A Szentlélek ádventje

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Régen történt, de jól megjegyeztem egy konfirmációi felkészítés alkalmával, amikor a gyermekekkel az egyházi évkör ünnepeit ismételgettük, hogy az egyikük a feltett kérdésre felelve így sorolta az ünnepeket: Ádvent, Karácsony, Vízkereszt, Böjt, Nagyhét, Nagypéntek, Húsvét, s újra Ádvent. Persze kacagás tört ki és kiigazítottuk, hogy Húsvét után Áldozócsütörtök jön majd Pünkösd, a Szentháromság ünnepe, majd új kenyér, új bor, Reformáció, és aztán kezdődik megint az Ádvent. Ám ez a nyelvbotlás mélyen elgondolkoztatott. Mert az az igazság, hogy Húsvét után is van Ádvent. Húsvét után is várakozunk, ahogyan Jézus parancsolja tanítványainak: menjetek Jeruzsálembe, és várjátok meg az Atyának ígéretét, a Szentlélek kitöltetését és elérkezését. Nemcsak Jézus Krisztusnak, hanem a Szentléleknek is van ádventje, eljövetele. Most hát, Húsvét után azt szeretném, ha a következő vasárnapokon a Szentlélek ádventje cím alatt hallanánk és szólanánk arról, mit jelent várakozni az Atya ígértére, a Szentlélek eljövetelére, s mit jelent a Lélek eljövetele számunkra az anyaszentegyház életében. Mikor megszokott Ádventünkben vagyunk, Karácsony előtt, javarészt ószövetségi jövendöléseket idézünk olyan prófétáktól, kik az eljövendő Krisztusról, a Messiásról szóltak, s azt nézzük, miképpen teljesedtek be Istennek ezek a régi ígéretei Krisztusban. Ezokán hajlamosak vagyunk arra, hogy háttérbe szorítsuk a Szentlélek eljövetelére vonatkozó ószövetségi ígéreteket. Pedig az az igazság, hogy ugyanannyiszor és ugyanolyan erővel ígérik a próféták a Szentlélek eljövetelét, kiáradását, kitöltetését, vagy ahogy most Ézsaiás prófétánál hallottuk: kiöntését.
Ma erről az ézsaiási próféciáról szeretnék szólni: míglen kiöntetik reánk a Lélek a magasból  A jövendölés, melyet felolvastam, igen-igen messzire, a távoli múltba visz bennünket, s mégis ismerős tájakon járunk. Himnuszunk egyik szakaszában ez áll: Vár állott, most kőhalom... Kölcsey részben az ószövetségi próféták leírására, részben történetünk emlékeire támaszkodva idézi fel a magyar nép vérzivataros korszakából, rettenetes esztendeiből azokat a pillanatokat, amikor az egykori dicsőséges, virágzó ország, egy csodálatos birodalom összeomlott, a városok elnéptelenedtek, a várak rommá lettek, az erősségek megsemmisültek: vár állott és most kőhalom. Erről beszél a próféta is, amikor azt mondja: a paloták elhagyatva, a város zaja elnémult, torony és bástya barlangokká lettek örökre, hol vadszamár kedvére él, s nyájak legelnek. Egy puszta ország áll előttünk és  pusztulása nem ideiglenes, hanem, ahogy a próféta mondja: torony és bástya barlangokká lettek örökre. Vagyis ha újra is települ a vidék, ha elmúlik is a történelmi katasztrófa, ha valami elindul és helyre is áll, az egykori történelmi katasztrófának a lenyomatai, a sebhelyei, a hegei akkor is megmaradnak. Jól emlékszem gyerekkoromban a faluban mindenféle legendák jártak, hogy X.Y. bácsi háza alól indul az alagút, ami három kilométeren keresztül vezet ki a falu mellett található dombra, ahol valami erősség állt, már csak a romjai maradtak meg.
Mindenfelé nyomokat, dekadens emlékeket találunk az országban, kitörölhetetlen nyomok ezek, talán örökre megmaradnak. Ám a próféta erőteljes nyomatékot is ad szavainak, mert azt mondja, hogy ez az állapot örökre így lesz, míglen kiöntetik ránk a Lélek. Jövendölése egyébként csodálatosan indul. Egy nagyszerű fejedelemről, kitűnő uralkodókról beszél, ki igazság szerint uralkodik majd,  vezetőtársai olyanok lesznek, mint a rejtek a szél ellen, mint az oltalom a zivatar ellen, mint a patakok a száraz vidéken. Azt ígéri a próféta, hogy Isten népe életében, a szentegyház életében is lesznek korszakok, mikor csodálatos vezetői lesznek. Lesznek időszakok, amikor olyan emberek állhatnak Isten népének élére, akik valóban – nem lehet jobb szóval leírni – olyanok lesznek, mint mikor az ember odaáll egy palánk mellé, és a süvítő szél nem bánthatja, vagy mint mikor kitör a zivatar és van hová előle behúzódni. Vagy mint mikor a nyári nagy szárazságban vízzel teli folyómederre bukkanunk, vagy mint mikor egy magas kőfal hűs árnyékot nyújt az elaszott, sívódó vidéken, oltalmat nyújt a szomjazónak és a menekülőnek. De, még ha így is lesz, még ha Isten ad is ilyen embereket, a paloták akkor elhagyatván, a város elnémulva, torony és bástya barlangokká romolva örökre. Mintha egy gyászba, elhagyatottságba, némaságba, megrettenésbe zárt vidéken járnánk. Azonban, azt mondja a próféta, és ez az ő nagy ádventi jövendölése: végül kiöntetik majd ránk a Lélek a magasból, és lesz a puszta termőfölddé, a termőföld pedig oly dús lesz mint az ősrengeteg.
1.
Erről szeretnék néhány szót szólni, erről a csodálatos jövendölésről, annak igazi mély és belső értelméről. Először is arról a különös kifejezésről, mely egészen szokatlan, szinte egyedülálló. A próféta a jövendőről beszél, és mégis azt mondja, hogy kiöntetik reánk. Nem azt mondja, hogy majd ki fog öntetni egy később jövő nemzedékre, hogy ez majd valamikor a jövendőben fog bekövetkezni, a gyermekeink, unokáink életében. Ilyen jövendölést is mond a próféta, például, amikor könyörögve kéri Istentől: „Uram, áraszd ki a te Lelked kegyelmét a Te magodra és a Te néped örököseire.” Ott abszolút jövőről beszél. Most azonban megfordítva,  ezt az abszolút jövőt abszolút jelenné teszi: míglen kiöntetik reánk… mireánk. Nem mondja meg  sem az idejét, sem a helyét ennek a kegyelemnek, hanem beleáll a népe nyomorúságának kellős közepébe, s ezzel beleáll a reménység kellős közepébe is. Ez a nagy titok, testvéreim, mondhatjuk, hiszen prófétáról beszélünk.
Ez itt megelőlegezés, mégpedig a keresztyén ember világban-létének a megelőlegezése. Ez itt már keresztyén magatartás: benne állani a veszteségben, ott lenni a puszta országban, nem elszaladni, nem meghátrálni onnan, de egyúttal a reménységet úgy várni, beteljesedését úgy kérni, hogy az nemcsak egy későbbi nemzedékre vonatkozik. Milyen sok keresztyént ismerünk, s próbálunk vigasztalni, kik azt mondják: a mi nemzedékünknek már vége, a mi nemzedékünket Isten leírta, nekünk csak annyi maradt, hogy szépen elkészítsünk rendje-módja szerint mindent a gyerekeknek, az unokáknak, s talán majd nekik, a gyerekeinknek, az unokáinknak meglesz majd minden. Idéztem már egy alkalommal azt a szülőket, akik elhozták a gyermeküket hitoktatásra, s mikor szóba elegyedtünk, kiderült, hogy ők maguk fiatalkorukban nem jártak hittanra, nem konfirmáltak. Ekkor felajánlottam nekik, hogy van a gyülekezetünkben a felnőttek számára is lehetőség: kapcsolódjanak be, van felnőtt hitoktatás is. Akkor azt mondták ezek a szülők: „tiszteletes úr, mi ezt megadjuk a gyerekeinknek, de nekünk már mindegy, mi már elvesztünk!”
