És szólt az Úr

Szólt az Úr a forgószélből, Jób pedig szájára tette kezét, és azt mondta: nem szólok többé. Győzött Isten? Olyan fenséggel lépett fel, hogy Jób megadta magát? Igen. De annak mi a célja, hogy az Úr tovább beszél a viharból? Feltételek nélküli megadást vár, teljes beletörődést abba, hogy igazságtalanul bánik Jóbbal és igazságtalanul kormányozza a világot? Szent szolgája méltatlanul sokat szenved, miközben virulnak a gonoszok? Ebbe kellene beletörődni? A világegyetemben voltaképpen értelmetlen ez a kérdés. A kozmosz nem a megfizető igazságon alapul. Ugyan, hol van az univerzum 43 milliárd csillagrendszerében bárhol is megfizető igazság? A világmindenség, mit sem tudva Jób és barátai súlyos vitájáról, működik, éspedig csodálatosan. Első forgószél-beszédében azt kérdezte az Úr Jóbtól: talán te tanítod meg a sast repülni? A te szavadra szárnyal fel az ölyv, s vajon elszegődik hozzád hűséges szolgálatra a vadbivaly? A világ-kert csodálatos hely, mégpedig Isten elrendezése szerint. Az élet nem magától él abban, de nem az ember gondolata ad neki létforrást. Ha nem lenne ember a földön, akkor is élne a világ, Isten élteti. Mi csak a teremtés végén léptünk színtérre. Vagyis a világegyetem szabad és feltétlen. Ugyanakkor nem kiabál Isten ellen. Csak az ember kiabál Isten ellen. A világegyetem hirdeti isten dicsőségét (Zsoltár 19). Miután azonban maga a Teremtő Isten szól itt, és Jóbnak (az embernek, nekünk) éppen úgy mutatja be a világot, ahogyan azt mi látjuk, mégis találkozik az igazságosság és méltányosság utáni vágyunk és világrend valósága. Isten ugyanis nem csak azt kérdezte Jóbtól, hogy hol volt, amikor Ő alapot vetett a világegyetemnek, hanem azt is, hogy vajon Jób tanítja-e a sasfiókát röpülni és ő kalauzolja-e kőszáli zergét a sziklák között. Isten nemcsak világteremtésre képes, hanem világkormányzásra is. Isten nemcsak omnipotens, hanem omni-kompetens is.
Mi ámulva, sőt megszeppenve elhallgatnánk már itt is, de az Úr folytatja. Felszólítja Jóbot, hogy teljes fenségében és méltóságában álljon elő a vitára. Ügyvédek szokták tanácsolni klienseiknek, hogy a legszebb ruhájukban álljanak bíró elé, mert azzal adják meg a tiszteletet, ha maguk is tisztességesen viselkednek. Bár elsiratta már, de lám, van Jóbnak tisztessége és méltósága! Mi volna ez? A szabadsága arra nézve, amit Istenen kért számon. Ezt mondja neki az Úr: öntsd ki dühös haragodat, láss meg minden gőgöst és alázd meg, igázd le, tipord el a bűnösöket, ahol csak vannak, ásd el valamennyit a föld alá, zárd el őket rejtett helyre! És ha ez így lesz, folytatja, akkor majd én is magasztallak téged, mert jobbod megsegített. (40, 5-10) Micsoda isteni szabadság ez, mondhatom, kockázatvállalás, mert nincs itt semmi gúny, hanem Isten az ígéri Jóbnak, hogy ha a maga emberi erejéből képes az erkölcsi világrendet maradéktalanul érvényre juttatni, akkor egyenlő felek lesznek, akkor majd szót fognak érteni egymással, akkor majd megbeszélhetik az igazságosság dolgát. Mutassa csak meg az ember, hogy miképpen kell elbánni a gonoszokkal, ha már az a panasza, hogy Isten nem törődik ezzel, vagy nem ért hozzá. Hát akkor mutassa meg az ember, hogyan kell az igazságot tenni és a méltányosan ítélni. És Isten vállalja a kockázatot is. Megteheti ezt az embert akár odáig menően is, hogy ezzel mintegy elmarasztalja Istent. Ezt kérdezi Jóbtól: úgy akarod magadat igazzá tenni, hogy engem bűnössé teszel? (40,3-4) Mondom még egyszer, nem gúnyolódásból mondja ezt Isten, tudva, hogy nincs olyan ember a földön, még Jób sem az, aki maradéktalanul végrehajthatná az igazságtételi programot. Azért mondja ezt, hogy felidézze azt, amit maga Jób mondott önmagáról, mikor elsiratta egykori boldog állapotát. Nemcsak becsületes, tisztességes ember voltam én, mondta Jób, aki tehetsége szerint támogatta a jótékonysági egyesületeket, hanem kitörtem a gonoszok fogát és kitéptem onnan a szegényt, ahogy a pásztor kitépi a báránykát az oroszlán szájából. Ha szót (ítéletet) mondtam, az úgy maradt, és olyan voltam, mint egy király. (29,35) Hát legyen, mondja most az Úr, öltözz fenségbe és díszbe, végy fel méltóságot és magasztosságot – s kezdj hozzá! De előbb még Isten megmutat valamiket, valakiket: Behemótot és Leviathánt. Úgy tisztes a vita, hogy ha a néhai király láthatja az örök király teljes fenségét és magasztosságát.
Behemótot hol vízilónak, hol elefántnak fordítják. Nekünk most szabad elkerülünk a fordítók vitáját, a szó a magyar nyelven általában azt jelenti: nagy testű valami vagy valaki. És ez most elég. Ez a szörny szárazföldi lény, nádasokba húzódik vissza, vízpartok televénye alatt hűsöl, körbejárhatatlan, megkötözhetetlen, nem fél semmitől. Leviathánt hol krokodilnak, hol cethalnak, hol tengeri szörnynek fordítják (talán a tíz méteres nílusi krokodilus, talán Moby-Dick, a fehér bálna). Ezen is vitatkoznak a fordítók. Én ezt sem fordítom le. Elég, ha Leviathánt mondok, értjük. Thomas Hobbes híres könyve óta pedig különösen. De előbb magáról a szörnyről szóljunk, ahogy itt az Úr leírja. Rettenetes fogai vannak, erős pikkelyei, szájából lángok jönnek, lehelete parazsat gyújt, húsának rétegei összetapadnak, rá van öntve mozdíthatatlanul, szíve olyan kemény, mint a malomkő. Cséplőszálként terül el a sáron, felkavarja a mélységet, mint egy fazekat, amerre elhalad, megőszül a tenger. Dárda nem fog rajta, a vasat annyiba veszi, mint a szalmát, a rezet, mint a korhadt fát, elporlad rajta a parittyakő, a buzogány szalmaszálba megy. Nincs a földön, aki uralkodjon rajta, úgy van alkotva, hogy félelem nélkül legyen, ő a király minden kevély állat fölött. Thomas Hobbes a 17. században, az angol polgárháború zűrzavarai közepette írta nagyhatású könyvét, melynek a címét innen vette: A Leviathán. A könyv az emberi természetről szól. Miután az ember gyilkos ösztönű, fékezhetetlen vadállat, aki minden képességével a másik ember megsemmisítésére törekszik, jól tudja ezt a másik emberről is, ezért retteg. S hogy megvédje magát, létrehozza a mesterséges embert, Leviathánt. Közös emberi mű ez: valaki vagy valami (egyeduralkodó vagy totális állam), akinek vagy amelynek odaadjuk a képességeinket, az erőnket, az adónkat, befizetjük neki a rezsidíj nyolcszorosát, csendben sorba állunk, ha jegyre adják a cukrot, elfogadjuk a kötelező katonai szolgálatot is, és akár a parancsuralmát is eltűrjük. Miért? Azért, hogy ez a mesterséges ember mintegy fölszívjon minket magába és megoltalmazzon a testvérgyilkos Káinoktól és apagyilkos gyerekektől, és a felebaráttól, aki nem tud szeretni, csak elpusztítani. Nem kell tehát magyarra fordítanunk az ősi szót, íme, itt a mesterséges ember.
