Bogárdi Szabó István Dr.

SZERETETT GYÜLEKEZET, KEDVES TESTVÉREK!
ISTEN IGÉJE EGYÉRTELMŰ ÉS VILÁGOS SZAVAKKAL MINDEGYRE ÉS ÚJRA ELVEZET BENNÜNKET AZ EVANGÉLIUM NAGY PARANCSÁHOZ, ISTEN ÖRÖKKÉVALÓ NAGY AKARATÁHOZ: SZERESSÉTEK EGYMÁST. SZINTE AZT IS LEHETNE MONDANI, HOGY A GYAKORLOTT ÉS RUTINOS BIBLIAOLVASÓK EZEKET A SOROKAT, EZEKET IS, AMELYEK ITT VANNAK JÁNOS LEVELÉBEN, MEG SOK MÁS HELYÜTT AZ EVANGÉLIUMOKBAN ÉS AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN, SIETŐSEN ÁT TUDJÁK LAPOZNI, MONDVÁN, EZT MÁR ISMEREM, EZT MÁR TUDOM, EZT MÁR ÉRTEM, EZZEL MINDEN RENDBEN VAN. SZERESSÉTEK EGYMÁST. AZT HISZEM, IGEN MEGHÖKKENNÉNK, HOGYHA EGYSZER REGGELRE ÉBREDVE KINYITNÁNK A BIBLIÁNKAT, S VALAMI ÖRDÖGI TRÜKK FOLYTÁN – MERT Ő SZOKOTT A BÚZA KÖZÉ KONKOLYT VETNI, MIÉRT NE VETHETNE HÁT A NYOMTATOTT BETŰK KÖZÉ IS KONKOLYT? - AZT OLVASNÁNK, PÉLDÁUL ITT, JÁNOS APOSTOL ELSŐ LEVELE HARMADIK RÉSZÉBEN: „FIACSKÁIM, GYŰLÖLJÉTEK EGYMÁST!” BIZTOS, FELKAPNÁNK A FEJÜNKET. MI TÖRTÉNT A BIBLIÁMMAL? VALAMI VÉGZETES DOLOG TÖRTÉNT, VALAMI HIHETETLEN. AZÉRT DRAMATIZÁLOM EZT ÍGY, KEDVES TESTVÉREIM, MERT VALÓBAN, SOKSZOR BŰNBÁNATTAL KELL MONDANUNK, ÚGY VAGYUNK EZZEL: ÁTLAPOZZUK, TUDJUK, TUDOMÁSUL VESSZÜK, LEKÖNYVELJÜK -, PEDIG ÉPPEN EZÉRT MONDJA MOST AZ APOSTOL: FIACSKÁIM, NE SZÓVAL SZERESSETEK, SEM NEM NYELVVEL, HANEM CSELEKEDETTEL ÉS VALÓSÁGGAL! ÉS HA AZT TESSZÜK MÉRLEGRE: SZERETTÜNK-E VALÓSÁGGAL, CSELEKEDETTEL, AKKOR BIZONY ZAVAR ÁLLNA BE ÉLETÜNKBEN, GONDOLKODÁSUNKBAN, SZÍVÜNKBEN. AMIT NYILVÁNVALÓAN EGYÉRTELMŰNEK, MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐNEK, KERESZTYÉNINEK, EVANGÉLIUMINAK TARTUNK, ÉPPEN AZZAL NEM VAGYUNK OLYAN EGYENESBEN, MINT EGYÉBKÉNT, GONDOLUNK VELE.

EZÉRT IS TÁMADHAT SOK ANTIKRISZTUS. JÁNOS APOSTOL EBBEN A LEVELÉBEN TÖBBSZÖR IS BESZÉL ANTIKRISZTUSRÓL, EBBEN A FELOLVASOTT RÉSZBEN IS. DE NEM ARRÓL AZ ANTIKRISZTUSRÓL SZÓL ITT, AMIRŐL A JELENÉSEK KÖNYVÉBEN JÖVENDÖL, A VÉGKÉPP FELTÁMADÓ NAGY, ISTEN-ELLENES, KRISZTUS-ELLENES HATALOMRÓL, HANEM – AHOGY A LEVELE HARMADIK RÉSZÉBEN OLVASHATJUK – AZ ANTIKRISZTUSOKRÓL. TÖBBES SZÁMBAN MONDJA. S EZEN MOST EZT KELL ÉRTENÜNK, S AZ APOSTOL ÍGY IS MAGYARÁZZA: EZEK AZOK A SZEMÉLYEK, TANÍTÓKAT, GONDOLATI REPREZENTÁNSOKAT, AKIK FÉLREVEZETNEK BENNÜNKET, AKIK AZ ELLENKEZŐJÉT TANÍTJÁK ANNAK, AMIT KRISZTUS TANÍT, ÁM A KRISZTUS LÁTSZATJA ALATT. KÉT TÍPUSÚ ANTIKRISZTUS VAN TEHÁT. VAN EGY ANTIKRISZTUS, KIRŐL A JELENÉSEK KÖNYVÉBEN RÉSZLETESEN OLVASHATUNK, S KI A TÖRTÉNELEM VÉGSŐ NAPJAIBAN ISTEN ÉS KRISZTUS ELLEN LÁZADVÁN MINTEGY AZ EGÉSZ VILÁGOT MAGA ALÁ GYŰRI, ÉS MOZGÓSÍTJA KRISZTUS ELLEN, S VAN EGY MÁSIK TÍPUSÚ ANTIKRISZTUS – RÓLA MONDJA AZ APOSTOL, HOGY EZ MÁR ITT VAN KÖZÖTTÜNK A VILÁGBAN – KI A KRISZTUSI TANÍTÁS LEPLE ALATT AZ ELLENKEZŐJÉRE TANÍT ANNAK, AMIRE KRISZTUS KÉSZTETNE BENNÜNKET. AHOGYAN EZT NEKEM MONDOGATTÁK SÁRBOGÁRDON AZ ÖREG VASUTASOK: TUDOD, KISFIAM, HA ÁTÁLLÍTJÁK A VÁLTÓT, A VONAT, AMELYNEK SZÉKESFEHÉRVÁRRA KELLENE MENNI, BUDAPEST FELÉ INDUL, DE ELŐSZÖR NEM LÁTSZIK, HOGY ARRA MEGY, MERT A PÁLYAUDVARON A VÁGÁNYOK PÁRHUZAMOSAK.
ELINDUL A VONAT, ÉS LÁTSZÓLAG UGYANABBA AZ IRÁNYBA INDUL. AZTÁN A SÍNEK ELVÁLNAK EGYMÁSTÓL, ELŐSZÖR CSAK ÖT CENTIT, AZTÁN TÍZET, AZTÁN EGY MÉTERT, AZTÁN TÍZET, ÉS MIRE ÉSZREVESSZÜK, HOGY VÉGZETESEN MÁS IRÁNYBAN VAGYUNK, ADDIGRA MÁR KÉSŐ. EZ AZ ANTIKRISZTUS TRÜKKJE, LÁTSZÓLAG UGYANAZT MONDJA, CSAK EGY KICSIT NEM STIMMEL AZ IRÁNY, CSAK EGY PICIT ÁLLÍT A VÁLTÓN, CSAK EGY PICIT TERELI MÁSIK IRÁNYBA. DE HA KÉPZELETBEN MEGHÚZZUK A VONALAT, AKKOR LÁTJUK, HOGY EGÉSZEN MÁSHOL FOGUNK KIKÖTNI. ÉPPEN EZÉRT, EBBEN A RÉSZBEN AZ APOSTOL EGY NAGY BÍZTATÁST AD A SZÁMUNKRA. NEM IS ANNYIRA ARRÓL BESZÉL MOST, HOGY MIKÉNT KELL SZERETNÜNK, MI ANNAK A MÓDJA, AZT IS ELMONDJA, HOGYAN LEPLEZŐDIK LE, HANEM EGY MÉLYEBB BÍZTATÁST AD. UGYANIS AKKOR ADHATJUK HAMIS TANÍTÓK KEZÉRE MAGUNKAT, HA BELÜL ZAVAR TÁMAD. MINDIG IS ÍGY VOLT EZ, HA A SZÍVBEN ZAVAR TÁMADT, HA A LÉLEKBEN ZAVAR VOLT, AKKOR LEHETETT A ZAVAROSBAN HALÁSZNI. AKI HITBEN EGÉSZSÉGESEN, AKI ÉRZÜLETÉBEN EGÉSZSÉGESEN, AKI SZERETETÉBEN SZILÁRDAN ÉS MEGALAPOZOTT REMÉNYSÉGGEL ÉL, AZ SOHA NEM VOLT ELTÁNTORÍTHATÓ A KRISZTUS EVANGÉLIUMÁTÓL. DE MIÉRT KÖNNYŰ ELTÁNTORÍTANI?
ELŐSZÖR IS MINDJÁRT ABBAN VAN ENNEK INDOKA, AMIT A 3. RÉSZ 17. VERSÉBEN HALLUNK, AHOL EZT MONDJA AZ APOSTOL: AKINEK PEDIG VAN MIBŐL ÉLNIE A VILÁGON ÉS ELNÉZI, HOGY ATYJAFIA SZÜKSÉGBEN VAN, ÉS ELZÁRJA ATTÓL AZ Ő SZÍVÉT, MIKÉPPEN MARAD MEG ABBAN AZ ISTEN SZERETETE? LELEPLEZ. LELEPLEZ AZ IGE. DE SOKSZOR LELEPLEZ A LELKIISMERET IS. IGEN, PERSZE, ÉN A SZERETET BAJNOKA VAGYOK, HA BESZÉLNI KELL A SZERETETRŐL. NÁLAM SZEBBEN A SZERETETRŐL SENKI SEM TUD BESZÉLNI, NÁLAM HOSSZABBAN A SZERETETRŐL SENKI SEM TUD SZÓLNI, NÁLAM HATÁROZOTTABBAN A SZERETETRE SENKI NEM TUD INTENI. CSAK A SZÍVEM VAN BEZÁRVA. MERT ELNÉZEM A MÁSIKAT, MARADJON MEG ÚGY, AHOGY VAN, VESSZEN EL A MAGA NYOMORULT VILÁGÁBAN, NEKEM MÁR VAN MIBŐL MEGÉLNEM S ELNÉZEM A MÁSIKAT. AMIKOR AZTÁN LELEPLEZŐDÜNK, MEGZAVARODUNK, ÉS SÚLYOS KÉRDÉSEKET TESZÜNK FEL. TÉNYLEG CSAK ENNYIRE VAGYOK KÉPES? TÉNYLEG CSAK BESZÉDBEN ÁLL NÁLAM AZ ISTEN ORSZÁGA, TÉNYLEG CSAK VALAMI ÉRZÜLETI HULLÁM TÖR RÁM NÉHA, DE MIRE A CSELEKVÉSHEZ ELÉRKEZNÉK, MÁR EL IS PÁROLGOTT BELŐLEM? TÉNYLEG, ÚGY VAN EZ, AHOGY VALAKI MONDTA EGYSZER: TISZTELETES ÚR NEKEM AZ A NAGY BAJOM, HOGY AMIKOR SEGÍTSÉGRE SZORULÓT LÁTOK, FELBUZDUL A SZÍVEM, S NYÚLOK IS A ZSEBEMBE A PÉNZTÁRCÁÉRT, DE MIRE ODA ÉR A PÉNZTÁRCÁIG A KEZEM, ADDIGRA EL IS PÁROLOG BELŐLEM A JÓÉRZÉS. VAGY MINT AHOGY AZ EGYSZERI KÁPLÁN MESÉLTE NEKEM, KI OLY NAGY BUZGALOMMAL INDULT BETEGET LÁTOGATNI, DE AMIKOR ODAÉRT A KÓRHÁZ KAPUJÁHOZ, MEGFORDULT. MÁR OTT VOLT, VÉGIGMENT AZ EGÉSZ VÁROSON, KÉTSZER ÁTSZÁLLT A VILLAMOSON, OTT VOLT A KÓRHÁZ KAPUJÁBAN, OTT VOLT A BETEGSZOBA AJTAJÁNÁL – S MEGFORDULT. ELPÁROLGOTT BELŐLE AZ AKARAT.
ILYENKOR MEGZAVARODIK AZ EMBER, ÉS EZEK AZOK A PILLANATOK, MIKOR JÖN ANTIKRISZTUS, ÉS MINDENFÉLE TANÍTÁSOKKAL ELTÁNTORÍT BENNÜNKET AZ ISTEN IGAZSÁGÁTÓL, AZ ISTENNEK A KRISZTUSBAN MEGJELENTETETT SZERETETÉTŐL. ELTÁNTORÍT PÉLDÁUL ÚGY, HOGY RÁNK ZÚDÍTJA SAJÁT SZÍVÜNK MINDEN VÁDJÁT, S EZ ALATT ÖSSZE LEHET ROPPANNI. ISMERJÜK EZT JÓL. BÁR MINDENKI FELMENT BENNÜNKET, TÁLCÁN KÍNÁLJÁK SZÁMUNKRA A MAGYARÁZATOT, AZ ALIBIT, MEGÉRTENEK MINKET, A SZÍVÜNK AZONBAN VÁDOL. S A MEGVÁDOLT SZÍV, VAGYIS AMIKOR A SZÍV ÖNMAGÁT VÁDOLJA, MEGBÉNULT SZÍV, NEM TUD MIRE VINNI BENNÜNKET, NEM ÁRADNAK BELŐLE MOZDÍTÓ IMPULZUSOK. EKKOR A SZÍVENBEN EGY RETTENETES DRÁMA ZAJLIK LE. ERRŐL BESZÉL PÁL APOSTOL A RÓMAI LEVÉL ELEJÉN, AMIKOR AZ EMBER NYOMORÚSÁGÁT BEMUTATJA, ÉS AZT MONDJA: ABBAN IS MEGMUTATKOZIK EZ, HOGY LELKIISMERETÜK SZÜNTELENÜL VÁDOL ÉS FELMENT. HOL FÖLMENT, HOL VÁDOL. S HA EZ HIRTELEN, EGYETLEN ERŐVEL, EGYFORMA ERŐVEL TÖRTÉNIK – MEG IS BÉNUL AZ EMBER. NEM ÉREZ MÁR MAGÁBAN SEMMIRE SEM KÉSZTETÉST. TEHÁT ELŐBB EZT A NAGY PERT, EZT A NAGY BELSŐ PERT EL KELL VALAHOGY RENDEZNI. EZÉRT MONDJA MOST JÁMOS APOSTOL: ARRÓL ISMERJÜK MEG, HOGY MI AZ IGAZSÁGBÓL VAGYUNK ÉS ÍGY TESSZÜK MAGUNKAT BÁTORSÁGOSSÁ Ő ELŐTTE, HOGY NEM SZÓVAL, NEM CSELEKEDETTEL, HANEM VALÓSÁGGAL SZERETÜNK, HOGYHA VÁDOL IS MINKET A SZÍV, MIVELHOGY NAGYOBB AZ ISTEN A MI SZÍVÜNKNÉL ÉS MINDENT TUD. SZINTE-SZINTE AZT LEHETNE MONDANI, HOGY MÁR MEGINT VALAMI FELESLEGES DOLGOT MOND AZ APOSTOL. HÁT PERSZE, HOGY NAGYOBB AZ ISTEN! EMLÍTETTEM, SOKSZOR AZT IS FELESLEGESNEK ÉREZZÜK, HOGY ÚJRA MEG ÚJRA A SZÍVÜNKBE ÍRJA AZ EVANGÉLIUMOT: SZERESSÉTEK EGYMÁST. HÁT PERSZE, HOGY SZERETJÜK EGYMÁST, PERSZE, HOGY SZERETNÜNK KELL EGYMÁST, IGEN, NAGYOBB AZ ISTEN A MI SZÍVÜNKNÉL, IGEN, NAGYOBB AZ ISTEN. ÍGY MONDJA EGY SKOLASZTIKUS TEOLÓGUS, CANTERBURY ANZELMUS - S EZ A LEGHÍRESEBB ÉS MINDMÁIG MEGCÁFOLHATATLAN ISTENÉRV – : ISTEN AZ, AKINÉL NAGYOBBAT GONDOLNI NEM LEHET. DEUS SEMPER MAIOR – MONDJA EGY MÁSIK TEOLÓGUS: ISTEN MINDIG NAGYOBB. DE MIÉRT KELL EZT MONDANI? EZT TUDJUK, EZ EVIDENS, MÉG A FILOZÓFUSOK IS FEJET HAJTANAK EZEN ÉRVEK ELŐTT. DE ETTŐL ŐK MÉG NEM HISZNEK. JAKAB APOSTOL LEVELÉBEN AZT OLVASSUK, HOGY EZT AZ ÖRDÖGÖK IS TUDJÁK, MÉG HISZIK IS, DE CSAK RESZKETNEK TŐLE. MILYEN MEGRENDÍTŐ, HOGY MOST VIGASZTALÁSUL MONDJA AZ APOSTOL, HOGY ISTEN NAGYOBB A MI SZÍVÜNKNÉL. HOGY VAN EGY MAGASABB FÓRUM, VAN EGY MAGASABB ÍTÉLŐSZÉK, HOGY AMIKOR TÉGED LELKIISMERETED SZAVA MEGBÉNÍT, MEGMUTATVA, MENNYI ÜRESSÉG VAN AZ ÉLETEDBEN, MENNYI HIÁBAVALÓSÁG, MENNYIRE REMÉNYTELEN EZ AZ EGÉSZ, HOGY AZ EMBER CSAK SZÉPEN KIHÍMEZI, KISZÖVI AZ ÉLETÉT A SZAVAIVAL, AZ ÉRZÉSEIVEL, DE SEMMI KONKRÉT DOLOG ABBÓL KI NEM JÖN – AKKOR EZ A MAGASABB FÓRUM MÁSKÉPP ÍTÉL. TEHÁT NEM FENYEGETÉSKÉNT MONDJA AZ APOSTOL, HOGY ISTEN NAGYOBB. NEM IJESZTŐ SZÓ EZ, HANEM VIGASZTALÁS. AZ ISTEN NAGYOBB A MI SZÍVÜNKNÉL. ÉS ÍGY LESZÜNK BÁTRAKKÁ ŐELŐTTE.
EHHEZ AZONBAN KEDVES TESTVÉREK MÉG EGY NAGYOBBAT MEG KELL HALLANUNK. EZ PEDIG A 4. RÉSZNEK A 4. VERSÉBEN VAN, AHOL ARRA BUZDÍTJA AZ APOSTOL AZ ÖVÉIT, HOGY NE HIGGYETEK MINDEN LÉLEKNEK. PRÓBÁLJÁTOK MEG A LELKEKET, HOGY ISTENTŐL VANNAK-E. A PRÓBAKŐ EGY NAGYON EGYSZERŰ HITVALLÁS: AKI JÉZUST TESTBEN MEGJELENT ISTENNEK VALLJA – AZ ISTENTŐL VAN. AKI NEM TESTBEN MEGJELENT ISTENNEK VALLJA JÉZUST, AZ NEM A LÉLEKTŐL VAN. BÁRMIT IS MOND KRISZTUSRÓL, BÁRMILYEN NAGYRA ÁLLÍTJA ŐT, BÁRMILYEN DICSŐSÉGESNEK MUTATJA, HA TAGADJA, HOGY ISTEN AZ ISTENBŐL, VILÁGOSSÁG A VILÁGOSSÁGBÓL – AKKOR AZ NEM ISTENTŐL VAN. MIÉRT OLYAN FONTOS EZ, KEDVES TESTVÉREK? HISZEN A SZERETETRŐL VAN SZÓ. NOS, ÉPPEN EZÉRT DÖNTŐ EZ. NEM DOGMATIKAI OKAI VANNAK ANNAK, HOGY JÁNOS APOSTOL AZT MONDJA AZ ÖVÉINEK: PRÓBÁLJÁTOK MEG A LELKETEK, PRÓBÁLJÁTOK MEG A TANÍTÓKAT, PRÓBÁLJÁTOK MEG AZOKAT, AKIK KRISZTUS NEVÉBEN JÖNNEK HOZZÁTOK ÉS TEGYÉTEK FEL NEKIK EZT AZ EGYSZERŰ KÉRDÉST: HISZITEK-E, HOGY JÉZUS A KRISZTUS, HISZITEK-E, HOGY JÉZUS AZ ISTENNEK FIA, HISZITEK-E, HOGY Ő A TESTBEN MEGJELENT ISTEN? AZTÁN HA HÍMEL-HÁMOL, TEKERI JOBBRA-BALRA, S NEM IGAZÁN AKARJA MEGVALLANI, BÁRMIT MÁST MOND, BÁRMILYEN NAGYSZERŰNEK ÁLLÍTJA MAGÁT – NEM ISTENTŐL VAN, FÉLRE FOG VEZETNI, MEG FOG CSALNI, HALÁLOS CSAPDÁBA FOG CSALNI. MIÉRT? MERT AMIKOR AZT MONDJA AZ APOSTOL, HOGY „FIACSKÁIM, SZERESSÉTEK EGYMÁST”, AKKOR EZT A SZERETETET MEGALAPOZZA, HISZEN NEM ÚGY KÖVETELI TŐLÜNK A SZERETETET, AHOGY EGYÉBKÉNT A TERMÉSZETI EMBERTŐL IS LEHET KÉRNI: NOHÁT, EMBER VAGY, SZERESD MÁR A MÁSIKAT, NAHÁT, KÉT LÁBAD VAN, KÉT FÜLED, KÉT SZEMED - SZERESD MÁR EGY KICSIT A MÁSIKAT! MINDENKIT LEHET ERRE KÉRNI, KÉSZTETNI, MÉG ÚGY IS, AHOGY SZERENCSÉTLEN SZÜLŐK SZOKTÁK A GYEREKEKET BÉKÍTENI, MINDKETTŐNEK MEGFOGJÁK A FÜLÉT, ÖSSZEHÚZZÁK A FEJÜKET – CSÓKOLJÁTOK MEG EGYMÁST! EL IS CSATTAN A PUSZI, AZ ASZTAL ALATT MEG RUGDOSSÁK EGYMÁST TOVÁBB, ANNAK RENDJE-MÓDJA SZERINT. AZ APOSTOL AZT AZ ISTENI PARANCSOT, HOGY SZERESSÉTEK EGYMÁST, MEGALAPOZZA. ISTEN NEM PARANCSOL OLYAT, AMI ŐBENNE, MAGÁBAN NINCSEN MEG. EZ A DOLOGNAK A LÉNYEGE! ISTEN SZERETET. AZT MONDJA AZ APOSTOL: SZERETNÜNK KELL EGYMÁST, MERT AZ ISTEN IS SZERETETT BENNÜNKET. HONNAN TUDOM ÉN EZT? HONNAN TUDOM ÉN AZT, HOGY ISTEN NEM EGY DESPOTA, AKI OLYAT KÉR TŐLEM, AMIRE MAGA IS KÉPTELEN? MENNYI ILYEN GONDOLAT VAN AZ EMBERVILÁGBAN, MENNYI ILYEN EMBERI PARANCS HANGZOTT HATALMASOKTÓL, FELJEBBVALÓKTÓL, TEKINTÉLYEKTŐL: TEDD EZT, TEDD AZT, NOHA Ő MAGA SEM TUDTA! MILYEN ELKESERÍTŐ TUD LENNI, AMIKOR OLYAT KÖVETELNEK TŐLÜNK, AMIRŐL TUDJUK, HOGY AKI KÖVETELI, AZ SEM TUDJA. ISTEN AZONBAN CSAK OLYAT PARANCSOL, AMI ŐBENNE, Ő MAGÁBAN IS MEGVAN. ÍGY MONDJA AZ APOSTOL ITT, A NEGYEDIK RÉSZBEN: HOGY SZERESSÜK EGYMÁST, MERT Ő ELŐBB SZERETETT. EZÉRT FONTOS JÉZUS KRISZTUST TESTBEN MEGJELENT ISTENNEK VALLANI, MERT HA TUDNI AKAROD, HOGY HOGYAN SZERETETT ISTEN, HA TUDNI AKAROD, HOGY MILYEN MÉLYSÉGE VAN AZ ISTEN SZERETETÉNEK, MI AZ ISTEN SZERETETÉNEK VALAMENNYI DIMENZIÓJA, AZT A TESTBEN MEGJELENT ISTENBEN, JÉZUS KRISZTUSBAN LÁTHATOD MEG. MÁSBAN NEM, MÁSKÉPP NEM. AKI ELTAGADJA, AKI ELTAKARJA, AKI EZT MEGKICSINYÍTI, AKI ELTORZÍTJA EZT, AKI UGYAN SZÉPEKET MOND JÉZUSRÓL, DE HITTEL NEM VALLJA, HOGY BENNE LÁTJUK ISTEN MEGJELENT SZERETETÉT, AZ TAGADJA ŐT.
AZ ANTIKRISZTUS KÉTSÉGBEESÉSBE KERGET BENNÜNKET, MEGREPESZTI A SZÍVÜNKET, BELESODOR BENNÜNKET A SZÍVNEK ÉS A LELKIISMERETNEK EBBE AZ ŐRÜLT ÉS BÉNÍTÓ DRÁMÁJÁBA. ÉPPEN AZ ELLENKEZŐJÉT MŰVELI, AMIÉRT KRISZTUS JÖTT – EZÉRT ANTI-KRISZTUSI. KRISZTUS AZÉRT JÖTT, HOGY FÖLMENTSEN BENNÜNKET A MINKET JOGOSAN ÉRŐ ISTENI ÍTÉLET ALÓL. AZ ANTIKRISZTUS MEG AZÉRT JÖN, HOGY ODATASZÍTSON BENNÜNKET A REMÉNYTELEN ÉS FELOLDHATATLAN VÁD ALÁ. EZÉRT EZ A MÁSIK NAGYOBB ÍGY HANGZIK: FIACSKÁIM, TI MÁR AZ ISTENTŐL VAGYTOK ÉS LEGYŐZTÉTEK AZOKAT, MERT NAGYOBB AZ, AKI BENNETEK VAN, MINT AZ, AKI A VILÁGBAN VAN. NAGYOBB AZ, AKI BENNÜNK VAN. CSAK AZZAL EGYÜTT MONDHATJUK KI JÁNOS APOSTOLNAK EZEKET A SZAVAIT, AMIKET KORÁBBAN HALLOTTUNK, CSAK ÚGY, ÖNMAGÁBAN AZT MONDANI, HOGY BENNEM LAKIK ISTEN, BENNEM LAKIK A NAGYOBB, BENNEM LAKIK AZ, AKINÉL NAGYOBBAT GONDOLNI NEM LEHET, AKI BENNEM LAKIK, A LEGNAGYOBB, NINCS ITTEN SEMMI BAJ, ISTENT HORDOZOM SZÍVEMBEN, - EZ ÍGY FÉLREÉRTHETŐ ÉS SOKSZOR VÉGZETES IS. DE MOST MÉGIS AZT MONDJA AZ APOSTOL: BENNETEK LAKIK. SZENTLELKE ÁLTAL ISTEN BENNETEK LAKIK, ÉS Ő NAGYOBB. AZ Ő SZERETETE NAGYOBB, MINT AZ ÍTÉLŐ ÉS VÁDOLÓ ÍTÉLETE. AZ Ő HATALMA NAGYOBB, MINT A TI TEHETETLENSÉGETEK. AZ Ő IRGALMASSÁGA NAGYOBB, MINT AZ EMBER MEGÜRESEDETT ÉLETE, ABBAN IS NAGYOBB, HOGY FELÜLMÚLJA AZT, ÉS ABBAN IS NAGYOBB, HOGY MEGELŐZ BENNÜNKET. ÍGY FOLYTATJA AZ APOSTOL: AZZAL LETT NYILVÁNVALÓVÁ ISTEN SZERETETE BENNÜNK, HOGY EGYSZÜLÖTT FIÁT ELKÜLDTE ISTEN A VILÁGRA, HOGY ÉLJÜNK ÁLTALA, NEM ABBAN VAN A SZERETET, HOGY MI SZERETJÜK ISTENT, HANEM HOGY Ő SZERETETT MINKET, ÉS ELKÜLDTE FIÁT ENGESZTELŐ ÁLDOZATUL A MI BŰNEINKÉRT.
