Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvérek!
Bibliaolvasó kalauzunk jóvoltából az evangéliumi történetnek most, ádventre forduló időben érkezünk a végére, és így alkalmunk nyílik arra, hogy egy kicsit távolabbról, nem Nagyhétre eső időszakban nézzünk bele Jézus halálának körülményeibe és eseményeibe. S talán ez a távolság segít bennünket néhány olyan momentum föltárásában is, amit a nagyheti időkben nem feltétlenül veszünk észre. Amikor eljön a Nagyhét ideje, óhatatlanul a megfeszített és feltámadott Krisztus áll a figyelmünk középpontjában, s a passiótörténet mellékszereplőit csak egy-egy futó pillanatra látjuk.
Most azonban lehetőségünk nyílik arra, hogy egy mellékszereplőt figyeljünk meg, és a mellékszereplő magatartása kapcsán néhány isteni titokba is belelássunk. Jól is van ez így. Ahogy a múlt héten is hallhattuk Jézus megkenetése kapcsán, van a passiótörténetnek olyan pillanata, amely nem a szenvedésre, hanem már a dicsőségre utal. Jogosan jegyzi meg Kálvin, akinek mindig is volt érzéke a paradoxonokhoz,  hogy Krisztus halála és föltámadása között ez az esemény, tudniillik, hogy Arimátiai József kikéri Jézus testét, finom gyolcsba begöngyölteti, és egy kősziklába vájt sírba helyezi, vagyis királyi temetést rendez Jézusnak, nos, mindez már a szégyenteljes halál és a dicsőséges feltámadás közötti átmenetet jelzi. Mert a kivégzett rabszolgák közönségesen temetőárokban szokták végezni. S hogy ez mégsem így lett, az  - emberileg szólva -  ennek az Arimátiai Józsefnek köszönhető. Hangsúlyoznunk kell, hogy emberileg szólva. Ma éppen arról szeretnék szólni, hogy ennek az embernek a magatartásában föl kell fedeznünk Isten Szentlelkének titkos működését, és hatását. Egyetlenegy momentumot szeretnék kiemelni, amit így fogalmaz meg Márk evangélista: „bement bátran Pilátushoz és kérte Jézusnak testét.” Bement bátran…
Tudjuk jól Arimátiai Józsefről, hogy korábban nem volt bátor. János evangélista jegyzi meg róla, hogy ő is Jézus tanítványa volt, ám titkos tanítványa, - mert félt. Igaz, hogy kegyes és istenfélő ember volt, gazdag ember volt, tagja volt a főtanácsnak. A különállását jelezte is azzal, hogy Jézus elítélésében nem vett részt, vagy talán el sem ment a nagytanács ülésére, vagy alkalmat vett magának arra, hogy ne szavazzon. Ám hozzáteszi János evangélista: titkos tanítvány volt, mert félt.
Nyilván volt oka félni. Ugyanúgy, ahogy Nikodémusnak is, a másik nagytanácsbeli tagnak, aki éjszaka ment Jézushoz, hogy az élet nagy kérdéseit megtárgyalja a mesterrel. Éjszaka ment, mert félt. Arimátiai József is félt. Miért? Mitől? Amitől a legkevésbé félhetett, az talán az volt, hogy kipenderítik a nagytanácsból. Egy gazdag és tehetős ember ezt a kockázatot, ezt a luxust megengedheti magának. Mindig is úgy volt a történelemben, hogy a gazdagok, a tehetősök, akiknek az élete vagyonilag meg volt alapozva, nem csináltak nagy ügyet abból, hogyha kipenderítették őket valamilyen pártból, politikai alakzatból, hatalmi befolyásból. Megvolt a vagyonuk, megvolt az egzisztenciájuk, ők nem abból lettek gazdagok, nem az volt a kenyérkereső szakmájuk, hogy ülnek a nagytanácsban, egy kuratóriumban, egy bizottságban, és szavazgattak.
De attól már Arimátiai Józsefnek is kellett félnie, hogy a teokratikus Izraelben, ahol a nagytanács élet és halál ura, őt, a tekintélyest, tiszteletreméltót, istenfélőt peremre szorítják. Ez bizony már komoly kockázat volt. Ha megbízhatatlannak bélyegzik vagy hazaárulónak, oda a sok jó kapcsolat, oda a sok jó lehetőség. Egy megbízhatatlan emberrel ugyan ki köt üzletet? Egy megbízhatatlan felforgatóval ugyan melyik befolyásos ember áll szóba? Egy megbízhatatlanra különös adókat lehet kivetni, mert a megbízhatósághoz és a befolyáshoz az is hozzátartozik, hogy sok jó helyre van bemenet. A megbízhatatlanok előtt bezárulnak ezek a kapuk. És amennyiben igaz,  hogy Arimátiai József kegyes ember volt, aki várta az Isten országát, s a népe reménysége szerint élt, annyiban az ilyen ember számára kivettetni,  félreszoríttatni, mint a galileai szektavezér követője, sokkal nagyobb vereség lehetett, mert ez által belül sérült meg, az öntudatában,  saját önbecsülésében.
Ezért nem véletlen, hogy Márk evangélista megjegyzi: és bement bátran Pilátushoz. Bátran. Mit jelent ez? Az újszövetségi görög nyelv többnyire három kifejezést használ a bátorság leírására. Nézzük meg mind a hármat. A utoljára hagyom, ami itt szerepel, mert talán ezeknek a szavaknak a végiggondolása rávilágít a saját életünkre meg a saját bátorságunkra is.
Talán sokak számára ismerős az a görög szó, melyet Platón is sok helyen használ, meg később a görög filozófia is. Ez a szó a tümosz, amely tulajdonképpen az életerő felbuzdulását jelenti, azt a bőszültséget, amely Platón leírása szerint a katonákat, a vitézeket, az arisztokratákat jellemzi. Van ilyen fajta bátorság is: egy életem, egy halálom! Nem érdekel semmi, hanem a katona bátorságával, bőszültségével, haragjával, dühével bemegyek a frontvonalba. Megvívom a harcot. Talán, gondolhatnánk, hogy ilyen bátorságról van szó itt is. Hiszen itt az elemi tisztesség forog kockán: a kedves Jézusnak, az Isten országa csodálatos hírnökének, az én titkos mesteremnek meg kell kapnia a tisztességes temetést. Ezért én mindenre kész vagyok!
Azt hiszem, ez a fajta nekibuzdulás sokak számára ismerős. Amikor az forog kockán, mikor már az a tét, hogy a maradék tisztesség is elvész, hogy az is elvétetik, ami elemi módon jár, akkor, bizony, nagy-nagy bátorságot tud önmagában találni az ember. Nem is tudja, honnan, miből, de egyszerre csak fölforr benne minden. Így szoktuk mondani: Nem bírta tovább, fölfortyant: mostmár elég volt. Az asztalra vert. Berúgta az ajtót. Nem ismert gátat. Nem talált sem önmagában, sem maga előtt semmiféle föltartóztató akadályt. Valami elemi bőszültséggel lépett fel, hogy meglegyen az, ami jár.
Apró élet-momentumokat lehet itt említeni, a pici és szinte észlelhetetlen mozzanatoktól kezdve el a valóban az igazi hősiességig. Biztos, láttunk már ilyet. Állunk a sorban a patika előtt vasárnap, fúj a szél, hideg van, otthon beteg a gyerek, vinni kellene haza a gyógyszert, a gyógyszerész odabent szöszmötöl, késlekedik, nagyon lassan adja ki a gyógyszereket, s egyszer csak odalibeg valaki, és beáll elénk a sorba. És ilyenkor az, aki egyébként véghetetlenül udvarias, aki máskor hagyja, hogy a háttérbe szorítsák, most hirtelen valami bőszült dühvel elkapja a sündörgőnek a grabancát és hátrarántja. Szinte szégyelljük is az ilyen mozdulatokat. Mi történt velem, mi ez a bőszültség? Mi ez az indulat?
Bement bátran Pilátushoz. Mostmár elég volt! Mostmár elvégeztétek! Mostmár meghalt! Mostmár átdöfve oldala dárdával! Mostmár vége! Adjátok ki az Ő testét! Legalább a holt legyen a miénk! Erre az indulatra épül a görög drámairodalom egyik legcsodálatosabb tragédiája, az Antigoné. El kell temetni a holttestet. S lám, micsoda hősiesség, micsoda bátorság kell ehhez.
Aztán van egy másik fajta bátorság, mely éppen ellenkezőleg, a feloldódottságból fakad. Ez nem annak a késztetésnek a bátorsága, hogy vigyük már pontra az ügyet, fejezzük már be végre, és legalább a vége legyen úgy, ahogy az illő és rendjén való!  Ennél a második fajta bátorságnál arról van szó, hogy az ember föloldódik, hiszen mindegy, nem számít, nincsen semmi teher. Meghalt Jézus. Bevégeztetett. Mostmár visszajöhetnének a szétfutott tanítványok. Milyen ironikus, ahogy Márk evangélista megjegyzi: csak az asszonyok vannak ott, a meghalt Jézus mellett:  Mária Magdaléna, Mária, a kis Jakabnak és Józsénak anyja és Salomé. Csak ők azok, akik Galileától kezdve végig kitartanak. De most, hogy már meghalt Jézus, jöhet Péter, jöhet János, jöhetnek a többiek is, akik szétszaladtak, akik távolról nézték dideregve ezt az egész dolgot. Most már lehet bátornak lenni. Pont került a mondat végére. Az Újszövetség ezt a bátorságot a parrészia bátorságának, a nyíltság bátorságának nevezi. A titkos tanítvány leleplezheti magát. Meghalt a Mester. Most már, ha úgy forgatjuk a dolgot, nem is vagyok tanítvány. Lezárult az ügy, vége a várakozásnak, odalett Izrael reménysége. Beállhatunk azon tanítványok sorába, akikről azt halljuk, hogy Emmaus felé tartva azt mondják egymásnak: pedig mi azt reméltük, hogy ő hozza el Izraelnek az országot… Arimátiai József is várta az országot. De most már mindegy, vége.
Ne vádoljuk azonban ezzel Arimátiai Józsefet, esetében nem erről van szó. Ám emberileg mégis elképzelhető, hogy szinte fölsóhajt: vége a bujkálásnak, vége a szorongásnak, vége a rettegésnek, most már nincs miért félni, meghalt a Mester. Ez a különös, sodró, magával ragadó, ám bizonytalan kimenetelű ügy befejeződött. Nyíltan föl lehet lépni, Jézus testét bátran ki lehet kérni, nyugodtan lehet Pilátussal beszélni, be lehet hozzá menni, hiszen nekem van is bejárásom hozzá.
Csodálatos szó egyébként a parrészia, ez a szólásnak, a nyíltságnak a bátorsága, amiből most csak ezt a különös lélektani mozzanatot említem meg, ám, tudjuk, döntő módon nem erről van szó. A lényeg az, hogy valóban szabad az, aki beszél. Belül szabad. És lehet, hogy Arimátiai József most a halál pillanatában döbben rá arra, hogy a Mester munkája mindig is ez volt: szabadnak lenni, és róla szabadon bizonyságot tenni. Itt tehát nem arról van szó, mint a nekibőszült lovagias bátorságban, a katona bátorságában, aki nem törődik semmivel, nem érdekli semmi, történhet akármi, föl se méri a helyzetet, mindennek nekimegy. Itt arról van szó, hogy a szólás szabadságával, az önmaga-vállalás szabadságával bíró ember vállalja a kockázatot, mert az eltörpül a megnyert szabadság mellett. Minden kockázat eltörpül amellett. Nem azért bátor, mert elvesztette az eszét s nem mérlegel – igen, van ilyen bátorság is -, hanem azért bátor, mert tudja, hogy amit önmagában bír, a Jézustól kapott szabadság, mindennél értékesebb. Nincs mitől félnie. Nincs mitől tartania. A szó legjobb értelmében, nincs mit elveszítenie, mert minden az övé.
De tudjuk azt is, hogy a szólásnak, a bizonyságtételnek ezt a csodálatos szabadságát csak a Szentlélek által kaphatjuk meg. Ezt önmagunkban mi nem birtokoljuk. Az ember önmagában mindig mérlegel, mindig fontolkodik, mindig számítgat, mindig történik valami, ami megköti őt, ami meghátráltatja. Ezt látjuk a tanítványok esetében is. Ők is ott vannak együtt még pünkösd előtt, a zsidóktól való félelem miatt, s míg ki nem árad rájuk Isten Szentlelke, a szabadságnak és a bátorságnak a Lelke, addig legfeljebb csak egymásnak mondják, hogy mi történt. S mikor megérkezik a Szentlélek és támad zúgó szélnek zendülése, kimennek, és bátran bizonyságot tesznek.
De nem ezt a két előbbi szót használja itt az evangélium, hanem egy nagyon érdekes és ritka görög szót, így hangzik: tolma. Ez a szó a remény bátorságát jelenti. Azt a fajta bátorságot, amit tulajdonképpen nem is tud az ember hova tenni önmagában. Ennek a szónak van egy ellentéte, a lenyűgözött félelem. Nagyon érdekes szövegösszefüggésekben használja az Újszövetség ezt a kifejezést, például amikor Jézus lecsillapítja a háborgó tengert, és a tanítványok nem merik megkérdezni, hogy ki ő? Nem merik megkérdezni, mert olyan rémület és lenyűgözöttség tölti be őket, hogy nem merik ezt a kérdést föltenni. János evangéliuma végén is szerepel ez a szó, a csodálatos halfogás után, amikor kiérnek a partra a tanítványok, és ott várja őket Jézus, megreggelizteti őket, vele esznek, de egyik sem meri megkérdezni, hogy Te vagy-é Uram?! Valami bénító, elnémító rémület, transzcendens félelem tölti meg őket. Ha mernék, az azt jelentené, hogy leoldódott róluk ez a rémület, vagy egészen pontosan szólva, mennyei erők töltötték meg őket.
Vajon,  tegyük föl a kérdést, tudta-e Arimátiai József, hogy miért kell neki Pilátushoz mennie és Jézus testét kikérnie, és tisztességes, királyi módon eltemetnie? Vajon tudta-e az az asszony, akiről a múlt vasárnap hallottunk, ott a leprás Simon házában, hogy neki miért kell Jézust megkennie? Valószínű, csak azt élték át, hogy a szeretetüket akarják kifejezni. Valószínűleg csak az munkálkodott bennük, és ez ennek a bátorságnak az igazi gyökere, hogy akivel megteszem ezt, akiért megteszem ezt, az mindennél kedvesebb a számomra, és érte én mindenre kész vagyok. S ez a szeretet föloldoz engem mindenféle félelem és mindenféle görcs alól.
Talán érezzük, hogy ez a bátorság a legmélyebb, a legtitokzatosabb, és egyúttal ez a fajta bátorság az, amelyik soha nem áll a rendelkezésünkre csak úgy. Az első esetben, amikor a tümosz-ról, a vitézek bátorságáról beszéltünk, láttuk, hogy milyen egyszerű a dolog. Ma is így van, amikor a katonák a közelharcba mennek. Előtte kiosztják nekik a rumot, az alkoholt, sőt, hallottuk az öbölháborúban, a drogot. Hogy minden görcs föloldódjon bennük, hogy ne legyen gátlásuk, ne féljenek semmitől. A második esetben, a parrészia bátorságánál pedig elég, ha a külső körülmények olyanok, hogy az ember józanul fölméri, nincs már mitől tartani.
Mind a kettő rendelkezésre áll. De ez a bátorság, amit most Arimátiai József megkap, hiszem, a Szentlélek által, ez a bátorság a szeretetből táplálkozik. Akit szeretek, azért mindent meg merek tenni, éspedig azért, mert szeretem. Nem azért, mert bősz bátorságra vagyok képes, nem azért, mert én vagyok a világ legnagyobb vitéze, nem azért, mert a körülmények úgy alakultak, hanem azért, mert a bennem munkálkodó isteni lélek, a szeretet lelke fölold engem minden félelem alól. A szeretet kiűzi a félelmet, mondja János apostol, s most itt ez történik.
Miért kell így lennie? Miért kell ennek a kis epizódnak lejátszódni? Mert Jézusnak el kell temettetnie. Mit hallunk? Pilátus pedig igen elcsodálkozott, hogy immár Jézus meghalt volna, és magához hívatta a századost, és megkérdezte tőle, ha régen halt-e meg. Igen, meghalt. Valósággal meghalt.
Már az evangéliumírás idején is voltak olyan tévtanítók,  akik azt hirdették, hogy Jézus nem halt meg, Jézus látszat-halált halt. Jézus nem halhat meg. Az örökkévaló Isten nem halhat meg. Teste csak valamiféle látszat-test volt. Ám, meg kellett halnia. Mert ha nem halt valóságos halált, nem tett eleget a bűnért. Akkor még foglyok vagyunk. Akkor váltságszerző munkája csak egy nagyvonalú kísérlet lett volna. Akkor még nem vétetett el az Isten bűn miatti haragja. S meg kellett halnia azért is, mert a halálból támad majd föl. Nem háromnapos tetszhalálból, nem valamiféle kómás állapotból, nem valamiféle képzetes halálból, hanem a valóságos halálból. S ha nem a valóságos halálból támadott fel, akkor mi sem támadunk fel. Mert mi valósággal meghalunk. És ezért Neki is valósággal kellett meghalnia.
Milyen apró momentum ez:  egy Jézus követő, egy titkos tanítvány ott, a végső órán, amikor látszólag mindennek vége, amikor már úgy sem számít semmi, amikor már csak elemi, emberi tisztességről van szó, a szeretet bátorságával prófétai tettet hajt végre. Amikor az az asszony megkente túlcsorduló, rajongó, szinte hisztérikus szeretetéből a vacsorázó Jézust, Jézus azt mondja: Ne bántsátok, az én temetésemre nézve tette ezt. Most ez az Arimátiai József nem tudja, de a Lélek tudja, és ezért mozgatja őt: Jézus feltámadására nézve teszi, amit tesz. Temet, és a feltámadást készíti elő. Elvégzi a végtisztességet, és megnyitja az utat az örök dicsőítés előtt.
Nos, kedves testvérek, mi, akik magunk is oly sokszor keressük magunkban a bátorságot, Isten igéje fényében megnyithatjuk szívünket ez előtt a bátorrá tevő isteni Lélek előtt, s ez előtt a titokzatos bátorság előtt. E bátorság erejében mi magunk is lelepleződhetünk, mint Krisztus tanítványai, akiknek immár nincs titkolnivalójuk, lelepleződhetünk, mint Krisztus követői és az ország várói. És lelepleződve olyannak mutatkozunk, mint akik igazán szeretik a Mestert, követik és dicsőítik Őt.
Adja meg nekünk Isten Szentlelke hatalmából, bátorrá tevő szabadításából, és örökké való szeretetéből ezt az igazi bátorságot.
Ámen

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet!
Bizonnyal mindannyian egyetértünk abban, hogy sok különös történet van az evangéliumban, de ez a történet az egyik legkülönösebb, legnehezebben megmagyarázható. Többek között azért különös ez a történet, mert maga Jézus az, aki önfeláldozásra tanít bennünket. Maga Jézus az, aki arra bíztatja tanítványait és követőit, hogy minden időben, minden alkalommal ragadjanak meg minden lehetőséget a szolidaritásuk kifejezésére, a szegények, a rászorulók segítésére. Sőt, ha fölidézzük az utolsó ítélettel kapcsolatos szavait, egészen egyértelmű, mit jelent Krisztus követőjének, tanítványnak lenni: „ha eggyel megcselekedtétek e legkisebbek közül, velem cselekedtétek meg.” Tudniillik éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, meztelen voltam és felruháztatok – mondja Jézus.
Azután, azért különös ez a történet, mert az egész Szentírás és Istennek minden törvénye arra utasít bennünket, hogy amikor irgalmasságot gyakorlunk, gondosan járjunk el. Sosem valamiféle önfeledt pazarlásra utasít bennünket az ige. Éppen ellenkezőleg, amikor szolidaritást parancsol, azt is parancsolja, hogy ezt ne tékozolva tegyük. S jó okkal tanít bennünket erre Istennek igéje, mert az ember hajlamos arra, hogy a rossz lelkiismeretét, a múltjában fölhalmozódó sok-sok mulasztását, vétkét azzal próbálja meg kompenzálni, hogy egyetlen-egy nagy gesztussal akar hirtelen mindent elrendezni, és szinte eszét vesztve, mérték nélkül akar valami nagy gesztust tenni.
Ezt jól ismerjük mindennapos életünkből. Amikor furdal bennünket a lelkiismeret, akkor valami nagyot akarunk tenni. Megbántottunk valakit, valami nagyot akarunk tenni. Megrázó példa erre az, amikor kutya-macskában élő házaspár esetében a férfi, aki soha a felesége születésnapjára, névnapjára, házassági évfordulóra se virágot, se ajándékot, semmit nem vesz,  egyszer csak beállít egy nagy csokor vörös rózsával. Mire az asszony megkérdezi: Mi az? Megcsaltál? Nos, így is működik a lélek.
Isten igéje mindig gondosságra int bennünket. Gyakorold az irgalmasságot, légy könyörületes, nyisd meg a szívedet és az életedet a szegények és a rászorulók előtt, de sohase hűbelebalázs módjára.
És végül, azért különös az evangéliumi történet, mert a világ is mélyen áthat minket az egyenlőség-elvvel. Minden történelmi kort áthatotta, és is át fogja hatni az egyenlőség-elv dinamikája. Akik alul vannak, azok fölfelé vágynak. Akiknek kevesebbje van, azok többre vágynak, s ezt általában ideológiailag, politikailag úgy szoktuk, vagy úgy szokták megfogalmazni: Legyen egyenlőség. Hogy persze ez mikor hova vezet, az most más kérdés, és nem ide tartozik, csak jelezni akarom, hogy többek között ezért is nehéz ezt az evangéliumi történetet  egészen pontosan, jól érteni.
Azonban azt hiszem, ebben a történetben még két mélyebb momentum is van, és ez a két mélyebb réteg teszi igazán a történetet elgodolkoztatóvá, és ebben a kettőben találjuk meg igazi üzenetét is. Jézus azt mondja a zúgolódó tanítványoknak: A szegények mindenkor veletek lesznek. Leforrázó, vagy ha úgy tetszik, botrányos az, amit Jézus mond: A szegények mindenkor veletek lesznek. Vagyis mindig lesznek szegények. Nagyon sokan vannak vagy voltak, különösen az utóbbi két évszázadban, akik erre az igére, erre a jézusi kijelentésre hivatkozva fordultak el a keresztyénségtől és a hittől. Mert mintha Jézus szentesítené a szegénységet. Mintha Jézus azt mondaná, hogy ez az isteni rend. Mindig lesznek szegények, mindig lesznek gazdagok. Mit akartok? Mit számolgattok? Miért becsülitek és latolgatjátok, hogy mennyit ér ez az alabástrom edény és mennyit ér ez a drága nárdus-olaj? Meg hogy mit lehetett volna vele kezdeni? El lehetett volna adni, jótékonysági célra lehetett volna fordítani? „A szegények mindig veletek lesznek.” Ha annyira buzog bennetek a segíteni vágyás, minden nap  eleget tehettek annak. S mintha ebben az lenne, hogy ez mindig is így volt és mindig is így lesz. Kár itt forradalmon törni a fejünket, kár igazságos adórendszert bevezetni, kár népjóléti intézményeket fölállítani, kár az embereket szolidaritásra buzdítani, kár hangoztatni Istennek minden szeretetre, irgalmasságra, könyörületre bíztató törvényét! Szegények mindig lesznek, punktum. Úgy tűnik, kedves testvérek, ezzel minden forradalmas vágyunknak vége szakad, mert hiszen reménytelen bármilyen társadalmi program. Ha azonban belegondolunk ennek a mondásnak a mélyébe, rögtön megmutatkozik az igazi értelme.
Először induljunk ki abból, hogy a tanítványok megjegyzést tesznek.  János evangélista följegyzi, hogy Júdás az, aki elkezdi a morgolódást. Ám a többiek is könnyedén ráhangolódnak erre. És ez a lényeg. A tanítványi közösség együttesen kezd el morogni. S ez jól jelzi, hogy a tanítványok, legalábbis a dolog első szintjén, realisták. Nem idealisták ők. A tanítványok nyilván nem azt gondolták, hogy ezen az egy alabástrom edénynyi nárdus-olajon megváltanák Izrael és Galilea összes szegényét. Ők csak segíteni akarnak. Úgy gondolják, hogy pontosan annak kell most itten folytatódni, arra nyílt volna most alkalom, amire Jézus tanította őket. Az asszony tette viszont merő pazarlás! Egyébként sem úgy ismerték Jézust, mint aki dúskált volna, mint aki „hajtotta” volna a fényűzést. Tehát a tanítványok realisták. Amikor Jézus megsokasítja a kenyeret, előtte a tanítványok odavitték Hozzá azt a keveset, ami volt, a két kenyeret és az öt halat, és azt mondták, ennyi van, de mi ez ennyinek, tudniillik ötezernek! Abszolút realisták. És most is azok, amikor azt mondják, hogy ezt a szelencét el lehetett volna adni, pénzt lehetett volna belőle csinálni, és a pénzt szét lehetett volna osztani a szegényeknek. De amit Jézus mond, az még mélyebb realizmus. S ebben a történetben, meg talán a lelkünkben is ez a kétfajta realizmus ütközik. Az egyik a  kalkuláció realizmusa (mi az ennyinek? - ez viszont már nagyon sok! - azzal nem mehettünk semmire,  - ezzel már sokra megyünk.)  A másik a jézusi realizmus. Jézus azt mondja: Ha irgalmasságot akarsz gyakorolni, mindig lesz szegényed. Hadd fordítsam ezért most Jézus szavát így: szegényeitek mindig lesznek. Mindig lesz közöttetek, mellettetek olyan, akivel irgalmasságot gyakorolhattok. Mindig. Aki azt gondolja, vagy azt hiszi, hogy megvalósítható a történelemben a nagy egyenlősdi, - mindenkinek mindig egyforma a fizetése, mindenkinek mindig ugyanannyi melegvíz folyik a csapból, mindenki mindig ugyanannyi kenyeret kap, mindenki mindig ugyanannyival részesedik a világ javaiból - az lehet, hogy jól számol, de nem ismeri az embert, és nem tudja, hogy hol él. Az ember ugyanis nem egyenlő. A férfi és a nő sem egyenlő. A gyermek és a felnőtt sem egyenlő. Az erős és a gyenge sem egyenlő. A tehetséges, és a kevésbé  rátermett sem egyenlő.
