Bogárdi Szabó István Dr.

Ma este ez áll a középpontban: “Ábrahám reménység ellenére reménykedve hitt.” Újra emlékeztetek Péter apostol szavaira: “Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek, a bennetek lévő reménységről.” Ezt látjuk Ábrahám életében is, aki mindig kész volt számot adni arról a reménységről, amelyben élt. Sokszor önmagának kellett számot adnia, máskor a feleségének, Sárának, aztán saját testvérének, rokonságának, környezetének: Sokszor kellett ezt tennie - mindig.
A reménység olykor afféle csak-azért-is-reménység. Minden ténykörülmény dacára mondjuk, hogy mégiscsak nyílhatna lehetőség. Ugyan nem látjuk,  mi lenne az, sőt, Ézsaiás próféta szavával: csak tapogatjuk a falat, mint a vakok délben, de azért mondogatjuk: amíg élünk, remélünk. Bár nem tudjuk, miben reménykedhetünk, olykor pedig csak magában a reménykedésben reménykedünk. Ám azért is számot kell adnunk reménységről, mert sok olyan élethelyzet is van, amely ellene mond a reménységnek. Ezekről a következő estéken is szólok. Ma este a kétségbeesés árnyékában szólok a reménységről.
Először hadd szóljak magáról a kétségbeesésről. Ha beleízlelünk, megállapíthatjuk: találó kifejezés. Szinte minden nyelv ismeri. Mindenütt megtaláljuk ezeket: kettősség, kétség vagy kétértelműség. De itt a magyar nyelv érzékletesebb – ha szabad dicsérni ezt a nyelvet.  (A régiek szerint a magyar volt az angyalok nyelve. Mivel azonban az angyalok egy része elbukott, lehet vitatkozni, hogy a bukottak nyelve-e a magyar, vagy a dicsőségben maradóké?) A magyar nyelv így mondja: “kétségbe esünk.” Beleesünk valami-be. Csapda ez a kétségbe való bele-esés, s ebből aligha van kiút. Két, magyarban is használt görög szót kell idéznem. Az egyiket a filozófusok alkalmazzák: apória. Ez a feloldhatatlan ellentmondást jelöli. Apória az, amikor nem tudjuk megoldani a problémát. Feloldhatatlan ellentét jelentkezik. Ezt udvariasan így szokták fordítani: talány, amihez nincs kulcs. A másik görög szó inkább a lélektan világában használatos: atümia. Ez a bátorság, a határozottság elvesztését jelenti, s ez is lehet kétségbeesés. Ha valaki azt mondja, “kétségbe vagyok esve”, nem feltétlenül azért van ebben a helyzetben, mert nem tudja, merre kell mennie, hanem mert nem mer semerre se elindulni.  Karácsony Sándor óta tudjuk, hogy a magyar nyelv nem fogalmi, hanem képes nyelv. Íme a kép: “kétségbe esés” – s hirtelen látunk mindent. A kínaiak azt mondják, hogy egy kép többet ér, mint ezer szó. Igen. De mégiscsak a magyar az angyalok nyelve, mert egy szókép többet ér, mint ezer kép. Ez szókép: kétségbe-esés. Néhány bibliai igét hadd idézzek. A szenvedő Jób kétségbeesése abból fakadt, hogy nem talál választ szenvedésének titkára. Nem a gyógyszert nem találja. Nem a megoldást nem találja, hisz van megoldás, így mondja a felesége: “Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Az okot nem találja. Miért szenved az igaz ember? A barátai hol vigasztalják, hol vitatkoznak vele, teodiceai kupaktanácsot tartanak, de nekik sincs magyarázatuk. Igen, az ártatlan szenvedők szenvedésére nem nagyon van magyarázat. Jób azt mondja, hogy „a szélnek valók a kétségbeesett ember szavai.” Fölkapja a szél és elviszi. Olyan, mint az én hangom, nem ér el oda leghátra, pedig nem is fúj a szél. A szenvedő embert, kétségbe van esve, szeretné elmondani, eldadogni valakinek, de a hangja nem jut el a másik fülébe, fölkapja a szél és elviszi.
Másik példa. Pál apostol a kolosséi levélben arra inti a szülőket, hogy becsületben, igazságban, méltányosságban neveljék a gyermekeiket, hogy kétségbe ne essenek! Szép énekünk ezt mondja:  “Sok szép ígéretem, jaj, hányszor megtagadtam!” Ebből mindig az jut eszembe, hogy mennyi mindent ígértem a gyerekeimnek, és mennyi mindent nem tartottam meg. Hálát adok Istennek, hogy ennek ellenére nem kétségbeesett emberek. Mennyi mindent ígértünk gyermekeinknek tegnap, hogy úgy lesz, de reggelre térvén amúgy lett! Azt mondja az apostol: szeretettel és igazságban neveljétek gyermekeiteket, máskülönben atümia lesz a vége; elmegy a kedvük az élettől. S ez is kétségbe esés. A kedvtelen ember kétségbeesett ember. Akit nem lehet kimozdítani a csalódottságnak a gödréből, akivel egy tapodtat sem lehet előre jutni, az elvesztette az élethez való bátorságát.
És még egy példát hadd idézzek. Pál a korinthusi levélben csodálatos leírást ad Isten megtartó kegyelméről. Ellentétekben írja le ezt. Így mondja: “Mindenütt üldöztetünk, de magunkra nem hagyatunk. Elnyomnak bennünket, de nem tipornak el minket”, majd: “kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.” Ezt önmagáról írja, hiszen később megjegyzi, hogy amikor KisÁzsiába hajózott, vihar tört ki a tengeren, és “önmagunk élete felől is kétségben voltunk”-  mondja.  Az elsüllyedéssel fenyegető veszedelemben, amikor teljesen ki volt szolgáltatva az elemi erőknek, csak fölsikoltani tudott. Ahogyan Jónás sikoltozott a cethal gyomrában. Ám Pálé lett a boldog megtapasztalás: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Isten kegyelméből van ez, kedves testvérek.
És most hadd szóljak a reményről is, hiszen a reményt is sokféle módon adja vissza a legtöbb nyelv. A magyar, úgy tűnik, ebben szegényes, itt szinte egyetlen szavunk van. Ebbe azonban bele lehet hallani azt, amikor az ember remeg valamiért. Aki remél valamit, az remeg érte, remegve várja beteljesedését. Vagy fordítva: olyan ez, mint a délibáb, párás levegő rezeg a talaj fölött kilométernyi messzeségben, s mindenféle képet mutat. Mutat gémeskutat, gulyát, utat, csárdát, csak el ne induljunk feléjük, mert ez csalfa remény. Az igazi remény ősalap, s ha letér az ember róla, ha kétségbe esik, minden elveszett. Hiszen a remény nyitja meg a jövőt, és ember jövőtudat nélkül nem tud élni. Aki úgy él, hogy nincsen holnap, az már a kétségbeesettség legmélyén van.
Ezért kell ma este föltennünk a kérdést: hogyan van az, amit az apostol mond: “Ábrahám pedig remény ellenére remélve hitte…” Hogy lehetséges a reményt reménnyel szembeállítani? Mert hogy a reményt szembeállítjuk a kétséggel, vagy a csüggedéssel, a kudarccal, a jövőtlenséggel, az rendben van. De hogy lehet a reményt a reménységgel szembeállítani? Inkább fordítsuk ezt - okoskodik az egyik bibliamagyarázó – így: “remény mellett remélte.” Ez tetszik nekem, de nem igaz. Pedig jó kompromisszum lenne. Nekem, Szabó Istvánnak, aki itt áll most előttetek, mindenféle emberi reményem van. Tervezgetem az életemet.  S jöjjön hát ezek mellé valami isteni remény is! Mint valami szőlőkaró, vagy babkaró, föl lehet rá futni. Állítson mellénk Isten szilárd bizonyosságot, arra fölindázik az életünk, gyümölcsöt terem, ez így nagyon jó lenne. Én ezt a kompromisszumot nagyon szívesen venném.
Ha római katolikus volnék, Aquinói Tamáson iskolázott, akkor azt mondanám, ez: remény fölött való remény. Ugyanis Aquinói mint valami gyönyörű gótikus katedrálist látja az életet, mely kis életkövekből épült, s ott van abban minden, szép is, rút is. Minden bele van építve, és a végén ott a zárókő, a remény fölötti remény. Nem lefelé kell támaszkodni, hanem fölfelé kell kapaszkodni. Talán valóban van református típus, aki lefelé támaszkodik, és van katolikus típus, aki csimpaszkodik. Ez is szép, ebbe is beleegyeznék. Az ember a természeténél fogva amúgy is reménykedik, s az isteni kegyelem fölemeli, föl, oda a magasba, ahova nem tudjuk fölemelni magunkat. S a földön marad a „földobott kő.”
Így mondja Ady Endre, s ebben benne van az egész bánatos magyar sors: fölszárnyalnánk, de visszahullunk. Nos, jöjjön az a kegyelem, s fönnmaradunk. Nekem, reformátusnak, persze elég lenne az is, ha volna egy szilárd oszlop, melyre fölindáznék. Azonban az ige sem ezt, sem azt nem mondja. Nem mondja, hogy Ábrahám a maga emberi reménysége mellé kapott egy isteni reményt is, és azt sem mondja, hogy emberi reménységével fölfelé kúszott, mint egy lajtorján, melynek a tetején ott találta az isteni reményt. Határozottan és karakteresen mondja: remény ellenére. Latinul: contra spem in spem. Kontra! Valaminek az ellenére! Hadd szóljak ma erről is röviden. A remény általában a reménytelenséggel áll szemben, hiszen ha erőt vesz rajtunk a reménytelenség, be is lök bennünket a kétségbeesés gödrébe. A remény vágyakozás, a reménytelenség valóság.  Szeretnék valamit, de nem lehet. A remény cél, a reménytelenség akadály. Nem tudok a célig eljutni. A remény vágyakozás, a reménytelenség tétova erőtlenség. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük ezt morbus hungaricus-nak, morbus psychologicus hungaricusnak! Ó, mennyi vágyakozás van bennünk, és még annyi tehetetlenség. Mennyire neki tudunk buzdulni, s az ajtóig sem érünk el. Ebből lesz kétségbeesés. Most azonban a szószerinti fordításban másfajta ellentét, valódi apória áll előttünk: a reménység ellenére való remény. Mi ez?
Ábrahám dicséretét kell elmondanom, bár teljes körűen ma nem tehetem meg. Csak két vonatkozást említek. Az egyik a református Ábrahám. Ő Isten ígéretére támaszkodott, noha semmi, de semmi emberi esélye nem volt annak, amit Isten ígérete a szívébe oltott. Ami Ábrahám reménysége lehetett volna, arra sem fizikailag, sem biológiailag nem volt esélye. Ő azonban “hitében erős lévén nem gondolt már elhalt testére, mintegy száz esztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére.” Mit ígért Isten? Jöjj ki városodból, mutatok neked egy földet, amely a tiéd és a gyermekeidé lesz. Ábrahám és Sára - meddő házaspár. A bibliamagyarázók szeretik tompítani, hogy ezek itt keleti nyelven fölfokozott számok, hogy ugyanis százesztendős Ábrahám, meg kilencven esztendős Sára. De miért kellene tompítani ezt? Ábrahám száz éves öregember volt, a felesége kilencven éves öregasszony, nem volt gyerekük. Ám Isten hív, küld és ígér. Nos, ennek az ígéretnek fizikai és biológiai értelemben bizony semmiféle alapja nincs. Tehát nem arról van szó, hogy Isten ennek az öregembernek az élethosszig tartó vágyakozásához hirtelen hozzátold valamit, valami remény melletti reményt. Óh, igen, Ábrahám és Sára is remélhetett valamit emberi módon – erre is van történet –, amikor Sára odaállítja maga helyébe béranyaként Hágárt. Emberi módon is meg lehetett oldani. Hágár szül, a gyermeket adoptáljuk, lesz örökös. Elmegyünk az inkubátor-állomásra, ott egy baba, fölkapjuk, elszaladunk vele, a miénk! Ám Pál apostol megdöbbentő módon kihegyezi ezt. Nem köztes megoldásokról beszél. Remény ellenére való reménységről szól.
Hadd mondjak valamit a katolikus Ábrahámról is, aki nem támaszkodik, hanem
kapaszkodik. Ez is Ábrahám dicséretébe esik. Ábrahám akkor is Isten szavának engedelmeskedett, amikor a beteljesedett ígéretet, a csodát, a megszületett Izsákot Isten parancsa folytán fel kellett volna áldoznia. Megszületett Izsák, ám parancsot kap Ábrahám: áldozd meg nékem Izsákot. Ábrahám vette a szamarat, fölrakta rá a tűzifát, föltette rá Izsákot és elindult. Kirkegaard, a nagy filozófus megjegyzi, hogy az út három napig tartott, és a Biblia egyetlen szót sem szól arról, hogy mit gondolt útközben Ábrahám. Csak találgatni tudunk. Ám döbbenetes, sőt botrányos, hogy miután Isten beteljesítette ígéretét, valóság lett a remény ellenére való remény, megszületett Izsák, most Ábrahámnak fel kell áldoznia őt. És ő kész volt erre! Miért?  Ugyanazért, amiért szilárdan hitte, hogy minden Isten kezén van. Így olvastuk: teljességgel elhitte Istennek, amit ígért, és semmit nem kételkedett, hanem erős volt hitében, tudván, hogy az tett neki ígéretet, aki a halottakat megeleveníti, és azokat amelyek nincsenek, előszólítja, mint meglévőket. A teremtő és feltámasztó Isten adott ígéretet Ábrahámnak. Ez hát Ábrahám dicsérete: rátette az életét Isten ígéretére. Elindult kora legmodernebb civilizációjából, hogy beduinként, sivatagi vándorként, teveháton élje le életét. S elindult a Mória hegyére, hogy Izsákot odaáldozza. Kész volt megtenni. Isten azonban megkönyörült és adott Izsák helyébe áldozatot. Ez hát Ábrahám dicsérete, aki mindezt azért hitte és tette, mert Isten ígérte neki. Isten, akiről a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: Isten, amikor ígéretet tett Ábrahámnak, meg is esküdött, mégpedig önmagára esküdött, mert önmagánál nagyobbra nem esküdhetett.
Kedves testvéreim, a remény ellenére való reményben nem a te vágyakozásod a tét, nem délibábjaink a tét, nem is az, hogy amit kifundáltunk, meglesz-e. Nem is az a tét, hogy hozzá tudtuk-e magunkat hangolni az isteni parancsokhoz és ígéretekhez. Isten magára esküdött meg. Nem tudom, értitek-e ezt? Isten az ember üdvözítéséért, az ember megváltása kedvéért Önmagát teszi kockára. Merné valaki közülünk reményére való tekintettel azt mondani: “egy életem, egy halálom, biztos, úgy lesz!” Nem, nem. Csak azt mondjuk: Nagyon remélem. Nagyon bízom benne, hogy úgy lesz. Nagyon-nagyon vágyom arra, hogy úgy legyen. De hogy esküdjek meg rá?! Jaj, nem, kérem, a remény csak rezeg messze a távolban, ahogyan a távoli gyertyaláng: jobbra-balra imbolyog. Vagy elfújja a szél, vagy nem fújja el. Isten azonban önmagára esküdött, hogy ez az ígéret valósággá lesz. Hadd hirdessem hát nektek ma ezt az Istent! Ábrahámot csak dicsérem, Istent dicsőítem! Istent, aki úgy tett nekünk ígéretet Jézus Krisztusban, hogy önmagára esküdött, önmagát tette kockára, és bizonyosak lehetünk felőle, hogy a halottakat föltámasztó és a világot teremtő Isten bizonnyal megteszi, amit ígért.
Befejezésül néhány vonatkozását szeretném még elmondani mindennek, azzal a meghagyással, amit egy puritán prédikátor mondott a XVII. században. Így kezdte egyszer az igehirdetéseit: ma három dologról szólok. Előbb arról, amit ti is tudtok, és én is. Aztán arról, amit ti nem tudtok, de én tudok, erre utasít az ige. Végül pedig arról szólok, amit ti sem tudtok és én sem. Ma este az első kétségbeesés volt. A második a reménység. Az utolsó pedig misztérium. Ami ma megjelenik előttünk: az Isten nagy titka. Egyik ádventi énekünk így adja ezt vissza: „álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed, Örök Isten, csudáljuk kijelentett kegyelmed.” Ez a misztérium. Bele se tudunk ennek a mélységébe menni. Micsoda nagy föloldhatatlan ellentét van az isteni szentség és a profán, emberi között! Azonban Isten ígéretében - a reménység ellenére való reménységben - a szentséges helyet kap, helyet foglalhat profán életünkben. Attól kezdve, hogy Isten Ábrahámnak ígér és elhívja őt, nem mondhatjuk, hogy Ábrahámnak igen, de nekem nem. Ábrahámoknak, prófétáknak, Keresztelő Jánosoknak igen, az apostoloknak, a nagyapámnak, apámnak, testvéremnek, másnak igen, de nekem nem. Én már teljesen át vagyok itatva a profanitással, a szentségtelennel, az istentelennel. Olyan az életem, mint a megtelt szivacs, ebbe már nem fér bele semmi. Nem így van, kedves testvérek. Ahol megjelenik Isten ígérete és a nyomában fakadó reménység, ott a szentséges helyet foglal, és uralmat vesz a profán fölött. Van mire támaszkodnod és van mibe kapaszkodnod. Ha bántottak valaha azért, mondván, hogy “jaj, te hívő ember vagy, kell a mankó?”
