Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Senki sem tudja számba venni, hogy e szent hajlék falai hány igét hallottak és őriznek magukban. Azért szólok a falakról, mert olykor a falak hűségesebben őrzik az Isten igéjét, mint mi feledékeny emberek, akik megannyi igét hallottunk már, mégsem tudtuk a szívünkbe venni és megtartani, és ezért az ige sem tudott megtartani minket. Most, amikor hálát adunk Istennek, hogy sokak áldozatából megújulhatott ez a templom, a gyönyörű épület is hirdeti Isten dicsőségét, s ekként várja az istentiszteletre betérő közösséget. Ilyen körülmények között méltó hangzania az Isten igéjének. És mikor mindezt kimondjuk, emlékeztessük magunkat a döntő és a lényeges dologra, mely benne foglaltatik a felolvasott igében: Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. Ahhoz, hogy ezt jól értsük, három egyszerű körülményt is látnunk kell.
Először is, Jézus szava szerint be fog következni az alapok megrendülése. Mi most egy hatalmas épületben vagyunk. Ennek az épületnek talán több helyen méternél is vastagabbak a falai. Szilárd és mély alapokon áll ez az épület, és bár annyi mindent élt már át, kisebb-nagyobb földrengéseket, háborút, viszontagságot, különböző megrázkódtatásokat, a szilárd alap okán megmaradt. Jézus azt mondja, lesz olyan idő, mielőtt Ő visszatér dicsőségben, amikor az alapok is megrendülnek. Az is, amire az egész világegyetem fundáltatott, de az egyéni élet alapja is. De sokszor rendül meg életünk alapja, az értékek, az evidenciák világa, ahogy mondani szoktuk. S enélkül rövid idő alatt minden összedől. Hányszor történt meg a magyar nép életében is, hogy az alapok megrendüléséről kellett beszélni. És kisebb-nagyobb mértékben ennek vagyunk tanúi a mostani világban is. Nem ünneprontás erről beszélni? De hát milyen alapokon áll az emberi élet? A tisztesség, a becsület, a munka, az imádság, a tisztaság, a hűség, és lehetne még sorolni a nagyszerű erényeket, ezek alapján áll az élet, nélkülük pedig nem áll meg. Ma olyan időket élünk, amikor a gazemberek lesznek sztárok, s csillogó-villogó hazudóknak kell azt hinnünk, hogy ők mondják az igazat. Mindent elmos a hazudozásnak, a tisztességtelenségnek, a szerzés-vágynak , az irigységnek a szelleme, összeroppantja a családi életek alapját, megsemmisíti a házasságok alapját, eltünteti, semmivé teszi azt, amiért biztos hiheti az ember, hogy érdemes élni, mert bár esik, bár a vihar tépi, az alap megmarad. Olyan világban élünk, amikor a kettő meg kettő nem négy, a zöld nem zöld, az ég nem kék, a föld nem föld. Jézus arra figyelmeztet: vigyázzatok, mert minden időben inognak ezek az alapok.
Aztán Jézus figyelmeztet is: vigyázzatok, hogy meg ne nehezedjék a szívetek. Milyen képletes és kifejező Jézus szava! Ami nehéz, az lefelé húzza az embert, és ami ránk nehezedik, az nem engedi, hogy fölszárnyaljunk. Jézus csak néhány egyszerű példát mond: tobzódás, részegségek, vagy az élet gondjai. Mindegy is, hogy mi. Mindegy, hogy az ember bánatában tobzódásnak adja a fejét, pohárhoz nyúl, vagy tapossa a mókuskereket, és nem jut egyről a kettőre. Vigyázzatok, meg ne nehezedjék a szívetek. Mert, ha megnehezedik a szívünk, nem tudjuk felemelni. Pedig így énekeljük: Szívemet Hozzád emelem, és Benned bízom, Uram! De aki nem tudja a szívét felemelni, maga sem tud felemelkedni. Az a porban marad. Hogy mondja József Attila: „Nem emel már fel senki. Belenehezedtem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, Hogy ne legyek kegyetlen árva.” A nehéz szívű Isten-árvaságra van kárhoztatva, és innen van minden boldogtalansága, reménytelensége, s tegyük hozzá a költő szava szerint: kegyetlensége is. Nem kegyetlen az a világ, amiben élünk? Nem azt látjuk, hogy az ember nem tud odaállni a társa mellé és segíteni? Nem azt látjuk, hogy egyik ember átgázol a másikon? Az erős mindent visz, a győztes mindent visz, hulljon a férgese - ezt mondják piacon, munkahelyen, közéletben. A megnehezedett szívű ember: árva és kegyetlen.
És harmadszor, ha jól értjük Jézus szavát, ő arra is hív bennünket, hogy nyitott szeműnek kell lennünk. Értenünk kell az idők jeleit. Vegyétek a példát a fügefáról, mondja Jézus, amikor látjátok, hogy hajtanak, levelük van, kizöldülnek, akkor már tudjátok, hogy itt a nyár. Milyen megrendítő, hogy Jézusnak ilyen hasonlatot kell mondani. A fügefa tudja, hogy mikor van itt a nyár. A fügefa nem hagyja magát becsapni, télen nem hajt levelet, és nem virágzik. Akkor már – mondja Jézus – ti is tudjátok, hogy itt a nyár, sőt így mondja: magatoktól tudjátok. Tudjuk magunktól, hogy mikor minek van itt az ideje? Tudjuk mi ezt magunktól? Oh, dehogyis! Nyárban telet érzünk, télben nyarat, gyászban örömöt, örömben gyászt, igaznak hamisat, hamisnak igazat. Csak az ember járhat így, ezt akarja Jézus a példázattal kifejezni, mert a fügefa, a fák, a növények, a természeti világ nem csalja meg önmagát. Azon törvények szerint él, melyeket teremtő Istene öröktől fogva adott. És nem akarja ezeket a törvényeket megváltoztatni. Bennük és általuk él a teremtett világ. Csak az ember játszik még mindig istent. Csak az ember hiszi még mindig, hogy egy csapásra mindent meg lehet változtatni. Változtathatja a nemét férfi és nő, egybekelhet férfi és férfi, nő és nő. Mi az nekünk? Mi vagyunk az istenek, akik megváltoztatjuk az élet örök rendjét. Isten örök rendje, hogy munka és imádság által emelkedik fel a világ, és jut egyről kettőre. Mi ez a mai embernek? Nincs munka, nincs imádság. Szerzés van, becstelenség és káromlás. A fügefa tudja, hát mi tudjuk-e?
Az ég és a föld elmúlnak, mondja Jézus, de az én beszédeim soha el nem múlnak. A mi református eleink valamikor azért építették ezeket a hajlékokat, ahogy a régiek mondták: Isten házát, hogy abban Isten igéje szóljon. Így mondja a mi régi református hitvallásunk: ott van Istennek anyaszentegyháza, ahol Istennek igéjét hirdetik, és a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják. Miért másért van e templom? Nem azért, hogy a pusztából jó messziről is lehessen látni a tornyát. Nem azért, hogy a harangszó jelezze a mezőn lévőknek a delet, s nem azért, hogy a szentmiklósi kunok is büszkék lehessenek, íme, tudtak az őseik ilyen nagyot építeni, és most szépen rendbe tették ezt, s nem azért, hogy a város közepét díszítse, hanem azért, hogy itt Isten igéje szóljon. Ha nem szól Isten igéje, ez az épület megszűnik templomnak lenni. Hogy jól értsétek, testvéreim, olyasmit mondok, ami sokak szívét megborzongatja, és megijeszti. Istennek hajléka minden hely, ahol az ő igéjét hirdetik. Lehet az egy csűr, lehet egy istálló, lehet egy tanya. Ahol Isten igéje szól, ott az Isten háza. Ezt a templomot is éppenséggel ezért építették, ez volt a cél. És úgy van megépítve, hogy itt minden szem ide, a szószékre irányulhasson. És úgy van megépítve, hogy a hang a templom minden szegletébe eljusson. Nem azért, hogy a szónok csodálatos retorikai teljesítményét mindenki hallhassa, őt mindenki láthassa, hanem azért, hogy az engedelmes szolga, a prédikátor, aki arra van kötelezve, hogy az Ő szavát hirdesse, mindenkihez hallható és érthető módon eljuttathassa Isten üzenetét. Mert minden elmúlik, az ég és a föld is, ne féljünk kimondani: elmúlik Kunszentmiklós is, elmúlik a református templom is, elmúlik minden ittlévő, el fog múlni a magyar református egyház is, elmúlnak birodalmak, nagy népek, hatalmasságok, minden. Mert az ég és a föld elmúlnak, csak az Ő beszédei nem múlnak el. Miért? Mert ez a beszéd teremtette a világot. Szólott Isten: Legyen világosság és lett világosság. Ez a beszéd, a kibocsátott isteni ige vezeti ezt a világot, őrzi és tartja meg. És ez az ige fejezi be ennek a világegyetemnek a történetét is, és kezdi az új világot, ahogy Péter apostol mondja: az ég és a föld elmúlnak, az elemek felbomlanak, mi azonban új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakozik. Ez az ige öltött testet Jézus Krisztusban. Ez a testet öltött ige feszíttetett meg érettünk, és támadt fel harmadnapon. Ez az ige szól bennünk a Szentlélek belső tanúságtétele által. Ez az ige rendíti meg a szívet, ez az ige hív téged Istenhez, ez az ige tanácsol, ez az ige indít el, ez az ige ad életet, igazságot és szentséget. Ez az ige, amely után - mondja a zsoltáros - mint a szép híves patakra a szarvas, kívánkozunk. Mit mond Ámos próféta? Szinte Jézus rettenetes szavaihoz kapcsolódik: eljön az az idő, mikor éhség és szomjúság lesz, de nem kenyérnek éhsége és nem víznek szomjúsága. Az Isten beszéde után lesz éhség és szomjúság. Nem érezted még soha, hogy éhes vagy és szomjas vagy? Nem érezted még soha, hogy üresen kong a szíved? Nem érezted, hogy nem találod a helyedet? Nem érezted, hogy nem tudsz önmagaddal mit kezdeni? Hát ha érezted, akkor tudd, hogy ez azért van, mert Isten úgy alkotta meg az embert, hogy Teremtője, Gondviselője és Megváltója nélkül nem tud önmagával mit kezdeni. Nem érezted még gyermekként, emlékezz vissza, milyen rossz volt, mikor hazamentél, benyitottál, köszöntél, csókolom édesanyám, édesapám, és nem szólt vissza senki, mert üres volt a ház?! És te csak ődöngtél az üres falak között, s nem tudtad, hol vannak a tiéid, és már-már kétségbe estél. Nem hallottad édesapád, édesanyád hangját?! Ha ezt átélted, tudod, mit jelent Isten igéje nélkül élni. Az ember Isten nélkül nem tud magával mit kezdeni. Tud háborút csinálni, tud iszonyatot, tud hazugságot, tud pusztulást, tud kárt, tud becstelenséget, oh mennyi mindent tud, még ha nem is akarja. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak – mondja Jézus.  Ünneplő Gyülekezet! Szeretett Testvérek! Ismerem a templom megújításának történetét. De boldog szívvel teszek bizonyságot, hogy nem azért újulhatott meg Isten kegyelméből ez a templom, hogy elmondhassák az itteniek: mi tudunk. Tessék idejönni és megnézni! Ez a gyülekezet, ez a nép ad magára valamit. Nem is azért újulhatott meg ez a templom, mert – szinte reménytelen helyzetben –, sokak adakozása és közbenjárása folytán lett rá pénz. S ha már lett rá, akkor tisztességgel meg kellett csinálni. És most örülünk neki.
Inkább azért újult meg ez a templom, amiért az ősök eredetileg építették: hogy a soha el nem múló ige szóljon hozzánk. Testvérek! Sokan nyilván szóban, sokak írásban, meghívó útján kaptak meghívást erre az ünnepségre. Hadd tegyem most ehhez hozzá a magam meghívóját is, hadd kívánjam tiszta szívemből, hogy ez a gyönyörűen megújult templom, annak megkonduló harangjai, a kinyíló ajtók legyenek alkalomról-alkalomra meghívó a számotokra. Meghívó Isten házába. Hogy mikor idejössz, s azt énekled: Ím, béjöttünk nagy örömmel, felséges Isten, akkor nem kell már azt kérdezned: hova lett az én Istenem, az én mennyei Atyám, aki nem szólt nekem? Mert szólni fog az ige, tanácsolni, vezetni, buzdítani, feddeni fog. S megrendülhet minden, inoghat, ropoghat, múlhat bármi, - mert az ég és a föld elmúlnak, de az Isten beszédei soha el nem múlnak. És az, aki az élő, örökké megmaradó igére teszi rá az életét, aki rábízza magát Isten csodálatos vezetésére, megváltó szavára, megújító üzenetére, hallhatja itt Jézus szavát: Én élek, ti is élni fogtok. Aki Benne hisz, megmarad, megmenekül, élete van az örökkévaló Istenben. Ámen
(Hálaadás a megújított templomért, Kunszentmiklós, 2005)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Tegnapelőtt egy idős hölggyel beszélgettem, aki ezt a történetet olvasván megjegyezte, hogy csodálatos vigasztalás van a felolvasott részben, különösen az idős nemzedék számára. Azt olvassuk, hogy egy idős házaspár – Zakariás és Erzsébet – kiknek nem volt gyermekük, átélik az ábrahámi csodát. Igen, úgy kezdődik az Újszövetség is, ahogyan a régi szövetség is kezdődött Ábrahám elhívásával és a neki adott gyermekkel. Ekképpen az Újszövetségben is arról olvasunk, hogy meghallgattatik egy olyan kérés, mely emberileg szólva már reménytelen. Lukács, kiről tudjuk, hogy orvos volt, nagyon pontosan kétféleképpen is megindokolja, miért volt ez a kérés emberileg lehetetlen: Erzsébet meddő volt, s mindketten igen idősek voltak már. Amit annyira szerettek volna, már nem lehetséges. Ám kiderül a történetből, hogy Zakariás szívéből újra meg újra föltolult a kérés, hogy legyen gyermekük. A régi világban a gyermeket áldásnak tekintették. Néha-néha még mi is mondjuk: gyermekáldás – sajnos, egyre kevésbé mondjuk ezt, inkább beszél a mai világ a gyermekről úgy, mint teherről, még inkább beszél úgy a politika, mint statisztikai számról, vagy esetleg úgy, mint a nemzet utánpótlásának biztosításáról, egyszóval mint gondról. Egyre kevesebbet mondjuk azt, hogy gyermekáldás. De ez a mi öreg Zakariásunk időnkét fölfohászkodik, lehet, hogy már nem is kéri, lehet, már csak panaszként mondja el, hogy neki nem adatott meg ez az áldás. S most mégis. Ám a történet különös fordulatot vesz. Amikor megjelenik Gábriel arkangyal és jelenti Zakariásnak ezt az isteni kedvezést, akkor oly mértékben megrökönyödik az öreg pap, hogy rögtön föl is veti az ilyenkor szokványos emberi kérdést: hogyan lehetséges ez, hiszen öreg vagyok, a feleségem is öreg, nem lesz már semmi a mi kérésünkből. Ekkor az angyal azt mondja Zakariásnak: az lesz a jel, hogy te most megnémulsz, és nem mondhatod el senkinek. Ma ezt a feszültséget szem előtt tartva előbb a zakariási némaságról szeretnék szólni, aztán Zakariás engedelmességéről, és végül a nyelve feloldódásáról.
A vallástörténészek és Biblia-magyarázók közül némelyek természetesen keresik a pszichológiai magyarázatot is arra nézve, hogy miért némult el Zakariás. Bizonnyal mi is össze tudunk hozni jó-néhány megoldást. Például ilyen magyarázat lehet – és ez még jóindulatú magyarázat –, hogy szegény Zakariásunk azért némult meg, mert elfogyott a szava a csodálkozástól: hát mégis lehet? Az örömteli várakozástól egy olyan pszichológiai gát képződik benne, hogy valóban valami nagyon nagynak kell majd történnie, hogy újra megeredjen a nyelve. Ezt inkább kisgyerekeknél szokták tapasztalni. A nagy zseniről, Einsteinről jegyezték fel némi humorossággal, hogy talán négy vagy ötéves koráig nem szólalt meg. Mikor a család már beletörődött, hogy néma lesz ez a kisfiú, vasárnap egy ebédnél  azt mondta: nem jó a leves! Az egész család ámulattal kiáltott: - Bercikém, hát te tudsz beszélni? Eddig miért nem szóltál? – Mert nem volt semmi baj! – felelte. Ám fordítva is lehetséges ez. Valami nagy baj történik, és ez némítja meg az embert. Vagy éppen valami lenyűgöző dolog némítja el. Van, aki azt mondja, hogy Zakariás azért némul meg, mert amit most hall, s be fog következni, az derült égből villámcsapás. S máris lehet írni a novellát vagy a regényt az öreg papról, aki rutinosan elbaktat a jeruzsálemi templomba beosztása szerint. Aztán lehet továbbszínezni a regényt, hogy mi forog ennek az öreg embernek a szívében, és azt is le lehetne írni, hogy milyen elkeserítő, hogy egy ember, aki az egész életét Isten szolgálatában tölti, nem hallgattatik meg Istentől. S akkor derült égből villámcsapás. Még azt is hozzá lehetne hímezni, mintegy gyönyörű virágmintaként egy szép abroszon, hogy egy angyal jelenik meg, s mikor látott Zakariás angyalt? Évről-évre, egész életén keresztül ott volt mindig a templomban, aztán mindenféle beszédeket hallott meg ószövetségi tekercseket olvastak a kérubokról, az angyalokról, az arkangyalokról – de mikor látott ő angyalt?              Ő csak egy oltárt látott, meg a háta mögött tülekedő tömeget, meg a kötelességet, amit el kell végezni. Ha hazafelé fordította az arcát, odahaza egy meddő asszonyt látott, kivel békességben, kegyesen éltek, de megöregedtek utód és áldás nélkül. És most itt az angyal. Azt hiszem, mi is megnémulnánk, kedves testvérek, és jó hosszú ideig szóhoz sem jutnánk. De én azt hiszem, hogy ez nagyon helytelen magyarázat.
Ez pszichológiai magyarázat, s én nem is akarom ezt tovább kommentálni, se mellette, se ellene állást foglalni, pusztán azt szeretném megjegyezni, hogy az a megokolás, miszerint valami rendkívüli történik Zakariással, az öreg pappal is, talán azzal foglalható össze, hogy történetének ez a része egy súlyos intelmet foglal magában. A rossz felfogás, és az intés, ami a történetből felénk is hangzik, abban a kérdésben van, hogy valóban rutinosan járogatott-e oda Zakariás? Csak úgy elvégezte a füstölő áldozatot, mint egy öreg, megfáradt templomszolga? Hát lehet az Isten szolgálatában rutinosnak lenni? Lehet csak úgy, rutinból az Isten elé menni kéréssel, imádsággal, hálaadással, bűnbánattal, könyörgéssel? Lehet egyáltalán az Isten dolgaival úgy foglakozni, hogy egy idő után azt kell mondanunk: ezt mi már rutinból csináljuk? Nem úgy van inkább, hogy ha az ember hajlandó megnyitni önmagát az isteni világ előtt, – vagy megfordítva – ha az ember hajlandó az isteni világ csodálatos dimenzióiba belépni, ott éppen nem talál rutint, ott éppen nincs megszokottság, ott megtelik az ember lelke és szíve várakozással! Ott derül ki csak a Zakariás nagy és szent igazsága, amit megjegyez Lukács az angyal szava nyomán, hogy „meghallgattatik a te kérésed”. Nos, éppen az isteni világ az, ahol az ember nem tud a dolgokba beletörődni, éppen az isteni világ az, ahol nem mondhatjuk: így volt, így van, így lesz, ezen már nem lehet változtatni, ez már csak ilyen. Ez inkább a mi világunk, a mi emberi világunk, amikor négy-öt magyar összehajol, hogy jól kibúsongja magát. Aztán megy a dolgára, és fásult lélekkel viszi a mindennapokat. Nem is tudjuk már, miért: tisztességből, becsületből, megszokottságból? Az isteni világban mindig azt éljük át, hogy Isten valamilyen lehetőséget, valamilyen titkot, valamilyen fordulatot, valami mást tartogat a számunkra. Ezért azt hiszem, kedves testvérek, a történetben az intés nem az, hogy ne merjünk az Isten dolgaiban rutinosak lenni – például abban, ahogy a Bibliát olvassuk, vagy ahogyan imádkozunk, ahogyan keressük Isten akaratát, ahogyan megpróbálunk Isten rendje szerint élni, ahogyan Isten szava szerint erősítjük, vigasztaljuk, szolgáljuk a másik embert. Oka-fogyott azt mondani, hogy ne merjünk mindebben rutinosak lenni, mert ebben nem lehet rutinosnak lenni. Nem ebben van az intés. Az intés pontosan abban van, amit az angyal mond Zakariásnak – a te hitetlenséged miatt... Ez ennek a történetnek az első, nagyon nagy feszültsége.
Egy hívő ember – mert Zakariás hívő ember, - egy hívő embert hitetlenül viselkedik. Itt értjük meg az életünk egyik nagy feszültségét, nagy drámáját, nagy repedését, s most az evangélium erre akarja ráirányítani a figyelmet. Arra, amint szokták mondani, hogy papíron hívők vagyunk. Papírforma szerint hívők vagyunk. De az angyal szava szerint a megnyilvánulások, a magatartások, a reakciók azt jelentik, hogy hitetlenek vagyunk. Nagyon jól emlékszem, diákkorunkban engedményt kaptunk a debreceni kollégiumban, a nagy atlétikai világversenyek idején, hogy ha jól tanultunk, megnézhettük a tévében a döntőket. Egyszer a riporter bemondta, hogy a versenyzők közül ez és ez az esélyes, mégpedig toronymagasan, ő fogja a versenyt nyerni, nem is kéne elindulni a többinek, nem kéne a startpisztolyt elsütni, ő fogja megnyerni a versenyt. Aztán a versenyző célig nem ért el! S ekkor bizony mindenféle magyarázatokat kell találni. Kedves testvérek, Zakariás papírforma szerint hívő ember, az egész eddigi élete, magatartása mind-mind arra enged következtetni, hogy legalább ezzel az eggyel nincs baj! Lehet, hogy nincs utódja, lehet, hogy nem kapta meg ezt az áldást, lehet, hogy keveset termett odahaza az illetményföldjén a szőleje, lehet, hogy szegény Erzsébet már egy házsártos vénasszony lett, s ő szívesebben járt Jeruzsálembe szolgálni, ó, mindenkinek az életében vannak ilyen bajok. De legalább ezzel az eggyel, a hittel nincs baj. Ő hívő. S most mégis hitetlensége miatt kell megnémulnia.