AZZAL LETT NYILVÁNVALÓVÁ ISTEN SZERETETE BENNÜNK. VANNAK BIBLIAFORDÍTÓK, AKIK EZT ÍGY FORDÍTJÁK, MERT A GÖRÖG NYELVTAN MEGENGEDI, HOGY ÍGY IS FORDÍTSUK: KÖZÖTTÜNK. JÁNOS APOSTOL GONDOLATVEZETÉSE IS MEGENGEDI EZT, HOGY ÍGY FORDÍTSUK: KÖZÖTTÜNK. MOST MÉGIS, AZ ELŐZŐEK ÉRTELMÉBEN AZT KELL MONDANUNK, HOGY PONTOS ÉS SZABATOS EZ A FORDÍTÁS, HOGY BENNÜNK. AZÁLTAL LETT NYILVÁNVALÓVÁ BENNÜNK AZ ISTEN SZERETETE, HOGY ELKÜLDTE E VILÁGRA EGYSZÜLÖTT FIÁT. MERT HIÁBA CSAK KÖZÖTTÜNK, HIÁBA CSAK A TÖRTÉNELEMBEN, HIÁBA A SZENTEK MEGANNYI BIZONYSÁGTÉTELÉBEN, HIÁBA CSAK AZ ANYASZENTEGYHÁZ CSODÁLATOS TÖRTÉNETÉBEN, HA BENNED ÉS BENNEM NEM, AKKOR MÉG MINDIG AZT KELL MONDANUNK, HOGY MENTHETETLENÜL VÁDOL A SZÍV, AKKOR MÉG MINDIG AZT KELL MONDANUNK, HOGY EZ A NAGYOBB NEM EMELT FEL BENNÜNKET. UTOLJÁRA HÁT, AZT SZERETNÉM BÍZTATÁSUL ÉS BÁTORÍTÁSUL MINDANNYIÓTOK SZÁMÁRA MONDANI ENNEK AZ IGEHELYNEK AZ ALAPJÁN, HOGY AMIKOR ERRE A NAGYOBBRA – ISTENRE – GONDOLTOK, AKKOR SOHASE ÚGY GONDOLJATOK RÁ: HÁT PERSZE, Ő NAGYOBB, ÉN FÉLEK, ALUL MARADOK, MERT AZ EMBER A NAGYOBBAL SZEMBEN MINDIG ALULMARAD. SZOKTUNK IS EZÉRT KIHÍVÓ ÜZENETEKET KÜLDENI ISTENNEK SÓHAJTÁSBAN, KÁROMKODÁSBAN – ABBAN IGEN, AZTÁN GYAKRAN, MINTEGY ÖLRE, BIROKRA KELÜNK VELE, MERT NEKÜNK SEMMI SE ELÉG, HA NEKÜNK ALUL KELL MARADNI. DE EZ A NAGYOBB, KEDVES TESTVÉREK, NEM LEIGÁZ, EZ A NAGYOBB NEM ÁTGÁZOL RAJTUNK, EZ A NAGYOBB NEM ÁTGURUL RAJTUNK, MINT VALAMI TŰZLABDA ÉS OTT MARADUNK UTÁNA ROMOKBAN, EZ A NAGYOBB FELEMEL, EZ A NAGYOBB MEGTANÍT SZERETNI, EZ A NAGYOBB MEGSZABADÍT MINDEN MEGKÖTÖZÖTTSÉGTŐL, HOGY AZ ISTEN SZERETETTÖRVÉNYÉT BETÖLTSÜK. HA VÁDOL IS A SZÍV, ISTEN NAGYOBB A MI SZÍVÜNKNÉL: HA MEG KELL PRÓBÁLNI A LELKEKET, BIZTON TUDHATJUK, HOGY ISTEN, AKITŐL MI VAGYUNK, A SZÍVÜNKBEN LAKIK, ÉS NAGYOBB, MINT MINDEN HAMIS LÉLEK ÉS MINDEN HAMIS TANÍTÁS. HOGY EZT VÉGKÉPP MEGERŐSÍTSE, AZ APOSTOL MÉG AZ ÖTÖDIK RÉSZBEN IS SZÓL A BIZONYTALANKODÓ KERESZTYÉNEKNEK. ISTEN BIZONYSÁGTÉTELLEL IS SEGÍT, ÉS AZ Ő BIZONYSÁGTÉTELE NAGYOBB. ISTEN SZERETETE NAGYOBB, A NAGYOBB ISTEN LAKOZIK BENNÜNK, ÉS AZ Ő BIZONYSÁGTÉTELE MINDEN SZÓNÁL, MINDEN TAPASZTALATNÁL, MINDEN BIZONYSÁGNÁL NAGYOBB. MILYEN JÓ VOLT HALLANI A FELOLVASOTT ZSOLTÁRBÓL: ISTEN ELÖLRŐL ÉS HÁTULRÓL KÖRÜLZÁR BENNÜNKET, ÉS AZ Ő KEZÉT FELETTÜNK TARTJA, ÍGY ÍGY HORDOZZA KRISZTUSBAN HÍVŐ GYERMEKEIT. HA VÁDOL A SZÍVED, TUDHATOD, HOGY Ő NAGYOBB, MINT A TE SZÍVED, IRGALMA FELMENT TÉGED. HA BIZONYTALAN VAGY ABBAN, HOGY MIT TÉGY, ÉS HOGYAN TEGYED, TEKINTS ARRA, AKIBEN ISTEN MEGNYILVÁNÍTOTTA AZ Ő SZERETETÉT, JÉZUS KRISZTUSRA. HA BIZONYTALAN A HALLÁSOD ÉS A SZÍVED, HALLGASD ANNAK BIZONYSÁGTÉTELÉT, A SZENTLÉLEKÉT, KINEK SZAVA, BIZONYSÁGTÉTELE MINDEN SZÓNÁL, MINDEN TANÚSÁGTÉTELNÉL NAGYOBB.
ÁMEN

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy megrendítő beszélgetésnek voltam inkább fültanúja, mint résztvevője. Egy fiatalember vitatkozott többekkel országunk állapotáról. A közállapotokról. Nem a politikáról, ahogy mostanában a politika szót szoktuk érteni, hanem erkölcsi, szellemi, morális állapotunkról, de inkább elesettségünkől. A vitatkozók arra a belátására jutottak, hogy miközben rendkívül súlyos erkölcsi és szellemi állapotban élünk, aközben egy fecsegő és hivalkodó korba jutottunk, egy olyan korba, amikor a tetteknek nincsen önmagukon túlmutató érvényessége és célja, amikor azt vesszük észre, hogy elveszett a szavaink mélysége, amikor a jóérzést szinte mindenütt irigység váltja föl, a bátorság helyett pedig mindenütt lemondó elesettséget látunk. Csak fecsegünk, zajongunk, lármázunk. Ekkor ez a fiatalember így kiáltott fel: akkor én inkább hallgatok! Folytathatjuk azzal ezt a fölkiáltást, hogy igen sokan kiáltanak ma így, vagy már nem is kiáltanak, csak mondják magukban: akkor inkább hallgatok, akkor inkább nem csinálok semmit, akkor inkább én is elfordulok a jótól, akkor inkább…, és ez az „inkább” - érezzük - lemondás és egyúttal önfeladás. Valamiféle vak engedelmesség ez a „korparancs” iránt: mondjunk le mindenről, ami igaz, jó, szép és szent.  Miközben a világ nagy lármával kínál... De hát mit is kínál a világ? Szellemi bóvlit, élethamisítványokat, életnek álcázott halált, elveszést, szolidaritás álorcájába rejtett gyűlöletet, méltóság helyett önmegvetést. Igen, kedves testvéreim, fecsegő világban élünk, de ez a fecsegő világ egyúttal hallgatag világ is. S nincs is a kettő között semmiféle ellentmondás, mert valami nagy-nagy elhallgatás van itt, valami nagy-nagy elhallgatása van itt igazságoknak, életváltoztató nagy dolgoknak s ezért hiába nagy-nagy nekibuzdulásunk, hiába tervezünk nagyokat, igyekszünk, erőink nagyon hamar ellankadnak, a szép eltervezések kifulladnak. Mint ez a lelkes ifjú ember, mi is aláhullunk, önmagunkra legyintünk, és azt mondjuk: akkor inkább hallgatunk. Ahogy József Attila mondja megrendítő szép versében: „Alig hallottam sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Így tartozik össze a kettő: fecseg a felszín, hallgat a mély.
De, kedves testvéreim, most éppen ennek az ellenkezőjéről szól a felolvasott történet, az evangélium. Mert Péter és János apostol inkább nem hallgatnak. Isten kegyelméből meggyógyult általuk egy negyven éve, születésétől fogva béna ember s ez alkalmat ad az apostoloknak arra, hogy újra hirdessék a feltámadott Jézus Krisztust, újra szóljanak Isten megmentő igazságosságáról, újra bizonyságot tegyenek a boldog életről. Újra elmondják, hogy van értelme szólni, mert van a tetteknek értelme és célja, van a szavaknak alkotó mélysége, van az igazságnak, a jóságnak és a szentségnek valósága ebben a világban. Ellenségeik ezt nem akarják hallani, el akarják őket hallgattatni. Ezért berendelik őket kihallgatásra, elkezdődik a vegzatúra, de miután meggyőződtek arról, hogy ezek igen egyszerű emberek, afféle tájszólásban beszélő galileai halásznépek, talán még írástudatlanok is, amin azt kell értenünk, hogy nem tartoztak az írástudóknak, az értelmiségieknek, a vezető hivatalnokoknak a kasztjához. Akkor úgy gondolták, elég, ha jól megfenyegetik őket, elég, ha rájuk mordulnak, aztán ezek az egyszerű emberek úgyis el fognak hallgatni. S ekkor mondja egyező akarattal Péter és János: „Ítéljétek meg, vajon igaz dolog Isten előtt rátok hallgatnunk inkább, hogysem Istenre? Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat mi ne szóljuk.” Még egyszer elő fog fordulni ez az eset, akkor már keményebb lesz a vegzatúra, akkor már nagyobb lesz a harsogás, akkor már felemelt ököllel fenyegetik őket, akkor már tömlöcbe is bezárják őket, de akkor is azt mondják: inkább Istenre kell hallhatnunk, „inkább Istennek kell engedelmeskedjünk, mintsem embereknek.”
Kétféle inkább hangzik itt, s ma erről a két inkább-ról szeretnék szólni. Mindkettő elválasztást jelent, hiszen itt döntenünk kell, mert ez a szó, hogy „inkább” nem a mennyiségnek a szava, hanem a minőségnek a szava. Ez a szó, hogy „inkább”, döntést jelent. Kétfelé ágazik az út, az egyik arra vezet, amerre ember mondja azt, hogy inkább, önmagára, önmagát választván. A másik út pedig arra vezet, amit most Péter és János apostol mond: Istenre kell hallgatnunk inkább. Nézzük meg, merre vezetnek ezek az utak.
Az emberi út, melyről röviden szólni kell, szédítő mélységekhez vezet, ez a pokol mélysége. Valaki nemrégen megjegyezte közállapotainkról keseregvén, hogy: pedig már azt hittem, hogy a pokol fenekén vagyunk! Mire a barátja odavetette: nem tudod, hogy a pokol mélységei feneketlenek? Nézzünk bele ezekbe a feneketlen mélységekbe! Így mondja János apostol evangéliumában: az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot, amikor fölragyogott közöttük a világosság. S ennek következtében a sötétség nem fogadta be a világosságot. Másutt lejegyzi, amikor Jézus beszélget az írástudókkal és hívogatja őket Isten országába, de elutasítják, mert inkább szerették az emberek dicséretét, mint Isten dicséretét, inkább szerették, hogy őket dicsérjék az emberek, mintsem azt, hogy ők dicsérjék Istent. Így is lehet ezt a szót érteni: inkább szerették, hogy az emberek őket megdicsérjék, mintsem, hogy dicséretük Istentől való legyen. Mély értelműen magyarázza ennek okát Pál apostol a Római levélben, amikor elmondja, hogy nyilvánvaló az Isten dicsősége, nyilvánvaló ebben a világban Istennek kiáradó kegyelme mindenben, a gondviselés munkájában, Isten nagyszerű történelmi tetteiben, Isten önmegnyilatkozásában, a dicsőség felfénylésében. De az emberek, ahelyett, hogy az egy igaz, élő Istent dicsőítették volna, úgy döntöttek, hogy inkább önmagukat dicsőítik, inkább fordulnak bálványaikhoz. Egyetlen egy tragikus következményét szeretném jelezni ennek. Máté evangélista Jézus peréről így jegyzi fel azt a jelenetet, amikor Pilátus kiállítja Jézust és megkérdezi az  ott állóktól: kit akartok, hogy elbocsássak néktek, Jézust vagy Barabást? Elmondja Máté evangélista: inkább akarták, hogy Barabást, az útonállót, a rablógyilkost eressze el, mintsem Jézust. Ahogy úrvacsorai énekünkben énekeljük: a nagy bűnöst elengedték, a Szentet fára függesztették. Ez az útja, ez a vége annak, ha az ember azt mondja, inkább én, inkább a magam dicsősége, inkább az, amit én akarok, mintsem Isten. Ez tehát az emberi inkább-nak az útja, az ember önmaga felé hajló döntésének az útja: világosság helyett inkább sötétség, Isten dicsősége helyett inkább hamis öndicsőség, élet helyett inkább halál. Nagyon szomorú lenyomata van ennek világunkban. Fiatalemberek arról beszélnek, hogy nem akarnak családot alapítani, nem akarnak gyermeket, inkább szórakozni akarnak. Emberek arról szólnak, hogy nem állnak ki az igazságért, nem mondják el a véleményüket, nem küzdenek meg jó dolgokért, inkább élnek önmaguknak. Testvérek elengedik egymás kezét, azt mondják, inkább csak leszek a magamén. Életnek választása helyett törvényeket akarnak arról hozni, inkább haljon meg a beteg. Ez az ember önmaga mellett való döntésének szomorú, tragikus következménye.
Ezzel szegezi most szembe, kedves testvéreim, Péter és János azt a másik „inkább”-ot. Inkább Istenre kell hallgatnunk, mint emberekre, inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embereknek. Azt hallottuk a bevezető versben, hogy mikor látták Péternek és Jánosnak a szólásban való bátorságát, értjük, ez az „inkább” a bátorság szava. Olyan merészség ez, olyan eltökéltség, mely meghökkenti az ellenfelet. A világ egyfajta közmegegyezésben van, elfordulunk az igazságtól, a szentségtől, Istentől, inkább a magunk útját választjuk, ki-ki a magáét, s megegyezünk, te se szólsz, én se szólok, te se hallgatsz az Istenre, én se hallgatok az Istenre, te se teszed a jót, én se teszem a jót, te is teszed a rosszat, én is tehetem a rosszat. Megrendülnek hát ettől a  másik  inkább-tól, ettől a bátorságtól, mert azt mondja Péter és János, ha választani kell most az Isten akarata és az ember akarata között, egyértelmű és világos, hogy az Isten akaratát kell választani. Milyen mély bölcsesség is van ebben, megtartó bölcsesség, és éppen ezért kell azt mondanom, kedves testvérek, hogy ez a bátorság a bölcsesség okán nem is az emberi szívből fakad, ez nem Péternek és Jánosnak talán együgyűségből, tudatlanságból, valamiféle egyszerű jámborságból fakadó, egyszerű bátorsága. Nem fafejű emberek ők, akik fel se tudják fogni a fenyegetés súlyát, csak mondják a magukét. Nagy bölcsesség van szavukban, és ez a bölcsesség Istentől való. Hogyan mondják? „Non possumus” - nem tehetjük meg, hogy ne szóljunk! Hiába a fenyegetés, hiába a zsarolás, hiába a kényszer, Isten emberei újra, csak újra azt tudják mondani: non possumus, nem tehetjük meg, hogy nem. Nem tehetjük meg, hogy nem az Isten mellett szóló döntésnél állunk ki. Ez az Isten ereje által lenyűgözött embernek a bátorsága, ez a megváltott embernek a bátorsága, aki tudja, hogy élete, sorsa, minden dolga Isten kezében van. Isten élet és halál ura, nem tehetem meg. Nem tehetem meg, hogy nem Őreá figyelek, és nem Neki engedelmeskedem. Erre a megváltásra hív Isten, erre a megváltásra hívtak az apostolok, erre a megváltó erőre emlékeztetett ennek a meggyógyított embernek a csodája.
Most Péternek és Jánosnak az életén, a szavain, a bátorságán átfénylik Istennek nagyszerű szeretete. Éppen ezért, kedves testvéreim, azt is kell mondanunk, hogy ez a „nem tehetjük”, ez az „inkább” az igazság tette is. Mert vajon amikor Isten szeretetének megannyi jelét látjuk, tapasztaljuk, vagy – ahogy másutt mondja az apostol – valóságosan, szinte fizikailag ízleljük, akkor hallgathatunk-e például arról, amit Jézus mond: „nézzétek a mezők liliomait, az ég madarait, Salamon minden dicsőségében nem öltözött úgy, ahogyan ezeket Isten fölruházza. S mennyivel inkább kedvesek vagytok ti Istennek!” Hallgathatunk-e arról, hogy Isten inkább örül egyetlenegy bűnös megtérésén, mint azon, hogy kilencvenkilenc a helyén van? És ezért az egyért inkább odahagyja a kilencvenkilenc -et, s megkeresi azt az elveszett egyet, mert így szereti. S hallgathatunk-e arról, amit Pál apostol mond csodálatosan a Római levélben, hogy Krisztusért inkább megtartatunk, semhogy hamisságunk miatt elvesszünk. Ha azt mondtam az előbb, hogy mikor olyan mélységbe tekintünk bele amelynek nincs feneke, véghetetlen mélység ez, akkor süllyedésről beszélünk. Mert süllyedő világban élünk. Ám Isten megfordítja ezt, süllyedés helyett inkább emelkedés, elveszés helyett inkább megtartatás. Hallgathatunk-e arról az igazságról, hogy Isten inkább akarja, hogy meggyógyuljunk, hogy megmaradjunk, és Isten inkább adja ennek jeleit? Aki közülünk átélte mit jelentett halálos ágyon gyógyulásért imádkozni, aztán az ágyból fölkeni és gyógyultan továbbélni, az tudja, miről beszélek. Aki átélte, hogy élete halálos kilátástalan csapdába került, ám imádsága meghallgattatott, Isten kiszabadította őt azokból a mélységekből, melyek őt körbevették, azok tudják, hogy most miről beszélek.
S végül kedves testvérek, hallgathatunk-e arról az igazságról, hogy Isten azt akarja, hogy mi inkább igazságban és szeretetben élő nép legyünk, mintsem az legyen, amit Vörösmarty vizionál: hol egy nemzet süllyed el, a sírt a népek veszik körül, s milliók szemébe gyászköny ül? Isten inkább azt akarja, hogy igazságban és szentségben élő nép legyünk, Őt dicsőítő nép. S ha ez így van,  akkor arról is szólnunk kell, hogy ez az inkább – most már értjük és látjuk – nem Péternek és Jánosnak a bátorsága, ők tanúk, s a tanúnak azt kell mondania, amit látott és hallott, akkor becsületes és tisztességes, ha nem mond mást. A keresztyén ember is akkor becsületes és tisztességes, ha azt mondja, amit látott és hallott, amit Istenével való boldog történetében átélt és tapasztalt. Akkor tehát, kedves testvéreim ez az inkább Isten Istennek a tette. Nem annyira Péter és János szava ez, nem annyira az ő bátorságuk, igazsághoz való ragaszkodásuk. Az is, de döntő módon Istennek kegyelmes mozdulata ez. Ez az inkább az Isten inkább-ja. Így mondja ezt Pál apostol a Római levélben: ahol megsokasodik a rossz, ott inkább bővölködik az Isten kegyelme, ahol bővölködik a gonosz, az elveszés, a halál, ott inkább – ezt meghaladó mértékben – bővölködik az Isten megtartó kegyelme Jézus Krisztusa által. Mert amikor Isten kimondja azt: inkább, akkor Jézus Krisztust mondja ki. Amikor Isten kimondja: inkább, akkor Őt küldi el. Amikor a világ halálos hallgatásba zuhanna, akkor Isten elküldi az Ő igéjét, Jézus Krisztust, aki testet öltött, közöttünk lakozott, teljes volt igazsággal és kegyelemmel.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, egy hívő orosz nő, Tatjána Goriscseva, még a szovjet időkben írt egy könyvet, a címe: Istenről beszélni veszélyes. Azért adta könyvének ezt a címet, mert egy olyan világban kellett élnie, ahol Péternek és Jánosnak a tapasztalatát élte át: hallgassatok, ne beszéljetek Istenről – ezért azt a címet adta könyvének: Istenről beszélni veszélyes. Azt hiszem néha ma is veszélyes Istenről beszélni, időnként ma is ránk hussognak innen-onnan: hallgass, hallgassatok. Mit akarnak a hívők? Mit akarnak a keresztyének? Mit akar az egyház? Miről beszélnek itt? De, kedves testvéreim, hadd mondjam így: nem is hallgatni igazán veszélyes, hanem Istenről nem beszélni veszélyes. Ez a veszedelmesebb, éppen ezért Isten a segítségünkre siet. Mert honnan vegyem én, gyarló, megfélemlíthető, gyáva kis ember a bátorságot? Ő a segítségünkre siet. Ő előbb szól, mert előbb szólt Jézus Krisztus által. Ha nem így lenne, már elveszett volna a világosság, ha nem így lenne, ugyan honnan lenne bátorságunk, ha nem így lenne, ugyan honnan lenne igazság, honnan lenne gyógyulás, honnan tudnánk mégis egymás kezét megfogni, honnan tudnánk egymással megbékélni, egymást bátorítani, igazságra, jóra és szépre törekedni? Ezért, kedves testvéreim, a legdöntőbb kérdés nem is az, hogy hallgassunk-e Istenről?  A legnehezebb kérdés ebben a felszínesen zajongó, fecsegő, lármázó világban, mikor mindent tele kiabálnak, mikor reggel úgy kelnek, hogy rögtön bekapcsolják a lármadobozt,  mikor az este elalvó gyermek füléből a szülőnek kell kihúznia a talky-walky fülhallgatóját, mert úgy alszik el, amikor senki nem akar semmit hallani, akkor a legnagyobb kérdés az, ami a felolvasott Igében hangzik: kell-e hallgatni Istenre, odahallgatni Istenre? Tudunk-e hallgatni Istenre? Ha már hallgatni kell - mondjam némi iróniával -, akkor legalább odahallgatni tudunk-e Őreá? Látjátok, egy negyven éve beteg ember áll talpra. Így beszél Isten: gyógyít, helyreállít, megújít, szabadít. Legyetek ti is tanúi mindannak a jónak, igaznak, szentnek, melyet Isten veletek megosztott és nektek ajándékozott, hogy mi is és általunk sokan jussunk sötétségről világosságra az Ő szerelmes fia, Jézus Krisztus által, hogy jussunk újra gyávaságból bátorságra az Ő Szentlelke hatalma, ereje által, hogy jussunk újra halálból életre feltámasztó erőinek hatalma szerint. Szentháromság vasárnapján vagyunk. Megjegyzi Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei-beli történet után, hogy az apostolokon ott volt Istennek nagy kegyelme és nagy erő volt velük. Akik tudnak Istenre hallgatni, akik inkább hallgatnak Istenre, azok boldogan átélik, hogy Isten nagy erőkkel ajándékozza meg őket, kezét felettük tartja, azt tőlük soha meg nem vonja, mert ők már a világosság gyermekei.
Ámen

SZERETETT GYÜLEKEZET, KEDVES TESTVÉREK!
AZ ELMÚLT HÉTEN – ESTÉRE JÁRT MÁR, EGY KÉSŐI TANÁCSKOZÁS UTÁN – VALAKI ELJÖVŐBEN MEGKÉRDEZTE TŐLEM, HOGY MIRŐL FOGOK VASÁRNAP PRÉDIKÁLNI. AZT FELELTEM NEKI, HOGY A VILÁGOSSÁGRÓL. FELMUTATOTT A NEM IS IGAZÁN SÖTÉT ÉGBOLTRA, ÉS LEGYINTETT EGYET ÉS AZT MONDTA: UGYAN, MIT LEHET A VILÁGOSSÁGRÓL PRÉDIKÁLNI EGY TELJESSÉGGEL MEGSÖTÉTEDETT KORBAN? HOZZÁTETTEM, HOGY NEM OLYAN SÖTÉT EZ A KOR, MERT OLYAN NAGY EZ A FELSZÍNI FÉNYSUGÁRZÁS – AHOGY MOSTANÁBAN MONDJÁK, A FELSZÍNI FÉNYSZENNYEZÉS – HOGY SEM AZ IGAZI VILÁGOSSÁGOT, SEM AZ IGAZI SÖTÉTSÉGET NEM ÉSZLELJÜK, ÉS NEM LÁTJUK. BUDAPESTEN, HA VALAKI ESTE KIMEGY EGY FŐÚTVONALRA, S FELTEKINT A CSILLAGOS ÉGRE, BIZONY NEM FOG CSILLAGOT LÁTNI, CSAK A FÉNYSZENNYEZÉST FOGJA LÁTNI. DE E BESZÉLGETÉS UTÁN MEGSZEPPENTEM, MERT HA EGY KEDVES ATYAFI ILYEN NAGY SZKEPSZISSEL VISZONYUL AHHOZ, HOGY A FÉNYRŐL, A VILÁGOSSÁGRÓL MONDJUNK IS VALAMIT, ENNYIRE SÖTÉTEN LÁTJA A VILÁGOT, MERT ILYEN SÖTÉT LETT A VILÁG - S LÁTTAM, AMIKOR A BEVEZETŐ MONDATOT MONDTAM, HOGY TÖBBEN IS BÓLOGATNAK ITT A GYÜLEKEZETBEN IS -, AKKOR ÉN MOST MIT MONDHATOK ITT, KEDVES TESTVÉREK? MEGSZEPPENTEM, DE NEM VÁLTOZTATTAM MEG A GONDOLATOMAT. A VILÁGOSSÁGRÓL ÉS A SÖTÉTSÉGRŐL, A RÉGI ÉS AZ ÚJ PARANCSOLATRÓL, A SZERETETRŐL ÉS A GYŰLÖLETRŐL FOGOK SZÓLNI, MA EZEKRŐL BESZÉL A FELOLVASOTT IGE.
