Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves Testvérek!
Vízkereszt óta a bibliai királyok történetének fényében keressük a választ mai kérdéseinkhez, problémáinkhoz. Sok minden van ebben az országban, amit így, ebben a fényben kell szemlélnünk. Amikor hatalomról, politikáról, választásokról, és az ország nagy ügyeiről van szó, Isten igéje segít bennünket eligazodni, tisztán és világosan látni, és az Ige fényében helyesen mérlegelni, és dönteni. Láttunk a korábbi alkalmakon hatalom-mániás királyt, meg hatalomból kiesett királyt, láttunk engedelmes és engedetlen királyt, láttunk megkeményedett szívű királyt, és síró királyt, és láttunk bűneibe rohanó és zuhanó királyt. Ám mindig az volt a döntő, hogy isteni mérték alá helyezzük azt, akit az Ige elénk állít, s aztán mi is ennek az isteni mértéknek a fényébe helyezzük a dolgainkat, a kérdéseinket, a mai dolgainkat, mai kérdéseinket. Azért kell így tennünk, mert a hatalomnak az a természete, hogy hajlamos mindent önmagára vonni, önmagára vonatkoztatni, noha tudjuk, hogy a világ tágasabb, szélesebb, a világ sokkal több, mint puszta politika, puszta hatalom. A világ kultúra is, a világ erkölcs is, a világban ott vannak a hitnek a dimenziói, a világban megnyílik az ember számára sok minden, amit a hatalom nem lát, mert nem láthat, nem is kell neki látnia. Mégis a hatalomnak, amióta van, amióta ez az emberi dolog fennáll, amióta az ember életét, az ember közösségi életét így kell, mert csak így lehet igazgatni, azóta megvan a hatalomban és a hatalmasokban az a hajlandóság, hogy mindent önmagukra vonjanak. Bármekkora legyen is ez a hatalmi kör. Mi egy kicsi ország hatalmasait láttuk eddig, a régi Júdeának és Izraelnek királyait, egy fél dunántúli területről van szó. Kicsi ez a világ a nagy Asszíriához, a nagy Egyiptomhoz, a nagy Római Birodalomhoz képest. S mégis, abban a kicsi országban is ugyanazok a jelenség-sorozatok futnak végig, ugyanazt tapasztaljuk, és ugyanazt látjuk, mint bárhol másutt. És így van ez ma is. Nem vagyunk nagy ország, a nagy birodalmakhoz képest Magyarország kicsi ország. Mégis amikor hatalomról, politikáról, parancsolásról, országos döntésekről van szó, ugyanezt látjuk. De mehetünk kisebb körbe is, hiszen a hatalomnak nemcsak politikai természete van. Van hatalma a szülőnek is. A szülő a maga körében hajlamos arra, hogy mindent magára vonatkoztasson, és úgy parancsoljon. Hatalom az osztályfőnök kézében a rábízott osztály, 25, 30, 35 gyermek. És ott is megvan a hajlandóság, hogy mindent magára vonatkoztasson, a saját hatalmára és befolyására. Hatalom egy focicsapatban csapatkapitánynak lenni. Jó esetben ez 11 embert jelent, kispályás esetben csak hatot. És mégis, akinél a labda van, aki a csatár, aki a gólt rúgja, hajlamos minden mozzanatot önmagára vonatkoztatni. Hatalom a munkahelyen főnöknek lenni, még ha csak ketten is vannak rábízva. Hatalom az is, ha valaki a zöldségesnél a pult mögött áll, és kiszolgál engem, vagy a hentes, az ő kezében van a mérleg, s ő mondja meg, mi mennyibe kerül, s én, nagyon udvariasan alkudozhatom, hogy ne az ütődött almát adja nekem, vagy az a comb ne legyen annyira zsíros, s őneki, lám, máris hatalma van.
Egyszóval, és ez a lényeg, bármekkora is az ember hatalmi köre, bármilyen kicsi, vagy nagy is bízatott rá, hajlamos arra, hogy belevakuljon, hogy csak azt lássa, hogy csak annak éljen, hogy annak rendeljen alá mindent. Ezt láttuk a régi izraeli királyoknál is, és azért volt fontos számunkra Isten igéjének az útmutatása. Igen, tudjuk nagyon jól, hogy nemcsak hatalomból áll az élet, vagy ha csak ebből áll az élet, akkor az már nem élet. Akkor ott már nagyon nagy baj van.
Ma Jézus király áll előttünk, Virágvasárnapon az ujjongó sokadalom közepette, kisebb és jelentősebb kellékek között, igen, ünneplik őt - csak Jézus arcáról gördülnek le könnyek. Milyen különös, milyen furcsa király ez a Jézus. Mert ez a könny, Jeruzsálem elsiratása jelzi, hogy az Ő királysága, az Ő uralma más, mint amit várnak, remélnek tőle, és ugyanakkor az Ő királysága mindig ugyanaz, mint amit Isten mindig is adni akart az ő népének.
Egyrészt, tehát, Jézus királyi uralma más. Egészen más, mint amit várnak és remélnek Tőle. Ha jól olvassuk az Ószövetségben a királyság intézményének a beállítását, akkor azt kell mondanunk, hogy Izraelben a királyság orzott intézmény. Istennek sohase volt szándéka, hogy Izraelt királyok irányítsák. Ő Izrael királya. Ő Izrael szabadítója. Ő Izrael törvényadója. Isten népe egyfajta szövetségi rendben él, a törzsek szövetségében, amely szövetséget újra, meg újra megerősítik, kihirdetve Isten törvényét: ilyenkor felsorakoztak, a törzsek vezetői, a bírák, a hadvezérek, az országos nagygyűlés, és újra megerősítette ezt a szövetséget. Ha kellett, Isten küldött szabadítót, ezek voltak a bírák, akik a szántóföldről, a kovácsüllő mellől, a székükről, a mindennapos munkából elmentek Isten Lelke vezetésével, élére álltak népüknek, elvégezték a szabadító harcot, majd visszatértek a polgári foglalatosságukhoz. Nem kellett Izraelnek király. Izrael mégis Királyt akart. Úgy, ahogy a szomszédoknál látta, azt gondolván, hogy azért megy jól ennek, annak, amannak a sora, mert királya van. Meglehet, ez az okoskodás jó is volt, mert Izraelnek is addig ment jól a sora, ameddig volt királya…, már tudniillik istenkirálya. De ők nem ilyet akartak. Egyszóval a királyság orzott intézmény. Emlékszünk jól, amikor a nép királyt akart, Sámuel próféta elmondta az összes fenntartását. Mi lesz majd, ha királyotok lesz. Majd elvesz mindent adóba, majd legszebb ifjaitokat elviszi katonának, meg még az ökreiteket is elviszi, mert valamiből táplálni kell a hadsereget. Éjt nappallá téve dolgozni fogtok a királynak, és nem tudjátok majd a nyakatokról lerázni igáját. Mire a nép: királyt akarunk! Királyt akarunk! És lett király mindvégig, míg Izraelben be nem következett a nagy nemzeti összeomlás. Lett egy király, aztán lett két király, mert, ha van király, akkor van trónkövetelő, és szakad az ország,  s a kis országból két még kisebb ország lett,  aztán bekövetkezett a nemzeti katasztrófa - igen, soha ehhez az orzott intézményhez áldás nem fűződött. Soha Izraelre abból áldás nem áramlott, hogy királyságot vezetett be. Csak abból, hogy volt jó királya. De nem azért, mert király volt, hanem azért, mert áldott és szentéletű volt.
Ezért az Ószövetség szentíróit, ahogy ezt többször hallottuk, soha nem érdekelte a királyság, mint struktúra, mint politikai intézmény, nem is tudom, milyen terminust mondjak. Soha nem érdekelte a szentírókat, hogy milyen változtatásokat hajtottak végre a királyság intézményében, milyen tanácsnoki rend működött a király körül, hogyan születtek a döntések, hogyan hajtották azt végre, megreformálták-e a királyság intézményét, és így tovább, és így tovább. Egy szót nem olvasunk erről a Bibliában. Mindig csak az érdekelte a szentírókat, engedelmes volt-e a király Isten népe igazi királyának, vagy nem volt engedelmes. Azon az úton járt-e Izrael királya, amit az igazi király, a szabadító király, maga Isten elébe adott, vagy nem azon az úton járt. Ha engedelmes volt, ha hívő volt, ha az életét és országát alárendelte az isteni akaratnak, akkor áldott volt, és áldott volt uralkodásának ideje is. Mindig a személy, mindig a személy hite, mindig a személy Istenhez tartozása érdekli az Ószövetség íróit.
Mostanában divatos arról beszélni, hogy ahol baj van, például egy országban, egy intézményben, egy vállalatnál, vagy az egyházban is, ott strukturális változtatásokat kell végrehajtani. Majdhogynem azt kell mondanom, ez a modern világ nagy hókuszpókusz-csiribusza Strukturális változás, csiribi-csiribá, és minden jobb lesz, minden szebb lesz! Nem itt fogunk bemenni, hanem ott fogunk bemenni, s akkor jó lesz minden! Nem három emelet, hanem négy emelet lesz az intézmény, nem három ember ül bent, hanem tizenhatan fogják könyvelni a dolgokat, vagy éppen fordítva, majd így osztjuk a munkát, majd úgy szervezzük a munkát, így lesz a struktúra, úgy lesz a struktúra…! De, kedves testvérek, ugyanazok az emberek, ha sehogyan nem változtak meg, ha sehogyan nem látják másképp a világot, nem mindegy, hogy bocskorban, bakancsban, lakkcipőben, frakkban vagy mentében csinálják a gazemberséget? Milyen jól bizonyítja ezt Magyarország elmúlt 12 éve. Óriási strukturális változás történt. Új államformánk van. Új rend van. Új szabályok vannak, új törvények vannak! Ez felmérhetetlenül nagy dolog! Ám milyen érdekes, amikor ebbe az újba beleül a régi, úgy érezzük, semmi nem változott. Pedig változott, tényleg. Nehogy azt higgye valaki, hogy én a rendnek, a struktúrának a megváltoztatása ellen beszélek, nem. Csak ez önmagában nem ér semmit. Mert aki gazember, az az újban is tud gazember lenni. Aki istentelen, az az újban is tud istentelen lenni. Aki csak magának játszik mindig, az az új rendben is tud magának játszani.
Ezért mondjuk, hogy az a Jézus, akit most királyként látunk Jeruzsálembe bevonulni, más. Nem magára vonatkoztat. Jézust nem az intézmény érdekli, hanem a személyek. Jeruzsálem, Jeruzsálem, mondja Jézus, mikor közel ér a városhoz, vajha megismerted volna te is a te mostani napodat, amely a te békességedre való, de most elrejtettek előled. Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ez nem struktúra, ez élő emberek közössége, arcoké, sorsoké, a mienké. Más király ez a Jézus. Mert Ő hozza el, Ő mutatja meg, Ő tárja fel, Ő világítja meg ezt az örök isteni életrendet. Hogy nem az intézményeiddel, nem a Bábel tornyokkal, nem a királysággal, nem a birodalmakkal, nem az ilyen és olyan hosszú alkotmányokkal, törvényekkel, hanem a szív Istennek ajánlásával változik meg az élet.
Ugyanakkor, ez a Jézus ugyanaz, mindegyre ugyanaz a Jézus, aki mindig adni akart, aki Isten számára mindig kedves volt, mert Isten világában a szeretet és az igazságosság mindig egy valóság. Egymásban találjuk meg a kettőt. A bűn világában ez szétesett. És ezért van az, hogy az ember időről időre, korról korra, időszakról időszakra, új intézményekkel rukkol elő, változtat a világon, bütyköli, fúrja, faragja, mert nem találja meg az igazságon a szeretetet, és a szeretetben az igazságot. Nem találja egymásban a kettőt. Micsoda szemléletmód lenne, hogyha egyszerre csak elkezdenénk tudni így nézni a világtörténelmet. Kik voltak azok, akikben a szeretet testesült meg? Mely intézmények voltak azok, melyek révén az ember irgalmat, szolidaritást, együttérzést, előrejutást, emberséget talált? És melyek voltak azok az intézmények, melyek által megtalálta az ember az igazságosságot, a jussát, az igazságát? És ha ezt egyszer így tudnánk látni, talpig megrendülnénk, mert azt kellene mondanunk, igen, voltak a szeretetnek, vannak a szeretetnek csodálatos intézményei, struktúrái, szerkezetei, és vannak az igazságosságnak is intézményei, struktúrái, szervezetei, de ezek nem egy és ugyanazok. Ezek nem egy és ugyanazok.
Mert mit ér a szeretet, ha nem jelenik meg benne az igazságosság? Merő szentimentalizmus, gyengekezűség az. És mit ér az igazságosság, ha nem vezet el a szeretetig? Irgalmatlan, könyörtelen, embertelen rettenet az. Igen, Jézusban találjuk meg mindazt, amit Isten mindig is adni akar, és Jézus királyságában látjuk azt, amit Isten mindig is adni akar, a szeretetnek, az igazságosságnak egy valóságát. Ez Őbenne testesül meg. Mert Ő az Úr, aki szolga lett, és Ő a szolga, aki király. Ő az Úr, aki szolga lett. Mi már tudjuk ezt. A rajongó sokaság nem tudja, úgy tesz, mintha nem tudná, ez a diadalmas Virágvasárnapi bevonulás a golgotai bitófán fog véget érni. Nem véletlenül, nem balesetből, nem történelmi balszerencséből, nem azért, mert Jézus nem jól képezte ki az embereit, és a döntő pillanatban megfutottak, hanem mert Ő így akarja. „Most pedig az Embernek fia felmegy Jeruzsálembe, ahol elárultatik, elfogják, megvádolják, halálra ítélik, megfeszíttetik, meghal, és harmadnapon feltámad.” – mondja tanítványainak. Ekkor megragadja Péter: mentsen Uram Isten, nem történhet ez meg Tevéled. Az Úr, aki szolga? Az Úr, aki rabszolga? Igen. Az igazság és az igazságosság fejedelme, aki a könyörületnek, az áldozatnak a főpapja. És a szolga, aki király. Mert ebben a szolgai mivoltában, áldozatos és engedelmes halálában mutatkozik meg Isten igazi uralma, és győzelme a bűn és a halál felett. Éppen ott és éppen akkor, amikor mindenki azt mondja, minden elveszett, amikor mindenki azt mondja, mindennek vége, mikor a megtört szívű tanítványok lehajtott fejjel kullognak hazafele, és azt mondják: „pedig mi azt gondoltuk, pedig azt hittük... Hogy’ hittünk Benne, hogy reméltünk Benne…És, lám,  a feltámadott töri meg nekik a kenyeret.
Amikor Jézus Jeruzsálembe vonul, némelyek a farizeusok közül hogy rászólnak az ujjongókra, majd Jézusnak mondják: Mester, dorgáld meg tanítványaidat. Jézus ezt feleli: mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Nagyon egyszerűen és nagyon világosan az van a szemünk előtt, hogy Őbenne, Jézusban küldte el Isten az ideális királyt. Nem az intézményt, nem a struktúrát, hanem ami bennünket mindig is izgatott, hogy  ki az, ki az a személy, akiben megtestesül  az isteni irgalom, az isteni szeretet és az isteni igazságosság.
Lukács evangéliumából olvastam fel a Virágvasárnap történetét, éspedig azért, mert oly sokszor vádolják a modern bibliatudósok azzal, hogy nagyon kényes, nagyon óvatos író ő. Talán van is bizonyos okuk és alapjuk is erre, mert ha megnézzük Lukács evangéliumát, látjuk, nem szerepel benne szinte egyetlen egyszer sem ez a szó, hogy király. Máté, Márk, János tele van ezzel a szóval: király. Ilyen király, olyan király, Jézus király, ez a király, az a király. Lukácsnál csak négyszer-ötször találjuk ezt a kifejezést. Lukács tehát, mondják a modern kritikusok, óvatos apologéta. A király helyett inkább főembert mond, vagy fejedelmet, inkább körülírással fogalmaz, mert ő a művelt rómaiaknak írja az evangéliumot, a centurióknak, a helytartóknak, a konzuloknak, a római császárnak. Nem akarja telerakni az evangéliumot telerakni ezekkel a gyanús dolgokkal, hogy tudniillik ez a Jézus király lett volna. Ám még Lukács evangélista se tudja kikerülni, hogy Virágvasárnap ez hangozzék: áldott a király. Lukács evangélista se tudja kikerülni, hogy közölje és leírja, hogy ez volt felírva Jézus keresztfájára: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Nem tudja kikerülni. Szerintem, nem is akarta. Bármilyen óvatosan fogalmaz is, bármennyire is kerüli a politikai terminusokat, átvilágít az evangéliumon, mint egy transzparensen az igazi, isteni szándék. Mert ez a szándék kikerülhetetlen. Elkerülhetetlen, hogy Krisztussal ne mint királlyal találkozzunk. Nem mondhatjuk az Ő hódolóinak, az Ő dicsőítőinek: hallgassatok, miről beszéltek, mi az, hogy Krisztus a király, mi az, hogy Isten az Úr, itt ebben a világban? Az én körömben, az én országomban, az én befolyási területemen? Csak egyet tehetünk. Lázadhatunk! És mint minden lázadásnak, ennek is az a vége, amitől a bűneset óta szenved az ember: nem találjuk meg a szeretetben az igazságot, nem találjuk az igazságban a szeretetet. De az is lehet, hogy azokkal a tanítványokkal, akik még nem látják a végét,  mi is odaadjuk életünket és önmagunkat ennek a szolga-királynak és király-szolgának. Mit mond Lukács evangélista? Megtelt a szájuk dicsőítéssel, megtelt a szájuk ujjongással, és magasztalták őt a sok csodáért, amit megtapasztaltak. Olyan királyunk van, aki Szentlelke által itt és ma is csodákat tesz. Gyógyít betegségekből, vígasztal vigasztalhatatlanokat, utat mutat az eltévedteknek, új életre szül elveszett életeket, megbocsát megbocsáthatatlan bűnöket, helyükre igazít önmagukból kifordult személyeket, megajándékoz országokat és népeket szabadsággal és lehetőséggel. Ez ez a király a történelem ura. Szabad nekünk ezen a vasárnapon élő hittel, egész élettel elkötelezni magunkat ennek az igazi királynak. S akik neki elkötelezik magukat, a maguk helyén, ami rájuk bízatott, áldássá lehetnek.
Kedves Testvérek! Immár több mint két hónapja királyokat láttunk magunk előtt. Okulhattunk mindegyikük szomorú, vagy éppen áldott történetéből, és a tanulság az volt, amivel ma szembesülünk: ímé, a mi királyunk a békesség fejedelme, ímé a mi Krisztusunk. Boldog, aki Őt dicsőíti, boldog, aki Őt követi, boldog, aki Neki engedelmeskedik, mert annak az élete lesz áldott azoknak a körében, akik rá bízattak. Ámen

Kedves Testvérek!
Az utóbbi időben nagy divat lett a közbeszédben a nyers és durva beleavatkozás a vezető emberek életébe, legbensőbb magánügyeikbe, és azt ország-világ nyilvánossága elé tárni, sokszor aljas és megalázó módon is. Nem tudom, mióta van így, nehéz visszanyomozni, mikor is kezdődött ez a szokás. De ha majd egyszer valaki pontosan meghatározza, azt fogja találni, hogy akkor vált ez bevett szokássá, - tudniillik, hogy egy felelős ember magánéletébe is bele lehet mászni, meg lehet nézni, hogy mi van ott belül, a családjában, a hálószobájában, mi van a rokoni kapcsolataiban – nos, akkor vált ez divatossá, amikor az európai ember elfordult attól, hogy a világ dolgait transzcendens távlatba helyezze.
Amikor olyan cikkek születnek, olyan könyveket írnak, a TV, a sajtó, a rádió olyan dolgokról zengedezik, melyek csiklandozzák a fülünket, csak egy dolog nem jelenik meg, egy szempont nem hangzik el: megváltozott-e az, akinek egykori dolgairól beszélünk? Netalán megbánta-e azokat? Másmilyen lett-e a szóban forgó illető? Ha volna ilyen szempont, volna ilyen kérdés, volna ilyen távlat, akkor lehetne mondani, hogy még mindig megvan a transzcendens szempont, a szónak nemcsak vallásos, hanem filozófiai értelmében is. Transz-cendálni ugyanis azt jelenti, hogy meghaladni, fölülmúlni. Fölülmúlhatja-e magát az ember önmagát?
Ha nincs transzcendens távalt, akkor az ember egész élete csecsemő korától kezdve ugyanazzal a súllyal, ugyanazzal a megváltozhatatlansággal, ugyanazzal a megítéléssel görög tovább. Akkor végünk. Mert nincs mód megbánásra, nincs mód megváltozásra, nincs mód megjobbulásra, akkor nincs bocsánat.