A középkorban az ördöggel azonosították Leviathánt. Jób történetének kezdetén még halljuk, miképpen provokálja Istent a Sátán, de miután kezébe kaphatta, tönkretette, szétzúzta, megnyúzta Jóbot, eltűnik. Így szokta a Sátán: belevisz a bajba, rávesz a rosszra, tönkretesz, aztán már ott sincs. A régiek szerint Isten itt a Sátánról beszél. Aquinói Tamás szerint a Leviathán volt az első, aki olyan akart lenni, mint Isten, mert irigyelte Istent. Irigységével fertőzte meg az embert is, ez az ősbűn, ez hozott Ádámra és utódaira bajt, veszedelmet, halált – mert irigyelte Istent! Mintha ezt mondaná itt az Úr Jóbnak: hát akkor öltözz méltóságba, fenségbe, aztán csapj le a kevélyekre, regulázd meg őket, legyél Leviathán, aki a kevélyek királya.
Csakhogy, figyelmeztetnek a régiek is, másra mutat az isteni kérdések rendje! Kihúzhatod-e a Leviathánt horoggal? – ez az első kérdés (40,1). Egy csodálatos középkori festményen azt látjuk, hogy egyedül Isten tudja a Leviathán horoggal kihúzni. Szinte humoros, ahogyan az Örökkévaló egy horgászbottal horogra akasztja a Leviathánt (a szörnyet), a csali pedig Krisztus. Őt, Krisztust akarta elnyelni az ördög, a halál; így akadt horogra, így fogta ki, győzte le Isten. Nos, kérdi az Úr Jóbtól: te horogra tudod-e kapni a legyőzhetetlent? Könyörög-e neked ez az ős-szörny, hogy szövetségedbe fogadd örökös szolgádul? Játszhatsz-e vele, mint egy kismadárral, megkötheted-e őt leánykáidnak, mint valami kedvenc háziállatot? Adják-veszik-e a cimborák, vagy elosztják-e a kereskedők között a húsát? Tedd rá a kezedet, többet nem jut eszedbe hadakozni. Senki sem olyan vakmerő, hogy felébressze őt. (41,3-10) S aztán egy fontos kérdés jön: „Hát ki az, aki előttem megállhat? Ki adott nekem előbb, hogy én megfizessem? Ami az egész ég alatt van, az az enyém?” (40,10-12) Vajon, ezt most az Úr magára mutatva kérdezi, mintegy beleszúrva a mondandóba, vagy a Leviathán mondja? Szerintem a Leviathán mondja ezt, és idézi az Úr, lám, így istenkedik Leviathán. Nincs a földön olyan, aki uralkodna rajta. A Leviathán legyőzhetetlen – legalábbis ezt gondolja magáról. Ezt idézte Thomas Hobbes, amikor megírta a Leviathánt. Micsoda rettentő kép ez: fölemelkedik az emberi szívekből, emberi gondolatokból, izmokból, idegekből létrehozott mesterséges ember, és nincs, aki legyőzze őt. Nem fél semmitől, és ha mi a részei vagyunk, nekünk se kell félni senkitől, hiszen nincs, aki legyőzze őt. Valóban?
Leviathánról, az ős-szörnyről azt mondja róla az Úr: a teremtményem. Mi a közelébe sem férünk. Csak érj hozzá, mondja Jóbnak, utána többet eszedbe nem jut harcolni vele. De az Úr le tudja győzni, hiszen csak a teremtménye. Jób pedig éppen az Úr ellen adott be periratot. Igazsága érdekében éppen azt akarta bűnössé tenni, aki egyedül legyőzheti a Leviathánt. Igen, korábban átéltük, hogy a teremtett világ fenséges, és ez a szabad és feltétlen világ ősveszedelmekkel van tele. Mert valójában nem a teremtett világ fenséges, hanem Isten a fenséges.  Nincs a földön olyan, mint ő - mondja a Leviathánról az Úr. De efféle összehasonlítást már korábban is hallottuk, éppen a történet elején. Nincs a földön olyan, mint ő, azaz Jób. Nincs olyan ember, mint Jób. (1,8) Tehát a könyv elején és a könyv végén Isten szájából egy-egy összehasonlítást hallunk. Most ez a kettőt hasonlítsuk össze, ha már Leviathán a mesterséges ember, a szuper-ember. A Leviathán uralkodik, hallottuk. M
És megfordítva is hallottuk: nincs, aki uralkodjon rajta (40,33). Mindent meghatározó hatalma van. Mózes első könyvében olvassuk, hogy a csillagok uralkodnak az égbolton (1Mózes 1,16-18). A zsoltáros pedig azt mondja, hogy Isten uralmat adott az embernek a földön, mindenek felett. (Zsolt 8,5-6) Itt viszont azt halljuk, hogy a Leviathán uralkodik a világegyetemen. Ő a király! Jób ellenben a boldog időkre emlékezve mondta: úgy trónoltam, mint király a seregben! (19,25) Király volt. Itt  viszont azt halljuk az Úr szájából: a Leviathán a király minden büszke teremtmény felett. Hogy van ez?  A különbségből értjük meg. Amikor Jóbról halljuk, hogy nincs a földön olyan, mint ő, azt így kellene szabatosan fordítani, hogy a földön élő emberek között. A héber határozószó itt -ban, -ben, ennek héber betűalakja a ház (bét), a föld is ház, úgy vagyunk itt a földön, mint egy (kertes) házban. A házban lakók közt nincs olyan, mint Jób. A Leviathán esetében egy másik határozószó áll: fölött. Nincs a föld fölötti uralmában hozzá hasonló. A Leviathán uralma alatt tartja az egész világot.
Nincs hozzá fogható hatalom – a teremtmények között.
Ekkor Jób újra megszólal: visszavonom, amit mondtam, mert tudatlan beszéd volt. Ezt mondja az Úrnak: eddig csak hallottam rólad, most már láttalak is. Össze-vissza beszéltem. Bánom és visszavonom. (41,1-5) Visszavonom - , úgy is fordítható: elvetem. Jób elveti, eldobja korábbi vádjait. De úgy is lehet fordítani: szinte elrémülök mindattól, amit mondtam. S kérdezzük magunkat: elrémültél-e már attól, amit mondtál és gondoltál Istenről? Meghagyom, úgy érezted, jogod volt ezt vagy mondani. Lám, barátunk, Jób ezt mondja itt: elrémülök, miket beszéltem össze-vissza. És így folytatja: a porban és hamuban bánkódom. Másképpen fordítva: porban és hamuban keresem a vigasztalást. Emlékszünk, Jób barátai is odaültek Jób mellé, port szórtak az égre, így gyászoltak és bánkódtak (2,12-13), de ez egyúttal vigasztalás keresése is volt. S most azt mondja Jób: porban és hamuban bánkódom, vagyis keresem a vigasztalást. A nyomorúsága kezdetén a jó sorsát gyászolta, most tudatlan szavai miatt bánkódik – vigasztalást keresve. Szívéig hatolt az isteni ige kétélű kardja, megítélte titkos gondolatait és indulatait (Zsid 4,12), hát megrendült, és elrémült attól, amit Istenről mondott. Gyógyító bánat ez, életre vezető megszomorodás – Isten szerint való (2Kor 7). Csodálatos ez, hiszen Jób nem vétkezett beszédével (2,10), nem átkozta meg Istent, és hozzáteszem, kedves sokat káromkodó magyarok, Jób sosem káromkodott. Elrémültél-e már csak egyszer is, hogy kiszaladt a szádon a szent Isten káromlása? Elrémültél-e csak egyszer attól, hogy össze-vissza hazugságokat beszéltél Istenről. Jaj, gazdagok, dörzsöltétek a markotokat, hogy megsegített a Jóisten, holott csupán adót csaltatok! Jaj, politikusok, magatok közé állítottátok regrutának Istent, és azt harsogtátok: ha Isten velük, kicsoda ellenünk! Jaj, értelmiségiek, szómágusok, költők, üres beszéddé tettétek az Örökké Fenséges teremtő szavát! Jaj, ember, hiába vetted fel az Úr nevét!
Ha csak egyszer megrendült a szíved emiatt, felébredtél az önhittségből, hallhatod a forgószél-beszéd másik felét is. Hiszen ez volt a kérdésünk, miért folytatja az Úr a szavait Jóbhoz? Miért hozta ide Behemótot és Leviathánt? Miért mondja Jóbnak, aki már a szájára tette kezét (39,37): nosza, öltözz fenségbe, dicsőségbe, tegyél rendet a világon, akkor én is dicsőíteni foglak (40,9)? A zsoltáros válaszol kérdésünkre: bár fenséges az Úr, az alázatost meglátja és fölemeli, a kevélyt pedig távol tartja magától. (Zsolt 138,6) Most tehát visszavonom, elvetem, amit mondtam, elrémülök, a porban és hamuban keresek vigasztalást – újjáteremtő szót keresek a Teremtőnél. Azért szól az Úr, hogy megtaláld. Ámen.

