Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves Testvérek!
Talán már hozzászoktunk ahhoz, hogy minden egyes parancsolat magyarázata előtt felolvasom a Tízparancsolat bevezető részét: “Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából” A bevezető kijelentés fényében sokkal közelebb jutunk a parancsolatok igei megértéséhez, sokkal jobban értjük, hogy a parancsolatok nem valamiféle általános emberi tapasztalatból szűrődtek le a számunkra, a Tízparancsolattal nem olyan erkölcsi összefoglalót tartunk a kezünkben, amit az emberiség történelmi tapasztalata érlelt volna, bár érlelhette volna az is. Ez Istennek közvetlen hozzánk szóló parancsolata, mégpedig a szabadító Istennek a parancsolata, a Ő szövetségének alapokmánya.
Azért tértem ki erre részletesebben, mert ennél a parancsolatnál haboztam talán a legtöbbet, hogy a bevezetőt felolvassam. Arra gondoltam, talán elhagyom, és majd úgy veszitek, hogy a nagy nyári melegben hirtelen megfeledkeztem korábbi szokásomról. A habozásomnak az volt az oka, hogy manapság egyre több bibliatudós és bibliamagyarázó hajlik arra, hogy a Tízparancsolatban és közelebbről a nyolcadik parancsolatban, a “Ne lopj!” parancsolatában valamiféle politikai programot lásson, s ebből következőleg egy politikai, társadalmi, társadalomformáló üzenetet olvasson ki belőle. Ez a szándék önmagában véve még nem is baj, ám a bibliamagyarázók ennek örvén sajnos elfedik a lényeget is.
Azt mondják ugyanis, hogy a kis tolvajlások, a piti kis csórások, a kényszerbűnök, vagy ahogy pár éve hallottuk Magyarországon az akkori belügyminiszter szájából, a megélhetési bűnözés nem érdekes igazán. Az nem számít, nem erre vonatkozik ez a parancsolat. Ez a parancsolat a nagy tolvajlásokra, a “strukturális” bűnökre, a “társadalmi igazságtalanságokra” vonatkozik. A társadalmi igazságtalanságot pedig az okozza, hogy vannak társadalmi osztályok. A társadalmi osztályokat pedig úgy lehet megszüntetni, hogy ha osztályharcot hirdetünk és felszámoljuk azokat. Máris ismerős vizeken evezünk, ezt hallottuk  idehaza 40 esztendeig.
Amikor ezt halljuk, vagy ilyeneket olvasunk, legalábbis bennem az a gyermekkori emlék idéződik föl, amikor egy kövér kabarészínészt lehetett a televízióban látni, aki derűsen énekelt, aztán énekelte vele együtt a refrént a boldog magyar közönség: “Sundám-bundám, csóresz, icikét-picikét félve…” Tetszenek rá emlékezni, ugye? Ment az a TV-ben elég sokszor, valósággal sláger volt. Mintha az egész ország csak ezt énekelte volna, s mintha önmagát énekelte volna meg vele. Hiszen osztályharc volt, megszűntek a kizsákmányolás tényezői, megszűntek a nagy társadalmi igazságtalanságok, mondotta a hivatalos propaganda – s már csak a “Sundám- bundám csóresz, icikét-picikét félve” maradt, amiről kacagva lehetett dalolni.
“A kicsit lopni, kicsit csalni, kicsit csórni” mentalitása, az a felfogás, hogy azt szabad, az nem bűn, az nem tilos, sőt, az jár is. Ez olyan mélyen belegyökerezett a társadalmunkba, mindannyiunkba, hogy még ma is szenvedünk tőle. Hiszen mondhatjuk, kizsákmányolt és kirabolt országban élünk ma. Csak immár fordítva: a kis bűnökre érzékenyek vagyunk, a nagy bűnökre pedig legyintünk. Ha engem lopnak meg, arra nagyon érzékeny vagyok, az nekem nagyon fáj, ha viszont mást lopnak meg, mástól vesznek el, akkor csak csalódottan és rezignáltan legyintünk egyet. Oda jutottunk, hogy ma már Magyarország templomaiba is úgy kell jönniük az embereknek  - s ezt itt Budahegyvidéken is megtapasztaltuk -, hogy szorítják magukhoz a táskát. Már-már természetesnek tartjuk azt is, hogy az ajtókon és az ablakokon rácsok vannak, s minden ajtón legalább három zár, mindenki legalább 15 kulccsal közlekedik, biztonsági berendezések, riasztók, monitorok vesznek körbe, - egyszóval saját életünk börtönében éljük az életünket.
De valószínűleg az az igazi nagy kísértés, hogy átadjuk magunkat ennek a hangulatnak, és beletörődünk, s azt mondjuk keserűen, hogy de hisz’ itt mindenki lop, ebben az országban mindenki tolvaj. Hogyha azonban átadjuk magunkat ennek a hangulatnak, azt vesszük észre, hogy nekünk sincs már aggályunk. Bennünk is leomlanak az erkölcsi gátak. Akkor aztán mi is elkezdjük ezt a parancsolatot úgy magyarázni, ahogy ezt a divatos magyarázók teszik: a kis bűnök, a kis tolvajlások, a “sundám-bundám-csóreszek” nem számítanak. Azokkal nem kell törődnünk. Mi több, tódítjuk tovább: nem is erre vonatkozik a parancsolat, hanem a nagy bűnökre vonatkozik. S akkor aztán lehet szidni a politikusokat, bankárokat, lehet szidni a hétpróbás, hírhedt gazembereket, és a mindennapos bűnök mellett elmegyünk. Meg talán úgy érezzük, hogy kicsit nekem is lehet, kicsit nekem is szabad. Ezt a hangulatot, ezt a lélektani beállítottságot érzékelteti egy másvonatkozású kép.
Egy világháborúról szóló dokumentumfilmet láttam nemrégiben, melyen egy foglyul ejtett katonai alakulatot vezettek végig egy romos városon. Ott állt a tömeg, és nézte, hogyan mennek keresztül romba dőlt városukon a hadifoglyok Ekkor a tömegből kiugrott egy kis emberke, lehetett 150 centi magas. Odaugrott egy nagy, behemót kétméteres hadifogolynak, aki tarkójára tett kézzel vonult, háta mögött a puskás őrökkel. A mi kis emberünk elkezdte rugdosni, ütni-vágni, majd boldog elégedettséggel elfordult.
Sokszor ez a lelkület uralkodik bennünk: a nagyok lopnak, itt óriási panamák zajlanak, olajügyekről beszél az egész ország, ki tudja, hány milliárd dollárt vittek el, hordtak ki, húztak ki alólunk. Kié lett a föld, ki kapta vissza, ki nem kapta vissza? De ha már így van, egy picit, egy icipicit nekem is lehet.
Pedig a törvény nem tesz különbséget, mert nem így hangzik a nyolcadik parancsolat. Ne lopj nagyot. Csak annyit mond: ne lopj! És pontosan a bevezetőből értjük meg, hogy nem is tehet különbséget kicsi és nagy lopás között. A nagy bűn nem teszi a kis bűnt kisebbé. Isten nem csalfa mértékkel mér. Nem teszi a kicsit a nagyot mellé, és nem mondja, hogy a nagy fényében, a nagy súlyában úgy eltörpül az a kicsi, hogy az már nem is számít. A bűn lényegét nem a bűnök egymáshoz méréséből értjük meg, a bűn lényegét az Istenhez való viszonyból értjük meg.
Nos, ezért fontos a bevezető. A bevezető pedig így szól: “Kihoztalak.” Ez az egész néphez szól, s nem tesz különbséget, nem mondja, hogy kihoztam Izrael kicsinyét és nagyját, kihoztam a kis tolvajokat és a nagy tolvajokat, kihoztam az ártatlanokat és az enyves kezűeket, kihoztam azokat, akik soha nem csórtak és kihoztam azokat, akiknek útközben is csak azon járt az eszük. Csak annyit mond: kihoztalak. Ez az Isten előtti egyenlőség, ez az Istentől mindenkire egyetemesen áradó szabadság és felelősség azt jelenti, hogy nincs különbség kicsi és nagy között. A lopás ugyanis ősbűn. A lopás a paradicsomi eset óta átjárja az emberiség egész történetét.
Lopni azt jelenti, elvenni azt, ami a másiké. Elvenni erőszakkal, csalással, vagy a másik szabad beleegyezése nélkül. Lopás volt elvenni a tiltott fa gyümölcsét, Isten meglopása volt. Lopás volt elvenni az elsőszülöttségi jogot csalással, s egyben meglopni az édesapa szívét. És sorolhatnánk tovább, a példákat. Tolvaj volt Ádám és Éva, tolvaj volt Jákob. Tolvajok voltak József testvérei, akik megosztoztak a rabszolgadíjon, a rabszolga árán, és becsapták apjukat. Tolvaj volt Ákán, aki zsákmányt szerzett, noha tilos volt, és ezzel az egész népét veszélybe sorolta a honfoglalás idején. Tolvaj volt Dávid, aki magához ragadta Bethsábét, majd utána megölette a férjét. Tolvajok voltak a hamis értékkel mérők, akiket Ámos próféta ostorozott. Tolvaj volt a tékozló fiú, aki elszórta az atyai örökséget. Tolvaj volt Júdás is, aki lopott az erszényből, ahogy János evangélista megjegyzi. Tolvaj volt Anániás és Safira, akik az önként felajánlott adományukat kisebbítették meg. Ezért is mondja Augustinus az Isten városáról szóló könyvében, hogy amikor nincs törvény, amikor a szerzés, a szabad rablás törvénye uralkodik, akkor nem más az állam, mint magna latronica, egy nagy rablóbarlang. Igen, az Isten törvénye nélkül idejutnak az emberek.
Ezért hát nincs a parancsolatban megkülönböztetés. Ne lopj. Mindenkire vonatkozik. Egyformán érint minden olyan tettet és célt, ami azt célozza, hogy erőszakkal, furfanggal, csalással, a birtokos szabad beleegyezése nélkül elvegyünk valamit, ami a másiké. Vonatkozik ez az iskolai tízóraira, és a törvénytelenül szerzett haszonra egyaránt. Vonatkozik az elcsalt adóra. Vonatkozik arra, mikor az ember sétálgat az utcán és a zöldséges standja előtt fejét félrefordítva, elcsór egy almát, mert megkívánta. Vonatkozik arra, amikor becsapom a szomszédomat, a beosztottamat, amikor megrövidítek valakit. Mindenre vonatkozik, ami lopás. Mindazt tiltja.
Így is lehetne fordítani ennek a parancsolatnak a lényegét és értelmét: “Én vagyok az Úr, aki kihoztalak, kiszabadítottalak…ne lopj, ne korlátozd a másikat abban, hogy lehetőségeivel, jogos tulajdonával éljen.” Lopni  ugyanis azt jelenti, megrövidíteni, kevesebbé tenni a másikat. Korlátozni, csökkenteni a lehetőségeit és a szabadságát. Ezt jelenti hát a parancsolat: ne csökkentsd a szabadságát., ne csökkentsd önrendelkezoségének a körét, ne vedd el azt, ami az övé.
Elvenni a másiktól végeredményben nem azt jelenti, hogy sértem a tulajdonát. Lopni úgy is lehet, persze, hogy hagyom, hogy megrongálódjon a másik tulajdona, hagyom, hogy kárba menjen. Ez is lopás. De végeredményében a parancsolat nem ezt jelenti. Aki lop, az a tulajdonost sérti, a másik embert. Azt hiszem, ennek az évezrednek a végén éppen ebben a tekintetben kell ennek az isteni törvénynek eszméltetnie minket. A mai világ tele van anyagiakkal. A mai ember rengeteg tárggyal veszi körbe magát. Szinte azt lehetne mondani, hogy a legegyszerűbben élo, a legszegényebb körülmények között élo ember is belefullad a tulajdonába.
Volt egy humoros, vagy inkább tragikomikus eset. Nemrégiben a televízió is beszámolt róla. Kivonultak egy roma családhoz, hogy úgymond valami jogsérelem érte volna őket. Kivonult a riporter, mert éhségsztrájkoltak, vagy ülosztrájkoltak. Állítólag az önkormányzat nem akarta a nekik járó segélyt kiutalni.  S ahogy az ilyenkor lenni szokott, odaállt egy nagyszájú roma asszony a kamera elé, és elkezdte jó hangosan, s mondta, mondta, mondta, hogy milyen gyalázatos az önkormányzat, hogy nem adja meg, ami jár nekik, hogy éheznek, stb. Az éhségsztrájkot a járandóság elmaradása miatt tartják, mert ha az nem jön meg, nem lesz miből kifizesse a mobiltelefonját. Humoros-e vagy tragikomikus-e a dolog, döntse el ki-ki maga. Csak azt akarom jelezni ezzel a történettel, hogy a társadalom legmélyebb bugyraiban élok is  komoly tárgyi világgal veszik magukat körbe. Éppen ezért sokszor az az illúzió támad, hogy ha elveszek egy tárgyat valakitől, marad még neki elég. Hát nem ezt szoktuk mondani a gyerekeinknek is, amikor hazajön az iskolából bőgve, hogy elvették a játékautóját, ellopták a radírját, nincsen meg a ceruzája? No igen, valaki elcsórta. De a szülő megsimogatja  a gyerek fejét, és azt mondja: van még bőven, nyugodj meg. Veszek majd egyet. Jut még bőven, van még belőle.
Nos,  lopni azt jelenti, a másik embert sértem meg. Igen,  a tulajdonát veszem el, igen, egy tárgyat veszek el tőle, igen, egy vásárlási eszköztől fosztom meg, igen, valami olyasmit veszek el tőle, amivel ő rendelkezhetne, ami által több lehetne az élete! Végső soron azonban őt sértem meg. Döntő módon a szabadságát sértem meg. Hiszen amivel rendelkezik, az a szabadsága része. És személyesen:  amivel rendelkezem, az a szabadságom része. Ezt kell mondanom akkor is és annak dacára is, hogy ugyan tudjuk: nekünk nem olyan kincset kell gyűjtenünk, Jézus szava szerint, amit megemészt a rozsda, megesz a moly, vagy ellopnak a tolvajok. Nekünk, mennyei kincset kell gyűjtenünk. Ezt tudjuk. De azt is, hogy a tolvajlást Jézus is tolvajlásnak tartotta.
Ha a Tízparancsolatról hallunk, ne csak fölfelé függesszük tekintetünket, és ne mondjuk, hogy minket ennek a világnak sok mocskos anyagi kérdése nem érdekel. Mi mennyei kincseket gyűjtünk, mi ebbe a világba nem avatkozunk bele, mi nem szólunk hozzá ezekhez a dolgokhoz, nem értünk az ilyenekhez. Mert akkor a zsoltár szava lesz igaz ránk nézve: “mikor látod a lopót, együtt futsz véle, dolgát javallod.” Mert hallgatni, engedni, eltűrni, hagyni: cinkosság. Láttuk már, milyen széles körre terjed ki ez a parancsolat. Valóban, nemcsak azt jelenti, amit sokszor - ha szabad ezt a kifejezést használni - kispolgári módon értünk a másik anyagi javainak eltulajdonításán. Igen, ez a parancsolat érinti a társadalmi struktúrákat, a társadalmi igazságtalanságot is, de annak is csak Isten előtt állva értjük meg a lényegét. Ez a bűn ugyanúgy bűn, mint a többi, amit tiltanak a parancsolatok. Istennel szembeni bűn. A mértéket ugyanis Isten állította fel.
Azért mondom ezt, mert különösen nekünk keresztyéneknek szól ez az eszméltetés. Mi hajlamosak vagyunk felmenni a mennyekbe, felszállni az egekbe, és nem törődni földi “hívságokkal.” Arra is hajlamosak vagyunk, hogy gúnyos mosollyal, belső elégtétellel olvassuk, halljuk, na már megint kiraboltak valami multimilliomost, úgy kell neki. Miért nem gyűjtött magának mennyei kincseket? Irtsuk ki a szívünkből ezeket a gondolatokat! Mert tolvajlás cinkosaivá leszünk ilyen gondolatok által. Azért mondom ezt ilyen erővel, mert nyugodtan ki merem jelenteni, és azt hiszem, nem sértek meg vele senkit: nincs itt közöttünk olyan, akit ne loptak volna már meg életében, és aki maga valamilyen módon ne lopott volna, ne rövidítette volna meg a másikat.
Akkor józanodtam ki erre, amikor teológus koromban egy diák-barátommal sétáltam a Ráday utcában az angyalokról beszélgetve. Ez ritka dolog volt, mert racionalista korban élünk, s mi is önmagunk kortársai vagyunk. Nagyon-nagyon izgalmas beszélgetés volt. Milyenek az angyalok? Hol vannak az angyalok? Vannak-e őrangyalok? Hordoznak-e bennünket az Isten angyalai a tenyerükön? Emelkedett, lelki beszélgetés volt. Közben mentünk a Ráday utcában, ahol állt egy zöldséges stand. S hirtelen azt látom, hogy miközben a barátom arról beszél, hogy Turretinus, a nagy református teológus még arról is írt értekezést, hogy az angyalok vajon reggeliznek-e vagy vacsoráznak-e, könnyebbek-e a levegőnél, vagy nehezebbek-e a levegőnél, megérezzük-e, ha elsuhan az angyal,  rezdül-e a levegő? Közben kinyúlt a kezével és felkapott az almát, megtörülte a ruhájában, kettétörte és odakínálta nekem. Ez számomra olyan megrendítő, kijózanító, leforrázó pillanat volt, hogy mondtam is neki: öregem, most az angyalokról beszélgetünk, te meg csórsz? Erre azt mondta: jaj, bocsáss meg, észre se vettem. Jaj, bocsánat. Észre se vette. Nem tudja a jobb, hogy mit tesz a bal? Hányszor értelmezzük Jézusnak ezt a mondását hamis módon, noha nincs különbség kicsi és nagy között. Eszméltessen, józanítson hát minket az isteni törvény, mert azzal hogy tilt – ne lopj! - az elevenünkbe vág. Emlékeztet, hogy akár tagadjuk, akár beismerjük, akár elkenjük, akár szépítjük, mi magunk mindannyian vétkesek vagyunk. Akár azáltal, hogy aktívan loptunk, akár azáltal, hogy félrenéztünk,  akár úgy, hogy nem tiltakoztunk, akár úgy, hogy mikor láttuk a gazemberséget, lenyeltük és hallgattunk, ahelyett, hogy szót emeltünk volna.
Sőt, a parancsolat úgy is az elevenünkbe vág, hogy rákérdez a tiltás megfordított értelmére. Ezt pedig így hangzik: méltányold azt, ami a másiké, és add meg a másiknak, ami megilleti őt. Ez a törvény pozitív tartalmú megfordítása. Ez a pozitív tartalma. Segítsd a másik gyarapodását. Sokan megzavarodnak, amikor a gazdag ifjúnak a történetét olvassák. A gazdag ifjú Jézushoz megy, s azt mondja: uram, kora fiatalságomtól fogva megtartottam a parancsolatokat - ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, tiszteld atyádat és anyádat. Ekkor azt mondja neki Jézus: egy fogyatkozásod van, menj el, add el minden vagyonodat, és oszd szét a szegények között. Sokan ezt a történetet úgy értelmezik, mintha Jézusnak nem lenne elég a Tízparancsolat, rá kell tenni még egyet a tízre. Pedig Jézus szava nem ezt jelenti. Pusztán annyit jelent, hogy Jézus emlékezteti ezt a fiatalembert. Megtartottad a Tízparancsolatot? Valóban? Vagy csak betartottad?  Betartani, be lehet. Valóban el lehet jutni olyan magatartásra, olyan életformára, mely révén azt mondhatjuk, ettől meg ettől a bűntől én már mentes vagyok. Még a kísértését is legyőztem. Kiirtottam magamból. De a parancsolatot megtartani, azt jelenti, hogy megcselekszem azt is, amit a tiltás mögött kíván Isten. Itt pedig - ne lopj! - azt kívánja Isten, hogy adj. Adj! Még egyszerűbben, a törvény summájához folyamodva: szeress!
Vajon nem lopás az, ha nem adom meg a másik embernek a neki járó tiszteletet? Bizony, lopás.  Vajon nem lopás az, ha nem adom meg házastársamnak a neki járó köteles szeretetet? Dehogynem az. Vajon nem lopás az, amikor azt mondom a gyerekemnek, kisfiam, kislányom, most nincs rád időm. Aztán majd sose lesz. Vajon nem lopom el tőle az időt? Adj! Szeress! Adj a magadéból! Tegyél hozzá a másikéhoz! Segítsd a gyarapodását! Védd meg, és őrizd meg azt, ami a másiké!
Én most nem népfrontos, altruista programokat idézek. Most a Heidelbergi Kátét idéztem. Ezt a középkorban is tudták. Még az ókorban is tudták, hogy ez a parancsolat - ne lopj! - nem csak azt jelenti, hogy nem veszem el a másikét, nem csak azt jelenti, hogy nem rövidítem meg a másikat, éppen fordítva: azt jelenti, hogy megtoldom a másikét. Adok hozzá!
Az emberiség tragédiája tolvajlással kezdődött. Az ember meglopta Isten dicsőségét. Lopott a tiltott fa gyümölcséből. És mindaddig tart ez a tragédia, amíg fel nem fogjuk, meg nem értjük és át nem adjuk magunkat annak, hogy a megváltás, az életünk megjobbulása és megszentelése abban bontakozik ki, hogy Isten szabadon közli önmagát. Adja önmagát a Krisztusban. Mi más a Krisztusban eljött megváltó esemény, mi más a megváltás, mint adás?! Mi más Krisztus eljövetele, bűntörlő áldozata, Szentlelkének megszentelő áldása, mint ajándékozás?! Mi más az üdvösség, mint életünk megszentelő meggazdagítása?! Amíg az ember nem adja át magát ennek, amíg nem így él Isten előtt, amíg csak azt nézi az ember, hogy betartotta-e a szabályokat, és nem azt nézi, hogy megtartotta-e, betöltöttem-e Isten törvényét, addig nem jutunk egyről  kettőre.
Egyiptom a Biblia nyelvén nemcsak egy földrajzi helyet, egy országot, egy államalakulatot jelent, Egyiptom a prófétáknál a bűn hazája is. Az Újszövetségben Pál apostol a keresztséget ahhoz hasonlítja, mint amikor kijött Isten népe Egyiptomból a Vörös-tengeren keresztül. Amikor a szentírók Egyiptomra utalnak, a bűn fogságáról beszélnek. “Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről,” a bűn, az önmagadnak élés, a tolvajlás, a lopás, az eltulajdonítás, az elvétel házából. Ne legyen néked idegen istened! Csak egy igaz Istened legyen, aki szabadon, igazán és tisztán adja magát a Krisztusban. Isten soha semmit nem vett el tőled!  Isten soha semmivel téged meg nem rövidített! Az ember története, a te történeted nem egyéb, mint szüntelen vételezése Isten ajándékainak. Hogy ma reggel fölkelhettél, és sütött rád a Nap, hogy eljöhettél ebben a kellemes vasárnapi hűvösségben ide a templomba, hogy van az életednek folytatása, reménysége - csak ezek a mozzanatok már mind ajándékok. S itt van előttünk a megterített asztal, az Úr asztala. Mi másra emlékeztet ez, mint az ajándékozó Istenre, Krisztus szavaira: “Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik. Ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatik.” Néktek adatik. Vegyétek és egyétek.
Isten mást sem tesz, mint véghetetlen szabadságából újra meg újra ad. Nekünk, a piti és nagy tolvajoknak, nekünk, akik éppen csak betartani tudjuk a törvényt, ha ugyan be tudjuk tartani. Azért ad, hogy másmilyenek legyünk. Azért ad, hogy megváltozzunk. Azért ad, hogy mi is adni tudó emberekké legyünk. Mert úgy leszünk igazán Isten szabad gyermekei, ha átéljük, hogy nem megfosztottak vagyunk, nem megkevesbedettek vagyunk, amikor Istennel járunk, hanem átéljük az igazságot, amit az apostol mond a Korinthusi levélben: minden a tiétek, ti pedig a Krisztuséi. Ha mi a Krisztuséi vagyunk, akkor nem kell a másiktól elvennünk. Sem erőszakkal, sem csalással, sem tudta nélkül. Akkor minden a miénk. De mi a Krisztuséi vagyunk! Adja a Szentlélek Isten, hogy ezek a kérdések, a parancsolat tiltása, és legfőképpen bíztatása eljusson szívünkig, és hogy az a Szentlélek erejében új emberré formáljon bennünket.
Ámen

Kedves testvérek!
Rövidebb szünet után most visszatérünk a tízparancsolat magyarázatához. Eddig öt parancsolatról volt szó, ma a hatodik. parancsolatról (ne ölj!) szólunk. Szeretném röviden feleleveníteni azokat az összefüggéseket, amelyek fényében eddig minden egyes parancsolatot tárgyaltunk, és amelyek fényében, úgy hiszem, az egyes parancsolatok  konkrét értelme még élesebben kirajzolódott előttünk.
Ezek a megfigyelések a hatodik parancsolat esetében többszörösen is szükségesek. Természetesen, mint a többi parancsolat esetében, itt is tudni véljük, hogy mit jelent a tiltás, mire vonatkozik az, hogy “ne ölj!” Ám az életünk eseményei, a történelmünk és a saját személyes történetünk is azt bizonyítja, hogy számtalan olyan emberi helyzetet teremtünk, számtalan olyan döntést hozunk, számtalan olyan dolgot teszünk, vagy mulasztunk el, amelyek megnyitják az utat a parancsolat megszegése felé. Mindez arra utal, hogy bár tudni véljük, mit jelent ez a parancsolat, mégsem tudjuk igazán. Bár tudni véljük értelmét, nem gyakoroljuk magunkat ennek a tiltásnak az értelmében.
