Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvéreim!
Ezen a mai délelőttön akarva-akaratlanul is az elmúlt napok tragédiáira gondolunk, és azt kérdezzük, hogy milyen módon lehetne a segítséget, az összefogást még jobban megszervezni, hatékonyabbá tenni, és mi módon tudnánk mi magunk is segíteni ebben a nagy bajban.  S hiszem, hogy szüntelenül imádkozunk is a nagy baj múlásáért. Mindamellett azt is hiszem, oda kell figyelnünk az eseményekben rejlő isteni szóra is, mert meggyőződésünk szerint semmi sem történik véletlenül. Ez a mai ige arra tanít minket, hogy nagyobb figyelemre, belső lelki készségre van szükségünk. Tudjuk jól, hogy Isten az embernek ezt a teremtett világot a gondoskodásába adta, s vajon  - ezt kérdezi most tőlünk Isten - jól ura-e az ember annak, amit az Isten rábízott? Oda tudunk-e figyelni az isteni megbízásra?
A felolvasott történet megrendítő és elgondolkoztató, mert a huszadik rész előzményeiben Jézus nyomatékkal beszél arról, hogy az Isten országában az utolsók lesznek az elsők és az elsők az utolsók. Majd utána arról beszél útközben a tanítványainak, hogy az Emberfia fölmegy Jeruzsálembe, a főpapok és írástudók kezébe adatik, halálra ítélik, pogányok kezére adják, keresztre feszítik, majd harmadnap föltámad. És ekkor  - folytatja az evangélista -  “ekkor” megy oda hozzá a két Zebedeus-fiú és anyjuk, és terjesztik elő kérésüket.
A Jézussal való beszélgetésükből aztán feszültség alakul ki, amit az evangélista által megadott számok is érzékeltetnek. Azt olvassuk a 24. versben: "Ezt hallva a tíz megbosszankodott a két testvéren." A tíz! A tanítványok számszerű elnevezése: “a tizenkettő.” Jézus előszólította a tizenkettőt, Jézus és a tizenkettő, sok helyütt ezt olvassuk, merthogy Jézusnak tizenkét tanítványa volt. Aztán azt a számot is ismerjük, amikor a Jézus szenvedéstörténete végén a tanítványok száma megcsappan, s az evangélisták így fogalmaznak: “a tizenegy” -  a tizenegy együtt volt, amikor megjelent nekik a feltámadott. Márk evangéliumának végén ezt olvassuk: Jézus megjelent a tizenegynek, és korholta őket hitetlenségük miatt. Azért tizenegy, mert Júdás, az áruló öngyilkos lett, kiesett a tanítványi körből. S tudjuk, hogy pünkösd előtt sorsolással megválasztották Mátyást, és vele kiegészült a tizenegy tizenkettőre, ez volt a teljes szám. De vajon gondolkodtunk-e, kedves testvérek, hogy miért mondja most az evangélista, hogy a tíz, és miért nem azt, hogy a többi? Igaz, két tanítvány, András és János anyjukkal külön kéréssel mentek Jézushoz, de mégsem azt mondja az evangélista, hogy: és a többi tanítvány botránkozott meg, gyulladt haragra, hanem azt mondja, hogy: “a tíz.”
Minthogyha valami mai politikai viszonyok között lennénk! Így szokták ugyanis számolni, hogy hány tagja van egy frakciónak. Tizenkettő, tizenegy, tíz! S maga a szám jelöl valamit. Mégpedig egy frakciót jelöl. Ha pedig a frakció szó eredeti értelmét használjuk, akkor a szám egy törést jelöl. A tíz fragmentum. Töredék. Kettétörik a tanítványi közösség. Kettészakad. Kettő szemben a tízzel. S ne mondjuk, hogy ez a tíz, ez a hirtelen létrejött frakció jogtalanul háborodott föl. Nem az történt, hogy a szívükben valami félreértés vagy gyanú támadt volna. Emberileg szólva, teljesen jogosan háborodtak föl, hiszen a kettő, a kisebbik frakció, uralmi igénnyel közeledett Jézushoz.
Igen megdöbbentő ennek a közeledésnek a leírása. A görög szöveget nézve, így lehetne fordítani: És ekkor hozzá ment Zebedeus fiainak anyja az ő két fiával együtt leborulván:   vagyis:  megalázatosodván, letérdelve, - még így is lehetne fordítani: Jézus kezeit csókolgatva. Az itt szereplő görög szót úgy is lehet fordítani, hogy úgy mentek Jézushoz, mint ahogy a kutya a farkát csóválva, pitizve megy a gazdájához,  - a görög szóban benne van ugyanis a kutya szó. Odamennek Jézushoz, - -  leborulva előtte ( s ezt valóban, szó szerint is lehet ezt érteni) és könyörögve, petíciót benyújtva. Mire nézve könyörögnek? A hatalomra nézve alázkodnak meg.
Mennyire megrendítő, hogy föltárul itt az ember lelke. Leborul, megalázkodik, szinte négykézlábra ereszkedik  - ezt érzékelteti a görög szó! -, ám azért, mert hatalmat akar. Hogy szokták ezt mondani? Ne botránkozzon meg senki! Fölfelé nyal, lefelé rúg. Ismerjük ezt? Fölfelé hízeleg, lefelé rúg. Fölfelé tempózik. A másik hátán, a másik vállán tapos, de fölfelé, természetesen, rendkívül alázatosnak mutatja magát. "Uram,  - mondja a Zebedeus fiúk anyja -  azt kérem Tőled, hogy mondd, hogy ez az én két fiam üljön a Te országodban egyik jobb kezed felől, másik bal kezed felől." Most mondd ki! Most jelentsd ki! Most parancsold meg, előre! Hogyha majd eljössz országodban, az egyik legyen a pénzügyminiszter, a másik a belügyminiszter: Vagy az egyik legyen a hadügyminiszter, a másik legyen a miniszterelnök-helyettes. Legyen övék főhatalom. Mert ki ül a vezető mellett jobb és bal kéz felől? Az elnevezés országonként váltakozik, ám a két legfontosabb ember ők. Jobb és balkéz felől ülni, a bármikori helyetteseket jelenti. Hadd legyenek ők a vicarii filii Dei, az Isten fiának helytartói.
De mire föl kéri ezt az édesanya, illetve rajta keresztül a fiúk? És miért az édesanyán keresztül kérik ezt? Mire föl és miért? Valószínűleg azért, mert nem értették Jézus korábbi szavait. Azt értették, amit Jézus nem sokkal korábban mondott arról, hogy az embernek fia fölmegy Jeruzsálembe, és beül királyi székébe. Azt viszont már meg se hallották, hogy ez a királyi szék a kereszt lesz. Azt meg se hallották, hogy ez a fölmenetel Jeruzsálembe csak fizikai, földrajzi értelemben véve fölfelé menetel, egyébként az alászállás, a megüresedés, egészen a sírba, a poklokig való alászállás útja lesz. "Uram, ha eljössz a Te országodban", ha beülsz a Te királyi trónodba, add meg az én fiaimnak ezt a nagy hatalmat! - kérlel az édesanya. Micsoda ellentét ez!
Egyébként, azt kell mondanom,  teljesen természetes és magától értetődő, hogy előre elosztanák a posztokat. Aki hatalmat akar, annak előre el kell osztania a posztokat, az nem kezdhet el akkor kapkodni, amikor bejutott a hatalomba. Mindent előre le kell rendezni. Minden tisztességes párt, minden hatalomra törekvő csoportosulás így csinálja ezt. Előre meg kell beszélni a hatalom gyakorlását. Azt nem lehet az utolsó pillanatban kapkodva elkezdeni. És ez teljesen természetes dolog. Ami nem természetes, az az, hogy a tanítványok nem értették, miről beszélt korábban Jézus, hogy miért megy Jeruzsálembe. Az már nem jutott el a tudatukig. Ez az isteni szó már nem foglalkoztatta őket. Valamit fölkaptak Jézus beszédéből, s amit fölkaptak, a szívükbe vették, forgatták, majd kimódolták a megoldást, és odaküldték édesanyjukat Jézushoz, mert tapasztalták, hogy Jézus a gyengék szavára könnyebben megindul. Tudták jól, hogy, Jézus ha beteget, erőtlent, kiszolgáltatottat lát, könyörületre indul. Hányszor állt meg Jézus szolgálata során, ha beteget, szenvedőt, nyomorultat, elesettet látott. Mert ő ilyen furcsa király. Hátha megáll most is az asszonyi szóra. Egyébként, az általános tapasztalat is azt mutatja, hogy az asszonyok jobban tudnak lobbizni. Ők jobban megtalálják a módját, hogy miképpen kell kérni, hogyan kell hatni.
Ám Jézus rögtön tisztázza, hogy ez a dolog így nem megy. Bár a tanítványok bőszen kijelentik  - mind a kettő -, hogy  ők megisszák azt a poharat, amit Jézus, ők megkereszteltetnek azzal a keresztséggel, amivel Jézus,  látszatra igen jól értik a metaforikus nyelvet! Ha kell, készek szenvedni is a hatalomért. Egyszerűen, határozottan felelnek Jézus kérdésére: "Meg tudjátok inni azt a pohárt, amit én megiszom?" Ez bizony, a keserű pohár. "Megkeresztelkedtek azzal a keresztséggel, amivel én megkeresztelkedem?" És ez, bizony, nem a János keresztsége, hanem ez a vér, a kereszthalálnak a keresztsége. Rávágják magabiztosan: "Meg!" Ó igen, ha nagyon akar valamit az ember, könnyen mondja: “meg!” Ha valami nagyon megszállta, könnyen kivágja: “meg!” Egy életem, egy halálom: megtesszük! - mint ahogy a népmesékben szokták mondani a hősök. Megtesszük mi azt! Mert annyira akarják. Mert annyira vágynak rá. S Jézus bólint: "Meg tudnátok tenni. De a jobb és a balkezem felől való ülést az adja, a Mennyei Atya, aki majd eljön és megadja a végidőkben azok számára, akiknek ezt elkészítette.” És ez perfectumban hangzik: "Akiknek ezt elkészítette." Ez már el van döntve. Nem most dől el, itt útközben! Ó, Zebedeus-fiak, elkéstetek! Isten, a Mennyei Atya már eldöntötte ezt.
A történet azonban folytatódik, és itt jutunk el a fájdalmas töréshez, a tízek dühéhez. Haragra lobbannak, mégpedig az eredeti szó értelmében gyilkos haragra. Olyan haragra, amely haragjában az ember ütni tud, szakítani tud, képes végleg leszámolni a másikkal. El lehet képzelni azt a méltatlan és dühödt veszekedést, ami a tízek és a kettő között kitört. Ekkor Jézus magához hívja őket, és elmondja a megrendítő szavakat: "Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek, hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok. És aki ti közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok." Jézusnak ez a szava, ez az intelme egyesíti újra a tízet és a kettőt. Jézus ugyanis egyesíteni akarja a tanítványi közösséget. Aki az első akar lenni, legyen az utolsó. Legyen szolga. Legyen diakonosz. Ez a szó, diakonosz, azt jelenti, hogy mindenki ül, és ő, a diakonosz, a szolga áll, mert az asztal körül szolgál. Sőt, aki uralkodni akar, az végső soron azt akarja  - mondja Jézus -,  amit a pogányok urai és fejedelmei akarnak. Ők ülnek az asztalnál és mindenki más áll. Ők ülnek a trónuson és mindenki hódol. Ez a világ rendje. Ez az, amit így szoktunk nevezni: eljutni a piramis csúcsára. Milliók egyért! Egy ül és mindenki áll. És hódol. És szolgál. Ők pedig uralkodnak és  - gyakorító képzővel fogalmazva mondja Jézus -  hatalmaskodnak. Nem hatalmat gyakorolnak, hanem hatalmaskodnak. Ha valaki ismer hatalmaskodó embert, hatalmaskodó főnököt, hatalmaskodó felettest, hatalmaskodó akárkit, annak van sejtése arról, hogy miről beszél Jézus. és érzi a különbséget is. Törvényes és jogos módon gyakorolni a hatalmat, az valami egészen más dolog, mint hatalmaskodni. Hatalmaskodni azt jelenti, hogy nem szállok le a másikról. Hatalmaskodni, az azt jelenti, hogy nem csak utasításokat, feladatokat és parancsokat adok, amelyeket teljesíteni és végrehajtani kell, hanem azt jelenti, hogy a másik fején taposok. Hatalmaskodni azt jelenti, hogy megmutatom, ki az úr a háznál. Megízleltetem másokkal, lehetőleg mindenkivel, hogy milyen az én hatalmam. Hatalmaskodni azt jelenti, hogy aki hatalmaskodik, az soha nem tud betelni a saját hatalmával, és ha nem tud vele betelni, az pedig azt jelenti, hogy kénytelen, lélektanilag is kénytelen állandóan uraskodni, nem békén hagyni a másikat.
Emlékszem, gimnazista koromban úgynevezett építőtáborba kellett mennünk. Bár egyházi gimnáziumba jártunk, nem voltunk KISZ-esek, de a békeharc nevében az egyházi gimnáziumot is a besorolták egy KISZ-es építő táborba. Ott aztán mi, akik az egyházi gimnáziumból mentünk, nem külön sátorban laktunk, hanem szétszórtak bennünket különböző brigádokba és sátrakba. A mi sátrunkban tizenketten voltunk, s volt egy hatalmaskodó sátorfőnökünk. Egy perc nyugtunk nem volt tőle. Nem tudtuk megfejteni, miért hatalmaskodik. Élvezi? Jól esett neki? Szadista lett volna? Nem volt az. Csak hatalmaskodott. A hatalmaskodás kielégíthetetlen étvágy. Az emberi lélek ősmélységéből tör föl. Ezért kellett éjszaka meg hajnalban fölkelnünk, meg  százhetven százalékos normát teljesítenünk. Ezért kellett összes KISZ-es dalt fejből megtanulnunk, éjjel-nappal énekelnünk. Ezért parancsolgatott ő ott mindenkinek. Egy szóval: hatalmaskodott.
Így van ez a pogányoknál  - mondja Jézus. Egy ül,  és a többi,  mindenki szolgál. "Aki azonban közöttetek az első akar lenni, az legyen a ti szolgátok" Odáig elmenően, hogy mindenki ül az asztal körül, és ő szolgál, ő nem ül le.
Elmúlt már az a világ, amikor a nők háttérbe voltak szorítva, mára már öntudatossá váltak, ám jól emlékszem gyerekkoromból, meg még fiatal káplán koromból is egy megismétlődő jelenetre. Amikor káplánként sorkosztos voltam Sáregresen, és meghívtak ebédelni valahova vasárnapra, mindenki ott ült az asztalnál, ám vagy a nagymama vagy az édesanya állt. Ő kiszolgált. Aztán, mikor már mindenki elköltötte az ebédet,  a nagymama vagy az édesanya  beült a kemencesutba, a térdére vette a tányért és megebédelt. Mindenki ült, ő állt. Szolgált. Jézus szava értelmében ő volt az első. Rajta múlott minden. Őt illette a legnagyobb tisztelet.
Aki első akar lenni, aki uralkodni akar közöttetek, az legyen a ti szolgátok. És ezzel Jézus a tízet és a kettőt egy csapásra egyesíti. Mert Őt követni, és az Ő trónusán jobb és balkéz felől ülni  - immár világos mindannyiunk számára - azt jelenti: vele együtt szolgálni. A tanítványok ezt igazán majd akkor értik meg, amikor nagyhéten Jézus megmossa a lábukat. A Mester, a Király, az Isten Fia az, aki ott megmossa a tanítványok lábát, s azt mondja nekik: hasonlóképpen cselekedjetek. Aki az Ő jobbja és balja mellett akar állni, és vele együtt akar uralkodni, az immár tudhatja, mit jelent ez: utolsónak lenni. Mindenki ül, és én még állok. Mindenki kiszolgáltatik, s én még nem kerültem sorra. Mindenki előrébb jutott és én vagyok még az utolsó.
Ez, bizony, ellene mond e világ törvényeinek. Ellene mond mindannak, ami szerint ez a földi élet berendezkedik, irányíttatik, egyről kettőre jut. S mégis, ez az ellentmondás, ez a feje tetejére állított piramis az, amiben a megváltás és a szabadulás van. Amikor Jézus ezt mondja a tanítványoknak, nem csak egyesíti a kettétört tanítványi közösséget, hanem meg is békíti őket. Aki szolgál, az tud megbékíteni. Aki hatalmaskodik, az viszályt szít. Gondoljátok, kedves testvérek, hogy a maradék tíz csak azért háborodott fel, csak azért gyűlölte meg hirtelen a kettőt, mert ők ilyet kértek? Ó, dehogy! Ők is szerettek volna jobb és balkéz felől ülni, s dühösek voltak a másik kettőre, hogy ők ügyesen megelőztek őket, előrébb csusszantak a sorban, ellopták az orruk elől a pozíciót. Jézus azt mondja: Aki szolgál, az megbékít. Aki szolgál, töréseket gyógyít. Aki tud önként, szabadon, szeretetből utolsó lenni, leghátulra állni, az azt a nagy szolgálatot teszi meg, amit a gyógyítás, megbékítés, megengesztelés szolgálatának nevezünk.
Hogyan vagyunk mi erre képesek, kedves testvérek? Hiszen mindannyian ismerjük önmagunkat, az emberi természetet, és mondhatjuk, hogy Jézus itt valami lehetetlenséget kíván. Igen, ha kizárólag magunkra kellene támaszkodnunk, valóban lehetetlenséget kívánna. Ám ő ezt mondja: "Valamint az embernek fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért." Váltságul sokakért.
A megváltás által lehetséges ez a szolgálat. A megváltott ember ugyanis szabad ember. A szabad embernek már nem kell innen-onnan-amonnan kitörnie. A szabad embernek nem kell föl-törnie. Szabad. Krisztus kifizette helyette a váltságdíjat. Krisztus leoldotta róla élete, bűne bilincseit. Nincs miért kitörni. Nem szükséges megmutatni. Nem fontos azzal lépés-előnyt szerezni, hogy a másik fejére lépek. Aki szabad, az Istennél van, és ezért a számára teljesen mindegy, hogy elől van, vagy hátul van, elől áll, vagy hátul áll, hogy mindenki más ül, ő pedig áll, mindenki kiszolgáltatik, de őt még senki nem szolgálta ki. Teljesen mindegy, mert Istennél van, és fölfedezi azt, hogy Isten szívesen időzik azok körében, akik leghátul vannak. Isten szívesen időzik és szolgál azoknak, akik legalul vannak. Ezt a nagy titkot ebben a földi életben sosem fogjuk teljesen megérteni. Hogy Isten miért nem a királyoknak, az uraknak, a hatalmasoknak a barátja? Pedig tanácsos és illendő dolog is a hatalmasok barátságát keresni! Isten a kicsinyeknek, az elesetteknek, a megfosztottaknak, a hátul levőknek barátja. Aki szabad, az Istennél van, és ettől kezdve számára csak egy boldogság és egy öröm van. Az, hogy Isten oldalán állhat.
Kedves testvérek! Isten ebben a rettenetes időben, az árvizeknek, a katasztrófáknak az idején arra hív és arra buzdít, hogy szabad emberként, megkímélt életünkkel és vagyonunkkal álljunk most oda Őmellé, álljunk oda, ahol Ő szívesen van, és ahol megtalálható - a mindenüket elvesztettek körében, a leghátul levők körében. Nekik most biztos, hogy nincs ilyen gondolatuk: hogy lehetne uralkodni, hogy lehetne előrébb jutni? Csak egy gondolatuk van: hogy lehetne életben maradni? Ha megértettük, mit jelent Krisztus szabadító váltsága, mit jelent nekünk adott irgalma, mit jelent életünk megkímélése, és meglátjuk a szerető és irgalmas Istent a vesztesek körében, a hátul levők körében, hiszem, hogy mi is szabad szívvel, igaz lélekkel odaigyekszünk majd, és ott talán azt is megértjük, miért kellett mindennek megtörténnie. Adjon Isten Szentlelke bátorságot, szabadságot, szent elhatározást, s aztán majd szívnek, léleknek igazi belátást, isteni megértést.
Ámen

Kedves Testvérek!
Talán mondanom sem kell, hogy Jézus feddő szava igen-igen aktuális, mélyen érinti a mi nemzedékünket, a mi korunkat is. S pontosan azért, mert a mi időnk is hasonló ehhez a bizonyos házhoz, amelyből kiűzetett a tisztátalan lélek, aztán ott maradt üresen kisöpörve, fölékesítve, ám gazda nélkül. És  visszatérvén a tisztátalan lélek, látta a gazda nélküli állapotot, s hozott magával még másik hetet, még gonoszabbakat, és rosszabb lett a ház végső állapota, mint volt korábban.
Amikor megértjük a saját korunk nyomorú állapotát, és nem csak egyénenként, hanem az egész kort jellemző módon, bizony összeszorul a szívünk, mennyire így van ez! Megtisztíttatott a ház, kisöpörtetett, fölékesíttetett, csak éppen nincsen gazdája. Csak éppen nincs, aki lakjon abban az otthonban. Csak éppen az nem történt meg a megtisztítás után, amit így nevezünk: befogadás. Csak éppen az nem történt meg, hogy a trónfosztás után valaki a trónra ülhetett volna. Csak éppen az nem történt meg, hogy a korábban parancsoló démoni gazda helyett isteni úr parancsolhatna az életünkben, a dolgainkban, a gondolkodásunkban, a közerkölcsünkben, a fölfogásunkban.
1. Jézus rávilágít az okokra is. Hiszen nem magától alakul ki ez az állapot, nem valamiféle magatehetetlenség, szerencsétlenség, ügyetlenség hat itt. Nem az a probléma, hogy a megtisztított ház véletlenül üresen maradt, ami nagy malőr -  imádkozzunk hát buzgón, hogy ne következzék be ez a malőr. Többről van itt szó, sokkal mélyebb és komolyabb dolgokról.
Jézus csodákat tesz, Jézus föllépése, tanítása, emberekhez való viszonya egyértelmű. Adolf von Harnack, a nagy egyháztörténész följegyzi, hogy az őskeresztyénség nagy-nagy hódítását az egész római birodalomban - sőt tudjuk, hogy azon is túl - három nagy tényezővel lehet magyarázni, és ezt a három tényezőt már Jézus életében és szolgálatában is lehet látni. A tényezők összefoglalására három görög szót használ Harnack, mind a hármat jól ismerjük. Az első, mondja Harnack, a keresztyén kérügma volt, az igehirdetés. Annak egyértelmű meghirdetése, tudtul adása, hogy Isten szeretete, megváltása, szabadítása elvégeztetett a názáreti Jézusban. Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa! S ahogyan Jézus, úgy az első keresztyének is világosan, egyértelműen és hatalommal hirdették ezt.
A másik ilyen tényező a diakónia, a szeretetszolgálat volt, vagy hogy jól értsük ennek a szónak a gazdag tartalmát, így is fordíthatjuk: a szolidaritás. A szegények, az elesettek, a kiszolgáltatottak, az özvegyek, a kicsik iránti szeretet. Ezt egy olyan világban gyakorolták a keresztyének, amelyben nagyon könnyen leírták azt, aki gyenge. Egy olyan világban, az antik világban, amely után Nietzsche, a nagy német filozófus sóhajtozva ábrándozott, mert ő ott még látni vélte az “Übermensch” nyomait, még látni vélte nyomait annak, hogy az erős fölülkerekedik, a gyenge meg alulmarad. Nem is szerette Nietzsche a keresztyénséget. Ugyan talán ő maga se tudta, hogy miért, de ez a magyarázat lehetséges: azért, mert a keresztyének gyakorolták a diakóniát. A keresztyének nem léptek át a gyengén, hanem fölkarolták. Nem léptek át az erőtlenen, nem írták le a senki-létű embereket. És éppen emiatt és ezáltal hódított a keresztyénség.
Harmadsoron, mondja Harnack, a keresztyénség erőit, életét, magatartását, szolgálatát, jelenlétét áthatották a dünameisz, az isteni erők. A gyógyítás erői, az ördöguzés erői. A lelkek megítélésének erői. A tisztánlátás hatalma. A mártírium ereje.
