Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Elérkeztünk az evangelizációs sorozat utolsó alkalmához, ezért engedtessék meg, hogy az előző esték mondandójára röviden visszatérjek. A sorozat címének ezt adtuk: Adventi arcok. Az első este tisztáztuk, hogy a talányos cím nem mást szolgál, mint, hogy Jézus arcait lássuk. Azért mondom, hogy arcait, mert csak töredékek állnak a rendelkezésünkre annak megrajzolására, hogy milyen lehetett Jézus földi történeti arca, milyen az arca feltámadottnak, és milyen lesz az arca az eljövendő Jézusnak. Ha pedig idevesszük, amire református hitünk tanít,  óvatosnak is kell lennünk. Ugyanakkor azt is elmondtuk, hogy Jézus maga mondja, hogy „aki engem látott, látta az Atyát.” Az Ószövetségben irgalom, hogy Isten arcát nem láthatjuk. Az Újszövetségben viszont az az irgalom, hogy láthatjuk Jézus arcát, mert aki látta Őt, az látta az Atyát, mert Ő maga az Isten tökéletes képmása. Tehát miközben él bennünk az óvatosság, nehogy bálványképet alkossunk magunknak Jézusról, aközben maga az Ige buzdít bennünket arra, hogy foglalkoztasson minket az, hogy milyen lehetett Jézus arca.
Négy arcról szóltam eddig. Az egyik, az utált arc, Ézsaiás próféciájából áll elénk, mikor a mi arcunkat magára vevő Krisztusról jövendöl a próféta. A másik arc Mózes eltakart arca volt, mely Krisztusban tárul fel a maga teljes dicsőségében. Mózes arcáról eltűnt az isteni dicsőség sugárzása, mi azonban, mondja az apostol, Krisztus arcát fedetlenül láthatjuk, s a mi arcunkról nem tűnik el Krisztus dicsősége, éppen ellenkezőleg, fokról fokra kibontakozik. Jónás kapcsán az alvó arcról beszéltünk, és ehhez kapcsoltuk Jézus arcát, mert Őt is látjuk aludni. Elmondtuk, hogy mennyire nagy a különbség aközött, ha ártatlannak látszó ember igazi önmagára ébred, és aközött, hogy a gyengének tűnő Jézus csodára, erőre ébred. Tegnap az elváltozott arcról volt szó, a Jézus színeváltozása kapcsán, amikor a szenvedő jézusi arc a mennyei dicsőségben elváltozik, és ebben az arcban megpillanthatjuk az eljövendő Jézus isteni dicsőségét.
Ma a fel nem ismert arcról szeretnék szólni. Mindvégig ez is volt a kérdés: hogyan lehet Jézus arcát felismerni? Miről lehet ezt az arcot megismerni? Melyek azok a vonások, melyek okán tévedhetetlenül azt mondhatjuk, ez nem a mi képzelgésünk kivetülése, valóban ez  Jézus igazi arca. Gimnazista koromban a tanulószobai szilenciumok igen hosszúak voltak. Természetesen mi is megpróbáltuk elütni az időt, mikor már úgy éreztük, kitanultuk magunkat. Az egyik fiú azzal szórakoztatott bennünket, hogy karikatúrákat rajzolt. Nem volt jó rajzoló,  ha például kitettünk elé egy kockát, azt nem tudta rendesen lerajzolni, nem is érdekelte, de karikatúrát kitűnően rajzolt. Ám egy idő után észrevettük, hogy ha megrajzolt valakiről egy karikatúrát, az illetőt később is mindig ugyanúgy rajzolta meg, emlékezetből is. Másképpen többé nem tudta. Különös csonka képesség volt ez: ahogy egyszer megragadt a fejében egy kép, azt mint egy fénymásoló akár ezerszer is ugyanúgy le tudta rajzolni. Változtatni viszont képtelen volt.  Talán mi is így vagyunk, amikor egy arcot kell felidéznünk: ha rögzül bennünk egy kép, az sokszor ugyanúgy marad. Ez néha nagyon jó az illetőre nézve, hiszen ha kellemes képünk van róla, ennek minden előnye az övé, ha ellenszenves a benyomásunk, történjen bármi, nem nagyon változtatunk már rajta. Az eddigi estéken mindig valami külső vonás alapján indultunk el, abból, amit észlelhettünk, ami közvetlenül megragadott minket. A közvetlen észleléstől akartunk a felfogásig, aztán a megértésig eljutni. Ma arról szeretnék szólni, hogy belül hogyan állnak a dolgok. Vajon miért van az, hogyha meg is változik egy arc, mi azt csak ugyanolyannak észleljük? Ez valami belső törvényszerűség. Egyszerű példa: feleség a megszokott időponthoz képest késve érkezik haza, a férje már dobrokol, éhes is, álmos is.
Belép az asszony, dobja is le a táskáját, kabátját, megy a konyhába, készíti a vacsorának valót, aztán vacsoráznak, beszélgetnek, készülnek lefeküdni, eltelik az éjszaka, reggel felkelnek, ránéz a férj a feleségre, és azt mondja: mi történt veled, úgy megváltoztál! Igen, édesem, tegnap fodrásznál voltam. A fizikai valóság megváltozott, ám valami belső rögzültség miatt nem fogjuk fel a változást.
Így vagyunk Jézus arcaival is. Hadd hozzak fel erre néhány példát. Valaki felhívta a figyelmemet a sorozat kapcsán, hogy böngészgessek az Interneten, hátha találok valami érdekeset Jézus arcaival kapcsolatban. Délelőtt aztán törököt fogtam az Internettel. Bekapcsoltam egy kereső programot, beírtam angolul, hogy arc plusz Jézus, a máris kijött a találati szám: 1,543.000. Több száz honlap foglalkozik, például, Veronika kendőjének rekonstrukciójával. A régi szép legenda szerint Veronika megtörölte a Golgotára menő Jézus arcát, és Jézus arcának lenyomata ott maradt a kendőjén. Be szép legenda ez! Aztán több ezer honlap foglalkozik a turini lepellel, Jézus feltételezett halotti leplével. Rengeteg cikk, tanulmány, kép, rekonstrukció, óriási mennyiség. De talán két különlegességet érdemes most megemlíteni. A BBC megbízott néhány tudóst, hogy próbálják meg Jézus arcát rekonstruálni. Ők mindenféle I. századbeli koponyaleletekből, korleírásokból, képzőművészeti emlékekből rekonstruáltak egy Jézus arcot. Nagyjából úgy néz ki, mint egy cro-magnoni ősember. Szerintük ez a hiteles Jézus arc. A másik példa már-már bizarr: több honlap is foglalkozik vele. Egy latin-amerikai paraszt kettévágott egy krumplit, de valami ok miatt otthagyta, s mire visszatért a kettévágott krumpli felületén a keményítő Jézus arc formájában csapódott ki. Azóta ott a faluban ereklyeszámba megy, mutogatják, híre bejárta a világot, bélyeget is készítettek róla Bolíviában: ez a krumpli-Jézus. Nem folytatom, a lényeg, hogy mindenki rögzít magában egy Jézus arcot. Mi is.
Erről szól Lukács evangéliumában az emmausi tanítványok története. Itt ugyanis az a nagy kérdés, hogy a két tanítvány miért nem ismerte fel Jézust. Mikor odalép melléjük, éppen vitatkoznak egymással. Kérdésére, miért vagytok szomorú ábrázattal, visszakérdeznek: csak te vagy jövevény? Idegen? Tessék ezt elgondolni, megy mellettük Jézus, ránéznek, és azt kérdik: ki ez a jött-ment? Sohase láttuk. Még csak nem is gyanakodnak, hogy itt Jézus szokását tapasztalják. Nem olyan általános emberi gyakorlat, hogy lógó fejű emberhez odamegyünk, és megkérdezzük, mi a baj, mit segíthetek? Nem. Ők rögtön visszakérdeznek dúlt értetlenkedéssel, s magyarázzák Jézus történetét. Ő bekapcsolódik a beszélgetésbe. Idézi nekik Mózest és a prófétákat, s ők még mindig ismerik fel, hogy Jézussal beszélnek. Igen érdekes kifejezés áll itt. Azt mondja Lukács: de nem ismerték fel Őt, mert szemeik visszatartóztattak. Gyönyörű a magyar fordítás, de az az érzésem, hogy eltéríti a lényegről a figyelmünket. Mintha azt sugallná, hogy belül megvolt a készség, csak a szemükkel volt valami hiba. Éppen fordítva, belülről tartóztatott vissza a szemük. A görög szó csak ritkán fordítható úgy, hogy „visszatart.” Többnyire úgy kell fordítani, hogy tart, megragadva tart, fogva tart. Valami fogva tartja a szemüket, fordítsuk most így. Nem ismerték meg Őt, mert szemük fogva volt. Minek volt foglya a szemük? Annak a Jézus-arcnak, amit magukban hordoztak. Annak a Jézus-arcnak, ami rögzült bennük. Annak a benyomásokból, érzékekből, vágyakból, tapasztalatokból, elgondolásokból kialakult portrénak, ami benyomódott a lelkükbe. Ez tartja fogva a puszta érzéket is. Nem fogják fel, hogy Jézus van ott, pedig Jézus van velük. Ugyanaz a Jézus, akit nem sokkal korábban a többi  tanítvány felismert. Ők itt nem ismerik fel. Valami visszatartja a felfogást, de ez belülről. Pedig azokról a tanítványokról van szó, akik Jézussal együtt éltek, Jézus szolgálatában részt vettek, a belső, úgy nevezett hetvenes tanítványi körhöz tartoztak, naponta együtt voltak Vele. De most nem ismerik meg. Az a tény még magyarázható, hogy amikor régi ismerőssel találkozunk, olykor rettentő kínban vagyunk, mert sejtjük, hogy ismernünk kellene. Hiszen lehet, hogy „ezer éve” nem láttuk. Beporosodott a régi kép, vagy a feledés foglyai vagyunk. De vajon mi tartja fogságban az emmausi tanítványok szemét? Hisz, ahogyan mondják: mostanában lettek ezek a dolgok. Miért nem ismerik meg Jézust?
János Evangéliuma elején azt olvassuk, amikor Keresztelő János megkereszteli Jézust, így szól: ímé, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. A Mennyei Jelenések Könyvében, amikor a mennyei istentiszteleten megjelenik a Fiú, azt mondja János, a patmoszi látnok: olyan volt, mint egy bárány. Jézus bárány természetű. Áldozat, a bárány az áldozatot jelenti. Vagy áldoz, vagy Őt áldozzák fel. A tanítványok azonban mindig az oroszlánt akarták Jézusban látni. „Pedig mi azt hittük, hogy Ő fogja helyreállítani Izraelt” - keseregnek. És mit jelent ez az Izrael? Ez az Izrael Dávid királyságát jelenti, a dávidi birodalmat jelenti, Dávidot, a Júda oroszlánját. Jézusnak is van ilyen neve, ilyen messiási címe. De amikor énekelnek a Mennyei Jelenésekben az angyalok, a szentek, a vének a Júda oroszlánjának, akkor János szinte megdöbbenve mondja, hogy megjelenik a Júda oroszlánja, aki olyan, mint egy bárány. Az oroszlán, aki bárány. De a mi emmausi tanítványaink még csak az oroszlánnál, a kardos Jézusnál, az angyalok hadait mozgósító Jézusnál, a forradalmár Jézusnál tartanak. Úgy mondom ezt, hogy közben a XX. és a XXI. századra is gondolok. Nem 2000 évvel ezelőtti képzelgés, hogy Jézus az oroszlán. Nézzük: Ő az, aki a tengert lecsillapítja, ötezer embert megvendégel. Őt kell királlyá tenni, ilyen király kell, kenyérszaporító király. Egészen biztos, hogy ilyen embernek nem kéne a választásokon izgulni, mindig 100%-al nyerne. Királyt is akarnak belőle csinálni. Aztán, Virágvasárnap: áldott, aki jön az Úrnak nevében. Aztán Péter a Gecsemane kertjében: elő a karddal,  itt a jel, itt az idő! De ezek nem régi téves képzetek. Nemrégiben olvastam egy német bibliatudós könyvét, amelyben arról ír, hogy Jézus és tanítványi köre nem volt egyéb, mint egy galileai agrár-forradalmár mozgalom. Szerinte szegény parasztok jöttek-mentek, reménykedtek, álmodoztak itt, és alig várták a pillanatot, hogy kitörjön a forradalom. Jézus volt ennek a forradalmi reménynek az emblematikus figurája.
A mi tudósunk azonban elfelejti hozzátenni, hogy mindez, ha így is lett volna, illúzió volt. Épp ellenkezőleg azt mondja, hogy ez okán a mai németországi keresztyéneknek mind be kell lépniük a szociáldemokrata pártba, vagy még attól balra álló pártba is, és támogatniuk kell minden forradalmi átalakulást, mert ez az igazi Jézus-követés. Aki így gondolja, aki az oroszlánt akarja látni, soha nem fogja megpillantani a bárányt. Soha. Nem fogja felismerni. Pedig az emmausi tanítványok történetében az a döbbenetes, hogy a bárány, akit most felismerhetnének, már nem az áldozata előtt van, hanem az áldozata után. Már nem mészárszékre küldendő bárányról van itt szó, hanem a feltámadottról. Aki bárányként támad fel. Mit mond Jézus tanítványainak? Úgy küldelek el benneteket, mint juhokat a farkasok közé. A keresztyén ember akkor ismeri fel Jézust, ha maga is felölti ezt a báránytermészetet. Ha tud áldozni, tud megáldoztatni. Pesties kifejezéssel élve, ha elviszi a balhét, nem szalad ki alóla, mert ez az áldozat. Olyan gyakori élethelyzet, még családon belül is, hogy valaki hibázik, és mi nagy garral azt mondjuk: mi közöm hozzá, a te dolgod, vidd el a balhét, én ezért nem áldozok. Vajon krisztusi viszony ez?
Tudom, a mai világ céltáblája a mindenkori balek, akire mindent rá lehet tenni, akire mindent rá lehet sózni, akivel minden esetben ki lehet tolni, akire azt is rá lehet fogni, amit nem ő követett el. De mit mond Jézus? Úgy küldelek el benneteket, mint juhokat a farkasok közé.
A tanítványok ott, az emmausi úton meg vannak fogva. Valami vasmarokra kapta őket, a szemüket is, az észlelésüket is. Ez a valami az az álom, az a képzelgés, hogy a megváltó, a szabadító csak oroszlán lehet, és nem bárány. Aztán mégis felismerik. Így mondja Lukács: és megnyilatkoztak szemeik, és megismerték Őt a kenyér megtöréséről. Nem annak a kenyérnek a megtöréséről, amiből ötezer embernek szaporította a kenyeret, hanem az utolsó vacsora kenyerének megtöréséről. Milyen nagy irgalom, hogy mégis vannak az életünkben olyan isteni gesztusok, mozdulatok, eseménysorozatok, érintések, melyekről Őt meg lehet ismerni, melyek alapján nemcsak énekelhetjük, hanem mondhatjuk is: itt van Isten köztünk. Hadd kérjek mindenkit, hogy ahelyett, hogy a maga illúzióját és képzetét kergetné, hogy milyen a BBC Krisztusa, a Veronika kendője, a turini lepel, a bolíviai krumpli Jézus, mindezek helyett, hadd kérjek mindenkit, idézze fel a saját életéből Isten érintéseit. Idézze fel Istennek megáldó, megszabadító, megvigasztaló, megerősítő szavait és tetteit, azt ahogyan Ő dolgokat elrendezett, és oly  sokszor megáldott. Sokszor ezt nem is tudjuk másképp megélni, csak visszatekintve. Kijöttünk valami nyomorúságból, visszatekintünk, és azt mondjuk, nemrég még jajongtunk, nagy a baj, nagy baj, de most látjuk, nagyobb volt az annál, és ha Isten meg nem könyörül rajtunk, még nagyobb bajba eshettünk volna. Idézze fel mindenki, mikor makacs daccal ellenállt Isten hívogatásának, elütötte Isten áldó kezét, s Ő mégis utánunk nyúlt, megmentett és megszabadított. Milyen egyszerű mozdulat a kenyeret megtörni, vagy kettétépni, ha az egy palesztinai cipó volt. Hányszor láttak ilyet a tanítványok! Biztos vagyok benne, hogy ezerszer is láttak ilyet. Jézussal három évig voltak együtt, és most erről ismerik meg. S ráismernek ebben az áldozat mozdulatára, ez az utolsó vacsora mozdulata: ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik… - most ismerik fel Jézust, a bárányt. Ó, hol van már az oroszlán?! Hol van már a hős?! Hol van már mindenféle magunk-keltette illúzió és nagyszerűség, milyennek kéne lennie Istennek?! Isten olyan, amilyen a Feltámadott. Megmutatja magát a tanítványoknak.
Mint mondottam a bevezetőben, ez a mi iskolatársunk mindegyre csak ugyanazt az arcot tudta kanyarítani valami különös gépiességgel. Ő is valószínűleg foglya volt valami berögzült képnek. Jézust igazán látni, igazán felismerni egyúttal azt is jelenti, hogy felszabadulni. Felszabadulni abból, amit az ember bűnei, vágyai, reményei, kudarcai, hite, hitetlensége, egész valója alkot. Merthogy életünk egy nagy konstrukció, mindig az a kérdés: ki töri azt fel, ki bontja azt ki, ki változtatja azt meg? Valami olyan különös keverék minden egyes ember, aminek vegyhalmazát csak az isteni szeretet tudja felbontani, és másmilyenné tenni. Amíg ez nem történik meg, addig annak a vegyüléknek vagyunk a foglyai. Szoktuk is mondani néha vállvonogatva, néha büszkén: kérem, én már csak ilyen vagyok. Ne legyünk „csak ilyenek”, változzunk meg, szabaduljunk fel. Ha régi barátok találkoznak egymással, udvariasan és hízelegve szoktuk egymásnak mondani: ó, te semmit nem változtál. S lehet, semmit, de semmit nem változtunk, ez fantasztikus! Én nagyon nem szeretném, hogy amikor Jézus majd találkozik velünk, azt kelljen mondania: ó, te semmit nem változtál. Te ugyanolyan mihaszna, állhatatlan kishitű, bűnös vagy, mint voltál. Jaj de jó lenne, ha azt mondhatná: hiszen, te megváltoztál!
János apostol csodadolgot mond levelében: „szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van.” Arról a bárány Krisztusról beszél, akinek hasonlatosságára nekünk is el kell változnunk, bár még nem tudjuk, mivé leszünk. Nem tudjuk. És ez a jó dolog. Ne féljünk ettől az Igétől, mondván én már nem akarok megváltozni, vagy: én nagyon  is tudom, milyen akarok lenni. Kilenc éves koromban, amikor a Nagy Indián Könyvet végigolvastam, indián akartam lenni. Amolyan rendes rézbőrű, irokéz frizurával, tollakkal. Remélem, Isten megbocsátja, még imádkoztam is: Mennyei Atyám, tégy csodát, reggelre kelve legyek én indián! Nos, nem lettem, s kicsinykét meg voltam sértődve Istenre, hogy ha engem szeret, meg anyukám is, apukám is azt mondta, hogy Isten minden kérésünket meghallgatja, ezt miért nem hallgatja meg. Adja meg nekem az Isten, mibe kerül az neki.
Még nem tudjuk, kedves testvérek, hogy mivé leszünk. De azt tudjuk, hogy olyanok leszünk, mint Ő. Ez a keresztyén ember igazi adventje, előretekintése, váradalma! Jön még valami, jön még valami az én életemben is. Mikor eljön a pillanat, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni amint van. Boldog, aki legbelül,  szívének mély hitében, a valóság megtapasztalásában, életének dolgaiban, cselekvéseinek normáiban nem az oroszlánt keresi, hanem a bárányt. És boldog, aki Krisztushoz hasonlóan maga is bárány akar lenni. Aki erre vágyik, az már gyermek, és aki gyermek, annak boldogságához Isten a boldog váradalom nagyszerűségét adja: meg fogjuk Őt látni, amint van, és amint Ő van, olyanok leszünk mi is.
Ámen

Kedves Testvérek!
Tegnapelőtt némi iróniával beszéltem arról, hogy micsoda nagy dolgokra képes egy-egy portréfestő, ha idealizáltan akar megfesteni egy arcot. Némi színkeveréssel, kontúrok erősítésével vagy gyengítésével még egy viszonylag csúf embert is szépnek lehet megfesteni. Sokkal inkább így van ez a modern fototechnika jóvoltából, s erről is iróniával beszéltem: ha valakit megbántottam annak kapcsán, hogy a fotogénségről csípős megjegyzést tettem, elnézést kérek, de így van valóban, a modern fototechnika szinte felismerhetetlenségig meg tud változtatni egy arcot. Szinte rá sem ismerünk, ha élőben találkozunk vele. Nemrégiben aranymenyegzőjére készült egy idős házaspár. Megkértem őket, hozzák el a „jegyesoktatásra” az esküvői fényképet, azt az 50 évvel ezelőttit. Közösen megállapíthattunk, hogy az 50 év alatt csodamód megváltoztak. Egy férfi és egy nő, akik szinte semmiben sem hasonlítottak egymásra, az egyik szőke volt, a másik hollófekete, az egyik csontos arcú, a másik törékeny kismadár, 50 év múlva egymáshoz változtak el. Régi magukhoz már nem hasonlítottak, de egymáshoz annál inkább. Csoda elváltozás ez! Két mozzanatot szeretnék kiemelni ebből a megfigyelésből. Az arcunkban mindig benne rejlik személyiségünk,  a sorsunk, és a pillanatnyi állapotunk is. Ugyanakkor nem csak saját magát adja vissza egy-egy arc, hanem azt is, akit szeretünk, merthogy annak a hasonlatosságára szoktunk elváltozni, akit szeretünk. Az ő vonásai is formálják az arcunkat.
Sorozatunkban mindig Jézus arcát keressük. Ami ádvent, az mind Jézusra utal. Eddig olyan arcokról volt szó, amelyek előképei voltak Jézus igazi arcának. Hallottunk az utált arcról, melyről a próféta jövendölt, az elrejtett arcról, Mózeséről, melyen, ha lehull a lepel, az igazi jézusi arcnak kell föltűnnie, s hallottunk a mi alvó arcunkról és Jézuséról. Ma az elváltozott arcról szeretnék szólni. Nem tudjuk, milyen volt Jézus igazi arca. Mivel azonban Jézus maga mondja, hogy „aki látott engem, látta az Atyát”  próbáljuk Jézus arcát megismerni. De nem csak azért, mert kíváncsiak vagyunk, milyen volt az adventus, hanem azért is, mert adventurus is Ő. Ahogy az Apostoli hitvallásban mondjuk: “...lészen eljövendő (venturus).” Jézusnak van egy második ádventje is. Mikor azt mondom, hogy ami ádvent, az mind Jézusra utal, akkor ezt kétszeres értelemben mondom. Jézus ádventje nem csak múlt, Jézus arcának a megismerése  nemcsak antikvárius hajlamunkat elégíti ki. Jézus ádventje jövőt is jelent. Arca nem csak egy múltba tűnő arc, amit betemet a történelem, s nekünk ezt föl kell tárnunk. Az ő arca eljövendő arc is, amit azonban nemcsak akkor láthatunk meg, ha a jövendő függönyét fellebbentjük.