Minél alaposabban nézzük az embereket, annál inkább azt látjuk, hogy a nagy szociológiai bontások, a nagy kategorizálások puszta absztrakciók. Üres elvonatkoztatások. Minden ember egyedi, konkrét, páratlan és összehasonlíthatatlan. És mindig lesz, akin segíthetek, Mindig lesz, akinek hozzám képest kevesebbje van. Vagy, ha lehet egyenlőséget létrehozni, az a boldogtalan és irigykedő emberek egyenlősége lesz. A kommunizmusnak majdnem sikerült megvalósítani a nincstelenek egyenlőségét. Majdnem sikerült, nem sokon múlott. De szegényeitek mindig lesznek. Mindig lesznek veletek szegények, ha irgalmasságot akartok gyakorolni. Mit mond Jézus? A szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük. A tanítványok realisták, de ők az alkalom realistái. Ímé, jön ez az asszony, hozza az alabástrom szelencét, széttöri, megkeni vele Jézust, vagyis pazarol. Micsoda alkalom lett volna ez jót tenni. De kérdezzük: és ha nem jön az asszony? És nem töri szét az alabástrom szelencét? És nem keni meg vele Jézust? Akkor nincs alkalom sem! A tanítványok az alkalom realistái. Jézus a szeretet realistája. Amikor csak akartok, jót tehettek velük. Nos, mikor akarunk jót tenni, kedves testvérek? Akkor, amikor éppen alkalmunk nyílik rá? Akkor, amikor éppen úgy adódik a helyzet? Akkor, amikor összegyűlik annyi felesleg? Vagy akkor, amikor a lelkiismeret már végképp nem hagy békén? Ha így van, akkor nem igaz az, amit Jézus mond: Amikor csak akartok. Bármikor. Ha viszont igaz az, amit Jézus mond, hogy bármikor, nos akkor mire valók a kalkulációk? Akkor mire való a számolgatás? Mindig van, mindig lesz, akin segíthetek. Akinek adhatok. Akinek kevesebbje van. Aki rám szorulhat. Mindig és mindenkor.
Amikor Jézus rámutat a szeretetnek erre a minőségére, az is kiderül a történetből és Jézus szavaiból, hogy valami más is történt. Ezt mondja Jézus a zúgolódó tanítványoknak, akik a tékozlás miatt mormognak:  hagyjatok békét - tudniillik ennek az asszonynak - miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett énvelem, mert azt tette, ami tőle telt, előre megkente az én testemet az én temetésemre. Jézus most valami másfajta jót mutat meg. Az irgalmasságnak, az adásnak, az önfeláldozásnak az isteni mélységét mutatja meg. Halálomra nézve cselekedte. Így adja vissza Jézus szavait János evangélista.
Ez az esemény a poklos Simon házánál zajlik, miközben Jeruzsálemben a nagytanács emberei eldöntötték, végképp eldöntötték, és a módját is megtalálták annak, miképpen ölik meg Jézust. Bevégeztetett. Be fog következni az, amiért Jézus Jeruzsálembe ment. Be fog következni az, amitől a Cézárea Filippi úton megriadt Péter nem tudja Jézust visszatartóztatni. Be fog következni az, amiről Jézus újra meg újra beszél a tanítványainak: Az embernek fia Jeruzsálembe megy, elárulják, megvádolják, elítélik, megkínozzák, megfeszítik, meghal, eltemetik, és harmadnapon föltámad. Ez a szeretet isteni minőségére utal. Ez az asszony előre, Jézus temetésére nézve, teszi azt, amit tesz. Talán nem is tudja, mit tesz. Kálvin megjegyzi, nincs jobb mód megmagyarázni az asszony tettét, mint úgy, hogy a Szentlélek titkos mozgása kényszeríti erre. Megkeni, bebalzsamozza a még élő, de önmagát már halálra szánt Jézust. Jézus a bűntörlő áldozatra utal. Ez a bűntörlő áldozat az Ő önfeláldozó szeretetét fejezi ki. Az hogy megkenetése most történik meg, s hogy Ő ezt nem utasítja el, s hogy ez az asszony isteni befolyásra megteszi ezt, azt fejezi ki, hogy Jézus halála nem véletlen történelmi konstelláció.
Akik rajongva szeretik Jézust, akik a tanítványai és a követői akarnak lenni, nagyon nehezen tudnak ebbe a tételbe belenyugodni. Milyen jó lenne úgy Jézus követőjének, tanítványának lenni, a nyomdokán haladni, hogy ebben a Jézus-követésben is játszhatnánk az örök emberi játékot: mi követjük Jézust, azt a Jézust, aki ellen némelyek összeesküdtek, akit a gazok elveszítettek, akit áldozatul odadobtak, aki valami történelmi baleset folytán, de persze szükségszerűen meghalt és elveszett. S azonnal két táborra oszlik a világ: Itt vagyunk mi, Jézus rajongói, tanítványai, követői, ott vannak ők, az ellenségei, elveszítői, elárulói.
Ez nem lehetséges, kedves testvérek! Jézus önként adja magát halálra. Halála nem valamiféle véletlen történelmi konstelláció. Nem arról van itt szó,  hogy a nagytanács emberei, a vallásos politikai status quo-t őrzendő lépnek egyet, mivel Jézus bevonult Jeruzsálembe, s a templomban mindent fölforgatott, hozsannás tömegek üdvözölték, minthogyha egy új Makkabeus forradalom lenne indulóban, s ezért a főpap azt mondja: jobb, hogy egy ember vész el, hogynem az egész nép. Nem arról van itt szó, hogy valamiféle politikai rezon lendül működésbe. Nem is arról van szó, hogy a féltékeny, kicsinyes és kisstílű Júdás, a közös kassza tolvaja, még egy kis pénzért kész a Mestert is elárulni. Ezek csak rész-elemek ebben a történetben.
Minden ott dől el, amikor Jézus azt mondja: Most pedig fölmegyünk Jeruzsálembe, az Embernek Fia elárultatik. Minden ott dől el, amikor Péter ezt hallva, megragadja Jézust, és azt mondja: mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg Tevéled – s akkor Jézus azt feleli Péternek: távozz tőlem sátán, mert emberek dolgaira gondolsz, s nem az Isten dolgaira.
Kedves testvérek, ahogyan az életünkben, a kapcsolatainkban az igazi szeretet sohasem alkalom szülte szeretet, ahogyan az igazi segítés sohasem alkalom szülte segítés, úgy az Isten irgalmazó szeretete, annak beteljesedése és Krisztus bűntörlő áldozata sem alkalmi. Nem egy véletlen konstelláció műve, nem azért történt meg, mert véletlenül úgy esett, mert úgy jött ki a lépés. S ahogyan igaz az, hogy a szegények mindenkor veletek lesznek és akkor könyörültök rajtuk, amikor csak akartok, akkor segítetek rajtuk, amikor csak akartok, ha akartok, ugyanúgy és ezt megalapozó módon igaz, hogy Isten irgalmazó szeretete mindig itt van, és könyörül, mert könyörülni is akar! Bűnöket töröl, mert bűnöket törölni akar. Ez ennek a történetnek az igazi mélysége. Krisztus áldozata szabad isteni döntés folyománya, és ez azt a kérdést teszi föl mindannyiunknak: a te szabad szereteted döntése-e az áldozatod? Az hogy adsz? Hogy segítesz? Vagy csak belesodródtál? Vagy csak úgy alakultak a dolgok? Vagy ha visszatekintenél rá, már meg sem tetted volna? Vajon átengedjük-e magunkat ennek a szabad, önkéntes, isteni szeretetnek?
Mert ahogyan igaz, hogy szegényeitek mindig lesznek, ugyanúgy, sőt örökkévaló módon igaz, hogy mi mindig Isten szegényei leszünk, vagy ahogy Luther mondja: Isten koldusai. Csak az kap meg Istentől mindent, ami szükséges, aki Isten koldusává tud lenni. Az kap irgalmat, az kap bocsánatot, az kap életre elégséges kegyelmet, az kap kibontakozást, az kap megvilágosító igazságot, aki úgy áll Isten elé: Uram, nincsen semmim. Mert mindig Isten az, aki ad.
Kálvin, Máriáról beszélve, mint mondottam, megjegyzi: Ezt az asszonyt ebben a nagy önfeledt, meggondolatlan, meghökkentő gesztusában, túláradó, túlcsorduló szeretete kifejezésében a Szentlélek vezette. S, hogy ez éppen így történt, minthogyha egy holtat kenne meg drága kenettel, s hogy ez éppen azt jelzi, Jézus szavai értelmében: A testemet kente meg az én halálomra nézve, az valóban csak a Lélek titkos mozgása lehet. Nem is érti talán, hogy mit tett.
Kell-e nekünk értenünk mindig, minden esetben, hogy mit teszünk. Nem akkor vagyunk-e igazabban emberek, ha engedjük magunkat mi is áthatni a Lélek mozgató erejével, ha engedjük magunkban érvényesülni azt az isteni késztetést, ami önmagunk életére alkalmazva és lefordítva talán csak ennyit jelent: De hiszen akarok irgalmazni. De hiszen akarok segíteni. S ez az akarás az én személyemmel, ez az én lényemmel azonos.
A középkori teológusok okkal hívják föl arra a figyelmet, hogy csak Istenben azonos az akarat és az akarat véghezviteléhez való erő, az emberben ezek már nem egyek. Ilyen értelemben a mi akaratunk mindig korlátos, ezért kell azt mondanunk, hogy ha engedünk az isteni Lélek késztetésének, engedjük, hogy az isteni Lélek mozgasson bennünket, akkor a véghezvitelhez való erőt is megkapjuk.
Látjuk immár, hogy Jézus önfeláldozásában nem a történelem különös összjátékáé a döntő szerep, nem a történelem erői mozgatják Őt,  hanem maga a Szentháromság Isten.
Engedjük mi is, hogy a Szentháromság Isten, az Ő igazsága, értünk való maga-áldozása és a Szentlélek minden jóra késztető mozgása késztessen bennünket. A szegények mindenkor veletek lesznek. A szegények veletek vannak. Irgalmasságot cselekedhettek velük, ha akartok. Akartok-e? Adjunk Isten Lelke által jó feleletet erre a kérdésre egész életünkkel, minden tettünkkel és minden gondolatunkkal.
Ámen

Szeretett Gyülekezet!
Az utóbbi időkben szívszorító dolgok történnek velünk, reformátusokkal. Hadd mondjam most így: velünk, reformátusokkal, noha tudom, hogy itt a mai istentiszteleten is vannak olyanok, akik nem reformátusok, de engedtessék meg, hogy a mai és a következő két alkalommal magunkról szóljak néhány szót. Mert szomorú dogok történnek velünk. Három eseményt szeretnék említeni, melyek jól jelzik, milyen szívszorító események közepébe kerültünk. Az egyik ilyen szomorú, immár hónapok óta húzódó eseménysorozat az úgynevezett átvilágítási törvényhez kapcsolódik. Egyházkerületünk nem túl bölcsen javaslattal fordult a zsinathoz, hogy világíttassanak át bizonyos lelkészi személyek. Javaslatunkat a zsinat elutasította, aminek a világi médiumokban is visszhangja lett – úgy vélem, nem túl kellemesen sikerül nekünk, reformátusoknak ebben az ügyben szerepelnünk.
Hetek óta kavarog az ország közvéleményében az is, hogy egyes lelkész-politikusok megnyilatkozásai politikai támadás tárgyát képezik, és az ebből támasztott, fölfakadt feszültségek bennünket is érintenek. Úgy tűnik, mintha állásfoglalásra lennénk kényszerítve: elhatárolódjunk, vagy egyetértsünk a megnyilatkozásokkal, miközben szívszorongva nézzük, hogy mi lesz az ügyészségi vizsgálat vége.
A harmadik esemény, hogy egy református lelkészként bemutatkozó már nem református lelkész szélső liberális hangütésben durva támadást indított egy újságban minden érték ellen. Úgy tűnhet tehát az ország szemében, hogy egyházunkban csak szélsőségek vannak. Bolsevik ügynökök, nyilas megnyilatkozók és homoszexuális pártfogók. Itt már a normalitásnak, a kiegyensúlyozottságnak, a mérsékeltségnek semmiféle szerepe nincs. Így aztán, akár akarjuk, akár nem, mi magunk is ezekkel a gondolatokkal fekszünk és kelünk, felszólítanak olyanok is, akiknek semmi közük nincs a református egyházhoz, hogy határolódjunk el ettől, határolódjunk el attól, a végén már azt sem tudjuk, kik vagyunk mi, reformátusok. Valóban reális képet sugároz rólunk a média? Vagy csak az események szerencsétlen egybeeséséből fakadnak a vádak, ne szóljunk hát egy szót sem, dugjuk a fejünket a homokba, amíg elmúlnak a rossz idők? Vagy arról szól a történet, hogy van néhány radikális egyházunkban, aki minden hangot elnyom, minden torkot betöm? Egyesek kisajátították maguknak a református egyház nevében történő megnyilatkozást?
Kik vagyunk mi?  - súlyos és komoly kérdés ez. Bánom, hogy nem békésebb időben kezdtem ezt a kérdést feszegetni, hiszen saját identitásunkkal, önmeghatározásunkkal sokszor kellett volna korábban is foglalkoznunk, de ha már így alakult, akkor a mai meg az elkövetkező két vasárnapot szenteljük annak, hogy megpróbáljuk tisztázni, kik vagyunk.
A mai Ige így szól: "Ne félj!" Isten biztatása, vigasztalása és ígérete az emberi élet legmélyebb pontjáig elér. Mert nemcsak megnevezhető félelmei vannak az embernek, nemcsak azon gyötrődünk és aggódunk, amit szépen, szabatosan le tudunk írni, amit nevén tudunk nevezni. Az igaz félelmek megnevezhetetlenek. Nemrégiben megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki hosszú ideje jár pszichológushoz, gyógyszeres kezelés alatt áll, mégsem múlik a szorongása. Bár a pszichológia nyelvét már kitanulta, továbbra is megvannak a félelmei. Mindaz, ami egy pszichológus szobájában elhangozhat, amire rákérdezhet a lelki gondozó, ott volt a beszédében, nevén tudta nevezni félelmeit. Beszélgetésünk végén megkérdeztem tőle: ha ilyen jól látja, mi a baj, ha ennyire tisztában van azzal, mitől szoronghat, mitől eshet újra meg újra depresszióba, miért nem tesz néhány lépést, hogy félelmeinek forrását is fölszámolja? Ebben a pillanatban kiderült, hogy félelmei még mélyebbek. Kimondhatatlanok. Mert a félelem, a szorongás, a rettegés az ember életének legmélyén lakozik. Persze, nem tudunk vele együtt élni. Gyötör bennünket, mint valami kellemetlen vendég, akiről nem tudjuk, kicsoda, hogyan érkezett az életünkbe, és miként tessékeljük ki az ajtón. Ott van. De: "ne félj!"
Mi jelent reformátusnak lenni? Sokan úgy szeretnénk látni önmagunkat, és a kívülállók is nem egyszer úgy neveznek bennünket, hogy a reformátusok a bátorság népe. Azok aztán nem félnek, mindennel szembenéznek, mindennek nekimennek. Vastag nyakú kálvinisták vagyunk. Nekünk nincs mitől félnünk. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Vajon, kedves testvérek, amikor Isten Igéjében azt olvassuk: "Ne félj!", továbblapozunk-e egy lendületes mozdulattal, és azt mondjuk: Isten ezt már velünk elrendezte. Ez az üzenet szólhat az evangélikusoknak, szólhat a római katolikusoknak, némely kisegyháznak, szólhat a pogányoknak és a humanistáknak, de nekünk, reformátusoknak? Mi már ezen túl vagyunk.
Pedig, kedves testvérek, amikor azt halljuk: "Ne félj!", érezzük, hogy ez a vigasztalás szívünk legmélyén érint meg bennünket. Hogy is vagyunk mi bátrak? Kórházba mentem látogatni egy idős, haldokló református testvért, kint még a folyosón néhány szót tudtam váltani az orvossal is, aki azt mondta: ez egy fantasztikus ember, már rég meg kellett volna halnia, de ahogy az ágya szélét fogja, éppen úgy kapaszkodik az életbe. Nem engedi el. Aztán rám nézett az orvos kicsit dicsérően, csodálkozóan: Na de maguk, reformátusok, mind ilyenek. Amióta ebbe az országba bejött a reformáció, mindig így jellemeztek bennünket: szívósak, makacsak, ellenállók, sose adják föl, mindig talpa állnak. Ilyenek volnánk valóban? Bátrak, vastag nyakúak, kemény homlokúak, még a haláltól sem félünk, még azzal is szembe nézünk? Olyan rendíthetetlenül, félelem nélkül kapjuk marokra életünket, ahogy az a haldokló testvérünk kapaszkodott az életbe? Vagy talán - amint azt sok-sok történelmi példa megmutatja számunkra - akár halálra, akár gályarabságra, börtönre, mártíriumra, bitófa alá menő bátor hitvallók vagyunk? S ha tényleg ilyenek volnánk? Helyezzük ezt a középpontba! Legyen erről szó, óhajtanánk ezekben a zavaros időkben, amikor csak a megosztottság és a szélsőségek népeként írnak rólunk. De jó lenne ilyen bátor hitvallónak, mindenig elszántnak, mindenre késznek lenni. De újra szól az Ige: "Ne félj!" És ha egykor nem féltek őseink, nem féltek a gályarabok, ha látjuk felmenőink között, apánkban, nagyapánkban, dédapánkban a református hit mindent eltűrő bátorságát, akkor is szívünkhöz szól az Ige: Te, most "Ne félj!"
Isten megszólítja a fogságban lévő, kétségbeesett, vigasztalásra váró Izraelt "Ne félj!" Meggyőződésem szerint minden hitvallás és minden dogmatikai megfogalmazás mögött, annak a három tényezőnek kell a református élet középpontjában állnia, amivel Isten megindokolja szavait: "Nem félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy." Beszéljünk hát először a megváltásról, ahogyan a régi református bibliamagyarázók mondják, a redempcióról, azután az elhívásról, a vokációról, majd pedig az inhabitációról, ami annyit tesz: Isten bennünk lakozik.
Isten perfectumban beszél: megtörtént a megváltás. Nem azzal vigasztalja a prófétát, hogy ne aggódj, mert a horizonton látni már a szabadulást, még egy kicsit tarts ki. Ha így lenne, kedves testvérek, hitünk egy pillanat alatt a porba dőlne és megsemmisülne. "Megváltottalak." Megtörtént, s ez azt jelenti, hogy Isten mindig megelőz bennünket. Lehet, hogy a megváltás hatása, Isten szabadító munkájának konkrét mozzanata, ami itt és most, 2001 különös őszén elérkezik hozzánk, kisugárzik ránk, megvigasztal, megbátorít bennünket, és megoldja helyzetünket, még nincs itt, de Ő akkor is megelőzött. Lehet, hogy még nem észleljük, nem látjuk világosan, hogyan lesz kibontakozásunk ebből a helyzetből, mikor jön el az idő, amikor a református "név megint szép lesz...", de megváltottalak - mondja az Ige. Megtörtént. Megváltottnak tudni magamat az a boldogító felismerés, hogy Isten megelőzött minden szükségemben, megelőzött minden rászorultságomban, megelőzött minden találékonyságban. Egy lépéssel előttem járt, Ő nyitotta meg a kaput. Ő nyitotta meg az utat Önmagához, ő nyitotta föl a vigasztalás bőséges tárházát, mert ha ő ezt nem tette volna - ahogy Ézsaiás próféta mondja - "csak tapogatnánk, mint vakok a falat." És elesnénk délben, és nem látnánk a kiutat, nem tudnánk azt sem, hogy van szabadulás. "Ne félj, mert megváltottalak." Hogyan bontakozzunk ki a szorultságunkból? Keressünk egy új, üdvözítő stratégiát? Dugják össze okosaink a fejüket, és találjanak ki valami jó médiapolitikát? Szabaduljunk meg, mint a süllyedő léghajó a ballaszttól: dobáljuk ki fölösleges embereinket, akik nekünk nehézséget okoznak, és újra szárnyalni fogunk? Sok ilyen ötlet hangzik el mostanában. De Isten így szól: "Megváltottalak..."
És "neveden szólítottalak" - folytatódik az isteni vigasztalás. Isten megváltása tehát nem általánosság, nem egy eszmény, nem egy világgondolat, amint Hegel állítja, hogy az isteni világszellem az elidegenedett embert az üdvösség történetében visszavonja önmagához. Ez gnózis. Ha így volna, akkor föl kellene ismernünk a szabadítás történetnek logikai menetét, hogy csatlakozhassunk hozzá. Akkor a megváltás, az üdvösség és a boldogság, az Istenben való lét, nem volna egyéb, mint hogy az ember megismeri, fölismeri és beismeri, hogy van szabadulás, aztán odasorjázna csatlakozni hozzá. De Isten azt mondja: "Neveden szólítottalak." Mindenkit a maga nevén. Értsük jól: legmélyebb identitásában. Abban szólít meg bennünket Isten, aki én magam vagyok. És nemcsak szólít, szólongat bennünket, hanem hív is. Ez a vokáció. És mi, reformátusok tudjuk nagyon jól, isteni hívás, elhívás nélkül nincs keresztyénség, nincs üdvösség. Mert igen sokszor hívjuk Istent - naponta, óránként is akár -, várjuk szabadítását, keressük vigasztalását. Fontos számunkra ereje és hatalma. Sokszor másból sem áll a mi hívő gyakorlatunk, mint énekeljük a zsoltárossal együtt: várlak, várlak, ahogy várja az őr a hajnalhasadást.
De Ő hív bennünket. Mert ha nem hív, és nem szólít, nem érinti meg személyiségünk legmélyét, hívásával nem indít el, akkor nincs számunkra megváltás. "Hívtalak." Mély és személyes dolog ez, kedves testvérek. Amikor a Mennyei Úr a pergamonbeli gyülekezetnek levelet irat Jánossal, az apostollal, azt mondja: "Aki győz, annak fehér kövecskét adok, és ezen a kövön új nevet, melyet nem ismer senki más, csak az, aki kapta." A régi antik világban a jegyesek nem gyűrűt adtak egymásnak, hanem egy kis fehér követ, ez volt a jegyajándék. Rá volt írva az a név, az a bensőséges, tikos, senki más által nem használható név, amivel ők egymást nevezték. Ma is van ilyen a házasfelek között. Ha a férj így szólítja feleségét: kedvesem, csak ő szólíthatja így. A szomszéd már nem mondhatja ugyanezt, az már mást jelentene, az már félreérthető. Olyan nevet adott neki, amit nem ismer más, csak ő. Isten az elhívásban, amikor személyiségünk legmélyét érinti és ragadja meg, minket, magunkat hív. És innentől kezdve nem egy eszméhez van közünk, hanem az élő, személyes Istenhez. Nem egy világgondolat körül forgunk, nem a keresztyénség ún. lényegéhez, vagy valamiféle üdvözítő gondolathoz tartozunk, amit az emberek is össze tudnak rakosgatni, hanem a személyes Istenhez. Akihez szólhatok, és a ki szól hozzám. Aki elé odaállhatok, és aki, ha kell, elébem áll. Akinek ott lehetek oldalán, és aki ott van az én oldalamon. Akiről a zsoltáros azt mondja: Te fogod az én jobbomat. Egy eszme? Egy nagy, személytelen világhatalom, egy csodálatos világerő megfogja-e jobbunkat, mellettünk van-e, lehet ahhoz imádkozni, lehet előtte töredelmesen bűnöket letenni, szabadulást benne átélni? "Neveden szólítottalak téged." Egyen-egyenként.
És végül ebből logikusan következően azt mondja a prófétai vigasztalással Isten: enyém vagy. A mai ember számára, meggyőződésem, ez a vigasztalás a legijesztőbb. Milyen érdekes, a mai ember csak egyet szeret hallani és mondani: a magamé vagyok. A lázadó kamasz ezt mondja a szülőknek, engedjétek meg, hogy a saját magam ura legyek. Évtizedek óta recseg-ropog a nevelés és az oktatás nagy történelmi vállalkozása a nyugati civilizációban, mert a gyerek be van oltva, hogy ne vesse alá magát semmilyen tekintélynek, ne legyen senkié, csak önmagáé. Riadva kapjuk föl a fejünket, amikor azt halljuk, hogy jogászok és filozófusok a gyermeki önrendelkezési jog bevezetését fontolgatják. Hogy csak a magáé legyen.
