyják a méltányos ítéletet és Isten szeretetét. És azokról is, akik szeretik az elöl ülést, meg a piacokon a köszöngetést, vagyis szeretik a tekintélyt. Jajszót mond azokról is, akiknek az élete mások számára csapda. Olyanok vagytok, mondja Jézus, mint a rejtett sírok. Az emberek nem tudják, hogy ti valójában sírgödrök vagytok. Jajszót mond azokról is, akik az embereket agyonterhelik mindenféle szabállyal, törvénnyel, de leginkább be nem tartható törvényekkel, amelyekről eleve tudják, hogy ők aztán nem fogják megtartani. Olvassuk manapság is, hogy egy-egy politikus lebukik, mert pár hete hozott a parlament egy törvényt, amit ő is megszavazott, aztán esze ágában sem volt betartani. Mikor megszavazta már akkor tudta, hogy nem fogja megtartani. Jajszót mond az emlékezetpolitika fölött is: jaj nektek, akik síremlékeket építetek a prófétáknak! Azt mondjátok, hogy ha mi akkor éltünk volna mikor az elődeink éltek, a hajuk szála se görbült volna a szent embereknek. Dehogy, mondja Jézus. Azzal, hogy síremléket emeltek, egyetértéseteket fejezitek ki azokkal, akik elpusztították őket. Ők megölték a prófétákat, ti meg eltemetitek őket. És jaj azoknak is, akik megkapták az istenismeret kulcsát, de mivel nem mennek be az Isten országába, másokat sem engedtek be. Csupa jaj. Döbbenetes dolog következik ezután. Jézus beszéde nagy indulatot vált ki, ezt még érjük. Erősen szembeszegülnek vele, ezt is értjük. Faggatni kezdik, szinte kényszervallatássá alakul át a dolog, lesben állnak körülötte, mint a vadász, s igyekeznek valamit kikapni a szájából, hogy megvádolhassák. Ezt is értjük, ezt már korábban is megtették. Jézus tiszta és metsző ítélete fölbőszítette őket, értjük. Ám a jajszavakban nem találnak semmit, ami alapján Jézust megvádolhatnák. Ez a döbbenetes! Burkolt módon elismerik Jézus jajszavainak az igazságát. Nos, testvérek, az első nagy próbatétele a Jézus követésének ez: Jézus szavának az igazsága elől nem tudunk kitérni, ám az igazság halálos ellenállásra késztet bennünket.
Ezt kisebb-nagyobb mértékben más helyzetekből is jól ismerjük. Nem tudunk mást tenni, az igaz szó előtt fejet kell hajtanunk, nincs ellenvetésünk, ugyanakkor ez az igazság, elképesztő módon felbőszít. Nem a hazugság bőszít fel, hanem az igazság. Milyen érdekes. Sokszor dühösebbek vagyunk az igazság miatt, mint bármilyen hazugság miatt. Sokszor jobban felháborodunk a tiszta és világos beszéden, az egyértelmű igazságon, mint a zűrzavaros hazugságokon. Most ez történik itt. Azt írja az evangélista, hogy mikor ezeket mondotta nekik Jézus, akkor a farizeusok és törvénytudók keményen szembeszegültek Jézussal. Sértődés is van benne, nyilván. Jézus a farizeusokkal kezdte. De megszólalt egy törvénymagyarázó, és azt mondta: Mester, amikor ezeket mondod, minket is bántasz! Erre Jézus fordít egyet a szón, jajt mond törvénymagyarázók felett is. Együttes lesz a felháborodás és az ellenállás. De még egyszer hangsúlyozom, abból amit Jézus a jajszavaiban elmondott nem tudnak semmit kivenni, amire azt mondhatták volna, hogy hazugság vagy hamis vád.
Hanem,folytatja Lukács, elkezdték Jézust figyelni, és ólálkodtak körülötte. Úgy lehetne ezt visszaadni az eredeti szó értelmében, hogy hajszát indítottak Jézus ellen. Mint amikor a vadászok kimennek az erdőbe, eleresztik a vadászkutyákat, hogy azok fölhajtsák nekik a sűrűben rejtőző vadat. Ólálkodtak, lesben álltak, félrehúzódtak, mintha ott se lennének. Éspedig azért, mondja az evangélista, hogy kikapjanak a szájából valamit, amivel aztán megvádolhatják. Másutt is olvasunk erről; és most azért szólok külön is ezekről a kifejezésekről, hogy a Lukácsét még jobban megértsük, mert Lukács itt olyan szót használ, amit ezen kívül csak egyszer olvasunk az Újszövetségben, a Római levélben, ahol Pál apostol a bűn a csapdájáról beszél (Rm 11,9). Más szavakkal fejezi ki Márk evangélista, hogy lesben állva figyelték Jézust, hogy vajon gyógyít-e szombaton, vagyis megszegi-e a szombat napi törvényt (Mk 3,2). Máskor, mondja ugyancsak Márk evangélista, odamentek Jézushoz a farizeusok és a heródespártiak, a baloldal meg a jobboldal, a konzervatívok meg a liberálisok, kész nagykoalíció, és föltették neki a kérdést, hogy kell-e a császárnak adót fizetni. Miért kérdezik? Hogy megfogják, szószerint elkapják beszédében (Mk 12,12). Máté evangélista egy másik kifejezést használ: Jézust azért faggatják, hogy letartóztassák (Mt 14,31). És harmadjára itt ez a szó, amit csak Lukács evangélista használ. Eredetileg elegáns kifejezés. Platón is használja. Filozófusok vitatkoznak, az egyik kifogy az érvekből, és kezdi a másik szavát kiforgatni. Így szól neki a másik: nem szégyellsz szavakra vadászni?! (Gorgiász, 489) Platón azt a helyzetet írja le, amikor a vitatkozó felek már eltértek a lényegtől, és össze-vissza kapkodnak a szavak után, csak azért, hogy beszélhessenek. Lukács ezzel a kifejezéssel azt, hogy valamit ki akarnak kapni Jézus szájából, ami alapján bevádolhatják, elég egyetlen egy szó is. Jézus tudja ezt. És mondhatna ilyen szót. De most csak jajszót mond. Aztán mikor ítéletre viszik, és Pilátus az ellene fölhozott vádak felől faggatja: te vagy-e a zsidók királya? - akkor Jézus azt feleli: te mondod. Csak egy szó. Amikor a főpap vallatja: te vagy az Isten Fia? – azt feleli: te mondtad. Csak egy szó. Megvan hát a szó, ami már elegendő a vádhoz és a halálos ítélethez. Itt nem mond ilyet Jézus. Még nem jött el sötétség órája. Itt még nem hallani ilyen szót. Jézus most még kitér a provokáció elől. Még nem ad alkalmat arra, hogy megvádolják és elítéljék. Egy szót sem ad nekik.
Hadd fordítsam meg mindezt, testvérek, hogy még jobban megértsük a tanítványságunknak, a Krisztus követésünknek a nehézségét, hogy aztán még buzgóbban kérjük a Szentlélek erőit, hogy hűséges tanítványai legyünk Jézusnak. Jézus több ízben intette a tanítványait, int minket is, hogy amikor majd ítélőszékek és hatalmasságok, fejedelmek elé visznek, így mondja Lukács evangélista: „tökéljétek el a szívetekben, hogy nem gondoljátok el előre, hogy mit fogtok védelmetekre mondani” (Lk 21,14). Ha a Jézus tanítványai akarunk lenni, le kell tennünk a magunk készítette igát és föl kell vennünk az övét. Vagyis ne készíts előre elgondolt védekezést. És itt végképp megzavarodunk. Valóban, azt parancsolná Jézus, hogy ne tervezzük el, mit fogunk védekezésül mondani? Pedig arra fel kell készülni, a védekezést előre jó előre el kell gondolni. A szavakat meg kell fontolni, főleg itt, a 21. században. Mennyi mindennel vádolják a keresztyéneket! Mennyi mindennel csúfolják a keresztyéneket! Mennyi mindennel kicsinylik a Jézus követőit? Hát akkor valami jóféle választ csak kigondolok már! Gúnyol a kollégám, mert én templomba járok? Na, keresek rá egy jó választ, s elhallgattatom. Most karácsony táján én magam is nagy próbát álltam ki, testvérek, pöfögtem is magamban. Be nem állt némely influenszer újságíró szája. Gyalázták a keresztyéneket. Persze, mikor máskor? Így szokták ezt, karácsonykor jön az ügyeletes keresztyén-szidalmazás! Na de, elég volt, majd kigondolok valami erős választ, és beírok az újságba! S hallod a nagy embereket? A gazdagok, befolyásosak, lám, hogy kicsinyítik a keresztyénséget. De majd találunk erre is csattanós választ! Vagy éppen alázatost! És még hány efféle helyzet van, testvérem! Jézus pedig azt mondja, hogy tökéld a szívedben, vésd be a szívedbe, hogy nem gondolod el előre a védekezésedet. De ha nem gondolhatom el előre, akkor meg fogok zavarodni abban a helyzetben, amikor eljön a vallatás ideje. Mert az eljön, úgy, ahogy itt Jézus esetében az írástudók és a farizeusok kezdtek erősen szembeszállni vele, és őt sok dolog felől faggatni. Ó, ha engem kezdenek el vallatni, ó, ha engem kezdenek el faggatni! Biztos kijön a számon valami, ami majd vádként hullik vissza rám! Jézus meg azt mondja, hogy tökéld el magadban, hogy nem készülsz fel...