DÖNTŐ MÓD AZONBAN AZOKRÓL A KIS, EGYSZERŰ MÓDHATÁROZÓ SZAVAKRÓL FOGOK SZÓLNI, MELYEK UGYAN AZ EREDETI SZÖVEGBEN TALÁN NINCSENEK IS BENNE, DE A GÖRÖG IGÉKNEK A LOGIKÁJA ÉS A MAGYAR NYELV ADOTTSÁGAI MEGKÍVÁNJÁK, HOGY EZEKET A HATÁROZÓSZAVAKAT ODA MONDJUK AZ IGÉKHEZ. KETTŐ ILYEN ÁLL ITT, A „MÉG” ÉS A „MÁR”. ELŐSZÖR IS ARRÓL KELL SZÓLNUNK, HOGY AZ APOSTOL, AKI A SZERETETT GYÜLEKEZETÉNEK ÍRJA EZT A LEVELET, ÉS A SZERETETRŐL ÍRJA EZT A LEVELET, SZERETNÉ AZ ÖVÉIT, A GYÜLEKEZET VÉNEIT, FIAIT, GYERMEKEIT ÚJRA EMLÉKEZTETNI ARRA, HOGY EGYETLEN TÖRVÉNY VAN, MELY ÖRÖKTŐL ADOTT ÉS MINDIG FENNMARAD: EZ A SZERETET TÖRVÉNYE. MOST, EBBEN A SZAKASZBAN SÚLYOS SZAVAKAT MOND. ELŐSZÖR IS AZT MONDJA, HOGY AMIRŐL Ő BESZÉL, AMIT A GYÜLEKEZET SZÍVÉRE KÖT, AZ NEM ÚJ. „NEM ÚJ PARANCSOLATOT ÍROK NÉKTEK, TESTVÉREIM” – MONDJA AZ APOSTOL. HANEM AZT, AMIT RÉGÓTA, MINDIG HALLOTTATOK, AMIÓTA AZ EVANGÉLIUMOT HALLGATTÁTOK. AMIÓTA ISTENRŐL, AZ IGAZ ISTENRŐL HALLOTTATOK, MINDIG EZT A PARANCSOLATOT HALLGATTÁTOK. NEM IS ÉRTJÜK IGAZÁN, MIÉRT VAN SZÜKSÉG ARRA, HOGY AZ APOSTOL ILYEN MEGKÜLÖNBÖZTETÉST TEGYEN. ÚGY GONDOLNÁNK ÉS VALÓSZÍNŰLEG MAGUNKRA IS ÚGY GONDOLUNK, HOGY – HISZEN EZ EVIDENS, EZ OLY NYILVÁNVALÓ, HOGY HA ELINDUL VALAKI A KERESZTYÉN ÉLET ÚTJÁN, A SZERETET BESZÉDE HÍVJA MEG RÁ, A SZERETET IGÉJE KÍSÉRI ÉS A SZERETET VÉGSŐ VALÓSÁGA VÁRJA AZ ÚT VÉGÉN. MI SZÜKSÉG ARRA, HOGY AZT MONDJUK, HOGY EZ NEM IS ÚJ, HANEM RÉGI IS? DE AZTÁN A KÖVETKEZŐ VERSBEN AZT HALLJUK, HOGY AZ APOSTOL AZT MONDJA: MÉGIS ÚJ PARANCSOLATOT ÍROK NÉKTEK. BIBLIAMAGYARÁZÓK KUTATJÁK ENNEK AZ OKÁT, SOKFÉLE NAGYON SZELLEMES ÉS VALÓSZÍNŰLEG MEGALAPOZOTT MAGYARÁZATOT FŰZNEK EHHEZ. MOST CSAK EGYET SZERETNÉK HANGSÚLYOSSÁ TENNI, A BEVEZETŐBEN JELZETT SZAVAK A MÉG ÉS A MÁR ÉRTELMÉBEN. AZ A PARANCSOLAT, AMELYET KEZDETTŐL FOGVA HALLOTTUNK, A RÉGI PARANCSOLAT, AMELY MÁR AKKOR HANGZOTT, AMIKOR ISTEN MINKET MEGSZÓLÍTOTT, AMELY MÁR AKKOR HANGZOTT, AMIKOR MI MÉG MEG SEM SZÜLETTÜNK, AMELY MÁR AKKOR HANGZOTT, AMIKOR ISTEN ELHÍVTA ELSŐ PÁTRIÁRKAKÉNT ÁBRAHÁMOT, AKIRE AZ ÜDVÖSSÉG ÍGÉRETÉT BÍZTA RÁ. AMELY MÁR AKKOR HANGZOTT –ÉS EZ IS KIDERÜL A LEVÉL SORAIBÓL – AMIKOR ISTEN ÍGY SZÓLT: LEGYEN VILÁGOSSÁG, MERT ISTEN SZERETETÉBŐL TEREMTETTE A VILÁGOT. S EZ A PARANCSOLAT MÉGIS ÚJ.
MERT MÉG NEM ÉRTJÜK KELLŐKÉPPEN, MERT MÉG NEM JÁRTA ÁT TELJES EGÉSZÉBEN A SZÍVÜNKET, MERT MÉG NEM ADTUK ÁT MAGUNKAT TELJES VALÓNKKAL ENNEK A PARANCSNAK. MERT ÚGY GONDOLJUK, HOGY VALAMI ÚJAT IS KELLENE HALLANI. ILYEN IS A VILÁG. NEMRÉGIBEN VITATKOZÁS VOLT TUDÓS ÉS TISZTELETREMÉLTÓ EMBEREK KÖZÖTT, AKIK A RÓMAI KATOLIKUS EGYHÁZ JÖVENDŐJÉT VITATTÁK, BÁR EGYIKÜK SEM VOLT RÓMAI KATOLIKUS. EZ IS DIVATBAN VAN MÁR, HOGY ÚGY VITATKOZUNK A SZOMSZÉDRÓL, HOGY ŐT MEG SE KÉRDEZZÜK, HOGY MIT GONDOL, ÚGY AKARUNK VALAKINEK A JÖVŐJÉRŐL DÖNTENI, HOGY MI MAJD MEGMONDJUK, MI LESZ AZ AZ ÚJ ÉS AZ A JÓ, AMIT NEKI VÉGIG KELL VINNI, ÉS AZTÁN SZÁMON KÉRJÜK TŐLE. EBBEN A BESZÉLGETÉSBEN IS ELŐKERÜLT, MINTEGY VEZÉRELVSZERŰEN, HOGY A MAI EMBER CSAK ABBAN LÁT ÉRTÉKET, CSAK AZT TUDJA FONTOSNAK TARTANI, CSAK AZ IZGATJA, AMI ÚJ. AZ ÚJNAK ÖNMAGÁBAN VÉVE ÉRTÉKE VAN. MAJDNEM ÍGY IS LEHETNE AZ AXIÓMÁT FELÁLLÍTANI: AZ ÚJ EGYENLŐ AZ ÉRTÉKKEL, ÉS AMI ÉRTÉK, AZ ÚJ. AKI AZT MONDJA, HOGY VOLT OTT RÉGEN IS VALAMI, VOLT SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT IS, ÖTSZÁZ ÉVVEL EZELŐTT IS, EZER ÉVE IS VALAMI, MEG A VILÁG TEREMTÉSEKOR IS VOLT VALAMI, AZ LEGJOBB ESETBEN KONZERVATÍVNAK SZÁMÍT, ROSSZABB ESETBEN FUNDAMENTALISTÁNAK. AZ A LÉNYEG, HOGY ÚJ LEGYEN, MINDEGY, HOGY MI, MINDEGY, HOGY MI ANNAK A TARTALMA, MINDEGY, HOGY MERRE VEZET, CSAK ÚJ LEGYEN, VAGY LEGALÁBBIS ANNAK TŰNJÖN. BIZONYOS VAGYOK BENNE KEDVES TESTVÉREK, HOGY ANNAK A SZERETETKÖZÖSSÉGNEK A TAGJAIBAN, AKIKHEZ JÁNOS APOSTOL ÍRJA A LEVELET, A TAGOKNAK A SZÍVÉBEN OTT ÉLT EZ AZ ÉRZÉS, HISZEN EZ EGY ÖRÖKÖS EMBERI ÉRZÉS – VALAMI ÚJAT AKARTAK HALLANI. HOGY MENNYIRE ÍGY VAN EZ, AZT AZ ÓEGYHÁZI TÖRTÉNET IGAZOLJA, MELY SZERINT AZ ÖREG, NAGYON FÁRADT, MÁR-MÁR HALDOKLÓ JÁNOS APOSTOLT, AKI JÁRNI IS ALIG TUDOTT, BEVITTÉK AZ ANTIOCHIAI GYÜLEKEZETBE. KÖRBEÜLTÉK AZ ÖREGET ÉS MEGKÉRDEZTÉK TŐLE, HOGY MI A SZELLEMI HAGYATÉKA, MIT HAGY RÁ A GYÜLEKEZETRE, MI AZ A NAGY MONDANIVALÓ, AMIT AZ UTÓDOK, A KÖVETKEZŐ NEMZEDÉK MAGÁVAL VIHET. S AKKOR AZ ÖREG JÁNOS AZT MONDTA: SZERESSÉTEK EGYMÁST! – EZT MÁR HALLOTTUK, VOLNA-E MÉG VALAMI MONDANDÓD? S AKKOR AZ ÖREG JÁNOS MÁSODSZOR IS AZT MONDTA: SZERESSÉTEK EGYMÁST! – NA, JÓL VAN HÁT, AZ ÖREG EGY KICSIT SZENILIS, EGY RUGÓRA JÁR AZ AGYA, ILYENEK AZ IDŐSEK, FEJÜKBE VESZNEK VALAMIT, NEM IS AKARNAK, ÉS NEM IS TUDNAK MÁST MONDANI, EZT MÁR ISMERJÜK! TARTOTTAK EGY KIS SZÜNETET – SZÍNEZEM A TÖRTÉNETET – ÉS MEGKÉRDEZTÉK, HOGY EZT MÁR HALLOTTUK, EZT MÁR MONDOTTAD, MONDJ MÉG VALAMIT, VALAMI ÚJAT. – SZERESSÉTEK EGYMÁST, HA VALAMI ÚJAT AKARTOK KEDVES TESTVÉREK HALLANI. HA AZT AKARJÁTOK, HOGY VALÓBAN VALAMI ÚJDONSÁG – ÉS EBBEN AZ ÉRTELEMBEN VALAMI, AMI MEGÚJÍT BENNETEKET – HASSON REÁTOK, HALLJÁTOK AZ ÖREG JÁNOS APOSTOL SZAVÁT: SZERESSÉTEK EGYMÁST! RÉGI PARANCSOLATOT ÍROK NEKTEK – MONDJA AZ APOSTOL – ÉS MÉGIS ÚJ PARANCSOLATOT ÍROK NEKTEK. ÍGY FOLYTATJA A GONDOLATAIT: MERT AKI AZT MONDJA, HOGY A VILÁGOSSÁGBAN VAN ÉS GYŰLÖLI AZ Ő ATYJAFIÁT, AZ MÉG MINDIG A SÖTÉTSÉGBEN VAN. JÁRJUK KÖRBE, KEDVES TESTVÉREK, A MÁR-T ÉS A MÉG-ET, A SZÓNAK, AZ IGÉNEK EBBEN AZ ÉRTELMÉBEN IS.
SOKSZOR HAJLAMOSAK VAGYUNK, NEM IS TUDOM, MIFÉLE PESSZIMIZMUSTÓL VEZÉRELTETVE, ARRA GONDOLNI, HOGY AZ ÚJ, AZ ISTEN SZERETETE, AZ ISTEN VILÁGOSSÁGA ÚGY RAGYOG FEL A VILÁGBAN, MINT AMI EGÉSZEN VÁRATLANUL, NEM IS REMÉLT MÓDON, SZABADÍTÓ, VÁLTSÁGOT HOZÓ MÓDON ÉRKEZIK EL, HISZEN A VILÁG – ÍGY ÍTÉL SOKSZOR AZ EMBER – ÖRÖKTŐL FOGVA A SÖTÉTSÉGBEN VAN. MINDIG SÖTÉTSÉG VOLT A VILÁGBAN, MINDIG NYOMORULT VOLT AZ EMBER, MINDIG MEGPRÓBÁLT ÖNMAGA FÖLÉ EMELKEDNI ÉS MINDIG ÖNMAGA ALÁ ZUHANT. DE AMIKOR AZT MONDJA AZ APOSTOL: DE AKI AZT MONDJA, HOGY VILÁGOSSÁGBAN VAN ÉS MÉGSEM A SZERETET TÖRVÉNYE SZERINT ÉL, HANEM GYŰLÖLI ATYJAFIÁT, AZ MÉG MINDIG A SÖTÉTSÉGBEN VAN. EZZEL Ő NEM AZT AKARJA MONDANI, HOGY SÖTÉTSÉGGEL KEZDŐDÖTT A VILÁG, SÖTÉTSÉGGEL FOLYTATÓDOTT, HANEM AZT AKARJA MONDANI, HOGY MINDEN MÉG ABBAN AZ ÁLLAPOTBAN VAN, AMELYBE KERÜLT AZ EMBER, AMIKOR KIESETT AZ ISTEN SZERETETÉBŐL – VAGY KIKŰZDÖTTE MAGÁT ONNAN? VALAHOGY KIKEVEREDETT AZ ISTEN SZERETETÉBŐL. MÉGSEM EZ AZ ŐSEREDET. EZT A MÉG-ET MEGELŐZI AZ ÖRÖKTŐL TARTÓ MÁR, A VILÁGOSSÁG MÁR KEZDETTŐL RAGYOG, A VILÁGOSSÁG MÁR KEZDETTŐL ITT VAN, A SZERETET TÖRVÉNYE, PARANCSA, AZ ISTENSZERETET AKARATA MÁR MINDIG IS MEGVOLT. EHHEZ KÉPEST EZ A MÉG AZ CSAK A LÁZADÁS SZAVA, EHHEZ KÉPEST EZ A MÉG CSAK AZT JELZI, HOGY MÉG MINDIG NEM JUTOTTUNK ODA, MÉG MINDIG NEM JUTOTTÁL ODA, NEM JUTOTTAM ODA, HOGY MEGÉRTSEM, BELÁSSAM, SZÍVEMET ISTEN AKARATA ELŐTT FELTÁRJAM, MÉG MINDIG NEM ÉRKEZTEM EL ODA, HOGY MAGAMAT TELJESEN ŐNÉKI ADJAM ÉS ENGEDJEM, HOGY AZ Ő SZERETETE ÁTJÁRJON. AKKOR KÖVETKEZIK BE MINDEN ÉLET, AZ ÉLETÜNK, AZ ÉLETED, AZ ÉN ÉLETEM IS, AZ ÉN ÉLETEM NAGY-NAGY TRAGÉDIÁJA, AMIKOR EBBŐL A MÉGBŐL, A LÁZADÁSBÓL, AZ ISTEN AKARATÁNAK VALÓ ELLENSZEGÜLÉSBŐL A MI SZÁMUNKRA ÖRÖKÖS MÁR LESZ. „ÉN MÁR NEM TUDOK MEGVÁLTOZNI” – DE SOKSZOR MONDJUK EZT. „ÉN MÁR NEM TUDOK MÁSMILYEN LENNI, ÉN MÁR NEM TUDOM AZ ISTEN MEGVÁLTOZTATÓ SZERETETÉT ÉRZÉKELNI SEM, ELFÁSODOTT A SZÍVEM”. VAGY, AHOGY A BIBLIA SZOKTA MONDANI: KŐKEMÉNY LETT A SZÍVEM. ÉNNEKEM ERRE MÁR NINCS ESÉLYEM, ÉN MÁR MINDEN JÓ LEHETŐSÉGET ELJÁTSZOTTAM. MENNYI, MENNYI, MENNYI VÉGZETES ÖNFELMENTÉS! ÉS ABBAN A LELEPLEZŐ SZÓBAN IS, AMELYRE AZT MONDJA AZ APOSTOL, HOGY AKI AZT MONDJA: VILÁGOSSÁGBAN VAN, ÉS GYŰLÖLI AZ Ő ATYJAFIÁT, MÉG MINDIG A SÖTÉTSÉGBEN VAN. ÉN MÁR NEM IS TUDOK IGAZAT MONDANI, ÉN MÁR CSAK ILYEN GYENGE ERŐFESZÍTÉSEKET TUDOK TENNI. ELÖNT TALÁN A SZERETET ÉRZÜLETE, EGY KICSIT IGYEKSZEM IS, DE MÁR NEM MEGY. AKKOR VÁLIK VÉGZETESSÉ, HALÁLOSSÁ ÉS TRAGIKUSSÁ EZ A MÉG, HA AZ EMBER EBBEN MEGMARAD, HA AZ EMBER MEGKÖTI MAGÁT BENNE, HA AZ EMBER NEM AKAR EBBŐL KIMOZDULNI.
ÉS VÉGÜL, KEDVES TESTVÉREK ÍGY ZÁRJA AZ APOSTOL EZEKET A GONDOLATAIT: AKI SZERETI AZ Ő ATYJAFIÁT, A VILÁGOSSÁGBAN MARAD ÉS NINCSEN BENNE BOTRÁNKOZÁSRA VALÓ, AKI PEDIG GYŰLÖLI AZ Ő ATYJAFIÁT, SÖTÉTSÉGBEN VAN, SÖTÉTSÉGBEN JÁR, ÉS NEM TUDJA, HOVÁ MEGY, MERT A SÖTÉTSÉG MEGVAKÍTOTTA AZ Ő SZEMEIT. VAN A MÁRNAK ÉS A MÉGNEK EGY HARMADIK ASPEKTUSA IS, EZ AZ EVANGÉLIUM BOLDOGÍTÓ SZAVA, NEVEZETESEN AZ, HOGY AMI KEZDETTŐL FOGVA VOLT MÁR, AMELY ÚGY HIRDETTETIK A SZÁMUNKRA, MINT AMELY A VILÁG TEREMTÉSE ÓTA FENN VAN, MINT AMELY MINKET IS SZÜLETÉSÜNKTŐL FOGVA ÉS MINDEN ÉLETREZDÜLÉSÜNKTŐL FOGVA FELKAROL, TART, MEGSEGÍT – EZ ÚGY IS SZÓLHAT HOZZÁNK, MINT MÉG. MÁS VONATKOZÁSOKBAN JÁNOS APOSTOL LEVELEIBŐL ÉS A TÖBBI APOSTOL LEVELEIBŐL IS KIDERÜL, EGÉSZEN HATÁROZOTTAN ÉS MARKÁNSAN PÉLDÁUL PÁL APOSTOL LEVELÉBŐL: MÉG VÁR AZ ÚR, MÉG TŰR, MÉG KEGYELMI IDŐT AD, MÉG HÍVOGAT. HOVA HÍVOGAT? MIÉRT HÍVOGAT? AZÉRT, MERT MÁR KEZDETTŐL FOGVA FENNÁLL AZ Ő SZERETETE. AKI – MONDJA AZ APOSTOL – GYŰLÖLI ATYJAFIÁT, SÖTÉTSÉGBEN VAN, SÖTÉTSÉGBEN JÁR, NEM TUDJA, HOVÁ MEGY, MERT A SÖTÉTSÉG MEGVAKÍTOTTA SZEMEIT. A BEVEZETŐBEN ELHANGZOTT, HOGY A MA EMBERE VAGY A MINDENKOROK EMBERE CSAK AZT TEKINTI ÉRTÉKNEK, AMI ÚJ ÉS AMI ÚJ, AZT MINDEN FELTÉTEL NÉLKÜL ÉRTÉKESNEK TARTJA. DE HÁT MIT TART ÉRTÉKESNEK ÉS MIT LÁT EGYÁLTALÁN? – MONDJA AZ APOSTOL, HISZEN, AKI A SÖTÉTSÉGBEN JÁR, AZ NEMCSAK AZÉRT JÁR SÖTÉTSÉGBEN, MERT BEBORULT KÖRÜLÖTTE MINDEN, MERT MEGVÁLTOZTAK A KÜLSŐ FELTÉTELEK, MERT ELROMLOTT A VILÁGÍTÁS A BÖSZÖRMÉNYI ÚTON ÉS FELHŐK TAKARJÁK A CSILLAGOKAT, MERT ELFOGYOTT AZ UTOLSÓ GYERTYA ÉS MÁR GYUFÁT SEM LEHET GYÚJTANI. AZT MONDJA AZ APOSTOL: NE CSALJÁTOK MEG MAGATOKAT TESTVÉREIM, MERT AKI SÖTÉTSÉGBEN JÁR, AZ NEM LÁT, ÉS NEM A SÖTÉTSÉG MIATT NEM LÁT CSAK, HANEM AZÉRT IS, MERT A SÖTÉTSÉG MEGVAKÍTOTTA AZ Ő SZEMEIT. ÉS ITT NEM AZT AZ IGÉT HASZNÁLJA, HOGY VALAKI ÚGY VAKUL MEG, HOGY KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK MIATT NEM LÁT, SÖTÉTSÉGBE KERÜL. ITT AZT A SZÓT HASZNÁLJA AZ APOSTOL, HOGY MEGVAKULT, VALÓSÁGOSAN. NEM AZÉRT NEM LÁT, MERT SÖTÉT VAN, HANEM AZÉRT NEM LÁT, MERT VAK. NE ÁLTASSÁTOK MAGATOKAT. MILYEN CÉLT TUDUNK MI MEGHATÁROZNI, HA BELSŐ SZELLEMI, LELKI SÖTÉTSÉGBEN VAGYUNK? MIT TUDUNK MI ÉRTÉKNEK TARTANI EGYÁLTALÁN, HA NEM LÁTUNK SEMMIT ABBÓL, HOGY EZ A VILÁG MIBŐL IS ÁLL ÖSSZE, MI IS TARTJA FÖNN EZT A VILÁGOT, MILYEN ÚJAT TUDUNK MEGHATÁROZNI, HOGYHA NEM ÉRTJÜK, NEM LÁTJUK, NEM FOGJUK FÖL, HOGY AZ, AMI A VILÁGOT ÖSSZETARTJA, ELŐREVISZI, ÉS BOLDOG CÉLIG VEZETI, AZ MÁR KEZDETTŐL FOGVA RAGYOGOTT. MINTHA AZ EVANGÉLIUMA ELSŐ SZAKASZÁRA UTALNA VISSZA AZ APOSTOL, AHOL AZT MONDJA: A VILÁGOSSÁG A SÖTÉTSÉGBEN RAGYOGOTT ÉS A SÖTÉTSÉG NEM FOGADTA BE ŐT. HA EZEKET A GONDOLATOKAT ÉS SZAVAKAT NEM ÉRTJÜK ODA AZ EVANGÉLIUM ELEJÉHEZ, NEM IS ÉRTJÜK, HOGY MIRŐL BESZÉL JÁNOS APOSTOL, MI AZ, HOGY A SÖTÉTSÉG NEM FOGADJA BE A VILÁGOSSÁGOT? HISZEN, HA FÖLRAGYOG A VILÁGOSSÁG, AKKOR ELŰZETETT A SÖTÉTSÉG. EZ ÍGY VAN, FIZIKAILAG IS ÍGY VAN. AGUSZTINUSZ, A NAGY EGYHÁZATYA MONDJA, AMIKOR A BŰNT MAGYARÁZZA, HOGY A BŰN A JÓNAK A HIÁNYA, A PRIVATIO BONI. S EZT A LEGJOBBAN ÚGY ÉRTJÜK MEG, HOGY ÁRNYÉK CSAK OTT LEHET, AHOL FÉNY VAN, SÖTÉTSÉG IS CSAK OTT LEHET, AHOL FÉNY VAN, MERT VILÁGOSSÁG ELŐBB VAN, MINT SÖTÉTSÉG. HA FÖLRAGYOG A VILÁGOSSÁG, ELŰZETIK A SÖTÉTSÉG. MIÉRT MONDJA AZT AZ APOSTOL, HOGY A SÖTÉTSÉG NEM FOGADTA BE? KI TUDJA SZORÍTANI A SÖTÉTSÉG A VILÁGOSSÁGOT? ERRŐL BESZÉL AZ APOSTOL: HOGYHA A SÖTÉTSÉG MEGVAKÍTOTT BENNÜNKET, HIÁBA RAGYOG FEL A VILÁGOSSÁG, HIÁBA VESZ BENNÜNKET KÖRBE ISTEN ÁLDÓ NAPFÉNYE, ISTEN MEGMENTŐ SZERETETE, CSODÁINAK MEGANNYI JELE, MÁR ÉRZÉKETLENEK VAGYUNK ARRA, HOGY BEFOGADJUK AZT. DE – MONDJA AZ APOSTOL – AKI SZERETI AZ Ő ATYJAFIÁT, A VILÁGOSSÁGBAN MARAD ÉS NINCS BENNE BOTRÁNKOZÁSRA VALÓ. AKI SZERETI AZ Ő ATYJAFIÁT, VILÁGOSSÁGBAN MARAD ÉS AZ Ő ÉLETÉBEN EZ A MÁR, MÁR A VILÁGOSSÁGBAN VAN, MÁR A VILÁGOSSÁGBAN JÁR. MÁR A VILÁGOSSÁGBAN JÁR – AZT IS JELENTI, HOGY EZ MARADANDÓ. DE VAN EGY HARMADIK SZÓ IS, KEDVES TESTVÉREK, MELY NEM IS MÓDHATÁROZÓ, HANEM AZ ÁLLANDÓSÁG IGÉJE. EBBEN OLDÓDIK FEL, EBBEN EGYESÜL A MÁSIK KETTŐ, EBBEN VÁLIK SZÁMUNKRA IS BOLDOGÍTÓ, MEGTARTÓ TARTALOMMÁ A MÁR ÉS MÉG. ÍGY MONDJA AZ APOSTOL: MARAD. AKI SZERETI AZ Ő ATYJAFIÁT, A VILÁGOSSÁGBAN MARAD. NEM MÁR, NEM MÉG, HANEM MINDIG. A MARAD SZÓNAK UGYANIS, A MEGMARADÁSNAK, EZ A MÓDHATÁROZÓJA: ÖRÖKRE ÉS ÁLLANDÓAN. JÉZUS ARRA KÉRI A TANÍTVÁNYAIT BÚCSÚBESZÉDEIBEN: MARADJATOK MEG ÉNBENNEM. JÁNOS APOSTOL MOST ARRA BÍZTAT BENNÜNKET A SZERETETRE, A VILÁGOSSÁGRA, A KEZDETRE, A MARADANDÓSÁGRA ÉS A BOLDOGÍTÓ CÉLRA EMLÉKEZTETŐ LEVELÉBEN MARADJUNK MEG MI IS A JÉZUS SZERETETÉBEN, SZERESSÜK ATYÁNKFIÁT, MERT EZ AZ A PARANCSOLAT, AMELY MÁR KEZDETTŐL HANGZIK ÉS EZ AZ A PARANCSOLAT, AMELY A MI ÜDVÖSSÉGÜNKÉRT, MEGJOBBULÁSUNKÉRT, MEGTÉRÉSÜNKÉRT ÉS MEGVÁLTOZÁSUNKÉRT MÉG MINDIG HANGZIK. HALLJÁTOK MEG ISTENNEK EZT A HÍVÓ SZAVÁT, ADJÁTOK ÉLETETEKET AZ Ő KEGYELMES KEZÉBE, HOGY BENNE, SZERETETÉBEN, KEGYELMÉBEN MEGMARADVA BOLDOG EMBEREK LEHESSETEK. ÁMEN.

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, kedves konfirmáló fiatalok!