A történetben az intelem mellett vigasztalás is áll, és hadd szóljak erről is. Ezt a vigasztalást nem Zakariás mondja ki, hanem más valaki, egy más alkalommal, mikor angyal jelenik Máriának, Erzsébet unokahúgának, az eljövendő Messiás édesanyjának, és jelenti, hogy gyermeket fogan a Szentlélektől. Mária is csodálkozik, hogy miképp lehetséges ez – s akkor hallja: Istennek minden lehetséges! Istennek minden lehetséges! Megfordíthatjuk, s mondhatjuk így is: Istennek semmi sem lehetetlen. De most úgy mondjuk, kedves testvérek, emlékeztetőül és vigasztalásul, ahogyan itt van: Istennek minden lehetséges. Ebben van a vigasztalás. Elfogynak az emberi erők, betáródnak a távlatok, összeomlanak az emberi reménységek, - nos, ekkor kezdődik a rutin, a mindennapos életünk szürke, unalmas és meglehetősen kilátástalan rutinja. Ilyenkor már olyan kérdéseket kell feltenni, mint amilyeneket a reggelenként a nehezen kelő ember tesz fel: minek is nekem felkelni, miért is kell ma elindulni, miért is kell ezt megcsinálni, van ennek egyáltalán értelme? De ezeket a kérdéseket akkor tesszük föl – nem is föltesszük, mert ezek a kérdések igazából véve már válaszok –, amikor eljutottunk oda, hogy ebben, abban, amabban már nincsen lehetőségünk. De Istennek minden lehetséges. Úgy csodálkozom ezen a Zakariáson, aki a régi Izrael papja volt, s nemcsak arra volt köteles a mózesi törvények szerint, hogy a szertartásnak eleget tegyen, mint afféle ministráns gyerek, hanem a törvényeknek és a prófétáknak is ismerője volt, és köteles volt a régi tanítást is továbbadni. Zakariás ne tudott volna arról, hogyan kötött Isten annakidején szövetséget Ábrahámmal? Zakariás ne tudott volna-e arról, hogy amikor Mamré tölgyesében megjelent az Úr Ábrahámnak, és a megszületendő Izsákról, meg az ő dicsőségéről beszélgettek, hogy aztán mi lett ebből? Zakariás ne tudta volna, hogy megszületett Izsák? Ne tudta volna, hogy Istennek minden lehetséges? Hát hogyne tudta volna. Nekünk is tudni kell ezt, kedves testvérek. Itt nemcsak a hitnek és a hitetlenségnek, hitnek és kételkedésnek, a papíforma hívőségnek és a gyakorlati hitetlenségnek a nagy feszültségét láthatjuk. Ebben a történetben láthatjuk a vigasztalást is. Azért hangsúlyozom ezt ilyen erővel, mert attól, hogy ránkpirít az ige, még nem leszünk hívővé, attól, hogy ránkpirít és megmutatja, hogy a mi életünkben is van egy repedés, mely sokszor szakadékká tágul,  hogy csak papíron vagyunk hívők,  ettől még nem leszünk hívőkké. Vége lesz az igehirdetésnek, elmondjuk az imádságot, énekelünk, vesszük az áldást, hazamegyünk – ám ettől hogyan én leszek hívővé? Megváltozik a gyerek, hogyha rápirít apja, anyja, nagyapja, nagyanyja, hogy lusta vagy kisfiam! – Nos, lusta vagyok – ismeri be a gyerek. De hogy válok szorgalmas emberré? Hogyan leszek én hívővé? Pusztán a megintetéstől? Attól, hogy az ige leleplez? Így nem. Dde úgy igen, hogy vigasztal. A hit azzal a mély és megingathatatlan meggyőződéssel kezdődik – és azzal is fejeződik be –, hogy Istennek minden lehetséges. Talán most van itt, akiben átsuhan – főleg az idősebb nemzedékre gondolok – az, amit a materialista honfitársaink szoktak volt mondogatni, hirdetni, tanítani, hogy igen, a hívők, a vallásos emberek azok azért hívők, azért vallásosak, mert még nem tudják teljes-körűleg önmaguk sorsát kezükbe venni. Nemrégiben olvastam erről újra, igen furcsa volt, hogy tízegynéhány év után újra felbukkan a magyar közbeszédben. Néhány ateista honpolgár meg akarja alakítani az ateisták egyházát. Ez érdekes, sok sikert kívánunk nekik hozzá, bár nem tudom, mi lesz a textusuk, és az istentiszteletükön milyen istent akarnak majd tisztelni? Az egyik alapító azt mondta, hogy mi abban fogunk különbözni az úgynevezett hívőktől, hogy mi már a saját életünket önmagunk kezébe vettük, és mi meg tudjuk oldani a magunk életét. A hívők pedig  – nos, a hívők nem tudják, ők valamilyen függőségben vannak, a hívő ember szerencsétlen, boldogtan, vigasztalhatatlan és ezért képzel magának – ahogy a költő is mondja – képzel magának a boldogtalan valami nagyobbat, többet. De éppen nem ezzel kezdődik a hit, kedves testvérek. Ha én csak annyit tudok, hogy gyenge vagyok, törékeny vagyok, korlátozott vagyok, ebből nem lesz hit. A hit azzal a mély szilárd meggyőződéssel kezdődik: Istennek minden lehetséges. Istennek lehetséges volt, hogy Sára foganjon méhében. Istennek lehetséges volt, hogy Erzsébet, a meddő vénasszony foganjon és szüljön. Istennek lehetséges volt – más példákat is mondhatunk – hogy egy összeomlott országot, egy megsemmisített, feldarabolt országot talpra állítson, és újra országgá tegye. Istennek lehetséges volt, hogy megnyíljanak a vakok szemei, hogy a süketek halljanak, hogy a sánták járjanak. Istennek lehetséges volt, hogy a halottak feltámadjanak – és ebben a történetben ez a nagy paradoxon – Istennek lehetséges, hogy a mi Zakariásunkba belefagyjon a szó! Ez is lehetséges. Pedig talán mennyire akarta volna máris mondani Zakariás, kifutván a templomból, elújságolni boldog örömmel az ott állóknak, hogy „angyalt láttam, ígéretet kaptam, gyermekem lesz!” Nem mondhatja. Ez is lehetséges az Istennek. Igen, ilyen furcsa útjai vannak velünk Istennek, hogy amikor már mondanám a nagy örömöt, mondanám a nagy áldást, mondanám a nagy hírt – nem mondhatom. Mert Neki minden – és ezért ez is - lehetséges. Ebben a furcsa isteni intésben micsoda nagy vigasztalás van, kedves testvérek. Ha úgy érzed, Isten szeretett, megáldott, meggazdagított, megsegített, meggyógyított, megszabadított, csak valami átkos némaság ül rajtad, vagy tehetetlenség, hogy továbbadd, lehet, hogy ez intés, és lehet, hogy vigasztalás.
Még valami hiányzik, hogy kerek legyen a történet, és erről szeretnék utoljára szólni. A történetben megerősítés is van. Mindent összevetve azt kell mondanunk, hogy a mi Zakariásunk azáltal, hogy megnémul, azáltal, hogy ezt az ő nagy örömét még ő feleségének sem mondhatja el várandóságának idején, megtanította Zakariást, mit jelent hinni, és hívőként élni. Amikor összegyűlik a falu népe, és azt találgatják, mi lenne a gyerek neve, annak rendje-módja szerint, ahogy illik, az apjáról akarják elnevezni. Erzsébet már tudja, hogy János lesz a gyerek neve, így parancsolta az Isten. A rokonság tiltakozik. Micsoda? – Ilyet nem látott a világ, nincs a rokonságban senki János, tán beütött az új magyar módi? Mert amolyan új magyar módi, hogy bár van a rokonságban József, Péter, János, István, a gyereket Richárdnak kell elnevezni. Tán éppen  a „II. Richárd” angol filmsorozat ment a televízióban. Van a családban Erzsébet, Mária, Éva, Judit, Eszter – nem baj, a kislányt Titanillának kell elnevezni. Ez amolyan magyar módi. S hát csodálkoznak a faluban is – Erzsébetre rászállott a magyar módi! S mennek is Zakariáshoz, hogy mondjon már valamit. De mondani nem tud. Kér egy táblát, s ráírja: a gyerek neve János. S abban a pillanatban megnyílik a szája. A hit engedelmességet is jelent. Nemcsak elhívést, elfogadást, rábólogatást, hanem engedelmességet. És ekkor egy különös dolog történik. Azt mondja Lukács evangélista: föloldoztatott a szája, s azonnal szólt, áldotta az Istent, s mindenki elámult, majd így folytatja: és Zakariás, a megszületett gyermek, Keresztelő János édesapja beteljesedett Szentlélekkel és prófétált. Az angyal ígérete szerint János lesz a próféta, az útkészítő. Ő lesz az, ahogy mondja, aki sokakat megtérít a ”ti Atyáitok Istenéhez”, aki előkészíti az Úrnak útját. Ő lesz ama Illés, az utolsó próféta, akiről Jézus azt fogja mondani, hogy minden próféták között a legnagyobb. Íme, most született meg. Istennek minden lehetséges, Istennek lehetséges volt a történelem egy adott pontján, kétezer évvel ezelőtt, egy elfelejtett, poros provinciában, a világ háta mögött, ahol sem dicsőség, sem nagyság, sem hírnév nem volt, ott valahol Júdeában és Galileában elhozni az Ő Messiását. Istennek minden lehetséges. Istennek tetszett, hogy évszázados, több évszázados szünet után újra prófétát adott az Ő népének. Az egyik zsoltár, talán a legkésőbbi, melyet felvettek a Zsoltárok könyvébe így panaszkodik: prófétánk nincsen, és nem tudjuk, meddig tart ez. Évszázadok teltek el úgy Izrael életében, hogy nem volt próféta. De most van. Megszületik Keresztelő János. Mert Istennek minden lehetséges. És mégis! Most az ő atyja prófétál. Ez a megerősítés, kedves testvérek. Az apa jövendöli meg, hogy a fia mit fog a Szentlélek hatalmával tenni. Most ő is megtelik Szentlélekkel és prófétálni kezd.
Azt hallottuk, hogy mikor ez az öreg Zakariás még hónapokkal korábban Isten oltára előtt állt, meg kellett őt fednie Isten angyalának, mert csak papírforma szerint volt hívő, a valóságban nem. Istennek minden lehetséges. Lehetséges volt ebből a repedt életű embert hívő emberré változtatnia, és lehetséges Istennek az is, hogy mielőtt még az út készítője, az Úr prófétája, Keresztelő János fellépne, megízleltesse Zakariással is ezt az isteni erőt. Megerősítés, hogy mikor Istentől hitben elfogadunk valamit, akkor Isten különös ajándékokat, előízeket ad ahhoz. Egy Biblia-tudós azt a magyarázatot fűzi ehhez a részhez, hogy amikor Isten beteljesít valamit, akkor a beteljesedésben mindig ad valami többletet, ad valamit, ami több mint pusztán a beteljesedés. Zakariás azt az ígéretet kapja, hogy gyermeke születik. Legyen dicsőség Istennek! Ilyen nagy ajándékot, ennél nagyobb ajándékot nem lehet adni. És mégis, Zakariás a teljesen valósággá lett ígéretben, az abszolút beteljesített ígéretben kap még valami többletet. Megtelt Szentlélekkel és prófétálni kezdett.
Kedves testvérek! Így van a mi dolgunk is a mi megváltó Istenünkkel! Ha meghallgat egy imádságot, beteljesít egy kérést, valósággá tesz egy ígéretet, amit talán nem is mi kértünk, hanem eleve Ő ígért, abban mindig van valami, ami több mint, amit kértünk, több mint, amit megígér, és több mint, amit beteljesített. Adja meg Isten Szentlelke, hogy az intés odahívjon minket Istenhez, kinél vigasztalást találunk és megerősítést kapunk, csodálatos mennyei többletet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Aligha mondunk újat vagy meglepőt, ha azt állítjuk ennek a fölolvasott igeszakasznak a kapcsán, hogy a keresztyén élet egyik legelemibb része a szüntelen való imádkozás. Nem is kérdezzük ezt egymástól, olyan természetesnek, magától értetődőnek vesszük, hogy imádkozunk. S akkor sem orrolunk meg, ha bennünket buzgó imádságra szólítanak. Akkor már talán meglepődünk, ha arról hallunk, hogy kikért, milyen módon és milyen megokolással kell imádkoznunk. Ám hadd szóljak most e felolvasott igeszakasz kapcsán röviden ezekről a kérdésekről.
Az újszövetségi leveleket, az ószövetségben pedig a zsoltárokat és a prófétákat olvasva buzdítást kapunk arra nézve, hogy imádkozzunk. „Szüntelenül imádkozzatok!” – mondja egy helyen az apostol. „Imádkozzatok mindenkor!” – mondja több helyen a zsoltáros. Ezek újra meg újra előjönnek, de az imádság tartalmát, módját és indokát sokszor nem mondják meg. Ma erről is kell néhány szót szólni.
Valahogy úgy van az, mint amit annak idején a sárbogárdi parókia levéltárában olvastam második világháborúból. A kivitt legények levelezőlapokat irogattak a gyülekezet lelkipásztorának is. Ezekbe némelyikbe olvastam bele. Egy sem volt köztük, aki ne azt vallotta volna, vagy ne azt írta volna a nagytiszteletű úrnak, hogy szüntelenül imádkozik. „Megígérem, tiszteletes úr, hogyha a Jóisten hazasegít, minden vasárnap ott leszek a templomban.” Nos, gyermekkoromban ismertem olyat, aki hazajött a frontról, de még nagy ünnepen sem volt ott a templomban. Nem vádként mondom ezt, s nem annak bizonygatására, hogy ilyen az ember, ‑ igen, ilyen az ember!‑ hanem annak jelzéseképpen, hogy a nehéz és megszorított helyzetben ‑ lett légyen az betegség, háborús fronthelyzet, az élet egyik nyomorult pillanata -, óhatatlanul is fölszakad az ember szívéből az imádság. Ezért hát ez, szinte azt lehetne mondani, természetes. De amikor az apostol azt mondja, hogy az imádságban állhatatosak legyetek, akkor éppen erre a körülményre, fönnforgásra tekintettel teszi oda ezt a szót, hogy állhatatosak legyetek. Egyébként elegendő lenne azt mondani, hogy imádkozzatok. Úgyis tudja az ember, hogy imádkoznunk kell. Úgyis tudjuk magunkról is, mégha meg is feledkezünk róla olyakor, vagy hanyagoljuk is az imádkozást, hogy lesz az életünkben olyan helyzet, amikor kiszalad a szívünkből az imádság. De  ez: „az imádságban állhatatosak legyetek” olyan meghatározás, mely egy egészen különös életterületre irányíotta a kolossébelieknek a figyelmét. Az állhatatosak legyetek kifejezést a hajózásból ismerhették, amin nem azt kell érteni, hogy a hajósoknak állhatatosnak kell lenni ‑ hát persze annak is kell lenniük, hanem azt, hogy a hajónak rendelkezésre kell állnia. Úgy kell ottlennie a kikötőben, hogy bármikor be lehessen szállni, és el lehessen indulni. Mai magyar jogi vagy gazdasági nyelvben úgy nevezik ezt: „rendelkezésre állás”. Trhát:  „az imádságra nézve mindenkor álljatok rendelkezésre.”
Kezdjük is érteni, hogy miért beszél erről az apostol. Kezdjük érteni, hogy ezzel olyan általánossá, alapvetővé, olyan meghatározó készséggé akarja tenni az imádkozás lelkületét és a készségét, amit valóban nem lehet jobban leírni, csak ezen a nehézkes nyelven: legyetek készek mindenkor, álljatok rendelkezésre mindenkor. Miért is? És akkor is, amikor nem érzek belső késztetést? Akkor is, amikor úgy érzem, hogy eleget tettem ennek a kötelezettségemnek? Akkor is amikor úgy ítélem meg, hogy már ezerszer elmondtam kéréseim a mennyei Atyának, biztos, Ő is unja az ismétlést? Azért, kedves testvérek, mert két területet még mindenképpen látnia kell, és szívében kell hordoznia az imádkozó embernek. Így folytatja az apostol: „vigyázván mindenkor hálaadással.” Ha arra nincs okom, kedves testvérek, hogy panaszt, kérést, baj megoldására vonatkozó előterjesztést vigyek Isten elé, akkor még nem szűnt meg az imádság oka. Sőt, hadd fordítsam meg. Akkor kezdődik igazán, akkor alapozódik meg igazán, hogy imádkoznunk kell. Ha nincs okom gyógyulásért könyörögni, ha nincs okom szabadulásért könyörögni, ha nincs Isten elé odavinni valóm nehéz helyzet miatt, akkor, ahogy mondani szoktuk, minden rendben van. De ha valóban minden rendben van, akkor kezdődik el igazán az imádkozás, tudniillik: a hálaadás. Mert ha minden rendben van, akkor azt nem lehet elintézni ‑ nekünk keresztyéneknek egészen biztosan nem, Istenben hívőknek biztosan nem, ‑ úgy, hogy akkor minden rendben van. Megy a világ a maga kereke forgása szerint. Ekkor kezdődik el igazán az imádság: „Vigyázván mindenkor hálaadással.”
Ez pedig egészen különös összekapcsolás, kedves testvérek. A vigyázás ugyanis feszültséget, odafigyelést, pattanásig feszült idegeket jelent. A hálaadásról azonban mégis azt gondoljuk, hogy ilyenkor az ember örömében tapsol, veri a lába szárát, ujjong, oldott, nincsen semmilyen meghatározott célra való koncentráltság. Ám az apostol összekapcsolja ezt a kettőt, hiszen ahogyan a filippi levélben is mondja: „a ti kéréseiteket mindenkor hálaadással vigyétek Isten elé.” Mindenkor hálaadással. Miért? Azért, mert Isten szeretete, Isten kegyelme mindig mindent megelőz, - és ezért a hálaadásnak is mindig mindent meg kell előznie. Nyugodtan kijelenthetjük, nagyon nehéz, tulajdonképpen szinte teljesíthetetlen, hogy a végszükségben lévő ember hálaadással kezdje az imádságát. Csak fölsikolt, mint Jónás a cethal gyomrában, csak fölkiált segedelemért, szabadulásért. Mégis, ha nem is mindig megy ez, most arra buzdít az apostol, hogy vigyázzunk mindenkor, szüntelenül és mindig hálaadók legyünk. Ha békességünk és jó állapotunk van, akkor azért, ha szükségben és bajban vagyunk, akkor pedig azért, mert tudjuk, hogy Isten kegyelme és szeretete mindent megelőz, és mindennek a végén is ott áll, mindent átfog. Életet és halált. Sikert és kudarcot. Győzelmet és vereséget. Jót és rosszat. Nyereséget és veszteséget. Éhséget és bőséget. Mert minden, ami van ‑ ahogy a káténk mondja ‑ nem történetesen, vétlenül van, hanem az Ő atyai gondviseléséből származik.
Arról is kell szólnunk, kedves testvérek, hogy az apostol egészen különös kifejezéssel ‑ ha szabad ezt mondani ‑ hozza most helyzetbe vagy képbe önmagát is. Amikor valakit imádságra buzdítunk, azt érezzük ‑ ezt tudom, tapasztalom magam is, ‑ hogy a buzdított személyből hirtelen valami kemény  ellenállás árad. Most is érzem, megvallom őszintén, már amennyire lehetséges innen a szószékről ezt a metakommunikációt érezni, hogy „a tiszteletes úr most az imádkozásról beszél, de minek!?” „Nem kell minket buzdítani!” ‑ ahogyan ezt egy évfolyamtársam mondta, mikor a dogmatika tanárunk egy órán az imádságról beszélt, és a végén biztatással fejezte be: „tiszteletes urak, maguk is szüntelenül imádkozzanak, rendületlenül, szakadás nélkül, folyamatosan, mindig.” Ahogy mentünk kifelé dogmatikaóráról, megrántja a könyökömet ez az évfolyamtársunk, s mondja: „nem tudom, mire való volt ez a biztatás, nem kell a harkályt arra biztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is. Nem kell a keresztyén embert arra biztatni, hogy imádkozzon, imádkozik az magától is.” Valóban, kedves testvérek? Ó bár ha én most itt a harkályok gyülekezetében ülnék, és kifelé menet mindenkitől bocsánatot kellene kérnem, hogy emlékeztetni mertem valamire. Egyszóval, mindig van valami ellenállás.
Mindannyiunkban, legyünk őszinték. Miért tetszik engem noszogatni? Amúgy sem vallásosságtól túlbuzgó korban élünk, a magyar ember meg egyébként sem volt soha a vallásosságáról volt híres. De azt mondja az apostol: „állhatatosak legyetek mindenkor, álljatok rendelkezésre, bármilyen pillanatban. Ebben a nehéz helyzetben mondhatná bárki, igen, őt most úgymond kioktatják, kötelességére emlékeztetik. Hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy az apostol nem vallásos kötelezettségre emlékeztet. Akkor nem így írna. Akkor arról írna az apostol, hogy elétekbe adom az Úr örökkévaló akaratát, mindig, mindenkor imádkozzatok, s amennyiben elmulasztjátok, annyiban ez és ez fog történni. Azért mondom ezt ilyen bátran, mert amikor Isten parancsolatot ad, azoknak a megtartásához szankciókat fűz. Ha és amennyiben így és eszerint élsz, Úr áldása rajtad lesz, gyermekeiden, magzatodon, házadon. Ha letérsz erről az útról, a halál útját választod. Így is ér véget ez a hosszú fejtegetés a Mózes ötödik könyvében: „két utat adtam elődbe, életnek és halálnak útját, válaszd ezért az életet!”
Itt nincs szankció,  hogy ha elmulasztod az imádkozást, akkor ez meg ez meg ez lesz. Inkább egy csodálatos lehetőségről beszél az apostol. Istennek arról az ajándékáról, ‑ mert ez Istennek az ajándéka, higgyétek el ‑ hogy megengedi, hogy szólj hozzá. Isten megengedi, hogy szólj hozzá. Ez nem olyan magától értetődő. Kicsoda vagyok én, hogy Őt megszólíthatom? Kicsoda vagyok én, ‑ bocsánat ‑, hogy tegezhetem. Kicsoda vagyok én, hogy az én porszem életem nyűgét, baját, gondját, örömét odavigyem Őeléje. Az univerzum alkotója elé. És kicsoda vagyok én, akinek a szíve meg az élete tele van tisztázatlan és tisztátalan dolgokkal. Emlékeztek Jézus szigorú, rettenetes szavára, amikor az áldozókról beszél, akik az oltárhoz igyekeznek, elvégzik az áldozatukat, és  azt mondják: megszabadultam, eleget tettem a vallási kötelezettségnek. Azt mondja Jézus: „menj először haza, békülj meg a te felebarátoddal, utána gyere az oltárhoz hálaáldozatot bemutatni.” Kicsoda vagyok én?
Az apostol arra hívja föl a figyelmet, óriási lehetőséget ad Isten. Engedi, hogy belépj az isteni életbe. Sőt, Pál a Római levélben azt is kifejti, hogy amikor már nem tudunk imádkozni, akkor maga a Szentlélek siet a segítségünkre és velünk és helyettünk mondja a kimondhatatlant. Mert amikor már nem tudjuk, mit mondjunk, amikor nem tudjuk, hogyan mondjuk, amikor nem tudjuk, hogyan kell imádkozni, akkor  - ennek a drámának a legmélyén - értjük meg a fölfoghatatlan nagy titkot: Isten az Ő Lelke által velünk és helyettünk Önmagához imádkozik. Óriási lehetőség ez! Készen állsz erre mindenkor? Mert Isten készen áll rá mindenkor. Készen vagy mindenkor imádkozni? Mert Isten Szentlelke veled van, és készen áll rá.
Legutoljára, kedves testvérek, arról is szólnunk kell, amit itt olyan szerényen hozzátold az apostol, mert ebből értjük meg igazán, hogy ő isteni lehetőségről, isteni ajándékról beszél. Ezt mondja: „az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással, imádkozván egyszersmind miérettünk is.” Arról a kis szóról szeretnék szólni, ami itt van: „egyszersmind.” Bár az apostol másutt is igen sokszor mondja, hogy imádkozzatok érettünk, vagy ne feledkezzetek meg rólunk a ti imádságaitokban, bár igen sokszor ajánlja magát a gyülekezet, a többi keresztyén figyelmébe, itt mindazáltal odateszi azt a kis szót, hogy egyszersmind. A levele végén derül ki, hogy miért. A levél utolsó mondata ez: „emlékezzetek meg az én bilincseimről.” Az apostol fogságban van, nagyon nehéz helyzetben. A Kolossé levél vége, mely afféle végrendelkezés-szerű irat, Pál fölsorolja a munkatársait, akik vele vannak, a gyülekezet szeretetébe ajánlja őket, mint ahogy a búcsúzkodó ember szokta. De a végén még odaírja azt is ‑ hozzátéve, hogy „ezt most a saját kezemmel írom!” ‑ „emlékezzetek meg az én bilincseimről!” ”Imádkozván egyszersmind miérettünk is.”     Olyan jó ezt most így ebben az összefüggésben látni, kedves testvérek. Kétszeresen is. Az egyik az, hogy az apostol nem restelli önmagát a gyülekezet szeretetébe és figyelmébe ajánlani. Te se röstelld! Ne röstelld a másik embert – aki hozzátartozik a családhoz, a gyülekezethez ‑ arra kérni, hogy imádkozzon érted! Ne röstelld! Én tudom, hogy olyan nehéz a gyengeségünket bevallani. Tdom, hogy olyan rettenetes az, amikor az ember kénytelen megmutatni, hogy törékeny, hogy az erő, amit mutat, valójában látszat. Milyen tapintatos intézménnyé váltak a kórházak is. Ha az utcáról nézi valaki, mikor a kórházkapun megyünk befelé, azt is hiheti, hogy látogatók vagyunk. Ó, nekünk nincsen semmi bajunk, mi látogatni megyünk. Aztán bevisznek bennünket, s mindenféle bugyrokon meg rekeszeken meg zsilipeken megyünk keresztül. Mire pizsamánkban a kórházi ágyra kerülünk, addigra már benne vagyunk az egészségügy mindent eltitkoló, s mindent elrejtő gépezetében, el vagyunk különítve az, úgymond, egészséges világtól. Ennek sok alapos oka van, tudom, de hiszem, hogy van egy lélektani oka is. Az erőtelenségünket nehéz bevallani. Az apostol azonban nem szégyelli. Bilincsek között van, fogoly, és szabadulásra vágyakozik. Máskor, például a korinthusi gyülekezethez írt levelében nem szégyelli fölemlíteni a gyöngeségét, és elmondani, hogy mennyit imádkozott emiatt, és kéri a korinthusiakat is, hordozzák őt imádságban. Máskor nem szégyelli megvallani a tétovaságát és a bizonytalanságát. Nem szégyelli megvallani, hogy összedűlt körülötte minden és segítségre szorul.