Ez nem keresztyén magatartás, kedves testvéreim. Bármilyen körülmények között vagy, bármilyen veszteségek, vereségek, fájdalmak között vagy, bármennyire igaz az, amit a próféta mond, hogy szinte puszta ország lettünk és a sebek itt vannak rajtunk, és újra meg újra fel is szakadnak, a próféta nem azt mondja, hogy mígnem kiöntetik a Lélek reájuk…, mígnem kiöntetik a Lélek egy későbbi nemzedékre, hanem azt mondja: mígnem kiöntetik reánk. Egész népét képviselve áll ott, reprezentálva kortársait, sőt – és ez is nagy titok: az eljövendőt is. Ez az, amit a szentek közösségének nevezünk.
Amikor a Heidelbergi Káté magyarázza, mit jelent az apostoli hitvallásnak ez a kitétele, hogy hiszem a szentek közösségét, azt mondja: ebbe mindazok beletartoznak, akik előttünk jártak a hit útján, és beletartoznak azok, akik a jövendőben fognak a hit útján járni, és hozzáteszi végül: és hiszem és vallom, hogy én is beletartozom. Én is. Az én nemzedékem, az én korom is. A Szentlélek ádventje, kedves testvéreim, tehát azt jelenti, hogy mi vagyunk azok, akik várjuk a Lélek kiáradását és kitöltését.
2.
Másodszor  ugyanezen az igeversen találunk egy kifejezést, mely azért meghökkentő, mert éppen nem a kegyelmet szokta jelölni, hanem a haragot, az isteni ítéletet. Ez a szó pedig így hangzik: kiöntetik. Ha fellapozzuk az Ószövetséget, azt találjuk, hogy túlnyomó részt Ézsaiásnál, Jeremiásnál meg a többi prófétáknál ez áll: Isten kiönti az Ő haragját, kiönti az Ő búsulását. Mit jelent ez a kép? Többféle eredeti szó áll az egyetlen magyar szó mögött. Például a próféták használják azt a képet, mely az antik világban szokásos italáldozatot tükrözi, ahogy a kehelyben levő megszentelt italt kiöntötték. Kiüresítették. S azt üzeni Isten: kiöntöm az én búsulásomnak kelyhét őrájuk. Ez ítéletet, rettenetet jelent. Aztán egy másik arra utal, ahogy kiöntik a vizet. Vagy éppen beleöntik valamibe. Egészen pontosan így is lehetne ezt fordítani, hogy valamiből valamibe kiöntenek vagy átöntenek valamit. Ha a régi magyar nyelvben azt mondták, hogy kiöntünk, azon nem azt értették, hogy kiborítunk és eltávolítottuk, hanem beleöntünk. Kiöntik a bronzszobrot. A megolvasztott fémet beleöntik abba a formába, tüposzba, amelyből kikerül majd a végleges forma. Itt azonban egy olyan szó áll, mely egyetlen egyszer fordul elő az Ószövetségben, s ezért nagyon nehéz a magyarázata. De a megfejtése ott van az előző versben. Ott azt mondja a próféta: „a paloták elhagyatva, a város zaja elnémult, torony és bástya barlangokká lettek örökre.” Valamennyi fordítója az Ószövetségnek, a régi görögök, a latinok, aztán a középkor újkori nyelvekre fordítók mind így fordítják: barlang. Ám többsége megjegyzi, hogy az eredeti szó azt is jelentheti – s nekem meggyőződésem, hogy azt is jelenti - : torony és bástya elhagyatott tájékká lett. Mert a kecske és a vadbarom nem a barlangokban szokott legelni, hanem elhagyatott tájékon. Így is kéne fordítani, hiszen a következő versben, melyről most szólunk, azt mondja a próféta: míglen kiöntetik ránk a Szentlélek…, s itt az előbbiekben alkalmazott szónak egy képzett változatát használja. Az egyik helyen arról beszél, hogy elhagyatott lesz minden, semminek odadobott, ki-öntött lesz minden, mint mikor földre kiöntenek egy kehyelből valami értékes tartalmat, s a por felszívja, így válik pusztasággá a torony, az erősség, elhagyják a védői, elhagyják az ott lakók, a sorsára hagyják, félredobják. A következő versben pedig azt mondja, hogy Isten kiönti az Ő lelkét, ha szabad ezt mondani: mintegy kiárasztja, mintegy elengedi magától, mintegy kidönti az embervilágra, ránk. S ez megrendítő: mert ezáltal sorsára hagyja. Isten kitölti az Ő Lelkét, aki betölt bennünket, s ezzel Isten az Ő Lelkét – idézőjelben mondom – „sorsára hagyja.” Ebben jelenik meg a felfoghatatlanul nagy különbség. Ha az ember valamiről lemond, valamit odadob, jelesül itt az erősségeket, a tornyokat, a városokat, a várat, egész kultúráját, odaadja civilizációját a semminek, az enyészetnek, abból az is lesz.
Ha Isten odaadja, kiönti az Ő Lelkét, abból új élet lesz. Így folytatja a próféta: s lesz a puszta termőfölddé, a termőföld pedig őserdőszámba megy, a puszta világ újra benépesedik, és az eddigi termő világ, az eddigi kert, olyan dús lesz, mintha őserdő lenne. Felfokozott képekben, hiperbolákban beszél a próféta. Isten kiönti ránk az Ő Lelkét. Tehát, kedves testvéreim, a mi ádventünk, a Szentlélekre való várakozásunk azt jelenti: tudjuk, Isten megajándékoz bennünket. Pusztaság, meddőség, terméketlenség, az üresség közepette életadó Lélekkel ajándékoz meg. A próféta teremtő Lélekről beszél. Ez az ellentét feszül itt: a semmi, a puszta, a halál, az emberi életre alkalmatlan világ, illetve a mindent megtermékenyítő, új életre hozó Lélek. Hogyne hihetnénk hát a betegségben, hogy Isten lelke meggyógyíthat bennünket! Hogyne hihetnénk a gyászban, hogy megvigasztal minket, hogyne hihetnénk elfogyó erőink és egyre mélyebb erőtlenségeink közepette, hogy Isten megerősít minket, hogyne hihetnénk egy zűrzavaros világban, ahol minden áttekinthetetlenné válik, hogy Isten Lelke világos és egyértelmű rendet teremt! Hogyne hihetnénk egy olyan világban, ahol egyre kisebb becsülete az életnek, ahol a halál kultúrája divatoz, ahol csak a meghalás, az elveszés az érdekes, hogy Isten Lelke felgyújtja szívünkben az élet iránti szeretet is!
3.