Egy csodálatos ígéretet olvastam fel Ézsaiás próféta könyvéből, mely ígéretről tudjuk, hogy beteljesedett. Nemcsak két-háromezer évvel ezelőtt elhangzott szavakról van tehát szó, mely szavakat azóta újra meg újra olvassuk, és reménykedünk abban, hogy egyszer talán valósággá lesznek. Ezek a szavak beteljesedtek. Jézus Krisztus földi szolgálatának kezdetén, a názáreti zsinagógában ezeket a szavakat olvasta fel az ézsaiási tekercsről, s mondotta a jelenlevőknek: most teljesedett be az írás, szemetek láttára, fületek hallatára. Azonban Istennek titkai úgy vannak, hogy amikor beteljesít valamit, amikor egy ígéretét valósággá teszi, akkor azzal éppen hogy nem befejezi azt a történetet, melyet az ígéret hordozott, hanem ellenkezőleg, éppen elkezdi. Amikor Jézus Krisztus azt mondta, hogy most teljesedett be az írás a ti szemetek láttára, akkor nem valaminek a befejeződését, betetőzését értette, hanem a megkezdését. Ezért János apostol első levelének negyedik részében foglalt versek alapján, hogy ugyanis „nektek pedig kenetetek van ama szenttől”, ezen a keneten az Isten Szentlelkének fölhatalmazó erejét értjük. Továbbá jól értjük és jól gondoljuk, hogy Jézus Krisztus küldetésébe, szolgálatába, erejének kiáradásába a Szentlélek Isten minket magunkat is bevon. Jól értjük, mikor a Heidelbergi Kátéval azt mondjuk, hogy ezért neveznek bennünket keresztyénnek. Nem a keresztről, hanem Krisztusról neveznek bennünket keresztyénnek. Mert Isten Szentlelke által, Krisztus felkenetésének, felhatalmazásának, szolgálatának, küldetésének részesei vagyunk. Az Úr lelke van énrajtam – mondja Jézus, az Úr lelke van rajtam – mondhatja minden keresztyén. Egyszóval tehát Krisztus küldetésének részesei vagyunk.
A felolvasott ézsaiási ige három egyszerű tényben állapítja meg ennek a küldetésnek, vagy fölhatalmazottságnak a kiterjedését, a lényegét. Miben is áll ez? Hogy ezt jól értsük, ahhoz azt is el kell mondanunk, hogy egy ugyanolyan korszakban hangzik ez az ézsaiási jövendölés, mint amilyen a magunk ideje. Egy szóval lehetne ezt a legjobban jellemezni: a csüggedés korában élünk. Igen, a csüggedés korában élünk, s majd látni fogjuk az igéből, hogy miért van ez így, hogy minden ellenkező jel ellenére is a csüggedés korában élünk De mielőtt még részletesen kifejteném, hadd mondjam el néhány jelét is. Csüggedés korában élünk, mert az emberek egyre inkább érzéketlenek az igazság kérdése iránt. Igazság? Legyintenek. Ilyen nincs! Inkább – mondják - mindenkinek igaza van. De tudjuk nagyon jól, ha mindenkinek igaza van, akkor senkinek nincs igaza. Nemrégiben olvastam egy tudós filozófus könyvét, ez a tanulmányának a címszava: Az igazság nyomában. Bevezetőjében azt írja: olyasmiről fogom írni filozófiai értekezésemet, amiről tudom, hogy nincs. Nagyon sajnálom az utána kinyomtatott több száz oldalt, mert hogyha az elején leszögezi, hogy nincs igazság, akkor nem érdemes keresnie. Csüggeteg korszakban élünk, mert az értékek egyre kevésbé számítanak – és most nem is a morális értékekről akarok szólni, mert bizony azok már nagyon távol vannak tőlünk, hadd szóljak inkább egyetlenegy szót az esztétikai értékekről. Arról, hogy mi a szép, mit tart szépnek a mai ember, mire kapja fel a fejét, mire figyel oda, mi előtt áll meg? Ha ilyen szemmel mennénk le az utcára, lapoznánk fel a mai kor művészeti magazinjait, mennénk el kiállításra, vagy néznénk, hogy milyen esztétikum árad felénk a tömegmédiumokon keresztül, akkor egyértelmű, hogy a halál kultúrájában élünk, az obszcenitás kultúrájában élünk, az alávalóság kultúrájában élünk. Ami igazán szép, amellett meg sem áll ma az ember. Oda se figyel rá, föl se kapja a tekintetét, meg sem állítja, meg sem rendíti, egy pillanatra el nem tölti. Természetesen szólnunk kell az erkölcs kérdéseiről is. Vajon nem csüggeteg korban élünk, ha nem arról folyik a vita az erkölcstudósok és jogalkotók körében, hogy miképpen lehetne jót tenni? Egyáltalán nem vitatkozunk erről. Hogyan lehetne a másikon segíteni, hogyan lehetne az embert felemelni, hogyan lehetne a mások méltóságát szolgálni? Ezek helyett ilyenekről folyik a vita: szabad-e egy kéthónapos magzatot meggyilkolni, vagy: szabad-e a 85 éves, halálosan beteg nagymamára rászorítani a párnát, fulladjon meg szegény – ezt eutanáziának nevezik mostanában. Ilyenekről folyik a vita. Nem arról folyik a vita, hogy miképpen segíthetnénk a házasságban élőket és küszködőket jó tanáccsal, hogy szilárd legyen a házassági élet, hanem arról folyik a vita, hogy szabad-e házasságot kötni azoknak, akik között soha nem is volt és nem is lesz házasság – tudniillik az azonos neműeknek. Milyen korszakban, milyen kultúrában, milyen világban élünk, mit tartunk igaznak, mit tartunk szépnek, mit tartunk jónak? Nos, csüggeteg korban élünk. Jövendölésében azt ígéri a próféta egy megroppant, tétovává, csüggeteggé vált népnek, hogy Isten először is ékességet ad a hamu helyett. A hamu a régi, keleti világban mindenek előtt azt jelentette és jelezte, amik valóban vagyunk, amit Ábrahám is kimond megrendülve Isten fenséges színe előtt: bizony por és hamu vagyok, pára vagyok, füst vagyok, elillanó, semmi a létem. A Biblia egyik legkedvesebb alakjának, az áldozati Ábelnek a neve is ezt jelenti: pára. Ennyit ér az emberi élet. Elsősorban erről beszél itt a próféta: ennyi az ember-élet, egy kis füst, vagyis annyi az ember-élet, mint amit Tóth Árpád versében olvasunk, a Láng-ban: a meggyújtott gyufa lángjáról, mely fellobban és erdőt, világot akar föllobbantani, majd elhal: senki se látta, csak én. Ki látott minket? Ki látott az életünkbe? Ki látta nagy fellángolásainkat, ki látta lobogásainkat? Hamu vagyunk. De Isten most azt ígéri, hogy a hamu helyett, a végesség szomorú tudata helyett, ékességet – szó szerint fordítva királyi koronát – ad, királyi koronát ad a hamu helyett, dicsőséget ad az embernek. Milyen boldogan énekeljük a 8. zsoltárban, hogy Isten az embert, aki senki- semmi, porból való és porrá lesz, nagy méltósággal koronázta meg. Van hát az emberi életnek méltósága, van hát az emberi életnek dicsősége! De tudjuk, kedves testvéreim, csak akkor van ez meg, hogyha Isten teszi rá a koronát. Mégpedig az igazság koronáját. Másképpen nincsen. De sokszor akarja az ember önmagát megkoronázni! Óh, csak úgy ne járjon, mint mi, gyerekkorunkban, amikor vágtunk kartonból, pirosból meg sárgából  a papírkoronát, összeragasztottuk, a fejünkre tűztük, csináltunk fakardot, és végigfutottunk a sáros utcán: én vagyok a király, én vagyok a király! Aztán a fejemről leesett a papírkorona, éppen arra jött a Kovácsék tehene, rálépett és odalett a dicsőségem. Mennyi ilyen kis papírkoronával futkározik az ember, kedves testvéreim! Birodalmak papírkoronája, nagy népek papírkoronája, hódítók papírkoronája – lefújja a történelem szele a fejükről. De ha ez a szél a Szentlélek szele, ne bánjátok, mert helyébe Isten az igazság koronáját akarja adni. S milyen boldogító ígéret ez! Hogy mondja az apostol? – Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam s végezetül eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Isten ama napon, az Úrjézus Krisztus napján!
Aztán azt mondja a próféta, hogy Isten öröm kenetét adja gyász helyett. Itt már konkrétan gyászról beszél, valami mély megrendültségről, mikor az ember azt veszi észre, hogy nemcsak ő maga az a papírkoronás bohóc, kinek a fejéről a történelem lefújja ezt a papírgalacsint, amit odaragasztgatunk. Ó, inkább gyászunk van itt, igazi mély, emberi gyászunk. Nincs már itt közöttünk sem olyan, akinek a szívébe ne hasított volna bele nagy és súlyos veszteség. A hitves, a testvér, a nagyszülő, a szülő, talán a gyermek, barát elvesztése – van gyászunk. És sokszorosabb a gyászunk, ha a saját népünknek a történetére gondolunk. Egészen megrendítő, hogy a magyar nép az elmúlt néhány száz esztendőben szinte-szinte csak a vereségeit tudja előszámolni. Az is megdöbbentő, hogy akárhány szép, nagy nemzeti ünnepünk van, egy forradalomnak a napja, egy dicsőséges nap, mi mindig soroljuk a végét is, hogy soha nem teljesedett ki. Még inkább mutatja ezt a gyászosságot, hogy elfogyó nép vagyunk, nem akarunk élni. Mint a gyászoló ember, akit arcul ütött a halál, depresszióba süllyed és nincsen kedve semmihez. Legkevésbé az élethez van kedve. Azt mondja Isten: öröm kenetét adom a gyász könnyei helyett. Ez az a kenet, mellyel az Ószövetség idején nemcsak a királyt kenték föl, hatalmazták föl, hanem a papot is. A papot is fölkenték, hogy vigasztalója legyen népének. De nem úgy, ahogy azt a magyar ember szokta mondani, nekem is mondták sokszor: Tiszteletes Úr, imádkozzék helyettem is, azért tartjuk magát! Azt mondja Péter apostol: ti pedig, királyi nemzetség, szent papság vagytok, megtartásra való nép! Mi, reformátusok külön hisszük azt, hogy minden hivő pap, minden hivő az Úr Jézus Krisztus földi helytartója, minden hivőnek a kötelessége a másikért közbenjárni, minden hivőnek kötelessége a másikat vigasztalni. Hogy mondja az apostol, amikor Krisztus hatalmáról, feltámadásáról, dicsőséges eljöveteléről, Isten országáról beszél? Azt mondja: annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel! Öröm kerete gyász helyett. Jaj nekünk, ha olyan nép vagyunk, amely a másiknak bánatot okoz, jaj nekünk, ha olyan nép vagyunk, amely a másik lelkében és szívében csak forgatja a tüzes vasat! És dicsőség nekünk, ha egymást vigasztalni tudó nép vagyunk. Szent papság, kiken az öröm kenete van, Isten megbékítő kegyelmének, örökkévaló szeretetének csodálatos öröme, mert ez az öröm se olyan öröm, amit az ember a maga lelkében felgerjeszt, vagy felsarjaszt. Vannak ehhez mostanában – reméljük mindétig illegálisan - árusított szerek, narkótinumoknak nevezik ezeket, a fiatal nemzedék előszeretettel gerjeszt velük önmaga ellenében örömet, ám az nem öröm, csak mámor,  s a mámor után mindig csömör jön, az öröm után sosem. Az öröm megmarad örömnek. Az Ige nem a mámorról, hanem a Szentlélek kenetéről, Isten megáldó hatalmáról beszél. Adok nektek örömnek kenetét gyász helyett, hogy papjai legyetek egymásnak, közbenjárói és vigasztalói.
Végül, kedves testvéreim, azt mondja a próféta, hogy Isten dicsőség palástját adja csüggedt lélek helyett. Kecskeméti István, a kolozsvári teológiai tanár bibliafordításában megrendítő zsenialitással és korszerűséggel a csüggeteg lelket így fordítja: leomló szellem. Mert bizonyos, hogy itt nem is annyira az egyes ember lelkéről van szó, hanem a szellemről, ami áthatja korunkat, ami alól mi se tudjuk magunkat kivonni. És ez olyan, ez az úgynevezett korszellem, hogy hiába vidám alkatú valaki, hiába derűs egyébként, hiába határozott lélek, hiába vannak világos látásai arról, hogy neki mit kell tennie, hiába áll világosan erkölcsi magaslatokon, őt is áthatja a korszellem. Mint amikor valaki beáll a kocsmába, s hiába csak egy bambit kér, hiába csak egy üdítőt fogyaszt, a ruhája, a haja át fog itatódni a kocsma bűzével, aztán magyarázhatja otthon a feleségének, hogy nem voltam kocsmában, csak egy bambit ittam. A korszellem átitat bennünket. S azt mondja most a próféta, hogy ez az összeomlásnak a szelleme. Itt érkezünk el oda, amit a bevezetőben mondtam, hogy lemondó, depressziós kultúrában élünk,  minden ellenkező előjel ellenére is. Nagyszerű a prófétai kép, amikor azt mondja, hogy a csüggeteg lélek helyett a dicsőség palástját adom, ezzel azokra utal, akik olyan elsüllyedésben, olyan összerokkanásban, megroppanásban vannak, hogy sem életre, sem halálra való dolgokkal nem törődnek. Több helyen használja ezt a kifejezést: csüggetegség. Ilyenkor mindig arról beszél, hogy az emberek egy történelmi katasztrófa után, például, egy város ostroma után olyan mély depresszióba kerülnek, hogy a halottjaikat sem temetik el. Vagyis egy paradoxt hordoz ez az ige, mert a csüggeteg lélek azt jelenti, hogy a nemtörődömség lelke, a gondtalanság lelke. Itt ér össze az a kettő, amiről szólni akarok igazán. Merthogy egy gondtalan korban élünk. Nemrégiben Németországban több tízezer 18 és 25 év közötti fiatalt megkérdeztek, hogy ha családot alapítanak majd, hány gyereket szeretnének. A német fiatalemberek 38%-a azt mondta, hogy egyet se akar. Németország ifjainak közel 40%-a nem akar gyermeket. Következő kérdés: miért nem? Mert nem tudjuk majd gyermekeinknek biztosítani azt a gondtalan életet, ami nekünk van. Nem vagyunk különbek Magyarországon sem. Arrafelé figyel mindenki, odafut mindenki, ahol a gondtalanság van, s azt tartja népszerűnek, sikeresnek elismerésre méltónak.
Gondtalanul élni, jól élni, felhőtlenül, lehetőleg munka nélkül, csak úgy... De ugyanezzel a szóval fejezi ki a próféta a csüggetegséget is. Azt a fajta gondtalanságot, amikor az ember a depressziója miatt gond-talan, azaz gondatlan. Olyan nagy gondban van, hogy nincsen gondja semmire. Olymértékben agyonnyomja az elveszettségének, kicsiségének, a páralétének, az emberi élet rövidségének, eleve kudarcra ítéltségének a tudata, hogy semmivel nem törődik. Ez az összeomlás, ez a leomlás szelleme. Nem így van ez ma is? Nem kiderül a sok-sok vidám zenebonázás, harsánykodás, kiáltozás után, hogy mögötte üresség, kétségbeesés van. Csak a halotti tor hangzik most úgy, mintha lakodalom lenne. Csak a halotti torba menők zenebonáznak úgy, minthogyha az örömünnep lenne, pedig gyászuk van, pedig csüggedésük van. A halottjait és a veszteségeit sirató nép tesz úgy, mintha nem lenne semmire gondja, pedig éppen a nagy gond nyomja agyon. Ezek a fokozatok: romlás, gyász, nemtörődömség. A mi gondtalan világunk csak látszólag gondtalan, a gondtalan világ mögött ott vannak ezek a mély, az ember szívét és lelkét folyamatosan meghatározó és nyugtalanító tényezők.
De most hadd fordítsak azon, amit eddig mondtam, és hadd mondjam fordítva a próféta ígéretét. Azt mondja a próféta, adok hamu helyett ékességet: a romlás helyett Isten Jézus Krisztus által az Ő gyermekeinek méltóságot ad. Istentől kapjuk meg az emberi élet méltóságát. Senki mástól. Ezt nekünk, magyaroknak különösen is tudnunk kell. Nekünk soha, senki nem kegyelmezett. Nekünk soha, senki nem nyújtotta a kímélet lehetőségét. A mi méltóságunk Jézus Krisztusban állíttatik helyre, mert Őt Isten nem hagyta a halottak között, hanem a harmadik napon feltámasztotta. Ebben van az ember méltósága. Ebben a reményben, ebben a jézusi dicsőségben kapjuk meg mi is, ha elváltozunk dicsőségről dicsőségre úgy, mint a Krisztus ábrázatjára. Azt mondja továbbá a próféta, hogy a fájdalom helyett Isten nekünk kenetet ad, örömnek kenetét, vagyis gyógyulást. Ahol meggyógyul valaki, ott tudjuk, az üdvösség előízét kóstoltuk meg. Felkel a betegágyából, meggyógyul orvosa áldott munkája nyomán, megtapasztalja az életének a helyreállítását, és megízleli az üdvösséget. Ez csak előíz, miről beszél itt a próféta. A halálba, az elveszésbe zuhanás helyett helyreáll az élet épsége, teljessége, egész-sége. Az örömnek kenete a gyógyításnak kenete.
Végül, kedves testvéreim, Isten azt mondja, hogy összeomlás helyett, földre rogyás helyett, depresszív korszellem helyett dicsőség övez körbe. Ez a próféta dicsősége. Nem a király dicsősége, nem a pap dicsősége, hanem a próféta dicsősége ez, kinek életén átfénylik az Isten szeretete. Papnak, királynak, prófétának hív el bennünket Isten, pappá, királlyá, prófétává szentel Szentlelke által. „Az Úristen Lelke van énrajtam azért, mert felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak, elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét.” Ez az Ige Krisztusban beteljesedett, és teljessé lehet benne mindenki, aki a Szentlélek kerete által krisztusivá, Krisztus követőjévé, keresztyénné lesz, és elhívatik pappá, királlyá, prófétává - méltóságra, gyógyulásra és dicsőségre. Szeretett gyülekezet, Pünkösd e szent napján nekünk is szabad ugyanazzal a buzgó imádsággal várnunk és hívunk az Atyának e szent ajándékát, mely buzgósággal várták az apostolok, az első keresztyének, várták minden idők keresztyénei, és meg is kapták, hogy Krisztus gyermekeiként, követőiként Isten szeretetét, dicsőségét és örökkévaló örömét sugározzák ebben a világban.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Régen történt, de jól megjegyeztem egy konfirmációi felkészítés alkalmával, amikor a gyermekekkel az egyházi évkör ünnepeit ismételgettük, hogy az egyikük a feltett kérdésre felelve így sorolta az ünnepeket: Ádvent, Karácsony, Vízkereszt, Böjt, Nagyhét, Nagypéntek, Húsvét, s újra Ádvent. Persze kacagás tört ki és kiigazítottuk, hogy Húsvét után Áldozócsütörtök jön majd Pünkösd, a Szentháromság ünnepe, majd új kenyér, új bor, Reformáció, és aztán kezdődik megint az Ádvent. Ám ez a nyelvbotlás mélyen elgondolkoztatott. Mert az az igazság, hogy Húsvét után is van Ádvent. Húsvét után is várakozunk, ahogyan Jézus parancsolja tanítványainak: menjetek Jeruzsálembe, és várjátok meg az Atyának ígéretét, a Szentlélek kitöltetését és elérkezését. Nemcsak Jézus Krisztusnak, hanem a Szentléleknek is van ádventje, eljövetele. Most hát, Húsvét után azt szeretném, ha a következő vasárnapokon a Szentlélek ádventje cím alatt hallanánk és szólanánk arról, mit jelent várakozni az Atya ígértére, a Szentlélek eljövetelére, s mit jelent a Lélek eljövetele számunkra az anyaszentegyház életében. Mikor megszokott Ádventünkben vagyunk, Karácsony előtt, javarészt ószövetségi jövendöléseket idézünk olyan prófétáktól, kik az eljövendő Krisztusról, a Messiásról szóltak, s azt nézzük, miképpen teljesedtek be Istennek ezek a régi ígéretei Krisztusban. Ezokán hajlamosak vagyunk arra, hogy háttérbe szorítsuk a Szentlélek eljövetelére vonatkozó ószövetségi ígéreteket. Pedig az az igazság, hogy ugyanannyiszor és ugyanolyan erővel ígérik a próféták a Szentlélek eljövetelét, kiáradását, kitöltetését, vagy ahogy most Ézsaiás prófétánál hallottuk: kiöntését.
Ma erről az ézsaiási próféciáról szeretnék szólni: míglen kiöntetik reánk a Lélek a magasból  A jövendölés, melyet felolvastam, igen-igen messzire, a távoli múltba visz bennünket, s mégis ismerős tájakon járunk. Himnuszunk egyik szakaszában ez áll: Vár állott, most kőhalom... Kölcsey részben az ószövetségi próféták leírására, részben történetünk emlékeire támaszkodva idézi fel a magyar nép vérzivataros korszakából, rettenetes esztendeiből azokat a pillanatokat, amikor az egykori dicsőséges, virágzó ország, egy csodálatos birodalom összeomlott, a városok elnéptelenedtek, a várak rommá lettek, az erősségek megsemmisültek: vár állott és most kőhalom. Erről beszél a próféta is, amikor azt mondja: a paloták elhagyatva, a város zaja elnémult, torony és bástya barlangokká lettek örökre, hol vadszamár kedvére él, s nyájak legelnek. Egy puszta ország áll előttünk és  pusztulása nem ideiglenes, hanem, ahogy a próféta mondja: torony és bástya barlangokká lettek örökre. Vagyis ha újra is települ a vidék, ha elmúlik is a történelmi katasztrófa, ha valami elindul és helyre is áll, az egykori történelmi katasztrófának a lenyomatai, a sebhelyei, a hegei akkor is megmaradnak. Jól emlékszem gyerekkoromban a faluban mindenféle legendák jártak, hogy X.Y. bácsi háza alól indul az alagút, ami három kilométeren keresztül vezet ki a falu mellett található dombra, ahol valami erősség állt, már csak a romjai maradtak meg.
Mindenfelé nyomokat, dekadens emlékeket találunk az országban, kitörölhetetlen nyomok ezek, talán örökre megmaradnak. Ám a próféta erőteljes nyomatékot is ad szavainak, mert azt mondja, hogy ez az állapot örökre így lesz, míglen kiöntetik ránk a Lélek. Jövendölése egyébként csodálatosan indul. Egy nagyszerű fejedelemről, kitűnő uralkodókról beszél, ki igazság szerint uralkodik majd,  vezetőtársai olyanok lesznek, mint a rejtek a szél ellen, mint az oltalom a zivatar ellen, mint a patakok a száraz vidéken. Azt ígéri a próféta, hogy Isten népe életében, a szentegyház életében is lesznek korszakok, mikor csodálatos vezetői lesznek. Lesznek időszakok, amikor olyan emberek állhatnak Isten népének élére, akik valóban – nem lehet jobb szóval leírni – olyanok lesznek, mint mikor az ember odaáll egy palánk mellé, és a süvítő szél nem bánthatja, vagy mint mikor kitör a zivatar és van hová előle behúzódni. Vagy mint mikor a nyári nagy szárazságban vízzel teli folyómederre bukkanunk, vagy mint mikor egy magas kőfal hűs árnyékot nyújt az elaszott, sívódó vidéken, oltalmat nyújt a szomjazónak és a menekülőnek. De, még ha így is lesz, még ha Isten ad is ilyen embereket, a paloták akkor elhagyatván, a város elnémulva, torony és bástya barlangokká romolva örökre. Mintha egy gyászba, elhagyatottságba, némaságba, megrettenésbe zárt vidéken járnánk. Azonban, azt mondja a próféta, és ez az ő nagy ádventi jövendölése: végül kiöntetik majd ránk a Lélek a magasból, és lesz a puszta termőfölddé, a termőföld pedig oly dús lesz mint az ősrengeteg.
1.
Erről szeretnék néhány szót szólni, erről a csodálatos jövendölésről, annak igazi mély és belső értelméről. Először is arról a különös kifejezésről, mely egészen szokatlan, szinte egyedülálló. A próféta a jövendőről beszél, és mégis azt mondja, hogy kiöntetik reánk. Nem azt mondja, hogy majd ki fog öntetni egy később jövő nemzedékre, hogy ez majd valamikor a jövendőben fog bekövetkezni, a gyermekeink, unokáink életében. Ilyen jövendölést is mond a próféta, például, amikor könyörögve kéri Istentől: „Uram, áraszd ki a te Lelked kegyelmét a Te magodra és a Te néped örököseire.” Ott abszolút jövőről beszél. Most azonban megfordítva,  ezt az abszolút jövőt abszolút jelenné teszi: míglen kiöntetik reánk… mireánk. Nem mondja meg  sem az idejét, sem a helyét ennek a kegyelemnek, hanem beleáll a népe nyomorúságának kellős közepébe, s ezzel beleáll a reménység kellős közepébe is. Ez a nagy titok, testvéreim, mondhatjuk, hiszen prófétáról beszélünk.
Ez itt megelőlegezés, mégpedig a keresztyén ember világban-létének a megelőlegezése. Ez itt már keresztyén magatartás: benne állani a veszteségben, ott lenni a puszta országban, nem elszaladni, nem meghátrálni onnan, de egyúttal a reménységet úgy várni, beteljesedését úgy kérni, hogy az nemcsak egy későbbi nemzedékre vonatkozik. Milyen sok keresztyént ismerünk, s próbálunk vigasztalni, kik azt mondják: a mi nemzedékünknek már vége, a mi nemzedékünket Isten leírta, nekünk csak annyi maradt, hogy szépen elkészítsünk rendje-módja szerint mindent a gyerekeknek, az unokáknak, s talán majd nekik, a gyerekeinknek, az unokáinknak meglesz majd minden. Idéztem már egy alkalommal azt a szülőket, akik elhozták a gyermeküket hitoktatásra, s mikor szóba elegyedtünk, kiderült, hogy ők maguk fiatalkorukban nem jártak hittanra, nem konfirmáltak. Ekkor felajánlottam nekik, hogy van a gyülekezetünkben a felnőttek számára is lehetőség: kapcsolódjanak be, van felnőtt hitoktatás is. Akkor azt mondták ezek a szülők: „tiszteletes úr, mi ezt megadjuk a gyerekeinknek, de nekünk már mindegy, mi már elvesztünk!”
Ez nem keresztyén magatartás, kedves testvéreim. Bármilyen körülmények között vagy, bármilyen veszteségek, vereségek, fájdalmak között vagy, bármennyire igaz az, amit a próféta mond, hogy szinte puszta ország lettünk és a sebek itt vannak rajtunk, és újra meg újra fel is szakadnak, a próféta nem azt mondja, hogy mígnem kiöntetik a Lélek reájuk…, mígnem kiöntetik a Lélek egy későbbi nemzedékre, hanem azt mondja: mígnem kiöntetik reánk. Egész népét képviselve áll ott, reprezentálva kortársait, sőt – és ez is nagy titok: az eljövendőt is. Ez az, amit a szentek közösségének nevezünk.
Amikor a Heidelbergi Káté magyarázza, mit jelent az apostoli hitvallásnak ez a kitétele, hogy hiszem a szentek közösségét, azt mondja: ebbe mindazok beletartoznak, akik előttünk jártak a hit útján, és beletartoznak azok, akik a jövendőben fognak a hit útján járni, és hozzáteszi végül: és hiszem és vallom, hogy én is beletartozom. Én is. Az én nemzedékem, az én korom is. A Szentlélek ádventje, kedves testvéreim, tehát azt jelenti, hogy mi vagyunk azok, akik várjuk a Lélek kiáradását és kitöltését.
2.