Jézus életében is ott vannak a dünameisz, ott vannak ezek az isteni az erők. Ő maga mondja korábban, Máté evangéliuma 12. részében: Az ujjammal ördögöket űzök ki. Az ujjammal! Jézusban isteni hatalom van, és ez egyértelmű.
Kedves testvérek, sok-sok élethelyzetben drámai módon nyilatkoznak meg az erők. Például, amikor valaki nem ért a szép szóból. A gyereknevelésben is van ez így: - Édes fiam, édes lányom, hát nem értesz a szóból, a szép szóból, a rábeszélésből? Újabban a pedagógia kutatói és a pszichológusok is megengedik, hogy időnként, erőt alkalmazzon a szülő. Jól emlékszem, tíz-húsz évvel ezelőtt a rádióban és tévében adott  gyereknevelési műsorokban mindenki azt mondta: Csak azt ne! Csak azt az egyet ne! Üljön le szépen a szülő a gyerekkel, és beszélje meg vele a dolgokat! Van annyi esze a gyereknek! Azóta rájött a modern pedagógia is, amit minden józan szülő tud, hogy persze, hogy van esze a gyereknek, csak nem biztos, hogy arra használja, hogy megértse a szóban forgó dolgot. Van, amikor az ember nem ért a szép szóból, csak az erőből.
Ám pozitív értelemben is megnyilatkozhat az erő. Van, amikor az ember nem érti a jóra intő beszédet, de egy erőteljes jelenség, egy jótett, egy hatalmas megnyilvánulás meggyőzi az embert az igazságról. Például arról, hogy hol van az a hely, ahova oda kell állnia, mi az a jó dolog, amit csinálnia kell. S ezt egészen másként éljük meg, mint amikor kényszerítenek bennünket. Ezt úgy éljük meg, hogy meghatódunk, emelkedettek leszünk megolvad a szívünk és máris tudjuk, hol a helyünk. Így történt ez sokszor a tegnapelőtt temetett nagy magyar színész esetében: igazi belső erővel elmondott egy verset, és ez az erő, az előadásnak, az értelmezésnek az ereje meggyőzte a hallgatót vagy a nézőt. Ha egy silány művész állt ki, egy dadogós, vagy pösze ripacs, akármit próbálkozott, és akár a legnagyobb verseket is mondhatta - egyik fülünkön ki, másikon be. Kikapcsoltuk a rádiót, vagy a tévét, nem voltunk rá kíváncsiak, sőt azt mondtuk: - hogy lehet ezt így elrontani? Ennek a csodálatos színésznek azonban nagy adománya volt arra, hogy amit mondott, értelmezett, játszott, azt erővel adta elő, és ezzel meg tudott győzni, katarzisig tudott emelni.
3. Van tehát az erő-megnyilvánulásnak pozitív értelme is. Ez történik most - másfajta vonatkozásban, elsősorban szellemi síkon - Jézussal. Erőmegnyilvánulások veszik őt körbe, maguktól értetodo megnyilatkozások. Nincs ezeken mit magyarázni, magukért beszélnek. Ekkor azonban jönnek az írástudók és a farizeusok, és azt mondják Jézusnak: mutass nekünk jelet, Mester, jelt szeretnénk látni Tetőled! Megdöbbentő, hogy Jézus milyen keményen, ítéletesen felel. Azt mondja: ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván, és nem adatik jel néki, hanemha a Jónás próféta jele! És itt máris eljutottunk a mi korunkhoz. A mi korunk is ilyen kor. Jelet kíván, jelet követel, aztán a véghetetlenségig értelmezi és magyarázza azt. A huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben lett divattá és meghatározó irányzattá is, mind a filozófiában, mind a teológiában a hermeneutika. Ez egy igen fontos, nagyon komoly tudomány. Abban segít eligazodni, hogy milyen törvényszerűségek szerint kell egy szöveget jól magyarázni, helyesen értelmezni. Mitől lesz az értelmezés szabatos, pontos, tisztességes.
A hermeneutika azonban  divattá és egyben áldozattá is vált – úgy járt, mint az a kamaszlány, akit szépségkirálynőnek választottak, s összeroppant a hirtelen jött népszerűség súlya alatt. Ma már ott tartunk, hogy sokan a modern filozófusok közül arról beszélnek, hogy nincs érvényes magyarázat. Nincs olyan általánosan érvényes elv, amely alapján egy szöveget magyarázni lehetne. Természetesen mondhatjuk erre: Ó, ezt már megszoktuk. Egy verset az egyik olvasó így értelmezi, a másik úgy értelmezi, a harmadik meg amúgy. Elolvasunk egy szép regényt, az egyik olvasónak ezt jelenti, a másiknak meg azt. Az egyházban is hozzászoktunk ehhez, elég csak egy bibliaórára beülni, egy igeszakaszt fölolvasni, máris érezzük, hogy az egyik testvérben az ige ezt indítja, a másikban azt.  Az egyik így látja, a másik amúgy. Ezt ismerjük, ezzel nincsen semmi baj.
Ám, kedves testvérek, ha filozófiai szinten mondjuk ki, hogy nincs érvényes magyarázat, akkor azt ki kell terjesztenünk a bírósági ítéletekre is. Hiszen, voltaképpen, a bíróság előtt is szövegeket értelmeznek. A panasz, a védekezés, a vád mind-mind szöveggé, textussá válik. S mit tesz a bíró? Értelmez. Értelmezi az esetet: jogos – nem jogos, bűnös - nem bűnös. Az íéletet értelmezés alapján mondja ki. De tovább megyek. Ha nincs általános alapja az értelmezésnek, lehet-e érvényesen értelmezni egy orvosi látleletet? Ha nincs érvényes értelmezés, az egyik orvos azt fogja mondani: ez a betegség már halálos, nincs mit tenni, jöhet az eutanázia. A másik orvos azt mondja: nekem még van reményem, én még harcolok a betegért. Életveszélyes dolgokkal játszik a modern kor filozófiája. Mindent szétmagyaráz. Mindent szétértelmez. Szétbeszéli az egész életünket, az erkölcsi elveinket, még a feketét és a fehéret is. Elsikkasztja, ami egyértelmű és önmagáért beszél. De  közben jeleket kíván. Közben indikációkat kíván, bizonyítékokat követel.
Ez a gonosz és parázna nemzetség. Nem adatik néki más jel, mint a Jónás próféta jele. Jónás három nap és három éjjel volt a cet gyomrában, azonképpen az emberfia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Aztán folytatja Jézus:  Ninive férfiai az ítéletkor támadnak majd föl ezzel a nemzetséggel és kárhoztatják azt, mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására, és ímé nagyobb van itt Jónásnál.
Néhány évvel ezelőtt a magyar televízióban játszottak egy rövid filmet. Magyar filmesek készítették, “Jónás”, ez volt a címe. Egy igen érdekes és megrendítő megoldást alkalmaztak a filmben. Jónás természetesen magyar ember volt, afféle aszkéta formájú értelmiségi, akinek el kellett mennie a nagy városba, Ninivébe, New York-ba, és prédikálni kellett az igét. A filmben azt lehetett látni, hogy megérkezik az emberünk New Yorkba, járja az utcákat és magyarul kiáltozza: Térjetek meg, térjetek meg, mert ítélet lesz! Közben zajlik a világváros élete. A járókelők vagy angolul vagy spanyolul beszélnek, senki nem érti, mit mond. E a jelenet szöget ütött a fejembe. Hogyan prédikált Jónás Ninivében? Milyen nyelven? Értették őt? Volt ideje szépen, szabatosan kifejteni, elmagyarázni mindent? Hogy mi fog itt történni, mi vár rájuk.
Olyannyira meghökkentő, kedves testvérek, Ninive megtérése, hogy még maga Jónás sem hitt benne. Hát kiment a töklevél alá, és várta az ítélet bekövetkeztét. Ő végrehajtotta, amire Isten utasította. Ő megcsinálta, amire Isten rákényszerítette,  odavitette, kiköpette a cethallal, s addig kergette, amíg el nem ment Ninivébe. Uram, mondhatta, elvégeztem a kötelességemet, bevertem a szöget a falba, mostmár hagyj békén, mostmár jöjjön az ítélet! De Ninive megtért.
Aztán folytatja Jézus: Délnek királyné asszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetséggel együtt, és kárhoztatja majd, mert eljött a föld széléről, hogy hallhassa Salamon bölcsességét. És ímé nagyobb van itt Salamonnál. Ismerjük az etióp királynő csodálatos történetet az Ószövetségbol. Eljön a pogány asszony, az Isten törvényét nem ismerő uralkodó, hogy megcsodálja Salamon bölcsességét. Ám Jónásnál nagyobb van itt, és Salamonnál is nagyobb van itt, - mondja Jézus. Jeleket akartok? Vajon csak azért akarjátok a jeleket, hogy legyen mit szétmagyarázni? Aztán a magyarázatot magyarázni? A kommentárt kommentálni? És a végén kimondani a modern kor cinikusaival: semmi nem érvényes!? Ma már vannak olyan írók, akik azt mondják: kezembe veszem a szöveget, és a szöveg sincs, csak az, amit én hozzáfűzök! Mit akartok? Ha Ninive meg tudott térni egy olyan beszédre, amelynek talán alig volt valami értelme a számukra, ha Dél királyasszonya el tudott jönni Etiópiából, hogy hallgassa Salamon bölcsességét, pedig csak a hírét hallotta, hogy-hogy ez a nemzetség nem tud megtérni az isteni erők megnyilatkozására? Hogy-hogy nem tudja azt mondani az isteni erők megnyilatkozására: ebben a házban, amelyik megtisztíttatott, amelyik fölékesíttetett, ebben a házban Isten legyen az Úr és a király!
3. Értjük hát, hogy nem véletlenről, nem történelmi balszerencséről beszél itt Jézus? S mi végképp nem mondhatjuk, hogy itt, a mi korunkban véletlenek sorozata sodor minket, itt csak a tények különös, sorsszerű összjátéka hat, s nekünk nem volt még időnk észlelni, fölismerni a helyzetünket, az állapotunkat. Dehogynem volt időnk! Ó, jaj, ha visszajön a tisztátalan lélek! Bekukucskál az ablakon! Neki volt ideje visszajönni? Neki volt és van ideje körülnézni? Neki van ideje elmenni, társakat összetoborozni? Csak nekünk, a megszabadultaknak, az isteni erők megnyilatkozásait átéloknek nincs még most sem időnk eszmélni? Hiszen az maga az eszmélés, hogy az ember szíve és a lelke föltisztul! Ez maga a démonitás alól való megszabadulás, ez maga a tisztátalan lélek kiűzése, hogy az ember szíve és a lelke fölszabadul az istenire. Lehull a fátyol, oldódik a megkötözöttség. Átélheti az ember boldog tudattal: én, aki csoszogtam, totyogtam az Isten felé, most szabadon léphetek, én, aki nem tudtam elmondani még egy törmelék-imádságot sem, mert valami megkötözött, mert valami visszatartott, most mondhatom, most áradhat a szívből. Én, aki nem tudtam jót tenni, mert minden jó szándékom rosszra fordult, itt állok szabad kezekkel és tehetem a jót. Kényszer nélkül, hálából.
Mire várunk még? Miért nincs ott az életünk kellős közepén a dolgaink rendjének meghatározó tengelyében ez az isteni hatalom? Miért nincsenek ott az isteni erők, a dünameisz? Miért gyenge és erőtlen az életünk? Miért olyan, mint egy magára hagyott ház? Miért csodálkozunk, ha úgy járunk, mint sok szép ház ebben az országban, meg ebben a városban? Elment a tulajdonos, otthagyta üresen a házát, aztán egy, két, három év múlva visszatérvén azt látja, hogy hajléktalanok, házfoglalók belakták, tönkre tették, és kifüstölni se tudja őket.
Nem ilyen sokszor ez az ország? Nem mondhatjuk már, hogy kényszerpályán vagyunk. Amikor 1990-ben ezt a kifejezést hallottam, hogy kényszerpályán kellett mozogni, ti. a kommunizmus idején, akkor sem hittem nagyon igazán ebben, mert a keresztyén ember nem ismer olyan helyzetet, amiben ne lehetne valamit tenni. Nem ismer olyan helyzetet, amikor azt kellene mondania, hogy nem tehetek mást, mint amit rám kényszerítenek. De legyen, kényszerpályán kellett járni. Immár eltelt tíz esztendő. Még mindig kényszerpályán vagyunk? Még mindig végzetes meghatározottságok hatnak? Még mindig ott áll a párttitkár az utcasarkon, s húzza a strigulákat, hogy ki jár templomba? Még mindig a pártközpontban döntik el, hogy milyenek legyenek az erkölcseink? Nem dönthet a parlament szabadon a törvényekről? Nem lehet szabadon tisztességes embereket odaküldeni? Nem lehet a saját életünkben azt mondani:  nem leszek többet korrupt!? Kifizetem inkább az ÁFÁ-t! Nem megyek bele ebbe a dologba! Nem lehet azt mondani: megbeszélem tisztességesen a szomszédommal? Hagyom a magyari módit, a tyúkpereket? Nem lehet a szívet Istenhez emelni? Nem lehet azt mondani: jöjj, Uram Jézus, végy bennem lakozást, mert Te vagy a Szabadító!
A 74. zsoltár Isten népének elesett állapotáról beszél. Nincs templom. A szent helyek meggyalázva, az ellenség összeesküdött és arról beszél, hogy: tapodjuk lábbal ezt a népet! Gyalázzuk meg az Isten nevét! Ekkor így kiált a zsoltáros: nincs próféta, aki megmondaná, meddig tart ez és jeleinket nem látjuk. Ez az ítélet állapota, amikor nincsenek jelek. De most vannak! Bőséggel! Mert az ige szól és szólhat! Mert lehet szeretni és szolidárisnak lenni! És megnyilatkoznak az isteni dünameisz a történelemben, a sorsunkban, az életünkben. Mire várunk még? Lehet, hogy már kandikál befelé az ablakunkon a tisztátalan lélek! Lehet, hogy úton van a társakhoz vagy úton van a társakkal! Mire várunk?
Jöjj királyom, Jézusom!
Szívem ímé megnyitom.
A gonosztól óvj Te meg,
meg ne rontson engemet.
Ennek a nemzetségnek nem adatik más, mint a Jónás jele. A mi nemzedékünknek sem adatik más, mint a Jónás jele! Ám ez a legnagyobb jel! Mert amiképpen Jónás három nap és három éjjel volt a cet gyomrában, azonképpen az Embernek Fia is három nap és három éjjel volt a földnek gyomrában. Ez a Feltámadott jele, a Megdicsőült Úr jele. Az életen és halálon győztes Krisztus jele.
Ezt a jelet látta egykor egy uralkodó. Ebben a jelben győzött. Ebben a jelben győztek sokan. Ebben a jelben tisztulhattak meg. Ebben a jelben lehetett az életet isteni rendbe állítani. Ebben a jelben van nekünk szabadulásunk, megtartatásunk, és igazságunk. Látjuk a Jónás jelét. Látjuk a Feltámadottat. Mondjuk hát mi is az énekkel együtt: Jöjj királyom Jézusom! Szívem ímé megnyitom!
Ámen

Kedves testvérek!
Az elmúlt keddi bibliaórán élénk beszélgetés, mondhatni szinte vita alakult ki Máté evangéliuma 12. részének az utolsó szakaszáról, arról a történetről, mely szerint mikor Jézus a Genezáreti tó mellett tanított, és édesanyja és testvérei utánamentek, s miközben Jézus egy házban nagy tömeg közepette tanított, beüzennek neki, hogy szeretnének vele beszélni. Ekkor Jézus meghökkentő szavakkal azt felelte: “Kicsoda az én anyám és kicsodák az én testvéreim? Kinyújtotta kezét és azt mondja: Ímé, az én anyám, és ímé, az én testvéreim, mert aki cselekszi mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nőtestvérem és anyám.”
A vita a bibliaórán két okból bontakozott ki, két szempont fűtötte a véleményeket. Az egyik szerint Jézusnak ezeket a szavait mind a mai napig szélsőséges szekták, csoportok használják ki, - ismerünk mi magunk is ilyen eseteket. Ezek a Krisztus követést szembeállítják a családi kötelékek tiszteletben tartásával. Én magam is ismerek olyan fiatalembert, aki egy szektába kerülvén, megszakította a kapcsolatot szüleivel, testvéreivel, minden rokonával, és erre a helyre hivatkozott, nem is szószerint idézve, csak a Bibliai helyet mondva, ilyenformán: Máté 19;48-49.
A másik ok, ami miatt ennek az igének a megértése nehézséget okoz, az evangéliumi történeti összefüggésében van. Máté evangéliuma 12. részében egy sorozatot olvasunk arról, hogy környezete nem érti Jézust. Bár annyira egyértelmű mindaz, amit tesz: a csodái, a szabadításai, az erők megnyilvánulása, az Isten országának fizikailag is átérezhető közelsége, hogy mondhatnánk, mindez önmagáért beszél. Nem kell ezt magyarázni, követni kell Jézust, hisz annyira meggyőzőek istenségének bizonyítékai, Messiási mivolta, hogy ő a megváltó. Ám kérdez Keresztelő János, aki láthatóan csalódott Jézusban, kérdeznek az írástudók, kérdeznek a farizeusok, és vádak hangzanak el Jézussal szemben. Ennek az értetlenkedési sorozatnak a végén megjelenik a családja, hogy hazavigyék Jézust.  Elég volt! Csodálatosak voltak igehirdetései, csodálatos dolog volt a háborgó tenger lecsillapítása, nagyszerű dolog volt a betegek gyógyítása, ördögök kiűzése, s még ezeknél is hatalmasabb dolog, hogy ekkora rajongó-tábora van Jézusnak, de most már elég! Tessék hazajönni!
“Kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim?” - kérdez vissza Jézus. A bibliaórai beszélgetés valószínűleg azért is volt élénk, mert a bibliaóra elején elmondtam, hogy Máté evangéliuma 13. részétől kezdődően változás áll be Jézus szolgálatában. Addig ahogy arról a múlt vasárnap is szó volt,  hogy az isteni erőknek, a dünameisz-nek, az isteni erőknek a megnyilatkozása játszott döntő szerepet.
Most azonban valami változik. Ettől az eseménytől kezdve Jézus másképpen beszél. S ez azért meghökkentő, mert a mi emberi logikánk szerint fordítva kéne a dolgoknak lenni. Általában úgy van a dolog, hogy előbb beszél az ember, bemutatkozik, elmondja, hogy ki ő, mi ő, és akkor  - ahogy mondani szoktuk -  hic Rodus, hic salta: tessék bizonyítani. Eddig nagyokat mondtál magadról, Háry Jánoskodtál, hősködtél, de íme, eljött a pillanat, tessék megmutatni az erőt! Eddig hittem neked, most hát mutasd meg! Aztán, ha az illető nem tudja megmutatni, akkor némi gúnymosoly kíséretében elhessentjük a dolgot. Ám, hogyha először az erő nyilatkozik meg, akkor már nincs mit magyarázni,  nincs mit kérdezni. Akkor már egyértelműen kimondhatjuk, rendben van, , olyan erővel, olyan hatalommal találkoztam, ami előtt fejet hajtok. Jézus esetében azonban azt látjuk, hogy előbb megnyilatkoznak az erők, föltárul isteni hatalma, és azt követően jönnek a szavak.
Jézus azonban nem magyarázkodik, hanem példázatokat mond, mégpedig olyan példázatokat, amelyek valóban nem tekinthetők magyarázatoknak. Ellenkezőleg, még a példázatok is inkább magyarázatra szorulnak. Ha példát mondunk, - s ezt minden pedagógus, tanítással foglalkozó ember nagyon jól tudja - azt azért mondjuk, hogy valamit megértessünk. Fölírja a matematika tanár a táblára az absztrakt matematikai képletet: 2 + 2 = 4. Aztán kirak az asztalra két almát, meg két almát, és azt mondja:  Itt van két alma,  meg itt van két alma, számoljátok meg, ha összeteszem, mennyi az? Négy. Nos, akkor kettő meg kettő, az négy. Ha az egyedi példával így van, akkor elvontan is mindig így van. Így értjük meg a gyakorlati példából az absztrakciót. A példa arra szolgál, hogy megértsük az elvonatkoztatott állításokat, melyek nem olyan maguktól értetődők, nem olyan nyilvánvalók, mint az evidensen gyakorlatias esetek.
Jézus azonban olyan példázatokban beszél, amelyek maguk is magyarázatra szorulnak. Ezért is mondják a tanítványok, mikor hallják a magvető példázatát: Miért szólsz nekik példázatokban? Jézus ekkor a példázatot lefordítja, mit jelent a mag, mit jelent a szántóföld, mit jelent a köves talaj és így tovább.
Talán ez a jelzés is segít megértetni, hogy miért fordul itt meg minden. Ennek a fordulatnak az  első s talán legnyilvánvalóbb magyarázata az, hogy Jézus szolgálatában eljött az ideje annak, hogy a fizikailag, biológiailag, a mindennapos életben megnyilatkozó, megmutatkozó isteni erők kiárasztása után,  fölemelje követőit és tanítványait az Isten országának szellemi dimenziójába. Isten országa erő, de szellemi erő. Isten országa hatalom, de spirituális hatalom. Jézus szándéka az, hogy beavassa-bevezesse tanítványait ebbe a szellemi világba. És ennek azért kell megtörténnie,  mert ha az ember nem kapja meg ezt a többletet, akkor a maga megsötétedett szívével és elméjével az Isten erejének, hatalmának  életében megnyilatkozó áldásait maguktól értetődőnek és természetesnek veszi, noha ezek az áldások nem maguktól értetődőek.
Ugye, milyen magától értetődő és természetes, hogy ma milyen szépen süt a Nap, és kellemes volt idáig elsétálni ezen a februári délelőttön? Ugye, milyen természetes és magától értetődő, hogyha elvetjük a gabonamagot, az kikel, búza lesz belőle, a búzából meg kenyér? Ugye milyen természetes, hogy működik a világegyetemet egybetartó hatalmas kozmikus erő-egyensúly rendszer? Minden olyan természetes, minden olyan magától értetődő! Az is, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy egészségesek vagyunk, hogy van táplálékunk!
De tényleg olyan magától értetődő ez? Olyan mindez, mint egy egyszerű matematikai egyenlet, mint az, hogy 2 + 2 = 4, és kész? Olyan egyszerű mindez, hogy akár be is írhatjuk a lelki iktatókönyvbe: t. sz. (tudomásul szolgál)? Vagy talán mégis kellene nekünk ebből valamire következtetnünk? Kálvin az Institúció elején azt mondja: ha látjuk a világegyetem nagyszerűségét, a legegyszerűbb paraszti ésszel is, ha következtetnünk kellene Isten dicsőségére. S ha tudnánk ekképpen következtetni, akkor egész életünket, morális és szellemi síkon is az Isten dicsőségének szolgálatába tudnánk állítani. De jaj, nem tudunk. Csak elvesszük Isten kezéből, amit Ő atyai bőkezűséggel ad. Így mondja Kálvin: Isten ajándékozó Isten. Mást sem akar, mint adni. Mi meg mást sem akarunk, mint kapni. Olyanok vagyunk, mint a neveletlen gyerek, aki soha nem mondja azt, köszönöm. A szülő soha nem azért ad - s minden szülő tudja ezt -,  hogy a gyerek megköszönje. Az idomár ad ezért a cirkuszban! Például, a fókának halat ad, hogy az utána tapsikoljon. Mi soha nem azért adunk a gyerekeinknek! Isten sem azért ad, hogy mi megköszönjük. Ám, ha nem köszönjük meg - s ez az életünk nagy paradoxonja -,  akkor úgy élünk, mintha nem lenne Istenünk. Kapjuk bőséggel Istentől az ajándékot, ám, jaj, az ember mégsem tud fölemelkedni arra a morális-szellemi szintre, ahol önmagára nézve, mintegy visszahatólag tudná mondani: - tudom, kitől kaptam mindezt. Tudom, kinek hittem. Tudom, ki az életem forrása.
