Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves Testvéreim!
Aligha kell bizonygatni, hogy igaz beszédre  vágyakozó korban élünk. Ez akkor is így van, ha sokan csak annyit mondanak: nem kell annyit beszélni, cselekedni kell. Időnként még a gyülekezeti tagoktól is hallok panaszokat, hogy hosszú a harminc perces igehirdetés. Mások meg azt mondják, tiszteletes úr, csak röviden, húsz perc elég. Arra hivatkoznak, hogy a pszichológusok megállapították, az ember húsz percnél tovább nem tud odafigyelni. Tehát, csak röviden! Csak velősen! Csak lényegbe vágóan! Bár én azt szoktam felelni, hogy, kérem, gondoljanak bele, kétszázötven esztendővel ezelőtt elcsapták a papot, ha nem tudott legalább két és fél órát folyamatosan prédikálni, ám tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy most e század végén másképp viszonyulunk már ehhez. Ugyanakkor azonban, hogyha nekünk kellene János evangéliuma elejét (“az Ige testté lett”) fordítani, és az ott szereplő varázsos görög szót “logosz” magyarra fordítani, nem biztos, hogy Goethe Faustjával  együtt mi is “tett”-nek fordítanánk “ige” helyett. Goethe Faustja még mint a modern világ előhírnöke a tettet számítja első helyen. Lehet, hogy mi már újra szónak-igének fordítanánk a logoszt.
Néhány példát hadd hozzak fel erre a különös ellentmondásra, hiszen ellentmondásos, hogy miközben egyre kevesebbet akarunk beszélni, aközben egyre jobban vágyunk a szóra. Talán azért fordítanánk újra szónak, igének a logosz szót, mert egyre kevesebbet beszélünk, és ez hiányérzetet teremt. Szenvedünk attól, hogy keveset beszélünk. Ülünk a televízió előtt, vagy a rádió mellett, ülünk CD, vagy magnó előtt, körülöttünk mindenféle digitális mütyür, és nem beszélünk, hanem nézünk és hallgatunk. A gyerekeink az interneten, így szokták mondani, chatelnek. Ez angolul azt jelenti, hogy beszélgetnek. Ám nem beszélnek, nem is fecsegnek, csak a számítógép klaviatúrája kotyog. Ezt hallják, miközben sorokat írnak. Ez a szikratávíró modernizált változata. Szó sincs itt chat-ről, beszédről, a másik hangjának meghallásáról, itt csak betűk vannak. Még a mobiltelefonosok körében is egyre népszerűbb, hogy beszéd helyett írásos üzenetet küldenek. Ugyanakkor szenvedünk is ettől, és keressük a lehetőségét, hogyan lehetne többet beszélni, illetve a másikat megszólítani. Hallottam arról, hogy házaspárok időnként terápiából, programszerűen kikapcsolják a TV-t, a rádiót, kihúzzák a telefont is, hogy beszélgessenek egymással.  Egy ágyban alszanak, egy asztalnál étkeznek, egy fedél van a fejük fölött, s mégis kényszeríteni kell magukat, hogy beszélgessenek. Nem elképesztő? Bizony, az. Bizony, csak úgy fordítanánk mi is a jánosi mondatot: kezdetben volt az ige. Hiszen arra áhítozunk, hogy beszéljünk, hogy megszólítsunk másokat és más megszólítson minket. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy nem is valóságos az a szembeállítás, miszerint nem ér semmit a szó, csak a tett. Sőt, néhányan ma már azon vannak, hogy nem ér semmit a tett, nem ér semmit a munkám, nem ér semmit az életem, értéktelen a fáradozásom minden gyümölcse, ha senki sem mondja azt, hogy jó napot, ha senki nem kérdezi meg tőlem, hogy vagy, és senki nem mondja nekem azt, hogy szeretlek. Mert, ha ezt nem hallhatom,  mit ér a tett?
Mindeközben igen érdekes, hogy Jakab apostol írja ezeket a nagyon különleges szavakat: “aki beszédében nem vétkezik, az a tökéletes ember.”  Azért érdekes ez, mert egyebekben Jakab apostol az, aki azt mondja, hogy a cselekedet számít! Jakab apostol az, akinek ezt levelét Luther ki akarta tenni az újszövetségi kánonból, mert annyira ellentmondónak találta azzal a nagy keresztyén igazsággal szemben, hogy az ember hitből él, hitből üdvözül, hitből igazul meg, - a hit pedig hallásból van, a hallás pedig az ige (a szó) által van Jakab azt mondja - Pállal szemben, Péterrel szemben, Jánossal szemben, mindenkivel szemben - , hogy a cselekedetek számítanak. Mintha Jakab tanítaná egyedül az Újszövetségben a cselekedeti üdvösséget. Ezért  Luther ki is akarta hagyni a kánonból ezt a levelet. S lám, Jakab mondja, hogy aki beszédében nem vétkezik, az  tökéletes. A többi apostol mind-mind a tettekről beszél. János apostol egyenesen azt mondja: “fiacskáim, ne szóval szeressünk, hanem cselekedettel.” Milyen különös ellentmondás ez. De kérdezzünk is gyorsan: valóban, az a tökéletes ember, aki beszédében nem vétkezik? A többi mellékes? Hogy lehet Jakab ennyire megengedő, mondván, gyermekeim, olyan sokféleképp vétkezünk, de aki a beszédben nem vétkezik, az a tökéletes?
Én azonban hallatlanul mainak tartom ezt a különös, látszólagos ellentmondást. A  mélylélektan nagy, megrendítő felismerése volt az úgynevezett elszólások valósága. Erre a pszichológusok hívták fel a figyelmünket, de ma már közhelyszerű tudásnak számít. Gyakran megtörténik, hogy az ember mondja-mondja a magáét, aztán hirtelen rosszul mond valamit. Nem úgy akarta mondani, sőt, lehet, hogy éppen az ellenkezőjét akarta mondani annak, amit kimondott, de hallgatói lecsapnak rá, és azt mondják, ahá, most elszóltad magad. Dehogyis nyelvbotlás volt az. Vannak pszichológusok, akik hajlanak arra, hogy nincs is nyelvbotlás. Amikor elbotlik a nyelvem, az sem véletlen. Valahol a lelkem alján ott lappang egy-egy gondolat, amit én nagy önfegyelemmel visszafordítok, visszatartom magamban, nem mondom el, érdekbol, diplomáciából, tapintatból, akármiből, de aztán botlik egyet a nyelv, és felszínre bukkan. Vannak olyan lélekgyógyászok, akik kifejezetten beszéltetik a pácienseiket a terápia során, és azt a pillanatot lesik, amikor bekövetkezik az elszólás. És ott kezdik el a gyógyítást, azon a ponton tudnak bejutni a lélek rejtett bugyraiba.  Jakab szó szerint így mondja: aki nem botlik a beszédében, az a tökéletes. Ezzel  az apostol hallatlanul pontosan fejezi ki, hogy amikor nem jól beszélek, akkor ott nem olyasfajta botlás történik, hogy csak félrement a nyelvem, kijavítom hát, amit rosszul mondtam. Ilyenkor nem valami olyasmi történik, hogy nem tanítottak meg jól kommunikálni, s még nem tudom szabatosan kifejezni önmagamat. Nem. A nyelvben, a beszédben, különösen a másikhoz szóló beszédben, akarva-akaratlanul mindig önmagát fogalmazza meg, önmagát mondja ki az ember. Ezért is olyan csodálatos ajándék a beszéd, és ezért olyan bonyolult lehetőség. Ezért lehet a nyelv révén szinte elgondolhatatlan dolgokat elérni, és ezért lehet a nyelv miatt világokat elveszíteni.
Bárki végiggondolhatja, ment-e tönkre barátsága, jó kapcsolata egy rossz félmondat miatt. Szerintem, mindenki tud erre példát mondani. Gondoljon bele mindenki, nem kellett-e sokszor hónapokon, éveken keresztül magyarázkodni egy szó miatt? Nem bántó szándékkal, csak ostobán, bután, megfontolatlanul kimondott szó miatt. Gondoljon bele mindenki, nem hordoz-e még mind a mai napig a lelkében súlyos sebeket, sérelmeket, gyógyíthatatlanul? Azt hiszem, mindenki hordoz. Ha nekiülnénk, és elkezdenénk ezeket  a szó-emlékeket felidézni, kiderülne, hogy nem is egyet, nem is kettőt, hanem nagyon sok ilyen sebző szóemléket hordozunk. Kezdve onnan, hogy óvodás koromban kicsúfoltak, hogy a tanárom megszégyenített az iskolában, hogy az osztálytársaim durva szavakkal kilöktek a baráti körből, hogy a professzorom megalázott az egyetemi vizsgán, hogy a főnököm minősíthetetlen módon nyilatkozott rólam, vagy a fülembe jutott, hogy akit én nagyra tartok, az rólam semmit sem tart,  -  hát nincs végestelen-végig halálra kaszabolva a lelkünk?
És megfordítva, vajon nem tudnánk mindannyian felidézni az életünkbol eseteket, amikor viszont meggyógyított bennünket egy szó? Egyetlen egy szó. Egy telefonhívás, egy kérdés, egy verssor, vagy kinyílott a Bibliám valahol, megakadt a szemem egy soron és az megvigasztalt. Vagy a gyermekem szava, az édesapám hívása, intelme, a barátom aggodalma – mind-mind hányszor meggyógyított!  Odáig nem is merek most elmenni, hogy megkérdezzem,  tud-e valaki felidézni egy gyógyító-szabadító igehirdetést? Olyant, ami felemelte, hordozta, megsegítette, bátorította, vitte. Biztos vagyok benne, hogy bárki tud idézni ilyet. Nos, ezért olyan megrendítő és fantasztikus az, amit Jakab apostol mond.
Ma, e hosszúra sikerült bevezető után, a felolvasott rész első feléről szeretnék néhány gondolatot elmondani, s majd a következő két vasárnapon a másik két részről. Jakab apostol ugyanis háromféle módon beszél az emberi nyelvről. Egyszer beszél róla úgy, mint eszközről, ma erről lesz szó, aztán beszél a nyelvről úgy, mint hatalomról, és végül beszél a nyelvről úgy, mint forrásról. Hallottuk, a nyelv kicsiny tag. Az eredeti görög szó azt jelenti: valami testhez tartozó tag, mint például egy ujj, egy kar,  a fül, vagy valami, ami hozzátartozik a szervezethez. Ám ez a kicsiny tag nagy dolgokkal hányja magát (szó szerint: hangoskodik!). Aztán arról is beszél az apostol, hogy a nyelv olyan, mint a tűz, ami mindent felgyújt, mindent lángba borít, vagyis a nyelv hatalom. Végül arról beszél, hogy a nyelv olyan, mint egy forrás, amiből egyfélének kéne kijönnie, és mégis kétféle jön ki belőle.
Ma beszéljünk a nyelvről, mint eszközről. Ezért is olvastam fel a Példabeszédek könyvének  talányos szavait, mely azt mondja: “felelj meg a bolondnak bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs az ő szemei előtt”, aztán meg azt mondja: “ne felelj meg a bolondnak a bolondsága szerint, hogy ne légy te is hozzá hasonlatos.” És végül így summázza: “aki bolond által üzen valamit, az önmaga lábait vágja el, és bosszúságot szenved.” Sok helyet említhetnénk az Ószövetségbol is, az Újszövetségbol is, ahol úgy beszél a Biblia a nyelvről, mint eszközről. Eszközről, ami által el lehet érni valamit, ami által célba lehet juttatni valamit, hisz erre való az eszköz. Ez a kettő, természetesen, nem teljesen ugyanaz. A Példabeszédek könyve azt mondja, hogyha bolondra bízod az üzenetedet, nem jutsz célba. Olyan az, mintha a saját lábadat vágnád el. Nyilván arra utal. hogy a bolond itt nem az értelmi fogyatékost, hanem az istentelen embert jelenti, azt, aki nem bízik Istenben, és nem veti alá magát Isten életrendjének. Nos, az ilyenre rábízni valami fontos üzenetet egyenlő azzal, minthogyha rá se bíztuk volna. Mert milyen a bolond? A bolond állhatatlan. A bolond kifordítja a szavainkat. A bolond megmásítja az üzenetünket. Az ilyen bolondnak az a jellemzője, hogy miközben bolond, önmagát bölcsnek tartja. Miközben semmirekellő, mindere-valónak tartja magát. Igazi emberi ősbetegség ez. Semmirekellő és mindenre-valónak tartja magát. Teremtmény, de istenkedik. Ismerünk ilyeneket, kedves testvéreim? Egy főnök, aki nem alkalmas arra, hogy bármi posztot is betöltsön, és mégis ő akar betölteni minden posztot. De nem tudja betölteni. Ha megkérdezzük, hogy miképpen is van ez, akkor fel van háborodva. Ő mindenre valónak és alkalmasnak tartja magát. Az igazat hamisnak mondja, a hamisat igaznak bizonykodja. Ezért mondja a Példabeszédek könyve, ne felelj meg a bolondnak, hogy te magad hasonlóvá ne legyél hozzá. Ne is állj vele szóba. Aztán hozzáteszi talányosan, felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt.
E kitérővel azt szerettem volna érzékeltetni, kedves testvéreim, hogy a nyelvet használhatjuk eszközként, hogy valamit célba juttassunk. Ezért hasonlítja Jakab apostol a nyelvet a hajó kormányához. Lám, a hajónak milyen nagy teste van és milyen kicsiny az az alkalmatosság, a kormánylapát, ami irányítja a hajót. Lehet, hogy egy vitorlás esetében még nem is olyan ijesztőek ezek az arányok, de egy tengerjáró hajót látva érzékeljük, hogy milyen kicsiny az a lapát, ami ezt a hajót irányítja. Itt már megdöbbentő az arány. A nyelv is kicsi tag. Azután, folytatja az apostol, a ló szájába zablát teszünk. A ló tömegéhez képest a zabla igazán nem nagy dolog. Mégis ezzel a zablával a lovas oda irányítja a lovat, ahova akarja. Azzal a kis kormánylapáttal a hajót a hajós oda irányítja, ahová akarja. Pedig nem a kormányban van a lendítő erő. A hajót  a szél és vízáram sodorja. És nem is a zablában van a lovat hajtó erő, az a ló izmaiban van.
A nyelv is eszköz, általa erőket, akaratokat, befolyásokat lehet célba juttatni. S mindezeket természetesen, el is lehet téríteni a nyelv által. Jó dolgokat célba lehet juttatni a nyelv eszköze által. Célba lehet juttatni jó szándékot, jóakaratot, jókívánságot. Sokszor az embernek nehezére esik felhívni valakit, egy régi barátot, egy ismerőst, meglazultak a kapcsolatok, meggyengültek a szálak, pedig mennyi jóakaratot, mennyi szeretetet tudunk célhoz juttatni egy szóval!? Mostanában Magyarországon is divatos szóvá lett a lobbizás kifejezés.  Engem is kértek már arra, hogy, úgymond, lobbizzak. Szorongtam is, nem tudván, nem leszek-e hasonlatos a bibliai bolondhoz, akire rábíztak valamit, s meglehet, szegény ember, aki megbízott bennem, a saját lábait metélte el, mert én nem tudok lobbizni. Közbenjárni valaki érdekében, puszta szavakkal, ez fantasztikus dolog. Nagy ügyeket lehet a szó által célba juttatni. És megfordítva. Vajon nem lehet azzal a kis kormánylapáttal ellenkező irányba téríteni a hajót? Ezért ne bízd bolondra az ügyed, mert mire elvégzi, nem az sül ki belőle, amit te akartál, hanem az, amire ő elcsavarta azt, s így nem éred el a célt.
Azonban az apostol ennél mélyebb kérdéseket érint. Azt mondja, hogy aki képes megfegyelmezni a nyelvét, megzabolázni a beszédét, az önnönmagát zabolázza meg. S itt már nem  a célba juttatás eszköze a nyelv, hanem a fegyelem, a tökéletesedés eszköze. Olyan eszköz, amelynek használata visszahat rám. Mindeddig csak arról volt szó, hogy mit érhetünk el a beszéddel, a nyelvvel. Gyógyíthatunk, megbánthatunk, vigasztalhatunk, megsérthetünk, célokat érhetünk el, dolgokat csikarhatunk ki, vagy éppen el is háríthatjuk azokat. Fantasztikus eszköz a nyelv. De mi történik velem, amikor beszélek? Nem más beszél hozzám, hanem én beszélek. És hogyan beszélek? Wittgenstein,  a nagy filozófus mondta egyik értekezésében, hogy amiről nem lehet beszélni, arról nem kell, vagy nem szabad beszélni. Ezt a megjegyzését sokan félreértik, de én most szándékosan fogom félremagyarázni. Tudom jól, hogy a filozófus mire utal megjegyzésével. Köznapi szinten mégis hadd magyarázzam félre, hisz így is szoktuk idézgetni mondását: kérem, amiről nem lehet beszélni, arról ne beszéljünk. Tényleg ne beszéljünk? Tényleg ez a megoldás? Burkolózzunk hallgatásba, és legyünk olyanok, mint a szigorú trappisták, akik semmit sem mondtak egymásnak, ha találkoztak, csak azt, hogy memento mori, emlékezz a halálra, majd újra néma hallgatásba burkolóztak, hogy a beszéddel, ezzel a különös eszközzel kárt ne okozzanak? Nem inkább az a dicsőség, kedves testvéreim, nem inkább az a nagy dolog, és nem inkább az a tökéletesség, ha hiba nélkül beszélünk? Mert vissza lehet hátrálni a hallgatásba is, és, óh, ezt ismerjük, hisz mindenki gyakorolja, ha nincsenek jó érveink, nincsenek jó szavaink vagy  a másik ügyesebben pengézik a szavaival, akkor sértett és indignált hallgatásba burkolózunk, fejedelmi elhatárolódásba, mondván, ehhez nem is szólok hozzá, nekem nincs mit mondanom. Dehogyis nincs, ott bugyborékol az bennem.
Ugyanis az a kérdés, hogy amikor beszélek és ahogy beszélek,  milyen ember is vagyok valójában? És visszahat-e rám, amikor én szavakat mondok? Mert az én szavaim zablája az én számban van. Az én beszédem hajókormánya énbennem van, és az bizony az én életemet irányítja ide, oda, vagy amoda. Hol itt a megoldás, hogy el ne tévedjünk, zátonyra ne vigyük életünk hajóját, vagy olyanok ne legyünk, mint a megriadt ló, akit bolond lovasa hol ide, hol oda rángat?  Abban van a megoldás, kedves testvéreim, hogy elkezdjük magunkat gyakorolni a szeretet beszédében. Egészen konkrétan azt kell ezen értenünk, hogy amikor beszélek, akkor nekem hitelesnek kell lennem  - minden emberi életnek ez a nagy tétje. Még egyszerűbben szólva: megbízhatónak kell lennem.
Egy francia filozófust egy egész könyvet szentelt ennek az egyszerű megállapításnak, azt feszegetve, hogy miért mesélünk történeteket önmagunkról. Miért idézi fel az apa gyermekének a saját gyerekkora történetét? Miért mondja el a barát a barátjának, mi történt vele egy hete, két hete? Miért vannak hatásos történeteink, amelyeket sok embernek el tudunk mondani? Érdekes, hadd jegyezzem meg, hogy a vonaton utazók mostanában már nem beszélnek, pedig, emlékszem, gimnazista koromban, ha beültek az emberek Debrecenben a vonatba, egészen Budapestig beszélgettek. Szóba elegyedtek egymással és történeteket meséltek. Miért? Mert amikor elmondom a saját életemet, akkor identifikálom, azonosítom magamat. Nem a személyazonossági számom, nem a TAJ számom, az adószámom, a házszámom, nem a telefon-, vagy mobil-számom jelzi az igazi azonosságomat, hanem a történetem, abban mondom ki az én igazi magamat. És ha a szeretet nyelvén beszélünk, vagyis a megértésnek, a méltányosságnak, az iróniának, az öniróniának, az önmagunk helyes látásának a nyelvén szólunk, akkor valóban önmagunkat mondhatjuk. Meggyőződésem, hogy Jakab apostol erre gondol. Hisz tudja ő nagyon jól, hogyha sokféleképpen és módon vétkezünk, botlani fog a nyelvünk is. Ha vétkezem az akaratommal, a cselekedetemmel, a szándékommal, az érzésemmel, miért ne vétkeznék a nyelvemmel? Jakab nem tökéletesség-hajhászó, de azt mondja, hogy akkor nem vétesz a beszédedben, akkor beszélsz jól, ha a szeretet nyelvén beszélsz. Hogy mondja Pál apostol a Korinthusi levélben? Ha angyaloknak nyelvén beszélek, és szeretet nincsen énbennem, olyan vagyok, mint a zengő érc és a pengő cimbalom, hiába az angyalok nyelve, óh, pedig de jó lenne angyalnyelven tudni, de hiába, semmit nem ér. De ha a szeretet nyelvén beszélek, akkor mindig igazi magamat fogom mondani. És akkor nem kell félnem igazi magamat mondanom, mert a szeretet nyelvén beszélő embert a szeretet fogja megzabolázni. A szeretet fogja odakényszeríteni, ahol szeretni lehet, és szeretni kell.
Tökéletes ember az, aki nyelvében nem botlik. Értse most mindenki így: tökéletes ember az, aki nyelvében, beszédében tud szeretni. Adjon ehhez nekünk Isten Szentlelke kegyelméből sok erőt és áldást.
Ámen

1. “Az igaz ember pedig hitből él.” Ez a kijelentés mindenekelőtt ígéret. Szó szerint így is kellene fordítanunk: az igaz ember pedig hitből fog élni. Az eredetileg Habakuk prófétánál elhangzó ígéret (2,4) a hit egyik legnagyobb titkára mutat rá: a hit az élettel kapcsol össze minket! Ez általában is így van: a hit képessége, ereje mindig élet-többletet hoz számunkra; aki tud hinni, az kitartóbb, erősebb (szívósabb), annak mindig van valami kilátása (szó szerint: kilátása!) még a legtragikusabb élethelyzetekből is.  Talán éppen ez a hit legáltalánosabb jellemzője: meglágyítja, tompítja életünk tragikus jellegét. És megfordítva, ahol hiányzik  a hit, ott az életünk sötétebb, keményebb, beszűkültebb. Mindenkinek van egy-egy felidézhető megrendült életpillanata, amikor tiszta szívéből sóhajtott a hit után, és bár követni nem akarta, de irigyelte azokat, akik hisznek.2. A kinyilatkoztatás azonban nem általában, hanem konkrétan beszél a hitről: a hit nem tulajdonság, nem elsajátítható képesség, vagy némely kevesek isteni talentuma, hanem kapcsolat.
Ha hiányzik az életünkből a hit, akkor nem azért hiányzik, mert elhanyagoltunk egy képességet vagy elsorvadt bennünk  egy tulajdonság, hanem mert megszakadt egy bizonyos kapcsolatunk, az Istennel való kapcsolatunk. Hinni azt jelenti: Istennel kapcsolatban állni, vagy még pontosabban: Istennel kapcsolatban élni.  Tehát nem az a hit, hogy csak úgy általában hisszük, hogy van Isten, vagy hogy van valami olyasmi, ami Istennek nevezhető (például, hogy újabb divatkifejezéseket idézzek: “kozmikus hatalom”, “legfőbb intelligencia”, “világalkotó szellem”, stb.), hanem az a hit, hogy hiszünk Istenben és hiszünk Istennek! Habakuk próféta, akinek ezt a hitre vonatkozó ígéretét (“az igaz pedig az ő hite által él”, Hab 2,4) Pál apostol átveszi a Római levélben, olyan korkép keretében mondja ki ezt az ígéretet, mely kor megdöbbentően hasonlít a miénkhez.  A próféta könyvének második részét így lehetne összefoglalni: a csalásban élő ember. Öncsalás, mások megcsalása, a történelmi-társadalmi csalás, és végül nagy életcsalás (bálványimádás), ez jellemezte azt a megsötétedett korszakot. Meg jellemzi ezt a mostanit is! “Jaj annak, aki bűnös szerzeményt szerez... jaj annak, aki várost épít vérengzéssel... jaj annak, aki megitatja felebarátját...jaj annak, aki a fának mondja: serkenj fel”(9,12,15,19). Pál apostol pedig a Római levél elején fest általános képet az emberiség mindenkori állapotáról: “mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem neki hálákat nem adtak; hanem az okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett”(Rm 1,21).