Vigasztalásra váró kedves, modern kortársaim! Amikor az Igét halljátok, vegyétek észre, hogy abban van a vigasztalás, hogy így szól az Úr: enyém vagy. El tudjátok ezt fogadni? Vagy elhessentitek: Uram, adj nekem üdvösséget, adjál új nevet is, szabadulást, vigasztalást, de hadd legyek én a magamé. "Az enyém vagy." - mondja az Úr. Ami annyit jelent: Isten védelme alatt állok. Hozzá tartozom. Isten hozzátartozója vagyok. És ez nem megfordítható. Amint az első lépés sohasem a miénk, amint az elhívás kezdeményezői sem mi vagyunk, nem mondhatjuk pökhendien azt sem, hogy Isten az én hozzátartozóm. Ez profán, ez frivol, ez cinikus. Istenkáromló. De milyen vigasztaló, új életet adó, ha tudom, és megélem, hogy én Isten hozzátartozója vagyok. Az ő védelme alatt állok, és tőle semmi nem szakíthat el.
Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az hogy testestől, lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómnak, az Úrjézus Krisztusnak tulajdona. Ez a vigasztalás. Kedves testvérek, a református hit lényegéből következik, hogy nem nekünk kell a figyelem középpontjában állni. Kívánnánk már, hogy kerülnénk ki a figyelem középpontjából. Ne írjon rólunk a sajtó, ne szerepeljünk lépten-nyomon a televízióban, nem akarunk mi a figyelem középpontjában lenni. De vajon csak azért kívánjuk-e ezt kedves testvérek, mert mostanában csúnya dolgokat írnak rólunk?
Vajon, ha szépet írnának, akkor kívánnánk-e a középpontban lenni? Hát hogyne, hiszen mi vagyunk a gályarabok népe, mi, reformátusok őriztük meg a magyar anyanyelvet. Nem beszélnénk magyarul, ha nem lett volna reformáció. Mi vagyunk a magyar hősök népe. Tessék erről beszélni, akkor majd szívesen leszünk a középpontban. De ez tévedés, kedves testvérek. A református hit döntő meggyőződése, hogy Istennek kell a középpontban állnia. Mert Ő a központ. Ezért akár jó, akár rossz történik velünk, akár jót, akár rosszat mondanak rólunk, nekünk egyre kell ügyelnünk: hogy mi mindig Őhozzá igyekezzünk. Ha velünk, református keresztyénekkel jó és nagyszerű dolog történik, Istenhez igyekszünk hálaadásunk és dicsőítésünk szavával - mert mid van, amit nem úgy kaptál. És, ha rossz történik, ha megaláznak okkal, ok nélkül, akkor is Istenhez igyekszünk töredelmünk szavával, segítséget kérő imádságunkkal. Mert mindig ő a központ. Ne félj, mert megváltottalak, előtted jártam, kiszabadítottalak. Ne félj, mert neveden szólítottalak. Nem csak úgy általában lehetőség az üdvösség, neked személyesen hoztam el. A tiéd. És ne félj, mert az enyém vagy.
Ne féljetek. Ha igazán megéljük hitünket, és gyakoroljuk magunkat a református meggyőződésben, minden történelmi alakváltozás, minden szép dogmatikai megfogalmazás és minden gyönyörű református szimbólum mögött ott szól szívünk legmélyén az isteni vigasztalás. Személyünk, egzisztenciánk legmélyebb, szinte kimondhatatlan pontján éltet bennünket az isteni üzenet: ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Tőlem immár nem vehet el senki.

Kedves testvéreim, mint az elmúlt két vasárnapon, a mai igehirdetés is arra szeretné irányítani figyelmünket, hogy mit jelent ma, a XXI. században, itt, Magyarországon református keresztyénnek lenni. Természetesen ezt nem lehet három igehirdetésben elvégezni. Ha jól értem az igehirdető feladatát, akkor minden igehirdetésnek kell valamit erről mondania, ám ezt a három alkalmat az tette szükségessé, hogy az utóbbi hónapokban néhány olyan szomorú esemény történt egyházunkban, amelynek kapcsán a világi médiumokban  - hogy szépen fejezzem ki magamat -  nem jó színben tüntetik föl a reformátusokat. Sokak szívébe emiatt kétség költözött, most mi vagyunk  terítéken, s kezd kialakulni egy kép, miszerint a református egyház az a szélsőségesek egyháza, nálunk csak szélsőséges megnyilatkozók találhatók, úgy, mint nyilasok,  libertinusok, és egykori III/III-as ügynökök, s talán a mi egyházunkban normálisak már nincsenek is.
De ilyen helyzetekben is Isten igéje mutat utat, Isten igéje mutatja meg, hogy melyek azok a döntő vonatkozási pontok, melyek a református meggyőződést, hitet, világszemléletet és magatartást meghatározzák, irányítják. S most ezekhez a fő vonatkozási pontokhoz kell visszarendezni önmagunkat.
Az első alkalommal arról hallottunk, hogy Isten személyes megváltó Isten, aki mindannyiunkat egyen-egyenként szólít, nevünkön szólít bennünket, és azt mondja újra meg újra a próféták, az evangélisták és szabadító Fia által: Ne félj, ne féljetek, az enyém vagytok. A hívő ember az életét Isten kezében levőnek tudja, és boldog bizalommal vallja, hogy Isten szeretetétől semmi el nem szakíthatja őt.
A múlt alkalommal arra a kérdésre kerestük a feleletet, hogy ki ez az Isten, aki vigasztaló üzenettel érkezik hozzánk, és így szól: Ne félj. Azt hallottuk, hogy ez az Isten az, aki dicsőségét másnak nem adja, Ő a dicsőség Istene, Ő maga a dicsőség. S mily nagy titok: Isten az Ő dicsőségét összeköti az ember megváltásával. Abban mutatkozik meg nagysága, mindent fölülmúló dicsősége, hogy eljön Fia által, hogy a bűnös, lázadó, az Isten dicsőségét meglopó, Istenével szembeforduló teremtményét, az embert megváltsa. Ezért a keresztyén élet, és különösen is a református élet: hálaadó élet.
Ma arról szeretnék szólni a felolvasott ige alapján, hogy milyen a református keresztyén ember viszonya mindahhoz, ami körülveszi őt. Milyen a viszonya a világhoz, a hazájához, a nemzetéhez, a kultúrájához, azokhoz az emberi közösségekhez, amelyekben benne él, amelyekbe Isten elhelyezte, és amelyekre nézve feladatot adott neki.
Hosszú ideje foglalkoztat már Kálvinnak egy meghökkentő, talányos megnyilatkozása az 1540-es évek végéről, amikor Franciaországban fellángolt a reformátusok, a hugenották üldözése. Ezek a hugenották levélben fordultak az akkor már a Genfben élő Kálvinhoz, aki maga is menekült, és azt kérdezték tőle, hogy mit tegyen a hívő ember, akit a hite miatt üldöznek. Álljon-e helyt a végsőkig, tartson-e ki utolsó leheletéig, vállalja-e a mártíriumot, vállalja-e azt a kockázatot is, hogy emberi gyengesége miatt - mert ezzel is számolni kell - megtagadná a hitét? Vagy pedig szedje sátorfáját, kössön batyut és keressen magának új hazát? Kálvin megrendítő módon felel erre. Azt mondja: Isten mindenkinek adott hazát és nemzetet, de ha az Istenbe vetett hit forog kockán, akkor elhagyhatja az ember a hazáját. Én ezt a gondolatot már húsz esztendővel ezelőtt olvastam, s újra és újra visszatér bennem. Valóban, a hitért oda lehet hagyni a hazát? A családot? A földi, emberi, világi közösséget?
Különösen azért izgat Kálvinnak ez a válasza, mert 1956, de főleg ami 1956. után történt drámai fénybe állítja ezt az egész kérdést. 1956 után nagyon sokan elhagyták Magyarországot. A meggyőződésük miatt tették. A szabadságszeretetük miatt. 1989-ig a hivatalos állami propaganda ezeket az embereket nem emigránsnak vagy menekültnek nevezte, hanem disszidensnek. A propaganda szerint hazaárulók voltak, kereket oldottak, elszöktek a gazdag, zsíros nyugatra, és itt hagyták ezt a szegény küszködő országot. Persze, tudjuk jól, hogy egy idegen szívű hatalom propagandája volt ez a szöveg, ez a hatalom éket akart verni a menekültek és az itthon maradt elnyomottak közé. Azt célozta a disszidens kifejezés sulykolásával, hogy azok, akik  itthon maradtak, akik úgy döntöttek, nem mennek el, érezzék csak ezt a különös indulatot: az, aki elment, lett légyen az, testvérem, gyermekem, hozzátartozóm, barátom, rokonom, az disszidens, áruló. Ma nem is mondjuk ki ezt a szót, annyi sár és árnyék  terheli.
Valóban, kedves testvérek, elhagyhatja-e az ember hazáját, kiléphet-e a kultúrájából, ha a hite forog kockán? Megteheti-e ezt a hite érdekében? Hogy azt megtarthassa. Nincsen itt maradandó városunk, mondja a Zsidókhoz írt levél. Mielőtt azonban átesnénk a másik végletbe, és rajongó módon azt mondanánk, hogy  ez nem is kérdés, mert erről szól az egész keresztyén élet, hogy a pillangóként, röpdösünk egyik virágról a másikra,  vagy mint a vándormadarak, röpdösünk ide-oda, minket az Isten lelke egyik világból a másikba, egyik kultúrából a másikba sodor, hiszen az eljövendő felé tartunk, s ez az egész világ, amiben élünk, csak átszálló-pályaudvar, nos mielőtt ebbe a hibába esnénk, nézzünk meg mit mond az ige, s akkor azt hiszem, feleletet kapunk a nagy kérdésre.
Először is nyilvánvaló, hogy Isten alkotó létre hívja az embert. Az embert az állattól az különbözteti meg, - sok minden más mellett -  hogy míg az állatnak csak környezete van, addig az embernek világa van. Az állati lét  csak behatárolt környezetet ismer. A jegesmedvét nem lehet a sivatagba vinni és az oroszlánt nem lehet az északi sarkra vinni. Vagy ha odavisszük, mesterséges környezetet kell létesíteni a számára. Minden teremtmény közül egyedül az ember az, akinek világa van. Az ember istenképűsége mutatkozik meg ebben. Isten azért teremtett bennünket, azért ad nekünk életet, azért ruház föl bennünket különös képességekkel, hogy alkossunk.
A biblia szimbolikus nyelvén az emberi alkotás legmagasabb és egyben legveszélyesebb szintje a város. Amikor azt mondja a Zsidókhoz írt levél: nincsen itten maradandó városunk, akkor nem földrajzilag, közigazgatásilag, kulturálisan körülhatárolt alakzatra gondol, ahol emeletes házak vannak, ahol szervezettebb az élet,  mint vidéken, ahol magasabbak a higiéniai mutatók, ahol kényelmesebb és jobb az embernek élni. Városon a Biblia az emberi alkotóképesség legmagasabb produktumát érti. De azt is mondja: Nincsen itt maradandó városunk. Miért? Mert miközben Isten az embert alkotó létre hívja, döntő módon önmagához hívja.
Azért teremtett bennünket, hogy Őt megtaláljuk. Az egyik nagy református hitvallás, a Westminsteri Hitvallás mondja: Isten avégre teremtette az embert, hogy az ember Istent megismervén, Vele örökké tartó boldogságban élvén, Őt dicsőítse. Tehát, hogy Istent megismerje, Istenhez eltaláljon. Mindaz, ami ebben a világban isteni jel, az egyben meghívás  is az ember számára, az embert Istenhez hívja. De Isten teremtő. Ő nem alkotó. Az ember ennek a világnak az anyagaiból, lehetőségeiből alkot. Ennek egyik szimbolikus csúcsa a város. Isten azonban teremt. Ez az a differencia, ami miatt a Zsidókhoz írt levél is azt mondja: nincs itt maradandó városunk. Az emberi alkotás mulandó. Egyedül csak az örökkévaló és maradandó, amit Isten teremt. Ez a református keresztyén életnek az egyik nagy paradoxonja. A keresztyén ember alkotó ember. Mindig alkotni akar. Mindig formálja a világot. Mindig létre akar hozni valamit. Sohasem rombol. Ám tudja, hogy egyedül csak Isten teremt. S azt is tudja a keresztyén ember, hogy életének végső hivatása az, hogy Istenhez találjon.
Nem az a végső hivatásunk, hogy várost építsünk, országot alapítsunk, kultúrát hozzunk létre. A végső hivatásunk az, hogy Istenhez eltaláljunk, de úgy jussunk el hozzá, hogy közben megéljük az emberi lét teljességét. Vagyis, hogy őt keresve, hozzá igyekezve alkossunk.
Másodszor, kedves testvérek, így mondja a Zsidókhoz írt levél: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. A XIX.század elejétől fogva, de talán korábbról is, mind a mai napig egy különös betegség gyötri a nyugati civilizációt, ezt úgy nevezik: utópizmus. Azért különös ez a betegség, mert olyan kór okozza, ami nincs is. Olyasmibe betegszik bele a nyugati ember, ami nem mutatható ki, mert az utópia az azt jelenti: sehol sincs, nincs helye, mert nem létező. S ennek a nem létezőnek betege a modern ember.
Részben olyan ez, mint amikor az orvos egy súlyos betegben keresi a betegség gócát, s esetleg hosszú hónapokat tölt azzal, hogy megtalálja. Gyanakszanak erre, gyanakszanak arra, de nem találják. Ennél rettenetesebb dolog nincsen. S olykor csak a halál beállta után találják meg az okot. De az utópia olyan betegség, szellemi természetű lévén, ami éppen azáltal okoz betegséget, hogy nincs. Hát nem vesszük észre a modern kor emberén, saját magunkon, hogy éppen annak vagyunk betegei, szellemi-lelki értelemben, ami nincsen? Az után vágyakozunk, az után törekszünk, azt akarjuk megvalósítani, arra tesszük föl az életünket, nemzetek, nemzedékek, országok, civilizációk létét, ami nincs, nem is volt, nem is lesz. Utópia.
Amikor a Zsidókhoz írt levél azt mondja: az eljövendőt keressük, akkor nem a sehol-volt-országba és a sose-lesz-országba hív bennünket. Ugyanis ez a jövendő, amit mi keresünk, maga az örökkévalóság.
A modern kor nagy betegsége az, hogy  képes elhitetni, hogy itt és most, ennek a nemzedéknek le kell mondania az értékekről, félre kell tennie a tisztességet, a moralitást, az erkölcsöt, hogy majd gyermekeink, unokáink, vagy talán mi is, késő öregségünkben megérhessük ennek a magvetésnek a bőséges aratását. Azt hallottuk negyven esztendeig, hogy most egy kicsit összehúzzuk magunkat, most még hadigazdaság van, igaz, azt békekölcsönnek nevezték, most még beszolgáltatás van, igaz, azt szocialista állampolgári kötelezettségnek nevezték, most még csökken az életszínvonal, most még egyre kevesebb jut, most még csak jegyre lehet kenyeret kapni. De nem baj, hamarosan eljön a kommunizmus dicső országa. Most még agyon kell lőni a nép ellenségeit, most még lehet koncipiált pereket lefolytatni, most még félre lehet tenni az alkotmányt, az emberi jogokat, a tisztességet, a becsületet. De nem baj, a nagy mű mindenek előtt való. Kicsire nem adunk. Hisz csak egy lépésre van tőlünk - ígérték -  a boldogság paradicsoma. Most még nem számít, ha nincsenek értékek, majd az új világ, az eljövendő új világ megtermi ezeket az értékeket.
Ugyanakkor,  a mai ember rossz gyógyszert keres az utopizmusra. Mert a mai kort nem csak az utópizmus, az illúziók kergetése jellemzi és hajtja betegségbe, hanem a vak radikalizmus is. Ez a vak radikalizmus azt mondja, hogy itt, a mostani világban, ebben, amiben vagyunk, mindennek vége. Ezért egy radikális mozdulattal mindent le kell dönteni, ami fennáll, hogy a radix-hoz, a gyökérzethez visszajussunk. Ám ez a radikalizmus ugyanúgy nincs tekintettel az itt és most élő emberre. Főleg arra nincs tekintettel, aki megfontolt, aki vonakodik, aki azt gondolja, hogy kéne egy kicsit latolgatni, talán vannak másféle szempontok is. A radikális – az utopistához hasonlóan - a megfontolt embert gyűlöli leginkább. Mi magyarok is hajlamosak vagyunk arra, hogy tespedtségünkből, Pató Pál-uraságunkból egy-egy nagy radikális fellángolással próbáljunk meg kitörni, s aki ilyenkor az utunkba áll, annak vége, annak jaj, azt eltapossuk. Hány szellemi-lelki halott van már a magyar radikalizmus háta mögött?! Pedig nem voltak árulók, csak megfontoltak voltak. Nem voltak libertinusok,  eszmetagadók, értékgyűlölők, éppen ellenkezőleg, mindazt ami fennállt, ami érték volt, fontos volt, meg akarták tartani. Így lett, kedves testvérek, a modern korban a túlzó radikális az utópista  legjobb szövetségese. Szinte szükségük is van egymásra, mint ahogy a magyar politikai életben is azt látjuk, a szélsőségeseknek szükségük van egymásra. Szinte imádkoznak is, hogy Uram, tartsd meg őket, mert amíg ők fennállnak, addig mi is fennállhatunk, és viszont.
Kedves testvérek! Amikor átéljük, hogy nincs itt maradandó városunk, nem maradandó az, amit építettünk, amit mi hoztunk létre, ezt csak egy esetben mondhatjuk igaz, tiszta és egészséges szívvel. Ha átéljük azt is, hogy Isten nem a most fennálló értékek rovására hív bennünket. Nem az az ára az új felé való elindulásnak, hogy ami fennáll, azt leromboljuk és lenullázzuk. Az örökkévaló hív bennünket. A higgadt és józan református keresztyénség nem utópiát kerget, hanem a mulandóban keresi az örökkévalót. Az örökkévalót! Hiszen azzal is indul a keresztyénségünk, hogy az örökkévaló szólít meg bennünket. Így szól az Úr, aki teremtette az eget és a földet, aki mindeneknek teremtője: Ne félj, megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Így szól az Úr, akié az ég és a föld és mindenek: Dicsőségemet másnak nem adom. Az örökkévaló szól.
És végezetül,  ennek az igének a fényében azt is látjuk, hogy mindent, amit kaptunk, Istennek dicsőségére akarjuk fordítani. Ez a nagy református paradoxon. Zarándokok vagyunk, de amit ezen a földön kaptunk, úgy éljük meg, hogy azzal maradandó, állandó és örökkévaló módon dicsőítsük Istent. Nincs itt maradandó városunk. Krisztus gyermekének lenni azt jelenti, zarándokok vagyunk. Nem afféle zarándokság ez, amit ma nagyon gyakran összekevernek a turizmussal: itt sem jó, ott sem jó. Ide megyek, oda megyek. Ezt is megkóstolom egy kicsit, azt is megkóstolom egy kicsit. Lassan már olyan lesz a teremtett világ, mint egy nagy turisztikai svédasztal. Elindulunk a Balatonnál, aztán szépen körbemegyünk a glóbuszon, elérkezünk Új-Zélandhoz, s visszajövünk. Egy kicsit megkóstoltunk mindent, egy kicsit megnézünk mindent, mindenről beszámolunk,  - ez turizmus. Ez világszemlélés. Ez világélvezet. Boldog, akinek módja van erre. Ám ennek semmi köze nincs a bibliai értelemben vett zarándoksághoz.
A zarándoknak ugyanis célja van. A zarándok nem tétlenül, időt múlattató szándékkal bolyong a világban, hogy eltöltse az időt. A zarándok számára minden idegen helyen töltött perc veszteség. A legjobb hely, a legjobb szállás, a legjobb környezet is csak ideiglenes, mert neki célja van. Az eljövendőt keresi.  Istent keressük. Ha világos,  hogy Isten teremtői örökkévalósága mindig fölülmúlja az ember alkotó erejét, és ebből következőleg világos az is, hogy az emberi alkotó erő az isteni teremtő erőből fakad, ha világos, hogy nem utópiát kergetünk, hanem az eljövendőt keressük, aki maga az Örökkévaló, akkor értjük jól a Zsidókhoz írt levélnek ezt a passzusát: Nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Ezt világítja meg a 11. résznek az a néhány verse is a hit hőseiről: „Mert akik így szólnak, nyilván jelenti, hogy hazát keresnek. És, hogyha eszükbe jutott volna, amelyből kijöttek volt, lett volna idejük a visszatérésre, így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után, azért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert Ő készített nekik várost.”
Mit jelent keresztyénként magyar állampolgárnak lenni? Talán jobban értjük már. Mindent, amit Istentől kaptunk, a képességet, erőt, fantáziát, bátorságot ennek a földi hazának az építésére fordítjuk Isten dicsőségére. Úgy és azzal a boldog nyugalommal tesszük ezt, hogy tudjuk, amit mi alkotunk, az mulandó. Isten egyedül örökkévaló. Mindent úgy teszünk, mindent úgy alkotunk, hogy vele Istent dicsőítsük. És ebben jelenik meg  a református paradoxon! Miközben a református ember tudja, hogy zarándok ezen a világon, zarándok útja során, ahol él, ahova az Isten helyezi, amivel megáldja, abból ő nem elvesz, hanem hozzátesz.
A református anyaszentegyház nem rabló-kompánia, amelyik végiggyalogol ezen a világon, és ahol megfordul, csak rabol, csak lenyúl, csak elvesz, hanem az alkotó zarándokok közössége. Ahova sorsa veti, ahova Isten viszi, ahol élnie kell, ahol halnia kell, ott mindent megtesz, hogy munkája, jelenléte, hűsége, állhatatossága által, annak a közösségnek a gyarapodása és jóléte által Isten dicsőíttessék. Mi, keresztyén emberek, nem akarunk ettől a világtól semmit elvenni. Miért akarnánk a mulandótól a mulandót elvenni? Miért akarnánk az ideiglenestől az ideiglenest elvenni? Miért akarnánk elvenni azt a várost, amelyikről tudjuk, hogy nem maradandó? Mi adni akarunk. Azt akarjuk adni, amit az örökkévalótól kaptunk. Mégpedig azért, hogy ez a világ, ez a haza, ez a nép is megértse, hol van a boldogság, hol van az élet középpontja, mifelé kell törekedni, igyekezni.
Amikor mi reformátusok arról beszélünk, hogy számarányunkon fölül járultunk hozzá ennek a népnek a kultúrájához, gyarapodásához, akkor erre a titokra utalunk. Nem bizonyítás-vágyból mondunk ilyeneket. Nem a kisebbség föltörekvő kényszeréből végezzük az összehasonlítgatást.. Nem az hajt minket, hogy aki hátra van nyomva, az mindig nagyon meg akarja mutatni, az bizonyítani akar. Vannak ilyen emberi motívumok, ez biztos. Mi azonban azért élünk igy, mert mi tudjuk, nincsen itten maradandó városunk. Ám ez a földi haza nekünk eszköz, lehetőség, alkalom, hogy Isten dicsőségét szolgáljuk vele. Nekünk ez a földi haza lehetőség arra, hogy honfitársainknak, mindazoknak, akik magyarnak születtek, magyarul beszélnek, gondolkodnak és éreznek, módjuk legyen arra, hogy magyarul is imádkozzanak.
Van egy régi mondás, miszerint az ember csak az anyanyelvén tud számolni és imádkozni. Nos, azt hiszem, nekünk magyaroknak már elég jól megy, hogy az anyanyelvünkön számoljunk. Ez már kitűnően megy. A politikában is látom ezt. Most már vannak olyan politikai alakzatok, akiknek kitűnően megy a magyar nyelven való számolás: mennyi a magyar érdek, mennyi az idegen érdek, mennyi kéne nekünk, mennyit kell oda engedni? Helyes. De vajon nem az-e mi küldetésünk, hogy ez a nép imádkozni is megtanuljon? S ha majd megtanul imádkozni, s magyarul, mert másképp nem tudhat, akkor hozzátettünk ehhez a városhoz, ehhez az országhoz, ehhez a világhoz azt a valamit, amire Isten hívott bennünket, amire nekünk Isten tehetséget, erőt és megtartatást adott. Nincsen itt maradandó városunk. De ebben a mulandóban keressük, hirdetjük és dicsőítjük az Örökkévalót.
Ámen

Kedves Testvéreim! Mint azt a múlt alkalommal, ma is az az igehirdetés célja, hogy figyelmünk újra református hitünk néhány sarkalatos igazságára irányuljon.
Ezt az tette szükségessé, hogy az utóbbi hónapokban egyházunk életét olyan esemény zavarták meg, melyek okán a közvéleményt formáló médiumokban a református egyház úgy jelenik meg, mint a szélsőségesek egyháza. Arról olvasunk a világi lapokban, hogy egyházunkban belső megosztottság van. Súlyos gondok és problémák vetődnek föl a zsinaton az egyházi személyek átvilágítása kapcsán, aztán egyes egyházi személyek politikai szereplése és botrányos megnyilatkozásai kavartak vihart, illetve lelkészi palástba öltözött imposztorok tettek szélsőséges megnyilatkozásokat. A sajtó kapva kap mindezen, hogy egyházunkat úgy mutathassa be, lám, a reformátusok a szélsőségesek. Ebben az egyházban csak libertinusok, nyilasok, meg bolsevik ügynökök vannak. Összeszorul ilyenkor a szívünk, mit tegyünk, mit mondjunk? Húzzuk össze magunkat, mignem aztán, vihar múltán a református név megint szép lesz, méltó régi hírnevéhez, s mit rákentek az utóbbi hónapok, hát ha nem mi, majd Isten lemossa a gyalázatot? Vagy próbáljuk meg szívünkben újra megerősíteni, mit jelent reformátusnak lenni, mit jelent ez a név és a névben foglalt a magatartás és  hit?