Ezért kezd hát el Jézus példázatokban beszélni. Természetesen a tanítványok rögtön értik, hogy azok beszédek, amelyeket most Jézus mond, nem illusztrációk, nem egy elvont igazságot érzékeltetnek vagy tesznek érzékletessé. Jézus példáabeszédei maguk is talányok. Ezekhez fül kell! Ezekhez belső értelem kell! Ezekhez az emberi lélek belső megvilágosodottsága kell! Ezekhez habitus kell. És éppen erről beszél Jézus: akinek van, aki bír, annak adatik és bővölködik. Akinek pedig nincs, aki nem bír, akinek nincs rá habitusa, attól elvétetik - még az is, amije van.
Mit jelentenek ezek a szavak? Jézus szavait profán szóhasználatban is szokták idézni, és erről most azért kell szólni, mert Isten Igéjének sok kijelentése került át profán szóhasználatba, ahol aztán eltorzult, megváltozott az értelme. Így Jézusnak ez a mondása is. Például, akkor szokták idézni, amikor valaki bemegy a bankba és átutaltatja befektetéseinek a kamatait és azt mondja: akinek van, annak kamatozik, annak adatik. A pénz pénzt fial. Akinek meg nincs, az a kevés is elvétetik tőle, amije van, mert növekszenek a terhek, mert infláció van, mert emelkednek a közműdíjak, így az a kevés is elvétetik, amije van. Milyen jó annak, akinek van! Akinek sok van! És milyen rossz annak, akinek nincs, ahogy József Attila mondja: “Aki szegény, az a legszegényebb.”
Általában ilyen életkörnyezetben szokták ezeket a jézusi szavakat idézni. Szeretném most rögtön leszögezni, Jézus szavainak semmi köze nincs ehhez. Jézus mondása nem merkantilista, kereskedelmi, gazdasági, tőkebefektetési vezérige. Abszolút nem erről beszél Jézus. Sőt, ha ezen a vonalon mozgunk, akkor inkább arra kell figyelnünk, amit másutt mond: jaj, azoknak, akik gyűjtögetnek! Ahogy hallottuk a Hegyi Beszédben is:  miért gyűjtötök magatoknak kincset? Ellopják a rablók, megemészti a rozsda, elrágja a moly, és elvész. A mennyekben gyűjtsetek magatoknak kincset!
Mások úgy értelmezik Jézusnak ezeket a szavait - és ez már több okkal mondható -, hogy azok valamilyen módon az Istentől kapott küldetésünkhöz kapcsolódnak, hiszen maga Jézus megismétli a talentumokról szóló példázatban. Ott is elhangzik ez, amikor visszajön a király, és számon kéri a szolgáit. Aki egy talentumot kapott és nem élt vele jól, attól elveszi azt, és ekkor ezt halljuk: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Egyértelmű a magyarázat. Akiben van hűség, akiben van készség és erő, hogy az Istentől kapott feladatát ereje szerint elvégezze, annak adatik, akinek pedig nincs,  attól elvétetik az isteni mandátum.
Ám érezzük, hogy itt most nem annyira a hivatásban, a küldetésben, a feladatban való helytállásra vonatkoznak ezek a szavak, hanem a megértésre és a fölfogásra. S máris tiltakozhatnánk, mondván: igazságtalan az Isten! Hiszen vannak, akik a fölfogásnak valami egészen csodálatos képességével születnek. Ismerünk mi is ilyen embereket. Kicsi gyerekkoruktól kezdve nem kellett nekik kétszer semmit mondani. Szuperintelligensek, hiperintelligensek. Az élet, a világ dolgait a maguk egyszerű fizikai megjelenésében vagy absztrakciójában is, akár így, akár úgy, vagy akár mind a kétféle módon pillanatok alatt fölfogják. Ugyanakkor vannak olyanok, akiknek a legelemibb dolgokat is ötvenszer kell elmondani, s talán még betanított munkásnak se lennének jók, szegények, mert a legegyszerűbb, egy fázisból álló folyamatot sem értik. Ezért gondolhatnánk azt, hogy itt igazságtalanságról van szó. Mert csak annak adatik, akinek van megértő képessége, fölfogó képessége? Akinek pedig nincsen, attól az a kevés is elvétetik, amije van? Az együgyűek, a jámborkák ki vannak zárva az Isten országából? Isten országába bejutni csak 195-ös IQ-val lehet, és az alatt esetleg csak némi agytréning esetén reménykedhetünk valamiben? Az okosoké tehát az Isten országa? A hiperintelligenseké tehát az Isten országa?
Ám azt is érezzük, bármennyire is a megértésről van szó, Jézus szavai nem ebbe az irányba mutatnak. Valami másfajta megértésről beszél Ő. Jézus idézi próféta kemény szavait: “Megkövéredett ennek a népnek a szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták, hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” Mostmár világos, miről van itt szó!
Vissza hát a történet elejére! Miről van szó? Megnyilatkoznak Isten szabadító erői. Mit üzen Jézus Keresztelő Jánosnak? “Menjetek el, és mondjátok meg Jánosnak: A betegek meggyógyulnak, a sánták járnak, a vakok látnak, a halottak föltámadnak, a fogságban levőknek szabadulás hirdettetik.” Mondjátok meg Jánosnak. Mondjátok meg mindenkinek. Ez láttatik. Ez történik. De a nép szíve meg van kövéredve. Nem látják, noha látják. Nem akarják látni. Olyasmi ez, mint amikor egy megátalkodott ember halálos és rettenetes révületbe kerül, és az élet egyértelmű tényeiről nem akar tudomást venni.
Nem arról van szó tehát, amit a tizennyolcadik századi felvilágosodás naivul sugallt, hogy mindössze az a probléma az emberrel,  hogy nem mondták el neki az élet tényeit. Nyissunk hát közkönyvtárakat, emeljük a művelődés szintjét, vezessük be az általános oktatást, iskolázzunk be minden gyermeket, tanítsunk meg minden elérhető dolgot, tegyük hozzáférhetővé a szellemi világ kincseit, és akkor az ember boldogan magához ölel minden jót, szépet és igazat. Nos, lett kötelező közoktatás, lettek közkönyvtárak, lett közművelődés. A világról szóló információk korlátlanul hozzáférhetők. És magához öleli az ember a jót, az igazat és a szépet? Megjobbult az ember? Nem. Mert nem abban van a hiba, hogy keveset tud, vagy keveset birtokol tudásként. Az akaratában van a hiba. Szó szerint fordítva Ézsaiás prófétát, így hangzik az ige: “nem akarják,  hogy lássanak. Nem akarják, hogy halljanak. Nem akarnak megérteni a szívükkel. Nem akarnak megtérni, és nem akarnak meggyógyulni.” Nem akarnak.
Ez a prófétai megnyilatkozás, ez a szomorú ítélet áll Jézus kortársaira is. Még egyszer fölteszem, kedves testvérek, mit kellett azon magyarázni, ha föltámadt egy halott? Mit kellett azon magyarázni, ha meggyógyult egy beteg? Mit kellett azon magyarázni, ha ötezer embernek tellett kenyér? Mit kellett azon magyarázni, ha valaki olyan  hatalommal beszélt, mint még soha senki? Mit kellett azon magyarázni, ha valakinek az életéből és a személyiségéből Isten megváltó szeretete árad? Mit kell ezen magyarázni? Mit kell ezen érteni? Egy meg egy az kettő. Evidens, magától értetődő.
S mégis, tudjuk - a saját életünk is tele van példákkal, szomorú tapasztalatokkal -, hiába mondják sokszor az egyszeregyet, nem mindig értik azt, mert nem akarják érteni Hiába mondják, hogy ez az igaz, nem fogadják el, mert nem akarják. Hiába mondják, hogy mit kellene tenni, mi a helyes lépés, nem teszik meg, mert nem akarják. Hiába mutatnak Isten igazsága felé, nem fordítják arra a fejüket, mert nem akarják.
Miután Jézus szembesül ezzel, - ha szabad ezt mondani - átállítja a váltót, megfordítja a dolgot, és azt mondja: mostmár csak annak beszélek Isten országáról, aki akarja azt. Mostmár csak az foghatja föl Isten kiáradó hatalmát, aki akarja azt. Akinek van, annak adatik, és bővölködik. Akinek pedig nincs, mert nem akarja, attól az is elvétetik, amije van.
Kemény, de keménységükben igaz szavak ezek. Mert ez így van! Mintha Jézus liberális lenne. Nem szívesen mondom ki a liberális szót, mert rengeteg félreértés kapcsolódik hozzá, különösen az utóbbi időben. A mi református egyházunkban közönséges szitokszóvá vált, s ha valaki nem tetsző dolgot mond, vagy konfliktusba kerül az egyházvezetéssel, rögtön azt mondják rá: Jaj, az a liberális?! Ha konzervatív keresztyén körökben, ha valakinek a nyakába akasztják, hogy liberálist, olyan, mintha követ akasztottak volna a nyakába, mellyel együtt be lehet dobni a tengerbe, hogy örökre elsüllyedjen az illető. Mégis, ebben a tekintetben, azt kell mondanunk, hogy Jézus liberális. Nem akarod az Istent? Nem fogom rád tukmálni! Nem fogadod el az Isten üdvösségre szóló meghívását? Nem fogom rád kényszeríteni! Nem kötlek gúzsba! Ha akarod, akkor adatik, és bővölködsz. Ha nem akarod, még az a kevés is elvétetik tőled, amid van. Nem én veszem el, elvétetik. Elfogy, elpörög. Kipörög az ujjaid közül, mint a futóhomok. Volt és nincs. A próféta azt mondja: “Nem akarnak látni, nem akarnak hallani, nem akarnak a szívükkel érteni, hogy meg ne térjenek és meg ne gyógyuljanak.”
Bármennyire is hiszek, kedves testvérek, az eleve elrendelésben, és nagyon hiszek benne, abban is hiszek, hogy Istenhez megtérni csak úgy lehet, hogy az ember keresztülmegy egy akarati válságon. A megtérést neki is akarni kell. Hogy miképpen megy ez végbe, miképpen jut el egyáltalán a megtérés akarásáig, hogy mi előzi azt meg, mi van a hátterében, nos, ez az isteni örök tanácsvégzés titka. Erre nézve kitűnő teológiai magyarázatokat ismerek. Például, hogy akarni is csak akkor lehet, hogy Isten már akarja. Most azonban nem ez a lényeg. Hanem az, hogy nekem is akarnom kell. Át kell élnem, hogy el akarom fogadni Isten meghívását. Át kell élnem, hogy meg akarom érteni az isteni üzenetet. Át kell élnem, hogy akarom. Ez viszont nem morális momentum, nem intellektuális mozzanat, nem az intelligenciahányadosom kérdése, nem a neveltetésnek a kérdése, nem a társadalmi helyzetemnek a kérdése, nem a vagyonomnak, a soknak, vagy a kevésnek, nem az egészségnek vagy a betegségnek, nem a sikernek vagy a kudarc-sorozatosságnak a kérdése. Ez a szív kérdése, ez az akarat, a voluntas kérdése. Át kell élnem, hogy akartam. Igenis, meg akartam térni! Igenis, meg akartam gyógyulni! Igenis, Isten gyermeke akartam lenni! Miért? Hogy aztán még jobban átélhessem, hogy “nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené!” Ez az Isten nagy titka: akarnom kell, amit ő már örök időktől akar rám nézve, akarnom kell, ami nem az én akaratom függvénye. Csak ily módon támadhat hálaadó élet. Csak ebből támad Istenre figyelő élet. Mert ebből az akaratból támad az olyan élet, amelyik mindent meg tud tenni az Isten dicsőségére. Akartam. Meglett. De nem azért lett meg, mert akartam! De akarnom kellett, mert különben elvétetett volna tőlem! Vágynom kellett rá! Meg kellett nyitni a fülemet, a szívemet, a szememet, hogy értsem Isten országát.
Kedves testvérek, Jézus ma is kétféle módon beszél. Beszél, egyrészt, a tények nyelvén. Beszél velünk úgy, hogy gyógyulást ad. Mindenki elmondhatja, hogy kapott már Istentől gyógyulást. Ebben biztos vagyok. Ha valaki úgy érezné, hogy ő csak azért gyógyult meg, mert bevette a megfelelő szirupot, mert volt egy jó doktora, mert sikerült magát kikúrálnia, azt arra szeretném kérni, hogy tágítsa egy kicsit a szemhatárát. Az orvos is lehet Isten eszköze. Egy jó szirup is lehet Isten adománya. Egy jófajta kúra is fakadhat isteni bölcsességből. S ha így kitágítjuk a szemhatárt, mindenki elmondhatja: kaptam már gyógyulást Istentől. Ez a tények beszéde. Mindenki elmondhatja, hogy Isten kihozta már őt nehéz és lehetetlen helyzetből. Ebben is biztos vagyok. Kiszabadult már olyan szituációból, amibe belesodródott, vagy belevitték, vagy amibe maga ment bele bután-vakon, oda sem figyelve, s aztán a helyzet kellős közepén azt érezte, végem. Vége mindennek, ebből nem lehet kijönni, ebbe csak belebolondulni lehet. Ettől csak megőrülni lehet. De nem bolondult bele, nem őrült meg. Megszabadult! Mint a madár a madarász tőréből. Isten a tények nyelvén beszél.
Sőt, Isten minden új nappal a tények nyelvén beszél. Fölkelt a Nap. És este le fog nyugodni. Ne mondja senki, hogy magától értetődő, hogy a Nap fölkel és lenyugszik. Ne mondja senki, hogy olyan egyértelműen ez. Ne mondja ezt senki, mert a legnagyobb fizikusok, csillagászok, természettudósok át vannak itatva isteni sejtelemmel, ők igazán tudják, hogy mindez nem magától értetődő. Ugyanakkor a tények nyelve. Így is beszél velünk Jézus.
Azután beszél velünk Jézus a példázatok, a parabolák nyelvén. Ezen a különös, titokzatos nyelven, mely nem megvilágítja a tényeket, hanem másfajta tények felé, az Isten országa elrejtett valósága felé vezet. S ha valaki a mindennapos tények nyelvén beszélő Istent megértette és fölfogta, annak betölti a szívét a hála, és megszületik benne az a legyőzhetetlen,  elnyomhatatlan akarat, hogy tudni akarja, ki ez az Isten, tudni akarja, ki ez az ajándékozó Úr, és tudni akarja, mit Ő akar tőle. Tőlem! Akkor megnyílik a szívünk a másfajta, példázatos beszédre. Akkor érteni fogjuk, mit jelent az, hogy kimegy a magvető, elszórja a magot, és hogy a mag némelykor köves helyre esik, némelykor az útfélre esik, némelykor gaz közé esik - és hogy mit jelent az, hogy a mag jó földbe esik. S ott terem százszor, hatvanszor, harmincszor annyit. És ha érti, azt mondja rá rögtön: Uram, tégy engem jó földdé, mert teremni akarok! Művelj meg engem, törd össze igéddel, ítéleteddel, kegyelmeddel a szívem keménységét, hogy termőtalajjá legyen! Adj nekem bőségesen igemagot, hogy teremhessek a dicsőségedre, mert tudom, hogy ezt akarod! Mert tudom, hogy ezt akarod tőlem személy szerint!
Akinek van, annak adatik, és bővölködik. Ó, kedves testvérek, nem sok ez a “van”. Nem is trezorban van ez a “van”, nem hitellevelekben van ez a “van”, nem jövőre vonatkozó kauciókban van ez a “van” -, ez a “van”, ha van, itt a szívben, az akaratban, az Istenhez hajlásban, a félretehetetlen és elhallgathatatlan belső kényszerben van. Tudni akarom, ki ez az Úr, ki ez a Teremtő, aki engem így szeret. S tudni akarom, mit akar Ő éntőlem!
Milyen ítéletes a Jézus szava! Rendüljünk bele, mert aktuális a mai Magyarországon is:  Megkövéredett e népnek a szíve, füleikkel nehezen hallottak, szemeiket behunyták, hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, ne halljanak füleikkel, ne értsenek szívükkel, meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Mégis, megrendülten is, mi mondjuk, kiáltsuk, mások helyett: Uram, nyisd meg szívemet, nyisd meg szememet, nyisd meg fülemet, hogy lássak, halljak, értsek, megtérjek és meggyógyuljak! Hogy azok közé tartozzam, akiknek van, és mert van, adatik nekik, és bővölködhetnek!
Ámen

Kedves Testvéreim!
Ádvent idején, amikor karácsony nagy ünnepére készülünk, sokféle képet és hasonlatot alkalmazunk Isten igéjéből véve, amelyekkel önmagunk számára is megpróbáljuk hathatóssá, erőteljessé tenni azt az érzést, amiben most benne vagyunk, megpróbáljuk kifejezni, és konkréttá tenni azt, amit így nevezünk: készülődés. A próféta egyik képe szerint készülődni igen komoly lelki, szellemi tevékenységet jelent, amit a próféta nem a töprengéssel, a meditálás képeivel fejez ki, hanem konkrét fizikai munka, az útkészítés képeivel. Készülődni, azt jelenti: utat készíteni. A szónak nem csak abban az értelmében, hogy lesöpörgetjük az útról azt, ami rákerült. Nem csak abban az értelemben, hogy lecövekelünk néhány karót, és azt mondjuk, hogy ez az út. Hanem hegyeknek kell eltűnnie, völgyeknek kell föltöltődnie. És ezt alkalmazza most mindenki saját magára. Az életünkből hegyeknek kell eltűnnie, és völgyeknek kell föltöltődnie, hogy amikor a Maga dicsőségében elérkezik a Messiás, jó útja legyen hozzánk, a szívünkhöz, az életünkhöz. A fölkészülés egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy késszé és készségessé tesszük magunkat.
Most János apostol leveléből olvastam igéket, és hiszem, hogy az öreg apostol igéi segítenek bennünket ebben a késszé és készségessé válásban. Különös szavakat mond, és most segítsenek bennünket ezek a különös szavak, ezeknek a mérlegelése, a megfontolása, a belátása, és mindaz, ami ebből az életünkre következik.
Igen érdekes, amit az apostol mond a levele harmadik részének első versében: Lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk Isten, az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk. Ez különös kijelentés, még hogyha a fülünknek már nem is cseng különösen, mert sokat olvastuk, használtuk, ismerjük, forgatjuk a szívünkben. Azért különös, mert az apostol nagyon finoman jelzi is azt, hogy Isten fiainak neveztetünk, s ezzel arra utal, hogy az ember életében korábban történt valami. Hiszen születésünktől fogva, teremtetésünknél fogva Isten gyermekei vagyunk. Őbenne élünk, mozgunk, az Ő teljességéből valók vagyunk, Isten gyermekei vagyunk mindannyian. Hiszen ez olyan nyilvánvaló, ez olyan magától értetődő.
Miért mondja azt az apostol: Lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya? Talán megteremtésünkről, fogantatásunkról, világra jövetelünkről beszél? Vagy valami másról? Igen, másról beszél, mert nem azt mondja, hogy mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya, Isten gyermekei vagyunk. Ahogy hallottuk hét közben, az evangelizáción, isteni szeretet valóságából teremtettünk, azért élünk és azért vagyunk, mert Isten szeret bennünket, ez a teremtés nagy titka. És mégis, most valami mást mond az apostol. Isten gyermekeinek hívatunk, neveztetünk. Elhívattunk arra, hogy Isten gyermekei legyünk. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember életében van valami törés. Van valami, aminél fogva az istengyermekség státuszát elveszítettük, eredeti állapotunk megingott, tönkrement. És ez, hogy "neveztetünk", ez azt jelenti, hogy újra Isten gyermekeivé lettünk, vagy leszünk. Ez az a nagy szeretet, amit az Atya adott nekünk.
A tékozló fiú történetét kell fölidéznünk, aki föllázadt az Atya ellen, otthagyta az atyai házat, fölmondta a gyermeki státuszt, mert atyját halottnak nyilvánította, hiszen kikérte az örökrészt. Úgy beszél az apjával, mintha apja egy végrendelet végrehajtója lenne. Aztán messze vidékre költözik, és ő az, aki elvész és meghal. S amikor hazatér, életében egy új státusz, egy új minőség kezdődik. Ez az én fiam elveszett és megtaláltatott, meghalt és föltámadott – kiált az atyja. Ez már nem ugyanaz, mint amikor az ember a maga természetes állapotában ott van az atyai házban, ott van Istennél, Isten gyermeke, csak úgy és csak azáltal, hogy Isten teremtése. Mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya, Isten gyermekeinek, Isten szülötteinek neveztetünk.
Továbbá, igen különös kijelentés, amit az apostol a vers második felében mond: A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Tudniillik Krisztust. A világ nem ismer minket. Dehogynem ismer minket. Milyen gyakran hallom én is, amikor vitatkozom valakivel, nehéz ügyeket kell intézni, rám néz az illető, és azt mondja: ismerlek én téged. Mit akarsz? Milyen sokszor mondják ezt nekünk: ismerlek én téged. És mi is mondjuk másnak. Ismerlek én téged, mit jössz nekem ezzel a dologgal? Mintha valami nagy újdonság lenne!
Meg kellett tapasztalniuk ezt a kijelentést, ezt a rákérdezést vagy gunyoros állítást az első keresztyéneknek is. Ők azt mondották magukról, hogy Isten gyermekei vagyunk, Isten gyermekeinek hívatunk, másmilyenek vagyunk, mint voltunk. De sokan rávágták: ismerünk mi titeket! Jártok a templomba, szenteskedtek, imádkoztok, bibliáztok, beszéltek valami nagyságos Istenről, megváltásról, szeretetről, de ismerünk mi titeket. Ismerlek én téged!
Valóban? Az apostol azt mondja: A világ nem ismer minket. De nem azért, mert nem lát a lelkünkbe. De nem azért, mert olyan kevéssé bontakozott még ki bennünk az új ember, az új élet, az istengyermekség. Nem azért nem ismer bennünket a világ, mert rosszul működik a keresztyén kommunikáció, - bár működne egyébként jobban - nem azért mondják azt nekünk, hogy ismerlek én téged, mert az új ember nem vált még bennünk olyan átütő valósággá, hogy mindenki számára eltakarhatatlanul ott legyen. Ennél mélyebbet mond az apostol: nem ismer minket, mint Isten gyermekeit, mert nem ismeri Őt.
Ez azt jelenti, hogy Krisztus gyermekei osztoznak Krisztus sorsában. A szónak mind a kétféle értelmében. Azért vagyunk Isten gyermekei, azért neveztetünk Isten gyermekeinek, Isten szülötteinek, mert osztozunk Krisztus sorsában. Semmi másért. Semmi másért, csak Őérette. Csak miatta. Ha Isten Őbenne, Krisztusban lát és szeret bennünket, - Ő maga ez a szeretet, akit ajándékoz - akkor vagyunk Isten gyermekei. De osztozunk Krisztus sorsában úgy is, hogy aki Őt nem ismeri, aki Őbenne nem ismeri föl Isten megváltó szeretetét, az bennünk sem fogja fölismerni ezt az isteni munkát. Miről ismerné föl? Hiszen bennünk csak tükröződik, hiszen bennünk csak folytatódik azáltal, hogy mi átformáltatunk a Krisztus szeretete által. Ha nem ismerte meg Őt, bennünket sem fog Isten gyermekének látni.
Még tovább menve, ez azt jelenti, hogy a Krisztus sorsában való osztozásban bennefoglaltatik egyfajta - ha szabad ezt mondani - szülő-gyermek viszony. Krisztus szeretete által, azáltal, hogy Krisztus testvérévé fogad bennünket, vagyunk Isten gyermekei. És a szülő és a gyermek viszonyban szolidaritás van. Talán ma nem annyira. A régi világban egészen biztosan így volt. Lehet, hogy száz éve, vagy ezer éve szülő és gyermek között nagyobb volt a különbség. Sőt, biztos, hogy nagyobb volt a különbség. Ismerek családokat, ahol még mindig magázzák a gyerekek a szülőket. Ezt ódivatúnak tartjuk. Ismerek olyan családokat, ahol idős emberek elmondják, hogy bizony, amikor ők gyermekek voltak, kezet csókoltak édesapjuknak, édesanyjuknak. Ha ilyet látnánk, azonnal gyereknevelési tanácsadóhoz irányítanánk a szülőket, menjenek már el, mert tűrhetetlen, amit a gyerekekkel csinálnak. Megalázzák őket, emberi jogaikban, gyermeki jogaikban. Lehet, hogy régen így volt, de az is biztos, hogy a család szolidárisabb volt. A gyermek osztozott a szülő sorsában és a szülő a gyermekében. Ma lehet,   hogy alig-alig van különbség szülő és gyermek között, és ahogy nőnek a gyerekek, úgy egyre kevésbé van különbség szülő és gyermek között, ma már nagyon sok család úgy él, hogy a szülők már rég nyugovóra tértek, és a gyerekek még mindig élik világukat, de nincs is szolidaritás, de nincs is egysége a családnak.