3. Már ebből a negatív képből is megértjük, hogy mi a jelentősége a hitnek mint Istennel való kapcsolatnak. Mind a próféta, mind az apostol azt jelzi, hogy az ember életforrása: Isten. Ha megszakad ezzel a forrással a kapcsolatunk, pótolnunk kell valamivel. És ekkor kezdődnek el a nagy csalások: az önmagunk és mások megcsalása, a nagy történemi-gazdasági-politikai szemfényvesztések, és végül a legmélyebb: a vallásos önáltatás, a bálványimádás: “és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával”(Rm 1,22). A betegség nyilvánvaló: az ember elvesztette kapcsolatát a saját életforrásával, a gyógyszer pedig, amit erre az ember kitalál, veszedelmesebb, mint a betegség.
“Ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok!” (Ésa 7,9) - ez az örök prófétai üzenet.
4. Kinek van hát kapcsolata Istennel? A próféta és az apostol érvelése körkörös: az igaz embernek van kapcsolata Istennel, és azt nevezzük igaz embernek, akinek kapcsolata van Istennel. S amilyen tiszta ez az érvelés logikailag, annyira súlyos a kép, ha látjuk, hogy nincs semmi módunk, erőnk ennek a kapcsolatnak a megteremtésére. Nem vagyunk igazak! Más szóval, nem állhatunk meg Isten színe előtt! Istent a “tiszta szívűek” láthatják meg, - kinek tiszta a szíve? Ezen a ponton értjük meg igazán a hit jelentőségét, és itt válik világossá az is, hogy miért hangzik így a reformátori jelige: egyedül hit által! Sola fide!
A hit jelentősége abban van, hogy lehetővé teszi az Istenhez való bemenetelünket! Ez maga a hit, hogy közeledünk Istenhez. “Keressetek engem, és élni fogtok!”(Ámós 5,4). Tehát a hit - és egyedül a hit - ad bátorságot, ahhoz hogy Istenhez közeledjünk. Több okból is.
Először is a hit, ahogy némelykor a protestánsok túlhangsúlyozzák: nem egyéb, mint elfogadás, és csak elfogadás. A hit elfogadja, hogy az Istennel való kapcsolatunk helyreállításában, az Istennel való megbékélésben Isten a kezdeményező: “Ő előbb szeretett” - ahogy János apostol mondja (1János 2).  Az Isten-hiány a mi élethiányunk, de Isten az, aki helyreállítja, újralétesíti a megszakadt kapcsolatot. Ezt csak elfogadni lehet! Ebben Luthernek feltétlenül igaza van. Ez a kapcsolat nem tartalékolható, nem tehető el a jobb napokra (barátságokat, emberi kapcsolatok szoktunk így “elspájzolni”), és nem is rendelhető meg, nem teremthető meg csak úgy, amikor éppen szükségünk van rá, mert ha ma félretettem, máris elvesztegettem. A hit első nagy felismerése: “hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemben”, vagyis hogy nincs hitem, nincs Istennel kapcsolatom, nincs életem. Nincs miből megteremtenem ezt. Csak elfogadhatom.
Másodszor, a hit átalakít minket. Talán az eddigiekből is kiderült, a hit életforma. Nem valamely része-szerve az életünknek, nem egyik, s talán a legfontosabb eleme az ember világának, hanem életforma: “hit-ben” élünk. Ahogy élhet az ember hazugságban, öncsalásban - és az is életforma, úgy élhet a hitben, és ez is életforma. Maga az igaz élet. Amikor azt hallottuk, hogy csak az igaz embernek lehet bemenetele Istenhez, csak a szentek állhatnak meg őelőtte, csak a tiszta szívűek láthatják meg Őt, akkor már érezhettük, hogy pontosan ez az, amit a hit “cselekszik” velünk és bennünk. Továbbítja számunkra Isten igazzá tevő, megszentelő, megtisztító ajándékát. Azért van (lesz) élete az igaz embernek, mert igaz voltát a hit továbbítja a számára. Ily módon - nem kell félnünk kimondani - Isten is a hit által teremt velünk kapcsolatot. Ha a hit kizárólag a mi utunk lenne Istenhez (mint ahogy valóban utunk  is), nem mondhatnánk, hogy az igaz ember hitből él. Akkor azt mondanánk: nézd, itt van ez az út, járd végig, s majd eljutsz az éltető forráshoz. De, amikor azt mondjunk, hogy az igaz ember hit által él, akkor az mondjunk, hogy Isten úgy jön el hozzánk, adja nekünk önmagát, teremti meg újra életünkben az élet forrását, hogy mindezt a hiten keresztül teszi és adja nekünk. A hit nem képesség, hanem ajándék; nem életfilozófiai lehetőség, hanem Isten teremtése; nem megszerzés és elsajátítás, hanem elfogadás és önátadás.
Amikor a 16. század elején a wittenbergi egyetem ágoston-rendi professzora, vagy ahogy önmagát nevezte szelíd öngúnnyal: a "barát", megrengette a világot üzenetével: az Isten és az ember kapcsolatában minden, de  minden alá van rendelve az isteni ajándéknak, az új teremtés eszközének és ezen eszköz termő közegének, a hitnek, akkor a "nyilvánvaló igazságnak" arról a megrendítő felismeréséről szólt, hogy: Isten a hittel jön hozzánk, mi a hit által mehetünk Istenhez.
Ámen

Kedves Testvéreim!
Szükségtelen részletesen elismételni a múltkori bevezetőt, mely Jakab apostol levelének harmadik részéhez kapcsolódott. Röviden csak annyit kell megismételnem, hogy az apostol három képet tár elénk a nyelvvel kapcsolatban. Ezek szerint a nyelv eszköz, aztán a nyelv tűz (ma erről lesz ma szó), és végül a nyelv forrás. Másképpen fogalmazva a beszédnek, illetve a nyelvnek a problémája úgy áll előttünk egyrészt mint etikai kérdés, azután mint a tragikus és a magasztos valósága, és végül mint misztérium.
Ha azt mondjuk, hogy a beszéd illetve a nyelv hatalom, akkor rögtön le kell szögeznünk, hogy paradox módon az. Hallgatag hatalom a nyelv. A nyelv igazi erejét éppen akkor tapasztaljuk meg, amikor nagyon-nagyon ritkán félelmetes hatalmában megnyilatkozik. Azért paradox ez, mert hiszen hogyan is lehetne hallgatag és ritkán megnyilatkozó az, ami éppen hogy önmagával azonos: a nyelv beszél, a beszéd szól, a nyelv nyelvel, – ez a beszéd valósága, ha hallgat, akkor nincs is. Ám ha arra gondolunk, hogy mennyire erőtlen tud lenni a sok-sok fecsegés, és milyen rettentő erős akárcsak egyetlen szó, máris jobban érezzük, hogy mit tesz az az állítás: a nyelv hallgatag hatalom.
Múltkor azt hallottuk, hogy a nyelv eszköz. Olyan, mint a hajó kormánya, mely a hajó tömegéhez és méretéhez képest elenyésző kis alkotmány. Vagy olyan, mint a zabla a ló szájában, mely a ló nagy tömegű testéhez képest kicsinyke szerszám. Ám ezekkel a kicsiny eszközökkel – a kormánnyal, a zablával – nagy dolgokat, nagy gondolatokat, erős szándékokat lehet célba juttatni. Arról is hallottunk, hogy döntő módon önmagunkat akarjuk célba juttatni a nyelv eszközével. Ezért nem mindegy, hogyan és mire használjuk ezt az eszközt. A nyelv használata mindig erkölcsi ítélet alá esik. Még akkor is így van ez, ha ez az eszköz időnként nem engedelmeskedik, s nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, valami malőr jön közbe, vagy kiderül, hogy a szándékunk mögött van még egy másik, számunkra sem nyilvánvaló, rejtett szándékunk. A nyelv terén elsősorban az ember akarata, erkölcsi világa, szándék-együttese dominál.
Most viszont arról hallunk, hogy a nyelv tűz. Az apostol képet vált. Eddig egy kis szerszámról szólt, amely az ember rendelkezésére áll, amivel szabadon, önkényesen, vagy legjobb belátása szerint bánik. Eddig tehát úgy tűnt, hogy a nyelv problémája nem egyéb, mint retorikai kérdés. Ki a jó rétor, ki a jó szónok, kérdi már Arisztotelész is, és azt mondja, hogy az, aki tudja, mit akar, mi a célja (például, a hallgatóság meggyőzése), és ennek elérése érdekében a lehető legjobb eszközöket alkalmazza. Az a jó rétor, aki a legrövidebb úton, a legjobb eredményt éri el a nyelv eszközével. Most viszont azt halljuk, hogy a nyelv tűz. A tűz is lehet eszköz, amivel megsütjük a pecsenyénket, vagy világítunk, vagy ami mellett megmelegszünk. Ám a tűznek van öntörvényusége is.
Igen jól megértjük az apostol által használt képet, ha felidézzük azt a, sajnos, gyakran bekövetkező esetet, mikor a turisták kimennek az erdőbe, tábortüzet raknak, jól töltik az időt, megsütik a szalonnát, elénekelgetnek néhány szép nótát, majd úgy hagyják a tábortüzet, ahogy van, nem oltják el rendesen, s aztán leég az egész erdő. Ugyanilyen ismerős eset az, amikor a kisgyerek ismerkedik a tűzszerszámokkal, a gyufával, meg az öngyújtóval, s aztán egy óvatlan mozdulattal meggyújtja a függönyt és leég a lakás. A tűz nem olyan eszköz, amit az ember csak úgy otthagyhatna, s az nyugton marad. Ezért hangsúlyozom, hogy az apostol képet vált. A kormány olyan eszköz, amit ha nem használunk, nem használtatik, a zabla is olyan szerszám, amit ha kiveszik a ló szájából és félreteszik, ott marad puszta tárgyként. A tűz azonban nem ilyen eszköz.
A tűz sokkal inkább hatalom. Olyan hatalom, amivel, ha ügyesen bánik az ember, ha jól kihasználja, a maga javára fordíthatja, de… A tűznél ugyanis lehet melegedni, a tűz fényénél lehet látni, de mégsem úgy van a dolog, hogyha meggondolom magamat és nincs szükségem a tűzre, akkor otthagyom úgy, ahogy van, nem árt az senkinek. Sőt, megdöbbentő kifejezéssel élve, azt mondja az apostol, amikor a nyelvet a tűzhöz hasonlítja, hogy a nyelv egy önálló világ, kozmosz. Most azonban hagyjuk el egy pillanatra a tűzhöz kapcsolódó hasonlat magyarázatát és térjünk át a nyelv területére. Hogyhogy önálló világ? Így mondja az apostol: a nyelv a gonoszságnak, az istentelenségnek az összessége, szó szerint: kozmosza. Ha a latin szöveget nézzük, ott az universitas szó áll. Kozmosz, rendezett világ-egyetem. Hogyan lehetséges az, hogy a gonoszságnak rendezett világa, világegyeteme, univerzuma van? És hogy lehet az, hogy ez a világ a nyelv? A kifejezés önmagában is annyira megdöbbentő, hogy nem is érezzük továbbá szükségesnek indokolni azt az állítást: itt már elhagyjuk az etikai dimenziót és arra a területre érkezünk, amit úgy tudunk jellemezni, hogy tragikus, illetve magasztos. A görög tragédiák hőseinél látjuk azt, hogy olyan erőknek lesznek foglyaivá, olyan meghatározottságoknak válnak kiszolgáltatottjai, melyeket nem bírnak legyőzni, nem tudnak fölébük kerekedni. Ezt váltja ki bennünk a tragikus érzést. Egy angol költő tömör kifejezésével: az az érzés fog el minket, hogy milyen kár, hogy így kellett lennie, s hogy nem lehetett másként. Ezért tölti el az embert egy görög tragédia láttán szomorúság. S azért juthat el a néző katarzisra, azért érkezhet el emelkedett érzéshez, mert eltölti a szinte kimondhatatlan sajnálatnak és szomorúságnak a megtisztító érzése: de kár, hogy ennek így kellett történnie. A hős egy olyan világnak a foglya, amely világ a saját törvényszerűségei szerint működik. Amikor a Biblia a kozmosz, világegyetem szót használja, mindig valamiféle együttesről beszél, mely együttesnek megvannak a belső törvényszerűségei. Ezért megdöbbentő, amit Jakab apostol mond, hogy ugyanis az istentelenségnek, a gonoszságnak van törvényszerűsége. A gonoszság is tud törvényeket felállítani, és tud azok szerint működni.
Mi bizony hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a gonosz és az istentelen azt jelenti, ami nem működik, ami nincs a helyén, ami rendetlen. Van valami nagyon rossz az életünkben? Vajon, nem olyan az, mint egy kificamodott váll? Csak rántani kell rajta egyet és visszaugrik a helyére! Nem úgy gondoljuk, hogy a rossz egyenlő a rendellenességgel -, igazítunk hát rajta, és aztán rendesen mennek a dolgok? Azt szinte elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a gonosz felállítsa és a saját törvényszerűségei szerint működtesse önálló világát, kozmoszát. Mostmár talán jobban értjük az apostoli hasonlat mélységét. Jakab azt mondja, hogy a nyelv is tűz, mert a tűznek is megvan a saját törvényszerűsége. Nem az ember szabja meg a tűz számára, hogy miképpen létesüljön-legyen-működjön. A tűz ég magától is.
Tovább mélyíti az apostol megjegyzését, hogy a nyelvre vonatkozóan is kifejezést vált. Az előző részben ahol a nyelvről mint eszközről szólt, a logosz kifejezést használta. A görög logosz szó azt jelenti, amit hosszas mérlegelés után mond ki az ember. Ezért némelyek úgy fordítják le ezt a szót, hogy érv, érvelés. A logosz azt jelenti, amit megfontolás, végiggondolás nyomán mondunk ki. Súlyozott, jól megválasztott szó - ez a logosz. Ám most az apostol kifejezést vált, és glosszáról beszél, mikor a nyelvről szól. A glossza az a végtelen talapzat, amin rajta állunk. Érthetobben, a glossza a passzív szókincset, a szótári nyelvkészletet, a nyelv összességét jelöli. Hány szót használ egy átlagember egész élete során? Azt mondják, hogy a kevésbé olvasottak talán nyolcszázat-ezret, a nagyon műveltek kétezret, kétezer-ötszázat, esetleg háromezret, a zsenik pedig, mondjuk egy Arany János, vagy egy Shakespeare, tizenöt vagy húszezret. Óriási szám ez. Ha azonban megnézzük egy nagyszótárban, hogy összesen hány magyar szó van, azt látjuk, hogy a teljes szám nem húszezer, hanem százezer, vagy százötven-ezer. Vagyis egy hatalmas talapzaton állunk, egy passzív, és ezért mondtam korábban így: egy csendes világon. A maga végtelenségében hallgatag erő a nyelv. Mi ebből a végtelen, csendes világból veszünk ki valamit, amire szükségünk van, amit használni akarunk, mert általa célba akarunk juttatni valamit, mert általa egy gondolatot akarunk kifejezni, mert egyáltalán: beszélnünk kell. Ám mi történik, ha a nyelv önállósítja magát? Mi történik, ha kis láng nagy tüzet gyújt? Mi történik, ha ez a tűz tovaterjed?
Hány ember lelkében ég a tűz olthatatlanul, ifjú korában, vagy akár gyerekkorában hallott, vagy kapott sérelmes szó miatt? Én, például, sohase fogom elfelejteni, még akkor se, ha már nem izgat és nincs is különösebb jelentősége, hogy iskolába menet a sárbogárdi kisközön, a szembejövő gyerekek sokszor megkiabáltak: csuhás, csuhás, csuhás! Fel voltam háborodva, mert tudtam, hogy csuha a római katolikus papoknak és szerzeteseknek jár, a református papoknak nem. Miért csúfolják hát a papgyereket csuhásnak? Tiltakozhattam volna? Akkoriban hét éves voltam, kilencvenhárom centi és huszonkét kiló, s jöttek szembe a nagy nyolcadikosok, bizony jól elintéztek volna. Ismerünk ilyen szavakat? Hordozunk ilyen szavakat? Égetnek ezek a szavak.
Azután, jól ismerjük azt is, amikor mi mondunk valamit ártatlanul, jó szándékkal, és tűz lesz belőle. Mi csak holmi tábortüzet akartunk rakni, melynél megsüthetjük a pecsenyénket, vagy együttmelegedhetünk valakivel – s bizony katasztrófa lett belőle. Ismerjük azután azt is, ahogy mondani szoktuk: két-három magyar összehajol és szóba hoz egy negyediket, mert már csak ezt tartja össze őket, más mondanivalójuk már nincsen. S szidni kezdik azt, aki nincs ott. Milyen kellemes tűz ez! Milyen jól meg lehet mellette melegedni! S lám, erdők tudnak tőle felgyulladni, életek tudnak tőle tönkremenni. Azután ismerjük azt is, hogy valamikor kimondtunk valamit, s aztán mást se teszünk évek, évtizedek óta, csak próbáljuk az óvatlanul, vagy talán szándékosan is fellobbantott tüzet, az akaratlan vagy szándékos szóval fölidézett lángot eloltani. Hány ember élete telik örök magyarázkodással!? Hány családi kapcsolat ment tönkre szülő és gyerek, testvér és testvér, rokon és rokon között buta mód kimondott szavak miatt, melyek égetnek és azóta sem tudják tüzüket megoltani.
És bizony nem csak arról van szó, hogy ügyetlen az ember, hibázott az ember, vagy éppen rossz szándékú volt. Amikor az apostol beszél, az már nem etikai vagy morális kérdés. Itt már felütötte a fejét és megszólalt a néma nagyhatalom, a gonoszság összessége, a gonoszság jól megszerkesztett világa, kozmosza, a nyelv. Ám ha ez így van, s ennyire rettentő a helyzet, nem lenne jobb befogni a szánkat, és hallgatni, s nem szólni egy szót sem? Nem lenne jobb elő sem hívni ezt a szörnyeteget? Az óegyház idejében az anakoréták minden testnyílásukat betömték, s így gyakorolták az aszkézist. Ám nemcsak azért tették ezt, hogy kívülről ne menjen beléjük a gonosz, hanem azért is, hogy belülről ne menjen kifelé semmi rossz. Mivel erőtlennek tudták magukat, inkább nem beszéltek. Vajon jó megoldás-e ez? Azt hiszem, ezzel nem oldunk meg semmit, mert ha mi nem beszélünk, beszél majd helyettünk más. Ha mi nem szólunk, szól majd helyettünk más. Ha mi némaságra ítéljük magunkat, attól még a világ fecsegni fog, és a szavak is tüzeket gyújtanak.
A nyelv hallgatag hatalmának képe pontosan egyezik azzal, amit Jézus mond: a szív teljességéből szól a száj. S itt tárul fel igazi természete is. Nem úgy hatalom a nyelv, hogy önmagát teremtené. A szívnek döntő, létesítő összefüggése van vele. A szív teljességéből szól a száj. Az Istentől elszakadt szív, a gonoszságot érlelo szív, a gonoszságot hordozó szív, a gonoszságot szóló szív alkotja e néma hatalom törvényszerűségeit, melyek a rendetlenségnek, a zűrzavarnak, a fájdalomnak, a bántásnak, a tragikusnak világát, a kozmoszát szabályozzák. A szív teljességéből szól a száj. Ám nem az akart és akaratlan dolgok problémájáról van itt szó – ez az erkölcs területére és még szorosabban a pszichológia területére tartozik. Mikor Jézus arról beszél, hogy mi jön ki a szánkból, vagy hogyan jön ki a szívünkből a szánkon keresztül a szívünk gondolata, titka, elrejtettsége, akkor ő nem a mai pszichológia kategóriáit alkalmazza. Itt nem a szándékosan és szándéktalanul kimondott szavaink drámájáról van szó, hanem arról, hogy amikor beszélek, akkor a szívemet szólaltatom meg. Hiába intjük kamaszodó gyermekeinket, hogy nem kell mindig mindent kimondani, hiába mondjuk barátainknak, hogy ha bölcs lettél volna, hallgattál volna, hiába int a Példabeszédek könyve is, hogy nem kell minden bolondságnak fejjel nekirohanni, az a hősies és bátor kijelentés, hogy ami a szívemen, az a számon, tragikus valóságra is utal: ami a szívünkön, az a szánkon. Nem is lehet ez másként.
Ezért fejezi be intelmét az apostol azzal a gondolattal, hogy minden természet, vadállatoké, madaraké, csúszómászóké vízieké megszelídíthető, és meg is szelídíttetett az emberi természet által, de a nyelvet az emberek közül senki se szelídítheti meg, fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes. Sose szerettem különösebben a cirkuszi mutatványok között azt, amikor nagy ketrecek közé behajtják az oroszlánokat és az idomár egy nagy ostorral odaáll és csattogtat a vadállatoknak, mert tudom jól, mennyi piszkos dolgot kell ahhoz csinálni, hogy az oroszlán szép szelíden eltűrje, hogy csattogtassák a feje fölött az ostort, meg hogy átugorjon a tüzes karikán. Mégis ámulok az idomítás csodáján, az emberi akarat hatalmán, hogy miképpen tud érvényesülni mindenféle természet fölött, hogy még az oroszlánt is meg tudjuk szelídíteni, ha akarjuk! De a szívedet meg tudod szelídíteni? Úgy, ahogy az oroszlánt? A szívedet meg tudod így tanítani? Nem azt mondja az apostol, hogy a nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg? Vagyis a szívet senki nem tudja megszelídíteni, mert a szív teljességéből szól a száj. És elég, ha ez a hallgatag hatalom, amit nyelvnek nevezünk, és amely milliárdnyi eszközzel, lehetőséggel rendelkezik, csak egyszer lobbantson lángra valamit, máris életek égnek meg, mennek tönkre, megég a mi életünk, megég mások élete is.
De figyeljünk arra, amit az apostol mond: a nyelvet az emberek közül nem tudja senki megszelídíteni, tehát közülünk senki. Valaki azonban megteheti ezt. Éspedig az, aki teremtette, és az, akitől az ember szívével-nyelvével elszakadt. Az teheti ezt meg, aki megalkotta az embert, az emberi szívet és az emberi beszédet, ám aki ellen az ember fellázadt és létrehozta ezt a saját, különálló, lázadó világot. Ez a világ az ember számára véghetetlen, de Istenhez képest mégiscsak egy, ha szabad így fogalmaznom, kicsiny banánköztársaság. Mert olyan az ember szíve, mint egy banánköztársaság. Felölti magára az ember a tábornoki mundért, kinevezi magát mindenható generalisszimusznak, s csak jár-kel maga kis világában, parancsolgat, büszkélkedik, mondván: ez az én birodalmam, ez az én köztársaságom, itt az én törvényeim uralkodnak – de milyen világ ez, milyen birodalom ez, milyen törvények uralkodnak itt? Isten meg tudja szelídíteni a szívet, és Isten meg tudja szelídíteni a nyelvet is, Isten ebből a tragikus valóságból, amelyik átcsap az ember fölött, magasztos valóságot tud teremteni.
Mert miért is van nyelv? Miért is van beszéd? Miért is van az a csoda, hogy tudok szólni a másikhoz, hogy megoszthatom vele a gondolataimat, megoszthatom vele a szívemet? Azért, mert Isten teremtette, és Isten avégre teremtette, hogy az ember ezzel áldja és magasztalja Istent. Ezzel szeresse a másikat. Ezzel fejezze ki, hogy a másikhoz tartozik. Ennek révén ossza meg önmagát a másikkal. Mióta az ember elbukott, mióta az ember Isten nélkül él, azóta senki az emberek közül meg nem szelídítheti ezt a vadvilággá lett néhai csodavilágot. Jaj nekünk, ha megszólal a glossza, a nyelv, a hallgatag hatalom. “Jaj nekem, elvesztem” – kiáltja elhívásakor a próféta – “mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakozom!” És szent tűz kell ahhoz, hogy megtisztítsa a próféta ajkát, szent tűz kell ahhoz, hogy ne gyulladjanak irgalmatlan tüzek, a Szent Lélek tüze kell ahhoz. Isten az, aki ezt a nagy hatalmat, mely persze csak számunkra véghetetlen és legyőzhetetlen nagy hatalom, meg tudja törni, meg tudja szentelni és áldássá tudja tenni mindannyiunk életében. Mert én, aki olyan gyakran alatta maradok saját szavaimnak, gondolataimnak, olyan gyakran nem azt érem el, amit el akarok érni, vagy fájdalmasan és egészen pontosan elérem azt, amit el akarok érni, mégis tudhatok Isten Lelke segítségével, igazat, áldottat, szeretettől teljeset szólni. Amikor pünkösdkor a bezárkózott és imádkozó tanítványok meghallják a zúgó szélnek zendülését, fejeik felett kettős tüzes nyelvek jelennek meg, mert Szent Lélek is tűz. Ám a pünkösdkor látott tűz másfajta tűz. Ez az Isten szeretetének, Isten kegyelmének, Isten áldásának a tüze. Ez a tűz életeket ment, életeket szabadít, életeket formál át. A mi lázadó világunk tüze mindent elemészt, az Isten tüze mindent újjá teremt. Add, Uram, nekem is ezt a megszentelő Lelket!