Másodszor  ugyanezen az igeversen találunk egy kifejezést, mely azért meghökkentő, mert éppen nem a kegyelmet szokta jelölni, hanem a haragot, az isteni ítéletet. Ez a szó pedig így hangzik: kiöntetik. Ha fellapozzuk az Ószövetséget, azt találjuk, hogy túlnyomó részt Ézsaiásnál, Jeremiásnál meg a többi prófétáknál ez áll: Isten kiönti az Ő haragját, kiönti az Ő búsulását. Mit jelent ez a kép? Többféle eredeti szó áll az egyetlen magyar szó mögött. Például a próféták használják azt a képet, mely az antik világban szokásos italáldozatot tükrözi, ahogy a kehelyben levő megszentelt italt kiöntötték. Kiüresítették. S azt üzeni Isten: kiöntöm az én búsulásomnak kelyhét őrájuk. Ez ítéletet, rettenetet jelent. Aztán egy másik arra utal, ahogy kiöntik a vizet. Vagy éppen beleöntik valamibe. Egészen pontosan így is lehetne ezt fordítani, hogy valamiből valamibe kiöntenek vagy átöntenek valamit. Ha a régi magyar nyelvben azt mondták, hogy kiöntünk, azon nem azt értették, hogy kiborítunk és eltávolítottuk, hanem beleöntünk. Kiöntik a bronzszobrot. A megolvasztott fémet beleöntik abba a formába, tüposzba, amelyből kikerül majd a végleges forma. Itt azonban egy olyan szó áll, mely egyetlen egyszer fordul elő az Ószövetségben, s ezért nagyon nehéz a magyarázata. De a megfejtése ott van az előző versben. Ott azt mondja a próféta: „a paloták elhagyatva, a város zaja elnémult, torony és bástya barlangokká lettek örökre.” Valamennyi fordítója az Ószövetségnek, a régi görögök, a latinok, aztán a középkor újkori nyelvekre fordítók mind így fordítják: barlang. Ám többsége megjegyzi, hogy az eredeti szó azt is jelentheti – s nekem meggyőződésem, hogy azt is jelenti - : torony és bástya elhagyatott tájékká lett. Mert a kecske és a vadbarom nem a barlangokban szokott legelni, hanem elhagyatott tájékon. Így is kéne fordítani, hiszen a következő versben, melyről most szólunk, azt mondja a próféta: míglen kiöntetik ránk a Szentlélek…, s itt az előbbiekben alkalmazott szónak egy képzett változatát használja. Az egyik helyen arról beszél, hogy elhagyatott lesz minden, semminek odadobott, ki-öntött lesz minden, mint mikor földre kiöntenek egy kehyelből valami értékes tartalmat, s a por felszívja, így válik pusztasággá a torony, az erősség, elhagyják a védői, elhagyják az ott lakók, a sorsára hagyják, félredobják. A következő versben pedig azt mondja, hogy Isten kiönti az Ő lelkét, ha szabad ezt mondani: mintegy kiárasztja, mintegy elengedi magától, mintegy kidönti az embervilágra, ránk. S ez megrendítő: mert ezáltal sorsára hagyja. Isten kitölti az Ő Lelkét, aki betölt bennünket, s ezzel Isten az Ő Lelkét – idézőjelben mondom – „sorsára hagyja.” Ebben jelenik meg a felfoghatatlanul nagy különbség. Ha az ember valamiről lemond, valamit odadob, jelesül itt az erősségeket, a tornyokat, a városokat, a várat, egész kultúráját, odaadja civilizációját a semminek, az enyészetnek, abból az is lesz.
Ha Isten odaadja, kiönti az Ő Lelkét, abból új élet lesz. Így folytatja a próféta: s lesz a puszta termőfölddé, a termőföld pedig őserdőszámba megy, a puszta világ újra benépesedik, és az eddigi termő világ, az eddigi kert, olyan dús lesz, mintha őserdő lenne. Felfokozott képekben, hiperbolákban beszél a próféta. Isten kiönti ránk az Ő Lelkét. Tehát, kedves testvéreim, a mi ádventünk, a Szentlélekre való várakozásunk azt jelenti: tudjuk, Isten megajándékoz bennünket. Pusztaság, meddőség, terméketlenség, az üresség közepette életadó Lélekkel ajándékoz meg. A próféta teremtő Lélekről beszél. Ez az ellentét feszül itt: a semmi, a puszta, a halál, az emberi életre alkalmatlan világ, illetve a mindent megtermékenyítő, új életre hozó Lélek. Hogyne hihetnénk hát a betegségben, hogy Isten lelke meggyógyíthat bennünket! Hogyne hihetnénk a gyászban, hogy megvigasztal minket, hogyne hihetnénk elfogyó erőink és egyre mélyebb erőtlenségeink közepette, hogy Isten megerősít minket, hogyne hihetnénk egy zűrzavaros világban, ahol minden áttekinthetetlenné válik, hogy Isten Lelke világos és egyértelmű rendet teremt! Hogyne hihetnénk egy olyan világban, ahol egyre kisebb becsülete az életnek, ahol a halál kultúrája divatoz, ahol csak a meghalás, az elveszés az érdekes, hogy Isten Lelke felgyújtja szívünkben az élet iránti szeretet is!
3.
Végül erről beszél a próféta, amikor leírja, mi következik be, mikor Isten a magasból kiönti reánk az Ő lelkét. „És lakozik a pusztában jogosság és igazság fog ülni a termőföldön és lesz az igazság műve békesség és az igazság gyümölcs nyugalom és biztonság mindörökké.” Emlékszünk, mit mondott a korábbi versben? – Torony és bástya barlangokká, elhagyatott pusztává lettel örökké. Most pedig azt mondja: nyugalom és biztonság lesz az igazság gyümölcse mindörökké. Itt is a prófétai beszéd különlegességére kell felhívnom a figyelmet, ugyanis megfoghatatlan, vagy költészetbe tartozó megszemélyesítő prófétai beszédmód ez, ám ilyeneket mond itt Ézsaiás: lakozik a pusztában jogosság és igazság fog ülni a termőföldön. Nem értjük. Miért kell a termőföldön igazságnak ülni, miért kell a pusztaságban jogosságnak lakozni? Ezek erkölcsi kategóriák. A Mezőföldön igazság fog ülni, a Hortobágyon jogosság fog lakozni? Az elhagyatott hegyvidékeken megjelenik a békesség gyümölcse? Túlságosan szokatlan ez, bizony. Egy szigorú irodalmár vagy esztéta bizonnyal mondhatná, ez itt képzavar, ez nem üti meg a nívós költészet mércéjét. Csakhogy a próféta tudatosan beszél így. Azt akarja kifejezni, hogy az isteni igazság, az isteni jogosság, az Istentől kapott békesség, az Istentől megnyert nyugalom és biztonság sokkal-sokkal több és sokkal mélyebb, mint puszta erkölcsi, etikai kategória. Nem civilizációs termék, hogy rövidre fogjam a dolgot.
Mi úgy gondoljuk, hogy ha valahol jogosság, méltányosság, igazságosság lakozik, valahol az ember békességben, nyugalomban és biztonságban élhet, az valamiképp, illetve mindenképp civilizációnknak, kultúránknak a hozadéka. S ha valahol rettenet, igazságtalanság, káosz van, valahol terror dúl, az a civilizáció süllyedését jelenti. Számos történetíró jegyezte le, mi történt a Római Birodalom összeomlása után, de leírták ezt a Magyar Királyság összeomlása után is a XVI. században, mikor pusztavilággá vált az ország. Miután összeomlottak a kultúrának, a civilizációnak az építményei, szétszakadt a jogrend, az összetartás, a szolidaritás erős hálózata, mely egybetartotta az országot, azonnal felütötte a fejét minden borzasztóság. Rablók, gazemberek, igazságtalan hatalmaskodók, békétlenség, rettegés költözött a vidékre. Azt tartjuk minden civilizáció legnagyszerűbb korszakának, melyben polgárainak békességet, biztonságot, nyugalmat tud adni. De ez emberi termék. A próféta azonban arról beszél, hogy az Isten Szentlelke kiáradásába úgy hoz békességet, jogosságot, igazságosságot,  hogy a természetbe, a natúrába mintegy beleépül az isteni békesség, az isteni jogosság, az isteni igazságosság. Ha megszállott természetvédő lennék, vagy zöld-aktivista, akkor azt mondanám, hogy nem is várhatunk már máshonnan békességet, igazságot, méltányosságot, mint a természettől, mert az emberben ilyen nem lakozik. Természetesen, a próféta nem erről beszél, hanem annak a titoknak a mélységéről szól, amit az előző versben egyetlenegy szóban így mondott ki: míglen kitölti reánk lelkét a magasból. Ez a magasból most találkozik a mélységgel, Az emberi élet mélyszerkezete, az emberi élet hordozó talapzata a természet. Természet nélkül nincs kultúra, natúra nélkül nincs civilizáció. Most már XXI. század elején az ember kezdi sejteni, keserű árat kell fizetünk azért, hogy nem tanultuk a korábbi leckét, s felégetünk, tönkreteszünk magunk alatt mindent. Azt gondoljuk, hogyha üvegpalotákba, műanyagházakba, mesterséges létformákba költözünk, akkor boldogok leszünk. Aztán rájövünk, hogy ez nem megy. A próféta a magasságot és a mélységet kapcsolja össze, Isten Lelke kiáradásának erről a mindent átható valóságáról beszél, és egyúttal tanít is bennünket valamire. A vadszamárról, ki a 14. versben szerepel, nekem mindig az a szamár jut eszembe, kinek, szegénynek Bálám a fejét ütötte, hogy menjen már tovább az úton, ám szegény csacsi angyalt látott, nem tudott továbbmenni, végül kínjában megszólalt. Nem a próféta beszélt, hanem a szamár. Továbbá erről az igéről, az jut eszembe, hogy Virágvasárnap rákiabáltak Jézusra, hallgattassa már el a z Őt dicsőítő gyermekeket, s erre Jézus azt mondja: ha ezek nem szólnak, majd a kövek fognak kiáltani. Megrendítő szavak ezek, s valami ilyesmit látunk itt is. Valóban a búzamezőnek kellene jogosságot teremnie? Valóban a szántóföldeken kellene lakoznia az igazságnak? Valóban a gyümölcsösökben terem a békesség? Valóban a legelőkön találjuk az igazság gyümölcsét, a nyugalmat és a biztonságot? Nos, ha nem az életünkben, nem magunkban, nem a civilizációnkban, nem a kultúránkban, akkor ahogyan szólott a szamár Bálámnak, ahogy kiáltanak a  virágvasárnapi kövek, úgy termik meg a földek, a mezők, a rétek, az erdők az igaságot, békességet. Ebben a megrendítő figyelmeztetésben Isten ádventi nyitottságra, ádventi lélekfeszülésre bíztat, hogy a Szentlélek ádventjére készülve igaz szívvel tudjuk mondani, énekelni: jövel Szentlélek…, míglen kiöntetik reánk a magasból, és a puszta termőfölddé lesz, és a termőföld erdőnek tartatik. Íme a próféták beszélnek Isten Lelkének titkáról, az ember életének nagy és elodázhatatlan szükségéről, szólnak Isten ajándékozó bőségéről és szeretetéről, hogy életünkben jogosság, igazság, békesség és biztonság legyen. Várjuk mi is boldog és tiszta szívvel a teremtő Szentlelket, aki minket új életre szül.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az előző két vasárnapon arról szóltunk, hogy nemcsak Jézus Krisztus ádventjéről jövendöltek az ószövetség prófétái, hanem a Szentléleknek ádventjéről is. Pünkösd előtt gondolhatunk arra, hogy Isten Szentlelke is eljön, mikor kiárad reánk, betölt bennünket. Az elmúlt két alkalommal két ószövetségi próféciát olvastam fel. Előbb Ézsaiás prófétától, aki a Szentlélek kitöltetését egy olyan univerzális eseménynek mutatja be, mely az egész teremtett világra kihat. Ebben a természeti világ is megváltozik, és helyreállíttatik a természeti világ jó és szép rendje. Múlt vasárnap pedig Ezékiel prófétától olvastunk egy szakaszt, aki egy történelmi panorámát tárt elénk az Isten ellen fellázadó, nagy emberi vállalkozás, Góg és Magóg birodalmának romba dőlése, megsemmisülése kapcsán. A próféta üzenete az, hogy Isten Lelke a történelmet vezérlő lélek is. Isten nemcsak a természeti világot, a teremtést tartja fenn és igazgatja, hanem Ő a történelemnek is ura. Láthattuk, hogy amikor Isten Lelke kitöltetik az emberre, akkor a történelemben is változások következnek be. Nem emberi akarat folytán, hanem Isten Lelke nyomán.
Ezt a két próféciát éppen Zakariás szép igéjével lehetne összefoglalni: ő az a próféta, aki már Ézsaiás és Ezékiel után lépett fel, a fogság végén jövendölt a még fogságban levő népnek arról, hogy Isten elkezdi az újjáépítést. A foglyok haza fognak kerülni, a megsemmisített templom újjá fog épülni, Isten erre kirendel egy csodálatos alakot, Zorobábelt, ki ennek a nagy újjáépítésnek lesz vezetője. De ez a vezető több is, mint rátermett figura, Zorobábel karizmatikus alak, aki képes a nagy összeomlás és hetvenéves nyomorúság után a romokból újat építeni, ő olyan alak, akin – ha szabad ezt mondani – már az Eljövendő fénylik át. Igen, az Ószövetség jövendölések régi időkbe tartozó szavain, alakjain a jövő fénylik fel. Akiről Zakariás próféta jövendöl, ilyen alak, őbenne is a jövő fénylik fel. Így lehet tehát Zakariás szavával összefoglalni, mind az ézsaiási, mind az ezékieli jövendöléseket, de mind azt is, amit ő maga a könyvében leír: "nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által.”
Amikor a próféta veszi Istennek ezeket az ígéreteit, emberi módon felteszi a kérdést, ahogy mi magunk is emberi módon kérdezzük: csodálatos dolgokat ígérsz, Istenem, de hogy lesznek meg ezek, honnan van ezekhez erő, képesség? Hogy tudhatna az ember bármit is mozgósítani önmagában? Milyen történelmi vállalkozásra van ehhez szükség, kivel kell ehhez összefogni? Miközben látja az eljövendő nagyszerűség fényét felragyogni, aközben kétségbeesés fogja el és bénítja, mert bár előtte a csodálatos dicsőség, de elérhetetlen, megragadhatatlan! A görög mitológiának van egy híres-hírhedt alakja, Tantalosz, aki megsértette az isteneket, kik azt a büntetést rótták rá, hogy mindig szeme előtt lesz a legfinomabb étek, a legfinomabb ital, de soha el nem érheti, soha meg nem ragadhatja. Ezokán szokták mondani, hogy tantaloszi kínokat áll ki, az aki szeretne megragadni valamit, de nem lehetséges. Mennyire jellemző ez, kedves testvérek, milyen sokszor felpezsdül a szívünkben, megpendül a lelkünkben Istennek megannyi csodálatos ígérete, ám ugyanabban a pillanatban ott van – nem a szörnyű ellentmondás! -, hanem a szörnyű tehetetlenségérzet.
Ezért kiállt fel a próféta: hogy lesz ez meg, Uram, hogy épül újra az ország, hogy fognak itt a dolgok elrendeződni, hogy zökken vissza az élet a kerékvágásba? Mert ehhez nekünk nincsen erőnk. Ezért is olvastam el, kedves testvérek, a Thesszaloniki levélből az apostol intelmét arról a különös férfiúról, ki az üdvösséget váró keresztyéneket lépre csalja, mert azok is a közeli, ám megragadhatatlan üdvösség érzetében vergődnek. Ezt a szörnyű őrlődést, hogy ugyanis látom a csodálatos mennyei célt, látom a csodálatos isteni ígéretet, ám tehetetlen és béna vagyok, hogy megragadjam, bizony, ezt a szörnyű őrlődést sokan kihasználják. Ezért mondja Pál apostol, hogy támad egy alak, aki mintegy beül az Isten trónusába, és Isten fölé helyezi magát. Miért teheti ezt meg? Mert azt ígéri, segítek neked megtenni azt a lépést, egy lépéssel közelebb hozom hozzád a célt. Banális példát hozok. Tudjátok rólam jól, hogy etekintetben igazán aszkézist szoktam gyakorolni, s nem szoktam a szószéken politizálni, még annyit sem, mint amennyit kellene. Most mégis hadd hozzak példát a politikából. Az 1980-as években jelent meg egy angol szociológustól egy könyv, ez a címe: A közéleti ember bukása. A szerző a 19. század elejétől követi nyomon, hogy milyen képzetek kapcsolódtak a közéleti ember fogalmához: királyhoz, miniszterhez, pártvezérhez, népvezérhez, egyáltalán ahhoz, akit közéleti embernek tartunk, vagyis a politikushoz. A 20. századhoz jutván láthatóvá lesz, hogy az ember arra adja a voksát, aki üdvösséget ígér. Ebből támadt két nagy szörnyű eszmerendszer, a kommunista meg a nemzeti szocializmus. S lett két világháború, népirtás, 200 millió áldozat. Ma is így vagyunk. Voksot lehet nyerni ilyen szlogenekkel: több pénzt az embereknek! Értsétek meg, kedves testvérek, ezek nem puszta történelmi alakzatok. Az ember lelkében ott rezeg Isten csodálatos ígérete, de az ember saját bűnébe beleragadva tantaloszi kínokat él át. Ezért ma is bárki Isten fölé tudja emelni magát, s bele tud ülni az Isten trónusába. Zakariás minden kétséget és kétségbeesésből fakadó hamis döntést is eloszlat szavával: „nem erővel, nem hatalommal, az én lelkem által – ezt mondja a Seregek Ura.”
Ehhez kapcsolódik a felolvasott ige is: „Dávid házára, Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és a könyörületesség lelkét.” Itt látjuk meg, Isten Lelke mégsem az, amit Ezékielnél gondolhattunk volna, hogy a történelmet mozgató isteni lélek szellem volna. Hegel, a nagy filozófus történelemfilozófiai munkáiban azt írja, hogy az egész történelmet egy isteni szellem - Geist –  mozgatja. De szerinte ez a szellem nem személyes, hanem személytelen. Benne már nem lesz érzés, szenvedés, küszködés, személyesség, hanem minden esszenciálisan szellemi lesz. Ám a prófétánál azt látjuk, hogy Isten személynek tekint minket és nem esszenciának. Az ember nem esszencia. Jaj, de rettenetes lenne, ha mégis úgy lenne! Tudjátok, miért? Mert akkor párolni lehetne az emberesszenciát. De nem, mert Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, Ő maga is személy. Kiárasztom reájuk Lelkemet, - íme, eljutunk a Szentlélek ádventjét remélve magunkig: „reájuk árasztom ki…” Személyekre. Alakokra. Férfiakra és nőkre. Idősekre és gyermekekre. Úgy, ahogy azt Pünkösd napján Péter apostol idézi Jóel prófétától. Eljönnek a napok, és kitöltöm a lelkemet teljesen. A vének álmokat látnak, és az ifjak jövendöléseket mondanak. Minden testre kitöltöm.
„Kiöntöm a kegyelemnek és a könyörületességnek lelkét.” Ezt szabatosan így kell fordítani: a kegyelmes és könyörületes lelket. Mindkettő személyes tulajdonság. Nem esszenciák tulajdonsága. Vegyük bármelyik ország alkotmányát, abban nem találni elvonatkoztatott kegyelmességet, szolidaritást, irgalmasságot, méltányosságot. Kegyelmesek, szolidárusok lehetnek azok, akik kapcsolatban vannak egymással. Egy bíró ítélhet kegyelmesen, a törvény viszont nem kegyelmes, a törvény az törvény: megmondja, hogy miért mi jár. A bíró lehet irgalmas. A szolidaritás sem elvonatkoztatott valami. Csak én lehetek a másik iránt odaadó, hűséges, segítőkész. Olyan nincsen, hogy egy nyomorult embert látva azt mondjuk, mellédrendeljük a segítőkészséget. Az mi? Olyan nem lehet, hogy egy összetört szívű embernek azt mondjuk, mellédrendeljük a vigasztalást. Az mi? Én vigasztalhatom meg őt, én lehetek segítőkész. A kegyelmes és könyörületes Lelket árasztja ki Isten. Amikor Isten népe az Ószövetség jövendölőitől hallotta ezeket a kijelentéseket, máris hallotta Isten korábban elhangzó ítéleteit is. A 12. fejezet így kezdődik: „Az Úr igéjének terhe Izraelen: kiöntöttem rájuk búsulásomnak lelkét, az én haragomnak lelkét, felháborodott az én lelkem…”, így jövendöl sokszor Isten az Ő népe ellen. S mikor a könyörületes és irgalmas Lelket árasztja ki, jelenti, hogy megbékélt népével, megengesztelődött, békességet hoz, most következik a helyreállítás, a sebeknek a bekötözése, a megvigasztaltatás, a megerősödés. Ám azért olyan megdöbbentő, kedves testvéreim, ez a zakariási jövendölés, mert mégsem ezzel folytatódik, hanem így: „és rám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják Őt, amint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, amint keseregnek az elsőszülött után.” Kedves testvérek, az első keresztyének ebben a zakariási jövendölésben látták az egyik legerősebb bizonyítékát annak, hogy Jézus Krisztus a messiás. Mert ha Isten kiönti irgalmasságának és könyörületességének lelkét, az első, ami velünk történik, hogy a szemléletünket, a tekintetünket a megfeszített Krisztusra irányítja. Ezért ez a zakariási szakasz abszolút értelemben adventi, talán kortársai közül senki nem is érthette. Megkérdezhette bárki Zakariástól, kiről beszélsz? Ki az, akit átszegeztünk? És ki az, akire úgy fogunk tekinteni, mint az egyszülöttre, aki siratunk? Ki az? Ám ahogyan Ézsaiás próféta mondja a szenvedő Messiásról, az Úr szolgájáról: kortársai közül kicsoda gondolta volna? S itt nem az eljövendő Messiás kortársairól beszél, hanem a saját kortársairól. Ki gondolta volna Ézsaiás kortársai közül, hogy egy eljövendő alakról beszél, hogy a Messiásról beszél? Ki gondolta volna, hogy amikor szemlélőivé leszünk Isten irgalmának, hogy amikor Isten magára vonja teljes és abszolút értelemben figyelmünket, akkor szeretetét először a megfeszített Krisztusban látjuk meg? Azt jövendöli Zakariás próféta, hogy Jézus Krisztus keresztjén nem léphetünk túl.
Néhány hónappal ezelőtt egy önmagát publicistának nevező atyafi írt egy pamfletet a keresztyének ellen, és ebben azt írta, hogy mit akarnak a keresztyének, hiszen az ő párt-lógójuk csak egy megfeszített hulla. Úgy gondolta, jó nagyot rúg belénk, de hát, igen, pontosan, a megfeszített Krisztus – ő a mi diadalmunk! Nem lehet rajta túllépni, nekünk sem lehet túllépni rajta. Amikor kiárad a Szentlélek, az ember figyelme a Megfeszítettre irányul. Amit Isten szeretete valóságosan jelent, azt mindig a kereszten keresztül fogjuk látni, mindig a megfeszített Jézuson fogjuk igazán szemlélni.
Miért rendelte ezt Isten így? Azért is, hogy ne következhessen be a hivők életében az, amiről az apostol a Thesszaloniki levélben beszélt: hogy valaki és bárki is Isten fölébe rendelhesse magát. A mi Istenünk a megfeszített Isten. Vagy negyven évvel ezelőtt az amerikai magyar emigránsok azon kezdtek töprengeni, hogyan lehetne a magyarságot megmenteni – mert, mint oldott kéve, hull szét nemzetünk, idézték Tompa megrendítő versét. Arra jutottak a töprenkedés során, hogy a kis népek  semmi okán nem tudtak megmaradni, csak a vallás tarthatja meg őket: nem erővel, nem hatalommal, hanem a vallás a maga lelkületével. Nos, akkor alapítsunk vallást! Elhatározták, megalapítják a magyar vallást. A zsidókat is a vallásuk tartotta meg, az örményeket is a vallásosságuk tartotta meg, még a lengyeleket is, pedig azok sokkal nagyobbak, mint mi. Alapítsunk magyar vallást! De ahhoz kell egy vallásalapító! Mindjárt találtak is New Yorkban egy unitárius papot, úgy gondolták, s megkérték, hogy legyen ő az alapító. A m i emberünk erre azt felelte: nézzék, ahhoz hogy valaki vallásalapító legyen, két dolgot kell tudnia. Egyrészt, tudnia kell vízen járni, másrészt pedig tudnia kell megfeszíttetnie. A vízen járás talán még menne is, a megfeszíttetés nem!
Komolyra fordítva a szót: a mi Istenünk a megfeszített Isten. Hogy a tantaloszi kínokat az üdvösség reményét oly drámaian átélő ember ne szédüljön bele, ha emberfia Isten fölé emeli, hogy aztán beleülhessen az Isten trónusába és istenkedjen, mi pedig bálványozzuk őt.
A könyörület és az irgalmasság lelke cselekszi meg ezt. Mondhatta volna Zakariás próféta, hogy majd kiöntöm rájuk a realitás lelkét. Isten Lelke a realitás lelke is. Hogy milyen a világ, ki vagyok én, hogy állnak a dolgok valóság szerint – ezt is az Isten Lelkétől tudjuk meg. Ő a realitás Lelke. De most nem ezt mondja a próféta. Nem is azt mondja a próféta, hogy kiöntöm rájuk búsulásom lelkét. Ilyenek is hangzanak az Ószövetség prófétáinál. Hogy majd utána emeljük tekintetünket az átalszegzettre és sirassuk Őt? Ez a búsulás lelke! Hanem azt mondja: a kegyelemnek és a könyörületességnek Lelkét. Ugyanis Istent a megfeszített Jézus Krisztusban látni azt jelenti, hogy látni és szemlélni Isten könyörületességét. Nem a végzetet, nem a halált, nem – ahogy ez a csúfolkodó mondta – egy hullát szemlélünk, hanem az Isten könyörületességét és szeretetét. Majd folytatja: „s rám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút és keseregnek utána, ahogy keseregnek az újszülött után.”
Tudjátok, kedves testvérek, amikor Jézus keresztjére tekintünk, immár nem emberi tekintettel, nem mint históriai faktumra, hanem a szemléletre, szemlélésre bíztató Lélek erejében, akkor – és erről szól itt utoljára ez a jövendölés – akkor felindít bennünket az Isten Lelke. Nemcsak gyászra indít. Nemcsak arra az összetört bűnbánó belátásra, hogy mi magunk szegeztük őt oda, s a mi vétkeinkért ítéltetett el, és a mi bűneink büntetése van rajta, ahogy Ézsaiás próféta mondja. Másra is felindít bennünket a Lélek. Két oldala van ennek a felindulásnak. Egyrészt felindítja az ember szívét, hogy vágyakozzunk Isten után. Így mondja itt is: és keseregnek... Szó szerint fordítva: vágyakoznak az egyszülött után. S nem másutt, mint a keresztnél, a megfeszített Krisztust szemlélve, sehol másutt, csak itt érted meg, mit jelent Istent elveszíteni. Csak itt értheted meg ennek mélységét és tragédiáját, valamint azt is, hogy ha Őt elvesztetted, akkor te is elvesztél. Ha Istent elveszítetted, neked is véged. Ó, büszke, gőgös 19. század, nagyravágyó, iszonyatos 20, század! Lerángattad az Istent az égből, odaültetted az ember az Isten trónusára, és embertelenségek embertelenségébe zuhantál, állati létre! Ha elveszíted Istent, elveszítetted magadat is. Éppen ezért a Lélek Isten utáni vágyakozásra késztet téged. Nem a halott utáni vágyakozásra, mert nem a halottsirató ez már. Ez az élő Isten utáni vágyakozás, ha rádöbbensz, hogy ha Őt elveszíted, Őt átszegzed, Őt megsebesíted, összetörted azt a képet, melyből méltóságod lehet, összetörted azt a képet, amiből személyiséged lehet. Másodszor, ugyanebben, a gyásznak és a megdöbbenésnek a mozzanatában munkálja bennünk a Lélek azt is, hogy mi is a kegyelemnek és a könyörületességnek az emberei legyünk. Isten Lelke nemcsak szemlélésre készteti az embert, hanem megváltozásra is. „Kiöntöm reájuk az irgalomnak és a könyörületességnek a Lelkét.” Akire Isten kiönti Lelkét, akit betölt Lelkével arra kiönteti irgalmasságát és könyörületességét. S hogy mit jelent ez, mit jelent megtalálni a szeretet, azt a Jézus Krisztus követőinek élettapasztalata bizonyítja. Nemrégiben mesélte nekem valaki, aki sokat küszködött, családi gondjai voltak, nem is gondok voltak azok, inkább rettenetek, bajra baj, veszekedésre veszekedés, törésre törés, zűrzavar volt évek óta a családi élete. Egy istentiszteleten megérzett valamit Isten Lelke erejéből, a Jézus szeretetéből. Ekkor jött rá arra, hogy az volt az ő életüknek a baja, hogy ideáik voltak arról, milyen a szép családi élet. Eszméik voltak, mit jelent jó házastársnak lenni. Elképzeléseik voltak, mit jelent a gyerekeket tisztességen felnevelni. Csak nem tudták egymást szeretni. S azért nem, mert úgy tették fel a tétet, hogyha majd szeretnek, akkor és is szeretek. Majd, ha hűségesek lesznek hozzám, én is hűséges leszek, majd, ha tisztességesen bánnak velem, én is tisztességesen viselkedem. De ebből csak összeomlás, megsemmisülés jöhet ki. Vársz arra, hogy a másik szeressen, és akkor te is fogsz szeretni?