Talán ez a kitérő segít megértetni, mi a jelentősége annak, amikor így fogalmaz az apostol: A világ azért nem ismer minket, mert nem ismeri Őt. Őt, a szülőt, az Atyát. Őt, a testvért, a Fiút. Honnan tudná a világ, hogy mi ki vagyunk? Mi a mi elhivatásunk? Miért neveztetünk Isten gyermekének, és mit jelent ez, ha Őt nem ismeri? Ezért, csak megismételni tudom azt az örök tételt, amit mindig ismételgetünk, hogy a keresztyén élet, a keresztyén egzisztencia transzparens lét. Nem magáról tesz bizonyságot. Nem arról szól a mi életünk, hitvallásunk, bizonyságtételünk, hogy nézzétek, én Isten gyermeke vagyok, nézzétek, én Isten gyermekének neveztetem. Az életünk Krisztusra mutat. És aki Krisztusban Krisztust ismeri meg, Istenben a megváltót ismeri meg, az Atyát ismeri meg, a visszafogadót, az már tudni fogja, hogy mi miről beszélünk, és kik vagyunk.
Sokszor azért nem tudunk már a szeretetnek sem örülni, mert nem vesszük észre, hogy milyen hallatlanul nem magától értetődő a szeretet. Éppen azért nem örvendezünk sokszor a szeretetnek, mert magától értetődőnek vesszük. Mint ahogy sokszor magától értetődőnek tartjuk azt, hogy fölháborodunk, hogy föllázadunk, hogy Istent ostorozzuk, fölmondjuk a kapcsolatot, mert hát - úgymond - mi természetünknél fogva, teremtetésünknél fogva Isten gyermekei vagyunk, bánjon velünk Isten úgy, mint gyermekeivel. Evidens a szeretet. Magától értetődő. Szinte már csak azt vesszük észre, ha nincsen. Ha van, már nem is nyugtázzuk. Sokszor a családban is így van, és tudom, hogy nagyon sokszor családi kapcsolatok, családon belüli kötelékek gyengülnek meg azért, mert figyelmetlenek vagyunk, mert nem jelezzük a másik számára, nem nyugtázzuk a másiknak, hogy tudom, hogy szeretsz és köszönöm, hogy szeretsz, hálás a szívem, hogy szeretsz. Vagy nem mondjuk, hogy szeretlek. Nem tesszük, hogy szeretlek. Mert az olyan evidens. Mit kell erről annyit beszélni! Olyan magától értetődő! Csak amikor beüt a jaj, meg a baj, amikor szakadnak a kötelékek, amikor vinni kéne a másikat, vagy a másiknak kéne engemet vinnie, akkor vesszük észre, hogy milyen érzékeny, milyen élő, milyen különös valóság ez a szeretet. Nem úgy van a szeretet, hogyha nem beszélünk róla, akkor is van. Nem úgy van a szeretet, ha nem élünk vele, akkor is van. Nem úgy van a szeretet, hogyha csak tudomásul vesszük, és meghagyásban kezeljük, akkor is van. A szeretetet a szeretetünk táplálja. A bennünk lakozó szeretetet pedig az Isten szeretete táplálja.
Milyen különös, - ezt szeretném utoljára kiemelni - amit az apostol mond: Lássátok, mily nagy szeretetet adott nekünk az Atya. Mily nagy szeretetet adott! Lehet szeretetet adni? Hát valami olyasmi ez, mint egy jókora nagy ajándék? Olyasmi ez, amit meg lehet mérni, mérlegre lehet tenni, körbe lehet járni, és azt mondani, hogy: Nézzétek, milyen nagy szeretetet adott az Atya!?
Szinte abszurdnak tűnik, amit az apostol mond, de ő dadog, nem tudja jobban kifejezni, s azt hiszem, mi sem tudjuk jobban kifejezni. Mily nagy szeretetet adott... Miért nem azt mondja, szabatosabban, hogy  mily nagyon szeret bennünket az Atya? Vagy mily sokat adott az Ő szeretetéből? Vagy mennyire szeret minket és milyen nagy dolgot adott nekünk? Mintha dolog lenne a szeretet, úgy beszél itt az apostol: mily nagy szeretetet adott. De nincs jobb kifejezés. Nem lehet jobban megértetni, és elmondani, hogy ezt kaptuk, hogy ezt Ő adta. Ez nem csak úgy van, hanem ez történés az életünkben. És nincs nagyobb történése az emberi életnek, mint amikor Isten szereti őt.
Boldog az ádventünk, ha föltöltjük a völgyet, elhordjuk a hegyet, és a beláthatatlan horizont mögött ez tűnik föl számunkra karácsony nagy titkaként: Mily nagy szeretetet adott az Atya. Most igazán isteni dolog történik velünk, mert Isten ad szeretetéből szeretetünkbe.
Az apostol nem másról beszél, mint a keresztyén élet végső ádventjéről. Egyszer egy hittanos gyermek azt mondta nekem, amikor a keresztyén ünnepekről beszéltünk, hogy karácsonyból van két nap, nagypéntekből egy, húsvétból kettő, pünkösdből kettő, ádventből meg négy hét. Majd azzal folytatta, hogy biztos azért ünnepeljük ilyen hosszan ádventet, mert nekünk már igazából véve nincsen ádventünk. Azért tart ilyen sokáig az ádvent, mert visszasóvárgunk a betlehemi mezőre, visszasóvárgunk a jászolistállóhoz, visszasóvárgunk a napkeleti bölcsekhez. Ám nem lehet, ezért jól megnyújtjuk ezt az ádventezést, mert nekünk már nincsen ádventünk.
Dehogynem, kedves testvérek! A keresztyén élet szüntelen ádvent. Így mondja most az apostol: Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van. Amint van. Most még nem tudjuk, mivé leszünk. Most még nem tudjuk, de tudjuk, hogy hasonlókká leszünk Őhozzá. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Istenben és Krisztusban is mindig van egy többlet. Kétféle értelemben is. Mindig van egy többlet, mert akármennyit ismerünk meg Istenből, az sohasem lesz Istennek a teljessége. Sohasem mondhatjuk, a legkitűnőbb teológus, a legmélyebb látású misztikus, a legfantasztikusabb prófétai ihletet kapott egyén sem mondhatja azt, hogy most már tökéletesen ismerem Istent. Mindig van többlet.
Olyan ez, mint a turista esete, aki elindul a térképpel, melyre fel van rajzolva, hogy hol van egy hegy, hol van egy másik hegy. Elindul, s tudja hogy van valahol egy nagy csúcs, oda kell elérnie. Hány völgyön kell lemennie, hány dombon kell fölmennie, hányszor van úgy, hogy azt a nagy végső célt egyáltalán nem is látja, ami felé tart. Hányszor van így a keresztyén élet? Nemhogy a végső célt nem látom, hanem azt sem látom, hogy emögött a domb mögött mi van. Olykor-olykor látjuk a végső célt egy villanásra, egy-egy kép erejéig, egy-egy vigasztaló ige meghallásáig, amikor egy-egy kisebb csúcsra fölérünk, de az még nem a végső csúcs.
Most Isten gyermekei vagyunk, s nem tudjuk, mivé leszünk. De Őhozzá hasonlatosak leszünk, mert meg fogjuk Őt látni, amint Ő van. Mindig van ádvent. Mindig van többlet. Mindig van kibontakozás. Az egész Biblia, az egész üdvtörténet örök szabálya az, hogy Isten, amikor beteljesít egy ígéretet, abban az ígéretben egy új ígéretet ad. Amikor véghezvisz valamit, abban nemcsak befejeződik, hanem föl is nyílik valami. Abban a tényben,   hogy elküldte egyszülött fiát, és oly nagy szeretetet adott Benne, hogy eltörölte bűneinket, kiszabadított bennünket vétkeink fogságából, nemcsak annyi történt, hogy el lett rendezve a mérleg, ki lett egyenlítve a számla, és szabad lett az ember, és innentől kezdve azt csinál, amit akar. Mindebben ígéret is van. A föltámadásnak az ígérete. Az új életnek az ígérete. Az istengyermekség ígérete.
A világ nem ismer minket, mert nem ismeri Őt. Mi pedig még nem ismerjük legvégső, igazi önmagunkat, mert bár ismerjük Őt, de akkor leszünk igazi önmagunk, amikor meglátjuk Őt, amint van, a boldog színről-színre látásban.
Szeretett Gyülekezet! Ádvent mindannyiunk számára a csodálatos isteni ajándék elfogadására való készülést is jelentheti. Ilyenkor a felnőtt-tudatot, a felnőtt-világot az tölti be, mit adjak, hogyan adjam, mennyit adjak, és ha igazán jól készülünk a karácsonyi ajándékozásra, nem is nagyon érdekel bennünket, hogy mi mit fogunk kapni. Ez így van rendjén, ez így jó.
Mégis azt hiszem, az apostoli ige fényében élhetjük és gyakorolhatjuk, készíthetjük magunkat az elfogadásra. Elfogadni Istennek ezt a nagy ajándékát. Befogadni Istennek ezt a nagy ígéretét. Élni abban az örömben, hogy Krisztus gyermekei vagyunk, és még mi sem tudjuk, hogy mivé leszünk. Igen, boldogok lehetünk, mert nekünk kétféle ádventünk van. Nem úgy van, ahogy ez a hittanos gyerek mondta, hogy egy sincs, és azért csinálunk hosszú ádventet. Nekünk kettő van. Van egy ádventünk, amiben most vagyunk, amiben készülünk a karácsony ünnepére, készülünk arra, hogy újra fölidézzük magunkban Istennek ezt a fölfoghatatlanul nagy szeretetét. És van egy folyamatos ádventünk. Isten gyermekeinek ádventje. Azzal a boldog tudattal, hogy még van valami, amit Isten a számunkra készített, még van valami többlete az Isten szeretetének, még van valami többlete az isteni gyermekségnek. Ezért hordassanak el a hegyek, töltessenek föl a völgyek, készüljön minden szív és minden lélek az Úr dicsősége meglátására.
Ámen

Kedves testvérek, ünneplő gyülekezet!
Karácsony előtt régi, szép szokásaink szerint képeslapokat szoktunk küldeni üdvözletül. Ám amennyire szép ez a szokás, annyira zavarban vagyunk sokszor, mert olyan bőséggel kínálják nekünk a különböző üdvözlő lapokat, hogy nem győzzük kiválasztani azt, ami a mi ízlésünknek megfelel, vagy amelyikről úgy gondoljuk, hogy kellőképpen kifejezi a karácsonyi üzenetet. A legtöbb képeslap valami idilli képet tár elénk. Karácsony = idill. Talán egy behavazott táj, valami gyönyörű, téli kellékekkel felruházott, bensőséges pillanata az életnek, valami, amin a mozdulatlanság, de a mozdulatlanságban mégis jelenlevő nyugalom, kiegyensúlyozottság öröm is megjelenik.
Mindez egyben a mi idill utáni vágyunkat is kifejezi, és sokszor mondjuk is karácsonyra készülve, de jó lenne úgy eljutni ehhez a néhány naphoz, hogy amikor aztán eljön, akkor minden rendben legyen. Minden nyugodt legyen. A karácsony így aztán már-már a mozdulatlanság látszatát kelti: egy nagy széles tabló, amin mindenki rajta van, de szinte képpé merevedve, vagy képpé nemesedve. Az igazi, eredeti karácsonyi történet azonban csupa-csupa mozgalmasság. Esemény és történés.
Azt szeretném még bevezetőül megjegyezni, hogy a felolvasott igében szereplő mondat, amikor a pásztorok azt mondják egymásnak, hogy „menjünk el mind Betlehemig”, a református teológiákon klasszikus tanpélda arra, hogy miért kell mindig megnézni az eredeti szöveget. A XIX. század végén született egy híres igehirdetés ennek az igének az alapján: menjünk el mind Betlehemig, s ebben az egyszeri igehirdető nem nézte meg az eredeti szöveget, hanem csak a magyart olvasta, gondolván, hogy az is kellően szabatos, és úgy értette ezt, hogy „mind Betlehemig” hogy mindannyian. Menjünk el mindannyian Betlehemig. Erről szólt aztán igehirdetése, egy szép, és egyébként igaz igehirdetés, hogy ne csak néhányan, ne csak egy valaki közülünk, hanem mindannyian ünnepeljük a Megváltó születését. Az az igazi karácsony, amikor mindenki útnak indul, mindenki felkerekedik, s elmegy Betlehembe, hogy a jászolbölcsőben meglássa a kisdedet. Ez az igazi karácsony. Nos hát, emlékeztettek bennünket professzoraink, ez rossz értelmezés. A régi, magyar szóképzés szerint ez a magyar kifejezés: mind Betlehemig, azt jelenti, hogy egészen Betlehemig. Vagy, még szavatosabban fordítva így is vissza lehet adni az igét: menjünk el Betlehembe. Ne csak a határáig, ne csak félútig, ne gondoljuk meg magunkat útközben, hanem menjünk egészen Betlehemig. Mindazáltal sokkal több is rejlik abban, amit a pásztorok mondanak, amivel egymást bíztatják és noszogatják, mint ami elsőre sejlik. Menjünk el egészen Betlehemig.
Először is azt látjuk, hogy amikor megérkezik a pásztorokhoz az angyalok sokadalma, akkor azok az örömhírt jelentő angyalok, az Istent dicsőítő angyalok elfoglalt embereket találnak. És ezt fontos hangsúlyozni. Olyan embereket találnak, akik a munkájukat végzik. Csak a romantikus képzetekben és pásztorjátékokban tűnnek fel úgy a pásztorok, mint akik szundikálnak. Majd jelenik az angyal, csendül az ég, zendül mennyei szózat, és akkor a kis pásztor felkelti a nagyobb pásztort, a nagyobb pásztor az öreg pásztor - ez valóban kedves, romantikus előadása annak, hogy a szundikáló embervilág valami nagy örömre ébred hirtelen.
Ám azt olvassuk az igében, hogy a pásztorok, akik kinn a mezőn voltak, őrizték a nyájukat. Nem aludtak. Munkában voltak. Elfoglaltságuk volt. Az isteni üzenet, az angyali szó mindig elfoglalt embereket talál. S ebben az a csoda,  hogy Isten akaratából az evangélium, hisz az angyalok a jó hírt hirdetnek a pásztoroknak, mindig el tud jutni az elfoglalt emberhez. Ebből, természetesen nem arra akarok következtetni,  hogy akkor soha nem kell megállnunk, soha nem kell kezünkből a szerszámot letenni, soha egy pillanatra nem kell nyugodnunk, mert ha Isten úgy akarja, úgyis meg tud bennünket szólítani, mert, ha Isten úgy akarja, úgyis elér hozzánk az üzenet. Nosza hát, a modern ember felfogása szerint, tegyük csak megállás nélkül a dolgunkat, s ha az Isten akar, úgyis elibénk áll. Nem erre következtetek ebből, hanem valami egészen másra. Arra, hogy Isten az életébe belezárt embert, a munkájába belezárt embert, az elfoglalt embert, a lefoglalt embert, a fogoly embert, - mert az elfoglalt, lefoglalt ember, foglya annak, amit csinál - eléri, utoléri és meg tudja szólítani.
Ez a testet öltés, az inkarnáció nagy titka. Az ige, az isteni szó bármilyen élethelyzetben meg tud szólítani. Amikor örömre és ünnepre készítjük magunkat, amikor megpróbálunk mindent elrendezni karácsony táján, hogy a mai naphoz úgy érkezzünk el, hogy végre együtt lehessünk. Végre ünnepelhessünk. Végre örülhessünk. Végre nemesedjen egy kicsit valóban mintegy mozdulatlan tablóvá az életünk. Akkor is, most is, meg holnapután is, meg tegnapelőtt is, Isten akaratából az Ige üzenete ez: hirdetek néktek nagy örömet, mely minden népnek öröme lészen. És ez az elfoglalt, a lefoglalt, a fogoly ember szívéhez el tud jutni.
De azt is látjuk a történetben – és ez a második nagy csodája a karácsonyi történetnek -, hogy ezek a pásztoremberek mégsem annyira elfoglaltak, hogy emiatt süketek és restek lennének. Meghallják az evangéliumot. Befogadják azt. És minden lefoglaltságuk és elfoglaltságuk mellett vannak annyira szabadok, hogy azt mondják egymásnak: menjünk el, egészen Betlehemig, és nézzük meg, mi az a csoda, lássuk azt a csodát, amit Isten jelentett nekünk. Talán azt is hozzá lehetne tenni, hogy ez az ő szabadságuk nem annyira az ő külső körülményeikben jelenik meg. Sokszor úgy gondoljuk, vagy úgy érezzük, hogy azért vagyunk mi megkötözve a helyzeteinknél fogva, a körülményeknél fogva, mert úgy alakultak a dolgok.
Az igazság azonban az, hogy ha meg van fogva az ember, akkor belül van megfogva. Ha megkötözött az ember, akkor belül megkötözött. És micsoda nagy belső szabadsága ez ezeknek az embereknek, hogy nem azt mondják, ha figyelmesen olvassuk a történetet, hogy menjünk el Betlehembe, talán igaz, amit az angyalok mondanak, menjünk el, nézzük meg, mert hogyha megnyílott az ég és angyalok sokadalma jött, akkor talán van abban valami, amit mondanak. Hanem azt mondják, menjünk el, és lássuk, amit az Isten megjelentetett nékünk. Semmiféle kételkedés nincs ebben. Semmiféle megkérdőjelezés nincs. El kell menniök Betlehembe, hogy lássák a csodát. Csodát akarnak látni. Nem azért mennek Betlehembe, mert kétlik is, meg hiszik is,  mert szeretnék is látni, meg bizonytalanok is benne. Nem azért akarnak elmenni Betlehembe, mint ahogy az emberek mindennek alaposan utána akarnak járni, hogy vajon úgy van-e, hanem azért, mert megérintette a szívüket az angyalok éneke, eljutott a lelkükig a mennyei öröm, és látni akarják. Látni akarják, amit az Isten adott.
Lehet nagyobb csodát látni,  mint az angyalok megnyilatkozását? Lehet nagyobb csodát látni annál, hogy megnyílik az ég és transzcendens lények sokasága dicsőíti és magasztalja az Istent? Van ennél nagyobb csoda? Kell ennél nagyobb csoda? Ha ilyet lát az ember, egy életre lenyűgöződik általa. Ha ilyet lát az ember egy életre rabja lesz az ilyennek. És most mégis azt mondják, menjünk el Betlehembe, s lássuk. Mert az angyalok csodája hívó, vagy küldő csoda. Az angyalok szava hívó, vagy küldő szó, mint ahogy ők maguk is küldöttek.
Karácsony történetében nemcsak az a nagy dolog, nemcsak az a nagy csoda, hogy ezek a pásztorok elmennek Betlehembe, hogy megmozdulnak, hogy kilépnek az addigi életük megkötöttségeiből. Nemcsak a pásztoroknak kell Betlehembe menni, az angyaloknak is el kellett Betlehembe menni. Menjünk el mind Betlehemig. Menjünk el mind Betlehembe. Menjünk el egészen Betlehembe, éneklik és mondják mennyei seregek sokaságai. Nekik is el kell jönni Betlehembe. Menjünk el egészen Betlehemig, mondják az angyalok. Péter apostol írja levelében: az angyalok is vágyakoznak betekinteni ebbe az isteni csodába. Megnyílik az ég, és a teremtett lelkek és a mennyei lelkek sokasága eljön, hogy lássák ők is a csodát, és dicsőítsék az Istent. Egészen mélyre el kell jönniük az angyaloknak, és milyen különös találkozása ez a teremtett lényeknek. A tiszta, Istent öröktől és örökké imádó transzcendens lényeknek kell hirdetniök az evangéliumot, a lázadó, az értetlen és a szentségtelen embernek. Annak az embernek, aki lázadásában, Isten elleni vétkében több akart lenni az angyaloknál is. Én ebben nagy evangéliumot látok. Azt látom ebben, hogy mi a keresztyén embernek a feladata és dolga ebben a világban. Ha egy pillanatra egy mennyei színjátékot képzelünk magunk elé, szinte nem is látunk mást, mint azt, hogy a tiszta angyali lelkekbe rémület költözik, amikor az ember a kígyó csábításának engedve, szakít a tiltott gyümölcsből, hogy olyan legyen, mint Isten. Az ember, aki alacsonyabb rendű az angyalnál, mert az ember evilági, földi, az angyal pedig transzcendens teremtmény. Ha szabad dramatizálni egy pillanatra a történetet, csak azt élhetik ott át az angyalok, hogy lám az ember szakít a tiltott gyümölcsből, több lesz, mint mi vagyunk. Isten lesz, fölibénk kerekedik. És most ezeknek az angyaloknak kell alájönni és hirdetni a vétkes, a bűnös, a lázadó embernek az evangéliumot, az örömhírt.  Ez a Krisztus gyermekeinek is a sorsa. Nekünk kell hirdetni a makacs, a lázadó, a hitetlen, a saját életébe beleragadt, önmagával elfoglalt, önmagának lefoglalt, önmaga számára foglalt embernek az evangéliumot. Nemcsak a pásztoroknak, az angyaloknak is mind Betlehemig el kellett mennie. Van-e valóban nagyobb csoda ennél? Van-e nagyobb csoda annál, hogy a mennyei seregek sokasága eddig a kis, poros városkáig, Betlehemig, eljön, alászáll, és a földön a nyomorúságnak, bűnnek és halálnak honában dicsőíti és magasztalja az Istent?
Igen, van,  mert még valaki eljött, egészen Betlehemig. Menjetek el Betlehemig, és meglátjátok ott Istennek a csodáját, ez lesz néktek a jel róla: fekszik, bepólyálva a jászolban. Ez az igazi nagy csoda,  és ez az igazi eljövetel. Mert az angyalok nemcsak üzenetet hoznak, hanem dicsőítő éneket is énekelnek. Dicsőség, a magasságban az Istennek és a földön békesség az embereknek és jóakarat. Mert a pásztorokat és az angyalokat is megelőzően eljött a Fiú egészen Betlehemig, hozzánk. Mert hiszen Betlehem mi vagyunk. Mert hiszen Betlehem ez a világ. Mert hiszen Betlehem a mi sorsunk és a mi életünk.
És, hogy jön el Isten? Eljön létezésünk legmélyebb mélységéig. Ez a jel róla: bepólyálva fekszik a jászolban. Isten, amikor testet ölt, belép az emberi történelembe, megkülönbözteti magát. Nem megkülönböztethetetlen módon van itt. Nem kikutathatatlan talányként. Nem valamiféle inkognitóban, álarcban, maszkban, ami mögött csak sejteni lehet az igazi valóját. Ő megkülönböztethetően jön el. De hogyan? Mi ez a megkülönböztetés? Egy védtelen gyermek, egy csecsemő, néhány vászondarabba bebugyolálva, egy jászolba helyezve.
És most felejtsük el az összes karácsonyi képzetünket, történetünket, a stilizált jászlakat. A jászol az, amiből az ökör, meg a szamár eszik. Amibe az ember a saját gyermekét bizton nem tenné bele. Ott van megkülönböztetett módon. Mert az, hogy egészen Betlehemig, az azt jelenti, az emberlét mélységéig, a legnagyobb kiszolgáltatottságig, a legnagyobb alázattal. Milyen megrendítő és milyen boldogító is egyúttal: így tárja fel Isten az ő szeretetét, így különbözteti meg önmagát az ő eljövetelében, ebben a mérhetetlen, felfoghatatlan, csodálatos nagy alázatban. Ez a jel. És lám, Krisztus azóta is, mindig így különbözteti meg magát: éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, meztelen voltam, és felruháztatok, börtönben voltam, és meglátogattatok. Mindig így különbözteti meg magát. Ez a jel róla.