A másik, amit ennek az egyszersmindnek, ennek a kis megjegyzésnek a lehetősége mutat, visszavezet ahhoz, amit az igehirdetés elején mondtam. Az apostol egyáltalán nem kioktat, pedig tudná azt is tenni. Hányszor olvasunk a leveleiben határozott, kemény, ironikus, metsző sorokat, amikor kioktatja ‑ nincs más út! ‑ kioktatja a gyülekezetet: „balgatag galaták” ‑ írja a galata gyülekezetnek: „Kicsoda vezetett benneteket félre?”. De most nem kioktat, amikor az imádság csodálatos lehetőségére emlékeztet, hanem éppen azáltal, hogy önmagát, mint imádságra szorulót odaviszi a kolosséi gyülekezethez, emlékezteti a őket erre a csodálatos lehetőségre. S ha nem másért, mert még mindig büszke vagy, mert még mindig úgy gondolod, hogy imádság dolgában nekem senki oktató szavakat ne mondjon, senki felhívást hozzám ne idézzen, vagy ha még mindig abban vagy, hogy nem látod be, mert nem akarod belátni, hogy imádságra szoruló vagy, akkor imádkozz másokért!
Imádkozz azokért, akiknek összedőlt a háza, és elvitte a víz! Imádkozz azokért, akik ma azért nincsenek itt, mert kórházban vannak, és nem tudják, hogy kiszabadulnak-e egyáltalán. Imádkoz azokért, akik az elmúlt és a következő héten sír mellett fognak megállni és nem tudják, hogyan tovább, s ráül a szívükre a halál szomorúsága. Imádkozz azokért, akik sorra-rendre megaláztatást, vereséget, kudarcot szenvednek. Nem hinném, hogy a Budahegyvidéki Gyülekezet tagjai ilyeneket ne ismernének. De ha nem ismertek, mert minden köröttetek minden rendben, akkor is imádkozzatok, adjatok hálát. Ha mégis ismertek imádságra szorulót, és magatokat is annak ismeritek, akkor pedig hálaadással vigyétek könyörgéseiteket az Isten elé. És Ő bizonnyal meghallgatja. Nem csak magáért kér hát imádságot az apostol, hanem magukért az imádkozókért is. Ne feledkezzetek el soha azokról, akik imádságra szorulók, és imádkozás közben rájöttök, megérzitek, mikor Isten Lelke segít nektek kimondani a kimondhatatlant, megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, eljuttatni Isten szent színe elé azt, amit emberi szó oda el nem juttathat, hogy ti magatok is imádságra szorulók vagytok. Vagy a szükség, vagy az áldás okán. Adja Isten, hogy minél inkább és minél teljesebben az áldás okán legyen így. Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással, imádkozván egyszersmind értünk is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Diákkorom óta foglalkoztat egy kérdés, bár sem olyan bölcsességre, sem olyan tudományra nem tettem szert, hogy el tudjam dönteni.  Diákkoromban olvastam Nietzschének egy gúnyos megjegyzését, melyben nem kevés iróniával azt mondja, hogy Pál apostol egy kicsit jobban is megtanulhatott volna görögül. Azóta, mikor Pál apostol leveleit olvasom, mindig előveszem a görög bibliámat is, időnként még a görög nyelvtant is, és azon töröm a fejemet, hogy vajon jogosan tette-e ezt a megjegyzést Nietzsche. Bár a görög irodalom professzoraként kezdte pályáját, nyilván nem magával hasonlította össze Pált, hanem inkább Platónnal vagy Arisztotelésszel, vagy valamelyik antik költővel. Így viszont igazságtalan az összehasonlítás, hiszen, mint tudjuk, Pál apostol nem görög anyanyelvű volt, ő úgy beszélte a görögöt, ahogy ma sokan az angolt, akkoriban a görög volt a mindennapos érintkezési nyelv. Mégis azt gondolom, hogy nem volt igaza Nietzschének.  Itt a Korinthusi levélben és ezen belül a felolvasott szakaszban Pál apostol arról tesz bizonyságot, hogy igen-igen jól megtanult görögül, s ezt be fogom bizonyítani azoknak is, akik egy szót se tudnak görögül. Kérem, ne ijedjen meg senki, nem nyelvtanórát akarok tartani, és nem akarok stilisztikai tanulmányokba bocsátkozni. Azért tettem ezt a kitérőt bevezetésképpen, mert igen súlyos a mondanivalóm, és amikor az ember súlyos mondandóra készül, igyekszik könnyebb úton eljutni hozzá.
Az apostol az emberi élet egyik döntő kérdéséről beszél, nevezetesen arról, hogy mennyit ér az életünk és meddig tart az életünk. Ez döntő kérdés. Nem az a döntő kérdés, amit ma mondanak és szuggerálnak nekünk, hogy az számít, hogy mennyi mindenünk van,  - tudjuk mindannyian, ha őszinték és becsületesek vagyunk, hogy ez harmadlagos-negyedleges kérdés. Nem is az a kérdés, hogy minek tekintenek bennünket, mi a címünk, a rangunk, a becsületünk, a tisztességünk - ez fontos kérdés, de tudjuk, hogy nem ez a döntő kérdés. A döntő kérdés az, hogy mi az egész életünk, és miért van egyáltalán élet, és miért élünk mi egyáltalán. Ha erre a kérdésre nem tudjuk a választ, vagy azt tesszük, amit oly sokan tesznek ma, hogy a kérdés helyébe hamis kérdéseket állítunk, és ezzel próbáljuk ezt a nyugtalanító kérdést elnyomni, boldogtalanságra ítéljük magunkat, mint ahogy, ha nem tudjuk a kérdésre a feleletet, akkor is boldogtalanok vagyunk. Így fogalmaz most az apostol: ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. A reménységről, Krisztusról és az életről szeretnék néhány szót szólni.
Az ember megszűnik ember lenni, ha megszűnik reménykedni. Ezért mindjárt rögtön az első nyelvlecke, az, amit pontosan és szabatosan meg kell jelölnöm. Az apostol így mondja ezt: ha csak ebben az életben vagyunk reménykedők. Egy melléknévi igenevet használ, mely igen alkalmas arra, hogy jellemezze az embert. Nem egy mozzanatot jelöl meg vele, hogy most az életem egy adott szakaszán felgyulladt bennem valami reménység, most van valami nagy ügy, és nekem ezzel foglalkoznom kell, és én arra nézve reménykedem, hanem azt mondja: reménykedők vagyunk. Az ember jellemzője az, hogy reménykedő. Ha csak itt, ebben az életben vagyunk reménykedők – mondja az apostol – minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Vagyis, eltalál az életünk szívéig, s azt kérdezi, tőled is, ha reménykedő vagy még, és egyáltalán reménykedő vagy, akkor miben reménykedsz. Ez az egyik döntő kérdés. Miben reménykedsz? Abban talán, hogy holnap egy kicsit másképp lesz, holnap egy kicsit jobb lesz? Jaj de sokat ígérték ezt nekünk. Ma is ígérik. Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,  - ismerjük a verset, ismerjük a politikai szlogeneket, ismerjük egymás biztatását és buzdítását, majdcsak lesz ez másképpen. Miben vagy reménykedő? Vagy abban reménykedsz, hogy mégiscsak sikerül mozgósítani tartalék erőt, mégiscsak sikerül megtalálni a megoldatlan kérdések kulcsát, mégiscsak sikerül a dolgokat elrendezni? Miben vagy reménykedő? A korinthusiak rögtön tudták, s mi is tudjuk a jó feleletet, minekünk hittanból ötöst kell adni: mi a Krisztusban vagyunk reménykedők. De figyeljétek meg, kedves testvérek, mit mond az apostol, és ezért olyan fontos és meghatározó ez az ige: ha csak ebben az életben vagyunk a Krisztusban reménykedők. Mindennapos tapasztalat, hogy Krisztust lefordítjuk. Szükségszerűen. Amikor diák voltam, s gyakorlati teológiát tanultunk, a professzorunk, aki nem volt jóban a dogmatika professzorral meg a dogmatikát sem nagyon szerette, mindig azt mondta, hogy: tiszteletes urak, maguk az előzőben – mindig előtte volt a dogmatika óra – sok szép igazságot hallottak és tanultak, sok szép elméleti dolgot mondott el a professzoruk, most pedig ezt aprópénzre fogjuk váltani. Most pedig gyakorlatra fogjuk fordítani, most pedig kikövetkeztetjük, hogy mi jön abból a sok szép igazságból. Igen, itt van az életünk, és az életünkkel valamit kezdeni kell. Így voltak a korinthusiak is, megismerték Jézus Krisztus evangéliumát, Istennek erejét, hatalmát, boldogító üzeneteket vettek, a létezés nagy titkai tárultak fel előttük, s rögtön kezdték fordítani a mindennapos életre. Mondok is a korinthusi levélből példát. Megismerték a korinthusiak, hogy aki hisz Istenben és elkéri Istentől az isteni erőket imádságban, annak az életébe isteni erők áradnak be. Azt mondja az apostol: kaptátok az erőket. A dünamisz szót használja itt. Fordították is rögtön mindjárt a korinthusiak gyakorlatiasra ezt a szép valóságot. De hogyan? Vetekedni, vitatkozni kezdtek: ki az erősebb. Mondok egy másik példát. Aki Jézus Krisztust megismeri, belelát az isteni bölcsességbe. Bölcsesség. Megkapták a korinthusiak is a bölcsességet, s rögtön vitatkozni kezdtek: ki a bölcsebb? Le lett hát fordítva gyakorlati nyelvre. Miért? Mert csak ebben az életben reménykedtek a Krisztusban. Mert nekik Krisztus arra volt fontos, arra volt szükséges, hogy mit tudnak vele kezdeni ebben az életben. Ezért emlékezteti az apostol a korinthusi gyülekezetet arra, most negatív megfogalmazásban: ha csak ebben az életben vagytok a Krisztusban reménykedők, minden embernél nyomorultabbak vagytok.
Ez a szó, hogy nyomorult, még egy helyen fordul elő az Újszövetségben, a lekcióban felolvasott intő levélben, amit a laodiceai gyülekezetnek küld Jézus Krisztus János apostolon keresztül. Mit mondanak a laodiceaiak? Meggazdagodtam, nincs szükségem semmire. Ezt nem multimilliomosok mondják, kedves testvérek, nem úgy gazdagodtak meg a laodiceaiak, hogy oda dőlt a világ összes kincse – nem, ők megismerték Krisztust és nagyon gyakorlatiasan, praktikusan le tudták fordítani az életükre, tehát meggazdagodtak a Krisztus által, és azt mondták, nincs szükség már semmire. Csak közben kiderült, hogy ezek a laodiceai keresztyének sem hidegek, sem melegek: langymelegek. A megelégedett embernek, az önmagával eltelt és megtelt embernek, az ön-telt embernek a langymelegsége ez. Azt mondja az Úr: lennél inkább hideg vagy lennél inkább hév, de mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek, kiköplek az én számból. Mert azt mondod: meggazdagodtam, noha, te vagy a mezítelen, a vak - és itt hangzik el az a szó, amiről most beszélünk – te vagy a nyavalyás, a nyomorult. A szánalomra méltó – egészen pontosan nem is a szánalomra méltó, hanem az, aki óhatatlanul szánalmat ébreszt a másik emberben. És itt is egy melléknévi igenevet használ az apostol. Nem azt mondja, hogy ez csak egy mozzanata az életeteknek, hogy most éppen nyomorultak, szánalmasak vagytok, hanem ez a jellemzőtök. Így áll előttünk az emberi életnek ez a két valósága: az ember reménykedő és az ember szánalomra méltó. Reménykedő és szánalomra méltó. Most az a döntő kérdés, hogy azért vagyunk reménykedők, mert egyébként szánalomra méltók vagyunk? Mert aki ránk néz, aki ismer bennünket, az tudja, hogy nyomorultak vagyunk, hiába kelletjük magunkat ezzel, azzal, amazzal, a nyomorúságunk újra meg újra leleplez bennünket. Nohát reménykedünk. Nem maradt más. De sokan vannak így kedves testvérek, de sokszor vagyunk mi is így, beszorulunk a sarokba, minden elveszett, nem maradt semmi, csak a remény. Azt nem vehetik el tőlünk. Milyen sokszor mondjuk: a remény hal meg utoljára. De azt mondja az apostol a korinthusiaknak: ha így reméltek és ezért reméltek, akkor nemcsak szánalomra méltók vagytok, hanem minden ember között ti vagytok a leginkább szánalomra méltóak. Minden embernél nyomorultabbak vagytok. Miért? Azért kedves testvérek, mert Jézus Krisztus az Ő feltámadásával – erről beszél a korinthusi levélnek ez az egész felolvasott része – megnyit az ember valóságában egy olyan dimenziót, amit számunkra sem a képzelgés, sem a fantázia, sem az okosság, sem a bölcsesség, sem semmiféle kalkulus nem tud megnyitni.
A feltámadás, Jézus Krisztus feltámadása hallatlan és elgondolhatatlan. Így is mondja a levele elején az apostol: amit emberfül nem hallott, s amit az ember szíve meg sem gondolt azt készítette Isten az Őt szeretőknek. Amit nem hallottatok, s amit nem gondoltatok el, az lép be az ember világába Isten felszabadító, feltámasztó Lelke által a Jézus Krisztusban. Ezért ha ezt be akarjátok zárni ebbe az életbe, a hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven évbe, akkor nincs tovább. Ha csak arra akarjátok használni, hogy hosszabb legyen általa a kapanyél, kicsit kényelmesebb legyen a vacok, akkor nemhogy nyomorultak vagytok, mint minden ember, aki kínjában reménykedik, hanem ti vagytok a legnyomorultabbak. Hiszen ti megkaptátok a megalapozott reménység valóságát, de nem aszerint éltek. József Attila mondja egy töredék kis versében: gyémánthegyen állunk zörgő kavicsokkal a zsebünkben. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Az Isten engedi, hogy az életünk az Ő valóságába gyökerezzen be, és mi ezt a begyökerezett életet kiemeljük, és betesszük egy virágcserépbe, odatesszük az ablakba, azt hisszük, hogy lesz belőle valami. Ha csak ebben az életben… Mit is akar mondani az apostol? Azt, hogy megnyílt egy másik dimenzió, megnyílt egy másik valóság. Az embert nemcsak az jellemzi, - itt térek vissza egy pillanatra a görögökre – nemcsak az jellemzi, hogy vagyunk, ami megváltozhatatlan jelenünkre vonatkozik, nemcsak az egzisztenciánkról tudunk beszélni, a puszta létezésünkről, hanem arról is, hogy leszünk, Krisztus által valamivé leszünk, s ez van elrejtve a feltámadás titkában.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, keresztyénekhez szóltam ma, Istent magasztaló, ünneplő és dicsőítő gyülekezethez, azokhoz, akik Krisztusról neveztetnek. De engedjétek meg, hogy a felolvasott Ige fényében újra megkérdezzem tőletek is, miben vagytok reménykedők, s ha a Jézus Krisztusban vagytok reménykedők, miért korlátozzátok Őt, aki életnek és halálnak ura, miért korlátozzátok Őt, aki legyőzte a halált, aki legyőzte a bűnt és a kárhozatot, miért korlátozzátok Őt erre az életre? Tovább lépek: miért korlátozzátok önmagatokat erre az életre? Isten csodálatos ajándéka, ereje, bölcsessége, hatalma, sok-sok kegyelmi ajándéka mind-mind abból táplálkozik, hogy felemeli gyermekeit egy másik valóságba, felemeli gyermekeit egy másik világba. Hogy mondja Péter apostol? Az ég és s föld elmúlnak, az elemek felbomlanak, mi azonban új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakozik. Ezt az új eget és új földet várod-e? Ebben vagy-e reménykedő? Ha igen, akkor boldog ember vagy, akkor vigasztalója lehetsz minden elesettnek és nyomorultnak, akkor érted, hogy miről beszél a Jelenések könyvében az Úr: Végy magadnak tűzben megpróbált aranyat Tőlem, hogy gazdag légy, fehér ruhát, hogy legyen öltözeted, és eltakartassék mezítelenségednek rútsága, és kend meg a szemedet szemgyógyító írral, hogy láss,  - mert a te gazdagságodra, a te tisztaságodra, a te bölcsességedre, a te erődre és a te megvigasztaltságodra van szüksége ennek a világnak. Hány ember várja, hogy mint megvigasztalt és reménykedő vigasztald és reményt adj neki, hogy elvezesd és megszilárdítsd az életét. Hány ember várja és kérdezi tőled is, mi az élet értelme és mi az élet titka. Nemcsak ebben az életben vagyunk reménykedők a Krisztusban, mert Ő feltámadt és elsőszülött lett azok közül akik elaludtak. Isten Szentlelke segítsen, nyissa fel szemeteket, emelje fel lelketeket, buzdítson és bátorítson, hogy mindig többre, mindig nagyobbra, Istenre tudjatok nézni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Államalapító királyunkat ünnepeltük tegnap, augusztus 20.-án, és ebben az ünnepben nemcsak a politikusok, hanem a közírók és a gondolkodók szájából is igen sokat hallunk arról, hogy mit jelent egységben lenni, mit jelent egy nemzetnek az egysége. Természetesen, mikor ezeket a beszédeket és gondolatokat halljuk, csendben mi magunk is hozzáfűzzük a magunk kommentárját. Én azonban most nem a politikai beszédekhez szeretnék kommentárt fűzni, hanem szeretném megfordítani a dolgot, és az Anyaszentegyház titkához, a Krisztus kegyelme valóságához szeretnék kommentárt fűzni, mégpedig egy politikai gondolat alapján. A politikai gondolatot nem a mai időben hallottuk először, nem a modern korban fogalmazták meg, hanem igen régen. Livius, a római történetíró jegyezte fel a Róma alapításáról szóló munkájában, hogy egy alkalommal a római plebsz, a nép, kinek csak tűzijáték jutott meg hébe-hóba cirkusz és kenyér, fellázadt, elege lett a politikai elitből. Azt mondták, többé nem dolgozunk, nem adózunk, nem gürcölünk, mert Róma politikai elitje nem az érdekeinket szolgálja, hanem csak a saját érdekét nézi, nem a mi üdvünket és javunkat keresi, hanem csak Róma dombjain építi magának a csodálatos villákat. Mi csak etetjük a gyomrot, tömjük a bendőt, de ebből nekünk semmi hasznunk nincsen. A láb, a kéz erőtlen. Ezért kivonultak és elhagyták Rómát. Már-már polgárháborús helyzet alakult ki, amikor egy szenátor, Menenius Agrippa kiment az elégedetlenek közé, és egy gyönyörű szép allegóriát mesélt nekik arról, hogy milyen is az emberi test. Az emberi test sok tagból áll, van keze, lába, füle, orra, szeme, gyomra, mindenféle testtagja van. Menenius Agrippa felsorolta ezeket, majd magyarázni kezdte a rómaiaknak, hogy ezek így együtt a test. Nem lehet azt szétszakítani, s nem mondhatja a láb, hogy nem törődöm a kézzel, nem mondhatja a kéz, hogy nem törődöm a fejjel, nem mondhatja a fej, hogy nem törődöm a gyomorral. Csak együtt tud élni és működni az egész. Ha az egyik elkülöníti magát a másiktól, akkor nemcsak az egészet teszi tönkre, hanem saját magát is. Mert a láb nem tud meglenni a kéz nélkül, a kéz nem tud meglenni a fej nélkül, a fej nem tud meglenni a láb nélkül –egyszóval össze vannak zárva, mindenki szolidaritást kénytelen gyakorolni. ennek a nagysikerű szónoklatnak az lett ezután a következménye, hogy a rebellisek visszatértek Rómába, új alkotmányt alkottak, melyben már a populusnak, a népnek is lett hatalma Róma kormányzásában. Ettől kezdve ez az allegória nagyon népszerű lett, és az antik világban lépten-nyomon idézték. Pál is ezt idézi.
Pál Menenius Agrippa allegóriáját használja föl arra, hogy a korinthusi gyülekezet feszült helyzetére nézve bölcs tanácsot adjon. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az apostol egy politikai beszédet használ föl prédikálásra. Ezért kicsit bajban is vagyok, mert mostanában állandóan azt halljuk, hogy ne politizáljanak a papok a szószékről, s amúgy is én egyébként sem szeretek innen politizálni. Ám itt van a Korinthusi levél 12. részében egy politikai beszéd, ez a mai napra kijelölt ige. Most mit csináljak, kedves testvérek? Hadd politizáljak hát egy kicsit. De csak így, az ige módján. Két vonatkozást szeretnék megemlíteni, melyekből nyilvánvaló lesz, hogy noha az apostol egy politikai beszédből idéz, ezt mégis csak kommentárként alkalmazza. Valamit meg akar vele világítani. Az igéből az is kiderül, hogy ez a két vonatkozás két irányt is jelöl. Azt mondja az apostol a 12. versben: mert amiképpen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképpen a Krisztus is. Erről az azonképpen-ről szeretnék néhány szót szólni. Tehát: azonképpen a Krisztus is.
Kétféleképpen ezt lehet érteni, magyarázni, s bár mind a kettő valóságos, csak az egyik fejezi ki igazán az apostol szándékát. Először arról szeretnék szólni, ami általános, amire azonnal gondolunk, amit a fordítás is többé-kevésbé kifejez, amiről könnyen mondhatnánk, hogy ez is az apostolnak gondolata. Ez pedig így, ahogy itt van a felolvasott fordításban: azonképpen a Krisztus is. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Menenius Agrippa mintegy hatszáz esztendővel e levél megírása előtt zseniális módon – mert ez az allegória, ismerjük el, zseniális felismerés vagy lelemény - bebizonyítja minden közösség számára, mely közösség lehet egy család, egy baráti társaság, egy munkahelyi közösség, egy nemzeti közösség, egy nagyobb, átfogó szövetségi közössége az embereknek, nos, Menenius Agrippa bebizonyítja nekik, hogy egymásra szorulnak. Egyedül nem megy, egyedül nem lehet, nem különíthetjük el magunkat. S éppen ezen a módon érteti meg velünk azt is – mármint Pál apostol – hogy így van az egyházban is. Az egyházban sincs másképp. Nem megy egyedül. Régóta mondogatják, különösen a református egyházban, hogy az egyházban egy Ein-mann szisztéma alakult ki, egyemberes szisztéma, egyfajta one-man-show: „a bűvész előállt, hogy megkezdje műsorát”, szólt egy régi Omega szám (talán az idősebbek emlékeznek rá a hetvenes évekből), a lelkész felveszi a beszélő köntöst, a palástot, felmegy a szószékre, és akkor kezdődik minden lényeges. De ebből aztán – mondják a kritikusok – az is következik, hogy mindent a lelkész csinál, mindenért a lelkész felel, mindent ő hordoz. De sok gyötrelem és gond van abból, hogy nehezen tudjuk felfogni, közös a felelősségünk, ahogy az apostol csodaszépen alkalmazza itt az Agrippa-féle allegóriát: ne dicsekedjék az, akinek több jutott. Hogy mondja? Isten eleve méltóságot adott a test tagjai közül annak, amelyik szép, ezért annak nem kell külön tiszteletet adni. Aki tiszteletes, azt nem kell külön tiszteletesnek titulálni, akinek kisebb a tisztelete, azt viszont kell. Aztán azt is elmondja ennek kapcsán,  hogy ezért nem mondhatja egyik tag sem a másiknak, hogy nincs rád szükségem. A szem ugyan nagyon fontos tagja a testünknek, nélküle nincsen látás, de a szem nem mondhatja a fülnek, nincs rád szükségem, mert én mindent látok. A fül sem mondhatja a szemnek, nincs rád szükségem, mert én mindent hallok. Mert az összes együtt teszi ki a testet. Nehéz gyötrelme, sokszor nagy küzdelme ez egy-egy gyülekezetnek, hogy milyen módon tartozunk össze. Ezért nagyon fontos ez a hasonlat, így van a Krisztus egyházában is. Az egyház sem különb, ott sincs különbség, ott is össze kell tartani, ott is össze kell fogni, ott is meg kell egymást becsülni, ott is segíteni kell a gyengébbet, és ott is meg kell becsülni a látszólag alacsonyabb értékűt. Nem állíthatunk fel olyan rangsorokat, amiket egyébként az ember szívesen felállítana, például, top-listákat, ki a No 1., és ki az utolsó, aki nem is számít. Ezért helytálló így fordítani: azonképpen a Krisztus is. Bátran használhatunk tehát egy politikai gondolatot, vagy allegóriát, hogy megértessük, hogyan van az egyházban is. Eddig a szintig, azt hiszem, nyugodtan politizálhat az igehirdető is.