Azután, a véges és a végtelen is föloldhatatlan talány, filozófiailag szólva apória. Mi végesek vagyunk, és nem tudjuk a végtelent megsejteni, fölfogni, befogadni. Ezért aztán úgy is gondolkodunk, hogy amit meg tudok fogni, amit megtapasztalok, ameddig ellátok, az van, ameddig a  csillagászok kiszámolják a világ távolságait, addig van világ. De végtelen? Mi is odaülünk Lucifer mellé Madách Ember tragédiájában és mi is vitába szállunk Istennel, hogy mi az a végtelen?! Csak nézd azt a kis pondró férget, mondja Lucifer, az Isten-képű embert, Ádámot meg Évát csúfolva. Csak konyvaszt kis laboratóriumában, istenkedik az a csúszó-mászó féreg! Isten ígéretében azonban találkozik a véges és a végtelen, és a végesben, ebben a bezárt földi életben, a 70-80 esztendőnyi életben, a fizikai korlátok közé zárt életben fölnyílik a végtelen.
Mit mond Isten Ábrahámnak? Megáldalak, és áldás leszel, és a te magod annyi lesz, mint a tenger fövenye. Vagyis végtelen számú. Azt is mondja: “annyi lesz a te magod, mint csillag az égen.” Ez is a végtelent jelenti. És ettől kezdve az ember nem számolgat, amit egyébként tennünk kell a konyhapénzzel, meg a gázszámlánkkal, meg az esélyeinkkel, az egész életünkkel. Hanem tudjuk, hogy számon vagyunk tartva. Így mondja Jézus a Hegyi beszédben: “a Mennyei Atyánál még a ti hajatok szála is számon van tartva.” A véges és a végtelen nem egymásnak feszülnek, nem föloldhatatlan ellentétben, hanem Isten biztos ígéretében találkoznak egymással.
És végül találkozik az igaz és a bűnös. Itt az igazon Istent kell érteni. És az embert kell értenünk a bűnösön. Ez itt emberek tevőleges bűnösségét jelenti, azt, amiben nyakig benne vagyunk. Mindannyian. Ha azt gondolnánk, hogy Isten azért hívta el Ábrahámot, mert addig keresett, motozott ott a régi világban, míg végre talált egy igaz embert, akkor hadd mondjam, hogy nem ezért! Emlékszünk rá, egyszer Ábrahám alkudozott Istennel Sodomáért és Gomorráért. Uram, ha van száz igaz ember abban a bűnös városban, tartsd meg. Elmennek az angyalok, megszámolják, nincs annyi igaz ember. Uram, ha van ötven…. Nincs. Ha van húsz, ha van tíz… Nincs. Nem tudom, gondoltatok-e rá: mondhatta volna Ábrahám azt is: legalább én! Érettem hadd maradjon meg a város! Miért nem mondta? Mert nem mondhatta. Mert ő is bűnös. Nem állhatott oda Isten elé ezzel: Uram, könyörülj! Én odaállok a haragod és a bűnös világ közé, és magamra veszem azt. Ezt csak Jézus Krisztus mondhatta. És amit Isten abszolút módon ígérz, az Jézus Krisztus! Benne jelenik abszolút módon a remény ellenére való remény - Jézus Krisztusban!  Benne az abszolút szentséges belépett a profánba: Ő a testté lett ige, ki közöttünk lakozott, akiben a végtelen találkozik a véges emberivel, mert ő igaz Isten és igaz ember, akiben az egy igaz, az egyetlen-egy igaz találkozik a bűnössel, hogy megmentse azt. Nem ítéletre jön, hanem megmentésre. Ez a remény ellenére való remény, kedves testvéreim. Arra kérlek, gondoljátok ezt végig a szentségnek, a végtelennek és az igazságnak a vonzatában is. Vajon van-e reménye az embernek, ha csak magában áll minden nélkül, ami szent? Van-e reménye az embernek, ha csak magában áll végesen, anélkül, hogy fölnyílna számára a végtelenségnek a valósága? És van-e reménye az embernek, ha nincs más – az apostol szavával szólva – mint az ítéletnek rettenetes várása? Az nem lehet remény, hogy azt kapom, amit érdemlek. A remény ellenére való remény, amit Ábrahám szilárd hittel hitt, mert hitte, hogy az az Isten ígéri, aki a halottakat föltámasztja, és a semmiket mint meglévőket szólítja elő, nos, ez a remény Jézus Krisztust hordozza. Őt várjuk ádventben, őt várjuk remény ellenére reménykedve, Őbenne hiszünk szilárd és biztos hittel. Őbenne jött el Istennek minden szentsége, tökéletes valósága és teljes igazsága.
Ámen

Péter apostol levelében ezt olvassuk: „mindenkor készek legyetek megfeleli mindenkinek, aki számot kér tőletek, a bennetek lévő reménységről, szelídséggel és félelemmel”(1Péter 3,15). Ha tehát számon kérnek bennünket, vagy csak kérnek minket – sőt, éppen felfokozva: ha kérlelnek bennünket, könyörögnek hozzánk –, akkor legyünk készek értelmes szót szólni, számot adni, megfelelni arról a reménységről, mely bennünk lakozik. Erre igyekszem az elkövetkező estéken is, hogy ezzel készüljünk a mostani Ádventre.
Amikor azonban a reménységről szólunk, nem árt szembe nézni néhány más, alapvető kérdéssel sem. Hadd idézzem a régi mondást:„dum spiro, spero” – „amíg élek, remélek.” Ám ugyanilyen ős-tapasztalatot fejez ki Vörösmarty keserű verssora: „az ember sárkányfog vetemény, nincsen remény, nincsen remény.” Ez az életünk nagy paradoxonja! Ezt a kettőt – amíg élek, remélek, illetve, hogy nincsen remény – gyakran egyszerre mondjuk ki. Sőt, nemcsak egyszerre mondjuk ki, hanem egyszerre is éljük. Egyszerre vagyunk reménységben és vagyunk végső lemondásban. Egyszerre éljük át, hogy a remény és a kudarc, a reménykedés és a kétségbeesés nem két tartomány, nem két külön világ. Mintha az egyik szép, színes, gyönyörű lenne, tele karácsonyi muzsikával. A másik viszont fekete-fehér lenne, mint egy szomorú dokumentum-film, melyben minden sötét, fekete, csüggesztő. És mintha csak akkor lehetnénk boldogok, ha ebből a szomorú, csüggesztő feketéből át tudnánk lépni a szép színesbe. Egyszer láttam egy észak-koreai politikai propaganda-filmet, talán 25 vagy 30 évvel ezelőtt. A főhős Dél-Koreából, a gazdag országból át akart szökni Észak-Koreába,  a szocializmus országába, a boldogság vidékére. A dél-koreai jelenetek fekete-fehérben játszódtak. Aztán amikor a mi hősünk átszökött a határon, egyszerre minden átváltott színesre. Nos, nem így van a dolog, hogy volna egy gyönyörű világ, meg volna egy rettenetes fekete-fehér világ, s csak annyit kell tennünk, hogy a szomorú élet-tartományból átlépjünk a derűsbe.
Bizony, egyszerre van bennünk remény és kudarc, nekibuzdulás és vereség, valahogy úgy, ahogy Madách Imre „Ember tragédiájában” a londoni színben olvassuk. A híres haláltánckor különböző alakok jelennek meg a szakadék előtt, s csak annyi maradt még a számukra, hogy végső szót mondjanak. Hadd idézzek néhányat, egyik sincs tanulság nélkül. A bábjátékos azt mondja: Én a komédiát lejátszottam, mulattam, de nem mulattam. A kocsmáros azt mondja: Kiitta mindenik borát, vendégeim, jó éjszakát! A kislány: Kis ibolyák mind elkeltek, majd urak, újak síromon teremnek. Cigányasszony: Jövőjét vágyni látta minden, szemét behunyja most ijedten. Azt mondja a munkás: A hét letelt, szombat este itt, kinyugszom végre fáradalmit. Ezt mondja a tanuló: Álmodtam szépet, felzavartak, szép álom jöjj most már folytatlak. A kéjhölgy: A mámor elszállt, a festék lement, oly hideg van, jobb-e odalent? Az elítélt: Maradj bilincs a hitvány por felett, más törvényt sejtek e küszöb megett. S végül a nyegle: egymást szedjük rá azzal, hogy tudunk, most a valónál mind elámulunk.
Ezek a mondatok búcsúversek, és tökéletesen kifejezik, hogy egyszerre remélünk és vagyunk kétségbeesettek, egyszerre vágyunk sikert, biztonságot, megmaradást és látjuk az elveszést. Jézus is erre tanít bennünket, a konkoly és a búza példázatában: a búza közé el van vetve a konkoly, szóig, a végső időig, az aratásig, az utolsó ítéletig együtt is vannak.
Ma a reménységet - a felolvasott Madách-i versek fényében is - a kudarc felől fogom nézni. A reménység kapcsán szólok majd kétségbeesésről, elveszésről, csüggedésről és szégyenről is, de ma, a felolvasott jézusi példázat erőterében állva, a kudarcról kell szólni. A példázat részben kudarcról és a kudarc miatt szükségszerűen beálló ítéletről, részben pedig a szeretetről és a reménységről szól.
Kudarc és ítélet. Azt mondja a szőlősgazda, a fügefa tulajdonosa: három éve semmit sem terem ez a fa, vágd ki! Tudnunk kell, hogy a mediterrán világban a termőföld kifejezhetetlenül nagyobb érték, mint Magyarországon. Nálunk csak kimegyünk, kiszórunk valamit a földre, és az megterem magától. Ám a mediterrán világban nem így van. Az öt-tíz centiméter vastag termőtalaj már vagyonokkal ér fel. Akik jártak mediterrán vidéken, láthatták, hogy sok helyen kráter-szerű termőterületeket képeznek. Ezeket kővel körülveszik, és belehordják a földet. Itt aztán egy fügefa, vagy egy olajfa, meg némi növény terem. Azért teszik ezt, mert a tavaszi nagy esők idején a csapadék lesodorná domboldalról a termőtalajt. Így mintegy előre kialakítanak kőből – hadd mondjam így, magyarosan – egy nagy vödröt, egy krátert, mely megtartja a termőréteget. Íme, most itt van egy fügefánk, de nem terem semmit. Tessék elgondolni, mennyi munka volt korábban: kialakítani ezt a termőterületet, összehordani a köveket, zsebkendő sarkában belehordani a termőföldet, elültetni a fát, várni évekig, míg termőre fordul! Eljön a termőidő első esztendeje: semmi, második esztendő: semmi, harmadik esztendő: semmi. Eredj, vágd ki – így mondja a gazda a példázatban –,  ne foglalja a földet se. Teljes kudarcról van szó, kedves testvéreim.
Ez a fügefa nem olyan, mint az útszéli fa, mely mindenkié, ilyet régen sokat lehetett látni Magyarországon is. Emlékszem, Sárbogárd és Enying között végtelen hosszúságban diófák álltak, még a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok katonái is odajártak diót verni – az mindenkié volt. Fehérre meszelt törzsük útjelzőül szolgáltak.  Ez a mi fügefánk nem ilyen. Nem valami útszéli mindenki fája. Egy szőlőskertben áll, és csak elveszi az életet, táplálékot, a termés reményét a többitől. Terméketlen. De, immár nincs tovább.
A kudarc nyomán szükségszerűen ítélet jön - és ezt az életünkre is lefordíthatjuk. Sokféleképpen szólhat efféle ítélet. Sokszor a legelső az önítélet. Gyakran magunk mondjuk ki az életünkről, hogy: az én életem merő kudarc. Nem terem benne semmi, nem azt hozza, amire készültem, amiért tanultam, amiért a másik ember szerettem, amiért az életemet fölépítettem, az életem egy kudarc. Egyszer ebben a teremben egy atyafival beszélgettem, aki öngyilkosságra készült. Egy barátjával ült itt. Meglett, erős fiatalember volt, jó életkörülmények között élt, de semmi másról nem volt hajlandó beszélni, csak arról, hogy kudarcot vallott.  Elkezdtük győzködni, hogy „de hiszen van egy családod, akit szeretsz”, - legyintett, „gyönyörű gyerekeid vannak”, - legyintett, „jó munkád van”, - legyintett, „megbecsülnek a szomszédaid is”, - legyintett, „irigyelnek az emberek….” – legyintett. Már nem tudtunk mit kitalálni. Bizony, sokszor szinte megmagyarázhatatlan ez a önítélet. Nem mondja ezt ki felettünk senki, sőt mások szeretnek is bennünket, mi mégis kimondjuk önmagunk fölött ezt az ítéletet: kudarc az életem, marad az öngyilkosság. „Batyum a legsúlyosabb nincsen” – mondja Ady Endre.
Többnyire azonban mások mondják ki fölöttünk az ítéletet. Ez akkor a legfájóbb, ha a hozzánk legközelebb állók mondják rólunk. Egy-egy családi veszekedésben olykor el is hangzik: te egy kész csődtömeg vagy! Igen, ezt néha akkor is a másik fejéhez vágjuk, ha föl akarjuk ébreszteni, föl akarjuk eszméltetni: szedd össze magadat, megvannak a lehetőségeid! Aztán sokszor úgy mondjuk ki, hogy nem is hallja az illető, csak a hozzá való viszonyunkban mutatjuk meg ezzel a kijelentéssel. Hogy például, nem bízunk rá semmit. Mert nem olyan, mint a mitológiabeli Midász király, aki bármihez hozzányúlt, arany lett belőle. Ellenkezőleg, amihez hozzányúl, abból nem lesz semmi. Máskor el szoktunk tanácsolni embereket bizonyos feladattól, munkától, megbízástól, poszttól, tiszttől – de nem közvetlenül őket magukat, hanem azokat, akik fölkérnék őket. Egyszóval: megfúrjuk őket, súlyos ítéleteket mondva. Még azt is felidézhetem, hogy mennyire fájó tud lenni, amikor egy ország politikai-gazdasági elitje mond ítéletet más társadalmi csoportok, például a szegények fölött. Nem is olyan régen még hivatalos állami doktrína volt, hogy vannak a társadalomnak léhűtő csoportjai – és volt az alapja a kitelepítéseknek, a deklasszálásoknak. A kínai kulturális forradalomról olvashattuk, hogy zeneszerzőknek mezőgazdasági munkában kellett részt venniük, mert honnan is jöhetne komoly ihlet egy muzsikus számára, mint onnan, hogy szedi a gyapotot, csépeli a gabonát, töri a rizst – mi másból? Nemrégen hallottuk egy miniszterelnök szájából, hogy Magyarországon sok a filozófus. Erről az jutott eszembe, hogy az 1920-as évek elején, a bolsevik diktatúra kezdetén a hatalom hajót bérelt és azon zsuppolta ki Szovjet-Oroszországból a filozófusokat és a vezető értelmiségieket.
Mostanában pedig ennél is súlyosabb ítéletet hallunk: menjenek el emberek ebből az országból, mert itt nem boldogulhatnak. Keressenek új országot maguknak, legyenek ügyesek, de ne itt! Aztán, olvassuk, hogy a gázár-kompenzáció kiszámításakor, a harmadik, negyedik, ötödik gyermek törtegységet képez. Egy gyermek: 0,7 egység. Ez az igazgatási bikkfanyelv is nagyon-nagyon fáj. De még tovább kell mennünk. A példázatbeli gazda Jézus képes nyelvén Istenre utal. A szőlő tulajdonosa maga Isten. Nyílván nem csak egy fügefája van. Azt mondja: immár három éve gyümölcsöt keresek rajta, nem terem. Eridj, vágd ki! Hiszen így is van ez, az élet alapvető törvénye ez – ahol kudarc van, ahol meddőség, terméketlenség van, ott ítéletet kell mondani, és az ítéletet végre kell hajtani. Miért vegye el a többitől a táptalajt? Miért foglalja csak a földet is? A szőlősgazda ítélete: eredj, vágd ki.