Az elmúlt alkalommal arról hallottunk, hogy Isten személyesen és közvetlenül szól hozzánk: Ne félj, enyém vagy. Ez az isteni kijelentés az, amely minden történelmi vihart, minden nehéz helyzetet átível, s bennünket személyesen Istenhez köt. Ezért mondhattu, hogy a reformátusok a bátorság népe. Ne félj te kicsiny nyáj, mondja Jézus. Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy, mondja a mi Istenünk. Nincs mitől és miért félnünk.
Ma arról szeretnék szólni, hogy ki ez az Isten, aki ezt mondja: Ne félj, mert enyém vagy. Ha nem látjuk tisztán, s nem tudjuk megfogalmazni, ki ez az Isten, aki ezt mondja, akkor a bátorságunk egykönnyen makacssággá lesz, ám ez a kettő nem ugyanaz. Szokták mondani, hogy a reformátusok makacs népség, szívós, mint a tarack, ki se lehet pusztítani, ez egy kemény-nyakú nép. Ám érezzük, hogy a bátorság és a makacsság között óriási a különbség.
Hogy ezt egy példával érzékeltessem: Még diákkoromban játszották a mozikban az angol komikus társulat, a Monty Python  filmjét, a Gyalog-galoppot, az Artúr királyról szóló paródia-filmet, amelyben a nagy angol-kelta mitológiát dolgozzák föl humoros formában. Artúr király és lovagjai a Szent Grált keresik, azt a kelyhet, melyet a legenda szerint Jézus az utolsó vacsorakor használt. Aki ezt a kelyhet megtalálja, természetfölötti hatalomhoz jut. Nos, a filmben Artúr király és lovagjai elérkeznek egy hídhoz, ahol a rettenthetetlen fekete lovag áll őrt. Közli is a királlyal: csak akkor jöhetsz át, ha megvívsz velem. Kardra kapnak,  és Artúr egyetlen nagy suhintással lecsapja a fekete lovag jobb kezét. A lovag fölkapja bal kézzel a kardot, s vívnak tovább. Artúr lecsapja a bal kezét is. És akkor azt  a király:  legyőztelek, megnyertem a párviadalt, légy szíves, engedj át a hídon. Ám a fekete lovag nem hagyja magát, hanem gyerek módra vállal lökdösi tovább Artúr királyt, mire ő megdühödik, levágja az egyik lábát. A lovag egy lábon ugrál és még mindig nekirontana a mi királyunknak. Levágja a másik lábát is. Már csak egy emberi törzset látunk a porban. S ekkor megszólal a fekete lovag: Na jó, egyezzünk ki döntetlenben. Nem tudom, hogy a filmtársulat tudta-e, hogy a magyar reformátusoknak a kehely az egyik legkedvesebb szimbóluma. De hogy találkoztak magyar református atyafival, s a fekete lovagot róla mintázták, abban egészen biztos vagyok, mert ilyen makacsok csak mi tudunk lenni. Már se karunk, se lábunk, de még mindig azt mondjuk: na jó, egyezzünk ki döntetlenben. Találkozunk ma is egyházunkban ilyen makacs fekete lovagokkal.
Félretéve a tréfát, ez a kép is jól érzékelteti, hogy óriási különbség van a makacsság és a bátorság között. S ezt a különbséget akkor értjük meg jól, ha feleletet kapunk Isten igéjéből arra a kérdésre, ki az, aki azt mondja: ne félj. Mi az az isteni forrás, amiből  a református ember bátorsága és ereje táplálkozik? Ha csak önmagából, vagy a körülményekből, akkor jöhet Monty Python cirkusza meg a fekete lovag. Ha Istenből táplálkozik, akkor miénk az isteni vigasztalás és bátorítás.
Ézsaiás próféta vigasztaló üzenete egy elesett néphez szól. A fogságban levőkhöz, a vakokhoz, a szabadulásra és gyógyulásra várókhoz szól. Azokhoz szól, akik attól szenvednek, hogy a körülmények hatalmasabbak, mint ők. Ez az a helyzet, amikor az emberben egyébként természeténél fogva meglevő önérzet, bátorság, harcra-készség, tetterő egy pillanat alatt összeomlik. Amikor a körülmények hatalmasabbak, mint mi vagyunk, akkor nincs vita,  nincs a dolgot mivel magyarázni, nincs miért vádolni a másikat, vagy önmagunkat. Ilyenkor legfeljebb azt mondjuk: ez van. S valóban, milyen gyakran halljuk ezt: ez van. Mit lehet itt tenni?  Vagy ha a lélekben moccan még valami, ilyenkor jön az összeomlás.
Isten népe fogságban van. A külső, társadalmi, politikai, történeti körülmények hatalmasabbak. A magyar nép ezer éves európai történelme során számtalanszor átélte azt a helyzetet, hogy a körülmények hatalmasabbak voltak. Talán Mátyás király idejében számítottunk utoljára  európai közép-hatalomnak, de attól kezdve ennek a népnek az élete szüntelen szorongás és rettegés, hogy ha megmozdul egy birodalom, vagy háború kezdődik, vajon ez a kis nép megmarad-e palánkon. Elkezdődött a nagy rázattatás, vajon megmaradunk-e?
A hetvenes években Jékely Zoltán írt egy gyönyörű verset, melynek  egyik sora így hangzik: „Kurdul ki tud?” Akkoriban senki nem beszélt a kurdokról, erről a szerencsétlen népről, mely létszámban több is, mint a magyar, de nincs önálló Kurdisztánjuk. Öt országba szétszórtan élnek. Hatalmasabbak a körülmények. Mit lehet itt tenni? Meg lehet maradni?  Vagy azt a feleletet kell adnunk, amit az egyik ismerősöm mondott, amikor kivándorolt Amerikába? Elmegyek, mondta, és remélem, minél hamarabb elfelejtek magyarul, mert ötven év múlva ezt a nyelvet senki sem fogja beszélni. Valóban? Vagy mint a fekete lovag, szívós makacssággal álljunk ellen? Le van vágva már mindkét kezünk, mindkét lábunk, de azért mondjuk a történelemnek: na jó, egyezzünk ki döntetlenben?!
Isten népe a megsemmisülés szélén áll, s ekkor szól a vigasztaló üzenet. Isten elküldi szolgáját, hogy népe bilincseit megoldja, a vakok szemeit fölnyissa, a bénákat járni tanítsa, hogy szabadságot hozzon népének. Olyan korban szól az ígéret, amikor három jellegzetesség határoz meg mindent. Ez egy lármás, erőszakoskodó és törvénytelenségben élő. A szabadító nem lármáz, a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Ő a Messiás. Ez a Krisztus. Ő az isteni vigasztalás. Eljön egy lármás, erőszakos, törvénytelen korba. Ez a három kifejezés együttesen jelzi, hogy jaj a gyengének, jaj annak,  aki nem tudja a másikat túlkiabálni, jaj annak, akinek megrepedt az élete, mert azt félredobják, s jaj annak, aki törvényesen akar élni, mert azon átgázolnak. Volt-e a történelemnek olyan korszaka, amelyikre azt mondhatnánk, hogy nem ilyen volt? A történelem mindig ilyen, és ezt pesszimizmusból mondom. A történelem mindig a hangosaké, az erőszakosoké, mindig azoké, akik átgázolnak minden szabályon, akik nem tartják be az alkukat és szövetségeket. Mindig ilyen volt a történelem. A Messiás ide jön, ebbe jön.  De ki küldi őt? Ki mondja a vigasztalást? Ezt halljuk a jövendölés nyolcadik versében: „ Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom.”
A református hitnek, világszemléletnek és istentiszteletnek középpontjában nem véletlenül áll ez a jelige: Egyedül Istené a dicsőség. Nem azért választották ezt református eleink, mint a keresztyén életvitel meghatározó célját, mert a többi egyház már választott magának valami jeligét, s nekünk is kellett egyet választani, és ez maradt volna. Hanem azért választották, mert csalhatatlanul fölismerték: Isten dicsősége és Isten kegyelme elválaszthatatlanul összetartozik. Felismerték, hogy csak akkor kapok vigasztalást, csak akkor erősíttethetem meg igazán az isteni ige által: Ne félj, enyém vagy! - hogyha ezt nem egy illúzió sugallja nekem, hanem a dicsőség Istene mondja. Akkor van helyén az életem, ha ezt a dicsőséges Istent minden élet-mozzanatommal dicsőíteni akarom.
Mi az Isten dicsősége? Istennek dicsősége: fenség. Olyan fenség, amely rettenettel tölti el az embert. Szoktak minket, reformátusokat azzal vádolni, hogy a mi Istenünk a mohamedánok Allah-jához hasonlít, a fenségében megkérdőjelezhetetlen, mindent determináló Istenhez, aki előre megírta az ember életének minden mozzanatát, aki a történelemben egy forgatókönyvet valósít meg. Némelyek szerint, mi reformátusok vagyunk a nyugati világ muszlimjai, mi vagyunk a fanatikusak, a kemény-nyakúak, mi vagyunk azok, akik veszett ügyekbe is bármikor oda tudjuk áldozni magunkat. De nem így van ez, kedves testvérek.
Amikor azt mondjuk, hogy Isten fenség és rettenet, ezt azért mondjuk, mert a fenséges és dicsőséges Istennel találkozván az ember feltétlenül átéli: teremtmény vagyok. Nem teremtő vagyok, hanem teremtmény. Nem én forgatom a világ kerekét. Én teremtmény vagyok. Ahogyan Ábrahám, Isten barátja: Jaj nékem, én por és hamu vagyok, mert porból vétettem. Amikor az ember találkozik a teremtővel, a fenségessel, a teremtmény-érzet rettegése tölti el őt. A mindent fölülmúlóval találkozik, aki őt teremtette, akinek kezében van élete, akinek kiszolgáltatott.
Ugyanakkor, a dicsőség olyan titok is, amely ellenállhatatlan erővel vonzza az embert. Az embert vonzza a titok. Hiába van valahova kitéve a tábla: belépni tilos, veszélyes terület - csakis oda akar az ember bemenni. Ahova az van kiírva: Isten hozott, szeretettel vártunk! - onnét  továbbmegyünk, az bennünket nem érdekel. Ahol nyitva az ajtó, oda nem megyünk be. Ahol viszont kerítés áll, ahol lakatok vannak, ahol áthatolhatatlan sűrűség van, oda akarunk menni. A dicsőséges titok is vonzza az embert. Ahogy vonzotta Mózest az égő csipkebokor, mely égett és meg nem emésztetett, s odament, hogy lássa, mi az. S hallania kellett: Vedd le a te saruidat, mert szent föld az, amelyen jársz. Mózes Istennel találkozott, azzal aki ég, de meg nem emésztetik. Aki örökké él. Ez a titok. Erre vágyik az ember, ezt akarja megismerni.
Vagyis, ha azt kérdezzük, hogy mi az Isten dicsősége, nagyon egyszerűen ezt a feleletet adjuk: Ő maga. Ez nem olyasmi, amit emberi arányokkal is lehetne érzékeltetni. Istennek nem ilyen értelemben tulajdonsága az Ő dicsősége. Ő maga a dicsőség. Egy nagy svájci római katolikus teológus Istenről szóló könyvének ezt a címet adta: Herrlichkeit, Dicsőség. A könyv bevezetőjében pedig azt írja, hogy sokat törte a fejét azon, ne az legyen-e a könyve címe, hogy: Isten. De ha azt mondja: Isten – mondania kell azt is: dicsőség. S amikor azt mondja: dicsőség - mondhatja azt is, hogy: Isten. Mert Ő maga a dicsőség! S ezért Isten nem adhatja másnak dicsőségét! Nem azért mondja Isten, hogy dicsőségemet másnak nem adom, mert féltékeny és irigy. Ó, mennyi dicsőséget ad nekünk Isten! Azt énekeljük zsoltárunkban az emberről, hogy Isten őt az angyaloknál kevésbé tette kisebbé és nagy dicsőséggel koronázta meg. Azt olvassuk egy másik zsoltárban, ahol a zsoltáros a világ szépségében gyönyörködik: Mily dicsőségesek a Te munkáid! Ahol Isten jár, ahol Isten alkot, ahol Isten teremt, ott dicsőség van. Ott fölfénylik a dicsőségnek napfénye, az Istentől jött világosság. Ezért mondja Kálvin, hogy a teremtett világ Isten dicsőségének színtere. De milyen szabatos ez a megfogalmazás! Nem a színtér dicsőséges, hanem Isten dicsőséges. A világ csak addig dicsőséges, amíg Isten benne van. Csak addig dicsőséges az emberi élet, amíg az Isten képmása. Amíg a szívben és a lélekben ott él az isteni valóság. Csak addig dicsőséges az anyaszentegyház, amíg Isten az ura és királya.
Nem irigy kijelentés ez, hogy dicsőségemet másnak nem adom, mintha azt mondaná: tízóraimat másnak nem adom, üveggolyómat másnak nem adom, töltőtollamat másnak nem adom, színes ruhámat másnak nem adom. Erről szólna ez? Nem adom másnak dicsőségemet, mert az egész teremtett világ tőlem függ, belőlem él! Ha nem tőlem függ, és nem belőlem él, nincs is. Ábrahámot, Mózest, a prófétákat, az apostolokat, a nagy szenteket, minden kor nagy hívőit, amikor az  isteni dicsőséggel találkoznak, ez a tudat tölti el: abszolút és teljes módon Tőle függök. Ahogy ezt Jonathan Edwards, a nagy puritán teológus fogalmazza: Látni a lét teljességét Istenben, azt jelenti, átélem, hogy abszolút tőle függök, de ez boldog érzés. Ez boldog tudat. Hisz két lábbal járhatok a földön, nem lógok a levegőben, megtartatom Isten által, nem hullok a semmibe.
A református ember nem azért bátor, mert mindenkitől független, hanem azért, mert abszolút módon függ Istentől. Aki azért akar református lenni, mert a magyar reformátusok történetében számtalan példáját látja a hősiességnek, a bátorságnak, az önálló kezdeményezésnek, ám nem látja ezek mögött azt a boldog tudatot, megvigasztalt szívet, hitbizonyosságot, hogy Istentől függ a létem;  az elvétette a dolgot. A református ember ugyanis nem autonóm ember; hanem teonóm ember. Nem öntörvényű ember; hanem Isten-törvényű ember. Ebben van minden ereje, minden bátorsága, minden határozottsága. Ha ez nincs, ugyanolyan síró kisgyerek, ugyanolyan nyüszítő, szűkölő, hontalan ember, mint bárki más. Milyen nagy vigasztalás, mikor Isten mondja: dicsőségemet másnak nem adom.
Isten az ő dicsőségét már csak azért sem adja másnak, mert a bűn története, ez a fájdalmas és tragikus történet, a megszakítottságok története, ami végigkíséri az emberi történelmet, voltaképpen nem más, mint a dicsőség-tolvajlás története. Nem a gyümölcs-ellopása volt az igazi probléma. Gondoljátok, hogy Isten ilyen kicsinyes, hogy fájt volna neki, hogy elvettek a fájáról egy almát? Gondoljátok, hogy Isten olyan, mint az a szegény sárbogárdi özvegyasszony, aki nyár végén megszámolta, hány körte van a körtefáján, s aztán ha egy hiányzott, futott a rendőrségre. Az ember Isten dicsőségét tolvajolja! Isten dicsőségét lopta meg. És azóta is dicsőség-orzó az ember. De ez nincsen következmény nélkül. Ha csak egy pillantásra végigtekintünk az emberiség történetén, és arra gondolunk, hogy az ember mindig úgy képzelte a dicsőséget, hogy valami nagyot hoz létre, máris halljuk a kérdést: hol vannak Asszíria szárnyas oroszlánjai, Szemirámisz függőkertjei, a fáraók piramisai, a rodoszi kolosszus, a kínai nagy fal dicsősége, s hol van a felhőkarcolók dicsősége? Dicsőségemet másnak nem adom. Emlékezzünk csak Bábel tornya dicsőség-orzására. Amikor a dicsőséges Istennek szinte négykézlábra kell ereszkednie, hogy lássa, mit csinál a dicsőség-orzó ember. De nem adom dicsőségemet, mert addig vagy boldog, addig vagy a helyeden, addig teljes az életed, amíg az isteni dicsőségben élsz. És akkor esel ki az életből, a boldogságból és az igazságból, ha ezt a dicsőséget el akarod lopni, ha orzol, ha tolvaj vagy.
És végül meg kell kérdeznünk azt is, miben áll, egészen pontosan miben történik ez a dicsőség. Mert hiszen éppen arra mutat rá a próféta, hogy Istenünk dicsősége nem áll. Egy másik helyen a próféta a bálványokról beszél, azt mondja, hogy a világ népei összes aranyukat összehordják, s öntenek maguknak egy nagy szobrot, fölállítják és áll. Áll. Mikor aztán hozzá folyamodunk, hogy segítsen, akkor is áll. Mikor rimánkodunk, hogy jöjjön a segítségünkre, akkor is áll. Nem hall, nem szól. Nem tesz semmit. Áll.
Nos, miben történik Isten dicsősége? - mert az sosem áll, hanem mindig történik. Megrendítő és egyúttal fölszabadító, hogy Isten az Ő dicsőségét összeköti szabadító irgalmával. Ézsaiás könyvének e vigasztaló részeiben oly sokszor mondja Isten a fogságban levő Izraelnek, akik kemény-nyakúak voltak, dicsőség-orzóak voltak, s most ott ülnek a semmi kellős közepén: Eljövök és megszabadítalak benneteket, de magamért cselekszem. A magam nevéért cselekszem. Nem tiértetek. Mindig is tudtam rólatok, hogy kemény-nyakú, fölfuvalkodott, üres-szívű nép vagytok. Ezékiel prófétának pedig azt mondja: Nehogy azt higyjétek, hogy azért hoztalak ki benneteket Egyiptomból, s vezettelek titeket a pusztán keresztül, s vittelek be benneteket a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, mert minden nép közül a legdicsőségesebbek lettetek volna. Nem. Ti voltatok a legkisebbek, a legnyomorultabbak. Magamért tettem. Nevem dicsőségére.
Értitek, kedves testvérek? Istennek dicsősége és szabadítása össze van kötve. Isten által. Nem miáltalunk. Mi nem modnhatjuk: Uram, szabadíts meg, mert különben odalesz a dicsőséged. Uram, óvj meg engem, mert odalesz a dicsőséged. Senki ne vetemedjen a költő gőgjére: ’Az én ügyem a Te ügyed!’.  A szabadítás úgy történik, hogy először össze kell törni. A szabadítás úgy következik be, hogy eljutunk a nullapontra. A szabadítás akkor következik be, hogy nem tudunk már mást tenni, csak sikoltani, mint Jónás a cethal gyomrában, a halál fogságában. És nem úgy, hogy ’az én ügyem a Te ügyed.’  S ha nem a Te ügyed, nem ér semmit a dicsősége. Isten összeköti az Ő szabadítását és az Ő dicsőségét.
Amikor Jézus a názáreti zsinagógában felidézi a próféta jövendölését, megbotránkoznak rajta. Nem azért botránkoznak meg, mert nem hallják szívesen a szavakat: Íme az én szolgám. Elküldöttem őt. Megnyitja a vakok szemét. Szabadulást hirdet a foglyoknak. Hiszen ezt várták! Azért zúdulnak föl, mert Názáret népe büszke és gőgös. S azt mondják: az én ügyem a Te ügyed. Amit hát Kapernaumban tett Jézus, tegye itt is. Nosza, ez az ács-gyerek, a mi neveltünk, aki itt futkározott közöttünk a porban, mutassa meg, ha ő valóban az Úr kedves szolgája. S egy pillanat alatt kiderül, milyen fölfuvalkodott a szívük, mert Jézus azt mondja: Illés próféta idejében sok özvegyasszony volt Izraelben, de nem küldetett, csak egyhez, a sareptaihoz. És Naámán idejében sok bélpoklos volt Izraelben, de nem gyógyíttatott meg csak egy, a pogány. Mert a dicsőség szuverén.
Isten összeköti szabadítását és dicsőségét, összeköti irgalmát és dicsőségét, - de szuverén. Reformátusnak lenni azt jelenti, hogy boldog és reménykedő szívvel hívjuk és várjuk a dicsőség királyát és urát, hogy szabadítson meg, de soha, egy pillanatra nem feledjük azt, hogy Ő szuverén, mindenek fölött való és mindenek fölött álló. Ezért vagyunk bátrak és ezért nem vagyunk vakmerőek. Ezért vagyunk bátrak és ezért nem vagyunk makacsok. Ezért veszünk újra és újra isteni vigasztalást az igéből, a prófétai üzenetből, a jézusi szolgálatból. És ezért nem futunk világnak egyetlen hatalmához sem, mint megvert kisgyermekek, hogy minket megvédjenek, minket szeressenek, minekünk valami jót tegyenek, mert tudjuk, hogy Isten maga a dicsőség, és az Anyaszentegyház csak addig dicsőséges, amíg Ő áll a középen.
Adja meg nekünk Isten Szentlelke ezt a boldogító belátást. Onnan jő a szabadulás, és onnan jő a szabadító, ahol minden emberfölötti dicsőség lakozik, ahol magának a Teremtőnek dicsősége él és van. Maga a teremtő, szabadító és megszentelő Isten.
Ámen

Kedves gyülekezet, s különösen ti, kedves gyermekek!
Higgyétek el,  nem azért örülnek a szülők szeptember ele­jén, mert végre megszabadulhatnak  gyermekeik nyári programkészítésének a terheitől, hanem tapasztalatból örül­nek. Azt hiszem, hogy a szívetek mélyén ti is örültök, s nem­­­­csak azért, mert újra találkozhattok társaitokkal, újra kezdődik az iskola, hanem azért is örülhettek, mert folytatód­hat az élet nagy dolgainak tisztázása. Ha jól emlékszem a gyermekko­romra, engem nagyon izgattak ezek a kérdések. És most utólag nagyon hálás vagyok minden tanáromnak, ha volt ilyen tanárom, a hitoktatómnak, ha volt ilyen hitoktatóm, aki ezekről a kérésekről, -  a nagy kérdésekről beszélt nekem, beszélt nekünk.
Ruth könyvéből olvastam egy részt, s mai és a következő vasárnapokon erről a bibliai könyvről szólnak majd az ige­hirdetések. A felolvasott bevezető rész nagyon illik a mai ün­nepi istentisztelethez, a tanévkezdéshez, s egyáltalán ahhoz a kérdéshez, hogy lehet-e hitet tanítani, lehet-e a vallást taní­tani. Mire való egyáltalán ez az egész? Nem jobb lenne hagy­ni a gyermeket, hogy nőjön szabadon, mint a kert végében a dudva, aztán ha nagy lesz és megnyílik a szívében az érdek­lodés, úgyis megkeresi majd a helyes választ?! Bíz­zuk az Úristenre a dolgot, szokta volt mondani egy kedves reformá­tus kollegám, hiszen akit Isten eleve elválasztott és üdvös­­­ségre rendelt, azzal mi úgyse bírunk semmit se tenni, sem­miről sem tudjuk lebeszélni, semmire sem tudjuk rábeszélni,  - majd az Úr elrendezi az ő életének a dolgát.
A felolvasott történet azonban, amelyben két özvegy­­­­asszonyt látunk magunk előtt,  valamit fölnyit a számunkra. Vajon miért ragaszkodik Ruth az anyósához, miért akar vele menni, és miért mondja neki ezeket a szép szavakat: “Ahova te mégy, oda megyek én is, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is; néped az én népem és Istened az én Istenem”? Miért teszi magát ez a fiatal asszony gyermekké? Mert a gyermek él így: ahova a szülő megy, oda megy a gyermek is, ahol a szülő megszáll, ott száll meg a gyermek is, amelyik nép a szülő népe, az a gyermek népe. Viszont Ruth szép vallomásának zárószavait most kérdésként teszem fel: vajon a szülő Istene a gyermek Istene-e? Nos, ez a hitoktatás, ez a vallástanítás lényegbevágó kérdése, ez a szülők imádsága, ezért vagytok itt, hogy az ő Istenük a ti Istenetek legyen.
1. Nem olyan magától értetodo ez. Azt olvastuk, hogy Betlehemből, abból a városból, ahonnan majd Dávid király származik, ahol később Jézus születik, egy család kivándorol egy másik országba, mert otthon éhínség van. Mai kifejezés­sel, ők afféle gazdasági kivándorlók. Otthon rosszul megy a soruk, elmennek hát egy másik országba, abban a reményben, hogy ott sikerül majd megkapaszkodni, egyről kettőre jutni. Ma is vannak, akik nekivágnak a világnak, talán máshol sik­erül egy jobban fizető állást találni, hátha az élet egy kicsit rendeződik. A fiúk, akik talán még gyerekként indultak el a szülőkkel, hiszen mentek a gyermekek is: - “Ahova te mégy, oda megyek én is, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is; néped az én népem és Istened az én Istenem” -, ebben az ide­gen országban letelepedvén, felnövekedvén, megnősülnek. Odavaló lányokat vesznek feleségül, és úgy tűnik, hogy a családi élet szépen a helyére zökken, sikerült megkapaszkod­niuk. Ekkor váratlan gyorsasággal meghal a férj, meghal a két fiú, és ottmarad egy idős özvegyasszony meg a menyei, két fiatal özvegy. Ugyanakkor jönnek a hírek otthonról, Betle­hemből, hogy jobbra fordult a világ, ahogyan a Biblia szépen kifejezi ezt: “Meglátogatta az Úr Betlehemet, hogy adjon mit enni.” Elmúlt a gazdasági válság. Ekkor az idős özvegynek, Naominak a szívében feléled a vágy,  haza akar menni. Elvesztette a férjét, elvesztette a fiait, nincs már semmi keres­nivalója idegen földön. A vágyból döntés lesz, és elindul ha­­­za­felé. A két menye, a két fiatal özvegyasszony egy darabig - talán tisztességből – kíséri még, de Naomi megkéri őket, hogy térjenek vissza a családjukhoz, hiszen még fiatalok, még férj­hez mehetnek. A kor szokása szerint nem volt olyan egyszerű könnyű szertartás a búcsú, a fiatal özvegyeknek illett még egy kicsit sírni-ríni, még egy kicsit kéretni is kellett magukat, de Naomi okkal is az ottmaradásra biztatja őket. Ekkor aztán az egyikük, Orpa szépen megfordul és hazamegy. A másik, Ruth azonban a hosszas unszolás után sem akar visszatérni, hanem azt mondja: “Ahova te mégy, oda megyek én is, ahol te megszállsz, ott szállok meg én is; néped az én népem és Is­tened az én Istenem.” Vajon miért ezt mondja? Nem inkább azon kellene gondolkodnia, hogy érdemes-e egyáltalán Betle­hembe mennie?
