Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Egyik régi kedves tanítónk a Teológián soha nem szűnt meg bennünket arra inteni, hogy ha azt halljuk a szószékről, hogy az igehirdető mindenféle teológiai vitákról tájékoztatja a gyülekezetet, az egyértelmű jele annak: kifogyott a  mondanivalóból és fellapozta régi tankönyveit a azokból idézget. Gyakori jelenség ez, de nemcsak a szószéken, hanem minden katedrán, hogy mikor kifogy a tanár a mondandóból, akkor régi anekdotákat idéz, vagy vicceket mesél, vagy beszámol a családi élete legújabb fejleményeiről. Ezért elnézést kérek a gyülekezettől, de nem mondanivaló hiánya okán fogok most az igehirdetés elején két teológiai vitát bemutatni. Látni fogjuk, hogy ezek  szorosan vágnak a felolvasott textushoz , és annak megértését segítik. Régóta folyik  vita a felolvasott szakasz azon részéről, melyben arról olvasunk, hogy  a Jeruzsálemben lévő görögök Filephez és Andráshoz fordultak azzal, hogy látni szeretnénk Jézust. Mit jelent ez?  A kérésükben valóságos látásról van szó. Tudjuk jól, hogy a világban legalább kétféle látás van. Lehet közvetlenül, színről-színre látni, és lehet valaminek a képét, lenyomatát, reprezentációját látni. Egy dolog, ha valakiről mutatnak nekünk egy fényképet, vagy egy festményt, és egészen más dolog, ha ugyanőt szemtől-szembe láthatjuk. Egy dolog, ha valakiről mesélnek nekünk valamit, idézik szavait, s egészen más, ha ezt az  ő szájából halljuk. Egy dolog valaki tetteinek közvetett hatását megtapasztalni, és megint más  a közvetlen közelségében lenni. A teológusok filozófiai segédeszközöket is alkalmazásba véve, azon vitatkoznak,  hogy magát,a valóságot, az ideát akarják-e látni ezek a görögök, vagy csak a teóriát, a képzetet, a képet. Így vagyunk mi is, a vita nem oka fogyott. Valóságos kérdése ez a ma emberének is. Beérhetjük-e azzal, hogy Jézusról beszámolókat hallunk, lenyomatokat látunk, filmeket nézünk meg, vagy pedig az Ő személyes valóságát akarjuk megtapasztalni? Vajon a görög atyafiak, akik hallottak valamit Jézusról, csak többet akarnak tőle tudni, valami mélyebbet, vagy, ahogy ezt az eredeti szöveg is jelzi, közvetlenül, magával Jézussal akarnak találkozni?
A másik teológiai vita még mélyebb. Ez arról folyik, hogy eljuthat-e az ember magától és magából Istennek a megismerésére? Ha igaza van Kálvinnak abban, hogy nekünk minden boldogságunk abban áll, hogy megismerjük Istent és magunkat, akkor meg kell ismernünk Istent. De rögtön jön a kérdés, hogy lehetséges-e ez magunktól? Van-e bennünk valami képesség, alkalmasság arra, hogy kultúra, civilizáció, vallás nélkül, magunkból, ahogy ma mondják: „magunk módján vallásos” úton megismerjük az igazi Istent. Nem a bálvány-isteneket. Nem azt, amit az ember a saját szívében fabrikál. Nem azt, amit elgondolunk Istennek, hanem a valóságos, igaz Istent, az ember Teremtőjét, Gondviselőjét, Megváltóját és Üdvözítőjét.  Lehetséges ez? Vannak, akik azt mondják, hogyne lenne lehetséges. Isten a maga képmására teremtett bennünket. Nézz bele a másik ember szemébe, s ha őszinte pillantást látsz benne, máris láttad Istent - így mondta sok misztikus. Nézz bele a saját lelkedbe, indulj el a lélek titokzatos ösvényein, s máris találkozol Istennel - mondják korunk divatos vallásfilozófusai. Hiszen az ember Isten képét hordozza. Hát hogy ne ismerhetné meg Istent, ott van benne a lenyomata. Ott van az Alkotónak a kezenyoma az emberi életen. Ez pedig kapcsolódási pont. Sőt,  ha akarja az ember, ha nem, úgyis elkezdi Istent keresni. Akik így érvelnek, azt felhozzák, hogy mióta a világ világ, az ember mindig vallásos volt. Még a legvadabb ateista korban is vallásos volt, mert az ateizmus is egyfajta vallásosság volt: ellen-vallásosság, vagy valláspótlék. Az ember, ha sötétben, kilátástalan helyzetben, tévelygésben is bolyong, keresi, tapogatja Istent, mert Nélküle nem tud élni. A másik tábor viszont azt mondja, hogy az ember magától nem ismerheti meg Istent,  mert ez az Isten-kép összetörött.  S nemcsak az Isten-kép törött össze, hanem ahogy Ady mondja egy mélabús versében: minden egész összetörött. Minden, ami életet, sorsot, történelmet, kultúrát, egybetarthat, darabokra törött. Az összetört pohárból nem lehet inni. A széttört tányérból nem lehet enni. A széttört tartályból elfolyik a tartalom. A bűneset miatt nemcsak megrongálódott az ember Isten-képűsége, vagy eltorzult a természetes Isten-érzék, hanem össze is tört.  Ha tehát  Isten nem interveniál, ha Ő maga nem jön, Ő maga nem nyilatkoztatja ki  magát, nem ragyogtatja ránk világosságát, ha nem szólítja meg az embert,  reménytelen helyzetben vagyunk, elvesztünk.
Kedves Testvéreim, azért mutattam  be ezt a két vitát, mert mindkettő a felolvasott részhez kapcsolódik. Ezt János evangélista a virágvasárnapi bevonuláshoz kapcsolja. János nem részletezi azt, hogy az ünneplő a tömeg és a gyerekek miképpen kísérik Jézust Jeruzsálembe, és mi történik velük. Csak egy drámai mondatban tudatja, hogy a főemberek látva az ujjongást, azt mondják egymásra legyintgetve: látjátok, semmit se értek, az egész világ őutána megy. Egymásnak mondják: semmit se érünk.  Semmi taktika, semmi praktika, semmi rágalom nem ér itt semmit, Jézus megállíthatatlanul népszerű. Híre megy. Ezután a mondja el az evangélista azt a történetet, melyet a többi evangélista nem beszél el. Az egész világ őutána megy. Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak Jeruzsálemben. Íme, itt van a világ.
Néhány éve egy német hittudós igen érdekes könyvet jelentett meg. Jézus életét dolgozza fel benne, és nagy erővel próbálja bizonyítani, hogy ami Jézus nyilvános működése során lezajlott, az nem egyéb, mint egy agrárproletár mozgalom. Jézus afféle Dózsa György figura lehetett, aki a szegény sorba döntött Galilea nyomorultjait gyűjtötte maga köré, a pásztorokat,  szántó-vetőket, a halászokat, az útfélen csellengőket, meg azokat, akik már partizánnak álltak. Jézus mozgalma vallási-politikai színezetű mozgalom volt.  Ez volt a Jesubewegung, a Jézus-mozgalomnak. Jézus volt a zászló, Jézus volt a hivatkozási pont, Jézus volt a referencia. Az Ő zászlója alá gyülekeztek a kor szegényei, proletárjai, elnyomottai, és most, itt a pillanat, megyünk Jeruzsálembe. Íme, kivívjuk a diadalt. Íme, eljön az igazságosság kegyelmi pillanata. A hittudós aztán a kritikák mérlegén megadta magát, mert a mai textust kihagyta értekezéséből. Ő ugyanis Jézus életét, és a körülötte kialakult mozgalmat  úgy próbálta bemutatni, mint mely kizárólagosan etnikai alapon zajlott, egy provincián belül, anyanyelvhez és helyi kultúrához kötötten, s amelyet később Jézus feltámadása után a tanítványok emeltek nemzetközivé, Jézus szavait és gondolatait egyetemes vallássá alakítva. Ám itt áll az evangéliumban: „Néhány görög is volt azok között,  akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen.”  S ezek elmentek a Galileából való Filephez, és azt mondták: „Uram, látni akarjuk Jézust.”  Dicsőséges pillanat ez. Messzemenően igazolja azt, amit a főemberek korábban egymás szemére lobbantottak: nem érünk mi semmit, az egész világ utána megy. Jézus után megy a világ. Őt akarja látni mindenki. Íme, az  ember szívének legmélyebb, legtitkosabb, talán soha ki nem mondott, vagy oly töredékesen mutatkozó vágya: látni Őt. Mert aki Őt látta, látta az Atyát. Akinek Jézushoz köze van, annak az élethez van köze, - így mondja János apostol a levelében. Aki Jézusban  van, a világosságban van. Amiből szeretnél kiszabadulni, ami fogva tart, az élet nyomorúságaiból, a megsötétedettségéből, bűneidből, behatároltságodból, elveszettségedből, mindabból, ami mélységesen átható, meghatároz és megbéníts végül, a halálból, mindebből Ő szabadít ki. Mi az éljük át, hogy értelmetlen dolog bármi jót, nemeset és szépet tenni, mi csak a bűn elvesző foglyai vagyunk, s egyik halálos körből zuhanunk a másikba. Tudjuk, nem igaz, amit a filozófusok sugallnak, hogy a világ spirálban felfelé emelkedik, egyre magasabbra, a szellem régióiba. Dehogy! Spirálban lefelé, a pokol bugyraiba zuhanunk! S ebből, Ő,  Jézus szabadít ki. Látni akarjuk Jézust!
Másrészt azért is dicsőséges pillanat ez, mert felfeslik, felszakad, felpattan a burok, amit a Jézus irigyei rászőttek, rátekertek, ráborítottak Jézusra és a tanítványaira. Másról sem olvasunk a János evangéliuma kezdetétől, mint hogy iszonyatos birkózás folyik. Jézus nyilvános megjelenésével, kinyilatkoztatásával, szavaival, csodáival felfeslik a világ halálos szövedéke, de a bűn emberi kétségbeesetten próbálják ezt leplezni, eltakarni, sötétben tartani, elhallgattatni. Csak nehogy kimenjen a híre, nehogy messzire hallatszódjék! Igaz, Jézusnak van már 12 tanítványa, aztán már 70 is, meg 120, de sebaj, ezt még el lehet fojtani! Ám a végén eljutnak oda, hogy Kajafás kimondja az ítéletet: jobb, hogy egy ember vesszen el, mintsem az egész nép, mert idejönnek a   rómaiak, és elveszik a hatalmunkat.  Zugba kell tenni ezt a dolgot, el kell hallgattatni. Eltakarni Isten felfénylő dicsőségét, semmissé tenni, kisszerű provinciális mozgalommá süllyeszteni, igen, a galileai szegényparasztok lázadásának titulálni,  vallásos rajongó mozgalomnak beállítani, ez a cél. De nem lehet. Ímé, néhány görög Jeruzsálemben...  Mit keresnek ott egyáltalán?  Görögök a zsidóknál? Mi  köze Jeruzsálemnek Athénhoz? – kérdezte Tertullianus egyházatya még 200 évvel később is. Mi köze van Athén emelkedettségének, filozófiájának, műveltségének, a Római Birodalom  megbecsült kultúrált polgárainak ehhez a kis júdeai provinciához, az ószövetség sötét, obskurus vallásához?  Mit kerestek ott? Uram, látni akarjuk Jézust!
És végül erről a dicsőségről azt is el kell mondanunk, hogy ezt magára nézve is mondhatja Jézus, és mondja is: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia!”  Egyszerű szavakkal: Jézus nemzetközi hírű lett. Ez nagy dicsőség. Úgy tűnik Jézus szavaiból, Ő erről beszél.  Eddig csak a pösze galileai halászokkal volt dolga, néhány vámszedővel, csodát látni akaró tömeggel, eddig csak a főtanács aggodalmaskodóival volt dolgom, de most itt vannak a görögök. Maholnap Athén Agoráján rólam fognak beszélni. S csak egy lépés, aztán a Római Birodalom szívében, a nagy Rómában, a Forum Románumon fogják a nevemet visszhangozni.. Most jött el az óra, hogy megdicsőíttessék az Embernek Fia!
Mégis, amilyen fölemelő, nyugodtan mondhatom, magáért beszélő mindez, olyan megrendítő,  ami ezután Jézus mond.  Mert Jézus azt mondja: „Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.”  Jézus a haláláról beszél.  Arról, ami bekövetkezendő lesz ott, Jeruzsálemben.  Arról, amiről annyi alkalommal szólt már a tanítványainak: Ímé, az embernek Fia felmegy Jeruzsálembe, elárultatik, a főpapok kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, meghal és harmadnapon feltámad. De sokszor elmondta ezt Jézus a tanítványoknak. És de sokszor mondták a tanítványok: érthetetlen beszéd ez. Ugyan, miről beszél a Mester? Nem tudják elhinni, nem tudják elképzelni, hogy ez a dicsőség, amiről Jézus beszél, az elhaló gabonamag dicsősége. Hogy ez a dicsőség az emberért életét adó Jézusnak a dicsősége. Nem tudják elgondolni, hogy ez a dicsőség az odaadásnak, az önfeláldozásnak, a bűnökből szabadító halálnak a dicsősége. Ők is csak az emberi dicsőséget tudják elgondolni. Csak úgy tudják elgondolni ezt a dicsőséget, mint, amikor bedobnak egy követ a vízbe, s a nyomán egyre terjed a hullámgyűrű. Egyre szélesebb, egyre tágasabb, egyre többet tudnak róla.  De úgy, hogy a gabonamag elhal, és azáltal, halála által terem gyümölcsöt, így nem tudják elképzelni.
Szeretett Gyülekezet!  Kedves Testvéreim! Azt hiszem, sok pillanata van a mi életünknek is, mikor a maga módján kereső emberek  odajön hozzánk, keresztyénekhez, hozzánk, akiknek a neve  a Krisztus nevéből van, és azt mondják: látni akarjuk Jézust! Vajon, – és ez virágvasárnap egyik nagy kérdése a számunkra – , még azok közé tartozunk-e, akik ott állnak pálmaágakkal, ujjongva, lelkesedve, sok jót és nagyszerű dolgot megtapasztalva, remélve, hogy az Ő országán a poklok kapui sem vesznek diadalt, nemhogy egyik vagy másik  politikai irányzat, és magasztaljuk Jézust, dicsőítjük Jézust, mert győzhetetlen Uruk Ő, dicsőséges Királyuk Ő. S bárkit szívesen  kézenfogunk, és odavezetünk ehhez a csodálatos Jézushoz. De így jó választ adunk-e? Teljes választ adunk-e? Ne kapkodjuk el a feleletünket. Jézus itt arról beszél a tanítványainak, hogy Őt elsősorban, mint az elhaló gabonamagot kell bemutatnunk. Róla úgy kell bizonyságot tennünk, mint Megfeszítettről. Van ennek a virágvasárnapi történetnek egy későbbi folyománya. Egy evangéliumhirdető a világot járva eljut Athénba. Oda, ahonnan talán ezek a görögök is jöttek. Az Areopagoszon bizonyságot tesz Jézusról. Csodálatosan kezdi bizonyságtételét.  Azzal a meggyőződéssel, hogy van kapcsolópont. Megdicséri a görögöket, akik még  az ismeretlen istennek is oltárt állítottatok. No hát, mondja ez az apostol, Pál, mert róla van szó, én most az ismeretlen Istenről fogok nektek prédikálni. S csoda szavakat mond Isten türelméről, gondviseléséről, világigazgató hatalmáról, s Jézusról is, mint megdicsőítettről.  De nem beszél a megfeszítettről, csak a megdicsőült Jézusról.  Kinevetik, s azt mondják, mit csacsog ez itt,  és némi kacaj kíséretében azt mondják: gyere el máskor is, meghallgatunk. Érdekes dolgot mondtál, valami új filozófiát, valami repülő istenségről, aki fent a mennyben röpdös. Pál Athénból Korinthusba ment, és később azt írja  a korinthusiaknak:  félelmek és reszketések között mentem közétek, de feltettem,  hogy nem akarok közöttetek másról hallani, mint a megfeszített Krisztusról. Pálnak is meg kellett értenie, hogy az igazi, érvényes keresztyén felelet erre a kérésre: látni akarjuk Jézust, - a megfeszített Jézus megmutatása. Miért? Azért, mert Isten a kereszt gyalázatába rejtette el dicsőségét. A kereszt ítélete alá rejtette el  megmentő szeretetét. Az egy Ártatlanba rejtette el mindannyiunk feloldozását. Ezért az Egyért, az egy gabonamagért, mely elhal, az Egyért, ki életét adja  barátaiért és ellenségeiért, ezért az Egyért, ki megveti az ő életét, hogy megtartsa sokakét, ezért az egy Krisztusért ad nekünk igazságot, ad nekünk boldogságot, ad nekünk szabadulást.
S legutoljára, kedves Testvéreim, térjünk vissza a kezdeti kéréshez: megismerhető-e Isten, képes-e az ember Istent megismerni? Sokan azt mondják, igen. Én azt mondom, nem. Sokan azt mondják, hogy ott lakik a szívünkben, minden ember szívében ott lakik, csak meg kell találni a kulcsot, hogy felnyissuk azt a titkos szobát, ahova bezárta a sors, a történelem, a bűn, a nyomorúság, Ő ott van. Sokan azt mondják, hogy nézzük csak a világot! Mennyi csoda van ebben a világban!  Nem, kedves Testvérek. Aki az embert megmenti, az az Isten. Aki az ember számára a megoldást hozza. Egyszerűen szólva: a megoldás az üdvösséget jelenti. Üdvözülni akarok. Megoldást akarok a betegségre, megoldást akarok a bűnre, megoldást akarok az élet értelmetlenségére, megoldást akarok a halálra. Ez az üdvösség. Isten Jézus Krisztusban mutatja be magát. Aki engem látott, látta az atyát – mondja Jézus. Aki nekem engedelmeskedik, azt az Atya megbecsüli. Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.  Látni akarjuk Jézust. Voltaképpen Istent akarjuk látni. Tehát az élet forrását akarjuk megtalálni.  A megoldás érdekel bennünket kezdettől fogva. Szeretett Gyülekezet!  Kedves Testvéreim! Ma is keres az ember. A mai ember is vallásos ember. S olykor megszólít minket, s kérlel minket: látni akarjuk Jézust! Mutassátok meg őt! A keresztyén felelet: a kereszt Jézusa, akiben Isten elrejtette szeretetét, dicsőségét, és kegyelmét. Aki Őt látja, látja Isten valóságát, látja Isten dicsőségét, bennünket megmentő, megáldó szeretetét. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, korábban János evangéliuma magyarázata kapcsán, az ötezer ember megvendégelésének történetekor arról szóltam, hogy az evangélium sajátos kifejezése szerint Jézus csodája mindig jel is egyben. A szémeion görög szót használja az evangélista. Eszerint amikor Jézus csodát tesz, azt sohasem önmagában kell látnunk, értékelnünk, felfognunk, hanem valójában úgy, ahogy általában minden jellel van a dolog. A jel azért jel, mert túlmutat önmagán. Önmagában is valami, kétségtelenül sokszor nagyon fontos dolog, esemény, mozzanat, de attól jel valami, hogy túlmutat önmagán. Múltkor így mondtam, hogy túlmutat önmagán. Ma pedig ennek a csoda-történetnek és az azt követő eseményeknek a kapcsán azt kell mondanunk, hogy a csodák, mint jelek, nemcsak fölfelé, azaz túl mutatnak önmagukon, nemcsak transzcendens dolgokra utalnak, mintegy meghaladván önmaguk egyszerű jelentését, hanem a csodák egyfajta mélységre is rámutatnak – ha szabad ezt a kifejezést használni -, maguk alá is mutatnak. A csodák, mint jele azt is megmutatják, hogy micsoda mélységek felett járunk, és ezek a mélységek elnyeléssel fenyegetnek. Jézus csodái, Jézus személye, üdvösséget szerző munkája, egyszóval Isten közöttünk megnyert szeretete ezektől a mélységektől akar bennünket megszabadítani. A történetnek a kapcsán ennek a mélységnek legalább három dimenziójáról kell szólni. Sokkal több is van, de most csak háromra lesz idő, ennyire telik.