Azonban, nem tudom megfigyeltétek-e, hogy a 12. versben nem azt mondja az apostol, hogy azonképpen a Krisztus teste is, (ez jelentené az egyházat), hanem azt mondja: azonképpen a Krisztus is. Ő itt Krisztust nem szimbolikusan érti, itt most Krisztuson nem a Krisztus népét érti, mert rögtön utána, a következő sorokban arról is beszél. Itt Krisztusról beszél. Ezért azt hiszem, a második megoldás, a második fordítás a helytálló, a görög szöveget szó szerint így kellene fordítani döcögős magyarsággal: ekképpen is van a Krisztus. Nem tudom, értitek-e már kimondásra is a különbséget? Azonképpen van a Krisztus is -  ezenképpen is van a Krisztus. A keresztyén logika mindig felfelé irányít bennünket, a kevesebbtől a többhöz, a kisebbtől a nagyobbhoz. Egy-egy hasonlat, analógia korlátozott érvényével nem fedheti le a teljes valóságot, nem mondhatja ki teljesen, hogy miről is van szó voltaképpen és valóságosan Krisztusnak és az anyaszentegyháznak a dolgában, de egy részét, egy mozzanatát elmondja. Ugyanígy van ez Jézus példázataival is. Hasonló az Isten országa a szántóvető emberhez, ki vetette magját, és esett némely az útfélre, némely a kövek közé, némely a gyomok közé, és esett némely a jó talajra. Ennyi az Isten országa? Hasonló az Isten országa a királyhoz, aki hosszú útra készülve magához rendelte a szolgáit, kinek-kinek kiosztotta vagyonát, talentumait, egyiknek ötöt, másiknak kettőt, harmadiknak egyet. Ennyi az Isten országa? Ehhez is hasonlít. Mint ahogy a test életműködésének szabályaihoz is hasonló a Krisztus. Ehhez is hasonló az anyaszentegyház. Hogy egészen nyilvánvaló legyen a különbség, jól megértjük, ha végigolvassuk azt, amit az apostol itt mond, a Korinthusi levél 12. részében, vagy újra végiggondoljuk azt, amit a Római Levél 12. részéből olvastam fel a lectió-ban. Miről szól Agrippa szenátor az allegóriájában? Arról, hogy szükségünk van egymásra. Ha a testhez hasonlítjuk az emberi közösséget, és azt mondjuk, hogy ahogyan van a testben kéz, láb, fej, szem, fül, gyomor, különböző testtagok, és ezek egymásra vannak utalva, ezzel nagy igazságot mondunk ki, de nem a teljes igazságot. A nagy igazság az, hogy szükségük van egymásra, egymásra szorulnak. Ezért közösséget alkotni, testületet létesíteni, nem egyéb, mint érdekközösség. Nekem érdekemben áll, hogy emberi közösség tagja legyek. Minden embernek érdekében áll. Vannak antropológusok, akik azt firtatják, hogy miért szervez az ember közösséget, miért jön létre óhatatlanul a családnak a közössége, a törzsnek a közössége, a nemzetnek a közössége, miért jönnek létre kisebb, nagyobb átfogó közösségek különböző szinteken, szerveződésekben. Mindegyikük azt mondja, hogy azért, mert az egyes embernek ez elemi érdeke. Mi lenne veled a családod nélkül? Mi lenne veled, ha megszülne édesanyád, és azt mondaná: életet hoztam a világra, menjen a szentem?! És a kis poronty, aki még szopós baba, aki még járni se tud, aki még szólni se tud, egyszerre csak kinn találná magát valahol a dzsungel kellős közepén. Mi lenne a tízévessel, mi lenne a húszévessel, mi lenne az ötvenévessel és a nyolcvanévessel? Mi lenne az életünk biztosításához szükséges dolgok fenntartásával, a munka megszervezésével, az anyagi javak elosztásával, az emberi élet megvédelmezésével? Azt hiszem, ösztönösen belső életkényszerből hozunk létre közösségeket, ez az érdekünk. S amikor Agrippa meggyőzi a morgolódó római plebejusokat, a populus-t, kiknek soha semmi nem jó, mindig haragszanak azokra, akik fenn vannak, a politikai elitre, a saját érdekükkel győzi meg őket. Nektek is érdeketek, hogy a közösség tagjai legyetek, nektek is érdeketek, hogy benne legyetek ebben a – nevezzük így – ebben a nagyszerű csodálatos vállalkozásban, amit emberi közösségnek nevezünk. Milyen érdekes, hogy amikor az apostol a korinthusi levélben a közösségről és a közösséghez tartozás szükségességéről szól, nem beszél érdekről. Másról beszél. És ez az a más vagy több, amiért azt mondtam, hogy ez a politikai allegória csak illusztráció, csak kommentár, csak megjegyzés, csak egy halvány fény ahhoz a valósághoz, amit Krisztus jelent. Ugyanis, kedves testvérek, az apostol megfordítja az allegóriát. A régi szép időkben a római közösség némely tagja azért vonult ki, mert megsértődött, és azt mondta, elég vagyok magamnak, ne élősködjenek rajtam mások, ne szívják a vérem. Megleszünk mi magunkban! Kimegyünk és tanyázunk.
Itt azonban az apostol valami másról beszél, nézzétek meg, halljátok meg kedves testvérek. Azt mondja az apostol: ha azt mondaná a láb, mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való, avagy nem a testből való-e azért? És ha a fül azt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való, avagy nem a testből való-e azért? Korinthusban az a probléma, hogy némelyek azért akarnak a közösségből kiszakadni, mert úgy érzik, hogy ők nem számítanak, ők nem fontosak, megvan nélkülük is a közösség. Ismeritek ezt az élethelyzetet? Hát persze, hogy ismerjük. Mindannyian. A közösségben van néhány erős, néhány ügyes, néhány határozott ember –rám igazán nincs is szükség. A családban is átéljük ezt. A testvéremet jobban szeretik a szüleim, nekem csak úgy odadobják bádogtányérban a bablevest, nincs is rám szükség. Az iskolában: engem sohasem szólít fel a tanár! Emlékszem, mikor refi-s voltam, a délután szilenciumon, hol félnégytől nyolcig kellet ülni keményen, tíz perces szünetekkel, mindig vártuk, hogy a felügyelő tanár kit küld ki egy doboz Kossuthért a sarki trafikba. Engem sose küldött ki. Nincs rám szükség, mondhattam – senki vagyok, nem számítok, nem vesznek észre, nem tartanak igényt rám. Ez a helyzet Korinthusban. S vannak, akik azért akarnak a gyülekezettel szakítani, azért vonják ki magukat a gyülekezet életéből, mert úgy érzik, lebecsülik őket. És azt mondja, hogy én csak láb vagyok, nem én vagyok az ész, én csak egy ócska fülcimpa vagyok, még egy fülbevalót sem lehet beletenni, nem én vagyok a szem. Mondja az apostol: dehogynem, a láb is a test, a fül is a test. S ezért akár szenved a tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok és tagjai rész szerint. Nem érdekről beszél az apostol, hanem szeretetről. Ez különbözteti meg, kedves testvérek, az egyház közösségét minden más emberi közösségtől. Lehet, hogy a tudós történészek és az antropológusok ékes bizonyítékokkal tudnak szolgálni arra nézve, hogy miért kell összetartanunk, összefognunk: mert ez mindenki elemi érdeke. De parancsolja valamilyen érdek, hogy Krisztus testének tagjai legyünk? Parancsolja valamilyen érdek, hogy az egyház tagjai legyünk? Manapság is olyan időket élünk, hogy az érdek azt parancsolja, inkább ne legyünk az egyház tagjai, az érdek azt parancsolja, inkább ne legyünk a Krisztus testének a tagjai. Itt másról van szó. Az anyaszentegyházban a tagok nem érdekből, hanem szeretetből hordozzák egymást, nem érdekből, hanem szeretetből becsülik meg egymást, nem érdekből sír együtt a síróval a többi tag is, hanem szeretetből, nem érdekből örül együtt az egyik tag a többi taggal, hanem szeretetből. Ezért, hát, kedves testvérek, szabatosan nem úgy kell ezt a helyet fordítanunk, hogy így van ez a Krisztussal is, így van ez az anyaszentegyházzal is, hanem azt kell mondanunk, hogy így is van a Krisztussal, így is van az anyaszentegyházzal. Meg még hogy is? Úgy is, amit csak a Krisztus gyermekei ismernek, úgy is, ami ebben a világban egyedül és kizárólag az Isten útja, ez pedig a szeretet útja. Tudjuk jól, kedves testvérek, hogy Krisztus anyaszentegyháza nincs önmagába zárva. Isten akarata az, hogy ez a titok, ez a több, amiről az apostol szólt itt, ez túljusson az egyház közösségén, kiáradjon a gyülekezet életéből családokba, baráti közösségekbe, munkahelyi közösségekbe, nemzet közösségébe, -  és gyógyítson. Mert, ha csak érdekből kell összetartanunk, ha csak azért kell egymásba kapaszkodnunk, mert az elemi érdekünk ezt kívánja, akkor elvesztünk, mert az érdekét az ember nagyon hamar a másiknak elébe helyezi. Az emberi közösség is, a család is, a nemzet is akkor gyógyul, akkor válik teljessé és egésszé és egészségessé, ha megérti, megízleli ezt a jézusi titkot, az Isten szeretetét, és megújul és megváltozik általa. Ti egy test tagjai vagytok – és a tagok együtt adják a testet. Egy test tagjai vagyunk, ez Úr Jézus Krisztus teste, az Anyaszentegyház, és mindannyian, kik Őhozzá tartozunk, ennek a testnek a tagjai vagyunk. Adja meg az Élő Isten, az Atya, Fiú, Szentlélek-Szentháromság Isten, hogy Őt megértsük ezt csodálatos szeretet hatalmában, megéljük azt és éljünk is általa.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az első korinthusi levelet olvassuk a bibliaolvasó kalauz szerint, és az Ige egy olyan kérdéshez vezet el bennünket, mely át- és átszövi az életünket Nincs is talán olyan mozzanata az emberi életnek, ahol ez újra meg újra fel ne bukkanna. Ha egyetlenegy szóval kellene összefoglalni ezt az életvalóságot, így mondhatnánk: ítélet. Magyarul rettenetesen hangzik ez a szó: ítélet. Sőt, mi keresztyének rögtön hozzá is tesszük, hogy utolsó ítélet, s erről nem szívesen hallunk. De mindenféle más módon is rosszul cseng a fülünkben az ítélet szó, hiszen az ítélet bírósági aktus, egy folyamat végállomását jelenti. Az ítélettel lezárul valami, az ítélet meghozataláig még lehet küzdeni az igazságért, a becsületért, a tisztességért, az ügyért, de ha a bíró kimondta az ítéletet, akkor nincs tovább.
Mindazáltal, bármennyire is ez van a szemünk előtt, és bármennyire is ez jár át bennünket ezt a szót hallva, mégsem így van egészében a dolog, hogy minden ítélet bírósági vonatkozású lenne. Sokkal inkább úgy van az, hogy az ítélet minden életterületen átjár. Ítéletet hozunk mi magunk is minden nap és minden órában. Hadd mondjak néhány nagyon egyszerű példát. A templomba jövet többek találkozván bizonnyal megjegyezték, hogy kutya meleg van. Ez ítélet. Az érzékelésnek, a tapasztalatnak, szólás-mondásoknak a vegyülékéből összeállott ítélet: kutya meleg van. Vagyis olyan meleg van, hogy még a kutyának is melege van, lógatja a nyelvét és liheg, ez így igaz. Ha valaki közeledik a templom felé, és azt mondja, ez egy szép épület, ítéletet mond, mert más mondhatja azt, hogy ez az épület rettenetesen ronda. Vagyis nemcsak mindennapos tapasztalatunkkal, hanem a szépérzékünkkel is ítéletet mondunk. Aztán beszélgetünk valakivel, és azt mondjuk rá, hogy az egy rendes ember. Ítéletet mondunk. Valaki más mondhatja ugyanerre az illetőre, hogy az egy tisztességtelen fráter. Ez is ítélet. Minden pillanatunk, minden percünk tele van ítélettel, hiszen dolgokat, eseményeket, személyeket, mozzanatokat értékelünk. S, ne kerüljük meg a dolgot, kedves testvérek, hiszen egészen egyértelműen és nyíltan erről beszél az apostol, a keresztyénség is, a gyülekezeti élet is, a hívők egymás közötti kapcsolata is telis tele van ítéletekkel. Hogy ezek jó ítéletek-e, megalapozott ítéletek-e, vagy alaptalan és rossz ítéletek-e, vagy egyáltalán szükség van-e erre, azt most nem akarom firtatni.  Hanem - ha már így van a dolog, márpedig így van, nem lehet letagadni – az Igéhez igazodva szeretném az apostol szavait kibontani,  hogy az Ige tanácsa segítsen bennünket ebben.
Hadd vegyem ezt most előre azt a részt, mely a felolvasott igeszakasz végén áll. Azt mondja az apostol: kicsoda vagy micsoda különböztet meg téged, mid van ugyanis, amit nem kaptál volna, ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna? Igen gyakran idézzük ezt az igét Főleg ha úgynevezett zsebes emberekkel találkozunk, kiknek vastag a zsebük, feltehetőleg sok pénztárca vagy plasztik-kártya van bennük. A régi paraszti világban a virilistának nevezték az ilyeneket. Nos, ha velük találkozunk, akkor szoktuk nekik mondani: mid van amit nem úgy kaptál? És ha úgy kaptad, mit dicsekedel vele!? Az anyagiakra szoktuk ezt az igét alkalmazni! Mit dicsekszik az, akinek van, miért dicsekszik az, akit Isten megáldott, miért dicsekedik az, akit Isten megsegített, hiszen mindenünket Isten kegyelméből kapjuk. De tudnunk kell, kedves testvérek, hogy az apostol ezt a bölcsességre érti. Az előző versben ugyanis a bölcsességről beszél: „amint meg van írva, nem kell fölötte bölcselkedni, amint írva van, hogy senki ne fuvalkodjék fel egyikért a másik ellen.” Arról van szó, hogy az ítélet kényszerűsége miatt kívánjuk a bölcsességet, mert szükségünk van rá. Akkor van jó dolgunk, ha bölcsen tudunk ítéletet hozni. Ez sok mindent jelent. Jelenti azt, például azt, hogy kellőképpen tudjuk mérlegelni a dolgokat, a tényeket, kellőképpen oda tudunk figyelni minden körülményre. Ez nemcsak a bírót köti, aki hivatalból ül a bírói pulpituson, s neki minden körülményt, minden szempontot figyelembe kell venni. Én most másról szólok. Amikor egy másik emberről ítélünk, milyen könnyen és gyorsan szalad a szó, és jön az ítélet! Tudjuk hát, hogy szükségünk van bölcsességre. A levél erre utal. Korinthusban vannak olyanok, akik rendelkeznek ezzel a bölcsességgel, Isten megajándékozta őket ezzel. Talán természetes módon kapták ezt az ajándékot, ismerünk olyan embereket, kikben velük született jó érzéknél, méltányosságnál és becsületességnél fogva mindig bölcs ítéletet tudnak mondani. Ez nem életkortól függ. Fiatalemberek is tudnak bölcs ítéletet mondani, és ismerünk sok-sok idős bácsit-nénit, kik lassan elütik a százat, de jobb, ha nem nyitják ki a szájukat, mert csak idétlenséget mondanak. De éppen ez az a másik vetület, hogy idő előrehaladtával változik az ember, bölcsül, ami miatt jogosan mondjuk, hogy mégiscsak az idősek azok, akik bölcs ítéletet tudnak hozni. Ezért olyan különös, ha egy idős ember sületlenséget mond. Tőle bölcsességet várnánk. A legfontosabb azonban, hogy a keresztyénné válással, az Istenre való odafigyeléssel, az Isten akaratának a kutatásával különös bölcsességet kaphat az ember. Az apostol a Római Levélben mondja, kutassátok ki, mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata. Ez a keresztyén élet: megtudni, mit akar Isten, s engedni ennek, tehát úgy élni, ahogyan Isten akarja. Korinthusban is sokan átélik és megtapasztalják, hogy ennek során különös belátásokra juthat el az ember. Olyan szempontok jelennek meg, olyan dolgokra tud odafigyelni, melyeket sem a természeti állapotában lévő ember, sem a tapasztalatokat felhalmozó ember nem észlel. De mivel mégiscsak emberekről van szó, még ha isteni ajándékuk is van, ezek az atyafiak Korinthusban igen büszkék arra, hogy ők bölcsek. Ezért mondja az apostol, hogy „mid van, amit nem úgy kaptál, és ha úgy kaptad, mit dicsekedel vele, mintha nem kaptad volna!?” Igen, az ítéletnek a bölcsessége lehet isteni ajándék, de most első rendben és első helyen azt kívánja az apostol, hogy aki ezt megkapta, az legyen alázatos és szerény. Honnan lehet azt tudni, hogy ezt megkapta-e valaki? Nagyon egyszerű a felelet, ki lehet próbálni: jobban odafigyelnek rá. Így szoktuk mondani: adnak a szavára. Nem rögtön és azonnal, ez egy hosszú folyamat, de az idő és a tapasztalat megbizonyítja, hogy az ő ítélete a helytálló.
Ebből mindjárt át is érkezünk a második kérdésre, amit itt az apostol itt kimond, ez pedig az ítélet gyorsaságára vonatkozik. Ez olyan korokra jellemző, mint a miénk is, meg amilyen az apostolok kora volt. Tacitus, a nagy római történetíró megírta egy bölcs rómainak, Agricolának az élettörténetét, ki nagyjából abban a korban élt, amikor Pál apostol szolgált és működött. Azt Tacitus erről az időről, hogy az egy olyan romlott időszak volt, amikor valakinek, ha dicséretet akart mondani egy személyről, előzőleg bocsánatot kellett kérnie, hogy dicsérni akarja, és nem szidni. Ismerős ez? Ilyen világban élünk. Ha valakit meg akarsz dicsérni, méltatni akarsz, erényeit és érdemeit fel akarod sorolni, bocsánatot kell kérned, hogy jót akarsz mondani valakiről – és nem szidod. Mert ma ez a divat! – senkiről jót mondani nem lehet, senkiről jó ítéletet hozni nem lehet, senkit tisztességesnek, becsületesnek, erényesnek, eredményesnek bemutatni nem lehet. Tacitus hozzáteszi: még holtában sem! Ezért hát, kedves testvérek, amint ez a korinthusi levélből is kiderül, az ember úgy oldja meg ezt a szinte lehetetlen helyzetet, hogy gyorsan ítél. Gyorsan. Hamar ki kell mondani az ítéletet, legyünk túl rajta, minél előbb, annál jobb – aztán mehetünk tovább. Amit megmondtam, megmondtam, vagy ahogy Pilátus mondta Jézus pere után: amit megírtam, megírtam, tudniillik az ítéletet. Volt egy kedves tanárunk a teológián, kinek ha fogós kérdéseket tettünk föl, mindig belebonyolódott dogmatikai okfejtésekbe, s mi éveztük, hogy csűri-csavarja, aztán a végén már Tóth Árpád meg Babits verseket szavalt. Mi azonban elégedetlenek voltunk, kimondta végre a tételt, és hozzátette: uff – szóltam, mint a nagy indián törzsfőnök. Akinek van füle, hallja, akinek van szíve, vegye be, le van rendezve a dolog, meghozta az ítéletet – minél gyorsabban, annál jobb. Igen ám, kedves testvérek, csakhogy a gyors ítélet hamar sebez, a gyors ítélet tönkretesz, a gyors ítélet megbontja az emberi kapcsolatokat, ahogyan a nagy nyári felhőszakadások – mikor sokkal kevesebb esik, mint egy háromnapos csendes esőben, s mégis gátak szakadnak, minden tönkremegy, mert egyszerre zúdul le minden. A gyors ítéletben is egyszerre zúdul le minden.
Nohát, mondhatnánk, s ez az utolsó gondolat, amit ma szeretnék elmondani: akkor csepegtetni kell az ítéletet! Ezt is ismerjük, ezt is szoktuk alkalmazni, sőt, azt hiszem, a dörzsöltek ezt szokták igazán. Ugyanis a gyors ítéletnek az a sorsa, hogy hamarosan ellenítélet szül, hamarosan ellenállást vált ki. A gyorsan ítélkező emberre egy idő után rálegyintenek – még ha igazat is mond, még ha jól is mondja. De tudjuk és tapasztaljuk, nem szabad és nem kell mindent azonnal gyorsan kimondani. Abból ellenállás születik, miatta erősebb gát épül, így nem éri el az ítélet a célját. Hát akkor csepegtetjük. Most az ítélet céljáról beszélünk, s azért folyamodunk ehhez a csepegtetéshez, mert a jóérzésű és a Krisztusban tájékozódó ember úgy gondolja, hogy az ítéletével ő gyógyítani akar. Mi mást? Igen, kedves testvérek, mi mást is akarunk az ítéletünkkel? Nem jobbítani, nem gyógyítani? Kálvin, mikor az egyházfegyelemről beszél, egészen határozottan leírja ezt. Pedig Kálvint úgy tartja számon a történetírás, hogy nagyon kemény ember volt, fatengelyes volt, ahogy manapság szokták mondani, nem engedett az elveiből. Kálvin mégis határozottan leírja, hogy az ítéletmondás és a fegyelmezés gyógyításra való. Senkiről nem lehet végleges ítéletet mondani, senkiről nem lehet végleges diagnózist kiállítani, mondván, csak vesszen, hulljon a férgese. Itéletet mindig a gyógyulás reményében kell mondanunk. De az ember csak ember, s megromlott emberi természete oda viszi, hogy igen, gyógyítunk az ítélettel, csepegtetjük, mint a gyógyszert, cseppenként adagoljuk. S minden reggel beadunk az édesnek hat csepp gyógyszert, becsepegtetjük a poharába, teájába, megissza és gyógyulgat majd. S ez jó is, ha az az ítélet tényleg gyógyszer. De ha méreg? Akkor lassú és folyamatos mérgezés történik. Ó, ezt is ismerjük. Legyünk őszinték, olykor mi magunk is gyakoroljuk. Ne mutogassunk kifelé, hogy ezt mások csinálják. Persze, elég néhány sajtóterméket végigolvasni az utóbbi öt-hat évből, s ki lehet mutatni, hogyan kezdték, csepegtették, s még mindig csepegtetik, s hogy ül meg a lélek alján a hamis ítélet. Most csak nézzük meg magunkat! Nem csepegtetés-e, kedves testvérek, ha valaki, aki már megváltozott, aki már rég elhagyott valami rossz szokást, bűnt, tévelygést, a mi ítéletünk szerint még mindig ugyanaz! S, ha szóba kerül, a barátok, ismerősök szívébe, a család szívébe, a munkatársak szívébe odacseppentjük a magunk kis ítéletét. Megváltozott? Ugyan, nem lesz kutyából szalonna! Megváltozott? Csak színleli, mert nagy színész volt mindig is, gyerekkora óta tudom! Megváltozott? Csak úgy mutatja! Várjuk ki a végét! Cseppentjük szépen az ítélet mérgét. Azt mondja az apostol: én és Apollós úgy döntöttünk közöttetek, hogy mintegy saját magunkon kiábrázoljuk: nem ítélünk. Pedig, ha végigolvassuk a Korinthusi levelet, láthatjuk, lenne mit ítélnie az apostolnak. Azt mondja egy helyen, olyan bűnök vannak ti köztetek, amit a pogányok kimondani se mernek, nemhogy elkövetni. Lenne neki mit ítélnie. Mégis úgy döntött, hogy ő és Apollós magunkon demonstrálják, mit jelent megtartóztatni magukat S azt is elmondja, miért döntött így. „Noha én semmit se tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva, aki ugyanis engem megítél, az Úr az, azért idő előtt semmit se ítéljetek, amíg eljő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait, és akkor mindenkinek az Istentől lészen dicsérete.” A sötétség titkai és a szív indulatai. Nem tudunk ezekről ítéletet mondani, míg Jézus Krisztus az Ő örökkévaló világosságával valóban fel nem tárja ezeket. Ezért nem mondhatunk végleges ítéletet. Az természetes, és az apostol sem tiltakozik ellene, sőt ő maga is gyakorolja, hogy részleges és ideig való ítéletet mondunk, kell is mondanunk. Kutya meleg van, szép ez az épület, tisztességes ember, jól tette, amit tett, rosszul tette, amit tett,  - ezek részleges ítéletek, ezek kéznél vannak, ezekkel naponként élünk, irányítjuk velük az életünket.