Az első összefüggés itt is a Tízparancsolat bevezetéséhez kapcsolódik. Mennyivel másképp hangzik, amikor az isteni bemutatkozást is felolvasom: “Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából… ne ölj!” Én az Úr vagyok a te Istened: Ez mindjárt emlékezteti a szövetség népének tagjait, hogy a parancsolatok, a tiltások, így a gyilkosság tilalma is a szabadítás történetéhez kapcsolódik. A szabadítás életre való megmentés volt. Ha fölidézzük az Exodust, az Egyiptomból való kihozatal történetét, annak hátterében ott van egy népnek az elnyomottsága, rabszolgasorsa, halálraítéltsége. Ha fölidézzük az Isten emberi eszközének, Mózesnek a történetét, aki a szabadítást emberileg végigvezeti, aki majd a megszabadult nép vezetőjeként a parancsolatokat leírja, közvetíti, tovább adja, akkor azt látjuk, hogy Mózes életében már megszületésekor ott volt az életét fenyegető veszedelem. A halál torkából menekedett meg Isten gondviselése, szabadító kegyelme által. S népe is a halál torkából menekedett meg.
Azután ott van Mózes életében a rettenetes töréspont. Egy gyilkosság miatt számkivetetté lesz, földönfutóként él a pusztában negyven esztendeig. Saját sorsából kell megtanulnia, hogy amikor majd elérkezik népe számára a szabadulás órája, akkor ez a halál torkából való szabadulás nem egy politikai rendszer alól fölszabadító politikai forradalom lesz, mint ami egyébként fontos és elkerülhetetlen is lehet a történelemben, hanem itt valósággal a halál torkából való szabadulásról lesz szó. Jól értették ezt évszázadokkal később a próféták is, akiknél Egyiptom valamilyen módon mindig a halál, a sír, a pusztulás jelképe. Ha így fordítjuk: Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged a halálból. Ne ölj! – máris mennyire megvilágosodik előttünk az isteni szándék, és a parancsolat egyik nagyon fontos összefüggése.
A másik összefüggés a parancsolatok rendszerén belül adott, s különösen az úgynevezett. második törvénytáblára vonatkozik. Ha az ötödik és a hatodik parancsolatot egybeolvassuk, máris megjelenik előttünk egy összefüggés. Aztán, ha hozzáolvassuk még a hetediktől a többit is, akkor ez az összefüggés még mélyebbé válik. “Tisztelt atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, melyet az Úr ad tenéked. Ne ölj!” Máris megjelenik egy összefüggés. Jelesül az, hogy ez a parancsolat, és mint minden további parancsolat (ne paráználkodj, ne lopj, hamis tanúbizonyságot ne tégy, ne kívánd, ami a te felebarátodé) az életrol szól. Nem valami idegen, különös törvényről van itt szó, nem valamiféle alaki, bürokratikus szabály betartásáról, hanem az életrol van szó. S nem is így-úgy, valami szűkösségben, hiányokban, megfosztásokban, rabságban telő életrol, hanem a teljes életrol.
1. Az életünket kaptuk. Ajándékba kaptuk a szüleinktől. Ez az ajándékba kapott élet Isten akarata és szándéka szerint nem ilyen-olyan élet, nem fél-emberi, fél-állati, nem valamiféle vegetálásban, holmi egzisztálásban eltöltött élet, hanem életteljesség. A szülők tiszteletéhez, mint hallottuk, életígéret kapcsolódik: “Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj!” Vagyis, hogyha az emberi élet forrásához a szülőkhöz tisztelettel fordulunk, akkor eleve élethosszabbító áldást nyerhetünk. Innen értheto, hogy a többi parancsolat, a hatodiktól kezdve a tizedikig (Ne ölj! Ne lopj! Ne paráználkodj! Ne tégy hamis tanúbizonyságot! Ne kívánd azt, ami a te embertársadé!), mind az Istentől megnyert életáldást védik. Ne lopj! Ne vedd el azt, ami a másé! Ne vedd el a feleségét, a férjét, ne paráználkodj! Ne tégy hamis tanúbizonyságot! Ne vedd el az emberi méltóságát, identitását. Ne kívánd azt, ami a te felebarátodé, mert ami hozzátartozik, az ő maga. Mindegyik a megnyert élet minőségét és teljességét védi. Nos, a hatodik parancsolat egy egyszerű, rövid tiltással ezt az életvédelmet radikalizálja. Ezt viszi le egészen a gyökérproblémáig. Ne ölj! Hiszen a másiktól elvenni azt, ami az övé, ami hozzá tartozik, a vagyonát, a szeretteit, a becsületét, a tisztességét, már ez felér egy-egy kis gyilkossággal! Ezt radikalizálja a hatodik parancsolat. Ne ölj!
A tiltás megértése azonban csak akkor jó, ha ezt alkalmazni is tudjuk. Mégpedig önmagunkra, életköreinkre, abban a világban, ahol élünk, abban a társadalmi rendben, ahol élünk, abban a szellemi, morális, erkölcsi világban, ahol most vagyunk és mozgunk. Ehhez a jó alkalmazáshoz azonban azt is el kell mondanunk, hogy a bűneset után az emberi együttélés konfliktusossá vált.
Isten - és ez a nagy és fájdalmas paradoxon - megkönyörült Ádámon és Éván, noha bűnük miatt nekik halálnak halálával kellett volna halniuk. Így olvassuk a figyelmeztetést: “Bizony, ha ama fa gyümölcséből eszel, halálnak halálával halsz.” Ám nem halnak halálnak halálával. Isten megkönyörült rajtuk. Azután azt olvassuk, hogy az első emberpár leszármazottjai közül Káin meggyilkolta testvérét. Az ember a bűneset folyamán és következtében konfliktusos állapotba került. Terhére lett a másik ember – a társ! Zavarja a másik! Sokszor nem tudja másképp megoldani az életét, csak úgy, hogy átgázol a másikon. Ezért beszél János apostol a levelében arról, hogy bizony ez a parancs - ne ölj! - nem a történelem folyamán jelenik meg valamikor, hanem kezdettől fogva fennáll, mert az ördög kezdettől fogva embergyilkos. Mert kezdettől fogva bűnben leledzik. Vagyis Istennek ez a parancsolata kezdettől fogva fennáll és érvényes.
Milyen megrendítő Istennek Káinhoz szóló intelme, és ebben az intelemben már ez a tilalom is benne foglaltatik: “a bűn az ajtód előtt leselkedik, és vágyódása van rád, te azonban uralkodjál rajta.” Ha egyszerűen fordítjuk, így hangzik: Ne ölj! A bűn az ajtód előbb leselkedik! Halljuk ezt az isteni szót? Hallanunk kellene most és ma is! Sokféle helyzetünkben. A bűn ajtód előtt leselkedik, de te uralkodjál rajta! Mindez azt jelenti, hogy az emberölésnek sokkal szélesebb a talapzata, mint gondolnánk. A bűn sokkal-sokkal mélyebben gyökerezik, mint hinnénk. S hogy ez mennyire így van, szeretnék erre a mi magunk korából néhány példát fölhozni. A modern kor racionalizmusa az ölés szándékát az érzelmekbe utalja át. Egészen jól kinyomozható, hogy a bírósági és a jogi gyakorlatban csak a modern időkben jelenik meg ez a kategória: hirtelen felindulásból. Ha valaki be tudja bizonyítani, vagy valakire rá lehet bizonyítani, egy ügyes ügyvéd, egy pszichológus, egy lélekszakértő révén vagy egyszerűen a körülmények bemutatása által, hogy ő hirtelen felindulásból ölt, bizonyosan enyhébb ítélet alá esik. Miért? Mert a modern kor racionalizmusa azt mondja, hogy ami emberi, ami humánus, az az észben van. Az érzelmek, az ösztönök, az indulatok félig-meddig állatiak. Az a civilizáció nagy feladata, hogy ezeket az indulatokat megszelídítse, formálja, alakítsa. Ha tehát valaki hirtelen felindulásból öl, azért nem csak ő felelős. Felelős a kultúra, a civilizáció, a társadalom is, mert nem jól formálták érzelmeit, s ezért aztán a bűnösre enyhébb ítélet esik.
Ez szépen is hangzik, és talán még elfogadható is. Azt mutatja – és ez tetszene talán az embernek! -, hogy az énem, az egóm, a személyiségem csak alkalmilag keveredhet bűnbe, csak időlegesen önthetik el gyilkos indulatok. S ráadásul ez sosem tudatos, megfontolt folyamat eredménye. Az ember másmilyen. Megtörténhet, hogy mintegy malőrként föllobbant valami indulat, de az ember igazi énje az esze, a jól-neveltsége, a racionalitása. Józan emberi ész gonosz dolgot nem tesz. Így a modern kor érvelése!
Milyen érdekes ugyanakkor és ezzel szemben, hogy ugyanez a korszak, nevezetesen éppen az a XX. század, amit lassan magunk mögött hagyunk, az emberölésnek racionális indokokat tudott hozni. Például az abortusznak. Ha megkérdezzük az abortusz védelmezőit, miért pártolják, miért támogatják azt, vagy hogy szerintük milyen alapon alanyi jog egy magzatot elvetetni, akkor ilyen érveket hallunk (és ezek mind racionális érvek): “kérem, ha megszületik a gyermek, nem lesz anyagi erőm fölnevelni.”
S ez bizony racionális érv. Kalkulus, számítás van benne, és nem érzelem. Például ilyen érvek: nem olyan a civilizáció, hogy megengedhetné a túlszaporulatot, nem olyanok a körülmények, nem olyan a családi helyzet, nem alkalmas még a teherbeesett leányka, hogy gyerekeket neveljen, nem kész még rá, és így tovább: csupa-csupa racionális érv. Még az abortuszpártiak is elborzadnának, ha valaki azt mondaná, el akarom vetetni a magzatomat, mert gyűlölöm a csecsemőket! Ezen a ponton bele kell látnunk abba, hogy az emberölés motívumainak talapzata sokkal-sokkal mélyebb, mint azt gondolnánk.
2. Bizony, János apostolnak van igaza: “Kezdettől fogva embergyilkos volt” – mondja a Kísértőről. A kezdetekig, szinte a legmélyebb emberi mélységekig kellett itt visszamennünk. Ugyanilyen megdöbbentő, hogy miközben a joggyakorlatunk a XX. század végén minden fronton óriási nyomás alatt van, hogy töröltessék el a halálbüntetés, aközben senkinek eszébe nem jut, hogy be kellene már tiltani, valóban tiltani (ne féljünk a tiltás szót kimondani!), hogy a tv-ben napi szinten több száz halálesetet lásson az ember. Mégpedig esztétizáltan, gyönyörűen és élvezetet okozva. Mi azt gondoljuk, hogy ez valami nyugati métely, tíz éve kezdődött. Megborzadva szemléljük, és számláljuk hogy, ha egy gyerek 3-4 órát néz naponta televíziót, akkor átlagosan 70‑80 halálesetet lát. Csodálkozunk ezek után, hogy bemennek az iskolába a 15-16 éves gyerekek fegyverrel, és lőnek? Nincs az emberi életnek értéke. Sőt a gyilkolás lesz szép színjátékká, esztétikus, szórakoztató előadássá! De nem tíz éve van ez így! Legfeljebb csak az amerikai kivitelezésű brutalitásra vagyunk fölkészületlenek, de idézzük csak fel gyerekkorunk szovjet háborús filmjeit. Azokban is mindig milyen szépen halt meg egy-egy hős. A szívünkbe fájdalom költözött a hős halála miatt, s utána már jól esett nézni-látni, amikor hullott halomra az ellenség.
De tovább kell mennünk. A XX. század eljutott oda, hogy nemcsak hogy az egyes ember halálán nem döbben meg, hanem a tömeghalálon sem. Gondoljunk az I. Világháború poklára, az elgázosított csatamezőkre, a katyni lelőttekre, a haláltáborokra, a Polpotokra, Koszovóra. Ülünk a televízió előtt, és legfeljebb csak a fejünket csóváljuk, mikor azt látjuk, hogy hullahegyeket dózerolnak tömegsírba. S nincs az egésznek felelőse. Hol van, kiáltunk ilyenkor, ennek a parancsnak az érvénye: ne ölj!?
Néha már úgy érzi az ember, boldogabban éltek a középkorban. Vagy még ennél is jobb volt az ókorban élni, mert ott legalább ez nem történt meg. Ám, kedves testvérek, nem akarok egyetlenegy korszakot sem idealizálni, s nem akarok senkiben sem nosztalgiát támasztani valamiféle régiesség felé! Hadd csengjen mindannyiunknak a fülében az, amit János apostol mond: ”Kezdettől fogva embergyilkos volt.” Kezdettől fogva….Örökös, mély emberi probléma az embergyilkosság, a bűneset óta. Nem véletlen, hogy János apostol újjászületésrol beszél. Mert csak a radikális újjászületés vihet el bennünket e parancsolat igazi értelmének a belátásához és alkalmazásához.
3. Amikor Kálvin magyarázza a Tízparancsolatnak ezt a részét, a biblikus hagyományhoz igazodik. Eszerint nem elég azt mondania az embernek Isten törvényszéke előtt, hogy: Uram, ártatlan vagyok, nincs vér a kezeimen, tiszta vagyok, betartottam a parancsolatot, soha senkinek nem ártottam! Kálvin itt János apostolra utal, aki azt mondja levelében, ha valakinek van miből élnie, s elnézi, hogy felebarátja éhezik, az nem tartja meg a parancsolatot. Ha megmenthetek valakit, de nem mentem meg, már nem tartottam meg a parancsolatot. Ugyan nem vagyok vétkes a halálában. Tettleg nem járultam ahhoz hozzá. Nem emeltem senkire kést, nem szőttem senki ellen összeesküvést. Nem kívántam szívemben soha tudatosan: bárcsak halna meg. Mindezzel azonban nem állhatunk meg Isten ítéloszéke előtt.
Igen, akkor értjük jól ezt a parancsolatot, ha valóban úgy alkalmazzuk, ahogy a Tízparancsolat összefüggésében láttuk. Ez a parancsolat az élet teljességét szolgálja. Vagyis ne ölj - ez azt is jelenti: ments életet. Ne ölj! - ez azt is jelenti, hogy avatkozz be ott, ahol fenyegetettséget látsz. Ne ölj! - ez azt is jelenti, ragaszkodj az életet megtartó törvényekhez. A jogossághoz, az igazságossághoz. Nem elvonatkoztatottan, nem szépelegve, de konkrétan ott és akkor. Láttatok már utcai incidenst? És átmentetek a túloldalra, mondván, ebbe nem avatkoztok bele? Láttatok már másik embert káromló embert, másikat fenyegető embert, és megpróbáltátok lefogni a kezét? Ha nem, úgy nem tartottátok meg a parancsolatot.
Ez a parancsolat magába foglalja a gyógyítást. Áldottak az orvosok, áldottak az édesanyák, akik ott ülnek gyermekeik ágya szélén és gyógyítanak önfeláldozóan. Vontad meg a válladat beteg ember ágya mellett? Mondtad valaha a szíved mélyén, megérdemli, úgy kell neki? Úgy nem tartottad meg a parancsolatot. Ez a parancsolat, kedves testvérek, magába foglalja a vigasztalást, a sebek bekötözését, a könnyek fölszárítását, az összetört szív gyógyítását. Mulasztottad el meglátogatni gyászoló barátodat, mondván nem érek rá, ezer dolgom van, hagyom most őt a fájdalmával? Igyekeztél kisegíteni bajból szenvedőt, szűkölőt, tanácstalant? Vagy azt mondtad: oldja meg maga az életét?! Ha ezt az utóbbit tetted, úgy nem tartottad meg a parancsolatot. Ez a parancsolat: ne ölj, a feltétlen támogatás parancsolata. Segítetted a másikat, adtál a magadéból, igyekezted az előrejutását szolgálni? Vagy azt mondtad, lásd, mit érsz magadban!? Közömbösen elmentél mellette? Sőt éppen még ellenségednek is gondoltak az élet nagy versenyében, ahol az erősebb győz, az ügyesebb marad meg, a szívósabb bírja ki!? S, ugye, neked kell erősebbnek, ügyesebbnek, szívósabbnak lenni? Úgy már nem tartottad meg ezt a parancsolatot!
4. És végül, ez a parancsolat a térítés parancsolata, bármilyen furcsán is hangzik ez most. Ez a parancsolat Istenhez hívó parancsolat! Az élet forrásához hívó parancsolat. Ez a parancsolat mindig arra késztet bennünket, hogy amikor halljuk: ne ölj! - újra és újra föltegyük a kérdést, mi az élet? Mit ér az élet? Mi az élet értelme? Honnan van az élet? Erre a kérdéssorozatra viszont csak Istenben kapjuk meg a választ. Isten nélkül az élet és a mi életünk merő véletlenség. Még valaki azt is mondhatja, hogy az élet: baleset. Egy öngyilkos-jelölttől hallottam: ”Nem én kértem, hogy élhessek. Engem csak ideszültek. Nem akartam élni. Ha választhattam volna…” Érezzük e drámai pillanatban, hogy ilyenkor nem lehet üres szillogizmusokkal felelni, például hogyan akarhatna valaki, hogyha nem élne? Vagy hogyan dönthetne valaki arról, hogy éljen-e vagy ne éljen, ha meg sem szülik, stb. Bizony, ilyenkor nem lehet okoskodni. Téríteni kell. Megtéríteni, megfordítani. Kihozni abból a zsákutcából, amibe belement. Mert ahol késekkel, kardokkal, mérgekkel, halálos gondolatokkal, ötletekkel, csapdákkal telve vezet az út, az az emberiség zsákutcája. Ilyenkor többszörös erővel is arra hív a prófétai szó: zsákutcában vagy, fordulj meg! Gyere ki a zsákutcából, ne szégyelld, hogy oda jutottál, csak gyere ki! Ne szégyelld, hogy falnak mentél, csak fordulj meg! Ne szégyelld azt, hogy nincs tovább, Istenben új kezdetet kaphatsz. Máskülönben marad az ultima ratio regum, királyok utolsó érve: az ágyú, a gyilok, a halál.
Gyere ki, és térj vissza az élet forrásához! Ne ölj! Ezt a parancsot jól érteni és jól alkalmazni azt jelenti: szüntelenül hívogatni embertársainkat és unszolni saját magunkat is az élo Istenhez. A megelevenítő Istenhez. A feltámasztott Krisztus élo Atyjához. Hadd hívjalak hát ma mindannyitokat az Úr asztalához, az élet asztalához. Ahol megtérhet, megfordulhat, megbánhat, és beláthat az ember. Ahol késztetéseket kap az Élet Urától arra, hogy jól értse, jól alkalmazza, azt, ami tiltásként hangzik: ne ölj! - de nem üres tiltás, hanem szent életparancs, melyben ott az élet, ott a szabadság, és minden boldogságunk. Ámen!

Kedves Testvérek!
A parancsolatok eddigi magyarázatánál azt láttuk, hogy valamennyi parancsolat megértéséhez hozzátartozik a bevezetőnek a fölolvasása és komolyan vétele: “Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földéről, a szolgálat házából...” Fölismertük és láttuk, hogy a szabadító Isten adja megszabadított gyermekei számára az élet törvényeit az életet adó törvényeket. Azután azt is láttuk, hogy a Tízparancsolat szerkezete elénk tárja Isten és az ember közösségét. Az ember nem önmagában kezdi életét, hogy aztán a szükségei, igényei, elgondolásai vagy álmai szerint közösséget szervezzen magának. Isten az embert eleve közösségbe teremti, és közösségbe helyezi el. Így a parancsolatok az egyes embert és közösségét egyformán érintik. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert ugyan hosszú ideig az emberiség történetében ez evidencia volt, ám a XX. században mind a két irányban, vagy mind a két pólus mentén megbomlott ez az egységes rend, ez az egész-séges felfogás, és vagy a közösség taposta el az egyént, mint a totális diktatúrák esetében, vagy pedig az egyén akar mindenáron a közösségtől megszabadulni, mint a totális individualizmusok esetén.
Most a XX. század végén Magyarországon, úgy tűnik, nekünk mind a kettőből kijutott, illetve kijut. Negyven évig a közösség, vagy az úgynevezett egyetemes emberiség, valamiféle társadalmi osztály nevében taposták meg az egyént, vették el jogait, vagyonát, tulajdonát, személyiségét, szabadságát, életét, most pedig immár lassan tíz esztendeje azt látjuk, hogy az egyén jogaira hivatkozva vétetnek semmibe a közösség jogai. Veszedelmes, ijesztő módon. Pedig az az igazság, hogy az egyes ember sérelme a közösség sérelme is, a közösség mellőzése az egyes ember mellőzése is. A család sérelme a család valamennyi tagjának a sérelme. S egy népnek, egy nagyobb közösségnek a sérelme annak valamennyi tagját sérti. Egyszóval a Tízparancsolatban azt láttuk, hogy vallási, kultuszi, kulturális, szellemi és erkölcsi tekintetben ezek a törvények szolidáris törvények. Ezen azt értjük, hogy az egyén és a közösség elválaszthatatlanul összetartozik. Szolidáris. A szolidaritás nem azt jelenti, hogy én akarom, nekem szimpatikus valaki, valami, egy ügy, egy közösség, egy eszme, egy egyén, és én paktumra lépek vele, hanem azt jelenti, hogy így vagyunk megalkotva. Az ember szolidáris lény.
Ez különösen is érvényes a hetedik parancsolat esetében. Márcsak ezért is volt szükséges ezt a bevezetőt megfogalmazni, hiszen ha akarjuk, ha nem, ma a hetedik parancsolat  alapján a szexualitásról kell beszélnünk. Bár az a meglátásom, hogy az egyházban többnyire mellébeszélnek, vagy félrebeszélnek, ha erre a kérdésre sor kerül, jó ha odafigyelünk arra, amit egy anglikán püspök Basil Hume mondott néhány évvel ezelőtt. Szerinte a XX. század legvégén — amikor azt látjuk, hogy széthullnak a családok, amikor évezredek szokásjoga alapján illegálisnak számító kapcsolatok egyszerre csak legálisak lesznek, sőt előnyöket élveznek a korábban legalizált házastársi kapcsolatokkal szemben, amikor azt látjuk, hogy a nemi logika összezavarodik, a nemi szerepek földúlatnak, akkor - véli Hume püspök -  azt kell mondanunk, hogy a XX. század végén az erkölcsi életben is bekövetkezett egy csernobili katasztrófa, ez pedig a sokat ünnepelt szexuális forradalom.
A csernobili atomerőmű katasztrófája és következményei az egész világot megdöbbentették. A szociológusok és újságírók körében elterjedt egy megrendítő kifejezés: Csernobil–árvák. Ezzel azokat a gyerekeket jelölik, akik talán még meg sem születtek, csak anyaméhben voltak, aztán az atomkatasztrófa után csonkán, fogyatékosan, nyomorékul, teljességétől megfosztott emberi létre születtek meg. S bizony sokan vannak ezek az árvák Ezren? Millióan? Nem is tudjuk! Ezt a képet alkalmazva beszél mostanában egyre több szociológus, közíró AIDS-árvákról. A hivatalosan is csak félig-meddig bevallott adatok szerint az AIDS-el fertőzötten született gyermekek száma csak Afrika déli részén immár húszmillióra tehető.
Egyszóval, igaza van az anglikán püspöknek, amikor azt mondja, a szexualitás lett korunk morális, erkölcsi Csernobilje. Ezzel nem szembenézni, ilyen helyzetben élvén félre- vagy mellébeszélni óriási felelőtlenség. Azt lehetne mondani: végzetes komolytalanság. Hiszen ezek a tények fájdalmasan - s szeretném hangsúlyozni: fájdalmasan! - igazolják, hogy mennyire jól érezte kétezer éven keresztül a keresztyénség, hogy a szexualitás mekkora nagy hatalom. Szokták a keresztyénséget azzal vádolni, hogy a II-III. században beengedte a gondolkodásába a görög filozófiából, vagy még inkább a perzsa-iráni vallásból a test és a lélek szembenállását képviselő dualizmust. E dualizmus szerint a lélek, a szellem magasabb rendű, isteni valóság, míg a test alacsonyabb rendű, félig talán állati valóság. Ezt a felfogást beengedvén, a keresztyénség pillanatok alatt eljutott arra a szexuál-etikai meggyőződésre, hogy ami övön alul van, az az ördögtol való. Így a jól ismert, sokat hangoztatott vád. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez sosem volt így a keresztyénségben, - de ez a  mindmáig ismételgetett vád ellene.
Különösen a XX. században vádolták ezzel a keresztyénséget, főleg a XIX. századi, viktoriánus eszmények miatt, vagyis hogy a keresztyénség hozzácsapódott annak a kornak az általános társadalmi képmutatásához, s idézik, mennyire elfojtották akkoriban a szexualitást. Idézik azokat a följegyzéseket, hogy Angliában, a szalonokban még a karosszékek faragott lábait is letakarták valami szövetdarabbal, nehogy bárkit rossz gondolatokra csábítson, ha egy meztelen széklábat lát. Fölemlegetik, hogy a keresztyénség csatlakozott ehhez a képmutató moralizáláshoz, s nem csoda - toldják meg a kritikát -, hogy a XX. század gyermeke föllázadt ez ellen, s csoda-e - fejtik tovább az érvelést -, hogy föllázadván a másik végletbe esett.