Nemrégiben egy szép filmsorozatot láttam, amely a 19. század második felében, a nagy amerikai polgárháború után játszódik. Történet szerint telepesek érkeznek Európából új hazát keresni. A nagy amerikai prérin vezet az útjuk, hogy földet találjanak, ahol letelepedhetnek, új életet kezdhetnek. Ezek a bevándorlók rendkívül kiszolgáltatott emberek. A polgárháborút követő évtizedes anarchiában rablók, szélhámosok, csalók seregei köröznek körülöttük, indián törzsek támadásai érik őket. Bár a végtelen préri csodálatos természeti világ, mégis tele mindenféle veszedelemmel, hol kígyó mar meg valakit, hol egy bölénycsorda gázol keresztül rajtuk, hol a folyó sodor el egy szekeret, hol tornádó ront rájuk, és ripityára tör mindent, aztán jön a dermesztő tél. A történet főhőse is sok-sok szenvedést lát és él át. S miközben csodálja azt a gyönyörű világot, ezt mondja magában: „ha találkozom Istennel, az első kérdésem az lesz, hogy mi értelme ilyen csodavilágot teremteni, aztán megtölteni szörnyetegekkel? Miért teremtett Isten virágokat, majd alattuk megbúvó mérges kígyókat? Mi célt szolgál egy tornádó egyáltalán? Aztán belém hasított: hiszen nem nekünk teremtette!” S ha nem nekünk teremtette, viszem tovább a szót, akkor kinek teremtette?
Amikor Isten megszólal a forgószélből, hallottuk legutóbb, számtalan (némelyek azért megszámolták: hetvenhét) kérdést tesz fel Jóbnak. S a kérdéseiben Isten megmutatja Jóbnak ezt a csodavilágot, a végeláthatatlan világegyetemet, aztán a mi kicsiny bolygónkat, aztán ennek a bolygónak az életrendjét, a felhőket, az óceánokat, a tengereket, a vizeket, a hegyeket, a pusztaságokat, végtelen tájakat, és mindent általában. S mindezt Isten úgy mutatja be Jóbnak, mint valami kertet: az univerzum egy jól gondozott kert, amelynek ő a gazdája. A fenséges végtelen bensőségesen ismerős.
De talán álmélkodásunk közepette mégis fölvethettük a kérdést, hogy ezzel a bemutatással Isten netán tereli a szót? Velünk ez gyakran megesik, valljuk be nyugodtan (azért is kérdezzük most Isten felől). Például, számot kell adnod, felelned kell valamire, nehéz helyzetben vagy; hát ilyenkor szoktunk belekezdeni valami másról beszélni. Furcsa beszéd az ilyen. Úgy hangzik, mintha oda tartozna, szorosan illeszkedne az adott helyzethez, de másról szól. Nos, mintha Isten is így tenne itt. Ennek a szenvedő embernek, aki annyi tantételt, annyi mélyen szántó tézist, annyi hangzatos, de üres vigasztalást, annyi veszett vitatkozást végighallgatott, és annyi baráti intelmen keresztülgázolt, csak Istenhez eljusson végre, és kérdezhesse magát Istent, nos, Jóbnak most, mikor megszólal Isten a forgószélből, nem azt mondja az Úr, amit Jób hallani akart. Figyeljétek meg, nem azt mondja: kérdezz hát, Jób és én felelek, hanem így kezdődik szava: „nosza övezd fel férfiként derekadat; én hadd kérdezzelek, és te taníts engem!” (38,3) Jób még azon sopánkodott, hogy Istenhez kiált, de Ő nem felel neki (30,20); azon sóhajtozott, hogy miképpen tudná Isten elé vinni ügyét, és aztán mi módon foghatná fel Isten feleletét (23,5), s végül vádlevelet fogalmazott, melynek ez a záradéka: „a Mindenható feleljen meg nekem!” (31,35) Szól Isten, és ezt mondja neki: hadd kérdezzelek, te pedig taníts engem! Jól sejtjük, hogy ezek valójában nem Isten kérdései, hanem a mieink.
Mondom, még egyszer: talán az a gondolat támadhat bennünk, ahogy Isten igazat mond ugyan, de nem arról beszél, ami szorongat minket. Lám, most kinyitotta Jób előtt a teremtés csodálatos művének képeskönyvét, ide-oda lapozgatott benne, bemutatva alkotásának fantasztikus panorámáját, de ezzel voltaképpen csak tereli a szót. De nem tereli, látjuk is, és mondom is, hanem mintegy kézen fogja Jóbot és bevezeti ebbe a csodálatos világba, amelyből Jóbot a vesztesége, a veresége, a gyásza, a bajai, a nyomorúsága, a súlyos betegsége, a magára maradottsága kirepítette. Sőt, ki is zárta ennek a világnak, a világ szépségének és rendjének a szemléletéből. Mit nem lát Jób? Mit nem lát az ember, amíg a Sátán rángatja bajba-gyászba, s nyúzza elevenen?
Ez a kis golyó (ahogy Kálvin mondta szépen), mely számunkra végeláthatatlanul nagy és bejárhatatlan, ám a mennyei végtelenség fényében mégiscsak apró mákszem, maga is csoda. És ezen a kis golyón is csodálatos dolgok vannak, és ezek a csodadolgok feltétlenséggel bírnak, fenségesek.
Isten, aki a forgószélből szól a vele perlekedő embernek, ezt mondja itt első beszéde végén Jóbnak: „Való-e a Mindenhatóval perelni, te perlekedő? Aki Istent kérdőre vonja, erre feleljen!” (39,35) No, hát akkor szóljál nekem, te hibakereső, ha perlekedni akarsz Istennel! Hol itt a hiba? Láttuk, Isten nem tereli a szót, hanem kézen fogja Jóbot, bevezeti a csodavilágába. Itt aztán másféle gyanú ébred bennünk: talán ezzel a világ-panorámával szeretné elnyomni Jób panaszát, elhallgattatni kesergő szolgáját? Mert amikor elámulunk valamin, akkor elhallgatunk. A legfenségesebb dolgokra az a legméltóbb emberi felelet, hogy elhallgatunk és hallgatunk, meg se pisszenünk. Sokszor megtörténik ez velünk, testvérek! Ámulatra méltó dolgot látunk, s csak nézzük, szemléljük önfeledten. Körülöttünk emberek dobrokolnak, sziszegnek, fecsegnek, s mi rájuk pisszegünk: hallgassatok! Csend kell ahhoz, hogy teljesen átadhasd magad a csodának. Maga Jób, még korábban, mikor küszködve próbált átgázolni a barátai érvein, azt mondta: „ha valaki perelni akarna Istennel, ezer szóval sem felelhetne meg neki egy szavára.” (9,3) Hát most még itt erre a szóra és ennyi szóra?! Isten azonban, aki nem tépte szét Jóbot a forgószéllel, elnyomni sem akarja őt, hanem kérdéseivel (és beléjük foglalva a teremtés csodáival) másfajta érvelést iktat ide, olyat, ami eltér a mi jól megszokott racionális érvelésünktől. Ehhez kitérőt kell tennem.