Először is arról kell szólnom, hogy a sötétség mélységei felett járunk, és ez a sötétség bennünket elnyeléssel fenyeget. Erről konkrétan is szól a történet, erről beszél Jézus a végén. Megvallom őszintén, testvérek, hogy Isten engem csodálatos felejtő-képességgel, felejtő-tehetséggel ajándékozott meg, ezért ezt a részt is úgy tudtam végigolvasni, mint aki soha életében még nem olvasta, pedig tudom, hogy olvastam, mert a teológus koromban újszövetségi bibliai teológia tárgyból ebből a részből vizsgáztam. Mindazáltal megajándékozott Isten azzal, hogy tudjak felejteni, s úgy olvastam el ezt a részt – egyébként ajánlom mindenkinek az egész kilencedik rész folyamatos végigolvasását – mint egy krimit. Mert ez valósággal krimi. Egy vakon született embert gyógyít meg Jézus, s mindjárt a gyógyulás, a csoda-esemény nyomán óriási feszültség támad. Először is a vak ember szomszédai, ismerősei vetik fel a kérdést – talán okkal is, joggal is –hogy ez lenne az, aki vakon született s ki tudja, hány esztendeje itt ül és koldul? Némelyek azt mondják, hogy ő az, persze, hogy ő az, nem látjátok? Mások azt mondják, hogy ez csak a hasonmása. Akkor a vak ember kijelenti: én vagyok az. De hogy gyógyultál meg és ki gyógyított meg téged? Aztán folytatódik a történet, azzal, hogy a főemberek és a farizeusok azonnal beidézik, hithatósági inkvizíciós vizsgálatot foganatosítanak, mert szombat napon történt a gyógyítás. S kérdik tőle: hogyan gyógyultál meg? Egy ember sarat gyúrt a nyálából, bekente a szememet, elküldött a Siloám tavához, megparancsolta, hogy fürödjek meg, s mire visszaindultam, már láttam is. És ki ez az ember? Én nem tudom, hogy ki az az ember. De már ott van a farizeusoknak és a főembereknek a szívében, hogy ez az ember az a Jézus, akit az imént meg akartak kövezni. És ekkor, s ez valóban krimi, azt olvassuk: köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust, de Jézus elrejtőzött és kiment a templomból. Ez is szombat napon történt. A Jézus megkövezni akaró főembereknek és farizeusoknak eszébe se jutott, hogy szombat van. Eszükbe se jutott! Megölni szombat nap is lehet. Kivégezni, likvidálni, félretenni –ez a legnagyobb ünnepnap, nem? Megszabadulunk az ellenségtől, lehet bontani a pezsgőt, lehet fújni a fanfárokat. Amikor Jézus meggyógyít egy vakon született embert, azonnal eszükbe jut, hogy szombat van. Ez rettenetes! Először is, Jézus dolgozott, mert a nyálából valami sarat gyúrt, „felcserkedett” egy kicsit. És dolgozott a meggyógyított ember is: elment és megfürdött a Siloám tavában, mely rituális fürdőhely volt, vagyis ez a fürdés szent munka volt, de munka volt. Azon kívül jött-ment és járt-kelt ez a meggyógyított ember. Azonnal elindult az inkvizíció: ki ez az ember? Az előzményekből tudjuk, hogy rendkívül kínosan érinti a főembereket ez a gyógyítás. Ki is mondják aztán a vitatkozás során: az a Jézus nem lehet, hiszen már kimondtuk rá, hogy bűnös, és bűnös ember ilyen csodát nem tud tenni, bűnös emberrel nincs ott az Isten ereje és az Isten áldása. S mivel ez az atyafi nem tud mondani semmit, illetve, vélekednek,  lehet, hogy csak egy hasonmás, a gyógyítás nem is történt, ez csak egy trükk, Jézus elküldte, s visszajött az unokatestvére vagy a hasonmása vagy az ikertestvére, aki mindig is látott, úgy döntenek behívatják a szüleit! Behívatják hát a szülőket, szembesítés történik, azonosítás – majd elkezdik a szülőket firtatni: ki volt az, aki meggyógyította a fiatokat? János feljegyzi a szülők meghökkentő feleletét: nagykorú már a gyerekünk, kérdezzétek meg őt, majd ő elmondja nektek. Hozzáteszi az evangélista: azért mondták ezt, mert féltek. Féltek, hogy kiközösítik őket, kizárják őket a közösségből, megfosztják őket állampolgárságuktól, ki tudja, mi következhet? A főnökökkel beszélünk most. Kinek a lába nem cidrizne, kinek a lába nem remegne, hogyha a főhatalmassághoz kell menni? Aztán visszahívatják az atyafit, és másodszorra is kifaggatják. Ő már nem is érti miért. Itt a történet, a krimi humoros fordulatot vesz, mert visszakérdez a meggyógyított vak: miért faggatok engem ennyire, miért izgat ez benneteket, hogy ki gyógyított meg engem, ti is a követői akartok lenni? Erre megfogják a szerencsétlent és kidobják maguk közül.
Kedves testvérek, a történet így, ebben a bemutatásban azt mondja, hogy lát a vak és a látók vakok. Valami feneketlen mélység örvénylik az ember alatt, a sötétségnek a mélysége, és ez a sötétség megrendítő módon, de nagy dráma ez, akkor fogja meg igazán az embert, amikor az ember azt hiszi, hogy lát. Továbbá azon a jogon, hogy lát, ő akarja a dolgokat tisztába tenni. Hiszen itten is erről lenne szó. Ezek a főemberek, a farizeusok, a mindent tudók, mindent ismerők, mindent látók most igazságot akarnak tenni. Egy nagy dogmatikai tét körül forog a faggatózás, de látjátok, a dogmatika mégsem elvonatkoztatott száraz tudomány, életbevágó dolgok forognak itt. Ha Jézus bűnös, mert mi annak nyilvánítottuk, akkor nem gyógyíthatta meg ezt az embert. H viszont Jézus gyógyította meg, akkor nem lehet bűnös. Ez egy egyszerű szillogizmus. A régi időben is ismerték és alkalmazták a tételt: a bűnössel nincs ott Isten kegyelme, vagyis ha Jézus bűnös, nem gyógyíthatott. Ha Jézus gyógyított, akkor vele van Isten kegyelme, de akkor nekünk végünk, mert mi Őt bűnösnek mondottuk, nem láttuk Benne meg a világ világosságát. Láttuk őt, de nem hittünk benne.
Máris visszacseng Jézus korábban mondott szava: Isten dolgait cselekedni az, hogy hisznek abban, akit Isten küldött. S, jaj, mi nem hittünk benne! Kedves testvéreim, ez ennek a történetnek a második mélysége, amire a csodajel mutat. Megmutatkozik, hogy milyen nagy mélység a hitetlenség, vagy még pontosabban, milyen nagy mélység a hitnélküliség. S ez is elnyeléssel, halálos veszedelemmel fenyegeti az embert. Óh, nem arról van szó, kedves testvéreim, ezt ti is nagyon jól tudjátok, hogy vakon kellene hinni! Éppenséggel ez a történet arról szól, hogy nem vakon kell hinni! Ha vakon kellene hinni, akkor Siloám tavánál más történt volna. A tanítványok azt firtatják, hogy ki vétkezett, Uram, mondd meg nekünk! Ő vétkezett vagy a szülei vétkeztek, mert születésétől fogva vak? A tanítványok is így tanulták a régi izraeli dogmatikát, hogy a bűn nem marad büntetés nélkül, előbb-utóbb utoléri az embert, vagy ha nem őt, akkor a gyerekét, vagy ha nem őt és nem a gyerekét, akkor az unokáját. Mély gondolat ez, kedves testvéreim. Mély emberi gondolat. Valami olyasmi ez, mint a vénák a szervezetben, nagyon mélyen áramlik bennünk ez a gondolat. Ha valakinek az életében bekövetkezik egy betegség, biztos vagyok benne, hogy azonnal átsuhan a szívén: utolért az Isten büntetése, vagy ellenkezőleg, megszólal benne a méltatlankodás: hát mit vétkeztem én, miért nem hagy engem békén az Isten? Valakire rászakad a családban egy elhordozhatatlan teher, egy beteg családtag, egy családi tragédia, valami nagyon rossz, amire senki sem számított – és azonnal megindul a bűnbak-keresés. Nagyon mély, bennünk is nagyon mély gondolat ez. A tanítványok nem kertelnek, ők már hosszú idő óta Jézus tanítványai, az Ő iskolájába járnak, nekik is szabad teológizálni – miért ne lenne szabad –, s mindjárt meg is kérdezik a Mestert: ki vétkezett, ő vagy szülei?  Nos, kedves testvéreim, ha ez a történet a vakhit története lenne, akkor Jézus azt mondaná: senki, így is mondja. Majd így folytatja: azért van ez így, hogy nyilvánvalók legyenek az Isten dolgai. Talányos ez a felelet, de erről később. Ha a vakhit története lenne, Jézus nem azt mondta volna, hanem azt: azért született vakon, hogy számotokra is kiábrázolja, hogy így kell hinni. Majd odament volna, megsimogatta volna az atyafi buksiját, és azt mondta volna neki: hiszel-e Istenben? Hiszek. Rendben van - ez a jó dolog! De ez a történet ennek éppen a fordítottja. A szemek megnyílásának a története ez, s Jézus nyomatékkal mondja: amíg a világon vagyok, a világ világossága vagyok. És cselekednünk kell annak dolgait, aki engem elküldött, mert cselekedni csak addig lehet, amíg nappal van, aztán majd eljön az éjszaka, amikor senki semmit nem tehet. Amíg nappal van, amíg a világ világossága veletek van, - nos, addig kell hinni, kedves testvéreim. Mert az Atya dolgait cselekedni azt jelenti: hinni abban, akit Ő elküldött. Megdöbbentő mozzanat, hogy beleláthatunk, át is láthatjuk és bele is szédülhetünk, hogy milyen zárt és mechanikus világban élnek a Jézus kortársai. A tanítványok is, igen, az ő kérdésük is mechanikus. Olyan kérdés ez, amelyből kiderül, hogy szerintük a világ igenis mechanikusan működik. Aztán a főemberek firtatásai, a szillogizmusaik mind-mind egy mechanikus világképre utalnak, egy bezárt világot tükröznek. És ez azt is jelenti, hogy egy ilyen világban nincs szükség hitre. Ahol minden magától működik, ahol minden mechanikusan bekattan, ahol minden rendjében úgy következik, ahogy következnie kell, ott nincs szükség hitre. Ott nem kell a világot felnyitni, ott nem szükséges távlatokat keresni, ott nem érdemes azon gondolkozni, hogy Isten esetleg meglep bennünket valamivel, ott nem kell azon törni a fejünket, azon rágni a lelkünket, azon gyötörni a szívünket, hogy talán mégsem úgy van, ahogy látjuk, talán mégsem úgy van, ahogy a logikából következne, talán mégsem úgy van, ahogy egyébként az eszünk is diktálná. Talán Isten mégis több, több mint a mi szívünk, több mint ez a világ, több mint a világ minden történése és törvényszerűsége, Isten ennek a világnak teremtője és szuverén Ura.
Hit nélkül élni azt jelenti: ezt soha meg nem látni. Hit nélkül élni azt jelenti, hogy látás nélkül élni. Nyugodtan ki merem jelenteni ezt, még akkor is, ha a felvilágosodás óta éppen azt magyarázzák az európai embernek, hogy majd mikor látni fogsz, majd mikor megvilágosodsz, majd mikor beleragyognak az emberi elme fényei a legelrejtettebb titkokba, akkor nem lesz szükséged a babonás, papos, klerikális hitre. Ma is halljuk ezt, sikoltozzák itt-ott: megint előretört a klerikális reakció, és  sötét babonába akarja taszítani a népet. Kedves testvéreim, hinni azt jelenti, hogy látni. Látni az Isten nagyságos dolgait. Mert ki látja ebben a történetben az Isten nagyságos dolgait? Az atyák, a profi írástudók, a főfarizeusok, a szent emberek? Az Isten törvényein, a próféták beszédein rágódók? Látják a hivatásos istenimádók? Nem látják. Ők törvénysértést látnak. Nem látnak. Ők azt látják, hogy bajban vannak. Nem látják. Ők azt látják, hogy Jézusnak ez az egy cselekedete cáfolja minden feltevésüket. Ők a hatalmuk összedőlését látják, az Isten nagyságos dolgait nem látják. Pedig azt mondja Jézus: azért van ez így, hogy ez az ember vakon született, és most meggyógyul, hogy nyilvánvalókká legyenek az Isten dolgai. Más szóval: hogy felragyogjanak. Hogy lehulljon róluk a sötétség, vagy még inkább: hogy felragyogjon a  fény a sötétségre és elűzze azt. Kedves testvéreim, Jézus csodájának nagy üzenete és nagy jele, hogy Ő ebből a hitnélküliségből akar bennünket kiszabadítani.
És végezetül azt is el kell mondani, hogy a jel természetesen a gyógyulásnak a jele, hiszen gyógyításról van szó. De nemcsak egy egyszeri, váratlan és talán utánozhatatlan gyógyításról van itt szó. A legizgalmasabb és legérdekesebb az, hogy ez a csoda mint a gyógyulás jele és ígérete arról beszél, hogy ott van alattunk, és elragadással fenyeget bennünket a puszta létezésnek a mélysége is. Az is mélység, a puszta létezés mélysége, ahol az ember biológiai géppé lesüllyedve létezik, eszik, iszik, ölel, alszik – ahogy József Attila mondja versében – és kész. Ennyi a világ, ennyi az élet: ehess, ihass, ölelhess, alhass.. Biológiai működés, fajfenntartás, ösztönlét, pusztalét. Jaj, de nagy erővel húz ez bennünket, kedves testvéreim, és, jaj, de sok hang hallatszik a mai világban, mely mindenféle barokkos és rokokó módon tárja ezt elénk. Ez az életprogram. Haverok, buli, Fanta – nos, ez nem az? Enni, inni, ölelni, aludni – kész, pont – ez az élet, egy jó buli, nagy zaba, végtelen piálás, , nagyszerű ölelések csodálatos sorozata örökös szundikálás. Mámorból nirvánába. S aki ezt elhiszi, azt elragadja a puszta létezés feneketlen mélysége, ősállati valósága, és nem tudja már, hogy miért boldogtalan. Nos, ezért boldogtalan, mert az ember csak akkor boldog,  ha látja a szellemi életet és eljut ebben a látásban a szellemi életre. Jézus nagyon egyszerűen mondja most ezt, megrendítők a szavai: ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. Ez a szó-szoros értelmében ítélet, vagyis ketté-választás: aki nem lát, lásson, szabaduljon, jusson el a lelki szellemi élet, az isteni élet bőségére. Aki pedig lát és úgy él, mintha nem látna, tehát nem hisz, nem dicsőíti az Istent, az legyen vakká. Prófétai ítélet teljesedik be itt: hallván hallnak, de nem értenek, és nézvén néznek, de nem látnak. Isten nagyságos dolgait látni azt jelenti: hinni. Isten csodálatos világát, szabadításának jeleit látni azt jelenti: hálás életet élni. Igen azt jelenti, hogy alázattal élünk Isten előtt és dicsőítjük Őt. Olyan megrendítő,  hogy miután kiközösítik ezt a meggyógyult embert, - gondoljatok ebbe bele, a meggyógyultat közösítik ki, az egészségre jutottat közösítik ki, a megnyílott szeműt közösítik ki, a látót! - ő visszatér Jézushoz, s Jézus megkérdezi tőle, hiszel-e az Embernek Fiában, ő így szól: ki az Uram, hogy higgyek benne? Jézus pedig magára mutatva azt mondja: látod Őt, és aki veled beszél, Ő az. Erre ez az ember így szól: hiszek Uram, és leborulva imádta Őt. Hinni és imádni Őt! Ez a történt, kedves testvéreim, mint jel, mely magán túlmutat, nagy mélységekre is rámutat, és arra hív, arra buzdít bennünket, hogy bízzuk rá magunkat erre a szabadító, gyógyító Úrra, Krisztusra, aki a világ világossága. Aki Ővele van, Ővele jár, aki a világosságban van, nem járhat a sötétségben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Azt hiszem, mindannyian éreztétek már az ige felolvasása közben is, hogy mérhetetlen gazdag ez a történet, sok-sok szála, mondandója és üzenete van a számunkra. Mégis engedjétek meg, hogy böjti időben lévén, azt mondjam, böjti igét olvastam fel, annak dacára is, hogy a történet kellékei, szálai, körülményei éppenséggel ennek ellentmondani látszanak. A legelső, ami talán szembeszökik a történet folyamatos olvasása közben, hogy egy háziasszony pazarol. A háziasszonyok nem arról ismeretesek, hogy pazarolnának, hanem éppen ellenkezőleg arról, - ha már jó háziasszonyok - hogy a maradékot is elteszik azzal, hogy jó lesz ez még valamire. Itt pedig arról hallottunk, hogy Mária, az imént feltámasztott Lázár nővére, hirtelen fölindulásban talán hálából, talán örömből, talán a rajongása, vagy a szeretete kifejezéseképpen messze-messze túlmegy azon, ahogyan keleti szokás szerint illik megtisztelni egy vendéget, és egy fizikai munkás, egy napszámos egész éves keresményét, 300 dénárt pazarol el.
De máris azt kell mondanom, hogy rögtön a böjt kérdéséhez is vezet ez a nagyszerű, túláradó gesztus, mert itt a tanítványoknak is meg kell érteniük azt, amit Jézus korábban - éppen őket védelmezve - mondott az ellenségeinek. "Mi dolog az, hogy a te tanítványaid nem böjtölnek?" - kérdezték egyszer Jézustól az ellenségek. Akkor Jézus azt mondotta nekik: "Böjtöl-e a násznép, hogyha velük van a vőlegény?" S most a tanítványoknak is meg kell érteni, hogy bár ez itt egy egész évi keresmény, s valószínű, hogy nem is a legalsó adósávba eső keresmény, amit nem lett volna szabad elpazarolni, a szegényeknek kellett volna adni, mégsem pazarlásról van szó. Most ők is hallják a szívük mélyén Jézus egykori feleletét: "Böjtölhet-e a násznép, ha velük a vőlegény?" A tanítványok ugyanis pazarlást látnak, és ezt szóvá is teszik. Ez rögtön kapcsolódik a böjtnek második témájához. Azt mondja János evangélista, hogy egy a tanítványok közül, Júdás Iskariótes, aki Jézust elárulandó volt, morogva megjegyezte, hogy mi végre tette ezt ez az asszony, miért nem adták el ezt a kenetet 300 dénáron, és miért nem adták a szegényeknek?! Az evangélista megjegyzi, hogy Júdás ezt nem azért mondta, mert neki gondja lett volna a szegényekre, hanem mert nála volt a kassza, s időnként csent kasszából.
Nemrégen olvastam egy tanulmányt, Afrikáról szól, Afrika financiális helyzetéről, arról, hogy a gyarmati állapotból való fölszabadulás után, vagyis az 1960-as évek elejétől a nyugati országok - részben rossz lelkiismerettől vezérelve, részben valóban szolidaritástól indíttatva - fölfoghatatlan nagyságú segélyeket, pénzeket juttattak el Afrikába, a szegény országoknak a fölépítésére, megsegítésére, rendbetételére. Úgy ám természetesen, hogy már nem, mint gyarmatosítók akarták megmondani, hogy a pénz mire menjen, hanem előbb elvitték az afrikai fiatalokat a nyugati országokba, hol közgazdaságot, bankszakmát tanultak, egyszóval kitanították az új afrikai elitet, amelyik majd a segélyeket reménység szerint jó helyre elosztandó volt. Aztán az 1980-as évek végén kiderült, hogy nem sok épült Afrikában, csak a svájci bankszámlaszámok híztak, mert ezek a fiatalok, az újra-elosztó elit csakhamar rájött arra, hogy van néhány ország, hol lehet számlaszámot nyitni, s az érkező segélyeket nem a szegényeknek szétosztani, hanem Júdás Iskariótes módjára csenni belőle.  De talán Magyarországon is föltehetjük ezt a kérdést: Hol a lóvé? Hol a pénz? Hol van az a sok kölcsön, amit fölvettek az utóbbi néhány évtizedben? Lett-e ebből valami? Minderre azt kell mondanunk, hogy: igen, ilyen az ember szíve. Milyen magától értetődő, hogy valaki előbb-utóbb belenyúl, ha bele lehet nyúlni a bukszába. De, hogy még ő méltatlankodik, hogy ő játssza a szociálisan érzékenyt, ő alakít itt hirtelen esélyegyenlőségi kommandót: nem lett volna szabad ezt elpazarolni, el kellett volna adni, s mennyi-mennyi jó dolgot lehetett volna ebből a szegényeknek adni!? Azt kell mondanom, ez a képmutatásnak egészen magas, - ha szabadna mondani - művészi foka.
Nem véletlenül tudatja ezt velünk János evangélista. Nem azért hegyezi ki ennyire a dolgot, mert Júdást akarja leleplezni, hanem prófétai értelemben a böjt lényegére akar rámutatni. Nevezetesen arra, hogyha valakit Isten Szentlelke indít, hogy adjon a magáéból, ahogy azt Ézsaiás prófétánál hallottuk, akkor adjon mérlegelés nélkül. Jézus szavát pontosan fordítja a Károli fordítás: Mert szegények mindenkor vannak veletek. Nem azt mondja Jézus, hogy: mert a szegények mindenkor veletek lesznek. Az gazdaságfilozófia lenne, ha így mondaná, névelővel: a szegények. Mert kik a szegények és kik a gazdagok? Milyen osztályokra, rétegekre kell fölosztani a társadalmat? S természetesen a szegények mindenkor velünk lesznek. Természetesen, - ahogy hozzáfűzte ehhez a passzushoz néhány középkori kommentátor - ez a gondviselés örök rendezése, hogy mindig legyenek szegények.  S természetesen, már halljuk is a vádat, hogy kérem, ez egy maradi evangélium, ezt a részt, esetleg, tessék kihúzni az evangéliumból, mert erre hivatkozva mindig minden szegénységet jóvá lehet hagyni. De figyeljük meg, kedves testvéreim, mit mond Jézus! Jézus – névelő nélkül - mondja: szegények mindenkor lesznek veletek. Ez egész pontosan azt jelenti, hogy mindig lesznek szegényeitek. Nem azt kell mérlegelni, hogy az egyik ember vagyoni állapotához képest milyen a másik ember vagyoni állapota. Tudjuk jól, hogy Jézust ez nem érdekelte. Nem hasonlítgatta össze, kinek hány háza, ökre van, tehene van, mennyi a vagyona a kamrában, s kinek mennyije nincs. Nem alkotott gazdaságfilozófiát, s nem hirdetett társadalom-megváltó elméleteket. Egyszerűen csak azt mondja: szegényeitek mindig lesznek. Mindig lesz, akinek adhatsz. S nem azért, mert a legújabb, vagy legrégebbi, vagy klasszikus, vagy sutba-dobott társadalom-filozófia azt mondja, hogy ezek és ezek a szegények éspedig ezért meg azért, ilyen és olyan ismérvek alapján. Jézus csak annyit mond - a Márk evangéliumában még teljesebben is idézi az evangélista: szegények mindig lesznek veletek, ha akartok, bármikor tehettek velük jót. Márpedig jót tenni, -  ez az Isten parancsa.
Idézzük föl egy pillanatra Ézsaiás próféta feddőző szavait. Azt a szinte visszájára fordított panaszkodást, ahogy a próféta a saját népének is felel, akik gyakorolják magukat a böjtben. Sok mindent megtesznek, amit mi már meg se fontolunk. Lemondanak. Bizonyos ételeket nem fogyasztanak. Bizonyos dolgoktól tartózkodnak. Ünnepet nem tesznek böjti időben. Legfőképpen nem farsangot, ahogy az mostanában eldivatozott. Böjt előtt még lehet farsangot tartani, de mostanában olvasom, hogy bár rég böjtben vagyunk, itt farsang, ott farsang, amott farsang. Na jó, a világ gyermekeinek mindegy, ők nem tudják! De egyházi iskolában is farsangolnak! Böjtben jótékonysági bált tartanak! Keringővel, csa-csa-csával, rock-and-roll-lal!