Tényleg ott van nálad az a szeretet, amivel tudnád szeretni őt, de addig nem adod, amíg ő nem adja? Mi lesz így az élet? Paralizáljuk egymást ezzel. A mi emberünk rádöbbent arra, hogy az isteninek ez a szeretete átjárta őt, ez szabadította fel arra, hogy szeresse a másikat, s nem az, hogy várta a másiktól, hogy ő is szeressen. A másik ember szeretete nem ping-pong mérkőzés. Ki szervál először? Aztán én visszaütöm. Hanem a nagyobbnak, az isteni szeretetnek való átadottság, az isteni szeretetben való feltöltekezés, átjártság, kitöltöttség, ebből tud az ember adni és szeretni. Így mondja az apostol: „Isten nagyobb a mi szívünknél.” S majd kitöltöm az irgalomnak és könyörületességnek Lelkét – más szavakkal –, a szeretetnek és a kegyelemnek Lelkét, és akkor a szeretet és a kegyelem Lelke kitöltetik ránk, s meglátjuk Jézus Krisztusban, a Megfeszítettben Isten csodálatos szeretetét, és egyúttal e szeretet által meg is változunk. Okkal  könyörgünk hát, hogy Isten Szentlelke töltsön be minket, jöjjön el, legyen meg ádventje, hogy tudjuk egymást Isten hűségében és irgalmában szeretni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Múlt alkalommal Ézsaiás próféta jövendöléséből olvastam fel egy szép szakaszt, melyben a próféta nemcsak jövendőt mond, hanem vallomást is tesz arról, hogy reánk tölti ki Isten az Ő Szentlelkét, mikor elhozza üdvössége idejét. Ézsaiás jövendölése nem csak az egyes ember, vagy egy közösség vagy éppen egy nép sorsáról szólt, hanem ezeken keresztül az egész világra, a természetre is kiáradó isteni lélekről jövendölt, amikor arról beszélt, hogy a puszta világ, mely nemcsak egy-egy háború vagy katasztrófa után maradt itt, hanem immár felelőtlenségünk miatt lassan bennünket is körbevesz. Ami közvetlenül a környezetünkben van, az egyre inkább műanyag világgá lesz. A természetes világ pedig lassan romokba hull. Jó volt hallanunk Istennek azt az ígéretét, hogy reánk is kitölti Szentlelkét.
Most azonban egy másik dimenzióról kell szólnunk, ez pedig a történelemnek a dimenziója. Ez az emberi életnek az a valósága, melyben a nagy konfliktusok, a nagy drámák, a nagy emberi tragédiák végbemennek. A középkor bölcsei a szerencsekerékhez hasonlították ezt, merthogy egyszer fent vagyunk, egyszer meg lent. Ezt a szerencsekereket a történelem kerekének is szokták nevezni, mely kérlelhetetlenül átgázol azokon, akik elébe állanak, és maga alá tapossa azokat, akik dacolva sorsukkal a kerék csúcsára kapaszkodnának föl. A történelemről szólunk tehát, mellyel mi, magyarok ugyancsak rossz viszonyban vagyunk, mert bár elő tudjuk számolni dicsőséges történelmünk napjait, ám a Himnusszal együtt tudjuk, hogy gyúlt harag Isten keblében, és kitöltötte reánk haragját. Ézsaiás prófétánál már hallottuk, mit jelent ezt.  A történelemről szólunk tehát, egy talányos jövendölés kapcsán, mely Ezékiel próféta könyvének 38. és 39. részében olvasható. Itt hallunk arról a titokzatos névről, mely aztán a szentírókat, a biblia-kommentátorokat, a művészeket, a költőket, de különösképpen is az emberi történelem végső napjaival foglalkozókat minden korban és időben rendkívüli módon izgatta: Gógról és Magógról jövendől a próféta. Góg a király, Magóg a birodalma. Hogy érzékeltessem a biblia-olvasó és magyarázó szívekben föltámadó izgalmat, még egy s más név is elhangzik itt. Azt mondja a 39. részben a próféta: Góg, Rós, Mések és Tubál fejedelme. Itt hangzik ez a név, Rós. Ez héberül így hangzik: Rósz, ám úgy is lehet ejthető: Rúsz. Az 1920-as évektől kezdődően több bibliamagyarázó állította: ímé, meg van jövendölve a nagy Rúsz, Russzia, Oroszország. Itt van Ezékiel próféta lapjain. Ez az az északi nép, amely fölkerekedik, de nem hódítani, hanem zsákmányolni, szerezni, rabolni, mindent elvinni.
De kicsoda Góg és  micsoda Magóg? Mi lennénk az, a szittyák, ahogy Ady Endre vállalja: Góg és Magóg fia vagyok én. Mi lennénk az a nyilas nép, akiről itt prófétál Ezékiel, kinek majd az Úristen kiüti baljából az íjat, jobbjából pedig a nyílvesszőket? Mi lennénk azok, akik föltolultunk északról? Hiszen a próféta Babilóniában jövendől, ott van fogságban, s ahhoz képest északra van Magóg országa. Vagy valami mitológiai királynak és birodalomnak a neve lenne ez, vagy mégis valóságos alak volt ez a Góg? Régi, nagyon régi ókori iratokból próbálják a tudósok kihámozni a királynak a nevét. Vagy ez csak egy elő-jövendölés, s aztán az igazi Góg és Magóg, akit itt homályosan látunk, nem egyéb, mint az akiről a Jelenések könyvében olvasunk? Ez lenne az Isten ellen föltámadó nagy birodalom, nagy össz-emberi lázadás, melyről a második zsoltár is beszél? A népek fejedelmei, királyai tanácsot tartanak, és azt mondják: Gyertek, rázzuk le magunkról az Isten igáját! Lázadjunk föl az isteni rend ellen!
Ha idáig eljutunk a találgatásban, látjuk, hogy amiről a próféta szól, amiről a Jelenések könyve beszél, s ami itt a szemünk előtt megtestesül, bizonyosan azonosítható a történelemnek valamelyik alakzatával, például, egy föltámadó rablóbirodalommal, - ilyenből sok volt a történelemben -,  de ennél sokkal többről is van szó. Egy olyan emberi vállalkozást mutat be a próféta, melynek célja az Isten rendjének a fölforgatása. Ez egy szubverzív birodalom. Azt az életrendet azokat élettörvényeket és szabályait, melyeket Isten az emberi életet is megtartása végett adott, meg akarja semmisíteni. Ezért mondja Augustinus az Isten városáról írott munkájában, hogy ha egy emberi közösség, akár egy nagy ország, akár egy birodalom megszegi az örök szabályokat, föllázad az Isten törvénye ellen, azok nélkül él, az nem egyéb, mint rablóbarlang. Hiába a parádé, a fölvonulás, a tömegkommunkáció, a propaganda, a zászlólobogtatás, hiába a nagy birodalmi ünnepek, az bizony csak egy nagy rablóbarlang. Mi már tudjuk - tizenöt évvel az egyik nagy rablóbarlang összedűlése után -, hogy  amikor szétszaladnak a rablók, mert szétkergeti őket az Úristen, akkor kis rablókompániákba szerveződve fosztogatnak tovább ott, ahol éppen jut nekik hely. A közép-európai valóság jó részt ezt mutatja. A nagy rablóbirodalom összedűlt, s most a kis rablókompániák fosztogatnak, időnként torzsalkodnak, megegyeznek, de hordják szét, ami még maradt.
Azt is el kell mondani, hogy csak a középkor embere gondolta úgy, hogy a történelem egy nagy kerék, ez a szerencse kereke, mely egyszer fönt, egyszer lent, s ez mindegyre csak forog, soha semmi nem változik, csak a helyzetünk változhat a körön belül. A Biblia látása szerint a történelemnek van végső célja. Nem örök körforgás, nem önmagába újra meg újra visszatérő eseménysorozatokról van szó. S itt is erről a végső teljesedésről beszél a próféta; azért érdekes és azért fontos ezt elmondani, mert a 37. részben már teljes helyreállításról szól. Mindannyian ismerjük a próféta könyvének 37. részét, a csonttetemető szörnyű látomását, aztán Isten népének a föltámadását, igen, helyreállíttatik Isten népének boldog életrendje. Ekkor támad a veszedelem. Ekkor támad Góg és Magóg. Talált magának fosztogatni valót. Talált magának fölforgatni valót. Talált magának területet, mely ellen fölsorakoztathatja rabló népeit, hogy pusztítson és zsákmányoljon. De azt mondja Isten, hogy Ő ezt a veszedelmet elhárítja. Becsalogatja a rabló-birodalmat a hegyek közé, hol majd egymást fogják kardélre hányni. Luther szokta volt mondani, hogy az Úristen úgy bünteti a gazembereket, hogy megengedi, hogy agyonverjék egymást. Most azonban nem erről szeretnék szólni, mert ma a Lélek ádventjéről beszélünk, vagyis a próféciának a végéről, mikor az Úr a jövendölő prófétán keresztül megindokolja, miért lesz ez így. Nem Gógé és Magógé az utolsó szó. S miért nem ezé a rabló birodalomé a végső szó? Miért nem az ember szíve titkos vágyáé az utolsó szó? (Az ember szíve titkos vágya az, hogy ledöntjük az Istent az Ő trónusáról.) Eddig kényelemben ültünk, karba tettük a kezünket, hallgattuk a tiszteletes úr történelmi panorámáját, végignéztük a mozielőadást Gógról és Magógról, kicsit megróttuk Ady Endrét, hogy azonosította a szittyákat Góg és Magóg népével. Ám a Góg és Magóg birodalmának mozgató rugója minden ember szívében ott van. „Olyanok lesztek, mint az Isten”. Sicut eritis Dei – mondja a kísértő Évának. S szakít az ember a tiltott gyümölcsből, mert olyan akart lenni, mint az Isten. Beülni az Isten ítélőszékébe. Ítélni jóról és rosszról. Szétválasztani igazat és hamisat. Végérvényesen. Megfellebbezhetetlenül.
Ám amikor Isten lelke kiárad, amikor Isten kitölti az Ő lelkét, akkor az emberben változás következik be. Amíg az emberben nem következik be változás, addig a középkoriaknak igaza van. Addig csak a kerék forog. Mi meg pörgetjük. Fortuna kerekét az ember pörgeti. Az emberi szív gonosz indulata. Amíg az ember nem változik, hiába ujjongunk azon, hogy összedőlt az egyik meg másik birodalom, hiába örvendezünk, hogy szabadok lettünk, örömünk elpállik, örömünk penészessé lesz, mert nem tudunk élni a szabadságunkkal, mint ahogy manapság sem tudunk a szabadságunkkal élni. Állítólag szabadok vagyunk, mégis azt látjuk, mintha 30 – 40 éve belénk kondicionált reflexek szerint működnénk. „Bábu vagy” - énekelte a az 1980-as években egy rock zenekar híres-hírhedt slágerében; valaki irányít,  - így szólt a dal.  És most kik vagyunk? Szabad emberek vagyunk? Akkor hol van a szabad emberekhez illő méltóság, hol van a szabad emberhez illő teremtő és alkotó képesség? Hol van a szabad emberhez illő készség arra, hogy jó és igaz és nemes ügyekben összefogjunk? Inkább azt látjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a rabszolgák, régi módon dolgozunk, egy kapirgál, nyolc nézi. S bármi szép hangzik, odalegyintünk, úgyse lesz abból semmi. Ez a rabszolgák mentalitása. Amíg az ember nem változik meg, hiába forgatja a történelem kerekét, az nem megy előrébb. Hiába forog a szerencse kereke, egyszer fönt, máskor lent, lényegében véve nem változik semmi.
Azt jövendöli a próféta, hogy ennek a nagy lázadásnak, ennek a nagy zsákmányoló igyekezetnek, amit Góg és Magóg mitikus alakján keresztül mutat be, nemet mond, megálljt parancsol Isten, mert  - így olvassuk a 39. rész utolsó verséből -: Többé el nem rejtem orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet rájuk, ezt mondja az Úr.
Múlt alkalommal fölhívtam a figyelmet arra, hogy milyen különös, ahogyan Ézsaiás a jövőről beszél. A puszta országban megállva, elsiratva a tragédiát, arról beszél, hogy Isten kiönti az Ő lelkét. Ám a jövőről szólva mondja, hogy kiönti reánk, tehát belehelyezi magát a jövendőbe. Most a próféta eleve a jövőről beszél: „Ímé eljön (majd) Góg és Magóg, hozza magával Róst, Méseket és Tubál fejedelmeit és mindenféle hadi népeket.” Leírja, hogy hányféle szekérrel, lóval fognak felvonulni, hogy fog lezajlani ez a rettenet és hogy fog végbe menni ennek a föltartóztatása. Ám megindoklásul azt halljuk: „Mivel kiöntöttem…” Két t-vel van írva, múlt idő. Ez már megtörtént. Úgy beszél a próféta a jövőről, hogy a lényeg már megtörtént.
És ennél a pontnál nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy az Újszövetség benne van az Ószövetségben. Nem a történet értelmében, hanem abban az értelemben, hogy amit Ezékiel próféta mond, az már az Újszövetség. Hadd indokoljam meg, miért mondom ezt. A prófétai igét hallva észrevehetjük, hogy a próféta egy idézetet mond: „mivel lelkem már kitöltöttem rájuk, és többé nem rejtem el orcámat tőlük.”  Az 51. Zsoltárból, egy bűnbánó ember könyörgéséből ezt halljuk: „Hallass örömet és vigasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, melyeket összetörtél, rejtsd el orcádat az én vétkeimtől, töröld el minden álnokságomat, tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem, ne vess el engem a Te orcád elől, és a Te Szentlelkedet ne vedd el tőlem.” A Te Szentlelkedet ne vedd el tőlem - mondja Dávid bűnbánati énekében. Egy ember mondja. Egyszemélyes dolog. Mondhatnánk, az 51. zsoltár a Dávid dolga. Mi reformátusok egyébként is szemérmes népek vagyunk, nem szeretjük a közgyónást, még az úrvacsorai liturgiában is csak rábízzuk a papra. Nagyon sokszor megkérdezik tőlem is: ugye, mi azért nem vagyunk katolikusok, mert mi nem gyónunk. De szoktunk gyónni! Csak annyira szemérmesek vagyunk, hogy szinte láthatatlanul gyakoroljuk. A magyar ember ebben igen szemérmeske! Kedves testvérek, amennyi piszok dolog van ebben az országban a közéletben, politikában, művészek meg hírességek között, abból másutt tízezer bulvárlap megélne. Magyarországon viszont három se él meg. Mert nem érdekli ez a magyar embert. S természetesen elvárja, hogy az övé se érdekelje a másikat.
De nem erről akarok szomorkodni, s nem akarok újfajta gyónási és penitenciális rendet az egyházba bevezetni, csak jelezni szeretném, hogy milyen érdekes, hogy egy egyszemélyes, perszonális, mély, belsőséges, gyónó imádság egy része idekerül egy történelmi prófécia kellős közepébe. Vagyis a személyestől haladunk az általános felé, noha ez fordítva szokott lenni. Azt mondják a filozófusok, hogy az a történelem törvénye az, hogy az általános hat az egyénire. Ha valaki elmeséli vagy megörökíti, hogy a második világháborúban front idején őt megerőszakolták az orosz katonák, az ő történetet a háború iszonyatába ágyazzuk bele, és nem úgy mondjuk el, ahogy más korra nézve szerencsétlen történetet mondunk, mint például ami Szécsényben történt azzal a tizennégy éves kislánnyal. Az utóbbi egyéni tragédia. Az előbbi valami más is. A történelem logikája az, hogy a nagy történelmi mozgások kapják föl az egyes embert, tapossák maguk alá, hatnak a sorsára, teszik földönfutóvá, megalázottá, szerencsétlenné. Vagy éppen megfordítva, a nagy történelmi mozgások emelhetik föl az egyes embert is, tehetik boldoggá, szerencséssé,  sikeressé. Fordítva ezt nem tudjuk elgondolni, hogy a személyestől haladjunk az általánoshoz. Egy fecske nem csinál nyarat... Egy ember szíve, indulata, megváltozása ugyan mit változtat a történelem kőkemény törvényein? S most mégis a Dávid gyónó imádsága egyetlen-egy ember mély, tragikus ügye, s abból való kiszabadulása áll ennek a próféciának a középpontjában. Többé nem rejtem el orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet reájuk.
Ez egy nagy megfordítás, kedves testvérek! És ezért mondottam, hogy az Újszövetség benne van az Ószövetségben, az evangélium benne van az Ószövetségben, mert az Újszövetség erről a nagy megfordítást hirdeti. Madách Ember Tragédiájában halljuk ezt a kifejezést: Milliók egyért. Rabszolgák hada alkotja a piramis talapzatát, töltelék népek, potyadék népek, hulladék népek. Aztán emelkedik fölfelé a piramis, és annak a csúcsán egyetlen-egy ember, a napkirály ül. Vagy maga a Nap? Mindenki azért az egyért él, mindenki azért az egyért fáradozik. De az az egy már igazából véve nem is egy, már nem is emberi személyiség, inkább eszme, idea. Az Újszövetségben viszont azt halljuk, hogy egy, egyetlen-egy mindenkiért… Úgy szerette Isten a világot, hogy  - Károlyi Gáspárnál még így hangzik -: egyetlen-egy szülöttjét adta érte. Egyetlen-egy szülöttjét. Egy, hogy mind aki hisz őbenne, el ne vesszen. Egy mindenkiért. Vagy ahogy Pál apostol mondja a Római levélben: Miképpen egy ember által jött be a bűn a világba és hatott el mindenekre, azonképpen egy, az egy Úr Jézus Krisztus által jött be Istennek kegyelme a világba, hogy mindenkié legyen. Ez a nagy megfordítás.         S lám, egy történelmi eseménysorban azt látjuk, hogy ezért a megfordításért, ezért az egyért Isten föltartóztatja az emberiség leggrandiózusabb rabló-vállalkozását is.     Végezetül, kedves testvéreim, azt is szeretném elmondani, hogy Ezékiel jövendölése kapcsolódik az Ézsaiáséhoz is, mely száz évvel korábban hangzott. Emlékszünk múlt vasárnap olvasott szavaira: mert az Úristen kiöntötte reánk Szentlelkét és biztonságban lakozunk. Most ezt ismétli meg Ezékiel látomása, s ezt egy lépéssel szeretném továbbvinni. Ha ezt látjuk és értjük, hogy Isten másmilyen rendet érvényesíteni tud abban az embervilágban, ahol mindegyre mindig ugyanaz ugyanaz a törvényszerűség érvényesül, akkor ez azt is jelenti, hogy ebben a megfordításban rejlik a Krisztus gyermekeinek a szabadsága. Nem fordítom el orcámat tőlük, mivelhogy lelkemet kiárasztottam reájuk. Aki a hatalmasoktól várja szabadságát, mindegyre csalódni fog, mert a hatalmasok ideája az, hogy épüljön a piramis. Aki a történelem nagy birodalmaitól várja ezt, az is csalódni fog, mert immár sokadik birodalomnál tartunk a történelemben, s bár mindegyik azzal kezdte, hogy szabadságot és békét hoz, iszonyatba vitte világot. Ilyen volt a Pax Romana, a Pax Sovietica, a Pax Americana, ilyen lesz talán Pax Kinaitika.
Aki azonban tudja, hogy az Isten szíveket megváltoztató Szentlelke teszi szabaddá az embert, ő teszi szabaddá a közösségeket, ő teszi szabaddá a népeket,  ő teszi szabaddá a birodalmakat is, mert az Isten rendjét érvényesíti bennük, az megértette az evangéliumnak a titkát. Nem azt mondja tehát Ezékiel próféta, amit szeretnénk mi magunk is mondani, sokszor megalázott keresztyénként, sok baj és vész közepette, hogy küldd Úristen, a Te mentőcsónakodat, melybe kiszállhat néped! Kiszállunk a Titanic-ról, szimbolikus név ez, a titánok elsüllyednek, de a mentőcsónakra rá van írva: Budahegyvidéki Református Egyházközség, s aki belefér, gyorsan bele, s kievezünk a biztonságos partra. De szeretnénk! De jó lenne! De boldogok lennénk, ha így lenne! És sokan a keresztyének közül bele is ülnek ilyen mentőcsónaknak titulált szektákba. És megpróbálnak elevezni a süllyedő történelemtől. De nem ez az Isten útja. Nem ez az Isten logikája. Hanem az, hogy az egyes ember megváltozott szívén, életén keresztül változtat a történelemben. Az egyestől az általánosig.
Ezért hát, kedves testvérek, amikor a próféta szavát halljuk, „többé el nem rejtem orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet reájuk, ezt mondja az Úr”, ezt a múlt időt tehetjük Isten lelke segítségül hívásával jelen idővé, s minden bajunkban, nyomorúságunkban csodálatos alappá. S mondhatjuk: nem rendülünk meg, nem félünk, méltóságunkat és szabadságunkat nem adjuk, mert Isten az Ő lelkét kiárasztotta reánk. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Néhány nappal ezelőtt a püspöki hivatalba egy levél érkezett, mely ugyan nem az illetékes püspökhöz jött, hanem egy másik kerületből küldték talán véletlenül a mi hivatalunkba, s amelyben egy atyafi röviden annyit írt: „kérem tisztelettel nevem törlését az egyháztagok listájáról, nem akarok az ügynökök egyházának tagja lenni.” Én illedelmesen tovább küldtem ezt a levelet az illetékes kerülethez, de azóta is ezen a mondaton tűnődök, s mint egy paradigmát, elkezdtem ragozni, ahogy nyelvtan tanuláskor tesszük, hiszen bizonnyal okkal lehetne számos ilyesfajta levelet írni. Például lehetne ilyen levelet is írni: „én a papok egyházának nem akarok tagja lenni!” Vagy lehetne ilyet is írni: „én a gyávák egyházának nem akarok tagja lenni!”  Lehetett volna és ma is lehetne, ha azt nézzük, hogy ki hogyan szavaz, ilyen levelet is írni: ”én kommunisták egyházának nem akarok tagja lenni!”, aztán lehetne folytatni SZDSZ-szel, Kisgazdákkal, Fidesszel, MIÉP-pel, meg mindenféle nem létező párttal. Lehetne ilyet is írni: „én nem akarok a homofóbok egyháza lenni!”, vagy a „heteroszexuális egyház tagja lenni!” és továbbá: „nem akarok a magyarok egyháza tagja lenni!” Végtelenségig lehet folytatni a sort. Ám akárhogy is nézzük ezt a dolgot, kedves testvéreim, egy mozzanatot mindenképpen ki kell emelni, akár vitába bocsátkozunk ezzel az atyafival vagy azzal az össztűzzel, ami most az egyházakra zúdul a tervezett ügynöktörvény kapcsán, az itt-ott felbukkanó ügynöklisták tekintetében, akár arra tesszük a tétet, hogy békében megmaradunk. Igen, ahhoz képest, hogy egy valamikori uralkodópárt az egész magyar társadalmat ellenségének tekintette, és ily módon az egyházat is ellenségnek tekintette, s nyilvánvaló, hogy kémkedett utána, s mindezt tudjuk is, egy momentumot mégis ki kell emelnem, és ma, ennek a felolvasott igének a fényében, erről szeretnék néhány szót szólni.
Ha ez az atyafi így írta volna a levelét, hogy „nem akarok a bűnösök egyháza tagja lenni”, akkor már volna mit megfontolni a levelén. Hiszen bűnösök vagyunk. Mi, akik az egyházat alkotjuk, annak a tagjai vagyunk, annak valamilyen lajstromán szerepelünk, valamelyik gyülekezetébe tartozunk, valahova templomba járunk, valamilyen kapcsolatunk van egyházi közösségekkel – egyszóval, mi mindannyian bűnösök vagyunk. Félreértés ne essék, senki számára nem kívánok mentséget adni, s éppen erről fog szólni a mai igehirdetés. Az bizony régi muzsika lenne, ha azt mondanánk: mi mindannyian bűnösök vagyunk, mert természetesen bűnösök vagyunk mindannyian, ezért spongyát rá! Fátylat a múltra, fátylat a jelenre, és lehetőleg készítsünk egy jó-nagy adag fátylat a jövőre is, mert ez a jövőben is így lesz. Ez a cinkosok összesküvése, kik egymásra kacsintanak, és azt mondják: te is bűnös vagy, és is bűnös vagyok, hallgassunk hát szépen csendben. Te is vétkeztél, én is vétkeztem, hallgassunk! Ez talán a politikában, meg az életnek egyéb területein megengedett dolog, ott szoktak efféle alkukat kötögetni. Mi nem azért mondjuk, hogy a bűnösök egyháza vagyunk, hogy ezzel bármilyen bűnre is felmentést adjunk, hanem egyszerűen tényként megállapítjuk ezt. Egészen pontosan, Jézus szavai értelmében bűnbocsánatot nyert bűnösök egyháza vagyunk, mert az egyház abban létesül, hogy emberek, bűnösök, Isten ellen fellázadtak, vétkekben élők Krisztus kegyelmében és szeretetében bűnbocsánatot és megigazulást kapnak. Az egyház abban létesül, hogy Isten igéje és Szent lelke által a világ kezdetétől fogva, annak végéig, az egész emberi nemzetségből, a massza perditionisból, ahogy Augustinus mondta, a kárhozott tömegből egyeseket elválaszt, őket egyházzá formálja, oltalmazza és megtartja. Az a mi boldogító hitünk, hogy egyenként is mondhatjuk: én hiszem, hogy annak én is tagja vagyok és az is maradok. Ma, a böjtben, az úgynevezett fekete vasárnapon vagyunk Az erre a napra rendelt 43. zsoltár szavai szerint a böjtölő ember Isten előtt önvizsgálatot tart: vizsgálj meg, Uram, engemet. Nos, magunkat is ezeknek az igéknek a fényében kell megvizsgálnunk.