1. Mindazáltal, azt hiszem, hogy ha a keresztyénség mind a húsz évszázadát áttekintjük, abból az derül ki egyértelműen, hogy a keresztyénség jól érezte és jól hangsúlyozta, hogy a szexualitás nagyhatalom, és ennek mindig is tudatában volt. A szexualitás morális atomhatalom. Képes az egész emberi kultúrát erkölcsi értelemben csernobilizálni. Ha robban, olyan veszedelmeket, olyan következményeket vonhat maga után, amelyek súlyát és tragikusságát talán felmérni sem tudjuk még.
Azt azonban el kell ismernünk, hogy az idők során egy dolog elsikkadt, és ezért bizonyos fokig a keresztyénség is felelős. Elsikkadt, hogy bár a szexualitás nagyhatalom, mert az ösztönétol a tudatáig áthatja az embert, mégsem ez a legnagyobb hatalom. Jakab apostol azt mondja a levelében, az ember mindenféle természetet meg tud szelídíteni, kivéve egyet, a nyelvét. S ezt nem véletlenül mondja Jakab. Azért mondja, mert az énünk, a legszemélyesebb valóságunk valódi kifejeződése a beszéd, a nyelv. Sokszor már az sem érdekes, hogy mit mondasz, mert abból meg lehet mondani, hogy ki vagy, ahogyan beszélsz. Meg abból is természetesen, amit mondasz.
S ez így van ma is. Az ember annyi mindent le tud győzni. Igenis tud uralkodni az ösztönein, ha kell. Tud uralkodni a vágyain, ha kell. Tudja életének ezeket a mély rétegeit szabályozni, ha kell. Ám tud-e az énjének, az ego-jának parancsolni? Nagyon szeretem a kamasz nyelvet, a diáknyelvet. Egyik nap hazajött a kislányom az iskolából és ebédnél beszélgettünk valamiről, s eközben némi ön-iróniával elkezdtem dicsérni magamat, hogy valamit mennyire jól csináltam, mire a lányom még gunyorosabban megszólalt: ego, ego, ego! Igen, az ÉN. Igen, az Én az igazi nagyhatalom. Amikor azt halljuk Isten törvényében, hogy ne legyen idegen istened énelottem, akkor értsük ezt úgy is, hogy a legnagyobb idegen isten az ÉN. Ennek része,  elválaszthatatlan, szerves alkotóeleme a szexualitás. Természetesen, azt kell mondanom, hogy önmagában is kétségtelenül nagy hatalom a nemiség. Ám van egy még nagyobb hatalom, amely ezt a szolgálatába fogja, amely ezt működteti, amely ezt magas polcra emeli, amely ennek teljhatalmat ad, az pedig az ÉN.
Nemrégiben a kezembe került egy holland könyv, a Tízparancsolatról szól. A szerző ezt a mondatot, hogy “Ne paráználkodj!” így fordítja: “ne törj házasságot!” Sokan fölsóhajthatnak, nos kérem, akkor rendben van a dolog, ez a tilalom nyilván házasokra vonatkozik, ezért akik házasságon kívül vannak, azokra ez a parancsolat nem áll. Ne törj házasságot! A szerző hosszan fejtegeti, hogy miképpen volt a régi Izraelben, hogyan vonatkoztatták a parancsolatot a házas férfiakra, a házas asszonyokra, hogyan nem vonatkozott a házas férfire, hogy nem vonatkozott a nem házas asszonyra. Valóban, az Ószövetség népének életgyakorlatában ez a tiltás a házasságot védte, a férfinek és a nőnek törvényesen rendezett, egy életre szóló kizárólagos monogám kapcsolatát. Ne törj házasságot! Sem úgy, hogy kitör a magáéból, sem úgy, hogy betör a másikéba. Valaki így fordítja - mert így is lehet ezt a parancsolatot fordítani -, ne lopd el a másik feleségét.
Az Ószövetség világában, és részben erre utal vissza az Efézusi levél gondolatsora is, a nő – és kérek mindenkit, ne botránkozzon meg ezen – afféle tulajdon volt. Természetesen, nem úgy, ahogy a tulajdonunk egy autó, vagy a lakásunk, vagy ahogy tulajdonunk egy használati tárgy, a földbirtokunk, de valamilyen értelemben tulajdonnak számított. Házasságot törni, első rendben azt jelentette, lopni. Ne lopd el azt, ami a másiké. Ne lopd el azt, ami az életéhez hozzátartozik. Máris értjük, hogy az asszony és a férj nem úgy voltak egymásnak tulajdonai, mint eszközök, mint amit föl lehet venni, le lehet tenni, ha elhasználódott, félre lehet dobni, el lehet esetleg vinni a szervizbe. Jaj, a modern családterápia de sokszor működik így! Tönkremegy a házasság, s elvisszük az asszonyt egy családterápiás szervizbe, vagy elvisszük a férjet, ahol kicsit bütykölnek rajta. Egykor nem így voltak egymásnak tulajdonai, hanem úgy, ahogy erről a teremtéstörténetben olvasunk: “Lesznek ketten egy testté.” Férj és feleség egymásról azonosíttatnak. Együtt azok, akik. Ezt ellopni nem azt jelenti, hogy a tulajdonát lopja el. Elvenni az asszonyt, elvenni a férfit azt jelenti, hogy őt, magát semmisítem meg. Őt, magát fosztom meg férji-feleségi mivoltától, kétszeresen: akitől elvettem, és akit elvittem. Mert férfi és nő együtt az Isten képe. Pontosan ez ennek a parancsolatnak a második értelme. Bár egy ószövetségi tudós fanyarul megjegyezte, hogy ha szóról-szóra vesszük, és ószövetségi környezetben tárgyaljuk ezt a parancsolatot, akkor ez azt jelenti, hogy ha paráználkodott, a férfi csak a másik házasságát, a nő meg csak a sajátját törhette meg, mert az Ószövetség népe mindig a nő felől nézve kérte számon ennek a parancsolatnak a betartását. Mivel azonban férfi és nő együtt alkotja Isten képmását, a parancsolatnak van egy sokkal mélyebb értelme is, mint csak annyi, hogy lopni, vagy megfosztani a másikat valamitől, ami több, mint puszta birtoka, hanem ami ő maga.
2. Ez a mélyebb értelem talán azzal fejezhető ki, amit a férfiak szoktak mondogatni, csak éppen fordított értelemben! Férfiak mondják néha - s ha az ittlévő férfiak nem mondták még, bocsánatot kérek tőlük, én sem mondtam még soha életemben, de sokszor hallottam már -, hogy a pénz számolva, az asszony verve jó! Ez a szellemesnek tartott mondás egy öngyilkos mentalitást fejez ki. Mert ez azt jelenti, hogy aki így beszél az az asszonyra tárgyként, igáslóként, háziállatként tekint. S ez öngyilkos felfogás, mert önmaga ellenére való. Ezért is messze megvilágító, amit egy francia íróno írt a 80-as években egy sikeres esszéjében, melynek ez a címe: “Az egyik az a másik.”
Arról értekezik ez az íróno, hogy réges-régen az ókorban, amikor a szexualitásnak mágikus erőt tulajdonítottak, a férfi és a nő viszonya így volt jellemezhető: az egyik - ez volt a férfi -, és a másik - az volt a nő. Ezek valahogy egymás mellett voltak. Az egyik és a másik. Az egyik a másiktól, a másik meg az egyiktől próbálta megszerezni azt a varázserőt, azt a boldogságot, azt a megváltást, amit a nemiség kínált. Azután, folytatja az íróno, jött a keresztyénség, és a keresztyénségben így változott meg a mondat: az egyik a másik nélkül. Hozzáteszem rögtön, ez hamis olvasat. De most röviden ismertetem az íróno gondolatait. Ő azért fogalmaz így, mert szerinte ez a mondás - a pénz számolva, az asszony verve jó - keresztyén körökben hangzik sokszor, vagy keresztyén civilizáció talaján született meg. Az egyik a másik nélkül. A szexualitás tabu. Rettenetes erőként jelenik meg, melytől félni kell. Megjelennek a boszorkányok, a csábító és kárhozatba döntő női nemiség. Gondoljunk, például, Szent Antal kísértéseire, vagy a kolostorokban gyötrődő szerzetesekre. Ebben a korszakban a nemiségtől, a nőtől való reszketés tölti be a világot. Az egyik a másik nélkül. Majd - mondja az íróno ujjongva  - elérkezett a XX. század, amikor – így hangozhat a kulcsmondat: egyik az a másik. Az esszé 1985-ben jelent meg. Egy évvel Csernobil előtt. Pár évvel azelőtt, hogy köztudottá váltak az AIDS-fertőzés világméretű adatai. Az íróno azon, hogy “az egyik a másik,” azt érti, hogy a nemi szerepek becserélhetők lettek, férfi férfivel, nő nővel, felnőtt gyermekkel, gyermek felnőttel, barát a feleségével - kommunában, egyedül, társasan... mindegy. Az egyik a másik. A szerző a görög filozófusra, Platónra hivatkozik, aki szerint az ember az örök isteni után törekszik, melyben mintegy gömbformában  nincsenek nemek, ott már minden együtt van, és az ember földi boldogsága az, amikor elővételezi ezt, vagyis amikor az egyik a másik.  Isten azonban azt mondja: nem így. A Tízparancsolat üzenete: az egyik a másikkal. Az egyik a másikkal. A férfi és a nő együtt, mert együtt Isten képmása férfi és nő. És csak együtt boldog. Értjük már, hogy mit véd ez a parancsolat: ne törj házasságot!? Minket, magunkat véd.
A nagy kérdés az, hogy gyógyítható-e mai közállapotunk, gyógyítható-e az, ami ma a világban kavarog? Gyógyítható a megromlott és megrontott nemiség, gyógyítható-e a házasság, a szexualitás, a nemi erkölcs? Vagy nekünk is azt az utat kell követnünk, amit nemrégiben egy nyugati teológus javasolt. Kérem, mondotta,  szétbomlott a család, elzüllött a világ, mindenki úgy él, ahogy, összekavarodott itt minden, megdőltek a normák - egyet tehet a keresztyénség, ne ragaszkodjon a normákhoz és az elvekhez. Zárkózzunk föl a mai világhoz, hátha kisül belőle valami jó - javasolta ez a jóember. De hát ismerjük mi már ezt! Hányszor fölzárkóztunk már, hátha kisül belőle valami jó! Aztán soha semmi nem sült ki belőle. Gyógyítható-e ez a beteg világ? A próféta azt mondja, hogy Isten népének mindig a saját maga házán kell elkezdenie a vizsgálatot, az eszmélődést, mert az ítélet is mindig Istennek háza népén kezdődik el. Ezért most e parancsolat fényében, röviden négy pontban szeretném megjelölni a gyógyulás lehetséges útját.
3. Először is el kell jutnunk arra a szomorú, de mindenképpen gyógyító belátásra, hogy a házasságtörés bűn. Ezt nem kell félnünk kimondani, és azért nem kell félnünk kimondani, - bármennyire is rettenetesen hangzik, bármennyire is nem akarjuk ezt kimondani -, mert a bűnre van bűnbocsánat. Csak arra nincs bocsánat, amit nem nevezünk nevén, s annyiban hagyjuk. Nézzük meg az elmúlt tíz esztendőt mindenféle tekintetben: szexualitás, gazdasági élet, politika, és a többi. Nem az a nyomorúságunk, hogy itt semmit nem neveznek nevén? Tíz esztendővel ezelőtt, amikor bejött a rendszerváltás, futkároztak itt az okosok, egykori munkásőrök, pártkatonák, III/III-asok: ugye, megbocsáttok, ugye megbocsáttok, a keresztyénség megbocsát, a keresztyénség a bocsánat vallása!! Sose tudtam mást mondani: nagyon szívesen, csak tessék megmondani, mit és kinek? Mert a bűnbocsánat mindig konkrét. Szomorú és fájdalmas, de a nevén nevezéssel kezdődik a gyógyulás. A házasságtörés bűn. Istennél van rá bocsánat.
A második az a belátás, melynek révén az ember elkötelezi magát nyugtalanító, ám döntő módon. S ez az, hogy van az életünkben a szexualitásnál nagyobb erő is. Ezt azért tartom fontosnak, mert éppen nem kicsinyíteni  akarom a dolgot. Sokan bagatellizálják a szexualitás problémáját, ez a mai kornak az egyik átka. Rendetlen szexualitás, hanyag nemi erkölcs, házasságtörés, felbomló házasságok? – ó, kérem, hagyjuk ezt, mondják sokan. Egy kicsit izgatja a kamaszokat, a fiatalokat, aztán majd elmúlik a korral, tessék megnézni az idősebb generációt, ők már nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Nos, én nem bagatellizálni akarom a problémát, hanem valóságosan ráirányítani a figyelmet arra, hogy az emberi én, az EGO - ez az igazi nagyhatalom. Ha lehet hamis istent imádni, akkor az az EGO.
A harmadik belátás - és ezt is ki kell mondanunk - az, hogy a szónak talán mindenféle értelmében arra utal az ószövetségi törvény, hogy a házasság megelőzi a szexualitást. Természetesen, tudom, hogy sokan most a szívükhöz, meg a fejükhöz kapnak, mondván, akkor hát először az anyakönyvvezetőhöz kell menni, pap elé kell állni, s csak utána lehet....? Igen! De még ennél is mélyebb értelem tárul itt fel. A házasság az emberi kapcsolat igazi minősége. És így, ebben az értelemben mindenképpen megelőzi a szexualitást. Mindenképpen mint minőség. A puszta nemi kapcsolat vágy-kapcsolat. Bármit is ígérnek hozzá, vágykapcsolat, s nem tud több lenni. Tessék bekapcsolni a televíziót, föllapozni egy Ifjúsági Magazint, elolvasni egy mai regényt, megnézni a modern élet szexuális kultúráját, nem azt sugallja mindez, nem azt hirdeti, hogy a másik, főleg a nő, s főleg, ha szép, ha csinos, ha fiatal: a boldogság forrása, a megváltás, maga az örök élet?! Miközben tudjuk, hogy nem az. Isten törvénye értelmében a másik csak úgy az enyém, ha eggyé leszek vele egy életre. A másik csak úgy az enyém, ha az életem alkotórésze lesz. És én is az ő élete alkotórésze leszek. Éppen ezért be kellene látnunk, hogy a mai instant kultúra helyett konstans kultúrát kellene építenünk. Mit értek instant-kultúrán? Azt, amit a nescafé jelent. Az bizony nagyon jó dolog, ha az ember ül a hivatalban, és kis frissítőre van szüksége, enged hát a csapból egy kis melegvizet, beleszór egy kanál nescafét, s instant, azonnal ott van a kávé. Megkavargatjuk, megisszuk és jól vagyunk. Ez egy jó dolog. Még azt is el tudom képzelni, ahogy a reklám hirdeti: ha a turisták esős időben beszaladnak a menedékházba s csak előveszik a zsebükből a zacskót, kapnak egy bögre melegvizet, beleöntik a port, és ott az instant leves. Elhiszem, hogy jó dolog az, hogy  sok-sok minden instant módon megkapható. Azonnal, rögtön! De, hogy az élet alapszerkezetei, az, aminek organikusan kellene történnie, az is instant legyen? Ezt nem hiszem el. Instant öröm, instant boldogság, instant szex? Konstans kultúrára kellene törekednünk.
S mindezt végül valóban annak a fényében kell néznünk, amit a Tízparancsolat is üzen nekünk: ezt a törvényt is a szabadító Isten adta. Ez pedig azt jelenti, hogy minden modern vagy minden ókori, egyszóval: minden emberi elképzeléssel szemben nem a natúra, nem az emberi természet tesz szabaddá, hanem Isten tesz szabaddá. Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged, aki megszabadítottalak téged. Isten tesz szabaddá, egész pontosan az Istennel való kapcsolat, az Isten rendjében való élet. Nem a natúra. Ma sokan azt hirdetik, hogy nekünk is ehhez kell csatlakoznunk, - tartson bűnbánatot a keresztyénség, hogy kétezer éven keresztül elnyomta a natúrát. Dehogyis nyomta el! Csak tisztán és világosan látta, hogy az a szabadság, ami igazából véve szabadság, az nem a natúrából jön. Nem a természetből jön, hanem Isten életrendjébol.
Ma ezt hallottuk ne törj házasságot. Ne törd meg azt az életrendet, amire Isten teremtett. Ne törj ki belőle, és ne akarj betörni abba. Élj azzal a csodálatos ajándékkal, akit – most így mondom – akit Isten a számodra rendelt társul, szövetségesül, életközösségül, és ebben az életrendben éld meg Isten szabadító kegyelmét.
Ámen

Kedves testvérek!
Az ötödik parancsolathoz érkezve áttérünk az úgynevezett második törvénytáblára. Tudvalevő, a bibliai hagyomány a tízparancsolatot két részre osztotta, s mi magunk is így tartjuk számon: a törvény első táblája arra tanít bennünket, hogy mi a kötelességünk Istennel, teremtő és megváltó Urunkkal kapcsolatban, a másik törvénytábla pedig az embertársainkkal való kötelességeinkre tanít bennünket. A törvény summája ez: Szeresd az Urat a Te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Így foglalja ezt össze számunkra az evangélium is.
Mielőtt azonban rátérnénk az embertársainkra vonatkozó törvények magyarázatára, s kezdenénk azt az ötödik parancsolattal, szeretném két mondatban áttekinteni mindazt, amit az előző négy alkalommal láthattunk. Láttuk, hogy a tízparancsolat Isten törvénye, a szabad Isten és az Ő megszabadított népének szövetségi okmánya. A szabadító Isten és a megszabadított nép közös életének ez az alapokmánya, a törvényi rendje. Azt is láttuk - s ezt minden alkalommal hangsúlyoztuk is -, hogy a parancsolatokat a szabadító Isten adja, vagyis amikor törvényét halljuk, nem a kényszernek, nem a kényszerzubbonynak,  nem az önkénynek az Istene beszél, hanem a szabadító Isten:  Én vagyok az Úr a te Istened, aki kihoztalak, kiszabadítottalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából!  Ugyanakkor ez a szabadító Isten - és ezt is hangsúlyoztuk  - szuverén úr, kizárólagos Isten. Ne legyenek idegen isteneid én előttem! A legelső alkalommal azt mondtam, hogy minden esetben figyelni fogunk arra, hogy az első parancsot: “Ne legyenek idegen isteneid!” hol és milyen módon akarja vagy szándékolja az ember megsérteni.
Így érkezünk el az ötödik parancsolathoz. Az ismétlésre már csak azért is szükség volt, mert az ötödik parancsolat esetében is nélkülözhetetlen, hogy fölismerjük a nagy összefüggést. Az első parancsolatban a rabság földjéről hallunk. Egyiptom földjéről. Az ötödik parancsolatban az ígéret földjéről beszél Isten, a szabadság földjéről, az élet földjéről, a reménység földjéről. Isten a parancsolatokat a pusztai vándorlás során adta, a rabság és a honfoglalás közötti, átmeneti állapotban. Amikor gyermekei a parancsolatokat kapják, még előttük van az ígéret földje. Ebben a parancsolatban a szabadság földje, a haza, az otthon mint ígéret jelenik meg. Ehhez szorosan hozzátartozik az is, hogy az az ígéret, amit az Isten a parancs megtartásához kapcsol, jelesül a hosszú élet, nem feltétlenül az egyes ember hosszú életét jelenti. Nem pusztán az egyes ember hosszú életidejérol van szó, hanem sokkal inkább egy népnek az életidejérol. A szülőket nem tisztelő nemzedék, az őseit, elődeit nem tisztelő nép életideje rövid, vagy megrövidül. Ez ennek a törvénynek az ereje.
Jézus a Hegyi Beszédben halálos, kárhozatra méltó bűnnek nevezi a szülőkkel szembeni tiszteletlen megnyilatkozást is. A parancsolat egyáltalán nem a múltba vezet vissza - a szülőkről, az elődökről óhatatlanul a múlt szokott az embernek eszébe jutni -,  hanem hozzákapcsolja az előttünk járó nemzedékekhez a jövendő ígéretét. Ez Istennek egyik nagy titka! A jövő nem a jövőben születik meg, nem valami távoli és megfoghatatlan fantáziavilágban, kitalált utópiában létezik. A jövő mindig a múltban születik meg. Isten a szülők, az elődök tiszteletéhez kapcsolja a jövendő ígéretét.
1. Ez az oka annak, hogy az ötödik parancsolathoz számos problémakör kapcsolódik. Most csak néhányat sorolok föl. Az ötödik parancsolatban a legszűkebb értelemben benne foglaltatnak olyan kérdések, mint a szülők iránti tisztelet és ennek tartalmi és formai kifejeződései. Például ilyen kérdés, hogy meddig kell a szülőknek engedelmeskedni. Ez minden korban súlyos kérdés. Ma talán különösen drámai módon jelentkezik. Vannak ennek a kérdésnek formai szempontjai is. Például, lehet-e a szülőket tegezni? Egészen biztos vagyok benne, hogy két vagy három generációval előttünk járók meg lennének rökönyödve azon, ha hallanák, hogy négy-, öt-, vagy tíz-tizenkét éves gyerekek tegezik a szüleiket. Én is ismerek olyan családokat, ahol a szülőket magázni illik.
Tudunk olyan népekről, ahol úgy nevelik a gyermekeket, hogy a szülőket magázzák. A tegezés ott túlzó bizalmaskodás. Ugyanakkor ismerek olyan családokat is,  ahol a gyermeket már úgy nevelték, hogy nem is apunak és anyunak szólítják a szüleit, hanem csak így: Jani, Mari. Egészen szélsőséges formái is vannak ennek az oldottságnak.
Ide tartozik a gyermekek fegyelmezésének a kérdése, és erről hosszasan lehetne beszélni, például a Példabeszédek könyvének fényében. Meddig mehet el a szülő a fegyelmezésben, és meddig köteles a gyermek a fenyítéket elfogadni? Lehetne azután a nem mindennapos kérdésekről is beszélni, hogy például meddig szólhat bele a gyermek a szülők a nevelési, élet-stratégiai szempontjaiba. Például abba, hol tanuljon tovább, milyen hivatást, milyen szakmát válasszon? Bele lehetne venni ebbe a kérdéskörbe azt is, ami a mai világban talán nincs annyira a felszínen, de azért a mélyben ott van, s ez a párválasztás kérdése. Hogyan választ jövendőbelit magának egy-egy fiatal? Érvényesülnek-e itt a szülők kimondott, kimondatlan szempontjai, megjelenik-e a jövendőbeli választásánál a szülő tisztelete? Meddig avatkozhat bele a szülő a gyermekek életébe ezen a területen? Azután nagyon nagy kérdés, hogy meddig engedi bele a szülő a gyermeket a családi konfliktusokba, a döntéshozatalba? Emlékszem, ha szüleim nem akarták, hogy értsük vasárnap ebédnél, hogy éppen egy családi problémáról beszélgetnek, elkezdtek vagy németül vagy angolul beszélni. Akkoriban szinte csak ez inspirált nyelvtanulásra, hogy megértsem, miről beszélnek. Vagy ha félrevonultak, bezárkóztak, vagy kiküldtek bennünket játszani, értettük máris, hogy most odabent komoly dolgokról van szó. Meddig vonhatja be a szülő a gyermeket és meddig hatolhat el a gyermek a szülő, a család konfliktusaiba, döntéseket mérlegelő, megfontoló, eljárásaiba?
Azután, mint jól tudjuk, az ötödik parancsolatnak vannak kiterjesztő értelmu magyarázatai is. Hiszen nemcsak a család dolgairól van itt szó. Olyan területek is ide tartoznak, mint az iskola, az oktatás, a nevelés. Idetartozik a polgári felsőbbség, az állam, a törvényhozás, a politika, a hatalom kérdése, és ide tartozik az egyház tekintélyének kérdése is. Egyszóval minden ide tartozik, ahol vezetési struktúra van, ahol alá- és fölérendeltségi viszony van.  S most szeretném azt kérni, hogy legalább erre a mai alkalomra függesszük föl az egyébként mindenki szívében meglevő anarchista hajlamokat. Isten a világot úgy teremtette meg, és a világ úgy működik, hogy abban alá- és fölérendeltségi viszonyok vannak. A világnak van archéja, kezdete, eredete, törvényszerűsége. Hogyha bizton számítunk arra, hogy a gondviselő Isten működteti a természeti világ törvényszerűségeit, és nekünk jó az, hogy a Nap fölkel, meg lenyugszik, eső esik, kivirágzik tavasszal a virág, hogy az univerzum a maga törvényszerűsége szerint működik, akkor, legalább most a mai alkalomra tegyük félre lázadó hajlamainkat, és így nézzünk bele abba, hogyan működik, vagy hogyan működne normálisan az emberi világ az Isten által teremtett törvényszerűségei szerint.
Azért kérem ezt, mert a huszadik század vége különös erővel hozta föl, vagy hozta elénk a tekintély problémáját. Amikor arról beszélünk, hogy alá- és fölérendeltségi viszonyok vannak a világban, az emberi világban, amikor arról beszélünk, hogy vannak vezetők és vezetettek, vannak tanítók és tanulók, amikor arról beszélünk, hogy vannak, akik döntenek az emberi életek felől és ezért felelősséget viselnek, és vannak, akiknek ezeket a döntéseket végre kell hajtani és el kell hordozni, s nem a múlt, nem a tegnap, nem a hatalom, nem a parancsolás, hanem a jövő, a holnap érdekében, akkor beleütközünk a tekintélynek, latin szóval az autoritásnak a kérdésébe. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a huszadik század vége megrendítő erővel, sokkoló problémaként hozta elénk a tekintély válságát. Ma a parancsolat magyarázata kapcsán erről szeretnék néhány szót szólni.