A régi zsidók nem ilyenek voltak, kedves testvéreim. Nagyon odafigyeltek, megtartották a napokat. Böjtöltek keményen. S fölbuzgott a szívükből a panasz: "Uram, miért nem hallgatsz meg bennünket? Csodálatos ígéreteket kapcsolsz ahhoz, ha engedelmesen élünk, ha az ünnepeket pontosan megtartjuk, ha tartjuk magunkat a szent életfegyelemhez! Azt ígéred, hogy akkor a kiáltásunk, könyörgésünk és panaszunk eljut Hozzád!" Ekkor a próféta leleplező beszédet mond. Azt mondja. Ámbár böjtöltök, és remeg szinte a bordátok az éhségtől, ámbár ünnepet nem tartotok, csupa gyászba, feketébe borult a világ, de a robotosaitokat gyötritek, megfosztjátok őket attól, ami nekik jár. Az életeteket elzárjátok tőlük. Az éhezőnek nem adtok, sőt cinikusan azt mondjátok nekik: Jaj de jó, hogy tetszik éhezni, úgyis böjti időszak van! A szomjazónak nem adtok, azt mondjátok: Jaj, de jó, hogy tetszik szomjazni, úgyis böjti időszak van! A szomorkodót nem vigasztaljátok, azt mondjátok neki: Jaj de jó, hogy szomorkodni tetszik, úgyis éppen böjtölünk! Ebből mindjárt Jézus szavai jutnak eszünkbe, mikor azt mondja, hogy majd az ítéletkor így hangzik a különbségtétel: Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, meztelen voltam és fölruháztatok, börtönben voltam és meglátogattatok. És majd lesznek, akik azt mondják: Uram, mikor láttuk volna ezt? Ha eggyel, a legkisebbel megcselekedtétek, velem cselekedtétek meg. Szegényeitek mindig lesznek.
Kedves testvérek, tudom, hogy Magyarország GDP-je nem veri az eget, nem mi vagyunk a világelsők, mégis azt mondom, megfordítva: nem kell nekünk Afrikába, harmadik világba utazni, hogy szegényt lássunk. Meg azt mondom, hogy a Böszörményi úton túlra se kell menni, hogy szegényt lássunk. Lehet, hogy a saját családodon sem kell túlmenned, hogy szegényt és rászorulót láss. Szegényed mindig lesz, mondja Jézus. Ezt kell a tanítványoknak megérteni, mert hiába mondjuk a böjtről, hogy a böjt lemondás, a böjt önfegyelem, a böjt tartózkodás, ez csak egyik oldala a dolognak. A böjt megosztás is. Ha tetszik, pazarlás is. Mert azt adod, amire esetleg neked később szükséged lehet. Azt adod, ami neked valamilyen mérlegelés szerint fontos. Azt adod, amit valamilyen szempont miatt nem szabadna adni. János evangélista egészen különös fénybe állítja Jézus megkenetésének történetét, s így mutat rá az ember szívének a csalárdságára: de jó lett volna azt a drága kenetet eladni, de jó lett volna árverésre bocsátani, de jó lett volna vele dicsekedni, hogy lám milyen jó emberek vagyunk, eladtuk, árverésre bocsátottuk, fölajánlottuk, és szétosztottuk a szegények között. Bizony, bizony, mi szociálisan nagyon-nagyon érzékenyek vagyunk. S már slappog is a vállunk attól, ahogyan veregetjük önmagunkat. Szegényeitek mindenkor lesznek. Ez azt jelenti, kedves testvérek, hogy bármikor, ma is, holnap is, holnapután is. Ha engedsz Isten késztetésének, hogy irgalmas, jószívű, adakozó és megosztó életű légy, bármikor. Nem kell keresned őket. Mindenkor veletek lesznek.
Itt egy megjegyzést szeretnék idézni Tertullianus egyházatyától, aki ugyan már montanista, vagyis rigorista szektás korában írta ezt a böjtről szóló tanulmányában, mikor már túlságba vitt mindent. Ezért is védekezik a támadások miatt, s egy helyen ezen túlmutatva azt mondja: „Úgy tudom, a világgal szemben szabad vagyok, de nem az Istennel szemben! Úgy tudom, az én dolgom, hogy teljesítsem kötelességemet az Úr iránt, az övé pedig az, hogy ezt így megparancsolja.” Úgy tudom, a világgal szemben szabad vagyok, de nem az Istennel szemben.              Mit jelent a világgal szemben szabadnak lenni? Ez a böjt. Szabad vagy a világgal szemben. Szabad vagy, akkor is, hogyha mások mértéktelenek, és arra buzdítanak, hogy te is légy mértéktelen. S mondják, kiáltozzák: akkor boldog az ember, ha mértéktelenül él. Ezer helyről, megszámlálhatatlan sok forrásból, médiumokból, sajtóból, gondolkodóktól, életvitelekből, életstratégiákból árad felénk ez a nyomás. Mértéktelenül! Mérsékletesség nélkül! Akkor boldog az ember! Akkor valami az ember! És lehet, kedves testvéreim, emögött epikureus filozófia, miszerint: egyszer élünk, most kell kiélni mindent, most kell mindent megragadni! Lehet e mögött puszta sznobizmus is: én már megtehetem, megmutathatom! Megdolgoztam érte! Milyen sokszor halljuk ezt: megdolgoztam érte! Lehet mögötte egyszerű, céltalan kivagyiság is: az én pénzem, azt csinálok vele, amit akarok! A mi kérdésünk most az, szabad vagy-e a világgal szemben? Ez a böjtölés egyik nagy kérdése. Aztán, azt is kérdezi ilyen módon, hogy: ismered-e az önfeláldozást? Merthogy a világ ezt nem ismeri. A világ azt ismeri, hogy: értem kell áldozni! Egyszer valamikor megjelent egy nagy tanulmánykötet az Egyesült Államokban, mely több éves kutatások eredményét foglalta össze. Az Egyesült Államok leggazdagabb embereit faggatták - már amennyire engedik, hogy hozzájuk férjen bárki is -,  és ennek a vizsgálódásnak volt az egyik szelete, hogy miképpen gondolkoznak ezek az emberek önmagukról. Tudjátok, mi lett a megdöbbentő végeredmény? A világ leggazdagabbjai boldogtalanok, kielégítetlenek, s úgy érzik, nekik még jár valami!
Azért mondom ezt így, kedves testvéreim, mert ehhez az érzéshez nem kell gazdagnak lenni. Tisztes jólétben is tud valaki így érezni. Meg szűkösségben is tud valaki így érezni. Ugyanis, ez az érzés az ember egyik legmélyebb bűnére, a rendetlen vágyra mutat, arra az életmohóságra, hogy bármennyim is van, én úgy érzem, nekem még jár. Én áldozzak? És önmagamat? DE hiszen, nekem tartozik a világ! Nekem tartozik a másik, hogy áldozzon! Én áldozzak? A feleségem tartozik, hogy áldozzon nekem. Vagy a férjem! Meg a gyerekeim tartoznak azzal, hogy áldozzanak nekem! Meg a munkahelyem, meg a főnököm, meg a barátaim! Mi magyarok, de tudjuk mondani: Csak én vagyok vesztes a teremtésben! Nekem jár minden! De most az a kérdés: szabad vagy-e ettől? A böjt azt jelenti, szabad vagyok a világgal szemben, de nem az Istennel szemben, aki érted áldozott. Önmagát adta éretted. Ez a böjt egyik igazi, mély kérdése.
Aztán, azt is kérdezi tőlünk ez, hogy vajon tudod-e azt, szabadnak lenni a világtól azt jelenti: tudsz adni? Most nem a legnagyobbról szólok, az önfeláldozásról, az önmagunk odaadásáról, hanem a lemondásról, a közlésről. Mindezt egy olyan világban, melyben azokat az embereket, akik ezt gyakorolják, ezt megélik, baleknak tartják. Már rég túl vagyunk azon, amikor csak az volt balek, akit becsaptak a vásáron. Nem nézte meg a lónak a fogát, a tehénnek a hasát, s mire hazaért, fölfordult szegény jószág. Na, az ilyen balek. Nem nézte meg a korsónak az alját, amelyiket megvásárolt, s mikor belétöltötte a tejecskét, elszivárgott belőle. Nos, ez ilyen balek. De ezen már túl vagyunk. Ma azt is baleknek tartják, aki egyáltalán ad. Nemrégiben volt a televízióban egy jótékonysági adakozó műsor, a mutatták azt is, hogy ki mennyit ajánlott föl. Valaki írt erről egy újságcikket, hogy ott ült a televízió előtt egész este, s irogatta az összegeket. S arra a következtetésre jutott, hogy Magyarországon, aki tehetné, mert tehetős, nem ad. Akinek viszont nagyon fontos lenne 1000-2000 vagy 5000 forint, az ad. A szegények adnak. A szegények adnak. Kik a szegények? A balekok. Ők nem voltak ott jó időben, jó helyen. Akik kimaradtak a spontán privatizációnak nevezett - nem is tudjuk - hord-szét-társasjátékból. De félre ne értsétek, kedves testvéreim, nem a szegényeket akarom felmagasztalni. Távol legyen! Semmiféle hamis teológiát nem akarok hirdetni, hogy aki szegény, már fél lábbal a mennyországban van. Ezt hitték a régi zsidók is. Böjtölünk, szomorkodunk, zsákba öltözünk, megtartjuk az ünnepnapokat, s már fél lábbal a mennyországban vagyunk. Dehogyis! Csak az a kérdés, és ezért mondom ezt így, kedves testvéreim, hogy: szabad vagy-e? Szabad vagy-e a világgal szemben? Noha az formálja a közvéleményt, nyomást gyakorol rád, te magad is a gyermeke vagy, s benne önmagad kortársa, nos, szabad vagy-e a világgal szemben? De nem az Istennel szemben! Mert az az igazi böjt, mondja a próféta, és mondja Jézus, ha tudod és gyakorlod, hogy mindig van szegényed, akinek adhatsz, akivel megoszthatod a kenyeredet, akit befogadhatsz magadhoz, akit megsegíthetsz és támogathatsz, akivel és akin gyakorolhatod Istennek szeretetét.
Utoljára, e történetből azt szeretném kiemelni, amivel végül is Jézus a morgolódó tanítványokat elrendezi - mert nehogy azt higgyük, hogy csak egyedül Júdás morgolódott itt! Máté és Márk evangélista is elmondja, hogy a többi tanítvány is morgott. Könnyű az ember lelkében a demagógot felébreszteni. Könnyű ám fölhergelni minket is ily nagy pazarlást láttán. Mindezt tehát Jézus egy titokzatos, misztikus - ha szabad ezt mondani - üdvtörténeti igazsággal rendezi el a tanítványai lelkében. Hogy ezt jól értsük, ahhoz arról szolnom kell, ami az előző részben áll. Ott az olvassuk, hogy összeül a nagytanács, mert veszedelmes hírek jönnek: Jézus föltámasztotta Lázárt, egyre sikeresebb, egyre többen hallgatnak rá. A nagytanács tagjai hatalmukat féltve azt mondják: Valamit csinálnunk kell, mert ez az ember magával viszi a népet. Idejönnek a rómaiak, aztán elmozdítanak bennünket a helyünkről és elveszik tőlünk a népet! Imé, azonnal politikai természetű lesz a dolog! Törödjön bele mindenki, még egy halott föltámasztása is politikai kérdéssé válik! Ennyit arról, hogy politizáljon az egyház vagy sem! De most nem is ez a lényeg, kedves testvéreim, hanem amit Kajafás mond a tanácskozóknak: "Ti nem tudtok semmit. Azt javaslom, öljük meg Jézust, mert jobb, ha egy ember hal meg, mintsem hogy az egész nép elvesszen. S hozzáteszi az evangélista, hogy: mivel főpap volt abban az esztendőben, s rajta volt Istennek kenete, próféciát mondott. No nem azért, mert próféciát akart mondani, nem azért, mert a szívében ezt valóban örök isteni igazságként gondolta! Dehogy. Hanem csak azért, mert tiszténél fogva azt kellett neki mondani. Ez az evangélium igazsága. Egy veszett el, hogy mindenki megmaradhasson. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyesegy-szülöttjét adta érte, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, örök élete legyen. Így értjük meg, kedves testvéreim, azt is, hogy Mária, ki megkeni Jézust ezzel a drága kenettel, valóban csak a rajongását, a szeretetét, a háláját, az odaadását akarja kifejezni, de Jézus azt mondja róla: Ne bántsátok, hagyjátok, az én halálomra nézve tette ezt. Jézust, miután meghalt és sírba tették, nem tudták bebalzsamozni, mert szombat előestje volt már. Késő volt már. Szombaton nem lehetett. Vasárnap pedig újra késő lett, mert már föltámadott. Az én halálomra nézve tette! Valami olyasmi történik, ami előrevezet a jövőbe. Valami olyasmi, ami messze túlmegy az ember eredeti, közvetlen és konkrét szándékán.
S tudjátok, ebben értjük meg a Krisztus-követésnek, a tanítványságnak egyik lényeges, fontos és érdemes mozzanatát. Krisztust követni, Istennek engedelmeskedni, késztetésének, unszolásának engedni azt jelenti, hogy az ember valami olyasmit tesz, ami túlhalad önmagán. Az egyszeri gesztus, hogy kenyeret adsz az éhezőnek, az egyszeri gesztus, hogy befogadsz valakit magadhoz, az egyszeri gesztus, hogy megsegítesz és támogatsz valakit, önmagában is érték. Önmagában is van jelentése, de messze-messze túlhalad önmagán. Az Isten gyermekeinek csodálatos szabadságát fejezi ki. Úgy tudom - mondotta Tertullianus - én a világgal szemben szabad vagyok, de nem az Istennel szemben. Az én dolgom, hogy teljesítsem kötelességemet az Úr iránt, az övé pedig az, hogy ezt így megparancsolja. Tudod-e, hogy szabad vagy a világgal szemben? S tudod-e, hogy nem vagy szabad az Istennel szemben? Boldog ember, aki tudja ezt, és még boldogabb és még áldottabb, aki ehhez Istennek megsegítő kegyelmét kéri.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Sokszor kapjuk fel a fejünket, ha egy mentőautó éles szirénázással igyekszik valamelyik kórház felé. A betegség vagy baleset nem tűrt halasztást, és ilyenkor a sziréna hangja arra figyelmeztet, hogy biztosítsunk utat az ellátásra szoruló betegnek.
A mai napra jelölt újszövetségi szakasz bevezető.  Lázár feltámasztásának történetét vezeti be, s annak a néhány mozzanatnak a nyomán, amit hallhattunk, éppúgy kapjuk fel a fejünket, mint egy szirénahangra – egy beteg emberhez kellene a gyógyító segítségnek eljutnia. Ráadásul a hívás nyomatékos is: Uram, akit Te szeretsz, beteg – ezzel  a nyomatékkal üzennek Lázár nővérei
S mégsem az történik, amit az evangéliumi történetek nyomán megszoktunk: hogy Jézus azonnal útnak indulna, hogy szeretetét gyakorolja és a beteg Lázárt megmentő csodájával meggyógyítsa.
Azt halljuk, hogy a hír nyomán nem tesz semmit, hanem két napot vár. ÉS amikor majd mégis útnak indul, barátja, Lázár már halott. Érthetetlen ez, hiszen máskor kérésre sem várt, hanem maga kezdeményezte a gyógyítást.  Érthetetlen. Vagy mégsem teljesen? Az ugyanis túlzó állítás, hogy nem tesz semmit, hanem tétlenkedik.  Jézus néhány nagyon súlyos szót mond – s ez más fénybe állítja az egész történetet, mintegy előre bevilágítja azt, ami történni fog. Ezt mondja Jézus: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” Mielőtt e szavak valóságos értelmét megnéznénk, hadd essék néhány szó a körülményekről, vagy ha szabad most így mondani: Lázár feltámasztásának előzményeiről.
Először is, ne ítélkezzünk könnyedén, amiatt, hogy Jézus látszólag késlekedik. Ugyanis több különös, feszült dráma áll az előzmények között.  Amikor Jézus végül is bejelenti, hogy elmegy Lázárhoz, a tanítványai kétségbeesetten tartóztatnák: életveszélyben vagy, halálra keresnek, ha visszatérsz, meg fognak ölni. Aztán látva elszántságát, Tamás egyenesen így szól a többieknek: „menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.”  Egy korábbi megjegyzésből tudjuk, hogy Jézus mintegy kétnapi járóföldre van most Bethesdától. A Jordánon túl tartózkodik, ahol valamikor Keresztelő János kezdte pusztai szolgálatát. Önkéntes emigráció ez, visszavonulás, rejtőzködés. De most a szeretett barát beteg, nővérei pedig várják Jézust, s vele a gyógyulás reménységét. Ha marad, cserbenhagyta barátját, ha megy, akkor nincs visszaút, akkor az ő élete forog majd kockán. Ezt látva, máris meg kellene értenünk Jézust. Sok-sok ehhez hasonló esetben megértjük azokat, akik nem kockáztatják az életüket csak azért, hogy belevágjanak valamibe, aminek eleve reménytelen megoldása. Magunknak is sokszor megadjuk ilyen helyzetben a felmentést. Hiába a Lázárral és nővéreivel eltöltött sok kellemes idő, hiába ennek a csodálatos családnak a bensőséges ragaszkodása, hiába a beteg válságos helyzete,  maga Jézus most nagyobb veszedelemben van, az életére törnek.  Így látják ezt a tanítványok is, mert amikor Jézus költői nyelven szólva jelenti nekik, hogy Lázár „elaludt”, azaz Lázár meghalt - rögtön mondják is: akkor maradhatunk, az alvás már a gyógyulás jele. Olyan nagy nyomás alatt vannak, hogy Jézus szavát nem akarják úgy érteni, ahogy egyszer már érthették, amikor Jairus kislányáról mondta: nem halt meg, hanem csak aluszik. Most a tanítványok szó szerint veszik a jelképes kifejezést, mert meg akarják menteni Jézust.
Mindebből azonban egy mélyebb dráma bontakozik ki. Ha valaki mégis kockáztatja életét, és úgy igyekszik megmenteni valakit, azt a legnagyszerűbb hősnek tartjuk. Maga Jézus mondja: „nincs nagyobb dolog annál, mintha valaki életét adja barátaiért!” Mennyi megindító történetet tudunk az életüket is feláldozó emberekről, akik fuldoklót mentettek, s maguk odavesztek,  akik égő házból mentettek magatehetetleneket, maguk tűzhalált halva,   akik egész életüket egy betegség gyógyszerének kikutatására áldozták, magukon próbálva az első vakcinákat, és akik egyszerűen csak lemondtak kényelmükről, biztonságukról, javaikról mások érdekében. Úgy tűnik hát, mégis erre billen a mérleg, Jézus végre elindul. Mintha ezt fejezné ki János evangélista megjegyzése is: „szerette Jézus Mártát és annak nőtestvérét, és Lázárt”.  De éppen e megjegyzés után mondja: hogy két napig helyben maradt. Majd mikor már tudja, hogy Lázár meghalt, mégis elindul.
Ez az a mélyebb dráma, amiről itt is szólnunk kell. Ennek a drámának két oldala van. Az egyiket a testvérét gyászoló nővérek megjegyzése fejezi ki. „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem!” Mennyi visszafogott panasz és csalódás van ebben a ténymegállapításban. Mennyi visszafogott panasz van sóhajtó lemondásunkban, amikor Isten kegyelmének késlekedését állapítjuk meg. S mennyi gyakorlatias hitetlenség van abban, hogy már nem is kérleljük imádságban a Mindenhatót gyógyulásért, szabadulásért. Mekkora rezignáltság és erőtlenség vesz erőt rajtunk sokszor – igen erőtlenség vesz rajtunk erőt, mint a beteg emberen -, s nem bízunk már Istenben, aki késett. Ahogy nem bízunk abban az orvosban sem, aki talán késett – óh, hány ilyen panaszt hallunk gyászolóktól!
DE van ennek a drámának egy másik oldala is. Ez pedig az a kérdés, hogy ha Jézus tudja, hogy Lázár már meghalt, hogy immár nem gyógyíthatja meg, miért indul el mégis? Hiszen odamennie, rejtekhelyéről, visszavonultságából előlépnie azt jelenti, hogy ellenségei ráronthatnak, végezhetnek vele.  Egy halál helyett kettő? Amilyen megindító az életet másokért odaáldozó hősiesség, olyan értelmetlennek tűnik most Jézusnak ez a mozdulata.  Ez Jézus küldetésének drámája! Egyszer egy bibliatudós kiszámította a rendelkezésre álló adatok alapján, hogy Jézus voltaképpen nem késhetett el, hiszen éppen akkor halt meg Lázár, amikor a hírt betegségéről megkapta – nem érhetett oda, az üzenet érkezett későn.  DE nem szükséges Jézus számára mentséget keresni! Ő maga nem keres felmentést ebben a drámában. Ő ugyanis tudja, hogy azért megy Bethániába, hogy Lázárt feltámassza. Így mondja tanítványainak: ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia!
DE azt is tudja,  hogy a Lázár feltámadása az ő üldöztetésének lesz sorsdöntő mozzanata, tudja, hogy a visszanyert testvéren való örvendezés az ő nagy böjtjének kezdete lesz egészen Nagypéntekig, tudja, hogy ez az ő baráti hűsége nyitja majd meg árulások és hűtlenségek sorozatát. És tudja azt is, hogy az ő nagypénteki halála lesz majd minden életnek nyitja, az ő feltámadása lesz majd mindenek feltámadásának kezdete. Nem egy helyett kettő, hanem egy mindért.
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Isten a gyászodat örömre fordíthatja. Lázár feltámasztásának története éppen úgy kezdődik, mint megannyi szomorúra vált emberi történet. Egy romboló betegség minden örömöt, reményt, tervet széttör – és látszólag késik az isteni segítség. Ahogy a prédikátor mondja, ilyenkor elfogja az ember szívétől a reményt – nem engedi magát jót remélni. De Isten betegségedet meggyógyíthatja, gyászodat örömre fordíthatja. Lám, a vigasztalan nővérek szívében már nem is panasz, hanem vád a kijelentés: ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem. De lám, Jézus Lázár megnyitott sírjánál így kiált: Lázár, jöjj ki! A gyász örömre fordul, a halál életre. Isten megteheti ezt, mert mindenható.
Isten nem hagy magadra! Ha azt a nehéz kérdést feszegetjük, hogy miért hagyta Jézus, hogy barátjának súlyos betegsége halálossá váljon, közvetlenül jutunk el saját életünk sok-sok tragikus, és megfejthetetlen pillanatához – és a nagy kérdéshez: miért hagyta, miért engedte Isten? Miért hagyott magamra? DE ebből a történetből az világlik elő, hogy valaki másra nézve kell ezt a kérdést feltennünk. Majd Nagypéntekhez jutva, azt kell kérdeznünk: miért hagyta Isten, hogy ez történjen Jézussal? Aki a betegek gyógyítója, a bűnök megbocsátója, új életkezdetek dicsőséges Ura, Isten egyszülött Fia! Miért hagyta őt magára ott a kereszten?