Lehet így a Jézus követőjének lenni? Így kell a Jézus követőjének lenni! Még egy szót sem gondolsz el előre.
S most fordítsuk meg teljesen ezt: csak egy szó. Mit ér, ha csak egy szó jön a Mester ajkáról? Azt mondja Jézusnak a kapernaumi százados: hatalmasság alá vetett ember vagyok én is, ha azt mondom a legényemnek, gyere ide, idejön, menj oda, oda megy. „Csak egy szót szólj, és meggyógyul az én szolgám!” (Mt 8,8) Másutt azt olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus egyetlenegy szóval kiűzte a tisztátalan lelkeket (Mt 8,16). Egyetlen egy szóval. Csak egy szót szólj! Ide vezeti tanítványait a Mester, minket is ide vezet, amikor azt mondja, hogy tökéld el, hogy nem készülsz fel arra, hogy mit mondasz majd. Tökéld el - s utána már nem kell latolgatni. Azzal készülsz fel, hogy nem készülsz, mert készen állsz. Vagyis nem veszed a kezedbe jó előre a magad mentségét, mert a te mentséged és megmenekülésed a Krisztus kezében van öröktől. A Szentlélek azon az órán megadja nektek, hogy mit mondjatok; ha most Szentlélek erejében jársz, akkor is veled lesz a Lélek, és nem hagy el. Tehát nem arra bíztat Jézus, hogy felelőtlen szabadsággal improvizálgassuk a keresztyén életet, a tanítványság nem szituációs játék, hanem teljes odaszánás Krisztusnak - tökéld el ezt! És amikor számonkérnek, a Szentlélek megadja neked azon az órán (nem most előre, hanem ott, azon az órán), hogy mit mondj!
Ólálkodtak Jézus után, és igyekeztek kikapni valamit a szájából, hogy megvádolhassák őt. Nem különb a tanítvány a mesternél, mondja Jézus (Lk 6,40); vagyis aki nem veszi fel a maga keresztjét, nem lehet az ő tanítványa (Lk 14,27). Aki a Krisztus tanítványa, tudnia kell, hogy ólálkodnak utána. Lesben állnak körülötte, csapdákat helyeznek el az egész életében, a dolgaiban, körülményeiben, hajtóvadászatot indítanak a szavai és megfontolásai után, hogy megvádolhassák, hogy megszégyeníthessék, hogy elragadhassák Krisztustól, hogy letéríthessék az üdvösség útjáról. De tökéld el, hogy nem gondolod el előre, nem írod meg előre és nem magolod be a védőbeszédedet. Nem tanulsz be jó mondatokat. Miért is? Mert mindig csak ugyanazt tudod mondani, és csak egyet tudsz mondani: Jézus Krisztus nevét és dicsőségét megvallani. Nem tudsz más, csak igazságot mondani. Merthogy az igazság az, amit mindig, minden helyzetben, minden körülmények között mondanunk kell, mert mindig, minden helyzetben, minden körülmény között igaz. Jézus meghívott, hogy tedd le a magad életét és vedd fel a Krisztusét, tedd le a magad igáját és vedd fel az övét. Ha ezt elfogadtad, minden percben készen kell lenned arra, hogy az igazságot mond. Ezért nem kell előre felkészülnöd. Így hív bennünket kedves testvérek, Jézus Krisztus az ő követésére, ezekben a nehézségekben kell járnunk. Itt a döntés helye. Jézus jajszót mond képmutatóra, tekintély kedvelőre, elöl ülőre, másokat terhelőkre, az Isten országát mások elől elzárókra, de boldognak mondja azokat, akik őt követik. Boldogok mindenkor. Ámen.

„És íme, egy törvénytudó felkelt, kísértve őt, ezt mondta: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem? Ő pedig ezt mondta neki: A törvényben mi van megírva? mint olvasod? Az pedig felelve, ezt mondta: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Mondta pedig neki: Jól feleltél; ezt cselekedd, és élsz. Az pedig igazolni akarván magát, ezt mondta Jézusnak: De ki az én felebarátom? Jézus pedig felelve, ezt mondta: Egy ember ment alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották és megsebesítették, aztán félholtan otthagyták és elmentek. Történetese egy pap ment alá azon az úton, de meglátva őt, elkerülte. Hasonlóképpen egy Lévita is, aki odaérve arra helyre, meglátta őt, és elkerülte. Odaért pedig samaritánus, aki az úton járt,  és mikor meglátta őt, könyörületességre indult. És hozzájárulva, bekötözte a sebeit, olajat és bort töltve azokba; aztán felhelyezve őt tulajdon barmára, elvitte a vendégfogadó házhoz, és gondját viselte. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivéve, a gazdának adta, és azt mondta neki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reá költesz, mikor visszatérek, megadom neked. Nos,  e három közül kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett? Az pedig ezt mondta: Az, aki könyörült rajta. Jézus pedig azt mondta neki: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél.” (Lukács 10,25-37)
Szeretett testvérek! Biztos vagyok benne, hogy már meséltem ezt a történetet, de most újra elmondom, hátha valaki nem hallotta még. Elmondom újra, mert egyből a mai ige kellős közepére visz bennünket. Még a pápai teológián tanítottam, ahol felvételit tartottunk a lelkész szakra jelentkező fiataloknak. Előbb írásbeli dolgozatot kellett írniuk, aztán jött a szóbeli vizsga. Az egyik jelentkező roppant gyenge, mondhatni, értékelhetetlen dolgozatot írt. Ám úgy döntöttünk, meghallgatjuk, hátha kiderül valami titkos képessége. A szóbelin nemcsak a professzorok vizsgáztattak, ott volt a püspök is, meg két esperes, tekintélyes lelkipásztorok, nagy grémium. Bejött a fiatalember, de megszólalni se tudott. Mire a püspök arra kérte, hogy mondja el a kedves bibliai történetét (remélve, hogy csak megnyílik). A fiatalember jelezte is nyomban, hogy az irgalmas samaritánus történetét fogja elmondani. Hát az valóban csodálatos történet. Mesélje el. S mondta nyomban: ott feküdt az ember az úton, akit kiraboltak, összevertek, és jött a samaritánus... Közbevágtunk: Nem, nem! Előbb még jött valaki. A fiatalember tűnődött, majd azt mondta: igen, igen, hogyne, jött a lévita! Nem, nem! – mondtuk -, a lévita előtt is jött valaki. Még valaki? Az egyik esperes segíteni akart, s ezt mondta neki: nézzen ránk, mi itt mind azok vagyunk. Ekkor felcsillant a szeme, és kivágta: na igen, persze, jött a farizeus!