Milyen érdekes, hogy a mai Magyarországon éppen azok űzik ezt az egyébként világszerte divatos műfajt, akik tíz meg tizenkét évvel ezelőtt majdhogynem térdreborulva könyörögtek a bocsánatért. Akik szinte imádkoztak, hogy töröltessék el a múlt, mindenestől fogva. Most másokkal szemben, politikai ellenfeleikkel szemben nem ismerik ezt, például hogy egy fiatalember megváltozhat. Netalán másképp gondolhatja. Netalán útjait megjobbíthatja. És ez azért van így, kedves testvérek, mert nincsen transzcendens távlat, isteni nézőpont. Ha ez eltűnik, akkor nincs lehetőség megváltozni. Akkor mindig minden ugyanúgy marad. Milyen érdekes, hogy ezek az urak keményen harcolnak is az isteni szempont, a transzcendens szempont visszatérése ellen. Nehogy megváltozzon valami.
A felolvasott történet szerint Dávid király uralmának a végén járunk. Mint tudjuk, negyven esztendeig volt ő király Izraelben, és az a rész, amit most Sámuel második könyvének végéről felolvastam, már Dávid király végnapjaihoz tartozik. Egy idős és megfáradt uralkodóról van szó, de egy sikeres uralkodóról, aki naggyá tette az országot, aki soha nem látott mértékben megnövelte az ország kiterjedését, aki igába hajtotta, vagy hűbérúri kapcsolatra kényszerítette a szomszédos népeket, aki anyagi és szellemi értelemben is megerősítette az országot. Egy nagy király áll előttünk.
Mindazáltal, hadd említsek még két szempontot Dávid személyének és uralkodásának az értékeléséhez, s ezek a mostani történet szempontjából lesznek igen fontosak a számunkra. Mind a kettő a királynak a jellemére vonatkozik. Az egyik az, hogy ha végigpillantunk Dávid élettörténetén, azt látjuk, hogy ő soha nem helyezte magát előtérbe. Egészen különös emberről van szó. Valószínűleg, ez alkati tulajdonság nála. Soha nem ugrik előre.
Egyetlen példát hadd hozzak fel rá. Dávid alázattal, töredelmes szívvel elfogadja, hogy nem ő építi meg a templomot, pedig nagyon szeretné. Kívánná, ha a templomépítés valahogy úgy menne majd be a történelembe, hogy a Dávid temploma az. Nem így ment be, hanem úgy, hogy az a Salamon temploma. Dávid nem építheti meg, s ez személyesen nagy vereség. Az alkotó emberek, ha bevallják, ha nem, azért remélik, hogy a kézjegyük rajta marad a dolgokon: az ő idejükben épült, az ő támogatásukból épült, az ő gondolatukból fakadt... S valóban, a templom Dávid gondolata. Ezt ő találta ki. Elfoglalta Jeruzsálemet a jebuzeusoktól, megtisztította, mindent előkészített, fölépítette Jeruzsálemet nagyvárossá, aztán odaviszi a lévita rendet is, akik ott szolgálnak, ott van a szent sátor is Jeruzsálemben. Minden elő van készítve. S mégis, hallania kell az isteni döntést: nem te, majd az utódaid.
El kell fogadnia Dávidnak ezt, és ő elfogadja. Nem makacskodik, nem próbálja meg Istent kijátszani, mondván: rendben van Uram, de azért az alapokat hadd építsem meg én, rendben van Uram, nem adtál építési engedélyt, megépítjük építési engedély nélkül, aztán majd utána kapunk rá tőled fennmaradási engedélyt. Így szokták ezt Magyarországon csinálni. Dávid nem teszi magát előtérbe. És sok más esetben is azt látjuk Dávid életében, harcaiban, küzdelemeiben, politikai döntéseiben tud a háttérben maradni. Nem akar mindig, mindenáron első lenni. Noha ő az első.
Aztán az is szembetűnik, hogy Dávid soha nem tartotta magát többnek az ügynél. Ő ügyekben gondolkodott, és a személyét soha nem emelte az ügyek fölé. Sok olyan döntő mozzanat van az  életében, amikor mondhatta volna, én most fontosabb vagyok. Mi magunk is sokszor vagyunk ilyen helyzetben, amikor van valami ügy, s valahogy úgy bonyolódnak a szálak, hogy az a képzetünk támad, ha én nem, vagy ha nem én, akkor vége a dolognak, akkor vége az ügynek. Ha nem te csinálod ‑ sokszor mondják is nekünk - akkor vége az egésznek. Neked kell csinálni! Mert ha te nem csinálod, nem csinálja senki. És ekkor máris ott vagyunk az ügy mellett, egyvonalban állunk vele, aztán egy fél lépést előrébb, aztán már én állok legelöl, aztán már az ügy mögöttem van, aztán egy idő után már nincs is ügy, csak én vagyok, olyannyira, hogy törnöm is kell a fejemet, milyen jó ügyet találjak ki, hogy fontossá tegyem magát. Csakhogy ez már nem ügy, hanem ürügy.
Dávid életében azt látjuk, sosincs ürügye, mindig ügye van. Megdöbbentőek azok a momentumok, amikor például a királyságról van szó, amikor a saját fia föllázad ellene, puccsot szervez ellene, és Dávidnak menekülnie kell. Mikor aztán hűséges emberei csatára mennek Absolon ellen, és Absolon elesik a csatában, és ők mennek boldogan jelenteni a győzelmet és a lázadó halálát, Dávid nem a kezét dörzsöli,  mondván, elbukott a trónbitorló, úgy kell a lázadónak, mégiscsak engem illet a trón. Nem. Dávid olyan mélyen siratja el Absolonot, hogy a saját hűséges emberei háborodnak föl, akik kiálltak mellette, és harcot vívtak érte. Joáb, a legjobb embere, bemegy hozzá, és kikéri magának: Sírni mersz a trónbitorló halálán? Az életünket kockáztattuk érted! Ha nem hagyod abba ezt a jajveszékelést, megnézheted magadat reggelre, hány ember lesz még itt a táborban!
De értsük jól, Dávid az ügyet siratja, merthogy Absolon lett volna a trónörökös. Az ügyet siratja. Neki az ügy fontos. Nem a saját személyén ujjong, vagy a túlélésén. Ilyen ember ő.
Most azonban hirtelen történik valami. A szentíró sem nagyon tudja ezt megmagyarázni. Felgerjedt Isten haragja Izrael ellen, és felingerelte ellenük Dávidot - így mondja. Talányos szavak ezek, nem tudunk mi sem igazán mögéjük látni. Csak annyit látunk, hogy Dávid a fejébe vesz valamit, s elrendel egy népszámlálást. Hiába a koronatanács aggodalma, hiába az arisztokrácia vonakodása, hiába a hadsereg ellenkezése, az ő szava erősebb most már mindenkiénél. Uralkodása teljes pompájában, fenségében áll, egy megszilárdult ország abszolút tekintély ő, hiába akár a mózesi törvények óvása és intelmei a népszámlálás ellen, Dávid kiküldi az embereit a feladatra. Majdnem egy évig tart a népszámlálás. Ez azt mutatja, hogy komolyan vették Dávid utasítását. Akkoriban még el kellett menni portáról portára, be kellett kopogtatni mindenhova. Egészen biztosan nem ment ez inzultusok nélkül, mert ahogy a végeredményből kiderül, nem is arra kíváncsi a király, hogy összesen hány lakosa van a birodalmának, nem az érdekli őt, hogy hány tizennyolc év alatti van, és ez majd mit fog jelenteni a kincstár szempontjából. Nem az érdekli az sem, hogy hány fogyatékos, súlyosan beteg van az országban, hogy hány kórházat kell még építeni. Egy érdekli: Hány fegyverfogható férfi van az országban?
Így volt ez mindig is a régi időkben, a régi keleti világban, és azért tiltotta Isten a népszámlálást, mert az uralkodót csak két szempont miatt érdekelte, mennyi a népe. Az adó meg a katonaság miatt. Amikor az Újszövetségben arról a bizonyos népszámlálásról olvasunk, amit Augustus császár rendelt el, ott sem arról van szó, hogy a római császár olyan nagyon kíváncsi lett volna, hogy 41.412,000 polgára van-e a római birodalomnak, vagy 42.345,000. Az adó érdekelte, meg a fegyverre fogható férfi.
Itt is ez történik. Megtudja hát Dávid, hány potenciális katona van a birodalmában. De már abban a pillanatban, amikor visszajönnek emberei, és jelentik a számot, és ebből rá kell jönni Dávidnak, hogy bizony nem sinkófálták el az ügyet, hogy hibázott. Ostobán cselekedett. Esztelenül cselekedett. Ítélet fog következni. Bűnhődni kell.
Itt érkezünk el ahhoz, amit a mai igehirdetésben szeretnék a középpontba állítani. Talán mindannyian érezzük az eddigiekből, hogy az uralkodás hallatlan felelősséggel jár, de nem csak abból a szempontból, hogy az uralkodóval magával mi lesz. Nem csak abból a szempontból vetődik fel a kérdés, hogy megmarad-e a trónon, megmarad-e a hatalomban. Nem csak az jön itt számításba, hogy a történelem fényes lapjain örökítik-e meg a nevét. Nem csak azt kell latra vetni, hogy valami talapzatra oda lesz-e írva tetteinek dicsőség-listája. Az igazi felelősség az uralkodón mindig azokért van, akik rá vannak bízva. Döntéseinek következményei a népét érik. Egészen különös, sokunk számára talán fölfoghatatlan felelősség ez. Mi úgy tanuljuk, hogy mikor az ember felnőtt lesz, vagyis felelős lesz, akkor önmagáért felel. Meg legfeljebb a kiskorú gyermekeiért. Ki másért? Boldog világ! Csak magamért vagyok felelős! Ám akire vezetés bizatott, akár egy munkahelyen egy csoport, akár egy iskolában egy osztály, vagy bármilyen más közösségben akárcsak két-három ember vezetése, az tudja nagyon jól, micsoda hallatlan felelősség dönteni, tudván, hogy döntéseinek a többiekre nézve is következménye lesz. Ez Dávid felelőssége.  Ez a király felelőssége.
S most az a megdöbbentő, hogy ez a Dávid, aki mindig, mindig, mindig hátul tudott maradni, mindig az ügyet tartotta fontosabbnak és sosem akart előre nyomulni, - hadd fogalmazzam meg így - most is hátul marad. Pedig most előre kéne állnia. Most is hátul marad. Mikor felkeresi a próféta, és elmondja az isteni ítélet lehetőségeit, vagy hét évig tartó éhínség, vagy három hónapig tartó menekülés az ellenség elől, vagy három napos dögvész, akkor Dávid hamis kegyességgel,  szemforgató módon azt mondja: minek essem én az emberek kezébe? Essem én az Úrnak kezébe, mert Ő talán megirgalmaz! Vagyis jöjjön a dögvész. Mármint a népre. Olyan ez az eljárása Dávidnak,  mint amikor Jákobnak találkozni kellett Ézsauval, és ő rettegve előreküldte a családját. Ha haragra gyullad Ézsau, akkor őket üsse, ő majd kivárja a végét. Olyan ez, mint amikor csata dúl, ám aki elkezdte a háborút, jó messze, egy biztonságos dombon távcsővel nézi a fejleményeket, míg a katonái hullanak az első vonalban. Olyan ez, mint amikor valakik kifosztanak egy országot saját zsebre, aztán valamelyik off-shore cégnél kereshetjük az ország pénzét, s közben meg nyögjük az adósságot, és fizetünk. Fizetünk azért, amit soha nem láttunk.
Dávid most is hátul marad, pedig most előre kéne állnia, mert ő a felelős. Az a király, aki mindig a népe ügyét tartotta szem előtt, most hirtelen valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megszeppen, megrémül S mivel jól a kegyes nyelvet, Isten irgalmára, meg könyörületes szívére hivatkozva, no meg arra, hogy Isten megváltoztathatja akaratát és ítéletét, azt választja, hogy jöjjön a dögvész a népre. Hetvenezren pusztulnak bele ebbe a hirtelen támadt járványba. Dávid nem vállalja az egyéni felelősséget döntéseiért.
Amikor arról beszéltünk, hogy egy királynak az a roppant felelőssége, hogy döntéseinek következménye van minden általa vezetettre nézve, ezzel nem azt mondjuk, hogy nincsen egyéni felelőssége. A cinikus politikusok szokták így csinálni. Döntenek, és ha rosszul döntenek, és döntésük súlyát és következményét hordozza az egész nép, ők csak kivonják magukat ezalól, és azt mondják, világos, kérem, ez a politika, sajnos, az efféle kockázattal jár, elnézést kérünk, rosszul döntöttünk, majd legközelebb jól döntünk.
Dávid történetében egészen nyilvánvalóvá válik, hogy nem így van ez! Természetesen, mondhatjuk, miért ne dönthetne így Dávid. Az éhséget már ismeri,  tudja nagyon jól,  milyen súlyos következményekkel jár az. Korábban olvastunk Sámuel könyvében, hogy nemrégen ért véget egy három évig tartó nagy éhínség. Hányan elpusztulhattak abban! Mennyire leépülhetett abban az ország. Most jöjjön egy hét évig tartó? Aztán arról is tudunk, hogy Dávidnak sokszor kellett bujdosnia. Még Saul régen elől, aztán a saját fia elől is.  Tudja Dávid nagyon jól, milyen rettenetes dolog ember kezébe esni. Mondhatnánk tehát, nem is olyan kegyeskedő ez a döntés, nem is bújik el Dávid a felelősség elől, hanem, ellenkezőleg, a legkisebb rosszat választja. Lehet. Ám az a megdöbbentő, hogy ebben a legkisebb rosszban ő még mindig nincsen benne. Ő még mindig kivonja magát ez alól. Csak amikor Jeruzsálembe ér az ítélet angyala, akkor döbben rá Dávid arra, hogy itt neki valami sokkal mélyebb felelőssége van. S akkor mondja ezeket a szavakat: „Ímé vétkeztem, és én cselekedtem hamisságot, de ezek a juhok ugyan mit cselekedtek. Kérlek inkább, forduljon a Te kezed ellenem, és az én atyámnak háza népe ellen.” Ez a bűnbánat hangja.
Dávid mindig tudott bűnbánatot tartani olyan bűnökért és vétkekért, amelyeket ő követett el, és amelynek a következményei őt, magát, vagy a családját érintették. Emlékezzünk a legnevezetesebbre, és egyben a legiszonyatosabbra: a Bétsabéval való kapcsolatára, amely miatt  megöleti Bétsabé férjét, hogy az asszonyt, akivel parázna kapcsolata van, elvehesse. Ennek a bűnös és tilalmas kapcsolatnak minden ódiuma, minden terhe Dávidra száll. De ez - ha szabad mondani - egyéni ügy volt. Most azonban Dávid egy olyan ügyben vállalja a felelősséget, amely az egész országot érinti, és az egész országot sújtja. Ez az a pont, ahol előre tud állni, mert előre kell állnia: Én követtem el, és szálljon rám, énrám és az én családomra ezért az ítélet. Vállalja az egyéni felelősséget az olyan döntésért, aminek közösségi konzekvenciája van.
Nyugodt szívvel mondhatom, ez az a pont, ahol Dávid igazán királlyá lesz. Most lett királlyá ő. Eddig is az volt, természetesen. Sámuel fölkente, a trónharcokat megvívta, harmincegynéhány esztendeje uralkodik a trónon, naggyá lett az ország, tehetségével, hadvezetésével, építkezéseivel, bel- és külpolitikájával fényesen bizonyította, hogy ő király. Király, született király! Választott király! Nagy király! Mégis, most lett királlyá. Mert a saját vállára veszi, a saját életére odateszi egy rossz döntésnek minden súlyát és terhét. Pap-király lett! Másokért közbenjáró, felelősségében megszentelt ember.
Kérek mindenkit, hogy majd otthon nyissa fel a Bibliáját, és keresse ki a mai textust Sámuel második könyvének 24. részéből. A következő oldalon azt fogja olvasni: A királyokról írott első könyv. Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy nem is érti tulajdonképpen,  Sámuel könyve miért nem addig tart, amíg meghal Sámuel, mert utána már a Királyok könyvének kellene következnie. Ám Saulról, az első királyról teljes történetében, majd Dávidról derekas módon Sámuel könyvében olvasunk. Azért van ez így, kedves testvérek, mert most lett királlyá Dávid. És innen kezdődik a királyok könyve. Most mutatkozik meg, és most világlik fel mindannyiunk számára, mi ez a királyi felelősség.
Ugyanakkor szeretném azt is hangsúlyozni, hogy Dávid ezzel a döntésével, a bűnbánatával és felelősségvállalásával előkép. Mert eljön majd Valaki, aki azt mondja mindannyiunkért, mindannyiunkért, akikre Isten ítélete szállna, akikért eljöhetne Isten bosszúálló angyala: Ezek ugyan mit cselekedtek… kérlek inkább, forduljon a Te kezed ellenem. Ez a Valaki: Jézus Krisztus. Dávidot nem ok nélkül tartották a próféták, a szentírók, az apostolok, az óegyház nagy egyházatyái Jézus Krisztus előképének. Magára veszi a többiek bűnét is. Odaáll értük és helyettük. Így kezdődik az, amit úgy nevezünk: Királynak lenni.
Mi nem vagyunk királyok, mondhatná bárki. Miről beszéltem hát most? Nincsenek is ma már királyok. De felelősök vannak. De döntéshozók vannak. De törvényhozók vannak. De elöljárók vannak. S azt parancsolja az apostol, imádkozzunk minden elöljárónkért.
Nemsokára választások lesznek ebben az országban. Döntenünk, választanunk kell. Szabad úgy körülnéznünk a felelősségre fölkínálkozók között, szabad úgy nézzünk azokra, akik ambicionálják, kérik, igénylik vagy vállalják a hatalmat, hogy közben megvizsgáljuk, kik azok, akik érvényesítik életükben ezt a transzcendens dimenziót. Kik azok, akik önmagukra és másokra nézve is gyakorolják, vagy tudják gyakorolni azt, hogy Isten hatalma, Isten világossága, Isten ereje erőterében meg lehet és meg is, kell változni? Mert akik ezt látják, hiszik és gyakorolják, azok lesznek képesek arra, hogy felelősséget vállaljanak értünk is, felelősséget vállaljanak olyan döntéseikért is, amelyek bennünket is érintenek, akik magukra tudják venni egy országnak és népnek minden terhét.
Ámen

Kedves testvérek!
A mai vasárnapon is a bibliai királyok történeteinek fényében keressük Isten igéjének útmutatását a mi aktuális kérdéseinkre, a politikának, a hatalomnak, a közelgő országgyűlési választásoknak, de tágasabb értelemben az ország sorsának tekintetében. Többféle királyról és sokféle sorsról hallottunk eddig. Ma Saulról szeretnénk szólni, uralkodásának a végnapjairól. Illetve helyesebb azt mondani, hogy ezek a napok  már nem is uralkodásának végnapjaihoz tartoznak, hiszen már régebb óta új király van Izraelben. Sámuel próféta már fölkente Dávidot. Amit ma hallottunk, az már csak Saul személyes utótörténete. Nem király ő már, Isten megvonta tőle régesrég a hatalmat és a bizalmat. Mindazáltal a bukott királynak a sorsán keresztül is megláthatunk néhány igei útmutatást a saját sorsunkra és izgató kérdéseinkre nézve. Most a végeredménynél járunk, de látnunk kell e végzetes eredmény megértése szempontjából, hogyan lett királlyá Saul, hogyan és miért vesztette el királyságát, s miért tragédia ez az ő számára, és miért lett ez csaknem  tragédia Isten népe számára is.
Saul karizmatikus király volt. Izrael első királya. Karizmatikus királyon azt értjük, hogy nem dinasztikus úton jutott trónra, nem megörökölte azt, nem az apja, nagyapja, valamelyik fölmenője révén lett ő király, akár méltó volt rá, akár méltatlan. Saul azáltal lett király, hogy Isten felhatalmazó ereje, Isten Lelke szállt rá, és a szorongatott Izrael fölismerte ebben a fiatalemberben a győzelemre vezető, a harcokat jól megharcoló karizmatikus vezért, a katona-királyt. Nem azért választották Sault királlyá, mert egy fejjel kimagaslott Izrael minden férfia közül, mert jó nagy darab ember volt,  ‑ régen sem ez volt a szempont, hogy nagy bajusza legyen meg jó nagy darab legyen, s akkor már tetszik is a csinos fiatalember ‑, hanem mert  fölismertek benne egy isteni képesítettséget.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy még indulásakor Saul erős és határozott jellem. Kötelességtudó ember ő. Apja szamarát ment el keresni, és királyságot talált. Ha nem lett volna kötelességtudó, nem indult volna el atyja kérésére, és nem tartott volna ki ebben a munkában, soha el nem jut Sámuelhez, soha nem esik rá választás. Határozott jellem. Van benne szerénység. Amikor hírét veszi, hogy királlyá, vezérré akarják tenni, elbújik. Úgy kell fölkutatni. Ő nem tartja magát alkalmasnak a királyságra. Természetesen, miután királlyá lett, miután felkenetett, miután egy nép vezetése bízatott rá, nem mondhatja már azt, hogy nem akartam király lenni. Ez már nem lehet mentsége.