Végül erről beszél a próféta, amikor leírja, mi következik be, mikor Isten a magasból kiönti reánk az Ő lelkét. „És lakozik a pusztában jogosság és igazság fog ülni a termőföldön és lesz az igazság műve békesség és az igazság gyümölcs nyugalom és biztonság mindörökké.” Emlékszünk, mit mondott a korábbi versben? – Torony és bástya barlangokká, elhagyatott pusztává lettel örökké. Most pedig azt mondja: nyugalom és biztonság lesz az igazság gyümölcse mindörökké. Itt is a prófétai beszéd különlegességére kell felhívnom a figyelmet, ugyanis megfoghatatlan, vagy költészetbe tartozó megszemélyesítő prófétai beszédmód ez, ám ilyeneket mond itt Ézsaiás: lakozik a pusztában jogosság és igazság fog ülni a termőföldön. Nem értjük. Miért kell a termőföldön igazságnak ülni, miért kell a pusztaságban jogosságnak lakozni? Ezek erkölcsi kategóriák. A Mezőföldön igazság fog ülni, a Hortobágyon jogosság fog lakozni? Az elhagyatott hegyvidékeken megjelenik a békesség gyümölcse? Túlságosan szokatlan ez, bizony. Egy szigorú irodalmár vagy esztéta bizonnyal mondhatná, ez itt képzavar, ez nem üti meg a nívós költészet mércéjét. Csakhogy a próféta tudatosan beszél így. Azt akarja kifejezni, hogy az isteni igazság, az isteni jogosság, az Istentől kapott békesség, az Istentől megnyert nyugalom és biztonság sokkal-sokkal több és sokkal mélyebb, mint puszta erkölcsi, etikai kategória. Nem civilizációs termék, hogy rövidre fogjam a dolgot.
Mi úgy gondoljuk, hogy ha valahol jogosság, méltányosság, igazságosság lakozik, valahol az ember békességben, nyugalomban és biztonságban élhet, az valamiképp, illetve mindenképp civilizációnknak, kultúránknak a hozadéka. S ha valahol rettenet, igazságtalanság, káosz van, valahol terror dúl, az a civilizáció süllyedését jelenti. Számos történetíró jegyezte le, mi történt a Római Birodalom összeomlása után, de leírták ezt a Magyar Királyság összeomlása után is a XVI. században, mikor pusztavilággá vált az ország. Miután összeomlottak a kultúrának, a civilizációnak az építményei, szétszakadt a jogrend, az összetartás, a szolidaritás erős hálózata, mely egybetartotta az országot, azonnal felütötte a fejét minden borzasztóság. Rablók, gazemberek, igazságtalan hatalmaskodók, békétlenség, rettegés költözött a vidékre. Azt tartjuk minden civilizáció legnagyszerűbb korszakának, melyben polgárainak békességet, biztonságot, nyugalmat tud adni. De ez emberi termék. A próféta azonban arról beszél, hogy az Isten Szentlelke kiáradásába úgy hoz békességet, jogosságot, igazságosságot,  hogy a természetbe, a natúrába mintegy beleépül az isteni békesség, az isteni jogosság, az isteni igazságosság. Ha megszállott természetvédő lennék, vagy zöld-aktivista, akkor azt mondanám, hogy nem is várhatunk már máshonnan békességet, igazságot, méltányosságot, mint a természettől, mert az emberben ilyen nem lakozik. Természetesen, a próféta nem erről beszél, hanem annak a titoknak a mélységéről szól, amit az előző versben egyetlenegy szóban így mondott ki: míglen kitölti reánk lelkét a magasból. Ez a magasból most találkozik a mélységgel, Az emberi élet mélyszerkezete, az emberi élet hordozó talapzata a természet. Természet nélkül nincs kultúra, natúra nélkül nincs civilizáció. Most már XXI. század elején az ember kezdi sejteni, keserű árat kell fizetünk azért, hogy nem tanultuk a korábbi leckét, s felégetünk, tönkreteszünk magunk alatt mindent. Azt gondoljuk, hogyha üvegpalotákba, műanyagházakba, mesterséges létformákba költözünk, akkor boldogok leszünk. Aztán rájövünk, hogy ez nem megy. A próféta a magasságot és a mélységet kapcsolja össze, Isten Lelke kiáradásának erről a mindent átható valóságáról beszél, és egyúttal tanít is bennünket valamire. A vadszamárról, ki a 14. versben szerepel, nekem mindig az a szamár jut eszembe, kinek, szegénynek Bálám a fejét ütötte, hogy menjen már tovább az úton, ám szegény csacsi angyalt látott, nem tudott továbbmenni, végül kínjában megszólalt. Nem a próféta beszélt, hanem a szamár. Továbbá erről az igéről, az jut eszembe, hogy Virágvasárnap rákiabáltak Jézusra, hallgattassa már el a z Őt dicsőítő gyermekeket, s erre Jézus azt mondja: ha ezek nem szólnak, majd a kövek fognak kiáltani. Megrendítő szavak ezek, s valami ilyesmit látunk itt is. Valóban a búzamezőnek kellene jogosságot teremnie? Valóban a szántóföldeken kellene lakoznia az igazságnak? Valóban a gyümölcsösökben terem a békesség? Valóban a legelőkön találjuk az igazság gyümölcsét, a nyugalmat és a biztonságot? Nos, ha nem az életünkben, nem magunkban, nem a civilizációnkban, nem a kultúránkban, akkor ahogyan szólott a szamár Bálámnak, ahogy kiáltanak a  virágvasárnapi kövek, úgy termik meg a földek, a mezők, a rétek, az erdők az igaságot, békességet. Ebben a megrendítő figyelmeztetésben Isten ádventi nyitottságra, ádventi lélekfeszülésre bíztat, hogy a Szentlélek ádventjére készülve igaz szívvel tudjuk mondani, énekelni: jövel Szentlélek…, míglen kiöntetik reánk a magasból, és a puszta termőfölddé lesz, és a termőföld erdőnek tartatik. Íme a próféták beszélnek Isten Lelkének titkáról, az ember életének nagy és elodázhatatlan szükségéről, szólnak Isten ajándékozó bőségéről és szeretetéről, hogy életünkben jogosság, igazság, békesség és biztonság legyen. Várjuk mi is boldog és tiszta szívvel a teremtő Szentlelket, aki minket új életre szül.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az előző két vasárnapon arról szóltunk, hogy nemcsak Jézus Krisztus ádventjéről jövendöltek az ószövetség prófétái, hanem a Szentléleknek ádventjéről is. Pünkösd előtt gondolhatunk arra, hogy Isten Szentlelke is eljön, mikor kiárad reánk, betölt bennünket. Az elmúlt két alkalommal két ószövetségi próféciát olvastam fel. Előbb Ézsaiás prófétától, aki a Szentlélek kitöltetését egy olyan univerzális eseménynek mutatja be, mely az egész teremtett világra kihat. Ebben a természeti világ is megváltozik, és helyreállíttatik a természeti világ jó és szép rendje. Múlt vasárnap pedig Ezékiel prófétától olvastunk egy szakaszt, aki egy történelmi panorámát tárt elénk az Isten ellen fellázadó, nagy emberi vállalkozás, Góg és Magóg birodalmának romba dőlése, megsemmisülése kapcsán. A próféta üzenete az, hogy Isten Lelke a történelmet vezérlő lélek is. Isten nemcsak a természeti világot, a teremtést tartja fenn és igazgatja, hanem Ő a történelemnek is ura. Láthattuk, hogy amikor Isten Lelke kitöltetik az emberre, akkor a történelemben is változások következnek be. Nem emberi akarat folytán, hanem Isten Lelke nyomán.
Ezt a két próféciát éppen Zakariás szép igéjével lehetne összefoglalni: ő az a próféta, aki már Ézsaiás és Ezékiel után lépett fel, a fogság végén jövendölt a még fogságban levő népnek arról, hogy Isten elkezdi az újjáépítést. A foglyok haza fognak kerülni, a megsemmisített templom újjá fog épülni, Isten erre kirendel egy csodálatos alakot, Zorobábelt, ki ennek a nagy újjáépítésnek lesz vezetője. De ez a vezető több is, mint rátermett figura, Zorobábel karizmatikus alak, aki képes a nagy összeomlás és hetvenéves nyomorúság után a romokból újat építeni, ő olyan alak, akin – ha szabad ezt mondani – már az Eljövendő fénylik át. Igen, az Ószövetség jövendölések régi időkbe tartozó szavain, alakjain a jövő fénylik fel. Akiről Zakariás próféta jövendöl, ilyen alak, őbenne is a jövő fénylik fel. Így lehet tehát Zakariás szavával összefoglalni, mind az ézsaiási, mind az ezékieli jövendöléseket, de mind azt is, amit ő maga a könyvében leír: "nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által.”