Végleges ítéletet viszont nem hozhatunk, mert sem a sötétség titkait, sem a szív indulatait nem ismerjük. S végképp pedig azért nem ítélhetünk, mert ahogy az apostol mondja: bár semmit sem tudunk magunkra, de nem ebben vagyunk megigazulva, aki minket ugyanis megítél, az Úr az. Nos, igen, ehhez is el kell érkezni, amikor ítélkezésről beszélünk: semmit nem tudok magamra. Biztos vagyok benne, hogy mind, aki itt ül, egyen-egyenként semmit nem tud magára. Miért is tudna? Miért vádolná magát az ember? Miért ítélje meg magát az ember? Miért vegyen az ember a nyakába mindenféle koloncokat, ítéleteket? Nem, nem is ilyen világban élünk, nem kell ítélkezni, nem kell önmagunkat rosszabbnak tartani annál, amik vagyunk. Az apostol is ezt mondja, nincs ebben semmi képmutatás, ez teljesen természetesen emberi: nem tudok magamra semmit. Tudjuk, az ember önmaga ellen nem tanúskodhat, még közeli családtagja esetében sem tanúskodhat. Nem tudhat önmaga ellen semmit. De azt mondja az apostol, én nem ettől vagyok megigazulva! Nehogy elhitesse magát valaki azzal, hogy mivel önmagára nem tud rosszat mondani, amiatt ő már angyal is! Pedig elhitetjük ezt magunkkal. Ez az egyik mély és nagyon fertőzött gyökere az életünknek, és ez az egyik mély és nagyon erős oka nyomorúságunknak: nem tudok magam ellen semmit, vagy ha tudok is, meg tudom magyarázni, mert ki-ki önmagának védőügyvédje, vádlója, bár az  a legkevésbé, és kegyes bírája, az pedig a leginkább. De azt mondja az apostol: nem ettől vagyok megigazulva, ugyanis aki engem megigazít és megítél, az az Úr, Jézus Krisztus, aki megigazító kegyelmet ad nékünk. Azt hallottuk, kedves testvérek, a 11. zsoltárban: Isten szereti az igazságot és ezért kegyelmet ad az igazaknak. De hogy adhat kegyelmet nekem, hacsak pretenció, hacsak állítás, hacsak beképzeltség, hogy én igaz ember vagyok. Csakis úgy, hogy Isten Jézus Krisztusban igaznak nyilvánít, és igaznak ítél. Meghalt, mégis él, bűnös, és mégis szent, elveszett, és mégis megtartatott. Ez a kegyelem ítélete. Ne ítéljetek végleg, magatokon se ítéljetek végleg, hanem járuljatok a kegyelem királyi székéhez alkalmas időben való segítségül. Egy olyan világban, ahol oly könnyű, egyszerű és sokszor szükségszerű is ítélni, legyünk csak mi Jézus Krisztus szabad gyermekei, akik tudják, hogy sem a sötétség titkait, sem a szív indulatait igazán nem ismerik, akik tudják, hogy Jézus Krisztusban felmentő ítéletet kaptak, és akik tudják, hogy a bölcs ítélet méltósága és megalapozottsága csakis Isten kegyelmi ajándéka lehet. Ő segítsen meg bennünket ezzel Szentlelke gazdag áldását adva nekünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt hét közepén fejeztük be az Apostolok cselekedeteiről írott könyv olvasását. Majdnem negyedéven át ezt a könyvet olvastuk a bibliaolvasó kalauz szerint. Ezért úgy gondoltam, hogy ma nem kezdjük el a mai vasárnapra kijelölt szakaszt, a Korinthusi levelet magyarázni, hanem visszatérünk az Apostolok cselekedeteire, hogy valamiképp bekerekítsük a könyv folyamatos olvasását és magyarázását. Az utolsó két verset olvastam föl az Apostolok cselekedeteiből. Úgy ér ez véget tehát a könyv, ahogy kezdődik. Nincs ebben az utolsó két versében semmi olyan, amit regényolvasáshoz szokott lelkünkkel, vagy képzeteinkkel vártunk volna, hogy például happy end van a végén: Pál csodálatos módon megmenekül, felmenti őt a bíróság. Nem azért van Rómában, mert szabad jókedvéből ment oda, hanem, mert perében - római polgár lévén - a császári ítélőszékhez fellebbezett, s emiatt Rómába kellett mennie az ügy tárgyalására. Az óegyházi feljegyzésekből viszont tudjuk, hogy az apostol elvesztette a pert, és a Nero-féle üldözések idején halálra ítélték, lefejezték. Tehát nem érhet véget a történet happy and-del. Ugyanakkor valami nagy tragédiával sem ér véget. Lukács evangélista, aki az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet is írja, mindössze annyit jegyez meg ‑ és ma erről szeretnék majd szólni ‑, hogy az apostol prédikálta az Isten országát, tanította a Jézus Krisztusról való dolgokat, teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül. Így ér véget a könyv.
Mondhatnánk, ez nem valami izgalmas befejezés, de nem is valami megnyugtató befejezés, és nem is tragikus befejezés. Egyáltalán nem is befejezés ez, hiszen látjuk, hogy már nem is Pál apostolról van szó a könyv a végén, s nem is általában az apostolokról, a többiekről, kik a könyv különböző fejezeteiben fölbukkannak. Miféle befejezés hát ez?
Ez a befejezés, ahogy mondottam, voltaképpen a kezdet. Mindig így kezdődik az Isten országa. Isten országa a szívekben, az életekben, a ti szívetekben, a mi életünkben ezzel kezdődik: valaki hirdeti, prédikálja az Isten országát és tanít a Jézus Krisztusról való dolgokról. Ezzel kezdődik az Isten országa. Mert ahogy az előbb a  keresztelő alkalmával is hallottuk: Jézus elküldi a tanítványait misszióba, s annyit mond nekik: menjetek el, kereszteljetek meg minden népeket, tanítsátok őket mindarra, amit én mondottam néktek. Hirdessétek az Isten országát ‑ erről szól az Apostolok cselekedetei: hogyan töltik be az első tanítványok, az apostolok a missziót. Az Isten országa tehát az ige hirdetésével kezdődik. Azzal a megszólító üzenettel, mely tartalma és értelme szerint nem egyéb, mint az, hogy Isten helyre akarja állítani az emberrel megszakadt kapcsolatát. Isten helyre akarja állítani azt a széttört kapcsolatot, amit az ember Őellene föllázadván, önmagát istenné tévén, a maga kiskirályságába beleülvén, megszakított Ővele. Isten ‑ ez az Ő országa hirdetésének a lényege ‑ az embert újra meg újra meghívja az élet forrásához, újra meg újra föltárja az ember előtt, hol van az élet eredete, hol van az élet értelme, hol van a boldogság, hol áll helyre az emberi élet teljessége. A magára maradt, Isten ellen föllázadt ember, a maga kiskirályságát építő ember ugyanis szükségszerűen elveszíti ezeket a távlatokat, elveszíti ezt a tudást.
Sokan voltak s mind a mai napig vannak is, akik egyet értőleg azt mondják, igen, elveszítette az ember ezt a tudást, ám inkább így fogalmazzák ennek okát: mert elfelejtette ezt a tudást az ember. Ezért szerintük az emlékezet útján el kell indulni visszafelé, és valahol az emlékezet ősmélységében, az archétipikus emlékezet mélyszerkezetiben,  a velünk született képzetekben meg fogjuk találni ezt az őstudást. A nagy görög filozófus, Platon óta igen sokan így gondolják ezt. Maga Platon többször is beszél arról, hogy az igazi gondolkodás, az igazi értelmi tevékenység, az emberhez való és méltó szellemi tevékenység nem egyéb, mint emlékezés: visszatérés ahhoz az ősi ideához, ahhoz az ősi valósághoz, amiből az ember kiesett, amitől az ember elidegenedett.  Nincs ez ellenünkre, kedves testvérek, hiszen sokszor halljuk a biblia lapjain azt a prófétai szót, mely így szól: „emlékezzél meg, hogy honnét estél ki…!” A Jelenések könyvében azt üzeni az Úr az első szeretetét elhagyó efézusi gyülekezetnek: „emlékezzél meg, honnét estél ki!” (Jel 2,5).  Aztán vannak, akik azt mondják, hogy nem az emlékezetben, nem az őstudásban rejlik a megoldás, hanem a jövendőben. Minden a jövőtől függ. Mindig a jövő határozza meg a jelenünket. Mindig a jövő határozza meg a következő lépést. Egyszer egy okos ember arra tanított engem, ‑ s lehet, hogy jobban lenne a dolgom, ha meg is tanultam volna –, hogy ha valamit igazán el akarok érni, meg akarok valósítani, akkor soha ne azt nézzem, hogy én most hol állok és milyen messze van a cél,  hanem mindig a cél felől nézzem azt, hogy most hol vagyok, mert a cél felől nézve olyan utak is föltárulnak, amit az ember itt állva nem lát meg. Ez filozófia és tapasztalat is, hogy akik a jövőt közelebb tudják hozni magukhoz, ahogy azt filozófiai műnyelven mondják: akik képesek „elővételezni a jövőt”, azok valami olyan tudás birtokába jutnak, ami közönséges földi halandóknak nem adatik meg. És ez sincs az Ige ellenére, kedves testvérek, mert az Ige nem csak arra emlékeztet bennünket, ami megváltozott, hogy ugyanis honnét estünk ki, hova kell visszatérni, hanem arról is szól szüntelenül Isten, hogy mit készített el számunkra a jövendőben. Így szól az ő országába a meghívó Jézus egyik példázata szerint: „Jertek, mert immár minden kész van!” Mi azt gondoljuk, ez lehetetlen, nincs még kész semmi. Ugyan, mi van kész ebben a világban? Mi van kész Magyarországon? Mi van kész Budapesten? Mi van kész az én utcámban? Mi van kész az én házamban? Mi van kész az én életemben? Hogyan hát hogy ez az üzenet: „jertek, mert minden kész van!” De, kedves testvérek, az az igazság, hogy akiknek a szíve ebbe belerezdül, azok az Isten hívását értették meg, mert Istennél el van készítve a jövendő. Az Ő országában kész van az, amire az ember kimondva-kimondatlanul vágyakozik, az Isten országában megvan az öröm, az Isten országában megvan az ember békessége, az Isten országában megvan a szabadság. Az Isten országában megvan mindaz, amit boldogságnak nevezünk. Ott, ímé, minden készen van!
Mégis, kedves testvérek, azt látjuk, hogy ahogyan az ős tudást hajszolók is félre tudnak bennünket vezetni, úgy a jövő felé szaladók is sokszor csapdába viszik az embert. A mögöttünk levő huszadik század másba sem telt, mint a jövő igézetében és olyan nagy rohanás volt a jövő felé, hogyha ezért 10 vagy 20 vagy 100 millió emberen kellett keresztül gázolni, az se számított. Csak minél előbb odaérjünk. Aztán, hogy ebben a nagy rohanásban elvesztettük a tisztességet, a becsületet, az emberi méltóságot, a szabadságot, az se számított, csak minél előbb a jövőhöz érjünk. Az idősebb nemzedék elég sokat hallotta, hogy „most még egy kicsit lemondunk, most még egy kicsit adunk,  ‑ békekölcsönnek nevezték ezt az ötvenes években – mert a határ a csillagos ég.” Mi lett belőle? Ma is halljuk, másféle, finomabb változatokban ugyanezt. S vajon, mi lesz belőle?
Az józanít ki bennünket, és állít rá rendesen a földre, ahol állunk két lábbal, amit itt hallunk az Apostolok cselekedeteiről írott könyv utolsó két versében: az Isten országa akkor kezdődik, és úgy kezdődik az ember életében, amikor és ahol meghallja az Istenről szóló igét és a Jézus dolgairól való tanítást. Emlékezünk jól, mikor Jézus köré odagyűlnek az akkori idők vallásos és politikai elitjébe tartozók, és megkérdezték Jézustól, hogy hol van ez az Isten országa, és mikor jön el ez az Isten országa, mert nagyon várjuk.
Lefordítom mai nyelvre: mikor jön el a boldogság? Mert azt nagyon várjuk. Mikor lesz békessége az életemnek? Mert azt nagyon várjuk. Mikor kerül minden a helyére? Minden oda, ahova való. Mert azt nagyon várjuk. S ekkor Jézus azt mondja nekik: Isten országa nem szemmel látható módon jön el, Isten országa nem itt van, és nem ott van, az Isten országa bennetek van. Az Isten országa bennetek van. Azzal kezdődik az Isten országa, amikor az ember visszahajlítja a maga elhajlott szívét az Istenhez való szeretetre, az Istenhez való hűségre, az Istennek való engedelmességre. Az Isten országa akkor kezdődik, amikor az ember megnyitja a fülét, hogy az Isten tanácsait meghallja és befogadja. Miért, hát nincs nyitva a fülünk? De nyitva van minden egyébre! Miért, hát nem szól Isten? De szól Isten, ám nem ezer decibellel, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Halk és szelíd hang az Ő hangja. És arra készen kell állni, hogy meghalljuk. Az Isten országa akkor kezdődik el benned és bennem, amikor ki tudod mondani, hogy az valóban ország, vagyis úrság, vagyis királyság, vagyishogy Isten úr és király. Ezt a legnehezebb. Mit mond József Attila, szegény, abban a gyönyörű szép versében? „Az én vezérem bensőmből vezérel.” De ki ez a vezér? Az ösztönöd? A tapasztalatod? A meggyőződésed? Az elszántságod? A tudásod? Ki ez a vezér?
Isten országa akkor kezdődik, amikor az ember fejet hajt, és ki tudja mondani: Isten Úr. Ura az én életemnek is. Én tudom nagyon jól, nem modern gondolat ez, kedves testvérek! De letettem már arról, hogy modern és korszerű igehirdető legyek, s csupa olyan dologról beszéljek, ami megcsiklandozza a mai ember fülét és megmelengeti a lelke alját. Nem modern üzenet ez, én azt tudom nagyon jól, de régen sem volt az! Ott sem volt az Rómában, a császár székhelyén, ahol az apostol hirdette. Hogyan is lett volna korszerű? Nero császár uralmának a kezdetén vagyunk, ha jól tájoljuk az időt. Ki volt az a Nero? Tessék elolvasni Tacitus-nál. Nála nagyobb nem volt. Császár volt. De boldogtalan volt császárnak, s úgy gondolta, ha császárként táplálkozik a háború múzsájával, meg a kormányzás múzsájával, akkor a költészet múzsája is jár ennek az isten-királynak. A császár az Úr. A császár az isten.             Hogy lett volna hát modern és korszerű Pál apostol igehirdetése, ott Rómában?! S micsoda pimaszság ez? Mint római polgár a császári törvényszékhez apellál, hogy a császár kegyéből ítéljenek az ügyében, de közben fölforgató tevékenységet végez? Mifajta ember ez a Pál? Bátran, félelem nélkül, s ráadásul a hatóságok se működnek valami jól, mert azt mondja Lukács, hogy: „minden tiltás nélkül” is ezt hirdeti ott a rómaiaknak: nem Nero az Isten, nem a római császár az Isten, hanem a Jézus Krisztus Istene az Isten. Aki az eget és a földet alkotta. Aki az embert annyira szerette, hogy meghalt érte. Ő az, aki rendelkezést és parancsolatokat adott a boldog emberi életre. És nem az, aki ott ül bent a római palotákban. Nem az, ki pengeti a hárfáját, és a fölgyújtott Róma tüzénél akar ihletet kapni, hátha meg tudja verselni, hogyan lobog az a tűz. Mert ilyenek az ember-istenek, kedves testvérek. Ilyen fantáziátlanok. Ilyen kevés bennük az ihlet. Ahhoz, hogy le tudja írni költőileg a tüzet, föl kell gyújtania egy várost. Ennyi ez a Nero-isten. De ahogyan akkor nem volt korszerű, tudom, ma sem korszerű azt mondani, hogy Isten Úr, Isten király, előtte fejet kell hajtani. Hát hogy? Hát én vagyok az úr! Én parancsolok magamnak. Az alkotmányban is benne van. Mindenki egyenlő jogon, egyforma hatalommal parancsolhat magának. Mi vagyunk az urak! Fölöttünk nincsen semmi! Mi megmondjuk önmagunknak, hogy mi a jó. Mi megmondjuk önmagunknak, és törvénybe is hozzuk, hogy mi az igaz. Ha éppen a mostani törvények ellentmondanak ennek, hát beküldünk 386 embert a parlamentbe, majd megváltoztatják. Miért ne? Hát ki mond annak ellent? Ilyet mondani, hogy az ember fölött van valaki, valami? S fejet kell hajtani? És, hogy ez a valaki Isten? Mi úgy gondoltuk, hogy Isten nekünk barátunk. Isten nekünk segítőtársunk. Isten nagyon szeret bennünket, és ezért mindent meg is enged nekünk. Isten a szervizes, fölhívjuk a mennyei telefonszámon, kiszáll azonnal, és ami elromlott, megjavítja. Azért tartjuk Istent! Nem? Amit mi elrontottunk, azt az Isten kijavítja. Nem? Akkor nem kell. Akkor hívunk egy másik szervizest. Akkor fölfogadunk egy másik szerelőembert, egy másik lelki-szellemi-erkölcsi iparos-legényt, de tőle már garanciát is fogunk kérni. De, hogy Úr? Hogy vezetné az életünket? Hogy meghatározná a dolgainkat? Hogy ezen keresztül találunk el a boldogsághoz? Ezt már ne tessék nekünk mondani tiszteletes úr itt erről a szószékről. Nem modern ez. Mégis, hiszem, kedves testvérek, itt kezdődik Isten országa, úgy ahogyan az Apostolok cselekedetei története véget ér: prédikálta pedig az apostol Isten országát, tanította az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.
Két megjegyzést szükséges még tennem, mert úgy tűnik, itt most semmi más nem történik, mint hogy az igehirdető azonosítja magát Pál apostollal, veszi a bátorságot, s megpróbál ugyanúgy beszélni, mint az apostol, s aztán, hogy a többivel mi lesz, az nem érdekes neki. De ez a két kifejezés, hogy teljes bátorsággal és mindenféle tiltás nélkül, nem csupán az apostol helyzetének, lelkialkatának a leírását jelzi. Ez minden keresztyénre vonatkozik. A bátorság és a szabadság minden keresztyénnek a tulajdonsága. Nem annak a tulajdonsága, akinek a neveltetése folytán habitusává lett, nem is valami, ami el volt rejtve a lelke mélyén, aztán egyszer csak fölfedezte. Ezek az evangélium meghallása által teremtődnek az emberben. Mind a kettő. A bátorság is és a szabadság is. Hadd kapcsoljam most össze röviden a kettőt, és hadd próbáljam meg veletek is megértetni, kedves testvérek, hogy ez mindannyiunkra tartozik, mindannyiunk számára isteni ajándék lehet. Először hadd szóljak a bátorságról. Ez igen szorosan összefügg azzal, hogy „minden tiltás nélkül”, de nem a külső feltételekre utal, hanem a belső akadályokra. Talán mindannyian átéltük már azt a helyzetet, hogy egyszer csak odakerült a dolog, hogy ki lehet mondani: „én keresztyén vagyok”. S nem kellett volna többet mondani. Ezer ilyen helyzet van. Például, megyünk lefelé a villamoson a Déli pályaudvar felé. Két atyafi kapaszkodik a villamoson a fogantyúba, és szidják a keresztyéneket. De nagyon, nem csak úgy, ahogy a romákat szokták szidni, hanem nagyon. Ezt most szabad, ez most a politikai korrektség része. Mást nem szabad. A romát nem szabad szidni, a brazilt nem szabad szidni, az arabot nem szabad szidni, a zsidót nem szabad szidni, viszont a keresztyént minden további nélkül szabad. Ekkor oda kéne lépni, és azt kellene mondani nekik: „keresztyén vagyok”. Milyen sokszor elmarad ez a bemutatkozni: „jó napot kívánok!, Szabó Istvánnak hívnak, keresztyén vagyok. Van valami bajuk? Beszéljük meg!” Dehogy. Inkább leszállok a Nagyenyed utcánál, ne is kelljen ezt hallgatni. Ez belső akadály, kedves testvérek.
Amikor azt halljuk az Apostolok cselekedeteiben, hogy az apostol „teljes bátorsággal” szólt, azon Lukács evangélista azt érti, hogy nincsenek belső akadályai, nincs az apostolban félelem. Vagy szemérmesség. Még erről is hadd szóljak egy szót, kedves testvérek, mert a magyar ember vallás dolgában nagyon szemérmetes fajta. Abban nagyon. Sok minden egyébben is az, mert a keleti fajta általában szemérmes, befelé éli meg a dolgokat. Na de, vallás dolgában, abban aztán nagyon szemérmesek tudunk lenni. Szerintem legszívesebben az Úristen elől is eltitkolnánk, hogy hiszünk Benne. Merthogy a gyerekünk nem tudja, a feleségünk sem tudja, a testvérünk sem tudja, sőt senki nem tudja, mert mi ezt olyan szemérmesen kezeljük. De lehet, hogy az Úristen sem tudja, annyira szemérmesek tudunk lenni.
Azt mondja az ige, hogy az apostol a Krisztus ismerete által eljutott arra a belső lelki állapotra, hogy nincs mit szégyellnie ezen, és nincs mit elhallgatnia, sőt, hozzátartozik a keresztyénségéhez, hogy ezt megosztja a másikkal. Hogy miért? Miről szól a keresztyénség? Nem valami titokzatos ismeret ez. Nem földalatti termek mélyében elzárt páncélszekrény titkos kódja ez, amit csak én tudhatok. A keresztyénség annyi: tudom, hogy hol van a boldogság forrása, tudom, hogy miképpen kerülhetnek helyükre a dolgok. Tudom, hogy merre tart az élet, és mi az élet végső értelme. Tudom, hogy miért vagyunk itt a világon. Ez a keresztyénség. Nem kell ezen szemérmeskedni. „Hittem, azért szóltam ‑ mondja az apostol a korinthusi levélben, a 116. zsoltárt idézve: „hittem, azért szóltam, noha igen megalázott voltam.” Hiszek, azért szólok. A hithez hozzátartozik, hogy az ember kimondja.