Amit ma Lukács evangéliumából olvastam, a Biblia egyik legtitokzatosabb története. Tele misztériummal,  sejtelemmel, megválaszolhatatlan kérdésekkel. A másik, a böjtölésről szóló jézusi tanítás, a biblia legegyszerűbb szabálya. Mindkettőben arcról és képről van szó.
Mennyi titok van az első történetben! Néhány kérdéssel próbálom ezeket a titkokat megvilágítani, anélkül, hogy  az összes kérdésre feleletet adnék. Az első kérdés: honnét tudják a tanítványok, mikor fölriadnak a szundikálásból, hogy az a két alak, akit Jézussal látnak, Mózes és Illyés? Sosem látták Mózest és Illyést. És honnét tudták, hogy a harmadik alak Jézus? Merthogy Őt így még nem látták. “Miközben imádkozék, – mondja Lukács - elváltozék ábrázata és ruhája fehér és fénylő lőn.” Máté evangélista úgy mondja, Jézus “arca olyan lett, mint a fénylő Nap.” Így még Jézust nem látták. Honnét tudták hát, hogy Őt látják? Gondolhattak volna arra is ezek a tanítványok: oly sokszor elszundikáltunk már, mikor Jézus imádkozott, biztos elment már valahova. Ki ez a három alak itt? De tudják! Mit mond Péter? “Uram, olyan jó itt nekünk. Építsünk Neked egy hajlékot, Mózesnek is egyet, Illyésnek is egyet.” Honnan tudják, hogy Mózes és Illyés van ott? Én nem tudom, honnan tudták, de hogy ők tudták, az egészen bizonyos. Nagy titok ez. Tele van ez megmagyarázhatatlansággal.
Azután, honnét kerül oda Mózes és Illyés, az ószövetség két nagy szentembere, akik ketten együttvéve par excellence az Ószövetség? Ott van az egész Ószövetség. Ez még nagyobb titok! Vagy csak látomás az egész? Ha az, kinek a látomása? Jézusé? A tanítványoké?  Annyi bizonyos, hogy Jézus arca, pontos kifejezéssel, arcának ábrázata, percipiálható valósága elváltozott. Másmilyen lett. Még egyszerűbben: más lett. Máté azt írja, olyan lett, mint a ragyogó Nap. Ez az igazi Jézus-arc, melyet  látni szeretnénk! Ez az a fénykép,  fény-kép, amit szeretnénk megőrizni, hogy soha bennünk ki ne fakuljon. Ezt azonban úgy is felfoghatjuk, mint ádventi arcot. Jézusnak nem egykori, hanem eljövendő arcát látjuk itt.
A kérdés az, mire való itt az elváltozás, ha ez egy eljövendő arc? Hiszen óvni kell magunkat attól, hogy előre szaladjunk az eljövendő dicsőségbe! Még itt vagyunk a Földön, még szenvednünk kell, meg kell harcolnunk a hit harcát, nem előlegezhetjük meg a mennyei dicsőséget. Pál apostol bölcsen mondja: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, végezetre eltétetett nékem az én üdvösségem koronája.” A korona el van téve. Nincs itt a fejemen. Ott van az Atyánál, biztos helyen. Ha itt lenne a fejemen, lehet, már zálogházba csaptam volna. Vagy csereberélgetném. Vagy egy tál lencséért odaadtam volna. Bölcs az Isten, testvérek! Megőrzi a mi üdvösségünk dicsőségét. Ezért óvni kell magunkat attól, hogy túlzó módon előre szaladjunk. Azt mondja Luther a Heidelbergi Disputában: nem azok beszélnek helyesen Istenről, akik Isten dicsőségéről beszélnek, hanem azok beszélnek helyesen Istenről, akik a Krisztus keresztjéről beszélnek. Isten dicsősége a Krisztus keresztjében van elrejtve. Ezt a gondolatot ismétli meg Bonhoeffer, mikor azt mondja, hogy az Ószövetségben Isten az áldással mindig keresztet is ad. Viszont az Újszövetségben a kereszttel adja az áldást. Luther és Bonhoeffer okkal óvnak attól, amitől Pétert és társait is óvni kell: „Jó itt nekünk, a megdicsőülés hegyén!” Jaj, de szeretnénk a megdicsőülés hegyén lakni! Lenne ott három kunyhó, az egyik nekem, a másik Jézusnak, a harmadikon egyezzen meg Mózes és Illyés - és ott, örökkévaló dicsőségben dicsködhetnénk!
Miről beszél azonban Mózes és Illyés? Jézus haláláról, melyet Jeruzsálemben lesz betöltendő. Amikor az jövendőről beszélnek ott a hegyen, a jeruzsálemi jövendőről, a nagypénteki jövendőről beszélnek. A halálról beszélnek. És ezért mondja Lukács evangélista - meg Márk és Máté is -, hogy szegény Péter, mikor kunyhóépítést ajánlott, meg szolgálatot, nem tudta mit beszél. Nem tudta, mit beszél. Mi sem tudjuk, mit beszélünk, mikor azért sóhajtozunk, hogy itt és most rögzítsük Isten dicsőségét. Itt vegyen bennünket körbe örök ragyogása. Immár tündököljön az arcunkon.
Meghagyom, tudjuk is, mit beszélünk. Hiszen elegünk van a szenvedésből; elegünk van a betegségből; elegünk van ennek az életnek a nyomorúságaiból, a kilátástalanságokból; elegünk van a bűneinkből, vétkeinkből; elegünk van abból, hogy örökké mókuskerékben forgunk; elegünk van abból, hogy miközben azzal áltatnak, hogy fölfelé megyünk, aközben lefelé megyünk; elegünk van ebből az életből és annak minden szenvedéséből! Ide azt a dicsőséget! Ide azt a ragyogást! Ide nekünk Mózest és Illyést! Ide azt a kegyelmes pillanatot, amit átélnek itt a tanítványok is! Hadd fokozzam ezt, testvérek! Milyen kegyelmes ez a pillanat! Mózesről tudjuk, hogy nem mehetett be az ígéret földjére. Ítélet esett rá is. Mózes életének ez a legnagyobb tragédiája. Negyvenévi pusztai száműzetés, aztán negyvenévi vándorlás után csak távolról és messziről üdvözölhette azt, amiért Isten őt elhívta, hatalmassá, az Ószövetség legnagyobb szentjévé tette. S íme, most hol van Mózes? Ott az ígéret földjén. Krisztusban ő is bemehet. Ó, mindannyian ezt a pillanatot várjuk. Hogy Krisztusban mindannyian ott legyünk, még a régmúlt alakok, Mózes is meg Illyés is, meg mindazok, akik elől Isten elzárta az utat. Hány ilyen szerettünk van!? Akik meghaltak, nincsenek itt közöttünk, de gyötri a szívünket a gondolat, hogy talán Isten elzárta előlük a kegyelembe vezető utat!? Jöjjön hát ez a dicsőséges pillanat, mikor mi is megtapasztaljuk, hogy Krisztusban van bemenetel az ígéretekbe! Fantasztikus dolog ez! Ezért mondom, hogy nem tudok ennél titokzatosabb, misztikusabb, talányosabb és dicsőségesebb történetet a Bibliában.
Mégis, testvérek, – mire való ez az elváltozás, ha le kell jönni a hegyről? Ha el kell indulni Jeruzsálembe, ahol az ember fiát elárulják, ítéletre adják, megverik, megköpdösik? Utált lesz az arca és emberektől megvetett, bitófára akasztják, kivégzik. Mire való akkor itt ez a dicsőség?
A böjtről szóló tanítás adja meg a választ. Azt mondja Jézus: amikor böjtölsz, változtasd el arcod kinézetét! Ne mutasd magad szomorúnak, éhezőnek, szenvedőnek, gyötrődőnek! Nagyon jól emlékszem, gyermekkorunkban a parókián élt  – és él is még Istennek kegyelméből – egy kedves, idős diakonissza testvér. Nemrégiben már 90. évét is elhaladta. Nehézy Károlynak volt a diakonisszája. Mikor megszüntették a református egyházban a diakonátust, sok hűséggel szolgáló diakonissza mint gyülekezeti munkás talált menedéket. Így élt nálunk ez a kedves Irma testvér. Puritán is volt, mindig egyszerű ruhákban járt. Tulajdonképpen soha semmije nem volt, mindig szétosztogatta mindenét. Nekünk gyerekeknek is, amikor megkapta a kántori fizetést, mindig apró csemegéket vásárolt. 10-11 éves gyermek lehettem, már jobban észleltem a világ dolgait, s egyszer föltűnt, hogy Irma néni épp csak két korty teácskát iszik reggelire. Megkérdeztem, “Irma néni, miért nem reggelizel?” S akkor szemérmesen azt mondta: “Böjtölök.” Elkezdtem a szüleimet faggatni, mire mondták, hogy Irma néni rendszeresen szokott böjtölni, és azon a napon őt nem lehet zavarni, mert akkor magában imádkozik. Egy idő után az is föltűnt, hogy Irma néni, aki puritán személyiség volt, valami kencékkel megkenegette a szeme környékét. A gyerek mindent észrevesz, ez sem maradt titokban. Megrémültünk, Irma néni cicomázza magát?! Mit csinál Irma néni? Idős volt már, szarkalábak sorjáztak a szeme körül. De minálunk nem szokás a cicoma! Aztán elmagyarázták a szüleim, hogy Irma néni nem csak böjtölős, hanem bibliás asszony is, s ő bizony megkenegeti a szeme alját, az árnyékot se lássa senki, hogy ő egész nap nem evett, mert attól beárnyékosodik a szem.
Azt mondja Jézus, hogy amikor böjtölsz, amikor szenvedsz, gyötrődsz, ne lássa senki! Ne mutasd magadat szomorúnak, éhezőnek, szenvedőnek! Jézus, mint tudjuk, halálra készül, szenved már itt is. Mit mond a tanítványainak? Így halljuk János evangéliumában: “Szomorú az én szívem mindhalálig.” S mégis, mit mondanak róla ellenfelei? Nagyétű és a részeges. A bűnösök barátja. Nem átallja a kánai menyegzőben a vizet borrá változtatni. S amikor számon kérik rajta mindezt, azt feleli, vajon böjtöl-e a násznép, mikor vele van a vőlegény? De ez a vőlegény a halálra készül. Számomra ez adja meg a kulcsot a színeváltozás történetéhez: Jézus böjtöl, szenved és gyötrődik. Majd, amikor magában lesz, a Gecsemáné kertben, ott úgy gyötrődik, hogy vért verejtékezik. De most itt, a tanítványai körében, arca mennyei dicsőséget sugároz. Milyen érdekes, Jézus a Hegyi Beszédben éppen azt nevezi képmutatásnak, amikor az ember fölfokozva mutatja állapotát. Az a képmutatás, ha a böjtölő rettentőmód kimutatja gyötrődését. Pedig az egyenes logika szerint azt kellene képmutatásnak nevezni, hogy a böjtölő mindenféle piperékkel kidíszíti magát, hogy senki nem lássa böjtjét. Ez a képmutatás, nem? Nem olyannak mutatkozom, amilyen éppen vagyok! Vidámnak, derűsnek, erősnek mutatom magam: ez képmutatás. Megrendítő, hogy Jézus azt nevezi képmutatásnak, amikor valaki egy lapáttal rátesz még arra, ami. Mit mond Jézus? “Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóké!” Ez a kép-mutatás: böjtölök, és lássa csak mindenki, hogy mennyire böjtölök! Gyötrődöm, lássa csak mindenki, hogy mennyire. Szenvedek, és lássa mindenki, hogy szenvedek, de még nagyobbnak is lássa, ha lehet. Mi azt szoktuk képmutatásnak tartani, amikor az ember mást mutat, mint ami. Más arcot mutat, mint ami. Jézus pedig azt mondja: gyermekem, gondolod, hogy a mennyei Atyának szüksége van arra, a böjtöd mellé még valami nagyot is oda produkálj a mennyei Atya elé, látod, mennyei Atyám, böjtölök, de nagyon ám! Látod, mennyei Atyám, sírok, de nagyon ám! Látod, szenvedek és gyötrődöm, de nagyon ám! Azt hiszed, nem tudja Ő? A szíved minden rezdülését tudja. A legtitkosabb könnyedet is ismeri. A lelked legaljának számodra se ismert gyötrelmével is tisztában van. Gondolod, hogy szükséged van arra, hogy az Istent emlékeztesd: Mennyei Atyám, erőtelen, gyenge, üres
vagyok? Semmi szükség nincs rá. És végképp nincs rá szükség,  hogy minket ezért a nagy gyötrődésünkért megtapsoljanak az emberek.
Különös világba vezet be bennünket Jézus, és ez a különös világ mi magunk vagyunk! A hívők világa ez! Ne gondoljuk, hogy a képmutatók, akikről Jézus beszélt, hitetlen, ateista kutyák lettek volna! Jézus a hívőkről beszél. A farizeusok pedig nagy hívők voltak, óh be nagy hívők voltak! Óh, ha csak negyed annyit tudnánk hinni, mint ők, testvéreim! De képmutatók is voltak, mert úgy vélték, ha már böjtölünk, imádkozunk, adakozunk ebben a megsüllyedt, megvetemedett, istentelenné vált világban; ha már eleget teszünk a hívő ember kötelezettségének, megérdemeljük érette a megbecsülést! De ne is  utazzunk vissza 2000 évet az antik Palesztinába! Ez túl könnyű lenne: visszamegyünk, fölülünk egy eperfára, nézzük ezeket a gonosz farizeusokat meg szadduceusokat, és bólogatunk komoran. Nem kell elutazni! Itt,  2002 ádventjében, vajon, nem így van ez? Mi is egy megvetemedett, hitetlen, gonosz, istentelen világban élünk. S ha már imádkozunk, adakozunk, ha már hébe-hóba böjtölünk, ha már türtőztetjük-tartóztatjuk magunkat, egy kis dicséretet, megbecsülést, lelki tapsot megérdemelnénk talán?! Bizony, hajlik-húz erre az ember lelke. Mennyi történetet lehetne idézni, amikor valaki dérrel-dúrral, ajtót becsapva maga mögött hagyott el egy-egy gyülekezetet s mondott ottan fűt-fát, hogy miért megy el onnan. Legtöbbször azt szokták mondani a hívő testvérek, hogy az Úr máshova szólította el őket, vagy mást mutatott nekik. Dehogy, kedves testvérek! Mutatom, mindenki értse: elmaradtak. Csak ennyi történt. “Itt engem nem becsül a tiszteletes úr!” – mondta egyszer egy disszidens testvér. De hát, kicsoda a tiszteletes úr? Lelki MEO-s? Aki beírja a lelki munkanaplónkba, hogy Z. testvér kitűnőre teljesített?
Egyszer egy Budapest melletti gyülekezetbe jártam ki exmisszusként. Volt ott egy nagyon kedves, áldott bibliaórai közösség, sokat épültem, formálódtam és alakultam ott. Az óra mindig imaközösséggel ért véget. Egyik tagja, egy idős bácsi, Tiszántúlról jött föl Budapest mellé az ötvenes években, őt is fölkulákozták gyári munkásnak. Régi ébredési ember volt. Valamikor egy ébredési körben megtanult szépen imádkozni. Sose hallottam még olyan szép imádságokat! Jó tiszántúli, ízes tájszólással, gyönyörű mondatfűzésekkel imádkozott. Benne volt az öreg Szikszai, de volt benne egy kis Ravasz László, meg az ébredés parazsa. Ahogyan a népi faragók faragják végtelen indáikat, így indázott fel a lelke Istenhez. Egyszer kicsit elnyújtotta az öreg az imádkozást. No, nem is kicsit, hanem nagyon, volt az 10-15 perc is. A többi atyafi már fészkelődött. Aztán kifelé az imaházból egy másik atyafi úgy, hogy hallja az öreg is, megjegyezte: “Tiszteletes Úr, azért ez mégiscsak tűrhetetlen! Ez minket föltartóztat a hosszas imádságával, minthogyha az az Istennek tetszene! Mert nekünk ugyan mivel akar tetszeni?” Így ment a súsárlás. Én még fiatalka teológus voltam, nem tudtam még, hogyan kell ezeket kezelni, bár most se tudom mindig. De azt tudom, hogy az öregúr úgy megsértődött, hogy utána hónapokig kellett engesztelgetni. A végén aztán kibukott belőle: “Tiszteletes Úr, én itt kiteszem a lelkemet nekik, tanítgatom őket, hogyan kell szépen imádkozni. S ezek már ezt se becsülik?”
Testvérek, arra kérek mindenkit, nézzen magába! Ha megértjük ezt, közelebb jutunk a megdicsőülés hegyének titkához! Mert Isten ott Jézus fölfénylő, elváltozó arcában rejti el a szenvedő arcot! Milyen nagy titka ez az Istennek! Hogy Jézus igazi fény-képe mégsem a szenvedő arc! Az agóniára, a haláltusára és a meghalásra készülő Jézus valódi, adventurus, újra eljövendő arca: ez a dicsőséges arc. Ahogy a böjt is az irgalmazó Istenhez visz közel, úgy Jézus szenvedése és kereszthalála is az isteni irgalomhoz nyit utat. Ezért mondja Jézus, hogy amikor böjtölsz, vidámítsd meg a te orcádat! Nem pusztán azért, hogy ne lássák az emberek, hogy ne essünk a vallásos magamutogatás, a vallásos teljesítményelv bűnébe, hanem azért is, hogy amikor böjtölünk, gyötrődünk, imádkozunk, az óember megöldöklésének nagy harcában vagyunk, akkor is az irgalmazó Istenhez jussunk közelebb. A kegyelemhez. Az Isten szeretetéhez, S ha ez lehet, ne örülne az ember? Én üres vagyok. Nekem semmim nincs. Amim van, nem méltó az Istenhez. De most ebben a szenvedésben, gyötrelemben, a magam megalázásában az irgalomhoz megyek én. S oda boldogan megy az ember. Amikor arra felé megy az ember, arca is kezd fölfényleni és sugárzani. Az elváltozott arcú Jézusban, akinek nagy böjtje nem más, mint a halála, ezt a végső célt láthatjuk meg: eljutni a kegyelem Istenéhez.
És még egy utolsó megjegyzés, talán ez a leginkább megdöbbentő. Amikor Péter félig kábán, félig révülten mondogatja Jézusnak, mit kéne itt tenni, hogyan lenne ez jó, azt halljuk, hogy hirtelen egy felhő jelent meg, beárnyékozta Mózest és Illyést, beborította őket, és ők eltűntek a felhőben. Majd egy szózat hangzott a mennyből: “Ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok!” Mikor Jézus megkeresztelkedik Keresztelő János által a Jordánban, ugyanez a mennyei szózat ezt mondja: “Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Akiben én gyönyörködöm. Isten gyönyörködik abban a Jézusban, akiről a próféta azt mondja: orcája utálatos volt. S most Isten a megdicsőülés hegyén megmutatja Jézus orcájának eljövendő dicsőségét. Most egy fény-kép erejéig Isten megmutatja, milyen az, amikor gyönyörködik Jézusban. Talán megértjük ezt, és hiszem is, hogy Isten Lelke megérinti a szívünket. Nem azért, hogy elbízzuk magunkat, hanem hogy szent vonzalom és vágy támadjon bennünk sejteni: milyen az, amikor Isten gyönyörűségét fogja lelni bennünk. Merthogy az a fény, mely most Jézus arcán fölragyog, ez a fény, mely olyan, mint a Napnak a fénye, az a fény, az a dicsőség, mely által – tömören csak azt lehet mondani –  Jézus más lett, másmilyen lett: ez a fény Isten gyönyörködésének a kifejeződése. Így gyönyörködik Isten azokban, akiket szeret. A maga dicsőségét árasztja rájuk.
Azzal kezdtem, kedves testvérek, hogy minden arcon rajta van a sorsa is. Minden arcról lehet olvasni. Mindent le lehet olvasni minden arcról. Isten nem azt kéri tőlünk, hogy amikor böjtölünk, megüresítjük magunkat és kegyelemre szorulónak nyilvánítjuk magunkat, jó pofát is vágjunk hozzá. Nem, nem! Azt mondja: változtasd meg az arcodat! Legyen másmilyen az arcod! Legyél más! Vagyis érezd meg, hidd el és reméld, hogy nem végleges a te mostani állapotod. Nem a megüresedés, nem a böjt, nem a szenvedés, nem a gyötrelem a te végső állapotod. Van azon túl egy  dicsőséges állapot. Az arcunkon mindig rajta van a jelen állapotunk. De az arcunkon rajta lehet az eljövendőnk is. S ez az eljövendő: Jézus.
Kedves testvérek! Már elmondottam, most megismétlem: mi ott vagyunk Jézus arcán. A szenvedő szolga arcán mindannyian ott vagyunk. Krisztus a szenvedő szolgában azonosult velünk. Hadd fejezzem be most egy kérdéssel, hisz ez a felolvasott ige annyi kérdést vet föl, hogy befejezni is csak kérdéssel tudom. Vajon, föl tud-e villanni a mi arcunkon a Jézus örökkévaló dicsősége? Vajon tud-e hozzáhasonulni, tud-e hozzáváltozni a mi arcunk a Jézus arcához? Vajon, szeretjük-e Őt?
Ámen

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!
Hadd idézzem most föl gyermekkorom egyik rémisztő, vagy inkább tragikomikus emlékét. Egy késő őszi este káposztát tettünk el hordóba. Már csaknem tele volt a hordó, amikor egy részeg szovjet katona jött be,  a hordóhoz tántorgott és azonmód telehányta. Aztán eldőlt s édesen elaludt. Jól emlékszem, 20 éves se lehetett talán. Úgy aludt, az ujját szopva, mint egy kisgyermek. Édesapám elment a szovjet laktanyába, előadta az esetet, kiküldtek vele két fegyveres őrt. Amikor az egyik géppisztolyos belerúgott az alvó katonába, az álmából iszonyatra riadva ébredt. Úgy pattant föl, mint aki a kivégzésére indul. Édes gyermeki álmából halálra váltan ébredt.