S talán ez az első nagy tanulság Saul tragédiájában és bukásában. Sokan vannak, akik egy-egy tisztség, egy-egy poszt betöltésekor vonakodnak. Talán azért mert szerények, talán azért mert félnek a feladattól, talán azért, mert illik vonakodni, mert ezt kívánja a jó modor, de amikor konfliktusok, rossz döntések, hibás lépések következnek, mégsem mondhatják visszamenőleg: Én nem akartam. Ti akartátok, hogy király legyek. Én elbújtam előletek. Ti kerestetek elő. Dehogyis akartam. Én apám szamarait akartam. Sámuel meg rám oktrojálta a királyságot. Dehogyis akartam én király lenni. Az Isten lelke esett rám. Ő vezetett engem. Nem vagyok semmiért felelős.  Nem lehet ezt mondani, kedves testvérek.
Ugyanis itt nem az a döntő, hogy Saul mit akart, vagy mit nem akart, hanem az a döntő, hogy Isten mit akart tőle, és  ő engedelmeskedett-e az isteni parancsnak. Akár posztot tölt be az ember, akár nem, akár van tisztsége, akár nincs, akár kiemelkedő szerepet lát el, akár egyszerű gyalogos, mindig az a kérdés, engedelmeskedünk-e az isteni akaratnak.
Ugyanakkor azt is látjuk Saulon, hogy bár ő az induláskor egy fegyelmezett, erős, határozott jellem és szerény is, a feladat azért vonzza. Amikor hírét veszi, hogy az ellenség megint betört az országba, élre áll. Nem is király ő, hanem szinte egy Izrael régi bírái közül, karizmatikus egyéniség, aki föllép, amikor veszély van. A történelemben mindig voltak ilyen emberek, akik csendesen, visszahúzódva éltek, semmiről nem voltak nevezetesek,  ‑ Saul is legfeljebb csak arról,  hogy jó nagy darab ember ‑, de amikor beüt a veszedelem, élre állnak, ahogy a régi Izraelben tették a bírák. Aztán elvégezvén a küldetést, visszatérnek ahhoz az életvitelhez, amiben korábban voltak. Sault is inspirálja a feladat, megihleti, élre tud állni. Ez különös képesség. Ez nem adatik meg mindenkinek. Fölismeri a helyzetet, megragadja az alkalmat, és mozgósít.
Egyszóval, Izrael első királya karizmatikus király, erős és határozott jellem, bátor ember és jó politikus, mert fölismeri a szükséget, és cselekszik. Mert a jó politikus, amikor kell, cselekszik. Amikor nem kell, nem cselekszik, akkor nem ágál. Amikor cselekedni kell, nem okoskodik, megteszi azt, amit meg kell tenni. Ezért különbözik tőlünk, egyéb földi halandóktól a politikus, mert mi elmélázzuk a dolgokat, mi még filozófiailag háromszor körbefutjuk a problémát, mi még megtanácskozzuk otthon, este, vacsorakor, a bableves mellett. A politikus, amikor kell, cselekszik, amikor meg nem kell, nem cselekszik.
Valami azonban történik Saul életében, és emiatt kell a felolvasott történet kapcsán azt mondanunk, hogy a végső eseményeknél, a végjátéknál vagyunk. Ez nem az országra, nem a királyságra nézve végjáték, ez rá, Saulra nézve végjáték. Vannak természetesen olyan vezető politikusok, hatalmasok, akik a saját személyes sorsukat összekötik az ország sorsával, és időnként fölröppentenek fenyegető spekulációkat, hogyha nem az övék lesz a hatalom, akkor vége az országnak is. Nahát, azért ebben az igében nem így van. Saul hatalmának vége, de az országnak még nincs vége. Van már új király, van már új mandátorius, van már új felhatalmazott.
Valami megtört Saul életében. Elfordult az engedelmességtől. Kiváló képességei vannak, ezt megint hangsúlyozni kell, de elfordult az Isten iránti engedelmességtől. Amikor megidézi Sámuel szellemét, a próféta egyetlen egy dolgot vet a szemére, azt, ami a döntő fordulat volt, amit természetesen sok egyéb apró mozzanat ad ki. Egyszer Saulnak egy fölszabadító háború során Isten azt parancsolta, hogy ebben a háborúban ne szerezzenek zsákmányt, mert ez felszabadító háború. Nem hódító háború, nem marhaszerző háború, nem rabszolgaszerző háború, nem vagyonszerző háború  ‑ általában ezért szokták a háborúkat vívni, még ha nem is vallják be ‑,  ez honvédő háború. Nincs zsákmány. Ám Saul enged az emberei, katonái nyomásának, és néhány ökröt, barmot, állatot azért elzsákmányolnak, persze, a legszebbeket, és azt mondják, hogy  mindezt azért, mert az Istennek akarjuk áldozni. Micsoda cinizmus, kiszúrnák az Isten szemét. Kell az Istennek néhány ökör? Néhány birka? Néhány szép, áldozatra is alkalmas állat? Nem erről van szó, tudja ezt mindenki. Isten haragra lobban, és végképp elfordul Saultól. Ő a király, de valójában  ‑ s Izrael királyainak története mindig erről szól ‑  Isten a király. Ezt nem érti, ezt feledi ezen a tragikus fordulóponton Saul. Isten a király, és ahogy Isten utasította őt, úgy kellett volna eljárnia. Drágább volt a zsákmány, mint a becsület. Drágább volt a zsákmány, mint az ország. Drágább volt a zsákmány, mint a szabadság. Oly drága volt ez a zsákmány, hogy még Isten szemét is megpróbálták kiszúrni vele, még Istent is megpróbálták becsapni érte.
Saul király és hadvezér, de Isten az, aki igazából parancsol. Egyetlen uralkodó sem vonhatja ki magát Isten rendje és törvénye alól. A múltkori alkalommal elmondtam, hogy a szentírók, amikor a királyok történetét írják, akár csak öt sort írnak a királyról, akár hosszú-hosszú fejezeteket, mint Saulról, Dávidról, Salamonról, nem érdekli a szentírókat, hogy mennyi pénz volt a kincstárban, mekkora volt az udvari tanács, milyen diplomáciai manővereket kellett végezni, sikeres volt-e a király a szó történeti, földi értelmében. Egyes egyedül az érdekli a szentírókat, hogy engedelmeskedett-e az Istennek, Isten útján járt-e az a király. Olvasunk olyan királyokról, akik minden csatát elveszítettek, soha általuk az ország nagyobb nem lett, előrébb nem jutott anyagi értelemben, mégis azt írja róluk a szentíró: az Isten útján jártak. Olvasunk Saulról, hogy hány csatát megnyert, milyen nagy lett az ország, milyen biztonságos lett az ország, de Isten elfordult tőle. Mert egyes egyedül ez számít.
Igen, Saul sok csatát megnyert,  de tudnia kellett volna, ha győz, Isten győzött. Úgy, ahogy az első győztes csatájában:  ráesett Isten Lelke, és a Lélek vitte előre győzelemre a csatában. És bármikor, ha győzött, az Isten győzött. De ezt Saul már régóta nem érti. Mikor a kicsi Dávid legyőzi a Góliátot a maga egy szál parittyájával, a Saul szívében féltékenység gyullad. Üldözni kezdi Dávidot, mert a nép már legendákat költ erről a kis pásztorfiúról. Saulnak kéne bölcsnek lenni, és azt mondani: győzött Dávid, igen győzött, de az Isten győzött. Győztem én is, de az Isten győzött. Győzött bármelyik hadvezérem, de az Isten győzött.  ‑ De ezt ő már nem érti.
S most, amikor egy csata előtt áll,  - nem tudja még, hogy ez az ő végső és utolsó csatája, amelynek a végén nem is az ellenség öli meg, hanem saját kardjába dől  - megrémül a filiszteusok táborát látva, és isteni tanácsot keres. A körülmények sem mellékesek. Dávid már régóta nincs vele. Dávid bujdosó szabadcsapatok vezére. Az ország negyede, harmada, nem is lehet tudni, fele,  Dáviddal van már. Már régóta. És ez azt jelenti, hogy Saulnak kicsi a csapata. Nem tudja már az egész országot mozgósítani, mert elűzte, elmarta, halálra kergette azt, aki az Úr által tudott volna győzni. Sámuel sincs vele. Sámuel meghalt. Nem sokkal korábban. Isten szent embere volt ő, aki valamikor Sault királlyá kente, s aki Sault akkor is tanácsolta, amikor Saul már nem volt király. Mert akkor is elment hozzá, akkor is intette, figyelmeztette. Nincs már Sámuel. És az Isten sincs Saullal. Elfordult tőle engedetlensége miatt, s hiába kérdezi az Urat, nem kap semmiféle jelet. Nem szól Isten a hagyományos, régi izraeli sorsvető eszköz az urim és a tumim által. Nincs pozitív és negatív jel, nincs semmilyen ómen. Saul nem kap jelet és üzenetet álomban sem, pedig ez Istennek gyakori eszköze, hogy intse embereit. És nincs üzenete a prófétáknak sem. Nem szól hozzá Isten. Nincs számára Istennek üzenete.
Kedves testvérek! Aki fölmondja az Istennek való engedelmességet, aki nem hajlandó odafigyelni és odahallgatni az Istenre, az egyszer csak azt fogja megtapasztalni, hogy Isten már nem is szól hozzá. Isten nem cinikus, s nem azért nem szól hozzá, mert azt mondja, hogy: „Minek? Saulnak beszélni falra hányt borsó. Elfáradtam már ezt a Sault győzködni, inteni, jó útra vezetni!”  Nem, itt többről van szó: Isten elvetette őt. És az elvetettségnek a legelső, de egyúttal mindenkori jele: nincs isteni üzenet. Nincs szó. Nincs igei vezetés. Nincsen tanácsolás.
Teljesen mindegy, hogy Saul udvari prófétái esetleg milyen kinyilatkoztatás-zagyvalékot állítottak össze a számára, mennyi szép régi igét idéztek föl. Emlékeztették esetleg Sault régi álmaira? Ám érzi és tudja Saul:  nem érkezik el hozzá közvetlenül élő és ható módon az ige! S azért nem, mert rég elfelejtette, hogy kell odafigyelni az igére. Már rég elfelejtette.
Nemrégiben az egyik politikus így nyilatkozott: Evangélikus voltam.  ‑ Vagyis már rég elfelejtette, mit jelent az igére figyelni. Voltam. (Ezt szokták itt-ott a sírokra is írni.) S hiába rendel magához ugyanez a politikus ‑ mint tudjuk ‑  jósasszonyt, s vetteti ki magának a sorsot, nem fog jelet kapni. Mert elfelejtett odafigyelni az igére.
Ekkor megy el Saul a halottlátóhoz. Lehet, hogy ez politikailag, ország- vagy nemzetgyűlésileg, katonapolitikailag,  szövetség-politikailag egy apró mozzanat, magánügy, kinek mi köze hozzá. Hogy most valaki a Batthyány téri aluljáróban jósoltat magának a cigányasszonnyal, vagy a kikeresi az újságban a horoszkópját, vagy berendel egy halottlátót? Nos, ez magánügy, mindenki azt csinál, amit akar. Valóban magánügy, kedves testvérek, de Saul esetében ez egy elképesztő, tragikus fordulatot jelöl. Ez a Saul volt az, aki korábban kiirtotta Izraelből az összes jóst, az összes halottidézőt, minden okkult dolgot. Ez az asszony is illegalitásban működik. Most a nagy Saul odakényszeredik, hogy kerestessen ezzel az asszonnyal valakit, aki a másik világból talán mondana neki valamit. Talán mond valamit. Saul átlépi a nagy közbevettetést, mert az élők és a holtak világa között közbevettetés van, ahogy ezt a gazdag és a Lázár példázatában olvassuk. Ott nincs átjárás. Sem onnan ide, sem innen oda. Isten igéje ezt tiltja. De Saul átlépi, mert szomjazza és éhezi azt a pici kis bizonyosságot, bármi legyen is az, ami őt ebben a szorult helyzetben eligazítja.
S tudjátok, mi a döbbenetes, kedves testvérek? Saul ugyanazt hallja a megjelenő Sámuel szellemétől, amit az élő Sámueltől hallott. Ugyanazt. Nincs új üzenet. Az az üzenet, amit régen nem akart meghallani az élő Sámueltől, az az üzenet szól most hozzá a halott Sámueltől. Nincs változás. Lehet, hogy korábban, amikor Sámuel még élt, Saul úgy gondolta, hogy: pikkel rám ez az öreg próféta, ez a régi klerikus elfordult tőlem! Nem szeretnek minket a papok! A próféták! Valami rosszat csináltam neki régebben, és azzal áll bosszút rajtam, hogy fölkente Dávidot királynak, meg mindenféléket üzenget nekem! Na majd megkérdezzük holtában! Majd áthívjuk a másik világból! Kibújik a szög a zsákból! Majd meglátjuk, hogy mit mond ez a Sámuel!  ‑ Ugyanazt mondja, nincs más üzenet. Nincs más üzenete, kedves testvérek, Istennek, csak azt, amit élve, élő emberként, élő szívvel, élő füllel meghallható, és amit az élők szája szól nekünk.
Mert Istennek az a különleges titka, hogy semmilyen különleges módot nem szab annak, hogy miképpen szóljon hozzánk. Beszédének, igéjének élő emberek által való hirdetése által szól hozzánk. Élő szájakból szól hozzánk az Isten beszéde. Nincs elrejtve az a holtak birodalmában, mint valami titok. S hogy Isten ezt végképp megpecsételje, nyugodtan mondhatjuk, bár nem ez Krisztus feltámadásának a legfőbb és legmélyebb értelme, feltámasztotta Krisztust a halálból. Él az Úr Krisztus, és hirdeti nékünk Szentlelke által élő beszédét. Hogy mit akar Isten, azt az élők világában tudhatjuk meg.
Íme Saul még nem halott, még él, még van egy napja a csatáig, az öngyilkosságig, de már talán halott: Akkor Saul a maga egész nagyságában hirtelen földre esett, mert nagyon megrémült Sámuel szavaitól, és semmi erő nem volt benne, mert egész nap és egész éjjel semmit nem evett.  ‑ Hiába éhségsztrájkol már. Amíg tehette volna, nem a kenyeret és nem a vizet kellett volna éheznie és szomjúhoznia. Az Isten beszédét, az Isten törvényét kellett volna éheznie. Az a Saul, aki a halottidéző asszonnyal megidézteti a halott Sámuel szellemét, aki átlépi az átléphetetlent, aki átmegy azon a kapun, amit Isten bezárt, már maga is halott. Halott szellemi értelemben.
Egy kitűnő, egy csodálatos, egy fantasztikus fiatalember történetével kezdtük. Egy sugárzó egyéniség, egy szabadító, nagy király, íme most, élete alkonyán, hozzászoktatva már magát ahhoz, hogy nem figyel az Isten beszédére, a döntő mozzanatban, amikor nem országról, nem királyságról, nem győztes csatáról, csak önnön magáról van szó, a saját lecsupaszított, magában álló, emberi lelkéről, most élő halott.
Sokan mondhatnánk, ez a királyok dolga, régi szép történet. Nem látunk mi már ilyen dolgokat, hogy istenfélék jönnének föl a földből. Ez a babonák világába tartozik. Mi közünk van nekünk ehhez? Csak annyi közünk van hozzá, kedves testvérek, hogy Saul is egy közülünk. Egy fejjel magasabb ugyan, mint mi vagyunk, de közöttünk magasabb egy fejjel. Közöttünk magasodott ki egy fejjel. Köztünk van. Saul is mi vagyunk, vagy mi lehetünk. A vége, Saul szomorú története arról tanít, hogy Isten akarata és tanácsa nem titok, itt és most is szól hozzánk. Ez alapján ítélhetünk fejedelmekről, királyokról, uralkodókról, és ez alapján kell ítélnünk önmagunkról is. Adja Isten lelke, hogy jó legyen a mi ítéletünk.
Ámen

Kedves Testvérek!
Az utóbbi vasárnapokon a bibliai királyok történetein keresztül keressük Isten igéjének az útmutatását a mi jelen helyzetünkre nézve. Kell ezt tennünk azért is, mert olyan politikai légkör alakult ki Magyarországon, s olyan nyomás nehezedik most már az egyházakra és a keresztyén emberekre is, hogy nem tehetjük meg, hogy lehunyjuk a szemünket, és nem veszünk tudomást a körülöttünk levő helyzetről. Arról, ami bennünket érint, arra nézve Isten igéjében kell keresnünk az útmutatást, a bíztatást, az eligazítást, - hiszen bennünket is izgat az előttünk álló választások ügye, de még jobban izgat bennünket az országnak az ügye, népünknek és nemzetünknek a sorsa.
Mostanában az egyik párt fenyegetőzése olyan mélységeket ért el, hogy abból a hangoskodásból már szinte azt véljük kihallani, hogy a keresztyénség, az egyházak ne avatkozzanak bele az ország dolgaiba. Dehát hogyhogy ne avatkozzunk bele? Ebben az országban élünk mi is. Ennek az országnak a polgárai vagyunk mi keresztyének is. Nekünk is döntenünk kell. A mi szavazatunk, a mi döntésünk, a mi látásunk is hozzájárul ennek az országnak a sorsához.
Ám döntő módon mégiscsak azért kell foglalkoznunk ezekkel a kérdésekkel, mert maga Isten igéje irányítja rájuk a figyelmünket. Ha nem ez lenne a helyzet, ha nem ilyenek lennének a viszonyok, akkor is arra tanácsol, arra utasít bennünket Isten igéje, hogy a hívő emberekként, akik itt élünk ebben a világban, helyezzük az örökkévalóság mértéke alá a mulandó ember mulandó dolgait. Mi magunkat is természetesen, mert mi is mulandó emberek vagyunk, és mulandó dolgok között élünk, de mindent mást is, ami bennünket körbevesz.
A mai történet azt mutatja meg, hogy egy király milyen módon akarja megoldani azt a nagyon különös kérdést, hogy a hatalom és a vallás hogyan  viszonyuljon egymáshoz. Ehhez azonban néhány előzményt is föl kell sorolnom, hogy a történetet és a benne foglalt üzenetet jól megértsük. Északon vagyunk, Izraelben. Az „Izrael” kifejezést, mint ország-megjelölést a Királyok könyve mostantól kezdi használni, miután kettészakadt az ország. Íme, alig telt el három emberöltő azóta, hogy a nép bevezette a királyság intézményét, máris kettészakadt az ország. Saul, Dávid és Salamon után az ország két részre repedt. Délen, Júdában Roboám a király, ő Salamon leszármazottja Északon, Izraelben Jeroboám lett a király, ő korábban üldözött volt. Salamon halála után, mikor sor került az utódlás nagy kérdésére, visszatért Egyiptomból, és a tíz északi törzs, akiket ezután az ige Izraelnek nevez, elszakad a déli országrészről, önálló királyságot alakít ki. Így a régi Izrael, mely bizonyos értelemben közepes nagyságú birodalomnak volt nevezhető, két kicsiny és jelentéktelen országra esik szét. Pedig három nemzedékkel korábban éppen az ország egybentartása volt a cél. Igaz, Isten Sámuel prófétán keresztül elmondta a fenntartásait és intéseit ezzel kapcsolatban, - de mégis az volt a cél, hogy az országot,  a széthúzó népet, a tizenkét törzset, akik soha semmiben nem tudtak megegyezni, egy erős, központi uralommal összefogják. Legalább, ha támadás éri őket, ne az legyen, mint eladdig, hogy miközben egyik törzs mentette, ami menthető, aközben a többiek odahaza tétlenkedtek.
Ennek az erős központi uralomnak a király a szimbóluma. Legyen király, hogy egységes legyen a nép. S lám, három emberöltő sem telik el, kettészakad az ország.
Az északi király, Jeroboám, Isten büntetésének az eszköze. Isten igéje nem hagy efelől kétséget. Már Salamon király idején tudatták ezt a próféták. Salamonnak magának is tudnia kellett erről. Késő vénségében a sok asszonya elfordította szívét Isten útjától, s nagy birodalmát, a pompát, a gazdagságot már nem tudta másképp fönntartani, csak zsarnoksággal és elnyomással. Emiatt viszont elidegenítette magától a saját népét. Mikor tudtára adták a Jeroboámmal kapcsolatos jövendöléseket, halálra keresteti őt. Aztán Salamon halála után bekövetkezik a szakadás és a törés, mert Salamon fia, Roboám, a trónörökös, az apja kvalitásai nélkül, vagyis Salamon bölcsessége nélkül akarja apja hatalmát és dicsőségét.
Ebbe az északi törzsek nem egyeznek bele, és egy törzsszövetségi szerződés formájában királlyá teszik Jeroboámot, aki persze sokat ígér. Azt ígéri, hogy eltörli az adóterheket, hogy minden jó lesz, minden szép lesz, ezután már nem kell dolgozni sem, nem úgy lesz az, mint a Salamon korában, hogy minden pénz a templomra ment, minden pénz Jeruzsálembe folyt, meg nagy ünnepségek voltak, parádé volt, pompa volt. Dehogyis! Mostmár másképp lesz, minden jó lesz, minden szép lesz, háromhatvan lesz a kenyér.