Ugyanis, mikor könnyedén kimondjuk, hogy a bűnösök egyháza vagyunk, valamit hajlamosak vagyunk elfelejteni. Nevezetesen azt, hogy mi mégis a Krisztus egyházáról beszélünk. S az bizony furcsa és megdöbbentő lenne, hogyha valaki írna egy levelet – mondjuk nekem, mint egyházközségi lelkipásztornak vagy mint püspöknek – és azt írná: nem akarok a Krisztus egyházának tagja lenni. Hova küldjem tovább ezt a levelet? Ki az illetékese? Mert voltaképpen, amikor bajunk van az anyaszentegyházzal, az abban levő bűnösökkel, vétkező, gyarló emberekkel, akkor arra is ki kell tekintenünk, hogy miben is gyökerezik, miből is ered, honnan is sarjad az egyház valósága.  Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők – mondja Jézus tanítványainak a tanító és buzdító allegóriát. Maradjatok meg énbennem, mert a szőlővessző sem teremthet magától gyümölcsöt, ha csak a tőkén nem marad. Az egyház Jézus Krisztus egyháza, nem a papok egyháza, nem a politikusok, a pártok, nem a magyarok, nem az ilyenek, olyanok egyháza, nem is a bűnösök egyháza, az egyház Jézus Krisztus egyháza. Így aztán, kedves testvéreim, a jézusi igék egészen fontos – és azt hiszem nagyszerű és szép – vigasztaló üzeneteket tartalmaznak a számunkra, főleg ha ezt a két állítást így most egymás mellé tesszük. Igen, az egyház, amennyiben magunkat nézzük, az egyház emberi vetületét nézzük, vagy a saját élettörténetünket nézzük, ahogy divatosan mondják,  CV-nket, a curriculum vitae-nket nézzük, akkor bizony a bűnösök egyháza, életfutásunk a bűnöknek a curriculum vitae-je! Ám oda kell tennünk mellé az ősállítást, az őstényt, hogy az egyház Krisztus egyháza. Mit jelent mindez ennek a felolvasott igének a fényében?
Az első, amit szeretnék Jézus szavaiból kiemelni, így hangzik: maradjatok meg bennem! Mert ha bennem meg nem maradtok, gyümölcsöt nem teremhettek! Jézusnak ez a szava megsemmisít minden más lehetőséget az egyház számára, és megsemmisít minden más lehetőséget az egyház tagjai számára is. Pedig úgy gondolnánk kedves testvéreim, hogy volnának ilyen lehetőségek. Például lehetőségként áll előttünk az, hogy ha az idők viharába kerülünk, az egyház csónakja, melyről hisszük egyébként, hogy hányattatik, de nem süllyed el,  akkor a Jónást szállító hajó matrózainak módjára mi is elkezdünk mindent kidobálni a hajóból. Először a ballasztot, aztán a rakományt, aztán a felesleges dolgokat, és a végén majd ráakadunk a szundikáló Jónásra is, s kihajítjuk őt is. És lőn nagy csendesség…, Jónást elnyeli a cethal, nincs vele dolgunk tovább. DE jó ez! Hiszen miatta kerültünk a viharba…Nos, véljük, ez egy lehetőség. A Jónás történetének azonban, van újszövetségi párhuzama. Ez az, mikor a hajó alján alvó Jézus felkeltik. S nem kell Őt kidobni, Ő lecsillapítja a háborgó tengert. „Maradjatok meg énbennem!” -  Jézus minden más lehetőséget megsemmisít. Természetesen, lehetne úgy is megmaradni, és együtt maradni, hogy újra felfényezzük az egyház óriási, felmérhetetlen, gazdag szellemi örökségét. Mennyi mindenünk van, s valóban roppant sok az! Ne becsüljük ezt alá, ne menjünk el mellette, óh, bizony, mennyi mindent lehet az asztalra tenni! S elmondani, hogy a művelődésben, az oktatásban, a közéletben, a nemzet megtartásában mennyi, mennyi mindent tett már az egyház. Lehet ekörül is összeszerveződni. Nemcsak az emlékek ápolása okán, amolyan múzeumi-műegyleti egyházként, hol az ősök szép emlékét újra meg újra felfényezzük, hanem, mert ennek olyan impulzusai vannak a mára nézve is, hogy talán hatásukra még konszenzusra is jutunk abban, hogy mit kell ma tenni. Például, valamilyen jótékony akció-közösséggé formáljuk magunkat. Csak az a baj ezzel a megoldással, hogy a gyümölcsből akarja kisarjaztatni a gyökeret. Mert ezek gyümölcsök, azoknak a gyümölcsei, akiknek az élete a Krisztusba volt beoltva. Ezek azért maradandóak és azért értékesek és fontosak a számunkra, mert a Krisztusban teremtek. Jézus szava minden egyéb megoldást kizár. „Maradjatok meg énbennem, mert ha bennem meg nem maradtok, gyümölcsöt nem teremtek.” Jézus afelől sem hagy kétséget, hogy Ő a gyümölcs metaforáján semmi egyebet nem ért, mint az Istennek tetsző életet. Ez a tét. Kedves testvéreim, nem az a tét, hogy tetszünk-e a közéletnek, tetszünk-e ennek vagy annak a pártnak, vagy hogy mit akar velünk a magyar politikai elit, nem az a kérdés, hogy a népszerűségi listán hányadik helyen állunk, nem az a kérdés, hogy mennyire elfogadott az egyház jelenléte a mai társadalomban. Nem az a kérdés, hogy szeretik-e vagy nem szeretik a keresztyén embert, tetszik-e a világnak, amit csinál vagy nem csinál. Egyetlenegy kérdés van, ez az első és utolsó kérdés: Istennek tetszik-e az életünk, van-e gyümölcse az életünknek? Minden egyéb ebből következik.
Ha ez nincs meg, akkor valóban igaz Jézus szava, mikor Ezékiel prófétára utal: amelyik vessző nem terem, az levágattatik, félre dobják és megégetik. A próféta példálózik Isten népén, olyan szőlővesszőhöz hasonlítva, mely mind a két végén megszáradt már, sem ledugni nem lehet abban a reményben, hogy megered és tőke lesz belőle, sem gyümölcsöt nem hoz. Semmire nem jó. Azt mondja a próféta: tűzre vetik az ilyet, és megégetik. Isten népéről beszél, mely mindkét végén kiszáradt már. Azon a végén is, ahol még be lehetne oltani, valami dicső múltra hivatkozva, s hol még megsarjadhatna, belekapaszkodhatna valami élő televénybe, meg azon a végén is megszáradt, ahol meghajtana, és gyümölcsöt hozna, hasznos és fontos alkotó tagja lenne a társadalomban. Jézus minden más lehetőséget kizár. Solus Christus – egyedül a Krisztus – ez megáll, a szónak mostani értelmében is. Ha még hangsúlyosabbá akarnám tenni Jézus szavait, így is mondhatnám: bennem maradjatok meg! Így más az íze a kifejezésnek, és szabad is megízelgetnünk, amint Jézus önmagára mutat, és azt mondja: bennem maradjatok meg. Ennek a vigasztaló szakasznak egy másik részében Jézus arról beszél, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint mikor valaki életét adja a barátaiért. „Életemet adom érettetek, bennem maradjatok meg.” Mert abban érdemes és méltó megmaradnunk, aki érettünk életét adja. Ez a Jézus hívásának és a Jézus igényének az alapja.
Másodszor, kedves testvéreim, Jézus azt mondja: ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet én adtam néktek, amelyet én szóltam néktek. Kecskeméti István a Biblia-fordításában így fordítja ezt a mondatot: ti már tiszták vagytok az igéért. Az ő fordításának van egy hosszú évszázadokra visszanyúló teológiai indoka. Ezzel a fordítással próbálta elkerülni azt a vitát, mely a lutheránusok és a reformátusok között immár négyszáz esztendeje folyik. Az Ágostai Hitvallásban, a lutheránusok hitvallásában így áll: Isten az Ő megigazító kegyelmét az Igével és a Szentlélekkel adja. Cum verbo. Mi, reformátusok pedig úgy mondjuk, hogy a megigazulást Isten Szentlelkével adja az Ő igéje által. Nem cum verbo, nem az igével adja, hanem per verbum, az ige által. Ez a per verbum tartozik ide, mert itt a görög szövegben a dia szó szerepel, vagyis: ami által, amin keresztül, aminek az eszköze révén. Régi-régi vita ez, mert mi azt mondjuk a lutheránusokra - és itt az Úrvacsoránál is kérdés lesz ez -, hogyan adhatja az Úristen az Ő kegyelmét az ige puszta elmondása révén? Ha cum verbo, az igével adja, ez azt jelenti, hogy a Szentlélek bele van zárva az igébe, akkor egyszerűen az ige mechanikus elmondása, mintegy varázsige szerinti elmondása – karikírozom már a teológiai vitát! – adja nekünk a Szentlelket. Nem kell nekünk semmit csinálni, prédikálni sem kell, igét magyarázni sem kell, csak fel kell olvasni az igét! Emlékszem, teológus koromban, a dogmatika órák után jó hosszan vitatkoztunk ezen, és a végén lusta teológusként azt mondtuk, lehet, hogy a lutheránusoknak van igaza, nem kell többet igehirdetésre készülni, még imádkozni sem kell előtte, hogy az Isten áldja meg az igehirdetést, csak felolvasom az igét, s mint a törzsfőnök, azt mondom: uff, szóltam, bele van zárva a Szentlélek, aki veheti, vegye be!
De Jézus azt mondja,: „az ige által, amelyet szóltam néktek.” Az ige az eszköz, az Isten oltókése, mellyel megtisztítja a termő szőlővesszőket. Mert azt is meg kell tisztítani, azt is meg kell kacsolni, azt is meg kell rövidíteni, azt is vissza kell vágni a rügy fölé. S ez az ige vágja ki azt is, ami elszáradt és terméketlen. Így mondja ezt Pál apostol a korinthusiakhoz írt második levelében: Istennek igéje, amelyet mi szólunk, életnek illatja életre és halálnak illatja halálra. Majd ezután szól az apostol arról, hogy kétféle megszomorodás van: van Lélek szerinti megszomorodás, ami életre való, és van e világ szerinti megszomorodás, amiből halál jön. Kedves testvéreim, ha Isten igéje által, oltókése által belemetsz az életedbe, elkerülhetetlenül megszomorodsz. Nem abban van a hivő ember bánata, szomorúsága, és nem abban van az egyház bánata és szomorúsága sem, hogy mindenfélét ránk-kiabálnak - hadd kiabáljanak! Ma ezt kiabálják, holnap amazt fogják, míg világ a világ, mindig kiabálni fognak ránk valamit, Jézus efelől nem hagyott kétséget, hiszen azt mondta, hogy amilyen a dicsősége a mesternek, olyan a dicsősége a tanítványnak, amilyen a gyalázata a mesternek, olyan a gyalázata a tanítványnak is. Miért akartok különbnek lenni tőlem? Miért akarunk mi különbek lenni Jézus Krisztusnál? Hiszen bele vagyunk oltva, benne gyökerezik a hivő életünk! Miért akarunk mi különbek lenni, miért reméljük magunknak, hogy a világ gyermekei minket már nem fognak bántani? Igen, remélték ezt a tanítványok is, hogy majd csak kibontakozik Jézus a vádak alól, majdcsak kikerüli az ítéletet, majdcsak elkerüli azt az iszonyatot!  Nem kerülte el…Kiitta a keserű pohárt!
De nem is erről beszélünk, testvéreim, hanem arról, amikor az ige szomorít meg. Amikor tükröt tart eléd, megmutatja számodra, hogy ki vagy. S azt mutatja meg számodra, hogy bűnös vagy, azt mutatja meg, hogy vétkes vagy. Rögtön felhorkan a szívünkben a kérdés: hát, ha ez vagyok, akkor engem Isten igéje visszataszít a bűnösökkel való cinkossághoz, akkor ez a kérlelhetetlenül ítélő ige visszalök a világ gyermekeinek állapotára, vagy arra, amit Jézus mond korábban: nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme, énbennem nincsen semmije? Akkor visszalök az ítélő ige? Ha így érzed, ez a világ szerinti megszomorodás, ha így érzed, ez az ige illatjának halálra való illatja. De ha úgy érzed, hogy az ige megmutatva, megvilágítva, megharcolva, megmetszve, kimetszve, rombolva azt mutatja meg, hogy az életednek Krisztusban kell gyökereznie, akkor érted már, hogy csak benne tisztulhatsz meg, mert Ő forgatja ezt a metszőkést, Ő forgatja az ige kétélű, éles kardját, Ő tartja eléd a tükröt, az ige által, melyet ő szólt nekünk. Nem úgy általában az ige által, nem úgy általában valami beszéd által, nem úgy, valami magasságra emelt filozófia igazsága szerint. „Amelyet én szóltam!” Jézus szájából Szentlelke által szól az ige. Ez az Isten oltókése. Ó, adná Isten mindannyiunknak ebben a mostani böjtünkben, hogy tudnánk Lélek szerint, éltető ige szerint megszomorodni - életre, Krisztusba való begyökerezésre, benne való megtisztulásra és gyümölcsszerzésre. Mert, kedves testvéreim, ha megszomorodunk a világ beszéde által, és mindenféle vitatkozásba belekeveredünk, s arról próbáljuk meggyőzni a világot, hogy mi is bűnösök vagyunk, de nem annyira, mi is vétkeztünk, de nem annyira, csak egy kicsit kevesebbet, ezen a címen akarunk erkölcsi előnyöket kicsikarni magunknak, vagy éppen a világgal közös cinkos hallgatásba süllyedni –, akkor  elvesztünk. Akkor csak e világ szerint vitatkozunk arról, ami az ige szerint csak elveszés lehet.
És végül, kedves testvéreim, Jézus azt mondja tanítványainak: maradjatok meg énbennem, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Más fordítók, az allegóriához igazodva még szabatosabban így adják ezt vissza: mert rajtam kívül semmit sem cselekedhettek. Tudniillik, ha a szőlővessző nincs a szőlőtőkén, azon kívül, attól függetlenül, attól elszakadva van, semmit sem cselekedhet. Akkor sem gyökeret ereszteni nem tudsz, sem hajtást nem tudsz hozni, sem gyümölcsöt ne fogsz teremni. Óh de sokszor mondjuk ezt az igét, szinte ráolvassuk a másik ember fejére. Lám-lám, meddő az élete, lám-lám, semmire sem jutott, lám-lám, az ő nagy keresztyénségéről kiderült, hogy merő képmutatás, gyökértelen valami, üres hivatkozás! Pedig Jézus is megmondta: nálam nélkül semmit sem cselekedhetsz. Óh be sokszor mondjuk ezt – másokról! De most kedves testvéreim, azt szeretném, és éppen az előzőek fényében is, hogy az igehirdető gyarló emberi szavain keresztül most ezt úgy értsétek, mint amikor Jézus valóban először mondotta a tanítványainak. Nekik, és az ő nyomukon nekünk. Mert az mondja Jézus: abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek és legyetek nékem tanítványaim. Ez most hozzánk szól, a tanítványoknak és nekünk mondja Jézus: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Hadd fordítsam ezeket a szavakat úgy – mert így is lehet egyébként Jézus szavai értelmében: nálam nélkül a semmit cselekszitek. Nálam nélkül a semmit cselekszitek! Ami Jézus nélkül való, nem benne gyökerezik, nem a szentháromságos Isten örökkévalósága életforrásából jön, az semmi. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak – mondja Jézus. Felbomlanak az elemek is égő tűzben – mondja Péter apostol, de Isten irgalma fölötte áll annak. S addig is Isten türelmesen vár, hogy mindenek megtérjenek, és életre jussanak. Elmúlik ez a világ és annak ábrázatja – mondja Pál apostol. De a Krisztus morféja (ábrázatja), a Krisztus alakja megmarad örökre! Hát valóban is, mit teszünk, kedves testvéreim? Mit tehetünk mi itt? Hangozzon hát Jézus szava most személyre szabott kérdésként! Mi marad meg? Óh, tudom én is, mire gondol ilyenkor minden jó ember, hallottam elég sokat a falumban öreg, tiszteletreméltó bácsiktól: tudod, Pistukám, ültetünk kinn a szőlőben egy diófát, az megmarad az unokáknak meg a dédunokáknak, ennyi marad utánunk. Aztán jön valaki, megveszi a szőlőt, kivágja a diófát. Mi maradt meg? S hány évig él a diófa? S mikor dől be a sírunk, melyre rá van írva nevünk, s hol unokáink áldó imádság mellett borulnak le? Meddig marad meg ez, s egyáltalán, mi marad meg? Nálam nélkül a semmit cselekszitek! – mondja Jézus. Igen, persze, eszünk, iszunk, ölelünk, alszunk, élünk – halmozódik az emberi életben, a történelemben, a tradícióban sok-sok érték. De Jézus most, kedves testvéreim, nem a városalapítókhoz, a birodalomszervezőkhöz, a felhalmozókhoz, az örökséghagyókhoz, hanem a tanítványokhoz szól. Egészen mélyen, mindent kizárva, mély, személyes viszonyban. Valóban, tényleg, rajta kívül mi van? És rajta kívül mi marad meg? Értjük hát, kedves testvéreim, Jézus szavait: maradjatok meg énbennem! Nincsen más vonatkozás, nincsen más lehetőség, de ez az igazi  lehetőség és ebben van minden vonatkozás.  A mostani időkben sokféle módon éri a keresztyén embert mindenfajta támadás, és legfőképpen kísértés, hogy azt mondja: ezzel az egyházzal – most ne is beszéljünk a többiről, elég a miénk -, a magyarországi református egyházzal nincs közöm. Bár minden ősöm református volt, volt még tán gályarab is köztük, de ahhoz, ahogy ez az egyház most áll, ennyi fekéllyel, nyomorúsággal, ahogy ezt itt rugdossák – és hagyja is, hogy rugdossák, ehhez nekem mi közöm!? Amúgy is csak egy vallás van a világon, melyre akármit lehet mondani, melyet akárhogy lehet szidni, s ez a keresztyénség! Van-e közöm nekem hozzá? De gondold meg, testvérem, hogy valóban erről kell-e döntened?! Hiszen nem ez a kérdés, hogy egy földi történeti alakzatot, egy adott közösséget a történelem egy adott pontján élő hívők gyülekezetét, egyházát otthagyod-e vagy sem.  Jézus szava szólt ma hozzánk: maradjatok meg énbennem, mert a megbocsátott, a megtisztított, a termő életre fordított bűnösök egyháza - ez a Jézus egyháza.
Vizsgálj meg, Uram engem, vizsgáld meg szívem és lelkem legmélyebb gondolatait, és ha meg is kell szomorodnom, adj nekem Lélek szerinti megszomorodást, mely életre való, növeli bennem a hitet, Hozzád kapcsol, megsegít, megbátorít és életet ad.
Ámen

Szeretett gyülekezet, Húsvétot ünneplő kedves testvéreim!
Már nem tudom azt mondani, amit a nyolcórai istentiszteleten mondtam a korán kelőknek, hogy milyen szokatlan, s milyen ritkán adódik az, hogy Húsvét napján a nyári időszámlálás miatt egy órával korábban kell kelnünk, s talán még a csontjainkban van az éjszaka fáradtsága, megzökkentünk az időben. Így most azt mondom, hogy két napja Nagypénteken még ragyogott a Nap, s Húsvétra fordulván, lám, esik az eső, pedig éppen fordítva illene, legalábbis a mi logikánk szerint. Ám  Húsvét napján, melyről János evangélista szól, olyan események történnek, amelyek minden megszokott emberi tartásmintát megváltoztatnak, s én ma ezen a húsvéti ünnepen arra a drámára szeretnélek meghívni benneteket, amely ott az első feltámadási napon végbement. Járjuk végig a Húsvét stációit, mert nemcsak a passiónak, Jézus Nagypénteki szenvedésének, hanem a Húsvétnak is vannak stációi! Legalább négy ilyen van, s most erről a négyről szeretnék szólni. Mind a négy stáció ugyanahhoz a kifejezéshez kapcsolódik, melyet a felolvasott szakaszokban több helyen hallunk.
Először akkor olvassuk ezt a kifejezést, amikor Mária Magdaléna visszaszalad a tanítványok, miután észlelte, hogy a sír szájáról elhengerítették a követ. Visszaszalad hát és kétségbeesetten jelzi: elvitték az Urat, és nem tudjuk, hová tették Őt. Nem tudjuk. Másodszor akkor halljuk ezt, amikor a tanítványok belépnek a nyitott sírba, ahol mindent rendezve találnak, tehát itt nem hullarablás történt, hogy esetleg a hatalom emberei eldugják Jézus tetemét, vagy éppen némely rajongója rabolta volna el a holttestét, hogy külön eltemessék. Azt halljuk, belépett János és hitt, mert még nem tudták az írásokat, hogy Neki fel kell támadnia. Nem tudták. A tanítványok visszatérnek az övéikhez, Mária Magdaléna ott marad, zokogva benéz a sírba, angyalokat lát – erről még majd külön kell szólni – akik megkérdezik tőle, mit sírsz. Ő azt mondja, nem tudom, hová vitték Őt. Végül, negyedszer, azt olvassuk, hogy amikor maga Jézus lép Máriához, ő megfordul, látja az Urat, de nem tudta, hogy Ő az. Nem tudták, nem tudja, nem tudjuk, nem tudom. Nescio, nescimus, ignoramus. S mégis, ezekben a nemtudásokban, a fel nem ismeréseknek, a tapasztalatig el nem jutó valóságoknak a világában bontakozik ki a húsvéti hit, a Jézus feltámadásába vetett boldog hitünk, és nem azokon túl. Mondhatnánk, és mondhatnám és is magamnak, minek erről beszélni, most csak elég megemlíteni, és azt mondani, hogy itt a húsvéti történetben is azt halljuk, négyszer is, hogy nem tudták, nem tudja, nem tudjuk, nem tudom. Nyergeljünk fel rögtön fantáziánk paripáira, mert itt kezdődik a hit, - így tanultuk. Akkor kezdődik a hit, amikor véget ér a tudás, akkor kezdődik a hit, amikor véget ér a látás, akkor kezdődik a felemelkedés, önmagunk transzcendálása valami istenibe, valami magasságba, amikor már itten, az itteni világ dolgaiban nem jutunk egyről kettőre. S mégis, ebben a drámában, kedves testvéreim, az evangélista elvezet bennünket a hitig. Ezek a stációi: nem tudták, nem tudja, nem tudjuk, nem tudom. Hadd szóljak ezekről röviden néhány szót.
Legelsősorban is azt kell elmondanom, hogy ez az ige, amit itt olvasunk még a régi Károli fordításban és a revideált fordításban meg az újban is többé-kevésbé tudatosan így van fordítva: nem tudta. Lehetne másképp is, és ha elmondom, miképp lehetne még fordítani, megértjük a húsvéti drámát. Nem fordítói drámáról, nem értelmezési drámáról, hanem egzisztenciális drámáról van szó. Amikor a magyar nyelvben azt mondjuk, hogy „tud vagy tudhat”, nemcsak a tudományt,vagy az ismeretet értjük  a kifejezés alatt. Sokszor mondjuk: nézd, én nem tudom megtenni. És ezen nem azt értjük, hogy azért nem tudom megtenni, mert nem tudom az útját-módját, vagy nincs rá eszközöm, vagy nem érkeztem még el odáig, hogy tudjam, mit kell tenni. Nem tudom megtenni – ezt azt is jelenti: nincs hozzá hatalmam, nem tudom megtenni, mert nincs rá képességem, nem tudom megtenni, mert a körülmények nem engedik meg. Egyszóval – s talán érezzük, kedves testvéreim, hogy amikor így adja vissza az ige, hogy „nem tudom, hová tették Őt, nem tudták még az írásokat, nem tudom, hol van Ő”, - akkor nemcsak annyit mond, hogy nem rendelkezem az információval, nem áll a rendelkezésemre a szükséges adatmennyiség. Valami egészen másról van itt szó. Ha sorban végig vesszük, máris érezzük ezt a rémült Mária-Magdaléna jelentéséből is, mikor visszaszalad és jelenti a tanítványoknak: elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették Őt. Feltehetnénk a kérdést, honnan tudja, hogy elvitték az Urat a sírból? Még nem tekintett be, még csak annyit lát, hogy el van hengerítve a nehéz kő. Miféle „tudom” és „nem tudom” ez? Valami nagyon mély, asszonyi ösztönnel érzi, hogy itt nincs rendben valami. Nincs is. Nincs ott a kő, ahol lennie kell. Ha nincsenek rendben a dolgok, úgy, ahogy a helyükön kellene lenniük, a férfi elmegy mellettük, hónapok eltelnek, mire észreveszi, hogy odébb került valami. A női lélek más, ha a mindennapos életben valami nincs is helyén, a női lélek mindjárt érzi, tudja, hogy valami történt. Mária-Magdaléna tudja, hogy Jézust elvitték, de nem tudja, hogy hová vitték.
Még megdöbbentőbb a második stáció, amikor Péter és János megérkeznek a sírhoz Mária-Magdaléna riadóztatása nyomán, belépnek a sírba, mindent rendben találnak, emberileg szólva megbizonyosodtak afelől, hogy nem hullarablás történt. (Lám, a férfilélek nem érzi még azt, amit az asszonyi szív már tud) A halotti lepel összehajtogatva, a keleti világban szokásos arclepel vagy keszkenő külön helyen. Ha hamarjában, lázas igyekezettel akarták volna a Jézus holttestét elvinni, nem így találták volna a ezeket. Azt olvassuk: az a tanítvány, kit Jézus szeretett, belépett a sírba, látott és hitt, mert nem tudták még az írásokat. Lát és hisz, látja az üres sírt és hisz, mert még nem tudták az írásokat, hogy Neki fel kell támadnia. Érzitek-e, kedves testvéreim, ezt a sűrűsödő drámaiságot? Hisz, de még nem tudja az írásokat, hogy Jézusnak fel kell támadnia. Akkor mire hisz és hogyan hisz, mit hisz? Ez csak egy általános, megfoghatatlan hit lenne? Aztán megismétlődik megint a dráma, a Mária-Magdaléna drámája, de most már egészen egyszemélyessé válik, mert amikor elfutott a tanítványokhoz, azt mondta: nem tudjuk. Feltehetőleg más asszonyok is voltak vele, ahogy Máté és Lukács evangélista ezt feljegyzi, jogosan mondja hát többes szám első személyben: nem tudjuk. De most ott marad a sír mellet, aztán betekint és íme, lát két angyalt, egyiket Jézus sírja fejénél, másikat a lábánál ülni. Ez az első és egyetlen eset, hogy János evangéliumában angyalok jelenéséről olvasunk. Vannak ugyan megjegyzései, hogy a nép azt hiszi, hogy angyal szólt, amikor egy mennyei szózat hangzik, közöl visszautalásokat ószövetségi ígértekre, például, egy zsoltáridézet, ahol angyalokról beszél a zsoltáros, de hogy megjelennének az angyalok,  nos, ez az első eset. Azért van ez így, mert János evangélista Jézus közelségében, testi ittlétében már látja, hogy az isteni dicsőség teljessége elérkezett. Nincs szükség követre. Az angyal: követ. Nincs szükség angyali segítségre, hogy megértsünk valamit, nincs szükség arra, hogy Isten maga előtt vagy maga helyett küldjön valakit. A világosság a sötétségben fénylik, az ige testté lett és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Isten egyszülöttének dicsőségét, mondja János evangéliumában. Majd levelében: az igéről, mely közöttünk lakott, melyet láttunk, melyet kezeinkkel érintettünk. Nem kell angyal. Angyal csak ott kell, ahol az ember mérhetetlen zavarban tengődik, angyal csak ott kell, ahol az ember felfoghatatlan távolságban van az Istentől, angyal csak ott kell, ahol Isten követet küld, és kézen fogva vezet bennünket egy titoknak a megértésére, egy győzelemre, megszentelésre, új életre. Angyal kellett Ezékiel prófétának, amikor csodálatos látomásban látta, hogy miként támad fel népe. Ott a csonttemetőben. Csont a csonthoz, ín az ínhez, hús a húshoz, majd jő a lélek és életleheletet lehel a fogságba esett, elveszett népbe. Csodálatos vízió ez arról, hogyan támad fel egy nép, hogyan kezdődik új élet. Hogyan lehetséges az Isten erejében az, hogy ami elveszett, megsemmisült, amit a történelem már csak a „fuit” rovatba ír be, a „volt” rovatba, most újat kezd. Aztán angyal áll ott, amikor a patmoszi látnok, János evangélista látja a mennyei istentiszteletet, Isten trónusa előtt a megszámlálhatatlan sokaságot, kik megmosták, megfehérítették vérüket a Bárány vérében, kik nem ismerik a szomjúságot, éhséget, könnyet, s már nem ismerik a halált, mert feltámadtak, - ezt angyalnak kell elmagyaráznia János számára. S most itt, a sírban egy angyal kérdezi Máriát, miért sírsz. Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom…nem tudom, hová vitték Őt. Nem tudom. Ezután azonban, és ez a Húsvét felülmúlhatatlan, mindent meghaladó nagy titka, nem az angyal ad választ. Hanem megfordulván Mária látta az Urat, de nem tudta, hogy az Úr az...