Na, igen! A farizeus. Sokat mindent tudnék hozzátoldani ez esethez, lám, hogyan is gondolkodik a mai nemzedék a papokról, azonnal egyenlőségjelet téve a papok és a farizeusok közé... De inkább az ige a közvetlenségére szeretném fölhívni a figyelmet. Lám, közvetlenül Jézus hálaimája után kezdődik ez a beszélgetés és a benne foglalt történet. Mi ez a közvetlenség? Amikor a tanítványok a kiküldetésük után visszatértek és jelentették Jézusnak, hogy terjed Isten országának a jó híre, és nekik adott isteni erők fenségesen igazolták Jézus igazságát, az ő nevében még az ördögök is engedelmeskedtek nekik, akkor Jézus magasztaló imádságba kezdett, és azzal zárta, amit a lekcióban olvastam: „Hálákat adok neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.” (10,21). Mintha a nyolcadik zsoltár távoli visszhangja szólalna itt meg, évszázadokat átívelve; a zsoltáros magasztalja Istent, aki a kisdedek, a csecsemők szája által szerzett magának dicsőséget. Jézus hálát ad Istennek, hogy ami el van rejtve a nagyok, a próféták, a királyok, a hatalmasok, a bölcsek, az írástudók elől, azt Isten kijelentette a kisdedeknek. Kiknek voltaképpen? A Jézus kicsinyeinek, az egyszerű halászoknak, a galileai szegényeknek, a betegeknek, a lenézetteknek, a peremre szorultaknak. Ők a kisdedek. Ebbe a magasztaló imába kapcsolódik bele a törvénytudó kérdése, az örök kérdés: mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? Itt meg kell állnunk, mert szeretném ezt a kérdést hangsúlyossá tenni. Ugyanis a mi korunk egyik megrendítő tapasztalata, hogy még a keresztyének sem firtatják ezt a kérdést. Nemrégiben jelent meg egy közvélemény-kutatás, amely többek között azt kutatta, hogy hisznek-e az emberek Istenben? A megkérdezetteknek a 75 százaléka határozott igennel felelt. Nahát, nem állunk olyan rosszul! És hányan hisznek a mennyországban? Erre a megkérdezetteknek a 15 százaléka felelt igennel.  Istenben nagyon sokan hisznek. Az üdvösségben csak töredéknyien. És ezt olykor magunkon is észrevesszük. A keresztyén életben döntő módon az instant érdekel bennünket, vagyis az, aminek itt és most mutatkozik a közvetlen hatása. Ezzel pedig kortársainkhoz hasonlítunk, akik kizárólag ezt a kérdést szegezik nekünk: ugyan, mit értek ti keresztyének, ha nem tudtok minden beteget meggyógyítani? Ugyan, mit értek ti keresztyének, ha nem tudjátok a teljes társadalmi igazságosságot elérni? Ugyan, mit értek ti, keresztyének, ha nem tudtok minden könnyet fölszárítani? Itt és most, azonnal! Ez az instant. Mint a Nescafé. Meg se kell darálni, bele se kell tenni a kávéfőzőbe, csak egy kis forró vizet öntünk rá. De kapható már olyan fajta is, amelyben benne van tejpor és a cukor is. Fogyasztható azonnal. Az üdvösség-felejtés oka az, hogy nem látjuk hosszú távon az életünket, ezért nem teszünk fel az egész életünk értelmére vonatkozó kérdést. Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? – ez túl messzire ragadna minket az életünk közvetlenségétől. De ha nem tesszük fel ezt a kérdést, akkor mit kérdezünk egyáltalán?
Komoly és döntő kérdés az, amit a törvénytudó fölvet Jézusnak. Jézus is komoly kérdésnek veszi. Ezt bizonyítja az is, hogy itt egészen másképpen válaszol, mint általában szokott a provokációkra felelni.  Sőt, sok esetben nem is válaszolt. Virágvasárnapi bevonulása után azt kérdezték tőle, hogy miféle hatalommal gyógyít és tanít. Erre a kérdésre kérdéssel válaszolt: ugyan, Keresztelő Jánosnak honnét volt a hatalma? Elhallgattak. Amikor azt kérdezték, hogy fizessenek-e a császárnak adót, Jézus átlátta a kérdésben foglalt álnokságot, kért tőlük egy pénzt, és éppen (éppen?) egy római pénzt adtak neki, mire azt mondta: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és ami az Istené, azt Istennek. Azt mondja Lukács: ezután nem mertek tőle semmit kérdezni. Itt viszont Jézus igazán válaszol! Mert ezt itt sorsdöntő kérdés! Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? Ennél fontosabb kérdés nincs.
Amikor aztán a törvénytudó idézi Mózes parancsát, illetve annak a summáját, a szeretet törvényét -  szeresd Istent, szeresd felebarátodat –, Jézus nyugtázza a választ: jól feleltél, cselekedd ezt és élsz! Ám ekkor a törvénytudó igazolni akarta magát, és visszakérdezett: de ki az én felebarátom? Ekkor mondja el Jézus az irgalmas samaritánus történetét. Nem is kell részleteznünk, eléggé a szívünkbe van írva.  Az a diák is, aki összekeverte a papokat a farizeusokkal, bár semmit nem tudott, azért a samaritánus történetére emlékezett. Most csak egyetlen vonatkozást szeretnék kiemelni. Egy régi, antiklerikális magyarázat szerint a pap és a lévita azért kerülték el szerencsétlen, vérbefagyott embert, mert szolgálatba mentek, márpedig a mózesi törvény értelmében csak a tisztasági törvényeknek megfelelő pap végezhetett templomi szolgálatot. Ha pedig egy összevert emberhez hozzáért, bevérezte magát, kezdhette elölről a hosszadalmas megtisztulási rítust, anélkül nem tudta ellátni a szolgálatot. Vagyis a rítus törvénye akadályozta a jó cselekvését. Ha kivesszük ebből az antiklerikális élt, még inkább előtűnik az indok: siettek, nem értek rá, dolguk volt. Pár napja egy néni rosszul lett Budapest egy forgalmas terén.  Egy padig még el tudott botorkálni, aztán ott ült egy órát a kezét nyújtogatva, segítségért könyörögve, mire valaki megállt segíteni. Emberek százai siettek el mellette. Nem vették észre? Dehogynem. Csakhogy mindenki igyekezett a dolgára. Holott nincs olyan ügy, nincs olyan oltári áldozat, nincs olyan szentséges dolog, ami miatt föl lennénk hatalmazva, hogy elmenjünk egy rászoruló ember mellett. Így magyarázzuk.
De nem ez áll a történetben. Ennél súlyosabb a helyzet. Ha azt mondjuk, hogy a pap és a lévita szent szolgálatra igyekezett, ha nem is mentjük fel, de némiképp igazoljuk őket. De ennél súlyosabb dolog történik. Ezt mondja Jézus: ez az ember Jeruzsálemből ment le Jerikóba... Vagyis lefelé ment, merthogy Jerikó alacsonyabban fekvő város. Aztán azt olvassuk, hogy egy pap ment alá az úton... Ő is lefelé ment – lefelé Jeruzsálemből, a szent helyről; szolgálata végeztén hazafelé tartott. Az a pap már befejezte a szolgálatot. Ezért nem mondhatta: nagyon sajnálom, szólít a kötelesség, szent ügyben megyek, köt a tisztasági törvény, Isten elé fogok állni, de majd csak jön valaki, aki segít... Nem mondhatta ezt. Hiszen befejezte a szolgálatát. Ezért van ideje is. Hazafelé tart. Szabad. Szabad segíteni. Szabad arra, hogy könyörüljön, nem köti semmi. A félholt mellett elmegy a lévita is, ő is a szent szolgálatból tart hazafelé.
És ekkor érkezik a samaritánus. Róla elég annyit tudnunk, hogy Jézus idejében ő volt az ellenség.  Miféle ellenség? A samaritánusok azt tartották magukról, hogy ők a babiloni fogság idején is megőrizték a mózesi törvényeket, az ősi kultuszt, az igazi szertartást.   Ellenben a fogságból visszatérő zsidók, bár újraépítették a templomot, letértek az ősi útról. Évszázadokig tartott a vita. És ahogy az lenni szokott, meggyűlölték egymást. Pár napja a kijevi kormány elkobzott egy templomot az orosz ortodox egyház fennhatóságát elismerő orosz-ukrán egyháztól és a kijevi hatalmat elismerő ukrán ortodox egyháznak adta. Végre, olvastuk az indoklást, hosszú évtizedek után újra az ukrán egyház tarthatott karácsonyi istentiszteletet ebben a templomban. Oroszok és ukránok. Szinte nem is értjük. Az ukrán és az orosz egyház is keleti ortodox, mindkettő Aranyszájú Szent János ősi liturgiáját tartja a templomokban. Ki az igazi?  Nem is értjük, miképpen érkezett erre a fordulópontra az ukránok és az oroszok évszázados együttélése, közös küzdelme egymásért és egymással.  Értjük hát Jézus szavát: fekszik egy ember, összeverve az úton, a honfitársai elmennek mellette, és ekkor jön az ellenség... A samaritánus az ellenség. Aztán... Aztán meglátja a mi emberünket, megesik rajta a szíve, bekötözi a sebeit, gyógyítgatja, fölteszi a szamárra, vendégfogadó házba viszi, pénzt hagy hátra az ápolására, de fizeti a későbbi költségeit is. És megkérdezi Jézus a törvénytudót, aki az emberélet legfontosabb kérdését tette fel az imént, és akart is alóla nyomban kibújni, nos, e három közül melyik volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére esett? Vagyis Jézus döntés elé állít, és nem tudunk a döntés alól kibújni. Neked ki a felebarátod?
Ha azt kérdezed, és kérdezd is, mit cselekedj, hogy elnyerd az örök életet?  - te is ezt a válaszd kapor: szeresd Istent, szeresd felebarátodat! De mindannyian szeretnénk magunkat igazolni – én is, te is. De hát akkor ki az én felebarátom? Háromféleképpen is hallod Jézus kérdését. Ki a te felebarátod neked, aki rablók kezére estél? Vagy ki a te felebarátod neked, aki elmész embertársad mellett? Vagy ki a te felebarátod neked, aki azt kérdezed, hogy mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet? Ez három kérdés fakad egyetlen kérdésből, ezért bárhol állsz ebben a történetben, nem tudsz előle kitérni.