Csakhogy az istentisztelet továbbra is Jeruzsálemben zajlik. A jeruzsálemi templom volt az a nagy álom, amit már a királyságot megelőzően a próféták hirdettek, az a nagy álom, amit Dávid is a szívében hordozott, az a nagy álom, melynek megvalósítása Salamonra maradt, beteljesült. Igen, ott vannak Jeruzsálemben a léviták, ott szolgálnak, kialakult az istentiszteleti élet, megépült a templom, a keleti világ egyik nagy csodája, ez a salamoni templom. S természetesen az elszakadt nép, amelyik politikai értelemben szakadt el, Jeruzsálembe jár istentiszteletre, mert az istentiszteletnek egy helye van. Mert egy Istent imád a nép.
Ekkor azonban Jeroboám király így okoskodik: Nemde még elszakad tőlem ez a nép, mert visszatér mindig Dávid országába. Mindig Jeruzsálembe mennek. Ki tudja mi történik ott, abban a templomban? Mit fognak ott a papok mondani nekik? Még elfordulnak tőlem! Még ellenem támadnak! Még meg is ölnek engem! Vége lesz az én királyságomnak! S amit kigondol magában, az ennek a történetnek a veleje. Ebben mutatkozik meg, hogy mit jelent az, amikor a hatalom, a politika instrumentalizálni kezdi a vallást. Jeroboám király azt gondolja ki, hogy, új papságot kell létrehozni.
De ehhez új vallást kell létrehozni. Új templomokat kell építeni. Új király, új vallás. Új ország, új vallás. És ő maga lesz a papkirály. Ezt már nem bízza a papokra, mert azok megbízhatatlanok, azok össze-vissza fognak beszélni. Ő a király és ő a pap egy személyben. Ez a  „tuti” megoldás. Ennél biztosabb nincsen. S építtet is két templomot, az egyiket Bételben, a másikat Dánban.
Ezek a földrajzi nevek nem sokat mondanak első hallásra, de ha elővesszük a régi Izrael térképét, azt látjuk, hogy Bétel délen van, Júdea és Izrael határán.  Tehát aki dél felé, Jeruzsálembe akart menni, annak keresztül kellett mennie Bételen is. Nincs más út Jeruzsálem felé. És nyilván ott voltak a propagandisták,  ‑ mert akkor is volt már propaganda ‑  és azt mondogatták: miért fárasztjátok magatokat azzal hogy Jeruzsálembe mentek? Messze van az! Sokba kerül az nektek! Itt van Bétel, áldozzatok itt! Még ünnepnap is van! Itt is a régi izraeli módon folynak az ünnepek! A régi módon?
Ott áll Bételben a borjú-isten, akiről azt mondja Jeroboám: ez a mi istenünk, aki kihozott bennünket Egyiptom földjéről. Ez az új vallás: hamisított vallás. Sok olyan eleme van, amely az igazi vallás eredeti része volt. "Én vagyok az Úr, a Te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából". Így kezdődik a szövetség törvénye. És most azt mondja Jeroboám király: Íme, itt van ez az isten, ez a borjú-isten. Ez szabadított ki benneteket Egyiptom földjéről. A borjú-isten. A pénz-isten. A hatalom-isten. A mammon-isten. Milyen modern, mai gondolat ez! Hogyan jut az ember egyről kettőre? A transzcendens, szellemi, örökkévaló Isten segítségével? Dehogyis! Pénz-isten segítségével. Mammon-isten segítségével. Befolyás-isten segítségével.
Aztán építtetett Jeroboám egy oltárt Dánban is. Dán egészen fönt van északon. Aki Szíriába akart menni, keresztül kellett mennie Dánon. Aki úgy gondolta, hogy körülnéz északon, mi van egyebütt, annak is a király szentélyén kellett keresztül mennie. Magyarán, a király bekerítette a saját népét. Délen is és északon is az ő szentélye áll. Nyugatra tenger van, keletre pedig folyó. Be van kerítve a nép. Akárhova mennének, a király szentélyeivel, a király kultuszával, a király hamis vallásával találkoznak. Így használja a hatalom, így instrumentalizálja a hatalom a vallást.
Ez pedig azt jelenti, hogy vallás dolgában nincsen közömbösség. Olyan hosszú ideje muzsikálják az európai ember fülébe, hogy: ’A vallás? Az privát ügy, magánügy. Hobbi, valamiféle bensőséges elfoglaltság. Aki akarja, csinálja, aki nem akarja, ne csinálja. A vallás tulajdonképpen olyan ítélet alá esik, mint általában a közömbös dolgok. S nagyon nagy baj, ha a vallás nevében szólnak, tesznek valami egyetemes, általános érvényű dolgot. Mindenki menjen csak haza, gyakorolja a vallását, sőt, azt is megengedi a hatalom, hogy a hívők összeálljanak, egyházat formáljanak, templomot építsenek. De csak ott bent. Mert ez végülis egy közömbös kérdés.’
Sosem az, kedves testvérek! Vagy így, vagy úgy! Hadd soroljak néhány történelmi példát, és meg fogjuk érteni a dolog velejét. Nem csak Jeroboám király volt az, aki egy új, hamis kultuszt akart bevezetni. Kétszáz évvel ezelőtt, a francia forradalomban elkezdték a kipusztítandó keresztyénség helyébe beállítani a Legfőbb Lény kultuszát. Előbb ötven évig csúfolták, gúnyolták a keresztyénséget, arról beszéltek, hogy ez magánügy, hogy ebben mindenki úgy dönt, ahogy akarja. Aztán bejött a forradalom, eltaposták az egyházat, ahogy ezt Voltaire kívánta, ám nem lehetett közömbösnek maradni. Bevezették a legfőbb lény kultuszát.
Aztán gondoljunk Szovjet-Oroszországra, ahol 1918 után ezrével lőtték agyon a papokat, gyalázták meg az apácákat, küldték lágerekbe a szerzeteseket, rombolták le a templomokat. De Sztálin Szovjet-Oroszországában sem lehetett azt mondani, hogy ki van pusztítva a vallás, ez már csak egy közömbös, múzeumi ügy, legfeljebb a történészeket érdekli. Ezért elkezdtek játszani az ünnepnapokkal. Először bevezették a tíznapos hetet, aztán a nyolcnapos hetet. Aztán bevezették az állami ünnepeket, amelyek ugyanúgy néztek ki, mint az orosz ortodox egyház ünnepei, csak immár nem a szentek képét hordozták a transzparensen, hanem a kommunizmus nagyjainak a képét. Kisöpörték a házakból a keleti ortodoxiában oly jellemző ikon-sarkokat, a régi szentek képeit, és odarakták helyettük az új világ új szentjeinek a képeit. Az ember nem tud közömbös maradni.
Vagy gondoljunk a nemzeti szocialista Németországra, ahol szintén üldözték a keresztyéneket, és bevezették az árja-mítoszok árja-kultuszát. Ott is kellett valamilyen istentiszteletet. Vagy gondoljunk a hatvanas-hetvenes évek Magyarországára. Amikor a tanácsokon névadó ünnepséget tartottak. Bevallva-bevallatlanul, de inkább bevallva, ez afféle keresztelő-pótló volt. Aztán beindultak az úgynevezett polgári temetések, meg az úgynevezett állami esküvők. Pótlandó azt, amit nem lehet pótolni. Az ember nem tud közömbös maradni.
Jeroboám király alternatív istentiszteletet vezet be. Pedig ‑ és itt újra ki kell mondanunk azt, ami ebben a történetben végig benne rejtezik ‑ éppen az lenne a király dolga, hogy egységet adjon a népnek. Éppen azért engedte meg annak idején Isten a királyság intézményének bevezetését, hogy egységes legyen az ország. És immár nemcsak politikailag nem egységes, nemcsak kettészakadt két kis országocskára, melyek időnként még egymással is háborút vívnak, hanem immár az istentisztelet, a vallás sem egységes. Természetesen, tudjuk, végső soron nem a király az, aki egységet ad a népnek, nem a királyság intézménye az, amelyik össze tudná fogni Izrael népét. Dehogy! Az Isten törvényének való engedelmesség. Isten az egész néppel kötött szövetséget. Isten nem az egyes embereknek mondja: Én vagyok az Úr, a te Istened. Ez az egész néphez szól. S ebben rejtezik az egység titka. Ez az egység nyitja: az Istennek való engedelmesség.
Amikor Jeroboám király a maga varrta papi köntösben föllép a maga építette oltárra, hogy a maga által odaállított bálvány-istennek áldozzon, fölharsan egy hang, egy névtelen valakinek a hangja, akiről csak ennyit mond az ige: az Isten embere. S így szól ez a hang: Oltár, oltár, ezt mondja az Úr, ímé egy fiú születik a Dávid házából, akinek neve Józsiás lészen, aki megáldozza rajtad a magaslatok papjait, akik most terajtad tömjéneznek, és emberek csontjait égetik rajtad! Arról a Józsiás királyról jövendöl ez az Isten embere, aki majd kétszáz esztendő múltán állítja helyre az istentiszteleti életet, a kultuszi rendet, a szövetség valóságát.
Hallja ezt a király is, s hallja azt is, hogy ez az Isten embere jelről is beszél, hogy kettéreped az oltár, és kiömlik rajta a hamu. Kinyújtja kezét, és így kiált: Fogjátok meg! És úgy marad a keze. Megbénul. Nincs ennél nagyobb csőd, mert a kinyújtott kar a hatalomnak a jele, a kinyújtott kar a cselekvés a jele, és a király egy pillanat alatt cselekvésképtelenné válik. Nem tud semmit sem tenni. Mindaz, amit kitalált, fölépített a hatalma érdekében, meg hogy a tíz törzs fölött ő parancsoljon - ez az egész nagy vallási, szellemi, kulturális, politikai akció, hogy bekerítse a népét, éppen a csúcson, az istentiszteleti mozzanat kellős közepén egy pillanat alatt lelepleződik, megsemmisül, összeomlik. Az általa épített oltár kettéreped, kiömlik belőle a hamu, és ő ott áll bénult kézzel.
Milyen naiv, aki azt hiszi, hogy az Isten helyébe helyezheti magát. Milyen naiv az az uralkodó, az a hatalom, az a hatalmi szerkezet, az a párt, az az irányzat, aki vagy amely azt hiszi, hogy odaállhat az Isten helyébe. A kinyújtott kéz, a parancsolás szimbóluma tétova és riadt bénasággá lesz.
De amikor Jeroboám király így kiált: könyörögj az Úrnak, a te Istenednek, és imádkozz értem, hogy ismét hozzám hajoljon az én kezem! - akkor az Isten embere könyörög, és a király föloldódik bénultsága alól. Amikor az ember Isten elé áll, amikor Istenhez könyörög, amikor az Istentől kéri az erőt, a megtartatást és a kegyelmet, akkor találja meg igazi helyét.
Ez a névtelen próféta mutatja meg, minden megszorítottságból, minden bénultságból, minden lehetetlen helyzetből csak az Isten felé lehetséges a kimenekedés. Elismerem, meghagyom, hogy amikor Jeroboám király a szívében azon spekulál, hogyan tartsa meg országát, népét, kis hatalmát, jogosan gondolja azt, hogy nehéz helyzetben van. Jogosan érzi úgy, hogy végképp minden kicsúszik a keze közül. Jogosan érzi, hogy a politikai, vallási, általános szellemi helyzet megbénítja őt. De nem látja, hogy az ilyen helyzetből csak úgy tud kimenekedni az ember, ha Isten felé menekedik. Ő rossz utat választott. Ő saját istent kreált, saját papságot, saját kultuszt, saját törvényekkel.
De most ebben a drámai pillanatban meg kell értenie, hogy Isten előtt lefoszlik az emberről minden illúzió, minden hamis igény, minden, amit maga köré kanyarított. Ha az ember Istennel szembesül, csak úgy tud Isten előtt állni, ahogyan van. Kicsiként, korlátozottként, erőtelenként, úgy, ahogy van. Meg kell értenie ennek a királynak is,  és nekünk is meg kell érteni, hogy csak Isten előtt és Isten felé közeledve tapasztalja meg az ember, hogy puszta élete, az, hogy van egyáltalán, ez kegyelem. Ez nem az én okosságom szüleménye, nem az én fifikám eredménye. Az, hogy vagyok, az, hogy van még ország, az, hogy van még nemzet, az, hogy van még a jövőnek reménysége, ez kegyelem. Semmi egyéb. Színtiszta, áldott, drága kegyelem.
És végül,  ennek a királynak is meg kell értenie, és nekünk is meg kell értenünk, hogy csak Isten előtt ismerheti fel az ember igazán, hogy mi az életének a célja. Annyi mindenre föl lehet tenni a tétet. Oly sokféle hivatás, szakma, pálya, életút létezik. De, hogy mi a végső célja az ember életének, miért érdemes élni, miért van értelme egyáltalán az emberi életnek, ezt csak Isten előtt tárul fel számunkra. Meg kell értenie ennek a királynak is, hogy az ember életének célja Isten hálás dicsőítése.
Ő itt istent hamisított. Fölállított északon és délen két borjút, rávésette a szobor talapzatára: Én vagyok az Úr, a te istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről. A borjúnak legyen hálás az ember? Egy szobrot dicsőítsen az ember? Egy másik embernek legyen hálás az ember, aki szamár, vagy borjú, vagy csacsi? Teljesen mindegyis, hogy micsoda. Tőle kapta életét, szabadítását? Hiszen kinyújtani se tudom a kezemet az Isten akarata nélkül. Hiszen egy hajszál sem eshetik le az én fejemről, ha az Isten akarata nélkül. Hogyne kellene, hogyne lenne szükséges Istennek hálás életet élnem.
Egy névtelen valaki áll most ott az oltár mellett, s viszi Isten üzenetét, és cselekszik ítéletes és szabadító csodát egyszerre.
Adja az Isten,  hogy amikor országunknak, népünknek sorsát nézzük, amikor az ígéreteket mérlegeljük, mindebben önmagunkat is látva, értsük jól: Isten előtt az emberről lefoszlik minden hamis igény, Isten előtt tapasztalhatjuk csak meg, hogy az én életem, a te életed, mindannyiunk élete kegyelem, és csak Isten előtt élhetjük át, lehet a miénk az a boldog meggyőződés, hogy életünk célja Istennek hálás dicsőítése.
Ámen

Kedves testvérek!
Miként az elmúlt vasárnapokon, úgy a mostani vasárnapon is a bibliai királyok történeteinek fényében keresünk válaszokat, igei útmutatást a mi mostani helyzetünkre nézve, mind az ország állapotában, mind pedig anyaszentegyházunk ügyeiben. A mai alkalommal, ahogy azt a Krónikák könyvéből fölolvastuk, újra nagyot lépünk az időben, csaknem nyolcvan esztendőt, és egy gyermek-király áll előttünk, annak az Ezékiás királynak a dédunokája, akiről az elmúlt alkalommal hallottunk. Gyermek-király ez a Jósiás, akiről a történet szólott, hiszen nyolc esztendősen lett uralkodóvá, amely természetesen ‑ tudniillik, hogy valaki gyermekként lesz királlyá ‑ nem ritka a történelemben, de mindahány alkalommal igen különleges helyzetet jelent.
Mint mondottam, Ezékiás királynak, a nagy reform-királynak, vagy ahogy a múlt alkalommal hallottuk, az Isten előtt sírni tudó királynak a dédunokájáról van szó. Ám, mikor Jósiás trónra lép nyolc esztendősen, már egészen más a helyzet, mint dédapja idején volt. Mert nemcsak Ezékiás dédunokája ő, hanem Manassé király unokája is, azé a Manassé, aki ötvenöt esztendeig uralkodott, és akinek uralmáról így beszél Jeremiás próféta: Jeruzsálem városa ártatlanok kiontott vérével telt meg. Manassé bálványimádó, vérgőzös diktátor volt. Ötvenöt esztendeig uralkodott, és uralma alatt Isten népe újra visszahanyatlott, visszazüllött, visszaesett abba az istentelenségbe, bálványimádásba, amelyből Ezékiás próbálta kivezetni. És nemcsak Manassénak unokája, hanem Amonnak fia is ez a mi Jósiás királyunk, azé az Amoné, aki mindössze két esztendeig uralkodott, majd egy katonai puccs során a saját testőrsége mészárolta le, de róla is azt jegyzi meg az Ige: azt cselekedte, ami utálatosság az Úr szemeiben. Ötvenhét esztendő telik el Ezékiás király halálától fogva, két emberöltő, és ez a két emberöltő, ez a majdnem hat évtized egy folyamatos süllyedés, züllés, hanyatlás, az erőszaknak, az önzésnek, az istentelenségnek az ideje. Ezékiás csodálatos reformja tehát megszakad, eltűnik, elvész, semmivé lesz. Jól érzékelteti ezt, hogy, amikor Jósiás király úgy dönt, hogy renováltatja a templomot, újra kell ácsolni az egész templom tetőszerkezetét, mert – ahogy az ige mondja - Júda királyai tönkretették azt, vagy még egy szabatosabb fordítással: hagyták tönkremenni. Körülbelül negyven-ötven esztendő alatt megy tönkre egy jól megcsinált, de elhanyagolt tetőszerkezet.
Isten népe két emberöltő óta a bálványoknak, a hazugságnak, a vérnek él, egy fenyegető világhatalom árnyékában. Mert az az asszír birodalom, amelyik egykor vereséget szenvedett Jeruzsálem falainál ‑ nem Júda erejéből, hanem Isten kegyelméből! ‑, ez az asszír birodalom még fennáll. Azt olvassuk, hogy egy alkalommal karikát raktak Manassé király orrába, és elvontatták az asszír birodalomban. Néhány évig ott volt fogságban, majd visszaengedték, nyilván, mint hűbéres királyt.Így, ilyen viszonyok között kerül trónra a gyermek-király. Mire számíthatunk? A gyermek, ahogy a középkori jogi nyelv mondja, infáns. Nyilván állnak mellette olyanok, a koronatanácsban, a királyi tanácsban, akik viszik az ügyeket, akik irányítanak. Neki csak pecsételni kell. Neki csak oda kell írni a nevét. Mit lát, és mit tud egy gyermek? Nyilván mások viszik az ország sorsát. És mégis, az a különös, hogy ez a gyermek-király csodálatos reformokat indít el. Ő az, akiről mintegy kétszáz évvel korábban, nevét kimondva beszél Istennek egy névtelen embere. Emlékszünk erre a történetre is. Amikor kettészakadt az ország, és Jereoboám király új kultuszt vezetett be, megjelent a hamis áldozó-halmon az Úrnak egy embere, aki Jósiásról jövendölt, aki majd lerontja ezeket a halmokat. Ez az a Jósiás király. Kétszáz esztendő múlva teljesedett be a prófécia. Reformok indulnak el. A hamis istentisztelet kellékeit megsemmisítik. A Baálok, az Aserák kultusz-halmait lerontják, és megkezdődik a templom fölújítása. Pénzt áldoznak rá. Előveszik a régi krónikákat. újra fölolvastatják őket. A gyanakvó kritikusok, mert mindig voltak gyanakvó kritikusok, így gyanakvó biblia-kritikusok is, arról írnak, hogy itt valamiféle megrendezett jelenetről van szó. A kritikusok így rekonstruálják a fölolvasott történetet Jósiás nyolc esztendősen uralkodó lett. Gyermek még. Nincs önálló döntése. Nincsen felnőtt felelőssége. Pár év alatt a régi ezékiási vonal befolyásra tesz szert. Előjönnek a régi emberek, a régi ezékiási emberek, két nemzedék után. Talán afféle búvópatak életet éltek, eltűntek, föld alá szorultak, kiszorították őket a közéletből, de most előjönnek. Visszajön a múlt. A múlt elkezdődött… - szokták mondogatni. Nos, Jósiás király alatt, aki egy gyerek-király, kis kamasz, aki még semmihez sem ért, elkezdődik a régi emberek visszajövetele. Befolyásra tesznek szert, egyre nagyobb a hatalmuk, és megkezdenek egy rekonstrukciót. Látszólag csak arról volna szó, - folytatják kritikusaink - hogy újraépül a templom. Amit két emberöltő alatt elhanyagoltak, semmibe menni hagytak, azt most, a külsőségeket, a kellékeket, a pompát, a régi ragyogást helyreállítják. Majd ennek örve alatt mintegy előkerül a régi mózesi törvénykönyv, s ennek alapján szellemi reformokat hirdetnek. Jósiás, a gyermek-király tulajdonképpen bábu. Bábu a hatalomra törő régi emberek kezében. Ám később, ahogy lassan fiatalember lesz, fölismeri ő is a hatalom jelentőségét, s már vágyik is a hatalomra, és a hatalomért cserébe lepaktál a papokkal. Vagy ‑ ahogy hallottuk nemrégiben egy politikus szájából – ‘lenyúlja az Istent is.’ Valóban erről van-e szó, hogy a mi Jósiás királyunk a hatalomért cserébe lenyúlja az Istent is?