Hogy mindenki jól értse a dolog súlyát, olyan ez, mintha Magyarországról valaki kivándorolt volna a Regátba, Romániába, ott a fiai két regáti román lányt feleségül vettek volna, majd a férje és a fiúk korai halála után úgy döntött volna, hogy visszatelepedik Magyarországra, mondjuk, vala­hova Hódmezővásárhely környékére. Hogy fogják a menyét, a regáti lányt befogadni a magyarok? Hogy fogják a moabita Ruthot a betlehemiek, a júdeabeliek befogadni? Hiszen a nyelvüket sem beszéli, mások a szokásai, más az arckife­jezése, más a hanghordozása, más az élete, más a rokonsága. Nem jobb lenne, ha hazamenne a szüleihez? De Ruth számára már Naomi a szülő, és ő már Naomi gyermeke.
2. Pedig Naomi sem bánik vele mindig kedvesen, vagy úgy, ahogy a gyermekekkel kell bánni. Mit is mond Naomi, amikor megérkeznek Betlehembe? Mikor beérnek a városba, mindenki kitódul a Naomi fogadására, hiszen tíz-egynéhány esztendeje nem látták. S ekkor az özvegy megszólal: “Többedmagammal mentem el, és elárvultan hozott vissza az Úr” -, mintha Ruth ott sem lenne. Valóban egyedül jött vissza? Ott van mellette Ruth, de ő úgy beszél, mintha senki sem állna mellette. Bizony másvalaki a Ruth helyében azon nyomban sarkon fordult volna, és visszatért volna a moabiták földjére. Ruth sértetten anyósa szemére vethetné, hogy lám, végigkísérte az úton, hozzákötötte az életét, és amikor megérkeznek a Naomi szülőfalujába, nem azt mondja, hogy családdal ment el, és félig árván tért vissza, csak az egy szál menye maradt mellette. . nem, Naomi nem ezt mondja…
A titok, hogy miért ragaszkodik ennyire az anyósához, Ruthban van.  Egészen pontosan nem is Ruthban, hanem ab­ban az Istenben, akit ő megismert. Hogy jól értsük ezt, nézzük meg, mit nyerhet és veszíthet Ruth, ha marad, illetve ha mégis hazatér. Mit nyert volna eleve, ha a saját szülőföldjén marad vagy most mégis visszatér? Mint fiatal nő, nyerhet egy esélyt arra, hogy újra férjhez megy. A mai világban ezt már ne­hezebb megérteni, mert a nők ma már önállóak, önállóan vál­lalnak munkát, önállóan szervezik az életüket, s akként is él­nek. A régi világban azonban jószerivel fel sem vetődött ez a kérdés. Ha valaki férjhez tudott menni, annak megoldódott az élete. A magukra maradtak gyakorlatilag özvegyként éltek fiatal lány koruktól kezdve. Erre utal a magyar vénlány szó is. Ruthnak a saját szülőfalujában még lett volna esélye arra, hogy könnyebb életviszonyok közé kerüljön. A rokonságára is számíthatott volna, hiszen bizonyára éltek testvérei, unoka­­­testvérei, talán még a szülei is, akik támaszt jelenthettek számára. És mit kockáztat, hogyha Betlehembe megy illetve marad? Ez a megérkezése napján rögtön kiderül: idegen, és semmibe veszik. Egy nulla. Ezt mondja a kedves anyósa is: “Sokadmagammal mentem el, és árván jöttem vissza”: árván, mint a kisujjam. S ha még sikerül is tisztáznia Naomival ezt a szerencsétlen mondatot, majd később, amikor az anyósa, megöregedik és meghal, akkor valóban ottmarad egy szál maga idegenként, idegen földön. És mi az idegen sorsa idegen földön? Számkivetett lesz. Kegyelemkenyérre szorul. Úgy bánhatnak vele, ahogy az idegenekkel szoktak mind a mai napig, gúnyolódás céltáblája, gonosz tréfák tárgya lesz. Vagy megteszik bűnbaknak, ahogy az idegeneket szokták: “Idejött a mi falunkba, a mi városunkba ez az idegen asszony, azért van betegség, azért van járvány, azért vannak problémák, mert itt van ez az idegen.”  Ez jellegzetes emberi gondolkodás. Nem jobb lenne hát otthon maradni, mint ezt a különös anya-lánya kapcsolatot választani? Nem jobb lenne hazamenni, és nem megtenni azt, amit itt Ruth megtesz, hogy édesanyát adoptál magának? Mert nem Naomi adoptálja Ruthot gyermekének, hanem Ruth adoptálja Naomit édesanyjának.
3. Ruth azonban vállal minden kockázatot, mert egy­valamit nem akar kockára tenni: “A te Istened az én Istenem.” Ezt az “én Istenemet” nem akarja immár kockára tenni. És ebben a pillanatban, kedves Testvéreim, kedves Gyerekek, valamit megértünk: - egy csodát. A bibliai elbeszélés nem mond semmit sem arról, hogy miképpen élt együtt ez a család akkor, amikor még a Naomi férje és a fiaik is éltek. Én azon­ban egészen bizonyos vagyok abban, hogy ez a család, idősek és fiatalok, gyermekek és szülők úgy éltek, hogy a családi életük középpontjában Isten állt. S Ruth, ez az idegen fiatal­asszony, aki beházasodott ebbe a családba, megismerte ezt az Istent és megszerette. Ezt az Istent nem akarja kockára tenni. Inkább vállalja azt, hogy félreértések áldozata lesz. Inkább vállalja azt, hogy idegennek nézik. Inkább vállalja azt, hogy kiközösítik. Inkább vállalja azt, hogy koldusbotra jut, de ezt az Istent nem akarja kockára tenni. És talán megengedi a gyülekezet azt a következtetést is, hogy éppen az a Naomi, aki hazaérve nem állt ki a menye mellett, éppen ő az, akinek az életén keresztülárad ennek az élo Istennek a valósága, és ez a Naomi az, akin keresztül ez a fiatalasszony, aki most gyer­mekévé szegődik, megszereti Istent.
4. Kedves Szülők, kedves Nagyszülők, ez az egyetlen, igazi nagy kérdés: megszeretik-e gyermekeink az élo Istent a mi életünkön keresztül? Elegendő-e annyi, hogy elküldjük, vagy jobb esetben elhozzuk a gyermekeket vasárnapi isten­tisztele­tre, hittanórára, és rábízzuk őket a hitoktatók meg a lelkészek kezére, s persze aggódva figyeljük, hogy jó hitok­tatóik, jó lelkészeik legyenek, akik jó dolgokat mondanak, szép és igaz dolgokra tanítják a gyermekeket. Elég ez? Ha Is­tenre tekin­tünk, azt is mondhatnám, hogy nemcsak elég, hanem sok is, mert Isten szuverén: ahogyan neki tetszik, úgy ragad meg egy életet. Ám emberileg szólva: elég ez? Nem azt tárja fel szá­munkra ez a csodaszép történet, hogy az idegenbe került édes­anya hogyan tudja tanítani a családjába került fia­­talokat, akik szintén - legalábbis az ő számára - idegenek? Úgy, hogy az egyikőjük, Ruth, beleszeret abba az Istenbe, aki a Naomi Is­tene. Ez a kérdés. Bele tudnak-e szeretni gyer­mekeink a mi Istenünkbe? És tudják-e majd mondani a nagy sorsfordulókon: “A te Istened az én Istenem”? Akiben te hiszel, akihez te imád­kozol, akit te keresel, akinek a törvényét te megtartod, az az én Istenem. Mindent elengedek, és min­dent elhagyok, és mindent kockára teszek, csak ezt az egyet nem. Csak Őt nem. Így lesz-e? Ez a nagy kérdés.
Kedves gyermekek, hadd forduljak most hozzátok is: látjá­tok-e, és akarjátok-e látni a szüleitekben, a nagyszüleitekben ezt a vágyat, hogy ti azért vagytok itt, hogy ők azért hoznak ide benneteket, hogy ezt az Istent megismerjétek? Nem azért, mert a nagymama így kívánta, és apu meg anyu elunta a vitát vele, és beleegyezett, hogy jól van, hát akkor járjanak a gye­rekek hittanra, s nem azért, mert anyu vagy apu esetleg pres­biter, és egy presbiter gyermekének illik hitoktatásra járni, s nem azért, mert a rokonságban van egy lelkész vagy egyházi ember, aki megszólna bennünket, ha nem jönnénk hit­tanra, s nem azért, mert most az a a divat, hogy a gyerekeket hittanra vigyék. Talán ezekért is. Mindazáltal azért vagytok itt, hogy majd mondhassátok, vagy már mondhassátok: “Édesapám, Édesanyám, Nagyanya, Nagyapa, a te Istened az én Istenem. Akiben te hiszel, akit te szeretsz, akihez te imád­kozol, akitől te minden jót megkapsz erre az életre és az eljövendőre nézve, az az én Istenem.” Éppen ezért hadd kér­jelek benneteket: gyertek mindig jó kedvvel, gyertek mindig vidáman. Ne kell­jen hétfőn vagy kedden vagy szerdán meg csütörtökön fél ötkor veszekedni veletek: “most nincs ked­vem, nem írtam meg a leckét, el kell olvasni valamit, kosármeccs lesz. a haverok kint vannak a játszótéren, én is szívesen lemennék focizni, új biciklit kaptam, hadd próbáljam most ki…” Inkább gyertek örömmel, vidáman, tiszta és szabad szívvel. Mert ki az az Is­ten, akit most már Ruth is szeret? Ki az az Isten, akiért ott­hagyja a biztost, a szülőföldet, a családi házat, a támaszt, és elmegy a bizonytalanságba, választott édes­­anyjával? Ez az Is­ten a szabadítás Istene, akinek csodálatos gondviselése folytán úgy alakul majd a történet, hogy Ruth lesz Dávid király egyik fölmenője. És ez a Ruth lesz Jézus Krisztus ősanyja. Ha föl­nyitjuk az Újszövetséget, ahol a Jézus Krisztus családfáját olvashatjuk, ott szerepel a Ruth neve. Mert ennek az asszony­nak a leszármazottai közül származik az a valaki, az a Dávid király, akinek a törzsökéből a család­jából, a későbbi ivadékai közül származik Jézus Krisz­tus em­berileg. Gondoljátok, hogy Ruth ezt előre tudta? Gon­doljátok, hogy így okoskodott: “Megyek veled, Naomi, mert én tudom, hogy én leszek Jézus Krisztus ősanyja. Ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki.” De­hogy tudta ő ezt, dehogy okoskodott így. Ő csak annyit tudott, hogy menni kell. Ő csak annyit tudott, hogy ez az Isten, akit az anyósa imád, a válasz­tott édesanyja imád, ez az igaz Isten, ez a könyörület Istene, a szeretet Istene, a megmentetés Istene - ez az élo Isten, Ő az élet forrása.
Nos hát, mik az élet nagy kérdései? Mi a boldogság? Mi az élet értelme? Miért tanulunk? Miért vagyunk egyáltalán a világon? Hova tart az életünk? Ti is megnyeritek a feleletet minderre, ha azt tudjátok mondani, ha azt akarjátok mondani, megnyílt szívvel, szabad elmével: ”A te Istened az én Is­tenem.”
Sokan vannak most itt az ünneplo gyülekezetben, akiknek gyermekei már nem járnak hittanra, mert nagyok és idősek. Talán már az unokáik is kinőttek a hittanos korból. Mit tegyenek ők? Őket arra kérem, a szülőkkel, nagyszülőkkel, családtagokkal együtt: hordozzák ezt a nagy munkát imádság­ban, mert ez nagy munka. Naomi hitelességével, igaz­­­­szavúságával, tiszta életével bizonyságot tenni a gyer­mekeknek Istenről, elvezetni őket az Istenhez, fölgyullasztani a szívükben azt a vágyat, hogy akár mindent elveszíthetnek, csak ezt az egyet nem.
Kedves Testvéreim,  Pál apostolt, János apostolt, meg Ja­­­­kabot és Pétert is felfogadhatnánk, hogy legyenek ők e gyülekezet hitoktatói, akkor sem emberi lehetőség az, hogy egy gyermek szíve megnyílik Istenre. Ez Isten titka, ez Isten ajándéka, hogy olyan szavakat adjon a hitoktatóknak, olyan magatartást adjon nekik, olyan személyiséggé formálja őket, hogy a gyermek rajtuk keresztül megérezze, mi több, meg­­­­ízlelje: “Ez jó, és ezt akarom.” Imádkozzatok ezért, hogy a gyermekeink ebben a gyülekezetben, az iskolákban folyó hit­oktatásban, a vasárnapi istentiszteleten olyan kóstolót, olyan ízelítot kaphassanak, hogy soha többé arról lemondani ne akarjanak, soha többé az élo Istentől elfordulni ne akarjanak, hanem keressék és hívják és higgyék Őt. Hogy aztán nem mint tanítványok, hanem mint velünk együtt vándorló családtagok, gyermekeink, hozzátartozóink, s majd felnőtt fejjel mint testvéreink mondhassák: “A te Istened az én Istenem.”
Ámen

Kedves Testvéreim!
Legutóbb arról hallottunk, tréfásan szólva, hogy a két asszony “szövi a hálót”, majd kiveti Boázra, mint arra fér­firokonra, aki a levirátus törvénye szerint köteles az özvegyen maradt Ruthot elvenni,  hogy örököst támasszon elhalt férfi rokonának. Félretéve azonban a tréfát, azt láttuk, hogy egyál­talán nem hálószövésről, asszonyi praktikáról volt szó, és Boáz oldaláról is minden tisztességesen ment végbe. Amikor éjjel kettesben maradtak a szérűn, Boáz sem úgy fogta föl az alkalmat, mint egy futó kaland lehetőségét egy ismeretlen, senki számára nem fontos fiatalasszonnyal. Boáz mindent Is­ten törvénye szerint rendezett el. Ezért hangzott a zsoltár verse: “Boldogok azok, akik az Úr útjain járnak.” Így jutunk el a mai részig, amelyre valóban nem lehet mást mondani, mint azt, hogy ez a  happy end. Igen a könyv boldog befe­jezéssel zárul. És ha valaki közülünk szégyellné azt, hogy sze­reti a  happy end-del végződő a történeteket, hadd biztassam arra, hogy ne szégyellje.  Nagyon jó dolog, ha valami, például egy egész élet története, amelyik nyomorúsággal, gyásszal, idegenséggel kezdődik, örömmel, élettel, boldogsággal fe­jeződik be. Ki ne vágyna közülünk erre? Természetesen, tu­dom  jól, hogy sokan azért szeretik a happy end-del végződő könyveket - hol bordó, hol rózsaszín, hol világoskék borítóval lehet ezeket az olcsó “ponyvaregényeket” kapni -, mert boldogtalannak és nyomorultnak tartják a saját életüket, s az­zal vigasztalódnak, hogy mások boldogan végződő élet­történeteit olvassák.
Élénken emlékszem rá, mikor gimnazista koromban Nagybecskereken élo nagymamánk meghalt. Szegény sorsú asszony volt ő, egész életében cselédasszonyként kereste a kenyerét. A temetés után előkerült a padlásáról  Kurtz-Mahlernek,  a 20-as, 30-as évek  divatos német ponyvaregény-írónojének szinte valamennyi magyar nyelvre lefordított könyve. Azon a nyáron aztán legalább tíz-tizenöt  Kurts-Mahler-könyvet elolvastam. Mindegyik úgy kezdődik, mint a Ruth könyve: egy szerencsétlen fiatalasszony, egy hadiárva, egy sanyarú sorsú teremtés áll előttünk, akiknek a hányattatá­sai valamilyen csodálatos helyszínen, környezetben érnek véget bámulatos happy end-del. Szegény nagyanyám falta ezeket a könyveket, szerencsétlen és boldogtalan asszonynak tudta magát, s bizony nem is volt könnyű az élete. Ne szé­gyelljük hát, ha vannak happy end-del végződő történetek, s hogy mi szeretjük az ilyen történeteket. Ruth története is happy end-del végződik. Az egész Biblia is happy end-del végződik.
1. A nagy kérdés azonban az, és ezen hosszú ideje töprengek már, hogy valójában ki a főszereplője a Ruth könyvének. A  negyedik részt olvasva azt látjuk, hogy itt Ruth szinte már szóba sem kerül. Vele kezdődik a történet, az első, a második, sőt még a harmadik rész elején is úgy tűnik, hogy ő a főszereplő, az ő boldogsága, az ő jövője, az ő sikere a tét. A negyedik részben viszont már Boáz a főszereplő. S amennyi­ben drámai szemszögből olvassuk és éljük át a történetet, akkor a történet Boáz számára is happy end-del végződik, bár nem kellene szükségszerűen így végződnie. Miről is van szó?
Ruth és Boáz Kint nyilvánvalóan megkedvelték egymást, érzelmi szálak szövődtek közöttük, egymásba sze­rettek, meg is egyeznek annak rendje és módja szerint, hogy a sógorházassági törvény értelmében Boáz lesz a megváltó, hiszen jogosult, sőt köteles arra, hogy Ruthot feleségül vegye. Csakhogy még van egy rokon, aki rokonsági fok szerint megelőzi Boázt. Az ószövetségi időkben, és általában az antik világban sokkal erőteljesebb érvényesültek a törvények, mint mi gondolnánk. A mi képzeteink szerint úgy kellene véget érnie a történetnek, hogy Ruth pitymallatkor hazatér a har­matos mezőről, aztán reggelre érve Boáz is hazamegy, szépen felöltözik, és elküldi maga előtt a “leánykérő alakulatot”, hogy akár már a hét végén meg is legyen a lakodalom. A régi világ rendje azonban mást kívánt. Egy rendkívül bonyolult  és kockázatos eljárást kellett lefolytatni, mert volt még egy fér­firokon, aki rokonsági fok szerint előbb állt, mint Boáz. A mózesi törvények ugyanis úgy rendelkeztek, hogy ha özve­gyen maradt egy asszony, akkor a férfiági rokonságban  a hozzá legközelebb állónak kellett a sógorházassági törvény szerint eljárni.
Boáz azonban feleségül akarja venni Ruthot, s ezért hadicselt eszel ki. A kapuhoz hívatja ezt a meg nem nevezett férfirokont, odahív még tíz vént a községből is, hogy minden a régi izraeli törvénytartás szerint menjen végbe, ugyanis a régi keleti világban mindig a kapuban vagy a piacon zajlottak a fontos ügyek. Akkor aztán fölszólítja ezt a rokont, hogy ve­gye meg Naominak és Ruthnak a földjét. A két asszony, s ezt mindenki tudta, örökséghez jutott, ám nem tudták a földjüket megművelni.  Ez esetben a rokonság, mégpedig a legközelebbi férfirokon jogosult volt arra, hogy ajánlatot tegyen a föld megvásárlására. A férfirokon kapva-kap is az alkalmon, s kijelenti, meg akarja venni a földet. Ekkor azon­ban Boáz közli vele, hogy amennyiben megveszi a földet, akkor azzal együtt meg kell vennie az asszonyt is. A legközelebbi férfirokon csak hozományt akar, de házasságot nem, erre már nem hajlandó, mert ha netalán férfiutód születik a Ruthtal való házasságból, akkor az a föld, amit az asszonnyal együtt megvett, erre a gyermekre fog szállni, és ezzel a saját rokonságát, a saját véreit rövidíti meg. Mondhat­nánk: milyen okos ez a Boáz! Milyen jól kitalálta! Eleget tesz a törvénynek is, senki nem vethet rá követ, hiszen tökéletesen betartja az előírásokat, meg azt is jól tudja, hogy ez a rokon nem fog kötélnek állni. Valóban tudta? Dehogyis tudta. Mi lett volna, ha ez a jó rokon azt mondja, kell a föld is, meg kell az asszony is? Tudjuk jól, az Ószövetség lapjain föl van je­gyezve, hogy a moabita asszonyok nagyon csinosak és vonzóak voltak. Valószínűleg Ruth is csinos és vonzó asszony volt. Mi történt volna, ha a férfirokon hálásan megköszöni Boáznak, hogy fölhívta a figyelmét a lehetőségre, a földvásár­lásra meg az asszonyra is, akit eddig észre sem vett, de most már látja, hogy milyen kedves, rátermett?
2. Boáz kockáztat. Majdnem ugyanúgy és majdnem ugyanannyit, mint Ruth, aki nemrég annyi bizonytalanság közt indult az idegenbe. Ruth is kockáztatott, amikor azt mondta: “Néped az én népem, Istened az én Istenem.” És most Boáz is kockáztat, sőt, Boáz is ugyanazért kockáztat, amiért Ruth, csak másféle körülmények közepette. Boáz sem akarja azt az Istent elveszteni, akinek törvényes rendjében él. Ez számára elsőrendű fontosságú. Az önazonossága, az önbe­csülése abból fakad és abból táplálkozik, élete abból vett irányt és lendületet, hogy Isten törvényének keretei között él, s ezt ő megtartja.
Azt mindannyian érezzük, hiszen kisugárzik a könyv lapjaiból, hogy ez a két ember, Ruth és Boáz, ragaszkodik egymáshoz, és ez a ragaszkodás előbb-utóbb mindenféle gátat át fog szakítani. Érezzük azt is - úgy vannak megszőve itt a szálak -, hogy ezt a két embert, ahogy mondani szoktuk, Isten is egymásnak teremtette, s óh, az lehetetlen, hogy a férfirokon most, a döntő pillanatban azt mondja,  megveszi a földet és megváltja Ruthot. Ha így történt volna, nyilván benne sem lenne a Bibliában a történet.
Ám, ki a főszereplő? Ruth vagy Boáz? Vagy netalán Naomi? Ő is igen érdekes figura ebben a történetben. A má­sodik és harmadik részben sokat hallunk róla, ő igazi asszonyi gondolkodással - ne sértődjenek meg az asszonytestvérek, ha azt mondom, asszonyi “fifikával, praktikával” -, jó érzékkel tudja, hova kell küldeni a fiatalasszonyt, meg hogy mikor mit kell csinálnia, hogy fölhívja magára a figyelmet, mikor jön el az a pillanat, amikor Ruth bizalmasan, négyszemközt lehet Boázzal. Ehhez  érett nő tapasztalatára van szükség. Tehát Naomi a főszereplő? Mint ahogy sokszor a nagy színpadi drámákban is egy háttérben álló személy az igazi főszereplő. Nem szerepel sokat, nem fő szereplő, de ő mozgatja a szálakat.
Vagy talán nincs is főszereplője a történetnek? Egy-egy arc hirtelen megvillan, előtérbe  kerül, egészen jól, élesen látjuk minden vonását, belelátunk egy-egy szereplő lelkébe, megértjük az indokait,  szándékát,  érzelmeit, de valójában itt a közösség a főszereplő? A könyv úgy is ér véget, hogy az egyéni szerepelők, az egyedi arcok eltűnnek, és hirtelen a rég­múltba utal a könyv, Ráchelről meg Leáról beszél, aztán a jövendőről szól, egy nemzetségtáblázatot fölvázolva. Mintha a nagy sodrásból egy pillanatra egy-két arc kiemelkedne, majd eltűnne a habok között, s folyna-áradna tovább egy népnek, egy közösségnek az élete. Mintha a könyv csak ízelítot adna abból, hogy milyen lehetett egykor, és milyennek kell lennie ma is Isten népének és Isten népén belül az egyes ember életének.
Érdemes ezen elgondolkozni. Mennyire más az, amikor a saját életünket éljük a maga gondjaival, bajaival, örömeivel, vágyaival, kudarcaival, meg remélt happy end-jeivel, időnként fölbukkanunk az árból, időnként megmutatkozik az arcunk, időnként láthatóvá válik a sorsunk, s aztán minden szépen hömpölyög tovább. Azt lelkipásztorként is megvallhatom, hogy amikor végignézek ezen a gyülekezeten, ott fönt a karza­ton, meg itt lent is, és számtalan arcot látok magam előtt, nem tudom mindegyikről megmondani, milyen történet rejlik mögötte. Nem is tudhatom. Időnként azonban felkeres valaki, megnyílik egy bizalmas beszélgetésben, láthatóvá válik a története. És azt is meg kell vallanom, hogy ha valaki megkérdezi tőlem, milyen a  budahegyvidéki gyülekezet, s lelkipásztorként nyilatkoznom kell, nem mindig tudom, mit mondjak. Mondhatom azt, hogy jó, hogy  kitűnő, hogy fan­tasztikus. Mondhatom, hogy ez egy csodálatos gyülekezet. De mondhatom azt is, ami éppen eszembe jut arról, amiről az előző nap beszélgettem valakivel. Beszélhetek egy egyéni sorsból, egy egyéni életútból általánosítva is. Melyik az igaz beszéd? Nagy feszültség ez, és a Szentírásban ott van ez a fe­szültség, amikor egy nép történetét, sorsát látjuk, meg mikor egy egyénét egy nép életébe ágyazottan. Ez a feszültség különösen a nehéz időkben éles. Gondoljunk a zsoltárosok panaszaira, akik átélik Isten népe tragédiáját, miközben ők ár­tatlannak tudják magukat,  nem vétkeztek, szentül éltek, mégis osztozniuk kell egy közösség tragikus sorsában. Mindez meg­fordítva is igaz. Gondoljunk arra, amikor egy ember vétke vagy bűne miatt bűnhődik az egész közösség. A legismertebb talán Ákán története, vagy Dávidé. Engedetlenségük miatt az egész népnek bűnhődnie kellett.