A törvénytudó igazolni akarta magát. Van ennek a szónak egy egészen különös értelme. Fiatal lelkész voltam, egyházmegyei közgyűlésre mentünk. Ilyen nagy testületben még életemben nem voltam. A napirendi pontok során a számvizsgáló bizottság elnöke is jelentést tett arról, hogy mindent rendben levőnek találtak az egyházmegye hivatalában, és ezek alapján megadják a felmentést az egyházmegye gazdálkodó szerveinek. Nem értettem a kifejezést. Aztán egy idősebb kolléga elmagyarázta, hogy ez egy régi kifejezés, és azt jelenti, hogy akit felmentesz, azt igazolod, hogy helyesen járt el. Ez a törvénytudó föl akarta menteni magát.  De itt minden összeütközik. Ha igazoló szándékkal, ellenvetéssel veted föl a kérdést (ki az én felebarátom?), akkor fölmentést, kibúvót keresel. És akkor a samaritánus története ijesztő példával szembesít. Jézus olyan mércét állít eléd, amelynek alatta maradsz. Vedd csak elő az életed, s kérdezd meg magadat: hányszor mentél el rászoruló ember mellett? És van rá bármiféle magyarázatod, hogy miért ölted meg a szívedben ébredő könyörületet? Dolgod volt?  Az oltárhoz siettél? Vagy már elvégezted szent kötelességedet, és éppen szabadságra mentél? Egyszer megyek ki a parókia kapuján, s látom, hogy a szomszéd pakolja be a bőröndöket az autójába, mennek szabadságra. Ekkor a másik szomszéd kiszól neki: Józsikám, átjönne egy pillanatra, kéne egy kis segítség! Mire ez méltatlankodó arcot vágott: jaj, most nem érek rá, szabadságra indulok. Hát mit jelent a szabadság? Vajon, nem azt éppenséggel, hogy mindenre ráérek?
Mégis, még egyszer hangsúlyozom, amit a bevezetőben mondtam: Jézus ezzel a történettel nem leleplezni akar bennünket. A leleplezést hagyjuk meg korunk keresztyénellenes alakjainak, a hangoskodóknak és morgolódóknak. Jézus nem leleplez, hanem inspirál. Mert történet vége éppen az, mint a kezdete: eredj el és te is ekképpen cselekedjél! – ez áll a végén. Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet. Mit tegyek, hogy Istennél legyek? Utánozd Istent! – ez áll az elején. Ez az egész evangélium!  Isten könyörületre indult. És ez a könyörület tesz szabaddá. Ez a könyörület ment fel. Ebben az isteni könyörületben van a megigazítás. Kegyelemből igazulunk meg hit által. Utánozd Istent, menj el és te is ekképpen cselekedjél!
Mit tegyek hát? Reggeltől estig tele az életünk ezzel a kérdéssel. Feladatorientált, megvalósító világban élünk. Íme, Jézus történetében, és végül a Jézus kérdésében és a kikerülhetetlen válaszban mindannyian a könyörület helyéhez jutunk. Értjük hát, mit mond Jézus, amikor így ujjong: hálát adok neked, mennyei Atyám, hogy elrejtetted ezt a bölcsek és értelmesek elől! Amit próféták és királyok akartak látni, azt a kisdedek láthatták. A kisded nem kérdez vissza és nincs önigazoló kényszere, hanem Isten szabad gyermeke. És gyermek az is, aki elfogadta a Krisztus bűntörlő áldozatát, Isten könyörületét. Bizton eltalál a szeretet éltető forrásához. Ámen.

„És történt másnap, mikor ők a hegyről leszállottak, sok nép ment elébe. És íme, egy a sokaság közül felkiáltott, mondván: Mester, kérlek téged, tekints az én fiamra; mert nekem egyetlen egyem. És íme, a lélek megragadja őt, és hirtelen kiált; és szaggatja őt, annyira, hogy tajtékot túr, és nehezen megy el tőle, szaggatván őt. És arra kértem a te tanítványaidat, hogy űzzék ki azt, de nem tudták. Felelvén pedig Jézus, ezt mondta: Óh, hitetlen és elfajult nemzetség! meddig leszek köztetek, és meddig tűrlek titeket? Hozd ide a te fiadat! Miközben pedig az odament, az ördög földhöz ütötte, és megrángatta őt. De Jézus megdorgálta a tisztátalan lelket, és meggyógyította a gyermeket, és ő atyjának adta. És mindnyájan elálmélkodtak az Istennek nagyságos erején. Mikor pedig mindnyájan csodálkoztak mindazon, amiket Jézus cselekedett, ezt monda tanítványainak: Vegyétek füleitekbe ezeket a beszédeket! Mert az embernek Fia az emberek kezébe fog adatni. De ők nem értették ezt a mondást, és el volt rejtve előlük, hogy ne értsék azt; és féltek őt megkérdezni e mondás felől.... Történt pedig, mikor az idő elközelgetett, hogy ő felvitessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.”
Vízválasztó. Sokat használjuk a jól ismert kifejezést életfordulókon, nagy ügyek alakulásakor, vagy éppen, amikor választanunk kell. A földrajztudósok vízválasztónak nevezik azt a domborzati adottságot, ahol egy hegygerinc választóvonala mentén a források, erek, patakok és folyók meghatározott iránya szerint kialakul egy-egy nagy vízgyűjtőmedence. Kisebb vízválasztót mi is találhatunk, például, a Balaton-felvidéken, ahol néhány patak a Balatonba vizébe folyik, de ha pár lépéssel a domb túloldalára megyünk, az ott fakadó forrás vize már észak felé folyik, a Tapolca folyóba. Ebben az értelemben használjuk a vízválasztó kifejezést december 31. és január 1. fordulóján, hiszen ilyenkor, mondhatni, évválasztón vagyunk. A vízválasztó azt is jelenti, hogy nem mi határozzuk meg a víz folyásirányát, az évválasztón sem mi határozzuk meg az idő változását. Nem mi választunk, de döntenünk kell, merre indulunk. A felolvasott történet is döntésre késztet, s erre a nagy evangéliumi titok, Jézus döntése kényszerít.
Még korábban azt olvastuk az evangéliumban, hogy Jézus megannyi gyógyítás és csodatétel és megannyi szent tanítás után három tanítványt maga mellé vett és fölment velük egy hegyre imádkozni. S ott, a megdicsőülés hegyén Jézus ábrázata elváltozott, nagy fényesség ragyogta körbe, megjelent a régi szövetség két szent alakja, Mózes és Illés, és Jézussal a Jeruzsálemben bekövetkezendő dolgokról beszélgettek. Péter belerendült ebbe a felfoghatatlan mennyei dicsőségbe, és így kiáltott: Uram, jó nekünk itt lenni! Vagyis Péter döntene már. Jó nekünk itt lenni, mondja, és levonja a következtetést is: építsünk egy hajlékot neked, egy másikat Mózesnek, egy harmadikat Illésnek. Péter tehát úgy döntene, hogy maradjanak ott, és majd ott szolgálnak Jézusnak. (Lukács 9,28-36)
Péter ezt választaná. Jézus azonban másfelé indul. Lejön a hegyről, és ahogy a hegyről ereszkedek alá, nagy tömeg megy elé. Az evangélista egész különleges szót használ itt. Jézus egy sokaságba futott bele, de úgy is lehet fordítani, hogy egy nagy tömeg szaladt hozzá. Ütközés van itt, drámai találkozás. Aztán egy hang is kiált a tömegből. Egy gyermekéért aggódó édesapa kiált Jézushoz: mester, mentsd meg a fiamat, tekints az én egyetlen egyemre, súlyos beteg, megszállott!! Régen a tudósok arra gondoltak, hogy az édesapa szavai epileptikus betegséget írnak le; a modern lélektan fényében inkább súlyos, pszichoszomatikus betegségre kell gondolnunk, valóban, ez a gyermek megszállott. Amikor démoni rohamok törnek rá, egyik pillanatról a másikra megváltozik, önpusztító késztetések uralkodnak rajta. Így könyörög az apja: uram, tekints az én fiamra, mentsd meg az én gyermekemet; a tanítványaidat megkértem, de nem tudták meggyógyítani. Ez is jelzi a vízválasztót. Jézus aláereszkedik hegyről, lejön a dicsőségből, a mennyei jelenetből, a régi idők nagy prófétáinak a társaságából, és egy megszállott világba érkezik, ahol nincs gyógyítás, ahol csak küszködés és meddő igyekezet van, sőt Márk evangélista megjegyzése szerint, csak puszta vitatkozás. Itt csak ügyetlenkedést találni, ami minket is milyen sokszor elfog, amikor változtatni akarunk a magunk sorsán, a más sorsán, amikor vissza akarjuk zökkenteni a kerékvágásba a dolgokat, amikor helyre akarjuk igazítani az életficamokat, de szinte reménytelenül elővesz bennünket a rettenetes tehetetlenség. Jézus tehát a mennyei dicsőségből érkezik ebbe küszködő, megszállott világba. Úgy tűnik, ez itt a vízválasztó. S  mit mondunk erre most, ezen évválasztón? Bizony, tegnap sem boldogultunk mindennel, tegnapelőtt sem boldogultunk mindennel. S éppen a legfontosabb dolgokkal nem boldogultunk. Újra és újra, váratlanul, készületlenül démoni rohamok veszik elő az emberiséget és ráznak bennünket, és nem tudjuk, mi lesz, csak sikoltani tudunk, ahogy ez az apa kiált: Uram, tekints a fiamra, az én egyetlen egyemre!