Ha sokszor kell töredelemmel, bűnbánattal, vagy keserűséggel azon tűnődnünk hogy milyen gyakran váltunk a nyelvnek, ennek a hatalmas rettenetes és általunk legyőzhetetlen valóságnak, voltaképpen a saját szívünknek az áldozatává, gondoljunk arra is, és erre gondoljunk főleg, hogy a nyelv is csak teremtmény. Isten teremtménye. És Szent Lelke hatalma által lehet a nyelv áldások forrásává, szabadító, megújító erővé. A szívünk Isten Lelke segítségével tud, igazat, áldottat, szeretettől teljeset szólni. Az Isten nagyobb a mi szívünknél.
Keressük mindig Őt, a szabadító Urat, hogy beszédünk, nyelvünk, szavunk által a nyelv, ez a különös világ, ne a gonoszság és az istentelenség, hanem az imádat és a szeretet világa lehessen.
Ámen

Ezt az evangéliumi történetet olvasva mindig az angol költő, Blake szavai jutnak eszembe: ez a Jézus senkinek sem jó, elveti angol és zsidó. Mutatis mutandis: elveti római és zsidó.
Itt azonban nem faji, nemzeti adottságot jelent a két szó, római és zsidó, hanem begyökerezettséget. Az egyik, a római a politikumba való begyökerezettséget jelöli: a birodalom jogi keretei között a polgár végtelen számú lehetőség-tartománnyal rendelkezik. Aki születése vagy érdeme jogán részesedik birodalom gazdasági, politikai, katonai, jogi totalitásában, az a saját emberi mikrokozmoszában az egész birodalom életvalóságát képzi le. Ebben az értelemben, tehát civitas romana értelmében: azért vallásos, mert jó polgár - a religio: kötés, a vallás: a társadalmi kontraktus cementje.
A zsidó most vallásos begyökerezettséget jelent. Ő azért jó polgár, mert vallásos. Itt a vallás nem érdemes kellék, nem nemes polgári erény, nem a világ építőköveit egybetartó habarcs. A vallás forrás, minden ebből fakad. Vagy az előbbi képnél maradva: a vallás olyan gravitációs központ, mely a világ egyberakott köveit a nehézkedés törvényei szerint tartja egyben.
Bár a látszat azt sugallja, Jézus perében mégsem ez a két világ csap össze. Hiszen a vallás és a politikum konfliktusa nem szükségszerű. Elég csak annyi bölcsesség, hogy a kettő közös határterületére konfliktus-kerülő emberek kerüljenek. A politika a vallási intézmények felé nem a megszállott szekularistákat küld, míg a vallás a politika intézményei fele nem a fanatikus fundamentalisták állít. Nem szükségszerűek az olyan idők, amikor Beckett Tamások halnak meg hitükért, és talán olyanok sem, amikor a William Andresew-ok királyuk fejéhez vághatják: „Isten ostoba bérese.” Ha megvan a két hatalom pragmatikus elrendezése, teljes a béke. Ez a pax Romana, a pax Americana. És a pax fides-iensis? Fennállt ez a Jézus-korabeli Júdeában is. A potenciálisan riválizálásba is torkollható, eltérő begyökerezettségek ebben a keretben elfértek, ha akartak.
Az evangéliumi elbeszélés nagy drámája Jézus perében fókuszálódik, egészen pontosan magában Jézusban. Benne csapódik le a konfliktus. De nem a vallás és a politika konfliktusa. A vallási vezetés, a nagytanács Jézust vallási fanatikusként ítéli el: Isten fiának nevezte magát - ez istenkáromlás. A római helytartó politikai rebellisként adja halálra: INRI: a názáreti Jézus, a zsidók királya: ez a halálbüntetés hivatalos indoklása.
Miért nem jó ez a Jézus? Egyszerűen szólva azért, mert aki őt látja, az Atyát látja: aki Jézusra pillant, az nem önnönmagát pillantja meg benne, bármennyire akarná is ezt. Sem a politika, sem a vallás nem kerülheti el ezt a nem önmagával, hanem Istennel való szembenézést. „Ha nem fölülről kaptad volna, semmi hatalmad nem lenne fölöttem” - mondja Jézus Pilátusnak. És ezekben a szavakban az emberi hatalom - és ez lehet politikai és vallási hatalom - valamint az isteni hatalom viszonya tárul fel. Még egyszerűbben: az ember és az Isten viszonya. Egyrészt feltárul, hogy honnan való a felhatalmazottságunk. Istentől. És ez a hatalom-nélküli, erőtelen, megostorozott és közszemlére tuszkolt „ecce homo” szavából válik nyilvánvalóvá. És ez a kapott hatalom, ez az Istentől kapott hatalom ímé, most nem a szeretet és a teremtés hatalma: most a Nagytanács előtt, majd Pilátus előtt a sötétség órája van Az istentől kapott hatalom - Isten nélkül! - a halál hatalmává válik. Jézusban nem az ember-ember viszony egy sajátos aspektusa tárul fel, mondjuk az erősek és a gyengék viszonya, vagy az elbitorolt igazság és a tehetetlenség viszonya, az emberi fönt és a lent viszonya. Nem. Benne - a kiszolgáltatottban - az Isten áll velünk szemben. Ezért igaz, amit Simone Weil mond egy helyen: Isten mindaz, amik mi nem vagyunk.
Másrészt azonban Jézus szavaiból nyilvánvaló lesz az is, hogy ez a kapott hatalom: feladat, mandátum. A politikai és a vallási hatalom, az ember evilági és mennyei begyökerezettségének erőrendszerei azt az Isten hivatottak dicsőíteni, aki most a meggyalázott és elvetett Jézusban rejtőzik: abban a Jézusban, és egyedül Őbenne, akit most a politika és a vallás holmi kínos reálpolitikai cinkossággal tesz félre az útból. Egyedül Őbenne: ez a passio, mors et resurrectio Jesu értelme és igazi üzenete.
Nem lenne semmi hatalmad, ha nem fölülről kaptad volna. Ez azt is jelenti: fölülről kaptad. Ajánld fel, élj vele annak dicsőségére, akitől kaptad. Élj vele teremtésre, megőrzésre, a szeretet törvényének betöltésére. A kereszt és feltámadás Ura elvette rólunk a bűn végzetét, eltöröltetett a magába visszahulló, a másban is csak a maga dicsőségét kereső ember nyomorúsága.
„Halál, hol a Te hatalmad?!” - ujjong az apostol, amikor már a feltámadott Krisztusra tekint. Ámen.

Kedves Testvérek!
Régebben történt, mikor egy este lefekvéskor a gyermekekkel az esti imádságot mondtuk. Többnyire az a szokás, hogy az esti ima ismert kérését, "vigyázz az én szüleimre, meg az én kis testvérimre" kibővítjük, és így mindig egyre hosszabb lesz a lista: bekerülnek a rokonok, a barátok, az ismerősök, még a kedvenc háziállatok is. Ezúttal azonban fáradt voltam, rövidre akartam zárni a hosszú felsorolást, s azzal a közhelyszerű formulával zártam gyorsan az imát: "és vigyázz mindazokra, akiket szeretünk!" Ekkor a kisfiam közbekérdezett: 'és azokra, akiket nem szeretünk...?' Valóban, imádkozunk-e azokért, akiket nem szeretünk? Imádkozunk-e ellenségeinkért? Ábrahám közbenjáró imádsága Sodomáért és Gomoráért ezt a kérdést szegezi nekünk.
Mielőtt azonban részleteznénk ezt a kérdést, szeretném összefoglalni azt, amit eddig Ábrahámról hallottunk. Hallottuk azt, hogy Ábrahám elhívásában Isten ígérete minden emberi esélynél lenyűgözőbb ígéret és szó volt. Aztán láttuk Ábrahámot, amikor iszonyatos életveszedelemben, magát mentendő odalökte Sárát, aki - emberileg szólva - az elhívó ígéret biztosítéka volt. S aztán láttuk őt, amikor egy családi osztozkodásban a nagyvonalúsága, a nagylelkűsége miatt ő lett a vesztes, mert Lót választotta - emberileg szólva - a jobbik részt. Ám akárhogy is láttuk és szemléltük Ábrahám emberi kapcsolatait, mindeddig is az foglalkoztatott bennünket, hogy miképpen, hol és hogyan jelenik meg azokban Istennel való kapcsolata. És eddig mindig azt láttuk, hogy valahol egy döntő ponton Isten vagy elhívja, megszólítja Ábrahámot, vagy beleavatkozik egy nagyon rosszul induló, kétségbeejtő dologba, vagy pedig amikor úgy tűnik, minden elveszett, Isten újra megerősíti ígéreteit és kárpótolja Ábrahámot. Ma Ábrahámnak és Istennek arról a nagy "alkudozásáról" lesz szó, amikor Ábrahám Sodomáért és Gomoráért imádkozik.
1. Sodomáról és Gomoráról most nem kívánok sokat szólni, mert alig tudunk valamit ezekről a városokról, semmi nyomuk nem maradt fönn. A régészek és az ókor kutatói szerint feltehetően egy földrengés következtében semmisültek meg, és a Holt-tenger déli vidékének vize borítja egykori helyüket. Még annyi sem maradt meg belőlük, mint Pompeiből, a Vezúv kitörése miatt elpusztult római városból, melyet a régészek kiástak. Ott sok mindent épségben megőrzött a kihűlt láva, épületeket, mumifikálódott holttesteket, és többek között egy feliratot is, mely feltehetően egy Pompeiben élo keresztyén kezenyoma lehet, afféle korabeli grafiti. Ez így hangzik: Sodoma és Gomora. Az eredeti Sodomának és Gomorának csak a Biblia könyveiben maradt fenn a nevük, elsősorban a prófétai irodalomban. Ézsaiás, Ezékiel, Ámós és többiek említik nevüket, majd a prófétaként nyilatkozó Jézus, és végül a Jelenések könyve. Amikor felbukkan ezeknek a városoknak a neve, mindig Isten ítéletérol hallunk, ebben az összefüggésben utalnak rá a szentírók. A bibliai elbeszélés, a most felolvasott rész után következő szakaszban, néhány keresetlen szóval mutatja be, hogyan gondolkodtak Sodomának a lakói. Itt élt Lót, Ábrahám unokaöccse. Az őt meglátogató, vendégszeretetét élvezo angyalok csaknem olyan inzultus áldozatai lesznek, melyet csak szószékre nem való szavakkal lehet kifejezni. Sodoma lakói úgy fogadták az idegeneket és a jövevényeket, hogy a saját erkölcseik, pontosabban erkölcstelenségük normái alá vetették őket. Ennek pedig az a veleje, hogy ez a város a maga romlottságában úgy képzelte, hogy az a világ rendje, amit a lakói maguknak megszabnak. Nincsen örök rend, nincs semmi más, őket meghaladó szempont, csak az számít, amit a maguk számára kitaláltak. Nincsen általánosan elkötelező erkölcsiség, nincsenek isteni törvények, nincsenek az emberi együttélésnek, továbbélésnek perspektívái. Számukra az a rend és az az élet, amit ők akarnak, és ahogy ők akarják. Mindezt most nem akarom hosszasan részletezni, csupán a háttér miatt kell látnunk, hogy megérthessük, valóban mennyire drámai Ábrahámnak és Istennek ez az alkudozása, amit a felolvasott részben hallottunk. Ugyanis Ábrahámnak és Istennek a kapcsolata a várost fenyegető veszedelemnek a fényében válik elgondolkodtatóvá. Mikor Isten megjelenti Ábrahámnak, hogy barátja elől nem titkol el semmit, és elmegy Sodomába, hogy megnézze, vajon úgy igaz-e a hír, ahogy hozzá feljutott, valóban az történik-e Sodomában, ami hírlik, valóban betelt-e gonoszságának mértéke, akkor Ábrahám rögtön könyörgőre fogja a dolgot. Mert Ábrahám tudja, hogy betelt. S az alku, melybe belekezd, valóban elképesztő. Egy bibliatudós megjegyezte, hogy nemcsak a régi világban, hanem még  ma is található talán olyan piac a keleti világban, ahol ahhoz hasonló módon alkusznak, ahogy Ábrahám itt az imádságában. De akik jártak Közel-Keleten, azok is tudják, hogy a bazárban alkudni kell. Kifejezett sértés az árus számára, ha vevője elfogadja az elsőre mondott árat. Így lehetett talán régen is alkudozni egy tevére, egy használati tárgyra, egy termékre: ötven, negyvenöt, negyven, harminc, húsz, tíz. Mint ahogy Ábrahám újra meg újra alázatos illedelmességgel megszólítja Istent: "ne haragudjék az én Uram, ha még azt mondom..." és srófolja lefelé-lefelé a számot. Ám a formai hasonlóságok mellett az az igazán megrendítő, hogy a por és hamu ember alkudozik a szuverén Úrral. Ábrahám ezt ki is mondja: "por és hamu vagyok". Ráadásul azért a városért imádkozik, melyhez voltaképpen semmi köze nincsen. Vannak magyarázók, akik szerint némi ravaszság van Ábrahám imádságában, alkujában. Szerintük Ábrahám semmi mást nem akar, mint Lót megmenekülését. Tehát csak azért imádkozik ilyen buzgón, hevesen, állhatatosan a városért, mert ott él az unokaöccse, akinek nem kívánja a halálát. Természetszerű hát, hogy ha Sodoma megmarad, megmenekül Lót is, aki a város lakói közé számláltatik. Én azonban azt hiszem, hogyha csak erről lett volna szó, akkor Ábrahám közvetlenül és egyenesen azt kérte volna: "Uram, mivel a te szuverén akaratod megmásíthatatlan, és be is telt a mérték, és eljött Sodoma pusztulásának órája, csak azt kérem tőled, én a por és hamu, hogy az én szeretteimet mentsd meg, hozd ki onnan unokaöcsémet." De nem ez Ábrahám kérése! Ő az egész városért imádkozik.
Azt szeretném, kedves testvérek, mindannyiótok szívére helyezni ezzel az imádsággal kapcsolatban, s legyen ez az ige első üzenete ma, hogy imádságunkba mindig bele kell foglalnunk azt az életvilágot, amely körülvesz bennünket. Azért sem győzöm ezt hangsúlyozni, mert a mai időkben, közeledvén 2000-hez, keresztyén körökben is egyre többet hangzik, hogy talán magunkat megmenthetjük. Az imádságnak, a hitre jutásnak, a hitben való megmaradásnak és a kegyesség gyakorlásának nincs semmi más értelme - mondják egyre többen -, hogy mi megmaradjunk, mi megmentessünk. Ez a világ menthetetlenül kárhozott. Úgy ahogy van, egy nagy Sodoma és Gomora. És őszintén szólva, tényleg az! Úgy tűnik, valóban, itt már minden megérett  pusztulásra. Amit a mai ember csinál, vagy tervez csinálni, amit a mai ember szeretne törvénybe foglalni, az szinte csak a régi Sodomára emlékeztethet bennünket. Itt és így élünk. Jöjjenek hát az Ábrahámok, és imádkozzanak, hogy mi - legalább mi! - megmentessünk, ha már bekövetkezik az, aminek be kell következnie, ha majd eljön Isten lángokban megítélni ezt a világot. Ha majd ez a régi világ elemeire bomolva elenyészik, és eljön amaz új világ, melyben igazság lakozik, az  már csak az igazaké, a tisztáké, a szenteké legyen. Mégis, éppen Ábrahám imádsága az, amely nagyon nagy alázatra késztet bennünket. Éspedig arra, hogy ezt az egész világot - akár ha Sodomának, Gomorának gondoljuk, akár ha átokvölgyének tekintjük, akár ha senkik világának tartjuk, akár ha csak egy nyomorult siralomvölgynek vesszük, akkor is ábrahámi közbenjáró imádságunkba foglaljuk.
2. És ezt azért tegyük, mert Ábrahámtól megtanulhatjuk, és minden nap tanulnunk is kell tőle, hogy azért tud így imádkozni, mert nem sematizmusokban gondolkozik. Az Istennel való kapcsolatunknak az egyik döntő kérdése az, hogy miképpen gondolkodunk a világunkról, az életünkrol, a sorsunkról, a történelemről, az emberiségről. Ez pedig azért fontos kérdés, mert sematizmusaink vannak. Az ember mindig sémákat állít fel, mindig vannak kliséi. Mindig vannak megoldásaink, melyek alapján azt mondjuk: ez és ez történt, ezért ez lesz a következő lépés, Isten majd így meg így válaszol rá; ez és ez történik a világban, ezért Isten majd így meg így fog beavatkozni a dolgok menetébe. Vagy valami már megtörtént, s nekünk azonnal van rá egy minták, egy magyarázatunk, egy sémánk: azért történt így, mert egy adott minta szerint Isten így jön el hozzánk, így avatkozik be az életünkbe. Hadd említsek néhány ilyen jól ismert sematizmust, mellyel erősítjük, vigasztaljuk, buzdítjuk magunkat, amely segít nekünk fennmaradni, amellyel intünk, bátorítunk másokat is - de mégiscsak sematizmusok. Például ilyen sematizmus, hogy a bűnt azonnal büntetés követi. Vagy ilyen sematizmus az is, hogy a kegyességet, a kegyes, hívő életgyakorlatot mindenképpen áldás követi. Ezeket a sematizmusokat azonban maga a Biblia cáfolja; idézzük fel a 73. Zsoltárt, vagy Jób könyvét. Képzeljük magunkat Jób barátai helyébe! Mennyi kiváló, okos, szellemes teológiai megoldásuk, sémájuk van! S ezt nem gúnnyal mondom. Jób barátai kiváló teológusok. Százszámra ismerek teológusokat, akik hozzájuk képest csapnivalóak. Idézzük csak fel, milyen kiválóan érvelnek Isten mindenhatósága mellett, Isten szuverenitása mellett, Isten kérdőre-vonhatatlansága mellett. Igen kiválóan érvelnek amellett, hogy Isten nem vonható számadásra. Ugyan, ki az a Jób, aki fölkiált az égre, és háborog a sorsa miatt?! Idézzük csak fel, milyen mélyreható érvekkel próbálják meggyőzni Jóbot arról, hogy ha nem is nyilvánvalóan, de titkosan ott volt a bűn az életében. S ha ott volt, akkor ugyan miért remélt áldást?! Akkor a büntetésnek kellett jönnie. Íme, működik a séma.  Továbbá, például, a mi korunkat, a XX. századot is áthatja egy igen jellegzetes séma. Eszerint Istent nem a tetteink, a cselekedeteink érdeklik, s ezeket nem is érdemes Istennek mérlegre tennie, mert úgyis kedvezőtlen lenne az eredmény. Ellenben Isten a jó szándékot nézi. Azt nézi, hogy mit szeretnénk, mit akarunk. Lehet, hogy a kivitelezése nem sikerül, lehet, hogy valami megakadályozza, hogy beteljesedésre jusson egy emberi elhatározás, de nem ez számít Istennél, hanem az, hogy mit érzek a szívemben. Egyszóval az a fontos Isten számára, hogy én hogyan affektálom a saját hitemet.
3. És a felolvasott történettel, Ábrahám alkudozó imádságával kapcsolatban is van egy sematizmus. Úgy tűnik, ez az Igében is benne van, de ahogy mi használjuk, úgy bizonyosan nincs. Ez a sematizmus így foglalható össze: Isten a világot, a bűnös várost, Sodomát és Gomorát a néhány igazért megtartja. Ez így is van. De ebből mi arra a következtetésre szoktunk jutni, hogy Isten miattunk tartja meg a világot. Hiszen mi vagyunk az igazak, mi vagyunk a hitben járók, az engedelmesek, a mi szívünk van tele isteni indulattal, és az, hogy még ez a világ fennáll, az csak nekünk köszönhető. Milyen hamar - három mondat után! -  eljutunk egy igaz megállapítástól (hogy ti. Isten a világot megtartja az igazakért) oda, hogy Isten miattunk tartja meg a világot. S innen csak egyetlen kis lépés a konklúzió: mi tartjuk meg a világot. Nem így van! Isten tartja meg a világot! Szuverén módon. És megtartó irgalmába azt számít bele, ami neki tetszik. Ábrahám nem sémákban gondolkodik, hanem a hitnek az egyik legsúlyosabb, legdrámaibb, szinte szavakba sem foglalható alkudozásába kezd: életekért könyörög. Életekért alkudozik. Nézzétek meg, milyen szívós ez az alkudozás Ábrahám részéről! Van benne egyfajta szent szemtelenség. Azt mondja először: Uram, ha ötven igaz van ott, csak nem veszted el az igazakkal együtt az egész várost.  Szinte provokálja Istent, mint Mózes is tette a pusztában, amikor Isten haragra lobbant népe ellen, és Mózes azt  mondja neki: Uram, ha elpusztítod ezt a népet, azt fogják mondani, hogy kicsalogattad őket a pusztába és itt veszítetted el őket. Azt fogják mondani, hogy megbízhatatlan, csapnivaló Isten vagy. Így alkudozik Mózes, és Ábrahám is valami ilyesmivel próbálkozik. Ötven igazért, Uram. Mert nem igazság, hogy az az ötven is elvesszen az egésszel együtt. És Isten azt mondja: Jó. Az ötven igazért megtartom a várost. Legyen. Rendben van. Ám Ábrahám tudja, hogy nincsen ötven igaz. És ekkor, egész különösen fordít egyet az alku menetén. Nem úgy viszi lejjebb a számot, hogy kimondja a negyvenötöt, hanem csak ötöt mond: netalán, ha öt híja van az ötvennek, ezért az öt hiányzóért elpusztítanád a várost?  Az ötvenbol hirtelen leszaladtunk ötre! Isten aztán a maga állhatatosságával korrigálja ezt a ábrahámi cselt, és azt mondja: jó, a negyvenötért nem pusztítom el.  Nem azt mondja, hogy az ötért, hanem a negyvenötért. Szinte kedélyesnek is tűnhet, kedves testvérek, hogy lehet az Istennel alkudozni. De valójában rettenetes súlya van most itt ennek, mert életekrol van szó! Mert amikor ülünk valakinek a halálos ágya mellett, és ő már nem is tud imádkozni, csak mi tudunk imádkozni, és odavisszük ezt az életet Isten elé, és napokért, órákért, egy-egy józan pillanatért, magához térésért könyörgünk, akkor már tudjuk, mi ennek az imádságnak a súlya! Vagy amikor betör az életünkbe elháríthatatlanul valami, és nem minket talál, hanem azt, aki ártatlan, s hiába gyűlik föl bennünk a bűntudat, és hiába állunk oda Isten elé, s mondjuk:  de hiszen ez miattam van így, engem kellett volna ennek az ítéletnek eltalálnia, de most azon van, akit nagyon szeretek, aki nagyon fontos a számomra, azt találta, azt éri, aki ezt nem érdemelte, - s én a bűntudatommal sem tudom azt magamra áthozni, ottmarad rajta, akkor már érezzük, micsoda iszonyú teher közbenjárni, esdekelni és a szuverén Urat kérlelni. Mert Ábrahám imádságában az a döntő, hogy mindvégig úgy áll ott Isten előtt, mint por és hamu. A bibliai kifejezés - por és hamu - a gyász és a fájdalom kifejezése. Így mondja egy próféta egy siralom-énekében: port szórnak fejükre és hamuban ülnek. A por és a hamu a kicsiségnek a semmit-éro mivoltnak, egyáltalán: a semmi-voltnak a kifejezése. A senki-ember, a semmi-ember alkudozik a mindenhatóval.