Egyetlen egy megjegyzés van az igében, ami ezt a kritikus rekonstrukciót nem teszi lehetővé. Érdemes egyébként időnként a kritikus hangokra is odafigyelni, mert olykor éppen ezek a kritikus hangok kényszerítenek bennünket arra, hogy a bibliai történeteket, meg a magunk történeteit figyelmesen megolvassuk. Nos, van az igében egy megjegyzés, ami minden mást fénybe állít. Mert miközben sok szempont szól a kritikus érvelés mellett, hogy külsőségekről, látványról, országimázsról volna itt szó, sőt még az is igaz, hogy egyfajta politikai enyhülés következett be, megingott az asszír birodalom, s Júda népe, ez a kis ország elérkezettnek látta az időt, hogy a saját önazonosságát megfogalmazza, tehát visszafordul a múlthoz, aközben ott van egyetlen egy kis megjegyzés, és ez döntő: „Mikor még gyermek volt, elkezdte keresni az Urat.” Mikor még gyermek volt, elkezdte Istent keresni. A gyermek-király. Az infáns. A nagyok, a felnőttek, a dörzsöltek, a ravaszak befolyása alatt álló elkezdte Istent keresni.
Mit jelent az, ha egy gyermek Istent kezdi keresni? Ez mindig megrendítő. Több okból is. Megrendítő, mert egyrészt mi, felnőttek úgy gondoljuk, a mi dolgunk az, hogy a gyermeket Istenhez vezessük. Ne keressen az a gyerek, tudjuk mi, hol van Isten, majd mi oda vezetjük. Kézen fogjuk, elmagyarázzuk neki, bizonyságot teszünk róla, elmondjuk a szép történeteket, esténként odaülünk az ágya szélére, megtanítjuk imádkozni, és ha néha különös kérdéseket tesz föl, akkor elirányítjuk a hitoktatóhoz, vagy a tiszteletes bácsihoz és azt mondjuk, hogy kisfiam, ilyet tőlem ne kérdezzél, ezt én nem tudom. De mi az, hogy egy gyermek kezdi el Istent keresni? Mit jelent ez? Azt jelenti, kedves testvérek, hogy a gyermek megsejti, hogy a való világ mélyebb és tágasabb, mint az érzékelhető világ. Hogy a való világ sokkal több, mint amit mi felnőttek föl tudunk a gyermek számára kínálni. Hogy a való világ sokkal távlatosabb, mint ameddig mi el tudunk mutatni. A való világban sokkal mélyebb értékek vannak, mint amit mi értékként meg tudunk mutatni a gyermek számára. Szó szerint fordítva a héber eredeti szöveget, így lehetne visszaadni ezt, hogy elkezdte keresni Istent: Várni kezdett rá olymódon, hogy fölnyílt rá a szíve, és megtelt az élete lázas Isten-várással. Lehet, hogy abszurd, hogy egyetlen egy szót ilyen hosszú mondattal adok vissza, de egy lélektani folyamatot akar érzékeltetni az eredeti szó, úgy várok valakire, hogy fölnyílt rá a szívem, és megtelik az életem várakozó feszültséggel. Az első görög fordítása az ószövetségnek pedig egy olyan igével adja ezt vissza, amiben valóban egy ilyen lázas, türelmetlen, mindent megmozgató, mindent leporoló, minden után kutakodó keresést jelent. Látta már, kedves testvérek, közületek valaki gyermekét, esetleg rajtakapta, amikor a szülők, meg a nagyszülők régi dolgai között matatott? A bizonyítványok között, a keresztlevelek között, a családi levelek között? Talán meg is hökkenünk, milyen indiszkrét a gyerek, mit keres ő ott? A gyerek magát keresi. A gyerekben fölgyulladt valami. A gyerek a gyökereit keresi. Ez nem gyereki kíváncsiság. Megértette és megérezte, hogy tágasabb a világ, mélyebb a világ, messzebb tart a világ, mint ami a felszínen van.  Gyermek volt még Jósiás, amikor elkezdte Istent keresni. És micsoda páratlan történelmi konstelláció, együttállás, ‑ ha szabad ezt mondani teológusi kifejezéssel ‑ gondviselési együtthatás, concursus Dei, amikor az emberi életnek, a történelemnek és az isteni akaratnak a dolgai együtt futnak, és együvé futnak, egy pontba futnak össze, hogy vannak a gyermek-király mellett olyanok, akik nem hessentik el, akik nem mondják azt, hogy: Ugyan! Nem gyereknek való ez, majd ha nagy leszel! Akkor majd elmondjuk! Szoktunk ilyet is mondani a gyermeknek: Kisfiam, kislányom, te még nem érted ezt! Majd ha nagy leszel! Majd ha érettségiztél! Majd ha betöltötted a tizennyolcat!
Micsoda fölfoghatatlan nagy kegyelem, hogy vannak a gyermek-király mellett olyanok, akik tévedhetetlenül megérzik azt, hogy ez az az idő, ez az a pont, amikor fogékonnyá vált egy gyermek lelke az Istenre, amikor várja és keresi az Urat. Lenyúlta az Istent? Megtalálta! Lepaktált a papokkal? Odatalált az élő Úrhoz! Emberi eszközökön és szolgákon keresztül. Mit jelent, kedves testvérek, a felnőttekre nézve, ha egy gyermek keresi az Istent? Mérhetetlen és fölfoghatatlanul nagy felelősséget. Mit jelent a felnőttekre, az idősebb generációra nézve, az öregekre nézve, a nyugdíjasokra nézve, ha azt látjuk, hogy a mai világban gyermekek és fiatalok keresik az Istent. Ne sértődjön meg senki, ha eddig tán nem hallgattak a szavunkra. Ne sértődjön meg senki, hogyha ezeknek a gyerekeknek és fiataloknak nem olyan evidens a világ, mint nekünk volt, vagy nektek volt, vagy két generációval ezelőtt volt. Ez a Jósiás Manassé uralma alatt születik, amikor Jeruzsálem minden utcája vérrel volt szennyezett. Ez a Jósiás olyan király unokája és olyan királyok unokája-gyermeke, Manasséé és Amoné, akik áldozó halmokat állítottak, akik idegen isteneknek imádkoztak és áldoztak. Ők voltak azok, akik le akarták nyúlni az Istent is. Ne vegyétek zokon, ha azt veszitek észre, hogy nélkületek kezdtek el kérdezni, ha nélkületek kezdtek el keresni. Álljatok oda melléjük, és imádkozzatok érettük, mert a hívő ember felelőssége minden isten-keresőért az, hogy imádságával segítse. Ezért szinte magától értetődő immár, hogy amikor bevitték a királyhoz a rég elfeledett, a templomban elfalazott, valahova a szelemenfák mögé eldugott törvénykönyvet, ami nem is a templomból, hanem talán annak a padlásáról, vagy ki tudja, a pincéjéből kerül elő, s fölolvasnak belőle egy részt, Jósiás király egy szempillantás alatt megérti, ez az Isten szava. Ez az az Isten, akit én kerestem. Hogyan is indul a története? Még gyermek volt, mikor elkezdte keresni az Urat. S hogy folytatódik ez a történet? A főpap megtalálta a törvénykönyvet. És aztán Jósiás király, hallva a törvénykönyvet, megtalálta a törvény szavában az élő és mindenható Istent. Ezért mondja vigasztaló üzenetében buzdító szóval Jeremiás próféta, aki Jósiás királynak kortársa, és Jósiás ideje alatt kezdte meg prófétai működését: „És kerestek engem, és megtaláltok.” Mert ez a boldog tapasztalat. Ahogyan Jézus is mondja: Aki keres, az talál. Aki kér, az kap. A zörgetőnek megnyittatik. Aki keres, az talál.
S most nem csak általánosan hangzik az ige, egyetemes, mindenre kiható ígéretként, hanem személyes üzenetként is, ahogy Jeremiás próféta fogalmaz: kerestek engem, és megtaláltok.
Azt látjuk, hogy a mi időnkben kereső nemzedékek rajzanak elő. Tízegynéhány évvel ezelőtt, amikor Magyarország vallási térképét fölmérte néhány szociológus, meghökkenve adtak számot arról, hogy miközben, sajnos, eltűnik egy középnemzedék, a mai negyvenes, ötvenes nemzedék a hitetlenségben, a világiasságban, a közömbösségben, az önmagának élésben, aközben fölbukkan egy fiatal nemzedék, akik keresnek. Hogyan? Miért? Ki által? Ki mondta nekik, hogy keressenek? De fölbukkannak, és keresnek, és fognak találni. Mert aki keres, az talál. A mi nemzedékünk, a mi korosztályaink, a mi idősebb generációink feladata, nagy harca és nagy küzdelme az, hogy ne hallgasson az ilyen beszédekre: „Ó ez csak azért csinálja, mert dörgölődik az egyházakhoz!” Vagy: „Ó ez csak azért csinálja, mert lepaktált a papokkal!” Vagy: „Ó ez azért csinálja, mert le akarja nyúlni az Istent!” Nem! Keres. Keres. És aki keres, az talál.

Kedves testvérek!
Az elmúlt a vasárnapokon a bibliai királyok történetének fényében próbáltuk megérteni a mostani helyzetünket, és hiszem, hogy Isten igei útmutatást ad arra nézve, hogy hogyan kell mai viszonyainkat látnunk, magunkról gondolkodnunk, és cselekednünk.
Ezékiás király története Júdeába, a déli országrészbe visz el bennünket. Tehát most nem északon vagyunk, mint a múlt alkalommal, és már nem is ugyanabban az időszakban. Immár majdnem kétszáz esztendő telt el az országszakadás óta. A két ország, az északi Izrael és a déli Júdea külön él, külön királyai vannak, s mint hallottuk, külön kultusza és istentisztelete is van már a két népnek, akik egyébként egy nép és testvérek. Az előzmények fényében nem mondhatjuk, hogy a déli országrész hűséges maradt volna mindahhoz, amire Istentől erőt és elkötelezést kapott. A déli ország is elindult ugyanazon az úton, amelyikre az északi országrész már korábban rálépett. Ézsaiás próféta, Ezékiás király kortársa így jellemzi ezt a kort: „minden fej beteg, minden szív erőtelen, Sodoma fejedelmei, Gomorra népe.” Délen is az történik immár, ami északon. Áldozó halmok, hamis istenek, törvénytelenség, vérontás, erőszak, Isten törvényének megtagadása, egyszóval, ahogy a magyar költő jellemezte a XIX. századi Magyarországot: „fajulva romlás.”
Ezékiás király azonban kiemelkedik ebből a nagy romlásból. Nem beteg a feje és nem erőtelen a szíve. Nagy reformokat hajt végre, megújítja az istentiszteletet, helyreállítja a törvényes rendet. Természetesen, ez nem megy egyik napról a másikra, ez a folyamat rengeteg küzdelemmel, harccal, vívódással jár együtt, ám most valóban van egy királya Júdeának, aki szeretné visszavinni ezt a fajulva romló népet az igazi isteni valósághoz. Szeretné gyógyítani népét. És valóban, sok minden történik. Isten igéje pedig így jellemzi őt: „azt cselekedte, ami kedves az Úr szemeiben.”
Érdekes, hogy a királyok könyvében minden királynál találunk egy minősítést: azt tette, ami kedves az Úr szemében, vagy azt tette, ami utálatos az Úr szemében. Ettől függetlenül, ezek a királyok lehettek politikailag sikeresek, lehettek kudarcos királyok, előrébb vihették egy kicsit a nép sorsát gazdaságilag, anyagilag, vagy éppen romlásba dönthették, a királyok könyve íróját mindez nem érdekli. Megemlíti ugyan, hogy megnyerték a háborút, győztek a csatában, vereséget szenvedtek, de ezeket szinte csak fölsorolja. Másképp írja a történelmet, mint a világi történetírás. A világi történetírásban azok a nagy királyok, azok a nagy uralkodók, akik előre viszik az ország népét anyagi értelemben, akik kiterjesztik a birodalmat, akik megnyerik a csatákat. A Királyok könyvében azonban az a nagy király, aki kedvesen cselekszik az Úr szemei előtt. Függetlenül attól, hogy politikailag, gazdaságilag sikeres uralkodó volt-e.
Itt is nagy a történelmi veszedelem, mert miközben lelki, morális, szellemi értelemben épül és gyógyul a nép, föltűnik a horizonton egy új nagy, hódító birodalom, az asszíroké, mely az északi országrészt mát el is foglalta. Izrael már elveszett, úgy, ahogy a próféták ezt megjövendölték. Az északi városok fölégetve, az északi ország vezetői fogságba hurcolva, helyükbe idegenek betelepítve, oda Izrael – „elesett, és nem kel föl többé a szűz Izrael!” – hangzik Ámós próféta siratóéneke. A most fölvonul az asszír birodalom serege, körbeveszi Jeruzsálemet is, Júdea középpontját, a fővárost, ahol az Úr temploma van. Szorongatják az ostromgyűrűbe fogott várost, és ‑ emberileg szólva ‑ nincs is remény, hiszen Júdea kicsiny ország, kevés a hatalma, nincsenek szövetségesei, egyedül van. Ám Isten csodát tesz, mert az ostromló táborban pestisjárvány tör ki, és az a halvány reménység, amely inkább álmodozásnak tűnt, néhány nap leforgása alatt valósággá válik, mert a pestistől sújtott ostromló asszír sereg otthagyja a várost, visszavonult. Ezután évtizedekig nem  is tűnt föl hódító birodalom Júdea határain. Megmenekül a nép.
Ám a király maga is elkapja a pestist. Szinte kísérteties, majdnem ugyanolyan ez, mint amikor Nándorfehérvárnál Hunyadi János legyőzi a törököket, akiknek a táborában szintén egy pestisjárvány dúlt. Elvonultak a törökök, és Hunyadi János ‑ mint tudjuk ‑ az ostromot követően, a győztes csatát követően maga is pestises betegségben halt meg. Itt is így indul a történet. Nincs már ostromló sereg, elvonult az ellenség, s a király, aki mindvégig tartotta a lelket a népben, ő, aki a fenygetések, a külső és belső nyomás ellenére nem adta föl a várost, halálosan beteg lesz. S hogy mennyire halálos ez a betegség, azt nyilvánvalóvá teszi a próféta szava is, aki továbbadja Isten üzenetét: Rendezd el a dolgaidat, mert meghalsz, és nem élsz.
És itt történik valami, amiről ma szólni szeretnék. Most nem egy harcos királyt látunk, nem egy bátor királyt látunk, nem egy sikeres vagy kudarcos, nem egy lázadó vagy engedelmes királyt, hanem egy síró királyt, egy síró embert, egy síró férfit. A modern korra az a képzet alakult ki, hogyha valaki sír, gyenge. Éppen ezért a férfiaknak nem illik sírni. Nagyon megrendülünk, hogyha férfiembert sírni látunk. Én magam is, aki sokszor kell, hogy koporsó, ravatal mellett megálljak, azt veszem észre, hogy a férfiak egyre kevesebbet sírnak, most már talán a nők is egyre kevesebbet. Mert aki sír, gyenge, és nekünk erősnek kell lenni.
De milyen érdekes,  hogyha a Bibliát végiglapozzuk, sokkal több síró férfit látunk, mint nőt. Sír Ézsau, sír Jákob és József. Sír Saul király, Dávid, Jóás király. Sírnak a próféták, Elizeus, Jeremiás, Ezékiel. Sírnak a nagy szenvedők, Jób. És sír Péter apostol, és sír Jézus is. Férfiak. És ez nem valamiféle gyengeségnek a jele, különösen nem a királyok esetében. Ma, tudom nagyon jól, egy politikusnak, egy befolyásos embernek, egy döntéshozó helyzetben levő férdinak nem illik sírni, mert ha sír, vége. Tízegynéhány évvel ezelőtt Amerikában elnökválasztási kampány volt, és a demokrata párt jelöltjére ráfogtak valamit, nyilvánosság előtt föltettek neki valami rettenetes kérdést, mire szerencsétlen zavarba jött, és elsírta magát. Másnap lemondott a jelöltségről, mert gyenge ember nem lehet uralkodó.
Milyen érdekes, a Biblia férfiai, prófétái, királyai tudnak és mernek sírni. De Ezékiás király sírása különleges, elüt a többitől. Elválik azoktól, mert ha a többiek sírásáról olvasunk, azok mind-mind valahogy a nyilvánosság előtt történnek, gyászban, megrendültségben, meghatódott, megilletődött pillanatban, amikor elszakított testvérek találkoznak, amikor odavész a kedves fiú, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy elveszett az örökség, vagy bűnbánatot kell tartani. Ezékiás sírása azonban egészen különös. Így olvassuk az igében: A fal felé fordul és imádkozik, könyörög az Úrhoz, és keserves sírással sír. A beteg király sír. Valahogy pontosan úgy, ahogy a beteg kisgyerek nem tud semmi másra figyelni, nem érdekli semmi más, csak az édesanyja közelsége. Ahogy az ölébe kuporodik, és nem érdeklik a külvilág zajai, ingerei, s ott mondja a magáét az édesanyja ölében. Ez a király most a fal felé fordul, s nem azért, mert szégyelli a könnyeit, s nem akarja, hogy lássák, Ő most Istennel akar magára maradni. Imádkozik és sír. És több ez, mint megrendültség. Több ez, mint az, hogy egy nagy és erős ember, egy uralkodó tudomására jut annak, hogy meg fog halni, hogy a testén megjelenő fekélyek halálos betegséget jelentenek, s hogy ezt üzeni a próféta is, akinek a szava biztos szó: Rendezd el házadat, mert meghalsz, és nem fogsz többet élni.
Nem megrendültségről van itt szó. Ebben a sírásban keserűség fejeződik ki. Keserűség. Keserűség, mert a szabadulás hajnal-óráján neki mégis vesznie kell. Milyen érdekes paradoxon ez; az uralkodók úgy szokták, ha nagy baj van, ha nagy vész van, maguk elé küldik a népet, a „tölteléket.” Először nekik kell veszniük. Még csak nem is királyok, hanem nagy pátriárkák is megtették ezt. Emlékszünk Jákobra? Mielőtt Ézsauval kellett volna találkoznia, előre küldi a családját. Ha netalán Ézsauban bosszú gyullad, és pusztítani akar, akkor először a „tölteléket” érje a haragja. Értük nem kár. S most ennek a királynak azzal kell szembesülni, hogy mindenki megmarad, az egész nép megmarad, csak ő, egyedül ő, ő vész el. Ez keserűség.
Továbbá, keserűségből fakad ez a sírás azért is, mert hűséges életének látszólag nincsen nyugvópontja. Így imádkozik: Uram, Te látsz engem, és ismered az én utamat, és tudod, hogy azt tettem, ami jó a Te szemedben. Azt tettem, ami jó a Te szemedben! S most egyszerre csak az a tizennégy évig tartó küzdelem, mert tizennégy esztendeje király ez az Ezékiás, ez az ő tizennégy esztendei hűsége egy pillanat alatt összeomlik. Nincs nyugvópont, nincs kiteljesedés, nincs aratás, nincs boldog végigtekintés mindazon, amit elért és megvalósított, mennie kell. Hát hogy ne lenne keserű a szíve.
De a király nem csak sír, imádkozik is. Imádkozó király Ezékiás király. A sírása keserű, de az imádsága odaadó és alázatos. Nincs benne vád. Nincs benne panasz. Nincsen benne számonkérés. Nem nyújtja be a számlát Istennek: Uram, mindezidáig azt tettem, ami jó a Te szemeid előtt, hol a fizetség? Hol a jutalom? Hol az érdemek megnyilatkozása? Azt hiszem azért olyan odaadó és alázatos a király imádsága, mert ő tudja, hogy miközben a fal felé fordulva egyedül imádkozik és sír, mégsincs egyedül. Vannak, akik imádkoznak érte, s vannak, akik imádkoznak vele. Ebben van a nagy titok. A modern korban ‑ meggyőződésem ‑ azért nem szeretjük a síró embereket, mert nem ismerjük már, vagy nagyon-nagyon kevéssé ismerjük a vigasztalás művészetét. Azért jövünk zavarba, sokszor már akkor is, amikor egy síró gyermeket látunk, mert megkérgesedett a szívünk. Mert nem tudunk osztozni a síró sírásában, a fájdalmas ember fájdalmában, a megkeseredett ember keserűségében. Milyen gyakran látom, például, iskolába menet vagy jövet a gyermekkel levő szülőkön ezt: a gyermek bömböl vagy toporzékol, de a szülőnek nincs egy jó szava hozzá, hanem ráripakodik: Hagyod abba tüstént! Persze, a gyerek ettől még jobban bömböl, s akkor elkezdődik a rángatás, ez a fajta szülői elektrosokk, hátha a gyerek a rándulástól magához tér. Nem tér magához. Nekünk kéne magunkhoz térni, és a kérget a szívünkről lehántani. Azért olyan ijesztő, amikor sír valaki, mert nem tudunk vigasztalni.
A vigasztalás első, igazi gesztusa az, hogy tudunk a szenvedővel együtt és érte imádkozni. Minden vigasztalás innen fakad. Ezékiás király igazi nagy vigasztalása abban volt, igazi nagy bátorsága abban lett, és azért olyan hűséges és odaadó az imádsága  - a keserűsége ellenére -, mert tudja, hogy vannak, akik vele és érte imádkoznak. Boldog megtapasztalás ez. És döntő mozzanat. Egyedül van a keserű könnyeivel, de mégsem magányos. Ott, abban a pillanatban, neki is szüksége van arra, hogy egyedül legyen Istennel, de mégsem magára hagyott ez az ember.