Jézus látva a tanítványi tehetetlenségét, kifakad: Óh, hitetlen és elfajult nemzetség. Meddig leszek köztetek? Meddig tűrlek még benneteket? Meddig?  Ez az a pillanat, amikor, elő lehetne venni Péter szavát, s azt mondani: igaza volt Péternek. Ott kellett volna maradni a hegyen. Sőt, talán Jézusnak most nyomban vissza kellene mennie a hegyre. Jó volt nekik ott lenni, csak három hajlékot kellett volna építeni, és hagyni ezt a veszkődő világot, a szerencsétlenkedő tanítványokat! És, persze, hagyni minket is, az anyaszentegyházat! Csak hadd próbálkozzunk. Hátha eszünkbe jut, hogyan kell csodát cselekedni. Csak hadd vitatkozzunk, itt lent a völgyben. És forduljanak csak szembe a népek velünk, a tanítványokkal, és kérjék csak számon rajtunk az isteni ország jó hírét, a szeretet nagy munkáit! Így is van ez, hiszen egyre gyakrabban és erőteljesebben kérik számon ma a hitünket, a csodákat, a nagyszerű ígéretek teljesedését, a világ jóságát, a mindent gyógyító szeretetet. Minden napunk vízválasztó, sorsválasztó, útválasztó.
Ám, azt olvassuk itt, hogy miután Jézus meggyógyította ezt a gyermeket, és mindenki elámult, szinte magukhoz sem tértek a csodálkozástól, nyomban ezt mondta a tanítványainak: vegyétek a fületekbe ezeket a beszédeket, mert az Ember fia emberek kezére fog adatni. De ők nem értették ezt a mondást, el volt rejtve előlük az értelme, és féltek is Jézust megkérdezni e mondás felől. Aztán, mondja az evangélista, amikor elközelgetett az idő, hogy Jézus fölemeltessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy.  Jézus tehát elindult egy másik hegyre.  S ebből az indulásból értjük meg, hogy itt vízválasztón vagyunk. Nem annyi a Jézus döntése, hogy a dicsőség hegyről alájön a nyomorúságok völgyébe, hanem egy másik hegyre indul. Ez itt hegyválasztó. Az a másik hegy, a Golgota hegye. Ott fog fölemeltetni, ott fog megfeszíttetni. Ahogy maga mondja: amikor felemeltetem, mindeneket magammal vonszok (János 12,32). Vagy ahogy Keresztelő János mondja, Jézusra mutatva: íme, az Isten bárányára. Néki növekednie kell (fel kell emeltetnie), nekem alább kell szállanom! (János 3,30) Ez a felemeltetés fájdalmas áldozat, a tanítványok számára érthetetlen döntés. Olyan sokkoló a Jézus szava (mert már korábban is beszélt erről a nekik), hogy nem is értik, de meg sem merik kérdezni az értelmét. Nem értik. És mi sem értjük ezt a hegyválasztót. Dicsőségből gyalázatba? Fölmagasztaltatásból teljes elhagyatottságba?  A fölemeltetés voltaképpen elvettetés? A dicsőség hegyén az Atya áldó jelenlétéből ezt hallotta ki Péter, János és Jakab: ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok! És mennyei fényesség vette körbe Jézust. A Golgota hegyén az Istentől elhagyott szentek imádságát kiáltja Jézus: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? És nagy sötétség támadt halálakor. Nem értik ezt a tanítványok.
Mert mit is értene a tanítványi közösség ezen? Mit értene Jézus döntésén a megoldásokra váró ember? Mit értenénk ezalatt mi, 21. századiak, akik nagyon hozzászoktunk és igen szeretjük a gyors és egyszerű és hatékony megoldásokat? Bizonyos vagyok benne, hogy ilyen gondolatokkal indulunk bele ebbe az új esztendőbe is. Ki sem mondjuk, és ha egy gyermek mondaná, mosolyognánk, megsimogatnánk a fejét, és azt válaszolnánk, nos, igen, ezek egy gyermek fantáziálgatásai, gyerekes álmok. Holnap véget ér a háború! Álom ez, testvérek, vagy a szívünk legmélyebb óhaja és kívánsága? Ma délután kibékülök a testvéremmel, akivel kamaszkorunk óta szóba sem állok! Álom ez? Vagy valami Isten által belénk csepegtetett érzék, valami, ahogy Kálvin mondja, belénk ültetett isten-magocska, a reménynek, a jóra való igyekezetnek a sokszor ki sem mondott, mélyen elfojtott vágya és igyekezete? Holnapután jön a gázszámla és kevesebb lesz, mint két évvel ezelőtt! Na nem a fogyasztás, hanem az ára. És már halljuk is a savanyú képpel kommentáló szakembereket, közgazdászokat, tudósokat, akik csak legyintenek. Hát nem így lesz ez? És nem lesz több betegség!
Megnéztem a gyülekezeti anyakönyveket. 2021-ben tíz testvérünk halt meg Covidban. Tavaly, így mondom, már csak kettő. Holnap tehát jelentik az egészségügyi hatóságok, hogy nincs Covid, eltűnt. Nem is biztos, hogy volt. Álom ez? Hát akkor csatlakozzunk Péterhez: jó lesz nekünk is ott, azon a hegyen, ahol Mózes és Illés mennyei dicsőségben Jézusra mutattak, és hallatszott a mennyei szó: ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok!? Ott, a dicsőség hegyén. Jézus ellenben jelenti a tanítványoknak: vegyétek fületekbe beszédeket, mert az Embernek fia emberek kezére fog adatni, s mikor eljött az idő, hogy felvitessék, eltökélte magát, hogy Jeruzsálembe megy. Milyen megrendítő ez a szó: eltökélte magát. Szó szerint úgy kellene visszaadni, hogy megkeményítette magát. Amikor eltökéli magát valaki, akkor kemény lesz az arca ­– ezt fejezi ki az eredeti szó. Összezárja a száját, összeszorítja az ajkait. Mint amikor valaki nagy munkába áll, az egész fizikuma megváltozik a mérhetetlen erőkoncentrációtól, megkeményíti magát, és nem törődik mással. Jézus eltökélte magát – mert megtörtént a hegyváltó -, hogy fölmegy arra a másik hegyre, a Golgota hegyére.
Ezt hasítja át Jézus kifakadása: meddig leszek még veletek? Meddig? Hát kérdezzük meg mi is ennek az új esztendőnek az első napján. Mert a szívünkig ér Jézus kérdése. Ha Péterrel együtt sóhajtunk, hogy jó lenne nekünk ott lenni a nagy dicsőségben, vagy ha a többi tanítvánnyal együtt ügyetlenkedünk, és a mestertől ellesett mozdulatokkal próbálkozunk, és álmodozunk, rögtön azonnal idáig ér a Jézus kérdése: meddig? Meddig leszek még veletek? Meddig tűrlek még benneteket?
De a Golgota hegye és a feltámadás után, amikor Jézus immár nem a keresztre vétetik fel, hanem az Atya dicsőségébe, ezt mondja a tanítványainak: veletek leszek minden nap. Meddig leszek még veletek? Veletek leszek minden nap! Ez a Jézus hegyválasztója, ez a Jézus útválasztója, ez a Jézus sorsválasztója. Ennek az évnek a kezdetén is ez a Jézus ígéretválasztója. Ha összerakjuk eddigi életünk tapasztalatait, dolgait, erőfeszítéseit, sikereit és kudarcait, a sok-sok megoldatlan kérdést, amivel átbatyuzunk ebbe az új esztendőbe, vízválasztón találjuk magunkat. És ha fel kell tennünk a kérdést, hogy meddig akar Jézus velünk lenni, önmagunktól ezt a választ kellene erre adnunk: semeddig. Eredj el tőlünk, Urunk! Ahogyan Péter a csodálatos halfogás áldásában ezt mondja Jézusnak: eredj el tőlem, uram, mert én bűnös ember vagyok. Nem érdemes velünk veszkelődni. Mi még egy beteget sem tudunk meggyógyítani. De a Golgota hegye és a feltámadás után, a mennyei dicsőségbe való felemeltetése előtt Jézus azt ígéri, és be is tölti: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Velünk van. Immánuel. Ámen.