Lehet ezt, kedves testvérek? Szabad ezt nekünk tenni? Nem lenne jobb talán egy végső sémát elővenni és azt mondani, hogy amit Isten eldöntött, az úgy is akképpen lesz, amit Isten elhatározott, az úgyis végbemegy, amit az ember kiérdemelt, az úgy is bekövetkezik. Mert, biztos, lehetne ezt ideig-óráig tologatni, halogatni, netalán Sodomába is oda lehetne teremteni nagy erőfeszítésekkel tíz igaz embert, hisz a számot sikerült már ennyire lealkudni, s két angyal is odament már, növekedett tehát az esély, sőt talán még lehetne imádkozni azért, hogy küldj még, Uram, kettőt-hármat, s akkor minden rendben lesz! - de ha nem, de ha ez nem lehetséges, akkor vajon érdemes imádkozni, érdemes könyörögni, érdemes a csapásokban, az ítéletekben, a forgószéllel fölragadott sodortatásban kiáltani? Erre a kérdésre csak viszontkérdéssel tudok felelni, kedves testvérek. Vajon érdemes volt-e Jézusnak a Gecsemáné-kertben imádkozni: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár"? Érdemes volt? Nem múlt el a keserű pohár. Mégis azt mondom: érdemes volt. És érdemes volt Ábrahámnak is imádkoznia, noha Sodoma és Gomora nem menekült meg. Nem menekülhetett meg. Érdemes volt, mert az imádságban nem egy ügyet, nem egy fontos kérdést, nem egy problémaegyüttest viszünk oda Isten elé: Uram, itt van összegubancolva,  megoldhatatlanul az életem, bogozd ki! Uram, itt van, csak én tehetetlen vagyok, én nem tudom megoldani. Neked csak egy szavadba kerül. Uram, itt van annyi minden elrontva az életünkben, a világunkban, a családunkban, a nemzetünkben, a társadalmunkban, és nincs itt okos emberi megoldás, de odatesszük a lábaid elé, s kérünk, oldd meg! Legtöbbször így imádkozunk. De igazán mélyen úgy imádkozunk, amikor magunkat visszük oda. Saját magamat. Itt vagyok, Uram. Por és hamu vagyok. És ennyi az életem. Egy nagy csőd. Ennyi a szavam. Visszahullik rám. Ennyi a legjobb gondolatom. Önmagába visszaérkezik, nincs benne távlat. Itt vagyok, Uram, én, és az én teljes valómmal, teljes személyiségemmel járok közben másokért. Ezért érdemes, ezért fontos minden közbenjáró imádság. Ha a végeredmény felől nézzük, akkor mondhatjuk azt, hogy nem érdemes úgy, ahogy Ábrahám imádkozott. Egyáltalán, minek vesztegette a szót Sodomára és Gomorára, miért nem feszült inkább abba bele, hogy Lót megmaradjon!? És érdemes volt-e Jézusnak imádkoznia?! Nem azért kellett volna inkább könyörögnie, hogy legyen elég ereje hősiesen elviselni a kereszthalál áldozatát?!
Érdemes-e nekem is bármit ilyen közbenjáró imádságban kérnem, ha az nem hallgattatik meg?! Ám sokszor, kedves testvérek, úgy oldódnak meg a dolgok, hogy nem is kértük! Vagy éppen nem is akartuk! Gondoljunk Jónásra! Ő ott a töklevél alatt igazán arra várt, hogy elpusztuljon Ninive. A második Sodoma. Hát hogyisne?! Ábrahámnak nem hallgattatott meg az imádsága, hogy is jutna eszébe Jónásnak a közbenjárás lehetősége. És hogy' föl van háborodva, mikor látja, hogy megmarad Ninive!! Nincsen séma, kedves Testvérek! Csak én vagyok és velem szemben a  szuverén Úr. Csak én vagyok, a por és a hamu, és ott van velem szemben mindenek teremtőjeként a szabad és az irgalmas Isten. Merthogy Isten irgalmas, Isten megbocsátó és Isten kegyelmes - ezt nem a kátéból tanulja meg az ember. Ezt nem a tiszteletes úr szavai nyomán hiszi el, ezt nem valami szép kegyes, vallásos irodalomból sajátítja el. Erről nem egy gyönyörű vers vagy ének győzi meg. Meg sokszor nem is a saját a tapasztalata, vagy talán az, ahogy összeáll benne a világ! Nem. Erről maga a kegyelmes Isten győz meg bennünket! Minden helyzetben, akkor is, amikor a logikánk, a tapasztalataink, a sémáink - és ezek sokszor hívő, kegyes, keresztyén sémák - azt mondanánk, hogy eddig elmentem, eddig vért verejtékezve imádkoztam, eddig buzgó és állhatatos voltam, most már megállok, most már nincs tovább. Most már nincsenek szavaim, nincsen imádságom. Hát éppen ez az a pont, amin Ábrahám abszolút túl van. Itt van az a pont, ahol Ábrahám elkezdi az imádkozást. Éppen ott, ahol mi olyan gyakran abbahagyjuk, befejezzük, mondván: elég volt, most már az Isten elrendezi úgy a dolgot, ahogy akarja. Ábrahám éppen itt kezd el imádkozni. Ha igaz  Ábrahámról az, amit Pál apostol mondott a Római levélben, hogy kiment és nem tudta hová ment, hogy reménység ellenére reménykedett, akkor igaz az is, kedves testvérek, hogy Ábrahám minden kudarcba fulladt, minden látszólag meg nem hallgatott, minden visszautasított imádság ellenére imádkozott.
Ezt jelenti azokért imádkozni, akiket nem szeretünk. Ezt jelenti imádkozni azért a világért, amelynek bármelyik nagyvárosában felírhatná a falra az a régi pompei-i keresztyén: SODOMA ÉS GOMORA. Ez jelenti Isten elé odavinni azokat, akiket nem is ismerünk, akik a számunkra nem is kedvesek, akinek a dolgai nekünk nagyon fájnak, nyugtalanítanak. Ezt jelenti megérteni, fölfogni: mi az Isten valósága.  Egyszer egy teológus egy nagyon megrendítő, szinte föl sem fogható dolgot mondott az imádságról: amikor jól imádkozunk, akkor Isten imádkozik önmagához rajtunk keresztül. Amikor először olvastam ezt a mondatot, lecsaptam a könyvet és azt mondtam: ez istenkáromlás, ez bolondság. De ki az, kedves testvérek, aki velünk együtt kiált: "Abbá, Atyám!"? Ki az, aki megtanít bennünket az imádság szavaira? És ki az, aki imádságainkat jó illatúvá teszi az Atya előtt? A Szentlélek és a Feltámadott Jézus Krisztus. Igazán imádkozni azt jelenti, eljutottunk az Isten szívéhez. Igazán kérni, és azokért is könyörögni, akiket nem szeretünk, azt jelenti: fölfogtuk, magunkévá tettünk valamit Isten végtelen nagy szeretetéből. Adja a Szentlélek Isten, hogy necsak azokért, akik mindig a fejünkben járnak, hanem azokért is, akiket a legszívesebben az életünkbol is kivernénk, a Szentlélek segedelmével tudjunk imádkozni. Hátha ötvenért, harmincért, húszért, vagy tízért. De még inkább: bizonyosan azért az egyetlenegyért, Istennek egyszülött Fiáért megtartatik és megmarad!
Ámen!

Kedves Testvérek!
Meg kell vallanom, hogy Ábrahám történetét olvasva és magyarázva, illetve az igehirdetésekre készülve sokszor elbizonytalanodtam, mert a történet és a benne foglaltak sok esetben olyan, eleve megválaszolhatatlan, megfejthetetlen talányokat hoztak elő, melyekre egy igehirdetés keretében nem lehet feleletet adni. Másrészt pedig sokszor kellett szembesülnünk olyan témákkal, problémákkal, melyek a mi mai világunk számára fölfoghatatlanok és zavarók. Egyben azonban kezdettől fogva bizonyos voltam, hogy a ma fölolvasott részt, vagyis Ábrahámnak és Melkisédeknek, a papkirálynak a találkozását, kiemelten és elkülönítetten az Ábrahámról szóló igehirdetés-sorozat végére hagyom, noha ez a történet nem Ábrahám történetének a végén van, hanem inkább az elején.
Ábrahám történetét olvasva sokféle feleletet kaptunk arra a fő kérdésre, mely minden alkalommal kiindulópontul szolgált, nevezetesen: hogyan jelenik meg Ábrahámnak Istennel való kapcsolata az emberekkel való kapcsolatában. Mit jelent Ábrahám hite, de nem úgy, mint elzárt, csak a szíve titkos zugaiban, kamráiban őrzött és megélt hit? Mit jelent egyáltalán Istenben hinni, úgy hogy közben emberekkel találkozunk, élünk, közösségeink, konfliktusaink vannak? Egyszóval: amit Ábrahámmal kapcsolatban kérdeztünk, kérdeztük önmagunkkal kapcsolatban is. Hiszen azt láttuk, hogy Ábrahám engedelmességben, emberi csődökben, próbatételekben, vitákban, eltérő, vagy ellentétes irányú élethelyzetekben mindig, minden alkalommal megélte, megtapasztalta Istennel való kapcsolatát, és át is adta magát annak. És most ez a mi önmagunkra vonatkozó kérdésünk is. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy többnyire a szenvedő Ábrahám áll előttünk. Ha engedelmes volt, és hallgatott az isteni elhívó szóra, akkor évtizedekig tartó bolyongás, éhségek, szárazságok, számkivetettség, otthonnélküliség várt rá. Egyszóval, ha engedelmes volt, szenvedett. Ha önzetlen és nagylelkű volt egy családi osztozkodás során az unokatestvére Lót iránt, akkor veszített, a rosszabbik rész jutott neki. Egyszóval, ha nagylelkű volt, akkor is szenvedett. Ha állhatatos imádkozó volt, másokért közbenjáró, Isten előtt buzgóságban, szentségben mások ügyét megimádkozó, akkor is csak szenvedett, mert imádsága nem mindig hallgatatott meg. S aztán azt is láttuk, hogyha rendületlen hitű volt, Isten szavára, jövőt, távlatot nyitó ígéretére, szövetségkötő kegyelmére feltétlenül rátámaszkodó, akkor kimondhatatlan, kifejezhetetlen próbatételek vártak rá - akkor is csak szenvedett. Úgy tűnik tehát, kedves testvérek, hogy Ábrahám története nem is mond mást,  nem is utal másra, mint hogy ha hiszel, ha Istennek engedsz, ha Isten Lelke által gyakorlod magadat a legnagyszerűbb erényekben - a nagylelkűségben, a szeretetben, a tisztességben, az igazságosságban -  akkor veled sem történik más, mint Ábrahámmal, szenvedni fogsz. Azért hagytam hát utoljára ezt a történetet, mert ebben a győztes Ábrahámot látjuk.
1. Korábban már utaltam erre a történetre, igaz, akkor nem olvastam fel teljes egészében. Arról szól hát röviden összefoglalva, hogy egy helyi háborúskodás során, amikor különböző kis városállamok fejedelmei, királyai koalíciókat kötnek és helyi harcokba bonyolódnak, a hadiszerencse forgandósága következtében az ellenséges erők beveszik Sodomát kifosztják a várost, lakosait pedig fogságba hurcolják, azzal nyilvánvaló céllal, hogy majd valahol északon eladják őket rabszolgának. Lót, Ábrahám unokaöccse ekkor már Sodoma lakója volt, így ő is fogságba esik. Amikor Ábrahám értesül erről, összeszedi a katonáit, 318 kipróbált emberét. S nem is gondolnánk erről az öregemberrol, hogy ennyire jó stratéga: a hadseregét kisebb csapatokra osztja és éjszaka rajtaüt az ellenségen, megfutamítja őket, és hiánytalanul visszaszerzi mindazt, amit zsákmányul ejtettek,  és kiszabadítja a fogságba hurcoltakat is. S immár visszafelé vonulóban, melynek során a hazafelé tartó győztes csapatokat ünneplik, megérkeznek Sáve völgyébe, ahová köszöntésükre elibük vonul Sodoma királya. Itt, a győzelmi mámorban, lelkes örömben egyszer csak előlép egy rejtélyes figura, akiről eddig nem hallottunk, s ezután sem fogunk hallani: ő Melkisédek, Sálem királya, aki kenyeret és bort visz Ábrahámnak, megáldja őt a Magasságos Isten áldásával. Ábrahám pedig elfogadva az áldást, tizedet ad Melkisédeknek, a sálemi papkirálynak. Egy papkirályról van tehát szó. S bár nem sokat tudunk Melkisédekről, a személye és az a rövid villanás, ahogyan előlép ebben az ünnepi pillanatban, éppen akkor, amikor a győztes, a diadalmas, a végre-valahára sikeres Ábrahám áll előttünk,  nos, ez a villanás nagyon messzire előre mutat. Egészen az új szövetségig. Az Ószövetségben ezen az egy helyen halljuk Melkisédek nevét, és még a lekcióként felolvasott 110. Zsoltárban. De ezeken kívül sehol semmit nem közöl az Ószövetség Melkisédekről. A Zsidókhoz írt levél is csak annyit mond róla személyesen, szinte misztikus szavakkal: "apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad mindörökre." (Zsid 7,3) Ki ez a titokzatos alak? Ki ez a sálemi király? (A bibliamagyarázók szerint Sálem azt a város jelöli, mely később, a honfoglalás és a dávidi államszervezés után Jeruzsálem lett.) De ki egyáltalán ez az alak? Az egészen bizonyosan a szövegből is megállapítható, hogy Melkisédek - akinek a neve azt jelenti, hogy az "igazságosság királya", és egyben papkirály is - monoteista. Az az áldó formula, mellyel megáldja Ábrahámot, "áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, az ég és föld teremtőjétől", ez az áldó formula lesz majd később a zsidó monoteista vallásnak az egyik áldó formulája. A "Magasságos Isten" kifejezés Istennek, a világegyetem teremtőjének az egyik elnevezése. A vallástörténeti emlékek, feljegyzések bőséggel bizonyítják, hogy az akkor élo népek körében, a korabeli vallásos miliőben ez az áldó formula teljességgel ismeretlen volt.
Talán még előttünk is úgy állt Ábrahám, mint egy magányos alak. Ő az, akit Isten megszólít, ő az, akit elhív, ő az, aki hosszú útja soron különböző helyeken oltárokat állít az egy igaz Istennek. Ő a hit atyja, ő minden hívők atyja, ővele kezdődik az egy igaz Isten ismeretének és ezen igaz Isten igaz tiszteletének története. Ábrahám az, akire az Újszövetség is úgy hivatkozik, mint aki előbb volt, mint a mózesi törvények. Ő a hitből való megigazulásnak az ősképe. S néha az a gondolatunk, érzésünk, hogy ő egyedül. Rajta kívül senki. Voltaképpen a jelek és a nyomok jogossá is teszik ezt a feltevésünket. Hiszen arról olvasunk Ábrahám történetét megelőzően, hogy bár Isten kegyelmesen megőrizte az emberiséget Noé által a vízözönben, ám az emberiség ezután megintcsak a maga feje szerint, a maga szíve szerint kezdett el élni, ám ahogy azt Kálvin mondja: az ember szíve  bálványgyártó műhely. Megint jön a politeizmus, a sokistenhit, a pogányság, bálványimádás, az Istentől való elfordulás, az ember saját keze csinálmányainak imádása. Úgy tűnik tehát, hogy Ábrahám egyes-egyedül van, mint a kisujjam. És akkor az ünnepi forgatagban előlép a sálemi papkirály, Melkisédek, és az igaz Isten megnevezve, az ég és a föld teremtőjét, a Magasságos Istent segítségül híva, megáldja Ábrahámot. Azt jelenti ez nagyon egyszerűen: Ábrahám nincs egyedül a hitben. És ez a mi hitünknek a kimondhatatlan és fölfoghatatlan nagy titka: sosem vagyunk egyedül a hitünkben. Pedig az egyedül-lét érzése sokszor megismétlődik. Emlékszünk Illés prófétára? Sikert arat, legyőzi a Baál-papokat, ám a siker szörnyű, mert menekülnie kell, és elmenekülve egyedül üldögél a pusztában, s amikor a "halk és szelíd hang" megszólítja: mit csinálsz itt Illés?, akkor a bánatos próféta kifakad: nem látja értelmét életének, mert, ahogy mondja. "egyedül maradtam". Nincs már senki Izraelben, aki az igaz Isten imádná. S akkor Isten felelete az: van még hétezer rajtad kívül. Csak Illés ezt még nem vette észre. Emlékszünk Jónásra? Ő el sem tudja képzelni, hogy az egy, igaz Isten szava Ninivében, a pogány és bűnös városban szíveket indíthat megtérésre. S üldögel egyszál maga ott a töklevél alatt, s várja, hogy beteljesedjen az ítélet. Majd dühöng, mindhalálig haragszik, hogy Isten szava ilyen szuverénül, feltétlenül mások szívét is Istenhez fordíthatja.
De nem kell az időben két- vagy háromezer évet visszamenni, gondolhatunk magunkra is. Még ebben a templomban is, ahol most beüljük ezeket a székeket, és a szívünk alján néha megrezdül az a gondolat: persze, itt vagyunk, Isten dicsőítjük és magasztaljuk, együtt vagyunk az istentiszteleten, de a legmélyebb, legnehezebb kérdésekben, küzdelmekben, amikor igazán kockán forog a hitem, az életem, akkor én egyedül vagyok. Sőt, mi protestánsok, és különösen reformátusok külön is hajlunk erre a gondolkodásra. Azt szokták mondani, hogy a mi hitünk formája kihegyezetten individualista. Itt mindenki magának áll vagy esik: "egyedül vagyok, egyedül maradtam, egyedül kell a hitem harcait megvívni. Óh, igen, vannak imádkozó társaim. Óh, igen, vannak lelkigondozási lehetőségek, van közösség, van kivel megosztani a kérdéseket, csak az igazi kérdést nincs kivel." Ám Ábrahám története, kedves testvérek, az Ószövetség napjaitól egészen máig, ide, hozzánkig világít: ez a hit titka, továbbmegyek: ez az Isten titka! Hogy sosem úgy hív el, sosem úgy adja a hit ajéndékát, hogy ne adna hívő társakat. Így mondjuk hitvallásunkkal, a Heidelbergi Kátéval is: "hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi." És hozzáteszi a Káté, és nekünk is hozzá kell tennünk: "És hiszem, hogy annak és is élo tagja vagyok és örökké az is maradok." Nem úgy van tehát, kedves testvérek, hogy itt vagyok én, és Isten majd kerít az én hitem mellé, életem mellé, az én vallásosságom mellé hívő társakat, hanem éppen fordítva:  a hívők közösségébe hivatok el. Ezt kell most Ábrahámnak csodálatos módon megtapasztalnia, mikor előlép Melkisédek és megáldja őt a Magasságos Istennek áldásával.
2. Melkisédek király-pap vagy papkirály. Az Újszövetség szavai értelmében ez a papkirály Krisztus előképe. Azért mondja ezt az Újszövetség, mert a 110. Zsoltár messiási zsoltár, jövendölő zsoltár. Felolvasva ezt a zsoltárt, talán sokakban úgy visszhangozhatott, mint egy harci zsoltár, mely arról szól, hogy a győzelmesen visszatérő csapatok Isten magasztalják, és dicsőítő énekükbe beleveszik királyukat, fejedelmüket is. Ám a zsoltár szavaiból, előre utalásaiból egészen egyértelmű, hogy ez a zsoltár jövendölés. És éppen ezért amikor a Zsidókhoz írt levél azt bizonyítja a zsidókból keresztyénekké lettek számára, hogy Jézus több, mint Mózes, hogy a Krisztusban meghozott áldozat egyszersmindenkorra érvényes, és éppen ezért eltöröltetett az Ószövetség áldozati törvénye, tehát, hogy Krisztus után nincs áldozat, és azt próbálja bizonyítani ezeknek az embereknek, a hitükben ingadozóknak, hogy Krisztus a mi örökkévaló főpapunk, akkor Melkisédekre hivatkozik. "Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén Isten Fiához, pap marad örökre." Mi most azonban nem a Zsidókhoz írt levél csodálatos levezetésével akarunk foglalkozni, hanem Ábrahámnak és Melkisédeknek a találkozásával. Ábrahám Melkisédekben láthatja meg Krisztust. Lehet, hogy ez meghökkentően hangzik, - mit keres Krisztus az Ószövetségben? Majd amikor karácsony éjén megszületik, majd amikor elindul küldetésébe, miután Keresztelő János megkeresztelte, majd miután tanítványokat gyűjtött, majd miután megfeszíttetett, eltemettetett, föltámadott és megdicsőült, majd mikor kitöltetett a Szentlélek, majd akkor lehet Krisztusról beszélni. Ám az a megrendítő, kedves testvérek, hogy Krisztus benne van az Ószövetségben. Ezt nem én mondom, ezt nálam sokkal okosabb ember ismerte fel: Kálvin János. S valóban, az Ószövetségnek szinte minden pontján, minden nagy fordulatában megláthatjuk Krisztust. És azt is mondhatjuk ennek alapján, hogy amikor Ábrahám találkozott Melkisédekkel, akkor Melkisédekben, az őt megáldó papban Krisztus előképét láthatta. Mert az az Isten titka, hogy amikor az ő szent dolgaival találkozunk, amikor olyan személyekkel, eseményekkel, képekkel, gondolatokkal szembesülünk, melyek Krisztusnak előképei, mintái, akkor magával a Szentháromság Istennel találkozhatunk. Nem azt mondom ezzel, hogy Melkisédek mintegy elő-inkarnációja lett volna Krisztusnak. Még azt sem akarom mondani, hogy Melkisédek lett volna Krisztusnak a közvetítője. Csupán csak azt akarom mondani, amit az Ige mond, s ezt viszont az Ige valóban mondja, hogy amikor megáldja Melkisédek Ábrahámot, akkor krisztusi áldást ad Ábrahámnak. Mert Krisztust megismerni annyit jelent, mint az ő áldásait megismerni. Aki meg akarja ismerni Krisztust, aki tudni akarja, hogy ki Ő, aki szeretné úgy imádni, tisztelni, dicsőíteni, mint élete Urát és királyát, és bizonyosan tudni  is akarja, hogy ki Ő, ki ez a Krisztus, az úgy ismerheti meg a legjobban, ha megismeri áldásait, jótéteményeit. Ez ennek a történetnek a nagy elkötelező üzenete: ha ismerni akarjátok Krisztust, keressétek az ő áldásait - keressétek imádságban, testvéri közösségben, elkérve az ő irgalmát és kegyelmét, vagy éppen fölidézve sok-sok megtapasztalásotokat, azt a kegyelmet, amely eddig is veletek volt és megsegített benneteket.
3. S végül a történet azzal zárul, hogy Ábrahám tizedet ad Melkisédeknek. A bibliatudósok vitatkoznak azon, hogy vajon a hadizsákmányból adta-e a tizedét Ábrahám vagy éppen ellenkezőleg, miután a hadizsákmányt teljes egészében visszaadja Sodoma királyának és abból semmire sem tart igényt, az otthoni javaiból, valóban mindenéből adta a tizedet. E kérdésen azonban nem érdemes hosszasan értekezni, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Ábrahámot senki és semmi nem kötelezi arra, hogy tizedet adjon. Ekkor még nem áll fenn a mózesi törvény, nincs még lévitai papi rend, melyre nézve a mózesi törvény előírja, hogy szolgálatukhoz, életükhöz azzal járuljon hozzá Isten népe, hogy tizedet ad a számukra. A Bibliában ez az első alkalom, hogy tizedről hallunk, és ez a tized szabad tized. Nem a törvényből, nem a törvénynek való engedelmességből, hanem egyedül hálaadásból fakad. Azt jelenti ez, kedves Testvérek, hogy Ábrahám a győzelemben sem önmaga körül forog. Amikor szenvedünk, úgy ahogy szenvedett sokszor Ábrahám is, amikor próbatételek nehezednek ránk, amikor nagyon fáj valami,  akár fizikailag, de még inkább lelkileg, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy az ember önmagára zárul. Sokan elmondhatják, s ezt én is megtapasztaltam, hogy amikor az embert gyötrik,  föl-fölriad hajnalban, nem  tud már elaludni, és féléber álmaiban mindig ott szerepel,  az álmodott, képzelt történeteiben mindig ott van ő maga. A szenvedve álmodó ember mindig álmodja magát. Minden körülötte forog.  A gyógyulásnak, a szenvedésből való gyógyulásnak az az egyik biztos jele, hogy tudok már a másikról is gondolkodni. Hányszor kelnek föl édesanyák lázas betegen, és teszik úgy a dolgukat, mintha nem lennének betegek, mert ott vannak gyermekeik, akikkel törődni kell, s nem érnek rá önmakukkal foglalkozni. S sokszor éppen ez a gyógyulás kezdete. Hányszor tud kijönni az ember szűkösségből, nyomorúságból, sötét alagutakból éppen az által, hogy odafordul a másikhoz. S ha oda tud fordulni, az már a gyógyulás jele. Azt láttuk Ábrahám szenvedéseiben, próbatételeiben, küzdelmeiben, hogy az volt életének, hitének, Istennel való kapcsolatának a nagy titka, hogy bármibe is kényszerítette az élete, bárhova is sodorta a próbatétel, bármibe is került bele saját hibájából, vagy másnak a hibájából, mindig nyitva volt a világa, sosem egy zárt körben toporgott önmaga körül. De mondhatnánk: legalább a diadalban, legalább az örömben hadd forogjunk egy kicsit magunk körül. Úgy mint a focisták, mikor berúgják a gólt, s a mellüket döngetve kiszaladnak a pálya szélére és integetnek a többieknek: gyertek ünnepeljetek, táncoljatok körbe, tapsoljatok nekem. Hát miért ne élhetnénk így egy kicsit? Olyan kevés az öröm,  olyan kevés a diadal, olyan kevés a siker. Legalább ilyenkor hadd forogjak egy kicsit magam körül. Most jónak, sikeresnek, erősnek láthatom magamat. És ez annyira hiányzik. Ez annyira kell!! De Ábrahámnak nemcsak a fájdalmakban, a próbatételekben, a szenvedésekben fontos és döntő, hogy élo kapcsolatban legyen Istennel! A sikerben is fontos ez, a győzelemben is fontos ez. Az emelkedettségben is fontos ez. Lám, kijön elébe Sálem királya, Melkisédek és megáldja a győztest. Lám, ott van Sodoma királya is, és Sáve völgyében mindenki Ábrahámot ünnepli. Hát legalább most egy kicsit hadd forogjon körötte a világ. És Ábrahám tizedet ad! Nem  kényszeríti erre senki, nem írja ezt elő törvény, nincs erre nézve kegyes szokás, életgyakorlat. Nem mondja neki Melkisédek sem: "megáldalak, de ne felejtsd el tizededet megadni az Úrnak. Győztél, ezért ne felejts el valamit Istennek adni, hogy azután is jól legyen dolgod." Nem kell ezt Ábrahámnak mondani. És azért nem kell, mert ő élo kapcsolatban van Istennel. És az, aki fölvillantja számára Isten áldó hatalmát és kegyelmét, szent jelenlétét, az részesedik Ábrahám tizedéből. Nem a törvény, hanem a hálaadás szabadsága, a szabad hálaadás az, ami Ábrahámot erre készteti. A döntő mindazáltal az, hogy sem szenvedésben, sem kudarcban, sem örömben, sem dicsőségben,  soha nem önmaga körül forog Ábrahám élete.