Amikor pedig megkapja a prófétától az üzenetet, hogy újra kezdhet, Isten ad még neki időt, mert meghallgatta kérését, akkor ezt egy egészen fölfoghatatlan tünemény jelzi, a napóra csodája. Akház király napóráján tíz fokot visszatér a mutató. Ez csillagászati, természeti csoda. Miért van erre szükség? Úgy tűnik, minthogyha már pimaszkodna Istennel a király, amikor azt mondja a prófétának: Nem nagy dolog, hogy a napórán a mutató előre menjen, az a nagy dolog, ha visszamegy. Mintha már neki most valami külön, extra jelre lenne szüksége.
De nem erről van szó. Arról van szó, hogy ez a jel, ez a csoda csak egy másik csodát erősít meg. Mert nem az a csoda,  hogy visszamegy a napóra tíz fokot, hanem az, hogy meggyógyul a király. Nem az a nagy csoda, hogy Isten visszaállítja, úgymond, az időt, visszaforgatja az idő kerekét, hanem az, hogy visszavonja ítéletét. Ez a nagy csoda!! A király újra kezdhet. Pontosan kap még tizennégy esztendőt. Újra kezdhet mindent. Újra kezdheti az életet. Újra kezdheti a királyságot. Pontosan ugyanannyit kap, mint amennyit eddig eltöltött: Még egyszer tizennégyet. Ez a nagy csoda!
S ekkor mondja ezeket az imádkozó szavakat Ezékiás király: „Ímé áldásul volt nékem a nagy keserűség.” Mert ez az ő imádsága. Az imádságot a Királyok könyve nem jegyzi föl, de Ézsiás próféta is leírja Ezékiás király gyógyulását, és utána a király imádságát: Áldásul volt nékem a nagy keserűség. Szó szerint fordítva: Békességemre lett az én keserűségem keserűsége. A keserűség eszenciája. Ezzel a király azt akarja kifejezni,  hogy ez nem egy futó rossz érzés volt, amitől könnybe lábadt a szeme. Ebben az ő keserűségében az embernek, a mulandó embernek minden keserűsége benne foglaltatik. Esszenciálisan. Nem arról beszél a király, hogy volt az életemben egy mélypont, de az Isten kiszabadított. Nem azt mondja, hogy valami nem sikerült, és ezért kudarc-érzés töltött el, hanem arról beszél hálaadó énekében, hogy a halál torkában volt. Ez bizony nem egyszeri kudarc, hanem abszolút élet-kudarc. És emiatt keserűnek lenni azt jelenti: a keserűségek keserűségét inni. Epe-esszenciát, száz százalékosan. De most azt mondja: Javamra lett, üdvösségemre lett, áldásul lett nékem, békességet hozott a számomra. Nos, ez az Isten nagy csodája…
De, hogy ez a csoda bekövetkezhessen, ahhoz le kell gördülnie az arcunkon néhány nem is sós, hanem keserű könnycseppnek. Ahhoz nekünk is meg kell tanulnunk azt, hogy fal felé fordulva imádkozzunk és sírjunk magunkért és másokért is. És meg kell tanulnunk mindenkor és minden időben másokért és másokkal együtt, az Úr ügyében imádkozni.
Gyenge volt-e ez a király?  S vajon csak azért kellett érte imádkozni, mert az ember szánja a gyengét? Nem volt gyenge! Még ha a sírás a számunkra a gyengeség jele is. A király gyermek volt. Alázatos volt. Istennél kereste az élete megoldását. S mehetünk-e bűnökből, nyomorúságokból, tévelygésekből, erőtlenségekből másképp az Istenhez, mint sírva? Vagy ha gyenge volt a király, akkor pedig az áll az életére, amit az apostol mond: Akkor vagyok erős, amikor gyenge. Vagy amit az apostolnak mond az Úr: Az én erőm erőtlenség, gyengeség által végeztetik el. És ezt az igét használva hadd fordítsam így Ezékiás imáját: az én boldogságom, az én üdvösségem, az én javam könnyek és keserűség által végeztetik el.
Gyenge-e aki imádkozik? A modernkor erős embere, magabízó embere bizonnyal azt mondja: Ha imádkozol, gyenge vagy. Én is sokszor hallom: Imádkozni? Az a vénasszonyoknak való. Gyengék, töpörödöttek, elmeszesedettek, a sír szélén állnak. Én még erős vagyok.
Gyenge-e, aki imádkozik? Lehet. Beteg-e, aki imádkozik? Lehet. A halál markában van-e, aki imádkozik? Lehet. A keserűségek keserűségét issza-e, aki imádkozik? Lehet. De aki imádkozik, az már ott van az erős Istennél. Aki imádkozni tud - magáért, másokért, és másokkal együtt, lehet gyenge, lehet beteg, lehet keserű, lehet a tönk szélén, de már ott van a szabadító és erős Istennél. Ímé, áldásul lett nékem a nagy keserűség. Így imádkozik egy király, egy síró király. Adja Isten mindannyiunknak, hogy igaz legyen életünkre, sorsunkra is a zsoltáros szava: „Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéjét emelve.”
Ámen

Kedves testvérek!
Január 6.-a az egyházi hagyományban vízkereszt ünnepe, vagy a görög elnevezéssel epifánia napja. Ez a görög szó, epifánia, Lukács evangéliumának első részéből származik, Zakariás énekéből, ahol Zakariás arról jövendöl, azt ünnepli, azt magasztalja, hogy Isten szabadítója, Krisztus majd megjelenik, - ezt a szót jelenti az epifánia -  azoknak, akik sötétségben vannak, tudniillik a pogányoknak. A zakariási ének beteljesedését látja az óegyházi hagyomány abban, hogy a napkeleti bölcsek eljönnek, és tiszteletüket teszik Krisztusnak. Föltámadt Krisztus világossága, megjelenik Krisztus isteni dicsősége a pogányoknak.
Sajnos, a mi református hagyományunkban ez az ünnep elsikkadt, az evangélikusok ünneplik, mint ahogyan a római katolikusok is, és sok helyen a világon reformátusok is megtartják ezt a napot. Valahogy ez a mi egyházi hagyományunkban elsikkadt. De most fölidézve az új esztendő első vasárnapján, alkalmat kapunk arra is, hogy beletekintsünk a bibliai királyok sorsába. S egyúttal a három királyok története alapot ad arra, hogy egy hosszabb sorozatot kezdjünk el, hogy az elkövetkezendő vasárnapokon a biblia királyairól szóljunk, és rajtuk keresztül a hatalomról, és a tekintélyről, a törvényről és annak megtartásáról, a bölcsességről és az engedelmességről, a történelemről és a sorsról, a nemzetről és az országról, vagy ha tetszik, röviden, egy szóval: a politikáról. Természetesen, mégsem a politikáról szólunk, elvont és absztrakt értelemben, hanem királyokról, hús-vér emberekről, elhívottakról, fölhatalmazottakról, megbízottakról, szolgákról,  - miniszterekről, a szó latin értelmében -  akiknek az életében ott van a hűség és az árulás, a nagyság és az alantasság, a hit és az önbálványozás, a bölcsesség és a vakság, az erő és a gyengeség, a bátorság és a gyávaság, egyszóval mindaz, ami ott van a mi életünkben is, a mi sorsunkban is, a mi jelenvaló világunkban, a mi életünkben.
Legalább háromféle okból kell nekünk erről beszélni, s a biblia királyai fényében látni a saját életünket, országunkat, sorsunkat. Egyrészt evidens módon maga a Szentírás erre késztet bennünket, hiszen a biblia alakjai sohasem illusztrációk egy gondolathoz, hanem élő személyek. Amikor őket nézzük, róluk olvasunk, akkor élő személyeket látunk magunk előtt, mint ahogy mi magunk is élő személyek vagyunk. Amikor a Biblia beszél, az életről beszél. Ezért kell nekünk ezekkel a kérdésekkel foglakozni.
Másodsoron a mai magyarországi helyzet is erre késztet bennünket, hiszen tavasszal országgyűlési választások lesznek, és nagy kérdés minden keresztyén ember számára az, hogy tud-e majd jól ítéletet alkotni akkor, amikor bemegy a szavazófülkébe, és bejelöli, kire adja a vótumát. Jó ítélet lesz-e az a részünkről? Ha nem törekszünk a helyes ítéletalkotásra, mások döntenek helyettünk. Aki nem szavaz, aki nem dönt, ahelyett majd más szavaz és más dönt. S akkor aztán hiába panaszkodunk, hogy kiengedtük kezünkből a helyes ítéletalkotást. Ezt példázza számomra az a levél is, amelyet minden lelkipásztor megkapott az egyik párt miniszterelnök-jelöltjétől. Bár megtisztelő, hogy minden lelkipásztor kap egy ilyen levelet, de az az érdekes, hogy a sok szép dolog mellett egyetlen szó sem esik benne politikáról. Csak szép dolgok vannak benne, hogy szeretni kell a másik embert. A levél nem mutatja be a jelölt programját, nem mondja el, hogy ő mit akar, mi a szándéka. Ha mi nem foglalkozunk a kérdésekkel  - ezt üzeni nekem ez a levél -, akkor minket valamilyen helyre odatesznek, például e levél a lelkészeket arra a helyre teszi, ahol nem beszélünk a politikáról. Oda helyez bennünket, ahol lehet jótékonynak, jószívűnek, altruistának lenni, szolgálni, de politikáról, országos kérdésekről mi ne beszéljünk. Számomra ennek a levélnek ez az üzenete. Te csak ne szólj bele az ország dolgaiba és akkor szeretni fogunk.
Harmadszor, nekünk reformátusoknak külön is foglalkoznunk kell most a politikának, az országnak a kérdésével, mert a legutóbb egyházunk zsinata hozott egy döntést, amely sokak számára félreérthető. Arról rendelkezik ez a zsinati határozat, hogy azok a lelkipásztorok, akik párttagok kívánnak lenni, vagy parlamenti képviselők kívánnak lenni, arra az időre, amíg ezt a mandátumot vállalják, szüneteltessék lelkészi szolgálatukat. Teljesen jellemző a félreértésekre, hogy egy konzervatív napilap ezzel a szalagcímmel hozta a hírt: A zsinat megtiltotta a lelkészeknek a politizálást. Egyáltalán nem! A pártoskodást tiltotta meg. Illetve megengedi nekik, csak ebben az esetben nem gyakorolhatják lelkészi szolgálatukat. Én éppen nem úgy értem a zsinat határozatát, hogy ezentúl tilos politizálni. Éppen fordítva! Én fölhatalmazottnak érzem magamat arra, hogy bátrabban politizáljak a szószékről, mert ezentúl senki nem mondhatja, hogy én ezt valamelyik pártnak a nevében teszem. Nem mondhatja senki, a lelkész azért politizál a szószékről, mert parlamenti ambíciói vannak. Nincsenek. Szabadok vagyunk arra, hogy Isten Igéjének a magaslatából, mindenféle pártérdek fölé emelkedve beszéljünk a pártokról, a politikáról, az országos ügyekről.
Forduljunk Isten Igéjéhez. A Bibliában a király szimbolizálja azt a problémakört, amiről eddig beszéltünk. A köz szolgálatát, az ország kérdéseit, a mindenkire tartozó ügyeket. A király az a személy, akinek a szolgálata, elhívása, funkciója mindezt szimbolizálja.
S mindjárt a mai igében legalább öt királlyal találkozunk. Ott vannak hárman a napkeleti bölcsek, akikről ugyan az ige nem mondja, hogy királyok lettek volna, de jó okunk van arra következtetni, hogy ezek pártus tudós királyok lehettek, akik valószínűleg Perzsiából érkeztek. Igen valószínű, hogy papkirályok voltak, akik egy jelet láttak, és hódolni jöttek. Ha egyszerű tudós emberekről, csillagászokról lett volna szó, nem tartom valószínűnek, hogy olyan nagy vehemenciával nekikészülnek, és talán egy fél esztendeig, vagy egy esztendeig is tartó útnak nekivágnak, hogy hódoljanak egy királynak. Egy tudós értelmiségi az ilyet tudomásul szokta venni, esetleg beszámol róla a kollegáinak. Hódolni egy királynak, hosszú útra kelve, csak egy másik király szokott. Ahogy Délnek királynéja hosszú útra kerekedett, hogy tiszteletet tegyen Salamon bölcsességének. Ez királyi gesztus.
Királyi palotába mennek is, Heródeshez, és ő a másik király a történetben, számszerint a negyedik. Edomita származású báb-uralkodó, aki a római hatalom jóvoltából került Júdea élére, s akiről följegyzik a római történetírók is, hogy kegyetlen, aljas és véreskezű uralkodó volt, mint ahogy általában a birodalmi lakájok szoktak lenni. Ő volt Cézár legjobb júdeai tanítványa. Gyakorolta is ezt a tanítványságot, olyannyira, hogy maga Augustus császár is azt mondta róla Macrobius történetíró szerint: inkább disznaja lennék Heródesnek, mint a fia. Heródes a saját fiát is megölette, amikor az udvari emberek arról pletykáltak, hogy Róma leteszi ezt a kegyetlen Heródest, és a fiát teszi meg uralkodónak.
S végül, van ennek a történetnek egy ötödik királya is, az igazi király, Jézus. Mert Ő is király. Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát. S akkor megbolydul egész Jeruzsálem a bölcs királyoknak erre a kérdésére. Heródes behívatja az írástudókat, a hagyomány ismerőit, s fölteszi a kérdést: Hol kell a zsidók királyának megszületni. S már hangzik is a válasz, nem kell sokat gondolkodni rajta: Betlehemben. Mert a reménységek, a prófétai ígéretek ezt oly világossá tették Isten népe számára, hogyha megszületik a szabadító, az isteni király, az csak Betlehemben születhet meg.
Öt király áll hát előttünk, de igazából az egy király, a Jézus Krisztus érkezése és születése kavar itt meg mindent. Drámai az a kifejezés, amit Lukács evangélista használ: Heródes király pedig ezt hallván megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem. Zűrzavar támad. Kétségbeesett kapkodás. Tébolyodás. Ki ez a király? Ki ez az uralkodó? Ki az, aki zavarja a mi köreinket? Válságba kerül a király hatalma. Ezt érzékeltetik a napkeleti mágus-királyok is, akik hódolni jönnek az ég és a föld királyának, megérzik. Isten és ember kapcsolata új viszonylatba kerül azzal, hogy megszületett a Messiás! Nem ők bolydítják meg Jeruzsálemet. Nem az ő érkezésük forgat föl mindent. Ők csak indikátorai annak a nagy eseménynek, ami bekövetkezett. Heródes esetében látjuk igazán jól, hogy miképpen ütközik az emberi, földi hatalom az isteni hatalommal. Megbolydul minden, és végülis Heródes, aki már szívében gyilkos merényletet forral, elindul azon az úton, amelyen a féktelen hatalomvágy végtelen meghosszabbítása halállá és iszonyattá lesz. Shakespeare-nek van egy gyönyörű kifejezése a hatalomnak erről a természetéről. Weöres Sándor így fordítja a VIII. Henrik prológusát: „A hatalom halállá hidegül.” Ez Heródes útja.
Heródes packázik Istennel. Számára Isten is csak egy olyan dolog, mint minden más itt, ebben a világban. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb, lehet, hogy egy kicsit erősebb, lehet, hogy vannak váratlan és kiszámíthatatlan manőverei. De Isten is csak egy adottság itt, evilág tényezői közül. Ha kell, akkor építünk neki egy nagy templomot (ez a Heródes az, aki a zsidók tetszését keresvén újra építi a salamoni templomot.) Mit számít? Ennyi befektetést megér. Egy okos politikus, egy bölcs uralkodó a hatalomért ennyit tud invesztálni. De most, amikor az ő uralmáról, az ő hatalmáról, az ő sorsáról van szó  - mert ő ezt másképp nem tudja értelmezni, mert számára az, hogy Messiás-király nem jelent semmit, csak egy evilági, földi alakzatot -  hát mindjárt cselt sző, mindjárt ármánykodik, packázik az Istennel.
De milyen érdekes, hogy ugyanakkor ez a Heródes elvakult is. Rossz módot választ arra, hogy Jézust likvidálja. Mennyivel egyszerűbb lenne útnak ereszteni a bölcseket, s azt mondani: Menjetek csak, hódoljatok ennek az új királynak, majd elmegyek én is. Aztán néhány kémet a nyomukba küldeni, földeríteni, hogy hol is tartózkodik ez az új király,  aztán kiküldeni a csapatokat, és elrendezni a dolgot. Milyen vakká lett Heródes. Menjetek el, találjátok meg, keressétek meg, aztán gyertek el, és jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek, és hódoljak néki.
Heródest Isten megvakítja. Nemcsak a hatalom vakítja meg, Isten is megvakítja. Isten, aki a háromkirályokat csillag jelével, írástudók bizonyságtételével odavezette-vonzotta Jézushoz, a gyilkos tervet szövő Heródest nem engedi közel a Fiúhoz. Sőt, azáltal, hogy a bölcseket álomban tanácsolja, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, hanem más úton menjenek haza, meg is csúfolja Heródest. Hiszen nagy dolog forog itt kockán. Egyetlen egy szóval így lehetne jellemezni: az ígéret. És legyen a mai királyainknak ez a közös nevezője - ha lehet itt közös nevezőről beszélni - ez a szó: ígéret.
Heródes ígérget, de Krisztus maga az ígéret. Ez a különbség. Heródes mit ígér? Elmegyek, és én is tiszteletet teszek neki. Mennyi szép ígéretet hallott már az ember. Amióta világ a világ, amióta szavazással döntik el azt, hogy ki a vezér, ki a miniszter, ki az uralkodó, kik lesznek a föld bírái, azóta újra meg újra ígéretek hangzanak el. Politikai programokat hallunk. Vannak vágyaink, álmaink, terveink, s elvárjuk egy ország vezetőitől, hogy segítsenek bennünket ezeknek az álmoknak a megvalósításában. Hát ki mit ígér? Aztán úgy szokott lenni, hogy aki többet ígér, az kapja az emberek szavazatát. Heródes is ígér. De ez az ígéret - mint látni fogjuk - ármány. Ez az ígéret eleve hazugság. Mert ő nem hódolni akar, és csak nem is hódítani, hanem gyilkolni akar.
Van azonban, kedves testvérek, egy másik ígéret is. Ez az ígéret maga a Fiú. Maga a megszületett király. Amikor uralkodónak és Istennek a viszonyát nézzük, ez döntő kérdéssé válik. Ha a világi hatalom, amely a mi hitünk szerint végső soron Istentől kapja megbízását, jól végzi a dolgát, az azt jelenti, hogy helyet hagy az isteni ígéretnek. Nem ő hozza az ígéretet. Nem az uralkodó mondja az ígéretet. Nem ő találja ki. És még csak nem is megszabja a helyét - hol volna a helye? hol kellene megszületnie? - hanem helyet hagy neki. Ez döntő dolog. Ha helyet hagy neki az ország életében, a saját életében, a népe életében, meg a saját gondolatai és elképzelései valóságában, akkor önmagát is aláveti ennek az ígéretnek, akkor hódol neki, akkor ahhoz méri önmagát, és nem önmagához az ígéretet.
A heródesi tébolyban az a döntő, hogy Heródes önmagához mér mindent. Saját királyságához, saját hatalmához, saját végtelenül meghosszabbítani kívánt uralmához, saját befolyásához, saját programjához, saját ígéreteihez mér mindent. Azt szoktuk mondani, mindenki magából indul ki. A politikus is magából indul ki. Egy király is magából indul ki. Miért ne? De ott fordul meg minden, kedves testvérek, amikor az ember elkezdi magát, a családját, a népét, az országát és az egész világát az isteni ígérethez mérni. Amikor ráteszi magát az isteni ígéret mérlegére.
Mert nem nekünk kell mérlegelni. Mert nem úgy van a dolog, hogy minden szavazó polgár áprilisban kezébe kap két alkalomra egy mérleget, és eljön az igazság órája, ahogy ezt mondani szokták, és majd mérünk is, kinek kevesebbet, kinek többet, és aki könnyűnek találtatott, az elvettetik. A Krisztus gyermekei az Isten már beteljesített ígéretének a mérlegére helyeznek rá mindent.
Emlékszünk a nagy királyra, a perzsa uralkodóra? Akinek palotájában megjelenik egy kéz, s fölírja a falra: mene, tekel, ufarszin. Megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt nem mi mondjuk. Ezt az Ige mondja. Ez nem a mi ítéletünk. Ez az ígéret ítélete. Minden királyt, minden uralkodót, minden vezért, minden törvényhozót, minden minisztert, mindenkit, akinek hatalom, autoritás, befolyás, parancsolás lehetősége adatott, szabad és kell is ezen a mérlegen mérni. És akkor igazi az Istennel való kapcsolat, ha nem külső tényezők mérik őt, hanem ő méri önmagát ezen a mérlegen.