Jézus közösséget vállal Lázárral, nővéreivel, a betegekkel és szenvedőkkel, a sírókkal és az éhezőkkel! És e közösségvállalása miatt marad véghetetlenül magára ott a kereszten. Jézus életet ad Lázárnak, és ezzel dől el, ekkor határozzák el, hogy megölik őt. A feltámasztás csodájából jut halálra. De halála lesz minden benne hívő életforrása: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz én bennem, ha meghal is él – mondja Jézus a vigasztalan Mártának. Ezért nem az a kérdés, hogy egy helyett kettő hal-e meg, hanem az a dicsőséges titok, hogy egy hal meg és támad fel mindért!
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Azt mondottam, hogy a felolvasott szakasz bevezető, melynek fényében előre megláthatjuk a történet igazi értelmét. Aztán láttuk, hogy maga a Lázár feltámasztásának története is bevezető: Jézus engesztelő halálának és feltámadásának titkát világítja meg.  S végül most azt kell mondanunk, hogy Jézus halála és feltámadása is megnyit előttünk valamit: ez vezet be bennünket Isten Atyai szeretetének titkába. Aranyszájú Szent Jénos, az óegyház nagy prédikátora mondotta erről a részről: Jézus feltámasztja Lázárt és elfogadja a halált.  Igen, nemcsak azt hisszük, hogy Isten – mint mindenható - megteheti értünk a csodát, hogy a rosszat jóra fordíthatja életünkben, a halált pedig életre. Azt is hisszük, hogy Isten meg is akarja cselekedni ezt – mint szerető Atya. Ne szűnjetek meg őt kérni, bizalommal várni, és szabadításáért boldog szívvel hálát adni. A feltámasztó Jézus mondja: „ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él.”
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az óegyház idején János evangélistának a sas szimbólumát adták. Ennek sok oka volt, de az egyik minden bizonnyal és jogosan az, hogy ha János apostol mintegy felülnézetből szemléli az evangélium kibontakozásának a történetét, felülnézetből beszéli el Jézus életét. Ezért a stílusa, előadásmódja lényeges pontokon eltér a másik három evangélistáétól. De jó is ez, mert ugyanazt több szempontból is láthatjuk, az evangéliumot több megfogalmazásban hallhatjuk, s nem kis tanulságok vannak ebben. Ha ez így van ez, akkor János evangéliumát olvasva azzal kellene számolnunk, hogy – mivel ő felülnézetből mutatja be az evangéliumot – nem fog olyan sok időt a részletekkel tölteni. Aki felülről tekinti át a dolgokat, például egy kilátótoronyból, az egészen másként lát, nagyobb összefüggések tekinthet át,  mint az, aki ott van a terepen, s legfeljebb csak azt érzékelheti, ami közvetlenül körbeveszi őt. Aki felülről szemlélődik, többet lát, de ennek ára az, hogy a kisebb részletek – úgymond – elvesznek vagy eltűnnek.
Mindezt azért mondom el, mert várakozásunk néha megcsal bennünket János evangéliuma kapcsán, hiszen ebben az evangéliumban olvashatjuk a leghosszabb beszélgetéseket. János, aki – noha felülnézetből szemlél mindent – ezen a téren elidőzik, és hosszan, részletesen bemutat egy-egy beszélgetést, olykor jegyzőkönyvi pontossággal. Emlékezzünk csak Jézusnak és Nikodémusnak a beszélgetésére, vagy most itt Jézusnak és a samariai asszonynak a beszélgetésére, aztán majd később hallani fogjuk Jézus búcsúbeszédeit, amelyeket egyedül János evangélista mond el hosszú, minden részletre kitekintő beszámolóban. És ha mindezt a kettőt most összevetjük, akkor azt kell mondanom, nem véletlenül van ez így. Nem arról van szó, hogy a sas-madár, aki felül lebeg, s mintegy egyetlen szempillantásban átfogja a dolgokat, hirtelen leereszkedik és belebonyolódik a részletekbe, hanem arról, hogy Jézusnak és a samariai asszonynak a beszélgetése annyira fontos, meghatározó és döntő, hogy szinte minden részletéről be kell számolni. Nemcsak azért, mert ez egy nagyon szép beszélgetés – vagy, ha szabad ezt mondani, egy nagyon izgalmas beszélgetés -, mert egyáltalán nem azzal kezdődik, mint amivel végződik, nem gondolnánk az elején, hogy ez fog belőle kijönni, hanem sok minden egyéb miatt is. DE arról is szólni kell, hogy így van a mi dolgunk Istennel, amikor Ővele szóba elegyedünk imádságban, kérésben, belső lelki gyötrelmekben, tusakodásokban, kérdezésekben, Isten keresésében! Nem biztos, hogy az jön ki belőle, amivel kezdődik. Sokszor megtapasztaljuk ezt.
Ez a történet azzal kezdődik, hogy Jézus vizet kér. Aztán egy pillanat múlva kiderül, hogy nem is Ő az, aki igazán szomjas, hanem inkább az asszony az, akinek vízre van szüksége – na igen, nem arra a vízre, amiért kiment a kúthoz, hanem arra a vízre, amit a Jákob kútja szimbolikusan, spirituálisan kiábrázolt – az Isten ajándékára van szüksége. Jákob kútja Isten ajándéka volt, és az a víz, amiről Jézus beszél, az élő víz: nos ez az Isten ajándéka. Kérné is az asszony magának, de kiderül, hogy az nem olyan egyszerű dolog, hogy csak úgy mindenkitől, életkörülményeitől elvonatkoztatottan megkapja ezt az isteni ajándékot. Mondja Jézus: menj haza, hozd a férjedet, gyertek ide ketten. De kiderül, hogy férj nincs, férfi van. Férj tehát nincs, öt már volt, ez mostani pedig zűrős életszövevény, feltehetően rengeteg csalódással, kudarccal, összetöretéssel, megalázással együtt. Valami nincs rendben az asszony életében.
A következő lépésben az derül ki, hogy ez az élővíz, az isteni megkegyelmező ajándék ki akar áradni egész éltünkbe. Azt mondja Jézus: ha valaki ebből az élő vízből iszik, soha meg nem szomjúhozik és élő víznek folyamai, áramai szakadnak fel őbenne, túlterjednek rajta. A következő fordulója ennek a beszélgetésnek az asszony megrendülése, aki kétségtelenül elismeri, hogy Jézus belelát a szívébe. „Most látom Uram, hogy Te próféta vagy!” És ha már Jézus próféta, s látja a szív mélységeit, az asszony rögtön és nagyon gyakorlatiasan felteszi a következő kérdést: A mi atyáink itt, ezen a hegyen - a Garizim hegyén – imádják Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell Istent imádni. A kérdésben asszonyi gyakorlatiassággal az a sürgetés fogalmazódik meg, hogy Uram, szólj egy szót, s én felkerekedek, felmegyek Jeruzsálembe, - hiszen Te próféta vagy. Nagyon-nagy mélységek vannak ebben a megjegyzésben, olyan a mélység ez, melyről az egyik zsoltár, a templom pusztulását panaszoló ének szól. Azt mondja: próféta nincs közöttünk, és nincs, aki megmondaná, meddig tart ez. Isten népe hosszú-hosszú ideje próféta nélkül él. Úgy kell élnie, hogy nem kap közvetlenül eligazító, isteni szót, mely a saját élet-valóságában segítené. Természetesen ott van a törvény, ott van a hagyomány, ott van az istentiszteleti kultusz, ott vannak a törvény magyarázói, akik az Isten igazságát próbálják az élet különböző körülményeire alkalmazni, de ez a közvetlen prófétai szó hiányzik. Ez lenne az a közvetlen isten megszólítás, melyből érzem, hogy Isten odalépett hozzám és engem szólított meg. Minden egyéb általánosság. A törvény általánosság, mindenkire vonatkozik. A kultusz általános, mindenkinek részt kell benne venni. A hagyomány általános, mindenki részesedik benne. A prófétabeszéd az, ami engem közvetlenül szíven üt, amire én kikerülhetetlen módon rezonálni vagyok kénytelen, ami bennem megrezdít egy húrt, s ezért hiszem, hogy rólam van szó. Nem úgy általában a népről, nem úgy általában az igazságról, nem úgy általában a törvényről, nem úgy általában az istentiszteletről, hanem rólam. Itt most erről a samáriai asszonyról, aki a hatodik férfit fogyasztja. Rólam van szó. Rólam, a samáriai asszonyról, aki a nap hatodik órájában, vagyis délidőben lopakodom ki a vízhez, ekkor mindenki hűsöl, ne lássa senki, hogy jövök, én vagyok a falu szégyene, engem dobálnak meg a gyerekek lócitrommal, én lopakodom ki délben a vízhez. De most rólam van szó. Nem általában a bűnösökről, nem általában a megtévedtekről, nem általánosságban a kiközösítettekről, hanem rólam, aki a Sikár nevű faluban lakozom, és most Jézussal beszélgetek. Uram, tudom, hogy próféta vagy, szólj egy szót és megyek Jeruzsálembe. Milyen egyszerű lenne, kedves testvéreim azt felelni: helyes, irány Jeruzsálem, most fog meggyógyulni egy több száz éves seb. Mert ezek a Samária-beliek szakadárok voltak. Akik ismerősök a 19. század egyháztörténetében, tudják, olyanok, mint az ó-katolikusok, akik az első vatikáni zsinat után nem értettek egyet a különböző egyházi reformokkal és újonnan hozott dogmákkal, és ezért elkülönültek. Vagy még inkább olyanok, mint a 20. századi római katolikusok némelyike, akik midőn a második vatikáni zsinat bevezette az anyanyelvű misét, továbbra is ragaszkodtak a latin nyelvű miséhez. A Samária-beliek is ilyenek voltak. Amikor Isten népe visszatért a babilóniai fogságból, különböző reformokat, intézkedéseket vezettek be, mire a Samária-beliek nemet mondtak. Ők úgy akarták az istentiszteleti életet, törvényeket, a törvényeknek való engedelmességet végigvinni, ahogy az a fogság előtt volt. Zsidók voltak ők is, csak másképp gondolták. S ahogy az lenni szokott, testvérek között a legnagyobb a háborúság. Meg is jegyzi János evangélista, hogy a Samária-beliek és a zsidók nem barátkoztak. Ha testvérek összevesznek és azt mondjuk rájuk, hogy nem barátkoznak, az többet jelent, az mélyebb és drámaibb, minthogy nem állnak egymással szóba. Gyűlölik egymást. Testvér tudja testvért leginkább gyűlölni.
De itt az óra, itt a próféta! Uram, tudom, hogy próféta vagy, nektek van igazatok, Jeruzsálemben kell az Istent imádni. De milyen megrendítő a Jézus felelete, aki azt mondja, hogy valóban itt van az óra, de ez az óra az, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az atyát. Nem itt Samáriában, nem is Jeruzsálemben, hanem lélekben és igazságban. Jézus válasza megdöbbentő. Azt mondja, hogy Isten ilyen imádókat keres. Isten keres? Mi úgy tanultuk gyerekkorunk óta hittanon, konfirmáción, bibliaórán, úgy olvassuk az igében is, így szól az igehirdetés, erről beszél a léleképítő irodalom és az egész kezességünk, hogy mi keressük Istent. A nagy meghívás a keresztyén életre az, hogy keressük Őt. S az a nagy ígéretünk van Jézustól, hogy aki keres, az talál, a zörgetőnek megnyittatik, aki kér, az kap. De itt: Isten keres? Miért kell Istennek keresni, hisz Ő mindenütt jelen van?! Miért kell Istennek imádókat keresni, hisz angyalok milliárdjai imádják a Fenséges Atyát?! A teremtett mindenség imádja a felséges Istent, ahogy a 8. zsoltárban, a 19. zsoltárban, a 144. zsoltárban és megannyi helyen halljuk. A csillagok, a Nap, a Hold, az ég, a természet, az állatok, a tenger. Miért kell Istennek imádókat keresni? Egyáltalán miért kell Istennek keresni?
Jézus szava az Isten és az ember történetének egyik legmélyebb, legdrámaibb vonatkozására mutat. Jézus másutt beszél arról, hogy Isten úgy keres bennünk hitet, Őhozzá való hajlandóságot, ahogyan Ő kereste, megéhezvén a fügefán a fügét. Ha vajon talál rajta? Jézus máskor szól arról, hogy ha eljön az embernek fia, azt fogja keresni, vajon talál-e hitet a világon. Ezek a szavak fenyegetettségre utalnak de kell erről a fenyegetettségről is szólni. Isten keres, és a nagy kérdés, talál-e? Talál-e hitet a Földön, talál-e gyümölcsöt a fán, ami egyébként gyümölcsözőnek mutatja magát, talál-e Isten embert, aki elfogadta az Ő meghívását? Ebben kétségtelenül van valamiféle fenyegetettség. Ettől megrezdül az ember. Hogyan talál meg engem Isten? Ahogyan megrezdült azon az alkonyi szellőn az első ember ott az Édenkertben, mikor Isten – ahogy az ige mondja – járta a kertet. És Ádám és Éva elrejtőztek. Elrejtőztek Isten elől. Hogy kereste volna őket Isten, inkább csak visszafelé vetítjük bele a történetbe, főleg még Ady szép verse nyomán, ahogyan mondja: Isten „Ádám, hol vagy?”-ára felelnek hangos szívverések. Így gondoljuk, így érezzük, hogy alkonyi szellő járja a kertet, s az emberpár elrejtőzik Isten elől. Aztán jön a lelepleződés és a szégyen, hogy képtelen az ember arra, amire Isten teremtette, majd jön az ítélet és az elveszés.  De arról is hallunk, hogy Isten az elveszettet keresi. „Azért jött az embernek fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” Mikor Jézus a samáriai asszonyhoz szól, már erről a keresésről beszél: Isten…. keres. Az elveszettet keresi Isten, hogy megtalált legyen, a meghaltat keresi Isten, hogy feltámadott legyen, a bűnöst keresi Isten, hogy igazzá legyen. Az önmagának élő, önmaga köré tekeredett embert keresi, hogy kibontsa önmagából, és felnyissa az életét Isten iránt. Ebben is van minden elveszettségünk. Nézzük meg ennek az asszonynak az életében: amikor azt mondja Jézus, menj, hozzad a férjedet, az asszony azt vágja rá, hogy nincsen férjem, de ide nekem azt az élő vizet! Ekkor mondja Jézus: most az egyszer igazat mondasz, mert aki most van neked, az nem a férjed, öt férjed volt, a mostani nem az, ezt az egyet igazán mondtad. Mit mondott az asszony azzal, hogy nincsen férje. Azt, hogy csak én vagyok. Isten lábánál is, Isten kegyelme kiáradásánál is hajlamos az ember azt mondani: csak én vagyok. Ennek az asszonynak az egész élete, az öt férje, meg a hatodik, ki tudja, hogy nevezzük, élettársa(?), mind azt mutatja, hogy csak én vagyok. Csak ő, csak ő számít, az összes többi az ő életének járulékos, kényelmi eleme.
Most ez rendül most meg, ennek tárul fel legteljesebb mélysége, ott az isteni Szentség jelenlétében. Mert Isten azt akarja, hogy az életünk felnyíljon, hogy ne csak én legyek. Ahhoz, hogy ne csak én legyek, ahhoz először társul nem a másik ember kell, ahhoz társul Isten kell. Pontosan úgy, ahogy az ember megteremtésekor Isten az, aki a társat adja Ádámnak: teremtett neki társat, hozzá illőt.
Kedves testvérek, Isten nélkül a másik csak másik marad, Isten nélkül a másik ember nem lesz az életem részévé: Nézzétek meg: mikor eltörik az ember Istennel való bensőséges kapcsolata, ott, a magyarázkodásban hogy áll máris minden? Ádámnak pironkodnia kell, de mindjárt mondja is : az asszony mondta! Férfitestvéreim, de sokszor szalad a szánkra ez: az asszony mondta - nem én, én bele se kezdtem volna, az asszony vett rá! Aztán Éva mondja máris: a kígyó volt, nem én voltam. Mindenik esetben azt látjuk, hogy csak én vagyok, én mentem magamat. Nincs szolidaritás, nincs társiasság, nincs egybeszerkesztett élet. Isten imádókat keres, elveszetteket, és azt akarja, hogy az elveszettek élete felnyíljon az Ő isteni életéhez. De csak akkor van társam, akkor van emberem, akkor élhetek igazán közösségben, ha Isten a társam, Isten a közösségem, Istennel vagyok közösségben.
S végül, kedves testvéreim, azt is el kell e történet kapcsán mondani, hogy Isten – Jézus szava szerint –imádót keres. Az Atya ilyen imádókat keres magának. Milyen imádókat? Akik lélekben és igazságban imádják Őt. Értjük jól az összefüggésekből, hogy olyan mély és belsőséges ez az összefüggés, annyira személyünkre, életünkre, egzisztenciánkra szabott, hogy Jézus megjegyzése, miszerint nem a Garizim hegye, nem Jeruzsálem az imádság kizárólagos helye, nyilván nem azt jelenti, hogy le kell rombolni minden templomot. Hogy aztán valami szellemtestbe költözve lélekben és igazságban kelljen az istenséget imádni. Vannak, akik úgy érzik, ezeket a passzusokat arra kell alkalmazni, hogy  le kellene bontani a templomokat, és a Jézus imádói vagy az Isten imádói lélekben, szellemben és igazságban imádják az Istent, ott, ahol vannak. Lehet erről itt-ott, a magyar sajtóban is cikkeket olvasni. De Jézus nem erről beszél, hanem arról, hogy az Isten imádásának olyan vonzatai, melyek messze-messze túlmutatnak bármi helyen, istentiszteleti közösségen, vagy valamely hagyomány rögzített pontján. Hol mutatnak túl? Lélekben és igazságban.
János evangéliuma ezt a fordítást is megengedi: erőben és teljességben. Akik az Istent imádják, szükség, hogy erőben és teljességben imádják, ugyanis a lélek erő, és ez az erő nem az erőltetett imádást jelenti, hanem azt az isteni erőteret, amibe beleérkezik az ember. Azt jelenti, hogy felnyitottam magam Isten elé, és ha én imádom Őt, ha kérek tőle valamit, akkor szabad és kész vagyok arra, hogy amire az isteni erő késztet, azt meg is tegyem. Látjátok ezt, ebből a történetből is. Azzal indul, hogy asszony kér: adjál élő vizet. A végén aztán kiderül, hogy dehogyis vízről, dehogyis a szomjúság csillapításáról van szó! Arról van szó, hogy meg kell változtatnod az életedet, az emberekhez való viszonyodat. Kész vagy erre? Tudd, hogy akik az Istent imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban, erőben és teljességben, Isten erejében készen álljanak arra, hogy megváltoztassák az életüket. Ha erre nem vagy kész, akkor üresek és erőtlenek az imádságaid. Aztán azt mondja Jézus, hogy igazságban – és ezt most hadd fordítsam kedves testvérek, hogy teljességben. Egy nagyon sokjelentésű, a filozófiában is előszeretettel használt kifejezés áll itt, az aléthea szó, amit Heidegger úgy magyaráz Platon nyomán, hogy az igazság feltárulása, tehát feltárulása annak. ami leplezett volt. Ez lenne a filozófia szerepe, feladata is, hogy belelásson a dolgokba, amit az életünk, a sodortatásunk, a bajaink, a gondjaink, a nyomorúságunk meg a hazudozásaink eltakarnak előlünk. A szó a valóság teljességét jelenti. Akik Istent imádják, szükség, hogy az életük teljességével imádják, s hadd tegyem hozzá – életük leplezetlen teljességével. Ádám, hol vagy? S az ember odaáll az Isten elé azokkal a kis fügefa-levelekkel, amelyekkel elleplezgette magát a másik elől, és úgy gondolta, hogy ezzel minden el van rendezve. Oda lehet így állni, kedves testvérek, Isten elé? Nem lenne jobb, úgy, ahogy vagyunk, leplezetlenül, a lelkünk mélyéig, minden nyomorúságunkkal, bajunkkal odamenni, és azt mondani: Itt vagyok, Uram, teljesen és hozom az én egész életemet? Mert ezt is jelenti, hogy igazságban, teljességben az egész életemet hozom.
És azt is jelenti Jézus szava - lélekben és igazságban -, hogy szentségben és valóságosan. Isten Lelke a szentség lelke. Mikor Mózes a pusztában közelítené a csodát, a csipkebokrot, mely ég, de nem ég el, szózatot hall: vedd le a te sarúidat, mert szent hely, ahol jársz. Istent csak szentségben lehet imádni, csak azzal a mély meggyőződöttséggel, belső tudattal, hogy Őhozzá akárhogy nem lehet menni. Mert Ő szent, és akik Őt imádják, azoknak szentségében részesülve kell Őt imádniuk. Oda nem lehet elvinni, ahogy mondani szoktuk, a hátsó gondolatokat, oda nem lehet azzal menni, hogy majd megalkuszunk az Öreggel, ott nem lehet úgy megjelenni, hogy az ember az élete elejét fényesre pucolja, a hátulja meg piszkos, ahogy az egyszeri gyerek mindig csak a cipője orrát szokta kifényezni, mert a sarkához érve ellustul.
Valósággal. Ezt is jelenti az igazság szó: valósággal. Valóban úgy van, , ahogyan szólok, és az van, amit kimondok? Így van ez a dicsőítésben, a kérésben és most legfőképpen a bizalom szavaiban? Valóban hiszed, hogy amit kérsz, Isten megadja néked, vagy csak mormolod rutinszerűen? Így láttad a nagymamától, nagypapától, édesapától, így csinálja a pap, így csinálják a lelki emberek, hiszem is meg nem is, így mész Isten elé, ahogy kitanultad a Pascal-fogadást? Hogy mégis csak biztosabb dolog hinni Isten létében, mint azt hinni, hogy nincs? Merthogy ha nem hiszünk Istenben, és mégis létezik, abból nagy baj lesz, ha pedig hisszük Istent és még sincs – hát akkor mit veszítünk? Nyerőbb tehát hinni Istenben? Így mész oda? Vagy pedig valóságosan, azzal a bizalommal, hogy amit kérsz, azt Ő  meghallgatja, amit elé viszel, azt Ő irgalmasan felkarolja, megváltoztatja? Isten ilyen imádókat keres! Van ilyen imádó? Nincs.