Melkisédek története csak egy villanás: előlép a forgatagból, megáldja Ábrahámot, és többet nem hallunk róla. De ez a rejtélyes alak a számunkra Krisztus egyik előképe. És Ábrahám hozzá való viszonyából nyilvánvaló a számunkra is, hogy milyen legyen a viszonyunk Krisztushoz. Ahhoz a Krisztushoz, akit immár nem előképekben, nem villanásokban, nem egy-egy motívumban látunk, hanem a maga teljes valójában, mint megfeszítetett és feltámadottat. Milyen legyen a viszonyunk? Mindig hálás, mindig szabad, mindig hozzá ragaszkodó, mindig mindenben őt kereső.
Kedves testvérek! Ábrahám története sem hosszú történet, egy órai olvasással szépen alaposan végig lehet olvasni.  S ráadásul ez a történet nem is folyamatos. Sok kérdés, sok hiány van benne, sok szála nincsen összekötve. Sokszor nekünk kell találgatni, hogy mi történik egy-egy esemény között. A mi történetünk sem hosszú. Mert nem hosszú egy ember élete. Temetések megbeszélésekor gyakran megesik, hogy a gyászolók egy fél oldalra valót sem tudnak az elhunytról elmondani. Szomorú ez? Nem hinném. Mert bármennyire is röviden elmondható az életünk, mégis lehet telített, gazdag és végtelen a megváltó és szabadító Jézus Krisztusban. Ábrahámnak, minden hívők atyjának megadatott, hogy Sálem papkirályában láthassa Krisztus előképét. Nekünk pedig, akik Ábrahám gyermekei vagyunk a hit által, jobb adatott. Maga Jézus Krisztus. Aki őrá tekint, őt keresi, szenvedésében, örömében, a mélyben és a magasban, a kudarcban és a sikerben, annak megtelik az élete Isten áldásával, irgalmával, örökké tartó kegyelmével. Ámen

Kedves Testvérek!
Izsák megáldozásának a története vagy borzalmat vált ki, vagy csodálatot. Többnyire borzalmat, és ritkábban csodálatot. A II. században Markion, az eretnek keresztyén többek között erre a történetre hivatkozva akarta elvetni a keresztyénség Bibliájából az egész Ószövetséget, mert szerinte egyértelmű, hogy az Ábrahámnak ilyet parancsoló, az Ábrahámtól saját fia, egyetlenje feláldozását kérő Isten nem lehet az a jó Isten, aki Krisztusban eljött - : ez az Isten csak egy gonosz, szeszélyes, zsarnok isten lehet. Kelszosz (ugyancsak a II. században), a művelt római pogány többek között erre a történetre hivatkozva tekinti a keresztyénséget bomlasztó, a Római Birodalmat belülről kikezdő erőnek -: ha lehetséges egy ilyen Istenben hinni, akkor ezeknek az embereknek semmi sem kedves, legkevésbé a Római Birodalom nagysága és épsége. Azóta is így van ez. Ha ezt a történetet olvassák, megbotránkoznak, s gondolom, mi magunk is inkább megbotránkozunk, inkább elszörnyülködünk, s ezért sietve továbblapozunk, és megpróbáljuk elfelejteni, mint­hogyha ott sem lenne. René Girard, a nagy francia tudós azt mondja egy kultúrantropológiai összefoglalójában, hogy a mai kor, a XX. század pszichológusai, antropológusai kikerülhetetlen skandalumot látnak ebben a történetben; röviden összefoglalva: az ember ön­gyilkos, önpusztító hajlamainak ritualizált föloldását. A XX. század antropológusai, pszichológusai szerint arra való az áldozat, a rítus, hogy a saját önpusztító hajlamainkat önmagunkon kívülre helyez­zük; ezért áldozunk állatokat, anyagiakat, ezért kellett volna a mai kor pszichológusai szerint Ábrahámnak Izsákot föláldoznia.
De ezek a pszichológusok, antropológusok éppen ez okán gyűlölik a keresztyénséget is. Nemrégiben jelent meg egy könyv Ábrahámról, és a szerzőjének a summája az, hogy lám-lám, Ábrahám elmegy, hogy föláldozza Izsákot, és ez azóta is így van: a keresztyénség átörökíti a mai civilizációra a másik föláldozásának elengedhetetlen kényszerét. Az emberáldozat motívuma még mindig itt van, és a "bacilusgazda" ebben a tekintetben a keresz­tyénség.
Kevesebb a csodálat. Még az Ábrahámról a hit lovagjaként értekezo Kierkegaard is azt mondja - szinte megrettenve -, hogy vigyázzunk, nehogy Ábrahámot a könnyelmű emberek csapdájává tegyük. Valóban föl kell tennünk a kérdést önmagunknak is: Mit kezdjünk ezzel a történettel? Olyan mélyen, olyan ijesztően lengi át Isten föltétlen szuverenitásának a bizonyossága, hogy az szinte el­hordozhatatlan a számunkra. Szólt az Úr, és Ábrahám kész volt megtenni. Parancsolta Isten, és Ábrahám, ha Isten le nem fogja a kezét az utolsó pillanatban, meg is teszi. Miféle hit ez Ábrahám részéről? És miféle feltétlen isteni hatalom az, amelyik nincs tekin­tettel Ábrahám érzéseire? Nincs tekintettel arra, hogy egyetlen­egyét, akit szeret, azt kéne elveszítenie? Nincs tekintettel arra ez az Isten, hogy egyébként Isten népe körében - és erről az Ószövetség egyértelműen tanúskodik - tilos az emberáldozat? Valami olyan feltétlenség jelenik meg ebben a történetben, hogy ez számunkra elhordozhatatlan. Mégis, hogy valamit talán megértsünk a történet­ből, néhány szempontot szeretnék felsorolni.
Néhány évvel ezelőtt Magyarországon is nagy vihart váltott ki egy film, a "Krisztus utolsó megkísértése". Talán emlékszünk rá, hogy különböző egyházi fórumok tiltakoztak az ellen, hogy a televízióban bemutassák, és azelőtt a filmklub előtt, ahol bemutatni készültek, nagy tüntetést rendeztek bizonyos keresztyének. A film története egyszerű: a megfeszített Krisztus vizionál a kereszten agóniája közben  kísértés éri. Ez az utolsó kísértés víziója: leszáll a keresztről, megnősül, gyermekei születnek és boldog öregkort ér meg. De a filmnek az a vége, hogy Krisztus nem fogadja el a kísértést, ott marad a kereszten. Megmondom őszintén, nagyon csodálkoztam azon, hogy miért vagyunk annyira meg­botránkozva, hogy ilyen film született. Hiszen akkor meg kellene botránkoznunk azon is, hogy Krisztus megkísértetik a pusztában, háromszor is, a Kísértőtől: a kenyérrel, a hatalommal meg a vallá­sos dicsőséggel. Azt gondolom, hogy a boldog öregkor ígérete, kísértése sokkal kevésbé bűnös dolog, mint a hatalomé vagy a kenyérszaporító csodáé, vagy a vallásos magamutogatásé.
De ha ezen a filmen megbotránkozunk, mennyivel inkább megbotránkozunk Ábrahám történetén, Ábrahám megkísértésén, Ábrahám próbatételén. Ha mégsem, talán azért nem botránkozunk meg, mert a történetet folyamatosan olvasva, azt látjuk, hogy Ábrahám élete próbatételek sorozata. Elkezdtem összeszámolni, hogy hány nagy próbája volt Ábrahámnak élete során. Ahogy a Bib­lia ezt leírja, elénk adja, úgy tizenkettő-tizenhárom után abba is hagytam a számolgatást. Tulajdonképpen elhívásától kezdve Ábrahám élete szüntelen próbatételek sorozata. Megkapja az elhívó szót; ott kell hagynia szülőföldjét, s el kell indulnia az ismeretlenbe. Elment, és nem tudta, hová megy. Aztán megérkezik Kánaánba, az Ígéret Földjére. "Ez az a föld, amit neked adok" - mondja az Úr. És ez a föld éppen terméketlen. Éhínség és szárazság fogadja; Egyip­tomba kényszerül. Ott pedig, hogy megmentse puszta életét, olvas­tuk és hallottuk is, prostituálja a feleségét. Nyilván nem jószántából, nem örömébol. Aztán visszatérnek Kánaánba, ahol megint csak szűkösség fogadja, olyan szűkösség, hogy emberei és az unokaöccse, Lót emberei összekapnak, egymásnak mennek, ennek folytán elszakad tőle unokaöccse, elorozva tőle a termőbb vidéket, meghagyva Ábrahámnak a terméketlenebb részt. Aztán hadba kell vonulnia, hogy kiszabadítsa az elfogott, rabságba esett Lótot. Aztán végre fia születik, de ez a fia nem igazán a fia. Emiatt szüntelen családi viszályoknak van kitéve, és kénytelen erről a fiúról, Ismáel­ről is lemondani. Tovább nem is sorolom föl az összes próbatételt és szenvedést, nem beszélek Abimélekrôl, a filiszteus királyról, nem beszélek a betemetett kutakról, amiket emberei ástak, mert most végül itt az utolsó nagy próbatételben, kísértésben azt kéne elveszítenie, azt kéne odaadnia, föláldoznia, aki ennek az egész szenvedésekkel, próbákkal teli életútnak, történetnek az értelme. Az kéne elveszítenie, aki a bizonysága, hogy: megérte. Mert Izsák az, aki kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy Isten nem a semmibe csalogatta ki, nem a pusztába csábította, ahol hagyta éhen veszni, nem egy idegen világba csalogatta, ahol hagyta elveszni, nem hányattatások, viszontagságok közé sodorta, ahol az öregkor reményte­lenségével kell eltöltenie napjait.
Egészen bizonyos, kedves Testvérek, hogy az a három napi út, amely a Mórija hegyéig vezetett, Ábrahám életében, lelkében-szívében sokkal hosszabb volt, mint az azt megelőző tizennyolc esz­tendő, amit szüntelen vándorlással, próbatétellel, szenvedéssel töltött el. Így is kezdődik ez az utolsó nagy próbatétel, mint egykor, tizennyolc évvel korábban. Nevén szólítja az Úr és azt mondja: "Kelj föl és menj ki oda, amit majd mutatok néked." A Bibliában az Ószövetségben összesen kétszer fordul elő ebben a formában ez a kifejezés, hogy "Kelj föl!" - szó szerint: "Fogd magad!"- itt, és ko­rábban az elhívás történetében. Mindaz, ami tizennyolc évig tartott, most egyszerre csak három napba sűrűsödik össze, ebben a három napban rekapitulálódik, fölfokozódik, elviselhetetlen teherként, megmagyarázhatatlan titokként jelenik meg, és ugyanakkor az  elmúlt tizennyolc esztendő egy pillanat alatt legombolyodik, mint egy fonalgombolyag, egyszerre minden széthullik, minden elveszni tűnik.
De nézzük meg, kedves Testvéreim, hogy ebben a helyzetben - hiszen az Ábrahámról szóló igehirdetésekben ez volt a nagy kérdésünk -, hogyan jelenik meg Ábrahám emberi kapcsolataiban, viszonylataiban, próbatételeiben, küzdelmeiben az Istenhez való viszonya.
A titok, a megfejtés a felolvasott ige 7. és 8. versében van. A kis Izsák csodálkozik, és azt mondja atyjának: "Atyám, itt van a tűz és a fa. De hol van az égo áldozatra való bárány?" És Ábrahám ezt feleli: "Az Isten majd gondoskodik az égo áldozatra való bárányról." Az Isten majd gondoskodik. Ebben a feleletben, ebben a látszólag elhárító kifejezésben fogalmazódik meg ennek a történetnek és Ábrahám Istennel való viszonyának a legmélyebb titka.
Amikor gyermekkoromban először hallottam gyermek-isten­tiszteleten Ábrahám történetét, akkor a történet magyarázója Ábrahámnak ezt a mondatát úgy értelmezte, hogy Ábrahám ugyancsak kínos helyzetben volt, hiszen nem mondhatta meg Izsák­nak, hogy ő lesz az égo áldozat. Valamit csak mondania kellett, mint ahogy, amikor orvoshoz vagy olyan helyre visszük a gyer­mekeinket, ahova tudjuk, nem szívesen mennek, mi magunk is min­denféle elterelő szövegeket mondunk nekik: "Majd meglátod, mennyi szép játék lesz ott, majd meglátod, milyen jól fogod magad ott érezni" - mintha nem is azért mennénk, amiért valójában megyünk. Valóban csak ennyiről lenne itt szó? Akkor azt is mond­hatta volna Ábrahám: "Fiam, már fönt van a hegyen az áldozati bárány. Már minden elő van készítve. A szolgáim, nem ezek, akik itt vannak velünk, hanem a többiek, előrementek, mindent előkészítettek. Nyugodjál meg, ne aggódj. Minden rendben lesz." Igen, mondhatta volna ezt is. Miért keveri bele Ábrahám most már ebbe az egészbe, így és ilyen módon, Istent? Tényleg csak egy el­hárítás lenne? Tényleg csak kimondhatatlan, megnevezhetetlen, szinte Ábrahám számára is megfogalmazhatatlan az, amire ő készül?
Az előző részekben egy ijesztő és nyomasztó történetben, amikor Abimelek, a filiszteus király megkívánja Sárát és elragadja, és emiatt Isten megbünteti, azt mondja Isten a királynak: "Miért tetted ezt Ábrahámmal, az én szolgámmal, hiszen próféta ő!" Sok mindent elmondtunk Ábrahámról eddig: ő a hit hőse, vagy ahogyan Kierkegaard mondja, a hit lovagja, Ézsaiás próféta azt mondja róla: Isten barátja. Csodálatos jelzőket használhatunk és kell is használ­nunk, hogy Ábrahámot leírjuk. De ezt most hallottuk először: Ábrahám - próféta. Vagyis látnok; lát valamit, mégpedig egészen pontosan azt látja, hogy Isten előre lát valamit. A latin fordítás így adja  vissza Ábrahám Izsákhoz intézett szavait: "Isten gondoskodik" - "Deus providebit". Isten majd gondoskodik erről, vagy másképpen fordítva: Isten már előre látja, Isten utána néz a dolognak, Isten majd elrendezi. Igazi prófétaság ez, kedves Testvérek. Mert nem azt jelenti prófétának lenni, hogy a próféta előre látja egészen konkrétan, forgatókönyvszerűen egy esemény bekövetkeztét. Ezt legfeljebb csak a jósok látják, vagy divatos nyelven szólva, a futurológusok, akik mindenféle statisztikai táblázatokkal, mozgástrendekkel operálnak, és számítgatják,  hogy holnap ez lesz,  holnapután meg az lesz, ennyi százalékban, annyi eshetőségben. A prófétának ehhez semmi köze. A próféta bizonyos valamiben. Nem tudja még, hogyan, nem is tudhatja. Egyben bi­zonyos: a gondoskodó Istenben. És egyedül ez a látás, ez a meg­győződés oldja azt a feszültséget, ami talán Ábrahám szívében is ott van, mert ő már a parancskor, a megkísértés, a próbatétel első pil­lanatában megfosztatott minden bölcsességtől, minden jó tanácstól, a kimenekedésnek bármilyen lehetőségétől. Nem úgy látnok, hogy megtanulta a Kátéból, teológiai kézikönyvekből, hogy van gond­viselés, és hogy ez azt jelenti: bármi történik, jó vagy rossz, eső vagy szárazság, termékeny vagy terméketlen esztendők, egészség vagy betegség, szegénység vagy gazdagság, egyszóval bármi, az nem történetesen, hanem mintegy Isten atyai kezéből jön. Ezt nem könyvből tanulja Ábrahám, hanem abból a tizennyolc évig tartó, szenvedésekben, iszonyatokban, drámákban, lemondásokban, vereségekben, veszteségekben eltöltött életbol, amit eddig láttunk. "Isten majd gondoskodik." Mert itt már nincs bölcsesség. Hogy lehet ebből a helyzetből kitérni? Itt már nincs jó tanács. Kérdezné meg Sárát? "Az Isten azt kéri, áldozzam föl Izsákot. Te mit szólsz hozzá?" Forduljon valamelyik szolgájához, okos tanácsadójához: hogy lehetne ebből az egészből kifarolni, ezt az egészet elhárítani? Akkor mondja, kedves Testvérek, Ábrahám ezeket a szavakat "Deus providebit - Isten majd gondoskodik", amikor már nincs bölcsesség, nincs előrelátás, nincs jó tanács és nincs kimenekedés. Ez a leg­iszonyatosabb mélysége az ember helyzetének, de ez a legnagyobb titka is Isten gondviselésének.
Vajon mire alapozza ezt Ábrahám? Honnan ez a gondolata, ez a szívéből fölsarjadó bizalom a legrettenetesebb élethelyzetben? Onnan, kedves Testvérek, hogy az elhívó szóban, a most elhívó  szóban, a megkísértő szóban ugyanazt hallja, mint eredetileg, tizen­nyolc évvel korábban. Mert hogyan hívta el Isten Ábrahámot annak idején, majd két évtizede? "Eredj ki, s majd megmutatom neked". Most is ezt hallja: "Eredj ki, s majd megmutatom neked." Tapaszta­latból mondja hát Ábrahám: "Isten majd gondoskodik", mert mind­végig ez volt a tapasztalata. Mindvégig abban élt, mindvégig az vitte előre, hogy amikor már nem volt emberi mód, emberi megoldás, emberi eszköz, amikor - úgymond - mindennek vége volt, akár a körülmények folytán, akár saját hibájából, akár mások hibájából, akkor Isten gondviselő szeretete tovább vitte élete történetét. Isten gondoskodott.
Tudom, kedves Testvérek, hogy még ma is nagyon nehéz ezt fölfogni és a szívünkbe befogadni. Pedig lehetne mondani, hogy ma már kondicionáltak vagyunk rá. A televízióban, a moziban, a pony­vairodalomban csupa-csupa olyan történetet látunk-olvasunk, ame­lyek 95%-a arról szól, hogy a hős vagy a hősök reménytelen helyzetben vannak: nincs megoldás, vége mindennek. Ketyeg az időzített bomba, már csak egy fél perc van hátra, miközben az egymáshoz kötözött hős és hősnő lefolytat egy érzelmes párbeszédet, amely eltart öt percig, mi meg  izgulva nézzük az órát. Mikor már csak huszonöt másodperc van hátra, megjelenik a főgonosz, aki elmondja, hogy mindezt miért tette - ez is tart vagy öt percig. Már csak húsz másodperc van hátra, s megint bekövetkezik valamilyen időhúzó, idegfeszítő esemény. Már csak tíz másodperc, és akkor megjelenik - Deus ex machina! - a mentőangyal, a Hős, a Szupermen, és elharapja a fogával a piros vagy kék gyújtózsinórt, és mindenki megszabadul. Vagy ha ez nem megy, kiragadja hőseinket a pusztulásból, majd látványosan felrobban minden, ám hőseink megmenekülnek. Ha évekre visszatekintünk a látott filmekre, egyéb élményekre, megállapíthatjuk: ezt suggalja a mai világ: Majd az utolsó pillanatban! Ha nem "Deus providebit", akkor "Superman providebit", mindegy, hogy ki, de valaki majd gondoskodik a megmenekülésről.
Azt hiszem azonban, kedves Testvérek, hogy bármennyire is hozzá vagyunk szoktatva ahhoz,  hogy majd az utolsó pillanatban lesz Deus ex machina, ahogyan Ábrahám kezét is megragadja az angyal, s nem engedi, hogy lesújtson a késsel, s elhangzik a mentő kiáltás: "Ábrahám! Ábrahám! Ne emeld fel a kezed a fiadra, és ne bántsd őt!", még így is megrendítő, amit hallottunk itt, mert Ábrahám valóban kész elmenni a legvégsőkig, mert valóban felemeli a kést, miután  valóban elkészítette az oltárt, felrakta rá a fát, megkötözte Izsákot. S ez nem virtuális játék. Ez valami egészen rettenetes és fölfoghatatlan. De Isten gondoskodott. A szarvánál fölakadt kost megtalálja Ábrahám, és föláldozza Izsák helyett. A bibliamagyarázók elsősorban Pál apostolra hivatkozva állítják: ez a történet tulajdonképpen előkép. Előképe annak, ahogyan Isten Krisztust adja bűneink áldozatául. Nem nekünk kell meghalnunk, nem Izsáknak kell meghalnia: feláldoztatik egy odatévedt kos, ahogy feláldoztatik helyettünk és érettünk Krisztus.
Mindazonáltal, jól kell értenünk ezt az előképet. Először is, Ábrahám és Izsák története azt sugallhatja, hogy Isten odaállt Ábrahám és Izsák közé. Kit szeret a legjobban Ábrahám? Izsákot! "A te egyetlenegyedet" - mondja Isten, amikor Izsák megáldozását kéri. Az Ószövetségben ez a kifejezés, "egyetlenegyed", azt jelenti, hogy "érte - mindent! Érte odaadható Sára, érte elkergethető Ismáel, érte odaadható a vagyon, érte fölégethető a világ: ő az én egyetlen­egyem, akit szeretek." Egyetlenegy - vagyis kizárólagos. Izsák a kizárólagos. És úgy tűnik, a megkísértés történetében Isten odaáll Ábrahám és Izsák közé, az atya és a fiú közé, a legbensőségesebb apa-fiú kapcsolat szeretetszövedékébe, és elszakítja Izsákot Ábrahámtól. Gondolom, Markion, Kelszosz, a modern antropoló­gusok, pszichológusok ezért is vannak olyan rettenetesen föl­háborodva. Hogy' jön az Isten ahhoz, hogy odaálljon énközém meg a közé, akit én a legjobban szeretek? Hogy' jön az Isten ahhoz, hogy ebben a legmélyebb, legemberibb, legigazabb kapcsolatba bele­avatkozzék? Az már csak mellékes kérdés, hogy ki a végrehajtó.