Lukács másik megjegyzése az, hogy minden tiltás nélkül tette ezt az apostol. Az előbb ironizáltam a római hatóságokon, hogy milyen felelőtlenek voltak, nem néztek utána annak, hogy mit csinál ez a Paulus nevezetű Tarzuszból érkezett római polgár ott a saját maga által bérelt szálláson. Ott mindenféle emberek jönnek-mennek, obskurus dolgok hangzanak el, s ebből lesz majd a keresztyénség. Micsoda felelőtlenség ez! Mégis, azt gondolom, itt valami mást is megnyit számunkra az evangélista megjegyzése. Nevezetesen azt, amit Isten gyermekei olyan gyakran és boldogan megélnek és megtapasztalnak, hogy ez a „minden tiltás nélkül” mégsem véletlen. Érezhetjük véletlennek, de mégsem az. Az Apostolok cselekedetei egy korábbi fejezetében azt olvassuk, hogy még Claudius császár idejében, hogy veszekedés volt Rómában a keresztyének meg a zsidók között, s erre Claudius úgy döntött, mindegyiket kiűzi Rómából. El kellett hagyniuk a várost, beállt a békesség. De ez lett az alapja annak, hogy Pál apostol Korinthusban találkozhatott ottani házigazdáival, Aquilával és Priscillával, kik római lakosok voltak, de miután Claudius kiadta a rendeletet, kénytelenek voltak Korinthusba költözni. S az ő házukban alakult meg a korintusi gyülekezet. Véletlen ez? Bizonnyal nem.
Most már Nero idejében vagyunk, szent a békesség, nincs semmilyen vallásos vitatkozás, csend van. Mondhatnánk, ez az oka, hogy nem veszik észre, mit csinál az apostol. Én azonban mást mondok. A korábbi történetekből is megannyi alkalommal kiderül, Isten rendezte így a dolgot, hogy nincs tiltás. Ezt Ő meg tudja tenni. Az Ő gyermekei számára meg tudja teremteni azt a környezetet, azokat a feltételeket, melyek között az Isten országáról szóló igehirdetés, a keresztyén ember bizonyságtétele: „Christianus sum!” „keresztyén vagyok!” - ennyi az egész! -  elhangozhat. És nem csak elhangozhat, mert ez még önmagában kevés, hanem mint bizonyságtétel eljuthat a másik szívéig, és a másik életében is elkezdődhet az Isten országa.
Nemrégiben egy nyári táboron vettem részt, ahol az egyik szigorú lelkű, erőteljesen kálvinista atyafi a déli imádság után odajött hozzám, meghúzkodta az ingemet, és azt mondta: „nem jól imádkozott, püspök úr!” No, ilyet már sokszor mondtak nekem, hogy nem jól imádkoztam, megkérdeztem hát: „és mit rontottam el?” „Ilyet nem szabad mondani, hogy jövel Jézus, légy vendégünk!” „Jaj, ‑ feletem, ‑ nem gondoltam én még ebbe bele igazán, gyerekkorom óta így imádkozunk, megszoktam, ez nagyon kedves imádság nekem.” Erre ő továbbvitte, mondván: „Hogyhogy vendégünk? És hol Neki fenntartott üres szék? Ha már vendégségbe hívtuk. És hogy van ez, hogy mi azt hisszük, hogy Jézus a mi vendégünk lesz?” Hangsúlyozom még egyszer, szigorú kálvinista atyafi volt, kinek Istene a mindenható, szuverén, mindenek fölött álló, hatalmas Isten, aki erejével, dicsőségével betölti az univerzumot, Hozzá képest mi apró porszemek vagyunk. Hogy hívhatja meg a porszem vendégségbe Istent?! Én, persze, kivágtam magam, mert hirtelen eszembe jutott Ábrahám, ki a Mamré tölgyesében megvendégelte a Szentháromság Istent. Csak kiszólt Sárának, gyorsan vágd le a hízott tulkot. Le is vágta, és a Szentháromság Úristennek tetszett ottan vendégségben lenni Ábrahámnál. Miért ne hívhatnánk Jézust? Mindazáltal, azóta sokat törtem a fejemet ezen, kedves testvérek. Nem az imádságon! Jaj, nehogy másképp imádkozzatok ebédnél, jó ez az imádság! Hanem a jelenségen. Hiszen, tényleg erről van szó. Mi megrendezzük a dolgokat. Mindent előre elkészítünk, aztán mondjuk: „Gyere, Uram! Neked itt van a helyed!” Megrendezzük az univerzumot ‑ most, filozófiai gondolatot mondok, Aquinói Tamás módjára ‑ a világ mozog. A világ csupa mozgás. Nem is Aquinói Tamás ez, inkább Arisztotelész. „Panta rei”: minden mozog. Minden mindennel ok-okozati összefüggésben van. Erő-hatások összefüggése az egész világ. Csupa dinamika.  Isten az első, a mozdulatlan mozdító. Megvan a helye! Ő az első ok! Megvan a helye. Van egy világképünk, s megkeressük benne Isten helyét.    Személyes jellegű példa. Az én világom kerek erdő. Ott minden fának megvan a helye, és a neve. Van benne egy fa, úgy hívják: becsületfa. Ez az Isten fája. Az én Istenem a becsület Istene. De a többi fához semmi köze. Más azt mondja: „Az én Istenemnek ott van a helye, ahol potyognak a könnyek: Ő a zsebkendő-Isten. Majd fölszárítja.” A harmadik : „Az én Istenem a döntésekben segít. Ő adja azt a kevés kis lendületet, amivel át tudok lendülni a küszöbön. A többi megy magától.” A szervizes-istenről már szóltam. Az Apostolok cselekedetei azonban azt mutatja, hogy nem így van az Istennek és az embernek a dolga. Nem úgy van, hogy mi helyet készítünk Istennek, aztán odahívjuk, és majd abban a megszabott sémában működik. Istennek ‑ emberileg szólok ‑  nincsenek sémái. És ez számunkra borzasztó. Mert akkor Isten kiszámíthatatlan. Nem lehet vele kalkulálni. Akkor nincsen mechanizmus. Akkor nem tudom, hogyan találok fogást rajta. Tudjátok, miről beszél Pál apostol, mielőtt Rómába érkezne? Olvassuk el a római gyülekezethez írott levél végét. „Ha Hispániába megyek, elmegyek tihozzátok. Mert remélem, átutazóban meglátlak titeket.”(Róma 15,24) Ő Hispániába akart menni, ott akarta az evangéliumot hirdetni, s úgy gondolta, arrafelé hajózván, megáll Rómában, s egy-két napot ott tölt a római testvéreknél. De börtönbe kerül, mert bevádolják, kétségbe van esve, összeomlott a terve. Egyszer csak azt hallja  a börtönben éjszaka: „Ne félj Pál, neked királyok, fejedelmek előtt kell bizonyságot tenned az én nevemről.” Majd évekkel később, mikor hajótörést szenvednek úton Rómába, megint hallja: „Ne félj Pál, mert neked a császár előtt kell bizonyságot tenned.” Nincs itt semmilyen séma. Az apostol elgondolta, hogy Hispániába vezet majd a missziói útja. S egyszer csak ott van Rómában, de nem Hispániába menet. Róma, amit korábban átszálló állomásnak, ideiglenes tartózkodási helynek tekintett tekintett, az életének végállomása lesz. De itt Rómában szerveződik meg az antik világ legerősebb gyülekezete. Pál úgy vélte, Hispánia lesz a végállomás – hisz az antik világban az volt a föld vége is. Isten akarata más volt. De Isten ehhez, az ő saját tervéhez megteremti a körülményeket. Ezt fejezi ki Lukács megjegyzése: minden tiltás nélkül. Nincs tilalom Rómában. Szabad az evangéliumot hirdetni.
Mert csak egyetlen-egy tiltás lehetséges, csak egyetlen-egy akadály állhat fenn, ami magában az apostolban van. Ami benned van. Külső tiltás nincs. Hogy ez a belső akadály miképpen dől le, arról már szóltam. Úgy, hogy az ember szíve és lelke szerint fejet hajt az ő Istene előtt, elfogadja és boldog szívvel belátja, hogy ez az Isten nem a sémák Istene, ez az Isten szabad Isten.              A keresztyén ember szabadsága a szabad Isten szabadságából táplálkozik. Nem a körülmények, nem az adottságok, nem a törvények, nem a történelem adja azt a szabadságot. Ezért a keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor törvényeket hoztak, hogy nem lehet az Isten országát hirdetni. A keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor börtön járt az evangélium szaváért és a Jézus követéséért. A keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor beverték a szájukat. A keresztyének akkor is szabadok voltak, amikor a legszűkebb emberi környezetük sem tette lehetővé a tanítványságot. Mivel Istenből táplálkozott az életük, Tőle nyerték a boldogságukat, Istenben rejlett a jövőtudatuk, és az a meggyőződésük, hogy a dolgok Istenben a helyükre kerülnek, úgy a szabadságuk is Istentől kapott és elfogadott ajándék volt. Hogyan kezdődik az Isten országa? Úgy, hogy meghallod és elfogadod ennek a szabad Istennek a meghívását. És úgy folytatódik ez az ország, hogy te magad is meghívsz másokat az élet forrásához, minden boldogság titkához, ahhoz, akinél ott a biztos jövendő, akiben ott az élet teljessége, aki maga az út, az igazság és az élet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, most, hogy az elmúlt hetekben az Apostolok cselekedeteit olvastuk, talán mindenki számára nyilvánvalóvá vált az elbeszélő szándéka, aki azért részletezi hosszasan, szinte regényszerűen Pál apostol útját Rómába, mert be akarja mutatni, miképpen teljesedik be az ígéret, amit az apostol szolgálata kezdetén kapott Istentől. Ez az ígéret az volt, hogy Pál bizonyságtétele el fog jutni a fejedelmekig, a főemberekig, a királyokig. Nos, igen, hogyan hát? Tudjuk jól Pál apostolról, hogy egy egyszerű tarszuszi származású férfiú volt – az egyszerűségen azt kell érteni, hogy nem tartozott az akkori világ politikai-gazdasági elitjéhez, még akkor sem, ha szülei voltak annyira tehetősek, hogy megvásárolták számára a római polgárságot. Hogyan juthat el egy egyszerű ember a birodalom keleti részéből a birodalom szívébe, hogyan juthat el a császár elé? Ez bizony talányos dolog. De hogy mégsem valamiféle képzelgésről van itt szó, azt most Lukács evangélista részletes elbeszélésben mondja el nekünk. A hányattatások, kalandok, különböző életfordulók, melyeken az apostol keresztülmegy, majd a rettenetes akadályok is itt vannak mind. Volt, hogy úgy látszott, vége már az útnak, mert Kis-Ázsiában börtönbe vetik, máskor az életére törtek, megint máskor hajótörést szenved, és teljesen reménytelennek tűnik a tovább-jutás, és mégis egy-egy ilyen fordulaton keresztül is beteljesedés felé közeledik az isteni ígéret.
Mielőtt a felolvasott szakaszt részletesen is magyaráznám, engedjetek meg, kedves testvérek, mégis két rövid, általános megjegyzést – ezek már Pál apostolra vonatkoznak, egészen személyesen reá. Emlékszünk jól, a Krisztust üldöző Saulusra, ki Damaszkuszba igyekszik, hogy összefogdossa, börtönbe küldje a keresztyéneket, de egy mennyei fényesség őt feltartóztatja. Bekerül Damaszkuszba, az Egyenes utcába, hova Isten egy próféta-embert küld hozzá. Ekkor ez a próféta, Anániás tiltakozik: Uram, nem mehetek oda, mert ez az az ember, kiről tudjuk, hogy a tieidet üldözi. Ekkor megerősítő parancsot kap Istentől: menj csak oda, mert ő nékem választott edényem, és én megmutatom néki, hogy mennyit kell majd néki az én nevemben szenvednie. S ahogy végigolvassuk Pál apostol történetét, látjuk, teljességgé válik, hogy mennyit kell a Krisztus nevéért szenvednie. A ma felolvasott történet is mennyi szenvedést hordoz. Kis-Ázsiából indulnak, érintik Krétát, rájuk tör egy tengeri vihar, s itt van a nagy baj, itt van a nagy veszedelem, immár két hete étlen-szomjan hányódnak a tengeren. Mennyit kell az apostolnak a Krisztus nevéért szenvednie! Hát nem jobb lett volna el sem menni Jeruzsálembe, nem jobb lett volna Korinthusban vagy Antiochiában, egy őt szerető gyülekezet megbecsülő körében maradni, nem pedig kiszolgáltatnia magát újra meg újra a veszedelmeknek -s most itt van ez a hányattatás, ez a reménytelen helyzet, mely hajótöréssel, elsüllyedéssel, megsemmisüléssel fenyeget!
A másik megjegyzés, már közvetlenül érinti a történetet is. Volt már az apostol életében egy alkalom, mikor éjszaka látást látott, és ugyanezt az isteni szót hallotta: ne félj! Ez Korinthusban történt, amikor odaérkezve az igét kezdte hirdetni, és nagy veszedelem támad, mert összefognak ellene és megpróbálták elhallgattatni. Akkor azt hallotta éjszakai látomásában, amit lényegében véve itt is hall: ne félj, hanem hirdesd bátran a Jézus Krisztus nevét! Mert sok népem van nékem ebben a városban. S valóban úgy is lesz, Korinthusban gyülekezet támad, s ez a gyülekezet Krisztus nevének ékessége lesz. Most ugyanezt hallja. És ezt mondja el a többieknek ott a hajón, megszólítja a már végső kétségbeesésben levőket: intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó, mert az éjjel mellém állt egy angyala Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok, mondván: ne félj Pál, a császár elé kell néked állanod, és íme az Isten ajándékba adta néked mindazokat, akik veled hajóznak.
Rögtön három egyszerű tényező bomlik ki előttünk, és ezekre nézve, azt hiszem, hogy nekünk is van mit megszívlelnünk. Az ez első ez az üzenet: ne félj! Nyugodtan mondhatjuk, valóban angyali üzenetnek kell itt szólnia, hogy egészen az apostol szíve mélyéig jusson, hiszen több mint tíz napja félelmek között élnek. S ezek nem képzelt félelmek, nem afféle szorongások, melyek a mai modern embert jellemzik, aki egyébként meglehetősen nagy biztonságban, kényelemben, egzisztenciális nyugalomban él, és nem is tudja miért, de a szíve mélyén újra meg újra szorongásos félelem támad. Ez itt valóságos félelem. Már mindent kidobtak a hajóból, már nincsen teher a hajón, már a hajófeneket is megerősítették, a vitorlát is leeresztették, már csak a puszta létükért kapaszkodnak, s rábízzák a hullámokra ezt a kis lélekvesztőt – Lukács evangélista hol hajónak, hol csónaknak nevezi, mintegy ezzel is érzékeltetve a valóságos viszonyokat. Néhány ember hányódik, kiszolgáltatva a téli viharban. Hát hogyne félne! Ha nem akarna, akkor is félne, hiszen a többiek félelme, rettegése, élet-halál küzdelme átragad rá. Milyen jó ilyen helyzetben isteni megerősítést kapni: ne félj! De rögtön ehhez tartozik, kedves testvérek, az, hogy ez nem marad magában. Talán, amikor a korinthusi látomást látta az apostol, azt néhány emberrel megosztotta – mondhatni, az az ő belső ügye volt, neki volt szüksége arra, hogy megerősödjön, hogy ne adja fel, hogy ne hallgasson az Isten evangéliumáról. Mondhatni, belügy, ki-ki rendezze le saját magával és Istennel a belső félelmeit, a kicsinyhitűségét, az aggodalmát, a tehetetlenségtudatát. De itt most, kedves testvérek, az apostol ezt megosztja a többiekkel. Viselkedhetne természetesen magabiztosan, kihúzhatná magát – már amennyire egy ilyen hánykolódó hajón kihúzhatja magát az ember – és szemére lobbanthatná a hajóskapitánynak, a kormányos mesternek, a századosnak, a többieknek: nem megmondtam, maradjunk Krétában, nem megmondtam, teleljünk ki ott nyugodtan! Csak kapaszkodjatok az életetekért, én nyugodtan szép peckesen sétálgatok itten fel-alá,, nekem van egy ígéretem, énrám nézve Istennek az az ígérete, hogy meg kell maradnom, nekem Rómában a császár elé kell állanom. Van azonban mindennek egy későbbi része, mikor már a partok felé sodródnak. Leeresztik a horgonyokat, nehogy zátonyra fussanak. Ekkor a hajósok meg akarnak szökni, mert reménytelennek látják a helyzetet. Ezért arra hivatkozva, hogy meg akarják nézni a horgonyokat, mennyire rögzítettek, le akarják ereszteni a kis mentőcsónakot. Pál figyelmezteti a többieket, hogy ha ezek leeresztik a mentőcsónakot, eleveznek tőlünk, akkor mindannyian elpusztulnak. Tehát voltak a hajón olyanok, akik csak a maguk életére gondoltak. Még később, mikor Málta partjainál hajótörést szenvednek, a rabokat kísérő római százados azt mondja: le kell öldösni a foglyokat. A százados személyes felelősséggel tartozott érettük, tehát jobbnak tartotta, ha elpusztulnak, mert akkor el tud velük számolni. A halottal el lehet számolni, az szokott fogollyal nem. Sok minden kavarog ott a szívekben. Mondhatná hát Pál is, most mindenki maga életéért fut. Neki pedig nincs is miért aggódnia, mert megkapta az isteni megerősítést. Ám ezt megosztja a többiekkel.
Másodszor, kedves testvérek, a keresztyénség egyik nagy titka rejtőzik itt. Azok a megerősítések, vigasztalások, erőforrások, az a kegyelem, melyet az egyes keresztyén ember kap, a többire is az tartozik. Az evangélium lényegébe esik ez. Ahogyan nincsen privát evangélium, és ahogyan nincsen privát keresztyénség, ahogyan nincsen privát vigasztalás, úgy nincsen magán-megerősödés sem Isten Szentlelke által. Ez a többiekre is tartozik. A keresztyén ember ugyanis Istentől való formáltatásánál fogva szolidáris. Pálnak meg kell osztania a többiekkel, hogy nincs miért aggódni. Természetesen, nem azért mert ő jobban ért a hajózáshoz, mint a többiek. Mondhatná ezt is, ebben is volna némi vigasztalás. Amikor többszáz ember kétségbeesetten ájuldozik egy lélekvesztőn, mikor már mindenki azt nézi, hogyan menthetné a saját puszta életét, akkor, ha valaki kiáll, és azt mondja, ne aggódjatok, megmaradunk, ez önmagában is csodálatos erőforrásos vigasztalás lehet. De az apostolnak azt is el kell mondania, hogy mi az alapja a buzdításnak. És ez nem az, hogy ért a hajózáshoz. Igen, az is a keresztyén létezés természetéhez tartozik, hogy nem fordítható le – ha szabad ezt mondani: nem szekularizálható a keresztyén üzenet. Bizony, sokszor vagyunk olyan helyzetben, amikor vigasztalást, buzdítást akarunk mással megosztani, ám mikor annak a forrását is meg kellene nevezni, zavarba jövünk, és megpróbáljuk lefordítani. Mondok ennek az igének a kapcsán néhány lehetséges megoldást. Mondhatná az apostol, hogy ne aggódjatok, legyetek jó reménységgel, nem fogunk elveszni, megmaradunk, mert én egészen szilárdan bizonyos vagyok ebben. Miért vagy benne olyan szilárdan bizonyos? – Mert én optimista ember vagyok. Ez már fordítás. Igen, a keresztyén ember optimista ember, hiszen a keresztyén ember mindig reménykedik. De ez mégis fordítás, a forrást már elhallgattuk. Egy másik lehetőség, hogy azt mondja az apostol: ne féljetek, ne aggodalmaskodjatok, meg fogunk maradni! Miért? – Azért, mert ha felgyújtjuk szívünkben a reménységet, akkor felfoghatatlanul nagy erőforrások fognak bennünk megnyílni. A lemondó, reménytelen, csüggeteg, kétségbeesett ember a maradék erejét is elveszíti. Ez így van. Látjuk betegeken. Aki beletörődik a bajába, betegségébe, azt olyan nehéz meggyógyítani. Aki viszont bízik abban, hogy meggyógyul, annak már nem is nagyon kell orvosi segítség, az könnyebben talpra áll. Hazamegy az övéihez. S lehet is ebből egy általános következtetést levonni: reménykedjetek, mert az erő a reménységben van elrejtve. De ez is fordítás. Az apostol azonban elmondja: éjszaka látásban az Úr angyala állt mellém, akiben én hiszek, és akinek én szolgálok is. A bíztatás Istentől jön, nem mástól, nem az ember általános alkatában van elrejtve, nem az ember túlélő ösztöneiből sarjad, nem abból felismerésből jön, hogy aki meg akar menekülni, az hallatlan erőket tud mozgósítani, az olyan lehetőségeket vesz észre, miket normális állapotában soha nem venne észre. Nem, az Isten angyala állt meg mellettem, akiben én hiszek, és akinek én szolgálok. Ezt is meg kell osztani, mert ez a lényeg, ez a keresztyénség lényege. És ha valamit igazán meg kell osztanunk egy másik emberrel, a velünk talán azonos helyzetben levő emberrel, vagy a nálunk nehezebb helyzetben levő emberrel, a kétségbeesett emberrel, az nem az, hogy tudjuk, hogy jó dolog reménykedőnek lenni, tudjuk, hogy jó dolog optimistának lenni. Nem azt osztjuk meg, hogy csak fel a fejjel, nem lesz semmi baj, higgyétek el. Amit megosztunk: Isten buzdít, erősít engem, akiben én hiszek, és akinek szolgálok.
Harmadsoron, kedves testvérek, egy egészen megrendítő üzenetet ad át az apostol a többieknek. Azt hallja az Úr angyalától, ki éjszaka megjelent neki: ne félj Pál, a császár elé kell állanod, és íme, az Isten ajándékba adta néked mindazokat, akik teveled hajóznak. Mondhatnánk, hogy ilyen abszurd állítást valóban csak angyal szájából hallani. De bármennyire is abszurd ez, ez a valóság. Ajándék lenne ez a társaság Pál számára? Vegyük sorra, hogy emberileg szólva mennyire nem így van ez. Miért lenne számára ajándék az a római százados, aki most kíséri őt Rómába? Ő a smasszer. Nem hinném, hogy bárki azt mondhatná, hogy az én smasszerem az Úr ajándéka számomra. A smasszer, az smasszer. Neki az a dolga, hogy bilincset tegyen az apostol kezére, az a dolga, hogy ott álljon a háta mögött kivont karddal, s ha kell, ha szökni akarna, akkor ledöfje, az a dolga, hogy bevezesse Rómába, átadja a törvényszéknek, börtönbe csukassa Ez a rab apostol kiszolgáltatott, bármikor megalázható, arcul verhető, elítélhető. Mitől lenne az apostol számára ajándék ez az ember? Aztán a többiek: többen is vannak rabszolgák, rabok ezen a hajón – hallottuk. Nem valami díszes társaság lehet az, csalók, szélhámosok, rablók, gyilkosok. Ezeknek most Rómába kell menniük, és közéjük ültetik ezt a tiszteletre méltó apostolt. Aki csak tíz percet is eltöltött egy rendőrségi várószobában néhány gyanús figura között, az tudja, hogy minden, csak nem ajándék ilyen emberek között üldögélni, nemhogy ilyen emberekkel együtt hajózni, sőt, ilyen emberekkel sorsközösségben lenni. Mi ebben az ajándék? Aztán a hajósok? Ők viszik ezt a kis lélekvesztőt a pusztulásba. Mi abban az ajándék, hogy néhány keményfejű spekuláns felemelte megnyálazott ujját, dél felől fúj a szél, nosza, irány, menjünk Rómába, hajózzunk csak télvíz idején ezernél is több kilométert a veszedelmes Földközi tengeren! Ó, ez hazárdjáték. S most mégis azt hallja az apostol, ezeket az embereket ajándékul adtam néked. Ajándékul, hogy ők legyenek az áldott eszközei annak, hogy mégis eljusson Rómába. S amíg ezek az emberek ajándékként számítanak az apostol életében, addig ők se veszhetnek el. Ezért mondja bátran az apostol: ezt a látást kaptam, ne félj, ezen a hajón mindenki megmarad, kivéve a hajót. Ez is meglehetősen abszurd állításnak tűnik. Hogyan maradhatnának meg a hajón ülők úgy, hogy a hajó nem marad meg. Egy nappal később már a mentőcsónakokat is levágják a hajó oldaláról. Össze van kötve az életük a hajó sorsával. Tudjuk a későbbiekből, Málta partján hajótörést szenvednek, s végül kisebb nehézségek árán mindannyian ép bőrrel partra kerülnek és megmaradnak.