Igen, sok ígéret fog elhangzani, sőt már hangzik is. Igen, bizonyos, hogy nagyon nehéz lesz majd az ígéretek közül kiválasztani a legvalószerűbbet, a leginkább igaznak tűnőt. Ez nehéz dolog lesz. De nem lesz nehéz az isteni ígéret fényében nézni ezeket az ígéreteket.
Ezért beszél a második zsoltár olyan határozott és egyértelmű szavakkal, amikor így szól: „Azért királyok legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái. Szolgáljátok az urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel, csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne vesszetek az úton, mert hamar felgerjed az Ő haragja. Boldogok mindazok, akik Őbenne bíznak.”
Az ember válasza Isten ígéretére helyes módon: a bizalom. Az én helyes válaszom a Fiúban adott isteni ígéretre az, hogy hiszem. Hiszek Őbenne és hiszek az Isten ígéretében. Mit mond a zsoltár? Azt mondja a zsoltár nekünk is: Földi királyok, családfők, szülők, munkahelyi vezetők, legyetek eszesek. Mindenki, akinek hatalma van, kicsi és nagy, legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái, mindannyian, akik döntötök kicsi és nagy dolgokban, okuljatok. Mert az a boldog ember, aki Őbenne bízik. Az a boldog ember, és az a boldog nép, az lesz boldog ország, amelyik az Isten ígéretének helyet hagy, ez ígéretnek aláveti magát, és életét, sorsát és dolgait ezen az ígéreten méri.
Ámen

Milyen egyszerű szavak ezek. Meghátrálás, elveszés, hit, élet. S ezekben az egyszerű szavakban benne van mindaz, amit másképp szólva az élet értelmének nevezünk.
Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a buzdító kijelentés nem egy csata kellős közepén hangzik – a színtér egészen más, és ez az igazán lényeges.
A csatában ellenfél – ellenség – szegül szembe velünk, indulattal indulattal, akarat akarattal, s ott minden talpalatnyi földért meg kell küzdeni – aki meghátrál: hátralép – az veszít. S a győztes előre-léphet arra területre, amit ellenfele föladott.
Itt azonban vándorlásról van szó: amikor az életünk jövendőjéről van szó, vagyis arról, hogy elfogadjuk-e Isten meghívását és elindulunk-e ígéretei felé – senkit onnan kiszorítanunk nem kell: Krisztus meghívása mindenkinek szól.
Meghátrálni azt jelenti: megtorpanni az úton, s visszafordulni és visszatérni abba, amiből kihívott: a bűnbe, a hitetlenségbe, a kudarcokba, a reménytelenségbe, a jövendő nélküliségbe, a halálba.
Meghátrálni: visszatérni az elveszésbe.
Ki kell hát legyőznünk? Saját kicsinyhitűségünket, kételyeinket – még egyszerűbben önmagunkat. Ez a hit legnagyobb harca – és ez a hit legnagyobb győzelme.
Nem csatamezőn, hanem zarándokúton vagyunk
Nem a földi élet véges terein játszódik a dráma – hanem a szív végtelen dimenzióiban
Nem másokat kell legyőznöm – önmagamat kell meggyőznöm
Ennek a drámának győztese és vesztese egyaránt én lehetek.
De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hitéi.
Lépjünk tovább bátran afelé, amerre Isten hívott:
arra van az élet, amerre Ő hív minket.

Kedves testvéreim, szeretett gyülekezet!
Advent első vasárnapján az igehirdető némi zavarban van, mert az első ádventi igehirdetést szinte csak közhelyekkel tudja kezdeni. Elnézést kérek tehát, előbb én is közhelyeket fogok mondani. Advent az eljövetel, a várakozás ünnepe, a készülődés ideje karácsony ünnepére. Ez az az idő, amikor egyre közelebb jutunk karácsony öröméhez, fényéhez. Jó nekünk ezekben a napokban a sürgés-forgást, ajándék-vásárlást, üdvözlő levél-írást azzal is kiegészíteni, elmélyíteni, hogy a krisztusi ádventre is gondolunk, s nem csak egy szép szokást, egy hagyományos nagy ünnepet látunk magunk előtt.  Most azonban és a következő alkalmakkor a reményről szeretnék szólni. Ha van várakozás, reménynek is lennie kell. A várakozás szinonimája a reménység. Igen érdekes, hogy az Újszövetség a reménységről szólva különleges jelzőkkel egészíti ki a kifejezést. Beszél élő reményről, jó vagy jobb reményről, és beszél boldog reményről. Olykor egyenesen meghökkentő kifejezéseket olvashatunk, például reménység ellen való reményről, másutt pedig esengő reménységről. Egészen különös, amikor a Thesszalonika levélben eltett reménységről hallunk. Ma a felolvasott ige alapján az erős reményről szeretnék szólni.
Az ige értelmében nyilvánvaló, hogy van gyenge remény is, afféle reményecske. Valamiféle halvány remény, ami pislákol az ember lelke alján, de könnyen ellobban. Tünékeny, gyenge remény az ilyen. Sokszor találkozunk ezzel: fölgyullad valami, megfogalmazódik egy elképzelés, mutatkozik valami esély, aztán az élet dolgai ezeket a gyenge, könnyű, nem megalapozott reményeket elsodorják, semmivé teszik. Azt hiszem, sokszor egy egész életet kitesznek az ilyen könnyűnek találtatott, gyenge remények. Sokan vannak, akikben soha nem bontakozik ki erős reménység. Csak azt látjuk, hogy az egyik kis esélyből a másik kis esélybe, az egyik gyenge reményből a másik gyenge reménybe jutnak- esnek. S most nem is szólunk azokról, akik már nem is remélnek, mert már nem mernek remélni, a lelkük megkeseredett, keménnyé vált, nincsen benne semmi nyitottság.
Határozottan és erősen remélni azt jelenti, hogy az ember nem engedi, hogy élete bezáruljon. Mennyi minden van, ami arra késztet, hogy bezárjuk életünket! Sokszor még egyfajta sajátos életösztön is mutatkozik ebben, egyfajta törekvés, hogy legalább az megmaradjon, ami van, azt már ne tegyük kockára. Így az ember bekeríti az életét, bezár minden ajtót, ablakot. Igen, amikor a reménység által ajtót nyitunk, akkor fölnyitjuk az életünket a jövendőre, a még be nem következettre, s azzal együtt kockázatokat is vállalunk. Ha valaki reggel kinyitja az ablakot, hogy bezúduljon a friss, hajnali levegő a szobájába - ez különösen városi tapasztalat - azt is kockáztatja vele, hogy nem a friss levegő fog bezúdulni, hanem a városnak minden bűze és szennye. Nos, sokan inkább bezárják az ablakot, és zárva is tartják azt.
Aki a jövőre nézve fogalmaz, alakít ki elvárásokat, reménységeket, annak azzal is számolnia kell, hogy nem csak az következhet be, amit remél, hanem nyitottsága okán nem remélt dolgok, vagy éppen a remélt dolgok ellenkezője is beléphet az életébe. Ha már vannak ilyen tapasztalataink, óhatatlanul védekező mechanizmusokat alakítunk ki. Inkább már nem remélünk - ahogy szoktuk mondani: inkább nem kockáztatunk. Biztosra kell mennünk. Ám aki így alakítja az életét, és csak biztosra megy, az már nem is megy, nem is lép, hisz a legbiztosabb: nem is lépni.
Egyszer egy zsendülő kamasszal beszélgettem, akinek szorongásos gondolatai voltak, s arról beszélt, hogy milyen kockázatos dolog - igen bagatell példa! - az utcára kimenni. Bármi történhet az emberrel. Elhalad egy épület előtt, a emeleten valaki locsolja a muskátliját, megbillenti a cserepet, aláesik, s jaj, ott a baj. Én erre csak azt tudtam felelni neki: nézd, ha így gondolkodsz, akkor jobb, ha ki se lépsz az utcára. Aki nem remél, aki semmi jót nem vár, aki csak szorongani tud, az nem tesz egy lépést sem. Bezárja az életét abba, amije éppen van. Csak az a kérdés, hogy jó-e az, ami van? Bezárhatjuk-e az életünket abba, ami van?
Amikor az apostol erős reményről beszél, kétféle tapasztalatot tár elénk. Az egyik tapasztalata a szorongattatás, a sokféle szenvedés, a sokféle baj, a hányattatásai, a próbatételei, az üldöztetései. Ezekhez azonban belső gyötrődések is csatlakoznak. Az itt használt görög szó azt jelenti: prés alá tenni valamit és folyamatosan szorítani. A szorongást úgy éljük meg, mintha kívülről szorítanának! Ám gyakran kívül nincsen semmi baj, belül azonban szorosságban vagyunk, szorongunk. Mind a kétféle tapasztalatra utal most az apostol, a szorongattatásnak mindkét oldaláról szól. Szenvedés-katalógusaiból tudjuk, igen-igen sokat kellett szenvednie.
Ám beszél a vigasztalásról is. Arról, hogy minden nyomorúsága, szorongattatása, szenvedése közepette is mindig megtapasztalta, átélte Isten vigasztalását. Mindig kapott erőt, amikor gyenge volt. Mindig megnyílott egy út, amikor látszólag minden bezárult. Mindig elhárította Isten a feje fölül a végzetes veszedelmet. Mindig kimenekítette a bajból. Mindig adott a számára megoldást, amikor ő már talán kénytelen volt azt mondani: nincsen megoldás. És mindig hozott a számára vigasztalást, amikor már nem volt senki, aki vigasztalja őt. Erős reménységről szólva, erre a kétféle tapasztalatára utal az apostol.
Voltaképpen az a kérdés, hogy szabad-e nekünk a reménységet bármiféle jelzővel ellátni? Ilyenekkel, mint élő, jó, jobb, boldog, esengő. S viszont, szabad-e ilyet mondani, hogy vak remény, rossz remény, hiábavaló remény? Nem lenne-e jobb a reményt meghagyni úgy, ahogy van, tisztán? A remény, az remény. Ám éppen az emberi tapasztalataink vezetnek oda, hogy a reménységhez valamilyen minőséget is hozzákapcsoljunk. Most az erős reményről van szó, az erő minőségét köti az apostol a reménységhez.
Egy különös képet használ, s ezt nem is tudjuk igazán magyarra fordítani. Háromféle megoldást is ajánlanak a fordítók. Én most mind a háromról szeretnék néhány szót szólni, és így kerekedik ki, mit jelent az, hogy erős remény.
Az „erős” jelző eredeti szava a „jár-kel” igéből képződik. Szó szerint fordítva, az számít erősnek, ami körbe van járva, ami végig van járva. Mit jelent ez? Először is azt, hogy olyan reménységről beszél az apostol, amit az ember minden élethelyzetben megtapasztalhat és átélhet. Akárhol jár, akármiben van, ez a reménység ott van. Nincsen olyan élethelyzet, ahol ne lenne foganatja. Ezért erős ez a remény. A sokféle reménykedéseinkkel, elszállott, megsemmisült gondolatainkkal összehasonlítva, csodadologról van itt szó. Ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés. Nohát akkor a remény próbája a tapasztalat. Azt mondja az apostol: olyan reménységem van felőletek, aminek minden élethelyzetben van foganatja. Ez a keresztyén reménység, a krisztusi reménység. Egyszerűen szólva, a keresztyén ember nem ismer olyan élethelyzetet, amelyben azt kellene mondania: nincs már mit tenni.
A világ gyermeke sok-sok ilyen élethelyzetet ismer, s úgy szokta mondani: „Felteszem a kezem. Megadtam magamat. Itt én már nem tudok csinálni semmit. Vége minden tervezésnek, elgondolásnak, próbálkozásnak, küszködésnek, álmodozásnak. Bezárult a kör.”
Kedves testvérek! Az én kérdésem az, hogy mi, Krisztus gyermekei, mondhatjuk-e ezt? Meggyőződéssel vallom és hiszem és ki is jelentem, hogy nem. Azért nem, mert a mi reménységünk az Isten cselekvéséből táplálkozik. S vajon, mondotta-e valaha Isten velünk kapcsolatban: „fölteszem a kezem, reménytelen eset vagy. Nincs tovább. Lemondok rólad, ahogyan te sokszor lemondtál már egy másik emberről!”??
Az iskolákban, ha ki kell csapni egy diákot, mert már nem boldogulnak vele, tudom,  a pedagógusok ezt a lépés keserű kudarcnak érzik, hisz ez már a legvégső megoldás. Nem boldogultak a gyerekkel, el kell távolítani a többiek érdekében. Isten nem ilyen szégyenkező pedagógus, ő nem mondja, hogy: nézd, eltávolítalak a családod köréből, az ő érdekükben, mert veled már nem lehet boldogulni. Eltávolítalak a barátaid köréből, mert már nem is a barátaid, s veled nem lehet egyről kettőre jutni. Eltávolítalak az élők közül, az élők érdekében, mert te egy lehetetlen eset vagy. Eltakarítalak az útból, mert hiába a kegyelmem, áldásom, szeretetem, igazságom, veled nem lehet egyről kettőre jutni. Pedig hányszor vettelek körbe szeretetemmel? Nem hétszer, nem hetvenhétszer hétszer, hanem életed minden másodpercében és minden pillanatában. És te? Te reménytelen eset vagy.
Ádvent nagy üzenete a Megváltó érkezése. Isten Szabadítót küld érettünk, Megváltót küld, noha királyi jogon mondhatná bármikor: föllázadt ellenem az én teremtményem, önmagát isteníti. Naponként ezerszer megszegi törvényemet, noha még egyet is ért vele. Nem szeret az én teremtményem, nem tud szeretni. Pedig ezért ajándékoztam meg élettel, ezért áldottam meg, ezért van itt, hogy szeressen, de nem tud szeretni. Néha megpróbálja,  meghagyom, igyekszik rá, néha még könyörög is érte. Ám a másik pillanatban, mintha semmi nem történt volna, úgy sistereg a szívében a gyűlölet, a harag, az átok. Jobb lesz innen eltakarítani. Isten azonban megváltót küld.
Megpróbált az a remény, amiről az apostol beszél, mert Isten cselekvéséből táplálkozik. És ha Isten szeretetének minden pillanatban van foganatja, mert van, annak ellenére is, amilyenek mi vagyunk, akkor az Isten szeretetéből táplálkozó reményünknek is van foganatja minden pillanatban, élethelyzetben. Még a korinthusiak esetében is van foganatja az apostol reményének, mert azt mondja: ez a mi reménységünk erős tifelőletek. Ha valaki elolvassa az első és a második korinthusi levelet, bízvást mondhatja, nem is kell hozzá nagyon kritikusnak lenni: tehetetlen társaság volt ez a korinthusi gyülekezet. Tehetetlen? A legsötétebb bűnökben éltek! Egyhelyt azt mondja az apostol az első korinthusi levélben: Olyan bűnök ismeretesek közöttetek, amelyektől még a pogányok is iszonyodnak. Ám itt azt mondja: Erős felőletek az én reménységem. Isten hűségében nézi őket.
Másodsoron, ez a reménység szilárd. A megpróbáltsága, az ereje azt jelenti, hogy szilárd, hiteles, megáll. Természetesen nem abban az értelemben, ahogy már az előzőekből kiderült, hogy mi annyira állhatatosak lennénk. Hanem abban az értelemben szilárd, hogy mindig ugyanaz marad, nem változik a jellege és az iránya. A mi emberi állhatatlanságunk abban van, hogy örökké cserélgetjük a reményünk tárgyát. A latinokkal szoktuk mondani: amíg élek, remélek. Persze, hogy mit remélek, az már más dolog. Vagy amíg élek, addig hiszek. Hogy mit hiszek, az már más dolog. Sose felejtem el, mikor kezdő segédlelkész voltam egy kis dunántúli faluban, illett végigjárnom a faluban a neves embereket. Eleget is tettem ennek. A párttitkárhoz ellátogatván némi vitába bonyolódtunk. Békülékeny ember lévén, azt mondta nekem: Nézze tiszteletes úr, ne vitatkozzunk itt mi egymással. Maga is hívő ember, én is hívő ember vagyok. Maga az Istenben hisz, én a kommunizmusban hiszek. Az a lényeg, hogy mind a ketten hiszünk. Hetyke fiatalként könnyen nekiszalad az ember a falnak, azt találtam megjegyezni: kedves párttitkár úr, - mert én elvtársnak nem szólíthattam - én másképp látom ezt a dolgot. Amiben hisz az ember, az visszahat rá. Egyáltalán nem mindegy, hogy miben hiszünk. Ha Raszkolnyikov abban hisz, hogy amennyiben agyonveri az uzsorás asszonyt, olyan nagy ember lesz, mint Napóleon, akkor agyon is fogja verni. Nem utólag kezdett el hinni abban. Ott a szentpétervári kis nyomorult albérleti szobájában kitalálta, beszuggerálta önmagának, elkezdett hinni benne.
Nem mindegy, hogy miben hiszünk. Igen ám, mégiscsak azt látjuk önmagunkban, hogy mi váltogatni szoktunk hitünk meg reménységünk tárgyát. Amint a szükség kívánja. Amint a helyzet diktálja. Ahogy a dolgok állnak. Ahogy azt tanácsos. Erős remény az ilyen? Hiszen tárgya naponként változik, vagy hangulatunkkal tűnik-múlik.
Az apostol erős, szilárd reményről beszél, ami mindig ugyanaz marad. A régi, antik görög nyelvben az a szó, amit itt az apostol használ, annak a kifejezésére is használatos volt, amikor egy okiratot lepecsételtek, tanukkal aláírattak, és az attól kezdve hiteles okirat volt, a tartalma nem volt megváltoztatható. Végrendeletekre szokták ezt a kifejezést használni, mikor a végrendelkező és a tanú aláírták, s onnantól kezdve abban nincs változás. Ha el is kallódik, mikor újra előkerül, érvénye ugyanaz, mint volt a megírása pillanatában.
A keresztyén ember reménysége, szilárd, mert mindig ugyanaz marad, mert az Isten ígéreteire alapozódik, és mert Isten mindig ugyanaz. Ő állhatatos, ígéreteit nem vonja vissza, nem másítja meg, nem vezet bennünket az orrunknál fogva, mondván azt, hogy: nézd, eddig ezt ígértem neked, de meggondoltam a dolgot, jobbat találtam ki. Az Ő ígérete Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.
Ez vezet át, ennek a kifejezésnek a harmadik dimenziójához. Az erős azt is jelenti, hogy hiteles. Azért erős, mert hiteles. Az erős tanúság azért erős, mert hiteles, nem inog meg, alá van támasztva megfelelő számú bizonyítékkal, érvvel, ténnyel. Ezért erős. A mi keresztyén reménységünk azért erős, mert hiteles. Maga Jézus Krisztus hitelesíti. Az a Jézus Krisztus, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, de nem valamiféle örök ikonosztázként, megváltozhatatlan lenyomatként, hanem úgy, mint értünk testet öltött, értünk önmagát halálra adó, meghaló és föltámadó megváltó. Jézus élete, halála hitelesíti ezt a mi reménységünket.
És ez azért jó, mert ezáltal fölszabadulunk arra, hogy reménykedjünk. Milyen különös, hogy ez így van, hiszen az a tapasztalat éppen az ellenkezője. Az ember akkor szokott elkezdeni reménykedni, amikor nyomás alatt van, amikor bajban van, vagy összekuszálódnak a dolgok. Ha az életed bilincset tesz rád, leláncolnak a bajok,  rab leszel! Ilyenkor kezd  az reménykedni. Ó mennyi remény támadt már megszorított helyzetünkben! Mennyi a kilátástalanságainkban! Mennyi, mikor ránk zárul az ajtó! Hogy talán majd kinyílik, talán majd szabadok leszünk, talán majd tudunk még tenni valamit! Mennyi remény lobban föl, mikor betegség vesz elő, vagy földhöz ver egy családi tragédia! Mennyi remény gyullad, hogy lesz ez még jobb! Hogy lesz még egyszer ünnep a világon!
Itt azonban, arról beszél az ige, hogy akkor tudunk igazán reménykedni, amikor Krisztus szabaddá tesz rá. Szabad szívvel lehet igazán reménykedni. Szabad szívvel lehet igazán reményt hordozni, és mivel Isten ígéretét maga Krisztus pecsételi meg bűnökből, halálból, nyomorúságból szabadító kegyelmével, ezért ez a reménységünk hiteles, erős. Erős ez a remény. Így is lehetne fordítani: A mi reménységünk tifelőletek alaposan körbe van járva, elejétől a végéig. És ezzel azt is mondja az apostol, hogy ti is körbe vagytok járva, mert felőletek való ez a remény.
Ezzel is szeretném az erős reménységről szóló mondandómat befejezni: Nem csak Istenre irányul a reménységünk, aki Krisztusban kinyilatkoztatta nekem teljes szeretetét, hanem a másikra is. S ez az a titokzatos dimenzió, ami még hozzátartozik a keresztyén reménységhez. A keresztyén ember nem csak önmagára nézve tud remélni. Az is nagy dolog, ha magamra nézve tudok reménykedni. Sok bajban, nyomorúságban, kétségbeesésben, amikor minden elpárolog az ember lelkéből, de nagy dolog, ha megvillan valami, ami felé oda tudom irányítani a figyelmemet! De nagy dolog, ha valamibe bele tudok kapaszkodni, nem hagyom el magamat! De ennél sokkal nagyobb, sokkal több, isteni és krisztusi, ha mások iránt is van reménységem! Mert ebben már a puszta remény átszíneződik, mintegy áthatja Isten szeretete. Más iránt reménységgel lenni azt jelenti: szeretni a másikat.