Emlékszünk Keresztelő János prédikációjára? A fejsze immár a fák gyökerére vettetett,- mondja, és közeleg az, akinek szórólapát van a kezében, hogy megtisztítsa az ő szérűjét! Prófétai szó ez! Prófétai szó egy nemzet fölött, prófétai szó egy vallásos közösség fölött és az egyes ember fölött is – egy fügefáról van szó, rólunk egyen-egyenként, s nem bújhatunk el a másik mögé. Nem mondhatjuk: hektárnyi területen számos fügefa van, mit számít ez az egy? Behúzódunk a többi mögé – így szoktuk. Ha kész az ítélet, hogy elvesztünk, ha kész az ítélet, hogy végünk, akkor is igyekszünk behúzódni a többi mögé. A többi: a magyar ember –, ha magyar embert találunk. A magyar ember utolsóként megy be a forgóajtón, és elsőként jön ki – szoktuk mondani. Nos, én ilyen magyar embert még nem láttam! Én – ha ugyan magyar ember vagyok - utoljára megyek be, és sokszor ki se jövök, fordulok egyet. Az egyház közössége mögé is el lehet bújni – így esik szét a mi egyházunk! Igen, nálunk is vannak gondok, bajok, de azért a budahegyvidéki gyülekezet mögé talán még el lehet bújni! Ez masszív gyülekezet, itt jó dolgok történnek. És szépen, református módon besuttyanunk ebbe a közösségbe, mindjárt van valami kapaszkodó. Egy teológus, Paul Tillich mondja erre, hogy amikor az ember szembenézni kényszerül ítélettel és kudarccal, megoldásként föloldódik valamelyik közösségben, saját létét mint közösségben való létet éli meg. Ez a magyarázata annak is, hogy észre sem vesszük, úgy belesuttyanunk a közösségbe. Én bizony be nem ülnék a ferencvárosi stadionban a B-középbe, ott üvöltöznek, eltorzulnak az arcok, „huj, huj, hajráznak” , káromkodnak, lóbálják a sörösüveget! De megmondom őszintén, voltam már Fradi-meccsen, és nagyon élveztem. Ott nem én voltam én. Ott kölcsönöztem a sikert, egy közösségtől kölcsönöztem a megtartatást, egy közösségtől kölcsönöztem a reménységet, egy közösségtől kölcsönöztem azt, aki én vagyok – noha az nem én voltam. Most azonban – a próféta szavaival -  a fejsze a fák gyökerére vettetett. Nincs tovább! S ekkor közbelép valaki.
A vincellér közbelép, és haladékot kér: „Uram, engedd meg, hogy még ebben az esztendőben körbeássam, megtrágyázzam, s ha terem, úgy jó, s ha nem terem… - és itt nagyon érdekes fordulat következik, eképpen tehát: „ha gyümölcsöt terem jó, ha pedig nem, azután vágd ki azt.” „Azután” - a görög szót magyarra is úgy kellene fordítanunk, ahogy a latinban van: in futurum – majd a jövőben. Kétszeresen ki kell vágni.  De még egyszer rövid haladékot kér: engedd meg, hogy egy kicsit körbeássam, megtrágyázzam – nem, mintha korábban ne ásta volna ki, nem, mintha korábban ne trágyázta volna meg, nem, mintha az előző esztendőben ne munkálkodott volna rajta! – aztán, ha terem, jó, s ha nem, akkor majd valamikor – in futurum - majd a jövőben… Majd a távoli jövőben…, majd újra elővesszük az ügyet. Akkor, talán, majd, valamikor…
Mit jelent ez, kedves testvérek? Azt, hogy van közvetítő, és azt, hogy van közbenjárás. Azt, hogy van szószólója az embernek. Akkor is van szószólója az embernek, amikor utolsó szavunk egy olyan kis versike lehetne csak, mint amilyeneket Madách tragédiájában hallottunk. Gondoltam, költök magam  is néhányat, de Madách magaslatait nem érem el.  Amikor a szakadék szélén megállunk a haláltánc egy pillanatára, és elmondjuk életünk sírversét, majd ugranunk kellene – akkor is van szószólónk. Ezért nem kell ugrani, nem kell az ítéletet kétségbeesve rettenetes kudarcérzéssel beváltani. Nem kell azt mondani, hogy nem várom meg az ítéletet önmagam fölött, nem várom meg az ítélőt, intézze ő. Van közbenjáró, van közbenjárás, van Jézus Krisztus. Péter apostol azt mondja, hogy „legyetek kész mindenkinek számot adni a bennetek lakozó reménységről” – és így fejezi be: „és Jézus Krisztus az Atyaisten jobbjára ültetett és uralkodik mindeneken, fejedelmeken, angyalokon, hatalmasságokon.” Jézus Krisztus az Atya jobbján ül, Ő a mi közbenjárónk. Közben jár érettünk. Haladékot kér nekünk és – ez is benne van a példázatban – haladékot kér önmagának. Még egy kicsit…, még ebben az évben…, még most… dolgozom rajta. Még körbeásom, még megtrágyázom, hátha lesz gyümölcse.
Kettőt jelent ez, és hadd szóljak ezekről befejezésül. Az egyik az, hogy a példázat igen szépen kifejezi, hogy amikor mérlegre teszed az életedet az önítéletben, vagy amikor mások ítéletre hoznak feletted, neked látnod és tudnod kell, hogy Jézus Krisztus már eddig is munkálkodott rajtad és benned. Nem most kezdi el. Csodálatos dolgokat mond el Jézus arról, hogy miképpen hat Isten megelőző kegyelme az életünkben. A megelőző kegyelem (gratia praeveniens) kifejezést a középkori teológusok találták ki, később sokat vitatták, ám nagyszerű igazság van benne. Amikor eljutok a kegyelem teljes belátására és elfogadására, rájövök, hogy terméketlen voltam, meddő, kudarc voltam, csődtömeg, hiszen eddig is jó talajban voltam, védett helyen, hiszen a plántálásától kezdve, az életem kezdetétől Jézus munkálkodik bennem. Munkálkodott veled is, benned is, rajtad is. És most ugyanezt kéri, mint közbenjáró: még ebben az esztendőben… hogy hadd tegye még ugyanezt. Csakugyan: körbeásott, megtrágyázott, gondozott, és most azt kéri: hadd szóljak a szívéhez, hadd vezessem őt csodálatosan, hadd próbáljam felnyitni a szemét, vegye észre Isten csodálatos világát. Még hadd ébresztgessem a szívét, hogy Istennél kegyelem van, hadd plántáljam belé azt az élő reménységet, hogy eltöröltetnek a bűnök, hogy van szabadulás, van kimenekedés, van megoldás.
És most hadd hirdessem nektek, kedves testvéreim, ezen a mai estén is csak ugyanezt! Hány evangélizáció volt már a Buda-hegyvidéken, hányszor hangzott ez az Ige, hányszor olvastad már a Biblia lapjain, hányszor, hányszor, hányszor hallottad már? Most hát még egyszer, hadd hirdessem újra: Jézus Krisztusnál, a közbejárónál kegyelem van, kegyelem van a számunkra. Nincs hát remény? Mondhatjuk vajon, hogy hozzám nem jön már semmi, nekem semmi sem sikerül, kudarc az egész életem, csődtömeg vagyok, elrontottam, elrontották, hagytuk, hogy így legyen? Haláltánc a vége? Mégiscsak kezdjünk bele mindannyian megírni a magunk kis versikénket, hogy majd holnap este ki-ki fölolvassa? Nem. Van közbenjáró.
Igen, nem kell szakadékba zuhannunk, nem kell kivágattatnunk, mert van Jézus Krisztusunk, és Ő hozza a reménységet. Pál apostol a Korinthusi levélben mondja: a szeretet mindent remél. Azt kell hát befejezésül mondanom, és erre kérlek mindannyiótokat, erre emlékeztessétek magatokat ezen a mai estén: Isten szeretete ébreszti  bennünk a reményt. A vincellér szereti ezt az ő fügefáját. És szeretetből haladékot kér. Szeretetből bevonja a reménység dimenziójába. A szeretet legelső munkája bennünk a reménység. Sőt, azt mondhatnám, hogy a szeretet mozgásformája, hozzánk való közeledése, és föltárulkozása első rendben a reménységben történik. A szeretet mindent remél. Így tehát, ha szeretsz, remélsz, - és ha remélsz, szeretsz. Szereted Teremtődet, szereted megváltó Uradat, szereted embertársadat. És - az elhangzottak fényében - hadd mondjam így: szereted önmagadat is. Nem mondhatsz önmagad fölött ítéletet, nem legyinthetsz önmagadra. Mivel remélsz: szeretsz. Isten szeret téged, elküldte éretted Jézus Krisztust, nyilvánvalóvá tette irántad való szeretetét és megmutatta számodra az igazi reménységet.  Ha szeretsz, remélsz, és ha remélsz, szeretsz. Szereted közbenjáródat, Jézus Krisztusodat, és benne többi embert és magadat, úgy, ahogy azt Isten szent törvénye parancsolja.
Ámen

Kedves Testvérek!
Régi szabály, hogy ha valaki – lett légyen szónok, vagy prédikátor - hosszú mondandóba kezd, az első mondatait világosan, tisztán, egyértelműen fogalmazza, hogy az első néhány mondat megragadja a figyelmünket és aztán ne is eresszen bennünket mindvégig. Ha az első néhány gondolat bonyolult, bizony a szemek lecsukódnak, a lélek szendergésre tér. Azért idézem ezt a régi szabályt, mert a felolvasott szakasz rendkívül bonyolult. Eleve hosszú mondat, szinte végigolvasni is nehéz egyszuszra, nemhogy megérteni. Ezért most nem a felolvasott szakasz elején kezdem, hanem a végével, mely  igaz és megrendítő képet állít elénk. Egy prófétai szót idéz: „bizony fű a nép, megszárad a fű és elhull annak virága”.
Bizony, múlandó az élet, olyan minden dicsőségünk, olyan az egész életünk, mint a tavasszal serkenő világ, mely a nyári szárazságban elalél, megsemmisül, és nyomát sem látjuk. Pitypang-életet élünk. Mit kezdjünk ezzel? A múltkor Jakab levelét olvastuk, és ott egy vita tárult elénk, bár Jakab nem nevezte meg nevén a vita szereplőit. De a szavaiból kikövetkeztethető, hogy ez a vita a keresztyének és a sztoikusok között folyik, még akkor is, ha a sztoikus magatartás rendkívül szimpatikus. Mit tanítottak a sztoikusok, és mit értünk azon, ha valakire azt mondjuk: sztoikus? Azt tanították, hogy minden embernek szembe kell néznie az élet múlandóságával, vagyis azzal, hogy minden változik. Egyszer fönt, máskor lent, egyszer dicsőség, máskor gyalázat, egyszer siker, máskor kudarc, egyszer erő, máskor gyengeség, egyszer szilárd az életünk, máskor cseppfolyóssá válik, és minden eliszamodik. A sztoikusok azt tartották: ha már így van, ha már minden változik, ha már minden múlandóság alá van rekesztve, a legegyszerűbb és legnemesebb dolog, ha elhordozzuk ezt. Nézz szembe bátran azzal, hogy minden elmúlik, nézz szembe bátran azzal, hogy kicsi vagy, nézz szembe bátran azzal, hogy véges az életed, hatvan, hetven esztendő adatik az embernek, és egy maréknyi por marad utána. S akkor nemes a lélek, sőt akkor nemesebb a lélek, akkor nagyszerű az ember, ha mindezt rendületlenül, rezzenéstelenül, vagy ahogy mondani szoktuk: sztoikus nyugalommal elhordozza.
Bizony, fű a nép. Megszárad a fű és elhull annak virága. Ezt mondjuk mi is, kedves testvérek, minden emberrel együtt, így a sztoikusokkal együtt is. A folytatás azonban már nem ugyanaz. S itt van a vita is, itt van a nagy kérdés, ebből bomlik ki minden. Ugyanis Péter apostol előbb befejezi a prófétai idézetet: „de az Úr beszéde megmarad örökké”. Majd így folytatja: „ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.” A keresztyének nem azzal vigasztalják egymást, hogy ha már ilyen a világ, ha már minden elmúlik, ha már csupa nyomorúság az élet, ha már meg kell halnunk, akkor éljünk úgy, mintha tudomást sem vennénk minderről. Hanem azt mondja, és azzal vigasztalja az egyik keresztyén a másikat: „de az Úr beszéde örökre megmarad!” S hozzáteszi Péter: „ez az, ami nektek hirdetetett, ezt mondtuk nektek, ezzel vigasztaltunk benneteket, ezzel bátorítottunk benneteket.”
Mi több, bátrakká kell lennünk annak a kimondására is, hogy ez konklúzió. A sztoikus konklúziója az, hogy ha elmúlik az élet, ha az ember múlandó, születésünk pillanatától kezdve életünk végéig az elmúlásnak vagyunk kitéve, akkor: nézz ezzel szembe! Legyen az a lelked emelkedettsége, hogy szemébe mosolyogsz a múlandóságnak, nem rezdülsz meg, ha a halál közeledik. Ez bizony, konklúzió. Lehet így élni, lehet ilyen magatartást kialakítani, lehet a világgal így szemlélődni. Péter apostol azonban azt mondja, hogy a konklúziónak annak kell lennie, hogy Istennek beszéde örökre megmarad. De hogy jön ez ide? Hogy lehet ilyen következtetésre jutni, hiszen csak magunkról beszélünk, hiszen csak a világot nézzük, hiszen csak a dolgokat vesszük sorra, hiszen csak azt vesszük számba, hogy már megint meghalt valaki a rokonságban, már megint emlékezünk valakire, aki évtizede ment el. Hogy jön ide Isten és Istennek a beszéde egyáltalán? Hogy lehet erre a következtetésre jutni?
Itt érkezünk el a felolvasott szakasz elejéhez, azokhoz a lépésekhez, amelyeket az apostol tanácsol nekünk. Azt mondja: „tisztítsátok meg magatokat az igazság iránti engedelmességben.” Igazságról beszél, amikor azt mondja: az ember múlandó, Isten pedig örökkévaló. Az igazságot mondja ki, amikor azt mondja, hogy az emberi élet véges, születés és halál közé rekesztett, Isten azonban örökkévaló és az Ő beszéde, az Istentől érkező ige, az isteni beszéd, tett, hatalom: örökkévaló. Tisztítsátok meg magatokat ezáltal az igazság által. Olyan szót használ itt a megtisztulásra, amelyet az Ószövetség görög fordításában is sokszor olvasunk. Ez az a szó azt a cselekménysort fejezi ki, amikor valaki vétket vagy bűnt követett el, beszennyezte magát általa, ám áldozat által megtisztul. Mózes törvényei rendelkeznek is az úgynevezett tisztulási áldozatokról. Az ilyen áldozat tevékenységek hosszú sora. Tehát most nem arról a megtisztulásról beszél Péter, amiről más helyeken ő maga is és az Újszövetség, sőt az Ószövetség is szól. Hogy ti. az ember odateszi magát Isten tisztító kezébe, hagyja, hogy Isten munkálja, formálja, alakítsa az életét, hogy rostába tegye és átrostálja. Vagy más képpel élve, olyan ez, mint amikor a fémet tisztítják, kohóba teszik, fölizzítják, kiégetik belőle a szennyező, oda nem tartozó anyagokat. Ezekben az a a megtisztítás alanya Isten. Döntő mód a keresztségre mondjuk ezt. Most azonban egy másik szót használ az apostol: az áldozatban való megtisztulásról beszél, amikor mi vagyunk saját tisztíttatásunknak a tevőleges alanyai. Mit jelent ez?
Azt mondja, hogy az igazság iránti engedelmességgel tisztítsátok meg magatokat. Ez: azt jelenti: engedelmeskedem Isten igazságának. Engedek Isten igazságának. Nagyon fontos harcterepe az életünknek, hogy elvitatjuk az isteni igazságot, szembeszegülünk vele. Sőt, Istennel szegülünk szembe. Sőt, az örökkévaló igazsággal szegülünk szembe: a zsoltárban hallottuk: „azt mondja a bolond: nincs Isten!” Az egész emberi életnek kardinális igazsága, amin minden áll, bukik és forog, hogy: van Isten. Ezért csak a bolond mondja, hogy nincs Isten. Aki azt mondja, hogy nincs Isten, annak meg kell kérdőjeleznünk elmebeli képességét. – Tisztítsátok meg magatokat, engedjetek az igazságnak, engedjetek az Isten igazságának. Itt a megtisztulás  az engedelmességet jelenti.
De rögtön folytatja az apostol, hiszen kérdezhetjük, mi lenne akkor ez a megtisztulás vagyis engedelmesség. Egy mondatban így fejezi ki: képmutatás nélküli szeretet. A modern nyugati civilizáció egy rendkívül súlyos betegségtől szenved. Beérkezett a nyugati civilizációba a keleti kultúrának egy gondolata, mély, meghatározó filozofikus gondolata, mellyel mindennapokra lefordított változatban is találkozunk az úgynevezett pop-kultúrában. E tétel szerint minden viszonylagos, semmi felől nem lehet végleges szót mondani. Minden képlékeny. Aki ismeri a híres keleti szimbólumot, a jing-jangot, melyben a sötét és a világos, a hímnemű és a nőnemű, az igaz és a hamis egybeolvadva, egybefordulva alkot kört, az képszerűen is látja, hogy mi ez a gondolkodás. Minden össze van keverve, semmire nem mondhatunk végső szót, végső igent, végső nemet. Azért mondom ezt, mert bármennyire is divatos ez a gondolkodás és bármennyire is beszivárgott már a tudatunkba, Isten világában igenek vannak, és nemek vannak. Jézus azt mondja: „legyen a ti igenetek igen és a ti nemetek nem. Minden, ami ezen felül vagyon az ördögtől vagyon.” Az igen igen, a nem nem. És amikor képmutatás-nélküli szeretetről beszélünk, erre világítunk rá.