„Amikor pedig megszületett Jézus a júdeai Bethlehemben, Heródes király idejében, íme napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, ezt mondván: hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki.” Máté evangéliuma 2,1-2
Néhány esztendeje egy kedves pár a 25 éves házassági évfordulójára készült. Miközben megbeszéltük az ezüstmenyegző részleteit, kik hova ülnek, gyerekek, családtagok, rokonok, hirtelen megjegyezték, hogy ők előtte még elmennek egy titkos helyre. Kérdeztem, mégis hová? - nekem nyugodtan megmondhatják, nem fogom kiprédikálni. (Rég volt, most már prédikálhatok róla.) Hol van az a titkos hely? - kérdeztem. Az ott van, mondta elpirulva a feleség, ahol a férjem először szerelmet vallott nekem. Vannak titkos helyeink. Vagy inkább így mondom: vannak fontos helyeink, ahol nagy dolgok mentek végbe, ahol sorsdöntő fordulatok történtek velünk. Ezeket a helyeket élénken őrizzük emlékezetünkben, és ha módunk van rá, mást be sem avatva, újra meg újra elmegyünk ezekre a helyekre. Karácsony történetében azonban Isten mindent megfordít, és az Ő ember iránti szeretetének titkos helyét mindenkinek tudtára adja. Hol van ez a hely, ahol Isten végérvényesen kimondta szeretetét az ember iránt? Hol van?
Thomas Eliotnak, a nagy amerikai-angol költőnek van egy szépséges verse, A napkeleti bölcsek útja. Indítson el most ez erre a kérdésre felelve.
„Hideg volt odamenet,
Épp legrosszabb része az évnek
Az útra, s ilyen hosszu útra:
A nagy télvíz idején”
S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen
Az olvadó hóba feküdtek.
Volt, mikor visszakivántuk
A nyári palotákat a dombokon, a függőkerteket
A sörbethozó, selymes lányokat.
Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok,
Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nő,
S a kihúnyó tábortüzek, a hiányzó sátrak,
S a mogorva várak, az ellenséges városok,
S a mocskos falvak, ahol az ember bőrit is lenyúzzák:
Nehéz volt odamenet.
Végül inkább egész éjszaka utaztunk,
Sebtiben szundikálva,
S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván,
Hogy mindez csak őrület.
Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe,
Párás volt, a hóövezet alatt, növényektől illatozó;
Folyó rohant benne s egy vizimalom verte a sötétet,
S három fa nyúlt az alacsony égbe,
S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezőn.
Aztán egy kocsmához értünk, szőlőlevelek a fejgerenda fölött,
Nyitott ajtók előtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdarabokért,
S a lábak rugdosták az üres borostömlőket.
De útbaigazítást nem kaptunk, haladtunk hát tovább
S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb
Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítő volt.
Mindez régen volt, emlékszem én,
És megtenném újra, de vegyétek észbe
Ezt vegyétek észbe
Ezt: miért vezettek végig ezen az úton,
Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,
Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált,
De azt hittem különböznek egymástól; ez a Születés
Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt, mint a Halál, a mi halálunk.
Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,
De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,
Köröttünk idegen nép csüng istenein.
Másféle halálnak örülnék.”
Hol van? Hol van a király, aki most született? Ez a sajátos kérdőszó – hol? -  igen ritkán fordul elő az Újszövetség görög szövegében, s minden esetben sajátos nyomatékkal. A kereső embernek, az eltévedt embernek, a bizonytalanná vált embernek a kérdése ez: hol? Nem eldöntendő kérdés, amelyre könnyen felelhetünk: itt vagy ott, hanem a keresés kérdése ez: vajon hol?  A napkeleti bölcsek, ahogy a nagy bibliamagyarázó Johannes Bengel megjegyzi, tudták az időt és az eseményt. A csillag jelezte nekik az időt és az eseményt: megszületett a zsidók királya. De nem tudták a helyet. Hol? Az írástudók viszont csak a helyet tudták. Mikor aztán Isten feltárta a megváltás titkát, ez a két kérdés, a mikor és a hol, csodálatosan egybekapcsolódott, éppen úgy, ahogy azt a régi próféták megjövendölték. S többé nem elrejtett titok az Isten kegyelme. Itt szeret minket Isten; ebben a világban szeret bennünket Isten; ide küldte el szabadító Krisztusát! Hol szeret minket Isten? Egy idegen és féltékeny világban. Vagy inkább ideges és féltékeny világban. Egyszer valaki megjegyezte, hogy jobb lenne az új fordítás szerint olvasnom a karácsonyi történetet, mert bár szép a régies hangzás, de félreérthető az a rész, hogy „Heródes király pedig ezt hallván megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem” (Mt 2,3). Megháborodott - ez mai nyelven egészen mást jelent. Mégis így olvastam ma is: mikor Heródes hírét vette Krisztus születésének, megháborodott, ideges lett, földúlta a hír, fölborult benne minden. Igen, Krisztus egy ideges és féltékeny világba jött el, így jövendöltek erről a próféták is. Isten egy ideges, háborgó és féltékeny világban tárja fel szeretetét.
Máté evangéliumának rövid karácsonyi elbeszélésében háromszor is halljuk ezt a szót: „hol”. Először a napkeleti bölcsek kérdezik megérkezve Jeruzsálembe: „hol van a zsidók királya, aki megszületett, mert láttuk csillagát, jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki.” Ekkor Heródes egybehívatta a főpapokat, az írástudókat, és tudakozódott tőlük, „hol kell a Krisztusnak megszületni”. Aztán Jeruzsálemből elindultak a bölcsek Betlehembe, és az a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük ment majd megállt a hely fölött, „ahol a gyermek volt”. Azt is olvassuk itt, hogy a napkeleti bölcsek, miután álomban intést kaptak, nem mentek vissza Heródeshez, hanem más úton tértek haza; Heródes nem kapott választ a saját féltékeny kérdésére: hol?
De mi most induljunk el a jövendölések és a titok feltárulása nyomán! Eliot szép versében erre vágyódik vissza késő vénségében is az egyik napkeleti bölcs. Oda megtenném újra az utat, mondja; bár éppenséggel leírja, hogy az ideges és féltékeny világ folyton azt suttogta fülébe, hogy őrültség keresni azt a helyet, őrület a megváltó keresése, értelmetlen az Isten szeretet-titkát keresni. De elmennék újra, mondja. S ha Jézus mellett maradunk, teljesen kibomlik a kérdés mélysége: hol van ő?  Azt olvassuk Máté evangéliumában, hogy egy alkalommal valaki tanítványnak jelentkezett Jézusnál. Látta a csodáit, a gyógyításokat, hallotta az Istenig felemelő, gyönyörű szavakat, elragadták az Isten országát megnyitó példázatok, odalépett hát Jézushoz, és azt mondta: mester, követlek téged, akárhová mégy! És akkor Jézus ezt mondta neki: „a rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak van fészkük, de az embernek, emberfiának nincs hol fejét lehajtani” (Máté 8,20). Ugyanez a szó van itt. Nincs hol fejét lehajtani. Aztán azt olvassuk, hogy kereszthalála előtt néhány nappal a tanítványok Jézushoz léptek és azt kérdezték: „mester, hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti bárányt?” (Mt 26,17) A Messiásnak nincs hol lehajtania fejét. És vajon hol készítsék el a húsvéti bárányt az Isten Bárányának? A kérdés – hol? - magába foglalja Jézus kivetettségének, egész földi élete szenvedésének teljes valóságát. A Heidelbergi Káté így magyarázza nekünk Hitvallásunk szavát: „Szenvedett.” Ez azt jelenti, hogy Jézus „földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját, hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal, testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk.” (37.kérdés)  Lám, amikor tanítványi sereg követte és sokan akartak hozzá csatlakozni, akkor sem volt hol lehajtania fejét. S lám, amikor a szent városhoz érkezett, melyet elsiratott, mert szerette volna összegyűjteni népét, mint kotlós a csibéit, de a nép nem akarta, de az ember nem akarta, ezt kérdezik a tanítványok: holkészítsük el neked a húsvéti bárányt? Ebben is kivetettség van, hiszen a húsvétot ősidők óta családi ünnepként ülték meg a kegyes zsidók. Hol akarod elfogyasztani a húsvéti bárányt el? Hát nem a család körében?  S ha nincs családod, akkor hol készítsük el? Ki az én anyám? Kik az én testvéreim? - kérdezte egyszer Jézus, mikor édesanyja és testvérei elmentek érte, hogy hazavigyék (Mt 12,49), mert nem csak a napkeleti bölcs fülében szólt folyton az a hang, hogy ez az egész őrület, hanem a Jézus családja is úgy hallotta, hogy amit Jézus csinál, az kész őrület, és magán kívül van. Hát elmentek érte, hogy lefogják, mert azt tartották róla, hogy megőrült (Mk 3,21). Hol készítsük el a húsvéti bárányt neked, akinek már nincsen családod? Ehhez még hozzátoldja János evangélista azt a megjegyzést, hogy ugyanekkor a nép vezérei körözési parancsot adtak ki, hogy aki megtudja, hol van Jézus (hol van ő?), jelentse nekik, hogy ők megfogják (Jn 11,57). Ez Jézus egész földi élete az ideges és féltékeny embervilágban: számkivetettség, otthontalanság, sehol-lét vagy még inkább: hol-talanság.