Két mozzanat van a történetben, amit szeretnék a mai igékhez kapcsolni. Egyrészt az, hogy az alvó arc ártatlansága nem mindig takar ártatlanságot. Álmában  a bűnös ember is tud ártatlannak tűnni. A másik kérdés, hogy mire ébred föl, aki álmából riad. Mire kell fölriadnunk? Sorozatunkon a cím szerint ádventi arcokról esik szó. Akik az előző két este itt voltak, tudják, Jézus arcairól beszélünk. Ha ádventi arcokról szólunk, még ha éppen nem is a Jézus arcát festjük le, mindig az érdekel bennünket, utalnak-e Jézus igazi arcára. Izgat bennünket is, milyen volt Jézus igazi arca. Talán éppen azért, mert nem tudjuk pontosan, milyen volt az Ő arca. Meg annak dacára is izgat a kérdés, hogy mi reformátusok óvakodunk attól, hogy portréban rögzítsük az igazit. Mivel azonban Pál apostol azt mondja, hogy Krisztus az Istennek képe, s mivel maga Jézus mondja, hogy „aki látott engem, látta az Atyát”, gyötör minket is a kérdés: milyen az igazi Krisztus-arc? Az előző estéken két képet próbáltam fölvillantani. Az első kép a megvetett, utálatos arcot hozta elénk, ahogy Ézsaiás próféta jövendöl az Úr szenvedő szolgájáról. Tegnap a leplezett arcról volt szó, Mózeséről, aki elleplezte arcát, hogy ne vegyék észre, arcáról eltűnik az isteni dicsőség. Ma este egy alvó arcról szeretnék szólni.
Az alvó arcot többnyire ártatlannak látjuk, merthogy maga az alvó ember az alvása közben valóban ártatlan is. Jól emlékszem, kollégisták voltunk, tízen laktunk egy szobában, és ahogy a kamasz fiúk szokták, állandóan fantáziálgattunk, például a holdkórosságról. S persze mindenféle rémmesékkel traktáltuk egymást, hogy milyen veszélyes a holdkóros ember, aki éjszaka fölkel, kinyújtott kézzel jön-megy fel-alá. Egyik szobatársunk még tudni vélte, hogy Nyírmeggyesen meg is történt, hogy egy ilyen holdkóros behatolt valakihez és elkezdte volna fojtogatni. Nahát ezek szép mesék voltak, nem hiszem, hogy így van a dolog. De beszéltünk ott sokat a hipnotizált emberről is, aki mintegy révületben különböző parancsokat hajt végre, netalán még nagykést is vesz a kezébe, és így tovább. Nem vagyok szakértője ennek a témának, a pszichológusok tudják, van-e ilyen, vagy nincs. Mi sem nagyon hittük, inkább csak arról volt szó, hogy a kamaszos fantázia nem tudta földolgozni azt a csodálatra méltó tényt, hogy amikor alvó embert látunk, merthogy alszik, merthogy nem cselekszik, merthogy nem szól, merthogy nem lát, merthogy nem hall, ezért látszólag ártatlan. Szomorú pillanatai a mai életnek, amikor egy hajléktalant látunk itt-ott aludni, egy-egy parkban, egy bokorba behúzódva, mindenféle rongyokba vagy papírkartonokba bebugyolálódva De úgy mehetünk el mellette, mintha egy rongydarab lenne, egy ártatlan rongydarab. Alszik. Az alvó embernek ez a látványa egy ősképet idéz föl, az alvó gyermeket. Az alvó gyermeknél ártatlanabb nincsen, sőt az ártatlanul alvó gyermeknél sincs szebb látvány: akik csak látják, hogy el tudnak ámuldozni: milyen szép az alvó gyermek! Milyen ártatlan! Egy nagy teológus az ember bűneset előtti állapotát álmodó ártatlanságnak nevezte. Alvás és ártatlanság valamiképp összekapcsolódik. Azután azért is tartjuk az alvót ártatlannak, mert kiszolgáltatott. Aki alszik, nem észleli a körülötte levő világot, de legalábbis tehetetlen a külső hatásokkal szemben. Ártatlan, mert lehet neki ártani. A legfelháborítóbb dolgok közé soroljuk, ha egy alvó emberrel valami galád dolgot tesznek.
A bibliamagyarázók jó ideje vitatják, hogy Jónás akkor ment-e a hajó gyomrába, amikor a hajó elindult, mint aki el akar tűnni mindenki szeme elől, és akkor aludt el, vagy a vihar kellős közepén ment le. Sokan azt mondják, hogy már a vihar előtt lement, mások szerint úgy van, ahogy az Ige mondja: támasztott az Úr nagy szelet, hánykolódott a hajó, már-már kettétört, a hajósok kiáltozni kezdtek isteneikhez, kidobálták a terheket, hogy könnyítsenek a hajón - és eközben Jónás lement a hajó gyomrába, és „elaluvék.” De miért kell ezen vitatkozni? Azért, mert a történetnek az a veleje, hogy Jónás alvásba menekül. Jónás menekülő ember. Isten elküldő szavával szembeszegül, s nem Ninive felé indul, hanem a másik irányba. Keres egy hajót, mely minél messzebb megy, annál jobb. S az, hogy lemegy a hajó gyomrába és alszik, mint egy gyermek, kinek a füle mellett ágyút is lehet sütögetni, nem azt mutatja, hogy jó a lelkiismerete, hanem azt, hogy menekül.
Milyen sokszor zuhanunk álomba a gondok elől.  Nem akarunk tudomást venni a körülöttünk levő világról. Jónás nem akart tudomást venni arról, hogy Isten feladatot bízott rá. Alvásba menekült. S ha folytatjuk a sort: vannak altatószerek is. Aki altatón él, tudja, az altatónak az az ára, hogy reggelre kelve ajzószert kell bevenni. Altatás és ajzás között tengeti sok ember az életét. Aztán vannak bódítószerek is. Magyarországon igen szorongató téma ez a drogtörvény kapcsán. Lehet részegségbe is menekülni, s ez talán még nyomasztóbb a mai Magyarországon. Meg lehet álmodozásba is menekülni. Vannak éberen álmodó emberek.  Mindez azonban illúzió. Jónásunk abba az illúzióba ringatja magát, hogy amíg alszik, nem történik semmi. Amíg alszom, nem történik semmi. Ki emlékszik arra, hogy tegnap éjszaka mi történt miközben aludt? Jónás illúziója, hogy amíg alszik, addig nem történik semmi. Ezért én azokkal értek egyet, szeretett Kálvinommal szemben is, kik szerint Jónás akkor ment le aludni, amikor kitört a vihar. Vélvén: amíg alszik, nem történik semmi.
De történik. Jónás menekül. Mi elől menekül? Miért keresi ennyire az álmot, ezt az állapotot? Jónás isteni megszólítást kapott, érintése van, és ez elől menekül. Isten megszólítása és érintése olyan, hogy vagy enged neki az ember vagy menekül előle. Nincs középút. Vagy engedek az Isten megszólításának vagy menekülök előle. Vagy végképp megébredek, vagy tovább zuhanok az álomba.  Más képekkel is szól erről a Biblia. Például, “megkeményíti” az ember a szívét, vagy a nyakát. Vagy fejet hajt és engedelmeskedik, magához ölelvén Isten ígéreteit, vagy szembeszegül vele. Ennek a szembeszegülésnek az egyik módja, hogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna.  S ennek változata az alvásba húzódás. Alszom, tehát nem történik semmi, meg sem szólított az Isten. Alszom, tehát nem vagyok. Dormio, ergo nonsum. Vihar van? Ugyan? Miattam volna a vihar? Ugyan? Én nem is vagyok. Alszom.
Az alvó arc,  mit a hajó gyomrában meglát a hajósmester,  mondhatom,  ártatlan arc volt. Nem is azzal költi Jónást: „Hé! Kelj föl! Te vagy a tettes!” Csak azt mondja: “Hé! Te nagyalvó! Kelj föl te is és imádkozz az istenedhez, hogy bajunk ne legyen, hogy megmeneküljünk.” Itt még nem tudják, hogy a szendergő atyafi az oka mindennek. Ártatlan-e, aki aluszik a vihar közepén? Ártatlan-e a mi Jónásunk? Ártatlanok vagyunk-e, amikor átszenderegjük az életünk döntő dolgait?  Óh, milyen jól tudjuk adni a bankot, testvéreim! Én alszom. Sőt, mondogatjuk azt is: jól alszom. Jó a lelkiismeretem. Biztos ez? A lelkiismeret nagyuraság ugyan, de a lelkiismeret nem Isten. Akik azt gondolják, hogy a lelkiismeret Isten, megcsalják magukat. A lelkiismeret nagy úr. Csaknem szuverén: olykor hallgat, nem szól, alszik. Szoktunk ilyent mondani: “Mi az? Alszik a lelkiismereted?” Máskor gyötör, nem hagy békén, halálra űz. Ám mikor tombol a vihar, melynek Jónás az oka, alszik a lelkiismerete is, nem költi Jónást. Oly ártatlanul alszik, hogy senkinek eszébe nem jut, miatta van itt a baj. Csak, mikor sorsot vetnek:  “esék a sors Jónásra.” Ekkor derül ki minden. Nem a lelkiismerete leplezi le, hanem a sorsa. Ennyit a lelkiismeretnek nevezett nagyúrról.
Most azonban azt szeretném megmutatni, hogy lám, ekkora ereje van az alvó arcnak, ilyen megtévesztő az alvó arc. Ha alvó arcot látunk, mindig az ártatlan gyermek ősképét véljük látni. Ám, nem biztos, hogy az alvó arc ártatlansága mögött ártatlanság lakozik. Ez derül ki rettenetes módon Jónásnál is, és ebből fakad a második kérdés vajon, ha ébrednünk kell, mire ébredünk? Jónásnak arra kell ébrednie, hogy alvással még sincs elrendezve a dolog. Hiába kereste az álmot, a mámort, az illúziókat, az önbecsapást, hiába mutatta magát ártatlannak, ha fölriad, csak ott van a vihar kellős közepén.
A második ige mindazáltal van egy további kérdése: vajon így kell-e ébrednünk? Vajon mindig így van-e és mindig így kell-e lennie? Hogy én, a szendergő, az álmodozó, a bódult, én az alvásba menekülő, ha fölriadok, mindig erre a kőkemény ítéletre ébredjek föl? Azt hiszem, hogy ha ez így lenne, reménytelen lenne az életünk. Akkor valóban nem maradna más, minthogy ahol és amikor elrontotta valaki az életét, ahol és amikor elrontotta maga körül a dolgokat, onnantól kezdve csak aludjon. Nehogy fölébredjen. Nehogy fölébresszék. Mert hiszen újra, meg újra, mindigcsak arra ébredhet, másra nem, hogy hibás, vétkes, bűnös. Ebbe bele lehet őrülni. S van is egy nagyon súlyos betegség, insomniának nevezik. Ennek bizonnyal vannak fiziológiai,  biológiai okai, de van lelki természetű, szívből fakadó insomnia is, amikor valaki azért nem tud elaludni, mert a lelkiismerete sem alszik. S nincs hova mennie, és nincs hol nyughelyet találnia. Nincs hol lepihennie. Nincs hol álomba szenderülnie. Nincs hova elmenekülnie a baj elől és a vád elől. Ha így volna,  és csak ennyi volna a világ,  akkor jaj lenne nekünk. Mert akkor vagy szüntelen álmatlanság várna ránk, vagy nem maradna más, mint végigszundikálni az egész életet.
Ám, ahogy Kálvin megjegyzi Jónás történetét magyarázva, mégis csak van valami csoda abban, hogy ez a mi Jónásunk úgy tud aludni, és úgy tud az ő alvó arca ártatlan lenni, hogy közben Isten kezében van. Kálvin ugyan Genfben élt, s nem tudok arról, hogy életében valaha tengeri hajóutat tett volna, a Genfi-tó meg nem olyan nagy, hogy különösebb tapasztalatokat szerzett volna tengeri viharok felől. Azt azonban nyilván tudta, hogy a lehető legrosszabb pozíció a hajó gyomrában aludni vihar idején. Ha hánykódik a hajó, a tehetetlen testet ide-oda dobálja. Ezért jegyzi meg Kálvin, hogy lám, Isten mégis milyen csodálatosan a kezében tartja Jónást. Nem töri össze magát a hánykolódó hajóban. Megóvja, megőrzi őt  Isten. Akar vele valamit. Tudod-e, hogy amikor alszol, hol alszol?  S kinek a kezében alszol?  Annak a kezében, akinek a kezéből ki akarod magadat szakítani. Az elől menekülsz álomba, annak a szava, az érintése elől menekülsz álomba, aki  a karjai között tart.
Itt értjük meg, miért tudja olyan bátran  mondani az apostol az efézusi levélben: “Serkenj föl, aki aluszol!” Vagy másképpen fordítva: “Ébredj föl, aki aluszol és fölragyog néked a Krisztus!” “Támadj fel a halálból”, teszi hozzá rögtön, mert az alvás és a halál közeli rokonok. Az alvó ember épp oly magatehetetlen, mint a halott. Kérdezzük vissza! Az alvó ember éppoly ártatlan, mint amilyen ártatlan a halott ember? Gondolkozzunk el ezen a kérdésen. Ébredj föl, aki aluszol és támadj föl a halálból, és fölragyog néked a Krisztus. Vagyis azt mondja az apostol, ha végre fölébredsz, végre engedsz az Isten unszolásának,  akkor nem ítéletre ébredsz föl, mert fölragyog neked a Krisztus. Nem haragra, nem elveszésre ébredsz, hanem kegyelmes megtartatásra. Ugyanis Krisztus az igazi valóság. A valóságra ébredsz föl. Jónás alszik, s okkal alszik, mert oly kegyetlen a valóság. S jobb, ha a kegyetlen valóság elől mi is álomba menekülünk. Hagyjuk most a metafizikát, csak a kőkemény valóságról. Ha mindazt egy pillanatra visszavonnám, amit eddig mondtam, hogy ugyanis az ember Isten érintése elől menekül, csak ez a csupasz rettenet marad. Az elől is menekül az ember. Hányan vannak, akik hallották Isten szavát, átélték érintését, tapasztaltak valamit az isteni valóságból? Ezt nem tudjuk. De hogy a valóság kőkemény tapasztalat mindenki számára, az bizonyos. Mint ahogyan az a  szovjet kiskatona, akit ki tudja honnan, iderángattak Magyarországra hosszú évekre katonának. S ott szopta álmában az ujját. Talán az édesanyjáról álmodott.  Ilyen kőkemény a valóság. Ilyen erős a honvágy, de milyen iszonyú, hogy hiába erős, nem megyek vele semmire. Beszéljünk csak a kőkemény valóságról.
Ám azt mondja az apostol, ha valóban megébredünk, akkor nem a kőkemény valóságra ébredünk föl, hanem a kegyelmes valóságra. Fölragyog néked a Krisztus.
Az efézusi levél korábbi részeiben arról beszél, miképpen kell a hívő embernek megállnia, vigyáznia, hogy meg ne tévessze őt semmi üres beszéd, csalfaság, gonoszság, ami a világban van. Majd a sötétségről és a világosságról szól, s hogy a világ gyermekei szeretnék az egész világot sötétbe borítani. Ekkor mondja a Krisztus gyermekeinek: Te azonban ébredj föl, és nem a sötétre fogsz fölébredni, hanem a Krisztus világosságára. Ezért merek Jónás arca kapcsán a Jézus arcáról is szólni. Oly kedves mindannyiunk számára az evangéliumi történet, amikor viharban látunk egy lélekvesztőt,  tízegynéhány ember ül benne, és ők is – mint Jónás hajóstársai - már-már elvesznek. Valaki alszik ebben a hajóban is. Ártatlanul, eltörődötten, magatehetetlenül, mint egy gyermek. Jézus. De amikor fölébresztik, a háborgó tenger lecsillapíttatik. Elül a szél, megszűnik a hullámok zúgása. Aki a fölébredő Krisztus arcára ébred rá, aki megláthatja a tengernek és a szélnek, a minden viharnak és erőnek parancsoló krisztusi arcot, az a kegyelmes valóságra ébred föl. Nem a viharra, nem a bajra, nem a jajra, ami elől menekülni kell, hanem arra a kegyelmes krisztusi valóságra, ahonnan őt eleve is Isten szava, Isten érintése megragadta.
Tudom, az élet tényei erre engednek következtetni. Nincsen olyan ember, kit Isten így vagy úgy meg ne érintett volna. Isten dicsősége és nagysága nyilvánvaló a világegyetemben, és mindenki számára nyilvánvaló. Látja és megértheti mindenki. Lehet, hogy egy csodálatos természeti jelenség tölt el ámulattal. Lehet, hogy egy különös hang szólít, melyről tudod: ez nem a lelkiismereted szava. Ez valami más. Ige.
S mégis. Magad sem tudod, mennyi ideje, újra meg újra álomba szenderülsz. Ártatlanul, úgymond. És ilyenkor minden alkalmatlan. Még Istennek is mondhatod. Istenem, miért beszélsz hozzám? Nem. látod, alszom?! Ártatlan vagyok. Ne is ébressz föl. Mert, amíg alszom, addig ártatlan vagyok.
Testvérek, föl kell ébrednünk! A bűnünk nem csak annyi, amennyivel magunkért számadással tartozunk. A bűnünk több, a vétkünk több. Az a Jónás bűne, hogy miatta vihar van. Vihar van ebben a világban, a családodban, a munkahelyeden, a baráti körödben, a közösségeidben. Ártatlan vagy? Végigalhatod? Vagy azt kell mondanod: miattam van ez?! Miattam van a vihar. De sokszor mondjuk ellenkezőleg: én alszom, én ártatlan vagyok, én jól alszom, nekem nyugodt a lelkiismeretem, évek óta nem is szólt már – így áltatjuk magunkat. De most mondjuk ki, ébredve immár:  miattam van. De nem az ítéletre, nem az elveszésre kell nekünk fölébredni. Ébredj föl, aki aluszol és támadj föl a halálból és fölragyog néked a Krisztus. Annak a Krisztusnak az arca ragyog föl, aki álmából ébredve lecsillapítja a vihart.
Ezért mondja az apostol: áron is megvegyétek az alkalmakat, mert az idők gonoszok. Áron is megvegyétek, kedves testvérek, hogy ébren lehessetek. Áron is megvegyétek azokat az alkalmakat, mikor az Ő szavát hallhatjátok, arca dicsőséges sugárzását láthatjátok. Hogy Őt magát láthassátok. Hogy Őt tapasztalhassátok. Hogy Őt hallhassátok. Hogy csodáinak boldog, ébren levő átélői legyetek. Nem, mint akik álmodtak, s ébredvén azt mondják,  álom volt-e vagy valóság, nem is tudom. Ébredj föl, aki aluszol. Tapasztald meg boldog lélekkel, hogy Krisztusnak ma is van hatalma életek viharait lecsillapítani, bűnöst kegyelembe visszafogadni, elveszettet megtalálni,  megholtat föltámasztani.
Ámen

Kedves Testvérek!
Teológus koromban a Ráday utcában, mint minden esztendőben, május végén lomtalanítás volt. Vizsgaidőszak lévén, volt időnk föl-alá bóklászni. Ahogy jártuk a Ráday utcát, nézegettük a guberálókat, meg a lomtalanításkor kirajzó embereket, akik a kidobált dolgok között turkáltak  észrevettünk egy meglehetősen nagy képkeretet, gyönyörű cirádákkal, amire  egy ócska rongyot borítottak rá.  Elhúztuk a leplet és egy, mokány bajuszos magyar ember fotóját találtuk a keretben. Ttalán a XIX. század végén készült  Annyira megtetszett, hogy haza is vittük a kollégiumba, s egyik teológus társunk mindjárt kifüggesztette a falra, mondván, - neki is nagy bajsza volt –  ez az én dédapám. Mikor aztán a felügyelő tanár este betért a szobába, megkérdezte, hogy kit ábrázol a korábban nem látott kép. Évfolyamtársunk előállván, bajuszát megpödörvén megszólalt: ez az én dédnagyapám. Mire tanárunk, aki értesülhetett arról, hogy guberáltunk a  Ráday utcában, némi humorral megjegyezte: nem inkább mindőtöké? Azért mondom el ezt a régi történetet, mert két mozzanat is van benne, amely a ma felolvasott Igéhez kapcsolódik. Egyrészt ezt a képet végül is valóban azért vittük be a Teológiára és akasztottuk fel a falra, mert valakihez hasonlított. Abban a régi arcban az egyik évfolyamtársunkat ismertük fel, a hasonlóság miatt döntöttünk így. Máskor is van ez így: régi fényképeket nézegetve meghökkennünk: hiszen, ez olyan, mint én vagyok! Vagy mások mondják: mennyire hasonlít hozzád, nem vagytok rokonok?
A másik mozzanat, hogy a képet eltakarva találtuk. Ki tudja, talán a múlandóságot leplezték, mikor ráborították ezt a vásznat? Vagy  maga a kép leplezi arcunk múlandóságát? Egy múlandóságot leplező képet találtunk elleplezve. Lelepleztük a képet, és találtuk ott egy fotót, amely maga is a múlandóságot volt hivatott leplezni.
Adventben Jézus arca mindig eszünkbe jut. Mi reformátusok ugyan óvakodunk attól, hogy akár a  földi-történeti Jézus arcát megpróbáljuk megfesteni, hiszen tükör által homályosan látunk. Ugyanakkor az apostol azt mondja: „Krisztus az Istennek képe” vagy maga Jézus mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Ezért  nemcsak amiatt akarjuk tudni, hogy milyen is volt Jézus igazi arca, mert a múlt izgat, hanem amiatt is, mert szeretnénk valamit megőrizni az igazi jézusi vonásokból. Így mi is képet alkotunk Jézusról, hogy megmentsük a múlandóságtól. Viszont ezzel egyidejűleg leplezzük is azt, hogy az a kép, amely Jézusról bennünk él, múlandó, változó, illékony.
Ma egy olyan Igét olvastam föl, amely egy eltakart, leplezett arcról beszél, de mindazáltal adventi arcról.  Az apostol Krisztus dicsőségét és igazságát érzékelteti, mikor Mózes történetére utal. Mózes számos alkalommal találkozik Istennel. Például, mikor a Törvényt kapja Tőle, vagy amikor népéért közbenjár, vagy ha Istentől közvetlen parancsokat, utasításokat kap arra nézve, miképpen járjon el. Egy ilyen találkozásról jegyzi fel Mózes II. könyvének 31. része, hogy Mózes Istentől jővén lepellel takarta el az arcát, de a leplen keresztül is érzékelhető volt arcának sugárzása. Istentől jött, valamiféle átváltozás, lenyomat maradt arcán. A leplet pedig azért tette az arcára, hogy Izrael fiai ne lássák, hogy az Istennek való találkozás dicsőséges sugárzása idővel eltűnik arcáról. Mózes az Ószövetségnek a legnagyobb alakja. Ő a szövetség törvényének közvetítője, népének Isten előtti közbenjárója, próféta és vezér. Lehet,  hogy vannak számunkra kedvesebb alakok az Ószövetségben, egy próféta, vagy király, egy költő, aki közelebb áll hozzánk, de mindent összevetve az Ószövetség legnagyobb, legpazarabb alakja Mózes. Ha pedig az Ószövetséget teljes egészében úgy tekintjük, mint készülődést az Úr eljövetelére, akkor kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy Mózes az egyik, ha nem a legnagyobb adventi alak. Az ő adventi arcában felragyog Krisztus arca is.
Mózes lepellel takarja el az arcát, de nem azért, hogy a sugárzását ne lássák, - hanem azért, hogy elmúlását ne lássák arca dicsőséges sugárzásának.