Ez a jel róla nekünk, ma is, ha az Ő dicsőségét, hatalmát és szeretetét hirdetni akarjuk, rá akarunk mutatni, hogy hol van Ő, hol jár Ő a mi világunkban. Ott találjuk meg, ahol mi tudunk szeretni, ott találjuk meg, ahol megtaláljuk a szükségben levőt, ott találjuk meg, ahol megtaláljuk a lefoglalt, elfoglalt, fogoly embert, hogy hirdessük az angyalokkal és a pásztorokkal a karácsonyi evangéliumot.
Kedves testvérek, ünneplő gyülekezet!
Az angyalok és a pásztorok csodája után azt kell látnunk, hogy karácsony legmélyén a teremtő Isten csodája van. A teremtő Istené, aki sajátságos módon különbözteti meg magát, ad önmagáról jelet, megalázkodásával, alázatával, szeretetének a jelét. Menjünk el mind Betlehemig. Hiszen itt vagyunk, Betlehemben. Hiszen ide jöttek hozzánk az angyalok, hiszen ide jött hozzánk a szabadító és megváltó. Ó adja Isten szent lelke mindannyiunknak, hogy itt, most a mi Betlehemünkben, itt, most a mi nyomorúságunkban, elesettségünkben, lekötöttségünkben, itten a mi mostani makacsságunkban és lázadásunkban elérjen szívünk mélyéig az angyalok dicsőítő éneke, a pásztorok boldog bizonyságtétele: született néktek ma a szabadító, aki az Úr Krisztus, Dávid városában. Ámen

Kedves testvérek!
Azt hiszem, mindannyian átéltük már, akárcsak egy-egy pillanat erejéig, de talán hosszabban és tartósabban is azt, amikor világosságból hirtelen sötétségbe jutottunk, az emelkedett jó hangulat hirtelen gyászosra fordult, és mi tétován, vagy netalán kétségbeesetten kérdeztük magunktól, mikor lesz már ennek vége. Igen jól emlékszem, teológushallgató koromban, éppen december elején, az úgynevezett teológus-mikulásra összeállítottunk egy vidám paródia-műsort, végigkacagtunk másfél órát, rendkívül jól éreztük magunkat. Óriási sikere volt a műsornak, sikerült professzorainkat büntetlenül kicsúfolni, mert mikuláskor ezt is szabad. Véget ért a műsor, és úgy döntött a társaság, hogy ezt a vidámságot folytatni kell valahol. Indultunk is, hogy keressünk egy vendéglőt, ahol a vidám együttlétet folytathatjuk. Ám ekkor a IX. kerületnek ott, a Kálvin tér környéki részein, mint később megtudtuk, egy trafóház kiégése miatt, teljes sötétség állott be, de úgy, hogy az orrunkig nem láttunk. Úgy éreztük, hogy betette az ördög a lábát, mert nagy volt a jókedv és szerettük volna ezt folytatni, magasabbra emelni, s lám, egyszerre csak ez az egész szép terv a sötétség beálltával összeomlott.
Sokunknak vannak ilyen élményei, amelyek talán nem a fényhez és a sötéthez, a világoshoz meg a sötéthez kapcsolódnak, de ezekkel a szimbólumokkal is leírhatók. A jókedv, a derű, a reménység valamiféle megmagyarázhatatlan okból hirtelen rosszkedvre, csüggedésre, kilátástalanságra vált át.
Különös titka az ádventnek, hogy úgy kezdjük a fölkészülést a szabadító eljövetelére, hogy egyre mélyebbre jutunk a sötétbe. Ez még csillagászati szempontból is így van, december elején még később sötétedik, és korábban virrad, mint december végén. S ahogy haladunk előrébb, közeledünk Karácsonyhoz, úgy egyre rövidebbek a nappalok, egyre hosszabbak az éjszakák, egyre inkább tűnik az ember életkedve, egyre szívesebben húzódik valami sötét sarokba, egyre mélyebb, egyre árnyaltabb, egyre teljesebb a sötétség, amiben aztán fölfénylik az üdvösség napfénye.
Dehát lehet-e és kell-e még mélyebben zuhanni ebbe a sötétbe? Szükség van-e erre egyáltalán? Miért nem úgy van a dolog, hogyha már tudjuk azt, hogy szabadítónk születik, hogyha már tudjuk azt, hogy nagy ünnepünk lesz, hogyha már tudjuk azt, hogy föltámadt a dicsőség napfénye, akkor az legalább valahol a távoli horizonton világítson nekünk? Hogy aztán biztos léptekkel haladjunk felé, mint ahogy az erdőben járó ember megpillantja, túl az erdőn a házat, ahova igyekszik, és egyre biztosabban, egyre eltéveszthetetlenebbül, egyre magabiztosabban halad a cél felé, és ahogy közeledik felé, úgy a fény is egyre jobban fölragyog. Ádventben nem így van. Ádventben egyre mélyebben haladunk a sötétbe. Ezen még ádventi gyertyáink és ádventi koszorúink sem segítenek, mert ezeket ugyan meggyújtjuk, de az ádvent valósága, igazi, mély egzisztenciális megtapasztalása az, hogy a világosság a sötétségben fénylik. Amikor János evangélista ezeket a szavakat mondja az evangélium bevezetőjében, akkor abszolútumokról beszél. Az abszolút világosság fénylik az abszolút sötétségben.
Szeretnék a fölolvasott ige kapcsán néhány szót szólni arról, hogy ez a sötétbe való előrehaladás nem isteni pedagógia következménye, nem valamiféle túlzó dramatizálás, hanem igen-igen szükséges megtapasztalás. Ebből jön az a belátásunk, hogy mit is hirdet valójában nekünk az evangélista, amikor azt mondja: Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, és szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az élet igéjéről, és ezt azért hirdetjük, azért írjuk néktek, hogy örömötök teljes legyen. Isten világosság és semmi sötétség nincsen Őbenne.
Isten - mindenek előtt - életadó világosság. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. És szólt: Legyen világosság és lőn világosság. Ez a teremtés első aktusa. A világosság megteremtése. Nem embert teremt először Isten, nem élet-valóságokat teremt először, nem fizikai valóságokat, hanem világosságot. Legyen világosság. És azóta is, mindig,   ahol világosság támad, az élet reménye támad. Meggyullad az élet reménye. Mert, hogyha igaza van  Immánuel Kant-nak, aki azt mondja, hogy a tér és idő érzékelése velünk született adottság, s ez nem a pedagógia folyománya, ezt nem a tradícióból örököljük, hanem így vagyunk megteremtve, akkor igaz az is, hogy a világosság érzékelése is velünk született adottság. A szó szellemi értelmében és szimbolikus értelmében is. Ahol világosság támad, ott az ember szívében föltámad az élet reménye. Mert Isten először világosságot teremtett, mégpedig élet-adó világosságot. Amikor tehát azt mondjuk, hogy Isten világosság, akkor azt mondjuk, hogy Isten élet-adó. Az, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy létezünk, Isten teremtő munkájának az eredménye. Mi mindannyian az Ő teremtményei vagyunk.
Nemrégiben valaki azt mondta nekem: Könnyű az Istennek, aki mérhetetlen és fölfoghatatlan kozmikus energia. Megteremtette a világot, elindította útjára, belétáplálta törvényszerűségeit, és azóta a világ eme törvényszerűségek szerint, mint valami örökmozgó mechanikus szerkezet, jár a maga útján. Kétségbe kell vonnom, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Igen, Isten, aki véghetetlen és fölfoghatatlan hatalom, Ő alkotta és teremtette a világot. De azzal, hogy ez az első szava: Legyen világosság! - és ez a világosság minden életnek a forrása, azt is mondanom kell, amíg világosságot látok, amíg világosságot remélek, amíg ez fontos a számomra, azt is mondanom kell: Az én teremtőm és az én alkotóm is Isten. Az én életem is tőle van.
Isten életre vezető Isten is, ha azt mondjuk róla, világosság. Azt olvassuk az Ószövetségben, az Egyiptomból való kijövetel történetében, hogy Isten tűzoszlop formájában vezette az Ő népét. Nem kívánok semmilyen módon azokkal a racionalista tudósokkal itt vitába szállni, akik azt mondják, hogy valami olajkutak égtek ottan a sivatagban éjszaka és a vándorló pusztai nép aszerint tájékozódott, hogy hol égtek ezek az olajkutak, majd ráfogták valami csodálkozó lélekkel Istenre, hogy végül is Isten vezette őket.
Számomra fölfoghatatlan, de teljesen elfogadható csoda ez: maga Isten vezeti népét, mint világosság, mint égő tűzoszlop. És életre vezeti az Ő népét. Igaz, hogy a zúgolódó nép időnként visszasírja az egyiptomi húsosfazekakat, a rabszolga-lét biztonságát és kiszámíthatóságát, a kiszámítható halált, mert a rabszolga-lét: halál, visszasírja azt a kényelmes és beletörődéssel elfogadható utat, mely a halálig vezet, de nem bírja elviselni az élettel együtt járó kockázatokat, ám nem ez a lényeg. És nem is az a lényeg, hogy ebben a népben mennyi szabadság-vágy, mennyi élet-vágy van, hanem az a lényeg, hogy Isten, az élet-adó és Isten, az életre vezető világosság van ott és cselekszik.
Népét éjjel a sötétség legmélyén tűzoszlop formájában vezeti. Isten világosság és semmi sötétség nincsen Őbenne. Ezért ígéri a zsoltáros, és ezért mondja a szenvedő Jób azt, hogy a Te utadon világosság fog fényleni, immár nem csak egy népnek, immár nem csak egy nagy történelmi pillanatban, hanem nekem is, neked is. A mi hitvallásunk, a Heidelbergi Káté csodálatos szavaival: Hinni azt jelenti, szívbéli bizalommal elfogadni, hogy Isten nem csak másoknak, hanem nekem is örök életet, igazságot és bűnbocsánatot ajándékoz, egyedül Krisztus érdeméért. Ez a világosság nem csak másnak fénylik. Nekem is ígéri a zsoltáros, és neked is ígéri a szenvedő Jób: Utadon világosság fénylik.
Mert vajon tudjuk-e, hova tart az életünk, ha nem ragyog föl ez a világosság? Vajon van-e utunk, ha nincs látásunk, és nem világosságban járunk? Nem azt kell-e mondanunk, mint Shakespeare Lear királyának tragikus hőse, aki megvakul, és ezt mondja:  Nem látok, immár nincs utam. Nem azt mondja, hogy van utam, csak nem látok, nem tudok ezen az úton végigmenni, hanem azt mondja, hogy nem látok, nincs hova mennem. De az ige így biztat: utadon világosság fénylik.
Istennek ez a vezetése sok mindent jelent, s hadd szóljak most ezekről röviden néhány szót. Van ennek az isteni vezetésnek és világosságnak erkölcsi vonatkozása is. A világosság a megkülönböztetés lehetőségét jelenti a számunkra. Úgy, ahogy az apostol beszél a fölolvasott igében: Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van Ővele, és sötétségben járunk, hazudunk, és nem az igazságot cselekesszük. Ha azt mondjuk, hogy nincsen mibennünk bűn, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen bennünk. Ha azt mondjuk, nincsen mibennünk bűn… Csak az mond ilyet, aki nem kapta meg a megkülönböztetés képességét. Csak az beszél úgy önmagáról, mint mindig ártatlanról, mint akinek csak azért rossz, mert a gonoszok bántják, mint aki ellen csak összeesküdtek, mint aki maga az igazság világító fáklyája, aki nem kapta meg ezt a megvilágosító igazságot. Ne csaljuk meg magunkat!
Szeretném, hogyha a mostani hetekben és napokban, amikor  egyházunkban, szomorú módon, a sajtó nyilvánosságával kísérve, annyi adok-kapokról hallunk, vádak, viszonvádak hangzanak, akkor mi elkérnénk Isten világosságát, és nem csalnánk meg magunkat. Mert lehet, hogy az egyiknek igaza van, a másiknak meg nincs, vagy az egyiknek igaza van, a másiknak meg még jobban igaza van, de ha az életre vezető világosság fölragyog, senki közülünk nem mondhatja, hogy nincsen benne bűn. Ha megvalljuk bűneinket, mondja az apostol, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minden hamisságtól. Nem  a "holló mossa fiát" tisztaságunk, hanem Krisztus megtisztító kegyelme tisztít meg és szabadít meg bennünket.
Ha fölragyog az isteni világosság és fénylik a mi utunkon, lesz ennek történelmi vonzata is. Mennyi prófétai ígéretet hallunk Isten szabadításáról, és a próféták úgy beszélnek erről, mint amikor az éjszakában fölragyog a világosság.  Aztán beszél úgy is Ézsaiás próféta, mint amikor a kegyelem királya nem oltja ki a pislogó gyertyabelet. Aztán beszél úgy is erről, hogy a megszabadított nép a népek világosságává lesz. Nem magától. Nem veleszületett képessége szerint. Nem sorsa érdeme folytán, hanem Isten szabadítása által. Ez történelmi pillanat.
Hányszor kellett a mi népünknek átélni a sötétség homályát, a kilátástalanságot, a reménytelenséget. Hányan törődtek bele e nép gyermekei közül, hogy nincs tovább, majd elleszünk így valahogy, ebben a félhomályban. Zuhantunk mélyebbre, mélyebbre, sötétből sötétbe.
És igaz, Isten szabadító világossága egzisztenciálisan is, az egyes ember sorsát meghatározó értelemben is. Amikor temetésre kell mennem, nem lelkészként, hanem részvétnyilvánítóként, olykor hallom a római katolikus plébánost, amint mondja a temetési liturgiában: Örök világosság fényeskedjék néki. Szép és igaz kívánság ez, ha beleértjük a feltámadást. Mert nem a halottnak világít az örök világosság, hanem az élőnek, a feltámadottnak. És ezért, amikor mi világosságról, szabadító világosságról beszélünk, akkor ez a halálból életre jutást is jelenti.
Isten világosság. Isten életre vezető Isten. Erről kell még röviden, utoljára szólnom. Isten nem csak élet-adó, hanem életet-visszaadó világosság is. Az, hogy vagyunk, az, hogy élünk: ajándék, Isten ajándéka. És az, hogy lesz feltámadás és lesz új élet, az pedig Isten újra ajándékozó - vagy ha szabad ezt mondani - vissza-ajándékozó kegyelme. Az apostol azt mondja Timóteushoz írt levelében: Isten eltörölte a halált, és világosságra hozta az életet. És ebben találjuk meg, a választ a kezdő kérdésre, hogy miért kell nekünk egyre inkább a sötétbe menni, hogy miért úgy van az ádventtel, hogy elkezdődik, és a fényesség még nem bontakozik ki. Még nincs egyre világosabb, hanem csak egyre sötétebb van. Mígnem eljutunk karácsonyig. Azért van ez így, mert Istennek ez a nagy tette a legmélyebb sötétségben ragyog fel.
Azért szükséges a legmélyebb mélységig követnünk az élet világosságát, mert Krisztus az élet világossága, és Ő halálával győzte le a halált. Ez az Isten titka. Azért kell elmennünk a legmélyebb sötétségig, a legmélyebb mélységig, a halál tömlöce mélységéig, hogy megértsük, és boldogan valljuk, hogy amikor azt mondjuk: Isten világosság és semmi sötétség nincsen Őbenne, ez nem azt jelenti, hogy Isten "csak úgy" kizárta a halált, nem törődik vele többet, s úgy tesz, mintha nem lenne.
Mi ugyan sokszor próbálkozunk ezzel. Amíg fiatal vagyok, amíg erős vagyok, csinálom az életet, buzgok, fáradozok, addig nincs is halál. Kidől mellőlem valaki? Csak egy oldalpillantás, s megyünk tovább, mintha az élet egy nagy háború lenne, és egy pillanatra se szabad megállni a fronton, ha valaki elbukik. Lehet így élni. Lehet így tenni. Mintha nem lenne halál. Vagy lehet úgy tenni, ahogyan egy underground zenekar tette néhány évvel ezelőtt egy alagsori pincében. Végighallgattam a koncertjüket. Kiállt egy fiatalember, kezében gitárral, hátul csörömpölt a dob, volt valami orgona, és két órán keresztül monotonul ezt énekelte: Nem halok meg, sose halok meg. Másfél óra után eluntam a dolgot, eljöttem, mert tudtam, meghalok, ő is meghal. Persze szuggerálhatjuk ezt magunknak, bensőségesíthetjük ezt a gondolatot! De az ige azt mondja "bizony, halálnak halálával holsz".
Isten nem azáltal győzte le a halált, és hozta elő az életet, hogy félretette a halált, hogy nem vett róla tudomást, hogy úgy tett, mintha nem lenne - hanem legyőzte. Krisztus meghalta a halálnak halálát. A legmélyebb sötétségben, a halál árnyéka völgyén ragyog föl a világosság. Ahogy a zsoltáros mondja: Ő még a halál árnyékát is világosságra hozza. Ezért a legmélyebb mélységekig elmegy.
Amikor tehát, kedves testvérek, a próféta, a zsoltáros, majd a bibliai bölcs így kiált: Küldd el világosságodat, akkor a mélységben élő ember kiált így. Nem azért kérjük Isten világosságát, mert nem tudjuk olvasni az élet nagy könyvét, nem azért kérjük Isten világosságát, mert, mint a megszeppent kisgyermek didergünk egy sötét szobában. Nem azért kérjük a világ világosságát, mert nekünk olyan félős átmenni sok árnyékos sikátoron, sötét kis utcácskán. Nem azért kell az élet világossága, mert van valami sejtésünk a jövendőre nézve, s szeretnénk tisztább körvonalait látni, hanem azért kérjük, mert az ember föllázadt az ellen az Isten ellen, aki így teremtett: Legyen világosság! Mert az ember föllázadván veszi lázadása gyümölcsét: Halálnak halálával halsz. S ezt a halált győzte le halálával maga, az Egyszülött Fiú.
Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről. Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal. És ezeket azért írjuk néktek, hogy örömötök teljes legyen.
Mennyi szomorú árnyék, mennyi kétség, mennyi aggodalom tölt el bennünket ennek az ádventnek a kezdetén. És ki tudja, még lehet, hogy mélyebbre kell mennünk. Ki tudja, még valóban lehet, belül is sötétebb lesz minden. Nem csak a téli éjszakák hosszabbodnak. Ki tudja, eljutunk talán ezekben a napokban a halál árnyéka völgyébe is. De ott ragyog föl az élet világossága.
Ámen
Induljunk bátran, keressük Őt igaz szívvel, hívjuk mi is a zsoltáros szavával: Küldd el világosságodat! S ha ezt tudjuk imádkozni, mily mély és gazdag lesz ádventi énekünk is:
Új világosság jelenék,
Ótévelygés csendesedék,
Isten Igéje jelenék,
Újonnan nékünk adaték.

Kedves Testvérek!
Több dogmatikai kézikönyvet átlapoztam, hogy néhány okos gondolatot találjak a mai textushoz, s azt vettem észre, hogy a régi dogmatikákkal ellentétben a modern dogmatikusok tapintatosan hallgatnak a démonitás kérdéséről. Beszélnek róla, de tapintatosan hallgatnak. Úgy beszélnek róla, hogy inkább hallgatnak.   Mivel a mai dogmatikusok a kortársaink, mi pedig az ő kortársaik vagyunk, legalább három bevezető megjegyzést kell előre bocsátanom a történet megértéséhez. Lehet, hogy mi magunk is úgy vagyunk ezzel a történettel, mint a dogmatikusok - vagy megpróbáljuk racionalizálni, vagy tapintatosan mellőzzük az itt fennforgó állításokat és tényeket.
1. Az első megjegyzés egy régebbi élményemhez kapcsolódik, ahhoz az időhöz, amikor elkezdődhetett a rendszerváltás után az iskolai hitoktatás. A Bihari úti gyülekezetben, a lakótelepen szerveztünk hittanoktatást. El is kezdődtek a hittanórák, a felsősöknek bibliai történetek voltak soron. Egy szülő fölhívott, hogy mindenképpen beszélni akar velem. Hittanra jár a gyermeke. Megbeszéltünk egy időpontot, eljött, s letámadott, mondván: Mondja, tiszteletes úr, miket tanít maga a gyerekemnek? Legjobb hitem szerint bibliai történeteket — mondtam. És miért tanít annyit, tiszteletes úr, az ördögről? — kérdezte. Meghökkentem, mert nem úgy ismerem magamat, hogy minden második szavam az ördöggel kezdődik, és minden harmadik azzal végződik. Próbáltam tisztázni, hogy éppen olyan bibliai történet volt soron, amelyikben szó volt az ördögrol, és én magam inteném meg azt a hitoktatót, aki úgy ad elő egy történetet, hogy annak bizonyos elemeit mellőzi. Inkább ne mondja el, de ne hagyjon ki belőle. Ám a szülő nem hagyta a dolgot, és ismét föltette a kérdést, miért beszél maga, meg általában a papok, annyit az ördögrol? Ekkor megkérdeztem tőle, hogy miért, mennyit kéne beszélnem az ördögrol, ha már mennyiségi kérdéseknél tartunk? Mire ő azt mondta: Semennyit.
Azóta is sokat gondolkodom azon, amit ez a szülő mondott. Lehet, hogy szülői jó szándék, vagy pedagógiai megfontolás vezette őt, gondolván: Ez a téma nem gyerekeknek való. Mert a démoni világ rettenetes világ, ez nem gyerektéma. Persze, akkor az egész evangélium sem gyermektéma, sem Jézus megszületése, mert gyermeket sem szoktak szülőszobába engedni, sem Jézus földi élete, szenvedése, sem megfeszíttetése, legkevésbé feltámadása. Mit fog abból föl egy gyermek? Akkor, abból ami a Bibliában van, semmi nem a gyermeknek való.
Azonban úgy sejtem, hogy a szülő vádjában, inkább a mai ember szellemi restsége, és ebből fakadó ijedtsége jelent meg. A mai emberben egy vakhit munkál, az a vakhit, hogy a világ racionális és mechanikus. Ha nem működik a világ, akkor csak azért nem működik, amiért nem működik esetleg egy óra, ha nincsen fölhúzva. Föl kell húzni, és működik. Ha nem működik a világ, akkor legfeljebb azért nem működik, amiért nem indul el egy autó. Lemerült az akkumulátor. Föl kell tölteni, és elindul. A mai ember abban a hitben él, így tanulta, így nevelték, hogy a világ mechanikus és racionális. Amikor hát ördögökrol, démonokról, angyalokról, szellemekről, túlvilágról, transzcendenciáról hall, megszeppen, megijed, és hárít. Rettenetesnek, középkorinak, árnyékosnak, paposnak, dogmatikusnak tartja ezt az egészet, értheto hát, hogy igyekszik a gyermekét is megmenteni tőle.
Mindeközben azonban, nem tudjuk a magyarázatát, hogy a gyermekeink miért vonzódnak megállíthatatlanul a démonihoz.  Tessék megnézni, milyen játékon játszanak szívesen a gyermekek számítógépen. Milyenek ezek a számítógépes játékok? Csak a szín-együttest nézzük: barna, sötét, fekete, zöld, — a démonitás színei. Ott ül a gyerek a démoni színvilág előtt, egy labirintusban, ahol szörnyetegek jönnek elő, azokat le kell géppuskázni, le kell kaszabolni, kicsorran a vérük. Természetesen, ha lelőtte a kis démont, akkor egy nagyobbik jön, ha azt lelőtte, akkor egy még nagyobb démon jön. Izzad a gyerek tenyere, verejtékezik a háta, talán nem alszik éjszaka, de másnap újra kezdi. S harmadnap megint kezdi, hiába mondja a szülő: Kisfiam, ez bolondság, ennek nincsen semmi értelme, ostoba dolog ez az egész. A gyermek megbolondul, ha nem játszhatja.