De mégsem kell lehajtott fejjel elmennünk, kedves testvéreim, mert amikor azt mondja Jézus, hogy ilyen imádókat keres magának Isten, tulajdonképpen magára mutat, arra a jó pásztorra, aki megkeresi az elveszettet, arra a Megváltóra mutat, aki megkeresi és megtartja az elveszettet, arra az isteni küldöttre mutat, aki elvezet bennünket is, akik itt vagyunk, ehhez az Istenhez és szentségéhez. Merthogy Isten is lélekben és igazságban keres bennünket. Lelke hatalmában, valóságosan, teljességben és erőben. Boldog az az, aki bízó szívvel keresi Istenét. Keresi Istent, aki az Őt kereső embert lelke, igazsága, szentsége és ereje, hatalma és szeretete valóságában keresi, megtalálja, megmenti és megtartja.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az előző alkalommal a levél egy korábbi szakaszát magyarázva arról szóltam, hogy a keresztyénség történeti vallás. Ezen azt kell értenünk, hogy nem csak folytonosan körbe forognak az ünnepei, eseményei, nem csak szüntelen visszatérés találunk benne, például, úgy, hogy  újra kezdődik ádventtel az egyházi év, hanem történeti vallás is, abban az értelemben, hogy lényegét az időben látjuk kibontakozni. Összehasonlítást is tettünk ezért, hogy lássuk, miképpen jutunk a kisebből a nagyobba, az előzetesből a teljesbe, a részlegesből a jobba, -  és legfőképpen a mulandótól az örökkévalóhoz. A fölolvasott ige is erre világít rá, erre az összehasonlításra ad alkalmat, ám azzal a kiegészítéssel, hogy nem csak előrefelé kereshető ez az örökkévaló - bár a történeti logika ezt így kívánná meg: mindig előre haladunk, mindig följebb haladunk, mindig többfelé haladunk, mindig valami nagyobb felé haladunk! -, hanem visszafelé is. De talán éppen emiatt igazán történeti a keresztyén hit.
A felolvasott rész egy régi-régi történethez vezet vissza bennünket. Ábrahám pátriárka egy alkalommal, egy igen zűrzavaros politikai helyzetben segítségére siet környékbeli uralkodóknak, szövetséget köt velük és csatába száll. A háborút megnyerik és a csatából visszafelé térve találkozik egy titokzatos férfiúval, Sálem, a későbbi Jeruzsálem városának főpapjával, akit Melkicédeknek vagy Melkisédeknek neveznek, akiről azt mondja az ige, hogy sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem ideje, sem kora. Ezen nem azt érti, hogy leesett volna a mennyből, mint a Kába köve, hanem mindössze azt, hogy nem tudjuk, hogy ki volt. Nem is jegyez föl róla semmit a Biblia, noha akár Mózes könyveit lapozgatva igen sok nemzetség-táblázatot is olvashatunk. Régen is fontos volt, és ma is fontos tudni, ki honnan jött, kik az ősei, a leszármazottjai, milyen mandátumnál, felhatalmazásnál fogva teszi azt, amit tesz, hol helyezkedik el a társadalomban, milyen rangja van. Ám erről a Melkisédekről nem tudunk semmit. Sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem kora, sem ideje. Ábrahám ennek a titokzatos valakinek minden zsákmányból papi tizedet ad.
Azért idézi föl a levél ezt a különös epizódot, mert, ha az ószövetséget történeti kibontakozásában olvassuk, azt látjuk, hogy Melkisédek és mindaz, ami hozzá kapcsolható, eltűnik. Helyette Ábrahám leszármazottai, a későbbi honfoglaló tizenkét törzs rendezkedik be Izrael területén, kialakul az életrendjük, megalkotják törvényeiket, és ezen az életrenden belül alakul ki a papságuk életrendje is. Róluk is szól a felolvasott szakasz, a lévitákról, a Lévi törzséből származókról, akik a mózesi törvények szerint a papi rendet alkották. Nekik nem kellett háborúba menni, nem kellett földműveléssel, kereskedelemmel, iparral foglalkozni, ők nem tartoztak senkinek semmivel, de eggyel tartoznak mindenkinek, hogy az istentiszteletet, a kultuszt biztosítsák. Ők a papi rend. S hogy szolgálatuk biztosítva legyen, a többi tizenegy törzs, az egész ország köteles volt a lévitáknak tizedet fizetni. Ebből tartják fenn a kultuszt. Ha nem érti félre senki, Mózes korában is volt egyház-finanszírozási törvény. Csak akkor nem egy százalékot lehetett felajánlani, hanem tízet kellett fizetni. A léviták szolgáltak a templomban, ők készítették el az áldozati alkalmakat, ők jelentették a régi Izraelben a szentséges képviseletét. Szent papság volt ez tehát. Mégis azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy amikor Ábrahám, az ősatya tizedet adott Melkisédeknek, akkor a lévitáktól is, kik senkinek nem tartoztak adóval, kiknek egyetlen-egy kötelezettségük volt, hogy Istent szolgálják, nos, tőlük is tizedet vett. Melkisédeknek a papi rend is adózott. Ha megint nagyot kellene lépni, hozzátehetném, hogy ebben van a magyarázata annak, hogy a lelkipásztorok is fizetnek egyházfenntartói járulékot. (Legalábbis remélem, hogy fizetnek.) Ábrahám tehát adót vett a lévitáktól is. Természetesen, mint a késői utódoktól vette a tizedet, mert a zsákmányból elvenni egy részt egyszerűen azt jelenti, hogy az örökség egy részétől megfosztjuk a leszármazottakat.
Miért olyan fontos ez a levélben? Azért, mert azt akarja bizonyítani, hogy Jézus Krisztus, aki nem a léviták közül származott, tehát nem a papi rendből való volt, mégis pap volt, s papsága nagyobb, mint a lévitai papság. Az ő papsága nagyobb és több. És ahogy a régmúltban keresi a levél a lehetséges bizonyítékot, nem csak kapaszkodó okán idézi föl ezt a régi, ősi, misztikus történetet, hogy aztán mondhassa: látjátok, még a léviták is tizedet adtak Melkisédeknek! Látjátok, az ígéretek birtokosa, a pátriárka, Ábrahám, ki Istennel barátja, ő is meghódolt Melkisédeknek, s áldást vett tőle! Ám nem csak ezért fordul a régmúlt felé, hanem azért is, mert lehetőséget kap arra ennek nyomán, hogy kimondja róla: apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten fiához, pap marad örökké. Ez a Melkisédek Istentől való pap. És pap marad örökké. Papsága Jézus Krisztus főpapságának az előképe. A múltkor, amikor a kisebbről és nagyobbról, előzetesről és teljesről, múlandóról és örökkévalóról szóltam, éreztük, hogy Isten valamit elkezd az időben, a történelemben egy ígérettel, eseménnyel, egy változtatással, és úgy alakítja, vezeti az emberi történelmet, hogy a kisebből több legyen, a részleges beteljesedjen, s a múlandó eljusson az örökkévalóhoz.
Most azonban valami másról kell szólni, ‑ ezt a mást a bibliatudomány tipológiának nevezi. Vagyis, hogy az ószövetségben, a régi időkben megtaláljuk az előképét annak, ami Jézus Krisztusban beteljesedik. Néhány példát hadd hozzak erre, hogy jól értsük az itt fölolvasott helyet is. Az ádventi evangelizáció egyik estéjén hallottuk, hogy amikor az özönvíz elkövetkezik, mégis megmarad az emberiség, mert Isten talált egy igaz embert. Ez az igaz ember Noé volt. Noé megmenekül, általa és vele megmenekül az emberiség. Hogyan előkép ez? Úgy hogy amikor Jézus Krisztushoz érkezünk, ott éppen a fordítottját látjuk ennek. Amikor a Megváltó elérkezik, mint egyetlen igaz ember, őneki kell elveszni, hogy megmaradjon mindenki. Sok-sok ilyen előkép van az Ószövetségben. Még egyet hadd mondjak: József történetéből. József, aki különös és csodálatos alak, nagyszerű isteni elhívást kap, álmokat lát, álmot tud fejteni, és sejthető, hogy valami egészen nagy dolgot készít általa Isten, bírja édesapja szeretetét is, csak ‑ ahogy az lenni szokott, ‑ a testvéreiét nem. Mert őket dicsekvésével megalázza. Mintha  a mi József Attilát hallanánk: “ily szép ruhája van Józsefkének. Az édesapja szép ruhát csináltatott neki. S dicsekedett a többiek előtt. Aztán elmondta az álmát: azt álmodtam, hogy ti majd meghajoltok előttem, én fölébetek kerülök. Ezt a testvérek nem viselik, és egy alkalommal megragadják, kútba vetik, aztán az arra jövő emberkereskedőknek eladják. Egyiptomba kerül, rabszolga lesz, sok ideig tömlöcben élet-halál között él, de Isten megáldja, s végül Egyiptomban a fáraó első főembere lesz. Aztán egy éhínség idején eljönnek a testvérek  Egyiptomba gabonát vásárolni. Ők már elfelejtették Józsefet, csak apja is gyászolja. De, lám, valósággá lett, amit Isten álomban ígért. Ám József nem azt mondja testvéreinek: látjátok, mégiscsak fölétek kerekedtem. Mégiscsak igazam volt. Hanem azt mondja: amit ti rosszra gondoltatok fordítani, azt az Isten jóra gondolta fordítani. Ami gonoszt ti ellenem elhatároztatok, azt Isten jóra és a ti javatokra is fordította. Ez a tüposz, típus, előkép, mert amit az ember Jézus Krisztus ellen rosszra gondolt fordítani, azt Isten minden ember javára jóra gondolta fordítani.
Ilyen értelemben beszélhetünk ebben a részben is arról, hogy az a főpap, az örökkévaló főpap, Melkisédek, ki egyszer csak ott van,  s kit Ábrahám megtisztel, kitől Ábrahám áldást kap,  de akiről nem tudjuk, hogy honnan jön, hova megy, milyen családból származik, csak azt halljuk róla, hogy pap örökké, mert hasonlóvá lett az Isten fiához - pap marad örökké. Vagyis nem is úgy van a ez, ahogy eddig elmondtam, hogy ugyanis valahol a múltban, a történelem elrejtett bugyraiban történik valami, megjelenik valaki, lezajlik egy esemény, és ez majd később, mikor eljön a Megváltó, előképe lesz annak. Hanem fordítva! Azt mondja a levél: hasonlóvá tétetvén az Isten fiához, pap vagy te örökké. Vagyis az igazi őskép, az igazi ősminta maga Jézus Krisztus. Melkisédek, aki pap örökké, aki fölötte áll az egész ószövetség kultuszi rendjének, aki fölötte áll Ábrahámnak, Mózesnek, a lévitáknak, a törvénynek, csak azért áll fölötte, mert Jézus Krisztus mintájára, hozzá, az őhozzá való hasonlatosságra kapja ezt az isteni kinyilatkoztatást: pap vagy te örökké.
Vagyis, ahhoz hogy kicsoda Jézus Krisztus, ahhoz ezeknek a mintáknak, előképeknek vagy típusoknak a segítségével közelebb juthatunk, de hogy valójában mégiscsak kicsoda, azt önmagából értjük meg. És miképpen érthetjük ezt meg itt? A második versben azt mondja Melkisédekről: neki tizedet adott Ábrahám mindenből, és az ő neve elsőben és magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya, azaz békesség királya.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Nem a szószék az a hely, ahol nyelvleckéket kell adni vagy venni, most azonban engedje meg a gyülekezet, hogy röviden ennek a magyarázatnak a nyelvtani okairól is szóljak. Melkisédek neve: melek cádok és az azt jelenti: igazság királya. Azonban Sálem királya ő, sálem pedig azt jelenti, békesség. Igazság és békesség. Rögtön föl kell tennünk a kérdést, hogy volt-e valaha a történelemben, valahol, bárhol is a világon, amióta az ember bűnbe esett, amióta ez a történelem vérbe-agyagba-sárba gyúrva gurul előrefelé, volt-e valaha is a történelemben bárhol, bármikor, a mi történelmünkben, melyről Vörösmarty azt vizionálta, hogy egy szörnyű demiurgosz emberfejekkel labdázik az égre, volt-e valaha is igazság és békesség? Volt-e valaha is békesség városa? És volt-e valaha is igazság királya? Igen, mi magyarok szoktuk mondani, meghalt Mátyás, oda az igazság, de még ezzel sem azt mondjuk, hogy Mátyás király lett volna az igazság királya, csak azt, hogy igazságos király volt.
De itt többről van szó. Amikor azt halljuk, hogy „az igazság királya”, akkor ezen azt kell értenünk, hogy ez az uralom, ez a királyság magából az igazságból származik. Melkisédek azonos az igazsággal. Ő az igazság gyermeke. Volt-e ilyen a történelemben? Ugyan miről beszél a Zsidókhoz írt levél? Ugyan milyen távoli múltba vezet bennünket? Ugyan milyen régvolt vagy sosemvolt utópiát hallunk itt? És hogy a békesség városa? Igen, tudjuk a történelemből, a városokat nagy fallal, kerítéssel, védművekkel, bástyákkal, fegyveres őrséggel építették, s éppen azért, hogy akik a falain belül vannak, azoknak békességük legyen. A város a védelmet jelentette. A város az emberiség fölvirágzását jelenthette, a civilizációt jelenthette. De legyünk tárgyszerűek, kedves testvérek! Ha valahol épült egy város, hogy megvédje polgárait, hamarosan, nem messze onnét megépült egy másik város is. Természetesen, ugyanaz volt a hivatkozás: meg kell védeni polgárainkat. Kiktől? A másik várostól. Így a békesség helyei hamarosan a fegyverkezés, a zaj, a lárma, a hadi készülődés, a haditanácsok vagy a háború elől menekülők városaivá lettek. Tud valaki békesség városát mondani? Csak az utópisták, Platontól a mi időnkig, ábrándoztak olyan városról, helyről, országról, világról, vagy olyan univerzumról, ahol békesség van. De ilyen nincs. S mégis, azt mondja a levél szerzője: ez a Melkisédek magyarázat szerint az igazságosság királya és övé a békesség városa.
Most értjük meg, kedves testvérek, hogy nem Melkisédek az előkép, legfeljebb csak fordított értelemben. Legfeljebb úgy, ahogy Noé esetében hallottuk. Legföljebb úgy, ahogyan József és testvérei esetében hallottuk. Nem ő az előkép. Az igazi előkép maga Krisztus. Az öröktől való főpap. Az öröktől való főpapságának mintájára lett öröktől és örökké főpap Melkisédek is. Misztikusan, titokzatosan. Jézus Krisztusnak igazságának és békességének a valóságára lehetett szólni arról, hogy vannak igazságos uralkodók, vannak békességgel teljes városok. De csak Jézus Krisztus mintájára.
Legvégül, kedves testvérek, arról is szólni kell e rész kapcsán, ami szinte szét is feszíti az itt elhangzottak kereteit, hogy a levélíró érvelése még távolabbra, még messzebbre vezet bennünket. Mi több,  nem is jó ezt mondani, hogy visszafelé, hanem úgy helyes mondani, hogy fölfelé, Isten felé vezet bennünket. Melkisédek az igazság királya, a békesség városának papja éppen ugyanolyan kivétel, mint amilyen kivétel az, ha a történelemben találunk igazságos uralkodót és békességgel teli várost. Kivétel? Abszolút! De hogyan lehet az? Hiszen a világ mégiscsak a maga rendje szerint megy előre. Hiszen a világnak, akármennyi benne az igazságtalanság, a békétlenség, a háborúság, az iszonyat, a rossz, mégiscsak valami jó törvény szerint kell megmaradnia, előremennie. Ha ez nem lenne, anarchiába, káoszba fulladna minden. Akkor milyen alapon beszélünk szabálytalanról, rendkívüliről?
Igen, kedves testvérek, arról beszélünk, mert Isten és mi sok mindenben különbözünk, és egyben feltétlenül: Isten nem bürokrata. Az Ő törvénye nem a perzsák és a médek törvénye. Isten nem bürokrata. Mi azok vagyunk, bürokraták. A szabály az szabály! A rend az rend! A törvény törvény! Meg kell tartani! Másképp mivé lesz az élet? Hova lesz a világ? Ha nem is várjuk a törvénytől, hogy jobbá tegyen bennünket, megváltoztasson minket, csak nyugalom legyen, csak rend legyen! Bizony, kedves testvérek, Isten elolvassa azt a levelet is, amin nincsen iktatószám, nincsen lepecsételve, elfelejtettük aláírni. Isten meghallgatja azt a kérést is, amit nem szolgálati úton terjesztettünk föl ‑ és ez most itt nagyon fontos –, mert hiszen a lévitai papság volt a szolgálati út. Aki Istentől akart valamit, a paphoz kellett mennie. A pap mutatta be a fogadalmi áldozatot, a pap mutatta be a bűnért való engesztelő áldozatot, a pap mutatta be a hálaadó áldozatot, a pap igazolta, hogy valaki tiszta és Isten elé állhat. Közvetítő kellett! Szolgálati úton kellett a Mennyei Atyához járulni.
De mit olvastunk korábban a Zsidókhoz írt levélben? Jézus Krisztus előre ment útnyitóul, megnyitotta a szentek szentjét, és ezért - mondja a levél -, ti járuljatok bizalommal a kegyelem királyi széke elé szükséges és alkalmas időben való segítségre. Nincs kárpit, nincs elválasztás, nincsenek különböző, tekervényes utak és módok. Amit mi nem tudunk megtenni magunktól, mert arra egyedül Istennek van joga, azt a szuverén Isten megtette. Hogyan kerül hát a képbe Melkisédek? Miért kellett Ábrahámnak tizedet adnia? Hol volt ez a Sálem városa? És ki ez az igazság királya? És hogyan lett az? Nem tőlünk és nem általunk, nem a mi gondolatunkból, hanem Isten megmentő, szabadító kegyelméből, Isten szuverenitásából. Amit ember füle nem hallott, szíve el sem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek. Milyen csodálatos ádventi ige ez, amit az apostol a Római levélben mond. Amit ember füle nem hallott, szíve meg se gondolt, azt készítette Isten.
Örökkévaló főpapunk van, Jézus Krisztus. Ez az örökkévaló főpap testének egyetlen, tökéletes és megismételhetetlen áldozatával megnyitotta nekünk az utat Isten királyi székéhez, a kegyelemhez. Oda, ahol igazság és békesség van. Így hallottuk a csodálatos ézsaiási jövendölésben: a Messiás napjaiban, Jézus Krisztus napjaiban, az ő dicsősége nyugodalom lesz, szó szerint fordítva: az ő dicsősége békesség lesz.
Ádventben vagyunk, karácsonyra készülünk, s annyi mindent szeretnénk a szívünkből, a lelkünkből kihessegetni, és annyi jót szeretnénk beengedni. Engedjük be ezt a csodálatos igét és ígéretet, ezt a csodálatos isteni valóságot: öröktől való főpapunk van, Jézus Krisztus, általa van utunk a Mennyei Atyához, az ő igazságához és örökkévaló békességéhez.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Tudjuk jól, meg is éljük, igyekszünk is úgy alakítani életünket, hogy ez a tudásunk még biztosabb legyen, hogy a Jézus beszéde nem könnyű beszéd. Azért mondtam, hogy igyekszünk úgy alakítani az életünket, hogy ez a tapasztalatunk teljesen igaz legyen, mert szemezgetni szoktunk a Jézus beszédeiből. Nemrégiben került újra a kezembe egy régi füzetecske, az 1930-as években írta egy lelkipásztor. A a füzetnek ez a címe: Jézus válogatott költeményei. Ez a kedves atyafi a Hegyi Beszédet, néhány vigasztaló jézusi igét megverselt kétütemű nyolcasokban, füzetbe tette és kiadta, és az előszóban azt írta, hogy ezek a Jézus beszédei, ezek a Jézus összes költeményei, mert mi marad meg az öröklétnek, az utódoknak, mint az igazán emelkedett költemények, szép beszédek. A saját igeolvasásunkkal és Jézus-követésével is úgy vagyunk azonban, hogy szeretünk szemezgetni: ami megsegít, megvigasztal, megbátorít, buzdít, kivezet a nehézségekből, az jó, azt nem is felejtjük, azt meg is jegyezzük, be is írjuk a szívünkbe. Ami a nehezünkre esik, azt elhagyjuk, azt nem is tudjuk igazán idézni. Ha mégis idézi valaki, zavarba jövünk és visszakérdezünk: tényleg Jézus mondta ezeket? Nem emlékszünk rá, pedig hányszor hallottuk és olvastuk!
Mindezt azért mondom, mert nagy jótól fosztjuk meg magunkat azzal, hogy nem akarunk valóságosan Jézus beszédeivel szembesülni, mert azt is tudjuk, hogy Jézus igéje óriási erőket hoznak az ember életébe: megmozdítják az ember életét. De nemcsak az, amit kiválasztunk szavaiból, hanem az egész támaszt az ember életében feszültséget. Ezt olvastuk a felolvasott részben is: a Jézus beszéde a tanítványok életében feszültséget támasztott. Nemcsak azért, mert nem értik, nagyon is jól értik, hanem azért, mert óriási kihívás szólal meg benne: az evilágiból – vagy ahogy Jézus mondja, a földiből, a testiből, a materiálisból – át kellene látni, át kellene tekinteni a szellemibe, a lelkibe, a mennyeibe. Nem is azt mondja Jézus, hogy át kell lépni, csak annyit mond, hogy fel kell lábujjhegyre állni és át kell nézni azon a palánkon, ami elválasztja az evilágit a szellemitől. Csak ennyit kéne tenni: látni és tudni, hogy ennek a világnak van egy másik vetülete, hogy ennek a világnak van egy másik dimenziója. Mi azonban jobbára úgy élünk, hogy lekuporodunk a palánk mellé, ottan megvackolunk magunknak, minthogyha nem is lenne ez a szellemi világ, mintha nem is lenne ez az isteni valóság – néha persze az erői megreszkettetnek bennünket, de erre mindenféle jó magyarázatot találunk.
Másodszor, Jézus beszéde olykor megbotránkoztat. Utána lehet olvasni az evangéliumokban, legalább tucatnyi olyan alkalom van, amikor Jézus mond valamit, és akik hallják, megbotránkoznak. Megütköznek rajta, skandalum lesz belőle. Amikor szelektáljuk a jézusi beszédeket, voltaképpen kiszedjük, kiszemezgetjük belőlük azt, ami nekünk jó, fontos, ami épít és nagyszerű, a skandalumot pedig szeretnénk mi magunk is elkerülni. De botránykő lett abból is, amit felolvastam.