Mennyi aranyporral befújt arcot ismerünk a történelemből: királyok, uralkodók, dicső figurák csodálatosan megfestett képei a panteonokban, múzeumokban, színes történelmi albumokban! Természetesen, a tárgyilagos történészek bizonyítják, hogy nem voltak olyan dicsőségesek ők. Sok-sok ünnepelt uralkodó kezéhez vér tapadt, sok dicsőített ember volt inkább galád, gonosz és kisszerű bűnöző. Ám mi, hogy valamit a dicsőségből megőrizzünk, aranyporral fújjuk be ezeket az arcokat, dics-fátylat teszünk eléjük. Mennyi fátyol van az emberi életén! Nemcsak a gyászt jelezheti  fátyol, mely  a könnyeket takarja, nemcsak a böjtnek van különös fátyla, - ahogy Jézus mondja: kend be a te orcádat, hogy senki ne lássa, hogy böjtölsz, sugározzon a te arcod. Van szépséget leplező fátyol is, egészen pontosan a múlandó szépséget leplező fátyol: kenőcsök, púderek, kozmetikumok. Mennyi mindent teszünk arcunkra vagy arcunk elé, hogy ne lássák múlandó dicsőségét! Pedig, ahogy a költő mondja, vanitatum vanitas, hiábavalóságok hiábavalósága mindezen törekvésünk. A kozmetika a XX.-XXI. század egyik legkifizetődőbb foglalkozási ága. De most nemcsak a nőknek való kellékekről beszélek, a lelki kozmetikáról is szólni kell. Egy esetet hadd idézzek a történelemből. Az 1930-as években a Szovjetunió alapítóiról díszalbumokat készítettek, ám képekről kikozmetikázták azokat az alakokat, akiket a koncepciós perek során likvidáltak. Hírhedt az a kép, amelyen Sztálin, Lenin s még néhány hősi bolsevik áll, s amelyen eredetileg Trockij is rajta volt, de később lefestették, hogy ne láttassék az, akit száműztek, majd aztán Sztálin parancsára jégcsákánnyal agyonvertek. Hisz ez szomorú fénybe öltöztette volna a birodalmat, leleplezte volna múlandó dicsőségét, de inkább már dicstelenségét.
Van bizony, lelki kozmetika is. Az apostol is beszél erről. Amikor Mózest olvassák, mondja, lepel borul a szívükre. És ezen nem azt érti, hogy a szív és az isteni törvény között valami fátyol volna, ami megakadályozná a törvény olvasóját, hogy jól olvassa. Ott az Isten törvényén fölizzó, az Isten törvényébe beleszerelmesedő szív öröme lepleztetik el. Mert ez az öröm, ez a beleszerelmesedés múlékony. De szeretnénk mindig ragaszkodni az Isten igazságához, mindig az Isten útján járni, mint akiket egykor az Isten igazsága áttüzesített, és ez a tűz soha ki nem alszik, örökké sugárzik, ereje nem csökken, sőt inkább növekszik. De ott van a lepel a szíven, mert tudjuk, hogy múlik ez a szeretet, gyöngül a ragaszkodás ereje, s nemcsak gyöngül, hanem el is múlik. S marad a csupasz szív, mintha Isten valósága, irgalma, könyörülete, szeretete meg se érintette volna. Marad ugyanolyan kőkeménynek, mint volt. Mintha semmi nem történt volna, amikor Istennel találkoztunk. Ezek az Istent kereső élet legszomorúbb pillanatai. Mózes is azért leplezi arcát, hogy a tekintélye meg ne csorbuljon. Ezt nem Pál apostol mondja, hanem az úgynevezett mózeshitű tudósok, a zsidó rabbik mondják, pedig ők sok mentséget tudnának Mózes mellett fölhozni. Ó, hogy ragaszkodunk az imázshoz! Ó milyen fontos lett a XX. század végén az imázs. Például, ha valaki munkát keres. Már külön cégek foglalkoznak azzal, hogy miképpen alakítsuk az imázsunkat, hogy jó képet mutassunk, amikor állásért megyünk egy tárgyalásra. S mennyire meg kell dolgozni, hogy ez megmaradjon. Mennyi álság, mennyi elleplezés, mennyi trükk! Nem Mózesre, magunkra mondom, testvérek! Mennyi apró, finom, huncut csalás van az életünkben, mennyi fátyol, hogy csak meg nem mutatkozzon, ki vagyok én valójában. Jaj, csak ki ne derüljön, hogy állhatatlan vagyok, csak föl nem táruljon, hogy – ahogy az énekünkben mondjuk - sok szép ígéretem, jaj hányszor megtagadtam. Mert akkor oda az imázs, oda a becsület, a tekintély, akkor semmit nem ért a kozmetika.
Mintha az Istennel való érintkezésünk is csak afféle múlandóság lenne, hasonlóan ahhoz, ahogy sokszor  a mosoly bánatra fordul, ahogy az erőt sugárzó arc egy pillanat alatt összetörik és gyengeséget tükröz, vagy ahogy az énekben mondjuk: csak változást és romlást lát a szem…Kihűl bennünk a nagy és csodálatos istenélmény, a nagy és csodálatos istenszeretet. „Az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad.” – mondja az Úr a gyülekezetnek. Hát jöjjön a lepel, ha lehet, arannyal hímezve, amelyre föl vannak írva erényeink, érdemeink, csodáink! Jöjjön az imázs! Jöjjenek a lelki, szívbeli fotók, lehetőleg a legjobb beállításban! Ám ha Isten készít képet rólunk, akárhova álljunk, akárhogy világítsuk meg magunkat, akárhogy púderezzük arcunkat, akármilyen kozmetikát alkalmazzunk, csak azt tudjuk mondani bánattal: Mennyei Atyám, én bizony nem vagyok fotogén! Amikor Te rólam képet készítesz, az csak azt mutatja, amilyen vagyok. Vannak fotogén emberek, akik a fényképen mindig szebbnek látszanak, mint a valóságban. Néha csodálkozunk, amikor egy hírességet élőben látunk. Ez a kis töpszli? A fényképén nagy, robosztus alaknak tűnt. Ez a csúf banya? Úgy láttam, mintha a világ legcsodálatosabb színésznője lenne. Igen, amit mi objektívnak hívunk, egyáltalán nem objektív. Torzít és csal. Csak az Isten objektíve objektív. Nem csal, olyannak mutat meg, amilyenek vagyunk.
Mégis azt mondja az apostol: mi azonban fedetlen arccal szemléljük a Krisztus dicsőségét. Miért? Azért, mert „ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata. Sőt a dicsőített nem is dicsőséges ebben a részben az őt meghaladó dicsőség miatt…Hogyne volna még inkább dicsőséges a Léleknek szolgálata.”
Az itt a különbség, hogy Mózes, kinek arcáról eltűnik az Istennel való találkozás sugárzó dicsősége, a kárhoztatás szolgája. Isten törvénye közli Isten akaratát, életrendjét. Ám tudjuk, ez a törvény, az Isten igazsága, az Isten életrendje, ha csak a magunk erejére támaszkodunk, nemhogy megsegít bennünket, hanem éppen ellenkezőleg, megítél bennünket. Azt mondja az apostol a Római levélben, hogy Isten törvénye megmutatja számunkra, mit kell tennünk, de nem adja meg az erőt, hogy megtegyük. Minden törvény ilyen. Ha valaki azt várja a törvénytől, hogy olyan erő áradjon ki belőle, s tegye őt képessé a törvény megcselekvésére, az illúziókat kerget. Ha a sarokra ki van téve a stoptábla, az csak jelzi, hogy meg kell állnom. S ha én nem állok meg, s karambolt okozok, nem hibáztathatom a stoptáblát, nem mondhatom: ki volt ugyan téve, de nem adott erőt,. Nem ez a törvény dolga. A törvény dolga annyi, hogy közölje, mit tégy és mit ne tégy. Mózes V. könyvében a törvény másodszori közlése után ígéretek és fenyegetések állnak, melyeket így foglal össze: Cselekedd ezeket és élsz! Nem azt mondja, hogy íme, itt a törvény, gyönyörködj benne, öleld magadhoz és élsz; íme, itt a törvény, hallgasd meg és élsz. Cselekedd és élsz! Ezért mondja itt az apostol, hogy Mózes szolgálata a szónak ebben az értelmében az ítélet szolgálata. Mert a törvény azzal, hogy megmutatta, hogy mit kell tennem, egyúttal el is ítél. Ezért mondja másutt az apostol, hogy a törvény Krisztusra vezérlő mesterünk lett. Azzal, hogy a törvény megítél, - mondjuk ki nyugodtan ezt a szót: kárhoztat - Krisztushoz kényszerít. Mit kell tennem, hova menjek, hol találom meg az erőt? Magamban nem találom, hiába kozmetikázom a szívemet, hiába készítettem magamról az imázst, az Isten objektívje tárgyszerűen megmutatja, hogy erőtlen, makacs, lázadó vagyok. Sőt, azt is megmutatja, hogy csaló vagyok, mert helyeslem a törvényt, nem tagadom meg, hangosan hirdetem, ünneplem, Istentől valónak tartom és kívánom, hogy mindenki aszerint éljen, de nem élek aszerint. Óh, mi XXI. századi keresztyének, mi is mennyit beszélünk  a Tízparancsolatról, hogy ez az emberi élet alapja, e nélkül nem lehet élni, minden értelmes törvénynek erre kell épülnie! Úgy is élünk? Mert ha nem élünk úgy, csalók vagyunk. Olyat magasztaltunk, olyanról mondjuk azt, hogy minden élet alapja, ami nekünk sem kell, amivel mi sem törődünk. Ezért ha a törvény kárhoztat, leleplez, egyúttal kényszerít is. Kikényszeríti belőlünk az apostol kérdését: „Ó én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből?” Kicsoda szabadít meg engem ebből a halálos csapdából? Hova fussak, meneküljek ebből a helyzetből? A törvény Krisztusra vezérlő mesterünk. Merthogy a törvény Istentől van, és nekünk ahhoz kell futnunk, aki a törvényt adta, és annál kell keresnünk erre a szörnyű, megoldhatatlan élettalányunkra, nagy élethazugságunkra a megoldást, aki a törvényt adta. Ezért beszél az apostol itt kárhoztatásnak, illetve igazságnak, a Léleknek a szolgálatáról.
Krisztus az, aki megváltja az embert ebből a lehetetlen helyzetből. Krisztus az, akiben beteljesedik a törvény, ő a törvény betöltője, ő az, aki újjászülő lelkével megváltoztatja az embert. Ebben értjük meg Mózes adventi arcának, az előképnek, a megelőlegzett arcnak és Krisztus arcának a különbségét. Krisztus az, aki megváltoztat - a törvény nem változtat meg. A törvény megmutatja, rászorulsz arra, hogy helyesen élj, a törvény megmutatja, mi a helyes élet. De nem változtat meg. Akik így gondolják, azok azt hiszik - de rosszul hiszik -, hogy az ember az által üdvözül, hogy valamit tudomásul vesz. Sokan, akik azt hiszik, hogy az az üdvösség, a megtérés, a megváltás, az új élet, hogy bizonyos dolgokat tudomásul veszünk.  Minél több információt tudunk az isteni világról, vélik, minél több értesülést szerzünk be az isteni valóságról, annál közelebb vagyunk az üdvösséghez. Ezt gnózisnak hívják, régi-régi és mindig új eretnekség. Én magam is ismerek olyan keresztyéneket, akiket életük megváltozása, megjobbítása soha nem érdekelt. Egyébként tücsköt-bogarat összehordanak: hány régió van a mennyekben? 36. S mind a 36 régióban 72 arkangyal, s mind a 72 arkangyalnak 12 légiója 8000 angyallal Mi a hat régió neve, mi a 36 régió szorozva 72 arkangyal neve, mi az angyalok légióinak és cohorsainak a neve, mit ebédelnek az angyalok? És így tovább, különböző titokzatosságok. Ez rettenetes.
Elmeséltem már ebben a gyülekezetben, életem egyik megrendítő történetét, mely nagyon sokat változtatott a szemléletemen. Egy teológus társammal sétáltunk eme nevezetes Ráday utcában egy szép tavaszi napon, és csodadolgokról beszélgettünk, szárnyaltunk. Szó volt ott Mózesről, Illésről, az angyalokról, mennyei sugárzásról, Isten világot betöltő dicsőségéről. Ritkán tud az ember ilyenekről komolyan beszélni. Igazán élveztük a beszélgetést,  átszellemültünk, sugárzott az arcunk, bizony. Közben elhaladtunk egy zöldségárus standja mellett, ki voltak már rakva szépen a gyümölcsök. Arra haladván teológustársam odanyúlt, fölkapott egy almát, beletörölte a ruhájába, egy erős mozdulattal kettétörte és odakínálta nekem a felét. Mondom neki, mit csináltál? Mire ő: elvettem egy almát. Mondom neki: loptál. Én, kérdez vissza, loptam volna? Dehogy, csak elvettem egy almát. Mondom neki: loptál, és most már vissza se tudod tenni. Miközben mi angyalokról beszélgettünk! Ezt nevezem, kedves testvérek, gnózisnak! Az ember azt hiszi, ha tudomásul vesz valamit, beszél róla, ismételgeti, azzal minden rendben van. S közben nyúl ki a keze és lop! Nem folytatom, mert az összes bűnök iszonyú hosszúságú katalógusát fel lehetne sorolni, s azokból nem 36 vagy 72 vagy tízezer van, hanem végtelenül sok. És az mind itt van, és nem odafönn.
Krisztushoz kell mennünk, hogy megváltozzunk, hogy készek és képesek legyünk arra, hogy az Isten törvényét ne csak tudomásul vegyük, hanem meg is éljük. Azt mondja az apostol: a kárhoztatás szolgálata is dicsőséges. Igen, dicsőséges dolog a tudomásul vétel is, én ezt nem kicsinyítem. Ne mondja senki, hogy asztal alá Mózes törvényeit, meg a Tízparancsolatot, asztal alá minden rendet, várjuk meg, míg megváltozunk, aztán elővehetjük. Nem. Azt mondja az apostol: dicsőséges, sugárzó. A régiek nem nézhettek Mózes arcára dicsősége miatt. Ám mégis múlandó. Csak az marad meg örökkévaló módon, amit maga a megváltó Krisztus Szentlelke által formál az életünkben, mert ezt már újjászületésnek, új életre születésnek nevezzük. Így mondja az apostol: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak lelkétől.”

Kedves Testvérek!
Azt hiszem, mindannyian megfigyeltük már utazás közben, hogy miután az ellenőr a bérletek bemutatására szólít, a bérletek hátsó borítója alá bebiggyesztve villan egy fénykép. Nem tudjuk, kinek a fényképe, de sejthetjük, hogy talán feleségé, gyermeké, férjé. Munkahelyen is divatba jött, egyre több helyen látni hivatalokban,  hogy az asztalra kiteszik a családtagok fényképeit. Sok oka van ennek a szokásnak. Az egyik talán az, hogy ezek a fényképek, melyek így mindig szem előtt, zsebben, tárcában, asztalon vannak, emlékeztetnek azokra, akiket szeretünk és hozzánk tartoznak. Talán az is oka annak, hogy kiteszik a családtagok fényképeit a munkahelyeken, hogy ezzel otthonossá teszik a környezetet. A munkahely egy nagy daráló, rengeteg elidegenítő eleme van, mellyel meg kell küzdeni, ám ha kint vannak a kedveseink fényképei, máris otthonosabb minden. Mindazáltal, azt hiszem, a legfőbb oka ennek a szokásnak az, hogy akiknek a fényképeit magunknál hordjuk, azokkal azonosulunk. Úgy gondolunk rájuk, ha látjuk a képüket, hogy ők a miéink. A középkorban volt szokásban, hogy úgy küldtek egymásnak jegyajándékot a fiatalok, hogy egy kis zárható medalionba belefestették a maguk képét, ez volt maga az ajándék. S ha távol is voltak egymástól, csak fölkattintották, mint egy óra fedelét, s lám, ott volt az, aki hozzájuk tartozik.
Ebben az adventi sorozatban Jézus arcáról, Jézus arcairól szeretnék szólni. Valamennyi arcot úgy szeretném megmutatni, mint Jézusét, mely lehet előkép, lehet Jézus valóságos arca, lehet egy eljövendő, még általunk sem látott, csak sejtett arc. Igen, adventben most Jézus arca jut eszünkbe. A kérdés pedig az, vajon milyen is volt ez az arc. Ez bizonyára mindenkit érdekel, főleg, mert nem is tudjuk igazán a választ. Viszont, ha arra gondolunk, hogy a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera hippi-arcától el a turini lepel halálba szenderülő arcáig Jézus–arcok miriádjait láttuk már, jogosult az a református óvatosság, amely a Tízparancsolat képtilalmához kapcsolódik. Jogosan óvakodunk Jézust ábrázolni, noha ez igei alapon nem tilos, emberalakot lehet ábrázolni. Ám óvatosak vagyunk, mert ahány Jézus-kép, mind-mind másféle, s ha nagyon alaposan megnézzük, ezekben az arcokban inkább önmagunkat fedezzük föl. Ahogy harminc éve a Jézus Krisztus Szupersztárban a hippinemzedék ünnepelte magát, úgy Latin-Amerikában olyan Jézus portrék divatoztak, amelyekről nem tudjuk, hogy Jézust vagy Che Guevarát ábrázolják-e. De láttunk már magyar művészektől magyar paraszt Jézus-arcokat, s hogyha egy afrikai ábrázolja Jézust, bizony inkább afroid típusú Jézus-arcot fest, mint ahogy Ázsiában nagy előszeretettel festenek metszett szemű Jézusokat. Hiszen azonosulni akarunk a jézusi arccal. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy kerülő úton mégis csak magunk arcát fessük meg: festünk egy Jézus-arcot, ami inkább mi vagyunk, s akkor már könnyű is vele azonosulni. Jogos tehát az óvatosságunk. Mivel azonban, ahogy Pál apostol mondja, Krisztus az Istennek képe, vagy ahogy Jézus maga mondja: aki látott engem, látta az Atyát, nem tudjuk félretenni a kíváncsiságunkat, legyőzni a természetes emberi érdeklődésünket és elkerülhetetlenül töprengünk azon, milyen is lehetett Jézus igazi arca. Ezen a héten adventi arcokat szeretnék fölvillantani, nem feledve és emlékeztetve is arra, hogy tükör által homályosan látunk. De még így is hiszem, hogy ezek az esték elmélyítik majd Krisztusba vetett hitünket, s egy-egy vonás, arcvillanás, amelyet látni fogunk, otthonosabbá teheti őt az életünkben, közelebb hozhatja Őt hozzánk, s talán mi magunk is otthonosabbak lehetünk Őnála.
Ma olyan Igét olvastam fel, amely a legkevésbé kedvező képet mutatja nekünk. Amikor a próféta az Úr szenvedő szolgájáról beszél, egy megrendítő drámát mutat be. Remélem, sikerül ennek a drámának néhány vonatkozását fölmutatnom. Ez a dráma, melynek nem egyedül Jézus a szereplője, hanem mi és Jézus vagyunk a szereplői, szó szerint beteljesedett Jézuson. „Ábrázata nem volt kívánatos” – ez az első adventi arc, amelyről szólni szeretnék. Krisztus emberektől való megvetettségéről, szenvedéséről van szó. Az üdvözítés nagy drámájába Isten úgy lép be, hogy elrejti istenségét, dicsőségét, nagyszerűségét, rabszolgai alakot vesz magára, pontosabban alaktalanságot, - mert azt mondja a próféta, hogy nem volt alakja és ékessége - így jön el, és így szenvedi el Krisztusban bűneinknek a büntetését. Nos mi éppen ezt az arcot idealizáljuk leginkább, ezt festjük át  leggyakrabban, s éppen azért, mert ez a legkevésbé tetszetős, mert ez mutatja Jézusról a legkedvezőtlenebb képet. Mennyi szép Jézus-portrét lehetne most felidézni,  – nagy volt  a kísértés, hogy modernizáljam az evangélizációt, és diaporámás vetítéssel kísérjem a mondandómat, megnyomva a gombot, hogy időnként egy-egy Jézus-portrét megjelenítsek, például Fadrusz gyönyörű szobrát vagy a középkorból valamelyik Jézus-portrét! E gyönyörű képek alapján az lehetne a benyomásunk, hogy Jézusban egy szép ember szenved - és a szép ember szenvedése nemes dolog. Viszont egészen más, mikor egy csúnya embert látunk szenvedni, egy Quasimodót, egy rettenetes szörnyeteget, akire nem jó ránézni, még akkor sem, ha nem szenved. Valahogy úgy van velünk, hogy a szép ember szenvedését kevésbé viseljük, az ellen tiltakozunk, míg a csúnya ember szenvedése kevésbé fáj. Ezért mondja egy tudós, hogy a bűnbakot általában úgy választjuk, hogy lehetőleg a csúnyák közül kerüljön ki. A nőknél némiképp más a helyzet: a középkorban a boszorkányok fele biztosan nagyon szép nő volt, tehát ez még egy külön téma lenne, de erre most nem akarok kitérni. Férfiak esetében viszont azt látjuk, a bűnbak, az áldozat, a rút kiskacsa, akit mindenki kiközösít, megvet, félrelök, bánt, megver, leköpdös, a csúnyák közül kerül ki. Jaj a pufi gyereknek az iskolában. Jaj a szemüvegesnek, a kancsalnak, a nyúlszájúnak, a sántának, a púposkának, a ritkás hajúnak! Milyen nehéz dolog a feketék közt szőkének lenni, a barnák közt vörösnek, a tejfehér bőrűek közt szeplősnek, egy szál magában! S nem is tudjuk, mitől van az emberben ez az ösztönös, kollektív indíttatás, mitöbb gonoszság, de nekimennek, csipdesik, áldozattá teszik azt, aki utált, alaktalan, mindenkitől megvetett. Óh, Jézussal ezt nem hagyhatjuk megtörténni! Őt, ha szenved is, ha a próféta azt is mondja Róla, hogy utált, alaktalan és emberektől megvetett volt, nekünk úgy kell szenvedéseiben ábrázolni, mint egy nagyon szép arcú, nemes férfiút, igazi karakterrel, szép és nemes vonásokkal, tiszteletre méltó szakállal, akit tulajdonképpen igazságtalanul ér a bántásunk. Mert hiszen szép, nemes! Azt hiszem, mindannyian megrökönyödnénk, ha egy művész venné magának a bátorságot, és csúfocska Jézust festene, aki bandzsa, szeplős, ritkás szakállú, netalán még púpos is, akire nem jó ránézni. Rögtön kiáltoznánk: blaszfémia, blaszfémia! De mit  mond a próféta? Utált volt, alaktalan, nem volt kívánatos rátekinteni, és itt még nem is beszél a szenvedéséről. Most még csak egy viszonyról szól, hogy amikor Krisztus emberré lesz és istensége dicsőségét elrejti, rabszolgai alakja (ahogy a Filippi levél mondja) fejezi ki ezt az utálhatóságot, ezt a megvethetőséget, azt az állapotot, mely nyomán fölmentve, sőt följogosítva érezzük magunkat arra, hogy bántsuk.