Hogy tudunk erre magyarázatot adni, ha olyan racionális és mechanikus a világ, ha olyan egyszerűen működik minden, még maga az ember is? Ismerjük jól azokat az iskolai demonstrációs rajzokat, amik az emberi szervezetet úgy mutatják be, mint egy gépezetet. Fogaskerekek vannak az agyban, a kart gömbcsuklók mozgatják, a szív olyan, mint egy autómotor, a gyomor olyan, mint egy nagy élelmiszertartály. Ha ilyen az ember, akkor honnan vannak a gyilkos és öngyilkos késztetések?
Nemrégiben történt, hogy egy élete teljében levő fiatalember jósoltatott magának egy cigányasszonnyal, aki megjósolta neki, hogy nem éri meg a 2000. évet. A fiatalember a 2000. évben depresszióba zuhant, halálra készült, ezt megjósolták neki. Hamarosan öngyilkos késztetései lettek. Aztán megérte a 2000. évet, megérte a 2001.-et is. Ekkor azt gondolhatta volna mindenki, pattan a buborék, oszlik a varázs. De nem oszlott. Szerelmes lett a halálba, és öngyilkos lett. Meg tudja valaki magyarázni? Van erre valamiféle racionalista, mechanisztikus magyarázat?
Nem arról van-e szó, mint a szülő tiltakozásában is, hogy megérzi az ember, hogy egy rettenetes világ fölött jár, és Isten erői nélkül hallatlanul kiszolgáltatott?
A második megjegyzés a bibliafordításra vonatkozik. Károli Gáspár idejében és talán még a XIX. század végi Biblia-revíziókor is, a régi magyar nyelven lehetett a démon szót ördögnek fordítani, így is szerepel a Károli fordításban. Ám a mai képzetek miatt ez már nem szabatos fordítás. Az ördögrol fizikai alakban megjelenő, szarvas, patás, farkas, vasvillás, csúnya bácsi jut eszünkbe, elálló fülekkel, kampós orral, kecskeszakállal, aki zaklatja az embert, ha hatalma van fölötte. Amiről itt az evangelista beszél,  nem a látható világra tartozik. Ez a démoni világ. Hogy ez mennyire így van, abban még a görög filozófia is megerősít bennünket. Platón egy helyen arról értekezik, hogy honnan van az ihlet. Miért tudnak a költők másképp beszélni, mint a köznapi ember? Hiszen, amikor hallunk egy verset, érezzük, hogy az nem köznapi beszéd.
Amikor a költő verset ír, akkor — ahogy azt Nemes Nagy Ágnes mondja egy tanulmányában — intenzív prózát ír, aminek van egy belső lávamagja. Az izzik, az áttüzesedik. Nos, Platón azt kérdezi, hogy honnan van ez? Azt mondja, hogy minden költőnek van egy démona, vagy daimon-ja. Egy ihletője. Szó szerint így magyarázza Platón: tanítója. A démon az, aki tanít. Aki rávesz. Aki vezet. Aki rábír.
Hogy fordítja ezt a modern ember? Pl. így: Van bennem valami, ami szüntelenül kényszerít. Az igazságérzetem. Platón erre azt mondaná: Az igazságérzeted? Az, ami mindig kimondat veled valamit? Ha akarod, ha nem, rákényszerít? — Nos, az a te démonod... Van bennem nagyravágyás, ami belevisz engem a dolgokba... — Az a te démonod... Becsvágy?. — Az a te démonod! Büszkeség? — Az a te démonod! Szenvedélyek? Azok a te démonaid! Ezek tanítanak, vezetnek kézenfogva,  visznek, nem hagynak. Platonnál ez még jó értelmu, ez az alkotás ihlető forrása. Annak az erőnek a forrása, amelyik erő nem hagyja békén a művészt.
Mindazáltal igaz ez pusztító értelemben is. Aki már látott öngyilkossági mániában szenvedő embert, az tudja, miről van szó. Ott nincs jó szó, nincs értelmes beszéd. Ott nincs mivel hatni. Ott nem hatnak a gyógyszerek sem. Ott nem ér semmit az elektrosokk. Ott semmi nem használ, csak az imádság és a böjt, ahogy Jézus mondja.
A harmadik megjegyzés a történethez kapcsolódik. Jézus határvidéken jár. Olyan vidéken, amelyik sohasem tartozott Izraelhez. A Genezáreti tónak ezt a keleti partvidékét soha sem sikerült Izraelnek tartósan hatalmi befolyása alá vonni. Amikor fölosztották az elfoglalt országot a 12 törzs között, ez a terület egyik törzshöz sem tartozott. Ez határvidék. Így volt ez a római korban is. A gadarénusok földjét közigazgatási nyelven Dekapolisznak, Tízvárosnak nevezték. Ezen a vidéken tíz fontosabb várost építettek, erődítményekkel. A Szíriában turistáskodó utazók mind a mai napig láthatnak romjaiban is impozáns római erődítményeket. Politikai, kulturális, szellemi átjáróház ez a táj, ahol sok minden keveredik. Nyilvánvaló, hogy Jézus és az ott lakók értik egymást. Vagy arámul beszéltek, vagy görögül. Az is biztos, hogy a képzetek, a hiedelmek is keveredtek egymással. Láthatjuk, hogy a római megszállás milyen nagy hatással van itt. Rövid idő alatt latin szavak szívódtak föl a nyelvbe, a képzetvilágba. Lukács és Márk evangelista is közli ezt a történetet, és ott megkérdezi Jézus a démoni lelkeket: Mi a nevetek? Azt felelik: Légió, mert sokan vagyunk. Igen, mint a római légiók. Sokan vagyunk, legyőzhetetlenek vagyunk. Erősek vagyunk.
Mindezt azért mondom el, mert a mai ember is határvidéken él. Nem a szónak abban az értelmében, ahogy a gadarénusok földje, de a mi országunk is volt többször megszállás alatt, itt is keverednek kultúrák, képzetek, elgondolások. Használunk az osztrák-magyar monarchia hadseregéből származó szavakat a mindennapi életben, de használunk szovjetektől átvett szavakat is. Lehet, hogy ezek idővel elkopnak, s nem hagytak maradandó lenyomatot. Ám keveredik sok minden. Civilizációk, kultúrák, elgondolások. Ez is fontos a történet  megértéséhez.
2. Mindezeket figyelembe véve annyit szeretnék elmondani, hogy voltaképpen egy tragikus történetről van szó. Bár ördöguzés történik, és bár a disznónyájat nem sajnáljuk mi sem, a történet végeredményében, végső kicsengésében tragikus. Ha ugyanis végigolvassuk Máté evangéliumának a csodatörténeteit, Jézus gyógyításait, akkor azt vesszük észre, hogy a szabadítás, a gyógyítás szinte minden esetben Isten dicsőítésével fejeződik be. Ez volt Jézus célja. Ezért tett csodákat, ezért mutatta meg isteni hatalmát. Nem azért, hogy mutogassa hatalmát. Semmi öncélúság nem volt ebben. Sőt, sokszor látjuk, hogy Jézus inkább elrejtőzik, vonakodik csodát tenni. Nem ül föl az ördögi kísértésnek, pedig magasra viszi az ördög, nagy dolgokkal kínálja, ott a lehetőség megmutatni a hatalmat. Jézus csodáinak egyetlen célja van:  hogy Istent dicsőítse a szív és a  lélek. Hogy odaforduljon a Teremtőhöz, a Szabadítóhoz és a Megváltóhoz.
Ebben a történetben azonban Dekapolisz lakói arra kérik Jézust, hogy hagyja el az ő vidéküket, távozzék határukról. Szó szerint fordítva: szedje a lábát. Minél előbb, annál jobb.
Vajon miért kérik ezt? Először is azt kell látnunk, hogy Jézus hívatlanul jön. Hívatlanul, de nem váratlanul. Isten sokszor hívatlanul jön, de sohasem váratlanul. Az ember a bűneset óta várja Istent. Készül Isten érkezésére. Vajon nem várta, és nem készült erre Ádám és Éva, mikor fügelevelekből ruhát készítettek, és egymásra aggatták? Nem várták-e Istent, mikor hallották közeledni a paradicsomkertben, s elrejtőztek a bokorba? Az ember mindig Istent várja. Mindig várja Istent.
Ám milyen megrendítő,  s ez az isteni világ nagy paradoxonja, Isten szokott hívatlanul is jönni. Egészen pontosan,  amikor Isten belép az emberi életbe, annak mindig drámaisága van, az mindig fölforgatja a dolgokat, mindig átrendezi a viszonyokat, mindig sokkolja és meglepi az embert, még akkor is, ha várta Őt. Még akkor is, ha a szívében születésétől fogva ott van az Isten-gondolat, ott van az Isten- hiányt,  kimondatlan tudata annak, hogy Isten nélkül nem teljes az élet.
Jézus hívatlanul érkezik. Hívatlanul érkezik azért is, mert bármennyire is határvidéken élünk, s ő egy másik népből, egy másik vallásból, egy másfajta meggyőződöttségből jön. A mást, a másikat nem nagyon szokták hívogatni. Inkább mi is elmegyünk, és megnézzük. Inkább elmegyünk mi is bárhova, és megnézzük. Ők ne jöjjenek. Ez az élet természetes törvénye.
Valaki azonban fölismeri Őt. Itt van Platón igazsága: nem mi vagyunk azok, akik a démonokról tanítunk. A démonok tanítanak. Sokat tudnak. Szellemi lények, intelligensek. Amikor Jézus megjelenik, eléjönnek, és azt mondják: “Mi közünk Teveled, Jézus, Istennek Fia? Azért jöttél, hogy idő előtt meggyötörj bennünket?”
Nem hinném,  hogy Jézus úgy járt volna Dekapolisz vidékén, hogy előtte mentek volna a tanítványok egy nagy transzparenssel, amire oda lett volna írva: A Názáreti Jézus, hódoljatok Néki! Hogy így bárki ezer  méterről is be tudja Őt azonosítani. Nem hinném, hogy túl a Genezáreti  tengeren nagy híre lett volna Jézusnak. A démonok azonban fölismerik. Elébe mennek. Ők szeretnék Őt elűzni. A démonűzés története azzal kezdődik, hogy előbb a démonok kísérleteznek Jézus-űzéssel. Isten-űzéssel. Ettől olyan megrendítően mai ez a történet.
A mai ember életében ajtó-ablak nyitva a démonitás előtt. Ajtó-ablak. Világháló, minden, amit akarunk. És az hozza is. Kéretlenül is. Ha a mai ember azt hallja, hogy  ördöguzés, csak oly formán hallja, hogy a médiumok elszórakoznak rajta, gunyoros híreket tesznek közzé obskúrus papokról, rémületes figurákról, törzsi idők gondolkodását megjelenítő alakokról. Ám, ha ez így van, akkor vajon mi van a másik oldalon? Nem folyik-e a mai kultúrában folyamatos Jézus-űzés, Isten-űzés? Nem-e az a nagy cél ma, hogy kikergessük Istent? Mindenből, mindenhonnan. Erkölcsből, morálból, törvényből, kultúrából,  családi életbol, olykor még, és ezt szomorú szívvel kell mondanom, az egyházból is.
3. A történet egy nagy kísérlettel kezdődik, egy Jézus-űzési kísérlettel. Ám Jézus hatalma megmutatkozik, és a démonok arra kérik Őt, ha már úgy kell lennie, hogy ezek a megkötözött figurák megszabaduljanak, hadd menjenek be a disznónyájba. Ez is jelzi egyébként, hogy határvidéken és nem zsidó világban vagyunk, mert a zsidóság körében nem tartottak disznót, tisztátalan állatnak számított. Hadd menjünk ebbe a disznónyájba, kérik Jézust. Menjetek! Aztán a démonoktól megvadult állatok egy szirtfokról belerohannak a vízbe és elpusztulnak. A rémült emberek, akik ezt látják, hazarohannak, elhíresztelik a városban, mi történt. Természetesen, mindenki kizúdul, látni akarják,  hogy mi történt. Ekkor hangzik el a megrendítő mondat: “és mihelyt meglátták, kérték Őt, távozzék el az ő határaikból.” Vagyis: Szedje a lábát.
Ami a démonoknak nem sikerült, az embernek sikerül. Tudniillik, a Jézus-űzés. A démonoknak nem sikerült: “Mi közünk hozzád, Jézus, Istennek Fia?” Előbb mondják ki ezt: Istennek Fia, mint bárki. Mint bárki, aki Jézust ismerte, és hatalmával találkozott. Ezek a tisztátalan lelkek tudják jól, miről van itt szó. Ezek a szellemi hatalmak tudják jól, mi forog itt kockán. De nekik nem sikerül. Nekik kell menni. Nekik kell pusztulni, nekik kell a mélységbe aláhullni.
Ami nekik nem sikerült, az sikerül a dekapolisziaknak. Így folytatódik az evangélium 9. része: “És hajóra szállva Jézus átkelt, és elment a maga városába.” Sikerült a Jézus-űzés. Most már csak egy kérdést kell föltenni: Vajon miért? Hát nem erősebb Jézus, mint az ember? Nem igazabb igazság az Ő igazsága? Nem mentőbb a kegyelme, mint bármi, amit el tudunk gondolni? Miért hagyja magát? Miért enged a kérlelésnek? Ha a démonoknak nem engedett, miért enged a gyarló embernek? Itt már az nyilatkozik meg, ami majd elvezet a keresztig, az valósul itt meg, amiben megmutatkozik az, hogy Isten milyen nagy mértékig tiszteletben tartja az emberi akaratot,  az emberi döntést.
Ám nem azért hódolunk Istennek, mert Ő ennyire tiszteletben tartja a szabadságunkat, a döntésünket. A mai ember egyébként egy ilyen Istent  nagyon nagyra tartana, és nagyon tudna szeretni. Olyan Isten kellene neki, aki mindig mindent elfogad, aki mindenre rábólint. Volt egy magyar király, Dobzse Lászlónak csúfolták. Ha tanácsnokai azt mondták: Uram, királyom erre ennyi kell... — Dobzse! — felelte ő. Amarra annyi kell... — Dobzse! Dobzse. Jól van, legyen! Nos, egy ilyen "dobzse-isten" nagyon jó lenne az embernek. — Mennyei Atyám, ez kell! — Dobzse! — Mennyei Atyám, az kell! — Dobzse!
Ma tehát az emberről akarok beszélni. Az a megrendítő, hogy az embernek egy disznónyáj többet ér, mint két meggyógyult ember. S ennek tán semmi köze már a démonokhoz. Ennek már köze sincs transzcendens szellemi befolyásokhoz. Ennek inkább az ember szívéhez van köze. Így számol az ember! Ez a megromlott, Isten ellen lázadó ember egyszerű matematikája. Egy disznónyáj többet ér, mint két meggyógyult ember.
Gondolkodjunk el ezen. Aztán — mielőtt fölháborodunk és megdöbbenünk — próbáljunk meg racionális érveket mögé helyezni. Hát nem az a közös gazdasági érdek, hogy a disznónyáj fönnmaradjon, gyarapodjon? Mit foglalkozunk azzal a két emberrel? Őket már leírtuk, nekik már társadalombiztosítási kártyájuk sincsen. Kívül élnek a világon. Sírokban lakoznak, meg vannak láncolva. Azon az úton, ahol garázdálkodni szoktak, már évek óta nem jár senki. Izoláltuk a problémát. S most jön egy Jézus nevezetű valaki, belekergetteti a disznónyájat, a jövőt, a sonkát-kolbászt, a táplálékot a Genezáreti tengerbe. S itt ez a két szerencsétlen. Kik ők? Légió?! Hisz’ rendes nevük sincs!  
             Így számol a szív, kedves testvérek! Nem ér számára annyit az élet, amennyit az élet valójában ér. Nem ér neki annyit egy ember, amennyit az ember valójában ér. Nem számít neki annyit egy ember, ahogyan az Isten számítja... Hát szedd a lábad, s távozz a mi vidékünkről.
Azt hiszem, a mai világban is ezért folyik a Jézus-űzés. A megromlott emberi szív ma is így számol. A befektetések, a gazdasági összefüggések, a jövő anyagi biztossága, az anyagiak..., az anyagiak többet érnek.
Az a kevéske, túlórával szerzett kereset többet ér, mint az, hogy esténként hazaérjek édesanyámhoz, aki betegen fekszik az ágyon, hogy megsimogassam a kezét. Vagy elparentáljuk az öregszüloket valahova, mert nekünk dolgozni kell, élni kell. Hányszor hallom: Ugye, tiszteletes úr, megérti ezt? Most indítottunk egy vállakozást, most kaptam egy jó állást, most kezdtem bele az életbe, hurcoljam a két öreget a hátamon?
Félretenni, leírni egyet vagy kettőt, csak azért, mert beteg, hát ez bizony nem szép dolog. Ám ha démoni, ha megszállott, ha megkötözött, ha nem bírunk vele, akkor ugye, lehet? Akkor ugye, az nem erkölcstelen? Akkor ugye, az nem vág, nem sérti a tisztességet?
Megrendítő ez a történet - és kérdez. Sőt, nem is a történet kérdez, hanem az a mindig várt, mert mindig várt, a szív titkos mélyén mindig remélt, s mégis hívatlanul érkezo Jézus kérdez: Elhoztam az Isten gyógyító irgalmát. Elhoztam a bűnök, megkötözöttségek, szellemi hatalmak bilincseiből való föloldozás csodálatos lehetőségét. Élsz-e vele?
Lehet, hogy lesz ára. Lehet, hogy az lesz az ára a szabadságodnak, a megtisztulásodnak, hogy kevesebbed lesz. Lehet, hogy az lesz az ára, hogy szeretned kell azt, akit már nagyon nehéz szeretni. Lehet, hogy az lesz az ára, hogy nem jön be a remélt plusz tíz-tizenöt százalék, amitől sikeres lenne az év. Mert az idődet, az erődet ebbe a fölösleges, gazdaságilag sehova nem tartozó, statisztikába be nem sorolható valamibe kell beleölnöd, amit úgy hívnak, hogy szeretet. Ettől a közgazdák szerint nem virágzik a nemzetgazdaság. Ettől nem nő a GDP. Ettől nem telik meg a kamra. Csak a szív! Csak a szív! Igazsággal, hűséggel, és eddig ezt a szót nem mondtam ki, a végére tartogattam: boldogsággal. Mert ahova Jézus megérkezik, ott boldog lesz a szív. Ahol Jézus szabadító hatalma érvényre jut, ott a szívet gyötrő számítgatás, a szeretetet megfojtó aggodalmaskodás helyébe boldogság költözik. Az Isten érkezésének boldogsága. Mert Krisztus által jön el, akit mindig vártam – igaz, nem az alkalmas időben, de eljön, hogy föloldozzon, s ettől minden idő alkalmassá válik. Adja a Szentlélek, hogy hívjuk, és ne űzzük Őt, kérjük is, hogy jöjjön, ne távozzon: benne van igaz boldogságunk.
Ámen

Kedves testvérek!
E félév utolsó dogmatika óráján, a pápai teológián, a másodéves hallgatók, megérezvén, hogy ez az utolsó esélyük a vizsgaidőszak előtt, hogy néhány kérdést tisztázzanak, komoly vitába bocsátkoztak velem. Dogmatikai kérdésekről volt szó, az eleve elrendeléséről, az ítéletről, az ember végső sorsáról. A diákok próbáltak a dogmatika könyvvel meg a dogmatika tanárral szemben néhány kedvező pozíciót kicsikarni önmaguk számára, hogy amikor majd eljön a vizsga, ne csak úgy mondják, ahogy megtanulták, hanem úgy is mondhassák, ahogy gondolkodnak ezekről a kérdésekről.
Oda kanyarodott a vita, hogy gyermeki szinten hangzottak már-már a kérdések, mert bizonyos kérdéseket már gyerekkorunkban is föltettük, és fölteszzük azokat felnőtt korban is – de lehet, hogy a gyermekkori kérdés a jobb, az őszintébb. Így hangzott az egyik kérdés: miért teremtett Isten világot egyáltalán? Ha már olyan a világ, amilyen. Ha már olyannak teremtette Isten a világot, amilyen, ha már a világban bekövetkezhetett az, amit bűnesetnek, bűnnek és bukásnak nevezünk, vajon nem igazságtalanság-e ez az egész Isten részéről, és egyáltalán jogosult-e azt mondanunk, amit az apostol bízó szeretettel mond: az Isten szeretet? Ha van ítélet, ha lehetséges a bűn, lehetséges az elbotlás, ha van Isten valóságából való végső kirekesztetés, nem túl merész dolog-e azt mondani, hogy Isten szeretet? Ez nem fér össze a szeretettel!
Mindazáltal, azt hiszem, néhány szempont János apostol üzenetében segít mélyebben megérteni, mit ért az apostol azon, hogy Isten szeretet. Mit jelent ez? És miért jó ezt nekünk újra meg újra hallani? Mert amikor ezt halljuk, hogy Isten szeretet, azért mégsem tiltakozunk. Ezt boldogan halljuk. S egészen bizonyos vagyok benne, hogy életünknek vannak olyan pillanatai, mélypontjai, drámái, nehézségei, amikor egyes egyedül ez az ige, ez az üzenet vigasztal meg bennünket. Amikor semmiféle okoskodás, semmiféle dogmatikai tétel, semmiféle szép levezetés nem segít, egyes egyedül csak ez és ennyi: az Isten szeretet. Ennek analógiájára tudom azt mondani, mert sokszor és többektől is hallom, hogy nagy élet-drámákban, nehézségekben, amikor minden elpárolog az ember körül, amikor sokan semmit sem találnak magukban, megtalálják, és elmondják magukban újra meg újra a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletét: „Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?” Betegágyon, koporsó mellett megállva, lehetetlen élethelyzetbe jutva, fölcsendül ez az üzenet. S még ennél mélyebben is, sok megrendítő élet-drámában elhangzik: az Isten szeretet. S ekkor egy pillanat alatt visszanyer az ember mindent. Mindent, ami veszni látszik, mindent, ami szétfolyik a kezei közül, mindent, amivel csődbe jutott. Eltűnik minden kétkedés és kérdés, és visszatér az életünkbe a reménység.
Azt mondja János apostol: „Azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához, mert amint Ő van, úgy vagyunk mi is a világon.” Krisztusról beszél, és arról, hogyha krisztusi életet élünk, bizodalmunk van az ítélet napjához. Nem kell félnünk az ítélet napjától. Micsoda nagy vigasztalás ez, kedves testvérek! Még akkor is az, hogyha a modern ember talán másképp gondolkodik, mint az antik világ embere. Még akkor is, hogyha mi nagyon nehezen tudjuk elképzelni, sőt, nemcsak nehezen tudjuk, hanem nem is akarjuk elképzelni, hogy majd úgy lesz egyszer, hogy megállunk egy fenséges bírói fórum előtt, ott ül Krisztus, mindenek ítélő bírája, és mi bátor szívvel megállhatunk a bírói szék előtt. Hogy lesz ez? Képszerűen szinte nem is tudjuk ezt elgondolni. De amikor átéljük az önvádnak a pillanatait, amikor végigéljük azokat az órákat, amikor nincs menekvés, mert nem külső tényezők mondanak rólunk ítéletet, hanem a saját szívünk - így hallottuk egy korábbi részben: ha vádol a mi szívünk, az Isten nagyobb a mi szívünknél! De ha vádol a szívünk! Ezelől én hova menjek? Ezelől hova térjek? Ezt a vádat, hogy hárítsam el? S ha fél a szívünk, ha szorongással van teli az életünk? Nem más szorongat, nem más ijesztget, nem kívülről jön ez - ez én magam vagyok! - akkor mitévő legyen az ember?
Ezért mondja az apostol: „a szeretetben nincsen félelem… azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjához.” Teljessé lesz a szeretet. Ez nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy az emberben nem teljes, nem tökéletes a szeretet. Talán ez az első lépés, amit meg kell tennünk ahhoz, hogy ezt az igét jól halljuk, jól értsük, jól fogjuk föl. Talán az az első lépés, hogy le kell mondanunk arról az illúzióról, amivel persze szeretjük magunkat áltatni, hogy a bennünk lakozó szeretet, a mi szeretet-kapacitásunk teljes és tökéletes - csak a világ gonosz. Csak a körülmények alakultak úgy. Csak valami elromlott itt körülöttünk, s nem tudjuk teljességében megvalósítani, megélni a bennünk levő képességeket.