2. Élénken emlékszem, mikor az előző gyülekezetemben építettük a templomot, a szomszédban tevékenykedett egy műszerész. Egy nagyon kedves, aranyos úriember volt, csupa segítőkészség, de nagyon istentelen ember. Szokták mondani, holtakról jót vagy semmit, most azonban az ő történetét hozom ide, nem kiprédikálás jelleggel, hanem okulásul. Rettentő módon tudott káromkodni. Mondom még egyszer, egyebekben kedves ember volt. Ha a gyerekeknek elromlott a biciklijük bármikor mehettek hozzá, ő ingyen, bérmentve megjavította. Vagy ha én mentem hozzá, mert elfogyott valami csavar vagy alkatrész az építkezésen, rögtön szolgáltatta azt. Egy alkalommal átmentem hozzá, ott üldögélt az udvaron és a fiait egzecíroztatta borzalmas káromkodások közepette. Földbe gyökerezett a lábam. Tudta persze, hogy lelkész vagyok, s szerintem bosszantani is akart azzal, hogy káromkodott. Ahogy meglátott, rátett egy még egy lapáttal, s elkezdte mondogatni: Én vagyok az Isten, én vagyok az Isten!  Majd a gyerekei felé, de nekem adresszálva: Ugye tiszteletes úr, jól mondom, én vagyok az Isten! Mire mondtam: Bandi bácsi, nem maga az Isten. Azt én elhiszem, hogy a gyerekei fölé van rendelve, meg parancsol is nekik. .De nem maga az Isten!  Mire ő: Én vagyok az Isten! - és tovább ugráltatta a gyerekeit. Másnap valaki futott át a szomszédból, menjek gyorsan, nagy baj van. Bandi bácsi ott feküdt az udvaron holtan. Nem azt akarom ezzel mondani,  hogy Isten villáma sújtott le rá, de azt mondom, hogy amikor az ember Istennek gondolja magát, gondoljon arra is, amit a próféta és Péter apostol mond: Bizony fű a nép, megszárad a fű és elhull annak virága. Mert ha az ember, akár hatalmaskodásból, akár elnyomottságát, megalázottságát kompenzálandó uraskodni, istenkedni kezd, gondoljon arra, amit Péter apostol mond. Ez a parancsolat ugyanis (tiszteld atyádat és anyádat!) elsősorban - bármily furcsán is hangzik - a szülőkre ró kötelességet. A gyermek köteles tisztelete nem csak úgy általában jár a szülőnek, főleg, ha a szülői önkény azt megköveteli, hanem akkor jár, ha a szülő betölti isteni rendelését. Olyan embert szeretnék ennek alátámasztására idézni, aki nem vádolható azzal, hogy ne lett volna tekintélytisztelő. Sőt, ellenkezőleg, a huszadik században éppen azzal szokták őt vádolni, hogy túlságosan is tekintélytisztelő volt, és vasmarokkal kormányozta a rábízottakat. Kálvinról van szó. Kálvin azt mondja az ötödik parancsolat magyarázatában: “Isten törvénye értelmében a szülőket megilleti a gyermekek köteles tisztelete, mert a szülő mindig egy lépéssel közelebb van Istenhez, mint a gyermek, és a szülő kötelessége és feladata, hogy a gyermeket Isten felé vezesse. Ám - folytatja Kálvin -,  ha a szülő törvénytelenségre akarja kényszeríteni a gyermeket, ami nem az Isten rendje szerint való, ami bűn, és ítélet alá esik,  akkor a szülőt olybá kell vennünk, mint idegent.”  Mint idegent, - tessék ezt a kifejezést megfontolni: mint idegent! Van-e ennél fájdalmasabb szó szülő minősítésére?  A parancsolat (Tiszteld atyádat és anyádat) először a szülőre ró kötelességet.
A szülő élete transzparens élet. A szülő az, akinek az életén keresztül a gyermek számára először fölsejlik Isten valósága. A szülő az, aki szülői jogon, nevelői jogon elindítja a gyermeket az Isten-gondolat felé. Ezért beszél olyan sokat a Biblia, közelebbről a zsoltárok, a bölcsesség-irodalom és az Újszövetség számos helyen a szülők kötelességéről. Mit jelent istenfélő szülőnek lenni, mit jelent a gyermeket jól nevelni? Amíg e kérdés fennforog, a szülői tekintély is vitathatatlan.
3. Most pedig a gyermekeknek és a fiataloknak mondom: a szülői tekintély mindaddig vitathatatlan, amíg a szülők eleget tesznek annak az isteni feladatnak, ami ezen a téren rájuk hárul. Ma tekintélyellenes világban élünk, és ha ennek a parancsolatnak az összefüggésében azt mondom, hogy tekintélyellenesnek lenni, annyi, mint istenellenesnek lenni, akkor nem túlzok. A mai világ jogalkotása, vagy inkább jogorzása abszolút tekintélyellenes, sőt tekintélyromboló. Jól emlékszem rá, amikor az Egyesült Államokban jártam, egy családhoz hívtak vendégségbe. A család Oroszországból származott, keleti ortodoxok voltak. Tudjuk, hogy a keleti ortodoxia világában a szülő-tisztelet, különösen az édesanya tisztelete sokkal erősebb, mint a nyugati világban. A vendéglátóm elvitt engem a temetőbe a szülei sírjához, s igen-igen megrendített, amit ott láttam. Amikor odaértünk a sírhalomhoz, a házigazdám, megbecsült tudósember, tekintélyes, befolyásos személy ráborult a sírra, és átölelte azt, és ott zokogott – igen: sírt - a síron. Ez engem nagyon megrendített. Természetesen eleinte kétkedő gondolatok támadtak bennem: Ó, biztos azért csinálja, mert életében nem adta meg a szüleinek a kellő tiszteletet! Talán joggal vélekedtem így? Hiszen hány síremlék készül ezokból:  nem adták meg a tiszteletet a szülőknek éltükben, de most, mikor már meghaltak, amikor már végük, fölgyulladt a lelkiismeret, s most már nagyon akarják szeretni őket. Ám az én emberem nem ezért tette ezt. Így akarta kifejezni szülei iránti odaadó, rajongó szeretetét. Ez az ember, amíg éltek, a szüleivel találkozván az édesapja kezét is megcsókolta. Tekintsük  talán túlzásnak?! Nem is azért mondtam el, mintha erre akarnék bíztatni. De szeretném jelezni, hogy ugyanebben az országban, Amerikában, ma már olyan törvényeket hoznak, mint azt a legutóbb hallottuk, hogy a tízéves gyermek  is följelentheti a szüleit. Megtörtént eset, hogy egy gyermek megtette ezt, mert nem kapta meg az arra a napra ígért csokoládét. Rossz jegyet vitt haza az iskolából, a szülei pedig úgy gondolták, hogy valamivel szankcionálniuk kell. Ő pedig feljelentette a szüleit. Megtehette. Törvény adta joga. Lassan odafelé megy a világ, hogy nem jog-őrzés lesz, hanem jog-orzás. A nagy egyenlősdi eszménye hajtja a jogalkotókat, a törvényhozókat, a filozófusokat, ideológusokat, hogy mindenkinek egyenlő mértékben osszák szét a jogokat és a kötelezettségeket. Ám egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy nem lehet már a gyermeket semmire sem kényszeríteni. Nem lehet a gyermeket nevelni. Nem lehet a gyermeket fenyíteni. Aztán ez nem csak a szülőkre fog kiterjedni, hanem a tanárokra is. A tanár már nem adhat egyest, ha a gyerek nem tanulta meg a leckét. Vannak már ilyen iskolák a világon. Magyar egyetemi oktató mesélte, hogy a diákság tiltakozására az egyetemi tanács úgy döntött, X. Y. professzor már csak taníthat, de nem vizsgáztathat, mert nagyon szigorú vizsgáztató. Az lett hát a jó tanár, a jó professzor, akinél nem kell tanulni, aki beírja a potyajegyet.
4. Ha így megy tovább a világ, arról is hallani fogunk, hogy följelentik a rendőrt, mert megbüntetett valakit, aki átment a piroson. Mértéket vesztettünk a nagy egyenlősdiben, a jogok egyenlő szétosztásában. Természetesen ezzel nem a múltat akarom eszményíteni, ne értse félre senki. Csupán azt akarom jelezni, hogy a tekintély tisztelete, a tekintély elfogadása az az út, amelyik a jövőhöz vezet és a tekintély lerombolása, az alá- és fölé vetettségi viszonyok szétbomlasztása az életet bomlasztja szét. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad tenéked! A tekintély körüli konfliktus akkor oldódhat föl, ha fölismerjük és elfogadjuk, hogy a gyermek számára a szülő annak a bizonysága, hogy az élete nem önmagával kezdődött. Ha nem másképp, legalább biológiailag a szülei előbb voltak. Nem ő maga önnön léte forrása. Én hiszem, hogy azok, akik tudatában vannak annak, hogy nem önnön létük teremtői, megalkotói, létrehívói, azok szerényebbek, azok jobban tisztában vannak ennek a világnak a viszonylataival. Nem véletlen,  hogy a negyedik és az ötödik parancsolat köti össze a két törvénytáblát. A negyedik parancsolatnál, a szombat megtartásánál arról hallottunk, hogy ez a nap jelzi a számunkra, hogy nem rendelhetünk mindent a hatékonyság elve alá. Ez a nap jelenti a számunkra azt, hogy van egy nap, ami nem a miénk, mert az az Úr napja, de éppen ezen a napon vagyunk szabadok. Micsoda nagyszerű isteni titok ez! Isten egy napot fönntart magának, az az Ő napja. Ám éppen ezen a napon vagyunk mi szabadok. Nem véletlen hát, hogy utána következik az ötödik parancsolat, Tiszteld atyádat és anyádat!  Ha az ember megérti azt, hogy nem én vagyok a létem eredője, tartozom valakinek a köteles tisztelettel, tartozom valakiknek megadni az őket megillető súlyt, helyet a saját életemben, akkor kezdődik el igazi emberi lét, és nem akkor, ahogy ma sugallják, amikor minden kötelmet, minden tekintélyt  lerúgunk magunkról. Nem én vagyok önnön létem forrása.
Azután, a tekintély válsága kapcsán kibontakozott feszültségek akkor oldódhatnak, ha fölismerjük, amit a bevezetőben mondtam, hogy a szülők tisztelete a jövő ígérete is. Az előző nemzedékek élettapasztalata, az előző nemzedékek hagyománya, mindaz, amit a szülő a gyermeknek átad, nem a múlt felé visz bennünket. A huszadik század igazi nagy gyötrelme - a tekintély válsága mellett  - az a kísérlet volt, hogy múlt és mindaz eltöröltessék, ami előttünk volt. Volt is egy hivatalos himnusz, hosszú ideig énekeltették ezzel az országgal is: A múltat végképp eltörölni… (Aztán utána jött valami a rabszolgákról, és Semmik vagyunk, minden leszünk.) Valóban? Akinek múltja van, aki a múlt örökségét hozza, az semmi? És akkor lesz minden az övé, ha föléget önmaga alatt mindent, ami eddig történt? Tényleg ezt kell tenni: a múltat végképp eltörölni?
De talán nem kell már ilyen végletesen, ideologikusan kihegyezni a dolgot. Hány nemzedék éli meg teljesen természetszerűen azt, hogy amit az elődei csináltak, vagy amit éppen a szülei csinálnak, az nem jó. Másképp akarja csinálni, talán mert azt látja, hogy a szülei megalkuvók voltak, esetleg azt látja, hogy a szülei teljesen belemerülnek az világ dolgaiba, vagy azt látja odahaza, hogy csupa-csupa veszekedés az élet, vagy kisszerű dolgok morzsolgatásából áll, s ő mást, igazabbat, nagyobbat akar. Istenibbet. És ez jól is van így. Ezért szól döntő módon, alapvetően a gyermekekhez ez a parancsolat. Nem a szülőknek szól: ti, szülők, szeressétek gyermekeiteket! Bár ilyen parancs is van a Bibliában! Mivel a tízparancsolat az ígéret parancssorozata, a gyermekekhez szól első helyen. Az a generáció, az a nemzedék, az a gyermek, amelyik és aki nem szereti a szüleit, vagy csak holtában, emlékeiben, az megkésetten szereti már. Az a nemzedék, amelyik nem szereti éltében, jelenvalóságában a szüleit, az öngyilkos nemzedék. Az öngyilkosság,  a szó igazi értelmében nem azzal kezdődik, hogy az ember önmaga ellen ront. Azzal kezdődik, hogy a szülei – szülői, életadói - ellen ront. Azzal kezdődik, hogy tekintélyüket, szülői tisztüket, helyüket megtagadja, és őket nem szereti. Ezt főleg azoknak a fiataloknak kell figyelembe venni, akik nem apáiktól ismerték meg a Krisztus evangéliumát. Keresztyénné válva sem nyernek jogot arra, hogy nem hívő szüleiket megvessék - szeretniük kell őket, hogy Krisztushoz szeressék őket. Igen, a szülő tiszteletébe beletartozik az is, hogy szerepcsere történik, s a gyermek vezeti a Megváltóhoz a szülőt, Kálvin szavával: ekkor ő jár egy lépéssel közelebb Istenhez!
5. Ám ez a ritkább. A parancsolat a természetes rendet mutatja meg. Isten ugyanis tudja, hogy amennyire magától értetodo az, hogy a szülő szereti a gyermeket, mert a véréből való vér, csontjából való csont, annyira nem magától értetodo, hogy a gyermek szereti és tiszteli a szüleit. És ez józanságra kell, hogy intsen. A bűn terhével születünk. Szeretni… - szeretni megtanulunk. Nem a szeretés képességével születik az ember. Az ember az önzés képességével születik. Az ember azzal a képességgel és azzal az akarattal születik, hogy elveszi, ami kell neki. Megragadja. A csecsemő nem azért nyújtogatja a kezét az édesanyja keble után, mert szereti, hanem, mert éhes és szopni akar. A kisgyerek nem azért ül oda engedelmesen az asztalhoz, mert annyira tiszteli a szüleit és a házirendet, miszerint tizenkettőkor van az ebéd, hanem azért mert éhes. Amennyire csodálatos az, hogy a szülő tudván azt, hogy a gyermek - ne botránkozzon meg senki -  kis szörnyeteg,  s mégis szereti, annyira csodálatos, hogy Isten ezt parancsolja a szövetség alkotmányában: Gyermekek, szeressétek a szüleiteket, gyermekek, tanuljatok meg szeretni!  Ez nem velünk született képesség. Isten minden nemzedéket, minden újabb nemzedéket a szülőkhöz küld, akik már megtanultak szeretni. Azokhoz küldi a gyermekeket szeretni tanulni, akik szeretik a gyermekeket, noha tudják, hogy a gyermek gézengúz, hogy a gyermek csínytettet követett el, és szeretik a gyermeküket annak ellenére, ha abból gazember lett. Mert az igazi szülő akkor is szereti a gyermekét, az igazi szülő szíve és ajtaja akkor is nyitva van a gyermeke előtt, ha az hétpróbás gazember lett, és azért  szereti, mert a gyermeke. Gyermekek, a szülőktől lehet megtanulni szeretni. Szeressétek, tiszteljétek szüleiteket!
Isten népe a pusztában kapta ezt a parancsolatot. Abban a világban, olyan helyzetben, amikor mindent tanulnia kellett. A rabszolgasorsból jött, ahol ennyi volt a világ: parancsoltak, és engedelmeskedni kellett. Szeretet és tisztelet nélkül. Ott csak az érdekeknek és a hatékonyságnak a törvényszerűségei hatottak. Szeretet és belátás nélkül. A pusztában, a senki földjén kellett egyik nemzedéknek megtanítania a másikat szeretni. Vajon, nem az értékek pusztaföldjén vagyunk  most  az ezredfordulón? Néha az az érzésünk: bizony, igen! Ez a világ: puszta földje. Nincs itt más, csak kemény, nyers, mindent maguk alá gyűrő érdekek. De, hála az Istennek, Ő meg nem szűnő irgalmából a mi pusztai nemzedékünket, a mi jövevény nemzedékünket is tanítja szeretni.  Gyermekek, tanuljatok meg szeretni szüleitektől, szülők, tanuljatok meg szeretni nagyszüleitektől. Nagyszülők a dédszülőktől, egyik nemzedék a másiktól. Ebben a tiszteletben, a szülő elfogadásában, a szülő vezetése alá adottságban, a hagyományban, a múltban, a régiben - Isten kegyelme által  - az előttünk járóban van a jövő ígérete.
Ámen!

Kedves Testvérek!
Az elkövetkezendő vasárnapokon a Tízparancsolatról szeretnék, Isten lelke segítségül hívásával, a gyülekezetnek szólni. Meggyőződésem, hogy amikor a Tízparancsolatot magyarázzuk a gyülekezetben, ahhoz nem kell különösebb indoklás. Nem szükséges magyarázni, hogy miért kell a Tízparancsolatot, Isten törvényét újra és újra a gyülekezet közösségében hallgatni és tanulni. A “régi szép időkben” a református gyülekezetek évente hallhattak a Tízparancsolatról, mert a délutáni istentiszteleteken a Heidelbergi Kátét szokták volt magyarázni. Márpedig ha a nagytiszteletű úr a káté felosztását követte, akkor általában úgy augusztus közepétől  kezdődően hosszú-hosszú hetekig a Tízparancsolat magyarázata volt soron. Nem tudom, hogy ebben a gyülekezetben mikor volt utoljára magyarázat a Tízparancsolatról; mióta én itt vagyok, nem. Itt hát az ideje annak, hogy foglalkozzunk a Tízparancsolattal. Nem kell ennek szükségességéhez semmiféle indoklás, de annyit azért el kell mondani,  hogy - mint az az előző szavakból kiderült -, a mai időkben lényegesen kevesebbet beszélünk a Tízparancsolatról, mint a régi időkben, noha talán sokkal többet kellene beszélnünk róla. Éppen ezért a további indoklás helyett a mai körülményekről szeretnék néhány szót szólni, mert nem lényegtelen, hogy tisztában legyünk azzal, milyen füllel hallgatjuk mi a 2000.  év kezdetén Isten törvényét, és annak magyarázatát. Nem lényegtelen, hogy milyen szívvel fogadjuk azt. Nem lényegtelen, hogy mik az igazán nyomasztó kérdéseink. Egyáltalán nem lényegtelen, hogy miképpen látjuk önmagunkat. Ám az Ige szabálya az, hogy az ember önmagát csak akkor érti, ha előbb megértette Istent. Önmagát csak akkor fogja valóban megismerni, ha előbb megismerte Istent. Ebben is segít bennünket a Tízparancsolatnak az olvasása és a magyarázata.
1. Szeretnék tehát néhány szót szólni arról a korról, amelyben élünk, amelynek gyermekei vagyunk, amelynek részesei és formálói, alakítói vagyunk, sokszor talán akaratlanul is. Sokak szerint, és mostanában egyre többek szerint, hanyatló korszakban élünk. Miközben a világ - anyagi értelemben -, úgy-ahogy a helyén van, miközben mi magunk is Európának ebben a részében hihetjük vagy remélhetjük, hogy anyagi felemelkedés, anyagi biztonság, anyagi értelemben kiszámítható jövő előtt állunk, aközben azt látjuk, hogy a világban nagyfokú szellemi-morális süllyedés következett be, és nem is tudjuk, hogy mi lesz ennek a vége. Miközben azt látjuk, hogy a világ egyre szervezettebb - anyagi, technikai, civilizációs értelemben, miközben pillanatok alatt értesülünk a világ bármely sarkában bekövetkező dolgokról is, pillanatok alatt tudunk rájuk reagálni, aközben morális és szellemi értelemben egyre nagyobb fokú, egyre erőteljesebb és egyre ijesztőbb a széthullás; egyre kevésbé összeszedett az ember belső értelemben: egyre kevésbé tudja, hogy hol a helye. Miközben mindenütt otthon vagyunk, egyre kevésbé vagyunk otthon. Miközben minden elérhető a számunkra, aközben egyre kevésbé értjük, hogy mi történik bennünk. Mostanában megjelent elemzések alapján én ezt így fogalmaztam meg: egy multinacionális cucc-kultúrában élünk. Multinacionális a világ, mert a gazdasági - kereskedelmi vállalatok mindenütt megjelennek, mindenütt jelen vannak, ez a virágzásnak, az előrejutásnak a záloga, sokak szerint. Ám azt látjuk, hogy ez a kultúra cucc-kultúra, bigyó-kultúra. Nem arról van itt szó, hogy az emberi élethez szükséges javak megteremtődjenek, hozzáférhetővé legyenek, hanem arról, hogy bigyót, cuccot, csecsebecsét adnak az embernek, és ma már szinte döntő módon ez mozgatja a gazdaságot, az életet. Miközben egy multinacionális cucc-kultúrában élünk, kiderül, hogy az ember morális-erkölcsi csődben van. A humanitás emberalatti mélységekbe süllyed le. Halálos örvényekben vergődik az ember, a család, a nemzet és az egész emberi világközösség.
Nem csoda hát, hogy egyre többen és egyre nagyobb erővel rend után kiáltanak. Jól emlékszem, voltak már ennek korábban is hangjai. A 80-as években, amikor a József Attila-lakótelepet jártam gyülekezetet szervezve, egy kedves idős úriemberhez is eljutottam, akiről az a hír járta a lépcsőházban, hogy református volna. Hamar kiderült, hogy nem református, csak ez a hír járja felőle. Ám így találkozván jót beszélgettünk. Öregember volt, megkeseredett, nem igazán tetszett neki, ahogyan a világ fejlődött, haladt, változott vagy torzult. Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen jó lenne újra valamilyen rend a világban, valami átlátható, amihez mindannyian igazítani tudjuk magunkat, amivel mérhetjük önmagunkat, a másikat, ami szabály az életünkben, és egyúttal szabvány is. Ahogy alakult a beszélgetés, mondta ez a bácsi nekem: “Rend kell, tisztelendő úr, rend kell, de rendőr-isten nem kell!” Nem értettem, egy pillanatra megzavarodtam. Rend kell, de rendőr nem kell? Értjük a mai ember nagy feszültségét? Miközben látja a széthulló, széteső világot maga körül, és rendért kiált akarva-akaratlanul, aközben a szívében ott van egy másik kiáltás: “De rendőr-isten nem kell!” Rendőr-isten? Érdekes ez a feszültség. Mert miközben az ember kiált, tiltakozik, vitatkozik, sőt miközben Istent számadásra vonja és azt kérdezi, hogy miért engedi meg Isten a sok rosszat, aközben ugyanez az ember sokszor így kiált: “Miért nem engedi meg Isten, hogy azt tegyem, amit akarok?” Kellene egy személytelen, elvonatkozatott, mindent összefogó, össze-enyvező rend, de személyes Isten, aki ezt garantálja, aki ezt megőrzi, aki ezt lelkével az életünkben munkálja, az nem kell.
Egyszóval, egyre inkább mi magunk is úgy vagyunk ezzel a dologgal, hogy miközben látjuk, érezzük, sőt talán még örülünk is annak, hogy az emberek egyre inkább rendpártiak lesznek, aközben - furcsa módon - halljuk, látjuk, de sokszor még önmagunkban is fölfedezzük ezt a különös dolgot: a rendőr-isten nekünk nem kell. De még egyszer fölteszem a kérdést: valóban, rendőr-istenről van itt szó? Mit akar Isten? Nos, ez mindjárt az első parancsolat magyarázatából kiderül mindannyiunk számára. Először is nyilvánvaló, hogy Isten adni akar. Másodszor kiderül, hogy a szabadító Isten az, aki adni akar. És harmadszor kiderül az, hogy Isten önmagát akarja adni.
2. Isten adni akar. A Tízparancsolat az úgynevezett Szövetség könyvének vagy Szövetség-dokumentumnak a része, annak az elején áll, mintegy annak az eszenciája, elemi kivonata, és mint tudjuk, a szövetség Isten ajándéka. Nem Izrael választotta Istent. Isten választotta Izraelt. Nem az önmagát rabszolgasorsból kiszabadító Izrael talált rá a pusztában erre a különös Istenre, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a világteremtő, szuverén Úr talál rá újra erre a rabszolganépre. A szövetség és a szövetség törvénye, a Tízparancsolat - ajándék. A kegyelem műve. Az a tény, hogy előttünk van a Szövetség könyve, hogy megíratott, annak a bizonyítéka, hogy Isten adni akar.
Miközben rendről beszélünk, törvényről beszélünk, aközben egyetlen pillanatra se felejtsük el,  hogy ezt a rendet, ezt a törvényt a szabadító Isten adta. És ahol adja, ahol a szívekbe írja, ahol lelkével átitatja és számunkra élové teszi, ott mindig szabadságot is ad. Nagyon nehéz ezt a szót ma kimondani. Különösen a református egyházban nehéz ezt a szót kimondani. Ma már eljutottunk oda, hogy amikor ezt a szót halljuk református körökben, akkor megrezdül a lelkünk, összeszorul a gyomrunk, és azt mondjuk, hogy inkább nem beszélünk róla, nehogy bennünket is leliberalistázzanak. Mert nagy divat lett a református egyházban, hogy ha valaki valamivel nem ért egyet, akár így, akár úgy, az rögtön és azonnal libertinus és liberális lesz. Mégis, kedves Testvérek, van egy szép szó, amit nem szeretnék raktárba tenni, s még befőttként sem szeretném eltenni rosszabb időkre, elég rossz idők járnak manapság; ez a szép szó így hangzik latinul: libertas, magyarul: szabadság. Azért nem szeretném ezt félretenni, mert akkor Istent fosztanánk meg az egyik legfontosabb tulajdonságától, nevezetesen attól, hogy Isten a szabadító Isten. Ha ezt elfelejtjük, akkor valóban igaza lesz a lakótelepi bácsinak, aki azt mondta, hogy kell a rend, csak a rendőr-isten nem kell. Kell az, hogy az emberek szépen haptákba álljanak, szépen masírozzanak, tisztességesek legyenek, mindent úgy csináljanak, ahogy az szép és jó, csak Isten nem kell. Ám látjuk, a szabadító Isten akar adni, a szabadság rendjét akarja adni.