Ám, kedves Testvérek, azt kell látnunk, hogy Isten nem itt avatkozik közbe, nem itt lép Ábrahám és Izsák közé, hanem a döntő pillanatban, a történet mélypontján, amikor odaáll a kését fölemelő Ábrahám és a megkötözött Izsák közé. Akkor áll oda igazán, akkor avatkozik be. Nem tudok egyenes logikai következtetést ebből le­vonni, csak azt a kérdést teszem fel, és ezen mindannyiunknak el kell gondolkodnunk, hogy amikor úgy érezzük, Isten próbálja az életünket, úgy érezzük, hogy Isten a parancsaival, a kéréseivel - és nem ilyen parancsokkal, kérésekkel, hanem sokkal kisebbekkel, egyszerűbbekkel, könnyedébben, egyszerűbben, szentebbül kivitelezhetőkkel - beleavatkozik az életünkbe, és mi úgy érezzük, hogy ezáltal Isten odaáll közém meg a közé, akit szeretek (mert megpróbál egy betegséggel, megterhel egy küldetéssel, vagy meg­próbálja a másikat), akkor gondolkozzunk el azon, hogy vajon ekkor avatkozik-e be igazán az Isten, vagy nem inkább akkor, amikor már minden végleg veszni látszik? Nem akkor gon­doskodik-e igazán, amikor nincsen bölcsesség, nincsen jó tanács és nincsen kimenekedés ebből a helyzetből? Ilyen értelemben előkép az, hogy Izsák helyett egy kost áldoz meg Ábrahám. Mert Isten úgy avatkozik be a mi legvégsőbb, legnagyobb kérdéseinkbe, hogy odaállítja a mi magunk helyébe Jézus Krisztust. Hiszen végül is, kedves Testvérek, minden emberi viszonylatban, minden emberi kapcsolatban, minden életszerkezetben a vertikum a döntő. Erről szól Ábrahám egész élettörténete és karrierje. Mit ér az ő sikere,  mit ér a neki adott ígéret, mit ér a család, a vagyon, mit ér az egész, tizennyolc évi nagy kaland, ha hiányzik belőle az Istennel való kapcsolat? És ez a mi egész életünk tétje is. Mit ér az egész életünk, mit ér a tizennyolc, huszonnyolc, negyvennyolc, hetvennyolc, ki­lencvennyolc esztendőnk, minden bolyongásunk, küzdésünk, har­cunk, elbukásunk, talpraállásunk, sikerünk, kudarcunk, mit ér, ha hiányzik belőle az Istennel való kapcsolat? Ez viszont csak egy mó­don létesül, nem létesülhet másképp, és egy módon marad meg, nem maradhat meg másképp, csak ha Isten közénk áll. Így mon­dom, kedves Testvérek: közénk. Közém és önmaga közé. És közbenjárót, közvetítőt, engesztelő, bűntörlő áldozatot szerző ál­dozatot ad  Jézus Krisztusban. Ha tehát Ábrahám történetét olvasva nem kívánjuk azt, hogy Isten különösebben beleavatkozzon az életünkbe, mert rettenetes, hogy ez a szuverén Úr ilyen megrendítő dolgokat is kérhet; ha nem vágyunk arra, hogy Isten különösebben bánjon velünk, foglalkozzon velünk, a kezébe vegyen minket, tanácsokat , parancsokat, kéréseket adjon, akkor is csak azt tudom mondani: kívánjuk inkább mégis. Kívánjuk nagyon, tiszta szívünkből, hogy Isten avatkozzon csak bele, álljon csak oda közénk, önmagam és önmaga közé, a megmentetésnek, az irgalom­nak, a gondoskodásnak, a gondviselésnek egyetlenegy lehetséges zálogával, az egyszülött Fiúval. Mert Isten megkímélte Izsákot és megkímélte Ábrahámot, de egyszülött Fiát nem kímélte meg. Izsák helyett elég volt egy kos. De az emberiség bűne eltörlése érdekében nincsen semmi olyan áldozat, nincsen semmi olyan általunk össze­hozható, összehalmozható engesztelő aktus, erőfeszítés, amely megszüntetné a bűnt. Isten adta azt, akit a legjobban szeret, adta egyetlenegyét; ez az ő gondviselésének és megváltásának nagy titka. Kövessük Ábrahám hitét, mondja a Zsidókhoz írott levél. Mert Ábrahám látta, mert látnok volt, és tudta, mert tudhatta Istennel való életébol, hogy Isten majd gondoskodik. Akármire hív bennün­ket az Úr, akármilyen lehetetlennek, kivitelezhetetlennek, kedvünk ellen valónak tűnik a kérése, merjük mi is bátran mondani, Krisz­tusban bizakodva és reménykedve: "Deus providebit - Isten majd gondoskodik". Ámen.

Kedves testvérek!
Ahogyan az előző alkalmakkor, úgy ma is Ábrahám emberi kapcsolataiban keressük Ábrahám Istennel való kapcsolatának a megjelenését. Ábrahám történetét olvasva és magyarázva az a kérdésünk, hogy az emberi kapcsolatokban, házasságban, barátságban, rokoni viszonylatokban, idegenekkel, jövevényekkel, egyáltalán úgy, ahogy az életben forgolódunk, hogyan és mimódon jelenik meg az ember személyes, Istennel való kapcsolata. Ma is erről lesz szó, ám ennek megértéséhez néhány szempontot megint elő kell sorolnunk. A legelső, amit most meg kell említenem, nem a bibliai történethez tartozik, de talán segít megvilágosítani. Gyermekkori önmegfigyelésem volt, hogy a szomszédnál mindig szívesebben segítettünk, mint otthon. Jól emlékszem rá, hogy ha volt otthon munka a kertben, vagy az udvarban, akkor mindig családi drámát váltott ki, hogy - bár sokan voltunk testvérek - ki végezze. Mi gyerekek mindig próbáltuk egymásra tukmálni a feladatot. Ha valakinek el kellett mennie a tejért, akkor végül úgy alakult, hogy szegény édesanyám fogta a tejeskannát és indult el. Ha valakinek az udvart kellett felseperni, akkor addig tologattuk egymásra, míg végül édesapámra maradt a dolog. De, ha a szomszéd bácsinak - emlékszem különösképp jól egy Mező bácsi nevezetű parasztemberre, ki mögöttünk lakott - krumplit kellett zsákolni, akkor én átmásztam a kerítésen is, hogy segíthessek neki. Máig se tudom, mi ennek az oka, talán a pszichológusok meg tudják fejteni. Talán az, hogy otthon minden élesebb. Otthon, a családnak, a rokonságnak a keretei között minden másképp számít. A család, a rokonság olyan dinamikát, olyan lelki erőket hoz és tart működésben, amely az egyéb emberi kapcsolatokban nem jelenik meg. Otthon, a családi kötelékben sokkal jobban fájnak a kapott sebek. Sokkal izzóbb a szeretet. Az erények sokkal nagyobb próbának vannak kitéve. Egy idegennel szemben talán könnyű nagylelkűnek, nagyvonalúnak, jóságosnak lenni, mert az ember ösztönösen is érzi, hogy ez egy tűnő kapcsolat. Ha otthon nagylelkű az ember, annak sokkal nagyobb a kockázata. A ma éppen erről szeretnék szólni: Ábrahám nagylelkűségéről Lóttal kapcsolatban, illetve Isten nagylelkűségéről Ábrahámmal kapcsolatban.
1. Tudnunk kell azt is, kedves testvérek, hogy az az idő, amikor Ábrahám története zajlik, a Krisztus előtti II. évezred elején, Kánaán földjén, a mai Palesztina területén, egy nagy népesség-átrendezodés időszaka volt. Ebben az időszakban állandó migráció zajlott ezen a területen. Nagy világbirodalmak omlottak össze, olyannyira, hogy a történelem homályában el is vesztek. Például ekkor omlott össze a Sumér birodalom és ekkor gyengült meg az első egyiptomi nagy dinasztia. S ahogy az lenni szokott, a geopolitikai változások népmozgásokat indítottak el, néptöredékek, népcsoportok jártak-keltek föl-alá Kánaán területén új hazát keresve. Állandó emigráció, migráció és immigráció zajlott, amikor Ábrahám útnak indult. Ábrahám tehát nem magányos vándor volt, aki pusztán a családjával és rokonságával indult el egy biztonságosan, jól kiépített világ felé, s aztán afféle furcsa madárként szállt ágról-ágra, hanem ő maga is a vándorló, otthont kereső népcsoportok tengerén sodródott.
A nagy migráció másik oka az volt, hogy Kánaán annak a termékeny félholdnak a részét alkotta, amely a Közel-Keleten egy szűk területi sávban viszonylagos jólétet és anyagi biztonságot tudott nyújtani. Ma is látunk ehhez hasonlót. Keleti, afrikai, és déli népek igyekszenek nyugatnak és északnak, s nem mindig politikai változások miatt, hanem azért is, mert a nyugat vagy az észak a délhez és a kelethez képest szinte felfoghatatlan, nagy anyagi jólétben és biztonságban él. Ez az úgynevezett gazdasági migráció. Nos,              Ábrahám idejében keletről, a sivatagból, vagy akár délről, Afrika mélyéről, de még északról, Kisázsia területéről is különböző népek, néptöredékek, népcsoportok igyekeztek benyomulni ennek a termékeny félholdnak a területére.
Ezért olyan fontos és sokatmondó az a megjegyzés az igében, hogy miután Ábrahám és Lót, a rokonok, családtagok együtt elindulnak, majd elmennek Egyiptomba, ahol - hallottuk a múlt alkalommal - együtt gazdagszanak meg, majd együtt térnek vissza Kánaánba, nos, mindezután szól a megjegyzés: "nem bírta el őket a föld." A gazdasági migrációnak ez a nagy paradoxona: egy terület jólétet, biztonságot, anyagi kiegyensúlyozottságot, egyáltalán életlehetoséget kínál, de amikor bezúdulnak rá a vándorok, a helykeresők, akkor megbillen a gazdasági egyensúly, a viszonylagos jólét megsemmisül. Nem bírja el őket a föld.
Az előzményeket illetően fontos még azt is látnunk, hogy Ábrahám gazdag ember. Sokan ezt másképp gondolják. A múlt század romantikus regényeinek leírásaiban és bibliamagyarázataiban Ábrahám úgy áll előttünk, mint ahogy még ma is látni a Közel-Keleten beduinokat. Néhány sátor, egy-két teve, egy maroknyi klán, mely a civilizáció peremén, a gyepűn jön-megy Damaszkusztól Szuezig, vagy még tovább is. Bár életük romantikus, életformájuk ősi, nagyon-nagyon szegény emberek valójában. Sokan így gondoltak Ábrahámra is, és így magyarázták életét: útra kelt, otthagyta a jólétet, a civilizációt, a gazdagságot, a várost, és szegény nomád beduinként élte le az életét. Ez nem így van. Ábrahám gazdag ember volt, erről az Ige is beszél. Éppen emiatt olyan furcsa az életformája. Gazdag, de úgy vándorol, mint a beduinok, nincsen állandó, rögzített helye, nem telepszik le városban. A 14. fejezetben, ahol egy harci cselekményről olvasunk, azt halljuk, hogy Ábrahámnak 318 harcedzett embere van, ami nem azt jelenti, hogy Ábrahám bármikor kényszersorozással mozgósítani tudott volna 318 férfit a barompásztorai, a jobbágyai, a béresei közül. Nem. Ábrahámnak 318 katonája volt. Ez egy miniatűr hadsereg. S akinek van 318 jól kiképzett, harcedzett embere, az akár egy komoly puccsot is tudna csinálni bármelyik mai kis közép-keleteurópai országban. Ez egy kicsiny, de ütoképes hadsereg. Ennek a fenntartásához, a haditechnika folyamatos biztosításához, a katonák ellátásához rendkívül komoly anyagi erőre volt szükség, és minden jel szerint Ábrahámnak ez rendelkezésére állt. Mindezt pedig azért fontos tudnunk, mert a Lóttal való osztozkodás nem a semmi fölött folyt, hanem ellenkezőleg, komoly anyagiakat is érintett. Amikor nincsen semmink, könnyen vagyunk nagyvonalúak. Ha tétje van a dolognak, akkor már sokkal nehezebb a nagylelkűség.
2. Ezeket a körülményeket figyelembe véve nézzünk most bele Ábrahámnak és Lótnak a konfliktusába. Eddig azt láttuk, hogy Ábrahám és unokaöccse, Lót együtt voltak. Együtt indultak el, együtt kerültek Egyiptomba, együtt jöttek ki Egyiptomból. Minden vállalkozásuk közös. Együtt kockáztattak, együtt nyertek, együtt legeltették nyájaikat, együtt gazdagodtak meg. Minden együtt történt. Most azonban különböző okok folytán nem lehetséges tovább az együttlét. Nem bírja el őket a föld. Az a terület, ahol jószágaikat legeltetik már szűkös a számukra. Az immigráció, a bevándorlás népességrobbanással is együtt járt. Megsokasodtak. A rendelkezésre álló terület már nem képes őket eltartani. Az embereik, a barompásztorok, a juhászok, a béresek megérzik ezt az Ábrahám és Lót között talán kimondatlanul, láthatatlanul létrejött repedést vagy feszültséget. Akik embereket igazgatnak, vagy emberekért tartoznak felelősséggel, jól tudják, mennyire megérzik a rájuk bízottak, hogyha a vezetők között rejtett feszültség van. Ilyenkor azonnal két párt jön létre. Így támadt viszálykodás a pásztorok között is. Viszálykodhattak a legelők miatt, veszekedhettek az itatókutak használatán, lehetett vita az állatok elosztása kapcsán vagy a kereskedelmi haszon szétosztása miatt, ezer ürügye lehetett a konfliktusnak. Lehetett ez szimbolikus vita is, arról, hogy ki kihez tartozik, ki kicsoda iránt lojális. Ebben a feszültségben - és ezért mondtam a bevezetőben azt is, hogy a családban, a rokonságban a kérdések mindig sokkal élesebben és intenzívebben jelentkeznek - különös erővel vetődhet föl bármilyen apróság. Hiszen az igazi válság nagyon mély és komoly. Minden vita mögött az áll, hogy nem bírta el őket a föld.
Ábrahámnak több megoldási lehetősége van. A legelső és legközismertebb megoldás egy ilyen konfliktusban az lehetne, hogy elkergeti Lótot. Erre nézve Kain és Ábel óta mindig rendelkezésére áll egy bunkó, amivel vagy agyonveri, vagy elkergeti testvérét, rokonát az ember. 20 éve már annak, hogy igen gyakran utaztunk Délvidékre, Bácskába, ahonnan édesapám származik. Szülőfaluja most Jugoszlávia része. Az ott élok világát nézve csak ámultunk. Akkoriban Jugoszlávia volt, legalábbis Keleteurópában, a paradicsom. Ott békesség volt, ott viszonylagos gazdasági jólét volt, ott mindig azon sóhajtoztunk milyen nagy a nemzetiségek együttértése. S szinte fájlaltuk, hogy annyira kicsi nyomás nehezedik a magyarokra, s ők villámgyorsan asszimilálódnak, mert semmilyen ellenállásba, nyomásba nem ütköztek bele. Nem volt meg bennük a csakazértis megmaradni akarás. Aztán ma azt látjuk, hogy ebben a soknemzetiségű országban a szláv testvérek, meg unokatestvérek egymás torkának estek, mert nem bírja el őket a föld. Ez tehát a legegyszerűbb, az örökké kéznél lévő megoldás: a bunkó. Elkergetem, vagy agyonverem. Ábrahám is választhatná ezt a megoldást, már talán azon a jogon is, hogy nagy vállalkozásuknak, az immár hosszú évek óta tartó vándorlásnak ő volt a kezdeményezője, ő volt aki elindult, ő volt aki "bevette" Lótot a csapatba. S ha már kitört a konfliktus, akkor ezen a jogon is megoldható a probléma. Fel is út, le is út! Kínálkozik a megoldás: Ábrahám kergesse csak el minél messzebb, minél távolabb Lótot.
Lehetne, természetesen, látszatbékét is kötni. Ez is megoldás lenne, mint ahogy egy-egy családban konfliktus esetén a küzdő felek sokszor látszatbékét kötnek. Persze, nem azért, mert egyenlők az erőviszonyok és nem érdemes egymásnak ugrani, s talán nem is azért, mert mind a ketten alapvetően békeszerető emberek, hanem pusztán abból a megfontolásból, hogy ez a látszatbéke előbb-utóbb a javamra forgatja a dolgot. Ne borzoljuk most a kedélyeket. Ne feszítsük túl a húrt. Ám a látszatbéke és a csend mögött, a vitatkozások elsimítása vagy elfojtása mögött mégiscsak ott van az a gondolat, hogy majdcsak javamra fordul az ügy. És innentől kezdve a látszatbéke még látszatnak is szörnyű.
Ábrahám választhatná azt a megoldást is, hogy fejedelmi módon rendelkezik. Van annyi vagyona, van annyi katonája, van annyi tehetsége, van annyi befolyása - és ne felejtsük el, hogy régi világban vagyunk, ahol az idősebbnek mindig eleve tekintélye van a fiatalabbal szemben! -, hogy csak annyit mondjon: Nézd, Lót, együtt indultunk el, de az egész tőlem indult ki, s mivel nem férünk már itt el ezen a területen, én kiválasztom ezt vagy azt a részt, a többi neked marad, afölött te szabadon rendelkezel. Megmondom őszintén, hogy ez az utóbbi megoldás igen tetszene, s ha ezt olvasnánk az Igében, senki nem vethetne követ Ábrahámra. Kiválasztja a magának megfelelő területet, azt ő és emberei, közvetlen családtagjai, egész háztartása, jószágai használják, élnek rajta, Lót pedig keressen magának más területet. Ez végül is igen tisztességes megoldása a konfliktusnak. Nem Lót kapta Istentől az ígéretet: "neked adom ezt a földet." Ezt Ábrahám kapta. Lótnak ott semmi keresnivalója nincs ott.
3. Ábrahám azonban, valami egészen megrendítő módon, nagylelkű. Sőt a történetből az is kiderül, hogy nagylelkűsége szinte már balekség. Azt mondja Lótnak: "Ne legyen közted és köztem és a mi embereink között viszálykodás, váljunk ketté. Ha te jobbra mész, én balra megyek, ha te balra mész, én jobbra térek." Tiéd a választás! És ekkor Lót "fölemelé tekintetét", ami azt jelenti, hogy körülnézett, tájékozódott, s aztán kiválasztotta a Jordán keleti vidékét egészen le a Holt-tenger déli csücskéig. Ebbe a területbe beleesik Sodoma és Gomora is. És bár az ige nem mondja, de emberileg szólva nagyon jól választott, mert - és ezt már mondja az ige! - Sodoma és Gomora, illetve a Jordán egész vidéke bővizű volt, olyan, mint az "Úr kertje, mint Egyiptom földje." Lót a paradicsomot, az édenkertet választja. Az "Úr kertje" kifejezés a Bibliai elejére visz bennünket, és ezzel a szentíró azt akarja érzékeltetni, hogy a Lót által választott terület valóban oázis volt, valóban paradicsomkert volt. Az ellentét még mai viszonyok között elgondolható: Ábrahám valahol Mamré tölgyese körül, egy félig sztyeppés, félig erdős, még legeltetésre se igazán alkalmas területen él, ahol a téli időszakban nagyon sok eső esik, aztán áprilistól októberig halálos szárazság van. Ez a terület még a nomád életformára sem igazán alkalmas. Lót viszont kiválasztja a bővizű oázist és a környékét, mely olyan, mint a Nílus két oldalán húzódó termékeny sáv. Lót ezt választja, és elvonul az Úr kertjéhez hasonló vidékre.
Hát nem tudta Ábrahám, hogy milyen gazdag vidék Sodoma és Gomora környéke? Hát nem tudta Ábrahám, hogy a Jordán folyó két oldala, de különösen a keleti oldala vízben gazdag, örökké dús, örökké zöld vidék? Olyan gazdag vidék, hogy ott az ember csak kimegy a házából és leszakítja a fáról a gyümölcsöt, és máris jóllakott, szinte dolgozni se kell! Hát miért engedi át Lótnak a választást? Azért, mert nagylelkű, és nagylelkűségébe belefér az, hogy a kedvezményt, az előnyt az unokaöccsének adja meg. Mondhatnánk, hogy akkor régen Ábrahám lehetett ilyen nagylelkű, de ma már nem lehet baleknek lenni. Mondhatnánk, ugyan, ki az ma közöttünk, aki, ha így állna a dolog, ha tehát először választhatna és nagy a tétje is lenne annak a választásnak, eggyel visszalépne és maga elé engedne valakit? Igen-igen nagy a kockázata a családban a nagylelkűségnek. Ezt bárki elmondhatja. Mennyi viszály van testvérek között örökségen, mennyi félreértés van rokonok közt döntéseken, befolyáson, meg azon, hogy kié mi lesz?! Egy jogász ismerősöm mesélte, nem tudom, hogy igaz volt-e, de az emberi természetet ismerve, nyugodtan mondhatom, hogy felfokozott mértékekben igaz volt, miszerint az 1970-es években több évig tartott egy örökösödési per, melynek tárgyát képezte egy darab 20 literes marmonkanna. A perköltség körülbelül már a kétezerszeresére rúgott annak, mint amennyit az a marmonkanna ért. Ezen most mosolygunk, de a dolog szimbolikus. Mert pontosan erről van szó! Amikor rólunk van szó, akkor mi is azt mondjuk: ha van eszem, nem lépek vissza a másik javára, ha van eszem, nem hozom őt olyan kedvező helyzetbe, ami engem elkerülhetetlenül hátrányos helyzetbe hoz. Ha az én térfelemen pattog a labda, nem fogom átpasszolni a másik térfélre! Ábrahám mégis megteszi.
Isten Igéjének az a titka, kedves testvérek, hogy nem magyarázza, miért teszi ezt Ábrahám. Nem indokolja meg. Nem mond semmi különösebbet. Megtette. Lót pedig fogja az embereit, a családját, hozzátartozóit, meg mindazt, ami az övé és elvonul a Jordántól keletre. Mi tudjuk, mert az Ige egy-egy betéttel érzékelteti, hogy Lót persze mégsem az édenkertet választotta, s majd később olvashatjuk, mi lett a sorsa Sodomának és Gomorának. Most azonban az osztozkodás pillanatában, meg a közvetlen érzékelés világában ő döntött jól. És Ábrahám volt a balek. Röviden, a mai ember arra is következtethetne ebből, hogy mindent szabad ebben a világban, csak nagylelkűnek lenni nem szabad.
Ekkor azonban, kedves testvérek, így folytatódik a történet: "az Úr pedig mondta Ábrahámnak, miután elvált tőle Lót: Emeld fel szemeidet és tekints arra a helyre, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra, mert, mind az egész földet, amelyet látsz, neked adom, és a te magodnak, örökre."
Két szempontból nagyon fontos itt Istennek a szava. Az egyik szempont az, hogy az egyiptomi kaland óta Isten nem szólt Ábrahámhoz. Olvastuk az előző részben, hogy Ábrahám igen gyalázatos módon maga elé tolta Sárát, és össze-vissza hazudozott. Isten kiszabadította őket ebből az iszonyatosan nyomorult helyzetből. De azóta nem hangzott isteni szó. Ábrahámhoz nem szólt isteni üzenet. Most szólal meg Isten újra, Egyiptom óta először. És ebben a megszólalásában a korábbi ígéretét újra megerősíti, sőt kiterjeszti azt. Évekkel korábban, amikor Ábrahám először érkezett Kánaán földjére, akkor csak ennyit szólt Isten: neked adom ezt a földet. De mit jelentett ez? Éppen azt a talpalatnyi földet, amin állt? Azt a vidéket, ameddig ellátott? Azt a tartományt, ahol most éppen tartózkodott? Az az első ígéret homályos, megfoghatatlan tartalmú ígéret volt. És most, az osztozkodás után, Isten újra eljön, újra szól, újra megerősíti az ígéretet - de mostmár konkréttá teszi. Nézz keletre, nyugatra, északra, délre, körbe és amit látsz, amit bejártál, amit itt megismertél, azt neked adom. Itt fogalmazhatjuk meg, kedves testvérek, mindennek a tanulságát: Ábrahámnak el kell veszítenie a "kis paradicsomot", hogy Isten ígéretében visszanyerje az ígéret földjét. Saját nagylelkűsége, saját jóhiszeműsége, nagyvonalúsága következtében elveszíti a közvetlen, kedvező lehetőséget, éppen azt, amit ott és akkor kézre is esik, de azért kell elveszítenie, hogy Isten ígértében visszanyerje az egészet és még ennél is többet.