Sokszor tekintünk ezzel a romantikával, ezzel az illúzióval egy megszületett gyermekre, aki valóban szép, aki valóban aranyos, akivel valóban nem lehet mást tenni, csak szeretni. Ám van ebben egy rossz romantikus képzet is: ímé, itt van ez a kis ártatlan, és ez a kis ártatlan még tökéletesen tud szeretni! Aztán később jönnek az élet-magyarázók, és próbálják nekünk elmondani, hogy igen, ez biztosan így volt eredetileg, de a szülők elrontottak valamit, a társadalom elrontott valamit, az élet elrontott valamit, mert mire ez a kis megszületett egy-az-egybe szeretet-csomag nagy lakli felnőtt lesz, bizony elég kevés szeretet van már benne. Vagy úgy lenne a dolog, hogy egy 4 kilóval született gyermekben pontosan 4 kiló szeretet van, és mire 84 kiló lesz, addigra csak 4 kiló szeretet marad benne és a többi 80 kiló az valami egyéb? S azért nem tud annyira szeretni?
Nem így van ez, kedves testvérek! Azt mondja az apostol: „azzal lesz teljessé a szeretet közöttünk és bennünk (közöttünk és bennünk!), hogy teljessé lesz. Valami elindul az ember életében és kibontakozik, teljessé válik. Célhoz ér. Latinul így fordítják ezt a régi atyák: consummatus, vagyis elérkezik valamilyen célhoz, teljességhez, tetőzik. Ez azt jelenti, hogy Isten azért szereti az embert, és azért teremti szeretetre képesnek az embert, hogy ezt az életcélt az ember megvalósítsa. Ezért teremtett bennünket az Isten, hogy szeressünk, hogy elérjük az életnek ezt a nagy célját. S akkor érjük el teljesen ezt az életcélt, ha teljesek vagyunk a szeretetben. Mennyi mindent el tudunk érni! Mennyi mindent meg tudunk valósítani, felette mértékben is! Van, akinek hat diplomája van, másnak nyolc aranyérme, megint másnak hatszor annyi fizetése, mint amennyi kellene, más meg roskadozik a megbecsültségtől. Tudjuk az élet dolgait halmozni, célokat elérni, azokat beteljesíteni, ám az örök és állandó nagy élet-hivatás nem ezekben van, hanem abban, amit így mondunk most: teljessé lenni a szeretetben! S amikor teljessé lettünk a szeretetben, magunkban és egymás között (látjátok, milyen finom, ahogy az apostol mondja: közöttünk!), akkor jutunk el arra az állapotra, hogy nem félünk az ítélettől. Nincs okunk félni.
Közöttünk. Még ha az ember bírja is önmagában a szeretet teljességét, még ha önmagát tudja is nagyon szeretni, meg az övéit, azért az apostol igen súlyos figyelmeztetést mond azzal, hogy közöttünk. Így ahogy vagyunk – miközöttünk! Együtt a nemszeretem rokonainkkal, ahogy vagyunk. Együtt az éppen most cserbenhagyott barátainkkal, ahogy vagyunk. És azokkal, akikről már nem is tudjuk, hogy az ellenségeink, vagy az ellenfeleink. Közöttük is. Nem csak egy egyéni élethivatásról van itt szó, hanem az emberiség élethivatásáról. Miért van ember a világon? - kérdezték tőlem a pápai teológusok. Mert azt meg tudtuk magyarázni, hogy világ miért van, kecske miért van, oroszlán miért van, lepkék miért vannak, ezt meg tudjuk magyarázni. Mi miért vagyunk? Mi, akikről azt mondja a költő: „az ember fáj a földnek.” Mi miért vagyunk? Minket miért teremtett az Isten? Hogy elérjük ezt a nagy célt, ezt a nagyszerű, Istentől kapott lét-hivatást. S vajon van más értelme embernek lenni? Tud valaki másféle célt mondani, mint azt, hogy az az emberlét értelme, hogy teljessé legyünk a szeretetben? Nem hiszem, hogy bárki tudna ennél nagyobb célt mondani.
Azután, még egyszer szerepel ebben az igében az a szó, hogy teljes, mert azt mondja a 18. versben az apostol: „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” De itt már nem rólunk beszél. A mi szeretetünk még nem teljes. Még nem teljesedett be. Még nem consummatus, nem érte el a végső célját. Itt az egyházatyák a görög szót így fordítják: perfectus. Vagy - mivel a szeretet latinul nőnemű - perfecta. Itt a perfekt, a tökéletes szeretetről van szó. És ez nem a mi szeretetünk, hanem ez a szent, a szerető, teremtő, isteni valóság.
Isten az, aki kiűzi a félelmet. Minél inkább helyet ad az ember az életében Istennek, engedi, - hadd mondjam így, mert szinte fizikailag is el lehet képzelni - hogy benyomuljon Isten az ember életébe, annál kevesebb hely van a félelem számára.  Ez a kettő nem fér össze. Mit mond az apostol? A félelem gyötrelemmel jár. Mi ez a gyötrelem? Nos, ebben van ennek az igének a titka! Igen, a félelem gyötrelemmel jár. Igen, aki fél, az gyötrődik. Igen, akinek az életét különböző aggodalmak töltik el, az nem is tud másképp élni, csak hogy állandóan gyötörtetik, kínoztatik külső és belső tényezők által. Nincsen nyugta. De itt nem is erről a gyötrelemről van szó. Annak idején, amikor a Károli Biblia szövegét revideálták, a bibliatudósok talán nem figyeltek oda, hogy ezt szó szerint úgy kellene fordítani: kínzatás, büntetés. Igen ritkán szerepel ez a szó az Újszövetségben. Nevesül akkor, amikor Jézus megostorozásáról van szó. Másutt nem is szerepel. A félelem kínzatással, büntetésből fakadó gyötrelemmel jár. A középkorban elrontották a dolgot, mert az egyházi köznyelvben odatették elé, hogy „örök” jelzőt, és ebből az örök gyötrelemből támadt aztán a kárhozatnak egy bizonyos képzete. Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy aki félelemben él, az úgy él, mintha büntetés alatt lenne. Aki félelemben él, kénytelen úgy élni, mint aki valami megmagyarázhatatlan oknál fogva állandó büntetésben van. Micsoda talányos és fölfejthetetlen dolog ez. A lélek kutatói tudnának erről beszélni, hogy valahol a háttérben hogyan kapcsolódik össze a félelem az önbüntetéssel, a másiktól való félelem a másik megbüntetésével, meg egyáltalán a félelemnek a légköre azzal, hogy semmi mást nem teszünk, csak büntetünk, csak ítéleteket osztunk ki, csak vagdalkozunk.
Mint ahogyan - egy mondat erejéig hadd térjünk ki erre is - nagyon szép levelet kapnak mostanában sokan, az országgyűlési választások kapcsán egy miniszterelnök-jelölttől, s van abban mindenféle szép kívánság, de a figyelmes olvasó e szép sorokból valami szorongtatót is felfedez. Olyan ígéreteket olvashatunk ebben a levélben, amik miatt az ember szívét eltölti a szorongás. Ha nem ő lesz a győztes, akkor nagyon nagy baj lesz ebben az országban. Mert ha nem őrá fogunk szavazni, nem lesz se kenyér, se tudás, se iskola, se munka becsülete, semmi nem lesz, mert mindez az ő egyszemélyes függvénye. Figyeljük a választási kampányt, folyik a vagdalkozás. Már lövöldöznek, vádaskodnak, ide-oda csapkodnak. Szinte azt lehet érezni, hogy az országgyűlési választások idejére oda jutunk, hogy nem azt az emberi és állampolgári méltóságot éljük át, hogy nekünk jogunk és lehetőségünk van egy ország vezetését megválasztani, hanem majd lehajtott fejjel elsompolygunk a kerítés mellett a szavazó helyiségekbe és majd, majd valahogy leszavazgatunk. De az is valami rettenetes dolog lesz. Pedig ez tulajdonképpen egyetlen egy kis mozzanata az életünknek. S mennyi mindent mellé lehetne rakni: hogy jót tehetnénk, jóra gondolhatnánk, jóra forgathatnánk saját sorsunkat, saját életünket! S lám, a félelem meg a gyötrelem meg a szeretetnélküliség megöl, megbénít, tönkretesz mindent.
A szeretetben nincsen félelem, mert a félelem gyötrelemmel jár. Ám hogyha ez a gyötrelem, amiről most beszélünk, amit a szeretet kiűz, mert nem fér össze a szeretettel, ott van, amikor Krisztus megkínoztatik, megostoroztatik (szó szerint ezt jeleneti a görög kifejezés: ostoroztatással járó a félelem), akkor mi miről beszélünk? Éppen erről, kedves testvéreim! Ez az Isten nagy titka, és ez az Isten tökéletes szeretete! Isten az ember érdekében, mivel szereti az embert, vállalja ezt is. Így mondja a Zsidókhoz írt levél Krisztusról: Ámbár fiú, félelmek és könnyhullatások között tanulta meg a fiúságot, az engedelmességet. S ez Krisztus szenvedésére vonatkozik.
Mindebből máris felelhetünk arra a kérdésre, amivel elkezdődött az igehirdetés. Miért van ez a világ? Miért teremtette Isten ezt a világot? És, ha ilyen ez a világ, mondhatjuk-e azt, hogy az Isten szeretet? Igen! Mert Isten szeretetből teremtette ezt a világot. És ebbe beletartozik az Isten bátorsága is. Tudom jól, hogy a bátorság inkább emberi erény, és amikor a teológusok Isten tökéletességeiről beszélnek, eszük ágában sincs azt mondani, hogy Isten bátor. Ez nem ugyanaz, mint hogy Isten mindenható, Isten mindentudó, Isten örökkévaló szeretet, Isten örök irgalmasság, Isten láthatatlan, Isten kikutathatatlan. Isten bátor? Mi az, hogy bátor? S mégis az! Isten szeretetébe beletartozik az, hogy vállalja a világ megteremtésének kockázatát. Vállalja azt, hogy ez a szeretetre és szeretésre teremtett világ nem éri el a célt. Vállalja azt, hogy a megteremtett ember, akibe lelkének leheletét lehelte, akit arra teremtett, hogy szeresse a másik embert, nem fog szeretni. Isten bátran vállalja ezt a kockázatot. S amikor elküldi egyszülött Fiát, hogy a föllázadt embert, az engedetlen embert, a szeretni nem tudó és - legyünk őszinték - sokszor nem is akaró embert, a félelmek között élő embert kiszabadítsa és megváltsa, akkor pedig vállalja a félelmet. Vállalja a gyötrettetést. Vállalja a halált. Mert Ő tökéletes szeretet. Nem tökéletesedő, nem kiteljesedő, nem céljához majd egykor eljutó, hanem tökéletes, perfectus.
Adja Isten lelke, kedves testvérek, mindannyiunknak ebben az ádventben, hogy tudjunk szeretni. Vajon meg tudjuk-e tenni, amit megkíván tőlünk a szeretet? Adja nekünk Isten lelke, hogy így készülve, ebben az ádventben ne féljünk. Mindenek előtt és mindenek fölött ne féljünk attól, hogy kudarcot vallunk a szeretetünkkel. A félelmeinket, kicsinyhitűségünket, lemondásunkat, vagy lemondásra való hajlandóságunkat talán éppen az ihleti, az indokolja, hogy olyan sokszor kudarcot vallottunk már a szeretettel, meg a szeretni akarással. Ezer apró élet-mozzanatból áll össze ez a tapasztalat. Kinyújtottam a kezemet és elütötték. Tettem egy gesztust, és észre sem vették. Próbáltam közeledni, és durva elhárítás lett belőle. Próbáltam néhány kedves szót mondani, de visszakiabáltak rám. Megpróbáltam megtenni mindent, amit megtehetek, s visszaborították a fejemre az egészet. Hány ilyen tapasztalatunk van! Gyerekkorunktól kezdve késő öregségünkig. És talán azt is mondtuk már: nem érdemes. Hagyjuk az egészet. Nem ránk van ez szabva.
S mégis, mindennek ellenére, mert szeretetre hívattunk el, most is, ebben az ádventben is, ezen a karácsonyon is érezzük a hívást, a tétet. Szeretnünk kell! Mert akkor vagyok ember, ha szeretek. Akkor érem el az életem célját, ha tudok szeretni. Akkor vagyok a helyemen, ha engem is szeretnek. S mivel érezzük ezt, mivel szorongat bennünket a félelem, gyötrettetünk a sok keserű tapasztalattól, adja meg Isten Szentlelke nekünk, hogy bátor, nem szorongó, nem kétségbeesett, nem szkeptikus szívvel szeressünk. Így mondja Kálvin János az Institúciójában, amikor a Szentlélekről beszél, Spiritus Sanctus non est scepticus. A Szentlélek nem szkeptikus. Ha Isten az Ő Lelkéből ad belénk, egyszerre csak megbátorodunk arra, hogy szeressünk. Mert ott van hátunk mögött, ott van velünk, és Isten Lelke által ott van bennünk, szívünkben az az isteni szeretet, amelyik tökéletes, s amelyik azt akarja, hogy mi is tökéletességre jussunk, amelyik kiűzi a félelmet. Nem azt mondja az apostol, hogy ez a szeretet  nem ismeri a félelmet, nem azt mondja az apostol, hogy soha nem konfrontált a félelemmel, nem azt mondja, hogy ne lett volna a félelem foglya, hanem azt mondja: kiűzi. Kiűzi, mert legyőzte. Kiűzi, mert Isten életében nincsen helye. Kiűzi, mert Isten gyermekei életében nincsen helye a félelemnek.
Szeretett gyülekezet! Lehet, hogy vannak itt most olyanok, akikkel karácsonyig nem fogunk találkozni, hisz elkezdődnek a készületek, családlátogatások, az utazások, a szervezkedések. Hadd kívánjak nekik is, meg mindannyiunknak, akikkel még karácsonyig együtt lehetünk, nagy boldog találkozást ezzel az isteni tökéletes szeretettel, hogy mi, akik tökéletesedésre vagyunk elhívva, megérezzük, megízleljük ennek a szeretetnek hatalmát, és átadjuk, beleadjuk önmagunk gyenge és törékeny életét ebbe az isteni hatalomba, mely minden félelmet kiűz.
Ámen

Kedves testvéreim!
Jó ezt a boldog hitvallást, a zsoltáros vallomását hallani és mondani: „Az Úr, az Isten az, aki megszabadít a halálból.” Mi is boldog szívvel valljuk ezt. De azt is el kell mondani, hogy szükségünk is van arra, hogy ezt a boldog vallomást mondjuk és halljuk. Szükségünk van rá, hiszen naponként a halál árnyéka vetül mindannyiunkra, vagy ahogy az egyik zsoltár mondja: körülvettenek minket a halálnak kötelei, vagy ahogy a szenvedő Jób beszél: a halál zsengéje elért bennünket, vagy ahogyan Pál apostol mondja a Római levélben: Ádámtól kezdve a halál uralkodik.
Az elmúlt napok és hetek is arra tanítanak bennünket, hogy szükséges ezt a boldog vallomást újra és újra elmondani. Az elmúlt napokban mindannyian halottainkra gondoltunk, emlékeztünk. A mai nap pedig 1956 és a magyar nép nagy gyásznapja. Ezen a hajnalon indultak meg 1956-ban az orosz tankok és verték le a magyar forradalmat. Elveszett, elbukott, semmivé lett, amiért fölkelt egy nép, és újra a halál árnyéka zuhant ránk, újra igaz lett az, hogy a halál zsengéje emésztett bennünket, vagy ahogy egy másik zsoltár mondja: „a halál legeltet minket.”
Szükségünk van hát a boldog vallomásra, de, hogy még boldogabbak legyünk, és hiszem: lehetünk is, ahhoz ennek a zsoltárnak a mélységeibe is bele kell néznünk. Mert a zsoltár szavai: „az Úré, a mi Istenünké, a halálból való szabadítás” sokkal többet mondanak, mint  ami egyetlen egy fordítással, egyetlen egy rövid mondattal visszaadható lenne. Olyan ige, olyan kijelentés ez, amely minden élethelyzetben szól hozzánk.
Szó szerint fordítva így hangzik az eredeti szöveg: Az Úré, az Istené a halálból való kijövetel. A latin fordítás így mondja, s akik ismerik az orvosi nyelvet, el is csodálkozhatnak ezen a fordításon: Az Úré az exitus mortis. Akik tudnak görögül, azok pedig értik, mit jelent a diexodos szó. Azt jelenti, hogy kijönni valamiből, végigmenni valamin, valami mentén. Átjönni a halálon. Szó szerint fordítva tehát azt is lehetne mondani, hogy Istené, Istenhez tartozik a halálnak minden útja. A halálból kivezető út, a halálon átvezető út és magának a halálnak az útja.
Ilyen értelemben mondhatja hát a zsoltáros és mondhatjuk mi is azt, hogy mindez szabadítás, mert így hangzik helytállóan a fordítás: Az Úré, a mi Istenünké a halálból való szabadítás.
Három egyszerű tételbe szeretném ezt most összefoglalni, három színben, három fogalomban: Istené a liberatio a morte, a haláltól való megszabadítás, Istené a liberatio in morte, a halálban való szabadítás, és a liberatio per mortem, a halál által való szabadítás.
I.
John Donne, a nagy angol költő és prédikátor mondja egy igehirdetésében: a születésünk is szabadítás. Liberatio. Kijövetel az áldott anyaméhből, mely azonban, ha nem időben történik a születés, koporsónkká válhat. Ha nem születünk meg a szükséges időben, az anyaméh, amely táplált, amelyben életre formálódtunk, amelyben emberré lettünk, a koporsónkká lesz. És az anyaméhben elhalt magzat gyilkosa lesz anyjának. Úgy, hogy meg sem született, hogy még nem is élt. Micsoda kettős halálveszedelem van ebben, micsoda nagy szabadulás tehát életre születni. Szabadulás a haláltól. Így kezdődik a földi élet, s aztán egész földi életünk nem egyéb, mint naponkénti megtapasztalása annak, hogy haláltól való szabadítást kapunk. Szabadulunk a veszedelmekből, elképesztő és utólag is szinte fölmérhetetlen kockázatokból, - szinte kirázza az embert a hideg, kiveri a veríték, ha visszapillant életére. Így is szoktunk mondani: egy hajszálon múlott, egy véletlenen múlott, éppen csak nem úgy lett a dolog. Micsoda mindez, ha nem szabadítás? A haláltól!
De ez a kijövetel a halálból, halálba való bemenetel is. Mert a mulandóból mulandóba lépünk át. Az egyik pillanat halálveszedelméből megszabadulva, az egyik pillanat halálos helyzetéből kioldódva a másik pillanatban is úgy találjuk magunkat, mint akit körülvett a halál. Mint akit szorongat a halál veszedelme. Mint aki a halál árnyéka völgyében jár és lakozik. És mégis, milyen hálás a szívünk, hogy ma reggelre kelve fölébredtünk. Milyen hálás a szívünk, hogy vagyunk, hogy élünk, hogy  - ha szabad ezt mondani -  haladékot kaptunk. Mert csak az Úrnak nagy irgalma, hogy még nincsen végünk. Életünk minden pillanata, minden perce szabadítás a haláltól.
II.
De beszélnünk kell arról is, hogy Isten a halálban is szabadít bennünket. És ez egészen egyértelműen, a zsoltáros szava, és az ige egybehangzó bizonyságtétele szerint is azt jelenti, hogy Isten szabadítóként van jelen ott, a meghalás pillanatában. És ezt átélhetjük szabadításként: Liberatio in morte.
Ó, ha visszatérhetnének halottaink, és elmondhatnák azt, hogy abban a pillanatban, amikor mi már nem szólhattunk hozzájuk, amikor csak ültünk az ágyuk szélén, vagy csak fogtuk a kezüket, csak azt láttuk, hogy mennek és távoznak föltartóztathatatlanul, ők bizonnyal elmondanák: átélték a zsoltár szavát: ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert Te velem vagy. Milyen boldogító tudni, hogy abban a pillanatban is, amikor végképp magunkra maradunk, amikor már nem hatolnak el hozzánk az emberi szavak, amikor már nem hat a szervezetünkben az orvos gyógyító gyógyszere, amikor már nem használ semmi, amikor meghalunk, ott a meghalás pillanatában, in morte, ott van Isten és szabadít.
Ezért imádkozik a keresztyén ember csendes kimúlásért. Ezért imádkozunk, hogy Isten adja meg nekünk azt a nagy kegyelmet, hogy ne kelljen a halállal, a meghalással, az agóniával hosszan, sokáig, rettenetes módon szembenézni. Ezért szoktuk olykor egyesekről azt mondani különös és elfogadhatatlan módon: Szép halála volt. Azért különös és azért elfogadhatatlan az ilyen beszéd, mert a halál sosem szép. És mégis mondjuk: Szép halála volt. Mert mintha Isten tenyerén lett volna, mert mintha Isten ott a halálban békességet adott volna neki. Mert mintha az utolsó pillanatban a lélek vad életvágya, életakarata, küzdelme és agóniája elcsöndesült volna. Mert mintha az a jézusi elfogadás hangzott volna kimondatlanul is: Ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal legyen meg a Te akaratod. Igen, kedves testvérek, akkor is, amikor már a meddő emberi akarat és a saját életakaratunk sem jut el hozzánk, Isten kegyelméből, az Ő akaratából Ő ott van  velünk, Ő a mi halálunk végső tanúja és Ő a mi szabadítónk. Még akkor is, ha a halál árnyéka völgyén járunk. Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára porom felett megáll, - vallja a szenvedő Jób.
III.
Ahhoz azonban, kedves testvérek, hogy ez a mi meggyőződésünk és boldog belátásunk ne váljon pogánnyá, ne legyen belőle üres filozófia, s nehogy beleessünk abba a hibába, hogy azt mondjuk: maga a halál a szabadulás, még egy vonatkozását föl kell tárnunk ennek az igének. Ez pedig a liberatio per mortem. Szabadítás a halál által. És ez nem a mi halálunk, ez nem a mi meghalásunk. Immár Jézus haláláról beszélünk.
Olyan szívesen megrójuk Pétert mi is, Jézus szavaihoz kapcsolódva, miután ott a Cézárea Filippi-i országúton Péter Isten lelke világosságában kijelentette: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia, majd Jézus elkezdte tanítványait tanítani: szükség az emberfiának Jeruzsálembe mennie, elárultatnia, főpapok, vének, írástudók kezére adatnia, megfeszíttetnie, meghalnia és harmadnap föltámadnia, s ekkor Péter megragadta, azt mondta: mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg véled. Vagy még keményebben, ahogy Márk mondja el, félrevonta Jézust és megdorgálta. Aztán Jézus megfordult és azt mondta Péternek: Távozz tőlem sátán! Mert nem az Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberekére. Egy perce még Péter kinyilatkoztat, egy perce még Péter kimondja mindannyiunk boldogító és üdvözítő hitvallását: Te vagy a Krisztus, Te vagy a szabadító, Tiéd a szabadítás. S lám, most meg azt mondja: Mentsen Isten, Uram, ettől, nem történhet meg ez Tevéled.
Olyan könnyű odaállni most Jézus mellé, s azt mondani vele Péternek: Távozz tőlem sátán! Hiszen Jézus joggal korholja Pétert. S olyan könnyű nekünk is azt mondani: szegény Péter, hogy eltévedtél, hogy nem láttad, hogy nem láttad be, hogy nem fogtad föl, hogy Jézus miről beszél, hogy amit Jézus mond, az a szabadítás a halál által.