Ki hát akkor a főszereplő? Azt hiszem, ha emberi szin­ten keressük a választ, nyugodtan mondhatjuk, hogy Ruth is meg Boáz is, meg Naomi is, meg a közösség is, meg a történelmük és a jövőjük is; sok-sok főszereplő van. Meg­győződésem szerint azonban az a Valaki a főszereplő, akinek keveset hangzik el itt a neve, az a Valaki ő, aki láthatatlanul szövi itt a szálakat. És ez nem Naomi, nem az asszonyi ügyesség, nem a férfivágy, nem a tradíció, nem a jövő reménysége, hanem az a Valaki, akiről a Zsoltáros ezt mondja: “Szerelmesének álmában ad eleget.” Nézzük meg még egy pillanatra a negyedik részt, a ma felolvasott szakaszt. A har­madik rész végén úgy tűnhetett, itt már minden el van ren­dezve: Naomi ügyesen, okosan, szépen és tisztán elérte, hogy Ruth és Boáz egymásba szeressen. A mai közgondolkodás sze­rint ezen a ponton be lehetne csukni a könyvet azzal, hogy “és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Hát mi van még hátra ezután? Megszerették egymást, mire várunk még? Két fiatal megszerette egymást - mire várunk még? A szerelem jogán minden az övék. Talán Boáz is mondhatná, a szerelem okán joga lenne úgy  dönteni, hogy megkerüli azt a rokont, aki eddig nem jelentkezett, aki hagyta, hogy a hazatérő öz­vegyasszony meg a menye kolduljanak, éhezzenek. Egyébként is milyen rokon ez? Ám minden kockára van téve. Most van­nak csak igazán kiszolgáltatva.
3. Én mégis azt hiszem, kedves Testvéreim, hogy nem annak vannak ők itt kiszolgáltatva, hogy ez a meg nem nevezett rokon hogyan dönt majd, nem annak vannak kiszol­gáltatva, hogy ki hogyan értelmezi a törvényt, hogy mit lehet és mit nem lehet itt tenni. Annak vannak ők kiszolgáltatva, akiben bíznak, akinek hisznek, és akinek a törvényét önmaguk számára kötelezőnek tartják, annak vannak kezében, “aki sze­relmesének álmában ad eleget.” Kedves Testvéreim, ez a zsoltárvers nem csak az álomra igaz. Természetesen, igaz arra is, és nincs is nagyszerűbb dolog annál, mint ha mikor az em­ber lefekszik és szinte el sem tud aludni a gondjaitól, vagy újra és újra fölriad, sötét gondolatok fellegei veszik körül, sötét kérdések gyötrik, s reggelre kélve minden megoldódott. Van, aki le sem tud feküdni. Láttatok-e már utcán járkáló embert, aki magában beszél? Vitatkozik, kardozik, harcol magában? Nem bolond, de úgy el van telve a gondjaival, hogy már észre sem veszi, hol van. Volt-e már álmatlan éjszakátok, amikor becsületről, tisztességről, életrol, jövőről töprengtetek? Akkor azt is tudjátok, Testvérek, mit jelent, milyen nagy csoda arra ébredni reggel, hogy megoldódott a dolog. Nem én oldottam meg, és nem tudom, hogy ki, és hogyan oldotta meg, de megoldódott a dolog. Mert “álmában ad eleget annak, akit sze­ret.”
Ha idevesszük azt a zsoltárverset is, amelyet szintén a zarándokok énekeltek Jeruzsálembe menet: “Amikor vissza­hozta az Úr az ő foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók” - nem mint az alvajárók, hanem mint az álmodók,  akkor máris látjuk, hogy sokszor úgy végez szabadítást, megoldást Isten az életünkben, hogy tudatunknál vagyunk, benne vagyunk a dol­gokban, tesszük, amit tennünk kell - ám Ő oldja meg,  Ő viszi jó végre, s mi úgy éljük át, mint amikor álmából ébred az em­ber a szabadításra.
Boáznak abban a gesztusában, amit saját népe és  törvények felé tesz, ez a megingathatatlan bizalom fejeződik ki. Isten kezébe teszem le a dolgot. Nem “istenítéletről”, babonáról van szó, hanem bizalomról: Isten megoldja, elren­dezi, jó végre viszi, mert szeret. Azt pedig, hogy Isten szeret, onnan tudjuk a legjobban, hogy szeretjük az Isten útjait. Íme, egy nagy titok! Mondhatná Boáz vagy Ruth azt is, hogy mivel hűséggel jártak Isten útján, mivel hittek benne, s ezt különösen Ruth mondhatná, aki eljött Istenért az idegenbe is, otthagyta Istenért saját családját, népét, múltját, mondhatná tehát, járna ezért már egy kis boldogság. Mondhatná Boáz is, hogy becsületesen kitartottam, gyakoroltam magam az irgal­masságban, nem vétettem sem az illem, sem a törvény ellen, most már jöhet az a happy end. Ők mégsem mondják. Nem a teljesítményeiket, hanem önmagukat teszik oda Isten kezébe, mert szeretik az Isten útját. Ez a legbiztosabb jele annak, hogy az Isten szeret bennünket.
Max Weber, a nagy szociológus óriási tanulmányt írt arról, hogy szerinte a puritánok abból következtették ki, hogy Isten szereti őket, hogy sikereik voltak, hogy ment az üzlet, hogy gyarapodott a tőke. Akit az Úr szeret, azt megáldja. Ám Weber szerint a puritán ebbe be is segített egy kicsit az Isten­nek. Akarta hinni, hogy szereti az Isten, ezért igyekezett az áldott élet jeleit megteremteni. Weber  azonban tévedett. Ha elolvassuk a puritánok írásait, kiderül, a puritán abból tudta, hogy szereti őt az Isten, hogy ő szerette az Istent. Ebből tudjuk mi is a legjobban. A mi Isten-szeretetünk,  Istenhez való ra­gaszkodásunk, az a szándékunk és az  az akaratunk, hogy Isten útján járjunk, az Isten irántunk való szeretetéből táplálkozik. Semmi másból. Mi az ember Isten nélkül? Mi az ember az isteni élteto forrás nélkül? Mi az ember az Isten áldó és kegyelmező jelenléte nélkül? Egy lázadó paprikajancsi, csak ennyi, vagy még ennyi sem. Akinek az életébe az Isten belép áldó és hűséges szeretetével, annak a szívében vágyat, akara­tot, szándékot támaszt, hogy Isten útján járjon.
Nem tévedünk hát, ha azt mondjuk, hogy ennek a szép történetnek, ennek a  happy end-történetnek az a Valaki a főszereplője, aki soha színre sem lép. Nem lép színre, de ott van minden mögött, ott van a törvény mögött, ott van az életek mögött, ott van a szeretet, ott van a szerelem mögött, ott van Ő, az élo és könyörülő Isten. A mi életünknek, a mi happy end-jeinknek, a mi életproblémáink megoldásainak, a mi nagy drámáinknak vajon ki a főszereplője? Ezt az egyet kérdezi tőlünk ez a csodálatos könyv. Adja Isten Szentlelke és legyen reá valóban igaz, szívünk szerinti bölcsességünk, hogy mi ma­gunk is tudjuk erre a kérdésre azt felelni: az az Úr, az a Megváltó, az a Szabadító, aki szerelmesének, nekem, neked, mindannyiunknak, “álmában ad eleget.”
Ámen

Kedves Testvéreim!
Mint igehirdető és mint igehirdetést hallgató is egy dol­got sohasem szerettem igazán. Nevezetesen azt, amikor a prédikátor az igehirdetésében elkezdett arról beszélni, hogy "készülés közben" így, "készülés közben" úgy... Ez nem tar­tozik a gyülekezetre. Ilyet hallva mindig az jut eszembe, hogy nem is készült az igehirdető, s csak azért beszél így, hogy teljék az idő, hátha arról beszélve, hogy készülés közben mi jutott eszébe, mégiscsak eszébe jut valami. Most mégis sze­retnék néhány szót szólni arról, hogy készülés közben...
Azt hiszem, hogy azok a súlyos gondolatok, amelyek eszembe jutottak, nemcsak rám tartoznak, hanem a gyülekezetre is, meg az igehirdetésre is. Az első gondolat, ami a fejemben forog, amióta csak ennek a szakasznak a ma­gyarázatára készülök, az az, hogy az európai vagy a nyugati civilizációban egy szinte felfoghatatlan gyorsaságú, megrendítő morális erózió megy végbe. Egyre lejjebb és lej­jebb csúszunk. Egyre iszaposabb, egyre mocsarasabb világ­ban élünk. Azt hiszem, erről most mégsem kell túl sokat beszélni. Ugyanakkor hallatlanul érdekes és megrendítő, hogy ugyanez a civilizáció immár száz-százötven esztendeje min­den létező fórumon annak ad hangot, hogy az az Isten, akiben a keresztyénség hisz, akit a keresztyénség hirdet, egy életide­gen zsarnok-Isten, aki semmi egyebet nem akar, mint elvenni az embertől az élet örömeit. Ennek az Istennek a rendjében élni nem lehet, hirdetik unos-untalan, meg kell tőle sza­badulni, le kell az igáját rázni, még az ősképzeteit is ki kell égetni a lelkünk mélyéből, ha boldogok akarunk lenni.
Ezeket a tényeket összevetve, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon miről szól a Ruth könyve? Ennek a történetnek a fényében Isten egyáltalán nem életidegen Isten. Istennek ige­nis köze van az ember boldogságához. Jópár tudós kommen­tárt is föllapoztam, és arra a szomorú megállapításra jutottam: nem segítenek bennünket a modern kommentátorok. E ma­gyarázatok egy-két röpke oldalon elintézik Ruth könyvét mondván, hogy ez egy szép novella, egy idilli falusi történet, hangulatos elemek vannak benne, megállapítható, hogy egységes a szerkezete, a későbbi szerkesztők sem toldottak semmit bele és nem vettek semmit ki belőle, és csakis azért van benne a Bibliában, mert Ruth könyvének a negyedik részében, amelyről majd a jövő vasárnap hallunk, olvasható egy rövid kis nemzetségtáblázat. Ebből kiderül, hogy Ruth Dávid király ősanyja volt. A tudós kommentátorok szerint voltaképpen ez az egyetlen magyarázat arra, hogy ez a történet a Biblia kánonjába került. Mi másért lenne még benne? - teszem föl most én a kérdést. Nézzük meg a felolvasott har­madik rész kapcsán, hogy mi másért - mert valami másért is.
1. A múltkor azt hallottuk, hogy a Betlehembe érkezo Naomi és menye, az idegen népből származó, moabita, más nyelvű, más kultúrájú, más szokású Ruth igen nehéz helyzetben van. Bár Naomi bőség idején tért haza a szülőföld­jére, és van némi örökrésze is, egy kis földje, ám nincsen férfi a családban, aki megművelje azt. Ezért kegyelemkenyérre szorulnak, koldusok lesznek. Ruth árpaaratáskor tallózgat a mezőn, mivel a régi zsidó törvények lehetővé tették, hogy az elhullott kalászokat összeszedegethesse. Ebből az egy-két marékra való gabonából aztán volt mit enniük néhány napig. Azt is hallottuk, hogy Boáz éppen akkor - és ez nagyon fontos volt a történet további alakulása szempontjából -, kiment föld­jére az aratókhoz, ahol meglátta Ruthot, megérdeklődte, hogy ki az asszony, megszánta, és megparancsolta az aratóknak, hogy ne csak azt engedjék, hogy egész nap a nyomukban szedegessen, hanem még szórjanak is a kévéből neki. Meg­parancsolta azt is, hogy az ő korsójából adjanak neki vizet. Így aztán estére kelve Ruth bőségesen vihetett haza abból, amit egész nap gyűjtögetett. Naomi anyósi szívvel megérzte, hogy itt valami több is elkezdett kibontakozni. Ha Boáz megengedte, hogy egész nap a földjén gyűjtögessen, ha Boáz megparancsolta, hogy juttassanak neki minél több kalászt és megengedte, hogy az ő korsójából igyon, akkor ebből lesz valami. Ezután  - profánul szemlélve a dolgot - arról olvasunk, hogy az anyós meg a menye, a két özvegy, miféle praktikákkal próbálja behálózni ezt a férfiút. Ha már a szívében valami érzelem kibontakozott. Vajon valóban erről szól a történet? Valóban ilyen profán magától értetodoség bontakozik itt ki. Vessünk követ Naomira meg Ruthra, de főleg Ruthra, a fiatal özvegyasszonyra, hogy újra férjhez akar menni? Tertullianus egyházatya biztos követ vetne rá; ő az egyik nagy művében, amelyben az özvegyasszonyokról ír, azt mondja, hogy nem érdekes, hány éves korában özvegyült meg valaki, többé fér­jhez ne menjen. Vajon Isten igéje követ vet Ruthra? Nem. Két okból nem, kedves testvéreim. Egyrészt azért nem, mert az ószövetségi törvények értelmében fennállt a levirátus törvénye, ez pedig azt jelentette, hogy ha utód nélkül halt meg egy férfi, a legközelebbi rokonnak kötelessége volt feleségül venni az özvegyet, hogy fennmaradjon az elhunyt neve, hogy megmaradjon a család vonala, - ez mindennél fontosabb volt. Röviden azt is mondhatjuk, hogy Ruth és Naomi a levirátusi törvény adta lehetőségbe kapaszkodtak bele. Boáz rokon volt, benne volt azoknak a rokonoknak a sorában, akiknek az elhalt férfi helyébe oda kellett állniuk, hogy a család folyama­tosságát biztosítsák.
2. A másik ok magában a történetben van benne. Ruth megrendítő tisztességgel jár el. Sehol sem lépi át azt a határt, amit a tisztesség határának nevezünk. Igen, a huszadik század­ban más a tisztesség határa, s talán a Krisztus előtti hetedik évszázadban is más volt, mint ötszáz vagy ezer éve. Ezen most nem érdemes vitatkozni, mert az a lényeg, hogy nem lépi át a határt. Pedig Naomi ilyeneket mond neki: "Fürödjél meg, kend meg magad, vedd magadra ruhádat, menj el a szérűre, észre ne vétesd magad a férfival, meg ne láttasd magad, rej­tőzz el, majd aztán éjszaka. . .". Egy frissen fürdött, jó illatú, szépen felöltözött hölgy. . . Tessék elképzelni a helyzetet. Boáz igencsak fáradt lehet az aratás utolsó napján, hiszen egész nap gabonát csépeltek, s már csak annyi van hátra, hogy a rostálás után beszállítsák a csűrökbe. Fáradt is hát, de feszült is, mert még kint kell aludni a szérűn. hiszen a kicsépelt gabonát már könnyen ellophatják a tolvajok. Mindazáltal elégedett is, mert jó volt ez az aratás. Egy boldog gazda he­veredik le a szérűn. Éjszaka aztán arra ébred, hogy a lábánál egy illatos, szépen öltözött asszony hever. Nos, itt a nagy alka­lom: éjszaka van, sötét van. Nem is akarok belebonyolódni ebbe, mindenkinek van ehhez kellő fantáziája. S ne felejtsük el azt sem, hogy Boáz Júda törzséből származik, az ősatya, Júda élt egyszer egy hasonló alkalommal. Amikor Támár öz­vegyen maradt, Júda nem akarta alávetni magát a só­gorházassági törvénynek. Támár ekkor felöltözött szép ruhákba, úgy, mintha moábita prostituált lenne. Kiállt egy az útra, és a nyájával hazafelé tartó Júda, aki nem ismerte fel az álruhás Támárt, kihasználta a kínálkozó alkalmat. Volt hát a nemzetségben precedens. Ám Boáz nem lépi át a határt. És Ruth sem lépi át a határt, - ő csak annyit tesz, hogy a kor szokása szerint megkéri Boázt, a fölhajtott takaró szegélyét húzza rá a lábára. Ez a szimbolikus gesztus azt jelentette, hogy akire a férfi ráhúzza a takaróját, azt feleségül akarta venni. Ez volt az eljegyzés. Mit jelent mindez, kedves testvéreim? Döntő módon azt, hogy az Isten útjain való járás és az Isten törvényeinek megtartása áldás lehet az ember életében. Ahogy a zsoltár is mondja: "Boldog az az ember, aki az Isten útján jár."
Olyan világban élünk, melyben a törvény és a tisztesség be nem tartása elég számos területről kap támogató hangot. Két esetet idézek, mind a kettő igen általános. Az első az is­mertebb. Ez az, amikor valaki valamilyen indulattól vezérelve, valamilyen rendkívül erős vágytól űzve-hajtva úgy érzi, hogy csak most az egyszer megszegheti a törvényt - egyébként nem, csak most az egyszer. Nagyon meg akar ragadni valamit, mert nagyon el akar érni valamit, nagyon meg akar szerezni, meg akar csinálni valamit. Ám ott vannak az átkozott konvenciók, a merev törvények, ott van az ostoba rend, az utjába áll, mint egy kőfal, egy kerítés. Csak most az egyszer ne kelljen azt fi­gyelembe venni, ne kelljen hozzá igazodni - csak most az egyszer tehesse meg, amit akar. Mint az egyszeri bankrabló, aki azzal védekezett a bíróságon, hogy ő mindig tisztességes  és becsületes volt, ám szerencsétlenségére adósságokba kev­erte magát, és úgy gondolta, úgy tudna az adósságaiból kimászni, ha csak akkor egyszer. . . aztán ő soha többé nem akart volna bankot rabolni. De mert süllyedt az élete, mert minden tönkrement, mert veszélyben volt az egzisztenciája, mert zaklatták és fenyegették a hitelezői, s nem tudott más ki­utat találni, hát csak most az egyszer... S hányan mondják: csak most az egyszer nem vallom be az adómat, mert most túl sokat kellene fizetni, majd jövőre megadok mindent rendesen. Mondják aztán sokan: csak most az egyszer félrelépek a házasságból, egyébként hűséges vagyok, szeretem a házastár­samat, eszem ágában nincs a házasságomat szétrobbantani, csak most az egyszer, mert ez jár, mert életunt vagyok, mert kell valami vigasztalás, csak most az egyszer! Mi viszont azt mondjuk: boldog, aki egyszer sem. Boáz is mondhatná, Ruth is mondhatná: csak most az egyszer. Hadd történjen meg az, szinte magától, ami körül még annyit kellene tipegni-topogni, okoskodni, ügyeskedni, amit annyit kellene még igazítani. És két hét múlva ki fog erről beszélni? Öt év múlva ki emlékezik meg róla? Tíz év múlva már híre-nyoma sem lesz, hiszen megy az élet tovább. Csak most. Csak most az egyszer... De nem mondják.
A másik tényező, amit meg kell említenem, s amit remélem, mi, keresztyének ugyanúgy csak hallomásból is­merünk, mint az előbbit, a cinizmus. A huszadik századi törvényszegéseknek a cinizmus az egyik legerőteljesebb moz­gatója. Többnyire így kezdődik: miért ne? Miért is ne? A törvény? A törvény az ostobáknak, a birkáknak van kitalálva. A birka-népet kell terelni. A törvény a pulikutya, ráeresztik a birkákra, az aztán terelgeti, rendbe szedi őket. Én nem vagyok birka, és nem vagyok tömegember, és nem vagyok "tizenkettő - egy tucat." Én valaki vagyok, én übermensch vagyok, én kivétel vagyok. Csakhogy ez a gondolat egy idő múltán ciniz­mussá válik. Gondolja végig mindenki, hányszor kapott kol­legától, baráttól, ismerőstől, főnöktől, beosztottól vagy akár­kitől cinikus ajánlatot. Tegyük meg, miért is ne? Nemrégiben talpig megrendültem, amikor egy egyházi megbeszélésen valaki velejéig cinikusan azt javasolta,  hogy egy nehéz és kényes ügyben ne az igazi felelős álljon a nyilvánosság elé, hanem valaki más. Amikor aztán az ellenzői jól megtiporják, megalázzák, akkor majd elővesszük az igazi emberünket, azt, akire senki sem gondolt. Mikor megkérdeztem: azzal, akit megtaposnak, akinek a nevét meghurcolják, akit megrágal­maznak, azzal mi lesz, azt a választ kaptam: az nem számít, az a lényeg, hogy győzzünk, hogy sikerüljön a dolog, az a lényeg, hogy sikert arassunk. Kedves Testvéreim! Nem odakint fúj­dogál ez rideg a szél, itt fújdogál ez közöttünk, bennünk. Lehet, hogy ez már az én szívem muzsikája is, a te szíved muzsikája is. Velejéig romlott a világ? Mire megyünk itt a törvényekkel, a renddel? Hát akkor miért ne?
Sem Boáz, sem Ruth nem cinikus. Pedig Boáz lehetne cinikus. Ő mondhatná, hogy ez csak egy moabita asszony... Idézzük csak fel újra a régi történetet. Hogy is volt a pusztai vándorlás idején?  Mi történt, amikor Bálák király meg­próbálta eltéríteni Izrael népét a honfoglalástól? Először elküldte Bálámot, a botcsinálta prófétát, akit egy szamár okta­tott ki arról, hogy Isten népére nem lehet átkot mondani. Mit tett ekkor Bálák király? Elküldte a moabita asszonyokat, hogy azok elcsábítsák az izraeli férfiakat. Régi történet ez. De most úgy idézzük fel, hogy megpróbáljuk elképzelni, hogyan gon­dolkodott ennek fényében a  moábita asszonyokról egy izraelita férfi: ezek arra valók. . . Igen, lehetne Boáz is cinikus. Miért ne? És ugyan, ki tudja meg? Itt van ez a szerencsétlen özvegyasszony, mi szél fútta ide? Pár napja, az aratáskor megtetszett, szemezgettem is vele, meg aztán sajnáltam is, egy kicsit többet adtam neki,  s lám, jön, és magától befekszik az ágyamba. Hát akkor miért is ne? Ruth pedig lehetne mindent akaró, aki azt mondja: csak most az egyszer, mert férjhez kell menni, mert életben kell maradni. Olyan világban él, amikor ha nem volt a családban férfi, csak kolduskenyér juthatott. Nem volt társadalombiztosítás, özvegyi nyugdíj, távol a szolidáris rokonság is, ők mind otthon maradtak, a moabiták földjén. Az egyetlen lehetőség - férjhez menni. Hát akkor, csak most az egyszer. . . Azt olvassuk a történetben, hogy nem így történik. Másképp történik, becsületesen és tisztességesen.
3. Végül bizonnyal azért is benne van a Ruth könyve a Bibliában, mert a harmadik részben elhangzik egy fontos szó. Azt mondja Naomi a lányának: "Édes lányom, ne keressek-e néked nyugalmat, hogy jól legyen dolgod? " Ez a szó, hogy "nyugalom" azt jelenti szó szerint, hogy "megváltás." Az Ószövetség jogi kifejezései között van egy erőteljes terminus, a goél, ami azt jelenti, hogy megváltó. Ez utalhat arra, hogy valaki üzleti ügyben kezességet vállal másért, és ha az illető nem tudja visszafizetni adósságát, akkor a kezesnek kell fizetni - ma is így van ez. Ezért mondja a Példabeszédek könyve: "Ne legyél kezes. Idegennek sohase légy a kezese." Aztán azt is jelenti ez a szó, hogy valaki bosszút áll, meg­torolja a családon esett sérelmet, nem hagyja annyiban, vagy végigviszi a dolgot jog szerint, ahogyan azt előírják a törvények.
Döntő módon pedig azt a valakit jelöli a szó, aki eleget tesz a sógorházassági törvénynek. A megváltó az, aki megváltja az özvegyet özvegységébol. Ilyen megváltó lesz most Boáz. Az igazán fontos azonban az, hogy ugyanez a  goél szó  Zsoltárokban és az Ószövetség egyik legcsodálatosabb könyvében, Ézsaiás próféta könyvében az Isteni szabadítást fejezi ki. A próféta így jövendöl a szabadulásról, az Isteni ir­galomról: "Én, az Úr, a te megváltód, segítségedre sietek!" vagy: "ne félj, mert neveden hívtalak, megváltottalak" - ezeken a helyeken a goél szó áll. Isten a Megváltó. Boáz a tisztességnek ebben a gyönyörű történetében földi előképe an­nak, hogy miképpen vált meg bennünket Isten, milyen módon goél az Isten, milyen módon szabadítja meg az embert  nyo­morúságából, váltja meg  árvaságából, hoz számára életet és törli el  bűnét,  bűnadósságát. Milyen módon? Soha át nem lépve a maga-adta törvényt, sohasem cinikusan, és sosem azt mondva, csak most az egyszer. . . Pedig Isten megtehetné. Hozhatna úgy megváltást, megoldást, föloldást, gyógyulást, hogy fölrúgná ennek e világnak az összes törvényét, a maga-adta törvényeket, mondván: én vagyok a szuverén Úr, az ég és a föld teremtője, ugyan, kicsoda kérhet tőlem számon bármit is?! Úgy váltom meg az embert, ahogy akarom. Vagy mond­hatná: olyan nagy ügy ez a megváltás, olyan nagy ügy az em­ber az ügye, hogy ez egyszer, csak most az egyszer áthágom a törvényt. Hogy mindenki számára értheto legyen, hadd használjam ezt a kifejezést: Isten megváltó tette tisztességes megváltás, jogilag is érvényes megváltás, úgy megy végbe, ahogyan annak végbe kell mennie. Mindez pedig azért olyan hallatlanul fontos, mert a megváltott ember ezáltal élheti át, tudhatja meg, hogy megváltottként sem mentesül a törvény alól. Értjük már, hogy miért tartja be Isten a törvényt, amikor bennünket megvált? És értjük már, hogy miért hozott a huszadik században annyi iszonyatot a sok felelőtlen, kivéte­lességre, a törvény alóli mentességre hivatkozó megváltó eszme? Azért mert egyik sem akarta betartani a törvényt. Azt hirdette a bolsevik eszme: a világforradalomért, a kommuniz­mus eljöveteléért föl kell függesztenünk a törvényt, most az osztályharc hevében ki kell iktatnunk a normális életrendet, de majd a harc után jön a boldogság. Az ellenséget a falhoz ál­lítjuk, másoknak elvesszük a tulajdonát, s persze, milliókat küldünk kényszermunkára, likvidáljuk az ellenséges tár­sadalmi osztályokat, s hazudunk is, ha kell, de mit számít min­dez az eljövendő nagy boldogság érdekében?! Kérdezzük meg: hol van ez az eljövendő nagy boldogság? Vagy mit hird­ettek a faji eszmék hirdetői? Nem azt az őrületet hirdették, hogy egyik vér nemesebb, tisztább, igazabb, mint a másik? Nem azt hirdették, hogy ha eltapossuk a másikat,  beáll a nagy boldogság. Kérdezzük csak meg, hol vannak a boldog fajok, hol vannak a boldog népek?