A másik szempont, s ez még csodálatosabb, mint az első, az, hogy ezután az ígéret után megváltozik Ábrahámnak a Lóttal való kapcsolata is. Őszintén szólva, ha velem nem az unokatestvérem, hanem a testvérem ilyen galád módon kitolna egy osztozkodás során, még azután is, hogy én nagylelkűen felajánlottam, ő válasszon előbb, és ő a jobbikat választja, én bizony nagyon megorrolnék rá. Olyan fajta ember is vagyok, nagyon meg tudom magamat keményíteni. Nem lennének karácsonyi üdvözletek, testvéri találkozók.. Inkább, ahogy mondani szoktuk, lecsapnánk a rolót. Igen, igaz, én voltam az előzékeny, nincs miért háborognivalóm. S mégis mennyire meg szoktunk ilyenkor sértődni! Valószínű, hogy Ábrahám lelkében is igen-igen komoly indulatok dúlhattak. De az Úr szava után megváltozik a Lóthoz való viszonya. Két későbbi történetből tudjuk ezt. A 14. rész leír egy komolyabb helyi háborút, melynek során a különböző városállamok, tartományok királyai mindenféle érdekszövetséget kötnek, s ennek nyomán egyfajta polgárháborús világ alakul ki, az egyik várost lerohanják, a másikat felszabadítják, és ebben a háborúskodásban Lót is áldozatul esik. Egy ötös koalíció csapatai megtámadják Sodomát és Gomorát, elfoglalják a várost és kifosztják. Lótot is elviszik magukkal fogságba, mennek föl északnak Damaszkusz felé. Amikor Ábrahám hírét veszi ennek, fogja az embereit és egy zseniális katonai megoldással kiszabadítja Lótot. Utánaeredt Lótnak. Pedig mondhatta volna magában: Lót, te akartál Sodoma környékén letelepedni. Tudhattad jól, hogy nagyon kívánatos terület lesz az majd az éhezo, portyázó törzsek számára, hát edd meg, amit főztél. De nem mondja. Utánamegy Lótnak, s életét kockáztatva kiszabadítja.
A másik, későbbi történet is azt igazolja, hogy megváltozott Ábrahámnak Lóthoz való viszonya. Amikor Isten közli Ábrahámmal, hogy betelt a mérték, Sodomának és Gomorának el kell pusztulnia, Ábrahám belekezd az emberiség történetének egyik megrendítőbb, legigazabb, legmélyebb alkujába, elkezd Istennel alkudozni. Ha volna 50 igaz ember abban a városban, megmaradna-e? Ha van 50, megmarad, mondja Isten. Ábrahám tudja, hogy nincs 50. Hát, ha volna csak 45? Csak 30? Csak 20? Csak 10? - és eközben érezzük, hogy Lótért is imádkozik, mert unokatestvére ott él. Vagyis, kedves testvérek, Ábrahám az ígéretet megerősítő, az ígéretet kiterjesztő és pontosító isteni igében nemcsak a földet nyeri vissza, hanem visszanyeri Lótot is.
És ez az, amiért érdemes nagylelkűnek lenni. Mert Isten csak a nagylelkű emberekkel tud nagylelkű lenni. Mit jelent itt a nagylelkűség? Azt, hogy belefér Ábrahám lelkébe, szívébe Lót is, meg a másik is, meg a harmadik is. Elfér az is a nagylelkűségemben, hogy elveszítem azt a darab földet. Azt a darab jusst, azt az éppen kínálkozó helyzeti előnyt. A világ szemében elveszítem, valójában a lelkemben marad, és a nagylelkű Isten, aki Ábrahámnak is visszaajándékozott mindent, visszaajándkozza az elveszített testvért, az elveszített családtagot, az elveszített rokont, visszaajándékozza a jó és igaz kapcsolatot, visszaajándékozza a szeretetnek, a hűségnek, a jóságnak, az összetartozásnak az örömét. A Zsidókhoz írt levél a zsoltárt idézve azt mondja, "ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket." Igen, ahhoz, hogy a szívünk megnyíljon, ahhoz, hogy nagylelkű emberek lehessünk, Isten szavát kell hallani. Adná a Szentlélek Úristen, hogy ma az én számból, emberi szavaimon keresztül ti mindannyian meghalljátok Istennek szíveket megújító, lelkeinket naggyá tevő szavait, hogy abba beleférjen mindaz, akit talán már elveszítettünk, aki már nem a mienk, akiről már lemondtunk. Mert az a nagy dolog és az az igazi boldogság, ha úgy tudunk nagylelkűek lenni, hogy a nagylelkű Istenben, az Ő szeretetében és hatalmában járunk.
Ámen

Kedves Testvérek!
Ahogy az elmúlt alkalommal jeleztem, Ábrahámról fognak szólni az igehirdetések, és Ábrahám történeteit olvasva és magyarázva minden alkalommal az lesz a kérdésünk, hogy hol, milyen módon jelenik meg Ábrahám emberi kapcsolataiban Istennel való kapcsolata.
Tehát ma is az a kérdés, hogyan jelenik meg Ábrahámnak Sárával való kapcsolatában, a házasságában Istennel való kapcsolata. Hogyan találjuk meg ebben a kapcsolatban a hitet? Azt is elmondtam, hogy Ábrahám
története számunkra nem valami régmúlt, távoli, érdekes vagy érdektelen történet, valamiféle legenda, hanem olyan tükör, amelyhez, ha minél közelebb lépünk, abban annál tisztábban, pontosabban látjuk saját magunkat is.
Két különös, vagy mondhatnám, szomorú dolog is aktuálissá teszi, hogy Ábrahámnak és Sárának a történetét elővegyük és megvizsgáljuk. Az egyik az, hogy ma a hitet magánüggyé fokozzák le, vagy próbálják lefokozni. Miközben ugyanis azt hirdetik, hogy milyen nagyszerű, hogy mindenki a saját szíve gondolata szerint választhatja meg azt, amiben hinni akar, ami jó neki, aközben - a másik oldalról - rögtön le is csapnak, és közlik: a hit magánügy. Ahogy egy közíró mondotta Karácsony előtt: „A Karácsony olyan ünnep, amihez sem az Istennek, sem senki másnak semmi köze nincsen.” Nem tudom, hogy magánál volt-e ez a közíró? Én azt hiszem, hogy nem. A lényeg azonban az, hogy a mi korunkban egyre szomorúbb és nyomasztóbb jelenség, hogy némelyek szerint a hitet csak úgy élhetjük meg, hogy bezárjuk a szívünkbe és ahhoz senkinek semmi köze nincs.
A másik szomorú, korunkbeli tény, amivel most szembe kell néznünk: maga a házasság intézménye. A házasság intézményét - azt hiszem, nyugodtan mondhatom - a mai világban tudatosan rombolják, és ez rengeteg tragédiának lett a forrásává, és, sajnos, ma is az, és talán a jövőben is az lesz. Nemrégen még sokat hallottunk a „nyitott házasságról”, mint a házasságban megromlott embertársi kapcsolat egyetlen lehetséges gyógyszeréről. Ma meg egyre többet hallunk arról, hogy nem is kell összeházasodni, elég az együttélés. Magyarán úgy építsünk házat, hogy a téglákat habarcs nélkül rakjuk egymásra. Fel is lehet építeni így egy téglarakást, és azt még háznak is lehet nevezni, ám tudjuk nagyon jól, hogy az így pusztán egymásra rakott téglarakást még egy kisgyermek is szétdöntheti. S valóban, nagyon sokszor éppen a gyermek dönti szét ezeket az együttélési kapcsolatokat - tudniillik, mikor megszületik a baba, magukra maradnak a leányanyák.
Ha ilyen szomorú aktualitások között járunk, kedves testvérek, bárki felteheti a kérdést: miért ezt a részt olvastam fel Ábrahám és Sára történeteiből? Hiszen ez megdöbbentő történet. Miért nem azt a történetet olvastam fel, amelyből kiderül, hogy Sára igen-igen jó háziasszony, mert amikor Ábrahám a Mamré tölgyesében fogadja az angyalokat és az Urat, akkor Sára tüsténkedik, hamar elkészíti a vendégeknek az eleséget, aztán a sátorlap mögött hallgatózik is, úgy ahogy azt egy jó háziasszonynak illik tennie. Vagy miért nem azokból a történetekből olvastam fel valamit, melyekből kiderül, hogy Ábrahám sok esetben engedett Sára kívánságainak. Mert akkor nyilvánvalóvá lenne, hogy az ő házasságukban az asszonynak is volt szava. S ez bizony nagy dolog! Vagy miért nem azt a történetet olvastam fel, amelyik elmondja, hogy Ábrahámnak és Sárának azonos a sorsa. Egyszerre kapnak elhívást, egyszerre kapnak új életirányt, egyszerre kapnak új nevet. Vagy miért nem azt a történetet olvastam fel, amelyet még ma olvasva is megrendülünk, ahogy a vénséges vénember, Ábrahám, elsiratja Sárát, amikor meghal. Miért ezt a kellemetlen, idegesítő, talán meg sem magyarázható történetet olvasom?
A történet summája ez: Ábrahám és családja, Sára, Lót és mindenki Egyiptomba mennek, mert Kánaánban éhínség van. A határhoz közeledve Ábrahám már tudja, hogy Egyiptomban az a szokás, hogy a fáraó a szép asszonyokat magához veszi, a férjüket pedig legyilkoltatja. Megkéri hát Sárát: hazudd azt, és én is azt hazudom, hogy a húgom vagy, és akkor életben maradunk. A történet második felében azt olvassuk, hogy Isten nem hagyja, hogy így legyen, és visszájára fordít, újra jóra fordít mindent. Van-e ennek a történetnek valami tanulsága számunkra?
A történet, kedves testvérek, nemcsak tanulságos, hanem hiszem: evangéliumi üzenetet hordoz. Először is azért fontos, mert rávilágít Ábrahám és Sára házasságának a dinamikájára. Másodszor azért fontos, mert rávilágít arra, hogy Ábrahám, akit mi a hit hősének tartunk, s valóban a hit hőse is, bizonyos kérdésekben nem hős. De végül rávilágít a történet Isten kegyelmének titkára is.
1. Szóljunk hát először Ábrahám és Sára házasságának különleges dinamikájáról. Minden emberi kapcsolatnak - de különösen a házasságnak - megvan a maga dinamikája, lendülete, sodrása, belső története. Minden emberi kapcsolat tart valamerre. A kérdés az, hogy ez életdinamika-e, vagy haláldinamika. A kérdés az, hogy a házassági kapcsolatban a férfi és a nő minden probléma, minden nehézség, minden küzdelem, minden félreértés dacára az élet felé tart-e, vagy pedig dacára minden szépnek, minden jónak, minden jól megoldott problémának, minden elsimított konfliktusnak, a halál felé tart-e.
Ha Sára felől nézzük Ábrahám és Sára kapcsolatát, akkor azt mondhatjuk, hogy Sára igen-igen együtt érzo lélek. Ha tovább olvassuk a történetet, kiderül, hogy Sára mélyen átérzi Ábrahám fájdalmát amiatt, hogy nincsen gyermekük. Pedig az ígéret már az övék. Ezt a fájdalmát Ábrahám maga is számos alkalommal megemlíti imádságaiban, Istennel való beszélgetéseiben, egy helyen, például, mikor Isten megerősíti szövetségét, azt mondja Ábrahám: lesz nékem vajon utódom? Hiszen öregség sújt már bennünket, s mindent az én szolgám, a damaszkuszi Eliezer örököl majd. Bizony, ennél szomorúbb megjegyzés aligha hangozhat ember szájából. Nem a gyerekem, nem az unokám, nem a leszármazottam, hanem a cselédem - a cselédem fog mindent örökölni. Sára nagyon mélyen átérzi ezt a fájdalmat, s számunkra már különösnek tűnő logikával azt ajánlja Ábrahámnak: fogadd magadhoz Hágárt, a szolgálólányt, legyen tőle gyermeked, mert én meddő vagyok, s talán majd az Istennek tetszeni fog, hogy az a gyermek legyen az utód. S úgy is lesz. Ám amikor Hágár teherbe esik, Sárán kitör a féltékenység, és elkergeti a terhes asszonyt. Nagy-nagy dinamika van ebben. Ábrahámmal együtt szenved, Ábrahámot vigasztalja, aztán Ábrahámot bevonja a saját féltékenységébe, nem akarja Ábrahámot elveszíteni. Mindvégig együtt él, együtt halad, együtt lélegzik Ábrahámmal. Minden tekintetben együtt van vele, kezdve attól - ahogy múlt alkalommal mondtuk - az abszurdnak tűnő ígérettol, hogy nekik, kettőjüknek gyermekük lesz.
Ha Ábrahám felől nézzük kapcsolatukat, azt mondhatjuk, hogy Ábrahám abszolút partner mindenben. Többször mondja az Ige, hogy Ábrahám engedett Sárának. Vagyis tetszett neki Sára gondolkodása. Tetszett neki a gondolat, hogy Hágártól szülessen a gyermek. Aztán enged Sárának, amikor Sára féltékenységében el akarja kergetni Hágárt. De aztán megint enged Sárának, mikor vissza kell fogadnia Hágárt. Aztán megint enged Sárának, mikor újra és végképp elűzi Hágárt és fiát. Úgy tűnik, a problémák megoldásakor nem Ábrahám, hanem Sára az úr. Sára ötli ki ezeket a gondolatokat, Ábrahám pedig enged. Ő semmi másért nem él, arra tette fel az életét, azért hagyta ott szülővárosát, hogy ígéret örököseinek az atyja legyen. Mindent megtesz hát, még a Sára által kiötlött a dolgokat is megteszi, csakhogy valami végre bekövetkezzen. A mai történettel azonban ez a képzetünk vagy gondolatunk megtörik.
2. Ábrahám és családja megérkezik Egyiptomba, ahol kiderül, hogy az ínség előli menekülés még nagyobb veszedelmet hozhat. A szárazság miatt Egyiptomba kényszerültek, s bár a Nílus mellett ott a világ legnagyobb oázisa, ott az állandó bőség, hirtelen - az életüket mentve - még nagyobb veszedelembe kerülnek. S ekkor Ábrahám, aki annyi mindenben enged Sárának és hajlik a szavára, most maga elé tolja Sárát: Mondd azt, hogy a húgom vagy. Akár azon az áron is, hogy a fáraó bevisz az udvarába, és feleségévé tesz! Ábrahám hazugsággal akar megmenekülni! És ezzel a hazugsággal végveszélybe sodorja Sárát és az ígéretet!
Mivel mélyen él a szívünkben és a tudatunkban, hogy Ábrahám a hit hőse, a keresztyén írásmagyarázók mindig megpróbáltak Ábrahám számára mentséget találni. Kálvin, például, hosszú-hosszú oldalakat szentel annak magyarázatára, hogy mit vethetünk Ábrahám szemére, és mit hozhatunk fel a mentségére. S Kálvin sem talál több mentséget, csak azt az egyet, hogy Ábrahám annyira magára vonatkoztatta az ígéretet - miszerint ő nagy nép atyja lesz, ő benne áldatnak meg a Földnek minden nemzettségei -, annyira fontosnak tartotta önnön életét, hogy ezt a lépést is megtette, csak hogy ő életben maradjon. Kálvin gyorsan hozzáteszi, hogy, természetesen, a legszentebb és a legnagyobb célok sem szentesítenek bármiféle eszközt. Mégis, úgy tűnik, hogy ezen kívül nem marad más mentség Ábrahám számára.
Én azonban, kedves testvérek, nem akarok most Ábrahám számára mentségeket felhozni. Mert bár nyilvánvaló, hogy itt a huszadik században már abszurd lenne egy ilyen történet szószerint véve. Abszurd lenne, akár csak kiötleni is, hogy például Németországba utazva, a német kancellár megkívánja a feleségem, és ezért azt kell hazudnom, hogy nem a feleségem, hanem csak a húgom, ha életben akarok maradni. Ilyen történetek ma már nincsenek. Mégis fel kell tennünk a kérdést: mégsincsenek? Hát nem sokszor megtörténik egy házasságban, hogy van egy célom, van egy ügyem, melyért feláldozok mindenkit a házasságban?! Legelsősorban a feleségemet, vagy a férjemet. Azzal szokott ez kezdődni, hogy „nincs rá időm.” Nincs időm arra, hogy meghallgassam a problémáit, nincs időm arra, hogy az életünk közös dolgait vele együtt elrendezzem, mert én „nagy” ügyekben vagyok elfoglalva. Aztán folytatódik azzal - s innentől kezdve ez már nem életdinamika, hanem haláldinamika -, hogy bevonom a családomat is ezekbe az én saját külön ügyeimbe: mi van a hivatalban, mi van a munkahelyen, hogyan könyöklök, hogyan taposok, hogyan könyökölnek engem, hogyan taposnak engem. Az otthoniak a cinkosaim, a harcostársaim, a segédcsapataim lesznek ebben a küzdelemben. Az nem érdekel, hogy beteg a gyerek. Az nem érdekel, hogy szenved a feleségem. Az nem érdekel, hogy a férjem szomorú, vagy baja van. Nekem van egy ügyem. Nekem kell életben maradni, nekem kell fölülkerekedni.
Vagy - és úgy látszik, az ábrahámi családban ez örökletes volt - egyszerűen magam elé tolom az enyéimet. Megtette ugyanezt egyszer Izsák is Rebekkával. Mikor a filiszteusok földjén jártak, Izsák is félt attól, hogy esetleg megkívánják Rebekkát. Ezt mondta hát Rebekkának: mondjad azt, hogy a húgom vagy. Aztán Abimélek, a filiszteus király észrevette, hogy titokban, kettesben enyelegnek, s rájuk rivallt: nem testvérek vagytok ti. Megtette ugyanezt Jákob is, mikor Ézsauval készült találkozni. Előre küldte Ráhelt és Leát, hogy ha Ézsau bosszút akar állni, akkor a családot sújtsa.
Milyen megrendítő ez, kedves testvérek! Úgy gondolkodunk, úgy beszélünk a házasságról, a családról, hogy az a mi hátországunk. Az a mi menedékünk. Az mi menhelyünk, ahova visszahúzódhatunk, ahol föltöltekezhetünk, ahol kisimulnak az élet nehéz dolgai, ahol egyszerre csak kiteljesedik minden, és ahol megmutatkozik az egész nagy élethajszának, küzdésnek, fáradozásnak az értelme. S mégis, milyen könnyen halálos dinamikává válik ez. A hátország lesz a frontvonal. Éppen a hátország lesz a préda, amit odadobunk. Természetesen, mondhatjuk, régi történet ez, ilyen ma már nincs. De valóban nincsen, kedves testvérek? Valóban tiszta a szívünk, nyugodt a lelkünk, hogy soha a férjemet, soha a feleségemet oda nem áldoztam? Soha oda nem löktem? Soha ambíciómért, becsvágyamért, küldetéstudatomért, hivatástudatomért - és sorolhatnánk itt a szenteknél szentebb dolgokat! - oda nem áldoztam? Úgy tűnik, kedves testvérek, Ábrahám számára nincsen mentség. Kockára tesz mindent a túlélésért. De amikor mindent kockára teszünk a túlélésért, egyszer csak azt vesszük észre: nincsen már miért élni. Mindent feláldoztam a túlélés kedvéért. Azt is, amiért érdemes élni.
3. Éppen ezért jön elő ebben a történetben különös erővel és különös fénnyel Isten megmentő kegyelmének az ereje és a hatalma. A 17. versben azt olvassuk, hogy miután úgy lett valóban, ahogy Ábrahám kalkulálta, elvitték Sárát az egyiptomiak, a fáraó pedig jól kistafírungozta Ábrahámot, lett neki mindene, ökre, szamara, tevéi, szolgálói, szolgálólányai, mindene, egyszóval: jól ment dolga Ábrahámnak, ekkor - olvassuk a 17. versben - „de az Úr megverte a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal.” „De.” De az Úr! Isten ezt nem hagyta annyiban. Pedig Ábrahám jól kiokoskodta. Talán azért okoskodott így, kedves testvérek, mert ő sem hitt igazán abban, hogy Sára az, aki az utódot szülni fogja. Ez kiderül abból, hogy később Ábrahám elfogadja, legyen Hágár pótanya (vagy mai szóval: bérszülő). Valahol a szíve mélyén egészen bizonyosan ott lebeg az a gondolat, hogy bár Isten szilárd ígéretet adott nekem, talán mégsem Sára lesz az, akivel, és aki által az ígéret beteljesedik. Mintha csak félig hallotta volna meg az ígéretet. Ez pedig abból derül ki, amikor Isten újra megjelenik Ábrahámnak és megerősíti ígéreteit, ebbe az újbóli ígéretbe bevonja Sárát is. Szinte nyomatékkal! Ez az a bizonyos „de.” De Isten megverte a fáraót - Sáráért. Ez azt jelenti, hogy Sára is az ígéret birtokosa. Nem Ábrahámért verte meg az Isten a fáraót. Sáráért verte meg.
Vagyis Ábrahám és Sára elválaszthatatlanul együvé tartoznak. És mivel megmenti Sárát, megmenti Ábrahámot is. És éppen itt kell hangsúlyossá tennünk: ez a megmentés nem Ábrahám mentsége. Pontosabban, nem a mentség van előbb, hanem a megmentetés. Ez a bűnös embernek és az Isten kapcsolatának az örök dinamikája. Nem az emberi mentség van előbb. Az isteni megmentetés van előbb. Ezekben a történetekben, kedves testvérek, ebből az egyetlen egy kis szóból: „de”, „de Isten” bomlik ki az evangélium. És ez így van most is, ma is. Nem a mi magamentségünk van előbb, hanem isteni megmentetésünk. Nem azzal kezdődik megszabadíttatásunk, jóra vezéreltetésünk, életünk elrontott dolgainak visszafordíttatása, hogy mentséget találunk, hanem mindig azzal, hogy megmentetünk.
Mert az, hogy Isten megverte a fáraót, a megmentetésnek, a szabadításnak a kezdete. Isten megfordítja, helyesebben szólva visszafordítja az ígéret történetét abba az irányba, amely felé eredetileg ez a történet elindult. Most már csak az van hátra, hogy feltegyük azt a kérdést, mit tanulhatunk mi most Ábrahámtól. Hiszen azt mondottam a múlt alkalommal és ma a bevezetésben is: az a mi kérdésünk, hogyan fedezzük fel, hogyan látjuk meg Ábrahámnak az emberekkel való kapcsolatában az Istennel való kapcsolatát, a hitét, és hogy ebből mit tanulhatunk.
Most bárki mondhatná, ezúttal nem sokat. Sőt, ha keményen fogalmazunk, azt mondhatnánk: ma semmit. Amit Ábrahám tett, azt tőle tanulni nem lehet, nem szabad, tilos. Így elbánni saját feleségével, így elbújni gyáván a háta mögé, így eljutni oda - s ezt nem félek kimondani -, hogy Ábrahám szinte Sára futtatójává lesz? Ugyan hát, mit tanulhatunk mi ebből? Ez botrány!
Mégis, kedves testvérek, ha ma nem is Ábrahámtól, de Istentől tanulhatunk. Vagy, ha Ábrahámtól akarunk tanulni, akkor azt tanulhatjuk meg tőle, amit itt most ő megtanult Istentől. Azt megtanulhatjuk, hogy nem Ábrahám hordozza Istent. Nem Ábrahám hordozza Isten ígéreteit, hanem éppen fordítva: Isten hordozza Ábrahámot. És az ígéretek hordozzák Ábrahámot. Ebben van a megtartó erő. Ebben van a szabadulás. Ebben van a beteljesülés. Ebben van ennek az elromlott kapcsolatnak a jóra fordítása.
Mi hát akkor a hit, kedves testvérek? Vajon nem az a hit, hogy Ábrahám lelkesen, megrendülés nélkül, kitartó komolysággal és konoksággal minden körülmény dacára hitt, állhatatosan hitt az Isten ígéretében, és ebből következően tette, amit tennie kellett, tette azt, amire az ígéret hívta. Vajon nem ez a hit? Bizonyos értelemben ez a hit. Ám, kedves testvérek, a hitnek, s annak a hitnek, amiről a Római levél is beszél, s amely hit okán Ábrahámot, mint a hit hősét elénk állítja, a legmélyén nem ez van. A hit legmélyén az a titok van, hogy a hit az a pont, ahol Isten szuverén módon belép az életünkbe. Ott kezdődik a hit. A hit ezzel a kis szóval kezdődik: „de.” Ha azt kutatjuk, itt, a huszadik század végén, Ábrahám történetének tükrébe nézve, hogy hol hát a hit, hogyan jelenik meg a hit az én emberi kapcsolataimban, a családomban, egyértelmű a felelet. Ha azt kérdezzük, hol hát a hit lehetősége a házasságomnak az ilyen-olyan dinamikájában, az életért való küszködésekben, munkakeresésben, hivatáskeresésben, egyértelmű a felelet. Ha csak azt kérdezem, hol jelenik meg a hit mindabban, amiben vagyok, hol jelenik meg a hit a másik emberrel való kapcsolatomban, egyértelmű a felelet. Ott, azon a ponton, ahol Isten belép az életembe. És megfordítva is így van ez, kedves testvérek. Ott kezdődik a nem-hit, a hitetlenség, ahol én hátat fordítok az Istennek. Ahol Isten szuverénül belép, ott kezdődik a hit, és ahol én hátat fordítok, ott kezdődik a nem-hit. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ahol Isten szuverén módon belép, beléphet az ember életébe, ott élet kezdődik. Ez Ábrahám történetének a megrendítő, csodálatos titka.