Nem bánom, kedves testvérek, korholjuk Pétert. Csatlakozzunk mi is azokhoz, akik azt mondják, lám, a nagy tanítvány milyen gyenge kis ember, lám, a nagy tanítvány, lám, a kinyilatkoztató, ha nem Isten lelke hatalmában horgonyzódik az élete, csak olyan mint minden más ember. Vérrel, testtel, evilággal gondolkodó, ördögi gondolatnak kiszolgáltatott. Mondjuk csak nyugodtan, mert önmagunk fölött mondunk ítéletet, és magunk fölött is ítéletet kell itt mondani.
Mert hihető ez? Szabadítás a halál által? Hihető? Fölfogható? Elképzelhető? A XXI.század embere  - egészen bizonyos vagyok benne -  csakhamar el fog oda jutni, hogy ki tudja mondani: hiszem, hogy kettényílt a Vörös tenger és a szerencsétlen rabszolga-nép száraz lábon átkelt rajta. Nem fog problémát okozni azt mondanunk: hiszem, hogy leomlottak Jerikó falai a kürtnek szavára. Miért lenne gond azt mondanunk,  hogy Jézus áldó kezében megsokasodott a kenyér és a hal, hogy a víz borrá változott, hogy a halálos beteg meggyógyult, hogy a béna fölállt, a vak újra látott. Hiszem, hiszem, hiszem, mert hihető. De, hogy az örökkévaló, maga az Isten meghaljon? Ez hihetetlen. Ez abszurdum. Ez fölfoghatatlan. Ez rettenet és iszonyat. Mert az Isten halhatatlan. Mert az Isten öröktől bírja magában a létnek teljességét. Hogy halhat meg a haláltól szabadító? S hogy halhatna meg a halálból kimenekítő?
IV.
Hiszem, mondta Tertullianus egyházatya, mert abszurdum. Hiszem, mert lehetetlen. Hiszem, mert hinnem kell. Hiszem, mert ebben van a vigasztalás. És hiszem, mert föltámadott. És úgy lett, ahogy az írásokban olvasható. Keresztre adatott, meghalt, eltemettetett és föltámadott. Ez a halál győzi le a halált. Mert csak úgy teljes a szabadulás, ha nemcsak a halálból szabadulunk meg, akár naponként, születésünk pillanatától fogva, nemcsak úgy teljes a szabadulás, hogy a halálban ott van velünk a könyörületes Isten és fogja a kezünket, és átvezet bennünket. A halálból való szabadulás akkor teljes, ha ez haláltól való megszabadítás is. Így is halljuk a zsoltárban: Az Úré, a mi Istenünké a haláltól való megszabadítás. Kétértelmű, ugye? Mondhatja a zsoltáros ott, abban az emberi helyzetben, a szorongató ellenség sűrűjében: Isten az, aki átvezetett engemet az ellenség közepette, a hadisorokon, a tüzes nyilak között, a rám acsargó ellenfelek közepette. Szó szerint ezt jelenti az ige: A halál közepette átvezetett és megszabadított. Megmentett a haláltól. Megmentett engem is tegnap és ma reggel.
És hiszem, hogy megment ma is, kiszabadít engem a halálos szorongattatásból. De azt is jelenti a zsoltárnak ez a verse, hogy megszabadít a haláltól, a halál valóságától, egyszer s mindenkorra, örökké. Hogy igaz legyen az, amit az apostol mond: Ádámtól kezdve a bűn által bejött a halál és uralkodott, de Krisztustól kezdődően bejött az igazság és a kegyelem, és uralkodik az életre.
Milyen hát a mi mostani állapotunk? Ha a zsoltárverset alkalmazzuk az életünkre, akkor azt mondhatjuk, olyan az életünk, mint azoké, akik tömlöcben ültek, és  rabok voltak, az ige szava szerint, a haláltól való félelem miatt. S aztán egyszer hallották a nevüket, megnyílt az ajtó, s elindulhattak kifelé a börtönből. S ettől kezdve ez a földi élet semmi egyéb, mint kimenet ebből a halálos rabságból. Még nem léptünk ki az igazság teljességére, még nem léptünk ki az örök élet valóságára, még a börtönben vagyunk. De szabadok vagyunk. Egyszer, amikor még börtönben szolgáltam lelkipásztorként, megadatott egy szabaduló rabot kikísérnem. Külön kértem, hadd éljem át én is, mi az a pillanat, amikor kinyílik a zárkaajtó, fogja a kis batyuját, lemegy az őrszobára, kiadják a régi dolgait, aláírja a szabaduló levelet, és elindulhat. Még a börtönben van, de már szabad. Még a fogság házában tartózkodik, de már szabad ember. Az Úré, Istené a haláltól való szabadítás.
Milyen boldog hitvallás ez és milyen boldog  életprogram ez. Még itt, e világban élek, még itt, e testben vagyok, a halálban vagyok, és meg fogom halni a test halálát, de már enyém a lélek élete. Még át kell mennem a földi élet minden nyűgén, kínján, szenvedésén, agóniáján, de Krisztus által már enyém az örök élet. Mert Ő győzött a halálon, halála által. És ezért a halálból való kimenetel, az exitus mortis nem halálba való bemenetel lesz, mint e földi, Istentől elszakadt élet minden pillanatában. Nem az immár az életünk, hogy kilépünk a mulandóból, s belépünk a mulandóba. Krisztus által ez az exitus mortis introitus in vitam lesz, belépés az életbe.
Milyen boldog remény, milyen boldog távlat, milyen nagyszerű ígéret és megtapasztalás. Úgy élek, úgy halok, úgy vagyok itt a halál árnyéka völgyén, mint megszabadított gyermek, s majd mikor eljön a halál pillanata, átélhetem Isten megszabadító kegyelmét, és átlépek a halálból az életbe.
Ezt hirdeti nekünk ezen a mai napon az úrvacsora közössége is. Mert így hagyja meg nekünk a mi Mesterünk, Krisztusunk a szereztetés igéjében: Hirdessétek az Úrnak halálát, mígnem eljövend. Hirdessétek ezt a halálon győztes halált. Hirdessétek ezt a nagy isteni kegyelmet. Hirdessétek ezt a fölfoghatatlant, amit hirdetni kell és hinni kell, hogy már itt a mulandóság világában szabadok legyünk, mint akik életében valósággal ott van Isten örökkévaló élete, irgalma, és szabadítása.
Ámen
Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled.
Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet,
A lélek ékességei; belőlük hitnek mennyei
Szép tisztasága árad.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az első korinthusi levelet olvassuk a bibliaolvasó kalauz szerint, és az Ige egy olyan kérdéshez vezet el bennünket, mely át- és átszövi az életünket Nincs is talán olyan mozzanata az emberi életnek, ahol ez újra meg újra fel ne bukkanna. Ha egyetlenegy szóval kellene összefoglalni ezt az életvalóságot, így mondhatnánk: ítélet. Magyarul rettenetesen hangzik ez a szó: ítélet. Sőt, mi keresztyének rögtön hozzá is tesszük, hogy utolsó ítélet, s erről nem szívesen hallunk. De mindenféle más módon is rosszul cseng a fülünkben az ítélet szó, hiszen az ítélet bírósági aktus, egy folyamat végállomását jelenti. Az ítélettel lezárul valami, az ítélet meghozataláig még lehet küzdeni az igazságért, a becsületért, a tisztességért, az ügyért, de ha a bíró kimondta az ítéletet, akkor nincs tovább.
Mindazáltal, bármennyire is ez van a szemünk előtt, és bármennyire is ez jár át bennünket ezt a szót hallva, mégsem így van egészében a dolog, hogy minden ítélet bírósági vonatkozású lenne. Sokkal inkább úgy van az, hogy az ítélet minden életterületen átjár. Ítéletet hozunk mi magunk is minden nap és minden órában. Hadd mondjak néhány nagyon egyszerű példát. A templomba jövet többek találkozván bizonnyal megjegyezték, hogy kutya meleg van. Ez ítélet. Az érzékelésnek, a tapasztalatnak, szólás-mondásoknak a vegyülékéből összeállott ítélet: kutya meleg van. Vagyis olyan meleg van, hogy még a kutyának is melege van, lógatja a nyelvét és liheg, ez így igaz. Ha valaki közeledik a templom felé, és azt mondja, ez egy szép épület, ítéletet mond, mert más mondhatja azt, hogy ez az épület rettenetesen ronda. Vagyis nemcsak mindennapos tapasztalatunkkal, hanem a szépérzékünkkel is ítéletet mondunk. Aztán beszélgetünk valakivel, és azt mondjuk rá, hogy az egy rendes ember. Ítéletet mondunk. Valaki más mondhatja ugyanerre az illetőre, hogy az egy tisztességtelen fráter. Ez is ítélet. Minden pillanatunk, minden percünk tele van ítélettel, hiszen dolgokat, eseményeket, személyeket, mozzanatokat értékelünk. S, ne kerüljük meg a dolgot, kedves testvérek, hiszen egészen egyértelműen és nyíltan erről beszél az apostol, a keresztyénség is, a gyülekezeti élet is, a hívők egymás közötti kapcsolata is telis tele van ítéletekkel. Hogy ezek jó ítéletek-e, megalapozott ítéletek-e, vagy alaptalan és rossz ítéletek-e, vagy egyáltalán szükség van-e erre, azt most nem akarom firtatni.  Hanem - ha már így van a dolog, márpedig így van, nem lehet letagadni – az Igéhez igazodva szeretném az apostol szavait kibontani,  hogy az Ige tanácsa segítsen bennünket ebben.
Hadd vegyem ezt most előre azt a részt, mely a felolvasott igeszakasz végén áll. Azt mondja az apostol: kicsoda vagy micsoda különböztet meg téged, mid van ugyanis, amit nem kaptál volna, ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna? Igen gyakran idézzük ezt az igét Főleg ha úgynevezett zsebes emberekkel találkozunk, kiknek vastag a zsebük, feltehetőleg sok pénztárca vagy plasztik-kártya van bennük. A régi paraszti világban a virilistának nevezték az ilyeneket. Nos, ha velük találkozunk, akkor szoktuk nekik mondani: mid van amit nem úgy kaptál? És ha úgy kaptad, mit dicsekedel vele!? Az anyagiakra szoktuk ezt az igét alkalmazni! Mit dicsekszik az, akinek van, miért dicsekszik az, akit Isten megáldott, miért dicsekedik az, akit Isten megsegített, hiszen mindenünket Isten kegyelméből kapjuk. De tudnunk kell, kedves testvérek, hogy az apostol ezt a bölcsességre érti. Az előző versben ugyanis a bölcsességről beszél: „amint meg van írva, nem kell fölötte bölcselkedni, amint írva van, hogy senki ne fuvalkodjék fel egyikért a másik ellen.” Arról van szó, hogy az ítélet kényszerűsége miatt kívánjuk a bölcsességet, mert szükségünk van rá. Akkor van jó dolgunk, ha bölcsen tudunk ítéletet hozni. Ez sok mindent jelent. Jelenti azt, például azt, hogy kellőképpen tudjuk mérlegelni a dolgokat, a tényeket, kellőképpen oda tudunk figyelni minden körülményre. Ez nemcsak a bírót köti, aki hivatalból ül a bírói pulpituson, s neki minden körülményt, minden szempontot figyelembe kell venni. Én most másról szólok. Amikor egy másik emberről ítélünk, milyen könnyen és gyorsan szalad a szó, és jön az ítélet! Tudjuk hát, hogy szükségünk van bölcsességre. A levél erre utal. Korinthusban vannak olyanok, akik rendelkeznek ezzel a bölcsességgel, Isten megajándékozta őket ezzel. Talán természetes módon kapták ezt az ajándékot, ismerünk olyan embereket, kikben velük született jó érzéknél, méltányosságnál és becsületességnél fogva mindig bölcs ítéletet tudnak mondani. Ez nem életkortól függ. Fiatalemberek is tudnak bölcs ítéletet mondani, és ismerünk sok-sok idős bácsit-nénit, kik lassan elütik a százat, de jobb, ha nem nyitják ki a szájukat, mert csak idétlenséget mondanak. De éppen ez az a másik vetület, hogy idő előrehaladtával változik az ember, bölcsül, ami miatt jogosan mondjuk, hogy mégiscsak az idősek azok, akik bölcs ítéletet tudnak hozni. Ezért olyan különös, ha egy idős ember sületlenséget mond. Tőle bölcsességet várnánk. A legfontosabb azonban, hogy a keresztyénné válással, az Istenre való odafigyeléssel, az Isten akaratának a kutatásával különös bölcsességet kaphat az ember. Az apostol a Római Levélben mondja, kutassátok ki, mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata. Ez a keresztyén élet: megtudni, mit akar Isten, s engedni ennek, tehát úgy élni, ahogyan Isten akarja. Korinthusban is sokan átélik és megtapasztalják, hogy ennek során különös belátásokra juthat el az ember. Olyan szempontok jelennek meg, olyan dolgokra tud odafigyelni, melyeket sem a természeti állapotában lévő ember, sem a tapasztalatokat felhalmozó ember nem észlel. De mivel mégiscsak emberekről van szó, még ha isteni ajándékuk is van, ezek az atyafiak Korinthusban igen büszkék arra, hogy ők bölcsek. Ezért mondja az apostol, hogy „mid van, amit nem úgy kaptál, és ha úgy kaptad, mit dicsekedel vele, mintha nem kaptad volna!?” Igen, az ítéletnek a bölcsessége lehet isteni ajándék, de most első rendben és első helyen azt kívánja az apostol, hogy aki ezt megkapta, az legyen alázatos és szerény. Honnan lehet azt tudni, hogy ezt megkapta-e valaki? Nagyon egyszerű a felelet, ki lehet próbálni: jobban odafigyelnek rá. Így szoktuk mondani: adnak a szavára. Nem rögtön és azonnal, ez egy hosszú folyamat, de az idő és a tapasztalat megbizonyítja, hogy az ő ítélete a helytálló.
Ebből mindjárt át is érkezünk a második kérdésre, amit itt az apostol itt kimond, ez pedig az ítélet gyorsaságára vonatkozik. Ez olyan korokra jellemző, mint a miénk is, meg amilyen az apostolok kora volt. Tacitus, a nagy római történetíró megírta egy bölcs rómainak, Agricolának az élettörténetét, ki nagyjából abban a korban élt, amikor Pál apostol szolgált és működött. Azt Tacitus erről az időről, hogy az egy olyan romlott időszak volt, amikor valakinek, ha dicséretet akart mondani egy személyről, előzőleg bocsánatot kellett kérnie, hogy dicsérni akarja, és nem szidni. Ismerős ez? Ilyen világban élünk. Ha valakit meg akarsz dicsérni, méltatni akarsz, erényeit és érdemeit fel akarod sorolni, bocsánatot kell kérned, hogy jót akarsz mondani valakiről – és nem szidod. Mert ma ez a divat! – senkiről jót mondani nem lehet, senkiről jó ítéletet hozni nem lehet, senkit tisztességesnek, becsületesnek, erényesnek, eredményesnek bemutatni nem lehet. Tacitus hozzáteszi: még holtában sem! Ezért hát, kedves testvérek, amint ez a korinthusi levélből is kiderül, az ember úgy oldja meg ezt a szinte lehetetlen helyzetet, hogy gyorsan ítél. Gyorsan. Hamar ki kell mondani az ítéletet, legyünk túl rajta, minél előbb, annál jobb – aztán mehetünk tovább. Amit megmondtam, megmondtam, vagy ahogy Pilátus mondta Jézus pere után: amit megírtam, megírtam, tudniillik az ítéletet. Volt egy kedves tanárunk a teológián, kinek ha fogós kérdéseket tettünk föl, mindig belebonyolódott dogmatikai okfejtésekbe, s mi éveztük, hogy csűri-csavarja, aztán a végén már Tóth Árpád meg Babits verseket szavalt. Mi azonban elégedetlenek voltunk, kimondta végre a tételt, és hozzátette: uff – szóltam, mint a nagy indián törzsfőnök. Akinek van füle, hallja, akinek van szíve, vegye be, le van rendezve a dolog, meghozta az ítéletet – minél gyorsabban, annál jobb. Igen ám, kedves testvérek, csakhogy a gyors ítélet hamar sebez, a gyors ítélet tönkretesz, a gyors ítélet megbontja az emberi kapcsolatokat, ahogyan a nagy nyári felhőszakadások – mikor sokkal kevesebb esik, mint egy háromnapos csendes esőben, s mégis gátak szakadnak, minden tönkremegy, mert egyszerre zúdul le minden. A gyors ítéletben is egyszerre zúdul le minden.
Nohát, mondhatnánk, s ez az utolsó gondolat, amit ma szeretnék elmondani: akkor csepegtetni kell az ítéletet! Ezt is ismerjük, ezt is szoktuk alkalmazni, sőt, azt hiszem, a dörzsöltek ezt szokták igazán. Ugyanis a gyors ítéletnek az a sorsa, hogy hamarosan ellenítélet szül, hamarosan ellenállást vált ki. A gyorsan ítélkező emberre egy idő után rálegyintenek – még ha igazat is mond, még ha jól is mondja. De tudjuk és tapasztaljuk, nem szabad és nem kell mindent azonnal gyorsan kimondani. Abból ellenállás születik, miatta erősebb gát épül, így nem éri el az ítélet a célját. Hát akkor csepegtetjük. Most az ítélet céljáról beszélünk, s azért folyamodunk ehhez a csepegtetéshez, mert a jóérzésű és a Krisztusban tájékozódó ember úgy gondolja, hogy az ítéletével ő gyógyítani akar. Mi mást? Igen, kedves testvérek, mi mást is akarunk az ítéletünkkel? Nem jobbítani, nem gyógyítani? Kálvin, mikor az egyházfegyelemről beszél, egészen határozottan leírja ezt. Pedig Kálvint úgy tartja számon a történetírás, hogy nagyon kemény ember volt, fatengelyes volt, ahogy manapság szokták mondani, nem engedett az elveiből. Kálvin mégis határozottan leírja, hogy az ítéletmondás és a fegyelmezés gyógyításra való. Senkiről nem lehet végleges ítéletet mondani, senkiről nem lehet végleges diagnózist kiállítani, mondván, csak vesszen, hulljon a férgese. Itéletet mindig a gyógyulás reményében kell mondanunk. De az ember csak ember, s megromlott emberi természete oda viszi, hogy igen, gyógyítunk az ítélettel, csepegtetjük, mint a gyógyszert, cseppenként adagoljuk. S minden reggel beadunk az édesnek hat csepp gyógyszert, becsepegtetjük a poharába, teájába, megissza és gyógyulgat majd. S ez jó is, ha az az ítélet tényleg gyógyszer. De ha méreg? Akkor lassú és folyamatos mérgezés történik. Ó, ezt is ismerjük. Legyünk őszinték, olykor mi magunk is gyakoroljuk. Ne mutogassunk kifelé, hogy ezt mások csinálják. Persze, elég néhány sajtóterméket végigolvasni az utóbbi öt-hat évből, s ki lehet mutatni, hogyan kezdték, csepegtették, s még mindig csepegtetik, s hogy ül meg a lélek alján a hamis ítélet. Most csak nézzük meg magunkat! Nem csepegtetés-e, kedves testvérek, ha valaki, aki már megváltozott, aki már rég elhagyott valami rossz szokást, bűnt, tévelygést, a mi ítéletünk szerint még mindig ugyanaz! S, ha szóba kerül, a barátok, ismerősök szívébe, a család szívébe, a munkatársak szívébe odacseppentjük a magunk kis ítéletét. Megváltozott? Ugyan, nem lesz kutyából szalonna! Megváltozott? Csak színleli, mert nagy színész volt mindig is, gyerekkora óta tudom! Megváltozott? Csak úgy mutatja! Várjuk ki a végét! Cseppentjük szépen az ítélet mérgét. Azt mondja az apostol: én és Apollós úgy döntöttünk közöttetek, hogy mintegy saját magunkon kiábrázoljuk: nem ítélünk. Pedig, ha végigolvassuk a Korinthusi levelet, láthatjuk, lenne mit ítélnie az apostolnak. Azt mondja egy helyen, olyan bűnök vannak ti köztetek, amit a pogányok kimondani se mernek, nemhogy elkövetni. Lenne neki mit ítélnie. Mégis úgy döntött, hogy ő és Apollós magunkon demonstrálják, mit jelent megtartóztatni magukat S azt is elmondja, miért döntött így. „Noha én semmit se tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva, aki ugyanis engem megítél, az Úr az, azért idő előtt semmit se ítéljetek, amíg eljő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait, és akkor mindenkinek az Istentől lészen dicsérete.” A sötétség titkai és a szív indulatai. Nem tudunk ezekről ítéletet mondani, míg Jézus Krisztus az Ő örökkévaló világosságával valóban fel nem tárja ezeket. Ezért nem mondhatunk végleges ítéletet. Az természetes, és az apostol sem tiltakozik ellene, sőt ő maga is gyakorolja, hogy részleges és ideig való ítéletet mondunk, kell is mondanunk. Kutya meleg van, szép ez az épület, tisztességes ember, jól tette, amit tett, rosszul tette, amit tett,  - ezek részleges ítéletek, ezek kéznél vannak, ezekkel naponként élünk, irányítjuk velük az életünket.
Végleges ítéletet viszont nem hozhatunk, mert sem a sötétség titkait, sem a szív indulatait nem ismerjük. S végképp pedig azért nem ítélhetünk, mert ahogy az apostol mondja: bár semmit sem tudunk magunkra, de nem ebben vagyunk megigazulva, aki minket ugyanis megítél, az Úr az. Nos, igen, ehhez is el kell érkezni, amikor ítélkezésről beszélünk: semmit nem tudok magamra. Biztos vagyok benne, hogy mind, aki itt ül, egyen-egyenként semmit nem tud magára. Miért is tudna? Miért vádolná magát az ember? Miért ítélje meg magát az ember? Miért vegyen az ember a nyakába mindenféle koloncokat, ítéleteket? Nem, nem is ilyen világban élünk, nem kell ítélkezni, nem kell önmagunkat rosszabbnak tartani annál, amik vagyunk. Az apostol is ezt mondja, nincs ebben semmi képmutatás, ez teljesen természetesen emberi: nem tudok magamra semmit. Tudjuk, az ember önmaga ellen nem tanúskodhat, még közeli családtagja esetében sem tanúskodhat. Nem tudhat önmaga ellen semmit. De azt mondja az apostol, én nem ettől vagyok megigazulva! Nehogy elhitesse magát valaki azzal, hogy mivel önmagára nem tud rosszat mondani, amiatt ő már angyal is! Pedig elhitetjük ezt magunkkal. Ez az egyik mély és nagyon fertőzött gyökere az életünknek, és ez az egyik mély és nagyon erős oka nyomorúságunknak: nem tudok magam ellen semmit, vagy ha tudok is, meg tudom magyarázni, mert ki-ki önmagának védőügyvédje, vádlója, bár az  a legkevésbé, és kegyes bírája, az pedig a leginkább. De azt mondja az apostol: nem ettől vagyok megigazulva, ugyanis aki engem megigazít és megítél, az az Úr, Jézus Krisztus, aki megigazító kegyelmet ad nékünk. Azt hallottuk, kedves testvérek, a 11. zsoltárban: Isten szereti az igazságot és ezért kegyelmet ad az igazaknak. De hogy adhat kegyelmet nekem, hacsak pretenció, hacsak állítás, hacsak beképzeltség, hogy én igaz ember vagyok. Csakis úgy, hogy Isten Jézus Krisztusban igaznak nyilvánít, és igaznak ítél. Meghalt, mégis él, bűnös, és mégis szent, elveszett, és mégis megtartatott. Ez a kegyelem ítélete. Ne ítéljetek végleg, magatokon se ítéljetek végleg, hanem járuljatok a kegyelem királyi székéhez alkalmas időben való segítségül. Egy olyan világban, ahol oly könnyű, egyszerű és sokszor szükségszerű is ítélni, legyünk csak mi Jézus Krisztus szabad gyermekei, akik tudják, hogy sem a sötétség titkait, sem a szív indulatait igazán nem ismerik, akik tudják, hogy Jézus Krisztusban felmentő ítéletet kaptak, és akik tudják, hogy a bölcs ítélet méltósága és megalapozottsága csakis Isten kegyelmi ajándéka lehet. Ő segítsen meg bennünket ezzel Szentlelke gazdag áldását adva nekünk.
Ámen