Amikor a próféta veszi Istennek ezeket az ígéreteit, emberi módon felteszi a kérdést, ahogy mi magunk is emberi módon kérdezzük: csodálatos dolgokat ígérsz, Istenem, de hogy lesznek meg ezek, honnan van ezekhez erő, képesség? Hogy tudhatna az ember bármit is mozgósítani önmagában? Milyen történelmi vállalkozásra van ehhez szükség, kivel kell ehhez összefogni? Miközben látja az eljövendő nagyszerűség fényét felragyogni, aközben kétségbeesés fogja el és bénítja, mert bár előtte a csodálatos dicsőség, de elérhetetlen, megragadhatatlan! A görög mitológiának van egy híres-hírhedt alakja, Tantalosz, aki megsértette az isteneket, kik azt a büntetést rótták rá, hogy mindig szeme előtt lesz a legfinomabb étek, a legfinomabb ital, de soha el nem érheti, soha meg nem ragadhatja. Ezokán szokták mondani, hogy tantaloszi kínokat áll ki, az aki szeretne megragadni valamit, de nem lehetséges. Mennyire jellemző ez, kedves testvérek, milyen sokszor felpezsdül a szívünkben, megpendül a lelkünkben Istennek megannyi csodálatos ígérete, ám ugyanabban a pillanatban ott van – nem a szörnyű ellentmondás! -, hanem a szörnyű tehetetlenségérzet.
Ezért kiállt fel a próféta: hogy lesz ez meg, Uram, hogy épül újra az ország, hogy fognak itt a dolgok elrendeződni, hogy zökken vissza az élet a kerékvágásba? Mert ehhez nekünk nincsen erőnk. Ezért is olvastam el, kedves testvérek, a Thesszaloniki levélből az apostol intelmét arról a különös férfiúról, ki az üdvösséget váró keresztyéneket lépre csalja, mert azok is a közeli, ám megragadhatatlan üdvösség érzetében vergődnek. Ezt a szörnyű őrlődést, hogy ugyanis látom a csodálatos mennyei célt, látom a csodálatos isteni ígéretet, ám tehetetlen és béna vagyok, hogy megragadjam, bizony, ezt a szörnyű őrlődést sokan kihasználják. Ezért mondja Pál apostol, hogy támad egy alak, aki mintegy beül az Isten trónusába, és Isten fölé helyezi magát. Miért teheti ezt meg? Mert azt ígéri, segítek neked megtenni azt a lépést, egy lépéssel közelebb hozom hozzád a célt. Banális példát hozok. Tudjátok rólam jól, hogy etekintetben igazán aszkézist szoktam gyakorolni, s nem szoktam a szószéken politizálni, még annyit sem, mint amennyit kellene. Most mégis hadd hozzak példát a politikából. Az 1980-as években jelent meg egy angol szociológustól egy könyv, ez a címe: A közéleti ember bukása. A szerző a 19. század elejétől követi nyomon, hogy milyen képzetek kapcsolódtak a közéleti ember fogalmához: királyhoz, miniszterhez, pártvezérhez, népvezérhez, egyáltalán ahhoz, akit közéleti embernek tartunk, vagyis a politikushoz. A 20. századhoz jutván láthatóvá lesz, hogy az ember arra adja a voksát, aki üdvösséget ígér. Ebből támadt két nagy szörnyű eszmerendszer, a kommunista meg a nemzeti szocializmus. S lett két világháború, népirtás, 200 millió áldozat. Ma is így vagyunk. Voksot lehet nyerni ilyen szlogenekkel: több pénzt az embereknek! Értsétek meg, kedves testvérek, ezek nem puszta történelmi alakzatok. Az ember lelkében ott rezeg Isten csodálatos ígérete, de az ember saját bűnébe beleragadva tantaloszi kínokat él át. Ezért ma is bárki Isten fölé tudja emelni magát, s bele tud ülni az Isten trónusába. Zakariás minden kétséget és kétségbeesésből fakadó hamis döntést is eloszlat szavával: „nem erővel, nem hatalommal, az én lelkem által – ezt mondja a Seregek Ura.”
Ehhez kapcsolódik a felolvasott ige is: „Dávid házára, Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és a könyörületesség lelkét.” Itt látjuk meg, Isten Lelke mégsem az, amit Ezékielnél gondolhattunk volna, hogy a történelmet mozgató isteni lélek szellem volna. Hegel, a nagy filozófus történelemfilozófiai munkáiban azt írja, hogy az egész történelmet egy isteni szellem - Geist –  mozgatja. De szerinte ez a szellem nem személyes, hanem személytelen. Benne már nem lesz érzés, szenvedés, küszködés, személyesség, hanem minden esszenciálisan szellemi lesz. Ám a prófétánál azt látjuk, hogy Isten személynek tekint minket és nem esszenciának. Az ember nem esszencia. Jaj, de rettenetes lenne, ha mégis úgy lenne! Tudjátok, miért? Mert akkor párolni lehetne az emberesszenciát. De nem, mert Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, Ő maga is személy. Kiárasztom reájuk Lelkemet, - íme, eljutunk a Szentlélek ádventjét remélve magunkig: „reájuk árasztom ki…” Személyekre. Alakokra. Férfiakra és nőkre. Idősekre és gyermekekre. Úgy, ahogy azt Pünkösd napján Péter apostol idézi Jóel prófétától. Eljönnek a napok, és kitöltöm a lelkemet teljesen. A vének álmokat látnak, és az ifjak jövendöléseket mondanak. Minden testre kitöltöm.