Szóról szóra beteljesedett Ézsaiás jövendölése. Olyannyira, hogy amikor Lukács evangélista elbeszélése szerint egy kedves érdeklődő, egy afrikai főember Ézsaiás jövendöléseit olvassa az Úr szenvedő szolgájáról, töprengve fölveti a kérdést, ugyan kiről beszél a próféta. Magáról? Valaki másról? Ez elképzelhetetlen! Magáról nem beszél így az ember. Másról? Akkor mért nem azt mondja, hogy ez az alak mindannyiunk ellensége volt. A mi emberünk itt egy rettenetes nagy paradoxont, ellentmondást sejt meg: Isten szenvedő szolgáját, a Messiást, a szabadítót, aki az ember számára a lehető legnagyobb jótéteményt hozza, az ember megveti, nem viseli, kiközösíti. Hiába idealizálják késői korok a szenvedő Jézus arcát, hiába igyekszenek ezt szépre kifesteni, Ézsaiás azt mondja: nem volt alakja és ékessége. Egy szóval visszaadva: nem volt szép. Az első adventi arc, amelyre nekünk most rá kell néznünk: nem volt szép. Lehet, hogy ez nem hangzik jól, de csatlakozom a prófétához: tessék most minden gyönyörű szépre festett-képzelt Jézus-arcot elfelejteni, összetörni, kidobni.
A próféta szava értelmében Jézus, ahogy elérkezik mint az Úr szenvedő szolgája, nem volt szép. Aztán azt mondja a próféta: ábrázata nem volt kívánatos. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nem volt szép a szónak valamiféle esztétikai értelmében. Sok csúnya ember van, de attól még ezekben az emberekben lehet valami, ami lenyűgöz bennünket, lehet a csúnya emberekben valami imponáló, valami kisugározhat belőlük, amitől jó a közelükben lenni. Nehogy el tessék hinni, hogy csak azok a boldogok, csak azok a vonzók, erősek, nemesek, akiket a televízióban elibénk állítgatnak, mint a szépség netovábbjait. Dehogyis! Még egy csúnya emberből is áradhat belső szépség, nemesség, amely ellenállhatatlanul vonz. A dán filozófusnak, Kierkegaard-nak van igaza, hogy az esztétikai kategória a legalacsonyabb szintje az emberi létezésnek, az erkölcsi és a vallási kategória messze efölött áll. Ha valakiben van erkölcsi tartás, nemesség, akkor megítélésében nem számít az esztétikum, inkább annak ellenére vonzani kezd bennünket. De itt azt mondja a próféta: ábrázata nem volt kívánatos, s ez azt jelenti, nem kerestük, nem gyönyörködtünk benne, nem volt szükségünk rá. Nem volt kívánatos.
Vagyis az a Jézus-arc, amit most fölmutat, még erőt sem sugároz magából. Tudom, a szenvedő emberek arca sokszor nagy erőt tud sugározni. Sokszor ülök betegek ágya szélén, s látom a szenvedő emberek arcát. Bármennyire is elgyötörtek, valami erő sugárzik belőlük. Sokszor föltölt, megváltoztat minket egy szenvedővel való találkozás. Jól emlékszem, mikor fiataljaink elmentek a dunaalmási szeretetotthonba, ahol fogyatékos gyerekek vannak, akik folyamatosan szenvednek különböző betegségekben, hazajőve meg voltak rendülve. Látszott, egyik pillanatról a másikra megváltoztak. Megváltozott a gondolkodásuk, az emberekhez való viszonyuk, de nem a sajnálattól vagy a kétségbeeséstől, hanem mert valamit megértettek, megéreztek abból, hogy még egy szenvedő életből is sugározhat erő, és ez lenyűgözte őket. Ismerek olyan embereket, akik kifejezetten keresik szenvedők közelségét, őket ápolva, őket hordozva, velük együtt léve töltődnek föl. Az egészségesek, az erősek között nem kapnak annyi erőt, mint a szenvedők között. De azt mondja a próféta: a Szenvedő Szolga nem volt kívánatos. Nem kellett. És nemcsak azért, mert nem volt szép, hanem mert szenvedésében gyenge volt. A keresztre feszített Jézus gyenge. A szenvedő Krisztus tehetetlen.
A próféta továbbmegy, s azt mondja hogy nemcsak nem volt szép az alakja, nem tetszett az embereknek, hanem egyenesen utált volt. A passiótörténetben olvassuk, hogy Jézust leköpdösik, arcul köpik. Az ember számára megalázó, ha leköpik. S még annál is megalázóbb, ha arcul köpik. Ha valaki járt már így, soha nem felejti ezt el.  Jézust leköpdösték, sőt így mondja Máté evangélista: arcul köpdösték. A megaláztatásnak a legmélyebb pontja ez. Nemcsak elfordultak tőle, otthagyták, kicsúfolták, hanem leköpték. Utált volt, utálatos arcú. Elhagyott tanítványai által, akik szétfutnak a Gecsemáné kertjében, elárulva az egyik, megtagadva a másik által. A nagytanács ítélete szerint jobb, ha egy ember hal meg, mintsem az egész nép vesszen el. Halálos és őrült logika! Mostanában halljuk a kábítószer törvény vitája kapcsán, hogy a statisztikák azt mutatják, a kábítószert megkóstoló diákoknak csak öt százaléka szokik rá a drogra, ezért lehet liberalizálni a törvényt, csak öt százalék szokik rá. Mondogatják, hogy ez jó arány. Jó-e, annak, aki rászokott és belepusztul? Meg azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke jár így? Őrült, halálos, démoni logika! Jobb, hogy egy vesszen el, mintsem hogy az egész nép. Csak isteni nézőpontból más ez a logika, emberi nézőpontból a cinizmus csimborasszója.
Itt érkezünk el oda, ahol föl kell tennünk a kérdést, miért így jön el a Messiás? Miért utáltan, megvetetten, megköpdösötten, hogy az ember szinte arra kényszeredik, hogy elforduljon tőle, miért úgy, hogy nincsen benne vonzerő, hogy odavonná maga köré az embereket? Miért így? Miért ilyen ez az adventi arc, miért ilyen Jézus arca? Éppen a legvégén jelzett nagy és titokzatos ellentmondással tudjuk ezt érzékelni. Amikor a nagytanácsban kimondják Jézus felett az ítéletet azzal a cinikus indoklással, hogy jobb, hogy egy vesszen el, mintsem az egész nép, hozzáteszi az evangélista: a főpap nem tudta, hogy prófétál. Ő csak egy cinikus indokot mondott. Isten perspektívájában azonban ez prófécia, jövendölés. A főpap ezt az egyet mindenkivel szembe állította! Isten ezt az egyet mindenkiért küldte! Mikor arról hallunk, hogy utált, megvetett, alaktalan szenvedő senki volt ez a Messiás, isteni titkot értünk meg.
Ilyen volt a földi-történeti Jézus a maga passiójában. Nem volt jó ránézni, jobb volt Őt otthagyni, Tőle elfutni. Szemrebbenés nélkül, sőt örvendezve le lehetett köpdösni, ki lehetett csúfolni, s míg megfeszítve agonizált, a bitófa mellé is oda lehetett állni s lehetett Rá tátogni, hujjogatni. Ám Isten szemszögéből a szenvedő Jézus arca Megváltó-arc. Ezért kérek mindenkit, ebbe az arcba próbáljunk belenézni! Ne a magunk által szépre festett, idealizált, ilyennek-olyannak elképzelt Jézus-arcot lássuk most, hagyjuk ezeket összetörni; ebbe az utált és megvetett arcba nézzünk bele, mert bele kell néznünk. A próféta azt mondja: „fájdalmak férfia és betegség ismerője volt, mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt és nem gondoltunk vele.” Ezt a  drámát jeleztem a bevezetőben. Nemcsak Jézus kortársairól van itt szó, arról a nemzedékről, amely akkor élt, amikor eljövetele, földi-történeti élete lezajlott, megfeszíttetése, gyalázatos kereszthalála végbement. A próféta múlt időben beszél, és ezt a bibliai tudomány prófétai befejezettségnek tekinti, vagyis ez minden időt magába foglal, a múltat, a jelent és a jövendőt, tehát minket is. Azt mondja a próféta rólunk is: „mint aki elől orcánkat elrejtjük” Nemcsak hogy utálatosnak találják-találjuk, nemcsak hogy megvetendőnek, alaktalannak, nem szépnek találják-találjuk, hanem elrejtjük előle orcánkat.
Ezer életvillanást idézhetnénk, csak kettőt-hármat említek, aztán mindenki folytassa magában a sort. Kellemetlen vagy éppen szörnyű jelenetet látunk az utcán: vernek valakit, és elfordulunk. Nem csak azért, hogy ne legyünk tanúi. Az elfordulással azt fejezzük ki: semmi közünk hozzá. Hányszor látunk valóban szörnyű, rossz arcot, és nemcsak a szemünket kapjuk félre, hanem el is fordulunk. Az emberi élet egyik legfontosabb momentuma az úgynevezett szemkontaktus. Nekem is szokták mondani néha: „tiszteletes úr, mikor prédikál, nézzen bele a gyülekezet szemébe”. Úgy kell nézni, hogy mindenki érezze, az ő szemébe néztem bele. Milyen kellemetlen, ha találkozunk valakivel, kezet fogunk, köszönünk, belenéznénk a szemébe, de ő nem néz vissza, elkapja a tekintetét. A szemkontaktus bizalmat, jelenlétet, ottlétet, kapcsolatiságot hordoz. S ha van ilyen, akkor van arckontaktus is. A  próféta az arckontaktusról beszél: elfordítottuk arcunkat Tőle. Nemcsak a szemünket! Nemcsak annyi történt, hogy eltakarta az ember a szemét. Az arcát fordította el. De mitől fordította el az arcát? Mitől fordítjuk el az arcunkat, amikor erről a Jézus-arcról nem akarunk tudomást venni? Azt hiszem, saját arcunktól fordítjuk el az arcunkat, azt nem akarjuk látni. A kamaszok vannak úgy, hogy állnak a tükör előtt, nézik a pattanásaikat, összenőtt sűrű szemöldöküket, elálló fülüket, csámpás fogukat, méregetik magukat, nincsenek magukkal megelégedve. De másnap, harmadnap, negyednap újra odaállnak. Mikor jön el az a pillanat, amikor az ember a saját arcától úgy megiszonyodik, hogy azt soha többet nem akarja látni? Akkor, ha most már a szó szellemi értelmében látja a maga igazi, lázadó, istennélküli, elvetemült, önmagának élő valóját, igazi arcát. És ez az a szenvedő arc, ez az az utált arc, ez az a nemkívánatos, leköpdösött arc, amelyről itt a próféta beszél. Mert az Úr szenvedő szolgája nem egy, a történelem véletlenségéből előállott, közibénk toppant valaki, nem egy furcsa madár, egy különös krapek! Nem, nem! Az Úr szenvedő szolgája mi vagyunk! Ő a mi helyettesünk. Ő az, aki a helyünkbe lép, hogy elvégezze a bűnért való áldozatot. Ő az, aki odaáll helyünkbe, hogy megtegye azt, amit nekünk kellene megtenni,  hogy megengeszteljük az Istent. És úgy áll oda a helyünkbe, ahogyan mi vagyunk, úgy lép oda Isten elé bemutatni a bűnért való áldozatot, amilyenek mi vagyunk, sehogy máshogy. Valódi emberségében reprezentál bennünket. Gondoljátok, testvérek, ha Jézus Krisztus tökéletesen, ártatlanul, szentül, mindenféle tökéletes erénnyel fölruházottan odaáll Isten elé és azt mondja: Mennyei Atyám, én tökéletes, ártatlan, szent és igaz vagyok, van ott mögöttem egy csomó gonosz, alávaló, sötét, rút arcú ember, csinálj már velük valami jót, ezzel be van mutatva  a bűnért való áldozat? Annak kell szenvedni, aki a bűnt elkövette vagy helyettest kell maga helyett állítani. Isten állít helyettünk helyettest. Amikor az emberektől utált, megvetett, betegségek ismerője, fájdalmak férfija arcára nem tudunk ránézni, a saját magunk arcára nem tudunk ránézni.
Mindazonáltal itt van az evangélium is, és hadd hirdessem ma este ezt az örömhírt. Jézus arca a mi arcunk, a fájdalmak férfija ábrázatja a mi ábrázatunk, az Ő alaktalansága a mi alaktalanságunk, az Ő megutáltsága a mi megutáltságunk. Amikor mindezt magára veszi, azonosul velünk. Arról beszéltem a bevezetőben, hogy azokat a kis fényképeket azért tűzzük be a tárcánk oldalába, tesszük a bérletünk hátuljába, tesszük ki az irodánkban az asztalra, hogy ne csak otthon, hanem mindig velünk legyenek, akikkel azonosulni akarunk, akik a miéink, hozzánk tartoznak, mert szeretjük őket. Ezzel a talán gyerekes kis gesztussal fejezzük ki ezt. Ennél sokkal mélyebben: Jézus nem valami elkülönített helyre, – bocsánat a profán hasonlatért – a dolgozószobája falára, a Jeruzsálemből Galileáig tartó vonatbérlete hátuljába tűzte oda az arcunkat, hanem az arcunkat vette magára. Így mondja az egyik szép úrvacsorai énekünk: „istenségét elrejtette, midőn testünket felvette”. Minket öltött magára. Az inkarnáció szó szerint azt jelenti, testbe öltözés, de most hadd fordítsam így: emberbe öltözés. Az Istentől elfordult, az Istent megvető, föllázadt és ezért az Isten nélkül eleve halálban élő embert ölti magára a Szabadító, a Messiás, a Megváltó.
Ha tudni akarod, kedves testvérem, hogy ki vagy, – mert ezt szeretnénk tudni – akkor nézz Jézus arcára, erre az arcra, amelyet most itt Ézsaiás próféta leírt. Ha tudni akarod, hogy valójában mit érsz, mennyi a te életed, nézz erre az arcra. És akkor is nézz erre az arcra, ha már tudod, hogy ki vagy és mit érsz, vagyis hogy utált és megvetett vagy és semmit nem érsz, mert ugyanebben az arcban, a szenvedő Jézus arcában van a könyörülő, az értünk áldozatot hozó, a velünk szeretetben azonosuló Istennek a titka is. Jézus azonosul velünk, hogy megmentsen bennünket. Azonosul az arcunkkal, a személyiségünkkel, a sorsunkkal azért, hogy mi Isten számára kedvesek lehessünk. A megdicsőülés hegyén erről a szenvedő, utált és megvetett Jézusról, aki már útban Jeruzsálem felé másról sem beszél, csak arról, hogy az emberfiát elárulják, elfogják, elítélik, meggyötrik, keresztre feszítik, megölik és harmadnap föltámad, erről a Jézusról ez a mennyei szózat, kinyilatkoztatás hangzik: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Akin az ember utálkozik, azon az Isten gyönyörködik. Akit az ember leköp, azt az Isten csodálatos mennyei dicsőséggel öltözteti föl. Akitől az ember elfordul, az Isten, mint egyszülött fiát, a maga jobbjára emeli dicsőségben.
Ha meg akarod találni a megmentő kegyelmet, az isteni irgalmat, nézz csak bele ebbe az utált, mindenkitől megvetett jézusi arcba. Ne fordulj el Tőle, nézz bele, s meglátod benne magadat és Isten szabadító irgalmát!
Ámen

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet!
Az utóbbi hónapban igen nagy nyilvánosságot kapott az egyházon belül, és az úgynevezett világi médiumokban is az egyházi személyek átvilágításának kérdése. A vitát, illetve ezt az egész nyilvánosságra került ügyet az indította el, hogy egyházkerületünk, a Dunamelléki Egyházkerület ez év elején egy törvényjavaslatot juttatott el a Zsinathoz, melyben azt indítványozta, hogy azok az egyházi személyek, akik a következő esztendőben esedékes egyházi tisztújításkor valamilyen egyházi tisztségre pályáznak, világíttassák át magukat. Azok, akikre aztán rábizonyosodik, hogy a kommunizmus alatt a titkosszolgálat által beszervezetten lelkésztársaikat, egyháztagjaikat, vagy másokat figyeltek, és róluk jelentéseket készítettek, a tisztújításon ne pályázhassanak, ne jelöltethessék magukat egyházi tisztségre. A javaslatot a Zsinat elvetette, - s repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg - elindult egy folyamat, mely az utóbbi hetekben már a világi médiumokban is hangot kapott, s mi sem tudunk előle kitérni.
Engem is naponta keresnek meg ismerősök, barátok, gyülekezeti tagok azzal a kérdéssel, hogy mi ez az egész, mi akar ez lenni, mit kell erről gondolni. Sokszor az utcán is megállítanak, s megkérdezik, mit kell erről a kérdésről gondolni, hogy állunk ezzel.
Azt hiszem, nemcsak én, hanem szinte minden gyülekezeti tagunk szembetalálkozott az üggyel, ha nem máskor, akkor a televízió riportjaiban, műsoraiban, vagy újságot olvasva. Azt szeretném, hogy amiképpen én magam is megpróbálok Isten igéje alapján valamilyen szilárd pontot találni, akképpen most ti is Isten igéje alapján nyerjetek tájékozódási pontot. Tehát most nem az a kérdés, hogy felháborodásunk, vagy pártállásunk, vagy tapasztalatunk mit diktál ebben a kérdésben, s ezek alapján hova állunk, vagy ezek alapján foglalunk állást abban, hogy világíttassanak át, vagy ne világíttassanak át a lelkészek, vagy hogy aktuális még a kérdés, avagy már nem az. A kérdés az, hogy Isten igéjének a fényében hogyan látjuk mindezt.
A szeretet himnuszából olvastam fel az igét: „a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” Nem is véletlenül olvastam fel ezt a szakaszt, mert igen élénken emlékszem arra, hogy 1989-1990 fordulóján még a csapból is a szeretet himnusza folyt. Olyanok idézgették televízióban, rádióban, sajtóban, akik nem arról voltak híresek, hogy az egyház hitvallói lettek volna, vagy hogy a szeretet himnuszára tették volna rá az életüket. Jól emlékszem, hogy tíz-tizenkét éve mást sem kérdezett sok világi ember meg politikus, hogy ugye megbocsáttok?! Ugye van bocsánat?! Ugye az egyház meg a keresztyének megbocsátanak?! Ugye elengednek minden bűnt?! Akkor is mondtam, de hát kicsi az ember és nem hallatszik messzire a hangja, s nem is volt kinek a vállára állnom, hogy messzire hallatszódjon, egyszóval azt mondottam, hogy a keresztyén ember ismeri a bűnbocsánatot, mert önmaga is bűnbocsánatból él, és szívesen megbocsát, csak azt tessék megmondani, kinek és mit! Mert a bűnbocsánat mindig konkrét, sohasem általános. Kinek és mit? De talán most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy úgy tűnik, most az egyház magára maradt. Tíz évvel ezelőtt nagy társadalmi kavargás volt, mindenki kereste ezekre a kérdésekre a választ: hogyan lehet a múlttal szembesülni, a múlttal elszámolni, lesz-e valóban tavaszi nagytakarítás, ahogy az akkor győztes párt ígérte, és mekkora lesz ez a nagytakarítás, valóban mindent kisöpörnek-e az ajtón, vagy csak a szőnyeg alá söprik a bajokat, amúgy férfi-módon? Sokan szorongtak, mások nagy reményeket tápláltak, s voltak, akikben bosszúvágy is buzgott. Tíz év után azonban úgy tűnik, hogy az egyház magára maradt ezzel a kérdéssel. Most, ahogy mondani szokták, rátették a lőcsöt az egyházra. A politikában, közéletben, gazdaságban, jogszolgáltatásban, a médiumokban ha rábizonyítják valakire, hogy kommunista besúgó ügynök volt, vállvonogatva csinálhatja tovább, amit csinált. Több pártot ismerünk, melyek vezető embereiről nyilvánvaló, hogy III/3-asok voltak. Ám regnálnak pártjukban, osztják a politikai lapot. Így van ez a gazdasági életben, a médiumokban, a kultúrában. Az egyház, úgy tűnik, magára maradt. Sokan éppen emiatt mondják azt, hogy az egyházban is hagyjuk ezt a kérdést, ne foglalkozzunk vele ott sem. Ha a világ nem hajlandó rá, az egyház se csinálja. Miért mindig minket bántsanak. Miért mindig az egyházra mutogassanak? Miért csak az egyházat bélyegezzék meg, miközben mindenki megúszhatja?
Azt hiszem, kedves testvérek, az igének nem ez az útja. Nem lehet a saját vétkességünk alól kibújni azzal, hogy más is vétkes volt. Nem lehet a szembenézés elől kitérni azzal, hogy bezzeg más sem nézett vele szembe. Nem lehet a bűnhődés alól sem kibújni azzal, hogy mást sem büntettek meg. A gyerekek szoktak így érvelni, ha a szülő fenyítene. Akkor az egyik mutogat a másik testvérére. A rossz szülő esetleg elköveti azt a hibát, hogy az egyiket megfegyelmezi, a másikat meg nem. De nem éppen keresztyén erény, ha erre próbálunk hivatkozni.
Magunkra maradtunk – de a szeretet himnuszával! A világban már nem mondják, nem idézik, nincs rá szükség. Most hát nézzünk vele szembe, most már tényleg „belkörüleg” az anyaszentegyházban. Mit mond nekünk az ige: „a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal”? Ennek előtte azonban még néhány megjegyzést kell tennem.
Az átvilágítási törvénnyel kapcsolatos vitának az az egyik nagy üzenete, hogy bűnbánat és bűnbocsánat nélkül nincsen jelen, és nincsen jövő. Az az ember, aki nem oldódik fel a bűneinek terhe alól, megkötözött. Azt fogva tartja a saját múltja, s nem tud a jelenében szabadon tenni, de nincs jövője sem - csak múltja van. És ez nem pusztán a rossz lelkiismeret lélektanát tárja fel, noha a lélektan bőséges bizonyítékot szolgáltat erre az igazságra. Hányan hurcolnak gyerekkori hibákat késő öreg korukig! A gyerek, akinek szívén átsuhan a gondolat: legszívesebben megölném apámat, anyámat! - élete végéig szenved tőle. S mikor meghal apja, anyja, bűnösnek érzi magát. Egy testvér, aki rosszat gondol másik testvéréről, vagy rosszat tesz ellene, élete végéig tudja ezt hurcolni. S ez meghatározza a gondolkodását, világszemléletét, meghatározza azt, hogy merrefelé indul, mihez kezd magával. Ilyen nagy ereje van a rossz lelkiismeretnek!