Azt mondja Jézus: Én vagyok az életnek a kenyere, és aki nem eszi az én testemet, és nem issza az én véremet, annak nincsen örök élete. – Kannibalizmus, szarkofágia?  – ahogyan a 16. században mondták. A vérét inni!? – ez őrület –, miről beszél ez az ember, mire bíztat bennünket ez az ember? Ilyen nincs, ez lehetetlen! Azt is olvassuk, hogy amikor Jézus ezeket a szavakat mondotta, akkor a zsidók tusakodni kezdenek egymással. Mit akar ez jelenteni? Ők is értik, hogy ezt nem lehet önmagában venni. Ha arra gondolunk, hogy a test biológikum, a test mégiscsak hús – hát ha erről szólna Jézus, akkor őrült. De akkor miről beszél? S újra mondja, nyomatékkal: aki ebből nem iszik, aki abból nem eszik, annak nincsen köze hozzám, és nekem sincs közöm hozzá! Aki pedig eszi, az énbennem van, és én őbenne. Skandalum. De kedves testvéreim, könnyű nekünk ezt azzal elintézni, hogy ott a kapernaumi zsinagógában ezek régi zsidó atyafiak buzgó materialisták voltak, és a világot sem tudták másképp elképzelni, Istent sem, a mennyországot sem, semmit sem tudtak másképp elképzelni, mint matériaként, nem létezett számukra szellemi dimenzió, lám, mindjárt meg is van a magyarázat a megbotránkozásra. De azt olvassuk, hogy mikor véget ér a zsinagógai vitatkozás, a tanítványok, a beavatottak is azt mondják, hogy kemény beszéd ez! S szépen, lassan elszivárognak Jézus mellől. Ahogyan az ige mondja: hazabaktatnak.
Ennyi volt a tanítványság. De sokan vagyunk úgy meghatározó élet-pillanatokban, amikor szembesülünk a kemény jézusi beszéddel, hogy hazabaktatunk, hazaporoszkálunk. Ennyi volt, ezt én már nem tudom bevenni, ezt én már nem tudom megrágni, nincs már az a lelki készség bennem, nincs az az értelmező erő, amely feltörné ennek a kemény jézusi beszédnek a héját és kiszedné, kihüvelyezné belőle az igazi tartalmat. Otthagyják hát Jézust szépen sorban a tanítványok, a beavatottak. Pedig ők attól fogva, hogy a követői lettek, látták a jeleit, tapasztalták a csodáit, kezdhették érteni és ízlelni a beszédeit –, hogy Jézus egyáltalán nem erről az anyagi, nem a megfoghatóról, a láthatóról világról beszél, Jézus a hit dimenziójában mozog. S mégis megbotránkoznak és elmennek. Azt értik itt meg, hogy ha valaki üdvősségre akar menni, ahhoz hiába vállalkozik arra, hogy a Jézus tanítványa legyen, ha valaki üdvősségre akar menni, ahhoz hiába feszíti meg az erőit, csak akkor mehet üdvősségre, ha őt Jézus által maga az Atya hívja. Nagyon kemény beszéd ez! Meg kell érteniük a Jézushoz csapódó, a Jézus követésébe beálló tanítványi seregeknek, hogy bár lehet Jézus körül toporogni, lehet a Jézus szavaiból szemezgetni, lehet Őt mesterré választani, mindez csak ideig-óráig tarthat. Addig, amíg maga az élő Isten Szentlelke által nem szembesít bennünket az elhívás követelményeivel.
Megkezdődik tehát a Jézus környezetéből való elszivárgás. Hadd tegyem hozzá, hogy természetesen ennek van egy általános emberi oka is: senki sem szeret olyan körbe tartozni, amelyiknek csökken a népszerűsége. A politika világából ismerjük ezt, miután lezajlik egy parlamenti választás, s éppen csak pár százalékkal győz valamelyik párt. Egy-két hónap múlva megkérdezik a közvélemény-kutatók, hogy melyik párt szimpatikus, s a győztes azonnal nagyon szimpatikus lesz, és a vesztes pedig nagyon sokat veszít a népszerűségéből. Nem szeret az ember olyan ügyekbe belekeveredni, amelyek miatt esetleg lelkiismeret-furdalása támadhat. Jó példa erre, hogy a kettős népszavazás. Ennek kudarca után egy készült egy közvélemény-kutatást, s az a megdöbbentő válasz jött ki, miszerint a megkérdezettek 70%-a válaszolta, hogy részt vett, és 70%-a azt felelte, hogy mindkét kérdésre igennel felelt. Nem szeretünk népszerűtlen dolgokhoz tartozni, népszerűtlen ügyek szekértolói lenni.
Nyilván ez az emberi motívum is benne van a Jézus mögül elszivárgó tanítványokban, hiszen „áll a bál.” Jézus valami furcsa beszédeket mondott a testéről meg a véréről, meg az evésről meg az ivásról. Szokott Ő ilyeneket máskor is mondani – intézhetnék el a tanítványok –, majd kihüvelyezzük belőle az értelmet. Jézus egy nagy misztikus, nem is kell minden szavát érteni!  De most áll a bál. A főemberek megbotránkoztak. Az írástudók is. Nem értik Jézus szavait, még a csavaros eszű farizeusok sem értik, senki sem érti. És nem is az a baj, hogy nem értik, hanem hogy itt a botrány! S szépen hazaballagnak. Ebből ennyi elég volt!
Ekkor Jézus megkérdezi a maradékot, a tizenkettőt – ti is el akartok menni? Egészen pontosan így kérdezi Jézus: el akartok menni? A legtöbb helyen a régi antik görög ezt az igét, hogy elmenni, arra használja, hogy hazamenni: valahonnan hazamenni, meghatározott célra, ismerős helyre. Nem úgy általában elszéledni, hanem hazamenni. Ti is haza akartok menni, ti is vissza akartok zárni ahhoz az élethez, amelyben akkor voltatok, mielőtt elhívtalak benneteket tanítványnak? Ti is vissza fogtok térni ahhoz, amik voltatok? S ekkor Simon Péter azt mondja: Uram, kihez mehetnénk, örök élet beszéde van Tenálad.
Először is, kedves testvéreim, azt szeretném elmondani és talán ez a legfontosabb,  hogy nem rezignált beszéd a Péter szava. Sokszor értelmezik és magyarázzák úgy Péternek ezt a mondatát: Uram, kihez mehetnék, örök élet beszéde van Tenálad, kihez mehetnék? – bezárult a kör, mi már beléragadtunk ebbe, mi voltunk a balekok, akiket Isten valamikor elhívott, belegyakoroltuk magunkat a keresztyénségbe, elhittük a Jézus beszédeit, még becsületesen igyekeztünk is nem-válogatni, igyekeztünk tartani magunkat mindenhez, Isten törvényéhez –most itt a baj, itt a jaj, itt a botrány, itt a skandalum, itt a vitatkozás, de hát kihez mehetnénk? Késő már mást kezdeni. Nemrégiben beszélgettem egy kedves gyülekezeti tagunkkal, aki állást szeretne váltani, mert nem jó az a munkahely, ahol most van, a szakmáját sem szereti, eljött az életében az a pillanat, amikor – ahogy mondani szokták– profilt szeretne váltani. Nem igazán neki való, amit csinál, nem érzi magát benne jól, legfeljebb, ha beleveti magát egyfajta workoholizmusba, nem is vesz tudomást arról, hogy mit csinál, csak végzi mechanikusan. Pedig boldog ember szeretne lenni. Miután hosszabb-rövidebb ideig előtárta a lehetőségeket, hogy esetleg beiratkozna valami iskolába, bár öreg már hozzá, esetleg keresne valamit, amit a hívatásával párhuzamosan csinálhatna és egy-két lépéssel áttérne rá, végül rezignáltan azt mondta: nem megyek én sehova, én már csak így maradtam. Gondoljátok,  hogy Péter azt mondaná Jézusnak: Uram, hova mehetnék, mi már így maradtunk, Minket a tanítványosságra elhívtál, belevezettél, nem értünk máshoz, csak ehhez a fránya keresztyénséghez, csak ehhez az ócska, semmirevaló és botrányokat okozó Jézus-követéshez.
Azt hogy értenek máshoz is, nagyon jól tudjuk, és ez eleve cáfolja, hogy Péter szava rezignált lenne. Éppen az volt a rezignáltság, amikor Krisztus megfeszítése, feltámadása után visszamentek halászni. Dehogynem értenek ők valamihez, dehogynem tudják folytatni az életet! Ezért hát Péter szavai nem rezignált mondatok: kihez mehetnénk, jaj, kihez is mehetnénk, mi már csak itt maradunk a sarkadban, Mester! Ez a beszéd, amit Péter mond hitvalló beszéd, hiszen így folytatja: elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia.
Ahogyan korábban elmondottam János evangélista másképpen szemléli az evangéliumi történetet, mint a többi evangélista. Ő felülnézetből olyan momentumokat is meglát és kihangsúlyoz, melyek a többi evangélista számára nem annyira fontosak, és nem mondják el. Tulajdonképpen az a jelenet ismétlődik itt meg, mint a mikor Jézus a Cezárea-Filippi országútján megkérdezi a tanítványokat: kinek mondanak engem az emberek? S akkor a tanítványok citálják a pletykát. Azt beszélik Rólad a piacon, hogy Te vagy Illés próféta, mások azt mondják a kis-közben, hogy Te vagy egy a próféták közül. S akkor Jézus megkérdezi a tanítványokat: és ti kinek mondatok engem? Ekkor mondja Péter: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. János más dimenzióban mondja ezt el, s hozzá teszi – ami nagyon fontos – elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Péter beszéde a hit beszéde. Kihez mehetnénk? Így is lehetne kedves testvérek, fordítani: hova mehetnénk el Tőled, hiszen tenálad van az örök életnek beszéde? Ami a Te szádból kijön, az az örök élet beszéde. Nagy dolgot mond Péter. S János evangélista a megválogatott szavakkal nagyon jól is jelzi, hogy mit mond Péter. Péter nem azt mondja, hogy az örökélet logosz-a van Tenálad, hanem azt mondja, az örökélet rhema-ja van Tenálad. Az eleven beszédről szól most Péter. Ha azt mondaná, hogy Jézus Krisztusnál van az örökélet logosz-a, akkor azoknak lenne igaza, akik szelektálnak, mert a logosz jól megválogatott beszédet jelent, a logosz érvelést jelent. Az antik világban a rétoroknak, a szónokoknak, a filozófusoknak, a jogászoknak, a parancsolóknak volt a logosz-a. Az nem akármilyen beszédet jelentett, hanem a megválogatott, jól felépített beszédet. Ez a logosz úgy hat, mint egy jól kiegyensúlyozott érv, eljut a lélekig és a szívig, mint egy gyönyörűen megírt költemény. Most azonban Péter azt mondja, rhema van Nálad. Ez a görög szó a szánkból kijövő beszédet, vagyis az éppen hallott beszédet jelenti. És azt mondja Péter, amit mi Tetőled hallunk, amit Te bármikor mondasz, bármelyik pillanatban mondod, bárhogyan mondod, az az örökélet beszéde. Ezért nem szkeptikus, amit Péter mond, hanem a ragaszkodásnak és a boldog felismerésnek a megvallása ez: Uram, hova is mehetnénk el, Téged kell hallgatnunk és minden pillanatban Rád kell figyelnünk, mert bármikor bármit mondasz, az az örökéletnek a beszéde. Nem tudunk elmenni, nem tudjuk magunkkal vinni emlékeinkben sok szép szavadat, amiből majd összeállítunk egy breviáriumot Jézus legszebb mondásai címmel, s alkalmasint fellapozgatjuk. Melletted kell lennünk. Körülötted kell lennünk. Arra kell várnunk, hogy megnyisd a szád, és szólj hozzánk, a szívünkhöz és a lelkünkhöz, mert amit mondasz, az az örökélet beszéde, amit mondasz, az az örökéletből való. Boldog felismerés ez. Ezért, boldog ember az, aki ma is úgy figyel Jézus szavára, úgy hallgatja Igéjét, úgy olvassa szavait, hogy tudja, annak minden mondata, minden hangzója az örökéletből való. Jézus – s ezzel sokakat megbotránkoztatott Kapernaumban - az igazat akarta elmondani, azt akarta kifejezni, hogyha nem állunk lábujjhegyre, és nem tekintünk át a matériát és a szellemet elválasztó palánkon, ha nem kívánkozunk betekinteni az Isten országa csodálatos titkaiba, hanem bezárjuk magunkat ennek a világnak – egyébként valóban úgy tűnik, egész életünket kitölteni képes anyagi valóságába – akkor elvesztünk. És így is van, milyen szomorú az az ember, akinek soha semmi, semmilyen sejtelme sincs az örökéletről. Milyen reménytelen és kilátástalan az az élet, mely semmi másból nem áll, mint ennek a sáranyagnak a dagonyázásából, ami mi magunk is vagyunk, mert porból lettünk és porrá leszünk. Ennyi az élet, hogy dagonyázzuk a sarat? Egy meddő iszapbirkózás? S milyen boldogtalan az az ember,  aki örökké szomjúhozza és éhezi az igazság beszédét, de nem képes arra, hogy megízlelje.
Ezért hát, kedves testvéreim, nemcsak azt kell mondanunk a megbotránkozó és Jézust elhagyó tanítványokkal együtt, hogy kemény beszéd ez, hanem egy más jelentéstartományba áttéve azt kell mondanunk, hogy szilárd beszéd ez. Uram, kihez mehetnénk? A maradandóság beszéde van Tenálad. Uram, kihez mehetnénk és hova mehetnénk el, hiszen amit mondasz az szilárd és tartós. A mi életünk és a mi világunk, meddő mulandóság és semmi maradandó nincsen benne. A mi beszédeink elperegnek. Amit ma mondunk, abból holnap nincsen semmi, amit ma hallottunk ember szájából eget, földet rengető kinyilatkoztatásként, arról holnap már azt se tudjuk, mondotta-e egyáltalán. Ezért van tele a világunk szövegelő ládákkal. Akárhova megyünk, mindenütt csörömpölés, ricsaj, rikácsolás, kiabálás. Lassan tényleg nem élhetünk másként, mint jó nagy füldugóval. De ez azért van, mert a múlandóság nyaldossa, verdesi, ostromolja a maradandóság partját. El akarja foglalni, meg akarja hódítani. Nem lehetséges. Múlandó szavakkal, érvénytelen kinyilatkoztatásokkal, semmit érő kijelentésekkel, elpergő bölcselmekkel nem lehet megnyerni az örökkévalóságot. Kemény beszéd, amit Jézus mond, amikor azt mondja a Benne megbotránkozó, egymás között suttogó tanítványoknak is, hogy senki nem jöhet hozzám, hanem, ha az én Atyámtól van megadva néki. Szavakból akarsz létrát építeni a mennyországba? A te szavaidból akarod kikövezni a mennyországba vezető utat? Elmúló gondolatokból, szótörmelékekből akarod megépíteni a mennyei várost? A Jézus beszéde a szilárd beszéd. A Jézus beszéde a megmaradó szó, és a téged is megszilárdító és a téged is megtartó beszéd. Ezért, hát, imádkozzunk, hogy Isten Szentlelke ihlessen, bátorítson és buzdítson bennünket, hogy boldog hitvallással mondjuk, mi is elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. Kihez mehetnénk? Örökéletnek beszéde van Tenálad. Van-e Rajta kívül valaki, valami, ahova mehetnénk? Nincsen. Jézus szava most hűségre, állhatatosságra, szívünk és lelkünk megnyitására hív, hogy Reá figyeljünk, Vele legyünk, hogy az Ő megmaradó, szilárd beszéde minket is megtartson és megerősítsen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Szokásunk az esztendő utolsó napján, hogy számba vesszük a mögöttünk levő évet, annak hónapjait, heteit, napjait. Ha minden nem is jut eszünkbe, mert lehetetlenség, hogy ezen az estén mind a 365 napot fölidézzük, azért bizonyára mindannyiunk számára voltak ennek az évnek is kiemelkedő pillanatai, vagy éppen szakaszai, melyek ‑ ha akarjuk, ha nem ‑ ott vannak előttünk, nem is kell az emlékezetünket megerőltetni, ezek újra meg újra előjönnek. Sok mindent lehetne idehozni, mondhatnánk, az emberi élet teljességét. Van, akinek a mögöttünk álló esztendőben boldog napjai voltak, áldásokat kapott, Isten megsegítette, vagy ahogy emberileg szoktuk mondani: jutott egyről kettőre. Amibe belekezdett, jó végre ért vele. Vannak olyanok, akik egy esztendővel ezelőtt úgy fogtak hozzá ehhez az évhez, hogy nem vártak semmi különöset; csak legyen úgy, mint régen volt. Ne legyen semmi változás, csak adja meg Isten az életüknek azt a kiegyensúlyozottságát, azt a nyugodt menetét, ami korábban is megvolt. S mégis mindennek ellenére bőségesen kaptak áldást Istentől. Nem is számítottak rá, talán nem is kérték. Vannak, akiket Isten megáldott azzal, hogy fölállhattak a betegágyból, pedig talán azt látta az ágyából, hogy az orvosok csóválják a fejüket, s tapasztalta, hogy a családtagok, a rokonok tapintatosan kerülik a témát, másról beszélnek, s nem szólnak a lényegről, a betegségről. Már-már az ő szívét is eltöltötte a reménytelenség. És mégis itt van gyógyultan. Vannak olyanok, akiket Isten a gyász óráiban segített meg. Váratlanul elveszítettek valakit, és hosszú hetekig-hónapokig kellett kínlódniuk a földolgozhatatlan kérdésekkel, a megválaszolhatatlan miértekkel, ám Istentől vigasztalást, megújulást, reménységet kaptak. S bizonyos vagyok abban, hogy sokan pedig sokat szenvedtek a mögöttünk levő évben. Talán háborogtak, a szívük is tele volt indulattal, talán elhordozták, mert Isten kezéből próbatételként, büntetésként vették azt.
Most az ige egy olyan embert hoz elénk, aki sokat szenved, a szenvedései kellős közepén van, nem is remélheti, hogy életének valamelyik határnapja egyik pillanatról a másikra megszüntetheti ezt a szenvedést. Gyötrelmei közepette nem remélheti, ahogy mi naivul remélni szoktuk, hogy majd december 31-ről január 1-re kelve minden másmilyen lesz, minden megváltozik, s ahogyan szét lehet petárdázni, szét lehet durrogtatni az éjszakai csendet, úgy majd valami varázsütésre szétfoszlanak, elűzhetők a szenvedés árnyai. Óh nem! Ez a mi emberünk ezt nem remélheti, erre nem gondol.  Jóbról, a nagy szenvedőről van szó. Mikor egyik barátja, Bildád vigasztalgatja, egy nagyon mély igazságot mond neki, és remélem, hogy ez az igazság, melyet Jób elé tár vigasztalásul, megerősítésül és egyben intésül is, segít bennünket úgy kimenni ebből az óévből, és úgy bemenni a következő esztendőbe, hogy a fontos és nélkülözhetetlen tanulságokat át tudjuk magunkkal vinni.
Azt mondja Bildád Jóbnak, hogy Isten nem forgatja el az igazságot, nem másítja meg az ítéletet, s talán a mi vigasztalásunk, a mi szavunk nem is elég ennek kimondására. Így mondja önmagáról és barátairól: „mi csak tegnapiak vagyunk és semmit sem tudunk, mert a mi napjaink csak árnyék a földön.” Mi csak tegnapiak vagyunk. Nagyon alázatos és megrendítő ez a szó, kedves testvérek, hiszen mindannyian joggal tartunk igényt arra, hogy ha az életünk egy megadott pontján, tegnap, tegnapelőtt, egy hónapja, féléve, vagy akár évekkel ezelőtt tapasztalatot szereztünk, akkor ezt a tapasztalatot megoszthassuk mással. Ennek a tapasztalatnak az alapján joggal inthetünk, buzdíthatunk, bátoríthatunk másokat, és mondhatjuk nekik, nézzétek, az én életemben ez már bekövetkezett, én már keresztülmentem ezen, az én életemben valami már fölhalmozódott, valami bölcsesség, tudás, fogadjátok ezt el tőlem. Így vigasztaljuk egymást. Vagy ha mérleget kell készítenünk az életünkről, s valaki közülünk lemondó, pesszimista, reménytelen hangot üt meg, azt hiszem, joggal mondjuk, különösen az idősebb nemzedék tagjainak: ejnye már, ne tessék ennyire borúlátóan látni a jövendőt! Ne tessék így gondolkodni! Az én életem is tele van csupa-csupa boldog tapasztalattal, hadd hivatkozzam ezekre.
Azért fontos most ezt hangsúlyozni, és elsőre el is fogadni, mert az ember alkatánál és teremtettségénél fogva analógiák szerint gondolkodik. Soha nem tudunk egy eseményt, egy bekövetkező történést másképp fölfogni és megérteni, csak úgy, ha valamilyen analógiára támaszkodunk, ha valamihez tudjuk hasonlítani. Azt hiszem mindannyiunkkal sokszor megesett már, hogy történt valami, megálltunk egy pillanatra és azt mondtuk: ez ismerős, erre emlékszem. Egyszer egy ismerősömmel beszélgetve annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ő az a különös emberfajta, aki meg szokta álmodni a jövőt. Elmesélt az életéből egy történetet, majd azt mondta: higgye el, tiszteletes úr, én ezt egyszer korábban megálmodtam már. Mire azt mondtam neki: az lehet, de ne higgye azt, hogy egyedül van ezzel, én is ilyen vagyok. Velem is sokszor történt már meg valami, amit úgy érzem, és meg is mernék rá esküdni, ‑ ahogy emberi szavakkal szoktuk mondani ‑, hogy én ezt már valamikor megálmodtam. Persze, nem álmodtam meg, hanem lehet, hogy mással történt meg korábban, s én valahonnan tudomást szereztem róla, de az is lehet, hogy álmodtam, lehet. Lehet, hogy megálmodunk bizonyos dolgokat előre. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha valami történik, csak úgy tudjuk elhelyezni, megérteni, fölfogni, ha valamilyen analógiánk, valamilyen tapasztalatunk, valamilyen érzékünk van már hozzá. Valami hasonlít hozzá, vagy valamihez hasonlítható.
Ezért Bildád is nyugodtan mondhatná Jóbnak: nézd, itt vagyunk, eljöttünk vigasztalni téged, itt ülsz a fájdalmaid közepette, perelsz az Istennel, veszteségeid vannak, morzsolgatod az ujjaid között a semmit, mert nincs már semmid, de nekünk annyi-annyi tapasztalatunk van, mondunk hát néhányat. Mondunk néhány történetet az életünkből, egészen személyeset, és megvigasztalunk téged.