Itt szeretnék visszatérni a tudom-tudok szó különös jelentésére. Ez a szó nem az ismeretet jelenti, nem azt, amit az ember magában feldolgoz, ismeretté tesz, könyvekbe, lexikonokba beír, ez a gnószisz szó lenne, melyből sok-sok leszármaztatott kifejezésünk van. Ez az ige azonban, amit itt János alkalmaz - nem tudtuk, nem tudták, nem tudom -, a közvetlen érzékeléssel áll összefüggésben, egészen pontosan: a látással. És ha ezt az igét, kedves testvéreim, így fordítom a megadott helyeken, alaposabban értjük meg Húsvétnak ezt a nagy drámáját, ezt az igazi nagy stációt: „S akkor ezeket mondotta, hátrafordult és látta Jézust ott állani és nem látta, hogy Jézus az.” Mert így is lehetne ezt a szakaszt fordítani. S akkor visszatekintve nézzük az előző stációkat: megy Mária-Magdaléna a tanítványokhoz: elvitték az Urat, és nem láttuk, hová vitték. Beléptek a tanítványok a sírba, láttak és hittek, mert még nem látták az írásokat, hogy Neki fel kell támadni.  Aztán, harmadszor mondja Mária: elvitték az én Uramat és nem láttam, hogy hová vitték! Úgy-e, lehet ezt az igét így is fordítani és érteni. De a végén, mikor azt mondja: és látta az Urat, de nem látta, hogy az Úr az, nos, ez a negyedik stáció az a pont, amikor megértjük, hogy az angyalok nem azért vannak a sírban, mert segíteni akarnak, hogy a megértést mélyítsék vagy a tudást bizonyossá tegyék. Ők most azért vannak ott, mert osztozni akarnak ebben a nagy titokban. Ahogyan Karácsony éjén is megtelik az égboltozat, megtelik az ég és a föld angyalokkal, kik nemcsak tudtul adják a pásztoroknak, hogy megszületett a Megtartó, hanem zengik az Isten dicsőségét: dicsőség a magasságban Istennek! Amikor megszületik a Megtartó, ott vannak az angyalok, és amikor feltámad, ott vannak az angyalok. Mert itt is új élet születik. Ez az élet az örökélet. Mert itt is új élet születik, a te életed születhet itt újra. Ez a Húsvét nagy titka, ebben akarnak osztozni az angyalok, ezért vannak ott az üres sírban.
De Mária még mindig csak lát és nem lát. S mondhatnánk, hogy lesz akkor az, hogy látok és látok, hogy lesz akkor az, hogy látok és tudok, hogy lesz akkor az, hogy tudok és hiszek? Megfordítva: hogy lesz az, hogy hiszek és ezért tudni fogom, hogy nem annyi a hit, hogy az abszurdumok világában billeg az ember egy szál kötélen, mint egy kötéltáncos, hogy nem annyi a hit, hogy nem látok! Hogy lesz az, hogy látok és látok? Íme, maga Jézus szól: Mária! Annyira fontos ez a pillanat, hogy János evangélista, aki etekintetben egyébként tartózkodó, s nem nagyon közli arámul Jézus szavait, most mégis az eredeti arám nyelven idéz. Máriából kiszakad a kiáltás: Rabboni, Mester, Uram – felismerés! A felismerés, a látás, ez Jézus szava nyomán támad. Azt szoktuk mondani, hogy nem látásból van a hit, hanem hallásból, így írja az ige is: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által… s most értitek, ha azt mondom, a látás is hallásból van. Látni Őt és Őt látni, a Feltámadottban látni Jézus hatalmát és dicsőségét,  ez is az Ő szava nyomán lesz. Máskülönben, volna-e értelme annak, hogy Pál apostol olyan csodálatos szavakkal buzdítson bennünket s mondja: Annak okáért az az indulat legyen bennetek, ami a Jézus Krisztusban volt! Hogyan legyen? Egy kétezer éves figura indulata bennem? És hogy legyen mindannyiunkban – ahogy az apostol mondja – egy-ugyanazon lélek, egy-ugyanazon indulat, egy-ugyanazon szeretet, egy-ugyanazon elkötelezés? És az, ami a Krisztusban volt! Mi alapon? Azért, mert Jézus él, Jézus lelke hatalma nyomán látható, Jézus indulata megtapasztalható, istensége átélhető és ezért az az indulat, amely benne volt, hogy adta magát halálra mindenek életéért, engedelmes volt az Atyának, ez az indulat a szeretet indulata lehetséges a számunkra. Nem hiábavalóságot kér az apostol, nem arra buzdít, hogy, nosza ki-ki alkosson magának egy-egy Jézust, ki-ki képzelje el úgy, ahogy tudja, hámozza ki képzeteiből, vízióiból, látomásaiból azt az indulatot, amit magának szerkeszt, aztán legyen benne az. Azt mondja az apostol egy ugyanazon indulattal viseltessetek egymás iránt. És ez az egy ugyanazon indulat nemcsak a közösséget feltételezi, nemcsak azt, hogy egymásra nézve tudjuk egymást hordozni, tudunk egymásért küzdeni, tudjuk egymást szeretni, tudjuk a másik javát nézni, hanem az egy ugyanazon azt jelenti, az egy ugyanazon Úrtól, a feltámadott Krisztustól való. Mária-Magdaléna látott és látott. S elment Mária-Magdaléna hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat. Nem valakit látott, nem egy mitikus figurát, nem egy eszmét, nem a kertészt, nem az inkognitóba öltözött istenfigurát – magát az Urat látta.
S végezetül, kedves testvéreim, arról a kifejezésről is szólnunk kell, melyet itt, a 18. versben olvasunk: elment Mária-Magdaléna, hirdetvén... A magyar angyal szó a görög angelosz szóból származik. Ugyanennek a szónak az igei alakja az angélia: hirdetett üzenet. Az angyal hírnök, követ. Az a dolga, hogy amit rábíztak, adja tovább. Isten az ő angyalaival üzent néked, s az angyal dolga, hogy ezt továbbadja. Lehet, hogy néha te is hallasz angyali üzenetet, ne hessegesd el, az bizony nem a te szíved hangja, nem a lelkiismereted suttorgása, nem valami kollektív tudatalattiból feltörő, felbukkanó üzenet. Isten üzen. S angyalainak az a dolga, hogy ezt átadják. Máriából is angyal lesz, mert angéliát, üzenetet mondott a tanítványoknak. Nem azt olvassuk, hogy elmondta a tanítványoknak, beszámolt nekik, tudósította őket, - ó, mennyi gyönyörű szót lehet találni: élménybeszámolót tartott, diavetítéssel pogácsa és néhány pohár bor kíséretében – nem. Hanem hirdette nekik. Tudjátok, ebben az a megrendítő, hogy itt egy férfivilágban vagyunk, egy tekintélyelvű világban. Egy jelet, vagy kettőt hadd mondjak erre. Mária be se mer menni a sírba, csak betekinget, János, a fiatalabbik tanítvány, aki messze megelőzi Pétert, megáll a sírnál és ő se megy be, Péternek kell megérkeznie, ő az oszlop, ő a tanítványi közösség első embere. Ez egy tekintélyelvű világ. S most azt olvassuk, hogy ebből a törékeny, háttérbe nyomott, szerencsétlen asszonyból a feltámadás örömhírének angyala lesz. Márk evangélistánál azt olvassuk, hogy – persze – nem hittek neki, asszonyi fecsegésnek tartották, hagymázos lázbeszédnek, könnyekben tört képzetalaknak, gyászmunkában roskadt asszony beszédének.
De éppen az az angyali üzenetadás lényege. Az angyal csak elmondja, továbbadja, kijelenti.  Lehet reá süketnek lenni. Hanem az, hogy aki hallja, és a szívéig elengedi, és ennek nyomán maga is látja Őt, az immár tudja hirdetni is. Régi keresztyén szokás Húsvét reggelén így köszöntenünk egymást: feltámadott, bizonnyal feltámadott. Boldog ember az, akinek ebben a húsvéti köszöntésében ott van az is: én hallottam, én láttam, én hiszem, én tudom, hogy Ő él, erői áthatnak, s bennem lelke hatalma által az Ő indulata  lakozik. Ugyanaz az indulat legyen veletek, mint a Krisztus Jézus volt, szeretetre, engedelmességre, alázatra, Isten nevének dicsőítésére. Őelőtte hajtsatok térdet, mert Őelőtte minden térd meghajol, mennyeié, földié, földalattvalóé! Dicsőség a feltámasztó Istennek, dicsőség a feltámadt Krisztusnak.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nagyhétben Jézus szenvedés-történetét végigkövetve újra olvastuk az evangélisták leírását. Azt láttuk, hogy az evangélisták az evangélium többi részéhez képest, Jézus egész földi élettörténetéhez viszonyítva igen terjedelmesen és aprólékosan írják le a passiót. Egyetlen mozzanat sem maradhat ki, egyetlen, csekély, a nagyvonalú elbeszélő számára talán lényegtelen esemény sem marad el az elbeszélésükből, valóban, mindent, mindent fontosnak tartanak. S ahogyan igaz egy régi bibliatudós megjegyzése Márk evangéliumáról – nevezetesen, hogy az passió-történet rövid bevezetéssel – ezt gyakorlatilag a többi evangéliumról is elmondhatjuk. Mégis, milyen különös, hogy Jézus nagypénteki szenvedése, agóniája, halála körülményei között van egy igen terjedelmes időszak, mely a megfeszítés pillanatától az utolsó percekig tart, mintegy három óra, melyről egyik evangélista sem mond semmit más, csak annyit, amit felolvastam Mátétól. A tényről Márk és Lukács is egyöntetűen beszámol. Mikor Jézust megfeszítették, s vele együtt a két latrot jobb és balkéz felől, mintegy hat óra volt (mai időszámítás szerint tizenkét óra), és támadt nagy sötétség az egész tartományban, és tartott mintegy kilenc óráig (a mi időszámításunk szerint délután háromig), azaz három órán keresztül. Erről a három óráról, Jézus agóniájának lényeges tartalmáról, miközben a megfeszített vívja a haláltusát, nem szólnak az evangélisták, nem részletezik, nem mutatják be, hogy ez a szenvedése hogyan ment végbe, egyetlen mozzanatát nem tudatják.  Pedig aki szenvedett akár csak három percig, annak emlékezetébe olyan mélyen az, hogy szenvedése minden részletéről később is be tud számolni, újra és újra fel tudja idézni ezt. A fizikai kín, a fájdalom a lélekben szenvedéssé válik, és a szenvedés felidézhető.
János evangélista viszont nem említi, hogy beállott ez a három óráig tartó sötétség. Ő már korábban, az Utolsó Vacsoráról idézi Jézus szavait, - ezeket a szavakat egyébként Lukács evangélista is közli: íme eljött az óra, mondja Jézus, és ez az óra most van, amikor az ember fia a főtanács kezére adatik, amikor ítéletet mondanak felette, halálra ítélik, megfeszíttetik, meghal, és majd harmadnapon feltámad. Lukács még markánsabban adja vissza Jézus szavait: ez az az óra – mondja Jézus a Gecsemáni kert felé tartva tanítványaival – és ez a sötétség hatalmáé. Egyszóval, kedves testvéreim, nem valamiféle szellemi értelmezést adnak itt az evangélisták, miszerint Jézus megfeszítése az emberiség történetének a legnagyobb mélypontja – noha ezt is mondhatjuk –, a legsötétebb ideje, lelki éjsötétje, vagyis az egész emberi történelem legmélyebb sötétsége, hanem éppen megfordítva: ők Jézus szavait látják itt beteljesedni: ez az az óra és a sötétség hatalma. Ez áll be, és ezt egyetlen mondatban adják tudtunkra az evangélisták.  És ha ez a sötétség beállott, akkor ezzel együtt némaság is beállott. A katonák, akik a kivégzést végrehajtják, miután a zsákmányon megosztoztak – így mondja az evangélista: leültek és őrizték őt, várva halála bekövetkeztét. Erről a három óráról, a sötétségről és a sötétség értelméről – ha ugyan van a sötétségnek értelme -, a beálló napfogyatkozás üzenetéről – ha ugyan van annak üzenete – szeretnék szólni most közöttetek Isten lelke segítségül hívásával ezen a mai estén.
Lukács evangélista – mint említettem –Jézus szavait idézi: ez az az óra és ez a sötétség hatalma. A Megváltó agóniájában egy döntő óra áll be, amikor – ahogyan a régiek mondták - maga a természet is sötétbe borul. Egyik nagypénteki énekünk is így kezdődik: mély gyászba borult a természet. Mintha az Isten által teremtett világ is megrettenne most, és egy olyan különös természeti jelenség állana be, mely abban a korban valóban megtörtént, mert egy alexandriai történetíró, Dionüsziosz erre az időszakra utalva feljegyez egy hosszú ideig tartó napfogyatkozást, és azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy vagy a természet istene szenved, vagy a világ gépezete omlik össze. A régiek, akik nem látták a szellemet, a természetet, a történelmet és a natúrát oly módon elkülönültnek, mint ahogy mi látjuk, bátran azt mondták: gyászol a természet. Vagy még inkább mondhatnánk, hogy valami olyasmi történik itt, amit a nagy orosz ikonfestő, Andrej Rubljov az egyik ikonján ábrázol: a megfeszített Jézust látjuk középen, és felette a Mennyei Atya mintegy eltakarja a szemét. Ha Isten eltakarja a tekintetét, akkor sötétség támad, mert akkor van világosság az életünkben, ha Isten az Ő tekintetét nem fordítja el rólunk. Így hangzik az áldás is: fordítsa ránk Isten az Ő tekintetét. Így könyörög sok helyen a zsoltáros is: ne fordítsd el rólam tekintetedet. Akkor vagyunk világosságban, akkor van az életünknek fénye, biztonsága, távlata, perspektívája, ha Isten világosságában, tekintetének világosságában járhatunk. De ahogy ez a régi, orosz festő ábrázolja, mintha Isten eltakarná most tekintetét, hogy ne lássa szenvedni az Egyszülöttet. S aztán, ahogy az evangéliumokban is olvassuk, mikor újra felkél a világosság, oszlik a sötétség, kiált Jézus a sötétség harmadik órájának a végén: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! Ez a három óra a sötétség mélyén Istentől elhagyattatva, hiszen Isten is mintegy eltakarja a tekintetét, ez az ítélet legteljesebb mélysége. Mikor a teológusok arról beszélnek, hogy Isten Jézusra vetette rá bűneink büntetését, Jézus hordozza el Istennek az emberi nem bűnei miatti haragját, akkor arról szólnak, hogy ez az emberi történelem legmélyebb és legsúlyosabb drámája, mert itt ütközik össze halálos módon Isten igazságossága és az ember Isten elleni lázadása. S ehhez azt is hozzáteszik mindig, hogy Jézus maga-magára maradva hordozta el ezt a büntetést. Isten ítéletéhez ez is hozzátartozik. Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te akarod, - így imádkozik Jézus néhány órával korábban, Nagycsütörtök este a Gecsemáni kertben, vért verítékezve, agonizálva. Igen, az agónia nem a kereszten kezdődik, de az agónia nem is a Gecsemáni kerti imádsággal kezdődik, az agónia ott kezdődik, amikor az ember kiszakítja magát Isten szeretetéből és áldásából, amikor átkot vesz magára, noha hallotta és érti a szankciót: amely napon ama fa gyümölcséből eszel, halálnak halálával halsz. Ezóta tart ez az agónia! De Krisztus helyettünk odaáll. Ettől kezdve ebben az éji sötétben felfénylik a kereszt egyik titka – ahogy Pascal mondja – Krisztus agóniája a világ végezetéig tart, minden emberért. Nemcsak az akkoriakért, nemcsak azokért, akik akkor Őt halálra adták, nemcsak ott a megszeppenő és gyáván elszaladó tanítványokért, nemcsak ott azért a nemzedékért, nemcsak az előttük járókért, hanem minden későbbi nemzedékért a világ végezetéig, és értünk is. A Krisztus agóniájában ott van a miénk is.
A Krisztus halálában ott van a miénk is. A Krisztust körbevevő mélységes sötétségben ott van a miénk is. A Krisztus elhagyottságában ott van a miénk is. S azért, hogy a mi halálunk átmenet legyen a halálból életre, hogy a mi szenvedésünk  az életre vezető kereszt hordozása legyen, hogy a mi bűnünk megbocsáttassék, hogy a mi lázadásunk és engedetlenségünk Krisztus kegyelme által fiúságra, boldog istenkövetésre változzon. Amikor Jézus szavait halljuk: éli, éli láma sábaktáni, én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, akkor mégsem arról kell szólnunk, hoyg Jézus agóniája valami szánalomra méltó, megindító, az ember érzékenységét felébresztő és a lelkében mély és drámai húrokat megpendítő küszködés lenne. Bárhány passió-történetet látunk, akárhányszor elolvassuk azt az evangéliumokban, bármennyi irodalmi feldolgozása kerül elénk vagy próbáljuk önmagunk számára elképzelni azt, valóban mindig igen mélyen megrendülünk. Az ember minden szenvedés láttán megrendül. Hogy ne sírnánk, ha látunk egy síró kisfiút, hogy ne sírnánk, ha látunk egy ereje teljében levő fiatalembert egyik napról a másikra halálban összeroppanni, hogy ne rendülnénk meg és sírnánk, ha látnánk idős, megfáradt embereket, akik hosszú hónapokon és éveken keresztül iszonyatos küzdelmet folytatnak a szenvedéssel, a halállal, a betegséggel minden erejüket felégetve! Hát hogyne rendülnénk meg Jézus keresztjénél!
Mégis, kedves testvéreim, azt kell mondanunk, hogy nem az agonizáló Jézus puszta küszködését, küzdelmét látjuk itt, hanem az agónia szó másik értelmét is látjuk a kereszten: itt harc folyik, a szó valóságos értelmében vett harc, élet-halál harc. „Én vagyok a világ világossága – mondja Jézus - és aki engem követ, nem járhat a sötétségben.” Ti az én tanítványaim vagytok – mondja -, kövessetek engem, maradjatok énbennem, és akkor az Atya világosságában jártok.” Amikor tanítványainak önmaga sorsát példázva az elhaló gabonamagról beszél, melynek meg kell halnia, hogy belőle új élet, új életek sarjadjanak, akkor azt mondja tanítványainak: aki engem követ, az ott lesz, ahol én vagyok, és aki engem szeret, azt megbecsüli az Atya. Az apostol pedig a kolosséi levélben azt mondja, Istent magasztalva: kihozott bennünket a sötétségből és a halálból és általvitt bennünket az Ő fiának csodálatos országába. De hogy ez az átlépés, vagy - ahogy szokták mondani – ez az átlendülés megtörténhessen, ahhoz, hogy az ember kiléphessen az élet sötétségéből, a világ hatalmasainak fogságából Isten csodálatos világosságára, ahhoz nagy harcot kell folytatni. Bennünk is és értünk is. A kereszten Jézus értünk is harcol, de velünk is harcol, sőt velünk szemben is. Mert amikor azt mondom, és ezzel közhelyet mondok, hogy a szenvedő ember szenvedése megindít bennünket, akkor az emberi léleknek csak az egyik oldaláról beszéltem.
Az is igaz kedves testvéreim, hogy a gyengét, az erőtelent és a szenvedőt az ember hajlamos bűnbaknak megtenni. Kit bántanak a gyermekek maguk között? – Az esetlent, az idétlent, a betegest, akis pufit vagy éppen a csont-soványt, azt, akinek nyolcdioptriás szemüvege van, nem olyan erős, mint ők. Kire szokták rátenni ítéletben, vádaskodásban, pereskedésben a bűnt, ki lesz a bűnbak? Nem a legszebb, nem a legerősebb, nem a legsugárzóbb – hanem a szenvedő. Ez is ott van a lelkünk mélyén. Megérdemli, mondjuk, úgy kell neki. Amit itt a csúfolódók is mondanak: ha valóban Ő Izrael királya, szabadítsa meg Őt Isten, hiszen Isten Fiának tette magát, hivalkodott. Hol az Isten? Nem siet segítségére, nem jönnek angyalok légiói, nem tud leszállni a keresztről – vagyis, ahogy Ézsaiás próféta mondja jövendölésében – úgy ítéltük, hogy Isten büntetése van rajta! Amíg még magadban vagy Jézus nélkül, hidd el, ha szenvedőt látsz, így látod Te is a szenvedőt. Ezért hát a megfeszített nemcsak érted harcol, hanem veled is harcol. Ott, ahol magunk okán, magunk lázadása miatt a sötétség az úr. Most itt Nagypéntek keresztjénél nincs átmenet, kedves testvéreim. Fény van és sötétség van. Nincsenek félárnyékok, nincsenek szürke foltok, nincsenek felsejlések. „S támadt nagy sötétség a tartományban mintegy kilenc óráig”. Ebben a sötétben harcol érted és harcol veled az Élet Fejedelme. Azt szeretné, ha látnád, megértenéd, hogy nemcsak a sötétség hatalmaival harcol meg éretted, lévén Ő maga a világosság, ki nem fér össze a sötétséggel, hanem szeretetével küzd veled is. Téged is meg akar győzni – ne féljünk kimondani: le akar győzni. Az ó-emberedet akarja legyőzni, kiből újra meg újra a halál, az elveszés és a bűn sarjad ki, legyőzni akar, hogy aztán vele együtt feltámadj. Így mondja az apostol a megtérteknek, a korinthusi gyülekezet szentjeinek: hogyha Ővele meghaltunk, akkor Ővele együtt fogunk is feltámadni. S meghalni Ővele együtt azt jelenti: engedjük, győzzön le bennünket.
S végezetre, kedves testvéreim, ennek a háromórai sötétségnek, mély csendnek nemcsak az az üzenete, amit ez a szép orosz ikon kifejez, hogy Isten mintegy eltakarja a szemét, hogy ne lássa a szenvedést, mintegy elrejti maga elől, hanem maga Isten el is rejtőzik. Ugyanaz az Ézsaiás próféta, ki a saját népe nyomorúságát siratja, mintegy panaszkodva mondja: bizony rejtőzködő Isten vagy Te! Nincsen semmiféle isten-mechanizmus, nem tudjuk, hogy Istennek hogyan kell működnie. Ő szuverén, és szuverenitását most abban mutatja meg, hogy elrejtőzik. Nem félelmében, nem szégyenében, nem tehetetlenségében, hanem kegyelméből elrejti a keresztbe mindenségét, és gyengeségébe elrejti hatalmát. A gyenge, a kiszolgáltatott, az erőtlen Jézusba rejti el, akiről azt halljuk, hogy olyan volt, mint a juh az őt nyírók előtt, leeresztett kézzel állt oda az ítélőkhöz, hagyta, hogy megfeszítsék.
Ebbe a gyengeségbe rejti Isten az ő erejét. Meg akarod találni Isten erejét az életed számára? Mert anélkül minden összedől, anélkül csak egy helyben topogunk, anélkül csak úgy emeljük a súlyt, hogy nincs a kezünkben,  anélkül csak pantomim az egész élet. Ott, a halálig gyenge Krisztusban elrejtve megtalálod Isten erejét, elrejtette Isten a kereszt gyalázatában az Ő dicsőségét! Minden besötétedik. Hol ragyog az Isten dicsősége, az örökké megmaradó, mindent átfénylő, az egész világot átható, ami kezdettől fogva van? Legyen világosság és lőn világosság! Hol van az a felfénylő dicsőség, amely Karácsony éjjelén, amikor megszületett a Messiás, a Megváltó betöltötte az egész vidéket? S félelmes lenyűgözöttségbe vont mindenkit, aki azt látta. Hol az Isten világossága és dicsősége? Ott, a kereszt gyalázatában! Oda rejtette el. Elrejtette Isten a sötétségbe az Ő világosságát. Isten az Ő ítéletébe rejtette el szeretetét, hiszen a kereszt ítélet is. Íme, ha Isten eltakarja szemét, ha Isten elfordul, ha Isten mintegy visszavonul tőlünk és hagyja, legyen úgy minden, ahogy mi akarjuk, ímé, annak zárópontja a kereszt.
Az emberi történelem, a civilizáció, a kultúra, a csodálatos római jogrend, a legnagyszerűbb monoteista vallás, mindennek, ami van, és amit az ember tud, ez a csúcsa! Ám ez a csúcs mélypont, ez a kiemelkedés a legsötétebb verembe való belezuhanás. Ezért a kereszt ítélet. Azt mondja Jézus, amikor kérdezik Tőle: mi módon és milyen hatalommal bocsát meg ő bűnöket, oldoz fel embereket, ajándékoz új életet - nem azért jöttem, hogy ítéljek, én már nem ítélek, a világ maga ítéli meg önmagát. Mert hallotta, látta, tapintotta, észlelte, s ahogy egy helyen János evangélista mondja, ízlelte az Isten jóságát, és mégis elvetette.
Amikor mi ítélünk Isten fölött, Isten szeretet fölött, Isten jósága fölött, észre sem vesszük, mit ítél Isten. De ebbe az ítéletbe, Krisztus keresztjébe el van rejtve az Ő szeretete. Ezért hát kedves testvéreim, igazán, minden súlyával együtt értjük már, mit Jézus mond tanítványainak, kik majd a Feltámadott előtt élet-hódolattal hódolnak, kik a Feltámadott kezébe leteszik életüket, kik majd a Feltámadott szavának engedelmeskedni fognak, tehát tanítványainak, követőinek mondja Jézus: aki követni akar engem, tagadja meg önmagát és vegye fel az ő keresztjét. Ezt sokszor úgy értjük: azt, ami van: betegséget, nyűgöt, a gondot, a munkát, s mindent, ami az élethez tartozik. De most értjük igazán: Jézus a kereszten nem a mindennapos nyűgöt, bajt, gondot, terhet érti, hanem ezt a nagy titkot. A keresztbe van elrejtve, a kereszt gyengeségébe az Isten hatalma, a kereszt gyalázatába rejlik az Isten dicsősége, a kereszt sötétjében ragyog Isten csodálatos világossága, és ítéletében mutatkozik megmentő szeretete. Ha valaki követni akar engem, vegye föl a maga keresztjét, és úgy jöjjön Énutánam.
Ámen