De így van ez jogilag is. Elhűlve hallgattuk a híreket, hogy Dél-Afrikában összeült a rasszizmus elleni konferencia, melyen az afrikai országok képviselői egy javaslatot szerettek volna előterjeszteni, hogy az angolszász országok fizessenek visszamenőleg kártérítést, jóvátételt a rabszolgaságért. Ezt a felfogást egy filozófus történet-politikának nevezte el. Ha ebbe a történet-politikába belemegyünk, mi is oda fogunk jutni, hogy a hunok dúlása, vagy a magyarok kalandozása miatt nekünk is kártérítést kell majd fizetnünk. Például Saint Gallennek, Svájcban, mert állítólag annak idején felégettük ott a kolostort. Aztán mehetünk vissza a történelemben a legtávolabbi múltba, s akinek cro-magnoni őse volt, az majd szoronghat, hogy valamelyik szépapja agyoncsapta neandervölgyi társát, és így tovább, és így tovább, végtelenül. Hogy bontakozunk ki ebből? Hogy szabadulunk fel ez alól?
És természetesen morálisan is. Hisz az embert nem hagyja nyugton morális érzéke, igazságérzéke. Nem lehet a kommunizmus 40-50 esztendejét elintézni azzal: történt, ami történt. Akiket sérelem ért, akik azért szenvedtek hátratételt, mert feljelentették, besúgták, megfigyelték őket, azok nem bosszúvágyból, hanem morális érzékből nem hagyhatják annyiban a dolgot. Igen elkeseredtem, amikor az egyik történelmi egyház vezetője cinikusan belenyilatkozta a televízióba, hogy kérem, azok kollaboráns idők voltak, és kollaborálni kellett az egyház túlélése érdekében. S azok tették jól, akik kollaboráltak. Nem kell nagy logika hozzá, egy második osztályos tanuló is ki tudja következtetni, hogy ezek szerint azok veszélyeztették az egyház létét és túlélését, akik nem kollaboráltak, s a besúgóknak, az árulóknak, az ügynököknek a kezét kell csókolgatni, mert nekik köszönhető az egyház fennmaradása. Meglehet, hogy emberileg, igen. Meghagyom. De istenileg? Valóban? Nem az a mi hitünk egyik axiómája, hogy az anyaszentegyház Isten akaratából és Isten örökké való hűségéből áll fenn, és marad meg?!  Nem a mi bátorságunk vagy bölcsességünk, merészségünk vagy kompromisszum-képességünk, nem a mi életre-halálra való elszántságunk vagy hajlékonyságunk menti meg és tartja meg az anyaszentegyházat, hanem egyedül Istennek a kegyelme.
Nos, hát, kedves testvérek, ezért mondja Pál apostol: a szeretet nem örül a hamisságnak! Ez a szó a szó „hamisság” másképp is fordítható és fordítandó is. Például így: „nem örül a gonoszságnak”, „nem örül annak az állapotnak, amikor nincsen igazság”, mégpedig jogi értelemben. A görög adikia szó, a diké szó fosztóképzős alakja. Diké = igazság. Adikia = igazságtalanság – jogi, erkölcsi értelemben. A szeretet nem örül a gonoszságnak. Mennyire aktuális ez most itt a XXI. században!  Ha visszapillantunk a XX. századra, önkéntelenül azt mondjuk: hisz ez olyan evidens, a hamisságnak, a gonoszságnak nem lehet örülni! Ám éppen a XX. század őrületeiben látjuk, hogy hány drukkere volt a gonoszságnak! Hányféle szadizmus, őrület és barbárság tombolt. Mennyi meg mennyi életeket elpusztítva, hány sorsot tönkretéve. Nem is olyan magától értetődő az, hogy a szeretet nem örül a hamisságnak! Sokszor látjuk szomorúan, hogy az ember tud örülni a hamisságnak. Együtt örvendező partner a hamisokkal, a gonoszokkal. A szeretet nem örül a gonoszságnak, nem örül a gonosz tényének, a történésének, a meglétének.
De együtt örül az igazsággal. S milyen érdekes, hogy itt az apostol nem így mondja, hogy együtt örül a diké-vel, a jogi értelemben vett büntető igazsággal, a becsületességgel, a jogszerűséggel. Pedig logikusan ezt kellene mondania. Itt azonban az apostol az alétheia szót használja. Azt a szót, ami azt jelenti: feltárul a valóság. A szeretet örül annak, amikor feltárul a valóság. Együtt örül azzal a folyamattal, amikor feltárul a valóság. Mondhatjuk azt is, hogy a szeretet azért drukkol, annak örülne, hogy táruljon fel a valóság? Lepleződjön le az, ami takarva van? Derüljön ki, jöjjön napvilágra az igazság? Igen, igen! De nem a bosszúvágy örül a lelepleződésnek, nem a sértettség örül, nem a jóvátétel vágya örül, hanem a szeretet! Mégpedig így mondja az ige: együtt-örül. Mit jelent ez? Azt, hogy mi keresztyének a bűnről és a vétekről sosem csak a múltba visszatekintve beszélünk, hanem mindig a bűnbocsánat reményében beszélünk, és ez a jövő vagy a jelen. Nem azért érzünk egyet a bűnössel, mert cimborálunk vele. Nem örülünk a hamisságnak, de tudjuk, hogy van bűnbocsánat. Nem azért fordulunk a bűnöshöz, hogy hirdessük neki a vesztét, hanem azért, mert Krisztus eljött, értünk bűnné lett, hogy nekünk igazságunk legyen. A megbocsátás reményében fordulunk oda, és ez a jövő. Ennek örül a szeretet. És ebben van a megújulás útja is. Nem az a kérdés hogy minden vétkes lelepleződik-e, vagy hogy mindenkiről, aki ügynök volt, kiderül-e a múltja. Isten előtt ezek nyilván vannak. Az a kérdés, hogy aki vétkezett megteheti-e azt, amit a tékozló fiú megtett: hazatérvén azt mondta atyjának: „vétkeztem, atyám, ellened és az Ég ellen.” Ellened is? Igen. Nemcsak úgy általában vétkeztem. Nem azt mondja a tékozló fiú, hazamenve, atyám, nagy bűnös vagyok én, nézd, ide is tetováltattam a hasamra: bűn az élet! Atyám, mindannyian vétkesek vagyunk, ugye megbocsátasz? Nem ezt mondja. Én vétkeztem ellened és az Ég ellen. Tégy engem olyanná, mint egy a te cselédeid közül. Miért kéri ezt a fiú? Mert megértette hogy ez az út vezet az Atyához - és ő az Atya házában akar lenni, ha már nem fiúként, mert ezt már eljátszotta, akkor cselédként, de az Atyánál akar lenni, mert ott van élet! „Ímé, mondja a disznók vájújánál, az én atyámnak cselédei bővölködnek, és mindenük megvan, és én itt elveszek.”
Igen, lehet az Atyához menni, lehet azt mondani, vétkeztem embertársam ellen, vétkeztem lelkésztársam ellen, vétkeztem a presbiterem ellen, a gyülekezeti tagom ellen, és vétkeztem Ellened, fogadj vissza. Csak egyet nem lehet, ez nincs benne a példázatban! Mikor azt mondja az atya átölelve a fiút: ímé, ez az én fiam, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott, nosza vigadjunk és örüljünk! - akkor nem az történt, hogy a tékozló fiú elszaladt a haverokhoz: gyertek, és dorbézolni kezdett a haverokkal az atya házában. Vagy ha nem a haverokhoz futott, akkor a régi gazdához, hogy hozza a disznók moslékos vályúját - ezt az egyet nem lehet. Bocsánatot, irgalmat, új életet, új kezdetet kapni - lehet. Ezek nélkül nincs élet, és nincs élete az anyaszentegyháznak se. Csak azt a múltat, amitől meg akarunk szabadulni, ami még talán sokakat megkötöz, azt már nem lehet ide behozni. A szeretet együtt örül az igazsággal és a feltárulással.
Dietrich Bonhoeffer 1943-ban letartóztatásban várva kivégzését, miután részt vett a Hitler elleni sikertelen merényletben, már azon gondolkodik, mi lesz a háború után. Hogyan fog Európa és a keresztyén kultúra újraépülni? Ezekben a gondolataiban, amelyek Etika című könyvének végén olvashatók, egy igen érdekes képet használ. Egyik elmélkedésének ez a címe: Hegesedés. Mi a heg? A heg a begyógyult seb, a seb egész életünkre megmaradó nyoma. Múltkor fodrásznál voltam, ahol egy fiatalember kopaszra nyíratta magát, s láttam, hogy a fején van egy jó nagy heg, gondolom, gyerekkorában ródlizott vagy legénykedett, beverte a fejét. Ez gyakran megtörténik főleg fiúkkal, hogy felszakad a fejbőrük, aztán a heg egész életükben ott van. Ha strandon vagyunk, sok emberen látszanak a műtéti hegek. De az már nem seb, az már heg. Ha a seb nem gyógyul, elfertőződik, folyamatosan vérzik, iszonyatos látványt nyújt, és a betegség örökös tudatát és képzetét kelti. A sebet ezért el szokták rejteni. A sebnek leplezettnek kell lenni. Vajon nem ilyen élő seb volt az anyaszentegyházon, nem ilyen seb volt a nemzet életén, hogy polgár a polgárt figyelte? Hogy róla súgott és beszámolt? Dehogynem! Ez bizony egy égő, lüktető, fájó seb! De ha meggyógyul, heg lesz! És akkor feltárulhat. Akkor látszódhat, már meggyógyult! Bonhoeffer nem utal rá, de mindannyian sejthetjük, miért ezt a képet használta. A feltámadásra gondolt. Egy haldokló, összeomló, rettenetekbe hulló keresztyén civilizáció romjait szemléli a világháború idején. Abban a Németországban fogoly, ahol a nemzeti-szocialista rezsim számára a keresztyénség a legnagyobb ellenség. Mindenek fölött és mindenek előtt a Krisztust akarták kiirtani.
Bonhoeffer erről a megsebzett keresztyén civilizációról szólva, nyilván nem véletlenül, a feltámadottra gondol, akin ott vannak a hegek. A sebek nyomai, de a gyógyult sebek nyomai. Ő már feltámadott. A szeretet nem örül a hamisságnak, nem örül a gonoszságnak, nem örül az élő, lüktető, fájó sebeknek, nem örül annak, ha fájó kérdések a szőnyeg alá vannak söpörve, de együtt örül a gyógyultsággal. Együtt örül a meggyógyult emberrel, akin rajta vannak a hegek - örökre rajta vannak. Rajta van az, hogy megsebződött, rajta van az, hogy beteg volt, de mivel heget hord, az is rajta van, hogy meggyógyult, hogy új életet kapott, hogy új kezdetet kapott.
Íme, ez az én fiam, meghalt, és feltámadott. Íme, ez az én fiam, elveszett, de megtaláltatott. Vajon, mi református keresztyének azért akarjuk-e az átvilágítást, mert bosszút akarunk, azért akarjuk-e az átvilágítást, mert részesek vagyunk valamiféle egyházpolitikai, vagy politikai kiszorítósdiban, azért akarjuk-e az átvilágítást, mert egyszerűen csak kíváncsiak vagyunk és bizonyosak akarunk lenni abban, amit úgyis tudunk? Vagy azért akarjuk az átvilágítást, amire az ige ráirányítja a figyelmünket? Hogy ami feltárulhat, amit nem kell leplezni, amin nincs már mit titkolni, az már nem seb, az csak heg! De hadd fordítsam meg, és így fogjuk jól érteni: az nem seb, hanem Istennek hála: már heg. A heg mindig több,  mint a seb. A sebben még benne van a betegség, a halál, az elveszés, a hegben viszont gyógyulás van, -  új élet. A szeretet nem örül a hamisságnak… ne örüljünk annak mi sem, ne hagyjuk annyiban. De örüljünk együtt az igazsággal, akarjuk és vágyjuk, hogy a mi egyházunkban is igazán szabadon feltárulhasson minden, aminek kell, mert, ha igazán Isten tárja fel, és Isten előtt tárul fel, akkor abban már benne van a gyógyulásnak és az új életnek az ígérete.
Ámen

Kedves testvéreim, immár csaknem két hete a világ, már legalábbis a világnak, úgy tűnik, a nagyobbik része feledhetetlen képekről beszél, és mi magunk is úgy érezzük, hogy két héttel ezelőtt feledhetetlen képeket láttunk, és ezeket a képeket újra és újra lejátsszák és levetítik, újságokban közlik, mert láttuk, láthattuk, amint a gazdagságnak, a hatalomnak, az emberi merészségnek az emblematikus tornyai New York-ban, a világ kereskedelmi központ két nagy épülete összeomlott, és az összeomlott épületek alatt ezrek és ezrek haltak iszonyú kín- és tűzhalált. És azt mondtuk, és ma is azt mondjuk, hogy ezeket a képeket soha nem fogjuk elfelejteni. S lám, és milyen szomorú, a világ máris két részre szakadozni látszik. Vannak, akik még gyászolnak, siratnak és sírnak. És vannak, akik már aznap vagy másnap rögtön okos magyarázatokat fűztek ahhoz, hogy ez miért történt így. Kicsit ahhoz hasonlítható ez, élje át ezt mindenki, elütik a gyerekét az utcán, ott térdel fölötte és siratja, és odalép mellé valaki, és azt mondja, őszinte részvétem, de vegye tudomásul, rosszul nevelte a gyerekét.
Úgy tűnik, a világ ketté szakadt, és nem csak a gyászolók és az okos magyarázkodók világára, hanem a bosszút kívánók és a békességért imádkozók világára is, de az én számomra az igazán elgondolkoztató az, hogy nyugodtan ki merem jelenteni, mert a történelem ezt mutatja, és ezt igazolja: A világ hamarosan el fogja feledni ezeket a most még feledhetetlennek tartott képsorokat. Mert erről szól az emberi történet. Ötven évvel ezelőtt is lefényképeztek és bemutattak a világnak feledhetetlen képsorokat. A lebombázott Budapest képsorait, a szétbombázott Drezda képsorait, a szétégett Európa képeit, a megsemmisített japán városok képeit, és akkor úgy érezte a világ, és azt mondta, soha többet, ez feledhetetlen. Vagy kilencven - nyolcvan esztendővel ezelőtt bemutatták az európai csatamezők képeit, ahol Európa országainak színe-virága ontotta életét és vérét, vagy nem ontotta sem, életét sem vérét, csak megfulladt a gáztámadásban. És akkor azt mondták, hogy nem, nem, soha, ezeket a képeket nem lehet feledni. S megfogadta ezt az ember a tizenkilencedik században, meg a tizennyolcadikban, meg a tizedikben, megfogadta a Római Birodalom alatt, megfogadta mindig, és mindig kimondta: Ezt soha nem fogjuk elfelejteni! És hol vannak ezek a képek? Eltűntek, nem emlékszünk rájuk. Nem tudjuk őket fölidézni.
Ma erről szeretnék szólni, kedves testvérek, néhány szót röviden, a történelmi feledésről és az okairól, és arról, amire Isten igéje hív és bíztat bennünket, amely egyúttal felelet, az Isten felelete minden erőszaknak. "És ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból."
Lehet egy kerozinnal föltöltött repülőgéppel égő fáklyaként vagy gyújtóbombaként belevágódni egy százemeletes épületbe, és azt fölgyújtani, "ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból". Lehet katonák százezreit elindítani és bosszúból országokat tűzre, gyújtani, és fölgyújtani az olajkutakat, ahogy ezt láthattuk tíz esztendővel ezelőtt, hogy világítsanak csak, világítsanak a bosszúnak akár tíz esztendeig is, "ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból".
Ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom az áldozatból. Semmi hasznom abból, hogy megáldozom magam, és abból sincs semmi hasznom, ha mások tesznek áldozatot. Pedig a történelem, és éppen ez a dolog lényege, kedves testvérek, áldozatok sorozata. A szónak a legjobb értelmében is. Nem kell, csak arra gondolni, hogy emberek pusztultak el, és semmisültek meg. Az emberi élet a legbékésebb korszakokban is, sőt igazából a legbékésebb korszakokban, a legszebb alkotó korszakaiban mindig is áldozatok sorozata volt. A bátorságé, a lemondásé, a hősiességé. Az ember sosem jutott előrébb, egyről kettőre, ha nem tudott lemondani, ha nem tudott áldozni, ha nem tudott a másiknak adni, ha nem tudott, és nem akart, ha szükség volt rá, hátul maradni. És nyugodtan ítélhetünk így az emberiség történetéről, ami a számunkra szép, értékes, és nemes, ami maradandó, az mind áldozatból született. Ugyan mi maradt meg az önzésből? Ugyan mi maradt meg a harácsolásból? Ugyan mi maradt meg abból, ami haragból lett? Ugyan mi maradt meg abból, amit az egyes ember önmagához ölelt, és senkivel meg nem osztott? Semmi. Csak az áll és csak az van, amiért az emberek áldoztak, vagy amit áldozatból hoztak és teremtettek. És mégis azt mondja az ige: "Ha vagyonomat mind felétetem is, és testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból". Ezért hát áldozni, kedves testvérek, szeretetből érdemes, nem megfontolásból, nem hideg és józan logikából, nem az elfulladó gyűlölet fantazma-játékaiból, nem valamiféle világháborús önpusztító kalkulusból, áldozni csak szeretetből, s csak az marad meg. Minden egyéb elvétetik,  minden egyéb értelmetlen.
A történelem, kedves testvérek, ezt is tudjuk jól, a nagy küzdelmek sorozata. De ha valamikor, akkor most igazán ki kell mondanunk azt, hogy nem a jó emberek és a rossz emberek küzdelmének a sorozata. A történelem, kedves testvérek, nem Hollywood-i cowboy-film. A történelem nem arról szól, amiről az amerikai filmek szóltak, amelyeknek tucatját láthattuk. Jönnek a rosszak, mindenki rossz, és van egy jó. Nem is tudjuk, hogy ott van, csak az utolsó pillanatban, Deus ex machina, megszabadít bennünket a rossz emberek társaságától. Néha szinte az az embernek az érzése, hogy akik ezt a két héttel ezelőtti iszonyatos terror-merényletet kitalálták, egyszerűen leutánozták ezeket az amerikai filmeket, tudván azt, hogy a szabadító csak a filmben létezik. A gonosz ott van a valóságban is. Még nagy ötlet se kellett hozzá, a Hollywood-i filmgyárosok már tizenöt-húsz éve futószalagon gyártják az ötleteket. De, kedves testvérek, csak a filmben van így, hogy a világ a jó emberek és a rossz emberek küzdelme, a jó emberek most Amerikában vannak, a rossz emberek meg az arab világban vannak, vagy a jó emberek a zsidók, a rossz emberek a palesztinok, vagy a jó emberek a palesztinok és a rossz emberek a zsidók, a jó emberek a magyarok, a rosszak a románok, vagy a jók a románok és a rosszak a magyarok. A világ mindig is küzdelem volt, mindig is háború volt, de sosem lehetett így fölosztani. Mert bár hős volt a magyar baka, de senki nem mondhatja azt, hogy a magyar honvédségben ne lett volna gyáva és hitvány ember. És nem mondhatjuk azt, hogy, mondjuk az Erdélyt megszálló román hadsereg valamennyi tagja ördögtől fajzott, elvetemült gonosztevő lett volna.
Igen, kedves testvérek, a világ tele van háborúval, s a háborút a bűnös és kegyelemre szoruló ember vívja egymással. Azok az emberek, akik jók és rosszak egyszerre. Azok az emberek, akik családapák, szerető szívű fiatal emberek és ellenségek - egyszerre. Ez a történelem, ez az emberi világ iszonyatos tragédiája. Ó, de egyszerű lenne a világ, ha így két részre lehetne osztani: Mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak, gyertek közénk, jók lesztek, aki meg ott marad, az rossz. De könnyű lenne így a világot igazgatni. De egyszerű lenne így mindent megérteni. A történelem ennél bonyolultabb és tragikusabb. A történelem örök küzdelem. Az esendő ember küzdelme a másik esendő emberrel - és önmagával is.
Ugyanakkor, kedves testvérek, arról is beszélnünk kell, és erre utal a legteljesebb mértékben Pál apostol szava a korinthusi levélben: Ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból. A történelembe beleszól a gonosz is. Amikor azt mondtam, hogy a történelem nem a jó emberek és a rossz emberek küzdelme, ezzel nem azt akartam mondani, hogy nincs a rossznak, a gonosznak metafizikai valósága. De van! Kedves XXI. századi európai, nyugati honfitársaim, ha leszoktunk volna a felvilágosodás óta arról, hogy higgyünk abban, hogy van ördög, jó lesz nagyon hamar visszaszokni rá, mert van. Mert van! Mert van a gonosznak egy olyan metafizikai valósága, amelyiknek csak humoros és karikatúraszerű ábrázolása az, hogy patája van meg két szarva, és a paraszt bácsi a mezőn becsapja, ha arról van szó, mint ahogy ez a népmesékben hallható. Van gonosz. Van gyökeres rossz. Van valami ebben a világban, ami nem mi vagyunk, de uralkodni akar rajtunk. És azt mondja tulajdonképpen Pál apostol, a keresztyén ember arra hivatott, hogy Krisztus követőjeként Krisztus életének is utánzója legyen. Bizonnyal voltak Korinthusban olyanok, akik úgy gondolták, hogy a krisztusi áldozatot is meg kell akkor ismételni. És erre mondja az apostol: Meg, ha arra van szükség. Meg, ha a Krisztus nevéért életet kell adni. Igen, akkor meg. De nem hősieskedésből, nem kalkulusból, nem metafizikai számításból, nem azért, mert Krisztus arra hívott volna el bennünket, hogy még 2% hiányzik a megváltásból, azt nekünk kell elvégezni, Ő a nagyját elvégezte, az apraját már mi is megtehetjük. Úgy, mint amikor odahaza barkácsol az édesapa, és beveri a szöget, tulajdonképpen teljesen a helyére, és odahívja a kétéves kisgyereket, és azt mondja: Na kisfiam, a végét üsd be te! A gyerek, ugye rácsap a kalapáccsal, benn van az a szög, ő is csinált valamit.
Kedves testvérek, nem ilyen a megváltás, hogy Krisztus már majdnem beverte a szeget, és megengedi nekünk, hogy mi boldogan ezzel ugye bekapcsolódjunk, és dicsekedhessünk, hogy mi is, mi is meghoztuk a magunkét. Nincsen ebben semmilyen hősiesség, vagy ha van hősiesség, annak a korlátja éppen a szeretet. Micsoda elszántság kell ehhez, testemet tűzre adom, vízre adom, halálra adom, elégetem magam. Egy ügyért? A hazáért! A becsületért! A tisztességért! Bemegyek a frontvonalba. Odaszánom magam. Van ilyen? Azt mondja néhány elemzője a kornak, hogy vége a nyugati civilizációnak, vége a keresztyén kultúrának, mert egy sincs, egy sincs ma, aki Krisztusért az életét adná. Hát ezt mondják a szociológusok, én nem tudom, hogy egy sincs, vagy egy is van-e? Nem is ez a lényeg, kedves testvérek, hanem az, amit az apostol mond. Ha van is ilyen elszánás, ha van is ilyen lelkesültség, "ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból", semmi hasznunk abból. Neked sem, nekem sem.