Amikor valakit meg akarunk győzni valamiről, egy szempillantás alatt szónokokká válunk. Ilyenkor aztán egyáltalán nem bánjuk, hogy tanultunk retorikát, ha pedig nem tanultunk, azt roppantul sajnálhatjuk. A régiek szerint, a jó szónok (a rétor) egész munkája, minden igyekezete meggyőzésre irányul. A régi rómaiak idején a rétorok voltaképpen ügyvédek vagy éppen ügyészek voltak, akiknek az volt a célja, hogy a bírót az igazukról meggyőzzék és döntésre késztessék, mégpedig racionális érvekkel, ész-érvekkel. Még Luther híres, sokat idézett mondatában is megtaláljuk ezt. Mikor a Wormsi Birodalmi Gyűlésen a tételei visszavonására akarták rákényszeríteni, kitették az asztalra az összes írását, könyvét, pamfletjét, tézisét, rájuk mutattak: vond vissza őket! Luther erre azt mondta: hacsak valaki a Szentírásból vett ész-érvekkel meg nem győz, nem vonhatom vissza. Itt állok, másképp nem tehetek! Mondhatni, sajátos értelemben az is egy retorikai helyzet volt. De a fenségesség nem racionális érv. Kálvin, akit az ész nagy mesterének tartunk, azt mondja az úrvacsora titkáról: én ezt inkább tapasztalom, mintsem tudom! Igen, a fenséges nem ragadható meg. A fenségest nem tudjuk az emberi ráció rendjébe belegyömöszölni. A fenségest szabad. És feltétlenség van benne. Talán nem véletlen, hogy éppen a filozófusok, például Kant, írtak oly sokat a fenségesről, a sublimis-ről, amely fölénk magasodik, vagy éppen fölemel, mert magasztos, de a leginkább szabad. A fenséges feltétlen, nem birtokolhatom, és éppen van a fenségessége. Edmund Burke, a nagy angol konzervatív gondolkodó külön tanulmányt írt a fenségességről, és többek között innen, Jób könyvéből vette a példáit. Azt mondja, hogy a fenséges félelmet, lenyűgözöttséget, áhítatot vált ki az emberből, mert a fenséges hatalmasabb, mint mi. Forgószél, vihar, villám; aki csak egy percet állt egy kis potyamagyar záporban (ugyan, mi az a hatalmas monszunokhoz vagy a tornádókhoz képest?!), de egy perc alatt, ahogy szoktuk mondani, rongyra ázott, az tudja, miről beszélek. Pár napja volt egy nagy zápor itt a környéken. Jól megfogott. Nem volt védelmem, nem volt hova húzódnom, az esernyőmet a szél kitépte a kezemből. Az valami nagyobb, valami fenséges volt. Már általános iskolás korunkban megtanultuk Petőfi gyönyörű versét a Tiszát: „zúgva, bőgve törte hát a gátot, el akarta nyelni a világot!” A szelíd, kedves folyó hirtelen tengerré változik, a simán, szelíden ballagó víz tébolyult cunamiként tör előre. Hatalmas, nincs gátja, szabad, fenséges. Nincs érvünk vele szemben. A fenséges a szemlélőre, vagy ha a beszéd fenséges, a hallgatóra nem érvekkel hat. Ezért a fenségesség hatása nem érvekkel érkezik hozzánk, mondja egy régi rétor, hanem felragad és visz minket. A fenséges átvisz minket a világ tágasságába. Átvisz minket az isteni erő megtapasztalásába, átvisz minket Istenhez.
Isten korábbi kérdései nyomán a világegyetem úgy állt előttünk, mint egy gondozott kert (38. rész). Mi van ebben a gondozott kertben? Mi van ebben a gondozott kozmosz-kertben? Gondolhatnánk, hogy Isten először a virágágyásokról és gyümölcsfákról fog beszélni, aztán a mezőkről, a fűről, a gabonáról, ahogy megadja az embernek az eledelt; valami idillt vázol fel. Számunkra ezt jelenti a kert. Legyen Isten kertje is ilyen. De ez bizony más. A 39. részből csak egy-két mondatot emelek most ki, és mintegy sűrítményt hozom ide. Ilyeneket kérdez az Úr: tudsz-e a nőstény oroszlánnak zsákmányt vadászni? Ki készíti el a hollónak ennivalóját? Tudod-e a kőszáli zerge ellési idejét? A szarvas vajúdására te vigyázol-e? Ki eresztette szabadon a vadszamarat és a parlagi szamár köteleit ki oldozta el? Hajlandó-e a bölény neked szolgálni? Vígan lobog a struccmadár szárnya, vajon kegyes evezőtoll? Te adsz-e a lónak erőt? Te ruházod-e fel a nyakát sörénnyel (szó szerint: villámmal)? A te értelmedtől szárnyal-e az ölyv? És a te parancsodra száll fel a sas?
Most ezekből a harci ló féktelenségét emeltem ki. A paripáról azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy szépen jár (Péld 30,31). Márpedig a szépség mindig része, eleme a fenségességnek, a magasztosságnak. Edmund Burke, amint említettem, éppen a harci ló kapcsán, és éppen Jób könyvéből véve írja le a fékezhetetlen erőt, a fenséges szabadságot. Akik ismerik a lovakat, netán ültek már lovon, vagy lovagoltak is rendszeresen, és foglalkoztak a lovak történetével, jól ismerik ezt. Én nem voltam lovagló ember, de falun nőttem fel, s láttam lovat eleget, hogy milyen megrendítő a tombolásuk. Harci paripát nem sokat láttam, igáslovat annál inkább. Lomha, gyenge lovacskák voltak azok. De ahogy megálltam mellettük, 4-5 éves gyerekként, és horkantott egyet az a szelíd ló, nem harci paripa, csak szelíd jószág, olyan elemi félelem tudott eltölteni, amit máig nem felejtek. Hát még azt, amikor megvadult lovat láttam, és a kocsisának a kétségbeesését, ahogy gyeplővel, ostorral, fékkel igyekszik visszatartóztatni. Hát milyen a harci paripa? Milyen? - kérdezi Isten Jóbtól. Kevély horkanása rettenet, gödröt kapar, ereje teljében táncolva ujjong, beleront a fegyveres összecsapásba, nem hőköl meg a kard előtt, s ha megszólal a kürt, semmi föl nem tartóztatja, úgy rohan a csatába, lenyeli a távot. S vajon te ugráltatod a harci lovat úgy, mint a szöcskét? - kérdezi Isten Jóbtól. Csak megpöccinted a fűszálat, mint a játszadozó gyermek, és már ugrik egyet a szöcske? Vajon te ugráltatod a harci paripát? Nem is kell ezt magyaráznom nektek! Elég csak olvasni, és láttán-hallattán átélni a fenségességét, a feltétlenségét, hogy valaki-valami erősebb van itt, amely előtt megrökönyödve állsz meg.
Foglaljuk össze a hosszú kérdéseket: Isten így kezdi a kérdezést: hol voltál, amikor a Földnek alapot vetettem, ki határozta meg mértékeit, megszámoltad a csillagokat, meg tudod-e fordítani a Göncöl szekere rúdját, te szabtál-e határt a tengernek, meg tudod-e számolni az esőcseppeket, be tudod-e zárni tárházába? - majd sorolja, hogy mi minden van ezen a kicsi kis golyón. De ez csak néhány részlet, s lapozunk is tovább a kozmosz-könyvben. Mindezt hallva Jób megszólal és ezt mondja: „Íme, kicsi vagyok, mit feleljek neked?” (39,36) A legtöbb fordító szót a fentiek értelemében, a megelőző isteni kérdések nyomán adja vissza ezt a szót, így: kicsiny. A világ véghetetlen fenségében az ember a maga feltétlen kicsinységét éli át. Ábrahám ezt mondja az Úrnak, mikor kegyelemért, a készülő ítélet elhárításáért könyörög: „én csak por és hamu vagyok...” (1Mózes 18,27). És bizony Jób is szólt már erről a szenvedései közepette, hogy ő tudja, hogy Isten fensége, véghetetlensége, mindenhatósága előtt az ember csak porszem (30,19), afféle pitypang az ember, ráfúj Isten, volt és nincs. Okkal érthetjük hát ekként a feleletét ezen helyen így: kicsiny vagyok! Tehát összehasonlításról volna szó, a fenségesség átélésében ez mindegyre benne van. Mintha ezt mondaná: jelentéktelen vagyok, semmi vagyok, alig érek valamit. A legszabatosabb fordítás talán az lenne: „hitvány vagyok, (Méliusz így fordítja: elvetett és utálatos vagyok). De az eredeti szó másfajta tartalommal is bír. Ugyanez a szó szerepel igei alakban Jób könyve harmadik részének elején: „ezek után megnyitotta Jób a száját és megátkozta születése napját.” (3,1). Megátkozta, jelentéklennek nyilvánította, félredobta, mert talminak találta, ami semmit sem ér. Vagyis Jób megszólalásából még inkább megérezzük, mit jelent az, hogy a fenséges megragad és átvezet a magunk helyzetéből egy másik helyzetbe, ahol még tisztábban megérthetjük Isten és ember dolgát. Azt mondtam az imént, hogy a fenséges dolgok szemlélete önfeledtségre ragad minket. Általában. De amikor Isten közelségébe érkezünk, éppen emlékezni kezdünk igazi önmagunkra. Az Isten által kinyitott kozmosz-könyv nem önfeledt ámulatba ringatja a szenvedő Jóbot, hanem az ámulat révén viszi át Isten elé.