„Kiöntöm a kegyelemnek és a könyörületességnek lelkét.” Ezt szabatosan így kell fordítani: a kegyelmes és könyörületes lelket. Mindkettő személyes tulajdonság. Nem esszenciák tulajdonsága. Vegyük bármelyik ország alkotmányát, abban nem találni elvonatkoztatott kegyelmességet, szolidaritást, irgalmasságot, méltányosságot. Kegyelmesek, szolidárusok lehetnek azok, akik kapcsolatban vannak egymással. Egy bíró ítélhet kegyelmesen, a törvény viszont nem kegyelmes, a törvény az törvény: megmondja, hogy miért mi jár. A bíró lehet irgalmas. A szolidaritás sem elvonatkoztatott valami. Csak én lehetek a másik iránt odaadó, hűséges, segítőkész. Olyan nincsen, hogy egy nyomorult embert látva azt mondjuk, mellédrendeljük a segítőkészséget. Az mi? Olyan nem lehet, hogy egy összetört szívű embernek azt mondjuk, mellédrendeljük a vigasztalást. Az mi? Én vigasztalhatom meg őt, én lehetek segítőkész. A kegyelmes és könyörületes Lelket árasztja ki Isten. Amikor Isten népe az Ószövetség jövendölőitől hallotta ezeket a kijelentéseket, máris hallotta Isten korábban elhangzó ítéleteit is. A 12. fejezet így kezdődik: „Az Úr igéjének terhe Izraelen: kiöntöttem rájuk búsulásomnak lelkét, az én haragomnak lelkét, felháborodott az én lelkem…”, így jövendöl sokszor Isten az Ő népe ellen. S mikor a könyörületes és irgalmas Lelket árasztja ki, jelenti, hogy megbékélt népével, megengesztelődött, békességet hoz, most következik a helyreállítás, a sebeknek a bekötözése, a megvigasztaltatás, a megerősödés. Ám azért olyan megdöbbentő, kedves testvéreim, ez a zakariási jövendölés, mert mégsem ezzel folytatódik, hanem így: „és rám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják Őt, amint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, amint keseregnek az elsőszülött után.” Kedves testvérek, az első keresztyének ebben a zakariási jövendölésben látták az egyik legerősebb bizonyítékát annak, hogy Jézus Krisztus a messiás. Mert ha Isten kiönti irgalmasságának és könyörületességének lelkét, az első, ami velünk történik, hogy a szemléletünket, a tekintetünket a megfeszített Krisztusra irányítja. Ezért ez a zakariási szakasz abszolút értelemben adventi, talán kortársai közül senki nem is érthette. Megkérdezhette bárki Zakariástól, kiről beszélsz? Ki az, akit átszegeztünk? És ki az, akire úgy fogunk tekinteni, mint az egyszülöttre, aki siratunk? Ki az? Ám ahogyan Ézsaiás próféta mondja a szenvedő Messiásról, az Úr szolgájáról: kortársai közül kicsoda gondolta volna? S itt nem az eljövendő Messiás kortársairól beszél, hanem a saját kortársairól. Ki gondolta volna Ézsaiás kortársai közül, hogy egy eljövendő alakról beszél, hogy a Messiásról beszél? Ki gondolta volna, hogy amikor szemlélőivé leszünk Isten irgalmának, hogy amikor Isten magára vonja teljes és abszolút értelemben figyelmünket, akkor szeretetét először a megfeszített Krisztusban látjuk meg? Azt jövendöli Zakariás próféta, hogy Jézus Krisztus keresztjén nem léphetünk túl.
Néhány hónappal ezelőtt egy önmagát publicistának nevező atyafi írt egy pamfletet a keresztyének ellen, és ebben azt írta, hogy mit akarnak a keresztyének, hiszen az ő párt-lógójuk csak egy megfeszített hulla. Úgy gondolta, jó nagyot rúg belénk, de hát, igen, pontosan, a megfeszített Krisztus – ő a mi diadalmunk! Nem lehet rajta túllépni, nekünk sem lehet túllépni rajta. Amikor kiárad a Szentlélek, az ember figyelme a Megfeszítettre irányul. Amit Isten szeretete valóságosan jelent, azt mindig a kereszten keresztül fogjuk látni, mindig a megfeszített Jézuson fogjuk igazán szemlélni.
Miért rendelte ezt Isten így? Azért is, hogy ne következhessen be a hivők életében az, amiről az apostol a Thesszaloniki levélben beszélt: hogy valaki és bárki is Isten fölébe rendelhesse magát. A mi Istenünk a megfeszített Isten. Vagy negyven évvel ezelőtt az amerikai magyar emigránsok azon kezdtek töprengeni, hogyan lehetne a magyarságot megmenteni – mert, mint oldott kéve, hull szét nemzetünk, idézték Tompa megrendítő versét. Arra jutottak a töprenkedés során, hogy a kis népek  semmi okán nem tudtak megmaradni, csak a vallás tarthatja meg őket: nem erővel, nem hatalommal, hanem a vallás a maga lelkületével. Nos, akkor alapítsunk vallást! Elhatározták, megalapítják a magyar vallást. A zsidókat is a vallásuk tartotta meg, az örményeket is a vallásosságuk tartotta meg, még a lengyeleket is, pedig azok sokkal nagyobbak, mint mi. Alapítsunk magyar vallást! De ahhoz kell egy vallásalapító! Mindjárt találtak is New Yorkban egy unitárius papot, úgy gondolták, s megkérték, hogy legyen ő az alapító. A m i emberünk erre azt felelte: nézzék, ahhoz hogy valaki vallásalapító legyen, két dolgot kell tudnia. Egyrészt, tudnia kell vízen járni, másrészt pedig tudnia kell megfeszíttetnie. A vízen járás talán még menne is, a megfeszíttetés nem!
Komolyra fordítva a szót: a mi Istenünk a megfeszített Isten. Hogy a tantaloszi kínokat az üdvösség reményét oly drámaian átélő ember ne szédüljön bele, ha emberfia Isten fölé emeli, hogy aztán beleülhessen az Isten trónusába és istenkedjen, mi pedig bálványozzuk őt.
A könyörület és az irgalmasság lelke cselekszi meg ezt. Mondhatta volna Zakariás próféta, hogy majd kiöntöm rájuk a realitás lelkét. Isten Lelke a realitás lelke is. Hogy milyen a világ, ki vagyok én, hogy állnak a dolgok valóság szerint – ezt is az Isten Lelkétől tudjuk meg. Ő a realitás Lelke. De most nem ezt mondja a próféta. Nem is azt mondja a próféta, hogy kiöntöm rájuk búsulásom lelkét. Ilyenek is hangzanak az Ószövetség prófétáinál. Hogy majd utána emeljük tekintetünket az átalszegzettre és sirassuk Őt? Ez a búsulás lelke! Hanem azt mondja: a kegyelemnek és a könyörületességnek Lelkét. Ugyanis Istent a megfeszített Jézus Krisztusban látni azt jelenti, hogy látni és szemlélni Isten könyörületességét. Nem a végzetet, nem a halált, nem – ahogy ez a csúfolkodó mondta – egy hullát szemlélünk, hanem az Isten könyörületességét és szeretetét. Majd folytatja: „s rám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút és keseregnek utána, ahogy keseregnek az újszülött után.”
Tudjátok, kedves testvérek, amikor Jézus keresztjére tekintünk, immár nem emberi tekintettel, nem mint históriai faktumra, hanem a szemléletre, szemlélésre bíztató Lélek erejében, akkor – és erről szól itt utoljára ez a jövendölés – akkor felindít bennünket az Isten Lelke. Nemcsak gyászra indít. Nemcsak arra az összetört bűnbánó belátásra, hogy mi magunk szegeztük őt oda, s a mi vétkeinkért ítéltetett el, és a mi bűneink büntetése van rajta, ahogy Ézsaiás próféta mondja. Másra is felindít bennünket a Lélek. Két oldala van ennek a felindulásnak. Egyrészt felindítja az ember szívét, hogy vágyakozzunk Isten után. Így mondja itt is: és keseregnek... Szó szerint fordítva: vágyakoznak az egyszülött után. S nem másutt, mint a keresztnél, a megfeszített Krisztust szemlélve, sehol másutt, csak itt érted meg, mit jelent Istent elveszíteni. Csak itt értheted meg ennek mélységét és tragédiáját, valamint azt is, hogy ha Őt elvesztetted, akkor te is elvesztél. Ha Istent elveszítetted, neked is véged. Ó, büszke, gőgös 19. század, nagyravágyó, iszonyatos 20, század! Lerángattad az Istent az égből, odaültetted az ember az Isten trónusára, és embertelenségek embertelenségébe zuhantál, állati létre! Ha elveszíted Istent, elveszítetted magadat is. Éppen ezért a Lélek Isten utáni vágyakozásra késztet téged. Nem a halott utáni vágyakozásra, mert nem a halottsirató ez már. Ez az élő Isten utáni vágyakozás, ha rádöbbensz, hogy ha Őt elveszíted, Őt átszegzed, Őt megsebesíted, összetörted azt a képet, melyből méltóságod lehet, összetörted azt a képet, amiből személyiséged lehet. Másodszor, ugyanebben, a gyásznak és a megdöbbenésnek a mozzanatában munkálja bennünk a Lélek azt is, hogy mi is a kegyelemnek és a könyörületességnek az emberei legyünk. Isten Lelke nemcsak szemlélésre készteti az embert, hanem megváltozásra is. „Kiöntöm reájuk az irgalomnak és a könyörületességnek a Lelkét.” Akire Isten kiönti Lelkét, akit betölt Lelkével arra kiönteti irgalmasságát és könyörületességét. S hogy mit jelent ez, mit jelent megtalálni a szeretet, azt a Jézus Krisztus követőinek élettapasztalata bizonyítja. Nemrégiben mesélte nekem valaki, aki sokat küszködött, családi gondjai voltak, nem is gondok voltak azok, inkább rettenetek, bajra baj, veszekedésre veszekedés, törésre törés, zűrzavar volt évek óta a családi élete. Egy istentiszteleten megérzett valamit Isten Lelke erejéből, a Jézus szeretetéből. Ekkor jött rá arra, hogy az volt az ő életüknek a baja, hogy ideáik voltak arról, milyen a szép családi élet. Eszméik voltak, mit jelent jó házastársnak lenni. Elképzeléseik voltak, mit jelent a gyerekeket tisztességen felnevelni. Csak nem tudták egymást szeretni. S azért nem, mert úgy tették fel a tétet, hogyha majd szeretnek, akkor és is szeretek. Majd, ha hűségesek lesznek hozzám, én is hűséges leszek, majd, ha tisztességesen bánnak velem, én is tisztességesen viselkedem. De ebből csak összeomlás, megsemmisülés jöhet ki. Vársz arra, hogy a másik szeressen, és akkor te is fogsz szeretni?