Ádventünk a mai vasárnappal veszi kezdetét. Ám ezzel, szomorúan mondom, megkezdődik Magyarországon is a szeretet-bizonyítási hajsza. Már csilingelnek a nagy áruházakban, csalogatnak mindenféle mű-gyertyafények, az élőfákat is körbetekerik, amerikai-módra, ezermillió kis csillogó bigyóval, s hívogatnak bennünket: gyertek, vegyetek, vásároljatok, bizonyítsatok! Bizonyítsatok, hogy mennyire szerettek, mennyire szeretitek a másikat! Bizonyítunk, kedves testvérek? Ezzel? Azt hiszem, ezzel csak azt bizonyítjuk, hogy milyen nagy balekok vagyunk mi. Hogy milyen kiszórjuk a bukszánkból a pénzt semmire, bigyóra-bogyóra, bóvlira, erre-arra, csak hogy bizonyítsuk a szeretetünket!
Pedig lehet, hogy csak meg kéne már fogni a másiknak a kezét. Vagy bocsánatot kéne már tőle kérni. Csak meg kéne már engesztelni. Haza kéne már menni. Abba kéne már hagyni valamit, amit makacsul csinálsz évek, meg évtizedek óta. Csak szeretni kéne. Egyszerűen, tárgyak nélkül - magaddal. El tudjátok ezt képzelni? Úgy szereted a másikat, hogy közé és magad közé nem raksz oda semmit? Nem azért van sokszor ez a nagy ajándékozósdi, hogy odatartsuk magunk elé, mintegy védelmi pajzsként. Vagy ide jutottak a viszonyaink, hogy a másiknak fejedelmi ajándékot kell küldeni engesztelésére? Váltságdíjat kell adni, hogy elhiggye, szeretjük?
Íme, mit mond az apostol: Erős a reményünk felőletek! Van még reményed a másik felől? A testvéred felől, a hitvesed felől, a gyermeked, a szüleid, a barátod felől? Van még reményed? És erős ez a remény? Adsz még neki egy esélyt? Vagy már leírtad? Aki a Krisztus reményével szeret, aki a Krisztus szeretetével remél, az nem írja le a másikat. Hiszen az Isten szeretetével szeret. Az Isten szeretetével remél. Mert Isten reménykedik irántunk. Reméli, hogy meg tudunk változni. Reméli, hogy másmilyen lesz a Krisztus erejében az életünk, és ehhez - ha kérjük - bőséggel meg is adja Szentlelkét. Erős a mi reményünk tifelőletek!
Az igéhez igazodva, kedves testvéreim, hadd fejezzem be igehirdetésemet ezzel a nagyon egyszerű vallomással: Erős a reményem tifelőletek. Kipróbált, körbejárt, szilárd és hiteles. S arra kérlek, ti magatok is álljatok rá a Krisztusi remény alapjára, hogy a tieitek felől mindig erős és szilárd legyen a reménységetek.
Ámen

Kedves testvérek!
Ahogyan múlt vasárnap jeleztem a három királyok története kapcsán, az elkövetkezendő vasárnapokon, így a mai vasárnapon is királyokról fogunk hallani, és a királyok történetén keresztül keressük Isten igéjének útmutatását a jelen helyzetre nézve, tekintettel arra, hogy ha akarjuk, ha nem, úgyis benne vagyunk abban a politikai légkörben, ami ma az országot jellemzi, abban a nagy vitában, amely már hosszú ideje folyik, abban a feszültségben, amit a tavaszi választások jelentenek a számunkra. És, sajnos, nem éppen jó módon egyházunk is belekeveredett ebbe a vitába. Egyházunkat is különböző nézetek, állásfoglalások, pártfoglalások osztják meg. Ezért hát úgy gondoltam, hogy amennyire bennünket Isten Igéje fölszabadít arra, hogy ezekről a kérdésekről, a hatalomnak és az engedelmességnek, a hűségnek és az állhatatlanságnak, az ország ügyének és az Isten ügyének a kérdéseiről beszéljünk, röviden: amennyiben Isten Igéje megengedi nekünk, hogy a politikáról beszéljünk, beszéljünk a politikáról.
Nemrégiben hallottam egy ismerősömet panaszkodni.  A kereskedelmi tévécsatornákon itt-ott nézhető néhány gúnyolódó műsor. Az egyik kapcsán fölháborodottan mondotta: hát büntetlenül mondhatják azt, amit mondanak, büntetlenül csinálhatják ezt? Mire némi cinizmussal találtam megjegyezni, hogy egyáltalán nem büntetlenül, hanem egy nagy halom pénzért. Igen, így van. És ebben a régi-régi történetben is éppen azt látjuk, hogy egy uralkodó pénzért fölfogad egy prófétát.
Induljunk ki magából a történetből. Bálák király áll a szemünk előtt, Móáb királya, aki voltaképpen kényelmes helyzetben van, hiszen Isten vándorló népe parancsot kapott Istentől, hogy Móábot kímélje meg. Abban a hosszú folyamatban, amíg Egyiptomból kijönnek, és eljutnak az ígéret földjéig, sok háborút kell megvívniuk, de van egy külön parancsuk, hogy Móábot nem bánthatják, mert Móáb népe rokon nép. Őket nem bánthatják.
Móáb királya mégis nyugtalan. Zavarja őt a honfoglalásra készülő nép nagy száma, eddigi sikerei, feltartóztathatatlansága. Már nemcsak győztes csatákról hallanak, hanem íme, fölsorakozik a szomszédságukban a honfoglalásra készülő nép „felette nagy számban.” Nem kertel a király, érthető nyelven beszél. Azt mondja: ez a sokaság minden mi környékünket úgy el fogja nyalni, ahogy elnyalja az ökör a füvet. Nem valami költői a kép, de egyértelművé teszi, hogy mi az a félelem, ami ezt a királyt megtölti. Félti mindenhatóságát. Félti, hogy elvész kicsinyke egyeduralma ott a környéken.
Mikor azonban fölméri, hogy szövetségeseivel együtt sem lesz elég ereje ahhoz, hogy legyőzze ezt a sokadalmat, üzen egy prófétának, akit magához hívat. Követei viszik az ajándékot. Bálám, a próféta először vonakodik,  neki látomást kell kapnia az Istentől, csak aztán mehet majd. Első hívásra nem is megy. Ekkor a király még többet ígér. Így srófolja felfelé a próféta a saját árát, hogy amikor már kellőnek tűnik a jutalom, Isten újólagos intései ellenére elinduljon, és a király rendelkezésére álljon.
Egyszóval, mindjárt a történet nyitányában megjelenik a hatalomnak az Istenéhez való viszonya, és ez is izgat bennünket igazán ebben a történetben: a mindenkori hatalomnak az istenihez, a szentségeshez való viszonya. Mert, amint azt a múlt alkalommal is láttuk, és Isten Igéjének minden lapján látjuk, mindig viszonyul valamilyen módon a fennálló hatalom Isten valóságához. A keresztyén látásmód szerint a hatalom, az uralkodó Istentől adatott - a rossz büntetésére és a jó jutalmazására. Így mondja a Római levél: Istennek szolgája az. Az már egy más kérdés, hogy jó szolga-e? Olyan szolga-e, aki fölismeri ezt a küldetést, betölti ezt a feladatot, vagy olyan, mint az a rossz szolga, a jézusi példázatban, aki azt mondja, nincs itthon az én uram, késik az én uram, s elkezd a cimboráival részegeskedni, korhelykedni, kiskirálykodni, az alávetett szolgákat ütni, vágni, rajtuk uralkodni. Ez az egyik, amit látnunk kell.
A másik az, hogy a hatalom mindig mandátumot, megbízást, feladatot kap. Nem a puszta hatalmat kapja, hogy a hatalmat megkapva kitalálja, mit kell azzal csinálni,  hanem feladatot kap, és ahhoz kap hatalmat. Valami céllal kapja Istentől a hatalmat. Felhatalmazást kap. Egyszóval az uralkodói felelősség mindig megjelenik, és ez a hatalmi felelősség, vagy mai nyelven, mert ma már nincsenek királyaink, ez a politikai vagy államférfiúi felelősség Isten előtti felelősség. Ha tud róla, ha nem tud róla. Ha törődik vele, ha nem törődik vele. A keresztyén ember kötelessége, hogy minden életterületen emlékeztessen erre.
Visszatérve a történethez,  ez a Bálám, a próféta, nem azok közé tartozik, akikről a Biblia egyébként sok helyen beszél. Azt lehetne mondani, hogy félig-meddig benne van abban a körben, abban a világban, amelyik kör vagy világ ismeri az élő Istent. Nem bálványokhoz, szellemekhez, nem démoni hatalmakhoz fordul - Istent keresi. Van tudomása Istenről. És ennél fogva az lenne a feladata, hogy Bálák királyt emlékeztesse politikai, hatalmi felelősségére.
Mert miről is van itt szó? Emberileg és államférfiúi szempontból tökéletesen érthető Bálák király gyötrelme és aggodalma. Egy nagy nép jelenik meg. Egy honfoglalásra készülődő nép jelenik meg. Ugyan van szövetség, ugyan vannak ígéretek, de ki tudja, mit hoz a holnap, ki tudja, mit hoz a jövő, s ő aggodalmaskodik népéért. Ezért hát Isten akaratát kellene keresnie. Mint ahogy mindenkinek, akit a jövője iránt aggodalom tölt meg, Isten akaratát kell keresnie. Nekünk is. Aggodalom tölt meg a holnapom miatt, a rám bízottak miatt. Isten akaratát kell keresnem, mert a jövendő nincs a kezemben. A jövő Isten kezében van.
Bálák király azonban nem keresi Isten akaratát, hanem  ‑ ha szabad megkülönböztetést tenni ‑  Isten hatalmát keresi. Mert ő már kész a megoldással. Azt mondja főembereinek: most azért küldjünk követeket Bálámhoz, Beor fiához, a nagy városba, a nagy folyóvíz mellé, hívjuk ide őt, és mondjuk neki: hogy itt van ez a nép, amelyik Egyiptomból jött, és ellepte az egész föld színét. Most azért kérlek, jöjj el, átkozd meg érettem ezt a népet, átkozd meg őket, hátha erőt vehetek rajta, megverjük őt, és kiűzhetem a földről. Ő tudja, mi a megoldás. Tudja a holnapot és a jövendőt. Nem kíváncsi Isten akaratára. Neki Isten ereje kell. Csakhogy nincsen közvetlen bemenete hozzá. A prófétának, a szent embernek viszont van bemenete az isteni hatalomhoz. A próféta sem azért kell neki, hogy kitudakolja tőle, mit akar Isten. Hanem: gyere el, és átkozd meg értem ezt a népet. Két legyet egy csapásra: Átkozd meg őket - értem! Vagyis a rájuk mondott átok az én sorsomra nézve áldássá lesz.
Nos, ez az, ami nem megy. Ez az, amit nem lehet. Ismerjük, ugye, ezeket a kalkulusokat? Ismerjük ezeket a számítgatásokat. Szinte óhatatlanul adódik, hogy mai nyelvre fordítsuk ezt a történetet. Ki ez a Bálám? Ki ez a próféta? Ki ez az ember, akinek van valami ismerőssége Istennel? Aki álomban látásokat lát, isteni üzeneteket hall. Akinek Isten igét ad a szájába. Egy értelmiségi? Az értelmiségi? A sajtó? Vagy valamiféle sajtóreferens? Egy PR-os?
Ha elkezdjük lapozgatni az utóbbi néhány év magyar sajtóját, azt vesszük észre, hogy átkok átkok hátán, gyalázkodások gyalázkodások hátán. Mondj ki rá valamit, átkozd meg! Szidalmazd! Hátha meggyengül, és ha ő meggyengül, akkor én erősebb leszek. Szinte azt lehetne mondani, hogy egy kézen meg lehet számolni az olyan sajtótermékeket, amelyekben nincsen ilyen. Ma már szinte az apróhirdetésekben is átkozódásokat olvas az ember. Mert ha megátkozod, akkor én erősebb leszek. Ha őt megátkozod, azzal egyidejűleg én áldott leszek. Ez Bálák király stratégiája. Ismerős politikai stratégia? Csak szidni kell a másikat, és azáltal, pusztán, hogy szidom, lejáratom, megmocskolom, én erősebb, tisztább, igazabb leszek.
Immár tíz-tizenkét esztendeje jól ismerjük a választási kampányokat, és az azokkal együttjáró dolgokat. Ám azt hiszem, hogy aminek az utóbbi időben tanúi vagyunk, az valami egészen más. Az már nem afféle választási propaganda-hadjárat, melynek során az ellenfelet, a másik tábort kicsinyíteni kell, vagy az érdemeit el kell vitatni, magunkat nőtetve ezzel is. Ma azt kell látnunk, hogy Magyarországon nagyon sok ember, aki érti a szavak hatalmát, aki tudja nagyon jól, hogy miképpen kell úgy fogalmazni, hogy annak hatása legyen, elszegődött Bálák királyhoz. Nem büntetlenül csinálják, és nem is szabad jókedvükből, hanem jó sok-sok pénzért. Mert hiszen Bálám is ment a jutalomért, megszerződött Bálák királlyal. Talán még adót is fizetett utána, ki tudja, hacsak nem egy betéti társaságba utaltatta át ezt a javadalmat.
A szó mágikus hatalmáról van itt szó, és ne értsük félre a dolgot, ha azt mondom, hogy ez nem adatik meg mindenkinek. Igen, a köznapi ember is képes és kész arra, hogy keményen fogalmazzon, vagy durva dolgokat mondjon, kifakadjon. Még arra is képes sokszor, hogy megátkozza a másikat, vagy mocskolja a másikat. De ne értse félre senki, nem kicsinyíteni akarom ezzel magunkat: ahogyan régen, úgy ma is vannak olyanok, akiknek különös képesség adatott, akik különös módon tudnak bánni a szavakkal. Erről szól ez a történet is. Ha a királynak csak egy átkozódó kellett volna, akkor ő is fölmehetett volna az áldozati halomra, hogy megátkozza Izraelt. Vagy kiszólít valakit a csapatából, népéből, törzséből: menj föl, aztán átkozd meg őket! El van rendezve a dolog. Vagy odacsődíti az egész hadseregét, fölállnak harcvonalba, s mormolják az átkokat. Más azonban a helyzet.
Minden időben voltak emberek, akiknek különös képességük, érzékük volt, hogy a szavakkal bánjanak. Talán ugyanazt az érzést fogalmazzák meg, ugyanazt a gondolatot mondják ki, mint mások,  de az ő beszédükben többlet-erő van. És Báláknak ez kell, ez a többlet-erő. Ő erőt akar. Nem a holnapot akarja megérteni, nem az Isten szándékát akarja megérteni, nem az Isten tervét kutatja, nem az Isten tanács-végzésére kíváncsi,  mit rendelt Isten a holnap felől? Ő igen-igen jól tudja, mit akar. Neki már csak egy átok-ember kell. És így lesz ez a király ‑ most nevezzük őt így ‑ átok-királlyá. Mert Bálák átok-király. És így tud a hatalom is bizonyos esetekben átokká lenni. Már nem szolgál. Már nem áll felelősen Isten elé. Megvannak a céljai, és csak isteni hatalom kell hozzá. Legyűröm a másikat,  megátkozom a másikat, és ezzel, úgymond, automatikusan erős és hatalmas leszek.
Azt sem felejthetjük el, természetesen, hogy a történet másfelé kanyarodik. Szoktuk mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nos, ebben a történetben Isten kifürkészhetetlen útja mérhetetlen nagy iróniával együtt villan fel. Fölnyergeli szamarát Mózes korának kiemelkedő értelmiségije, aranytollas újságírója, akármije, egy médiasztár, a szavak nagy mestere. Elindul, hogy béréért megdolgozzon, és egy szamár szégyeníti meg. Egy szamár kezd el helyette beszélni. Egy szamár többet lát, mint amit ő. A szamár látja az angyalt kivont karddal állni az úton. Bálám nem látja. S mikor már holtra verné szerencsétlen jószágot, láss csodát, megszólal a szamár: Miért versz te engem? Hát te nem látod?
Mérhetetlen irónia van mindebben, s Bálámnak már értenie kellene, hogy fordítsa meg szamarát, s menjen haza, s hagyja ezt a vállalkozást, mert ez nem Isten akarata szerint való. Meg kéne neki is értenie, hogy Isten akaratával szegül ő szembe. De nem, ő továbbmegy. S ekkor jön az igazi, az immár nem pedagógiai célzatú, nem humoros irónia, hanem az életről-halálról szóló fordulat. Föláll Bálám, hogy megátkozza Izraelt, de nem tudja. Megáldja. Csak áldani tud. És ez még kétszer megismétlődik. Másodszor-harmadszor is előáll, hogy megátkozza Isten népét, de nem tudja. Áldást kell mondania. Isteni hatalom alatt van. A szívében átok van. A gondolataiban átok-formulák forognak, s amikor megnyitja a száját, áldást mond.
Isten teszi itt meg mindenható hatalmával azt, amit nekünk, Krisztus követőknek, Krisztus erejével önkéntes vállalásként, szabad belátásként kell tennünk. Mit mond a Római levél? Áldjátok azokat, akik titeket üldöznek! Áldjátok, és ne átkozzátok! Mit mond Jézus a Hegyi Beszédben? Imádkozzatok azokért, akik titeket üldöznek és átkoznak. Mert erről van szó. Ez a dolog veleje. Ez az isteni fordulat, ez az isteni csavar, hogy Isten nem engedi, hogy az átkozódó átkot mondjon, hogy hiába átkozódó a szív, a szájon már áldásnak kell kijönnie. Ez az Isten szeretete, ez az Isten nagysága.
Ha jogi nyelven fogalmazunk, azt is lehetne mondani, hogy valami olyasmi történik itt, amit a jog-filozófia úgy nevez, hogy a disztributív igazság korrektív igazsággá változik. A szétosztó, disztributív igazságon azt értjük, hogy érdekek érvényesítése feszül egymással szemben, s az igazság úgy valósul meg, hogy mindenki megkapja a magáét. Szét kell osztani, valamiféle megegyezés, jogegyenlőség alapján pozitív és negatív értelemben egyaránt. Kapja meg mindenki azt, ami jár neki, - a tisztességre való a tisztességet, a büntetésre való a büntetést. Tisztessége arányában illetve bűne arányában. Van azonban korrektív igazság is, amelyik mindig esélyt hagy a változásnak, amelyik mindig esélyt hagy a megjobbulásnak, amelyikben mindig benne van az életfordulatnak a lehetősége. Nos hát az átok-király történetében Isten maga érvényesíti ezt a korrektív, ezt a megjavító, ezt a megjobbító igazságot. Az átkozódó szívből, a próféta száján keresztül áldás jön ki. Ahogyan az ostoba szamár szájából is emberi szavak jönnek ki. Ahogy a vak és buta állat meglátja az Isten angyalát. Isten  mintegy előképet teremt a számunkra arra nézve, hogy mire és merre vezet a keresztyén ember útja.
A szó mágikus hatalmáról volt szó, arról a tapasztalatról, hogy a szavaknak van ereje, van hatalma, hogy fognak és fogannak a szavak. De ehhez még befejezésül egy szó-magyarázatot is hozzá kell tennem. Mikor Móáb királya, Bálák megszerződik Bálámmal, hogy átkot mondjon Izraelre, akkor az ószövetség eredeti nyelvén egy igen különös kifejezést áll az átok szóra. Az átok szó etimológiája itt a forrásra, mégpedig a fölbugyborékoló forrásra utal. Az átok nagyon mélyről jön föl, ellenállhatatlanul tör föl. De ugyanebből a szógyökérből képződik,  ‑ kimondom, mert benne van a Bibliában, s ha benne van, szószéken is lehet mondani ‑  ebből származik az okádás szó is. Ez ugyanolyan föltartóztathatatlanul jön elő. Igen, ez az átok. Megmocskolni a másikat, leokádni a másikat, ez az átok. Beszennyezni, lehetetlenné tenni.
De az Isten gyermekei szíve mélyén az Isten szeretetének a forrása fakad. És ebből a forrásból a szeretetnek, az áldásnak, a megjobbításnak, a reménységnek a szavai jönnek. Ebből a forrásból a megjobbítás valósága jön. Nem a nekem jár és neked jár, nekem ennyi, neked annyi, hanem az isteni könyörületnek, az isteni megjobbításnak a szavai.
Ma egy átok-király állt előttünk, de mi ismerjük az áldások királyát is. Legyen Ő a mi királyunk, mesterünk és parancsolónk, szívünk formálója és alakítója, hogy a mi szavaink által minden mindig jobbá, igazabbá, tisztábbá és szentebbé lehessen.
Ámen