Isten a megváltásban tartja magát az Isteni törvényhez, és ez azt jelenti, hogy a megváltott ember sem mentesül e törvény alól, mert Istennek a törvényéhez való hűsége a zálog és a biztosíték a boldogságra, a tartósságra.
Kedves Testvéreim! Ruth könyve, Boáz és Ruth szép története nem csak azért van benne a Bibliában, amire néhány savanyú lelkű  huszadik századi tudós gondol, hogy ugyanis a Ruth könyvében olvasható nemzetség-táblázat Dávid királyig vezet, és emiatt a nagy király megparancsolta volna, vegyék már fel a kánonba a dédnagymama történetét is. A történet azért olvasható a Bibliában, mert Boáz úgy váltja meg, úgy oldja meg Ruthnak, ennek a szerencsétlen özvegyasszonynak az életét, hogy közben betartja a törvényt.  Ezzel pedig személye, és története az Isteni szabadítás előképévé válik. Minden olyan sza­badítás, minden olyan megoldás, minden olyan élet-mozzanat, amelyben az Isten törvénye szerint élünk és járunk el, és amelyben nem engedünk sem a kényszeres sürgetés hangjának, sem a cinikus feloldás csábításának, hanem megmaradunk az Isten törvényének keretei között, azt ábrázoljuk ki, azt fejezzük ki, hogy érvényes, áldó és boldogító az Isteni megváltás - röviden, hogy megváltottak vagyunk. Adjon Isten Szentlelke nekünk, akik meghívottak vagyunk az örök életre és az üdvösségre, nekünk, akiket Krisztus vére törvényesen és igazul megszabadított, bátorságot, erőt, fan­táziát ahhoz, hogy mindabban, amiben nekünk kell szabadítóként eljárnunk, mindig Isten rendje szerint járhassunk el.
Ámen.

Kedves Testvéreim!
Hétközben egy ismerősöm megkérdezte, hogy miről szólnak a templomunkban az igehirdetések. Amikor azt mond­tam neki, hogy most, szeptember vasárnapjain Ruth történetét olvassuk és magyarázzuk, legyintett és azt válaszolta: ”Jaj, az egy szép lakodalmi történet.” Félig igaza is volt, mert ezt a történetet a régi Izraelben lakodalmakkor szokták felolvasni,  elmesélni, meg abban is igaza volt, hogy bizony szép történet ez. Csak a hanghordozásában meg a legyintgetésében nem volt igaza. A Szentírás egyik legszebb története Ruth története, és valóban meggyőz bennünket is arról, hogy amikor az előző vasárnap Ruth csodálatos vallomását hallot­tuk: “A te Istened az én Istenem”, akkor nem egy szép elmélet vagy filozófia elfogadása, nem valamiféle szokás vállalása volt az, amire Ruth elkötelezte magát. A vallomásban egy történet tárul föl. Amikor Ruth azt mondja anyósának: “Veled megyek, követlek, ahova te mégy, ahol te megszállsz, ott szál­lok meg, néped az én népem és Istened az én Istenem”, akkor nem udvarias gesztust tesz,  hanem jelzi, hogy elkezdődik az életében egy történet.
Bár reformátusként nem mondhatjuk, hogy az ember Is­tent választhat, hiszen Isten választ bennünket, de most mond­juk így:  amikor az ember Istent választ, akkor történetet választ, és az a történet elkezd kibontakozni az életében. Amikor Ruth így dönt, Isten titokzatos vezetése nyomán megértve az elhunyt hitvese és apósa és az anyósa életébol, hogy ki ez az Isten, mi ennek az Istennek a szeretete, és magához öleli ezt az Istent, akkor elkezdődik az életében egy történet.
1. Ennek a történetnek az első szakaszát olvastam most föl, amely igen izgalmas és érdekes, megrendítő és szép, szinte már-már idilli. De az idill azért látszólagos. Aratásidő van, az első árpaaratás ideje, mely a régi Izraelben a gazdasági rendnek megfelelően nagyjából áprilisra esik: ilyenkor érik be az első vetés. Még nincs olyan nagy forróság, aratni is könnyebb. A városi emberben eleve így él a kép: az aratás az egy szép dolog, megvan a gabona, megvan a kenyér, megvan a jövőre való, nyilván nagy boldogság és öröm az aratás munkája is. Aki viszont aratott már, az tudja, hogy egyáltalán nem könnyű dolog az: aratni a melegben egész nap, aratni sietve, mert kipereghet a gabona, elveszhet a szem, hiszen nagyon rövid idő alatt kell levágni az érett termést cséplésre alkalmas módon - nem könnyű dolog ez. De az aki, ha nem is aratott búzát vagy árpát, de gyümölcsöt már szedett, akár csak a saját kertjében, az azt is tudja, hogy amilyen nagy az öröm, olyan nagy teher az aratás, a szüret.
Hadd idézzem fel gyermekkorom egyik történetét, mely nekem sokat segített a bibliai történet megértésében,  de fordítva is, azt a gyermekkori eseményt éppen ennek az igének a fényében értettem meg. Általános iskolás koromban nyaranként az alsótekeresi állami gazdaságba jártunk el dol­gozni, málnát, ribizlit és egrest szedni. A málnát és a ribizlit szerettük szedni, az egrest nem, mert az mindig összekarmolta a kezünket, s még nyár végén is látszottak azok a hegek, ame­lyeket a tüskés bokor hagyott a kezünkön. Egy buzgó, hívő evangélikus atyafi jóvoltából kerültünk mi oda, akivel a szüleink jó kapcsolatban voltak. Jól emlékszem, hogy volt ott egy szíjas, kemény agronómus, aki állandóan ott járt a munká­sok nyomában (jórészt asszonyok meg gyermekek dolgoztak), és mindig mindent leszedetett velük, mind az utolsó szemig, egyetlen szem málna vagy ribizli sem maradhatott a bokrokon. Egy alkalommal ottmaradt néhány szem egres a bokron, s ő harsánykodva küldött vissza, hogy azt is szedjük le. Ez a mi ismerősünk, aki szintén agronómus, megpróbált bennünket megvédeni, mondván, hogy hadd maradjon néhány szem egres a bokron. De a szigorúbbik nem egyezett bele, azt hangoztatta, hogy semmi nem mehet kárba. Ebből mérges vita alakult ki közöttük. Gyermekfejjel megilletődve hallgattuk, amint két felnőtt miattunk vitatkozik. Egyszer csak a mi emberünk odavágta a másiknak: “Hadd maradjon ott néhány szem, mert ez a törvény.” Én akkor nem értettem, mit mond ezzel. Mi az, hogy ez a törvény? Hát nem az a törvény, hogy mindent le kell szedni, semmi nem maradhat ott? Hát nem az a törvény, hogy nem mehet semmi kárba? Ám ez az atyafi a mérges vitában - talán maga sem tudta, hogy miért -, a bibliai törvényt idézte, a mózesi törvényt. A mózesi törvény értelmében a gabonatábla sarkait nem volt szabad lekaszálni, lesarlózni.  Amikor pedig a kévét összekötötték és néhány szál, néhány szem elhullott, azt sem volt szabad összeszedni utólag: ott kellett hagyni, hogy a szegény, az éhezo, az  úton járó zarándok összeszed­hesse. Amikor szüreteltek, a gyümölcsfáról sem volt szabad mindent leszedni, néhány gyümölcsöt ott kellett hagyni. A szőlőnek sem volt szabad leszedni minden fürtjét: hogyha valaki arra jár, például egy jövevény (vagyis más néphez tar­tozó utas), szedhessen, ehessen belőle. És ezt fűzi hozzá Isten ehhez a parancsolathoz: “. . . mert te is jövevény voltál Egyip­tom földjén.” Izraelnek ezzel kellett nemzedékeken keresztül újra meg újra, minden aratáskor, minden szüretkor meg­emlékeznie arról, hogy Isten szabadította őt meg. Nos, ezt idézte, talán tudtán kívül, az az agronómus, amikor azt mondta, hogy ez a törvény. És valóban, az állami gazdaságban is, amikor már lecsupaszítottuk a málna-, a ribizli- meg az egres-táblákat, bizony jöttek délután a falubeliek, akiknek nem volt gyümölcsösük, és amit még találtak, azt leszedeget­ték. Lehet, hogy ők sem ismerték a mózesi törvényt, csak az­zal a reménnyel jöttek ki, hogy hátha maradt valami. Ez a gyermekkori emlék fontos lehet a Ruth történetének megértése szempontjából.
Még egy jól ismert újszövetségi történetet szeretnék fel­idézni, melynek talán egy bizonyos momentumára nem szoktunk eléggé odafigyelni. Emlékszünk rá, Jézus a tanítványaival jár, és az éhes tanítványok bemennek a mezőre, a kalászokat letépik, kimorzsolják és eszik a szemeket. Ekkor megtámadják Jézust a farizeusok, mondván miért engedi tanítványainak, hogy ezt tegyék. De nem azért bírálják Jézust, mert néhány gabonakalász leszaggatása lopásnak minősülne. Ez bizony munka, és a tanítványok szombatnapon tépik a kalászt. Azt a néhány kalászt letépni: munka.
2. Nézzük mármost, kedves Testvéreim, a történetünket ebből a szempontból. Különösen azt a részét, amikor azt halljuk, hogy az idegenből jött asszony, Ruth elindul kalászt szedegetni. Ismeri azt a törvényt, amire nyilván Naomi taní­totta őt. Tudja, hogy most aratáskor ki lehet menni a mezőre, össze lehet szedni néhány elhullott gabonakalászt. S remél­heti, lesz talán mit enni, hiszen ők az éhség elől menekülnek Moáb földjéről, hiszen özvegyen és árván maradtak, nincsen családfenntartó, nincsen, aki dolgozzon értük, aki gondjukat viselje. “Hadd menjek, kérlek, a mezőre - mondja Ruth az anyósának, - hogy kalászokat szedegessek.”
Két mai vonatkozást említek még meg. Az egyik az a  megdöbbentő tény, hogy némelyek  mások szőlőskertjébe vagy gyümölcsösébe nem azért térnek be, hogy egy-egy szemet szedjenek le, ma már nem ez a szokás, hanem az történik, hogy lerángatják az összes gyümölcsöt, és megtapos­sák. Szomorú és megrendítő, hogy el tudott jutni ez az ország ilyen helyzetbe. Még szomorúbb és  megrendítőbb, hogy sokan vannak ma ebben az országban, akik nem akarnak dol­gozni. Nem akarnak dolgozni, csak élni, csak megélni akar­nak. Sok helyről halljuk, hogy lehetne dolgozni, mert jutna munka, mert talán valamilyen módon a mózesi törvények ir­galmassága, szolidaritása fennmaradt, ám sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel. Összeszedni az elhullott kalászt? Azt már nem. Nem azért, mert nem munka, hanem éppen azért, mert munka. Összeszedni a maradékot, összeszedni, ami ott van - ez munka ma is.
Mindezt észben tartva, nézzük meg most már a történetünket. Azt a részt szeretném, kiemelni, amit a negyedik vers elején hallunk. Egy kis szó az egész, de ebben van benne a történet veleje. Ruth már kint van a mezőn, szedegeti a kalászokat az aratók után, hol az egyik táblában halad, hol a másikban. Néhány kalászt felszedni nem tűnik olyan nagy dolognak, de bizony fáradtsággal jár. Történetesen éppen a Boáz gabonatáblájában halad, és ez a Boáz valami távoli rokon. Ekkor Ruth félrehúzódik egy lombsátorszerű aratókunyhóba, hogy egy kicsit megpihenjen, és ezen a ponton azt olvassuk: “És ímé, Boáz kijött Betlehemből.” Szó szerinti fordításban: “Boáz éppen akkor jött ki Betlehemből.” Éppen akkor, igen, éppen akkor. Nem azt mondja az Ige, kedves Testvéreim, hogy véletlenül, - ezt a pogányok mondják, mon­danák így: véletlenül úgy hozta a sora. . . vagy szerencsére Boáz éppen akkor jött oda… Nem, az Ige csak ennyit mond: éppen akkor! Ha értenénk még a régi szép magyar szónak “ímé”, az igazi értelmét, nemcsak az ízét, a zamatát, hanem a tartalmát is, akkor nem kellene most semmit sem magyarázni. De mivel elsikkadt már az igazi tartalom, az új fordítás úgy próbálja visszaadni, hogy “éppen akkor”-nak fordítja, ezzel próbálja meg dinamizálni az eredeti  tartalmat. Mire mutat rá ez az “ímé” szó, ez az éppen akkor? Arra talán, hogy Ruthnak hallatlan nagy szerencséje van? Elvileg mondható ez is, hiszen ebből a találkozásból bomlik majd ki a románc, ebből a találkozásból érlelodik meg Boáz gondolata, hogy itt van ez a szerencsétlen asszony,  kedves, aranyos, áldozatkész, minket választott, a mi népünket, rokonom is valamilyen módon, eleget teszek hát a levirátus törvényének, amely szerint - ez lesz majd később a történet kibontakozása -, az elhalt családfő helyébe oda kell állni valakinek. Éppen akkor. . . Micsoda sze­rencse! Hány romantikus regényt olvastunk, kedves Testvéreim,  a fiúk inkább kamaszkorukban, a lányok, asszonyok idősebb korukban is, amelyek tele vannak ilyen mozzanatokkal: éppen akkor, így adta a szerencse. . . És sóhaj­tozunk is: “Bár nekem lenne ilyen szerencsém!” Nemcsak a férjhezmenetellel, nősüléssel kapcsolatban, de talán még azzal is. “Uram, miért nincs az én életemben néhány ilyen éppen akkor?” Hadd menjek éppen akkor az utcán, amikor szembe­jön az az ismerős, kit ezer éve nem láttam, ő meg törje éppen akkor azon a fejét, hogy valakin nagyon jó lenne segíteni. Uram, hozz már bennünket össze így – éppen akkor! Találkozhassunk egymással! S majd éppen akkor buggyanjon ki belőlem a kérés, mert amúgy én szemérmes ember vagyok, és soha senkitől nem tudtam kérni! Nagy dolog lenne ez, kedves Testvéreim, és tele is van a szívünk ilyen vágyakkal. S nem csak a mi szívünkben vannak ilyen vágyak. Hadd idézzem a szent embert, a zsoltárost, aki azt mondja a 73. zsoltárban: “Elgondolkodtam, és megirigyeltem a gonoszok szerencséjét”, a szerencséjét, hogy nekik éppen akkor. . . Nemrégiben mondta valaki: ”Úgy irigylem azt az embert, akiről azt olvastam az újságban, hogy soha életében nem lottó­zott, aztán egyszer vett egy szelvényt, beírt öt számot, és ép­pen akkor húzták ki azokat a számokat. Hogy nekem nincs ilyen szerencsém! ” Mintha ugyanezeket mondaná, nagyon őszintén Isten előtt a zsoltáros is. Nekünk, Uram, miért nin­csen ilyen éppen akkor?
Biztos, hogy nincsen, kedves Testvérek? Hát valóban olyan az egész életünk, hogy bár keressük az Urat, imádjuk is az ő fenségét, elé is visszük kéréseinket, de az életünk csak döcög, dülöngél, rázkódik, mígnem végighalad az ő szekérútján, mígnem betesznek minket a koporsóba? Valóban ennyi az egész életünk, csupa balsors, csupa csapás, csupa veszteség? Csak éppen úgy eltenget minket az Isten, hogy valahogy meglegyünk? Nagyon kérek most mindenkit, pil­lantson végig az életén ennek az áldott történetnek a fényében. Mert hányszor volt ”ímé, ímé”? Hányszor volt olyan pillanat, amelyet nem terveztünk, nem készítettünk elő, s mégis megáldatott? Hányszor volt olyan találkozásunk, amelyre nem gondoltunk előre, amelyet nem mi találtunk ki, nem mi ter­veztük, és ímé, áldás lett belőle, élet lett belőle, meggazdagodás lett belőle, lelki és anyagi értelemben is, gyó­gyulás, szabadulás lett belőle. . . Mi a különbség akkor? Nagyon egyszerűen, az a különbség, amit Boáz mond Ruthnak beszélgetésük közben:  “fizessen meg az Úr a te cselekede­tedért, és legyen teljes a te jutalmad az Úrtól, Izraelnek Is­tenétől, akinek szárnyai alatt oltalmat keresni jöttél.”
3. “Akinek szárnyai alatt oltalmat keresni jöttél” - ez a különbség, kedves Testvérek. A pogány szív - és talán a szívünk fele még pogány, vagy talán még több is belőle -, úgy gondolja, úgy is teszi, hogy elrendez mindent az Istennek, és az Istennek már csak annyit kell tennie, mint amikor fölavat­nak egy létesítményt: elvágja a szalagot. Ennyi az Isten dolga. Hányszor vagyunk így, kedves Testvérek, hogy mi mindent elrendeztünk, mindent kiokoskodtunk, mi tudjuk, hogy hogyan kell a dolgoknak menniük, tudjuk, hogy mi legyen az első, a második, a következő lépés, mire kell figyelni, kit kell bevonni, kit és mit kell elhárítani, és utána: “Uram, gyere, vágd el a szalagot, gyere, add lelked erejét, gyere, lelked ere­jével adj egy kis dinamizmust ennek az álló szerkezetnek és menni fog!” Pogányság ez? Bizony pogány, modernizált vál­tozatban. A modern ember, a nagy mechanikus így gondolja: megalkotjuk az élet nagy szerkentyűit, csak egy kis energia kell hozzá. Hát nem így gondolkozik az ember Istenről is? “Mi mindent a helyére tettünk, minden fogaskerék a helyén van, csak egy kis energiát adj, lehetőleg alacsony áron, jöjjön a Szentlélek, és máris megy minden.”
És mi volt Ruthnak, az Isten gyermekének a dolga? “Áldott legyél, hogy menedéket jöttél keresni Isten szárnyai alatt.” Ruth helyet hagy Istennek, - és ez a különbség. Sokszor nem is vesszük észre, kedves Testvéreim, ám azzal, hogy mi mindent végiggondolunk, elhatározunk, mi mindig tudjuk, hogy mit akarunk kérni, mi mindig tudjuk, hogy mire van szükségünk, és olyan szabatosan meg tudjuk fogalmazni, az­zal már nem is hagyunk helyet Istennek, hogy cselekedjen. Sokszor úgy imádkozunk a Mi Atyánk azon kérését, hogy “legyen meg a te akaratod”, mintha nem is mondanánk ko­molyan. Inkább azt gondoljuk: “Nekem van akaratom, szilárd elképzelésem –  és az legyen a te ügyeddé, s aztán legyen meg a te akaratod!” Itt pedig csak annyi történik, hogy Ruth odaáll Isten szárnyai alá, és menedéket keres. Isten világában keres helyet önmaga számára, s nem az önmaga világában  keres Istennek valamilyen helyet. Ő keres Istennél helyet, otthont, életet. Ennélfogva rá van bízva Istenre, Isten szabad gond­viselő kegyelmére, hogy történjék a dolog úgy, ahogy történik. Hogy is kezdődik a mi történetünk? Ruth  hajnalban kimegy az aratásra, és néhány maréknyi árpát össze is tud gyűjteni, egy fél cipóra való kitelik belőle. Ám akkor – ímé! -  történik valami, és ő estére  egy nagy kosár árpával tér haza (az efa talán 24-25 liternek felelhet meg) és még pergelt gabonát is visz, ami az aratók után maradt. Így indult a történet? Úgy megy végig a történet, ahogyan Ruth elindult korán reggel? Dehogy! Találkozik Boázzal, Boáz szíve megesik rajta, utasítja az aratókat, hogy hagyják szedegetni, ne szóljanak rá, mert bár nyilván tartották az izraeliek a Mózes törvényét, azért csak módjával engedték meg az utánuk jövőknek, hogy szedegessenek, néha bizony el is kergették őket. Boáz azt mondja. “Húzzatok ki a kévéből, és szórjatok. És engedjétek meg, hogy igyon az én korsómból”, a korsóból, amelyik mindig ott van a hűvösön, amelyiknek a vize nem melegszik fel és nem válik poshadttá. Így indult el Ruth? Nem. Csak elin­dult, hogy jusson valamire. És ebben a történetben élo tapasz­talattá lesz számára, hogy “azoknak, akik Istent szeretik, min­den javukra van.” Neki javára lett a nagy kockáztatás. Emlék­szünk, nem akármit hagyott ő maga mögött: családot, szülőket, rokonságát, nyelvét, kultúráját, mindent. Idegenné lett, és mégsem volt idegen, mert ezt mondta anyósának: “A te Istened az én Istenem”, és Isten szárnyai alá menekült. Isten szárnyai alatt megtapasztalta, hogy az a boldog élet, az az igazi boldogság, amikor engedjük Istent cselekedni, mások ál­tal, történeteken keresztül, mások könyörületén keresztül, hagyjuk, hogy Isten kibontakozzon az életünkben. És ettől vá­lik, kedves Testvéreim, maivá, elgondolkodtatóvá, kérdezővé - és mégis olyan sokat ígérové ez a történet.
4. Kedves ezredvégi keresztyének, 20. századi kortár­sak, közétek értve magamat is! Nem kellene elvégeznünk ön­magunk revízióját? Nem vagyunk mi túl magabiztosak? Nem gondoljuk mi magunkról azt, hogy nagyon-nagyon tudjuk, hogy minek kell jönnie? Nagyon-nagyon tudjuk, hogy mi kell nekünk - és néha még sértettség is van bennünk, mert mintha Isten meg nem tudná.
Arra kért valaki egyszer: “Imádkozzék értem, tiszteletes úr, nagyon imádkozzék értem, minden nap imádkozzék értem, a nevem említésével.” A részletes felsorolástól némiképp megrökönyödve megkérdeztem, miért. A válasz ez volt: “Mert úgy tűnik, az Isten nem tudja, hogy vagyok, és nem tudja, mi kell nekem.” Ám: “akik az Istent szeretik, minden javukra van.”  Ruthnak minden a javára vált. Javára vált, hogy fel kel­lett állni, el kellett indulni, hogy menekültté kellett válni, mert szó szerint elmenekült, mint semmi nélkül való koldus. Javára vált, hogy abból kellett élnie, amit otthagynak neki, ami elhul­lott. Lefordítsam mai nyelvre, hogy mit tesz Ruth itt a mezőn? Kukázik. Mert ez bizony kukázás. Ám “azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Ó, Uram, én idáig nem tudnék lesüllyedni, ó, Uram, én ezt a lépést meg nem tudnám tenni!! Ó, Uram, kímélj meg attól, hogy ilyen sorsa jussak, mások kegyelemkenyerére szoruljak! De Ruth nem így érzi. Ő csak azt tudja, hogy most Isten szárnyai alatt van. Nincs a szívében büszkeség. Ő csak azt tudja, ő abban bizonyos, hogy ő Isten védelme alatt van.
Isten könyörülete, Isten szárnya olyan hatalmas kiter­jedésű! Meddig kellene futnom, hogy kiérjek alóla? Hova menjek, hogy az megszűnjön? Nem ér az véget, mindig Isten szárnya alatt lehetek. Csak annyi kell hozzá, hogy a szívem is ott legyen, csak annyi kell hozzá, hogy a hitem is ott legyen, hogy legyen bennem egy cseppnyi alázat, egy cseppnyi készség, egy cseppnyi gyermeki szeretet, egy cseppnyi gyer­meki igény: “Uram, én már nem tudom, fűzd be a cipőmet, igazítsd meg az ingemet, tegyél az asztalomra valamit, készítsd el nekem!” “Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.”