Összefoglalva ezeket az elemeket, arra a belátásra kell jutnunk, kedves testvérek, hogy Isten csodálatosan tudja vezetni gyermekeit. Bíztatásokat, erősítéseket, igéket, ígéreteket tud adni nekünk is olyan helyzetekben, pillanatokban, mikor nem a saját belső félelmeinket kell legyőznünk, hanem a valóságos körülmények kényszerítenek arra, hogy rettegjünk és féljünk. Isten ilyenkor olyan ígéreteket tud adni, melyek életünk legvégső céljára mutatnak előre. Igen, Isten bíztatása mindig megmutatja a végső célt is. Az apostol földi életének végső célja az volt, hogy királyok és császárok előtt hirdesse az evangéliumot. Ezt a célt ő bizonnyal eléri, és Isten kegyelméből betölti. S mégis, van egy ezen túlmutató cél is, kedves testvérek, ez pedig az Istenben való megmaradásnak és az üdvösségnek a célja. Minden reménységünk ennek a célból. Azt olvassuk a történetben, hogy napok óta semmit nem láttak, sem csillagot, sem Napot, a téli idő ködös viszonyai között kell a lélekvesztőn hányattatniuk. Semmit nem láttak, az orrukig nem láttak el. Isten angyala azonban éjjel Pál mellé áll, és ő lát, látomásban látja Isten angyalát és hallja Isten ígéretét. Milyen nehéz a saját életünkből, kilátni, és bármit is látni. Ha Isten bíztat, akkor láthatod azokat a célokat és azt a végső célt is, melyet Isten adott nekünk. S legvégül, azt is el kell mondanunk, hogy az a vigasztalás, amit az apostol a többiek számára adott, csak úgy érvényes, ha a forrását is megnevezi. Ne legyetek sose restek, elmondani, hogy vigasztalásotok Istentől van, Tőle kaptátok. Nem egy általános emberi elvet találtatok hirtelen, nem úgy van, hogy a sok gyáva között mégiscsak vannak bátrak, a sok csüggeteg között mégiscsak akad optimista, s véletlenül keresztyénnek nevezik. Egyedül az ér itt valamit, és ez valóban számít, amit az apostol mond: az Isten angyala állt meg mellettem, akiben én hiszek, és akinek én szolgálok is. S megerősíti még egyszer az apostol: annak okáért jó reménységben legyetek, mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott. Kétszer mondja ki, a biztatása elején és a buzdítása végén: mert én hiszek az Istennek. Lett légyen bármi baj, hányattatás, veszedelem, kiszolgáltatottság magadban, családodban, közösségeidben, higgy az Istennek, és szolgálj úgy az Istennek, ahogy az apostol szolgált. A reménységedet, az Istentől kapott buzdítást oszd meg a többivel, buzdítsd, bátorítsd és erősítsd őket. Pálnak az angyal éjszaka, álmában jelent meg. De Isten azt akarja, hogy a többieknek is legyen angyala. A többiek angyala Pál apostol lett, ki továbbította Isten megmentő ígéretét. S ahogyan az apostol ebben hitt, az úgy valósággá is lett. Isten Szent Lelke segítsen, buzdítson, bátorítson benneteket ebben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán tizenöt esztendeje annak, hogy egy magyar író egy cinikus pamfletet írt, melynek egyik kitétele így hangzott: nagy a tülekedés a damaszkuszi úton. Ez a rendszerváltás idején történt, mikor valóban sokak számára visszatetsző lehetett, hogy azok, akik egykor az igazság elnyomói, a becsület és tisztesség két lábbal tapadói s netalán még az anyaszentegyház üldözői is voltak, érezvén, hogy változik a világ, úgy gondolták, itt az ideje nekik is változni. S valóban, talán nem szép, hanem visszatetsző gesztusokkal és megnyilatkozásokkal akartak az új rendszerbe átvonulni. Kétségtelen, hogy voltak abban az időben olyan megnyilatkozások, melyeket szóvá lehetett tenni, s akár gúnnyal is lehetett illetni, de azt hiszem, hogy ezen cinikus megjegyzés óta Magyarországon nem igazán merjük azt mondani, hogy valaki a damaszkuszi úton van. Sikerült egy igazán szép és megrendítő történetet, illetve e történet egyik elemét a köznapi, politikai gúnyolódás tárgyává tenni. Az is igaz, valóban, hogy a damaszkuszi úton mindig nagy a tolongás. Merthogy ez egy főforgalmú út, mely a régi, antik világban olyan lehetett, mint az M1-es sztráda, nagy városokat kötött össze, kereskedők, iparosok, katonák, közigazgatási emberek, zarándokok jöttek-mentek azon az úton. Azon az úton tehát mindig nagy a tolongás, a damaszkuszi úton mindig nagy a tolongás. De Damaszkuszban, az Egyenes utcában, a Júdás nevezetű takács házában nincsen tolongás – ott ahol végleg megtér ez a mi Saulusunk. A damaszkuszi úton Isten dicsőségének fénye megállította. A sorsdöntő fordulatra azonban akkor kerül sor, amikor három napi vakság, szomjúság és éhség után az Úr embere, Anániás bekopogtat hozzá, hogy imádkozzon érte, megáldja őt, hogy újra lásson. Ez a mi Anániásunk, mikor Istentől parancsot kap, egyszerű szavakkal el is mondja, hogy miért nincs tolongás az Egyenes utcában. Azt mondja: miért kellene odamennem, hiszen ez a Saulus Jeruzsálemben a Krisztus szentjeink sok szenvedést és bosszúságot okozott. Tudták ezt jól a Damaszkuszban élő keresztyének is. Saulus felhatalmazó levéllel indult Damaszkuszba, a felhatalmazó levél pedig arról szólt, hogy ott is joga van összefogdosni, tömlöcbe csukatni, bíróságra adni a keresztyéneket. Miért kellene odamennem, miért kellene ehhez az emberhez egyáltalán egy szót szólnom, miért kellene ezért az emberért valamit is tennem? Igen, Anániás is ismerte a jézusi parancsot, ellenségeinkért is imádkozni kell. De ez az ő értelmezése szerint nem azt jelenti, hogy ellenségeinkkel kell együtt imádkozni - értük igen, tisztes távolból! De velük együtt? Aztán még fordulván, engem is megfog majd ez a Saulus, börtönbe zárat és elítél. Ekkor hangzik Isten utasítása nyomatékkal: „eredj el, mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és a királyok, Izrael és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvednie.”
Azért nincs nagy tolongás, kedves testvérek, az Egyenes utcában, mert aki valóban a Krisztus gyermeke lesz, annak Krisztus megmutatja, mennyit kell néki a Krisztus nevéért szenvednie. Vagyis – ha még visszatérhetek egy szó erejéig a bevezetőben idézett megjegyzéshez – ez az Egyenes utca éppen nem azt mutatja, hogy itt valaki hipp-hopp, köpönyeget fordít, hipp-hopp, másként kezd el beszélni, s nem lesz semmi baja, mindent megúszott. A mi írónk nem ismerete a bibliai történetet, s úgy idézte, úgy csavarta ki. Hiszen éppen most kezdődik az apostol szenvedésének története, vagyis éppen az ellenkezője kezdődik annak, mint amit ez az író célzott volna, vagy amivel – úgymond – vádolta azokat, kik a rendszerváltás idején próbáltak egy másik irányba fordulni.
Három mély értelme van Isten kijelentésének, melyet Saulusra, a későbbi Pálra, az apostolra nézve mondott: én megmutatom néki, mennyit kell szenvednie. Első értelem már itt az igében benne van: mennyit kell az én nevemért szenvednie. Félreértés ne essék, nem azt mondja itt az Úr Anániásnak, hogy megmutatom én, hogy a nevem érdekében mennyit kell szenvednie. Nem arról a szenvedésről szól, mikor a becsületért, a tisztességért, a jó hírért porondra kell lépnünk, harcolnunk kell. Sok ilyen pillanata van az életünknek, s ezért mondom, félreértés ne essék, mert van olyan is, mikor az ember akár a saját neve tisztességéért, akár más neve tisztességéért harcol. Ha a 19. században a mi drága magyarjaink jobban értették volna, hogy a hungarus névért és annak a becsületéért és tisztességéért harcolniuk kell, ahogyan harcoltak sokan a szerb névért vagy a román névért, meg a szlovák névért, akkor nem ültünk volna tegnap búslakodva, szörnyű trianoni tragédiát gyászolva, mely immár 85 esztendeje tart. A névért, a név becsületéért, tisztességéért harcolni kell. De most nem egészen erről van szó. Nem dolga egyetlenegy keresztyénnek sem, hogy a Krisztus nevéért, a Krisztus neve tisztességéért kiálljon és harcoljon. Valami más dolga van a keresztyénnek, és ez sokkal mélyebb amannál. Szó szerint úgy lehet ezt fordítani, hogy megmutatom neki, mennyit kell harcolnia azért, mert az én nevemet vállalta. Itt ugyanis nem a „pro” prepozíció áll a görögben, hanem a „hüper”, ami azt jelenti, hogy azért szenvedek, mert valamit előnyben részesítek, azért szenvedek, mert valami vagy valaki fölöttem áll. Azt kell majd megérteni Saulusnak, hogy mikor szeméről lepattogván a hályog és erőre kapván – így írja Lukács az Apostolok cselekedeteiben – midőn megkeresztelkedvén megkeresztelkedik a Krisztus nevére, vagyis megpecsételi magát a Krisztus nevével, attól kezdve e név miatt, a névhez való hűsége miatt szenved, vagyis azért, mert ez a név fontosabb, mint ő maga. Igen, ez végig fut, kedves testvérek, az apostol egész életén: különböző helyeken olvashatunk erről, már itt, az Apostolok cselekedeteiben, aztán a Korinthusi levélekben, a Filippi levélben és másutt is az apostol megírja szenvedései katalógusát. Hányszor zárták börtönbe, hányszor ítélték el, hányszor ostorozták meg, hányszor kövezték meg, hányszor szenvedett hajótörést, hányszor volt halálos veszedelemben – csak azért, mert ez a név, a Krisztus neve fontosabb, mint az ő neve. A Krisztus valósága fontosabb, mint az ő élete, tudniillik a Saulusé, a későbbi Pálé. Élete és minden keresztyén élete abban nyeri meg az értelmét, hogy a Krisztusban gyökerezik. Megmutatom néki, hogy mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.
Másodszor, kedves testvérek, az apostol leveleiből kiderül, hogy később apostoli működése során valóban megérti, hogy ennek az isteni próféciának, mit Anániás kap és közvetít felé ott, az Egyenes utcában, van ennek egy tágasabb dimenziója is. Ezt a Korinthusi levélben fejti ki, amikor a gyülekezet problémáival küszködik. Itt azt látja, hogy ez az általa alapított és olyannyira szeretett gyülekezet az ő távollétében, nem is lehet tudni, hogy miért, talán mintegy varázsütésre, az összetartás munkálása helyett a széthúzásnak az áldozatává, mitöbb – szinte azt lehetne mondani – a rabjává lett. Ha végigolvassuk a Korinthusi levelet, nem azt olvassuk, hogy azért lenne baj Korinthusban, mert szétesett a gyülekezet, és az egyik erre ment, a másik arra ment, és  most szegény Pál apostol a távolból azon töri a fejét, hogyan gereblyézzem őket össze. Talán külön-külön fel kell keressem a gyülekezet pártokra szakadt képviselőit és tagjait, vagy rendeznem kell egy nagy közös ülést, mert ezek már nem állnak szóba egymással. Ó nem, kedves testvérek! Valószínű, hogy a korinthusiak magyarok voltak, kik nemcsak a széthúzás áldozatai, hanem a széthúzás rabjai: azért jártak össze, hogy széthúzhassanak. Ismerjük ezt, kedves testvérek? Milyen jellegzetes, tipikus magyar betegség. Nem olyan népe vagyunk mi az emberiségnek, amelyik összeveszett, aztán az egyik ott maradt valahol szittyaföldön, másik ott maradt Etelközben, a harmadik elment Hispániába, a negyedik áthajózott Izlandba, az ötödik pedig itt maradt, és azóta szóba sem állunk egymással! Mi nagyon szeretünk egybejönni, nagyon szeretünk asztal köré ülni – hogy széthúzzunk. Ez a gond, kedves testvérek, a korinthusi gyülekezetben is. Az Úrvacsora szereztetésének közlése előtt kimondja az apostol: mikor egybegyűltök, nem haszonra gyűltök egybe, hanem kárra gyűltök egybe. Micsoda fajtája ez az emberiségnek, amelyik hetenként újra meg újra nem haszonra, hanem kárra gyűlik egybe, micsoda fajtája az emberiségnek, amelyik sohase tud haszonra, békességre, örömre, egyetértésben egybegyűlni, csak kárra, veszekedésre, civódásra? Nem áldozatai vagyunk a széthúzásnak, hanem rabjai. S hiába emlékszünk Trianonra, hiába búsongunk, hogy 85 évvel ezelőtt szét lett tépve ez az ország, amíg abból a betegségből ki nem gyógyul a magyar nép, hogy csak civakodásra, széthúzásra, veszekedésre, kárra gyűljön egybe, amíg ebből a rabságából ki nem szabadul, addig …? S be jól tudja ezt a Kisantant is. Azt mondja az apostol ennek a veszekedő, széthúzó korinthusi gyülekezetnek, mert ő maga is tanulta ezt: a Krisztus nevéért szenvedni azt is jelenti, hogy együtt szenvedni. Ha egy tag szenved – mondja a Korinthusi levél 12. részében – vele szenved a többi tag is. Ha egyet tisztesség ér, vele együtt örül a többi is. Együtt szenvedni! Nem olyan magától értetődő dolog ez, kedves testvérek, ezt csak a Krisztus iskolájában tudjuk megtanulni. A másik szenvedése ugyanis elriaszt bennünket, a másik szenvedése megrendíti az embert, a másik szenvedése óhatatlanul – ha szabad azt mondani – önzővé tesz. Egyetlenegy vonatkozását hadd hozzam ide. Múlt héten belelapoztam egy két világháború között megjelent igehirdetés-kötetbe, és szinte kiesett kezemből a könyv. Miatyánkot magyarázza a prédikátor, és azt mondja, hogy amikor azt kérjük: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”, akkor nem véletlen, hogy Jézus így mondja: a mi mindennapi kenyerünket! Nem azt, hogy az én mindennapi kenyeremet. S vajon kedves testvérek, hogy folytatja ez az igehirdető – itt esett ki a könyv a kezemből – amikor így mondjuk, hogy ”mi”, akkor tényleg eszünkbe jut a többi, vagy csak úgy gondoljuk, hogy ez egy fejedelmi többes. Ha szenved egy tag, vele együtt szenved a többi tag is. Megváltozik a kép. Lám, nem is annyira a másikért való szenvedésről van szó, erre kevesen képesek, ez nagy erény, hősiesség. Itt most egész pontosan úgy kell értenünk, ahogy az apostol mondja: a másikkal együtt szenvedni. Vagyis nem pusztán a teherről, a bajról, a szenvedésről van itt szó, amit én magamra vállalok önként, mint a magam részét. Azért mondom ezt is, mert hogy milyen nép és fajta vagyunk, azt jól mutatja az is, hogy közösségek és egyes emberek tudnak szenvedni is a másikért. Vállalnak valamit. Azért, hogy a másiknak jobb legyen, azért, hogy a másik megszabaduljon – vagy, ahogy korábban mondottam – azért, hogy a másik neve, tisztessége megvédessék. De itt most azt mondja az apostol, hogy ha szenved az egyik, vele együtt szenved a másik. S itt az Isten szeretetének a titka jelenik meg. Mert amikor a másikkal együtt szenvedek, eltűnik, vagy háttérbe szorul az igazságnak a kérdése. Az igazság és a szenvedés különös módon függ össze. Minden jogszolgáltatásban fenn áll egy nehéz mérlegelési szempont: akkor igazságos és méltányos a szenvedés, ha azonos értékű az okozott kár, az okozott baj értékével. A törvényhozókat mindig is motiválta ez a kérdés: hogyan lehet egyensúlyba hozni az okozott kárt és a kirótt büntetést? Hogyan lehet, s lehet-e szenvedéssel kompenzálni az okozott kárt? De az Isten szeretete mást mutat: amikor a másikkal együtt szenvedünk, nem kérdezzük, hogy milyen mértékű az általa okozott baj, kár, vereség, fájdalom, s nekem ebből milyen mértékben vagy arányban kell kivennem a részem. Az előbb ironizáltam a 19. századi magyarokon, de mindenkit óvok attól, hogy most aztán kimenjünk a régi temetőkbe, és ahol 19. században elhunyt nevét látjuk, annak sírját két lábbal jól megtapossuk, mert úgymond minden bajt ők okoztak. Szekfű Gyula a Három nemzedék című nagy tanulmányában voltaképpen ezt teszi, mindent ráfog a 19. századi magyar politikai elitre, szerinte a 20. században minden tragédia ebből fakadt. Nos, máris mondhatjuk: itt, 2005-ben azért olyan rossz az infláció, azért üres az államkincstár, azért van gazdasági válság, azért olyan kétséges, hogy egyáltalán miért méltányolhatjuk és becsülhetjük a magyar politikai elitet, mert réges-régen elrontották volt. Dehogyis. Ha szenved az egyik, vele együtt szenved a másik is. De nem az összezártság és összekényszerítettség okán. Azt mondja az apostol, hogy ahol van tag, ott van fő is. A Krisztus fősége alatt a tagok bensőséges, isteni szeretetben, meghatározott szolidaritásban vannak egymással.
S még egy titok van, kedves testvérek, az Anániásnak illetve Saulusnak adott isteni kijelentésben: megmutatom néki, mennyit kell szenvednie az én nevemért. Az a titok, amit Pál apostol még később élete során a Római levélben fejt ki. Így mondja az apostol: ha mi örökös társak vagyunk a Krisztussal, akkor ehhez hozzátartozik az is, hogy ha vele szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg. Istennek a szeretete nemcsak a másikkal együtt szenvedni tanít meg minket, hanem elvezet ennek a legmélyebb valóságáig: „ha vele együtt szenvedünk”. És itt megfordul a dolog. Eddig talán úgy tűnt, hogy a keresztyénség egy nagyon szomorú és rettenetes dolog, okkal csúfolódott hát rajta Nietzsche, hogy ez lenne a szerencsétlenek vallása, a tehetetlenek és a rabszolgák vallása, kik mivel úgysem tudnak semmi mást, mint szenvedni, fölfényezik szenvedésüket. De kérdezzük meg Nietzschét: hát voltaképpen miért is?! Megfordul itt minden és ez a legmélyebb dimenziója annak a kijelentésnek, amit Isten Anániásnak adott. Amikor ugyanis azt mondja az apostol: „ha vele együtt szenvedünk…”, ezen nyilvánvaló módon nem értheti azt, hogy valamilyen módon képesek leszünk Krisztus szenvedését, passióját fölidézni és a krisztusi passióban, a krisztusi szenvedésben valamilyen beleérzéssel részt venni, és azt valamilyen módon vele együtt végigszenvedni. Nem. És azért kell ezt nagyon határozottan végigmondanunk, mert a keresztyénség misztikus vonulatában újra meg újra megjelent ez a kísértés. Például, Loyolai Szent Ignácnak a lelkigyakorlatos könyve mindjárt azzal kezdődik,  hogy a gyakorlatot végzőt arra szólítja fel, próbálja magát beleélni: – képzeld magad oda a Gecsemáné kertjébe, képzeld magad oda Krisztus szenvedése mellé, képzeld el, hogy micsoda vért, verítéket izzadt, képzeld el, hogy tépi cafatokra húsát a korbács, képzeld el, miként szögezik át az ő kezét. Nem tilos ez, kedves testvérek, de a lényeges mélységet soha nem éri el. Itt az apostol arról beszél, hogy amikor a keresztyén ember a Krisztus nevéért szenved, szenvedőtársaival együtt szenved, titokzatos módon megtapasztalja, hogy a Krisztussal együtt szenved. Krisztus lesz nekünk szenvedő társunk. A keresztyénség nagyszerű, fölszabadító üzenete az, hogy Isten egy szenvedni tudó Isten. Mikor az apostol azt mondja a Korinthusi levélben, hogy Krisztus szenvedett, jól tudja, hogy ez a görögök számára bolondság. Szerintük az istenség nem szenvedhet, Isten apatikus. A görög isten-pantheonhoz csatolt platóni leírásban az egyik legfőbb és legfontosabb istentulajdonság: nem szenved! Ha szenvedhet, akkor törékeny, ha törékeny, akkor sérülékeny, ha sérülékeny, akkor gyenge. Aki erős, az nem szenved. Mi az erős ember jellegzetes magatartása? Megfogja a tüzes vasat, s még a könnye sem csordul ki: milyen erős ember! Át lehet fúrni a száján egy nagy szöget, meg se rezdül az arca: milyen erős ember! Ironman – vasember! Hatezer szöget bele lehet szögelni, végigfekszik a szőnyegen, ami tele van szórva üvegcseréppel, majd fölpattan - semmi sem történt vele! Erős ember – nem szenved, bírja a szenvedést! Lepattan róla. Ám ez a keresztyénség nagy megfordítása és nagy üzenete az, hogy Isten tud szenvedni, tud veled együtt-szenvedni, tud a sorsodban osztozni. S éppen ezért tudja megfordítani a sorsodat, ezért tudja örömre változtatni a szenvedésed, ezért tudja a igazsággá alakítani nyomorúságodat. Isten önnön-magán tudja, mit élsz át, mit szenvedsz.
Nos, kedves testvérek, az apostol számára ott, a damaszkuszi Egyenes utcában talán először ijesztően hangzott az ananásiási üzenet: Saulus, azért jöttem, hogy megszabadítsalak a vakságból, hogy megpecsételjem, hogy Isten téged elhívott avégett, hogy megmutassa néked, mit kell még szenvedned az Úr nevéért. Talán azt is lehetne mondani, hogy ez a büntetés! Úgy kell ennek a tarzuszi benjáminitának: mennyi szenvedést okozott a Krisztus gyermekeinek: vértől lihegve ment Damaszkuszba. Nos,  Isten humorosan megfordítja a dolgot, és azt mondja: te is fogsz szenvedni a Krisztus nevében. Így helyes ez. Ám, kedves testvérek, még ha talán értette volna is ezt az apostol, hogy azért a szenvedésért, amit ő okozott, most vezekelnie kell, apostoli életfolytatása során valami mást ért meg: Isten jövendölése nem ezt jelentette. A Krisztus nevéért szenvedő sohasem szenved önmagában. Isten rendel társakat, gyülekezetet és közösséget, melyben, ha egy tag szenved, vele együtt szenved a többi is, sőt, Isten maga áll a szenvedő mellett. Hogy aki az Ő nevéért szenved, azzal együtt Ő is szenvedjen, terhét hordozza, fájdalmát, agóniáját, passióját dicsőségre, reménységre, üdvősségre fordítsa. Engedjétek, kedves testvérek, hogy ez a jézusi hívás eljusson a szívetekig, engedjétek, hogy késztessen titeket is az Ő nevéért, az igazságért, országa dicsőségéért szenvedni, mert akkor megtapasztalhatjátok, hogy a szenvedésben nem vagytok magatok, Isten társakat rendel mellétek, akik hordozzák terheiteket, és azt is megtapasztalhatjátok, hogy maga a Mindenható az, aki érti és érzi fájdalmatokat. És akkor igaz lesz, amit az apostol mond: ha pedig örökös társai vagyunk a Krisztusnak, ugyan vele szenvedünk, de hogy vele együtt is dicsőítessünk meg.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az apostolok cselekedetei fejezeteit olvasva többször láttuk már, miképpen készít elő Isten szokatlan eseményeket. Hadd említsek meg ezek közül néhányat. Fülöp diakónus parancsot kap, hogy a samáriai működését abbahagyva induljon délnek „járatlan úton.” S ott a dél felé vezető országúton találkozik egy szerecsen emberrel, ki fennhangon olvassa Ézsaiás próféta tekercseit. Szóba elegyedik vele, bizonyságot tesz, hogy Ézsaiás próféta Jézusról jövendölt. Ez az ember erre megtér és megkeresztelkedik. Egy másik eset Péterrel történt, aki a nagy üldöztetés után Joppéba menekült, s ott látomást lát, egészen meghökkentőt: az égből aláereszkedik egy edény, tele mindenféle undok, tisztátalan állattal, s parancsot hall: vegyed Péter, öljed és egyél! Péter tiltakozik: Uram, én soha életemben tisztát és közönségeset nem ettem, mi módon tehetném ezt. De újra hallja az isteni hangot: amit Isten tisztává tett, te ne mondd tisztátalannak! S máris kopogtatnak a háza ajtaján. Cézáreából egy római százados küldött érte, hogy menjen hozzá, hallott Jézusról, s szeretne róla még többet tudni. Ekkor érti meg Péter a látomása lényegét: át kell lépnie azokat a határokat, melyek évszázadok óta fennálltak zsidók és pogányok között. Elmegy hát a századoshoz, ki beszédét hallva megtér és megkeresztelkedik. S még egy másik történet is ide tartozik. Ez pedig Saulus megtérése, ki mint később elmondja: vértől lihegve igyekezett Damaszkuszba, kezében a Nagytanács parancsával, hogy fogdossa össze a keresztyéneket. Ám útközben mennyei fényesség vakítja meg, bekísérik Damaszkuszba az Egyenes utcába. Ott a három napig tartó vaksága alatt Saulus megérti, hogy Jézusnak a tanítványai, kiket ő üldözött, az igaz utat követik, Jézusé az igaz vallás. Megtér és megkeresztelkedik.