Hitvány vagyok - mondja Jób. Miért is? Egy modern értelmező fordítás összevonja az egész mondatot, és így adja vissza: könnyelműen szóltam. Mintha tehát a közbölcsességet idézné Jób. Azt mondja a Példabeszédek könyve a régi latin fordítást követve: „van, aki akkor bizonyul balgának, amikor magasra emelték.” (Jaj, hány ember van, testvérek, és hány ember volt, és tudjuk, hány ember lesz még, aki, mikor magasra emelték, trónra ültették, felmagasztalták, fölröpült a csúcsra, akkor bizonyult bolondnak!) De így folytatja a Példabeszédek könyve: „ha okos lett volna, szájára tette volna kezét.” (Péld 30,32) Kezem a számra teszem - többször olvassuk ezt a Bibliában, ez a megszeppent, de bölcs hallgatásnak a gesztusa.
Elnézést kérek az idősektől, de mivel én is ebbe a generációba tartozom már, bátran mondhatom, hogy nekünk már potyognak a fogaink. Amikor kollégista voltam Debrecenben, sokszor mentünk át a Nagytemplomba istentiszteletre. Egyszer állt a templom előtti néhány idős néni, vígan beszélgettek, sőt, vihogtak, mint a kamaszlányok. Azt vettük észre, hogy nevetés közben a szájuk elé kapták a kezüket. Ekkor megszólalt mögöttem az egyik szobatársam: a foghíjasok! De nem biztos ám, hogy ez a mozdulat, ahogy ideteszem a kezem a számra, azt jelenti, hogy a foghíjamat takargatom. Talán annyira meg vagyok szeppenve, hogy így jelzem: nem szólok. Ne jöjjön ki a számon semmi, még egy elhamarkodott indulatszó sem, de még egy sóhajtás sem. Ezt mondja itt Jób. S mintha valóban a Példabeszédek könyvének közismert bölcsességét idézné a mozdulata. Ez tehát Jób erkölcsi tartalmú önítélete: Uram, most jöttem rá, hogy én hitvány és alávaló vagyok, semmit nem érek.
Hát hogyan, testvérek? Ezt mondja Jób? S kérdezzük csak nyomatékkal: hogy van ez? Hiszen Isten ítélete szerint „nincs olyan ember a földön, mint ő: jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli.” (1,8) Nincs olyan ember a földön, mint Jób! Hát éppen ezért pécézte ki a Sátán Jóbot! Azért rontott rá a szenvedésekkel, a kísértésekkel, mert rá akarta bizonyítani Jóbra, hogy érdekből szereti Istent, haszonért szenteskedik (megcsiklandozza Isten hónalját, és kap érte sok-sok áldást, hízeleg egy kicsit, nyalja az Isten talpát, aztán jön az áldás). Jób nem azért szenved, mert bűnös, hanem azért szenved, mert igaz ember. És ő mondja ezt: hitvány vagyok? Hát, ha valakinek, Jóbnak kéne a legkevésbé ezt mondani! Fordítsuk-e egyáltalán így a szavát, hogy: íme, hitvány vagyok, s ne térjünk-e vissza inkább ahhoz: íme, kicsiny vagyok? De lám, ezt is mondja Jób: számra teszem a kezem! Vagyis hallgatok, és okosabb lett volna, ha hallgatok. Meglehet, Lutherrel szólva azt kell mondanunk, hogy Jób egyszerre igaz és bűnös. Sokan ismerik a latin fordulatát: simul iustus et pecator. Egy sajátos azonidejűség van itt: az ember Isten kegyelmének erőterében egyszerre igaz és bűnös. De inkább Kálvint idézem, ő kevésbé értette a paradoxonokat, melyek Lutherből csak úgy gyöngyöztek. Ha elkezdődött is bennünk az igazi élet, az Istenhez találásunk nagy története, még nem vagyunk angyalok. De leginkább János apostol levelét kell idéznünk, aki azt mondja: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. (1Jn 3,2) János Krisztusra utal. Kell tehát egy átvitel, egy transzfer, az embervilág jól megszerkesztett ész-érveiből az ámulaton, a fenségesen keresztül az Isten világába. Amikor ölbe veszünk egy gyermeket és visszük, visszük gyógyulni a kórház folyosóján, egészen végig kell azon az úton menni. Jóbnak is végig kell menni ezen a hetvenhét kérdésen. S mikor visszük a gyermeket, ő már hallgat, mert tudja, hogy a gyógyulás felé megy.
Okosabb lett volna-e, kérdezem testvérek, ha Jób már a történet elején a szájára teszi a kezét? S nem kérdez egyet sem? Nem lett volna okosabb. Kétségtelen, okos emberként járt el, kérdezett, prüszkölt, tülekedett, könyökölt, mert Isten elé akart kerülni. De amikor Isten elé érkezett (vagy inkább mikor elébe állt Isten), akkor a szájára tette a kezét. Itt kezdődik a tökéletesség. Ha bölcs lettél volna, hallgattál volna - a Példabeszédek könyvében gyökerezik a mondás. De inkább így mondom: ha tökéletes akarsz lenni, megtanulsz hallgatni. Azt mondja a bölcs király, Salamon: „azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, pedig távol voltam tőle.” (Préd 7,23) Íme, Jób a szájára teszi kezét és azt mondja: talán egyszer szóltam, de most már nem fogok érvelni. Vagy kétszer szóltam, többször nem teszem. (39,37) Ám ez afféle szerény összevonása annak a száznál is több kérdésnek, amit Jób már felvetett. (A háromszáznál több állítását ide sem számítjuk.) Egyszer vagy kétszer – értjük a kifejezést. Uram, talán egyszer megszólaltam, mint perlekedő. Talán még egyszer megszólaltam, mint hibakereső, de most már nem szólok. Indulok a bölcsesség és tökéletesség útján. De az Úr még szólni fog! Mert nemcsak a világot teremtette magának, hanem minket is. Ámen.

És szólt az Úr a forgószélből... És ha szólt az Úr a forgószélből, mindjárt nehéz kérdéseket kell feltennünk, testvérek! Mindjárt az első az, hogy szétszaggatja-e Isten Jóbot? Hiszen maga Jób így mondta utolsó beszédében, mikor végleg Istenhez fellebbezett: „Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és csak nézel reám! Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harcolsz ellenem. Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban [a forgószélben].” (30,20-22) Ez nem afféle gyerekjáték, mint amikor fogjuk a pitypangot, azt is széttépjük és szélnek, ha ugyan szél az, hogy ráfújunk. Jób szava fájdalmas, félelmetes kép.
Vagy, kérdezzük másodjára, talán Isten most, hogy megszólal, „lerontja az okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett”, ahogy Pál apostol mondja a korinthusi levélben, „és foglyul ejt minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak”? (2Kor 10,5) Azért szól Isten viharból, hogy lerontsa az okoskodásokat? Így is kezdődik szava: „Ki az, aki e akarja homályosítani az örök rendelést tudatlan beszéddel?” (38,2)
Harmadjára, mindjárt az is kérdés: hát Isten szól? Végre szól! És ha Isten szól, mi újra bizakodhatunk! És, amikor Istenben bízunk, akkor erősebbek vagyunk az oroszlánnál. Erre vártunk! Mert amikor Isten elrejtőzik, egy pillanat alatt összeomlunk.