Hadd mondjak néhány példát. Képmutatás nélküli szeretet. – Úgy szeretlek, és azzal az arccal szeretlek, aki én vagyok. Ez így nem megy – mondhatná rá bárki. Ha én szeretek valakit, akkor felteszem a jobbik arcomat. Én még nem láttam fiatalokat, akik éppen járni kezdtek egymással, hogy azt mondaná fiú a lánynak, nézd, én egy lusta link vagyok, de azért szeretlek, járjunk együtt. Nem hallottam még lányt sem azt mondani fiúnak, hogy én egy állhatatlan természetű hisztérika vagyok – de szeretlek, járjunk együtt. Dehogyis. Föltesszük a jobbik arcunkat, az ünneplő arcunkat, a szép arcunkat. Mikor elmeséljük valakinek a történetünket, az életünket – hallottatok már olyat, hogy így kezdte volna valaki: Kedves barátom, hadd mutatkozzam be. Öt éves koromban átmásztam a Mező bácsi kertjébe, elloptam a körtéjét. Nyolc éves koromban meghazudtoltam édesanyámat, tizenkét éves koromban elcsórtam az öcsémtől a zsebpénzét – ez vagyok én!? Dehogyis hallunk ilyet! Elmondjuk, hogy boldog gyermekkorunk volt, szorgalmasak voltunk, nagyon jó körülmények között nőttünk föl, a szüleinket nagyon szerettük és boldog testvéri közösségben éltünk együtt. A szebbik arcunkat mutatjuk be. De vajon ez az igazi arcunk?
Képmutatás nélküli szeretet: vedd le az álarcod. Ne félj, vedd le az álarcot, hadd lássék, és hadd tessék ki, hogy ki vagy! Persze, tudom, megijedünk mi ettől, óriási kockázat van itt. Ha a másik megtudja, hogy ki vagyok én, vége a világnak, hátat fordít nekem, többet nem kellek neki! Az apostol filadelfiáról, az embertárs iránti szeretetről szól, ez legyen képmutatás nélkül való. Szinte el sem tudjuk gondolni – elvileg, principiálisan –, hogy a szeretet lehetne képmutató, s mégis az egész élet mindennapos gyakorlata ezt bizonyítja. Nemrégiben egy házaspárral beszélgettem, mély házassági válságban vannak, próbáltam nekik segíteni, amennyire egy lelkész tud. Javasoltam nekik, hogy gomboljuk vissza a kabátot. Hol kezdődött a kapcsolatuk, mivel kezdődött, hogyan töltöttek el eddig egymással hosszú-hosszú éveket, évtizedeket. S egyszer csak kiderült, hogy valamikor, nagyon-nagyon régen egy hazugsággal elindult valami rossz a kapcsolatukban. Az egyik fél is tudta, hogy hazudott – mert ő hazudott –, a másik fél is tudta, hogy hazudott emez, de nem merte rápirítani. S onnantól kezdve fölépítettek egy közös életet a hazugságra. Egyik füllentést a másik hazugságra. Akik falun nőttek föl, tudják, mi a kukorica-csutka. Gyerekkorunkban, amikor ültünk a konyhában és morzsoltuk a kukoricát, a megmaradt csutkával játszottunk, csutka-várat építettünk. Kettőt így, kettőt amúgy, keresztkötésben, raktuk gúlába. Aztán egyszer bejött a nagymama, odanyúlt, mert a sparhertben már nem volt tűzrevaló, kikapta a legalsót csutkát, összedőlt a csutkavár. Sírtunk, hogy összedőlt a nagy épület. Hány és hány ilyen élet dől össze, kedves testvéreim? Csutkavár. Egyik füllentés, másik hazugság, egyik képmutatás, másik képmutatás! Persze, értjük a rációt, hiszen szeretni akarunk, és azt szeretnénk, hogy a másik szeressen.  Figyelmeztet azonban az apostol, hogy ezzel csak egy illúzió-halmot építesz föl, ha szereteted képmutató – ezért inkább engedj az igazságnak! Isten igazság és nincsen Őbenne semmi hamisság. Isten mindig igazi és valódi arcát mutatja neked Jézus Krisztusban, Ő Isten arca, Ő Isten igazsága. Ő az, aki Isten maga teljes istenségében. Engedj az igazságnak, tisztítsd meg magad, vedd le az álarcodat.
Majd így folytatja: „egymást tiszta szívből buzgón szeressétek, mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból Istennek igéje által mely él és megmarad örökké.” Emlékszünk, a bevezetőben azt mondta az apostol: az ember múlandó, az ember olyan, mint a mezei virág, gyönyörű egy ideig, aztán nyomát sem látjuk, de Istennek beszéde, Istennek igéje megmarad. Hallom is az ellenvetést! Hát rendben van, Tiszteletes úr, szép dolgokat tetszett itt mondani az igazság iránti engedelmességről, képmutatás nélküli szeretetről! Na de hát hogyan? Hogyan lehetséges ez? Így, kedves testvéreim, ahogy az apostol mondja: mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból Isten igéje által, amely él és megmarad örökké.
Hogy jól értsük, engedjétek meg, hogy egy rövid kitérőt tegyek. Nem fogom hosszasan fejtegetni, mindenki érteni fogja. A reformáció korától kezdve vita dúl a lutheránusok és kálvinisták között arról, hogy Isten hogyan végzi bennünk az Ő munkáját. A lutheránusok azt mondják, hogy Ige és a Szentlélek által. Ezt a kettőt összekapcsolják, és az igét és a Szentlelket ily módon nem különböztetik meg. Ahol ige van, ott van Szentlélek, ahol Szentlélek van, ott lennie kell igének. Mi reformátusok azt mondjuk, hogy Isten bennünket az Ő Szentlelkével és igéje által. Nos hát, négyszáz éve vitatkozunk az evangélikusokkal, elsősorban persze a teológusok, de talán ezt a finom különbséget a gyülekezet is megérti. Isten Szentlelkével- vagyis önmagával - és igéje révén – vagyis igéje által -  alakít bennünket új életre. Az, hogy neked új életed lehet, az, hogy Isten gyermeke lehetsz, az, hogy Hozzá tartozhatsz, és elszakíthatatlanul tartozhatsz Hozzá, ez magának Istennek a munkája tebenned, az Ő Szentlelkének a munkája. A Lélek hoz téged új életre.
Itt pedig az igéről beszél az apostol, és ezért mondja nyomatékkal még egyszer „mint akik újonnan születtetek nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten igéje által, mely él és megmarad örökké”. Igéje által. Az ige, kedves testvéreim, itt eszközt jelent. Istennek örökkévaló és megáldott eszközét, amellyel bennünket új életre segít. Ha azt kérdezed tehát, hogyan engedjek Isten igazságának, s egyáltalán hol van ez az isteni igazság – nos a felelet az, hogy az igében van, Isten szent és kinyilatkoztatott igéjében. – És hogyan éljek általa? – hangozhat a kérdés. Naponként. „Naponként újuljatok meg” – mondja Pál apostola Római levélben. – Élj naponként az igével. Táplálkozz vele. S harcold meg naponként az igével való harcodat. Megtisztításról, öntisztításról beszél az apostol, s ha hozzáteszem ehhez azt a vonatkozását is, hogy mire szoktunk még az igével élni, talán teljesebb lesz a kép. Egyszer valaki elmesélte, hogy családi konfliktusba keveredett. Ő maga hívő, bibliás ember volt, s ebben a vitában súlyos, megalázó vereséget szenvedett. Rápirítottak valamit, összeomlott, megsemmisült, vége volt a képmutatásnak. A családban egy szempillantás alatt mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem az, akinek mondja, mutatja, teszi magát. Elmondta, hogy ebben a megszorított, sarokba szorított pillanatában a kezébe került a Biblia, és nem tudott mást tenni, napokon keresztül olvasta a Bibliát, és hihetetlen, fölfoghatatlan nagy vigasztalást kapott az igéből. Igen, az ige vigasztal, kedves testvéreim. Hányan tudják elmondani, hogy amikor gyászuk volt és nem tudtak mitévők lenni, mert akit szerettek, kitűnt az életükből, s csak motoztak odahaza, tették az egyik dolgot ide, a másikat amoda, de aztán kezükbe került az ige és csodálatos vigasztalás áradt az életükbe. Azt tudom mondani, hogy szinte nyolcvan százalékban így – ha szabad ezt mondani – használjuk az igét. Az ige vigasztal, az ige bátorít, az ige erősít, az ige megnyugtat, a bibliai üzenetek segítenek talpra állni, nagy erő van bennük. Most azonban arról a húsz százalékról hadd szóljak, ami szintén elengedhetetlenül fontos, mert ha nem száz százalék az igével való élésünk, akkor hiába a nyolcvan, az sem ér semmit.
Időnként meg kell birkóznod az igével. Nem boldog szívvel öleled magadhoz, hálatelt lélekkel, amikor kaptál vigasztaló üzenetet, Isten aranyló szeretete körülsugározta az életedet és letörölte könnyeidet, nem. Ilyenkor intelemmel találkozol, feddéssel, próféciával, ítélettel, és az ige csalhatatlan mérlegére kerülsz. talán az a titokzatos ujj már a te szobád falára is kiírta: „megmérettél, és könnyűnek találtattál”, de ne fuss el tőle, ne csapd össze a Biblia lapjait, küzdj meg vele, harcolj meg az Isten igazságával, hogy engedelmeskedni tudj neki, hogy életedet formáló hatalommá legyen. Mégpedig miért? – Azért, kedves testvéreim, mert Istennek ez az igéje él és ez az igéje marad meg örökké. Él az ige. És hat az ige. És megmarad örökké. A te igazságaid el fognak múlni! Ami ma a te nagy igazságod, az holnap semmi lesz, amire ma rá tudnád tenni az életedet és legszentebb meggyőződéseddel vallod, hogy így van és úgy van és az van és egy életem, egy halálom, ráteszem az életemet… nos, emlékszel rá, hogy két éve mi volt az? És tíz éve mi volt az? Húsz éve? Hogyan? – Hát nem emlékszünk. Ám az ige él és megmarad örökre.
Egyedül ezért érdemes harcolni. Egyedül ezért érdemes megverekedni önmagunkkal is, hogy a maradandóra álljunk rá. Mert a maradandóban nyerjük meg azt, ami nem múlik el. Az új születésben, az újjászületésben lesz a miénk az, amiről a prófétát idézve Péter apostol is szól. Bár minden test olyan, mint a fű, az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága, megszárad a fű, és virága elhull, az Úr beszéde megmarad örökké. Maradjatok meg énbennem – mondja Jézus, és én is tibennetek. Maradjatok meg Jézusban, igéjében, szent szavában, mely él és örökkévaló és akkor ti is megmaradtok. Akkor az életünk múlandóságával, a kicsiségeivel, a vereségeivel, azzal, hogy minden változik, és nem javunkra változik, mindezzel tehát úgy tudunk szembenézni, hogy bennünk ott él már a boldog bizonyosság. Nem az a helyes magatartás, hogy megvonom a vállam, és úgy teszek, mintha ez az egész nem számítana. Hanem az a helyes válasz, hogy leteszem az álarcot, vállalom igazi önmagamat, Jézus által átformált, újjászült életemet, és szabad szívvel, képmutatás nélkül szeretem felebarátaimat. Ugyanis Isten végső módon csak ezt az egyet akarja tőlünk. Az Ő parancsa, örök igazsága: „Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat!” Ha ezt betöltötted, betöltötted rendelésedet. Ha azt betöltötted, Istennél és Istenben vagy, és Őtőle, aki él és megmarad örökre, senki és semmi soha el nem választhat.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Márk evangéliumát olvasva egyre nyilvánvalóbb, hogy nem tudjuk az evangéliumot különálló szakaszokban olvasni és értelmezni, valóban az egész evangéliumot végig kell olvasni, hogy a végégére eljutván az egyes eseményeket, beszédeket, vitákat, történéseket– mintegy visszafelé tekintve - teljes világosságukban megértsük. Egy bölcselő mondotta, hogy így vagyunk az emberi élettel is, ha az isteni világ felé haladunk. Úgy vagyunk, mint az a csónakos, aki a menetiránynak háttal ülve evez, a célt igazából nem látja, csak sejti, de miközben előrefelé halad, visszafelé tekintve jól látja mindazt, amit megtett. Így vagyunk az életünkkel is, ha éppen benne vagyunk a sűrűjében, nem is értjük, ami épp ott történik velünk, de visszafelé tekintve átlátjuk a dolgokat.
A felolvasott szakaszban is két momentum áll előttünk, és az egyik a másikat világítja meg, de különösen az utóbbi világítja meg az előbbit. Márk evangéliumának 12. része vitákat tartalmaz.  Jézus a templomban van már, a passióra készülődik, az utolsó tisztázások vannak hátra. A vitapartnerekkel, ellenfelekkel sok mindenről esik szó, újra meg újra előkerül Jézus hatalma, az evangélium igazsága, a helyes cél, melyre Isten meghívta az embert. Ennek a vitatkozásnak a végén mondja Jézus: őrizkedjetek az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni a zsinagógában és az asztalfőn a lakomákon. A főemberekről van szó, minden kor tekintélyeseiről, akik nem valami véletlenségből kerültek első helyre, hanem, mert szeretik azt. Vagy ha véletlenül is kertültek oda, időközben megszerették. Szeretik a hosszú köntöst, mely a régi időkben a hatalomnak, a gazdagságnak, tekintélynek volt a jele, szerették, ha megsüvegelték őket, és szerették, ha a főhelyre ültették őket, lett légyen az zsinagóga, vagy egy lakoma. Önmagában véve talán nem lenne olyan nagy bűn,  ha valaki becsvágyának enged, és mindig előre nyomakszik, és ő akar az első lenni, ám így folytatja Jézus: felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak, ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.
Egy pillanatra rá tudunk itt látni a vallásos életnek az egyik legsötétebb, legárnyékosabb oldalára. Belátunk egy pillanatra abba a kis utcácskába vagy közbe, ahol soha nincsen kivilágítva, és ha belátunk, megborzongunk, s azt érezzük, nekünk nem szabad arra menni, ott nem szabad átmenni, az egy sötét szakasz – inkább elkerüljük. Mi ez a sötét, árnyékos oldal? Azt mondja Jézus: színlelésből hosszan imádkoznak. Nemcsak az elöl ülést szeretik, a rangot, a köszöntgetést, a stallumot, nemcsak az emberek közötti megdicsőülést akarják, hanem szeretnének a hit dolgában, a vallás dolgában is az első helyen állni. Tehát színből hosszan imádkoznak.
Azt hiszem, hogy mi, 21. századi keresztyének már sokszor éppen a másik végén vagyunk a dolognak, mi színből röviden imádkozunk. Annyira rajtunk van Jézusnak ez a szava, hogy imádkozni sem merünk, nehogy képmutatás bűnébe essünk. De nem volt ez mindig így. Jézus korában nagy tekintéllyel bírt, aki hosszan tudott imádkozni. Akkoriban úgy érezték, hogy az ilyen emberben bőséggel terem buzgóság, abból az emberből, a szívéből kiárad mindaz, amit Isten elé oda lehet vinni, az olyan ember, aki hosszan tud imádkozni, megkapta Istentől a szép beszédnek, a könyörgésnek, az imádságnak, a közbenjárásnak a különös ajándékát. Nahát akkor, nemcsak a lakomán kell a főhelyen ülnie, nemcsak a piacon kell köszöngetni, nemcsak szép stallumot kell neki adni, hanem a vallási életünkben is oda kell állítani az első helyre, hogy mi, szerények, kevesebb vallási képességgel bírók, mi, akik inkább csak cidrizünk az Isten előtt és föl se merünk tekinteni, találtunk egy szószólót, menjen ő előttünk. Milyen sokszor történik, amikor valahova egy petíciót vinnénk, elmondanánk a dolgunkat, hogy valami hangos meg bátor ember keresünk, legyen ő a mi szószólónk. Menjen, aztán mondja el, mi meg odaállunk mögé. Mennyivel inkább – kedves testvérek – Istennel kapcsolatban. Mit tudok az én Istenemnek mondani? Mit tudok én mondani, csak egy szót is, amiről ne derülne ki két perc alatt, hogy kopott és kiüresedett beszéd. Mit tudok az én Istenemnek mondani, hiszen a közelébe sem merek menni, mert rám sújt villámával, összes  vétkem, bűnöm, nyomorúságom, elesettségem miatt?! – Jaj, de csodálatos dolog, hogy vannak akik – ha szabad ezt mondani – mintegy maguktól  is elé állanak! Hát mögéjük állunk. De, mondja Jézus, nézzétek, ezek az emberek nem azért mennek Isten elé, mert kaptak egy különös ajándékot, nem azért imádkoznak hosszan, mert szeretnék az imádságukban minden kérésünket, minden bajunkat, sőt minket is belefoglalni, és Istennek elmondani. Itt is elsők szeretnének lenni. És már halljuk is Jézus ítéletét: akik elsők akarnak lenni, azok lesznek az utolsók. Akik azért igyekeznek Isten elé, mert ott is elsők akarnak lenni, ott is fölül akarnak lenni, ott is meg akarják szerezni az első helyet – azok utolsók lesznek.