De Bildád nagy alázattal azt mondja: kérdezd csak meg az azelőtti nemzedéket, és készülj csak föl az ő atyáiktól való tudakozásra, mert mi csak tegnapiak vagyunk, és semmit nem tudunk, mert a mi napjaink csak árnyék a földön. Mintha azt mondaná Bildád,  - engedtessék meg, hogy kiterjesszem szavai értelmét ebbe az irányba –, hogy ami a mögöttünk levő évben történt, az csak árnyék. Az csak tegnap. Az még nem múlt. Az még nem történelem. Az még nagyon közel van. És olyan, mint az árnyék, amelyik megnyúlik, aztán, aikor a Nap lebukik a horizont mögött, el is tűnik.
De sok tapasztalatunk, élményünk, benyomásunk van az elmúlt esztendőről. Bildád hasonlatával élve ez mind olyan, mint az árnyék. Most még, most még nagyon hosszú ez az árnyék. Most még az év utolsó napján vagyunk. Most a leghosszabb ez az árnyék. Egy évre visszatekintve most tűnik a legmeghatározóbbnak. Most, amikor megpróbálunk összegezni. Most még nagyon velünk van minden. Aztán, mikor a Nap lebukik, beköszönt az éjszaka, s ez az árnyék eltűnik, semmivé lesz. Ezért mondja Bildád nekünk is, s nem csak a szenvedő Jóbnak: kérdezd csak meg az azelőtti nemzedéket. Szabad hát nekünk az esztendő utolsó napján, még Óévben az előttünk járó nemzedékeket is megkérdezni. Apáinkat, anyáinkat, nagyszüleinket, őseinket, kik, lehet, hogy már nem is élnek, lehet, hogy már nincsenek velünk, lehet, hogy már közvetlen módon nem tudjuk őket megkérdezni, ám a tapasztalatuk, az életük, a sorsuk az velünk van. Kérdezzük csak meg őket. Miért fontos ez?
Azért, kedves testvérek, mert az élmények közelsége megváltoztatja az ember szemléletmódját, és minél közelebb van egy élmény, minél meghatározóbb, minél élesebb, minél jobban befolyásol bennünket, minél jobban sajog, vagy minél inkább okot ad az örömre, annál inkább eltakarja előlünk a nagy történelmi perspektívát. És ez a történelmi perspektíva nem azt mutatja, hogy mindegyre csak így volt és mindig is így lesz, hogy ugyanis egyszer fönt, máskor lent. Hogy voltak jó napok és lesznek rossz napok, hogy voltak rossz napok és lesznek majd jó napok. Nem csak azt mondja ez a történelmi tapasztalat, hogy ‑ miként az énekben is énekeljük ‑:  „légy csendes szívvel, és békével”, mert majd elrendeződnek a dolgok, megoldódnak valahogy. Teológus koromban, amikor egy nyáron bent maradtam a kollégiumban dolgozni, szólt a dékán hogy az udvaron letett nagy létrát vigyük a helyére. Szóltam a házgondnoknak, hogy azt kérte a dékán, vigyük arrébb a létrát. Mire a gondnok azt mondta: majd odébbvivődik. Majd elrendeződik. Majd megoldódik. Majd lecsillapodik. Majd megnyugszik. Majd távlatba helyeződik. Igen, igen, a hosszú távú tapasztalatok ezt is mondják, s ezért  elvileg szabadna nekünk az óévből az újévbe ezzel ‑ ha szabad ezt mondani ‑ keleties nyugalommal átmenni. Nem kell izgulni. Nem kell rángatózni. Nem kell túl sok jót várni, és túl sok rosszat se. Csak úgy szépen, középen. Se túl nagyot, se túl keveset, se túl jót, se túl rosszat, átlagos év lesz a következő is, mert az évszázadok távolában mi más lehetne, mint átlagos.
Ötvenegynéhány évvel ezelőtt még világháború volt. Nyolcvan évvel ezelőtt világháború volt. Háromszáz évvel ezelőtt szegény árva Magyarország osztrák iga alatt nyögött, s próbálták magukat a magyarok fölszabadítani. Hatszáz évvel ezelőtt éhínségek dúltak, és rettenetes dolgok estek. De negyvenöt évvel ezelőtt bőséges volt az aratás, száz évvel ezelőtt elkezdődött a nagy iparosítás. Kétszáz évvel ezelőtt csodadolgok történtek. Ha átlagot veszünk a történelmi bölcsesség szerint, akkor se túl sokat, se túl keveset nem várjhatunk.
De vajon erről beszél Bildád? Ezért mondja, hogy mi, akik a következő évre nézve szeretnénk valamit mondani, a beteget buzdítani, hogy bízzon a gyógyulásban, a gyászolót erősíteni, hogy találjon vigasztalást, a csüggedezőt bátorítani, hogy reménykedjen, az eltévedőt buzdítani, hogy bátran keresse és meg fogja találni útját, mondhatunk-e többet, mint, hogy mi csak tegnapiak vagyunk? A tegnapot holnap már el is felejtjük. Vagy olyanok vagyunk, ahogy Bildád mondja , mint a káka, mely a vizes helyek mentén megnő, s áttör, gáton, kövön, de ha kitépik, nyoma se marad? Vagy olyanok vagyunk, mint a pókháló, melyet odasző a pók a sarokba, ám jön a seprő tisztító mozdulata, és már nincs ott? Volt és nincs? A Bibliában a mulandóságot  kell ezen a kifejezésen érteni: „tegnapi.” S a tapasztalatunk is mulandó. Ezért hát ‑ mondja Bildád ‑ fordulj a régiekhez! De nem csak azért, amit az előbbiekben elmondtam, hanem azért is, mert a régiek tapasztalata egyértelműen azt erősíti meg: hogy „ha tiszta és becsületes vagy, akkor Isten legott felserken éretted, és békességessé teszi a te igazságodnak hajlékát.” Hiszen a kérdés csak költői kérdés: elforgatja-e Isten az ítéletet? Nem forgatja el! Avagy a Mindenható elforgatja-e az igazságot? Bizonnyal nem forgatja el. Ez a régiek meghatározó tapasztalata.
Milyen drámaian áll előttünk ez a két szó: tegnap és régmúlt. A tegnap csak árnyék. A tegnap elmúlik, eltűnik, nyoma se marad. A tegnap szava mit sem ér. De a régmúlt! Kérdezd az ősöket! Kérdezd azokat, akik előtted jártak. Kérdezd a nemzedékeket, kérdezd az évszázadokat, mert ez a régmúlt bölcs és mély tapasztalata: Isten nem forgatja el az igazságot! Isten nem másítja meg az igazságosságot. Isten segítségére siet az igazaknak. És így vigasztalja aztán Jóbot: mert Isten nem veti meg az ártatlant, a gonosznak nem ad előmenetelt, s még betölti szádat nevetéssel és ajkaidat vígassággal. Üldözőid szégyenbe öltöznek, és a gonoszok sátora megsemmisül. Mintha a jól ismert 73. zsoltárra rímelne Bildád szava. Miért is kell a tegnapot úgy tekinteni, mint mulandót, mint puszta érzéki benyomást, ami elillan? Azért, mert ami rossz, az van olyannyira közel hozzánk. Ami megzökkent bennünket, az hasogatja úgy a szívünket, lelkünket, hogy szinte alig bírunk vele. Hogy mondja a zsoltáros: „Miért van szerencséje a gonoszoknak?” Ez tegnapi élmény. Vagy ma reggeli? Vagy ma déli? Vagy délutáni? Ötórai? Miért megy jól annak a sora, aki istentelenül él? Miért megy jól annak a dolga, aki gyalázza az Istent, és fityiszt mutat föl az égbe? Aki nem törődik sem törvénnyel, sem igazsággal, sem becsülettel, sem tisztességgel? Vajha megérteném, kiált a zsoltáros, majd azt mondja: „Bementem a Te szent helyedre és megértettem.”
Isten szent helyére bemenni azt jelenti, hogy engedjük, hogy az egész szívünkön-lelkünkön, gondolkodásunkon, életünkön  átáradjon és  megjelenjen a régmúlt, vagyis minden, ami volt. Lehetséges ez? Mondhatnánk, ez nem lehetséges. Mondhatnánk, Bildád csak szerénykedik, nem érzi magát igazán erősnek érvelésében, ezért a nagypapáról beszél meg a dédpapáról, a régi ősökről, kiket már a Pantheonban vannak, s akiket már nem lehet közvetlenül megkérdezni. De Bildád nem szerénykedik,  hanem azért nevezi önmagát tegnapinak, mert nem lehetséges csak úgy egy pillanatban, a tegnapban, a mai órában, a mai percben, még most ebben az igehirdetésben sem, itt az óévi elcsendesedésben sem mindent egyszerre fölfogni. De el kell indulni. Be kell járni egy hosszú utat. Isten lelke segedelmével végig kell tekinteni a történelmet. S meg kell változni. Árnyékemberből, tegnapi emberből, vagy hadd mondjam így, mai emberből, aki holnap már tegnapi lesz, az idők emberévé kell válni. Minden idők emberévé. A szó legigazabb értelmében történelmi emberré, olyanná, aki tudja, vallja és hiszi: kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. Tudja és reméli, hogy új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakozik, és a kettő között Isten szeretete, gondviselése és hűsége vezet és őriz bennünket. Isten nem csak akkor van mellettünk, és nem csak akkor siet a segítségünkre, amikor a szükség órájában nagy baj van, hiszem, hogy úgy is, ezt sokszor megtapasztaltuk, hanem szüntelenül velünk van. Vezet, oltalmaz bennünket. Ezért mondhatjuk hát a káténk tanításával, hogy a keresztyén ember a nehéz és drámai órákban békességesen tűr. Ha a siralomvölgyet járjuk, ha a nehézségeket hordozzuk, békességesen tűrünk. És ha áldások között vagyunk, hogy szinte nem is tudjuk magunkhoz ölelni annak mérhetetlen, gazdag világát, amit Isten megad nekünk, akkor háládatosak vagyunk. De ez csak akkor lehet, ha nem egyik percről a másikra élünk. Ha nem árnyéklétű emberek vagyunk, hanem Isten örökkévalóságában látjuk, szemléljük önmagunkat is.
Adja meg Isten mindenkinek, aki végigtekint az előző éven, a tegnapon, hogy tudja mondani: csak árnyék, amit mi mondunk. Ezzel tanít Isten Lelke arra, hogy a múltat az örökkévalóság szemszögéből  láthassuk. Így látjuk azt is, hogy nemcsak a tegnapból a mába, a mából a holnapba élünk, hanem Isten elkezdett velünk egy történetet. Mikor megteremtett bennünket. S folytatta, mikor gondviselő kezei közé vett bennünket, s beteljesítette, mikor elküldte értünk Krisztust és megváltott bennünket. És ezt a történetet folytatja azzal, hogy vezet. Átvezet ebből az évből a következőbe, ebből a világkorszakból a másik világkorszakba, átvezet az elmúlóból az örökkévalóba. Segítsen bennünket a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek eképpen hálát adni a mögöttünk levőkért, és ezzel a reménységgel tekinteni az elkövetkezendőkre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egyik otthoni karácsonyunkon esett meg, hogy amikor sorkerült az ajándékok felbontására, ez egyik nagy csomagon nem találtunk semmiféle felírást, kié lenne. Latolgattuk, mérlegeltük, nyomkodtuk, nem tudtuk, mi van benne. Úgy döntöttünk, hogy az ajándékot mindenki kapta, csak azt nem tudtuk, kitől. Kibontottuk, szép ajándék volt, valóban mindenkinek szóló, de továbbra se tudtuk, kitől kaphattuk. Tanakodtunk egy darabig, de az ajándékozás sodra, meg ahogy a gyerekek elkezdtek játszani a játékokkal elvitte ezt a gondolatot. Csak néhány nappal később, amikor összeszedtük a csomagolópapírokat, egy nagy szatyor alján találtunk egy kis cédulát, melyre rá volt írva: kinek és kitől. Szinte csoda volt, hogy észrevettük. Azt hiszem, így vagyunk mi karácsony igazi titkával is. Nagy ajándékot kapunk Istentől. Jézus Krisztust, Istennek szeretetét, a megváltást, a szabadulást bűnökből, halálból, az örökélet lehetőségének nagyszerű ajándékát - de nem tudjuk, hogy kitől kaptuk. Nem, mintha nem lenne ráírva, nem, mintha nem lennének egyértelmű jelei annak, hogy ki az ajándékozó, hanem talán a figyelmetlenségünk, a hanyagságunk, vagy az, hogy bele vagyunk temetkezve magába karácsonyba is, talán ez az oka, hogy ezt már fel sem fogjuk és érzékeljük. Lehet, hogy most is úgy vagyunk itt ebben a templomban, hogy na, végre leülhetünk, végre kiszuszoghatjuk magunkat, végre van egy kis nyugodalmunk – de a szívünkben az öröm mellett vagy az örömöt elnyomó módon is inkább a hajszának, a szorongásnak, a kétségbeesésnek a hangjai vannak. Nemrégiben készült egy felmérés, magyar orvosok készítették, melynek megdöbbentő az eredményét is közzétették: karácsony táján a magyar lakosság fele frusztrált, ideges, zaklatott, nem várja örömmel a karácsonyt, vagy csak túl akarja élni. Csak legyünk túl rajta. Olyanná lett a világ, mintha valami kényszer, valami varázs volna rajtunk. Ajándéközönben élünk, ajándékdömpingben, mi magunk is hajszolódunk ezekért, és azzal, hogy hajszolódunk, ajándékok után futunk, másokat is erre kényszerítünk, s karácsony lassan mókuskerékké lesz, melyből nem lehet kiszállni, sőt már holnap el lehet kezdeni készülődni a következő karácsonyra. S közben az okról, amiért karácsony van, amiért igazán ünnepeljük, az ajándékról, Isten igazi adományáról, mely itt van és velünk van, nem tudjuk, kitől van itt. Pedig ha tudnánk, és a szívünkbe vennénk Isten szeretetének a titkát, ahogy ezt ádventi énekünkben is szoktuk énekelni, biztos vagyok benne, hogy áldottabb, békésebb, boldogabb karácsonyunk lenne. Ezért most engedjétek meg, kedves testvérek, hogy néhány szóban először bemutassam az ajándékot, aztán szóljak az ajándékozóról is.
Izrael egyik nagy bölcsével, Nikodémusszal beszélgetve azt mondja Jézus: ha a földiekről szóltunk, nem hittetek nekünk, miképpen fogtok hinni, ha a mennyeiekről szólunk? Mintha Isten gyermekeinek, a keresztyéneknek, az Istenről bizonyságot tevőknek a nehéz sorsa lenne ezekbe a jézusi szavakban belefoglalva! Ha a földiekről és földiek révén szólunk, nem hittek nekünk. Jaj, mennyit beszélünk, szólunk, mi magunk is, az egyház is a földi dolgokról, intézményekről, iskolákról, szociális ellátó hálózatokról, anyagi szükségekről, meg arról, hogy ezek fontos és nagyszerű dolgok. Szükség van ezeknek a támogatására. Jaj, mennyit beszélünk arról, hogy milyen jó lenne, ha evilági életünk, akár csak ebben az országban, olyan törvények között folyhatna, mely törvények az embereket a jó felé vinnék! A Biblia örök normája szerint azért van a törvény, hogy elrettentse a rosszat és jutalmazza a jót. Jaj, de jó lenne ez! Mennyit beszélünk arról, hogy nekünk, magyaroknak meg kell egymás kezét fognunk, s kell, hogy mindig legyen hely az asztalunknál a határon túliaknak is. Jaj, mennyit mondjuk ezt. Pedig ezek csak földi dolgok, ezek elmúlnak, ezek mind múlandóság alá vannak rekesztve. S mintha Jézus szava visszhangzana: ha ezekben nem hisztek nekünk, miképpen fogtok hinni, ha a mennyeiekről szólunk?! Azonban, kedves testvérek, az a csodálatos, hogy a mennyeit nem is mi magunk mondjuk, hanem maga Jézus: senki sem ment fel a mennybe. Közülünk senki sem lett Istennek a tanácsosa, hogy örökkévaló titkait kikutatva jöjjön és hirdesse nekünk, hacsak nem az, aki a mennyből szállott alá. Elsősorban is, tehát, ez az Isten ajándéka. Úgy tudhatunk, úgy hallhatunk a mennyeiekről, az örökkévalókról, mindarról, ami nem múlik el, mindarról, ami nem rekesztetik veszendőség alá, hogy a Szentháromság második személye, az örökkévaló Fiú mondja nekünk. Az Ige testté lett – mondja János evangélista – és közöttünk lakozott.
Ezért, kedves testvérek, amikor azt a kérdést vizsgáljuk, hogyan is szerette Isten ezt a világot, mondhatjuk úgy, hogy mindig előbb, merthogy aki a mennyből szállott alá, aki a teremtésben részes, az örök Fiú szállott alá. Nemcsak abban az értelemben kell az „előbb” ezt a szót alkalmaznunk, ahogyan János evangélista mondja a levelében: mikor mi még bűneinkben voltunk, Isten elküldte az Ő egyszülött Fiát. Ez az előbb nemcsak ezt jelenti, és nemcsak azt, amit gyakran énekeljük keresztelő alkalmával: „nem éltem még a föld színén, Te értem megszülettél, még Rólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél” Így is, igen. De úgy is van ez az „előbb”, hogy mindent megelőz. Ez az egész világ, a létezésünk, az, hogy te magad vagy, élsz és létezel,  Isten megelőző szeretetének az ajándéka, minden az Ő szeretetéből van. S ami az Ő szeretetéből van, nem lehet rossz. Újra, meg újra halljuk a teremtéskor: Íme, igen jó. Minden jó, ami Istentől van. És, ami Istentől van, jó, mert az Ő szeretetéből való. Isten szeretetéből teremtett világot, szeretetéből tartja meg a világot, szeretetéből őrzi meg és hordozza az életünket, szeretetéből lehetünk itt. Íme, így szeret.
De azt is el kell mondanunk kedves testvérek, hogy Isten annak ellenére is szeret. Minek ellenére? Annak ellenére, hogy újra meg újra kifejtjük magunkat Isten szerető öleléséből. Mit kifejtjük? Kiszakítjuk. Olyan jó a karácsonyi csend, úgy-e!? Milyen jó volt tegnap délután, meg ma reggel végigjönni az utcán, nem volt dübörgés, lárma, csörömpölés, kiabálás – talán belül is megcsendesedtünk. Azért mondjuk, hogy jaj de jó ez, mert egyébként tegnapelőtt és holnapután már megint minden – ahogy szoktuk mondani – a régi lesz. De jó lenne, kedves testvérek, ha megértenénk, hogy a szeretet a régi, és de jó lenne, ha egyszer a mi életünkben is megtapasztalnánk, hogy amikor azt mondjuk, hogy megint minden a régi lesz, akkor ezzel nem azt mondjuk: megint elkezdődik a zaklattatás, kezdődik a hányattatás, kezdődnek a problémák, a zűrök, a bajok, kiabálás, a veszekedés, az országos csörömpölés és lárma – megint minden a régi lesz. A régi-régi, az ősi, az öröktől való, minden életnek forrása és minden életnek beteljesítője: ez az Isten szeretetében való élet. Ezért kell mondanunk, kedves testvérek, hogy annak ellenére szeret az Isten. Téged is szeret, annak ellenére, hogy te úgy hiszed, tudsz nélküle élni, pedig nem tudsz. Annak ellenére szeret Isten, hogy te úgy hiszed, a helyébe teheted magadat, pedig nem teheted. Annak ellenére szeret Isten, hogy naponként, a mindennapi életviteleddel megcsúfolod Őt, pedig a magasságban lakozó – ahogy a zsoltár mondja – az ellene felbőszülő embert, a királyokat, fejedelmeket, minisztereket, nagyurakat kineveti, majd haragjában szól: csókoljátok a Fiút s reszkessetek, míg el nem engedi bűneiteket. Lám, annak ellenére szeret. Karácsony evangéliumának van egy árnyékos oldala, az igében is elhangzott: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, ha valaki hisz Őbenne, el ne vessen. Miért, elveszhet? Elveszhet az ember, ez lehetséges, ez valóság, ez adottság? Olyan ez az egész, az életünk, mint amit sok helyen lehet látni január-tájt, mikor lepereg a karácsonyfáról a tűlevél és az emberek lusták levinni, hát röpül ki a karácsonyfa a nyolcadik meg a tízedik emeletről – úgy, ahogy van, szaloncukrostul, díszestől, csillagszóróstul, gyertyástul, mint egy hullócsillag. Ez a karácsonyfa sorsa? Ez a te sorsod? Isten felékesít téged csodálatos adományokkal, bölcsességgel, erővel, igazsággal, ártatlansággal, szentséggel – és Te mint egy hullócsillag kiröpülsz az ablakon? S vége? Mert így akartad, mert csak te akarhattad így. Isten annak ellenére szeret. Ézsaiás prófétánál a reménység jövendölésében ezt hallhatjuk: így szól az Úr:  búsuláson felbuzdultában elrejtettem orcám előtt előled egy szempillantásig, de most örök irgalmassággal könyörülök rajtad. Oh, mi az a szempillantás? Behunyjuk a szemünket, kinyitjuk, s minden ugyanott van, minden folytatódik, minden a helyén van – de ez a szempillantás, kedves testvérek, az ítélet sötétsége, az elveszés lehetősége. De most örök irgalommal könyörülök rajtad. Így is fordíthatnánk, mert az eredeti szó megengedi: örök szeretettel könyörülök rajtad. Mert mit mond Isten, mit üzen a próféták által? Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Másik helyen: szeretet akarok, nem áldozatot. Szeretet akarok. Annak ellenére, hogy ezerszer megcsúfoltad, annak ellenére, hogy bohócot csináltál a szeretetből, annak ellenére, hogy üres szó a szádon, szeretet akarok.