Isten tehát szól. Egészen pontosan, igazodva a Jób történetéhez, így áll a fejezet elején: Isten felel. Isten megfelel Jóbnak! S valóban, idézzük föl, végigvonul Jób könyvén a kifejezés: felel. Ez volt a vita szerkezete, mindig így kezdődött, amikor egy-egy fél, Jób vagy valamelyik barátja megszólalt: és felelt Jób..., és felelt Elifáz..., felelt Bildád..., felelt Élihu. És idézzük fel azt is, hogy Jób nagy panasza éppen az volt, hogy Isten nem felel neki. Az volt a nagy vágya, amit utolsó szavaival is megfogalmaz: „a Mindenható feleljen meg nekem!” (30,35), válaszoljon nekem, szóljon hozzám, szóljon szót, tegyen tanúságot – sokféleképpen lehet ezt visszaadni –, mondjon valamit, ami érvényes, ami tovább viszi a dolgot, értelmet ad neki. Vagyis, ha jól értettük Jób történetét (rázúdulnak a csapások, elveszít mindent és mindenkit, fölbomlik megszokott élete, világ csúfja lesz egy szemétdombon, a gúnyolódok szinte meglincselik, Isten pedig mélyen és hosszasan hallgat), az a nagy vágya, hogy szóljon Isten! Ezzel, elsősoron, mintha ezt mondaná: tisztázzon engem Isten a barátaim által rám hordott vádak alól! Nem szükséges már a vitákat röviden összefoglalnunk sem, emlékszünk jól, a barátok azzal vádolták Jóbot az isteni igazságosság nevében, hogy valami titkos bűn miatt érték ezek a csapások; a betegsége, a nyomorúsága, az elesettsége a bizonyíték arra, hogy lappang az életében valami titkos bűn; hiszen Isten előbb-utóbb lesújt, nem hagyja, nem nézi sokáig tétlenül a vétkeket. Talán egy ifjúkori vétek volt az, utal rá az egyik barát (8,7), mely végigkísérte Jób addigi életét, sőt voltaképpen meghatározta azt; „csontjai telve titkos bűneivel”, mondja egy másik barátja. (20,11) Valami rejtegetett bűn az, amit Jób a kegyességével leplezett. Újkeletű szóval, afféle mizoteizmus (isten-utálat) volna ez. Látszólag Isten mellett beszél valaki, valójában Isten ellen szól. Gyűlöli Istent, a szépséges szavai Istenről valójában csak álca, és ekként a másik ember számára teszi elfogadhatatlanná az általa „feldicsért” Istent. A reformáció egyik méltatlanul elfeledett, nagy alakja, a tübingeni Johannes Brenz mondja, hogy amikor Isten tisztázza a dolgot Jóbbal, mintegy azt mondja neki: látod, Jób, az igazságodat állítod szembe az én igazságommal, mégpedig oly módon, hogy aztán az én igazságom már senki számára nem lesz jó. Ez a mizoteizmus: úgy szerzem meg magamnak az igazamat Isten igazából (vagy annak ellenére), hogy aztán maga Isten riasztó valóság lesz mások számára. „Miattatok káromoltatik Isten neve!” – Pál ezt nem ateistáknak írta. (Róma 2,24) Az istenfélelmemmel, a vallási buzgólkodásommal, a rajongásommal voltaképpen ellenségeket szerzek Istennek és nem barátokat. Nos, Isten ezt leplezte volna le Jób életében, és ezt büntette méltóképpen. Aztán a legutóbb Élihut hallottuk, aki negyediknek besorolt a barátok közé, ő azt mondta: lehet, hogy nincs itt semmi nagy bűn, amit meg kellene torolni, nem lappang itt semmi csalárdság, nincs Jób életében semmiféle lelki fekély, amit ilyen rettenetes, módon, mintegy durva, sebészi beavatkozással, nagy fájdalmak árán kellene kitisztítani vagy éppen amputálni, hanem valami más van itt: gőg (az erényes emberek csapdája). Mintha Élihu ezt mondaná: Isten téged a nyomorúsággal szabadít meg a kevélység nyomorúságától. Sok-sok kimondott és sejtetett vád van itt Jób ellen – szóljon hát Isten, és tisztázza őt!
Vagy, kérdezzük tovább, feleljen Isten, és leplezze le a barátokat? Éreztük mi végestelen-végig, hogy a barátok szép dogmatikája, nemes erkölcs-filozófiája, könyvekbe foglalható aranymondásaik nem állnak meg, nem tudunk velük mit kezdeni. Talán inkább ezek mögött lappang valami, meglehet, rejtett káröröm! „Lássák az igazak, és örvendjenek!” – kiált Elifáz, amikor elunja Jób panaszkodását nyomorúságai miatt. (22,19) Bölcs emberek mondják, hogy a káröröm kiirthatatlan betegsége Ádám sarjadékának, az embernek. Ha csak magunkra gondolunk, őszintén, van ebben sok igazság. Amikor valakit nagy baj ér, fölsóhajtunk: jaj, de jó, hogy nem engem ért! Ez is káröröm – megfelelő nyomatékkal mondva. Idézzük fel, maga Jób is tud erről a lelki fekélyről, és mikor tisztázza magát, azt mondja, hogy ő soha nem örült senki szerencsétlenségének, még az ellensége baján sem ujjongott. (31,29) Némely magyarázó szerint Jób barátainak ez a sok túláradó szava, illetve Jóbnak az a benyomása, hogy a barátai az ellenségeivé lettek, azt mutatja, hogy a barátai sajnálkozásában, vigasztalgatásában voltaképpen káröröm rejtőzik. Jaj, de sok baj ért téged, jaj, de nagy nyomorúságba jutottál, jaj, de sok kár zúdult be az életedbe!! Így sopánkodnak, de van ebben a hangban egy felhang, ott rezeg a nagy jajongásban a káröröm. Ráférne a barátokra is az isteni tisztázó szó!
Vagy, kérdezzük itt azt is, azért szólt Isten a forgószélből, hogy önmagát tisztázza? Jób ezt mondja a vita kellős közepén: „Mi a bűnöm, mi a vétkem? Hitszegésem és vétkem ismertesd meg velem! Miért rejted el arcodat, miért tartasz ellenségednek?” (13,23-28); mikor megátkozza születése napján, ezt mondja: „miért is ad Isten világosságot az útvesztőbe jutott embernek, aki elől elzárt minden utat?” (3, 20-23). Megint máskor ezt mondja: „Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet?” (7,17) Istennek terhére van Jób? Istennek terhére van az ember? De hiszen, mondja másutt Istennek: „a te kezed formált és alkotott engem, azután elfordulsz, és el akarsz pusztítani? Emlékezz csak: úgy formáltál, mint egy agyagedényt, mégis újra porrá tennél?” (10, 3-10) Feleljen hát Isten tisztázó szóval!
Isten hát felel. Ahogy olvasni kezdjük a 38. részt, felsóhajthatunk: végre! Végre már, Isten szól! Hát így kellett volna kezdődnie mindennek, rögtön, amikor Jóbot baj érte! Félre a hamis barátokkal, félre a szócsépléssel, félre az ostoba kotyogással, szóljon az Úr! Magyarázza el Jóbnak a sorsát, és jelentse ki magát neki! Hadd tudja meg Jób, amit csak Isten és a kísértő tud (és mi)! Na végre! Mennyit vártunk erre! Hány beszédet végighallgattunk, hány vitát végigkövettünk. Még Élihut is, aki beugrik a csoportképbe, még őt is türelemmel végigvártuk. De végre! Isten szól, és elmagyarázza majd Jóbnak a bűn és büntetés örök rendjét, elmondja a megfizetés igazságát! Vagy legalább ad egy kis reménysugarat! Így mondta Jób még a történet elején: „honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem? Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás?” (5, 11-13) Hát végre, Isten felel. Nosza, kezdjük csak olvasni! Isten felel. És mégsem... Isten is kérdez. (35,02) Hogy van ez? Hiszen Jób már kérdezett eleget. Nem vagyok jó számoló, de igyekeztem, Jób több, mint száz kérdést tett fel a különböző beszédeiben. Ezekből mintegy félszáz kérdés Istenhez szól (eleve leszámítva a költői kérdéseket és viszontkérdéseket). A régi tudós rabbik megszámolták, Isten hetvenhét kérdést tesz fel itt. Nem akarom a gyülekezetet megrendíteni, mindegyikről egy évig lehetne prédikálni! Igyekszem rövidre fogni. Tehát Isten is kérdez. Egészen pontosan kikérdezi Jóbot. Ma így sorjáznak ezek a kérdések: honnan van a világ, milyen a világ, ki alkotta a világot, ki tartja fenn a világot? Tudom, mindjárt fölvetődik bennünk egy ellenkérdés: vajon, Isten most mellébeszél, azzal, hogy a kérdésre kérdéssel válaszol, vagy hogy egyáltalán kérdez? Ismerjük jól az efféle helyzetet, sokszor vagyunk így magunk is. Olykor, ha visszakérdezünk, voltaképpen valami elhárító mozdulatot teszünk, vagy éppen valami kétségbeesést leplezünk vele: megszorítottak minket! Máskor a kérdéseinkben felháborodás van. Van, aki úgy magyarázza itt ezeket a kérdéseket, melyeket Isten a forgószélből szólva tesz fel, hogy Isten fel van háborodva: elég volt már! Elég már Jób nyafogásából! Elég a barátaival folytatott perpatvarból! Elég. S elküldi a forgószelet. Mi magyarok nem igazán tudjuk, milyen a tornádó, de tegnap este, amikor a templomtoronyból néztük a tűzijátékot, eszembe jutott, hogy 2006-ban micsoda halálos vihar tört rá a Duna-parton álló, tűzijátékra váró sokadalomra. Ott voltam a Duna partján, emberek haltak meg, százezrek menekültek, de nem volt hova behúzódni. Nos, ilyen forgószélből kérdez most Isten, akinek elege van lett Jóbból és a barátaiból.