Aztán azt is hozzáteszi Jézus, és ezért válik drámaivá a dolog – felemésztik az özvegyek házát. A régi Izraelben, s ezt éppen Márk evangéliuma 12. részéből látjuk, az élet egész teljessége egybesűrűsödött a szentély körül, Isten körül. A régi Izrael teokratikus rendben élt, Isten törvénye, Isten rendje határozta meg az életet. Ehhez az is hozzátartozott, hogy az emberek az életükkel – és ha az életüket a pénzük fejezte ki, a pénzükkel – is ott álltak Isten előtt. Márk evangéliuma 11. és 12. részében legalább négyszer van szó pénzről. Pedig a templomban vagyunk. Először azt halljuk, hogy Jézus felborogatja a pénzváltók asztalát – máris pénzzel találkozunk. Utána elmondja a szőlőmunkások példázatát, abban is pénzről van szó, a gazda elküldi a szolgáit, majd a fiát a szőlőmunkásokhoz, adják meg a ráeső részt. Aztán megkísértik Jézust az adópénzzel: kinek kell adózni? Kell-e egyáltalán adózni? Ott is csörög a pénz. És most itt, negyedjére, azt olvassuk, hogy Jézus odaül a perselyhez és nézi az adakozókat.
De előtte még ott áll ez a rettenetes ítélet: a főemberek fölemésztik az özvegyasszonyok házát. Egy mérhetetlen dráma jelenik meg itt. Az özvegyasszony az, aki magára maradt, akinek nincs senkije. Már az ószövetségi próféták mennydörögnek Isten népe fölött, a mózesi törvényekre hivatkozva: a szegényet, az özvegyet, az árvát, a jövevényt fogadd be, mert te is jövevény voltál egykoron… Arról mennydörögnek a próféták, hogy a gazdagok telhetetlenül elcsikarják a szegényektől azt a keveset is, amijük van. Erre mondhatnánk, hogy ezek a politikusok, ők ilyenek, ezek a miniszterelnökök, azok ilyenek, ezek a gazdagok, akiknek soha semmi nem elég, akiknek feneketlen bendő a gyomruk, melyben minden elvész. De most azokról mondja ezt Jézus, akik tudják az írásokat. Az írástudók felől mondja. Ezek nem filozófusok, nem bölcsészek, nem okoskodó emberek, ők bizony Isten törvényének magyarázói, ők azok, akikhez minden vitás ügyben oda lehet menni és ők Isten törvényei alapján ítélnek. S mit hallok? Fölemésztik az özvegyek házát. Elcsikarják tőlük, kiszedik belőlük mindenüket. Miért is, miért is lehet ezt? Azért is, mert az özvegy, aki magára maradt, akinek meghalt a férje, s talán nincsenek gyermekei, talán rokonok nélkül maradt, nos, ő jeleníti meg valóságosan is a teljes mértékben kiszolgáltatott embert. Ő az, aki magára van, mint a kisujjam – ahogy szoktuk mondani. Neki már nincsen semmije, csak a teremtő Istene. De akik elöl ülnek a lakomákon, akik hosszú köntöst vehetnek magukra, akiket megsüvegelnek a piactereken, akik az imádságban elöl állnak: jertek mögém, leszek én a ti szószólótok a Mennyei Atyánál, azok elszednek mindent ezektől a szerencsétlenektől. Mindent. Megemésztik házukat. Ma is, régen is és a jövőben is így lesz, ha azt mondjuk, hogy valakinek a háza, az az életét jelenti. Az a fedél a feje fölött, az a hajlék, ahol álomra hajthatja a fejét, az a hely, ahol védelmet talál bármi ellen is – ez a háza, ez az élete. És ők ezt megemésztik. Az is kell nekik.
Hogy mennyire mély ez a dráma, azt a rákövetkező történetből értjük meg, amikor Jézus leül a templomi persellyel szemben és nézte, hogy ki hogy dobja a pénzt. S látta, hogy sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény öregasszony pedig bedobott két fillért, azaz egy krajcárt, egynegyed dénárt, egy napszámnak a negyedrészét – mai mértékben talán 3-400 forintot. S Jézus azt mondta: látjátok, ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe, mert amazok mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát. Mit fejez ki ezzel Jézus?  Először is azt, hogy írástudók, akik elől járnak, akik nagy emberek, akiknek van szava, akiknek a kérésére megnyílnak a pénztárcák, és az adakozó szívek, valami nagyon különös álságban vannak. Ezt világítja meg ez a történet. Miért a szegény özvegyasszonyokon zsarnokoskodnak? Miért nem azoktól kérnek többet és többet – bocsánat a kifejezéséért – akiknek meg se kottyan?
Azért, mert a szegény özvegyasszony kész mindenét adni, mikor Istenével áll szemben. Mint mondtam, az özvegyasszony valóság is és szimbólum is. Annak az embernek a szimbóluma, aki tökéletesen átéli és tudja, hogy csak Istenre támaszkodhat. Az özvegyasszony az, akinek tulajdonképpen nincs is semmije, mert nincs senkije. Vagy fordítva, számára azért nem érdekes, hogy van-e valamije, mert egyvalakinél mégiscsak ott van, ez az ő Istene. Mindent oda tud adni, ha kell. S ha végignézzük a vallások történetét, akár csak a református egyház történetét, azt látjuk: a szegények, a magukra maradottak, akiknek nem volt senkijük, csak az Istenük, szabadon, önzetlenül, nyitott szívvel adtak, s ha kellett, mindent adtak. Ám most nemcsak a szegény özvegyasszony fölmagasztalásáról van szó (látjátok, ő adta a legtöbbet, mert ő mindenét odaadta!) hanem fény vetül azokra is, akik mádképp adakoznak, és azokra is, akikre Jézus ítéletet mond.
Először azokra vetül fény, akik szintén adakoznak, sokat is, meglehet, sokkal, sokkal többet, többszörösét, százszorosát, ezerszeresét annak, amit ez az özvegyasszony adni tud. Jézus mégis azt mondja az özvegy adta a legtöbbet. Szám szerint nem, ez biztos, hiszen egy pénztárkönyvben, banki elszámolásnál, anyagi kimutatásnál a két fillért nem lehet az élre tenni. Ez ott van a sor legvégén – két fillér, az szinte semmi. Ezt észre sem veszi az ember, ha elgurul tőle. Ezt számon sem tarjuk már. Vannak háztartások – sok helyen látom –, ahol az egyforintost meg a kétforintost, sőt még az öt forintost is csak bedobálják egy dobozba, aztán év végén összeszámolják, s odaadják a gyereknek zsebpénznek. Nem bíbelődnek vele. Kis pénz az. Kedves testvérek, ha most Jézus ideállna a Budahegyvidéki templom perselyéhez nézni, hogy ki hogyan adakozik, és valaki bedobna két egyforintost, és erre azt mondaná, hogy ő adta a legtöbbet, ugyancsak furcsán néznénk, és mondanánk, köszönjük szépen, Mesterünk ezeket a szavakat, de ennyiből nem lesz kifizetve a villanyszámla, ennyiből nem tudjuk kifizetni a hitoktatókat, ennyiből nem fogunk a gyerekeknek karácsonyi ajándékot venni, ennyiből nem megyünk semmire. De ott áll egy mély, isteni igazság, hogy ez a kevés a legtöbb, mert ez a kevés valaki számára minden.
Másodszor, újra föl kell tennünk a kérdést: ezek a mi elöljáróink, élenjáróink, főimádkozóink, nagy stallumban ülőink, lakomákon köszöntőt mondóink vajon miért nem azoktól kérik az adományt, akiknek az a sok is, amit betettek, voltaképpen kevés. Miért nem őket zaklatják? Miért nem őket nyomorgatják? Miért nem őket zsarolják? Miért nem az ő házaikat akarják fölemészteni? Ezen a ponton értjük meg azt a különbséget, amit Jézus példálózása megmutat. A különbség nem számokban fejeződik ki, hanem az özvegyasszony egyszerű gesztusába. Ő közvetlenül adja. Amikor Jézus azt mondja, hogy „fölemésztitek az özvegyek házait”, akkor egy régi szokásra utal, arra nevezetesen, hogy úgymond, meg lehetett egyezni. Voltak ott jól imádkozó testvérek, akik elöl álltak a könyörgésekben, szép szavakkal tudták odavinni Isten elé az emberek könyörgéseit, vallásos értelemben nagyot tudtak produkálni – nos, ők megegyeztek az emberekkel. Még az özvegyasszonyokkal is. Majd mi elrendezzük a dolgot. Bízd ránk, mi elrendezzük az egészet. Kérésed van Istenhez? – Elrendezzük. De tudod, fáradtságba kerül ez a kérés, tudod, ugye, hogy nagyon neki kell ám gyürkőzni Isten előtt, hogy a helyes szavakat megtaláljuk. S te tudod, azt az áldozatot nagyon ügyesen meg kell ám csinálni, mert bonyolult a törvény. 613 van belőle az Ószövetségben, meg még amit a rabbik hozzátettek. Az akár több ezer, az egy szövevény, egy dzsungel. Nagyon szívesen végigvezetlek ezen a dzsungelen, bízd rám magad, de a kalauz, az isteni idegenvezető bérét meg kell adni. A lelki rezsiköltséget meg kell adni, kerül, amibe kerül. Ám ez a mi özvegyasszonyunk nem adja senkinek a kezébe a pénzét – hanem bedobja a perselybe. Közte és az ő Istene között közvetlen a kapcsolat. Ha Jézusról azt mondja valaki, hogy vallási forradalmár volt, bár nem szeretem a hit terén a forradalmár szót, ebben a vonatkozásban egészen biztosan igazat mond? Jézus többek között azért jött, hogy meggyőzzön bennünket arról: lehetséges Isten és ember a közvetlen kapcsolat. Ha volt az emberiség történetében vallásos forradalom, akkor ez volt az, kedves testvéreim. A ember szokás szerint úgy érzi, hogy az isteni hatalomhoz csak közvetítőkön keresztül lehet eljutni. Valamit oda kell iktatni: egy pajzsot, hogy az isteni villámok agyon ne sújtsanak, egy szépen imádkozó valakit, aki az én dadogó szavaimat szép imádsággá teszi, vagy egy papi rendet, kik elvégzik értem az áldozatot. Nekem is mondták sokszor,  ifjú pap koromban főleg, ha beteget mentem látogatni, vagy családot látogattam, s hívogattam az embereket istentiszteletre, Biblia-órára, gyülekezeti életre: tiszteletes úr, imádkozzon helyettünk is, magának ez a dolga! Ilyenkor mindig azt mondom magamban: hol van az én Jézusom, hogy ennek az embernek a szívében is forradalmat hajtson végre?! Mert ez az igazi forradalom: ez mindennek a megfordítása. Mióta az ember föllázadt Isten ellen, és maga istenévé akart lenni, azóta az emberiség vallási története semmi egyéb, mint az, hogy folyamatosan odatesszük Isten és magunk közé a közvetítőket, a szerkezeteket, a vallási rendeket, institúciókat, sorba, sorba, sorba – a végére sem tudunk érni. Egészen pontosan, az elejére nem tudunk elérni, mert mindig a sor végén vagyunk. És a távolság egyre inkább bejárhatatlan. Amikor Jézus fölborítja a pénzváltók asztalát, amikor Jézus azt mondja: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, amikor Jézus azt mondja, hogy az az özvegyasszony, aki odament a perselyhez és betette mindenét – forradalmat hajt végre. Ezért olyan megrendítő, amit az írástudókról mond: felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak, szeretnek hosszú köntösben járni, szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni zsinagógákban, és szeretnek az asztalfőn ülni lakomákon – ezek az emberek mindent szeretnek, de egészen pontosan: csak magukat szeretik. Szeretik magukon a hosszú köntöst, szeretik magukat abban. Szeretik, ha hosszan köszönnek nekik, és szeretik magukat, amikor ezt a megtiszteltetést megkapják. Szeretik a főhelyet, és önmagukat a főhelyen szeretik. Másutt nem. Ezeknek lesz legsúlyosabb az ítélete. Mert annak van a legsúlyosabb ítélete, aki, vagy ami eltávolít Istentől. Annak van legsúlyosabb ítélete, aki messze visz az Istentől. És azért a legsúlyosabb, mert ezt Istenre hivatkozva teszi. Mert azt ígéri, közelebb visz, mert az ígéri, hogy a te szavad is odakerül az ő imádságába. Azt mondja, hogy a te áldozatod is kedves áldozat lesz, csak hozzáteszem a magaméhoz.
Ennek az özvegyasszonynak az egyszerű közvetlenségében minden benne van. Hogy még jobban értsük, Jézus egyik példázatára szeretnék hivatkozni, a hamis bíró példázatára. Ez az imádkozásról szól. A példázatnak is van egy másik főszereplője, egy özvegyasszony, aki hosszú ideje zaklatja ezt a hamis bírót, aki magáról egyébként azt mondja: embert nem becsülök, Istent nem félek, én vagyok a bíró, amit ítélek, az lesz, hagyjon békén engem ez az özvegyasszony! De az addig jár a nyakára, mígnem elunja a bíró, és azt mondja: megadom mostmár neki, megítélem most már neki, csak hagyjon békén engem. S ekkor Jézus azt mondja: így kell imádkozni és soha meg nem restülni. Emberi példa ez, de újra a közvetlenségre utal. Vagy hadd mondjam el a másik példát, a tizenkét éve vérfolyásos asszonyt. Nem kér ő egyetlen tanítványt sem: vigyetek Jézushoz, csak azt mondja: ha a köntöse szegélyét megérintem, meggyógyulok. Ez a Jézus forradalma, kedves testvérek. Mindannyiunknak lehet imádsága, és mindannyiunk imádsága lehet kedves Isten előtt. Mindenféle közvetítő, mindenféle alku, mindenféle befolyás nélkül, közvetlenül oda tehetjük az életünket Istenünk kezébe. Akik szeretik, ha ők mondják a tósztot, és rájuk mondják, akik szeretnek hosszan, de képmutatásból imádkozni, azoknak súlyos ítélete lesz. Mindegyiktől azt halljuk, hogy sok, sok, több, több, több, még több. És íme, itt áll előttünk egy özvegyasszony, akinek nincsen senkije és nincsen semmije, s mégis őbenne jelenik meg a minden. Mert mindenét odaadja Istenének, aki az ő Mindene. Mert mindenét odateszi annak kezébe, akitől mindent kapott. Boldog, aki érti Jézus tanítását, boldog, aki őrizkedik azoktól, akik csak elöl akarnak állni, mindig elsők akarnak lenni, mert sok elsők lesznek utolsók, és az utolsókból lesznek az elsők.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán egy vagy két esztendeje azt hihettük, hogy amikor majd elérkezünk 1956 ötvenedik évfordulójához, akkor emelkedett érzésekkel fogunk ünnepelni, s nem azokkal, amelyek most vannak bennünk. Azt gondoltuk tizenöt, de még öt esztendeje is, hogy olyan ünnepünk lesz ez, amelyben mi, későbbi utódok az egykoriakkal, akik még megmaradtak, úgy ünnepelhetünk, abban az érzésben, hogy 1956 csodája fölragadta ezt az országot, s újra egynek érezhetjük majd magunkat, újra felhőtlenül, szabadon, boldogan ünnepelhetjük hálás visszatekintéssel az évfordulót.
Mégsem így van ez ma. Olyan érzések, gondolatok vannak most bennünk, melyek nem reményeinket tükrözik vissza, hanem azt a helyzetet, amelyben most élnünk kell. Lehetne mondani Nehémiással együtt, hogy szomorú az ábrázatunk ezen az ünnepen is, s nem azért, mert betegek vagyunk, hanem azért, mert fáj a szívünk. Nem azért látszik rajtunk levertség, fájdalom, mert betegség vett volna erőt rajtunk, hanem mert összetört a szívünk, mert ami 1956-ban az igazság tétje volt, még mindig várat magára. A tegnapi igehirdetésben elmondottam, hogy 50 évvel ezelőtt a református egyházban a Biblia-olvasó kalauz szerint 1956. október 22.-én Nehémiás próféta könyvét kezdték olvasni, tehát október 23-án a most fölolvasott igét olvasták. S talán nem vagyunk távol azoktól, kik akkor, október 23-a reggelén, nem tudván, mi fog majd történni, ennek az igének a világosságában mintegy előre megérthették azt, ami majd bekövetkezett. S talán – engedtessék meg, hogy azt mondjam -  ez az ige ma is, hiszen Isten igéjének ez a titka, előre megmutat nekünk valamit.