Ez a Tízparancsolat lényege. Így kezdődik a preambulum: “Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged. Ettől kezdve mi, keresztyének is úgy tekintünk az egyiptomi szabadításra, mint Istennek alapvető mozdulatára, és úgy gondoljuk át önmagunk életét is, ahogyan elgondolható az az Egyiptomból való kiszabadulás analógiájára. Mert nekünk is van Egyiptomunk. Beszél erről Pál apostol, beszélnek erről az újszövetségi írók, amikor azt mondják: “A mi Egyiptomunk a bűn fogsága, a mi Egyiptomunk a bűnnek való kiszolgáltatás. Krisztus szabadítása pedig az, hogy kihoz bennünket a halál országából, az elveszés birodalmából, és átvisz bennünket Isten országába.” Egy történelmi eseményből, egy maroknyi rabszolganép szabadulásából, sorsából értjük meg: Isten - szabadító Isten. És azért szabadító Isten az Isten, mert szabadság nélkül a törvény teljesíthetetlen, szabadság nélkül a törvény megtarthatatlan. Idézze fel mindenki a maga gyermek-, ifjú- vagy derekas felnőttkorát. Hogy’ dolgozik a rabszolga? Igen jól emlékszem, bár nem rabszolgamunkának nevezték, mégis rabszolgamunka volt, amikor gimnazista korunkban mennünk  kellett a debreceni konzervgyárba, hogy konzervet készítsünk a szovjet testvéreknek. Nem tudom, csak remélem, senki egészségét nem károsítottuk meg a Szovjetunióban azzal, ahogyan mi azt a konzervet készítettük. Mert rabszolgák voltunk, mert nem önként mentünk dolgozni a konzervgyárba; nekünk az iskolapadban lett volna a helyünk. Nem is fűtött bennünket semmiféle szolidaritás, semmiféle internacionalista testvériség. Tessék fölidézni, a “régi szép időkből,” szívesen dolgozik a rabszolga? Jók voltak a kommunista szombatok, a társadalmi munkák? Valóban kipucolódott az árok a faluban, valóban elvégződött az a munka, ami hivatalos munkaidőben sem végződött el? Valóban volt becsülete annak, ami nem volt megfizetve? Valóban volt érvénye, tisztessége annak, amit nem szabad lélekből tett az ember? Tudjuk mi nagyon jól,  hogy az ember a dolgát, az igazi dolgát csak szabad lélekkel tudja tenni.
Ám az is kiderül a Tízparancsolat bevezetőjéből, és ez még hozzátartozik a szabadság magyarázatához, hogy az a szabadság, amiről Isten beszél, nem velünk született képesség, nem a mi eleve meglévő adottságunk. Nem arról szól a történet, hogy ezt a képességet kell csak szabadjára engedni, aztán ez majd működik, aztán ez majd megtalálja magának az értelmes dolgokat. Ó, modern pedagógia, ó, mai filozófiák! Ó, posztmodern! Hirdetik főpapjai, prófétái, gurui, mágusai: az emberben ott van a szabadság-magocska, tessék csak szabadon hagyni! Aztán az ember kitalálja majd az ábécét, rájön arra, hogy a 2x2 miért 4, majd magától magához öleli az igazságot, a szépséget, a rendet, a jóságot. Dehogyis öleli magához, dehogyis találja ki! Nem ez a szabadság az, amiről mi beszélünk. Ez nem is szabadság, ez anarchia. Az a szabadság, amiről mi beszélünk, megszabadítottság. “Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged” - kiszabadítottalak téged, szabaddá tettelek téged. Ahogy a törvény ajándék, úgy a szabadság is ajándék, adomány. És mindaz, amit teszünk és átélünk, ezért az adományért érzett hálából fakad, ezért az adományért átélt felelősség-tudatból fakad. Isten életrendje, a Szövetség életkerete, a törvény ebben segít bennünket.
3. S végül, azt is el kell mondanunk, mert tulajdonképpen ez a parancsolati vonatkozás a bevezetőben, hogy Isten, a szabadító Isten önmagát adja. Aki keresztyénnek hiszi és vallja magát és rend után kiált, és azt kiáltja, és azért imádkozik, és arra vágyódik, hogy tegyen már az Isten valamit végre ebben a zűrzavaros, széthulló világban, annak tudnia kell: ha Isten valóban tesz valamit, ha ad valamit, akkor önmagát fogja adni. “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” A hagyományos bibliamagyarázat Kálvin óta ezt a parancsolatot úgy magyarázza, mint amelyben Isten tiltja a bálványimádást, tiltja a mágiát, tiltja a varázslatot, a boszorkányságot. Aztán hosszú-hosszú idő eltelte után, a XIX. század racionális emberének megszületése után ezek a magyarázatok elsikkadtak. Nincs már babona, nincs már mágia, nincs már boszorkányság, mi már egy tiszta, esszenciális, racionális korban élünk. Itt van a múló XX. század, a kezdődő új évezred. Tényleg a múlté a boszorkányság, a babona, a mágia? Újra táltosok járnak közöttünk, újra vajákosok vesznek körül bennünket, újra a boszorkányoké a piac! Újra varázslás, babona, mágia körében jár és él az ember. Milyen aktuálissá lett, hirtelen milyen életessé és erőssé válik: “Ne legyenek idegen isteneid én előttem!”
Szeretnék azonban néhány modern istenséget is fölsorolni, mert nemcsak a múltból köszönnek vissza a régi, hamis istenek, hanem vannak új istenek is. Néhányat hadd soroljak föl, és aztán majd a további vasárnapokon, a Tízparancsolat magyarázata során megpróbálok némelyikükkel szembenézni, hiszen - mint látni fogjuk -, ez az első parancs, hogy “Ne legyen idegen istened én előttem,” valamilyen módon minden parancsolatban megjelenik.
Ismerős-e a haladás-isten?  Ugye, milyen ismerős!? Kicsi korunktól kezdve abban nőttünk föl, abban nevelődtünk, hogy: a haladás (nem a haza! a haladás!) mindenek fölött! És a haladás oltárára odavitte az ember a maga áldozatát - a másik embert.
Ismerős-e a másik isten, a pénz-isten? Ez nem is annyira új, bár mostanában egészen kifinomult trükkökkel, újfajta, vonzó arculattal jelentkezik. Talán öt-hatszáz évvel ezelőtt a pénz-istent még néhány csörgő arannyal lehetett ábrázolni. Ma elég csak egy négyszögletes plasztiklapot fölmutatni: íme a pénz-isten! Mire képes ez, milyen erő van benne, micsoda hatalommal rendelkezik életek fölött, sorsok fölött! És aki átéli egyetlenegy kis ország sorsát, láthatja, minden azon múlik, hogy mennyi az adósság, mennyit fizettük belőle vissza. Hiába vagyunk igyekvők, erkölcsösek, okosak, nagyszerűek, csodálatosak; rabszolgák vagyunk mindaddig, amíg adósságunk van. Ez a pénz-isten hatalma.
Ismerős-e az újkor másik nagy istene, a hatékonyság-isten?. Mennyi mindent alárendelünk a hatékonyságnak! Gondoljuk csak újra végig nevelési eszményeinket. Szinte óhatatlanul úgy nézünk már gyermekeinkre, úgy keressük számukra az iskolát, a pedagógust, a tantárgyat, a nevelési programot, hogy mikorra a gyermek felnőtt lesz, hatékony legyen. Hatékony! Tanuljon modern nyelveket, minél többet, tanulja meg a modern élet praktikáit, igazodjon el a mai világ törvényeiben - hatékonyan! Óh. hogy’ imádja a mai kor mindazt, ami hatékony, ami gombnyomásra indul, amit csak tankolni kell, vagy már tankolni sem kell, mert távvezérléssel irányítható, működtethető. Azt szoktuk mondani, hogy mindez megkönnyíti az életet. Minden egyszerűbbé, áttekinthetobbé, kényelmesebbé válik. Biztos ez? Hatékonyság-isten elvette az időnket, nincs időnk a gyerekünkre, az unokánkra, a barátainkra, mert a hatékonyság-istent etetni kell, működtetni kell, fűteni kell, emberi energiával, emberi verítékkel, emberi vérrel.
Ismerős-e szex-isten? Kora fiatalságtól késő öregkorig! Nem akarok most erről hosszasabban beszélni, mert majd eljutunk az erre vonatkozó parancsolathoz. Micsoda hatalom ez! Házasságok, életek mennek tönkre, barátságok szűnnek meg, gyermekek kallódnak el, hogy csak néhány következményét, áldozatát soroljam fel. Pedig azt hiszi a mai ember, hogy szex-isten a szabadság-isten. Ha szabad  a szex,  ha mindent szabad, akkor én is szabad vagyok, hiszi a mai ember.
Vagy máskor azt hiszi a mai ember, hogy a megoldás a birtok-istenben, vagy a juss-istenben van. Ez az utóbbi kifejezetten magyar istenség. Perlő nép vagyunk, veszekvő nép vagyunk, birtokon marakodó nép vagyunk. S ha kell, odaáldozzuk a rokonságot, odaáldozzuk a testvéreket, a szülőket. Hány lakója van öregotthonoknak, elfekvőknek, mondjuk ki: meghalasztó-helyeknek? Hányan mondják: menjen már el a papa, takaríttassék el a mama, mert kell az unokáknak a birtok-isten, a juss-isten?!
Ismerjük-e a hatalom-istent? Mindannyiunk lelkében van egy kis birodalma, és ezt a birodalmát szeretné növelni, szeretné az egész lelkünket elfoglalni, szeretne mindenre kiterjeszkedni, mindent meghatározni. Aztán szeretné elfoglalni a másik embert.
Ismerős-e az önimádat-isten. A 70-es évek egyik amerikai filozófusa-pszichológusa ezzel a címmel írt könyvet: Az önimádat társadalma. Ez az isten a tükör-isten: “Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?” Ezt már nemcsak a csúf mostoha kérdezi, kérdezi ezt ma már férfi is.
Végül, ismerünk még egy erős istenséget, ez pedig a halál-isten. Freud, a nagy pszichológus ebben bizonyára igazat mond, amikor megrendüléssel fölismeri, hogy minden ember lelke mélyén ott van a halálösztön, a thanatosz-elv. Mi mindent meg nem tesz az ember, mivel imádja ezt az istent, mert szerelmes ebbe az istenbe. Amikor a 70-es évek végén egy híres erdélyi költő öngyilkos lett, a megrendült magyar szellemi élet egy másik kiválósága ezzel a címmel írt nekrológot: “Aki szerelmes lett a halálba.” A halál-isten megköveteli a magáét, a másikat előbb, mert azt könnyebb odadobni, de végül aztán engem. Sokat jár ez az istenség a mi tájékunkon.
Most csak nyolc-kilenc ilyen istenséget soroltam föl, de folytathatnám nyolcszázig, kilencszázig, mert sokan vannak ezek az istenségek. Nem volna itt az ideje,  hogy fölkiáltsunk végre: “Jöjjön a szabadító Isten”? Az egy, igaz, élo, életet, szabadságot, jövőt és reményt adó Istent kellene hívnunk. Hogy adja önmagát mindannyiunk számára, élo és megelevenítő kapcsolatra. William  Temple, a nagy anglikán érsek a két világháború között tevékenykedett, egy olyan korban, amikor minden összeomlott, mert az I. világháború poklát és iszonyatát megjárt európai értelmiség, a költők, filozófusok, művészek, akik ott voltak a frontvonalakon, ott kellett élniük-halniuk, szenvedniük sokszor évekig a lövészárkok poklában, hazatérve a világháborúból, minden értéket, minden moralitást, minden princípiumot, minden elvet megkérdőjeleztek. Aztán a 30-as évek nagy megrendülésében jöttek az újabb eszmék, az újabb gondolatok, princípiumok és javaslatok: például az, hogy majd megmenti az összeomlott Európát a vér, majd megmenti a faj, majd megmenti az osztály, majd megmenti a jól megszervezett technika. Ekkor azt mondta ez az anglikán főpap: Nekünk, keresztyéneknek van erkölcsi autoritásunk, de erkölcsi tekintélyünk, autoritásunk forrása nem egy princípium, nem egy alapelv, nem haladás, nem pénz, nem hatékonyság, nem birtok, nem halál, nem hatalom, nem önimádat, nem egy elv, hanem egy személy, Jézus Krisztus.
Krisztus az, akiben mi meglátjuk igazán a törvény értelmét és hasznát. A hagyományos református teológia szerint amikor Isten törvényét nézzük, mindig keresnünk kell benne azt, ami bennünket Krisztushoz elvezet. Mindig meg kell látnunk a törvényben magát Krisztust. Én most ezt megfordítom, : Krisztusban kell meglátnunk azt a rendet, azt a szabadságot, azt az életet, amit Isten a törvénnyel és önmagával ad. Végső soron, amikor Isten adja magát, akkor Krisztust adja. “Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Amikor a hitetlen Tamás szembetalálkozik a szabadító Krisztussal, aki feltámadásával kihozott bennünket a halál földjéről, a szolgaság házából, akin ott vannak a golgotai kereszt nyomai, a vereség nyomai, amelyek azonban a Feltámadotton már a győzelem jelvényei, eléborul és ezt mondja: “Én Uram és én Istenem.”
Rend kell,  de rendőr-isten nem kell? Nem jó a kérdés. A kérdés így hangzik: Kell-e Isten? Kell-e a szabadulás? Kell-e az élet? És ha kell, akkor ezt a szabadító Istenben megtaláljuk és megkapjuk. Az az ő rendje, az az ő törvénye, az az ő mindenek feletti parancsolata: “Ne legyen idegen istened”, aki megkötöz, ne legyen idegen istened, aki mindent elvesz tőled, ne legyen idegen istened, aki arra késztet, hogy mindent vagy akár mindenkit áldozz föl. De legyen Istened, élo Urad, újjáteremto, kegyelmes királyod, aki életet ad, aki szabadságot ad, aki az élettel és a szabadsággal megadja ennek rendjét, hogy élhess nevének dicsőségére. Ha ezt tudjuk vallani,  és tudjuk élni, akkor már mi is tudjuk Tamással együtt mondani: “Én Uram és én Istenem!” És aki igaz szívéből mondja ezt, az már érti az első parancsolatot.
Ámen

Kedves Testvérek!
Évekre visszamenőleg megfigyeltem, hogy amikor a konfirmandusok a Tízparancsolatot tanulják, minden parancsolat jól szokott menni, egy kivételével, ez a negyedik. Akire a negyedik parancsolat felmondása esik, az rendszerint reménytelenül közli, hogy ez megtanulhatatlanul hosszú. Természetesen, végülis mindenki megtanulja, mert meggyőzöm őket, hogy nem is olyan hosszú, nem is olyan nehéz, logikus és értelmes is ez a parancsolat, ám úgy érzem, szimbolikus ez a nehezen tanulás, mert éppen ez a parancsolat az, amelyről a legtöbbet vitatkozunk, amelyik a legtöbb problémát szokta fölvetni a keresztyénség történetében.
Hollandiában, egy 1937-ben megjelent vallásszociológiai felmérés megállapította, hogy vasárnaponként több tízezer család vitatkozik–veszekszik, hogy mit kell tenni ezen a napon. Pontosabban, hogy mit nem szabad tenni ezen a napon. Nyilvánvaló, hogy ez a felmérés 1937–ben nem egyedül Hollandiára nézve lehetett csak igaz, hiszen mindenütt, ahol keresztyének éltek, élt a kérdés is: mit jelent a hetedik nap megszentelése?
Hatvan év  eltelte után azt mondhatjuk, ma is sok tízezer család veszekszik vasárnaponként – de már nem azon, hogy milyen módon kell eleget tenni a vallási kötelezettségnek. Manapság sokkal inkább az a kérdés, hogyan töltse el az ember a szabadnapot. Ha pedig nem veszekszik a család, akkor szorong. Szorong azon, hogy hol vannak a gyerekek. Vagy esetleg azért nem veszekszik a család, mert nincs is család – nagyon sokan egyedül, magányosan töltik a vasárnapi ünnepet. Hatvan esztendővel ezelőtt mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a vasárnap olyan vallási ünnep, amely vallási kötelezettségekkel, lehetőségekkel jár együtt. Ma viszont már azért kell harcolniuk az egyes embereknek, és sok esetben a kormányzatoknak is, hogy a multinacionális cégek igenis biztosítsák alkalmazottaiknak a vasárnapi pihenőnapot. A multinacionális cégek számára egy isten van: a pénz istene. A pénz–isten pedig nem ad szabadnapot. De van egy másik modern isten is: ez a hatékonyság istene. Ez még szóba hozni sem engedi, hogy vasárnapra kikapcsoljuk a fölfűtött üzemeket, hogy egy napra leálljunk. Ma már nem az egy igaz Isten napjának megszenteléséért folyik a harc, hanem hogy megmentsük az embert a minden szabadságot megsemmisítő hamis istenektől. E tekintetben annyira súlyos a helyzet, hogy Németországban – ahol az egyházaknak még van egy kevéske szavuk a közéletben – a vitában megszólaló egyházi emberek sem arra hivatkoznak, hogy a vasárnap vallásos ünnep, az Isten tiszteletének napja – ez már nem szempont! –, hanem az egyházak is úgy érvelnek, hogy legalább egy héten egyszer biztosítani kell mindenki számára a pihenőnapot, mert fel kell frissülni, meg kell újulni. Két rövid emberöltő alatt eljutottunk odáig, hogy aki hatvan–hetven évvel ezelőtt még kényszerzubbonynak érezte a vasárnapot, az most megvénülve azt látja, hogy a pihenés jogáért küzdő nemzedék váltja fel őt. Ha hatvan évvel ezelőtt azért harcoltak a fiatalok, hogy vasárnap oda mehessenek, ahova csak akarnak, ma azért harcolnak az ifjak, hogy egyáltalán legyen vasárnapjuk. Igen-igen tanulságos ez a két nemzedék alatt lezajló történet: nem kellett az európai kultúrának a vasárnap úgy, mint az Úr napja, s most már azért kell harcolnia, hogy egyáltalán legyen vasárnapja.
1. A negyedik parancsolat megértéséhez tudnunk kell, hogy ki adta a parancsolatot. Azért olvastam fel újra a Tízparancsolat bevezetőjét: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából...”, hogy megértsük, az, akinek a hetedik nap a szombatja, az maga a szabadító Isten. Azt is tudjuk, hogy az első törvénytábla a hagyományos felosztás szerint a negyedik parancsolattal ér véget – ezzel fejeződik be az Isten és az ember helyes kapcsolatát szabályozó törvények sora. És ez nem véletlen! Amikor Isten összefoglalja a polgári törvényeket, újra megismétli a szombat napra vonatkozó parancsot Mózes 2. könyvének 31. részében, és ezt halljuk: „Megtartsák azért az Izrael fiai a szombatot….örök szövetségül…legyen örök jel ez…” A szombat megtartása a szövetség örök jele.
Azt is látnunk kell, hogy ez a törvény pozitívan fogalmaz. A tíz parancsolatból kettő fogalmaz pozitívan – az egyik a szombat nap megtartására, a másik a szülők tiszteletére vonatkozik –, az összes többi tiltó parancsolat. „Az Úrnak, a te Istenednek szombatjáról megemlékezzél!” Azért pozitív ez a parancs, mert figyelmeztet, emlékeztet, és valaminek a megcselekvésére hív fel bennünket. Fontosabb tehát valamit megtenni szombatnapon, mint valamitől tartózkodni.
A hetedik nap megünneplése és megszentelése – a törvény indoklása szerint – a világ teremtéséig megy vissza: “Hat napon át teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindent, ami azokban van, a hetedik nap pedig megnyugodott, és megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.” A parancsolat indoklása úgy mutatja be Istent, a világ teremtőjét,  mint végtelen alkotó hatalmat, de mint aki egyúttal „le tudja tenni a szerszámot.” Úgy ismerjük meg tehát Istent – mai divatos szóval élve –, mint aki nem „workoholic.” Pszichológusok használják ezt a kifejezést azokra, akiknek egyetlenegy szenvedélyük van, a munka, és e szenvedély kiélése nélkül ugyanolyan elvonási tünetek jelentkeznek náluk, mint bármilyen szenvedélybetegség esetében. A „workoholic” szabályosan belebetegszik, ha  nem bütykölhet, nem fúrhat–faraghat, nem intézkedhet, nem rendezkedhet. Isten nem workoholic: le tudja tenni a szerszámot. Hányan vannak itt most közöttünk, akiknek most is azon kattog az agyuk, hogy ‘…nemsokára vége a prédikációnak, aztán gyorsan elköltjük a vasárnapi ebédet – mert azt úgy illik –, s aztán gyerünk, vissza a munkába, vissza ahhoz, amit megragadtam; mert ha elengedem, akkor kicsúszik a kezemből, mert ha nem csinálom, akkor nem megy.’
Mi nem megy? A munka nem megy, vagy én nem megyek? A dolog nem jut előre, vagy az én életem válik tartalmatlanná és üressé? Isten le tudja tenni a szerszámot, amiben nem az foglaltatik benne, hogy Istennek szüksége volt némi szuszra – egy kicsit ki kellett fújnia magát, végül is nem mindennapi tevékenység az univerzum megalkotása! Nem ezért kellett Istennek szombat napon megpihennie. Mint ahogy a workoholicnak sem azért kellene leállnia, mert nem bírja a tempót, hiszen bírja, bírja mindaddig, amíg meg nem áll a szíve, bírja, amíg össze nem csuklik. Hányan csinálják így, hány szívinfarktusról hallunk a 35–40 évesek körében? Bírja – életfogytig. Istennél nem az a kérdés, hogy leáll-e vagy sem, hogy kifújja magát, mert Isten szabadsága benne foglaltatik a negyedik parancsolatban. Nincs erő, nincs hatalom, amely Istent arra késztethetné, hogy világot alkosson! Szabad szeretetéből teremt világot! S ugyanúgy szabad Isten arra is, hogy megálljon, szemlélődjön, megáldja azt, amit teremtett, és örvendezzen benne. Szabadsága van Istennek az ünneplésre, és ez első fontos szempont, kedves testvérek. Az Úr napja a szabad ünneplés napja. A vasárnap nem a kikapcsolódás napja, arra ott van a szabadszombat. Senki nem mondhatja a XX. század végén itt Magyarországon, hogy csak egy szabadnapja van egy héten,  s azért kell a vasárnapot arra fordítania, hogy meglátogassa az ismerősét vagy elrendezze a kertjét, mert a hét többi napján robotolás van. Ma már két szabadnapunk van, kedves testvérek. De egészen biztosra veszem, ha netán három vagy négy lesz majd – merthogy vannak ilyen utópiák is –, akkor sem fogja mindaddig megérteni a vasárnap lényegét az ember,  amíg nem a szabad ünneplés lehetőségét éli meg benne. Nem azért kell a vasárnapi pihenő, hogy kifújjuk magunkat, hogy relaxáljunk, hogy rekreálódjunk, hanem azért, hogy szabadon ünnepeljünk! A vasárnap a szabad Isten szabad ajándéka szabad ünneplésre. Az igazi vasárnap titka, hogy Istent ismerjük meg benne még jobban, az Ő titkaiba látunk bele ezen a napon. Amikor a sumeni  asszony felkereste volna Elizeus prófétát, hogy tanácsot kérjen tőle, azt mondta neki az ura: „Miért akarsz hozzá menni, nincsen sem újhold, sem szombat?” – ami azt mutatja, hogy a vasárnap Isten megismerésének minősített alkalma volt ősidők óta. Nem azért vagyunk vasárnap templomban, mert bennünket így neveltek, vagy mert mégiscsak illendő a harangszóra elindulni, hanem mert ez a nap kiválóan alkalmas arra, hogy belelássunk Isten szívének nagy titkaiba.
2. Természetesen, kedves testvérek, a hetedik nap a fellélegzés napja is egyben. Amikor első helyre teszem a szabad ünneplést – hogy mit tegyünk szombaton, szemben azzal, hogy mit ne tegyünk –, semmiképpen nem azt akarom mondani, hogy a pihenés nem fontos. Mégis, azt hiszem, a fellélegzés igazi lényegét csak akkor értjük meg, ha elkezdjük szó szerint alkalmazni a negyedik parancsolatot: „A hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja. Semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálólányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van.” Könnyű úgy megtartani a szombatot, hogy mindenki más dolgozik! Még mondhatná is bárki: én nem dolgozom, én megtartom a parancsolatot! Ám ha nem veszi figyelembe az általános viszonyokat, nem teljesen mond igazat ezzel. A szombatnapi törvény ugaynis a szolidaritás törvénye. Sőt, ha visszatekintünk a régi Izraelre, amikor még adósrabszolgaság is volt, azt látjuk, hogy a negyedik parancsolat forradalmi törvénynek számított. Szombatnapon nem kényszeríthető még a rabszolga sem munkára, mert még a rabszolga számára is biztosítani kell a szabad ünneplés lehetőségét. A negyedik parancsolat szolidáris törvény.