Miért féltékeny és ideges a világ, ahogy ezt nekünk Heródes személye reprezentálja? Könnyű lenne azt mondani, hogy nagy sokk érte az uralkodót. Lám, megjelent napkeletről három bölcs király, ajándékokkal megrakva, és némileg meglepetten, kissé indignáltan kérdezik: hol van a zsidók királya? Mert láttuk a csillagát, mondják, és azért jöttünk, hogy tiszteletet tegyünk neki. Hol az ünnepség, hol a felékesített város, hiszen király született, akit meg kell ünnepelni! S lám, találnak helyette egy zaklatott uralkodót, aki félti az uralmát! Könnyű lenne ezt így magyarázni: a király féltékeny a trónkövetelőre. A király féltékeny egy másik királyra. A szomszéd féltékeny a szomszédjára, a testvér a testvérére, mindenki féltékeny itt. Valójában azonban Istenre féltékeny az ember. Olyanok lesztek, mint az Isten, hangzik az őshazugság (1Mózes 3,5), és azóta a féltékeny ember egész története ennek a feldúltságnak, ennek a világpusztító és embergyilkos idegességnek a története. Milyen ideges az ember ma is! Ma is mennyi hang mondja a füledbe, hogy hosszú az út Betlehemig, minek odáig elmenni?! Minek karácsonyt ünnepelni? Minek erre rákészülni? Minek Istenre feltekinteni? Őrültség az egész. De sokan mondják ezt ma is! Ünneprontók mondják? Ők is. De leginkább a féltékeny, ideges ember mondja, aki szinte belebolondul, amikor azt hallja, hogy van fölötte valami, van fölötte valaki! Az ideges és féltékeny ember saját létforrására támad, Isten ellen támad. Ezért nincs hol lehajtania fejét az Ember Fiának
Aztán még egyszer elhangzik ez a kérdés: „hol?”. János evangélista mondja, hogy a feltámadás napján, mikor Mária Magdaléna kifutott a sírhoz és üresen találta azt, mert Krisztus feltámadott, megszólította őt egy angyal s megkérdezte tőle: miért sírsz? Ő pedig ezt mondta, mert elvitték az én uramat, és nem tudom, hol helyezték el őt. Mondd meg nekem, hol helyezték el őt és én elmegyek és elhozom őt. (János 20,13) Holott Jézus azt mondta a tanítványainak, mikor búcsúzott tőlük: ahová most én megyek (ugyanez a szó: ahol én leszek), oda ti most nem jöhettek, de elmegyek és helyet készítek nektek és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ahol én vagyok, ti is ott legyetek. (János 14,1-3) Ez a feltámadás igéje. Ez a halált legyőző úr szava. Ez a féltékeny és megzavarodott embert megbékítő isteni szó. Ezért hirdeti az apostol olyan bátran és hirdetem én is nektek karácsony ünnepén: béküljetek meg Istennel! (2Korinthus 5,20)  Ó, mennyit imádkozunk karácsonykor is békéért! Minden vágyunk, hogy Isten teremtsen békességet, legyen békesség, lám, milyen közel jött a háború! Az apostol pedig elvezet a szívünkben elrejtett békeágyra, s ezt mondja: ti béküljetek meg Istennel, mert ő Krisztusban már öröktől megbékélt! Vagyis apostol béke-vágyunk kérdését megfordítja, és nekünk szegezi. S így kérdez: Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? (1Korinthus 1,20) Lám, amit Isten egykor elrejtett, most nyilvánvalóvá tette Krisztus keresztje és feltámadása által! Általa szerzett nekünk igazságot és életet. Hát hol a bölcs? Hát hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? Hol vagytok bölcsek, 21. századiak? Hol vagytok írástudók, 21. századiak? Hol vagytok, e világ vitázói, okosok, mozgalmárok, ünneprontók?
Tudtok-e felelni a kérdésre, hogy hol van ő? Mert ez a döntő kérdés. Másutt ezt mondja az apostol: hol van a dicsekedés, ó ember? Ha mégis Isten elé állnál, s elébe vinnél 27 civilizációt, 10 ezer éves történelmeket, nagyszerű alkotásokat, csodadolgokat, nagy históriát, mire mennél vele? Hol a dicsekedés? Azt mondja az apostol: ez eltöröltetett, kirekesztetett? Kérdezi, mely törvény által? A cselekedeteké által? Nem, hanem a hit törvénye által. (Róma 3,27) A költő szépen belefoglalja versébe a bölcsek útját, és látjuk, hogy ez az út a hit útja. Minden más ki van rekesztve. Hol van ő? Ott, ahol a hited megnyitja előtted az isteni világot, ott van ő.  Hát jertek, hódoljunk neki és imádjuk őt!
Ha végigmegyünk ezen az úton, mely immár nem a napkeleti bölcsek útja, nem a pásztorok útja, hanem valójában Krisztus útja, aki az idők teljességében emberré lett érettünk és üdvösségünkért, ha végigmegyünk ezen az úton, legvégül még egyszer halljuk ezt a kérdést: hol? De ez már nem tétova, hanem diadalmas, ujjongó kérdés. Így ujjong az apostol: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztusunk által.” (1Korinthus 15,55) Ha Krisztust magatokhoz ölelitek, Isten teljes szeretetét ölelitek magatokhoz! Tiétek halált legyőző halála, és tiétek életadó feltámadása! Induljunk hát, testvérek, ezen a karácsonyi úton, kövessük végig mesterünket, legyünk vele akkor is, amikor nincs fejét hol lehajtani, akkor is, amikor nincs hol elkészíteni számára a húsvéti bárányt, kövessük egészen az üres a sírig, ahol már nem találják tanítványai, mert feltámadott, és kövessük őt a sírtól a mi boldog feltámadásunkig, a mennyei hazáig, folyton mondva a bölcsek készséges kérdését: hol van ő? Azért jöttünk, hogy tiszteletet tegyünk neki. Ámen. Áldott karácsonyt! Ámen.

„Ekkor feleltek neki némelyek az írástudók és farizeusok közül, mondván: Mester, jelt akarnánk látni te tőled. Ő pedig felelvén, ezt monda nekik: Ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván; és nem adatik jel neki, csak a Jónás prófétának jele. Mert amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé, nagyobb van itt Jónásnál.”  Máté evangéliuma 12,38-41
Bár Jónás történetét szeretjük, különösen a humoros részeit, a teljes történetet tekintetében szívesen öltözünk a kételkedés kényszerzubbonyába. Valóban, milyen humoros itt, ahogy az ítéletet hirdető próféta a töklevél alatt üldögélve várja, hogy Ninive elpusztuljon, aztán elszárad a töklevél, Jónás napszúrást kap és dühöng, de aztán Isten szavából megérti a kegyelem a titkát. És bizony, humoros az is, hogy miután Jónást kihajítják a tengerből, ő nem süllyed a tenger mélyére, mert Isten kirendel egy nagy halat, az elnyeli  Jónást, aki három nap, három éjjel a hal gyomrában van, majd szól az Úr a halnak és a hal kiköpi a szárazra Jónást. S máris itt a kényszerzubbony! Mert azt még elrendezzük magunkban, hogy az Úr rendelte ki a töklevelet megszúró férget, de hogy a cetet is Ő rendelte ki, és hogy Jónást élve köpte volna ki az óriáshal? Egyszóval, ezt a jelenetsort szívesen kihagynánk Jónás könyvéből, és – véljük - a próféta könyve máris, minden kétség nélkül, tanulságos, sokféle erkölcsi üzenetet, meghatározó, gondolatot közlő történet lenne.