Hány álmunk, hány tervünk, hány ügyünk van, s most is hányan vannak itt közülünk, akik hajnalra kelve fölriadnak, ahogy mondani szoktuk, “kidobja őket az ágy”, nem bírnak már aludni, mert ott zakatol bennük a kérdés: “mit kell tenni? mihez is fogjak?” Így nehezedik rá az emberre az egész élete. Pedig “az Úr a szerelmesének álmában ad eleget.” S nem lenne jobb úgy felébredni, úgy kezdeni a napot: “Uram, szárnyaid alatt vagyok, vezess engem, irányíts engem, áldd meg a munkámat, áldd meg a terveimet, elhatározásaimat, és legfőképpen - lepj meg engem.” A keresztyén élet legboldo­gabb pillanatai közé tartozik, amikor Isten meglep bennünket. Ismertem egy hívő testvért, aki hosszú éveken keresztül buzgón imádkozott valamiért. De nem is kertelek, megmondom, miért imádkozott. Azért imádkozott ez a testvérünk, hogy megoldódjon a házassága nagy problémája. Bevallani sokáig nem merte, de amikor a megoldásért imádkozott, valójában azért imád­kozott, hogy vegye már el az Úr a hitvesét, aki elviselhetetlen ter­mészetű ember volt. Nem látott más megoldást. Aztán a hitvese egy nap súlyos beteg lett. Sok szenvedés és kórházi vizsgálat után egy orvos rájött arra, hogy súlyos gyomorbetegség miatt szenvedett annyit, és emiatt a betegség miatt volt annyira kibírhatatlan a viselkedése is. Megoperálták a  hosszú ideje lappangó fekélyét, majd elmúlt az agresszív depressziója is. Addig keserű volt a gyo­mra és keserű volt a szája is, keserűek voltak a szavai és keserű volt a szíve is. A hosszú betegeskedés és a műtét után Isten ennek a kedves hívő asszonynak visszavitt egy kedves, mosolygós, derűs, piknikus férjet, aki mindennap ezerszer bocsánatot kért régi mor­cosságáért, bűneiért, meg azért, hogy sanyargatta őt. Most jön azonban a megrendítő dolog: ez az asszony mégsem volt boldog, mert ő nem így gondolta, nem így akarta a megoldást.
Kedves Testvérek, akkor vagyunk igazán boldogok, ha hagyjuk magunkat Istentől meglepni az ő szárnyai alatt, az ő védelme alatt. Ruth hagyta, és áldott lett. Boáz is hagyta, és áldott lett. És mindazok áldottak és boldogok, akik így imádkoznak, így keresnek, így vannak ott az Úr szárnyai alatt: “Legyen meg a te akaratod!”  mert tudom, hogy a te akaratod  “jó, kedves és tökéletes.”
Ámen

Kedves Testvérek!
Néhány évvel ezelőtt magyarul is megjelent egy francia filozófus tollából egy tanulmány, amely a modern elbeszélésnek, s egyáltalán az elbeszélésnek az etikai értelmérol és jelentőségéről szól. Arról nevezetesen, hogy miért mesélünk egyáltalán történeteket önmagunkról, miért fontos az ember számára az, hogy beszéljen önmagáról, hogy a másiknak történeteket mondjon el. A filozófus két szó között tesz különbséget. Mindkettő a latin ipse-ipsum szóból származik, s általában mind a kettő ugyanazt jelenti, csak részletes magyarázatban tárul fel a különbség. Az első a való-én, a másik az igaz-én. Az embernek van egy való énje, egy valóságos énje, az aminek látszom, aminek mutatkozom, megjelenek, ami rólam az események, a történetek során a másik emberben kialakult. És van egy igaz énem, amelyet a történetben mondok el.
Tudjuk jól, hogy ha egy eseménynek a résztvevői leszünk – akár akarva, akár akaratlanul -, vagy ha egy eseménysorozatba belesodródunk, az nem ugyanaz, mint ami ebből kitetszik, és ami ennek az eseménynek az igazi értelme. Sokszor átéljük azt, hogy amikor belekeveredünk valamibe, abból az emberek a jellemünkre, a személyiségünkre nézve súlyos következtetéseket vonnak le, mondván: ez egy ilyen ember. Ezért aztán el kell mondanom a történetemet, hogy a való-énem mögül előtűnjön az én igaz-énem. Az, aki vagyok. Az igaz-én az elbeszélésben, annak tanulságában tárul föl. Az etikai cél pedig az, hogy az elbeszélésem, a sztorim, amit a másiknak magamról elmondok, azt éreztesse vele: itt vagyok, és ez vagyok én, és megbízható vagyok a számodra. Az önmagunkról mondott történetünknek az a célja, hogy a másik számára megbízhatóvá mutassam, tegyem magamat. Mint ahogy számomra is elemien fontos, hogy akit szeretek, akivel együtt dolgozom, aki hozzá tartozik az életemhez, akire rábízok valamit, akivel az élet során kapcsolatba kerülök, megbízható legyen.
Nemrégiben beszélgettem egy ismerősömmel, aki örökséghez jutott és befektetési biztosítást akart kötni, hogy kamatoztassa a pénzét. Azt kérdezte tőlem, nem ismerek-e egy megbízható biztosítási ügynököt. Visszakérdeztem: miért kell ehhez megbízhatónak lenni? Eljön hozzád egy biztosítási ügynök, ismerteti a lehetőségeket, te kiválasztod a legjobbat, és megkötöd a biztosítást. Ez egy sima ügy. Mire ő azt mondta, szó sem lehet erről, mert akivel én ilyen kapcsolatba kerülök, abban meg akarok bízni. Mindamellett, hogy tárgyszerű, és üzletileg korrekt is legyen az illető.
Fordított értelemben is fontos a bizalom kérdése. Valakit megbízunk, rábízunk egy ügyet, rábízzuk egy munka elvégzését, aztán kiderül, hogy az illető átvert bennünket. S nem ez a szélhámosság lényege? Az illető olyan történetet mondott, olyan sztorival állt elő, hogy egyszerre csak bizalom ébredt iránta a szívemben, s rábíztam egy fontos ügyet. Lelkészként igen jól ismerem ezt. Hetenként hallgatok ilyen történeteket, olykor már az ötödik nagymama temetésére adok útiköltséget, és a hatodik dédnagymama balesetéhez segélyt, mert a szélhámos is tudja, sőt ő tudja igazán, hogy igaznak tűnő történetet kell elmondania, ha meg akar nyerni magának. A történettel teremtődik meg a bizalom. De hiába a sok-sok visszaélés, mégsem élhetünk a bizalmas ráhagyatkozás nélkül. Ha nem bíznék meg emberekben, véghetetlenül magányos maradnék. És viszont, ha úgy élek, hogy a szavaimnak nincsen aranyfedezete, akkor én is megbízhatatlanná válok mások számára, s egy idő után ezért maradok magamra.
1. A kilencedik parancsolatot általában bírósági szituációra szoktuk alkalmazni, a tanú nem tehet hamis tanúbizonyságot felebarátjára, embertársára. Ha valakit beidéznek tanúnak, a tanú csak azt mondhatja el, amit látott, amit hallott, nem hazudhat. Nem másíthatja meg a történetet, nem füllenthet. Régebbi időkben, még a XIX. század végén is, a tanút megeskették. Ma már a modern korban esküpótló nyilatkozattal is beéri sok bíróság. Nálunk figyelmeztetik a tanút, hogy az igazmondás kötelezettsége mellett tesz tanúvallomást, és hogy a hamis tanúzást bünteti a bíróság. Hiszen tétje van a dolognak. A hazugságnak, a hamis tanúbizonyságnak súlyos következményei lehetnek a másik emberre nézve.
Ezen a ponton érkezünk el ennek a parancsolatnak az igazi céljához és értelméhez, a másik emberrel való kapcsolatunkhoz. Van ennek a parancsolatnak egy megfelelő, párhuzamos parancsolata, a harmadik parancsolat, amelyben Isten tiltja nevének hiábavaló felvételét. Annak a parancsolatnak a magyarázata során hallottunk arról, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha az ember Istent meghazudtolja, vagy Isten nevével visszaél, vagy Isten nevében hazudik.
Most ennek a parancsolatnak a párhuzamát halljuk, s ha lehetne, így is fordíthatnám: a te felebarátodnak nevét hiába fel ne vedd. A te felebarátod nevét, személyiségét, sorsát könnyűvé ne tedd. Olyanná ne tedd a vallomásoddal, a történeteddel, a bizonyságoddal, ami neki ártalmára van. Mert amikor a másikról beszélünk, akkor nemcsak az a tét, hogyan, mivégre és mit mondok, és mit nem mondok, nemcsak az a tét, hogy mit mondok ki, és mit hallgatok el, hanem az a tét, hogy létesül-e bizalmi kapcsolat? Biblikus nyelven szólva: megteremtődnek-e a felebaráti szeretet lehetőségei?
Ellene ne tégy hamis tanúbizonyságot. Első helyen egy bírósági helyzetet elevenítettem fel: a hamis tanúzást és a hamis vádat bünteti a törvény. Magyarországon egyelőre csak ott tartunk, hogy a hamis tanúzást bünteti a törvény, és sajnos ez az ország sokat szenved attól, hogy a hamis vádat igencsak nehéz megbüntetni. Bárha büntetnék!
2. Tovább kell azonban mennünk és ki kell lépnünk a bírósági helyzetből, hiszen a magyar nép történetének az elmúlt néhány évtizedében azt is keservesen megtanultuk, hogy mit jelent az, amikor a politika emelkedik bírói rangra. Amikor politikai meggyőződés, világnézet, politikai párthoz való tartozás vagy valami nagy világmozgalmas összeállás érdekében lehetett hamisan tanúzni, vagy kellett hamisan tanúzni, akár önmaga ellen is az illetőnek. Ismerjük ezeket a kifejezéseket, konstrukciós per, koncepciós per, melyben előre meg volt fogalmazva minden, melyben előre el volt döntve az ítélet. Csak a kirakat érdekében, a színdarab érdekében kellett néhány tanú is. Ez nem újmódi dolog. Ismerjük jól Aháb király történetét, aki elkívánta Nábót szőlejét, de nem kaphatta meg. Ekkor Jézabel, a felesége azt ötlötte ki, hogy hamis tanúkat állítva vádolják meg Nábótot, hogy aztán halálra ítélve elkobozhassák a földjét. Ez koncepciós per volt. Hadd emlékeztessek Nagycsütörtök éjszakájára is, ott is voltak hamis tanúk, noha az ítélet eleve el volt döntve. Az is koncepciós per volt.
Ha tovább tágítjuk a kört, és kilépünk a politikából, máris ott vagyunk a társadalmi élet különböző szintjein. S vajon mi lenne a reklámszakemberekkel, ha valóban, azonnal minden hazugság büntetés alá esne? Vagy, ha megkérdezzük a statisztikusokat, akik számokkal, grafikon oszlopokkal, torta szeletekkel bűvészkednek, és hol azt mondják, hogy előrébb jutottunk, noha nem jutottunk előrébb, hol meg ellenkezőleg, azt mondják, hogy nagy baj van, de közben már nincs olyan nagy baj, vajon ők hogyan esnének e törvény hatálya alá? Nem az élet dolgainak meghamisítása, amit sokszor tesznek?
Nos, ezért nem véletlen, hogy ez a látszólag mellékes téma, a bírósági tanúskodás tisztasága áll itt Tízparancsolatban. Az, hogy az ember a felebarátja ellen ne szóljon hamisan, ne rágalmazza, ne gyanúsítsa, ne vádolja alaptalanul, csak látszólag melléktéma, csak látszólag kivételes helyzet az élet nagy ügyeihez képest. A parancsolat révén ugyanis az emberi szívig jutunk el. Az ember lényegéig jutunk el. Nem a sajátos körülményekből fakad a felebarát elleni hamis tanúzás, hanem a szívből, s ha onnan fakad, megjelenik az élet minden egyéb területén.
Ezért tovább is kell lépnünk, hogy lássuk, immár nemcsak az élet dolgaira vonatkozik a tilalom, hanem az életre való felkészítésre is, például az oktatásra. Hadd idézzem fel általános iskolai földrajztanárom esetét. Annak idején nagyon lelkesen magyarázta nekünk földrajz órán, hogy mit jelent a tehervagonokra írt rövidítés: OPW. Ez egy orosz kifejezés (opcsiszkij park vagon) rövidítése volt, magyarul közös vagonparkot jelent. Tanárunk elmagyarázta, hogy a KGST közös vagonparkot működtet. Kivitt minket a vasútállomásra, ahol megmutatta az OPW-s tehervagonokat, s magyarázta, hogy elindult a vagon a Szovjetunióból, onnan hozott valamit Magyarországra, innen megy tovább Csehszlovákiába, onnan tovább az NDK-ba, és mivel közös vagon, mindenki használhatta, mindig teli volt a vagon. Így fogjuk legyőzni a kapitalizmust, zárta előadását a tanárunk. Pár éve összetalálkoztam vele a sárbogárdi vasútállomáson, odamentem hozzá és megkérdeztem: emlékszik-e tanár úr az OPW-re? Rám nézett szomorúan, és azt mondta: igen, emlékszem, de már nagyon megbántam, hogy olyan lelkesen beszéltem róla. Sokszor bizony, egy pedagógusnak is meg kell küzdenie azzal, hogy az óráin ne azt mondja, ami a tankönyvben van, hanem az igazat mondja.
Nagy kérdések ezek. Át és át van szőve az életünk az igaz beszéd, a valóságra vonatkozó állítások súlyos dilemmájával. Még inkább így van ez az egyházban. Néhány éve egy egyházi gyűlésen felállt egy lelkipásztor és mennydörögve tiltakozott az ellen, hogy a budapesti teológián azt tanítják, hogy Jézus Krisztus nem megváltó. Felállt egy másik lelkész és megpróbálta részletesen megtudni, miről van itt szó, de ő rögtön leült és azt mondta, többet nem is nyilatkozik, ez tűrhetetlen, ez felháborító, ez katasztrófa. Én utánamentem a dolognak. Elkértem a dogmatika tanár kézikönyvét, az Újszövetség tanár könyveit, elkértem a homiletikai jegyzeteket, hátha találok bennünk egy mondatot: Jézus Krisztus nem megváltó. De nem találtam. Elmentem a dékáni hivatalba is érdeklodni, s a végén kiderült, hogy korábban egy német teológus tartott vendégelőadást, s ő fejtegetett ilyen gondolatokat. Igaz, utána megkapta a magáét. Ám egy lelkes teológiai hallgató beszámolt a lelkipásztorának az előadásról, amiből a mi emberünk oda konkludált, hogy ezt tanítják a budapesti teológián. Ekkor írtam neki egy levelet, és megkértem, legyen szíves, bizonyítsa be, hogy melyik budapesti teológiai tanár tanít ilyet. Amennyiben nem tud ilyet bizonyítani, akkor kérem, hogy nyilvánosan vonja vissza ezt a rágalmát, szeretettel emlékeztetve őt arra, hogy a kilencedik parancsolatot a lelkipásztoroknak is be kell tartani. Lett belőle nagy rebillió-ribillió, hogy ő nem így gondolta, nem azt akarta mondani.
Ám éppen ebből az esetből láthatjuk, hogy milyen könnyen ráugrik az ember a rosszra. Milyen könnyen felnagyít és rosszá forgat egy hírt. Milyen könnyen felhabosít egy vádat. Milyen jól esik nekünk rosszat mondani. Pedig, ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Jaj, kedves testvérek, ha tudnánk, hogy a barátaink mit mondanak rólunk, mikor mi nem vagyunk ott?! És, jaj, gondoljunk arra, hogy mi mit mondunk a barátunkról, mikor ő nincs ott! Milyen jólesik az embernek, hogy csiklandozza a máját, milyen jól kielégíti a szívét, hogy dobog az ott, belül, amikor rosszat hallunk, amikor álszent mód elképedhetünk, sőt még hozzá is tehetünk a vádhoz. Rosszal tódítjuk a rosszat.
Mit mond Jakab apostol a levelében? Egy forrásból jön ki édes és keserű. Egy szájjal átkozzuk felebarátunkat és áldjuk az Istent. Nem kellene ennek így lennie. A megosztott szívből jön ez, abból a tényből, hogy az ember való-énje és igaz-énje között megosztottság van. Nem új jelenség ez, nem 20. századi tünet, ez a bűneset óta így van. Ez az ősbűn egyik lenyomata. Az ember identitásválságban szenved, és ennek része, hogy mást mondok a barátomnak, amikor együtt vagyok vele, és mást mondok, amikor a háta mögött beszélek róla. Másnak tudom mutatni magamat, mint ami vagyok valójában. Vajon nem a meghasadt énnek, a kettősségnek a jele ez? Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Isten törvénye azt kívánja, hogy ne puszta jog szerint, hanem szív szerint terjesszük ezt ki felebarátunkra.
3. Hogy miképpen lehetséges ez, azt nemcsak az dönti el, hogy általában mit tartunk hazugságnak, és hogy miképpen harcolunk a hazugság ellen. Az is számításba jön, hogy cselekvő értelemben is értelmezni tudjuk-e a parancsolatot. Amikor arról hallottunk, hogy ne ölj, akkor ennek pozitív, cselekvő értelme az, hogy támogasd a másik életét. Amikor arról hallottunk, hogy ne lopj, akkor ennek cselekvő megfordítása az, hogy adj. Ez most így hangzik: tégy felebarátod mellett igaz tanúbizonyságot. Hogy miképpen bomlik ez ki, abban a régi református hagyomány siet segítségünkre. A Heidelbergi Káté írójának Ursinus Zakariásnak magyarázata alapján a következőképpen lehet bemutatni azokat az erényeket, amelyek segítenek bennünket az igazság és az igazmondás területén.
Mindenekelőtt áll az elfogulatlanság és a pártatlanság. A megfelelő latin kifejezés igen fontos, a candere igéből származik, ez tiszta fény jelent, ebből a szóból származik a kandeláber is. Az elfogulatlanság olyan, mint a gyertya tiszta, fehér, izzó fénye. Elfogulatlan, ugyanakkor méltányos és jóhiszemű az ilyen lélekkel hozott ítélet. Milyen érdekes, az igazság szobra, Justitia bekötött szemmel mérlegel. Ez a pogány Justitia. Mintha az igazság kilóra mérhető lenne. A bibliai értelemben vett igazság és tiszta ítélet mindig nyitott szemű, látó ítélet. Olyan, mint amikor valamit fénybe helyezünk. Amikor Péter apostol arról beszél, hogy legyen tiszta a gondolkodásunk, akkor egy ehhez hasonló görög kifejezést használ, a tiszta az, amin át tud világítani a nap. Átlátható. Transzparens. Az igazsághoz való első viszonyunk legyen ez a tiszta, elfogulatlan és méltányos ítélet, melyben jóhiszeműség lakozik, nem pedig gyanakvás és rosszhiszeműség. Milyen érdekes, hogy még amikor jót hallunk, akkor is gyanakszunk. Azt is mondhatnám, hogy tipikus magyar vonás ez, de valószínű, más népeknél is így van ez. Ha azonban a magyar ember hall egy igazi jó hírt, akkor is gyanakszik, akkor is megpróbálja azt egy kicsit megkormoztatni: nem lehet az olyan jó, nem lehet az igaz. Milyen érdekes! Gondolkozzunk el ezen, annak a fényében, hogy bezzeg, amikor rosszat hallunk, rögtön azt mondjuk: ez igaz, ez biztos így van.
Az igazmondás nagy erénye az egyszerűség, a simplicitas. Lehet az igazat úgy is elmondani, olyan nyakatekerten, körülményesen, értelmetlenül, szinte felfoghatatlanul, hogy az ember szinte belerokkan, mire felfogja. Sokszor mi is hajlunk erre. Úgy mondjuk el, úgy adjuk elő, úgy hozzuk a másik tudomására a dolgot, hogy negyven jogász se elegendő ahhoz, hogy kihámozza, mit is akartunk mondani. Mondjuk egyszerűen! Olyan egyszerűen, hogy egy gyermek is megértse. Olyan tisztán és áttekinthetoen, hogy bárki felfoghassa. Az egyszerűség önmagában az igazság egyik nagy kritériuma.
Az igazmondáshoz hozzátartozik a következetesség is. Gyakran lehet látni a televízióban olyan filmeket, amelyekben irodalmias vagy kitalált bírósági helyzetekben a vallomást tevő tanút megtámadják, nyomást gyakorolnak rá és ő meginog, és megváltoztatja a vallomását. De bizony sokszor így van ez a valóságban is! Kedves testvérek, tartsunk ennek a parancsolatnak a fényében önvizsgálatot! Mennyire vagyunk mi következetes emberek? S most nem a makacsságról beszélek, nem is a fafejűségről, s végképp nem arról, hogy valaki a tények tiszta és világos ismerete ellenére is kitart amellett, ami mellett ostobaság kitartani. Arról beszélek, hogy mennyire vagyunk következetesek az igazságban.
Ezt a következetességet egészíti ki egy másik erény, a docilitas, a tanulékonyság vagy fogékonyság, s voltaképp ez a kettő össze is tartozik. Aki fogékony az igazságra, az biztosan nem lesz fafejű, biztosan nem lesz megátalkodott makacs, biztos, hogy az igazság fényében meg tudja változtatni véleményét. Ehhez az igazság iránti fogékony alázat kell, mert nem könnyű dolog belátni a tévedésünket, nem könnyű dolog rájönni és vállalni, hogy melléfogtunk, hogy megtévedtünk ítéletünkben. Még nehezebb dolog azután bocsánatot kérni, s még nehezebb ezután visszavonni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha megvan bennünk a docilitasnak, a tanulékonyságnak, a fogékonyságnak a nagy erénye.
Különös módon ide tartozik a hallgatni tudás titokzatos erénye is. Nem biztos, hogy azok az igazmondó emberek, akik mindig, mindent kikiabálnak. Aki így tesz, talán megfelel Kant rigorizmusának, de nem az élet törvényeinek. Kant a Gyakorlati Ész Kritikájában arról értekezik, hogy mindig igazat kell mondani, pontosan fordítva, mindig meg kell mondani az igazat. Nos, azt gondolom, hogy annak idején, amikor egy ÁVÓ-s keresett egy üldözött személyt, akit elbujtatott a családja, nem biztos, hogy a hitves köteles volt megmondani az igazat. Ha szigorúan értelmezzük Kantot, akkor a hitvesnek fel kellett volna jelentenie férjét. Ám az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ha kell, a másik érdekében, tudok hallgatni. Nemcsak ilyen szélsőséges esetben, hanem a tapintat erényére való tekintettel is. Igen, megmondhatjuk az igazat úgy is, hogy porrá zúzzuk vele a másikat. Ez elsősorban a kamaszokat szokta jellemezni. Kinyílik a szemük, s már látják, hogy a szülő mégsem félisten, mégsem apu a legerősebb, mégsem anyu főzi a legjobb levest, aztán nem mindig érnek rá, amikor ők azt igénylik, nem mindig tudnak mindent megmagyarázni, stb. Tehát a gyerek szemében is oda kerülnek a szülők, ahova valók, - ember lesz belőlük. Ám a kamasz ezt nehezen tudja feldolgozni. És metszően fogalmaz: apu, hazudtál, nem tartottad meg a szavadat, pedig megígérted, hogy eljössz velem focizni, vagy: anyu, becsaptál, mert megígérted, hogy megszerzel nekem ezt vagy azt, de nem tetted meg. Ilyen élesen és keményen tud fogalmazni a gyermek. S amikor mi is megkapjuk ezt a gyermekeinktől, akkor éljük át, hogy mennyire tud ez fájni. Pedig nekünk is mind a mai napig, vén fejjel is tanulni kell úgy mondani az igazságot, hogy ne sebezzünk, hanem gyógyítsunk vele. Ez az igazi nagy művészet. Az az igazmondás igazi nagy erénye, ha úgy tudom elmondani az igazat, úgy tudok mellette érvelni, úgy tudom megfogalmazni, hogy azzal nem összezúzom a másikat, hanem meggyógyítom.
Igazat mondani úgy, megtalálni az igaz szavakat úgy és azért, hogy meggyógyuljon általa a másik, hogy a szívében a megosztottság megszűnjön, hogy a kétértelmű emberből egyértelmű legyen, hogy az életnek ez a nagy kizökkentsége, ami miatt az ember nem annak mutatkozik, ami valójában, és nem tudja önmagát úgy elmondani, mint aki valójában – nos, ez a parancsolatban bennefoglalt feladat. Krisztus gyermekeire az a feladat hárul, hogy igazmondással, igaz és tiszta beszéddel magához Istenhez, az igazság forrásához vezessék el a másik embert. Mert, ha abból a forrásból veszünk, ha abból a vízből iszunk, meggyógyulhatunk. Mert Isten nem hazug. Mert Isten soha nem hazudott. Mert Isten igazsága mellett szavatol Isten minden cselekedete, mert Isten kinyilatkoztatása számunkra nézve is megújulás.
Mikor tehát ezt a parancsolatot halljuk: “ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” akkor nem csak az a feladat, hogy ne vétsek a bírósági kódexek ellen, hogy aztán elmondhassam magamról: hála Istennek, soha bíróság előtt nem hazudtam. Ezt elmondhatja akárki, akinek soha nem kellett bíróság elé állnia, nem nagy érdem ez. Nem ez a tét, hanem az a tét, hogy mi, akik Isten szava és bizonyságtétele által újjászülettünk, úgy beszéljünk, hogy másokhoz szóló beszédünk gyógyítson. Meggyógyítsa a szív bűnös megosztottságát, a szív és az élet tragikus kétértelműségét. Az a feladat, hogy amikor igazat mondok, akkor az igazsággal áldást mondjak. Amikor tisztán és őszintén beszélek, a beszédemben ne átok, pusztulás, rombolás legyen. Ezért, ezt a parancsolatot nem az ember jól felfogott érdeke, nem a történelmi tapasztalatból kiizzadt, kiérlelt általános etikai meggyőződés, hanem maga a szabadító Úr parancsolja.
Én az Úr, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, én parancsolom, én követelem, ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. Én az Úr, aki megszabadítottalak, parancsolom, tégy a te felebarátodról és a te felebarátod mellett és a te felebarátodért igaz tanúbizonyságot.
Ámen