Amikor Ámos próféta panaszkodik Isten népére, kiderül, hogy nem csak az a gond a szombat megtartásával, hogy ott zakatol a korabeli emberek szívében is: ‘Mikor ér már véget a szombat, mikor vethetem magamat újra bele a csalásba, a hamis mérlegelésbe, a pénzhajhászásba?’ – ahogy a próféta panaszkodik, hanem azt is felrója, hogy a képmutatók megtartják ugyan a szombatot, de nem, mint szolidáris ünnepet ünneplik. Pedig ezt a napot megünnepelni azt jelenti: szabaddá tesszük a másikat is! Mivel nekünk – a történelem jóvoltából – valóban két szabadnap áll a rendelkezésünkre, hadd kérdezzem meg először a családfőktől, vajon nem rabszolganap-e az asszonyaik számára a vasárnap? Mert hisz elváratik, hogy az asztalon ott legyen a jóféle húsleves, és minden, mi szem-szájnak ingere. Elváratik azután az is, hogy utána elmosogattassék… Nem rabszolga-e az Úr napján a háziasszony? De megfordítva is kérdezhetem: kedves asszonytestvérek, valóban szabad-e az Úr napján a férfi? Vagy akkor is azon kell törnie a fejét, hogyan csináljon több pénzt, hogyan rendezze jól az életet? Akkor is csak arról esik szó, amiről a hét többi napján is mindig? Nem tartozik-e hozzá a szombat szabad megünnepléséhez, hogy szolidáris közösségben egyként, családként, gyülekezetként a szabadító Úrra figyel mindenki? Mindenki számára lehetőséget adunk-e a fellélegzésre?
3. Ezeket a kérdéseket most két aspektusból tartom nagyon fontosnak. Azért kell mindenkit szabaddá tenni, hogy lehetőség nyíljon a közös istentiszteletre. A régi magyar falvakban az volt a szokás, hogy amikor templomba mentek a hívek, csak egyvalaki maradt otthon: aki a tüzet őrizte. A következő vasárnap aztán más őrizte a tüzet. Meg lehet úgy szervezni az életet, értelmesen, józanul, hogy mindenki számára biztosítsuk a közös istentisztelet lehetőségét. Másészt, az is benne foglaltatik a negyedik parancsolatban, hogy az Úr napján méltányosnak kell lennünk. Méltányosnak kell lennünk önmagunk felé is.
Talán két évtizede is annak, hogy Csoóri Sándor egy esszéjében leírta: a magyar nép az önkizsákmányolás népe. Miközben mindenki az állami szektorban dolgozott, az emberek már a magánszektor felé is mozdultak, és azon sóhajtoztak, hogy milyen kár, hogy csak 24 óra egy nap. Az önkizsákmányolás népe voltunk, és úgy látom, vagyunk ma is. „Megemlékezzél a szombatnapról.” Megemlékezzél arról az Istenről, aki le tudja tenni a szerszámot. Emlékezzél meg arról az Istenről, aki tud ünnepelni, tud az elvégzett munka fölött szabadon és boldogan szemlélődni. Mert a szabadon szemlélődő Isten a boldog Isten. Szombaton szabadok vagyunk az Ő ünneplésére, belelátunk az ő boldogságába, és részesülünk belőle.
Végül, az Úr napja a szövetség jele. Ez magyarázza, hogy a keresztyénség elhagyta a zsidó szombatot, és az új szövetség napján, a feltámadás napján kezdte ünnepelni az Úr szombatját. Az Úr napja ugyanis nemcsak a teremtéshez vezet vissza, hanem előrevisz bennünket az új teremtéshez, amely a Jézus Krisztus feltámadásával kezdődik. A vasárnap az új teremtést előlegezi meg számunkra, vagyis mi ezen a napon nemcsak azt az Istent ünnepeljük, aki megnyugodott, aki megpihent, aki a teremtett világban gyönyörködni tudott, hanem azt az Istent is, aki az ember bűne, istenkedése miatt megromlott világot helyreállítja a Krisztusban. Isten olyan világot ígér a Krisztusban – amint azt a Jelenések könyvében halljuk –, melyben nem lesz könny, nem lesz sírás, nem lesz fájdalom, nem lesz ínség. Azt az Istent ünnepeljük vasárnap, akinek Krisztusára nézve mondja a Zsidókhoz írt levél: „Van az Istennek szombatja.” Azt a napot ünnepeljük, amelyik előíze és foglalója a végső, nagy szombatnak, a végső nagy megnyugvásnak, amikor Istent színről–színre látjuk, és Őbenne lesz minden. Nem a múlt napja a szombat, nem valami ódivatú szokás ez, hanem a jövendő napja.
Annak a népnek van jövendője, amelyik a jövendő napját megáldja és megszenteli. Amelyik közösség kitörli a szombatnapot, és csak a munkának, a hatékonyságnak, a robotnak, a lázas tevékenységnek a napjait ismeri, az a nép saját rabszolgájává teszi önmagát. „Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Imádkozzunk, kedves testvérek, könyörögjünk minden nap és minden órán a mi népünkért, hogy a hatékonyság egyiptomi rabszolgaságából, az önkizsákmányolás szolgaságából, önmagunk rabszolgaságából Isten kivezessen bennünket. Imádkozzunk, hogy az  Ő napját meg tudjuk szentelni, az Ő napján megízleljük jóságát, áldó hatalmát és örökkévaló boldogságát. Akkor van jövendőnk. Ámen

Kedves Testvérek!
Ha azt kérdést tenném most fel - akár egyenként is a jelenlevőknek -, hogy próbáljanak meg felidézni az életükbol egy fájdalmas mondatot vagy szót, amit talán már nagyon hosszú ideje tövisként hordoznak magukban, azt hiszem, a jelenlevők többsége - nemcsak az idősebb nemzedéket, hanem talán még a legfiatalabbat is beleértve - tudna ilyet idézni. Vannak szavak, mondatok, talán önkéntelenül kimondottak, talán szándékosan felénk irányzottak, amelyeket tövisként hordozunk magunkban, amelyek gyógyíthatatlan sebet jelentenek a számunkra. Talán vén fejjel ülnek itt olyanok, akik kora fiatalságuktól hordoznak magukban ilyen mondatokat, egy tanárnak vagy tanítónak szerencsétlen mondatát, egy testvér meg nem fontolt kijelentését, egy barát valamiféle szavát, amely visszakerült hozzájuk és megütötte őket, - mert nagy hatalom a szó.
1. Ahogy Jakab apostol mondja a levelében: a nyelv olyan, mint egy kicsiny tűzláng, amely egy egész erdőt föl tud gyújtani. Hány és hány élet áll évek és évtizedek óta lángokban a nyelv tüze miatt. Vagy az apostol másik képéhez igazodva: a nyelv olyan forrás, amelyből édes és keserű, áldás és átok is egyformán jön ki. Hány élet lett keserűvé és valóban átkozottá a nyelv bűne miatt. Egy francia teológus, filozófus, Jacques Ellul néhány évvel ezelőtt, még a halála előtt megjelentetett egy könyvet, amelyben a modern tömegkommunikációval, a televízióval, a médiumokkal, a képi világgal foglalkozik, és ezzel kapcsolatban egy külön fejezetet szentel annak, amit ő így nevezett el: a derizió kora. Ez a latin szó azt jelenti, hogy gúnyolni, valamit gúny tárgyává tenni. Régen a középkorban az udvari bolondot nevezték derizor-nak. Ott ült a főúr, a király mellett, aki nagyon fontos dolgokban tett kinyilatkoztatást, intézte egy ország ügyeit, és az udvari bolondnak az volt a feladata, hogy gúnyolódásával állandóan emlékeztesse urát, királyát és parancsolóját arra, hogy azért ő is csak ember, s amit tán olyan hallatlanul fontosnak gondol, az bizony csak ember-léptékű. Udvari bolondnak lenni kockázatos foglalkozás volt ugyan, de jól fizető, tiszteletreméltó foglalkozás. Mára - mondja a francia filozófus - a “derizorság”, a mindent gúnnyá tevő szakma elszakadt ettől a kockázattól, és ma a derizorok, a gúnyolódók lettek királyokká, urakká, sztárokká. Ez a könyv tízegynéhány évvel ezelőtt Franciaországban íródott, és akkor még azt mondhatta az ember, olvasván, hogy de jó, mi magyarok ettől még mentesek vagyunk. Most már aztán mi is tudjuk, kik a királyok, kik az urak, kik a sztárok. Azok, akik mindent gúny tárgyává tesznek. Lassan minden a frivol, a pimasz, a mindent sárba taposó, a minden szentséget meggyalázó, profanizáló gúny tárgyává lesz. A gúnyolódók lesznek a csillagok, ők a sztárok. Talán korhangulat is ez, és úgy tűnik, hogy azért vevő erre a nagyközönség, azért igényli azt, hogy minden sárba legyen tapodva, mert egyfajta szellemi vakság jellemzi az embereket. Nem veszik észre, hogy miután minden eszmét, minden gondolatot, minden szentséget lerángattak és a sárba tapostak, végül sort kerítenek magára az emberre. Általában ezeknek a folyamatoknak ez a vége. Lehet egy szent gondolatból gúnyt űzni. Még talán mi is legyintünk rá, és azt mondjuk: nem számít, hadd gúnyolódjon vele, attól az én integritásom, az én épségem még érintetlen marad. De a végén kiderül, hogy a mi bőrünkre megy ki a dolog.
Azt is meg kell kérdeznünk, miért lehet ez így? Azért, mert a 20. század tele van leleplezni valókkal. Nem azért olyan nagy sztárok ezek az urak, a gúnyolódók, a derizorok, mert valami  rettenetesen eltorzult az amúgy is torz emberi lélekben, hanem mert a 20. század tele van leleplezni való dolgokkal, hazugságokkal, hamis ideológiákkal. Ha végignézzük ezt a századot, azt látjuk, hogy sok esetben valami szent ügyet, szent igényt vagy egyszerűen csak egy igényt, egy jogos ügyet, egy érdek megfogalmazását, megnevezését - ezt nevezzük ideológiának - hamis hivatkozások alapjává tettek. Mennyit beszéltek a 20. században az egyenlőségről. Népmozgalmak, nagy társadalmi rendszerek jöttek létre az emberek egyenlőségének nevében. S közben mindannyian tudtuk, hogy nem vagyunk egyenlők, vagy ha mindenki egyenlő, - ahogy Orwell mondja az 1984 című anti-utópiájában - akkor vannak még egyenlőbbek. Ha mindenki szabad, akkor vannak még szabadabbak. Az egyenlőség eszméje hamis hivatkozások alapjává lett, le kellett leplezni. Milyen sokat hallunk, kedves testvérek, a 20. században a szabadságról mint igényről, eszméről, mint olyasvalamiről, amire mindannyian óhatatlanul igényt tartunk. Csak sose feledjük Péter apostol szavát: vannak, akiknek a szabadság a gonoszság palástja. Vannak, akik számára a szabadság arra kell, hogy a gonoszságot leplezzék vele. Ezt nevezzük, kedves testvérek, hamis ideológiának. Ezért van mit leleplezni, van mire rámutatni, s nemcsak odakint a templomfalakon kívül, hanem idebent is. Még az egyház életében is vannak szent ügyek, fontos igények, amelyekről azt látjuk, azt halljuk, hogy hamis ügyek, hamis célok szolgálatába állították. Hogy a leleplezés igazi eszköze a gúny lenne, azt én kétlem. S hogy ennek oda kell vezetnie, hogy most már szabad utat engedünk a legszentebb dolgok kigúnyolásának, azt viszont súlyosan kétségbe vonom. Most azonban az összefüggésre szeretnék rámutatni: úgy tűnik, hogy a 20. század végén ez a kettő mintegy váltakozva rongálja a lelkünket. Hol hamis ideológiákkal tépnek, nyúznak, agyalnak minket, hol pedig jönnek a gúnyolódók, a mindent kétségbe vonók, a leleplezők, az örök protestálók, és akkor meg erre kell figyelni. S a végén már nem tudjuk, mi az igazság, mi az, ami szent, tiszta, követésre méltó, mindenek felett álló.
2. Íme, itt áll előttünk a Tízparancsolatban a hamis beszéd tilalma. Ha Isten tiltja azt, hogy az ember a saját szíve, gondolatai, képzetei alapján hamis isteneket alkosson magának, ha Isten tiltja azt, hogy képileg kiábrázolva megjelenítsük Őt, akkor még inkább tiltja, hogy hamis beszéddel, hamis szóval kössük meg Őt. Ezért kell jól értenünk az isteni parancsolatot, meg kell látnunk az összefüggést a között, amit az előző parancsolatokban láttunk, és aközött, amit a mostaniban látunk. Korábban azt láttuk, hogy az emberi szívnek, a képzelőerőnek, a fantáziának, a belénk oltott, a velünk született ősképeknek hihetetlen nagy ereje van. Joggal óv bennünket Isten attól, hogy ezt valami rosszra, hamisra használjuk Legfőképpen attól óv, hogy ez bálványimádásnak a forrásává legyen. Most pedig attól óv Isten, hogy a szó hatalmával kimondott, megfogalmazott gondolatok, szavak avagy végig sem gondolt kijelentések félrevigyenek bennünket, elsodorjanak az igaz istentisztelettől. Milyen igaz, amit Jézus mond: a szív teljességéből szól a száj, a száj a szív gondolatait mondja ki. Tegyük ehhez hozzá, amit Jakab apostol mond: a szó olyan hatalom, melyet ha kimondtuk, önállósodik. Néha tréfálkozva szoktuk idézni Arany Jánost, akinek egyik versét egy udvarló kritikus elemezvén, mindenféle szépeket tulajdonított neki, mondván mi mindenre gondolt a költő. Erre Arany János visszaüzent neki, hogy “gondolta a fene!” Ezt aztán mi is gyakran idézzük, mikor halljuk visszaidézve önmagunkat. Ám a szó önállósodik, erre figyelmeztet Jakab apostol. A szívből származik, de önállósodik, és önálló utakon indul el, öntevékennyé válik. Ez a kicsi láng egy egész erdőt fel tud perzselni.
Máskor azt kell látnunk, hogy a szó előbb jár, mint a szívnek a képzete. Különösen is így van ez a művészetek és a politika területén. A művészetben azt látjuk, hogy a költők, az ihletett szavú, ajkú emberek fantasztikus dolgokat tudnak elindítani egy-egy szónak, gondolatnak a kimondásával a nézőben, a hallgatóban, az olvasóban, a műélvezőben. Így van ez a politikában is. Nézzük meg a mai magyar politikát! Egy szó, egy gondolat és mögötte a sejtések micsoda vihara kavarog! Pedig mi még nem is vagyunk hozzászokva ehhez, s valószínűleg egy nemzedéknyi időnek kell eltelnie, míg egy kicsit lehiggadunk, megnyugszunk, s belátjuk, hogy a politika a szavak művészete is. Egy gondolatnak, egy törekvésnek, szándéknak a megérleléséhez hosszú-hosszú szóharcokat kell vívni. Kedves szülők, nagyszülők, ha ti nem unjátok gyermekeiteknek, unokáitoknak, ha kell napjában százszor is elmondani, mi a dolguk, mi a feladatuk, mi kötelességük, akkor miért sajnáljátok a szót a politikusoktól? Hadd mondják ők egymásnak, hadd emlékeztessék egymást, mi a dolga, feladata a kormányzatnak, a törvényhozásnak, mi a feladata az ellenzéknek és így tovább.
A szóban erő van, a szó gondolatokat elindító, életeket megfordító, életeket megváltoztató hatalom. Ezért értheto, hogy Isten ezt parancsolja a harmadik parancsolatban: Isten nevét ne tedd könnyűvé, Isten nevét hiába fel ne vedd. Azért olvastam fel megint a Tízparancsolat bevezetőjét, mert nem egy könnyű Istenről van szó. Ha egy könnyű istenségről lenne szó, aki hol jön és a segítségünkre siet, hol meg eltűnik évtizedekre, évszázadokra, hol velünk van, hol meg nincs velünk, nem lenne érvénye, különösebb súlya ennek a parancsolatnak. A szabadító Istenről, a történelem uráról van szó, az ég és a föld teremtőjéről. Ez az Isten nem könnyű istenség. Ne tedd könnyűvé Isten nevét! Három-négy dolgot szeretnénk most felsorolni, hogy mit értsünk ezen, s azt hiszem, ezekből mindannyiunk számára nyilvánvalóvá lesz, a parancsolat igazi értelme.
3. A legáltalánosabb és legközismertebb dolog Isten nevének könnyűvé tétele, hiába való felvétele kapcsán - és ebben az értelemben ez egy igazi magyar parancsolat - a káromkodás. Régóta halljuk az ilyen vicceket: Összejön az orosz, az amerikai meg a magyar, vajon ki tud cifrábbat káromkodni. Az amerikai káromkodik fél órát, az orosz egy órát, aztán bejön a magyar, elbotlik a küszöbön, káromkodik két órát, utána föláll és azt kérdi: kezdhetem? Van bennünk valami rossz, fanyar büszkeség: káromkodó nép vagyunk, káromló nép vagyunk. Időnként reggel megyek lefelé villamossal a Déli pályaudvar vagy a Moszkva tér felé, mennek az iskolás gyerekek is, és én nyakamig el szoktam vörösödni, amint hallom, hogyan beszélnek nyolc-kilenc éves gyerekek. Oda jutottunk, hogy a káromkodás már nem is káromkodás. Régen annak azért nekikészült a magyar ember, látszott rajta, hogy most ő káromkodni fog. Ma mindennapos a sima beszédben is. Mikor a pincértől rendel valaki, megcsókolja a feleségét nőnapon, megsimogatja a gyereke fejét és megdicséri, a szavaiba eleve bele van szőve a káromkodás. Olyan lett az életünk, mint valamelyik focicsapat B közép szurkolótábora, kilencven percen keresztül folyamatosan anyáznak, isteneznek, káromkodnak. Rettenetes dolog ez, és rámutat ennek a népnek a rettenetes lelkületére.
Magyarnak való parancsolat ez abban a tekintetben is, hogy mi fogadkozó, esküdöző nép vagyunk. Ezt is tiltja ez a parancsolat. Hangsúlyoznom kell, hogy a parancsolat nem az esküt tiltja, de az esküdözést, a fogadkozást igen. Haza megy a feleség, megkérdezi a férjétől: “Kitakarítottál, drágám? Igen, kitakarítottam. No, én nem látom nyomát annak, hogy kitakarítottál volna. Isten bizony kitakarítottam!” Hányszor hangzik el a szánkról ez a mondatocska: Isten bizony! Pedig, Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd. Bizonykodunk, fogadkozunk, belekeverjük az Istent olyan dolgokba, amelyekhez nincs köze. Belekeverjük az Istent a hazugságainkba, mert amikor bizonykodunk és fogadkozunk, akkor bizony hazudunk, és Istent cinkostárssá akarjuk tenni. Hihetőbbnek tűnik a hazugság, ha Isten nevében hazudunk. Tessék ezt megfontolni! Nem tulajdonítunk mi ennek olyan nagyon nagy jelentőséget, “ó hát egy kicsit bizonykodtunk, egy kicsit az Istent is odakevertük a dologhoz, nem olyan nagy ügy ez.” Nagyon nagy ügy ez, kedves testvérek.
Nagyon sokszor pedig teologizálunk - és ma még erről kell részletesebben beszélnem. A harmadik parancsolat alapvetően - ahogy Jakab apostol levelében olvastuk - a teológusok ellen szól. “Atyámfiai, ne legyetek sokan tanítók.” Ezt nem azért mondta Jakab, mert kapott egy teológiai tanári kinevezést, magához ölelte a katedrát, és nem akarta, hogy más is tanító legyen. Szavaiban súlyos figyelmeztetés van. Sajnos, magamra nézve is azt kell mondanom, a teológiai tanároknak az utolsó ítéletkor nagyon nehéz dolguk lesz. Mert amit a teológus Istenről tanít, amit hivatása tekintélyével mond, az latba fog esni az ítéletkor. De mielőtt bárki megnyugodna, mondván, akkor mi mind a mennybe jutunk, a teológiai tanárok pedig mind a pokolba, szeretném azt is elmondani, hogy mindannyian - hivatásunktól függetlenül - szoktunk teologizálni, Istenről véleményt formálni, Istent az ember világában, az ember dolgaiban, a saját életünk viszonylataiban szemlélni. Vajon segédmunkástól az egyetemi tanárig bezárólag hogyan beszélünk Istenről? Hogy gondolkodunk Őróla? Mit mondunk Őróla? Milyen szavunk van az Istenről? Mire utalunk, miről beszélünk, amikor Istenről beszélünk? És máris megfordítom a gondolatot, hiszen a parancsolat nemcsak tilt, hanem utasít is. Azért fordítom meg a dolgot itt a teológusoknál, meg általában az Istenről való beszédnél, mert a legfontosabb, amire ez a parancsolat késztet bennünket: az Isten igazságának megvallása alkalmas és alkalmatlan időben. Ha mi azzal mentegetjük magunkat, hogy “Uram, én soha a Te nevedet ki nem mondtam, én soha a Te nevedet könnyűvé nem tettem, hiába fel nem vettem”, ne felejtsük el, hogy ebben a parancsolatban az is benne van, hogy alkalmas és alkalmatlan időben meg kell vallani Isten nevének igazságát. Egyszer Kálvint Genfben megkérdezték, miért nem bír magával, hogy éjjel és nappal, napi három-négy-öt óra alvással állandóan csak ír és tanít az Istenről, keményen és határozottan mindig kiáll Isten dicsősége mellett. Kálvin azt felelte: “Ha verik a gazdát, ugat a kutyája. Hogyne szólnék, ha szidják az én Uramat és királyomat.” Ha verik, ha gyalázzák a gazdát, ha káromolják Őt, hallgathatunk-e? Azt hiszem, kiterjesztő értelemben nemcsak annyi ez a parancsolat, hogy Isten nevét hiába fel ne vedd, hogy ne káromkodj, ne fogadkozz, ne esküdözz, ne keverd bele olyanba az Istent, amihez neki nincsen semmi köze. Ebbe beletartozik az is, hogy védd meg Isten nevét, Isten igazságát. Ez így megint magyar parancsolat.
Majd amikor eljutunk oda, hogy ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot, meg fogjuk érteni ennek az emberi összefüggését is. A régi Angliában volt egy szokás. Ha két-három ember találkozott, és szóba jött köztük egy negyedik, a jelenlevők közül az egyiknek úriemberi kötelessége volt megpróbálni megvédeni a távollévőt, ha a társaságban valaki csepülni kezdte, hiszen ő nem védhette magát, nem képviselhette ott a maga igazságát. Angol szokás, mondottam. A magyar szokás meg az, hogy ha két-három magyar összehajol, abból nem búsongás lesz, ahogy Ady Endre szépen megfogalmazta, hanem acsargás. Ma ha két-három magyar összehajol, jaj a negyediknek meg az ötödiknek, aki ott szóba jön. Azért különösen jaj neki, mert a kettő-három között nincs egy sem, aki megvédené az ott nem lévőt. És Istent ki védi meg? Isten nevének szentségét, dicsőségét, méltóságát? Vajon, Isten dicsőségére élünk, ha némán félrefordulunk, hallgatunk, és azt mondjuk, bölcs most inkább nem szólni? Eleget teszünk-e a parancsolatnak? Az egyik zsoltár így szól: “Mikor látod a lopót, együtt futsz véle, dolgát javallod.” Ha hallod a káromlót, és hallgatsz, akkor bizony dolgát javallod, egyetértesz vele.
Azt is jelenti továbbá ez a parancsolat, hogy Isten nevét kell segítségül hívnunk. Azzal töltjük be legigazabban és legtökéletesebben a harmadik parancsolatot, hogy Őt segítségül hívjuk.”Én az Úr, vagyok a te Istened, aki kiszabadítottalak téged.” Isten nevének megszentelése, dicsőítése nemcsak abból áll, hogy megfontoljuk a szavainkat, nagyon-nagyon odafigyelünk arra, hogy ne keverjük bele Istent a kicsinyes emberi ügyeinkbe, hogy ne csináljunk az Ő nevéből ideológiát. Nemcsak abból áll Isten nevének a megszentelése, hogy nem tesszük ezt a nevet gúny tárgyává, és nem is hagyjuk, hogy gúny, átkozódás és káromlás tárgya legyen. Ez mind kevés. Ugyanis Isten bennünket nem kapuőrnek szerződtetett. Nem azért vagyunk Isten gyermekei, hogy szentségének kapujában álljunk nagy alabárdokkal, és mindenféle profanitással, szentségtelenséggel szemben harcosan védelmezzük. Isten bennünket gyermeknek hívott, és arra biztat, hogy hívjuk Őt segítségül. “Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én megszabadítalak téged.” Igazán Isten gyermekének, Isten követőjének lenni azt jelenti, segítségül hívom az Istent, mert tudom, hogy Ő szabadító. Segítségül hívom az Istent, mert tudom, hogy Ő könyörülő, megvilágosító hatalmú, gyógyító, mert tudom, hogy Ő halálból föltámasztó, szabadító Úr. De csak akkor hívja igazán segítségül az ember Istent, ha ezt el is fogadja, ha ezt szívével teljesen be is látja: Isten a szabadító. Nem az az életem lényege, hogy majd addig bütykölöm, addig alakítom, addig hajlítgatom a dolgaimat, hogy már minden rendben lesz, és csak a végére kell odahívnom Istent, hogy megszentelje az egészet. Ismerjük ezt nagyon jól.