Persze vannak, akik megküzdenek a kétkedéssel, hogy ugyan hol volna a világon akkora hal, aki képes lenne egyben elnyelni az embert? Tudjuk, hogy van ekkora hal. Aztán: hol történt meg valaha a világon, hogy egy ilyen nagy hal lenyelt egy embert, aki aztán az élve kikerült a hal gyomrából? Megesett ilyen, a 19. században, az Atlanti-óceán déli vidékein, Argentína partjainál. Följegyezték. De én ma Jézus szavához igazítom Jónás történetét, aki azt mondja, hogy Jónás történetének ez a része jel. Olyan jel, amit Jézus a kételkedők (bizonyíték-követelők) elé állít. Olyan meghatározottság ez, amit nem lehet kikerülni; olyan esemény ez, amit, ha értő szemmel, nyitott szívvel szemléljük, meggyőz bennünket. Jézus azt mondja a benne kételkedőkről (a hitetlen, tévelygő, parázna nemzetségről), hogy bár jelt kívánnak, nem adatik számukra más jel, csak a Jónás próféta jele.
Ma Jónás könyvéből azt az imádságot olvastam föl, ami a próféta a cethal gyomrában mondott el, vagy inkább énekelt. És lám, milyen különös, ez az imádság mintegy megelőlegezve ünnepli Isten szabadítását, holott Jónás még fogoly. Jézus azt mondja: Jónás három nap és három éjjel volt a cet gyomrában, az Embernek fia is három nap és három éjjel lesz a halál gyomrában, és ahogy kiadta a cethal Jónást, majd úgy adja ki a föld gyomra Jézust a halálból. Ez a nagy jel! Jónás éneke tehát megelőlegezi ezt a szabadítást. A próféta még a halál mélyén van, bár nem fulladt meg, de a hal gyomrából nincsen szabadulás. Mégis, éneke így végződik: „az Úré a szabadítás” (Jónás 2,10). Előtte elmondja, hogy Isten elvetette őt, a tenger fenekéig, a sziklák talapzatáig süllyedt alá, áthatolt rajta a tengerár és hínár fonta körbe, s többé már nem láthatja az Úr szent helyét. Ám ha szorosan olvassuk az énekét, észrevesszük a fordulatot: „de ezt mondtam” (2,3); vagyis nyomorúságában Istenhez kiáltott és Isten meghallgatta szavát és szabadítást készített neki. Ezért mondja bátran: látni fogom még Isten szent helyét; az Úré a szabadítás! Adventi szó ez, testvérek: az Úré a szabadítás!
Nemcsak lelki értelemben, hanem mindenféle értelemben ezernyi bajba vagyunk belekeveredve. Jónás sem spiritualizálja el az énekét. Halálon van. És lám, nem azt mondja, hogy a lelkében, a szívében, az érzéseiben rettenetes, kétségbeesett gondolatok dúlnak, hanem azt mondja, hogy elnyelt a víz, süllyed, hínár nőtt rá, a sötétségben tartózkodik. Ezek testünkhöz-lelkünkhöz tartozó állapotok, és ebből az állapotból szabadít meg az Úr. Jézus Krisztus halála sem jelképes halál. Nem látszat-halál volt az, mely valami szimbóluma lenne annak, hogy így végzik a jók. Ez a sorsa a nemeseknek, az igazaknak, a tisztáknak, mert a nagy ügyek tragikusan érnek véget. Jézus halála egy valóságos ember valóságos halála. Ahogy a nagy keresztény hitvallás mondja: Krisztus valósággal lett emberré, tehát valósággal szenvedett, valósággal feszíttetett meg, valósággal halt meg és valósággal támadott föl. Így értjük jól, hogy az Úré a szabadítás.
Tudom, sokféle szabadítást várunk és remélünk mostani adventünkben is. Ám ezeket a nagy szabadításhoz kell kötnünk, nehogy aztán karácsonyhoz közeledve azt tapasztaljuk, amit korunk kritikusai okkal-joggal mondanak: a karácsonyi ünnep fölfalta adventet. Amikor először mondatot ezt a kritikus olvastam, meghökkentem. Ugyan, minek ez a fanyalgás? Ugyan, mi a baj a karácsonnyal? Mi az, hogy a karácsony megette az adventet? Az egész adventünk karácsonyra irányul, akkor teljesedik, akkor válik valóra. Igen. Mégis.
Ádvent nem december 24-e estére irányul. Advent Jézus Krisztusra irányul, és a nagy szabadításra. Krisztus eljövetele, testet öltése, kereszthalála, feltámadása – együtt, ez a nagy jel! Jézus ezt mondja a kortársainak: ez a Jónás jele. Én pedig így mondom, az evangélium alapján: a mi hitetlen nemzedékünknek sem adatik más jel, csak a Jézus jele. Három nap volt a föld gyomrában és harmadnap feltámadott!
S folytassuk Jézus szavát, ezt mondja: Ninive férfiai az ítéletkor föltámadnak ezzel a nemzedékkel együtt és kárhoztatják azt, mert ők megtértek a Jónás prédikálására és íme, nagyobb van itt Jónásnál! Vajon, megtérünk-e a Jézus prédikálására? Elfogadjuk-e, hogy nála a szabadítás? Látjuk-e a Jézus jelében az isteni nagy szabadítás ígéretét? Beleérzünk-e abba, hogy mintegy megelőlegezve, mintegy elővételezve, Jézus feltámadásában az egész emberi történelem értelme tárul föl? Mert ez az emberi történelem végső értelme: a halottak feltámadása. Minden, ami előtte történik, az is, ami most történik velünk, a nagy végső eseményre, a halottak feltámadására irányul, arra mutat előre.
Láttuk, milyen mély isteni humor van abban, ahogy a hajósok kidobják Jónást, és elcsendesedik a vihar. Oda a dühöngő tengernek feláldozzák Jónást, aki elmerül, elvész, a vihar pedig elcsendesedik. Eddig a babona. Aztán az Úr kirendelt egy halat. Úgy is lehetne fordítani, hogy egy nagy halra esett a sors.  De osztályrészt is jelent. Még inkább kirendelés. Így osztotta be az Úr. Így rendezte el az Úr. Mennie kellett a halnak. El kellett nyelnie Jónást. Majd mikor Jónás befejezte az imádságát – az Úré a szabadítás! –, szólt az Úr a halnak. A hal pedig kiköpte Jónást a szárazra.
Szólt az Úr a halnak. És a hal engedelmeskedett. Szólt az Úr a tengernek, és a tenger engedelmeskedett. Szólt az Úr a csillagoknak és a csillagok mennek a maguk járása szerint. Szólt Jónás az Úr szavával Ninivének (de inkább az Úr szólt Jónás által). És íme, ha itt és most szól az Úr, nekünk is azt mondja, magára mutatva: Jónásnál nagyobb van itt: a Jézus jele, a halálból szabadulás nagy isteni tette, feltámadás, mindenek feltámadása, a történelem végső értelme.
Ezért mondom, hogy Jónás szava, bizonyságtétele - az Úré a szabadítás! -  adventi ige. És kívánom, testvérek, hogy amikor szabadításra várunk a sokféle nyomorúságból, és azt fürkésszük, hogy miképpen tudunk kioldódni lehetetlen helyzetekből, hogyan kapunk kegyelmeket elrontott dolgaink kellős közepette, hogyan kel ki egy beteg az ágyból és gyógyul meg teljesen, és kezd el újra élni, és hogyan kötözi be valaki vagy valami a szívünk gyógyíthatatlan sebét, miképpen tisztul ki a lelkünk mélyén levő megannyi tályog, amely újra meg újra megmérgez bennünket, és hogyan éljük túl korunk a szellemi vérmérgezéseit, egyszóval, miközben minderre várunk, és reméljük elnyerni,  vegyük ezek remélt teljesedését is jelnek. Nem nagy jelnek, de kis jelnek. A régiek azt mondták, hogy amikor Isten áldást ad, jól is tart bennünket. És bár szűkös időnk jöttek ránk, mégis jól tart bennünket Isten, mert messze van még a háború. Isten jól tart bennünket, mert még ki tudunk egyenesedni. S ha jól tart Isten, akkor az eljövendő világ erőit ízlelteti velünk, készít a teljességre - minden áldással, minden kegyelemmel és minden jóval, a nagy szabadításre készít. Vesd hát le a kételkedés kényszerzubbonyát, és nézz a nagy jelre, Jézus Krisztusra, aki nekünk is mondja, amit a maga nemzedékének mondott: amiképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az Ember fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninive férfiai megtértek, böjtöt tartottak, Istenhez folyamodtak, kegyelmet kértek –  és most Jónásnál nagyobb van itt. Nézzetek a Jézus jelére, írjátok a szívetekbe, s legyen adventi igétek: az Úré a szabadítás! Ámen.