Mit akar ezzel mondani, kedves testvérek, az apostol? Kettőt mindenképpen. Az egyik az, hogy mindenféle terror, mindenféle áldozat, mindenféle megsemmisítés és önmegsemmisítés igazolhatatlan. Egyedül a szeretet igazolja az áldozatot. Éppen ezért, kedves testvérek, igaz és tiszta szívemből tudom ajánlani mindazoknak megfontolásra, akik mégis úgy gondolják, hogy Amerika megérdemelte azt, amit kapott, hogy az a terror, amely láthatatlanul és kinyomozhatatlanul szerveződött itt, erre az akcióra, erre az iszonyatra, egyszer már megjelent nyilvánosan is. Állami formában. 1948-tól Magyarországon mindenképpen. Kívánjuk ezt, kedves testvérek, hogy ez a láthatatlanul szerveződő terror bárki és bármi által, és bármilyen okból igazolást kapjon? Hát akkor, tessék kívánni azt, hogy jöjjön vissza az ÁVO. És nyilvánosan, mert ez a terror is arra törekszik, hogy nyilvánosságot kapjon. Állami garanciát kapjon. Hogy igazi törvénnyé, valósággá szervezhesse magát.
Megérdemelte Amerika? Nem ez a kérdés, kedves testvérek! Ez nem kérdés. Hanem az a kérdés, hogy mi igazolja, igazolja-e valami ártatlanok életének elpusztítását. "Ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból", és akar-e valaki szeretetből mások életére törni. Innentől kezdve nincs miről beszélni.
De megfordítva is így van ez, kedves testvérek, vajon akkor, amikor bejelenti egy kormányzat a "végtelen igazságosság" nevezetű akciót, mit jelent ez, hogy végtelen igazságosság? Nincsen korlátja? Végtelen lesz a bosszú? Mindvégig tartani fog? Utolsó vérig? Mit jelent ez? Nincsen korlátja az igazságosságnak? Nincsen korlátja a bosszúnak? "Ha szeretet nincsen énbennem, semmi hasznom abból". A szeretet, a szeretet az igazságosság korlátja, mert az igazságosságnak is a szeretetből kell fakadnia. Az a korlát, ami a forrás.
Ha valaki, kedves testvérek, a Krisztus ügyéért, a másik emberért, a testvéréért, a barátjáért, a honfitársaiért az életét akarja áldozni, kész erre, vagy csak áldozni akar, kész erre, tegye fel a kérdést ennek az igének a fényében: A szeretet motivál vagy a hősiesség? Nagy vágy, nagyon erős késztetés az emberben hősnek lenni. Valaki azt is mondta, hogy a modernkor a hősök, a héroszok kora. Hősök a Hollywood-i filmsztárok, legalábbis a filmekben. Minden akadályt legyőznek, minden ellenségen átgázolnak, soha meg nem halnak, vagy ha meghalnak, újra föltámadnak. Igazi hősök? Hősként ünnepli sok-sok ember az öngyilkos terroristákat. Mi is megszeppenve állunk, és azt mondjuk: Hát képes erre? És valahol a szívünk mélyén az van, hogy ez, ez valami, igaz, hogy őrült, igaz, hogy iszonyatos dolog, de hősiesség. Hősök voltak a diktátorok, így ünnepelték őket, így hordták körbe transzparensüket. Hősök voltak a világháború frontjaira küldött, és mészárszéken levágott milliók. Hősök voltak.
De föl kell tennünk a kérdést: Hol vannak a szentek? Hol vannak a szerető szívűek? Elég a világnak a hősiesség? Elég a világnak az áldozat? Megmaradunk és folytatódik minden, ha így megy tovább? Nem az isteni szeretet abroncsozza össze ezt a világot? Nem a krisztusi, isteni szeretetből fakadó önfeláldozás és odaadás ment meg bennünket? És nem ezt várja a világ? Ahogy az apostol mondja: A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Nem a hősökét. Nem a katonákét. Nem a terrorkamikázékét. Nem az okos politikus kommentárokét. Nem a gúnyolódókét és az elhárítókét. Az Isten fiaiét. Akiknek az élete szeretetből fakad, és szeretetből táplálkozik. Akiknek az áldozata szeretetből fakad, és az áldozatát a szeretet korlátozza. És akiknek az áldozatát az isteni szeretet teszi gyümölcsözővé. Ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból.
Bizonyos vagyok benne, kedves testvérek, hogy öt vagy tíz vagy, tizenöt év múlva nem fogunk ezekre a képekre emlékezni, amelyeket most még felejthetetlennek tartunk. Abban is bizonyos vagyok, ezt szomorúan ki kell jelentenem, lesznek új képek, amelyeket majd akkor fogunk felejthetetlennek tartani. Mert ilyen a világ és ilyen az ember. De az Isten nem ilyen. És Ő ebbe nem törődik bele. Ő ezt nem hagyja. Hanem elküldi Szentlelkét, és lelke által azokat, akik a szeretetben nézik a világot, szeretet által hozzák meg az áldozatot, a lemondást és az odaadást, hogy ez a világ is, bűnbe, szennybe, iszonyatba foglaltan is, de mégis hirdethesse és szolgálhassa Istennek dicsőségét. Ámen.

Kedves Testvérek!
Ezekben a napokban zárul le a millenniumi esztendő, a magyar államiság és egyben a magyar keresztyénség ezer esztendős évfordulója. Sok minden történt az elmúlt egy esztendőben, aminek tanúi voltunk, vagy amiben mi magunk is részt vehettünk. Bár az ünneplés, sajnos, nem volt teljesen zavartalan, mert durva és kemény politikai csatározások kisérték, és gúnyolódók kórusa is megpróbálta mindenféle eszközt és módot megragadva megkicsinyíteni az ünnepet, azt kell mondanom: hála Istennek zavartalan volt az ünnep. Hiszen békében és a felvirágzás reményében ünnepelhetett az ország. Legyünk ezért hálásak Istennek!
Az utóbbi napokban mégis volt egy esemény, ami minket, reformátusokat, különös módon zavart, vagy zavarhatott. Ez pedig Boldogasszony napján történt, amikor az esztergomi Bazilikában Magyarország érsekprímása megismételve a legenda szerinti felajánlást, fölajánlotta Máriának az országot. Sokakat megütött ez reformátusok és protestánsok közül. Gondos és alapos vizsgálat, és nagy-nagy higgadtság kell ahhoz, hogy ebben az ügyben úgy nyilatkozzunk, olyan magatartást alakítsunk ki, hogy ne sértegessük fölöslegesen római katolikus testvéreinket.  A dühnek sok értelme nincs. Különösen, ha arra gondolunk, hogy ma Magyarországon sokan élnek már vegyes házasságban, gyakorló reformátusok és római katolikusok együtt. Nincs értelme már annak sem, hogy a régi sérelmi politikát kövessük. A XIX. században, a Kiegyezés után, még rendre panaszkodtak – s okkal -  református lelkészek, főnemesek, köznemesek és befolyásos közéleti emberek, hogy az országban csak katolikus ünnepek vannak, protestáns ünnep pedig egyáltalán nincs. Ne térjünk rá erre az útra.
A higgadtsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy határozottan rá kell mutatnunk arra, hogy miben látjuk mi ennek az eseménynek az igei helyét és értékét. Mi ennek az értéke a számunkra, az ország számára és minden ember számára? Igen egyszerű a válasz. Pál apostol igéje igazít bennünket útba, amikor azt mondja, hogy senki se dicsekedjék emberekkel. Ha ehhez hozzátesszük azt a fél mondatot, hogy Máriával sem, máris megkaptuk az igei feleletet, hogyan kell ehhez viszonyulnunk. Ám van ennek az igének egy mélyebb jelentése is, ami sok mindent megmagyaráz, lélektanilag, társadalmilag és történetileg is a katolicizmusban kialakult Mária kultuszból, és sok mindent megmagyaráz a mai magyar valóságból is, a mi magunk igényéből is.
„Senki se dicsekedjék emberekkel…” „Emberekkel” - ez a kijelentés legalább három dolgot jelenthet. Lehet dicsekedni azokkal, akik a mieink. Egy olyan kis népnek, mint a magyar nép, igen nagy szüksége van arra, hogy hősei, nagy emberei legyenek.  Szükségem van nekem, és szükséged van neked is arra, hogy legyenek hőseink. Ezért is volt olyan pusztító és iszonyatos a kommunizmus negyven esztendeje, mert akkor nem ünnepelhettük a mi hőseinket, hanem más népek hőseit kellett ünnepelnünk. Az általános iskolában, ahova jártam, az osztályunkban két úttörőőrs volt. Volt egy fiú őrs meg egy leány őrs. A fiú őrsöt úgy hívták, hogy Oleg Kosevoj őrs, a lányokét pedig úgy hívták, hogy Zója őrs. Ki emlékszik Oleg Kosevojra és Zójára? Ők orosz partizánok lehettek annak idején. Emelett, ebben a korban deheroizálták a magyar hősöket, megkicsinyítették őket. Pedig egy kis népnek szüksége van arra, hogy legyenek nagy emberei, hősei, kiváló alakjai. Most, amikor a Corvin-láncot átadták Teller Edének, aki Amerikában él, a szívünket büszkeség töltötte el, s arra gondoltunk, hogy igen, mi magyarok bárhova kerülünk, mi mindig a talpunkra esünk, mint a macska, mi mindig tudtunk nagyot alkotni a számarányunkon fölül. Mi jelentősen hozzájárultunk a világ kultúrájához, a civilizációhoz. Mi a sportban, a zenében, a tudományban nagyot alkottunk. Igen, szükségünk van arra, hogy hőseink legyenek, hogy dicsekedhessünk azokkal, akik a mieink.
Még akkor is így van ez, ha a mai világ nem ismeri az emberi méltóságot. Lehet, hogy szokatlanul hangzik ez a kijelentés, mert mással sincs tele a sajtó, a jogalkotás, mint azzal, hogy az embernek meg kell adni a méltóságot, a vele született méltóságot. A fogyatékosnak, a másmilyennek, a hátrányos helyzetűnek, a másnyelvűnek, a nemzetiséginek - mindenkinek születésétől fogva méltósága van. S milyen érdekes, hogy a mai világ mégis csak a hősöket szereti. A túlélőket szereti. Ha bekapcsoljuk a kereskedelmi televízióadókat, azt látjuk, hogy Magyarországon is megszaporodtak az úgynevezett túlélő játékok. Ezekben a túlélő játékokban senkinek a méltósága nem számit. Csak a hősiesség számit. Egy filozófus szerint a középkorban nagyon bölcsen különbséget tettek a dignitas és a honoritas között. A dignitas az ember veleszületett méltósága. Azáltal, hogy az ember Isten képmására teremtetett, hogy  Isten kitüntetett teremtménye és alkotása, eleve méltósága van. A honoritas, a honor, a megbecsülés viszont valami más volt, ez az érdemhez, a teljesítményhez kötődött. A mai világ egyfajta szociál-darwinizmusban élve, csak a hősöket szereti. A hősöket tünteti ki. Csak a túlélők számítanak. Nos, hogyne lenne egy ilyen helyzetben nekünk magyaroknak fontos az, hogy a számarányt, a mennyiséget minőséggel kompenzáljuk. Hiszen nekünk is vannak hőseink. Nekünk is vannak nagy alkotóink, bírjuk a népek nagy versenyét. Dicsekednünk kell! Mindazáltal, a szívünk mélyén ott visszhangzik az apostol figyelmeztetése: senki ne dicsekedjék emberekkel, aki dicsekedik, az Úrral dicsekedjék.
Aztán, ez a kijelentés, hogy „emberekkel dicsekedni” azt is jelentheti, hogy azokkal dicsekszünk, akikéi mi vagyunk. Ez igen különös vetülete az emberi életnek. Kihez tartozunk? Bár nem szeretjük ezt a szót, a modern világ különösen nem szereti, de így van ma is. Ki parancsol nekem? Ki a főnököm? Ki a gazdám? Ki a vezérem? Ki a miniszterelnököm? Ki a királyom? És olykor-olykor jól is esik ezzel dicsekedni. Én ugyan nem birtokolhatom őt, mert beosztottja vagyok, az alantasa vagyok, ő pedig a felettesem, de jó dicsekedni vele. Így volt ez Korintusban is, amikor a gyülekezet frakciókra,  apró csoportokra szakadt. Vitatkozások törtek ki a testvérek között, s akkor az egyikük azt mondta, hogy én Pálé vagyok, a másik meg azt, hogy én Apollósé vagyok, a harmadik meg azt, hogy én Kéfásé vagyok: én Pálhoz tartozom. Nekem Pál parancsol! Én Kéfáshoz tartozom! Nekem Kéfás mutatja meg az igazi utat! Én Apollósé vagyok! Engem Apollós igazit útba!
Mi kiéi vagyunk? Minket ki igazit útba? Kinek a szava, a személye tekintély a számunkra? Kinek az élete, a valósága határoz meg bennünket? Nagy kérdések ezek, és olykor-olykor,  ha kevésbé is mint az előző esetben, de szoktunk ezzel is dicsekedni. Főleg akkor, szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy ha összeütközések, nézeteltérések vannak.  Különösen így van ez vallás tekintetében. A nagy holland vallástudós, Gerard van der Leeuw jegyzi meg a nagy munkájában, A vallás fenomenológiájában, hogy az eretnekségek és a szekták harca az mindig a testvérek harca. Hisz gyakran csak apró különbségekről van szó. Az egyik ugyanazt másképp fogalmazza, vagy más következtetésre jut belőle. Igaz, tudjuk, hogy hosszú távon a kis különbségek nagyon naggyá lesznek, ám mondja a nagy tudós, nézzük meg a kereszténység történetét. A testvérek jobban gyűlölték üldözték egymást, mint az idegent, mint a muszlimot, vagy a zsidót, vagy a buddhistát. A testvérek jobban tudják egymást gyűlölni, és jobban tudnak egymás ellen harcolni, mint a kívül való ellen. Kié vagyok? Máriáé? Mária országa vagyunk? Vagy Kálvin Jánosé? Vagy Luther Mártoné? Vagy valami nagy szenté? Senki ne dicsekedjen emberekkel! Aki dicsekedik, az Úrral dicsekedjék!
És végül az, hogy „senki ne dicsekedjék emberekkel” azt is jelenti, ahogy maga Pál folytatja: ne dicsekedjetek, mert minden a tiétek. Mikor kell dicsekedni? Akkor, amikor nem minden a miénk! Amikor azt, ami a miénk többnek és nagyobbnak kell mutatni annál, ami a másiknak van. Nemcsak a vagyonnal, így van az emberekkel is. A mi tudósaink többet érnek, mint a románok tudósai –szokták némelyek mondogatni. Biztos, hogy így van ez? Amikor amerikai egyetemre jártam ösztöndíjasként, egy híres román tudós tanított ott, s én csak csikorgattam a fogamat, hogy bár nekünk lenne ilyen nagy tudósunk. Mert azért a magyar ember szívesen eldicsekszik a maga tudósaival. Meg a román is, meg a szerb is, meg a többi is. Nincs mindenem, vagy kevesebbem van, úgy érzem, kevesebbem van mint a másiknak – hát dicsekszem. Vagy dicsekszik az ember, ha hiányéletet él és ez nyomasztja. Mindaz, ami az élethez szükséges és kellő, az az én életemben torzan van csak meg, vagy veszteséges módon van meg - nem tudok teljes életet élni. Hát dicsekszem. Kidüllesztem a mellemet. Mint amikor a gyerek szembefordul a szülővel, aki persze még erősebb nála, a gyerek még derékig se ér neki. Ekkor a kisgyerek előrenyomja a vállát, mutatja, hogy milyen erős, aztán fölfújja a pofiját, és nem hagyja magát. Pedig nem erős, csak mutatja.
Minden a tiétek - mondja az apostol. Miért kellene dicsekedni? Miért kellene nagyobbá tenni magadat? Miért kérkedsz, hivatkozol alap nélkül valamire, miért hivalkodsz? Többnek mutatod önmagát, mint ami vagy, többre tartasz igényt, mint ami jár? De ha minden a tiétek, akkor nem kell dicsekedni. És azután így folytatja az apostol: „akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek.” Milyen különös szavak ezek!! Akár világ, akár élet, akár halál, akár jelen, akár jövendő. Ismerős szavak, ugye? A Római levélben az apostol az eljövendőről, jelenvalóról, életről, halálról, teremtett világról és annak hatalmasságairól beszél, s azt mondja, ezek nem választhatnak el bennünket az Isten szeretetétől. Nem állhatnak közénk és Isten közé. Most pedig azt mondja, hogy mindezek, amik esetleg akadályt jelenthetnek, ám nem választhatnak el Istentől, most csodálatos lehetőséget teremtenek a számotokra. A Krisztushoz tartozás lehetőségét.
Mindegyikről csak röviden, egy-egy mondat erejéig. Tiétek a világ! Az egész világ, az egész kozmosz! Miért? Azért, hogy ebben átéljétek az Istenhez tartozás csodáját, hogy Isten ezt az egész világegyetemet, úgy forgatja, úgy igazgatja, a világegyetem a dolgait úgy vezeti, hogy Önmagához vonzzon benneteket. Nincsen semmi hiába, nincsen semmi fölöslegesen. Nem történik semmi véletlenül, vagy ahogy a régi magyar nyelv mondja: történetből. Minden Isten gondviselő és üdvözítő akaratából van. Az üdvösségre nézve tiéd az egész világ. Mert minden, ami ebben a világban van, az üdvösséghez vezet, ha a Krisztusé vagy.
Tiéd az élet! Ó hányan kiáltanak ma is, főleg fiatalok, de még idősek is, ha élhettem volna! Ha élhettem volna! Nemrégiben tanúja voltam két ember beszélgetésének, az egyik már, ahogy szokták mondani, megette a kenyere javát, a másik meg még az élete elején volt. Azt mondja az idősebbik a fiatalnak: úgy irigyellek téged! Visszakérdez a fiatal: miért? Mert te még élhetsz! Mert te még megszerezheted azt, amit én nem szereztem meg, mert te még élvezheted azt, amit én nem élveztem. De nem így beszél az apostol arról, hogy tiétek az élet! Az, hogy tiéd az élet és tiéd a halál, azt jelenti, hogy ez a te földi életed egy csodálatos ajándék arra, hogy megéld a Krisztus teljességét. Csodálatos lehetőség ez,  ha  valóban Krisztus gyermekeként élsz vele, hogy közelebb juss a Krisztushoz!
És tiéd a halál is! Ez megrendítő és megdöbbentő. Hisz a halál a nagy tolvaj! A halál a kérlelhetetlen, aki elveszi tőlünk a másik embert. És minket is megfoszt az élettől. És mégis miénk a halál, mert a halál által megyünk a Krisztushoz. Az apostol a második korinthusi levélben beszél erről. Vágyakozom már elköltözni innen – mondja ott. Aki a Krisztus gyermeke, annak még a halál is lehetőség. Még a halál is lehetőség, hogy Krisztusé legyen teljesen.
Tiéd a jelen és tiéd az eljövendő. Az elmúlt fél évszázad gyanakvóvá tett minket. Bizonytalanná tett. A saját jelenünk és jövőnk iránt. Úgy tűnik, hogy a történelmi egyházak, különösen Európában,  fokozatosan múzeum-egyházzá válnak. Mindezt annak ellenére mondom, vagy éppen azért mondom, hogy közben a teológia egyre többet beszél a jövőről. A hetvenes-nyolcvanas esztendőkben a protestáns teológiában  is nagy divat volt az úgynevezett jövő irányultságú teológiáról beszélni. Igy szokott ez lenni. Aki nem tud focizni, az beszél róla. Akinek nincs jövője, az szép szavakat mond róla. És mindennek az az oka, hogy bizonytalannak érezzük a jelenünket és a jövőnket. Tegnap a kisfiam olvassa az egyik hetilapot, melyben egy közvélemény kutatást tettek közzé arról, hogy a különböző politikai pártok melyik magyar társadalmi alakzatban bíznak a legjobban. Szakszervezetben, tűzoltóságban, a rendőrségben, társadalmi szervezetekben, egyházban? A kisfiam nézi ezt a statisztikát és rábök: nézd, figyelj, az egyik párt egészen kimagasló módon bízik az egyházban. Van jövőnk! Ettől van jövőnk…? – kérdezem én. Hisz jól megtanultuk már: egyszer hopp, másszor kopp! Egyszer bíznak bennünk, másszor nem szeretnek minket. Tele vagyunk bizonytalansággal. Tele vagyunk kétséggel a jelent és a jövőt illetően. De most azt mondja az apostol: mindezek lehetőségek. Itt és most és holnap. Lehetőségek, hogy a Krisztuséi legyünk még inkább és még teljesebben.
S így fejezi be: minden a tiétek! Akár Pál, akár Kéfás, akár Appolós, akár e világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár eljövendők. Minden a tiétek! Ti pedig a Krisztuséi! Krisztus pedig az Istené! A múlt héten sikerült egy kedves római katolikus ismerősömet jól megsérteni. Bánom már, nem állt szándékomban. Némi iróniával azt mondtam neki, hogy mi reformátusok óriási helyzeti előnyben vagyunk hozzátok képest. Rám nézett: miért? Azért - mondtam -,  mert mi pontosan oda címezzük imádságainkat, ahova kell. Nekünk nincs szükségünk postásra, közvetítőre. Mi egyből Krisztushoz, Istenhez a Krisztusban irányítjuk imádságunkat. Vagyis valószínűleg a mi imádságunk előbb meghallgattatik, mint a tiétek. Előbb odajut Isten királyi trónusa elé. Láttam, nagyon megütöttem vele. Mégis, nekünk reformátusoknak meg kell kérdeznünk, kinek ajánljuk föl az országot, ha fölajánljuk. Ha a miénk és megtehetjük ezt. Miénk az ország? Miénk a jelen? Miénk a jövendő? Miénk az élet? Miénk a halál? Miénk az egész világ?  Ha a miénk, akkor Istennek kell felajánlanunk. Mert mi a Krisztuséi vagyunk! Mert csak akkor miénk az ország, akkor miénk a világ, akkor miénk a jelen, akkor miénk a jövendő, az élet és a halál, ha a Krisztuséi vagyunk. Ő ezt mondja: „nékem adatott minden hatalom, mennyen és földön” - az én uralmam alá vetetett minden, mennyen és földön! Istennek kell hát mindent felajánlanunk!
Ha ugyanis minden a tiétek Krisztusban, az csak azért lehet, és csak úgy lehet, hogy ti a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené. Senki se dicsekedjék emberekkel - mindenki dicsekedjék a Krisztussal. Senki se mondja magát többnek, mint ami. De mindenki mondhatja és mondja is magát mindenek urának, ha előtte azt tudja mondani, az én uram, az én királyom maga a Megváltó, Jézus Krisztus! Ő benne bízzunk, Ő hozzá emeljük szívünket, egész életünket, mert mindenünk, amink van, Ő tőle kaptuk!