Mire tehát a fölolvasott történethez érkezünk, már számos jelét láttuk annak, hogy Isten útja más, mint amit megszoktuk. Más lett az Isten útja az ő népével, más ez, mint amiben fölnövekedtek, más, mint ahogy megtanulták. S ezek az előkészítő jelei annak,  hogy Isten úgy döntött: az evangélium a pogányoké is lehet, vagy ahogy Péter apostol rögzíti a cézáreai eseményeket: ezek szerint tehát Isten adott megtérést a pogányoknak is az életre. Ez az Isten döntése. De ezután hozni kell egy emberi döntést is. Isten azt akarja, hogy most az apostolok is hozzák meg a döntésüket, ha nem túl merész, ha szabad ezt mondani: erősítsék meg az ő döntését. Igen, tudom, ez fordítva szokott lenni miközöttünk is, kedves testvérek. Mi már eldöntöttünk valamit, például, a fiú eldöntötte, hogy annak a lánynak fog udvarolni. Ha kegyes természetű, ezt még megtanácskozza az Úrral. S ha az Úr megerősíti, akkor szabad a vásár. Más eldönti, hogy vesz két iga ökröt, s nyomban ki is próbálja őket – Jézus egyik példázata beszél erről. Jelképes tehát, lehet ezt új autónak, befektetésnek, vállalkozásnak, bárminek nevezni. S csak ekkor döbben rá, hogy ezt nem tanácskozta meg az Úrral, mikor megkapja a meghívót: gyere, mert minden kész, vár az Isten Országának öröme. Mit tehet? Visszaüzen, hogy nem mehet. Talán meg is sértődik: itt vagyok, Uram, az életem sűrűjében, itt vagyok a dolgaimmal elfoglalva, én már döntöttem, és most ezt Te egy utólagos döntéssel meg akarod másítani?
Ez a történet ma először arra tanít bennünket,  hogy boldog ember az, aki, ha jól van az Istennel a dolga, ha jól jár az Isten útján, ha kéri és keresi az Isten akaratát, mely minden döntést megelőző döntést, minden akaratot megelőző akarat, azt is megérti, hogy Isten olykor azt kívánja, döntsünk mi is. Dönteni kellett Jeruzsálemben az apostoloknak arról, amit Isten már eldöntött. De ez jól van így, kedves testvérek. Még pedig azért van jól, mert ez a döntés nem pusztán beleegyezést jelent. Ha csak annyiról lenne szó, hogy Isten a konszenzusunkat kívánja, akkor valamilyen módon tudtunkra adná és közölné is, hogy ha tetszik, ha nem, ez lesz. Ha eszed, ha nem, nem kapsz mást, ahogy a rakoncátlan gyereknek szoktuk mondani, aki nem akarja az anyja főztjét megenni. Előbb-utóbb aztán ráfanyalodik.
Ám nem erről van itt szó, kedves testvérek. Amikor Isten dönt, ‑ s ezt az Ő döntését előjelek, csodák, tapasztalatok által tudtul is adja, és aztán azt kívánja, hogy mi is döntsünk e döntés mellett, akkor nem a puszta beleegyezésünket kéri, nem csak a tetszésünket kéri, hanem valami mást is akar. És pedig azt akarja, hogy mi magunk is megváltozzunk. Ezért olyan rettenetes nagy itt a vita. Ha csak arról lett volna szó, hogy Pál és Barnabás eljárt KisÁzsiába, s már-már Európába is eljutnak és hirdetik a Krisztust, s láss csodát: olyanok is hisznek a Krisztusban, kiknek erre semmi előkészületük nem volt, kik soha ezt a nevet nem hallották, kiknek a szívében soha ennek gondolata elő nem fordult, akkor feltehetően azt mondták volna nagy bölcsességgel az atyafiak: nos, menjenek, s végezzék ezt a munkát, mi meg majd meglátjuk, mi lesz belőle. De Isten azt akarja, hogy megváltozzanak. Ezért olyan nagy dráma ez, ezért támad vitatkozás; hírét veszik ugyanis, hogy Pál és Barnabás – kik hagyományhű zsidó atyafiak - csak megkeresztelik a megtérőket, s kész. És a körülmetélés? A szövetségbe való befogadás? A külső jelek? S egyáltalán a mózesi törvények? A szertartási törvények? Azzal nincsen semmi gondjuk? Hogy van ez a dolog? Odáig feszül az vita, hogy némelyek a farizeusok közül kimennek Pál és Barnabás után, és megfenyegetik az újonnan megtérteket, hogy ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem üdvözülhettek. Nem üdvözülhettek! Ez egészen döbbenetes. Olyan szélsőségig feszítik a húrt, hogy ezt is ki tudják mondani. Keresztyén ember ugyanis ilyet nem mondhat. Hitből igazulunk meg, hitből és kegyelemből üdvözülünk, és nem cselekedetekből. Ez a háttere annak, amit sokszor talán unalmasan szájbarágósnak érzünk Pál apostol leveleit olvasva, ki azon vitatkozik, például a Galata-levélben, a Korinthusi levélben, a Római levélben, hogy nem cselekedetekből üdvözülünk, nem a törvény megtartása által üdvözülünk, hanem hit által kegyelemből üdvözülünk. Mert ez az evangélium! Most Pál és Barnabás ezt érzik veszélyeztetve, ezt látják fenyegetve, hogy az a jó hír, az a fölszabadító, nagyszerű evangélium, amit ők meghirdettek, és amit a pogányok is elfogadtak, általa egy csodálatos életre fölszabadultak, mintha érvényét vesztené. Jönnek a júdeai atyafiak, és azt mondják a boldog életűeknek, hogy hohó, nem úgy van az. Krisztus volt az ostya, amiben bevettétek a gyógyszert, a keserű pirulát, most már tessék lenyelni. Mintha a tettenért oktalan gyerekhez szólnának, ki kikönyörgi, hogy ostyával kapja a gyógyszert, aztán azt elszopogatja, a gyógyszert meg eldugja a párnája alá.
Igen, most mondhatják a farizeusok, a maguk logikája szerint, hogy tetten értünk benneteket. Pál meg Barnabás hozta az ostyát, de tessék a pirulát is lenyelni!  Ha nem metélkedtek körül a Mózes törvénye szerint, ha nem tartjátok meg a szertartási rendet, nem tartjátok meg a zsidó törvényeket, ha nem tartjátok magatokat a Nagytanács és a farizeusok előírásaihoz, akkor nem üdvözülhettek. Bocsánat – száll vitába Pál apostol és Barnabás -, ha ezt mondjátok nekik, hazuggá tesztek minket, hiszen mi azt hirdettük nekik, hogy térjetek meg az Úr Jézus Krisztus nevére, higgyetek és üdvözültök mind ti, mind a ti házatok népe. Ezt mondta Péter is a cézareai századosnak. Ezt mondja Pál apostol a filippi börtönőrnek. Ezt hirdetik az első evangélisták és misszionáriusok. A hit hallásból van, mert a meghallott és elfogadott evangélium szabadítja föl az embert új életre. De hát miért is vitatkoznak az atyafiak? Miért feszítik ennyire túl a húrt? Miért akarnak farizeusabbak lenni a farizeusnál? Zsidóbbak lenni a zsidóknál? Törvénytartóbbnak lenni a törvénykezőknél? Azért mert az identitásukat érzik veszélyben levőnek. Ezt érezte Péter is, amikor látomásában leereszkedik elé egy alkalmatosság,  tele mindenféle undoksággal, s neki ennie kell belőle. Így lehet egyszerű szavakkal visszaadni, kedves testvérek: le kell nyelnie a békát. Mert az van abban az alkalmatosságban. Mindenféle csúszó-mászó szörnyeteg, kígyó-béka. Le kell nyelnie a békát. El kell mennie a pogányokhoz, nekik is hirdetnie kell az evangéliumot.
Két dolog miatt súlyos és nehéz  ez, kedves testvérek. Az egyik az, hogy ki kell lépni abból az életrendből, melyben eddig élt, ami biztonságot adott neki, hiszen azért, kedves testvérek, akárhogy is van, a hagyomány, a törvény, a megszokások, az életünk külső rendje biztonságot ad. Ma már oszlóban és foszlóban van ez, de éppen ezért mi látjuk igazán élesen, hogy a hagyományvesztés emiatt frusztrált a mai ember, a szokások romlása miatt depressziós, a külső rend omlása miatt kétségbeesett. Hát persze, hogy nem akarják az atyafiak, hogy megváltozzon az életük, vagy ha változnia kell, ne történjen ez önként belsőleg. A feszültség másik oka pedig az, ‑ ahogy Péter mondja: ‑ ezek szerint Isten adott megtérést a pogányoknak is az életre! Olyan ujjongó ez a mondat! Ujjongó és csodálatos, s mennyi nagy ámulat van benne. Nekik is? Nem csak nekünk? Nekik is? Ők is megtérhetnek? Belőlük is lehet keresztyén? Belőlük is lehet Isten gyermeke? Hogy van ez?
Bizony, kedves testvérek, ahogy elnézzük az emberek életét, s amit tapasztalunk felőlük, arra bizony a magunk bölcsessége szerint azt mondanánk: nem lesz a kutyából szalonna. Az nem megy. Nem fognak ezek megváltozni. Az lehetetlen. És ha meg is változnak, az sem Istentől van, hanem valami képmutatás rejtőzik benne. Valami alakoskodás van ott. Emlékezzünk csak arra, tízegynéhány évvel ezelőtt mennyi ilyen gyanakvás volt. Csak mert volna akkoriban egy lelkipásztor arról prédikálni, hogy adott az Isten megtérést a párttitkároknak is az életre. Kapott volna az illető a fejére: miről beszél itt, tiszteletes úr? Hogy a párttitkár Józsi, aki itt dúlta az Isten anyaszentegyházát? Aki itt káromkodott naphosszat a templom előtt, bosszantott és üldözött bennünket? Adhat neki is az Isten? Adhat neki bizony, egy jó nagy furkósbotot a hátára, de nem megtérést.
Az ember olyan, és mi is ilyenek vagyunk, mert emberek vagyunk, hogy miután megkaptuk Isten szeretetét, szépen elfelejtjük, hogy kegyelemből kaptuk. Elfelejtjük, hogy nem érdemeink miatt kaptuk, elfelejtettük, hogy a kegyelem szabadított ki minket a nyomorúságunkból, elfelejtjük, hogy milyen csendben tud  növekedni bennünk  a gőg, a beképzeltség, s elhitetjük magunkkal, hogy Isten nem is választhatott volna mást, mint engem. Isten tudta. Rút kiskacsa voltam de Isten tudta, hogy hattyú lesz belőlem. Nem látszott rajtam, de az Isten tudta, hogy nekem nemes a szívem, nem látszott rajtam, de Isten tudta, hogy én leszek majd  szövetségének, népének oszlopos tagjává.  Beh jól választott az Isten! Még nyugtázzuk is neki. Kedves testvérek, bizonyos vagyok benne, hogy ez az ősi emberi kísértés, amit az apostol óembernek nevez, vagy amit Luther Márton így mond, hogy az ember szíve mindig visszahajlik önmagára, ez munkált ott a vitatkozó felekben is. Hogyhogy másoknak? És ha másoknak is, akkor viszont csak ugyanolyan feltételekkel, mint nekünk! Hát nem úgy tisztességes? Nem úgy becsületes? Ők is megtérhetnek, ők is hihetnek az Úr Jézus Krisztusban, ők is lehetnek keresztyének? Rendben, de csak ugyanúgy, ahogy mi! Micsoda dolog ez Isten részéről, hogy csak úgy odaszórja kegyelmét?!
Ekkor hangzik Péter felmentő beszéde, s csatlakozik hozzá Jakab apostol is, a jeruzsálemi gyülekezet meghatározó tekintélye. És ekkor, ebben a belátásban, meghozzák ők is a döntésüket, mégpedig annak nyomán, amit Jakab apostol mond a felolvasott szakasz utolsó versében: az okáért én azt mondom, nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül térnek meg az Istenhez. Két rövid megjegyzést szeretnék ehhez befejezésül hozzáfűzni. Nem kell háborgatni a pogányokat, akik megtértek az Istenhez. Az első szó, mely itt oly fontos, a „megtértek” szó. A bibliában - mindannyian tudjuk – többnyire a görög „metanoia” szó jelenti a megtérést. Ez az elme, a tudatos emberi valónak gyökeres megfordulását jelenti. Ekkor felfogóképességünk, érzékletünk 180 fokos fordulat tesz: eddig arra néztünk, most erre nézünk, eddig arrafelé gondolkoztunk,  most más vesz uralmat gondolkodásunkon.
Itt azonban nem ez a szó áll, hanem egy mindennapos kifejezés, melyre más jelentzéssel is lehet példát találni. Amikor arról hallunk, hogy az apostolok hazatértek Galileába, ez a szó áll: visszatértek. Mert az ember a hazájába visszamegy, visszatér. Vagy ha valaki rossz útra tévedt, például betévedt egy zsákutcába, ott megáll a zsákutca végén, s kérdi, most aztán hogyan tovább? Nos, úgy, hogy meg kell fordulnia, és vissza kell mennie addig a pontig, ahol eltévesztette. Vagy egyszerűbben: az ember eltéveszt valamit, aztán megfordul és kiigazítja. Mit akar mondani Jakab? Úgy is lehetne fordítani: ne háborgassuk a pogányok közül azokat, akik visszatértek az Úrhoz. Ízelgessük ezt. Visszatértek. Hogyhogy visszatértek? Honnan? Hát nem attól pogány a pogány, hogy sosem volt az Istennél? Nem? A pogány attól pogány, hogy mindenféle sötétségben van, véljük. A pogány attól pogány, hogy még módja sem volt, hogy Istentől elforduljon, véljük. Ezért a pogányt kicsit sajnáljuk is, kicsit le is nézzük, s szeretettel elmondjuk neki, pedagógusként leguggolunk hozzá: Tudod, mikor mi Istenről beszélünk… és pöntyögőre vesszük, hiszen hát a pogányok eleve sötétségben születtek, sötétségben nőttek föl, a vakok birodalma polgárai! Véljük. De most Jakab azt mondja: visszatértek! Ez pedig azt jelenti, hogy Jakab már ért valamit Istennek ezekből az útjaiból. Ért valamit abból, hogy a pogányok, a Jézus evangéliuma ismerete nélkül valók, az ószövetségi igazságok és jövendölések és törvény kinyilatkoztatása nélkül valók, ők is Istentől való elfordultságban élnek. Pál apostol fejti majd azt ki később: „Mindaz, ami Istentől ismeretes, és ami üdvösségünkre nézve tudni való, ki van nyilatkoztatva.” Ki van nyilatkoztatva a természetben, a lelkiismeretben, a történelem nagyszerű eseményeiben. Csak az ember, ki miután megismerte az egy örök, igaz Istent, elfordult Tőle, és a saját keze csinálmányait kezdte imádni. És most, íme - mondja Jakab - vannak a pogányok között is olyanok, akik visszatértek az Úrhoz. Tudjátok, kedves testvérek, ez azért forradalmi, mert ha emellé odavesszük Péter apostol pünkösdi igehirdetését, hol egy pogány sem volt, hol mind-mind szent törvénytisztelő, nyakas zsidók és prozeliták voltak, akik ismerték a prófétákat, a jövendöléseket, a törvény igazságát, a kegyelmet, nekik is azt mondja Péter: térjetek meg! És itt ugyanaz a szó áll: forduljatok vissza!
Másodsoron, kedves testvérek, Jakab apostol szava azért is döntő, mert így mondja: ne háborgassuk őket. Különös szó: ne háborgassuk őket. Engedjétek meg, hogy röviden erről is szóljak. Talán valami olyasmit jelenthetne képzeteink szerint hogy: ne zaklassuk őket. A mai világban ez bűvös szó lett: zaklatás. Mindenféle törvények és szabályok születnek, hogy elejét vegyék annak, hogy az egyik ember a másikat zaklassa. Talán az apostolok is tudták kétezer évvel ezelőtt, hogy csínján kell ezzel bánni. Ám az eredeti szó nem teljesen ezt jelenti, hanem inkább azt: ne háborgassuk őket. Szó szerint: ne dobjuk bele őket a vitatkozások tömegébe. Tessék ezt elgondolni: Pál apostol eljut Athénba, a filozófia fővárosába, felmegy az Aeropagosra, hirdeti Jézus Krisztust. Ott ülnek az athéni filozófok, s mondják, nahát, miről beszél ez, hiszen inkább metafizikáról, szubsztanciáról, ideákról, stoáról beszélgetnénk?! Ez meg idejön és egy távoli poros provinciából hoz hírt, egy kivégzett názáreti férfiúról, valami Jézusról beszél. Hát ne zaklasson minket! Milyen csodálatos, mégis vannak, akik megtértek ott. Na most már megtértek, Jézus Krisztust a szívükhöz ölelték, keresztyénné lettek! S ekkor megjelenik a júdeai vizsgálóbizottság, kik ezer  kérdést tesznek föl nekik arról, tudják-e mi van megírva Nehémiás könyve 12. része 32. fejezetében arról, hogy hogyan szabad a kecskehúst enni madárhússal együtt, és tudnak-e arról, hogy mi a regula és a jó rend Jeruzsálemben, és tudnak-e arról, hogy ….kérdések özönét zúdítják rájuk. Ez a háborgatás!         Ismerjük ezt mi, kedves testvérek, más nézetben is. Jaj, de tönkre tudjuk tenni emberek örömét, boldogságát, amikor beleszuszakoljuk őket kérdéseink rengetegébe, vitatkozások sűrűjébe. Ezt a szót, mely itt áll, „parenochlos, latinra így szokták lefordítani az egyházatyák: „turba”. Ez a turba szó, legalábbis Hamvas Béla elemzése szerint azt a kaotikus kavargást jelenti, melyben elvész az ember. Mint amikor bedobnak valakit a tömegbe, hol mindenki összevissza megy. Láttatok már totyorgó kisgyereket a tömegben árván állni és sírni? Elvesztette az apja vagy az anyja kezét, és ott sodródik az emberek között, észre se veszik, a combjukig sem ér, s csak áll ott az a megszeppent kisgyerek, és könnyes szeme kérdez: hol van az én édesanyám? Hol van az én édesapám? Hol van az én biztonságom? De senki nem törődik vele, mindenki buzog a maga dolgában. Ez a turba. Láttatok már, hallottatok már olyat, mikor igazmondó embert lehujjogja a leitatott, fölhevült, elkábított tömeg? Föláll valaki egy pódiumra, tisztességes dolgot akarna mondani, de leüvöltözik onnan. Ez a turba. Láttatok már olyat, mikor valaki igaz becsülettel megállna, de a korszellem, a hangoskodás, a zaj, elsöpri. Az a turba. Hallottatok már olyanról, hogy egy bográcsgulyásért, egy 2000 forintos utalványért arra szavaznak választáson, akire nem szabadna? Ez a turba. De most azt mondja Jakab apostol: Ezeket a megtérteket ne dobjuk bele ebbe a lehetetlen helyzetbe. Ne zaklassuk őket! Ne lökdösse föl ezeket a Krisztus útján éppen csak elindult gyermekeket a törvénytudorok rohangálása és nyüzsgése. Ne rengesse meg a hitüket sok száz olyan kérdés, melyről, ahogy korábban mondja Péter - mi magunk sem tudtunk dönteni. Így mondja Péter apostol: most azonban miért kísértitek az Úristent, hogy a tanítványok nyakába olyan igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk. Hordozzák hát ők? Ez is turba, kedves testvérek, hogy amit az ember nem tud, nem is akar megtartani, amit nem tud már nemzedékek óta megoldani, azt veti a másik nyakába. Egyet említek némi iróniával, parodisztikusan: „Szombatnapon ne tégy semmi dolgot, sem te, sem fiad, sem leányod, sem jövevényed, sem barmod, sem senki, aki a te kapuidon belül van.” Péter apostolék idején már három-négy nemzedék óta vitatkoztak azon, ez mit jelent? Mit jelent, hogy semmi dolgot? Volt, aki azt mondta, hogy valóban semmit nem lehet, üljünk otthon egész nap. Volt, aki azt mondta, hogy azért mégiscsak lehet pár lépést tenni.  Aztán odáig fajult ez a vita, hogy amikor Jézus meggyógyított egy embert szombatnapon, nekitámadnak. Jézus visszakérdez: S ha az ökör esik a kútba, otthagyjátok? Dehogy hagyjátok ott, kihúzzátok. Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért. Tele van az életünk ilyen bonyodalmakkal. A kívülálló kineveti. De mi tönkremegyünk rajta. És ez mind turba. Most azt mondja Jakab nagy bátorsággal: Ne tegyük ezt velük. Mert hiszen minket is ebből szabadított meg az Isten.
És itt térünk vissza az elejére, kedves testvéreim. Igen, ezt akarja Isten, hogy miután jelek, tapasztalatok, üzenetek, csodák folytán észleljük, hogy másképp van már, másképpen van, mint ahogy eddig jónak gondoltuk, hogy mostmár mi is mondjunk igent. Nem kényszerből. Isten csak szabad gyermekekkel veszi magát körbe. Ne ezért mondjunk hát igent, mert úgysem tehetünk mást, hanem azért, ahogy Péter, Jakab, Pál és a többiek itt ezen a jeruzsálemi tanácskozáson megértették és kifejezték, mert Isten minket is megszabadított.
Ezért nem megbotránkoztató, amit majd később a 22. versben olvasunk. Azt mondják az apostolok, mikor kiadják a rendelkezést: Tetszett a Szentléleknek és nekünk. Ha mindazt, amit elmondtam, kihagyjuk e mondat mögül, ez merő arrogancia. Meg is jegyezte egyszer egy prédikátor, hogy ilyen fölfuvalkodott társaságot még nem látott, mint ezek az apostolok: tetszett a Szentléleknek és nekünk! Hogy merik magukat ezek ennyire felemelni? De nem erről szól a történet. Tetszett a Szentléleknek. Tetszett Istennek. S az Isten azt akarja, hogy nekünk is tetsszen. Ha kell, ilyen nagy belső drámákkal, ha kell, csodálatos vezetéssel, ha kell, áldott tapasztalatokkal, de azt akarja, hogy szabad gyermekek legyünk és az ő országában szabad gyermekek is maradjunk.
Ámen