Tényleg ott van nálad az a szeretet, amivel tudnád szeretni őt, de addig nem adod, amíg ő nem adja? Mi lesz így az élet? Paralizáljuk egymást ezzel. A mi emberünk rádöbbent arra, hogy az isteninek ez a szeretete átjárta őt, ez szabadította fel arra, hogy szeresse a másikat, s nem az, hogy várta a másiktól, hogy ő is szeressen. A másik ember szeretete nem ping-pong mérkőzés. Ki szervál először? Aztán én visszaütöm. Hanem a nagyobbnak, az isteni szeretetnek való átadottság, az isteni szeretetben való feltöltekezés, átjártság, kitöltöttség, ebből tud az ember adni és szeretni. Így mondja az apostol: „Isten nagyobb a mi szívünknél.” S majd kitöltöm az irgalomnak és könyörületességnek Lelkét – más szavakkal –, a szeretetnek és a kegyelemnek Lelkét, és akkor a szeretet és a kegyelem Lelke kitöltetik ránk, s meglátjuk Jézus Krisztusban, a Megfeszítettben Isten csodálatos szeretetét, és egyúttal e szeretet által meg is változunk. Okkal  könyörgünk hát, hogy Isten Szentlelke töltsön be minket, jöjjön el, legyen meg ádventje, hogy tudjuk egymást Isten hűségében és irgalmában szeretni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Múlt alkalommal Ézsaiás próféta jövendöléséből olvastam fel egy szép szakaszt, melyben a próféta nemcsak jövendőt mond, hanem vallomást is tesz arról, hogy reánk tölti ki Isten az Ő Szentlelkét, mikor elhozza üdvössége idejét. Ézsaiás jövendölése nem csak az egyes ember, vagy egy közösség vagy éppen egy nép sorsáról szólt, hanem ezeken keresztül az egész világra, a természetre is kiáradó isteni lélekről jövendölt, amikor arról beszélt, hogy a puszta világ, mely nemcsak egy-egy háború vagy katasztrófa után maradt itt, hanem immár felelőtlenségünk miatt lassan bennünket is körbevesz. Ami közvetlenül a környezetünkben van, az egyre inkább műanyag világgá lesz. A természetes világ pedig lassan romokba hull. Jó volt hallanunk Istennek azt az ígéretét, hogy reánk is kitölti Szentlelkét.
Most azonban egy másik dimenzióról kell szólnunk, ez pedig a történelemnek a dimenziója. Ez az emberi életnek az a valósága, melyben a nagy konfliktusok, a nagy drámák, a nagy emberi tragédiák végbemennek. A középkor bölcsei a szerencsekerékhez hasonlították ezt, merthogy egyszer fent vagyunk, egyszer meg lent. Ezt a szerencsekereket a történelem kerekének is szokták nevezni, mely kérlelhetetlenül átgázol azokon, akik elébe állanak, és maga alá tapossa azokat, akik dacolva sorsukkal a kerék csúcsára kapaszkodnának föl. A történelemről szólunk tehát, mellyel mi, magyarok ugyancsak rossz viszonyban vagyunk, mert bár elő tudjuk számolni dicsőséges történelmünk napjait, ám a Himnusszal együtt tudjuk, hogy gyúlt harag Isten keblében, és kitöltötte reánk haragját. Ézsaiás prófétánál már hallottuk, mit jelent ezt.  A történelemről szólunk tehát, egy talányos jövendölés kapcsán, mely Ezékiel próféta könyvének 38. és 39. részében olvasható. Itt hallunk arról a titokzatos névről, mely aztán a szentírókat, a biblia-kommentátorokat, a művészeket, a költőket, de különösképpen is az emberi történelem végső napjaival foglalkozókat minden korban és időben rendkívüli módon izgatta: Gógról és Magógról jövendől a próféta. Góg a király, Magóg a birodalma. Hogy érzékeltessem a biblia-olvasó és magyarázó szívekben föltámadó izgalmat, még egy s más név is elhangzik itt. Azt mondja a 39. részben a próféta: Góg, Rós, Mések és Tubál fejedelme. Itt hangzik ez a név, Rós. Ez héberül így hangzik: Rósz, ám úgy is lehet ejthető: Rúsz. Az 1920-as évektől kezdődően több bibliamagyarázó állította: ímé, meg van jövendölve a nagy Rúsz, Russzia, Oroszország. Itt van Ezékiel próféta lapjain. Ez az az északi nép, amely fölkerekedik, de nem hódítani, hanem zsákmányolni, szerezni, rabolni, mindent elvinni.
De kicsoda Góg és  micsoda Magóg? Mi lennénk az, a szittyák, ahogy Ady Endre vállalja: Góg és Magóg fia vagyok én. Mi lennénk az a nyilas nép, akiről itt prófétál Ezékiel, kinek majd az Úristen kiüti baljából az íjat, jobbjából pedig a nyílvesszőket? Mi lennénk azok, akik föltolultunk északról? Hiszen a próféta Babilóniában jövendől, ott van fogságban, s ahhoz képest északra van Magóg országa. Vagy valami mitológiai királynak és birodalomnak a neve lenne ez, vagy mégis valóságos alak volt ez a Góg? Régi, nagyon régi ókori iratokból próbálják a tudósok kihámozni a királynak a nevét. Vagy ez csak egy elő-jövendölés, s aztán az igazi Góg és Magóg, akit itt homályosan látunk, nem egyéb, mint az akiről a Jelenések könyvében olvasunk? Ez lenne az Isten ellen föltámadó nagy birodalom, nagy össz-emberi lázadás, melyről a második zsoltár is beszél? A népek fejedelmei, királyai tanácsot tartanak, és azt mondják: Gyertek, rázzuk le magunkról az Isten igáját! Lázadjunk föl az isteni rend ellen!