Ámen
Adj mennyei Atyánk,  Szentlelked által igazi, tetőled való bölcsességet, hogy lássuk és boldog szívvel és neked átadott élettel fölfogjuk, hogy mi a  Te tulajdonaid vagyunk. Hozzád tartozunk. Így ajánlunk föl neked mindent és mindenünket, mindent, amit tőled kaptunk és legfőképpen önmagunkat. A Te teremtményeid vagyunk, a  Te megváltottaid és a Te gyermekeid. Adj nekünk, drága mennyei Atyánk szent örömet, megszentelt életet és elkötelezést, hogy hálás szívvel boldogan és ujjongva tegyünk erről bizonyságot. Nem csak vitákban, nem csak akkor, amikor úgy érezzük, hogy nekünk kevesebb jutott, hanem akkor, amikor boldog szívvel elmondhatjuk: Krisztus által és Krisztusban  minden a miénk és mi az övéi. Áldd meg, mennyei Atyánk,  nemzetünket, országhatárokon belül és azon túl. Áldd meg országunk vezetőit, a törvényhozókat, az elöljárókat, azokat, akik fölénk adattak, hogy bölcsen, igazi istenismeretben és istenfélelemben kormányozzanak bennünket, hogy nekünk békés és áldott esztendeink lehessenek. Áldd meg Anyaszentegyházadat, minden Benned hivő,  bízó keresztyént, aki a Te nevedet hívja segítségül az ég alatt, hogy megáldott élettel, só és kovász lehessünk ebben a világban. Áldj meg bennünket is, itt e mostani ünnepekben, hogy igaz szívvel  örvendezhessünk mindazokkal együtt, akik tudják mondani: kegyelmedből tartattunk meg, és a Te kegyelmes ígérted ad  nekünk reménységet, a jövendőre nézve. Hogy mindenek fölött és mindenek előtt Veled és Benned dicsekedjünk. Áldj meg drága mennyei Atyánk, Igéd  hatalmával, valóságával, Szentlelked megújító erejével. Könyörgünk betegeinkért, a gyászolókért, az elesettekért, a bizonytalankodókért, a hitükben kétségeskedőkért. Gyógyító, vigasztaló, megújító kegyelmedet áraszd ki mindannyiunkra. Így kérünk drága mennyei Atyánk,  az Úr Jézus Krisztusért, Megváltó urunkért és királyunkért, hallgasd meg könyörgésünket!
Ámen

Jézusról szólnak a levél sorai, aki a Biblia szavai szerint közbenjáró és engesztelő Főpapunk. Az ősi latin kifejezés pontifex-nek nevezi a papot, olyan személynek, aki hidat ver az emberi világ és az isteni világ között. A pap tiszte az, hogy az esendő embert és az örökkévaló istenit összekösse. Milyen hálásak vagyunk, ha valaki vigasztaló szavakat mond nekünk, vagy imádkozik érettünk – sőt, sokszor helyettünk.
A fő dolog – mondja a levél – tehát a fő dolog azonban az, hogy Jézus nem a mi gyarló emberi oldalunkról próbált hidat építeni az isteni világba. Ilyen törekvés egyébként számtalan van, köztük számos nemes és nagyszerű. Ő azonban, ahogy hallottuk:  a mennyei Felség királyi székének jobbjára ült.
Jézus Isten felől épít hidat az emberi világba.
S ez azt jelenti, hogy közbenjárása és engesztelése magának Istennek a lépése a mi irányunkba.
Milyen szorongató az az érzésünk, hogy imáink gyarlók!
Milyen nagyszerű tudni: Jézus szüntelen közbenjár érettünk!
Milyen szorongató az az érzésünk, hogy legjobb tetteink sem százszázalékosan tiszták
Milyen nagyszerű tudni, hogy Jézus isteni tisztaságban végez el mindent érettünk
Milyen szorongató sejteni, hogy sosem tudjuk magunkat teljesen megtisztítani
Milyen nagyszerű tudni, Isten Jézuson keresztül lát minket.
Milyen szorongató sejteni: a mi hídjaink összerogynak alattunk
Milyen jó tudni: az örök főpap hatalma mindeneket elhordoz.
Az hát a fődolog, hogy igazi hidat csak az tud építeni, aki mind a két partot ismeri. Jó dolog tudni, hogy a boldog megérkezéskor ugyanaz köszönt, aki itt van velünk az út kezdetén.
Ámen

Kedves testvérek, az evangéliumok és az újszövetség följegyzése szerint egészen bizonyosan tudjuk, hogy Jézus három alkalommal sírt. Sírt akkor, amikor hírét vette Lázár barátja halálának. Így jegyzi meg János evangélista egyetlen egy rövid versben: "és könnyekre fakadt Jézus." Tudjuk a zsidókhoz írt levél följegyzéséből, hogy Jézus sírt a Getszemáné kertjében. "Mert kiáltozásokkal és könnyhullatásokkal tanulta meg az engedelmességet - mondja a zsidókhoz írt levél - noha fiú." És sírt Jézus virágvasárnap.
Az első két eset, kedves testvérek, talán nem szorul magyarázatra; a halál közelsége megrendíti őt is, az élet urát. Meghal a barát, és könnyekre fakad. Közeleg az óra és el kell venni a keserű pohárt, és haláltusát vív az engedelmességért. Vért verítékezve és sírva. De most, kedves testvérek, virágvasárnap, a diadal napján, az ünnepen, amikor hozsannázó közösség veszi Őt körbe, hogy ne mondjuk, tömeg. Amikor az egész út Jeruzsálemig diadalok diadala, mert útközben betegek gyógyulnak, halottak támadnak föl, mert útközben csodálatos győzelmek születnek, mert még egy nappal korábban is Jerikóban megtér a vámszedő, a bűnös, aki szívét odaadja urának, királyának. Diadal diadalon. És Jézus sír. Ezt olvassuk: "Mikor közeledett, látva a várost, sírt azon." Elsiratta Jeruzsálemet. És talán éppen a felolvasott íge magyarázza, miért sírt Jézus. "Bizony mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." És Jézus tudja, nem sok idő, egy fél emberöltő, és már a kövek sem kiálthatnak. Mert nemsokára elmondja Jeruzsálem fölött ítéletét: "Kő kövön nem marad." A diadalmas király, a szabadító úr megsiratja a várost. Mert ha ezek nem, akkor a kövek.
Értjük mindannyian jól, kedves testvérek, Jézus nem a köveket siratja, nem a szép várost siratja, nem a csodálatos templomot. Az élő köveket siratja. Jeruzsálem lakóit, Isten választottjait, a szent népet siratja el. Az övéit, akik közé jött és akik nem fogadták be őt.
Egyszóval hát, kedves testvérek, virágvasárnap a paradoxonok ünnepe, a diadalnak és a könnynek, a fölemeltetésnek, a magasztalásnak és egyúttal a halál felé való elindulásnak az ünnepe. Bevonulás Jeruzsálembe és kezdődik a Magna Passio, a Nagy Szenvedés, a passió hete. Nem az uralkodásé, nem a győzelmeké, nem az új alkotmány megszületéséé, nem az új diadalmas világkorszaké, hanem a fájdalmaké, a keresztút hete kezdődik. Ebből hadd ragadjam ki, kedves testvérek, ebből a paradox-sorozatból az emberi beszédnek és a kövek némaságának az ellentétét. Hadd szóljak ma erről.
Mire jó a kő? Mire való a kő? A kő, és talán most ez a legfontosabb, ezt emelem ki legelőször: tanúság. A kő jelölhet határokat. Ahova leállítanak egy nagy követ, rávésnek egy jelet, arról tudható, addig a kőig terjed valakinek a birtoka, és onnantól másé kezdődik. Még a régi magyar birtokvitákban, a török hódoltság után is lehetett olyan peres anyagokat találni, ahol a birtokukért perlő felek, miután elment a török, és visszamentek, több nemzedékkel utána arra hivatkoznak: ott kell lennie egy nagy kőnek és ott ér véget, vagy ott kezdődik az én földem, az én határom. Az ószövetség törvényei szigorúan büntették és szankcionálták, ha valaki határkövet odébb mozdított, mert az lopásnak számított. Mert az békességbontásnak számított. A kő határt jelöl.
Aztán jelöl a kő valamiféle tanúságot is. Maga a kő válik tanúsággá. Emlékszünk Jákobra, aki álmot lát, a mennyek dicsőségét látja, s fölébredvén kövekből emlékhelyet jelöl; az Isten helye ez. És onnantól kezdve azok a kövek, amíg ott állnak, az arra járók számára isteni titkot hirdetnek. Köveket állíttat föl Józsué, amikor átmegy a honfoglaló nép a Jordánon; emlékköveket, hogy a tizenkét törzs szüntelenül emlékezzék arra, milyen nagy dolgot tett velük az Isten. És ez azóta is így van; minden nép, minden kultúra köveket állít, emlékhelyeket állít, oszlopokat állít, hogy emlékeztessen a múltra, a nagy dolgokra. Hirdesse az Isten dicsőségét és szabadítását. Ha megfaragják ezt a követ, szobor lesz belőle, emlékmű lesz belőle. Aztán, hogyha lefújják sprével azt a követ és ráírják, "takarodjatok magyarok!" - mennyire fáj ez nekünk, mert az a kö, az az emlék hirdet valamit, emlékeztet bennünket.
Hirdetheti a kő, kedves testvérek, Isten hatalmát. Azt olvassuk Dániel könyvében, mikor látja a világbirodalmakat egymásra sorjázni, cserépből, bronzból, vasból, hogy a hegyoldalról kéz érintése nélkül alágördül egy kő és összetöri a cseréplábazatú világbirodalmakat, és megsemmisül minden, egyik birodalom a másik után, egyik hatalom a másik után. Egy kő, kéznek érintése nélkül. De lehet ez egy kis kavics is, amit Dávid elhajított parittyájából és bezúzta vele Góliát homlokát, aki talpig vasban, fegyverrel, nagy pajzzsal állt ott és futamította meg Izrael hőseit. Egy kis kavics, nem több. Hirdetheti Istennek nagyságát.
De lehet, kedves testvérek, a kő vád is. Jézus, amikor azt mondja: "Ha ők nem szólnak, akkor majd a kövek fognak kiáltani", és ezzel nem csak Józsué és Jób korára utal vissza, amikor fölállíttatták az emlékköveket, hogy Isten dicsőségét hirdessék, hanem Habakuk prófétára is, aki Izrael gyermekeit vádolja, akik orzással, hamissággal, csellel, a másik megtiprásával szereztek maguknak vagyont, és azt mondja Habakuk próféta: "Majd a kövek megnyitják szájukat és vádolni fognak benneteket, és felel majd rá a mestergerenda." A saját házadban, a saját otthonodban, a saját házad köve, a saját házad mestergerendája. Az fog vádolni, amiben benne élsz, ami te vagy. Mintha azt mondaná Habakuk próféta: a csigát vádolja a csigaház. Az embert vádolja az az élet, amit maga köré rendezett, amitől nem is tud megszabadulni, ami ő maga, mert bűnnel szerezte. Mert tisztátalansággal szerezte. És ha eljön az ítélet, majd a kövek kiáltanak ellenetek.
Lehet a kő, kedves testvérek, ha már ilyen sokmindenre alkalmas, és ilyen sok és érdekes története van, a kísértés dolga is. "Parancsold e köveknek, hogy változzanak kenyérré!" Ez lenne a nagy dolog. A néma, semmire se való, legfeljebb csak az emberi alkalmazásban szimbólumul, emlékül alkalmazható követ az isteni hatalom életté, valami egészen különös matériává változtatja. Nem kell többet a köveket a szántóföldről kidobálni, hogy szántható legyen a föld, hogy jó laza legyen a talaj, mert maga a kő lesz kenyérré. Micsoda kísértés ez! Micsoda lehetőség isteni hatalom megmutatására! De Jézus nem akarja, hogy a kőből kenyér legyen, és Jézus nem akarja, hogy a kövek beszéljenek. Jézus azt akarja, hogy mi beszéljünk. "Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak szólni." A kövek fognak kiáltani, ha ezek elhallgatnak.
Értjük, kedves testvérek, ezt a rettentő nagy feszültséget? Egy ünnepet egyébként könnyű elrontani. Mikor együtt van a zajongó társaság, bármi van is, bármi is az apropó az ünnepre, olyan hamar össze lehet ezt a hangulatot törni. Pillanatok alatt meg lehet semmisíteni. Elég egy gonoszkodó bekiáltás. Láttam gyerekkoromban, odahaza, lakodalmi menetet, még régi, falusi módon, szépen, mindenféle színes kreppszalaggal föl voltak díszítve a lovak, űlt a menyasszony, a vőlegény a kocsin. Kocsin szép cifra kalapban mentek szépen, ment utánuk a násznép végig a falun annak rendje-módja szerint, vitték a királyt meg a királyasszonyt; mert a lakodalom az királyi mennyegző, és valaki kikiabált a tompa közből, a fakerítés mögül egy csúnya dolgot a menyasszonyra. Odalett a jókedv. Lehorgadtak a fejek, vége volt a lakodalmi vígasságnak. Utána aztán igyekezni kellett nagyon a cigányoknak, hogy két-három óra alatt valami kis kedvet visszahozzanak az ünneplő, de immár gyászba forduló lakodalmi tömegbe. Olyan könnyű.
Itt van az újjongó tömeg és bekiabálnak a farizeusok a tömegből, a sokaságból Jézusnak: "Mester, dorgáld meg tanítványaidat!" Állítsd le őket! Életveszélyes dolog, amit csináltok! Jeruzsálembe jöttök, a megszállt városba. Már itt van Pilátus! Mert itt van, közeleg a nagyhét! Itt vannak a római katonák, és Pilátus képes arra, mert megtette korábban is, hogy a galileai zarándokok vérét az áldozati állatok vérével elegyítse. És ti Galileából jöttök! Mit akartok? Forradalmat? Mit akartok? Ribilliót? Mit akartok? Nem veszitek észre virágos jó kedvetekben, micsoda kockázat ez?
Egy zsidó bibliatudós néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet, és a korábbi, zsidók által Jézusról írt könyvekkel ellentétben ennek a könyvnek az az érdekessége, hogy ez a bibliatudós szépen ír Jézusról. Méltányolja Jézust. Nem  fumigálja, ahogy szoktuk mondani. Persze zsidó, és meg kell magyarázni valami módon, akkor miért halt meg Jézus, miért feszítették meg Jézust, miért ítélték el Jézust? És azt írja ez a bibliatudós, hogy bizony jobb lett volna, ha Jézus otthon marad Galileában, ahol sikeres volt, ahol ünnepelték, ahol nagy prófétának, gyógyítónak, Isten szent emberének tartották. Kellett neki Jeruzsálembe menni! Kellett neki mindenféle politikai szövevénybe belekeveredni! Hiszen bele se látott a különböző érdekekekbe! Honnan is értette volna Jézus, hogy a hatalmasoknak, a nagytanácsnak, a farizeusoknak, a szadduceusoknak az az elemi érdeke, hogy békesség legyen, hogy nyugalom legyen, mert ez volt a tisztük, ez volt a posztuk, hogy megőrízzék épségben a várost. Ezért mondja a nagytanácsban Kajafás: Jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy az egész nép elvész. De kellett Jézusnak odamenni? Kellett az asztalokat fölborogatni a templomban? Kellett engedni ezt a hozsannát, pálmaágat lengető, makkabeus-forradalomra emlékeztető diadalmenetet? "Dorgáld meg tanítványaidat!" Ne avatkozzatok ti abba bele, ami itt van! Nem értetek hozzá!
De lépjünk egy nagyot, kedves testvérek. Nem érezzük sokszor, hogy mi vagyunk azok, akik látjuk az ünneplőket, a pálmaágat lengetőket, és zavar ez bennünket? Mire való ez a nóta? Mire való ez a kiáltozás? Mire való ez az ujjongás? Mire való a dolgok megbolygatása? Dorgáld meg őket!
Még tovább megyek, kedves testvérek, mert hiszen végső soron erről van szó, ezért sír majd Jézus: nem engedik, hogy az Isten beleavatkozzon a dolgokba. Ezért sír Jézus. Ettől olyan feszült a virágvasárnap. Ne avatkozz bele, Uram és Királyom, az én dolgomba. - Ez már ismerős, ugye, kedves testvérek? Ezt már ismerjük. Milyen gyakran elküldjük az Istent az életünkből. Leggyakrabban az imádságainkkal próbáljuk meg Őt elküldeni. Csapdát állítunk Neki. Odaviszünk egy problémát Isten elé: Uram itt van, kérve kérlek, térdre hullva könyörgöm, oldd meg ezt a problémát az életemben, segíts meg engem ebben. Pedig nem az a probléma, pedig nem az a probléma. De hátha Isten odamegy, mert Ő könyörülő, irgalmas, és elbíbelődik vele.
Mennyi ilyen csalétket kiteszünk az Istennek! Hányszor próbáljuk Őt elterelni, s mikor nem hagyja magát, mikor beleavatkozik, akkor azt mondjuk küldötteinek,  - mert Isten mindig küldöttekkel, mindig szolgákkal, mindig eszközökkel, mindig emberek által cselekszik az életünkben -  hallgass, mi közöd ehhez, minek ártod magadat ebbe bele! Még tán meg is ütjük. Még tán a szájára is verünk. Még tán rosszat is teszünk vele, s azt mondjuk, vállat vonva, minek avatkozott bele! Minek jött ide! Maradt volna odahaza, ahogy Jézus is, Galileában! Becsültem, szerettem, tiszteltem, ott a távoli messzeségben. Kellett neki ez? "De ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Paradox módon, kétféleképp. Kiáltani fognak, kedves testvérek, a kövek, és dicsőíteni fogják az Istent. Pedig azt halljuk az ószövetségben: nem a kő, nem a néma kő, nem a néma fa, az élő szív dicsőíti az Urat. Milyen nagy megaláztatás lesz ez, kedves testvérek, az ember számára, ha helyette a kő dicsőíti Istent. Helyetted, helyettem, helyettünk. Mert megteszi. Mert Isten sosem marad dicsőítés nélkül. Ha nem mi, majd akkor az ég és a föld, a csillagok, a néma világegyetem majd megteszi.
Olyan csodálatos, kedves testvérek, a nyolcadik zsoltár, amelyik arról beszél, hogy Istent dicsőíti a teremtett mindenség, és azt mondja: a Nap, a Hold, a csillagok, az egész teremtett univerzum. És mi tudjuk, mi az univerzum. Azt szoktuk mondani: a néma űr. A néma űr. De a zsoltáros azt mondja: A néma űr szája tele van Isten dicsőítéssel. Csak a miénk nincs? Csak a mi szívünk nincs?
Aztán, kedves testvérek, fog majd bennünket  - ha szükség lesz rá -  a kő vádolni is, mert tud így is szólni. Tudja Istent dicsőíteni és tudja az embert vádolni. Ahogy Habakuk próféta mondta: Nem tudod álomra hajtani otthon a fejedet nyugton, mert a saját lakásod köve, téglája, fája, vakolata, az vádol téged. Amiben benne élsz. És ezt nem tudod magadról lehámozni, mert ez te magad vagy, mert erre tetted föl az életedet, mert ezért éltél, ezért dolgoztál, mert ez életed munkája, eredménye, gyümölcse. Ez vagy te magad. És vádolni fog.
Ó, Uram, mit kell tennem, hogy ne vádoljon? Ó, Uram, mit kell csinálnom, hogy ami az enyém, az Téged is áldjon? Ó, Uram, milyen legyek, hogy az én szívem ne néma kő legyen, s helyettem beszéljen a néma kő? Hanem az én életem legyen istendicsőítő élet? Csak annyit kell, kedves testvérek,  - és induljunk el így ezen a mostani nagyhéten -  csak annyit kell, hogy engedjük Istent beleavatkozni az életünkbe. Beleavatkozni az életünkbe. Csak annyit kell, hogy egy csendes megállásra, egy mély, igazi, szívből jövő imádságra annyit mondunk: Jöjj Királyom, Jézusom, szívem íme megnyitom. Nem ide küldelek, nem oda küldelek, nem amoda hívlak, nem az offshore cégekbe kihelyezett problémáimmal izgatlak Téged, gyere hozzám, avatkozz bele az életembe. Ments meg engem, szabadíts meg engem ettől a halálos, kőszerű némaságtól, hogy nem tud a szívemből istendicsőités fölfakadni. És ez nem csak a szavak istendicsőítése, hanem az életé is. "Bizony mondom nektek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani."
Majd hazafelé menve, kedves testvérek, fogunk itt látni a Böszörményi úton elég sok követ. Melyik kiált helyetted? Melyik készül helyetted kiáltani? Melyik helyett kellene neked kiáltani, szólni, beszélni és Isten dicsőségére élni?
Ha Isten megadja nekünk, kedves testvérek, azt a nagy kegyelmet, hogy keménységünk, makacsságunk, gyakori hitetlenségünk, kicsinyhitűségünk ellenére mégis belép és beavatkozik az életünkbe, és elhozza megváltása kegyelmét, akkor viszont mi leszünk gazdái a néma köveknek. Akkor a mi kezünkben, a mi akaratunkból, a kövek is úgy állíttatnak föl, a kövek is úgy rakatnak egymásra, a kövek is úgy helyeztetnek el, emlékül, jelül, templomul, hogy Istent dicsőítsék.
Akiben vannak filmrendezői ambíciók, próbálja meg most valahogy elképzelni ezt a félelmetes paradoxont: hozsannát énekel a tömeg, pálmaágat lengetnek, diadalünnep van,  - pesties kifejezéssel -  ott vannak a csápolók, és a sztár sír. Akit ünnepelnek, akinek az arcáról sugároznia kéne a diadalnak, sirat. Hozsannázik a tömeg, magasztalja az Isten nagyságos dolgait, és a magasztalt, és az ünnepelt sirató éneket mond. El tudjátok, kedves testvérek, képileg is képzelni, vízionálni ezt a fölfoghatatlan nagy ellentétet? Egyszer láttam egy Jézus filmet. Azt a rendező nem így oldotta meg, hanem úgy, hogy nem látszott az ujjongó tömeg, csak a hangjuk hallatszott, és Jézus egyedül ment Jeruzsálembe. Ez is egy jó megoldás, de most mégis erre az ellentétre: melletted valaki ujjongó éneket énekel, és te sírsz. Vagy te énekled az ujjongó éneket, és melletted valaki sír. Micsoda ellentét, micsoda dráma ez! Hadd kérdezzen bennünket! Hadd kérdezze meg az életünket! Hadd mutasson rá arra, mennyi minden nincs még nyitva, mennyi minden nincs még elrendezve, mennyi mindent nem mondtunk még ki! Mennyiszer hallgatunk, amikor szólnunk kellene! Mennyiszer vagyunk némák, mikor Istent dicsőítenünk kellene!
Jöjj hát, Uram! Szabad vagyok arra, hgogy beavatkozz az életembe, hogy nekem add megváltásod, s engem, aki hasonlatos vagyok a néma kőhöz, Szentlelked hatalmával élő kővé tégy, templomod, dicsőséged élő kövévé, aki Rólad beszél, és Néked énekel. Ámen