Ahhoz persze, hogy ezt jól értsük, azt is értenünk kell, amiről ott és akkor szól az ige. Nagyon röviden arról szól, hogy Nehémiás, aki távol van hazájától, ám értesült az otthoni szomorú eseményekről, illetve nem-történésekről, értesült, hogy évtizedek teltek el, de Isten népe mintha továbbra is rabságban élne, olyan tehetetlen, mintha továbbra is szétszórtságban lenne, nem építi újra azt, ami egykor elveszett, ezt hallva Nehémiás igen megszomorodik. S mielőtt a király elé kerülne, mély bűnbánatban, imádságban, böjtben Istene elé áll, kegyelmet kér. Isten kegyelmét kéri. Nincs ugyan mire hivatkoznia, nincs érdeme, amit oda vihetne Isten elé, csak egy bűnös ember áll ott egy bűnös nép képviseletében, így kéri Isten kegyelmét. Nemrégiben, talán szeptember végén valaki azt mondotta nekem, az országban történteket kommentálva: tiszteletes úr, talán még nem vagyunk méltók arra, hogy csoda történjen velünk! Sokat gondolkoztam ezen, s néha magamban elismételtem ezt a mondatot. Ám ennek a mai igének a fényében, azt kell mondanom, hogy fordítva áll a dolog: még nem vagyunk elég méltatlanok arra, hogy csoda történjen velünk! Csoda ugyanis azokkal történik, akik azt nem érdemlik meg. Mindig ez a csoda. Ha valami jár nekünk, ha valamit ki lehet következtetni a dolgokból, a világtörténelem logikájából, ha valami csak késlekedik, valami éppen föltartóztatja, akkor az nem csoda, hanem szükségszerűen előbb-utóbb be fog következni.
Nos, ha valamit 1956 résztvevői, hősei, mártírjai, áldozatai, boldog átélői és főleg azok, akik ebben a boldogságban készek voltak életüket is odaáldozni, éppen azt élték át, hogy csoda történt velük. Talán nehéz ezt nekem mondani, aki nem voltam ott, aki még nem is éltem akkor, de a visszaemlékezésekből erre lehet következtetni: nem gondolták, hogy ez fog bekövetkezni. Csak hangot akartak adni az érzéseiknek, csak ki akarták mondani, hogy elég volt! Csak meg akarták fogalmazni, hogy legyen végre másképp. És ekkor – ahogyan a zsoltárban hallottuk – a tenger hátra állt és a Jordán visszafordult! A világtörténelem rettenetes erői meghátráltak – csoda volt ez! A csodához, kedves testvéreim – értitek talán az összefüggést – nem méltónak kell lenni. Igen, talán erős a kifejezés, hogy méltatlannak – de Nehémiásnak ki kell mondania imádságában: vétkeztem én is, én is méltatlan vagyok, én is bűnös vagyok, és így kérem és ezért kérem Istennek a beavatkozását.
A felolvasott történetben egy újabb lépést látunk, immár királya előtt van Nehémiás, egy király előtt, aki egy távoli birodalomnak az ura, s fennhatósága alatt van Izrael. Viszont valami viszonylagos kicsi-kis szabadsága mégis van a népnek, megállhatnának maguk is, és mondhatná az uralkodó, hogy szabadságot adtam nektek, visszaadtam a vallásotok szabadságát, önálló mozgásteretek van, azt tesztek, amit akartok. Általában a bölcs uralkodók szoktak így tenni. Mi dolgom nekem egy távoli tartomány kisded népével, mi dolgom a helyi ügyeikkel – ez az ő ügyük, vallásszabadság van, szedjék össze magukat, tegyék rendbe a dolgaikat. De Nehémiás érzi, hogy – és így van ez a történelemben – Isten emberi eszközökön keresztül fogja az elvégzendő munkát végrehajtani, emberi eszközökön keresztül fogja azt a rendet biztosítani, melyben újra megépülhet a város, melyben újra megépülhet a templom, melyben Isten jó rendje helyreállhat.  Nehémiás királya előtt szolgál és szomorú. S mivel kedves embere az ő urának, a király észreveszi  ezt – ez is csoda, hiszen nem kellene észrevennie, miért kellene az uraknak észrevenni, hogy szomorúak a szolgák, miért kellene a királyoknak a cselédek dolgával foglalkozni, de észreveszi! – és megjegyzi. Aztán a beszélgetés kettőjük között úgy is alakul, ahogyan egy uralkodó és kedves embere között szokott, kiderül, hogy semmi baja nincs Nehémiásnak, nem beteg, nem fáradt, szomorúsága szíve szerint való Ekkor a király, kedvezni akarván neki, megkérdezi, mit kér, mit tehet érte?
Ekkor valami nagyszerű dolog történik, és hadd legyen ez a mai igének a tanulsága számunkra. Ha dramatizálni kellene, úgy kellene folytatódnia, hogy miután a király megkérdezi Nehémiást, hogy mit kíván, neki azonnal ki kellene használnia a kedvező pillanatot. Mert a perc, bizony drága. Bizony, kedves testvéreim, tele van az életünk elszalasztott pillanatokkal. Bizony, ha visszatekintünk a mögöttünk álló tízegynéhány esztendőre, csak szomorúan s nagy-nagy bűnbánattal mondhatjuk, mennyi drága pillanatot elszalasztottunk. Nem voltunk ott. Nem mondtuk ki. Nem tettük meg. Azt gondoltuk, majd más kimondja, majd más elmegy, majd más megteszi, majd más helytáll – mennyi-mennyi ilyen pillanat volt. Ha összeadnánk ezeket a pillanatokat, külön történet kerekedne belőlük, s attól tartok, hogy mulasztásaink története hosszabb lenne, mint azé, amit megtettünk. Bizony, így van ez.
Hát itt a pillanat, itt a perc  - és ez talán soha nem tér vissza! Egy embernek, aki az imént még szomorú és töredelmes szívvel állt Isten előtt, és megvallotta, meggyónta Istenének – mert ki másnak vallhatná meg: vétkeztem én is, mulasztottam én is – most, itt van számára ez a nagyszerű perc. Most kell gyorsan mondani a kívánságot, most kell gyorsan előhozni a kérést, most lehet, Isten adta ezt a hatalmas emberi eszközt, a birodalom uralkodóját, s a királyt köti a szava, ha azt ígérte, hogy megteszi, amit kérek, akkor most mondanom kell gyorsan. Ám, kedves testvéreim, így olvassuk a negyedik versben: „S mondotta nekem a király, mi az, amit kívánsz” – és így folytatódik: „és könyörögtem a menny Istenéhez.” Ezt a szót: „és”, nagyon sokféleképpen lehet a héber eredetiből magyarra fordítani. Nem egyszerű kötőszó ez. Időnként úgy kell fordítani: „hogy”, máskor úgy kell fordítani: „azonban”, vagy úgy: „de”, vagy megint máskor: „pedig”, mindig a szövegösszefüggéstől adódik az értelme. Most engedje meg a gyülekezet, hogy eltérjek a Biblia-fordítástól. Így is lehetne ezt itt fordítani: „És mondotta nekem a király, mi az, amit kívánsz, de én könyörögni kezdtem a menny Istenéhez.” Nem a királyhoz fohászkodtam, hanem a menny Istenéhez!
Én Neki mondottam ki igazán a szívem panaszát, minden reményemet és vágyamat, ott és akkor abban a pillanatban - abban néhány másodpercben, amikor még mondhattam, én akkor a Menny Istenéhez kezdtem könyörögni. Előbb imádkozni, majd aztán mondani! Milyen megrendítő és fölszabadító, hogy Nehémiás ezt elmondja. Ezt a pillanatát is elmondja. Mondhatná az imádságot másutt és máskor is. Miután lezajlik a királlyal a beszélgetés, megjegyezhetné, hogy azért hallgatott meg a király, mi több, azért vett észre, mi több, azért fordult hozzám kedvező szívvel, mert én már előtte annyit könyörögtem Istenhez. És Isten – ott és akkor - meghallgatta az én kérésemet. És ez így is van! Hiszen meghallgatta, hiszen kedvezést hozott, hiszen egy nem várt fordulat következett be. Mondjuk ki nyugodtan: ez csoda. Egy keleti kényúr, aki rabszolgákat terít maga elé szőnyegül, akinek keze intésére százezrek és milliók hullnak sírba, észrevesz egy közönséges kis szolgácskát, aki ott áll mellette, észreveszi a bánatát. S megkérdezi, majd jóindulatra gyullad iránta, és ígéretet tesz neki. Ez csoda! Hát akkor meg is kell ragadni a csodát. S nem szabad elereszteni, mert itt a pillanat. Elmondhatná hát Nehémiás ezt a történetét így is, ám el kell mondania azt is, hogy ott, a döntő pillanaton mintegy elfordul királyától – nyilván nem fizikai értelemben, de belül, lelkileg mindenképpen – és a figyelme, a szava, a mondandója a Mennyek Ura felé irányul. Újra Istene elé áll. Sok mindent mulasztottunk,  sok helyre nem mentünk el, sok mindent nem mondtunk el? Sok mindent nem tettünk meg, sokszor szunyókáltunk s gondoltuk, majd más elvégzi helyettünk? Ha valamit mulasztottunk, meggyőződésem, az az a pillanat, az a töredék-másodperc, amikor bármilyen nagy döntés előtt, bármilyen nagy igazság, bármilyen nagy kérés kimondása előtt, bármilyen nagy munka megkezdése előtt nem tettük meg azt, amit Nehémiás megtett: és könyörögtem a menny Istenéhez.
Amikor tegnap azt mondottam, hogy a mi Nehémiásunk szívét, lelkét, egész valóját rettentő keserűség tölti el, mert még nem épült meg a templom, azt itt értjük meg. Az a templom imádságokból épül, az a templom könyörgésekből épül, az a templom az Istenhez fölnyitott szívekből épül. Az a templom olyanok által és olyanok életén át épül, akik a döntő órán is, emberileg szólva, a döntő órán is Isten előtt vannak. Mindig Isten előtt vannak. És amikor mással kell szólniuk, kérniük, perelniük, harcolniuk, vitatkozniuk, győzködniük – oh, mennyiféle módon kellett volna, és kellene és kell majd ezután is szólni! – aközben belül, a szívükben Istenükkel beszélgetnek, Istenük előtt állnak, és amit mondanak másnak kifelé, amit tesznek, mert tenniük kell, Istenükben teszik. Ezért hát a kérés, amely ezután elhangzik, szinte magától értetődő, és mi más is lehetne:  ha tetszik a királynak és kedves előtted a te szolgád, azt kérem, bocsáss el engem Júdába, atyáim sírjainak városába, hogy megépítsem azt. Gondoljatok bele, a távoli rokon kényelmes, biztonságos helyen, megbecsült egzisztenciában a király előtt, mitöbb, királyának kedves embereként nem hadseregek elküldését, nem segélyszállítmányok továbbítását, nem valami nagyszerű adományt kér a királytól – önmagát kéri. Kérlek, bocsáss el engem, engedj el, hogy elmenjek és megépítsem atyáim városát. Magát kéri. Mert önmagát már Istene előtt fölajánlotta erre a munkára. Nem mondja azt, hogy ami nem épült meg évtizedekig, az azután sem fog megépülni. Nem mondja, hogy amire képtelenek voltak az előtte hazatérők, a bátrak, a merészek, arra ő sem lesz képes. Nem mondja, hogy uram, királyom, kedvezőtlen világpolitikai helyzet, kérlek, hass oda, hiszen én is csak búsulok, mint a bagoly az ablakban, szomorkodom itt, én sem tudok mit tenni, segíts rajtunk. Nem! Hanem elkötelezi magát - fölajánlja magát.
Különös ez a mai, ötvenedik évforduló. Nekünk azt kell mondanunk, hogy ha az előttünk járók sem tudták megépíteni, a nagyok nem tudták megtenni, az alkalmasak sem voltak képesek rá, akkor mi hogyan tudnánk bármit is tenni. Bizony, megtölti szívünket fájdalom, bánat és szomorúság, hogy nem épült még meg a templom és a város, s tán még meg se kezdődött építése. És mégis, most úgy méltó Istennek ígéretére, áldására, Istennek egykori nagy csodájára visszatekinteni, és azért hálát adni, hogy azt mondjuk: engedj el engem, küldj el engem, hadd menjek el én, és hadd építsem meg. Ugyan mit tudhatott Nehémiás, ki soha életében ősei földjén nem volt még? Ugyan mit tudhatott az otthoni viszonyokról néhány szomorú beszámolón kívül? Hogyan, s mit tudhatott, és mit láthatott a kor zűrzavaros viszonyai közepette? De nem is kell semmit tudnia, nem is kell semmit előre látnia, nem kell, hogy ott legyen a zsebében a kész terv, a cselekvési program. Csak önmagát kell fölajánlania Istenének, és hinnie, hogy az, akivel szüntelen imádságban beszélhet, az, akihez oda tudja vinni önmagát, a szívét, megsegíti, minden jóra elvezeti, megadja neki a bölcsességet, az erőt, az időt, az alkalmat, a lehetőséget. Mert, akihez imádkozik, akitől kér, s aki megsegíti, az ég és a föld királya.
Erre hívlak most ezen az ötvenedik évfordulón is, mikor szomorúak vagyunk, hogy nem lehet úgy, még mindig, ahogy szerettük volna, s nem lehet úgy, ahogy szeretnénk. Nos, ha nem lehet, ha még nem épült meg az imádságok és odaszentelt életek temploma, kérjük el most is Istentől elküldő, fölhatalmazó, szent célra elkötelező parancsát: „Küldj engem Uram, itt vagyok én!” Kérjük el magunkat minden dolgunkból, elfoglaltságunkból, ügyünkből, magunkat kérjük el, hogy odaszánjuk, odaszenteljük arra, hogy általunk is épüljön, általunk megépüljön az a templom, az Isten-dicsőítés valósága, amiért Isten megteremtett, megváltott, megőriz és megszentel bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ötven esztendővel ezelőtt a református Biblia-olvasó kalauz szerkesztői Nehémiás könyvét jelölték ki október közepétől olvasandó bibliai szakaszként. Nem tudhatták, hogy ’56 őszén mennyire meghatározó lesz az Ószövetségnek ezt a könyvét olvasni. Ennek emlékére jelölték ki a Biblia-olvasó kalauz szerkesztői erre az őszre Nehémiás próféta könyvét. A mai vasárnappal kezdjük el olvasni.  Milyen megrendítő és figyelmeztető is egyben, hogy ez a könyv imádsággal kezdődik. Mert nemcsak a könyvnek kell imádsággal kezdődnie, erre figyelmeztet az ige, hanem minden elhatározásnak, munkának, tervnek, megmozdulásnak, amit Istennek dicsőségére szeretnénk véghezvinni. Sok helyen olvasható Magyarországon is egy jelige – nemcsak  református kollégiumban, Debrecenben, hanem a bencés kolostorok falán is – orando et laborando, vagy ora et labora, imádkozva és dolgozva, vagy imádkozzál és dolgozzál. S nem véletlenül áll ez ebben a sorrendben. Nem mondhatjuk fordítva: dolgozzál, aztán - néha - imádkozzál. Dolgozzál és igyekezzél, és ha azt látod, hogy dől a szénásszekér, hogy kátyúba jutott valami, hogy nem stimmelnek a dolgok, vagy éppen megakad a munka, akkor imádkozzál. Dolgozzál, aztán a végén esetleg sóhajts egy hálaimát, dolgozzál, és ha fogy az erőd, sóhajts fel, kiálts egy nagyot, hátha érkezik isteni erő és megújulhatsz. De a sorrend, az örök sorrend ez: imádkozzál és dolgozzál. Így kell kezdődnie, így kell mindig kezdődnie Istennel való kapcsolatunknak. Nehémiás nem is ott van, ahol lennie kellene. Azt írja, Susán városában tartózkodik, Babilóniában, távol attól a helytől, ahova néhány évtizede visszatérhettek már a fogságba vittek, távol van saját népétől, kiknek Isten megengedte, hogy a nagy történeti katasztrófa után újra kezdjék az életüket, lezárult a fogság, az elnyomatás, az elveszés, a szétszóratás – mondjuk ki: a borzasztó megsemmisülés korszaka. Nehemiás nincs ott, nem ment vissza a többiekkel. Voltak, akik Babilóniában maradtak. Meggyökeresedtek, munkát találtak, egzisztenciát teremtettek, talán még az anyanyelvet, de az ottanit már jobban. Nehémiás sikeres ember, oda írja könyvének az első részébe ezt a megjegyzést: „én ugyanis a király pohárnoka voltam.” A régi keleti világban királyi pohárnoknak lenni azt jelenti, hogy ez az ember mindig ott volt a király mellett. Lakomákon, tanácskozásokon, bármikor, a belső körhöz tartozott.