Máskor lázadás van a viszontkérdéseinkben, és ritkán-ritkán ámulat. És most mégiscsak arről lenne szó. Ámulat, amikor csak kérdezni tudunk: jé? Milyen nagy kérdés ez: jé?! Isten azonban, amikor kérdez, akkor is kinyilatkoztat. Csak néhány példát hadd hozzak, és nyomban meg fogjuk érteni, milyen nagy mélysége van itt a kérdéseknek és mennyi áldás van bennük. „Ádám, hol vagy?” – kérdezi az Úr az első embertől (1Móz 3,8-12); „miért gerjedtél haragra?” – kérdezi az Úr Káintól (1Móz 4,6); „avagy az Úrnak lehetetlen valami?” - kérdezi Ábrahámtól a Mamré tölgyesében (1Móz 18,14); „mi a neved?” - kérdezi Jákóbtól a Jabbók révénél (1Móz 32,24-29); „mi van a kezedben?” – kérdezi Mózestól a pusztaságban az égő csipkebokornál (2Móz 4,1-5); „mit csinálsz itt, Illés?” – kérdezi a prófétától a barlang előtt (1Kir 19,9); „kit küldjek el?” – kérdezi Ézsaiástól a szentek szentjében (Ézs 6,8); „méltán haragszol-e, Jónás?” – kérdezi a prófétát Ninive határában, miután lejárt a pusztulás határnapja, és Ninive még állt (Jón 4,4); „embernek fia, megelevenedhetnek-e ezek a csontok?” – kérdezi Ezékieltől a fogságban (Ez 37,3);
„kicsinyhitű, miért kételkedtél?” – kérdezi Jézus Pétertől, aki mégsem tudott vízen járni (Mt 24,31); „barátom, miért jöttél?” – kérdezi Júdást a Getsemáné kertben elfogatása estéjén (Mt 26,50); „szeretsz-e, Péter?” – kérdezi megrendült tanítványát a feltámadott (Jn 21,16); „Saul, Saul, mit kergetsz engem?” – kérdezi az üldözőt a damaszkuszi úton (Csel 9,4). És itt Jóbtól: „hol voltál, mikor alapot vetettem a földnek?” (38,4) Csupa kérdés, és mindegyikben mélység van, mindegyikben kinyilatkoztatás van, mindegyikben föltárul Istennek és embernek kapcsolata. És ezek a kérdések gyógyítanak is. Egyszer egy nagyon megbecsült, jó értelemben népszerű lelkigondozót arról faggattunk, hogy mi a jó lelkigondozás titka. Azt felelte, hogy jót kell kérdezni! Kétféle értelme is van ennek: jól kell kérdezni, és a jó után kell kérdezősködni. Rossz kérdésre, ritkán találjuk meg a jó feleletet – de ha a jót után kérdezünk, elindítunk mást is a jó felé. Vagyis maguk a kérdések is gyógyíthatnak, mert helyretesznek, megújítanak, alázatossá tesznek, utat mutatnak. Lépjünk vissza: Ádám, hol vagy? - le kell leplezni Ádámot; Káin, miért gerjedtél haragra? - meginti gyilkos szándéka miatt; Ábrahámot megerősíti reményében: - avagy az Úrnak lehetetlen valami? Jákóbot új élet felé indítja: mi a neved? - mert új nevet ad neki. Illést kizökkenti az öngyilkos depresszióból - mit csinálsz itt? Ézsaiást felhatalmazza - kit küldjek el? Jónást lecsillapítja - méltán haragszol-e? Ezékielt a feltámadás titkához vezeti - megelevenedhetnek-e ezek a csontok? Pétert Krisztushoz önmagához irányítja - kicsinyhitű, miért kételkedtél? Júdást szembesíti - barátom, miért jöttél? Sault megtéríti - Saul, Saul, mit kergetsz engem?
A kérdések tehát Istenhez vezetnek, és most ez a hetvenhét kérdés a forgószélből Jóbot is elvezeti Istenhez. Isten az, aki mindig ott volt körülötte, vele. És most így kérdezi Jóbot: én mindig itt voltam, de te hol voltál? Te hol voltál, mikor alapot vetettem a földnek? (38,4) És ha tudod, mondd csak meg! Hiszen Jób ilyeneket mondott, így panaszkodott: „Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségedül?” (13,24) „Kelet felé megyek és nincsen ő, nyugat felé és nem veszem őt észre. Bal kéz felől cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felől rejtőzködik és nem láthatom.” (24,8-9) Isten visszakérdez: te hol voltál Jób, mikor a világegyetemnek alapot vetettem? És mióta alapot vetettem a világnak, örök jelenlétben munkámmal, gondot viselésemmel fenntartom. Te hol voltál? (És hol, vagy?) Jób a mindig-cselekvő és mindig-jelenlevő Istent nem észleli már. Meg kell hagyni: olyan nagy a fájdalma, az értetlensége, a sorsa miatti keserűsége, hogy csak azt látja, hogy nem látja Istent. Mint amikor egy beteg gyermeknek megkészítik a kedvenc levesét, ott illatozik az asztalon. De beteg a gyermek, lázas és depressziós, nem lehet odacsalogatni az asztalhoz: látod a kedvenced, érzed az illatát? Hiába, ő nem lát, nem érez, a bajában gyötrődik, meggyőződve arról, hogy nem szereti senki. Jób csak azt látja, hogy nem látja Istent. Azt mondja, hogy Isten rejtőzködik. De nem úgy, nem olyan mély szépséggel mondja ezt, ahogy erről Ézsaiás próféta szól, és nyomán Luther a legmélyebb teológiát megfogalmazva, hanem azt mondja: Isten elrejtőzött, lesben áll... aztán lecsap rá. A forgószéllel. Egyszer így panaszkodott Jób: Isten minden lépésemet számon tartja (31,4), akárhova megyek, szemmel tart. De ő nem látja Istent a mindent látó Istent! Mintha Isten valami leshelyről figyelné őt. „Meddig nem nézel még el rólam; nem tágítasz tőlem, míg lenyelem nyálamat?” (7,19)
Vagy talán a mi tudatlan beszédünk rejti el Istent? Ki az, aki tudatlan beszéddel akarja elhomályosítani Isten tanácsvégzését? – kérdezi az Úr. Johannes Brenz, akit az imént idéztem, így adja vissza: ki az, aki el akarja rejteni? (qui abscondit?) Jaj, de sokszor elrejti a mi tudatlan beszédünk Istent – mások elől, például. Mi azt hisszük, hogy föltárjuk, megmutatjuk, kinyilatkoztatjuk Istent –valójában elrejtjük.