Mert nézzük: él Háránban egy vénember, meg egy vénasszony. Egyszer csak ez a vénember a vénasszonnyal együtt - most már tudjuk, hogy vele együtt! - elhívó szót kap: Isten belép az életükbe. És ebben az elhívó szóban az életnek az ígérete van. Gyere ki a te földedről arra a földre, amelyet majd én adok neked, és nagy nemzetté teszlek téged, és áldássá leszel, s benned minden népek megáldatnak. Ez az élet kezdete, kedves testvérek. Egy olyan ember életébe lép be, aki talán már Háránban is azt morzsolgatja magában, milyen szomorú, milyen aláhulló, milyen semmitmondó az életem, mert a szolgám örököl mindent. Amit összeszedtem, összegyujtöttem, amit alkottam, azé lesz, akinek vér szerint semmi köze hozzám. Másé lesz minden. Ez a gondolat maga a halál. S ekkor belép az Isten Ábrahám életébe, és elkezdődik az élet.
Azután, kedves testvérek, ahol az ember hátat fordít az Istennek, ott kezdődik a nem-hit, ott kezdődik a hitetlenség. És éppen ezért, lássuk ezt világosan: ez az a pont, ahol a halál kezdődik. Látjuk ezt Ábrahám történetéből is. Ezért mondja Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben, hogy Ábrahám hite megelőlegezi a feltámadásban való hitet, mert Ábrahám hitte, hogy Isten a nem létezőkből, létezőket hívhat elő, a nem lévőkből életet teremthet. Mert nézzük: miután Ábrahám az isteni ígéret révén életlehetoséget kapott, Egyiptomban önmagát mentendő, Isten nélkül kiokoskodott döntését követve halálos veszedelmek örvényébe kerül. Hátat fordított Istennek, csak önnönmagát látta. Üres lett a szíve, mert önnönmagával volt tele. Ez az út - mégha emberileg a túlélés útjának is tűnik - a halál útja. S erre úgy lépünk rá, hogy hátat fordítunk Istennek.
Milyen fölfoghatatlanul nagy csoda, hogy Isten elébekerül a neki hátat fordító Ábrahámnak és jóra fordítja, az életre fordítja elrontott dolgát!
Ez kedves testvérek az a nagy titok, az a nagy megtapasztalás, amiért Isten újra és újra elénk állítja, nekünk szegezi, szívünkbe írja azt a nagy kérést, amit Mózessel küld mindannyiunknak: Íme két utat adtam eléd. Életnek és halálnak útját. Te azért válaszd az életet! Ezt szegezi most nekünk Isten igéje. Ha azt kerestük, hogy mi Ábrahám életében és emberi kapcsolataiban, s ma konkrétan: ő házasságában az életnek, a megtartatásnak, a kegyelemnek a szava, akkor mindannyiunknak el kell jutni arra a pontra, ahol elkezdődik a hit. Ahol Isten szuverén módon belép életünkbe, ahol szavával, ígéreteivel, vagy akár számításainkat keresztbehúzó tetteivel Önmagához fordít bennünket. Az élet útját választani azt jelenti: Istent választani. Ez a hit - és ez a hit nyitja meg számunkra is az élet forrását.
Ámen

„Ez a Tháré nemzetsége: Tháré nemzé Ábrámot, Nákhort és Háránt. Hárán pedig nemzé Lótot. Meghala pedig Hárán, az ő atyjának Hárénak szemei előtt az ő születésének földjén, Úr-Kaszdinban. Ábrám pedig és Nákhor vőnek maguknak feleséget: az Ábrám feleségének neve Szárai, a Nákhor feleségének neve Milkhah, Háránnak Milkhah atyának és Jiszkáh atyjának leánya. Szárai pedig magtalan vala, nem vala néki gyermeke. És felvevé Tháré Ábrámot, az ő fiát, és Lótot, Hárámnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrámnak, az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdinból, hogy Kanaán földjére menjenek. És eljutának Háránig és ott letelepedének. Vala pedig Tháré kétszázöt esztendős, és meghala Tháré Háránban. És monda az Úr Ábramnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzettségei. És kiméne Ábrám, a mint az Úr mondotta vala néki, és Lót is kiméne ővele: Ábrám pedig hetvenöt esztendős vala, mikor kiméne Hárámból. És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményüket, amelyet szereztek vala és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére. És általméne Ábrám a földön, mind Sikhem vidékéig, Moréh tölgyeséig. Akkor kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak, ki megjelent vala néki. Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségül hívá az Úr nevét. És tovább költözék Ábrám, folyton délfelé húzódván.”
Kedves testvérek!
Az elkövetkezendő vasárnapokon Ábrahám története lesz az igehirdetések tárgya. Ábrahámé, akit Isten Ézsiás profétánál a barátjának nevez, Ábrahámé, akit Pál apostol a hitből élo, hitből megigazuló emberek ősképének, ősmintájának nevez. Hitt pedig Ábrahám - olvashatjuk a Római levélben - és tulajdoníttatik néki igazságul.
Bevezetésül néhány rövid megjegyzést kell tennem, és ezek elengedhetetlenül fontosak lesznek nemcsak ma, hanem a továbbiakban is az Ábrahámról szóló történetek, és igehirdetések megértéséhez. Mindeneknek előtt azt szeretném elmondani, hogy most nem időutazásra kerül sor, nem kikapcsolódunk, bár kétségtelenül erre is nagy szükség lenne. Ám, ahogy időben távolodunk a saját korunktól és közeledünk Ábrahámhoz, éppenséggel nem távolodunk önmagunktól, inkább közeledünk önmagunkhoz, az emberi létezés nagy kérdéseihez. Ábrahám története tükröt tart elénk, és minél közelebb lépünk ehhez a tükörhöz, annál világosabban, annál tisztábban látjuk magunkat, a szükségeinket, a problémáinkat, Isten útmutató igazságát, a lehetséges megoldást, Isten csodálatos, szabadító kegyelmét.
Másodszor azt is el kell mondanom, hogy Ábrahám történetének és általában a bibliai történeteknek, elbeszéléseknek van egy nagyon különleges jellegzetessége. Egy híres irodalomtudós, Erich Auerbach, nagyszerű könyvében, a Mimézisben megfigyeli, hogy milyen elnagyolt, darabos, hézagos a bibliai elbeszélés. Összehasonlítja ezt Homérosz elbeszélő stílusával, az Odüsszeia egyik jelenetével, amikor Odüsszeusz hosszú bolyongás után inkognitóban hazatér, s csak egyetlen ember ismeri fel a ház urát, az öreg dajka, aki a vándor lábát mosva megtapintja az egykori vaddisznó-vadászat emlékét (egy vadkan megsebesítette Odüsszeuszt). Ebben a drámai pillanatban megakad az elbeszélés folyama, és Homérosz részletesen, komótosan, epikusan elmeséli, hogyan mentek vadászni, milyen fegyvere volt Odüsszeusznak, melyik erdőbe mentek, hogy nézett ki a vadkan, hogyan támadták meg, hogyan vadásztak rá, hogyan esett a seb, hogyan kötözték be, hogyan vitték haza Odüsszeuszt. Csak e terjengős kitérő után folytatja a történetet.
Ezzel szemben a bibliai történetben óriási hézagok vannak. Már abban is, amit hallottunk. Szólt az Úr Ábrahámnak, s aztán Ábrahám fölkerekedett, elindult, eljutott Hebronig. De hogy jutott el oda ez nomádkodó pásztorfejedelem? Meddig tartott ez? Évekig? Hónapokig? Vagy pár napig? Hogyan élt,  mivel táplálkozott? Hogyan érintkezett a környező népekkel? Minderről: semmi, semmi, semmi.
Ennek a hiányos, hézagos elbeszélésnek egy teológus szerint van valami célja. Nem véletlen, hogy a bibliai elbeszélések így hangzanak el. Mi ez a cél? Lehetne az is, hogy a szentíró a fantáziánkra bízza, hogy mi töltsük ki a hézagokat. S valóban, milyen sok regény született már Ábrahámról. A regényíró csodálatos fantáziával kitölti a hézagokat. Milyen sok elmélkedés született már Ábrahámról, az elmélkedők kitöltik a hézagokat. Születtek lélektani elemzések is, talán a leghíresebb Kirkegaardé, aki azon tűnődik, azon meditál, hogy mit élhetett át lelkében Ábrahám, mikor Izsákot fel kellett áldoznia. Lehet tehát, kedves testvérek, jól,  meg rosszul is minderről spekulálni, de én úgy gondolom, hogy a bibliai elbeszélőnek nem ez a célja, hanem kifejezetten az a célja, hogy rábízzuk magunkat Isten Lelkének a vezetésére, hogy Isten Lelke vezessen át bennünket az egyik pontról a másik pontig, az egyik adattól a másik adatig, az egyik történeti ténytől a másik tényig. Isten Lelkének vezetésével értsük meg, fogjuk fel mi is Ábrahám történetének nekünk is szóló üzenetét.
És végül, a harmadik megjegyzés az, hogy a bibliai történeteket - és közelebbről Ábrahám történetét - olvasva, azt látjuk, ezekben a történetekben, hogy az ember anyagi, materiális, fizikai, evilági élete, életproblémái, gondjai, valamint az ember lelki, spirituális, szellemi dimenziója együtt van. Ábrahám nem az egyikből esik a másikba, például, mikor már nagyon belefáradt az evilág gondjaiba, terheibe, düheibe, akkor egy kicsit felfrissül a szellemi dimenzióban, vagy amikor már nagyon misztikussá válna az egész történet, akkor a szentíró emlékezteti az olvasót, hogy mégiscsak kétlábbal állnánk ezen a földön. Ábrahám történetében ez a kettő csodálatosan együtt van. Nem az anyagi és szellemi dimenzió között ingadozik, hanem a kettőt megéli, egyszerre és együtt.
Mindezt azért fontos előre bocsátanunk, mert különben meglehet, hogy csak a föld fog bennünket izgatni, az Ígéret földje, az anyagi világ kérdése. És történelmileg is így van mind a mai napig. Ábrahám leszármazottai, vagy akik annak tartják magukat, a zsidók és a mohamedánok számára csak a föld számít. Semmi egyéb. Ma is akörül zajlik Közel-Kelet története, akörül a fél Dunántúlnyi föld körül.Ugyanakkor vannak olyanok, akiket Ábrahám történetéből csak a szellemi dimenzió érdekel. A középkor misztikusait semmi egyéb nem érdekelte, csak az, hogy mi történt Mamré tölgyesében, mikor Ábrahám megvendégelte az angyalokat és Istent. Mi történt ott, abban a titokzatos, érdekes, misztikus beszélgetésben? A többi nem számít.
Nekünk, kedves testvérek, ezt a kettőt együtt kell látni, hiszen mi is kétlábbal járunk a földön, mi is itt vagyunk, itt kapjuk Istentől hívásainkat, küldetéseinket, feladatainkat, és ugyanakkor itt, ebben a világban és ebben az életben feladatunk és életkérdésünk a lelkieknek, szellemieknek a kérdése. Röviden és nagyon egyszerűen: az a döntő, hogy Ábrahám történetét olvasva, arról beszélve, mindig azt lássuk, hogy Ábrahám kapcsolatban van Istennel és minden emberi, evilági kapcsolatában megjelenik az Istennel való kapcsolata. Ez is lesz majd az elkövetkezendő igehirdetések kérdése. Hogyan jelenik meg az én, személyes Istennel való kapcsolatom a többi emberrel való kapcsolatomban?
1. A bibliai elbeszélés szerint a bábeltornyi, nagy, összemberi vállalkozásnak a kudarca után több generációval kezdődik Ábrahám története. A Bábel tornya egy nagy, összemberiségi vállalkozás volt: megalkotni az együtt maradó egységes, egynyelvű összbirodalmat! Ma divatos, posztmodern nyelven ezt így lehetne megfogalmazni: ez egyfajta, uni-multikultúra akart lenni, amiben mindenki benne van, mindenki azt hisz, amit akar, vagy ahogy mondogatják manapság: te is más vagy, én se vagyok más, te se vagy más, én is más vagyok. Ez valójában egy egységesítő gondolat. Bábel tornyánál kudarcba fulladt ez a vállalkozás, és attól a ponttól kezdve az emberek nem értik egymást. Összekavarodott a nyelvük, ami a Biblia kifejezése szerint nem azt jelenti, hogy az egyik ilyen nyelven beszél, a másik meg olyan nyelven, a harmadik amolyan nyelven. Egyszerűen nem értik egymást. Képzeljük el akár azt: mindegyik magyarul beszél, de egyik se érti a másikat. Ez az igazi zavarodottság. Olyannyira nagy ez a zavar, a szétszóródás, hogy hosszú generációkról nem is tudunk semmit. A bábeltornyi történet elbeszélése után a Biblia közöl egy rövid nemzetség-táblázatot, de semmit nem mond arról, hogy mi történt. Mit gondoltak ezek az emberek? Hogyan éltek, mit alkottak, mit produkáltak? Tudjuk, a régészet bizonyítja, hogy ez az időszak igen fejlett, komoly, lendületes civilizációkat termelt ki, de a Biblia csak egy nemzetségtáblázatot közöl Sémtől Ábrahámig, és nem idéz egyetlen egy emberi szót sem ebből a korszakból. A Biblia ítélete szerint a Sémtől Ábrahámig terjedő időszakban nem mondott olyat az ember, amit érdemes lenne a Biblia lapjaira feljegyezni. Ez a bábeli zavarodottságnak a lényege. Ha bábeli zűrzavar van, bár mindenki beszél, nem érdemes semmit feljegyezni.
2. Innen indul Ábrahám története. Mondatjuk: szinte tudatos ez a bibliai szerkesztés. Ugyanis Ábrahám csodálatos történetének kezdete nem egy fáradtsággal megküzdött, alaposan végiggondolt, küzdelmekben, szóharcokban, éjjel-nappali töprengésekben megérlelt emberi elgondolás kivitelezésének a kezdete. Ha ez így volna, akkor nem Ábrahámmal kezdődne Ábrahám története, hanem Táréval, mert azt olvastuk a 11. rész 27. versében, hogy Táré, Ábrahám apja volt az, aki már Ur városából kijött. Mégsem Táré a hit ősatyja, mégsem Táré az ígéret birtokosa. Ez Ábrahám, mert az ígéret története Isten Ábrahámot elhívó szavával kezdődik. Ekképpen: “És mondta az Úr Ábrahámnak: eredj ki a te földedről a te rokonságod közül a te atyádnak házából arra a földre, amelyet én mutatok neked és nagy nemzetté teszlek és megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszel és megáldom azokat, akik téged áldanak és aki téged átkoz, megátkozom azt, és megáldatnak tebenned a földnek minden nemzetségei.” Isten szavával indul a történet. Az ígéret, az új kezdet, az áldás lehetősége és története Isten elhívásával indul.
Bizonyára, mi is ismerünk olyan keresztyéneket - én szép számmal ismerek ilyeneket -, akik szüntelenül Isten szavára hivatkoznak. Ez imponáló dolog. De megmondom őszintén, lelkipásztorként, hívő keresztyénként nem merek annyit Isten igéjére, Isten szavára, Isten útmutatására, Isten üzenetére hivatkozni, mint némelyek. S azt is megmondom, hogy miért. Azért, mert amennyire imponáló tud lenni, ha valaki igei üzenetre, belső hangra, Isten egészen egyértelmű megnyilatkozására hivatkozva dönt életbevágó dolgokról, ugyanannyira bosszantó is tud lenni, hogy nemsokára homlokegyenest ellenkező döntését is Isten igéjére, Isten szavára hivatkozva indokolja meg. Például házasságkor, mikor két fiatal eljön, és fogják, szorongatják egymás kezét, s közlik: ők már megkapták az Úrtól, hogy egymáséi legyenek. Aztán néhány esztendő múlva már nem jön el mindkét fiatal, csak az egyik, és közli, hogy az Úr neki megmutatta, el kell válni. Vagy valaki otthagy egy gyülekezetet, mert az Úr másikat mutatott neki, aztán eltelik egy kis idő és visszakéredzkedik a gyülekezetbe, mert az Úr most azt mutatta neki. Nagyon-nagyon bosszantó, kiüresítő ez a fajta kegyesség. De mielőtt elkezdenénk vallás-patológiáról beszélni, vagy valamiféle abúzusról, Isten szavával való visszaélésről, figyeljük meg, hogy ezeket a hivatkozásokat többnyire megelőzi már valamiféle személyes emberi döntés és elhatározás. Például a két fiatal: ők már eldöntötték, hogy szeretik egymást és hogy össze fognak házasodni. Nem az Úr hívja őket egymáshoz, csak a pecsét kell rá Tőle. Vagy a másik eset: valaki nagyon-nagyon besokallt már a gyülekezetében, elege lett a papjából, a fafejű presbiterekből, a kiüresedett lelki életbol, s ő már rég eldöntötte, hogy otthagyja azt a gyülekezetet, csak egy pecsét kell rá Istentől. S aztán elmegy a másikba, de ott is fafejű a pap, ott is  unalmasak a presbiterek, s rájön, hogy mégiscsak a régi lelki otthon volt az igazi, a jó, s megint kell egy pecsét. De hát, kedves testvérek, a Mennyei Atya nem lelki határőr, aki a ki- és belépéseket állandóan bepecsételgeti nekünk!
Nézzük meg Ábrahámot! Ábrahámhoz szólt az Úr, és Ábrahám kiment. Ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: “és nem tudta, hová megy.” Nem tudta, hová megy. Nem arról van szó, hogy tudta, hogy hová akar menni, mert már Táré is bolyongott azon a vidéken, s a gyermek Ábrahámnak egykor nagyon megtetszett az. Nem azért megy ki Ábrahám, mert már olyan bizonyos abban, hogy megvan az utód. Azt halljuk, hogy Sára meddő volt.
S milyen földet ígér Isten? Milyen utódokat ígér Isten elhívó szavában? Miről van itt szó egyáltalán,  és hol az az idő, amikor ez megvalósul? Éveket, évtizedeket kell talán bolyongani? Kánaáni fejedelmeknek, kiskirályok önkényének kiszolgáltatva élni? Bekéredzkedni egyik városállamból a másikba? Legelővidékek peremén bolyongani? Mikor valósul meg ezek közben az ígéret? Szinte abszurd, hogy semmilyen előzetes emberi megfontolás, számítás, kalkulus nem érvényesül. Szólott az Úr, hívta Ábrahámot, s ő elindult, s nem tudta, hová megy. Mégsem abszurd! Inkább azt kell mondanunk, hogy igazából akkor tudjuk meg, hogy kik vagyunk, hol van a helyünk, mi lenne a dolgunk ebben a világban, amikor valóban szól az Úr. Ha valóban Ő szól.
3. Ábrahám titka, ebben a részben a 8. versben van. Azt mondja a 8. vers: “és oltárt épített az Úrnak Ábrahám és segítségül hívta az Úr nevét.” Aztán a 9. meg a 10. versben azt olvassuk, hogy utána még szüntelenül, mindig bolyongott. Hol volt még az ígéret megvalósulása? Hol volt még ennek beteljesedése? De ez Ábrahám titka: segítségül hívta az Úr nevét. És aki segítségül hívja az Úr nevét, s éppen akkor, amikor üres a szíve, amikor üresek a gondolatai, amikor elérkezik életének olyan pontjaihoz, ahol nem tudja, hogyan tovább, vagy megfordítva: segítségül hívja az Úr nevét akkor is, amikor teli van a szíve, meg tele van az esze, meg a gondolata, tele van jobbnál jobb ötletekkel, és nagyon tudni véli, hogy hová és miért megy, - tehát: aki segítségül hívja az Urat akárhol, akármilyen helyzetben, az érti Ábrahámnak ezt a csodálatos titkát!
Ugyanis Ábrahám - s ez nemcsak spekuláció, hanem régészeti tény! - egy kényelmes, bevált életet hagyott ott. Ur városa az akkori civilizációban valami olyasminek számított, mint valamelyik mai világváros luxusnegyede. Ezt hagyta ott Ábrahám. Nem azért, mert hippi-kultúrát akart élni, mert unta már az elegáns, kényelmes, jól bevált életet, és nem azért, mert 75 éves korában meglágyult az agya, mint az öreg Tolsztojnak, aki megszökött a családjától és zarándokolni akart, és nem azért, mert kergették az adóellenőrök, s nem azért, mert valami politikai fejlemény következtében emigrálni kényszerült, hanem csakis azért és egyedül azért, mert az Úr hívta. Kilépett a civilizációs csúcsból, az élet megszokott kereteiből, a vagyon biztonságából, valahova, ami bizonytalan, valahova, ami nem az övé, egy olyan örökségbe, amelynek még nem volt örököse. Isten olyan helyzetbe hívta ki Ábrahámot, melyben még semmi nem az övé. Egyet kivéve, Isten szavát és ígéretét: áldás leszel és megáldatnak benned a Föld nemzettségei.
Ezért tudja Ábrahám segítségül hívni az Úr nevét, ezért tud elindulni, ezért tud soha meg nem rendülni, mert övé az áldás ígérete, és erre érdemes rátenni az egész életet, erre érdemes rátenni az egész egzisztenciát, ezért érdemes otthagyni mindent, fölégetni a hidakat, belemenni a semmibe. Ez az Isten áldásának az ígérete.
Ez az ígéret bizonyítja, kedves testvérek azt, hogy Ábrahám valóban isteni elhívást kapott. Mert talán mi beérnénk azzal is, hogy a leszármazottaim kapjanak isteni áldást, hiszen Istennek vannak ilyen ígéretei is a Tízparancsolat szerint: “Irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják.” Ezeríziglen. De itt nem csak arról szól az ígéret, hogy te és a te utódaid, vérszerinti leszármazottaid lesznek áldottak, hanem: megáldatnak benned a föld minden nemzettségei. Ez az igei, bibliai bizonyítéka annak, hogy ez Isten ígérete volt. Ábrahámnak és a meddő Sárának azt ígéri Isten, hogy az ő életükben, az ő leszármazottaikban a világ minden nemzettsége megáldatik. Ábrahám élete transzparens élet lesz. Átsugárzik rajta Isten áldó kegyelme.
A nagy csoda, a nagy ábrahámi, vagyis isteni titok az, hogy miközben azt látjuk Bábel tornyától kezdve, hogy hiába volt özönvíz, az özönvíz után minden folytatódik és megint spirálban zuhan alá az emberiség a bűnbe, a nyomorba, az iszonyatba, az ősbutaságba, az isten-nélküliségbe, a bálványimádásba, akkor ebben a halálos hullásban, ebben a bábeli zavarodottságban elindul egy öreg ember és egy öreg asszony és rajtuk keresztül - majd Krisztusban kiteljesedve -  egészen egyetemessé válik az Isten áldása és úgy árad ki a világra.
S máris, mi is ott vagyunk Ábrahámnál. Máris látjuk, hogy Isten tükröt tart elénk, máris látjuk, hogy igenis, közünk van ehhez az Ábrahámhoz. Igenis, az a hit, az az Istenre ráhagyatkozó, Istent segítségül hívó, Isten áldó ígéretére önmagát rábízó életforma, amit Ábrahám élt, megélt, az a mi életformánk is.
Isten bennünket bizonnyal nem szólít már ilyen nagy kalandra. (Mindenki megnyugodhat.) Talán nem kell otthagyni a házat, az otthont, fölbatyuzni mindent, s a rokonságot hátunk mögött hagyva, bankszámlánkat elégetve elindulni a bizonytalanba. Isten bennünket egy másik útra hív. És ez az út a Krisztus útja. Mert hangzik majd újra az isteni hívás a Genezáreti tó partján a tanítványok felé: te pedig jer és kövess engem! S megkérdik majd a tanítványok: hová megyünk Uram? S Jézus csak annyit mond: te csak jer és kövess engem. Ábrahámon keresztül, az ő történetén keresztül maga a Megváltó hív benneteket, hogy hívjátok segítségül nevét, bízzátok rá életeteket, az Ő megtartó, szabadító, irgalmazó és áldó ígéreteire.
Ámen