De a mikor megérkeznek a rokonok Jeruzsálemből, megrendítő híreket hall. Mintha valaki, aki elsodródott volna negyven, ötven vagy hatvan esztendővel ezelőtt, s talán nem is ő, hanem a szülei, nagyszülei, és ő már a távolban jó, szilárd és biztos egzisztenciával él, azt kérdezgetné a hozzá érkező rokonokat: mi van otthon, Budapesten, mi van Magyarországon,, helyreállt minden, békességben vagytok, erőben vagytok, növekedtek? S csak azt hallaná, hogy baj van, nem mennek a dolgok, szégyenben és gyalázatban élünk – de hát hogyan is, hogy lehet ez? Hiszen – azt mondják – szabadok vagyunk és a szabadság mindenre bőségesen eleget termő világ, a szabadság csodálatos televény, abban minden megterem, ami kell, olyan ez, mint egykor, sok gazdag magyar vidéken, ahol azt szokták mondani a jól termő földdel bíró gazdák, hogy kérem, itt se szántani, se boronálni nem kell, kimegy az ember, kiszór egy kis magot és megterem magától. Valami ilyesmi lenne a szabadság is: drága és áldott televény, amiben megterem a békesség, megterem az igazság, a tiszta beszéd, az egymás megbecsülése, megterem abban minden, ami jó. Ám megérkeznek az atyafiak látogatóba és jelentik, hogy otthon, ahol szabadok vagyunk, és örvendezve átéljük a csodát, hogy Isten összegyűjtött bennünket s visszaadta, amit a történelem katasztrófája elvett tőlünk, mi bizony, szégyenben és gyalázatban élünk. Még a templom sem épült meg.
A város falai ledöntve és a templom porig égetve. Hát hogyan, hisz ott vannak már évtizedek óta a hazamentek?! Hogyhogy ez a munka még el sem kezdődött, hogy lehet ez? Az a templom Isten dicsőségét hirdetné, az a templom az, melyről Dávid zarátdok-zsoltára olyan csodálatosan mondja: oda vágyakozom, és boldog vagyok, ha beléphetek a kapuján, hol mindenkinek áldást és békességet kívánok, hogy ők ott lehessenek és Isten igazságát, Isten szentségét megtapasztalják, mert ott van Istennek a dicsősége! Hogyhogy még el sem kezdődött? És hogyhogy még a város falai nem épültek meg? Hogyan hogy e szabad nép továbbra is kiszolgáltatva él mindenféle ellenséges törzseknek és népeknek -, és hogyan, kedves testvéreim, hogy itt a mi Magyarországunkon másfél évtizede immár nem épült meg a templom? Hát persze, épültek templomok, sok is. Ebből a kis, egykori vendéglőből is templom lett, toronnyal.  Meg sem tudjuk számolni – tíz, húsz, negyven, ötven, száz vagy több száz templom épült 1990 óta Magyarországon!? Igen, de nem erről van szó. A templom, az élet temploma, a szívek temploma megépült-e Istennek? Elkezdtük-e egyáltalán építeni? Látszik már, hogy ez az ország és ez a nép elkötelezte volna magát Istennek dicsőségére? Arra hogy az élete templommá legyen, hogy az életünk Istent dicsőítse? Nem inkább arról van szó, hogy inkább a régi üszökből is kikapartunk egy-két téglát, aztán hazavittük magunkkal, régi jó, Kádár-rendszeri szokás szerint fusizni, és építgetjük-rakosgatjuk a magunk kis kerítését, házacskáját, házi szentélyét belőle? S mikor a híreket hallja Nehémiás, megrendült, megkeseredett, sírt és napokon át böjtölt, és imádkozott.
Böjtölt és imádkozott. Mert mint az ég alján fölcsattanó villám fénye, hirtelen beléhasít ez a vakító és megrendítő felismerés, hogy a nép, amelynek Isten szabadságot adott, nem él ezzel a szabadsággal, noha erre kapták a szabadságot. A nép, amelyet elkezdett Isten összegyűjteni, nem él az összegyűjtetés áldásával, pedig ezért gyűjtötte össze őket Isten. Ezért imádságot mond – és nem is akármilyen imádságot. Bűnvalló imádságot. A bűnbánat imádságát mondja, mégpedig így: felette igen vétkeztünk ellened, és nem tartottuk meg parancsolataidat és rendeléseidet. Vallást teszek az Izrael fiainak bűneiről, mellyen vétkeztünk Teellened, én is és az én atyáimnak háza vétkeztünk. Tudjátok, kedves testvéreim, a bűnbánat nem az, amikor elsorolom a mások vétkeit, persze fájdalommal, megrendüléssel vagy akár az imádságban is hallatszó, abból kihallatszó szent haraggal. Pedig mondhatná Nehémiás: Mennyei Atyám, eléd viszem az én népemet, szomorúan, töredelmesen, fájdalommal, hogy ott vannak már évtizedek óta, és még nem csináltak semmit! Eléd viszem az én népemnek minden vétkét, amiben persze én is érintett vagyok, mert ehhez a néphez tartozom, rám is kiárad minden szennye és mocska ennek a borzalmas történetnek, én sem tudom magamat alóla kivonni, de én most protestálni állok eléd, most úgy imádkozom előtted, hogy ott állok közted és a népem között, és mutatom, hogy lásd, ott vannak és vétkeztek. Mert restek, mert nemtörődömök, mert önzők, mert nem élnek a Tőled kapott drága szabadsággal, hát ezért eléd viszem őket, könyörülj meg rajtuk.
Ha így imádkozna Nehémiás, nyugodtan mondhatjuk, az is csodálatos lenne. Egy ember közbenjár a népéért. Egy ember térdre esik, böjtöl, sír és gyászol a népéért. Oh, ha ilyen lélek lenne ma, csak egy is, ha csak egy Ábrahámunk lenne, aki alkudozna Istennel Sodomáért és Gomoráért, csak egy Mózesünk lenne, aki perbe szállna Istenével, hogy ne veszítse el a népet! De Nehémiás azt mondja: én is, én is! Olyan napokat élünk, kedves testvéreim, amikor – beszéljünk erről is őszintén –ebben az országban nagyon sokan föl vannak háborodva mindenfajta hazudozásokon, meg hazug embereken, meg hazug szavakon. De kik vannak felháborodva? – Ti föl vagytok háborodva, pedig soha nem hittétek, amit ezek az emberek mondottak, föl vagytok háborodva, pedig titeket sohasem csaptak be?! Mi lenne, ha azok háborodnának föl, akik hittek a hazug szavaknak, ha azok dühöngenének, akiket becsaptak?! – De mindezt azért teszem föl kérdésként, mert könnyű is meg nem is, egyszerű is meg borzasztóan nehéz is a dolgokat nevükön nevezni, és azt mondani: a hazugság hazugság, a bűn bűn, a restség restség, a tétlenség tétlenség, az önzés önzés – hát persze, egyszerű, amikor a másikéról beszélek, akkor nem is olyan bonyolult, amikor a másik életén kell mindezt számon kérni.
S milyen nehéz azt mondani Nehémiással: én is. Talán nem ugyanazért, mint ők. Ez nem azt jelenti, hogy cinkos vagyok. A bűnvalló ember nem cinkosa a másik embernek. A bűnét megvalló ember, a népe bűnében osztozó ember nem azt mondja: na, jaj kérem, hát mind ilyenek vagyunk – ez nem bűnvallás! Ez merő cinizmus. Csak annyit mond: én is. Csak annyit mond: nekem sincs mentségem. Csak annyit mond, hogy most előtted állok, Istenem, Te vagy a szívek és a vesék vizsgálója. És Te ismersz engem, és mivel most én állok előtted, még ha a népem nevében is állok előtted, még ha népemért is könyörgök most előtted, én állok előtted, - és én is vétkeztem. Nincs érdemem, nincs jogalapom, amire most hivatkozhatnék. S nézzétek is meg, Nehémiás nem hivatkozik semmilyen érdemre, dicső múltra, nem hivatkozik még arra sem, hogy most az éppen adott geopolitikai helyzet, meg még mellétéve Isten üdvtörténelme, adna valami jó esélyt, hogy történne valami. De vegyük csak sorba ezeket, kedves testvéreim.
Nos, a dicső múlt! Hivatkozhatnánk rá. Mennyei Atyánk, hányszor megsegítetted ezt a népet. Hányszor talpra állt. Hányszor kihoztad a bajból. Hányszor volt dicsősége ennek a népnek! Ne hagyd gyalázatban! Vagy mondhatnánk azt is, hogy most úgy áll a világ, Mennyei Atyám, most olyen a helyzet, így tapogatjuk le a világról, hogy ha egy kicsit adsz a lelkedből, segítesz bennünket, akkor túldöccenhetünk a nehezén. De nincs sem dicső múlt, sem csodálatos lehetőség a jövőben, nincs itt az óra kedvező állása, ami nagy esélyt mutat, csak egy van, amit maga Isten mondott volt egykor. Ezt idézi Nehémiás. Emlékezzél meg arról a beszédről, amelyet Te parancsoltál a te szolgádnak, Mózesnek: ha vétkeztek, én elszélesztelek titeket minden nép között, ha pedig megtértek hozzám s megtartjátok parancsolataimat és cselekszitek azokat, még ha az égnek utolsó szélén volnátok is elszórt gyermekeitek, onnan is összegyűjtöm őket és beviszem arra a helyre, melyet választottam, hogy lakozzék ott az én nevem. Ez az Isten beszéde. Ez nem történelem, ez nem a jövő egyik lehetősége, - ez az Isten beszéde, mely örökre megmarad. Nincs mire hivatkoznia Nehémiásnak, még a szégyenre sem, mondván, Uram, töröld el a szégyent. Még a gyalázatra sem utalhat: Uram, ne hagyj bennünket gyalázatban. Még a befejezetlenül hagyott munkákra sem lehet hivatkozni: Uram, segíts, hogy végre befejezzük már. Nincs miért a jövendőre sem hivatkozni, hogy talán holnap… ahogy mondják néhányan: október 23-án vagy márciusban... Vagy nyáron. Vagy valamikor. De nem messze! Uram, segíts hát! Csak az Isten beszéde van, mert ez marad meg örökre.
Nehémiás azt a szankciót idézi és azt az áldás-ígéretet, amelyet Isten a törvényhez kapcsolt. Másutt még egyszerűbben így áll ez: Íme, adtam elődbe életnek és halálnak útját, te azért válaszd az életet. Itt pedig így hangzik: ha nem tartod meg szövetségem rendjét, ha nem aszerint élsz, amire elhívtalak, szétszórlak. Ahogy szétszórja a pitypangot a szél, nyomtalanul szétszórlak a világ minden tájára. De ha megtérsz és megtartod parancsaimat, bárhol is légy és gyermekeid és unokáid, egybegyűjtelek arra a helyre, melyet választottam (s itt kell megrendülnünk: nem azért, hogy ti ott lakozzatok, nem azért, hogy ezt nektek adjam örök bérletbe, nem azért, hogy ez a ti országotok legyen évezredeken keresztül, hanem azért!) hogy az én nevem ott lakozzon!
Egybegyűjtetni hát Isten által, nem azt jelenti, hogy végre, végre helyreáll valami régi rend. De szeretném ezt én is, igazán, őszintén, mondom ezt. Szívem minden kívánsága ez. Legyen úgy, mint régen volt – szól a nóta. Úgy legyen, szépen, békességben, minden magyarnak, legyen meg a mi igazságunk. Kívánnánk, legyen hát határrevízió, legyen minden, álljon egybe újra ez a nép! És hogyne kívánhatnánk ezt! S kívánhatták azok a szegény zsidók ott Krisztus előtt 800 évvel, hogy álljon minden helyre, álljon helyre a törzsek szövetsége, és legyen úgy, mint régen volt, a dicsőség napjaiban. Hát ezért kaptuk az országot, ezért hozott ide minket az Isten, ezért mondhatta a reformáció korában Farkas András prédikátor-költő: mink is csak olyanok vagyunk, mint a régi zsidók voltak, kiket kihozott Isten Egyiptomból, minket meg kihozott Szittyaföldről és iderakott a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Erről énekel Himnuszunk is.
Hát hogyne kellene ennek így lennie, és mégsincs semmi alapunk kérni, mert Isten azt a földet, azt a várost, azt a templomot azért rendelte, hogy ott lakozzék az Ő neve. Hazamenni hát, a várost megépíteni, a templomot megépíteni, azt jelenti, kedves testvéreim, hogy ott lenni, ahol Isten van. És ha ott vagy, ahol Isten vagy, boldog vagy, ha ott lehetsz, ahol Ő van, boldog ember lehetsz, ha ott lehetsz, ahol Ő van, akkor megtapasztalod Őbenne és Őáltala az összegyűjtetés nagy munkáját.
Holnap itt, ebben a gyülekezetben is hálaadó és emlékező istentiszteletet fogunk tartani, mint oly sokan ebben az országban mindazért, ami ötven esztendővel ezelőtt történt. Holnap a hála és az emlékezés napja lesz. S talán valami kezdeté is. Mert akik az ünnepet igazán átélik, azok az emlékezés ereje által elkötelezik magukat valami tisztábbnak, igazabbnak, nagyszerűbbnek és szentebbnek. Jó tehát, ha egy nappal előtte, a mai vasárnapon mi ezt az ünneplést, emlékezést, újbóli elkötelezést, egyszóval: a munkát imádsággal kezdhetjük. S nagyszerű dolog, hogy ebben az imádságban, melyben oda visszük Isten elé a népünket, ezt a szegény árva, szétszórt magyar népet, úgy állhatunk oda, hogy mondhatjuk: én is. Nemcsak ők, nemcsak a többiek, nemcsak azok, akik nincsenek itt, hanem én is. Segítsen benneteket Isten Szentlelke arra, hogy ha kell, sírva, ha kell böjtölve, ha kell, térdre hullva, ha kell, keserű lélekkel, de mégis, oda tudjatok állni a megtartó és szabadító Isten elé, hogy a holnapot, az emlékezést, a hálaadást, az újat, mindent, amit a szabadság megtermett nekünk, ezzel az imádsággal kezdjük:  Tekints reánk és könyörülj meg rajtunk, - tekints reám és könyörülj meg rajtam. Ámen

Ünneplő gyülekezet, kedves testvéreim!
1956 novemberének első napjaiban egy idős és fáradt prédikátor november 4-ére, vasárnapra készült. Az előző napokban megbukott az a hatalom, mely sokakkal együtt őt is megfosztotta tisztségeitől, nyugdíjba kényszerítette, szószékéről leparancsolta – s most, mégis, újra, a szabaddá lett országban szabaddá lett gyülekezete meghívta most igét hirdetni. Ennélfogva immár ő is szabad ember volt – ami egyébként mindig is volt belsőleg, az lett az emberi élet külső viszonylataiban is. S így elvileg szabad lett arra is, hogy annyi év gyötrelme után csak egy szó erejéig odavágjon majd ezen a szószéken, s válasszon hozzá zsoltárt: „perelj, uram, perlőimmel”, vagy idézzen ujjongást a gonoszok romlásán a Psalmus Hungaricusszal: „A szegényeket felmagasztalod, a kevélyeket aláhajigálod.” Ismerte jól az összes szabályt, hogy így tehessen. Ismerte a prédikálás törvényszerűségeit, egykor Kolozsvárt a homiletika professzora volt.  Ismerte az egyházkormányzás rendjét, püspök volt Dunamelléken évtizedeken át. Ismerte a romlás és megújulás világát -, két világháború, nemzetvesztések, remények, csalódások és felemelkedések világában élt. És ismerte népét is, a Kálvin téri gyülekezet, a református egyházat, tagjait, presbitereit, lelkészeit, és egész nemzetét és 1956 októberének nemzedékét. Hogyne tehette volna, hogy szokása szerint igehirdetését szó szerint leírva, csak egy szó erejéig mondja: perelj, uram perlőimmel…a kevélyeket aláhajigálod. Mennyi-mennyi kimondatlan szót, mennyi-mennyi reményt, mennyi boldog valósággá lett vágyat szólaltatott volna meg…
Ám ismerte Istenét is, sőt Őt ismerte mindenek felett igaz ismerettel Jézus Krisztusban. S ezért olyan igét választott – vagy az ige választotta őt? - , mely a legvégső valóságra, Isten abszolút valóságára vezet, az elrejlő, de most október napjaiban felfénylő isteni cselekvés realizmusára. Igen, az volt a tét, hogy végső érvényű, isteni üzenetet találjon, egy olyan kor után,  melyben évtizede már a hazugságé volt a főszerep, egy olyan kor után, melyben egyházának számos őrállója rendíthetetlen magabiztossággal, bibliai citátumok özönével,  de hamis teológiával és hamis prédikációkkal járult hozzá a nagy hazugsághoz, hogy az ember akkor lehet csak boldog, ha Istene nélkül, sőt Istene ellenére él, s mutattak cinikusan az égre: nézd, nem szakad le, mutattak e világ talapzatára: nézd, nem inog meg, tették fülük mögé kezüket, s mondották csúfondárosan: nem hallom Istent, hogy mondaná: elég volt.
De aztán 1956 októberében egy kicsiny, megalázott, rabságba döntött, a történelem útjának szélére vetett ország, Magyarország azt mondotta: elég volt. S megrengett egy örökre szilárdnak hazudott világberendezkedés talapzata is, és talán az ég is megnyílott. De miért is kellene erről szólnia. Bizony, tudta, a valódi alapok nem inogtak meg, a csillagok fölötti ég nem nyílott meg, mert az Úré a föld és annak teljessége, és az Úr nem mondotta, hogy elég volt. Isten nem szokta az mondani, hogy elég volt – mert egyszer kimondotta már, de akkor örökérvénnyel, egyszer mondotta: elég volt. Jézus Krisztusban mondotta ezt – a golgotai kereszten. S ha az ég és a föld el is múlnak, Istennek szavai soha el nem múlnak.