Egyszer egy német teológus azt mondta - nagyon finom a különbségtétel, de értsük jól - : óriási különbség van a között, hogy mindent elrendezek az Isten számára, meg a között, hogy helyet hagyok az életemben Isten számára. Ha mindent el akarok rendezni Isten számára, akkor Őt a végére hagyom, Uram, mindent megoldottam, mindent elrendeztem, kitaláltam, mindenről tudom, hogy hogyan kell annak lennie, mennie, történnie, most már gyere a végére, és a Te neveddel, hatalmaddal, isteni mivoltoddal szenteld meg ezt az egészet, szenteld meg az én művemet! Ilyenkor Isten nem jön, távol marad, mi pedig meghökkenünk és megdöbbenünk: miért nem kell ez az Istennek, noha én olyan jól kigondoltam, olyan jól elrendeztem. Mennyivel más, amikor az ember alázatosan és egyszerűen azt mondja és azt éli: helyet hagyok az Istennek az életemben, hogy cselekedjen, rendezze a dolgokat, vezessen, irányítson, hogy meglepetéseket okozzon, történjenek váratlan fordulatok, akár abban az értelemben, hogy ez engem összetör és alázatra késztet, akár abban az értelemben, hogy már minden veszve volt, és megnyílt egy ajtó. Vagy mindig is nyitva volt, de minthogy nem én nyitottam ki, nem akartam rajta átmenni? “Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én megszabadítalak téged!” Isten nevének segítségül hívása Isten nevének igazi megszentelése. Isten mellőzése, figyelmen kívül hagyása, nem hívása, ez Isten nevének hiába való felvétele. Mert ha nem segítségül hívod, nem szabadítóul hívod, nem így áldod és magasztalod, akkor nem mondtad el, ki Ő, akkor meghamisítottad lényegét, személyét, istenségét, akkor nevét hiába vetted fel. Az a csodálatos a harmadik parancsolatban is - mint mindegyik parancsolatban - hogy amikor halljuk, nem kell találgatnunk, ki Ő. Nem rébusz, nem fejtörő, nem örök talány, hogy ki ez az Isten, akinek a nevét fel lehet venni, vagy nem lehet felvenni, ki lehet mondani, vagy nem lehet kimondani, segítségül lehet hívni, vagy nem. “Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged.”
Újra és újra hangzik: Én vagyok az Úr, a te Istened, aki Krisztusban megszabadítottalak téged, aki a halál fogságából kihoztalak, aki a bűnbocsánattal, a bűnök eltörlésével, a megengesztelődéssel, az élet megszentelésével neked is új életet ajándékoztam. Én vagyok Krisztusért a te mennyei Atyád. Hívj engem segítségül, s ha segítségül tudsz hívni, és szabadításomat megtapasztalod, akkor mondod ki nevemet helyesen, akkor áldasz engem igazán, dicsőítesz minden napon akaratom szerint.
Ámen

Kedves Testvérek!
Nem történt tévedés, amikor azt mondtam, hogy a második parancsolatot olvasom, és az első parancsolat első felét kezdtem el olvasni. Mint azt a múlt alkalommal láttuk, az első parancsolat bevezető mondata: “Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” az egész Tízparancsolatnak a bevezetője, tehát valamennyi parancsolathoz hozzátartozik. Ezért mint ma, úgy az elkövetkezendő vasárnapokon is minden alkalommal fel fogom olvasni azt a parancsolatokat magyarázva. Azért is szükség van erre, mert olyan korszakban élünk, amikor igen jól értünk ahhoz, hogy hogyan szedjük darabokra a dolgokat, hogyan boncoljuk fel a világot, hogyan bontsuk szét alkotóelemeire. Olyanok vagyunk, mint a kíváncsi gyermek, aki megkapta az új játékautót, és két nap múlva már darabjaira is szedte - de összerakni már nem tudja. Sokszor a Bibliával is így vagyunk. Hozzászoktunk, hogy fejezetekre, versekre van osztva az Ige, és azt gondoljuk, hogy ez a számozás és ez a beosztás eredetileg is isteni akaratból lett, tehát Isten Mózesnek is így nyilatkoztatta ki magát: 2 Mózes 20.1, 2 Mózes 20.2,  stb. Minthogyha egy versbe vagy kis idézetbe lenne belesűrítve, beletömörítve az igazság. Ám ha így halljuk: “Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából... Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlót azokhoz, melyek fent az égben, alant a földön vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat...” máris, első hallásból is másként értjük ennek a parancsolatnak a jelentőségét. Ám azért is olvastam ily módon, mert ennek a parancsolatnak a megértéséhez mindenképpen hozzátartozik a Tízparancsolat bevezetője. Ugyanis a második parancsolat az összefüggések parancsolata. Hogy mit értek ezen, azt szeretném most röviden megmagyarázni.
Induljunk ki abból, hogy mi, reformátusok bízvást mondhatjuk: nekünk ezzel a parancsolattal semmi bajunk. Ha a többi kilencet nem is, ezt az egyet biztosan betartjuk. Tessék körülnézni. Itt vagyunk egy szép, üres, sima falú templomban. Néhány szép virágmintás faragvány van ugyan a falakon, de ez megengedhető. Mi nem vagyunk olyanok, mint római katolikus testvéreink, akik mindenféle “utálatos bálványszoborral,” festménnyel telerakják templomaikat. Mi megtartjuk ezt a parancsolatot. Mi nem csinálunk faragott képeket, nálunk üresek a templomok.
Mindjárt két rövid kérdést szeretnék föltenni, mielőtt nagyon elbíznánk magunkat, és azt hinnénk, hogy e parancsolat kapcsán nekünk nincs is igazán mit megérteni, mert ősszüleink óta mi ezt szigorúan megtartjuk.
Az első kérdés: Vajon mi az igazi oka annak, hogy mi ilyet nem csinálunk, hogy mi nem faragunk képet, nem festünk festményt? Mi a magyarázata annak, hogy mi reformátusok itt a 20. század legvégén nem érezzük ránk vonatkozónak e parancsolat tiltását, hanem úgy gondoljuk, hogy ezt nyilvánvalóan megtartjuk? Vajon az-e az oka, hogy buzgó szándék él bennünk, hogy Isten törvénye szerint éljünk Isten dicsőségére? Valóban azért nincsenek képeink, festményeink, szobraink, Isten-megjelenítéseink, mert mi meg akarjuk tartani Isten parancsát?  Vagy egyszerűen csak azért, mert közönyösek vagyunk? Nem is érdekel ez bennünket? Soha eszünkbe nem jutott, soha a szívünkből föl nem sarjadt, soha a képzeletünkön át nem suhant: Milyen is az Isten? Kicsoda ez az Isten? Ez a törvény ugyanis azért adatott, hogy kordában tartsa a buzgó szívet, ahonnan mindegyre újabb meg újabb ötletek és képzetek törnek föl. Azért adta Isten ezt a parancsot, mert Isten ismeri  népét,  gyermekeit, és tudja, hogy ha az ember szereti az Istent, akkor a szívével is szereti. Azt is tudja Isten, hogy az ember szíve bálványgyártó műhely. Hát hogy szereti akkor az ember a szívével az Istent? Úgy, hogy állandóan isteneket farag magának, állandóan megpróbálja Istent kiábrázolni, elképzelni.
Nem akarom a református testvéreket innen a szószékről hideg vízzel nyakon löttyinteni, de megkérdem, vajon miért olyan könnyű nekünk ezt a parancsolatot megtartani? Azért-e, mert buzgón szeretjük az Istent, és engedjük, hogy kordában tartsa buzgó szívünket, vagy csak azért, mert üres és hideg a szívünk? Az üres és hideg szív nem fog az Istenről gondolkodni, nem akarja az Istent kiábrázolni, megragadni, megfoghatóvá tenni.
A másik kérdés még messzebbre vezet:  Milyen is a református templom? Miről ismerszik meg? Azt szoktuk mondani egyszerűen, hogy üres. A  református templom az a templom, amiben nincsen semmi. És sokszor nincs benne senki. Csikesz Sándor az 1930-as években írt egy gyönyörű tanulmányt a református istentiszteleti hely megépítésének szempontjairól. Arról beszél ebben a tanulmányában, hogy milyen legyen a templom, mekkora legyen, milyen célokat szolgáljon. Megpróbálja megindokolni, hogy miért jó és miért szép az, hogyha üres a református templom, ha nincsenek benne figurális ábrázolások. Azt mondja Csikesz: akkor szép a református templom, amikor tele van  emberarcokkal. Azért építették eleink szép, üres, csupasz falú templomaikat, mert azt akarták biztosítani, hogy amikor megtelik Istent dicsőítő arcokkal, akkor legyen szép a templom, mert attól szép a templom. Attól szép a vallás, attól szép a keresztyénség, ha Istent dicsőítő életek együttese és közössége magasztalja az Urat.
Ezek után már óvatosan teszem fel a kritikus kérdést: Lehet úgy is üres a református templom, hogy tele van? Tele van üres szívű emberekkel, olyanokkal, akiknek nem fontos igazán az Isten dicsőítése - csak ott vannak, és talán nem is tudják, hogy miért vannak ott.
Egyszóval ez a parancsolat az összefüggések parancsolata, amelyet Isten azért adott, hogy egyrészt kordában tartsa a lázas, tüzes, heves és buzgó szívet, másrészt, hogy megmutassa: a túlbuzgó szív képzelgései és az üres szív képmutatása között kell vezetnie annak az útnak, amelyen eljutunk az igazi istentisztelethez.
1. Miért tiltja Isten, hogy az ember képekben ábrázolja Őt? Mondhatnánk, hogy talán azért, mert Isten jó pszichológus. Ő a legjobb emberismerő, mert ő teremtette a pszichénket is, nála jobban senki nem ismeri azt. Nagyon jól tudja Isten, hogy mit jelent az ember számára az a belső lélektani erő, amit a pszichológusok, a filozófusok, az antropológusok ezzel az idegen szóval írnak le: imagináció. Magyarra fordítva: képzelőerő. De lehet, hogy ennél is többről van itt szó. Arról az emberi fakultásról, képességről, készségről, mely által folyamatosan képet alkotunk. Hogy is szoktuk mondani, amikor egy bonyolult helyzetet magyaráznak nekünk? Aha, most már értem, képet tudtam magamnak alkotni róla. Hallatlanul fontos az ember számára, hogy képe legyen a dologról. Aztán azt is szoktuk mondani, amikor közel jutunk egy helyzet fölismeréséhez, hogy képben vagyok; végre belekerültem abba az összefüggésbe, ahol eligazodom a dolgokban. Azt hiszem, ma amúgy sem kell magyarázni, hogy micsoda hatalmas ereje van a képi világnak. A statisztikák bizonyítják, hogy évrol-évre egyre több időt töltünk a képdoboz előtt, egyre jobban leköt, lebilincsel, rabszolgává tesz bennünket a képi világ, a film, a televízió, a mozi, sőt tulajdonképpen a számítógép is, hiszen a gyermekek nem egyenleteket, programokat írnak be azon, hanem képeket néznek. Hallatlan ereje van a képnek.
Isten ezzel tisztában van. S hogy ha mi őt képekben akarjuk kiábrázolni,  ha engedünk az emberi képalkotó késztetésnek, a belső képalkotó erőnek, akkor véglegesen és végzetesen megkötözhetjük magunkat. Hányan vannak,  akik, ha ezeket a szavakat hallják: mennyei Atya, egy kedves, ősz szakállas öregúrra gondolnak, aki valahol fenn ül a felhőkön. Vagy hányan vannak, akik a nagy francia festő, Doré csupa izom homo faber-ét látják maguk előtt, mert gyermekkorukban a Doré-illusztrálta Bibliát forgatták, és abban Isten, mint egy termetes gyári munkás, erős bicepsszel, alkotja a világot. És ezt keressük, amikor Istent keressük: egy kedves, jóságos öregurat vagy egy csupa izom, erős alkotót, egy hatalmas valakit, ahogyan a kép belénk rögzült. Nem az élo és igaz Istent keressük, hanem a képet.
Pedig, és ez az Isten-kiábrázolás tilalmának a lényege: Isten szabad.  Őt nem lehet belezárni egy reprezentációba, egy imagoba, nem lehet bezárni az emberi imaginációba sem. Isten - szabad. Itt az összefüggés. “Én, az Úr, a te Istened vagyok, aki kiszabadítottalak téged” - mondja a szabadító Isten -  a szabad Isten. Isten szabad, és ezért ábrázolhatatlan. Minden ábrázolással, minden képpel, minden szoborral rögzítünk egy momentumot, egy pillanatot, egy érzést, egy hangulatot, egy szituációt, és az mindörökre úgy is marad.
Időnként, amikor családok nosztalgiáznak, előveszik a családi fényképalbumot és visszalapozgatják. Milyen tökéletesen fölidéződik egy hangulat, egy érzés, egy esemény, egy családi történet. Megjeleníti egy kép. Mondhatná valaki, hogy éppen ezért kell Istent kiábrázolni, hogy föl tudjunk idézni egy hangulatot, egy eseményt, egy képet. Amikor úgy érezzük, hogy eltávolodunk az Istentől, legyen ott valami a szemünk előtt, ami emlékeztet rá. De Isten szabad, a szabadító Isten szabad.
2. Az Isten kiábrázolására vonatkozó tilalom másik oka az, hogy Isten végtelen. Nemcsak szabad, hanem végtelen is. Amikor a 16. századi reformátorok az úrvacsoráról vitatkoztak, és az úrvacsora-tan kapcsán minden teológiai összefüggést végiggondoltak, akkor hangzott el a híres tétele az egyik reformátornak: “Finitum non capax infiniti” - “A véges nem fogadhatja be a végtelent.” Ezen azt értették, hogy a véges teremtési valóság, az úrvacsorai kenyér nem fogadhatja be a végtelen istenit, a feltámadott Krisztust. A véges emberi, a véges teremtményi nem fogadhatja be a végtelen istenit. Hogy foghatná be véges emberi alkotás, véges teremtői valóságból készített valamilyen műve, szobra, festménye a véghetetlen Istent?
Bizonyára ez a magyarázata annak is, hogy ebben a parancsolatban olvassuk a szankciót: “Mert én, az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek, de irgalmasságot cselekszem ezer íziglen azokkal, akik engem szeretnek és parancsolataimat megtartják.”  “Megbüntetem” - “irgalmasságot cselekszem.” Azt jelzi ez a szankció (amely egyébként minden parancsolatra vonatkozik, nem csak erre), hogy Isten úgy látja az emberi életet, úgy viszonyul hozzá, úgy áldja, és - ne féljünk kimondani -, úgy bünteti, ahogy és amilyennek teremtette: szolidárisnak. Mégpedig az ember életét nemzedékekben való szolidaritásban teremtette az Isten.
Rettentő erővel kell a 20. század végén emellett érvelnünk. A 20. század végének embere nem a szabad, hanem a független ember, akinek tényleg nincsen sem boldog, sem boldogtalan őse, és nem utóda senkinek sem. Önmagában áll a független ember, az izolált ember. De Isten az embert szolidaritásban teremtette, és ebben benne van a nemzedékek szolidaritása is. Egyébként bármit is gondolnak a mai divat-filozófusok, meg az új divatú eszmék hirdetői, azért a mai világban is úgy van, hogy létezik nemzedéki szolidaritás, mert ha valaki adósságteherrel hagyja örökül javait a gyermekeire, akkor bizony az örökösöket terheli az adósság. Ez teljesen nyilvánvaló mindenki számára. De mondhatunk a történelemből is példát. Bennem sokszor fölfortyan a keserűség, amikor az erdélyi rokonokhoz mennék látogatni, és - talán most már ritkábban, de régen igen gyakran - hosszasan kellett ácsingózni a határon, és  korrupt román vámosokkal kellett huzakodni a vonaton, hogy engedjenek át érvényes útlevéllel. S akkor fölfortyant bennem: Mi közöm nekem atyáimhoz, a régi magyar úri világhoz, meg azokhoz, akik beleugrottak az első világháborúba, és volt szerencséjük elveszíteni azt? Ám van közöm, mert azon, hogy Trianon megtörténhetett három nemzedékkel ezelőtt, nem változtat az, ha most a 20. század végén azt mondjuk: nekünk ehhez semmi közünk. Nem voltunk benne részesek, sem az előzményekben bűnrészesek! S lám, mégis isszuk a levét, viseljük a következményeit. Gondoljuk csak el, hogy amit most csinálunk, azt majd az unokáink és dédunokáink is érzik majd a bőrükön. Áldást keresünk-e az életünkben, a világunkban, hogy a gyermekeink, az unokáink és a dédunokáink is áldottak legyenek? Vagy átkot művelünk? Hiába fogja azt mondani a dédunoka: Mi közöm a dédapám bűneihez? Meg fogja érezni azt az átkot, amit én csak a magam fejére hoztam.
Sokan természetesen ellene vetnék ennek a meglátásnak Ezékiel próféta igéit. A prófétánál panaszkodik a fogságban lévő Izrael, a nagy történelmi-nemzeti összeomlás után, amikor mindennek vége: “Igen, az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott belé.” Az atyák bűnösen éltek, az atyák nem szerették az Urat, az atyák engedetlenek voltak, de lám, rajtunk csattan az ostor. Nem igazságos az Isten. Mire Ezékiel azt mondja: “Kiirtom ezt a mondást Izraelből.” Minden nemzedék a maga bűnéért felel. Ezt szoktuk fölhozni a parancsolattal szemben: mi az, hogy harmad- és negyedíziglen? Ne is beszéljünk többet erről. Ez Mózes idejében volt így, Ezékiel korában Isten ezt már eltörölte. Mindenki magáért felel. Amit tesz, aszerint kap. A következő nemzedéknek semmi köze nincs már hozzá.
Milyen érdekes azonban, hogy ezt csak a büntetés esetében szoktuk idézni. Csak a büntetés esetében mondjuk, hogy bűnhődjék minden nemzedék a maga bűnéért. Amit apám követett el, annak igya meg a levét apám, amit meg a nagyapám, azért feleljen a nagyapám. Amit pedig én, azért feleljek én. Így fair a dolog. Mikor azonban áldásról van szó, rögtön elfelejtjük, hogy az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott bele, rögtön elfelejtjük, hogy “Kitörlöm ezt a mondást.” Akkor érvényes,  akkor legyen érvényes az összefüggés ezer nemzedékig.  De az összefüggés az, hogy Isten végtelen. Hiszen fölfoghatatlan számunkra, mit jelent az, hogy ezer íziglen. Gondoljuk el, hogy hogyan viszonyul a három, a négy az ezerhez? Szinte csak gyermekmódra érdemes számolni, hogy az áldás kétszázötvenszerese az átoknak. Ez az arány valójában fölfoghatatlanul végtelen.
3. S ez fordítja gondolatainkat a lényeg felé. Ugyanis ennek a parancsolatnak van egy sokkal mélyebb, sokkal alapvetőbb szerkezete, mint az, hogy az ember képzeleg, képeket alkot, hogy megpróbálja az Istent kifaragni magának. Nem ez az igazi összefüggés.
Az igazi összefüggés az, hogy valamilyennek gondoljuk az Istent. Pedig Isten szabad, és ez azt jelenti, hogy Isten nem sematizálható. A keresztény életnek és gondolkodásnak az egyik legnagyobb bálványa, legnagyobb hamis Isten-kiábrázolása, hamis Isten-gondolata az, hogy valamilyen Isten-sémát alkotunk magunknak. Lássunk ezekből néhányat.
Elmegy egy hívő testvér a kórházba a másik hívő testvérhez, aki nagyon beteg. Elmegy, hogy meglátogassa, testvérileg megerősítse, ez is a tiszta szándéka. Leül az ágya szélére, és azzal kezdi:  Mondd meg nekem szépen, milyen nagy bűnt követtél te el? Íme, egy Isten-séma, mely szerint nyilvánvaló, hogy valaki csak azért lehet beteg, csak azért szenved, csak azért jöhet az életébe nyomorúság, mert valami iszonyatos nagy bűnt követett el, és a bűn mértéke szerint jön a betegség. Micsoda sematizmus van ebben a gondolkodásban! Olvassuk el Jób könyvét, az ártatlanul szenvedő, megpróbált igazét, és abban a pillanatban nem leszünk olyan bátrak ezzel a sémával.
Hadd mondjak egy történelmi sémát is. Amikor bejöttek az oroszok, és csakhamar kiderült, hogy ki sem fognak menni, meg az is köztudottá vált, hogy a párizsi békeszereződés jóváhagyta Trianont, és bizony beláthatatlan ideig az orosz tömbhöz fogunk tartozni, akkor sokak szájából fölhangzott: ez az Isten ítélete a nép bűnei miatt, és csak egyetlen lehetőségünk van: meghajtjuk a fejünket Isten ítélete előtt. Sokakat megrázott akkor ez a gondolat, mélyen igaznak tűnt, és úgy érezhették, hogy valóban egy isteni akarat érvényesül ebben a rettenetes sorsszerűségben. Isten valóban szembesít egy népet a saját bűneivel. Aztán valami megváltozott. Elkezdték hirdetni és hirdették végig negyven esztendőn keresztül, az utolsó pillanatig: nem azért vannak itt az oroszok, mert a Szovjetunió világbirodalmat akar építeni, vagy mert a nyugatiak átadták Kelet-Európát az orosz fennhatóságnak, hanem mert az Úristen ezt akarja. Mindnyájan érezzük, hogy ez is egy séma. Honnan tudta, aki ezt állította, hogy az Úristen ezt akarta? Kapott egy üzenetet tőle a mennyországból? Nem. Hanem alkotott egy sémát: az Isten  így működik. Ha beteg valaki, akkor nyilván azért beteg, mert az Isten így működik. Ha bekövetkezik egy történelmi katasztrófa, nyilván azért történt úgy, mert az Isten így működik. Amikor ezt a szót mondom, hogy működik, máris érezzük, hogy nem az élo Istenről beszélünk, hanem egy sémáról. Mondjuk az emberről azt, hogy így működik? Kikérjük magunknak. Az ember cselekszik, az ember él. Isten is cselekszik, Isten is él. Nem működik, Ő nem séma, nem mechanizmus.
“Ne csinálj magadnak faragott képet, és ne imádd.” Isten parancsolata azt mondja, aki szeret engem, a szabadító Urat, az nem alkot rólam képet, az nem akar kifaragni, szépen odarakni a sarokba: ott vagy, Uram, mindig megtalálható vagy! Aki engem szeret, az szeretni akar, és meg akarja tartani parancsolataimat. Ne sértődjön meg senki, de ezt tovább kell gondolni: aki pedig nem szeret, az farag magának istenképeket, az csinál magának Isten-sémát, Isten-mechanizmust. Szeretni Istent azt jelenti, hogy hagyom, hogy az Isten szabad legyen. Hiszen az, hogy Isten szeret bennünket, az a mi számunkra azt jelenti, hogy Isten szabaddá tesz bennünket, megszabadít bennünket. Így mutatkozott be, és ez az  összefüggés: “Én vagyok a szabadító Isten.” Megszabadít bennünket a bűnnek, a halálnak, a kárhozatnak a fogságából; kiszabadított bennünket a halál fogságából és átvitt szerelmes fiának országába. Ez a második parancsolatnak a jövőbeni vonatkozása. Kálvin azt mondja, hogy Krisztus benne van az Ószövetségben. Nos, egészen biztos, hogy a második parancsolatban  benne van. Azt mondja a Kolossé levél: Jézus Krisztus Istennek képmása, - a szónak abban az értelmében, hogy Isten ezerszeres áldása Krisztusban és Krisztus által lesz végtelenné, megszámlálhatatlanul naggyá, sokká. Jézus Krisztusban lett Istennek áldása végtelenné. Jézus Krisztus testet-öltésében, életében, golgotai bitófa-halálában és feltámadásában pedig megértjük Istennek hozzánk való szeretetviszonyát.
Azt mondja Jézus: “Aki engem látott, látta az Atyát.” Aki látta Jézust, az látta Istennek kegyelmét, Isten igazságát és Isten életét. Aki odamegy Jézus Krisztushoz, az a szabad, a szabadító, a megáldó és megszentelő Istent fogja megtalálni.
Kell-e nekünk képet alkotnunk, képet faragnunk, képet csinálnunk Istenről? Nem kell, mert Krisztusban láthatjuk, hogy kicsoda Isten. Kell-e nekünk égre, földre, víz alatt valókra kiterjesztenünk ezt a rendkívül lázas, nagyon sok mindenre vezető és nagyon sokra késztető szívbéli buzgóságot - ha ugyan van bennünk szívbéli buzgóság -, valahogyan, valami módon képet alkotni az Istenről? Nem kell. Krisztus Isten tökéletes képmása, de mint tudjuk, mi magunk is Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ha tudni akarjuk, milyen Isten, ha tudni akarjuk, hogyan viszonyul hozzánk és kicsoda ő, keressük Jézus Krisztust, aki Szentlelke által kinyilatkoztatja magát nekünk, és adja nekünk Istennek nem ezerszeres, hanem véghetetlen szeretetét és irgalmát, megosztja velünk a szabadító Isten szabad szeretetét.
Ámen

Kedves testvéreim!