Ha idáig eljutunk a találgatásban, látjuk, hogy amiről a próféta szól, amiről a Jelenések könyve beszél, s ami itt a szemünk előtt megtestesül, bizonyosan azonosítható a történelemnek valamelyik alakzatával, például, egy föltámadó rablóbirodalommal, - ilyenből sok volt a történelemben -,  de ennél sokkal többről is van szó. Egy olyan emberi vállalkozást mutat be a próféta, melynek célja az Isten rendjének a fölforgatása. Ez egy szubverzív birodalom. Azt az életrendet azokat élettörvényeket és szabályait, melyeket Isten az emberi életet is megtartása végett adott, meg akarja semmisíteni. Ezért mondja Augustinus az Isten városáról írott munkájában, hogy ha egy emberi közösség, akár egy nagy ország, akár egy birodalom megszegi az örök szabályokat, föllázad az Isten törvénye ellen, azok nélkül él, az nem egyéb, mint rablóbarlang. Hiába a parádé, a fölvonulás, a tömegkommunkáció, a propaganda, a zászlólobogtatás, hiába a nagy birodalmi ünnepek, az bizony csak egy nagy rablóbarlang. Mi már tudjuk - tizenöt évvel az egyik nagy rablóbarlang összedűlése után -, hogy  amikor szétszaladnak a rablók, mert szétkergeti őket az Úristen, akkor kis rablókompániákba szerveződve fosztogatnak tovább ott, ahol éppen jut nekik hely. A közép-európai valóság jó részt ezt mutatja. A nagy rablóbirodalom összedűlt, s most a kis rablókompániák fosztogatnak, időnként torzsalkodnak, megegyeznek, de hordják szét, ami még maradt.
Azt is el kell mondani, hogy csak a középkor embere gondolta úgy, hogy a történelem egy nagy kerék, ez a szerencse kereke, mely egyszer fönt, egyszer lent, s ez mindegyre csak forog, soha semmi nem változik, csak a helyzetünk változhat a körön belül. A Biblia látása szerint a történelemnek van végső célja. Nem örök körforgás, nem önmagába újra meg újra visszatérő eseménysorozatokról van szó. S itt is erről a végső teljesedésről beszél a próféta; azért érdekes és azért fontos ezt elmondani, mert a 37. részben már teljes helyreállításról szól. Mindannyian ismerjük a próféta könyvének 37. részét, a csonttetemető szörnyű látomását, aztán Isten népének a föltámadását, igen, helyreállíttatik Isten népének boldog életrendje. Ekkor támad a veszedelem. Ekkor támad Góg és Magóg. Talált magának fosztogatni valót. Talált magának fölforgatni valót. Talált magának területet, mely ellen fölsorakoztathatja rabló népeit, hogy pusztítson és zsákmányoljon. De azt mondja Isten, hogy Ő ezt a veszedelmet elhárítja. Becsalogatja a rabló-birodalmat a hegyek közé, hol majd egymást fogják kardélre hányni. Luther szokta volt mondani, hogy az Úristen úgy bünteti a gazembereket, hogy megengedi, hogy agyonverjék egymást. Most azonban nem erről szeretnék szólni, mert ma a Lélek ádventjéről beszélünk, vagyis a próféciának a végéről, mikor az Úr a jövendölő prófétán keresztül megindokolja, miért lesz ez így. Nem Gógé és Magógé az utolsó szó. S miért nem ezé a rabló birodalomé a végső szó? Miért nem az ember szíve titkos vágyáé az utolsó szó? (Az ember szíve titkos vágya az, hogy ledöntjük az Istent az Ő trónusáról.) Eddig kényelemben ültünk, karba tettük a kezünket, hallgattuk a tiszteletes úr történelmi panorámáját, végignéztük a mozielőadást Gógról és Magógról, kicsit megróttuk Ady Endrét, hogy azonosította a szittyákat Góg és Magóg népével. Ám a Góg és Magóg birodalmának mozgató rugója minden ember szívében ott van. „Olyanok lesztek, mint az Isten”. Sicut eritis Dei – mondja a kísértő Évának. S szakít az ember a tiltott gyümölcsből, mert olyan akart lenni, mint az Isten. Beülni az Isten ítélőszékébe. Ítélni jóról és rosszról. Szétválasztani igazat és hamisat. Végérvényesen. Megfellebbezhetetlenül.
Ám amikor Isten lelke kiárad, amikor Isten kitölti az Ő lelkét, akkor az emberben változás következik be. Amíg az emberben nem következik be változás, addig a középkoriaknak igaza van. Addig csak a kerék forog. Mi meg pörgetjük. Fortuna kerekét az ember pörgeti. Az emberi szív gonosz indulata. Amíg az ember nem változik, hiába ujjongunk azon, hogy összedőlt az egyik meg másik birodalom, hiába örvendezünk, hogy szabadok lettünk, örömünk elpállik, örömünk penészessé lesz, mert nem tudunk élni a szabadságunkkal, mint ahogy manapság sem tudunk a szabadságunkkal élni. Állítólag szabadok vagyunk, mégis azt látjuk, mintha 30 – 40 éve belénk kondicionált reflexek szerint működnénk. „Bábu vagy” - énekelte a az 1980-as években egy rock zenekar híres-hírhedt slágerében; valaki irányít,  - így szólt a dal.  És most kik vagyunk? Szabad emberek vagyunk? Akkor hol van a szabad emberekhez illő méltóság, hol van a szabad emberhez illő teremtő és alkotó képesség? Hol van a szabad emberhez illő készség arra, hogy jó és igaz és nemes ügyekben összefogjunk? Inkább azt látjuk, hogy olyanok vagyunk, mint a rabszolgák, régi módon dolgozunk, egy kapirgál, nyolc nézi. S bármi szép hangzik, odalegyintünk, úgyse lesz abból semmi. Ez a rabszolgák mentalitása. Amíg az ember nem változik meg, hiába forgatja a történelem kerekét, az nem megy előrébb. Hiába forog a szerencse kereke, egyszer fönt, máskor lent, lényegében véve nem változik semmi.
Azt jövendöli a próféta, hogy ennek a nagy lázadásnak, ennek a nagy zsákmányoló igyekezetnek, amit Góg és Magóg mitikus alakján keresztül mutat be, nemet mond, megálljt parancsol Isten, mert  - így olvassuk a 39. rész utolsó verséből -: Többé el nem rejtem orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet rájuk, ezt mondja az Úr.
Múlt alkalommal fölhívtam a figyelmet arra, hogy milyen különös, ahogyan Ézsaiás a jövőről beszél. A puszta országban megállva, elsiratva a tragédiát, arról beszél, hogy Isten kiönti az Ő lelkét. Ám a jövőről szólva mondja, hogy kiönti reánk, tehát belehelyezi magát a jövendőbe. Most a próféta eleve a jövőről beszél: „Ímé eljön (majd) Góg és Magóg, hozza magával Róst, Méseket és Tubál fejedelmeit és mindenféle hadi népeket.” Leírja, hogy hányféle szekérrel, lóval fognak felvonulni, hogy fog lezajlani ez a rettenet és hogy fog végbe menni ennek a föltartóztatása. Ám megindoklásul azt halljuk: „Mivel kiöntöttem…” Két t-vel van írva, múlt idő. Ez már megtörtént. Úgy beszél a próféta a jövőről, hogy a lényeg már megtörtént.