És azt is kell mondanunk karácsonykor az angyali szót hallva, hogy ez a szeretet a mindenekfelett való szeretet. Dicsőség a magasságban az Istennek. Mindenekfelett való ez a szeretet, - magasztos, méltó és nagyszerű. Tudjátok, kedves testvérek, az emberi életre és ezért krácsonyi ünnepünkre mindig rávetül annak árnyéka, hogy gyengék vagyunk, és a bajaink fölénk kerekednek. Ezért aztán az  ünnepet már csak azért készítünk, hogy egy pillanatra elfelejtsük e a nagy nyomorúságunkat, hogy egy pillanatra, ahogy mondani szokták, a felszín fölé jöjjünk. Néha ironikusan szoktam beszélni búvár-keresztyénekről, akik eltűnnek a mélyben, s csak egy-egy ünnepre bukkannak fel, nagy lélegzetet vesznek, s merülnek is vissza. Hogy panaszkodik a zsoltáros: már-már átcsaptak felettünk a hullámok, már-már elmerültünk a mélységbe, mennyi nyomorúság, mennyi baj, mennyi tehetetlenség. Az embert lelkialkata ellenére húzza valami lefelé, pedig lelkialkata szerint az embernek felfelé kellene gravitálnia. Szívemet hozzád emelem, mondja a zsoltáros. Emeljétek fel szíveteket, emelkedjetek kapuk, emeljed fel fejedet, mennyi bíztatás van, s  mi mégis megyünk lefelé. Ez a szeretet mindenek fölött való szeretet, ez a szeretet meg akar menteni, ez a szeretet ki akar emelni, ez a szeretet biztos talajra akar állítani, ez a szeretet meg akar őrizni. Így szeret az Isten, mindenek felett, mindenek ellenére és mindenek előtt.
Karácsony történetében mindig hallunk egy megrendítő mondatot. Angyalok éneke tölti be a betlehemi mezőt, az éjszakát, ott állnak a megrettent pásztoremberek, s hallják a szózatot, az elküldő parancsot: menjetek el, ez lesz néktek a jel róla: találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban, Mit jelent ez? Azt, kedves testvérek, hogy a jel, és az, akit jelez: egy és ugyanaz. Ez lesz néktek a jel róla. Nem egy kitett gyertyát találnak az ablakban, nem egy kivilágított házat, nem egy kiakasztott csengőcskét, csingilingit, hanem Őt, magát, akiért oda kell menni, Jézus Krisztust. Isten szeretetének a jele Jézus Krisztus, akit nekünk ajándékozott. Tudni akarod, hogy szeret Isten? Mindenek előtt, mindenek ellenére és mindenek felett? Lásd a jelet, Jézus Krisztust, kiben Isten szabadítót küldött, kiben Isten semmi mást nem akar, mint azt, hogy eltalálj Istenhez, - mert hallottuk és tudjuk is, csak Istennél lehetünk boldogok. Sehol másutt nem. Nézzétek, milyen szomorú a világ, ijesztő, reménytelen, hogy megtelik az ember szíve kétséggel és reménytelenséggel, s milyen boldogtalan az ember, mert Isten nélkül nem tud magával mit kezdeni. Nemhogy a világgal, nemhogy a másik emberrel, nemhogy az országgal, nemhogy az egyházzal, nemhogy a testvérével, a hitvesével, a gyermekével, magával sem tud mit kezdeni Isten nélkül. De Istennél boldog lehetsz. Egyszer egy bölcs ember azt mondta – és ez így van –, hogy az ajándéknál mindig nagyobb az ajándékozó. Sokszor csak karácsony első napját eltöltve jövünk rá – valóban így van! Mindig nagyobb az ajándékozó, mint az ajándék. Ó, de jó lett volna ebben az ádventben is tudni ezt, és szabadnak lenni, nem fölhalmozni mindenféle ajándékot, nem rohangálni ez után, az tán, mi az értékesebb, mi a drágább, mi a nagyobb, az egyszerűbb, a legolcsóbb, a legkönnyebben megszerezhető. Mind, mind, mind, mindig kisebb, mint maga az ajándék. Te is fel tudod idézni azokat a karácsonyi pillanatokat, amikor kaptál egy kétsoros levelet valakitől, akivel évek óta nem álltál szóba. – Szeretettel köszöntelek karácsony ünnepén, kérlek, bocsáss meg nekem! – Mennyibe került ez? Egy forint a papír, 40 forint a bélyeg 0,1 forint a tinta. Drága volt? Igen, drága, mert az ajándékban ott volt az ajándékozó, aki mindig több, mint az ajándék. Emlékszel rá, amikor megcsörrent a telefon és fölhívott valaki? Emlékszel rá, mikor bekopogtattak hozzád? Emlékszel rá, mikor meg tudtál békülni? Emlékszel rá, mikor ellenállhatatlan késztetést, kényszert éreztél arra, hogy most már rendezzük a dolgokat? Emlékszel rá, mikor megérezted, hogy érted is imádkoznak karácsony estéjén? Az ajándékozó mindig nagyobb, mint az ajándék. Egy esetet kivéve. Kivéve az igazi karácsonyt, mert karácsonykor, - ez a mi ünnepünk, ez a mi diadalmunk, ez a mi ujjongásunk – Isten önmagát adta. Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, úgy szerette Isten e világot, hogy a Szentháromság második személyét adta, úgy szerette Isten a világot, hogy önmagát adta. Ó, bárha Isten Szent lelke most benneteket is pásztorokká tenne az angyalok szava nyomán, kik elindulnak, meglátják a jelet, magát az ajándékot, az ajándékban az ajándékozót s a pásztorok boldogságával, szavahihetőségével, átadott örvendező életével hirdetik tovább, amit hallottak karácsony éjjelén – dicsőség az Istennek és békesség az embernek. Akkor Istené igazán a dicsőség és akkor van igazán békesség az ember életében, ha Isten és ember szeretetben találkoznak. Erre a találkozásra hívlak benneteket, kedves testvérek, azzal, hogy Isten, aki mindenek előtt, mindenek ellenére és mindenek fölött szeret, ennek az ünnepnek bezárulta után is szeretni fog benneteket. Ahogyan szeretett karácsony előtt, szeretni fog karácsony után is. Támaszkodjatok rá, bízzatok benne, keressétek Őt, hogy nála boldogok és áldottak lehessetek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az ember egy elmúló világban él és várja, várja az Örökkévalót. Ezért, ha Jézus Krisztushoz bármit hasonlítunk, arról úgy is beszélhetünk, mint ideig valóról, múlandóról - szemben Jézus Krisztussal, aki örökkévaló. Ma arról hallottunk, amiről már a múltkor is szó volt, de teljesebb és mélyebb értelemben.  Ugyanaz a görög szó áll itt, mint amelyikről a múltkor is hallottunk. Ez a tüposz szóból képzett „antitüposz”, mely valamiféle minta, előkép. Most azonban ebben a felolvasott rész szerint egy másik fontos jelentése van előttünk. Így fordítja a Károli-fordítás és új fordítás is: másolat. „Az örökkévaló másolata.” Az Ószövetség történetében mindaz, ami a szent dolgokba esik, a szent hely, a papág, a kultuszi törvények, az áldozat – csak másolat. Ezért kellett korábban azt mondanom, hogy nem úgy van a dolog, hogy Isten  ad egy ígéretet, vagyis előtár valamiféle előképet, valami mintát, és ez fokozatosan kibontakozva Jézus Krisztusban teljessé lesz  - és ezért az Ószövetség alakjai, történetei, eseményei, szimbólumai mind-mind minták, melyek elengedhetetlenül fontosak Jézus Krisztus valóságának a megértéséhez. Ez, természetesen, igaz. De fordítva is így van. A Melkisédek papsága kapcsán láttuk, hogy megfordítva is így van ez. Sőt! Valójában Jézus Krisztus örökkévalósága a minta. Melkisédekről azt olvastuk, hogy az Örökkévaló kiábrázolása volt, az örökkévaló, az örök és mennyei főpap mintájára volt főpap. Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül, egyszer csak ott van és Ábrahám az örökkévaló főpap másolatának, Melkisédeknek tizedet ad. Mindez most még egyértelműbben áll előttünk. A 24. versben azt olvassuk: nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak a másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy Isten színe előtt megjelenjen érettünk.
Igen sok mindent jelent ez, kedves testvérek, s ezekből  most csak néhányat tudok kiemelni, ám ezek is igen fontosak a számunkra. Először is nem pesszimizmus, nem lemondás, ha azt mondjuk: minden, ami ebben az elmúlandó világba van: másolat. Ez a templom, ahol most vagyunk: másolat, a mi istentiszteletünk: másolat, az igehirdető igehirdetése: másolat. Földi valónk és földi valónkon belül különösen is az isteni dolgokra tartozó ügyeink, cselekményeink, istentiszteletünk, kegyességünk, annak megnyilatkozási formái mind-mind másolatok. Sőt, ennél is tovább kell mennünk, kedves testvérek. Vannak vallás-bölcselők, akik e a gondolat kapcsán azt mondják: igen, természetesen, hogy is ne lenne ez így, hiszen a lényeges és döntő dolgok belül vannak. Minden, ami kifejeződik, ami alakot ölt, aminek formája van, az csak valamiféle, hol jobban, hol rosszabbul sikerült emberi törekvés arra nézve, hogy ezt a belső, elrejtett, titokzatos, misztikus lényeget valamilyen módon kifejezze. Általában a művészetet szokták analógiaként, példázatként bevonni: ki az a költő, aki azt merné mondani, hogy az az ihlet, az a belső költői gondolat, mely benne megfogant és szétfeszíti őt, valaha is tökéletes formát nyert volna a tolla, a versírása nyomán. Hol az a szobrász, aki azt merné mondani, hogy az a csodálatos alak, amit meglátott egy márványtömbben, vagy amit látomásban látott, agyagból kigyúrva és fémből kiöntve pontosan és tökéletesen az lenne, amit ő elgondolt, vizionált. Nem mondhatja, vagy ha mondja, azt tartjuk róla, hogy beképzelt a művész úr. Minden csak másolat.
Igen, kedves testvérek, így van ez. Ám a Zsidókhoz írt levél nem áll meg itt, tovább megy egy lépéssel, és azt mondja, hogy a gondolatod is másolat. Az ihleted is másolat. A legtökéletesebb, legszentebb ideád is másolat. Azért kell ezt így mondanunk, mert máskülönben a Zsidókhoz írt levél írója – meggyőződésem szerint Pál apostol – nem lenne egyéb, mint platonista filozófus. A görög világ legnagyobb filozófusa azt gondolta, és tanította, hogy minden másolat valóban, az örökkévaló ideák másolata. De szerinte az örökkévaló ideák bennünk vannak. Éppen a Zsidókhoz írt levél megírásának idején terjedt el az egész mediterrán világban az újplatonizmus nyomán az a különös gondolat, mely szerint úgy vagyunk itt ebben a világban, hogy az isteni Igének, az isteni bölcsességnek, az örökkévaló logosznak a magvacskái szétszóródtak, kinek-kinek a lelkébe beültetődtek, - ezért értelmes lény az ember. Sőt, némelyek azt is mondták, hogy ez az ige-mag lenne maga a lélek. Tehát ami kifejeződik, ami megfogható, ami anyagi, az mind-mind csak mulandó hordozóedény vagy másolat. Keresztyén teológusok, tanítók is átvették ezt a gondolatot, és azt tanították, hogy ez természetes dolog. Ám, kedves testvérek, a legnagyszerűbb elgondolásaink, a legtökéletesebb ideáink is csak másolatok. De nem azért, amiért a platonizmus mondja, hanem azért, amiért a Zsidókhoz írt levél itt elmondja. Két dologgal indokolja meg ezt. Az egyik nagyon messzire vezet és csak a sorokból olvasható ki. Teljesen természetesen mondhatjuk, hogy „másolat”, hiszen Isten az embert a maga képmására és hasonlatosságára teremtette. Másolat vagyunk mindannyian. Istennek képmására teremtettünk, ezért az ember valami módon az istenit tükrözi vissza. Ha a levél kifejezéséhez igazodunk, azt mondhatjuk: az isteni a tüposz, a minta, ő az örökkévaló minta, míg az emberi az antitüposz, a másolat. De hogy a Zsidókhoz írt levél miért így mondja: „nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus…” nos, azt is meg kell még érteni. Miért szerepel itt ez a szó, hogy „csak”? Ez kicsinyítő, lefokozó értelmű megjegyzés. Több ok is van erre, némelyikét a végére hagyom, s most az igazi okról szólok. Az ember, ki Isten képmása, azért válik „csak” másolattá, mert valami megrontotta az eredeti képmást. Valami megsértette, megrongálta – ez pedig a bűn. Vannak teológusok, akik azt mondják, hogy nemcsak megrongálta, de meg is semmisítette, egészen radikálisan darabokra törte ezt a képmást a bűn. Vannak, akik azt mondják, hogy nem teljesen, hanem valami megmaradt, van bennünk még valami Isten-érzék, valami képesség, valami rezdület. Hordozunk még valami örökkévalót, kifejez még valami istenit a létezésünk. Ha nem mást, azt mindenképpen, hogy tartozunk valahova, valakihez, az Alkotóhoz, a Teremtőhöz, akinek mi vagyunk a képmása. Igen, nehéz eldönteni ezt a vitát, s valószínű, hogy a teológusok ezt a vitát nem tudják eldönteni a színről-színre látásig sem, hol viszont már nem lesznek teológusok, ott már csak Istent dicsőítő üdvözültek lesznek. De egy bizonyos, a képmás megváltozott, elváltozott, lefokozódott, és „csak” másolat lett belőle, megrontotta a bűn. De meg is fordítjuk ezt a gondolatot, és itt azt látjuk, hogy talán Platonnak is volt némi igazsága. Éppen a megromlás miatt szorulunk rá arra, hogy újra meg újra igyekezzünk úgy másolni, leképezni kifejezni az istenit, hogy az  egyre jobb és tökéletesebb legyen. Nem érhetjük be azzal, ami van, nem érhetjük be azzal, ahogy vagyunk. Egy másik filozófus, Immanuel Kant mondja, hogy éppen e megromlás, a radikális rossz miatt igyekszik előre az ember. A bűn, a rossz, a radikális rossz mint valami mérges kutya csahol mögöttünk, s mi menekülünk előle, hogy utol ne érjen bennünket. Ezért van kultúra, ezért van civilizáció, ezért vannak vallások, ezért van igyekezet az emberben a felemelkedésre, ezért igyekszik megőrizni alkotásai legjavát, ezért hoz újra meg újra törvényeket, ezért igyekszik az életet megjobbítani, mert egyébként végünk! Nem lehet megállni. Nem azért van, ha van hát, kedves testvérek, progresszió vagy haladás a világban, mert az ember alkatánál fogva is olyan, hogy mindig följebb igyekszik. Ilyen nincsen. Amit sokan progressziónak vagy haladásnak neveznek, az nem egyéb, mint az emberiség kétségbeesett előremenekülése. Nem szép kaland a civilizáció, mely során kipróbáljuk lehetőségeinket. Nem olyan az emberiség története, mint amikor a kényelmes turista elutazik valahova, messze, nyakában a fotó-masinával, és lődörögve megnéz ezt, megnéz azt, szép képeslapokat ír haza, gyönyörű élményeket szerez. Az emberiség története sokkal inkább hasonlít ahhoz, mint amikor valaki eltéved egy sűrű erdőben, és kezd rásötétedni, immár igyekeznie kellene haza – de hova haza?  Roppan a lába alatt az ág, hirtelen felrikolt egy ismeretlen madárhang, valami csörtet a bozótosban s nem látszik az erdő széle… S egyre sötétebb lesz. Ilyenkor sietősre vesszük, ágak csapkodják az arcunkat, megsebződünk, elbotlunk, de felállunk, s megyünk – étlen és szomjan – előre. Mert nem vagyunk otthon. S amíg nem vagyunk otthon, amíg nem vagyunk Istennél, addig bajban vagyunk.
Ez a magyarázata annak, hogy az ember újra meg újra alkot. Ám amikor alkot, csak másol. Az Ószövetség egészen megkülönböztetetten, sajátosan fenntart az isteni tevékenység számára egy szót, és ezt semmilyen más esetben nem használja, csak akkor, ha Isten a cselekvő alany, ez a szó pedig: teremt. Az ember alkot, a meglévőből csinál valamit.  Teremteni, egyedül Isten teremt. Tudom, a köznyelvben, művészetekben, filozófiában, s egyebütt nyakra-főre használjuk a „teremt” szót, de a Biblia pontos nyelvén csak Isten teremt. Az ember alkot. Az ember másol, az ember utánoz. A bűn miatt. És mindaddig, amíg a bűn végképp el nem töröltetik, mindaddig, amíg a bűn rongálja az ember isteni képmását, mindaddig, amíg a bűn Isten és ember közé áll, s mindaddig, ameddig vesszük a bűn zsoldját, a halált, addig mindaz, amit alkotunk, mindaz, aki és ami vagyunk csak véges, csak töredékes, csak másolat. Addig csak azt mondhatjuk, amit a levél mond itt: csak másolat.
Isten csodálatos kegyelme, kedves testvérek, ez a karácsony nagy üzenete, erre készülünk adventben, ezért dicsőítjük és magasztaljuk Őt, hogy mégsem úgy van, ahogy emiatt egyébként lennie kellene. Maradva az erdő hasonlatánál: ímé, valami fény felragyog valahol az erdőn túl, hívó hang hallatszik, valami sejtés születik a szívben, hogy arra kell menni, arra van a kiút, arra van haza. Nem úgy van hát, hogy Isten valamiféle biztonságos távolban állna, s Ő a szent, kihez bűnös, alávaló, profán nem közelíthet, csak némán várna bennünket, találjunk utat Hozzá és igyekezzünk. Ezt is teszi: vár bennünket, sőt szüntelenül szólít minket, utat ad elénk, s úgy vezeti, irányítja, kormányozza az életünket, - Kálvin szavával élve – hogy még a legegyszerűbb paraszt is kénytelen ebben észrevenni, hogy egy gondviselő és szerető Atya veszi őt körbe. De nemcsak ezt teszi. Alászáll, eljön közénk, és úgy vezet bennünket. Ezt látjuk Jézus Krisztusban, a születésében, az Ige testet öltésében, Isten messiási ígéreteinek beteljesítésében. „Az Ige testet öltött, és közöttünk lakozott, és mi láttuk az Ő dicsőségét, amint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel.” – mondja János evangélista. Az áldozat, mely végképp eltörli a bűnt, az áldozat, mely legyőzi a halált, az áldozat, melynek gyümölcse Isten kegyelmi ajándéka, az örökélet, ez az áldozat itt ment végbe közöttünk, múlandók között, a másolatok között. Miért mondja hát mégis a levél akkor, hogy nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk? Azért, mert az áldozatot elvégző Jézus az ő feltámadása után megdicsőült, s mennybe ment, az örökkévaló szentélybe. Nem a kézzel csinált másolatba, hanem az örökkévalóba. Különös szót használ itt a levélíró. Azt mondja: Isten színe előtt megjelent érettünk. Megjelent. Igen kevés helyen találjuk ezt a szóalakot az Újszövetségben, s ott is többnyire azt jelenti, amikor valami olyan egyértelműen nyilvánvalóvá válik, hogy immár kikerülhetetlen. Ha valaki elé odaállunk, s nem engedjük, hogy továbbmenjen, vagy amikor valakinek feltárunk egy egyértelmű bizonyítékot, és tovább már nincs értelme érvelni, vagy ha valami, ami el volt rejtve felragyog, például egy letakart lámpásról leveszik a leplet, s felragyog a fény, egy spalettával lecsukott ablakot kinyitnak, és bezúdul a szobába a világosság, s ott van a fény elkerülhetetlenül. Ezt a szót használja most itt a levél, és ezen azt érti, hogy Jézus Krisztus, az egyszeri és tökéletes áldozatot hozó főpap, az örökkévaló főpap megjelent az Atya színe előtt – s hozzáteszi: érettünk. Megjelent, s az Ő jelenléte mellőzhetetlen, kikerülhetetlen, Isten immár csak Őrajta keresztül láthat bennünket. Ez az Ő örökkévaló főpapsága.
Végül, kedves testvérek, ez az adventi ige azt mondja: „miképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, aztán az ítélet, azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, akik Őt várják idvességükre.” A második adventről szól ez a sor, és talán sokak fülét megütötte: másodszor. Tehát először Krisztus bűnnel jelent meg? Miért mondja a vers, hogy másodszor bűn nélkül jelenik meg? Először bűnnel jelent meg? Akkor mégsem tökéletes? Mégsem hibátlan? Nem ezt jelenti ez a sor. Jézus először a bűnök miatt jelent meg. A bűnök miatt jött, és halt meg, és a bűnök miatt jelent meg az Atya előtt, mint a bűnökért tökéletes áldozatot hozó főpap. Azért jelent meg először, mert csak ilyen módon, az Ő igaz istenségében és igaz emberségében vehette el a bűn terhét. Így halljuk egy helyen: Isten Őt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette érettünk, Reá vetette bűneink büntetését. Amikor azonban, másdoszor megjelenik, bűn nélkül jelenik meg, vagyis nem a bűn miatt jelenik meg, hiszen az már elvégeztetett, a bűnért való áldozat már tökéletességre vitetett, hanem amikor másodszor megjelenik, bűn nélkül jelenik meg, mint dicsőséges király, azoknak, akik Őt várják üdvösségükre. Másodszor az üdvösségért jelenik meg, mint üdvözítő, mint aki az övéit az Atya színe elé állítja tökéletességben, szeplőtelenségben, megtisztítottságban, bűn nélkül valóságban. Akkor mi, akik most csak másolatok lehetünk a bűn miatt, újra csak képmás leszünk, tökéletes visszatükröződései Isten dicsőségének és örökkévaló szentségének. Mi, akik kétezer évvel Krisztus adventje után adventet tartunk, nemcsak azért tartjuk ezt, mert karácsonyra készülünk, nemcsak azért tartjuk meg advent négy vasárnapját, gyújtjuk meg az adventi gyertyákat, mert az ünnep, – ahogyan korábban már elmondtam – örök körforgás szerint visszatér, s illik rá, ez szabályozza az életünket. Azért is tartunk adventet, mert várjuk Őt, visszavárjuk Őt, aki most az Atya színe előtt szüntelen közbenjár érettünk, várjuk Őt, akin keresztül lát bennünket az Atya, és Akiért nekünk ajándékozza irgalmát. Várjuk Őt, mert az üdvösséget várjuk. Jézus Krisztus népe, Jézus megváltottai, a Jézus vére által megtisztítottak az advent igazi népe. Isten áldja meg ezt a mi mostani adventetünket, és kívánom, ne érjen véget karácsonnyal, hanem legyen szüntelen mindaddig, míg eljön másodszor bűn nélkül mindazoknak, akik Őt várják üdvösségükre.
Ámen