Isten tehát felel – kérdez – a forgószélből. És ez mindjárt választ ad a mi kezdő kérdésünkre is. Ez a forgószél, amelyből most Isten megszólal, nem az ítélet forgószele. Nem kapja fel Jóbot, nem sodorja el, mint a polyvát; ez most nem Isten haragjának eszköze (mint például Náhum prófétánál, 1,4: bosszúálló az Úr, és telve haraggal... Szélvészben és viharban van az Úrnak útja); nem a gonoszra lesújtó vihar (Péld 1,27: nyomorúságotok, mint a forgószél elközelget); nem is törvényadó vihar, amelybe behívta Isten Mózest (2Mózes 19,20); és nem is az Illés prófétát mennybe ragadó hatalmas szélroham (2Kir 2,11), hanem ez most olyan, mint amit a Mennyei Jelenésekben olvasunk, megszólal Isten, és a szava olyan mint a mennydörgés (Jel 4,5). Ez most ilyen szó, kinyilatkoztatás. És ennek kell áttörnie Jób jajongásán, mint amikor rákiabálnak egy jajveszékelő emberre. Ezt próbálták a barátok is, emlékszünk rá, különösen Bildád volt ebben nagy mester, ahogy ráripakodott Jóbra: hagyd abba az ostoba beszédet, figyelj oda Istenre! De azt is láttuk, hogy nem jártak sikerrel, nem tudtak áttörni Jób szívéhez. Jaj, ha segíthetne a sok emberi keserűségen az emberi szó, a mi szavunk! De nem tud. Olykor talán sikerül. Egyszer a kórházi rendelő előtt várakoztam, nagy tömegben, nagy lármában, szinte ordibáltak egymással az emberek. Aztán egyszer csak kivágódott az egyik ajtó, és az orvos kilépett a folyósóra és felcsattant: maradjanak már csöndben, operálok! Ilyen tekintélyi szó kell ide. Az Úr szava: maradj csöndben, Jób, operálok! Ki vagy te? A pitypangból egy kis bibe vagy, elvisz a szél és nyomod sem marad. Miről beszélsz te, Jób, hiszen én az egész univerzumot forgatom!? Operálok, fungálok, munkában vagyok! – Ezt közölné az Úr kérdése? Úgy tűnik, igen. S mint amikor a fülsikekítő mennydörgésre mi is megszeppenve elhallgatunk, várva a következő dörrenést, így jönnek sorba a kérdések is : hol voltál, mikor a világot teremtettem, ki pólyálta be a tenger a felhőkbe, és ki számolta meg a felhőket, és ki parancsol a tengernek: eddig, s ne tovább? ki fordítja meg a Göncöl-szekere rúdját?
De inkább egy képeskönyvet nyit ki nekünk Isten a sok kérdéssel, különösen itt, a 38. részben. De talán még jobb azt mondani, hogy olyasmit látunk itt, mint amikor számítógépen megnyitunk egy okos, szemléletes programot: mekkora a Föld? Ott van minden adat (az unokám már fejből tudja mindet), mekkora a Földhöz képest a Jupiter, és mekkora a Nap a Jupiterhez képest, és mekkora a Naprendszer a Tejúthoz képest, és mekkora a Tejút az Androméda-ködhöz képest? És hány csillagrendszer van? Negyvenhárom milliárd! Ennyiről tudunk most, és mennyiről nem! Mi pedig ezen az okos számítógépes applikáción elindulunk a Föld nevű bolygóról, erről az óriási gömbről, aztán a harmadik lépés után nem már látjuk a Földet, és a negyedik lépés után nem látjuk a Napot, a nyolcadik lépés után nem látjuk a Tejutat sem, és aztán nem is tudjuk, mit látunk voltaképpen. Mintha Isten így kérdezne. De ha kiegyenesítjük a kérdéseket, akkor csodálatos, Isten magasztaló himnuszt kapunk: Isten teremtette a világegyetemet, és mégis, ez az egész univerzum olyan, mint egy tanya, egy emberléptékű kertes ház. Egyszer egy barátom vett magának egy tanyát, elhívott megnézni, körbemutatott mindent, itt a ház, ott az istálló, arra a kert. Aztán leültünk a verandára beszélgetni. Egyszercsak dolga akadt a konyhán, s befelé menet odaszólt: hozd már be, kérlek, a locsolókannát, ott hagytam a kert végében a kerítés mellett, negyvenkét lépés. Honnét tudod, hogy annyi? – kérdeztem vissza. Feljártam az egész birtokok, megszámoltam a lépéseket, fejből tudom, mi hol és milyen messze van – felelte. Így mutatkozik most be Isten. A földnek alapot vetett, meghatározta méreteit, mérőzsinór feszítette ki fölötte, megalapozta oszlopait, elhelyezte sarokköveit. Felhőbe öltöztette a tengert és sűrű homállyal pólyálta be. (Ott egy kis bölcsőben ringatja az óceánt!) Megszabta a tenger határait, zárat és ajtókat helyezett rá. Szavára hajnalban úgy áll elő a földkerekség, mint aki szépen felöltözött munkába indulva. Isten visszaviszi határai közé a világosságot, ismeri a házába vezető utat (hazatereli a jószágot). Tudja hol a hó és a jégeső raktára, és fenntatja azokat szükség idejére. Nyílást hasít a záporesőnek és utat nyit a mennydörgő villámnak, megitatja pusztát, hogy zsenge füvet sarjasszon. Összeköti a Fiastyúk szálait, megoldja Kaszáscsillag köteleit, mint amikor este hazaérve kibogozzuk a szatyor száját; a Göncölszekeret forgatja, a kocsit, rúddal előre, szépen beállítja a fészerbe. Kibocsátja útjukra a villámokat, megszámolja meg a felhőket, kiüríti az ég tömlőit. Ebből egy gyönyörű himnuszt kell írni, az ámuldozás zsoltárát! Írjátok be ti is a szívetekbe! Ez itt Isten célja, mikor a forgószélből szól és kérdez. Mert arra a kérdésre, hogy ki vetett alapot a földnek, ki feszítette ki fölötte a mérőzsinórját, ki öltöztette felhőbe a tengert, ki meg szabta a tenger határait, ki hasít nyílást a záporesőnek, ki fordítja meg a Göncöl-szekere rúdját, mi sem tudunk mást mondani, csak azt, hogy Ő, az Ég és Föld ura!
Kálvin a magyarázatában egy fontos utat nyit itt a számunkra, mikor azt mondja, hogy ha végigtekintünk az univerzumon, nyomban megtetszik nekünk Isten fensége és véghetetlensége. És ez ámulatra és alázatra késztet. Azt mondja: „Ha megfigyeljük, hogy milyen magasan van az ég a Földtől: hát mi a Föld? Bármily roppant tömeg, bármilyen nehéz és nagyméretű (ahogy ezt mi itt látjuk), ha az ég nagyságával egybevetjük, nem kell-e a filozófusokkal együtt elismernünk, hogy csak egy apró golyó?” Ámulatra és alázatra késztet ez bennünket. És ez azért döntő belátás, mert ámulat nélkül nincs igazi alázat, alázat nélkül pedig nem hiteles az ámulatunk. De a lényeg az, hogy ámulat és alázat nélkül nincs igazi reménység – enélkül csak kalkulációink, számítgatásaink vannak. De ahol csak számítgatások vannak, ott újra meg újra ezt a kérdést halljuk az Úrtól: a felhőket ki számolta meg? Hát számolj, hát kalkulálj! De Ő azt mondja: inkább reménykedj!
Testvérek, folytatjuk még Isten kérdéseinket olvasását és magyarázását. Most még a Zsidókhoz írt levél nyitányát kell idéznünk: „Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a próféták által.” (Zsid 1,1) Ez itt most Istennek az egyik beszédmódja – úgy felel, hogy kérdez (sokszor, hetvenhétszer). Ha mi igazi ámulattal és teljes alázattal felelünk ezekre a kérdésekre, akkor Magához Istenhez jutunk el. De végül, mondja a Zsidókhoz írt levél, „ez utolsó időkben szólt nekünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette!” (Zsid 1,1-2) Egyszersmindekorra és tökéletesen Krisztusban nyilatkoztatta ki magát Isten. Mert bármekkora az ámulat és bármekkora a csodálatunk Isten kikutathatatlan ítéletein és kinyomozhatatlanok útjain, ahogy Pál apostol mondja (Róma 11,33) – számunkra végleg itt szól Isten! Jóbnak is a maga életében szól Isten. Az a forgószél itt támad ezen a bolygón, azon a tájékon, annak a városnak a határán, ahol Jób szenved és keresi Istent. A kérdései közvetlenül ahhoz az emberhez szólnak, aki ezen a kicsiny golyócskán él. Ezt nevezzük különös kegyelemnek. Ha megízleltétek Isten nagy bölcsességét, általános, az egész világre kiterjedő gondoskodó kegyelmét, már csak egy lépésre vagytok attól, hogy megízleljétek ezt a különös kegyelmet, mikor választ kapunk arra, hogy kicsoda Isten és milyen ő a velünk való kapcsolatában. Ámen