És ennél a pontnál nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy az Újszövetség benne van az Ószövetségben. Nem a történet értelmében, hanem abban az értelemben, hogy amit Ezékiel próféta mond, az már az Újszövetség. Hadd indokoljam meg, miért mondom ezt. A prófétai igét hallva észrevehetjük, hogy a próféta egy idézetet mond: „mivel lelkem már kitöltöttem rájuk, és többé nem rejtem el orcámat tőlük.”  Az 51. Zsoltárból, egy bűnbánó ember könyörgéséből ezt halljuk: „Hallass örömet és vigasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, melyeket összetörtél, rejtsd el orcádat az én vétkeimtől, töröld el minden álnokságomat, tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem, ne vess el engem a Te orcád elől, és a Te Szentlelkedet ne vedd el tőlem.” A Te Szentlelkedet ne vedd el tőlem - mondja Dávid bűnbánati énekében. Egy ember mondja. Egyszemélyes dolog. Mondhatnánk, az 51. zsoltár a Dávid dolga. Mi reformátusok egyébként is szemérmes népek vagyunk, nem szeretjük a közgyónást, még az úrvacsorai liturgiában is csak rábízzuk a papra. Nagyon sokszor megkérdezik tőlem is: ugye, mi azért nem vagyunk katolikusok, mert mi nem gyónunk. De szoktunk gyónni! Csak annyira szemérmesek vagyunk, hogy szinte láthatatlanul gyakoroljuk. A magyar ember ebben igen szemérmeske! Kedves testvérek, amennyi piszok dolog van ebben az országban a közéletben, politikában, művészek meg hírességek között, abból másutt tízezer bulvárlap megélne. Magyarországon viszont három se él meg. Mert nem érdekli ez a magyar embert. S természetesen elvárja, hogy az övé se érdekelje a másikat.
De nem erről akarok szomorkodni, s nem akarok újfajta gyónási és penitenciális rendet az egyházba bevezetni, csak jelezni szeretném, hogy milyen érdekes, hogy egy egyszemélyes, perszonális, mély, belsőséges, gyónó imádság egy része idekerül egy történelmi prófécia kellős közepébe. Vagyis a személyestől haladunk az általános felé, noha ez fordítva szokott lenni. Azt mondják a filozófusok, hogy az a történelem törvénye az, hogy az általános hat az egyénire. Ha valaki elmeséli vagy megörökíti, hogy a második világháborúban front idején őt megerőszakolták az orosz katonák, az ő történetet a háború iszonyatába ágyazzuk bele, és nem úgy mondjuk el, ahogy más korra nézve szerencsétlen történetet mondunk, mint például ami Szécsényben történt azzal a tizennégy éves kislánnyal. Az utóbbi egyéni tragédia. Az előbbi valami más is. A történelem logikája az, hogy a nagy történelmi mozgások kapják föl az egyes embert, tapossák maguk alá, hatnak a sorsára, teszik földönfutóvá, megalázottá, szerencsétlenné. Vagy éppen megfordítva, a nagy történelmi mozgások emelhetik föl az egyes embert is, tehetik boldoggá, szerencséssé,  sikeressé. Fordítva ezt nem tudjuk elgondolni, hogy a személyestől haladjunk az általánoshoz. Egy fecske nem csinál nyarat... Egy ember szíve, indulata, megváltozása ugyan mit változtat a történelem kőkemény törvényein? S most mégis a Dávid gyónó imádsága egyetlen-egy ember mély, tragikus ügye, s abból való kiszabadulása áll ennek a próféciának a középpontjában. Többé nem rejtem el orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet reájuk.
Ez egy nagy megfordítás, kedves testvérek! És ezért mondottam, hogy az Újszövetség benne van az Ószövetségben, az evangélium benne van az Ószövetségben, mert az Újszövetség erről a nagy megfordítást hirdeti. Madách Ember Tragédiájában halljuk ezt a kifejezést: Milliók egyért. Rabszolgák hada alkotja a piramis talapzatát, töltelék népek, potyadék népek, hulladék népek. Aztán emelkedik fölfelé a piramis, és annak a csúcsán egyetlen-egy ember, a napkirály ül. Vagy maga a Nap? Mindenki azért az egyért él, mindenki azért az egyért fáradozik. De az az egy már igazából véve nem is egy, már nem is emberi személyiség, inkább eszme, idea. Az Újszövetségben viszont azt halljuk, hogy egy, egyetlen-egy mindenkiért… Úgy szerette Isten a világot, hogy  - Károlyi Gáspárnál még így hangzik -: egyetlen-egy szülöttjét adta érte. Egyetlen-egy szülöttjét. Egy, hogy mind aki hisz őbenne, el ne vesszen. Egy mindenkiért. Vagy ahogy Pál apostol mondja a Római levélben: Miképpen egy ember által jött be a bűn a világba és hatott el mindenekre, azonképpen egy, az egy Úr Jézus Krisztus által jött be Istennek kegyelme a világba, hogy mindenkié legyen. Ez a nagy megfordítás.         S lám, egy történelmi eseménysorban azt látjuk, hogy ezért a megfordításért, ezért az egyért Isten föltartóztatja az emberiség leggrandiózusabb rabló-vállalkozását is.     Végezetül, kedves testvéreim, azt is szeretném elmondani, hogy Ezékiel jövendölése kapcsolódik az Ézsaiáséhoz is, mely száz évvel korábban hangzott. Emlékszünk múlt vasárnap olvasott szavaira: mert az Úristen kiöntötte reánk Szentlelkét és biztonságban lakozunk. Most ezt ismétli meg Ezékiel látomása, s ezt egy lépéssel szeretném továbbvinni. Ha ezt látjuk és értjük, hogy Isten másmilyen rendet érvényesíteni tud abban az embervilágban, ahol mindegyre mindig ugyanaz ugyanaz a törvényszerűség érvényesül, akkor ez azt is jelenti, hogy ebben a megfordításban rejlik a Krisztus gyermekeinek a szabadsága. Nem fordítom el orcámat tőlük, mivelhogy lelkemet kiárasztottam reájuk. Aki a hatalmasoktól várja szabadságát, mindegyre csalódni fog, mert a hatalmasok ideája az, hogy épüljön a piramis. Aki a történelem nagy birodalmaitól várja ezt, az is csalódni fog, mert immár sokadik birodalomnál tartunk a történelemben, s bár mindegyik azzal kezdte, hogy szabadságot és békét hoz, iszonyatba vitte világot. Ilyen volt a Pax Romana, a Pax Sovietica, a Pax Americana, ilyen lesz talán Pax Kinaitika.
Aki azonban tudja, hogy az Isten szíveket megváltoztató Szentlelke teszi szabaddá az embert, ő teszi szabaddá a közösségeket, ő teszi szabaddá a népeket,  ő teszi szabaddá a birodalmakat is, mert az Isten rendjét érvényesíti bennük, az megértette az evangéliumnak a titkát. Nem azt mondja tehát Ezékiel próféta, amit szeretnénk mi magunk is mondani, sokszor megalázott keresztyénként, sok baj és vész közepette, hogy küldd Úristen, a Te mentőcsónakodat, melybe kiszállhat néped! Kiszállunk a Titanic-ról, szimbolikus név ez, a titánok elsüllyednek, de a mentőcsónakra rá van írva: Budahegyvidéki Református Egyházközség, s aki belefér, gyorsan bele, s kievezünk a biztonságos partra. De szeretnénk! De jó lenne! De boldogok lennénk, ha így lenne! És sokan a keresztyének közül bele is ülnek ilyen mentőcsónaknak titulált szektákba. És megpróbálnak elevezni a süllyedő történelemtől. De nem ez az Isten útja. Nem ez az Isten logikája. Hanem az, hogy az egyes ember megváltozott szívén, életén keresztül változtat a történelemben. Az egyestől az általánosig.
Ezért hát, kedves testvérek, amikor a próféta szavát halljuk, „többé el nem rejtem orcámat tőlük, mivelhogy kiöntöttem lelkemet reájuk, ezt mondja az Úr”, ezt a múlt időt tehetjük Isten lelke segítségül hívásával jelen idővé, s minden bajunkban, nyomorúságunkban csodálatos alappá. S mondhatjuk: nem rendülünk meg, nem félünk, méltóságunkat és szabadságunkat nem adjuk, mert Isten az Ő lelkét kiárasztotta reánk. Ámen