Az előző két vasárnapon Jakab apostol levelének 3. része alapján a nyelvről, a beszédről, általában a nyelv jelenségéről szóló igei útmutatást első két részéről hallottunk. Első alkalommal az apostol kifejezéséhez igazodva arról beszéltünk, hogy a nyelv eszköz. A beszéd, a nyelv, a szavaink, a gondolataink közlése, megfogalmazása bizonyos célok megvalósításának eszköze. Második alkalommal arról hallottunk, hogy a nyelv nemcsak eszköz, hanem hatalom is. Olyan hatalom, amit nehezen tudunk kordában tartani, megregulázni, amikor beszélünk, nem mindig az történik, amit akarunk. Nem mindig azt érjük el, ami a célunk. Sokszor éppen az ellenkezője következik be, vagy látszólag az következik be, amit akartunk, ám a nyelv, mint valami hatalmas szörnyeteg, túlnő rajtunk. Kimondunk egy szót, és ezzel nemcsak egy hasznos és ártatlan tábortüzet vagy egy gyertyalángot gyújtunk meg, hanem felégetjük az egész életünket és mások életét is. Kicsiből nagy tűz lesz. Ezért mondja az átvezeto gondolatban Jakab, hogy a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg. S talán részben ez is az oka, hogy sokan azt gondolják, jobb lenne inkább hallgatni. Nem kellene ügyetlen varázslóinasként ellesni néhány mesterfogást, és ezt utánozva olyan erőket felszabadítani, amelyeket már nem tudunk megfékezni. Nem kellene Isten szóval teremtő képességét ellesve szabadjára engedni ezt a titokzatos hatalmat, mely aztán öntörvénye szerint a fejünkre nő, és akkor aztán nem boldogulunk vele.
Az apostol azonban beiktat egy újabb képet is, ma erről szeretnék szólni. Azt mondja az apostol: a nyelv forrás. Más kifejezéssel élve: a nyelv titok, misztérium. S máris hadd magyarázzam meg, miért alkalmazom az apostol hasonlatára ezt a különös elnevezést, misztérium. A nyelv titok egyrészt, mert nem minden teremtménynek adatik ez meg. Bár az etológusok váltig állítják, hogy az állatvilágban is van valamiféle kommunikáció, jeleknek a közlése, üzeneteknek a továbbadása, kicserélése, és ez  vitathatatlanul így is van, hisz akinek van házi állata, az is jól tudja, hogy az állatainkkal lehet beszélgetni, ez a beszéd mégiscsak korlátozott. A kiscicánk soha nem fog hozzánk szerelmes verset írni. Egészen pontosan, bizonyos jelzéseinek kitűnő jelentőséget tulajdoníthatunk. Tarthatjuk azt beszédnek is.  Egy korlátozott szinten voltaképpen az egész teremtett világ beszél. Ezt mondja a 8. zsoltár is. A 104. zsoltár szerint az élovilág beszélget Istennel, imádkozik Istenhez. A 19. zsoltár szerint az egész univerzum beszél, és hirdeti Isten dicsőségét. Mindazáltal a beszélő ember az, aki azt mondja, hogy beszél a nem emberi világ is. Mindez azonban korlátozott értelmu kijelentés, szándéka szerint a világot hasonítja hozzánk. Viszont föltárul, hogy a nyelv éppen azért nagy titok, mert legjobb tudomásunk szerint csak az ember beszél azon a szinten, amit beszédnek tartunk. Miért mi, miért éppen mi? Miért van az ember birtokában ez a különös ajándék?
Másrészt azért mondhatjuk, hogy titok a nyelv, mert úgy van az ember birtokában, hogy még sincs a birtokában. Hadd mondjak erre egy korlátozott érvényu példát. Nemrégiben találkoztam egy régi kedves ismerőssel, aki nagy vadmagyar, s a legszívesebben körülépítené az országhatárokat valami kínai nagyfallal, természetesen a trianoni határokat, aztán se ki, se be. A találkozásunkkor szóba jöttek a gyerekeink, s én egy kicsit megszeppenve mondtam, hogy a gyerekeim angolt meg németet tanulnak. Mire ő azt mondta: nagyon helyes. El voltam hűlve, hiszen úgy gondoltam, ez az atyafi akkora nagy hazafi, hogy a magyar nyelven kívül mást nem akar tudni és hallani. De bizony akar. Mert a szükség  is rávisz bennünket arra a felismerésre, hogy nekünk nyelveket kell tanulni. Kell, hogy a birtokunkban legyen ez a hasznos és szükséges eszköz, lehetőleg minél több változatban. Olyan kulcs ez, amivel más népek szívéhez nyithatunk ajtót. Másképp nem jutunk egyről a kettőre. Ám ugyanaz, ami a birtokunkban van, még sincs a birtokunkban. Mert amikor egy másik nyelv ismerete révén megnyílik egy másik világ, nem a birtokosai leszünk annak a világnak, hanem inkább részei. Sőt, ha azt mondjuk, hogy a nyelv hatalom, akkor azt is mondanunk kell, hogy birtokol minket a nyelv. Aminek mi vagyunk a gazdái, annak kiszolgáltatottjai is vagyunk. Sokszor olyan az anyanyelvünk is, mint az aszályos időszakban kiszáradt erdő, amelyben valaki vagy valami tüzet gyújtott, s lángra kapva szinte fölég az egész. Milyen sokszor riadóztatnak bennünket a nyelvvédők! Ez bizony nagy titok. Hogy van az, hogy valami a birtokunk, és mégsem a birtokunk? Hogy van az, hogy amivel szabadon rendelkezünk,  bizonyos esetekben uralkodik az életünkön.
S harmadrészt azért is titok a nyelv, mert pontosan olyan mint valami forrás. Ma erről szeretnék részletesen szólni. Azt mondja az apostol, a beszéd forrás. Ez a kép egészen más jellegű, mint az eszköz vagy a tűz hasonlata. A forrás az ember számára mindig is titok volt, mert a forrás esetében mindig csak a közvetlen megjelenést látjuk, a valódi eredőt nem. Tökéletesen kifejező a magyar forr ige alkalmazása. Kirándulók tudják igazán jól, milyen csalódás, ha a térképen  megadott helyre jutva a fáradt, hűvös vízre vágyakozó vándor nem találja a forrást. S nem azért nem találja, mert hibás a térkép, hanem mert a nagy szárazság miatt mélyebbre húzódtak a karsztvizek, és a megszokott helyen nem tör föl víz. Manapság is számon tartanak olyan embereket, akiknek állítólag különös érzékük van arra, hogy hol rejlik a talajban forrás. Ők különösebb technikai apparátus nélkül is meg tudják mondani, hol kell kutat ásni. De még számukra is titok, hogy miért éppen ott. Továbbá titok az is, hogy mi a forrás forrása, milyen mélységig kellene lemenni a forrás eredőjéhez. Mi az, ami föl-forr a mélyből? Ha eltekintünk a szabatos tudományos magyarázatoktól, a közvetlen tapasztalat számára mindig titok és csoda volt a földből feltörő víz. Ez ugyanis valamiképp az elrejtett élet jele volt. A forrás vize ajándék, élet-ajándék. S ez valami felfoghatatlan.
A nyelv kapcsán is fel kell tennünk a kérdést: honnan van a beszéd? Honnan jön a szó? Miért beszélünk mi egyáltalán? Miért nem csak artikulálatlan jelekkel kommunikálunk egymással? Ha elnézzük azt a fecsegő korszakot, amelyben élünk, amikor a médiumokban már nem is nagyon szólnak hozzánk, hanem csak szóval tartanak bennünket a következő reklámig, akkor az az érzésünk támad, hogy lassan tényleg eljutunk odáig, hogy artikulátlan motyogás lesz a világ. Tessék csak bekapcsolni valamelyik kereskedelmi csatornát, ahol a népszerűnek mondott műsorvezetők nyerítenek, nyihognak, makognak, röhögnek, s mondogatnak valamit, “szóval tartanak” bennünket, de nem beszélnek hozzánk. Egy ilyen világban még inkább kérdezzük, honnan van a beszéd? Tudniillik az értelmes beszéd. Honnan fakad? Milyen forrásból? És még inkább, mitől van az, ahogy az apostol mondja, hogy a nyelv, áldás és átok egyszerre? Ezzel áldjuk az Istent, az Atyát és ezzel átkozzuk az embereket, akik az Isten képmására teremtettek.
A kérdésnél azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az apostol most nem kifelé mutogat, hanem a gyülekezethez beszél. A bibliatudósok szerint Jakab apostol levele eredetileg nem levél volt, hanem az apostol igehirdetéseinek összeszerkesztett változata. Ő mint a jeruzsálemi gyülekezet oszlopa számos alkalommal prédikált a gyülekezetnek, aztán ihletett gondolatait összeszerkesztették, s így terjesztették levél formájában. Üzenete azonban a gyülekezethez szól. Nem a pogányok és a hitetlenek miatt méltatlankodik, hanem a gyülekezethez szól. Hogyan lehetséges, kérdezi, hogy ugyanazzal a csodálatos képességeddel, birtokolt eszközöddel áldod az Istent és átkozod embertársadat?  Félrelebben egy függöny, egy fátyol, és, íme, belelátunk a keresztyén élet egyik nagy nyomorúságába. Olyan nagy ez a nyomorúság, hogy szinte szégyellünk is róla beszélni. Mindannyian ismerünk kiváló, csodálatos keresztyéneket,  akik megrendítő emelkedettséggel tudják Istent dicsőíteni és magasztalni. És ugyanezek, ha elkezdenek a másik emberről beszélni - mit beszélni? -, káromlást szólni, megborzongunk. A hitetlenek se beszélnek így a másikról.
Hallottam egy atyafit régebben, aki már-már az angyalok nyelvén magasztalta és dicsőítette az Urat. Ha  néprajzosok hallották volna, lelkendeztek volna, olyan gyönyörű archaikus fordulatok voltak a beszédében. Ha esztéták hallották volna,  ámultak volna,  olyan gyönyörűen fogalmazott, olyan szabatosan építkezett, és mindezt nem mímelt módossággal, hanem spontán szabadsággal. Ha teológusok hallották volna, felsóhajthattak volna, végre valaki ellát a titkok titkáig.  De én hallottam ugyanezt az atyafit a bibliaóra után beszélni egy másik keresztyénről, és egész valómban megrendültem: öt perccel azelőtt még az angyalokat hallottam, öt perccel később, íme, mintha Lucifer beszélt volna hozzám. Nem titok ez, kedves testvérek? De bizony, titok. Mégpedig rettentő, hátborzongató és ijesztő titok. Hogy lehet az, hogy ez a csodálatos ajándék, a beszéd, ilyen zavart, kevert forrás legyen? Hogy lehet az, kérdi az apostol is egy mondattal később, hogy ugyanabból a nyílásból csörgedeztet a forrás édeset és keserűt?
Mindazáltal, kedves testvéreim, nemcsak ezért, sőt, döntő módon nem ezért titok, misztérium a nyelv. Mert ha ilyen megosztott módon beszélő atyafival találkozunk, nem maga a tény az igazán megrendítő, hanem az ok. Jézus pedig megvilágította a számunkra, mitől van ez a megosztottság, mitől van az életünknek ez a kettőssége, repedtsége, hasadtsága. De még ennél is pontosabban kell fogalmaznunk. Jézus és most az apostol is, nem annyira megosztottságról és hasadtságról beszél, hanem kevertségről, és ez sokkal rosszabb, mint a kettéosztottság.
Jézus azt mondja: a szív teljességéből szól a száj. Vagyis a szíved zavart. A szíved az az iszapos, saras keverék, amelyben minden együtt van. S amikor szólsz, akkor föltör a jó is, meg a rossz is. Mégpedig sokszor egyszerre is, vagy közvetlenül egymás után - ilyen a szív. S ha még tovább megyünk, más mélységek is megjelennek itt. Nem a szív a legnagyobb mélység. Nem az én szívem, nem a te szíved, nem az ember szíve a legnagyobb mélység. Vannak itt még ennél nagyobb mélységek is, ezért titok a nyelv.
Két képet idézek ennek megértésére. Mindkettő apokaliptikus, mindkettő a Jelenések Könyvében szerepel, mindkettő ugyanarról szól. Az egyik szerint Krisztusnál, Isten győztes bárányánál van a mélység forrásának, vagy a mélység kútjának a kulcsa. A másik szerint Istenben van  az élet vizének a forrása. Most ennek a kettőnek a fényében szeretnék néhány szót szólni arról, hogy honnan van a nyelv és miért forrás a nyelv, milyen értelemben forrás? Amikor azt kérdezzük, honnan van a nyelv, akkor voltaképpen elindulunk visszafelé a nyelvben. A nyelv eredőjét keressük, az ősnyelvet keressük. Mindig foglalkoztatta az embert ez a kérdés, és ha végignézünk civilizációnk történetén, azt látjuk, hogy ez nemcsak minket, magyarokat izgatott. Milyen nyelv a mi nyelvünk? Finnugor nyelv, vagy sumér, vagy altáji, vagy talán a japán nyelvnek a rokona? Honnan van ez a mi nyelvünk? Óriási viták folynak e kérdésben, és tudjuk, hogy ez korántsem csak tudományos kérdés, amelynek legfeljebb szakmai tétje volna. S az eredetet ugyanígy kutatják az angolok, a kelták, a németek, meg a latin nyelvű népek, mindenki, minden nép. Mindenki keresi a maga nyelve mögött az ősnyelvet, és az ősnyelv mögött a közös ősnyelvet, és ezen a szenvedélyen az sem segített, hogy sokan azt javasolták: hagyjuk a múltat, hagyjuk azt a kérdést, hogyan lehetne minden beszédet, minden nyelvet egy ősnyelvre redukálni, alkossunk inkább itt és most egy új, mindenki által megtanulható közös nyelvet. Ilyen lett az eszperantó, a közös nyelv reményének nyelve. Ám a kérdést nem oldotta meg, a kérdésben rejlő feszültséget nem oldotta fel. Az ősnyelvet kereső embert ugyanis nem az izgatja, hogy miképpen találjuk meg a Bábel-tornya előtti nyelvet, mely lehetővé tette, hogy mindenki értse a másikat. S nem is az a kérdés, hogy miképpen lehet egy egyetemes nyelvet létrehozni.
Amit keresünk, az saját létünk forrása. Mert az ember kimondva-kimondatlanul tudja-érzi, hogy a szó valami egészen különös dolog. A szó, a maga őseredeti jellegében talán nem is teremtmény. Inkább teremtő közeg. Isten az Ő szava által teremtett. És a beszéd, a nyelv, amit ajándékként megkaptunk Istentől, valamiféle rokonságban, közösségben van ezzel a teremtő isteni szóval. Hát ezért van az, hogy a beszéd hatalmasabb tud lenni nálunk, és ezért mondja az apostol, hogy a nyelvet az emberek közül senki nem tudja kordában tartani.
Minden teremtményt képesek vagyunk leigázni, beidomítani, fölkantározni, rácsok közé tenni. Tessék ezt megcsinálni a nyelvvel! Nem megy. Hát ezért keressük, és kutatjuk, hogy honnan a nyelv? Mert amikor az ember a saját anyanyelvén keresztül keresi az ősnyelvet, akkor is Istent keresi, az alfát, az origót, a kezdetet keresi. És ez a kezdet nem a matematikai egyenletek nulla-pontja, valami kiterjedés nélküli semmi, hanem életteli forrás. Ezért mondja a Jelenések Könyve, hogy az ősmélység kútja az élet forrása is. S ugyanakkor ez az életforrás, a Jelenések Könyve értelmében, eszkatológikus valóság is. A kifejezés a jövőbe is mutat.
Mi, keresztyének  hisszük és tudjuk, hogy az igazi élet már nem a múltból jön, hanem az eljövendőből jön, a feltámadott Krisztustól jön. Ha nincsen feltámadás, hiábavaló a ti hitetek, és hiába való a legnemesebb beszéd is, tudniillik, prédikáció, mondja Pál apostol. Ha az élet nem a jövőből jön, nem a Feltámadottból, nem ott van az élet forrása, akkor mindegy, hogy hol van az ősnyelv. Akkor mindegy, hogyan beszéltek az első emberek, héberül, sumerul, vagy magyarul, ahogy Berzsenyi is gondolta. Akkor mindennek nincs jelentősége, hiszen elmúlik a világ és elmúlik annak dicsősége. Bezáratnak régvolt forrásai, és akkor mindaz, ami most van, az enyészeté lesz.
Ám hogyan miénk a jövő? Az ígéretben. És az ígéret: szó. Talán nem jó az etimológia, és elnézést is kérek a nyelvészektől, de úgy tűnik az ígéret szó az ige szóból származik, tudniillik, az isteni szóból, az Igéből. Úgy miénk az élet, hogy az Isten ígéretében, ígéro igéjében a mienk. Ez az a forrás, az isteni ígéret az, amelyből az életünk tápláltatik.
Hányan vannak, akik mindmáig, és hiszem, hogy holnap és holnapután is abból élnek napról napra, évrol évre, hogy ígéretük van Istentől. Mert egyébként nincsen igéjük és ígéretük. Egyébként csak kemény tények és diagnózisok vannak. A halálos betegségük diagnózisa. A mindent elvesztettség szomorú tényei. A fogyatkozó élet kőkemény, megfellebbezhetetlen tapasztalatai. S mégis élnek, mert az életük ígéretbol táplálkozik. S megfordítva, hányan vannak, akik azért boldogtalanok, mert meghalványodott bennük az ígéret, mert eltemették magukban, vagy valami elhomályosította, s nem szól a szívükben az Isten bizonyosságot adó szava. Hányan vannak, akik véglegesen és halálosan boldogtalanok, mert talán sohase hallották ezt az ígéretet, és csak fecsegnek-fecsegnek. Talán ezért olyan fecsegő ez a mai világkorszak, mert olyan keveset szólhat és hangozhat az isteni ígéret. Ahol szólnia kellene, ott csak rikácsolás, nyerítés, dobrokolás hangzik. Ahol feltöltődni kellene az élet igéivel, ott csak fecsegve eltöltik valahogy az időt. Lármás enyészet előtti hangoskodás ez, mely elnyomja azt a halk és szelíd hangot, amelyik ígér, amelyik jövőt hordoz.
Nos, nem misztérium a nyelv, a beszéd? Dehogynem az. Az élet egyik legnagyobb titka. Sőt, az Isten egyik legnagyobb titka ez. Azért nagy titka ez Istennek, mert csak ámulni tudunk azon, hogy Isten úgy döntött, hogy velünk, emberekkel döntő módon szavai által fog kommunikálni, mégpedig úgy, hogy ő szól és kinyilatkoztatja magát, és úgy, hogy mi szólhatunk és imádkozhatunk őhozzá. Isten ezzel nagy-nagy kockázatot vállalt. Nem egyszerűbb lett volna –  engedje meg a gyülekezet ezt az a rövid spekulációt -, ha mindent erőből elrendez? Miért magyaráz-magyarázkodik nekünk, gyermekeinek? Minek a sok üres prédikáció, minek a Szentírás több száz megírt oldala, minek a teológusok eszmefuttatásai, az istenes emberek meditációi, minek az énekeink, az imádságaink? Nem jobb és egyszerűbb lenne mindent egy lendülettel, erőből? Vétkeztél? Úgy hát, jobb kézből visszájára egy jó nagy pofon! Megérdemli azt az ember, nem? Még jobban is, mint a szót!  Miért kell Istennek kinyilatkoztatnia mindenféle szépséges, könyörgő, hazahívó, esdeklő prófétai beszédeket? Nem lenne már hatékonyabb, ha rendet vágna a történelemben, s végre egyértelműen, hulljon a gonosz, győzzön a jó!? Ez lenne aztán a világos beszéd!
Micsoda nagy titok, kedves testvéreim, megrendítő titok, hogy az Isten szól hozzánk! És azért szól hozzánk, mert megajándékozott az értelmes beszéd ajándékával, és nem akarja tőlünk megvonni azt. Egészen mélységes és beláthatatlan az Istennek ez az útja, hogy a bűnös embertől sem vonja meg ajándékát, a beszédet, és hogy úgy váltja meg az embert, hogy megváltása közben nem von vissza semmit abból az ajándékból, amit korábban adott neki.
Ne higgyetek semmit azoknak, akik azt mondják, hogy csak úgy lesz mienk a megváltás, ha megfosztjuk magunkat Isten korábbi ajándékaitól. A látástól, a hallástól, a beszédtől, a szeretetre való képességtől, a munka képességétől. Hamis aszkézis az ilyen beszéd. Istentelenség, az ilyen gondolat. Isten azért szól hozzánk, azért nyilatkoztatja ki magát, mert meg akar bennünket váltani. S miközben megvált bennünket, aközben nem veszi el tőlünk a beszéd ajándékát, hanem megtisztítja a szívünket, ezt a fertőzött, kettős-kevert forrást.
Aki végigolvasta a Jelenések Könyvét, bizonnyal megdöbben azon, hogy a könyvben ábrázolt mennyei istentiszteleten beszélnek. Pedig, mi fáradt emberek este tízkor már úgy érezzük, elég volt, elég volt, már nem bírok szólni. Jönnek a gyerekeink még féltíz-tíz körül egy kérdéssel, egy fontos kérdéssel, de elhessegetjük őket, hiába szégyelljük, nem bírunk már szólni. Ilyenkor hajlunk arra, hogy az üdvösség az ember számára azt jelenti, hogy nem kell beszélni. Láttam egyszer egy beteget a kórházi ágyon halálra gyötörve, kínozva, szenvedve a betegségtől, neki már az volt az üdvösség, hogy nem kellett szólnia. Hagyjatok, hagyjatok, hagyjatok,  - nem is bírta kinyitni a száját. Ismerek embereket, akiket egész életükön keresztül szidtak, káromoltak, üldöztek a szavakkal. Nekik az az üdvösség, hogy nem lesz többé szó, nem lesz beszéd, nem lesz rágalom, nem lesz pletyka, nem lesz átok. Az lesz az üdvösség, hogy lesz majd egy nagy némaság, Nirvána, űri csend. De nem ez az üdvösség!
Az üdvösség az, amikor az jön ki a szívből, aminek ki kell jönnie. Az üdvösség az, amikor megtisztíttatik a forrás. Az üdvösség az, amikor az ember ezzel a csodálatos, titokzatos ajándékkal azt teszi, amit tennie kell. Áldja az Istent és szereti az Isten képmását, az embert. Bizony, titok a beszéd. Isten az Ige által teremt és ígér. S az Ige nemcsak alfa, hanem az ómega is. Ez az az Ige, mely testté lett, és Ő mondja magáról, én vagyok az alfa és én vagyok az ómega. Jövel uram, tisztítsd meg szívemet újjáteremto szavaddal, szent titkoddal, Te aki vagy a teremtő kezdet, légy bennem áldott beteljesedés.
Ámen

Ehhez a kegyelmet gyakorló Istenhez hív most bennünket az apostol is, itt a gyász mélységében, a halál szorongató rettenetében: „...járuljunk bizalommal a kegyelem királyi székéhez...”
S amit a próféta talán csak sejthetett, azt az apostol már szilárd bizonyosságként tudja: Isten nem szeszélyből, önkényesen, néha-néhai ellágyulásból irgalmas és könyörületes, hanem azért szeret minket, mert megszenvedett értünk. Krisztus, a mi közbenjárónk és szabadítónk ismeri az ember nyomorúságát, kimondhatatlan gyötrelmeit - ismeri a halál is - ahonnan föltámadott. Hogyne tudna hát könyörületre indulni rajtunk, ha egész földi valója, szenvedése, halála, föltámadása a könyörület bizonysága.
Az hát, hogy Isten előtt leplezetlenül állunk, hogy szava-igéje a legtitkosabb gondolatig, a szív mélyébe, a legmélyebb tudatalattiba, a velőkbe is elhat, - immár nem félelmetes ige, nem ijesztő hatalom, hanem vigasztaló, buzdító valóság.
Járuljunk hát hozzá nyílt és bátor szóval, mert ezt jelenti itt a csodálatos görög szó: parrészia - nyílt beszéd, a következményektől meg nem rettenő, őszinte beszéd, bátorság. Az imádság, vagy sok imádság, amiben kétségbeesésünk, gyászunk megszólal. De lehet ez akár a mély, konok hallgatás is, amikor már csak a lüktető szívverés szól.
És hallani fogjuk Isten vigasztaló szavait!
Ez a vigasztalás azt mondja most:
Ahogyan meg kell most tanulnunk együtt élni a halottainkkal, őket el nem feledve
úgy élni, mintha nem kötné gúzsba őket a halál
Ahogyan könny tolul a szemünkbe, ha rájuk gondolunk, de a világ dolgait mégis mosolyogva, derűsen kell végigvinnünk,
Ahogyan egy család nagy veszteségéről gondolkodunk és mégis
egy családról szólunk, és ekképp szeretjük őket, halottaikkal együtt
ahogyan  megértjük, hogy  nem azért fáj szeretteink halála, mert az akadályt képez, mert a haláluk útban lenne, hanem mert társakat vesztettünk az úton,
s nem azért fáj a haláluk, mert összeomlott, elveszett az, amit ők még adhattak volna, hanem mert mi nem adhatunk immár nekik.
Ahogyan megértjük , hogy úgy kell őket szeretnünk, hogy immár nem szerethetők,
hogy úgy kell róluk tudni, hogy immár nincsenek.
úgy fölfogjuk, bennünk talán éppen ez a leginkább  az isteni lenyomata.
Mert amíg a kegyelmes szó meghallásáért igyekszünk Istenhez, addig visszatükröződik bennünk, az, hogy amikor mi nem mondunk le szeretteinkről, úgy Isten nem mond le gyermekeiről.
Ami bennünk az emlékezés, az Istenben a feltámadás akarata,
ami bennünk az emlékek megőrzése, az Őbenne az örökélet ígérete.
Ha szabadon, s nyíltan szólunk Hozzá, ezt a választ halljuk tőle.
Ez az a vigasztalás, ez az a kegyelem, amit Őnála megtalálhatunk.