Ezért 1956 november 4-re, vasárnapra készülve, egy új történelmi kezdet óráján, tudta, ez az idős és fáradt prédikátor, hogy ezt az örökérvényű Igét kell mondania. Íme, a zsoltár:
Ha az úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző.
Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget.
Imé, az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.
Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak.
Boldog ember, a ki ilyenekkel tölti meg tegzét; nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.
Ravasz László, mert ő volt ez a prédikátor, ezt a zsoltár választotta 1956 november 4-re, Kálvin téri igehirdetése textusául. És ma is erről kell prédikálni. Nemcsak akkor, tízegynéhány nappal a magyar október dicsőséges csodája után, hanem ma is, tízegynéhány évvel egész közép-Európa csodája után is. Sőt, most még inkább. Mert cinikusok ma is vannak, s mondják fülük mögé tett kézzel, gúnyosan: nem hallom, hogy Isten azt mondaná: elég volt. Elég volt a hazugságokból, elég volt a hitetésből, elég volt az ember magabiztos révületéből, hogy csak Isten nélkül és csak Isten ellenére lehet boldog az ember, s hogy közben állattá lesz – apró történelmi átmenet, mégcsak fájni sem fog! Igen, igaz, Isten ma sem mondja, erre sem mondja: elég volt – mert ezt már végérvényesen kimondotta Jézus Krisztus keresztje által.
Mit hallunk, mit hallhatunk hát mindebből?
Szilárd, egyértelmű, abszolút realitásokat. Evidenciákat. S boldog az a kor, melyben meghallhatjuk ezeket.
Ha nem az Úr építi a várost….
Ha csak mi építjük a várost – utópiát építünk. Olyan világot, talán egy új Bábelt, ahol isteni terv és rend híján, előbb ki-ki értelmét, aztán nyelvét, az nevét, aztán önmagát veszíti. Ha csak mi építünk – s mennyi ilyen magunk építette, félbe-szerbe maradt utópia van már mögöttünk: pax romana, pax soveitica, pax americana – akkor az emberi életnek nincs sem statikája, sem dinamikája, csak úgy félbe-szerbe marad minden – ezt mondja a zsoltár ezzel a szóval: hiába! Hiába korán kelnetek, későn feküdnötök, fáradtsággal szerzett kenyérrel táplálkoznotok – hiába, mert korán kelni, későn feküdni, fáradozni, harcolni, s a máért és a holnapért is táplálkozni: hiába. Hiába azt hinnetek, hogy Isten nélkül mondott imáitok, ige nélkül mondott prédikációitok, korán vagy későn szőtt tervetek, dátumokkal, tanácskozásokkal, tevékenykedésekkel teleírt munkanaplótok igazol titeket - hiába, mert Isten nélkül, vagyis Isten ellenére: minden hiába. Jézus szava: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek, azt is jelenti: nálam nélkül a semmit cselekszitek.
S ha nem az Úr építi a várost…azt is jelenti, hogy hiába az egekig gyűrődő akarat, hiába a Magasságban lakozó zsarolása, ha ő nem épít: nincs is építés.
Az első evidencia tehát: az utópia és a voluntarinzus, a modern kor e rettentő ikerpárja, életeken, milliók és százmilliók életén átgázolva is csak önmagához érkezik vissza: „ördögcsalta bús szívünkhöz”, magunkcsalta, hiábavaló, félbeszakadt, rombadűlt életünkhöz.
Másodszor azt halljuk: „szerelmesének álmában ad eleget….” Ez azt jelenti, hogy van csoda. 1956 átélői és méltatói egy hangon és egy szívvel vallják: 1956 őszén csodát éltek át. Igen, csoda hogy évtizednyi, szisztematikus, masszív, brutális hazudozás után, mikor az iskolákból, a sajtóból, a közéletből, az otthonokból, - és bizony sokhelyt a templomokból – parlament, szószék, kínpad, megannyi színpad – kiűzték az igaság beszédét, azt mondta egy kis nép: elég volt. Bizony csoda, hogy egy magára hagyott nemzet, nem törődve nagyhatalmi status quo-val szabadságáért kiállt és győzött, bizony csoda a világtörténelem legtisztább forradalma, bizony csoda, hogy nem az lett a történelem, amit tervekbe, szerződésekbe, párthatározatokba, hamis filozófiákba foglaltak, hanem, amit elkiáltott egy ország: legyen vége és legyen béke.
De a történelem csak történelmet ér. Csak ha önmaga fölé emelkedik, csak ha mintegy felnyílik: csak akkor utal az egyetlen csodára: szerelmesének álmában ad eleget az Úr.
Az az igazi csoda, hogy megkaphatjuk Istentől, amit nem érdemlünk, miénk lehet az, amire méltatlanok vagyunk. Nemrégiben mondotta valaki, a mai Magyarország sanyarú helyzetét kommentálva: tudja tiszteletes úr, úgy remélem, hogy jobbá lehet még minden, hogy valami nagy fordulat áll be, s fölülkerekedik a hazugságon az igazság, csak hát még nem vagyunk rá méltók. Nos, a zsoltár azt mondja, és ez az igazi ősevidencia: van csoda. Aki a csodában hisz, fölnyitotta már életét Istenre. Aki Istenben hisz, abban, aki teljesen föltárta magát az érettünk meghaló és feltámadó Krisztusban, aki tehát Istenben hisz, az tudja, hogy van csoda. Aki szereti Istent, mert egész élete visszhangozza Őt, aki szereti Istent, mert válaszolt Krisztusban adott megmentésére, aki szereti Istent, mert letett minden önigazságot és elfogadta a kegyelmes megigazítást, aki letette az utópiát, hogy Isten tervéhez igazítsa életét, az tudja, hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, övé a csoda, és Ő szabad szívvel, örökkévaló munkálkodással közli azt gyermekeivel… szerelmesének álmában ad eleget.
Szeretném, ha Ravasz László egykori belátása ma is megértetné velünk: 1956 igazi jelentősége ebben van. Ebben a két evidenciában: Isten nélkül hiába – hiába korán kelni, későn feküdni, fáradozni, tervezni, építeni, álmodni, Isten nélkül hiába imádkozni és prédikálni. De Istenben ott a csoda. Az első és végső csoda, amit Krisztusban elhozott és nekünk ajándékozott.
1956 novemberében, az első vasárnapra készülve ezt a textus választotta egy idős, fáradt, de bölcs prédikátor. Prédikációját szokása szerint szívéből szó szerint leírta, hogy majd megtanulva fejből mondja el. De csak a szív-szerinti adatott meg neki, mert november 4-én hajnalban újra megdördültek az ágyúk, újra megindultak a birodalom tankjai Budapest ellen, aznap az ostromlott városban nem lehetett istentiszteletet tartani, az ige és a prédikáció nem hangzott el itt a Kálvin téri templomban. Mihez hasonlítsuk ezt?
Tíz esztendeje már, hogy a soproni Kálvin János Kör meghívott 1956-os emlékülésére. Az együttlét után, az ottani szokás szerint buszokkal elindultunk, hogy a sopronkőhidai rabtemetőben megkoszorúzzuk az egykor kivégzett és odatemetett mártírok síremlékét. Köztük volt Gulyás Lajos levéli lelkipásztor is. Aznap egész délután este szakadt az eső. A busz letérve a főútról csak alig pár méter haladt a sártengerré változott földúton, máris megrekedt. Le kellett szállnunk, hogy gyalog tegyük meg a mintegy másfél kilométernyi utat. De az eget sötét felhők borították, méternyire sem láttunk. Hogy menjünk tovább, hiszen  a keskeny föld út is eltűnt a pocsolyák alatt. Ekkor valaki előállt azzal, hogy gyújtsuk meg a gyertyákat, amiket magunkkal hoztuk, menjen előre valaki egy égő gyertyával, kövesse a másik 10-15 méterről, amíg elér a gyertya fénye, és sorban így tovább. Mire a rabtemetőbe értünk, a gyertyák szinte csonkig égtek. S mégis, maradt valakinél egy meggyújtatlan gyertya, azt állítottuk aztán meggyújtva az emlékmű talapzatára. Ilyen, egykor meggyújtatlan gyertya ez az egykori textus – ma a számotokra, emlékezésre, hálaadásra – és arra, hogy a további utat is beláthassuk. Ha nem az Úr…hiába. De ő szerelmesének álmában ad eleget. Boldog az az ember, aki elveszi hálás szívvel Tőle a csodát…az ilyen, ha ellenséggel is szól a kapuban: nem szégyenül meg soha. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az igehirdetőt gyakran előveszi a kísértés, hogy az ige nagy és csodálatos üzeneteihez mindig hozzáfűzzön a maga korából vett erkölcsi, morális intelmeket, példálózásokat. Sőt, ha úgy érzi, nincs az ige alapján mondanivalója, csak kinyitja az újságot, talál benne eleget, fölkészíti a szószékre az ostort, s aztán végigsuhogtat a gyülekezet fölött. Ma azonban ebből szempontból könnyű is és nehéz is a dolgunk. Magyarország az elmúlt hetekben – sőt, mondjuk ki nyugodtan – években olyan állapotba jutott, amikor – és ezt csak így lehet megfogalmazni – életveszélyes játék folyik, minden emberi életnek, minden közösségi életnek az alapjaival. Nem arról van szó, hogy ötszáz vagy kétszáz vagy száz vagy ötven évvel ezelőtt ne lettek volna a magyar társadalom életében súlyos problémák. Nem is arról van szó, hogy a költőkkel kiáltván egy régtűnt aranykort igéz minket, amit csak rózsaszínben tudunk látni, és azon sóhajtozunk, hogy „bezzeg, régen minden rendben volt …”  - és persze, olyan régen, hogy nem is tudjuk, volt-e valaha. Nos, tudjuk, hogy nem erről van szó. Inkább azt éljük át, hogy  elkezdtek meginogni azok a szilárd alapok, melyek ha nem is látszanak, melyekről ha nem is mindig beszélünk, de megtartják az életünket. Bizony, azt kell mondanom, nagyon nagy a baj. Az elmúlt néhány hétben annak lettünk tanúi, hogy azok, akik Isten igéje szerint arra hívatottak, hogy föltartóztassák a rosszat és elősegítsék a jót, nem töltik be ezt a hívatásukat. Pál apostol a Római levélben azt mondja: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, mert Istent szolgálja az a te javadra. Nem hiába viseli a kardot, hanem azért, hogy föltartóztassa a rosszat és jutalmazza a jót. Ez a mindenkori politika hívatása. Ha a politika vagy a politikusok ezt a hívatásukat nem tudják betölteni, s meglehet, éppen fordítva járnak el, akkor mondhatjuk: inognak az alapok, nagyon nagy baj van.
A felolvasott ige is ide vezet bennünket. Természetesen nem úgy, hogy nekem itt a szószékről arról kellene mennydörögnöm, amiről nagyon sokat mennydörögnek a politikában, a közéletben a nyilvánosság előtt, olyan igényeket kellene megfogalmazva, melyek egyébként evidens igények. Valami egészen más vonatkozásokban áll most elénk ez az igazság.
Az első, amiről szólnom kell, igen jellegzetes és nagyon fontos is. Ha figyelmesen olvastuk Márk evangéliumát, nem lesz szokatlan a számunkra ez a vonás, így mondom: jellegzetes. Az evangéliumban rendszerint úgy esik, történik meg valami, hogy a jelentősége csak később válik nyilvánvalóvá. – Mi történik itt? – Jeruzsálembe tartva Jézus megéhezik, odamegy egy leveles, dúslombú fügefához, fügét keres rajta, de nem talál rajta, és ekkor azt mondja – mondjuk ki, Péter is mondja, megátkozva a fügefát: senki rólad többé gyümölcsöt ne egyen! Aztán mennek tovább. Valami történik Jeruzsálemben is –  majd erről is kell szólni –, és a következő napon, amikor újra elhaladnak a fügefa mellett, a tanítványok megdöbbenve veszik észre és jegyzik meg, hogy a fügefa gyökerestől elszáradt. Megdöbbenhettek, hiszen a természet törvényei szerint, ha el is szárad valami, akkor sem 24 óra alatt szárad ki,  vagy ha meg is szakad a gyökere egy fának, akkor sem következik be 24 óra alatt a teljes kiszáradás, főképp nem a mediterrán vidéken, ahol a levelek, a hajtások is nagy mennyiségű nedvességet tartalmaznak, bizony, két-három hétig eltart, mire látható lesz, hogy valóban elszáradt. Itt azonban ez egyik napról a másikra történik. A tanítványok több okból is meghökkentek. Részben azért, mert Jézus nagyon kemény volt, részben pedig azért, mert egy pillanat alatt, egy nap leforgása alatt valósággá lett Jézus szava. Elszáradt a fügefa is, és arról senki többet nem ehetett. Mit fejez ez ki önmagában? Önmagában ez - nyugodtan mondhatjuk – érthetetlen. Nem fejez ki semmit. Én nem akarom azt mondani, hogy Jézus ma feltehetően hamar valami zöld mozgalom céltáblájává válna, hiszen mi ma minden egyes kis fát, hajtást, növénykét meg akarunk őrizni, és azt sem akarom mondani, hogy Jézus bosszút állt volna a fügefán. Ahogy ez néha előfordul velünk, amikor valaki gyümölcsöt keres egy fán, s ha nincsen rajta, dühében belerúg. Nem erről van szó. Ez az eset jelképes, abszolút módon szimbolikus. És hogy mi a jelentése, az értelme, azt nem csak akkor kezdhetik a tanítványok megérteni, amikor másnap is elhaladnak a fügefa mellett és láthatják, hogy elszáradt – ebből csak azt érthetnék, hogy Jézus komolyan mondta, amit mondott, s talán még azt is megérthetik, hogy Jézusnak van erre hatalma. Valaminek kell még történnie, hogy a teljes értelem feltáruljon - és az ott, Jeruzsálemben történik – ez a templom megtisztítása.
Kedves testvérek, most ezen a ponton előbb szeretnék visszatérni az igehirdetés bevezetőjében elmondottakhoz. Mi értelme van – tegyük föl önmagunknak is a kérdést – hogy higgyünk a hazugságoknak? Mi értelme van, hogy elhitessük magunkkal, hogy hazudni lehet? Mi értelme van annak, hogy némi fáradtsággal és cinizmussal azt mondjuk, hogy „hát ilyen a politika”? A politikus különös szerzet, az a hivatása, hogy füllentsen, minimum. A politikus olyan, mint a költő. Arany János mondja:” Költő hazudj, csak rajt’ ne kapjanak”. De, kedves testvéreim, vajon helytálló ezt mondanunk, helytálló ezt éreznünk? Az Efezusiakhoz írott levélben arról beszél az apostol: ne hagyjátok, hogy hiábavaló és üres beszéddel bárki is megcsaljon, félrevezessen benneteket. Mert ezek napvilágra jönnek és a napvilágon nem fognak megállni. Ellenben ti ragaszkodjatok a Lélek gyümölcséhez, az igazsághoz, a valósághoz. Mind a két szót mondja, amit a filozófusok kétezer éve rágnak, mondja az igazságosságot, és mondja a föltáruló igaz-valóságot. Ez a Lélek gyümölcse. Jézus gyümölcsöt keres a fügefán. Nincs rajta gyümölcs, noha gyümölcsözőnek mutatja magát. Messziről úgy tűnik, érdemes odamenni, messziről úgy tűnik,  hogy valami különös mikroklíma-csoda folytán van gyümölcse – pedig nincs! Üresek az ágak. S másnap nyilvánvalóvá válik: ez minden áltatásnak, minden üres ígéretnek, minden hazugságnak a vége: rólad többet gyümölcsöt soha senki nem eszik!
Mondhatnám most kedves testvéreim: ámen. Aztán ki-ki hazamegy, levonja magának a konklúziót ebből mind a politikára, mind a közállapotokra, mind bármire nézvést. Azonban – visszatérve a történetre – nem olyan egyszerű ez. Ahogy szokták mondani, nem eszik olyan forrón a kását, mint főzik. Mert most jövünk mi. Jézus bemegy Jeruzsálembe és megtisztítja a templomot. Vajon miért? Miért van erre szükség? Egy zsidó Biblia-tudós a 20. század vége felé írt egy szép tanulmányt a jeruzsálemi templom megtisztításáról. Neki ugyan nem lett volna ez a feladata, de megpróbálta megérteni a történetet. A tanulmánya végén azonban arra jutott, hogy teljességgel érthetetlen, amit ott Jézus tett. Abszolút érthetetlen. Miért volt arra szükség? Miért kellet azokat az asztalokat fölborogatni, miért kellett a pénzváltókat kikergetni, miért kellet a galambárusokat kiűzni?– Hiszen a kegyes emberek mindenfelől jöttek. Hispániától kezdve Babilonig a diaszpórából, az egész világból jöttek a jámbor zsidók, csak nem gondoljuk, hogy egy pár gerlicét végighoztak volna akár félévig is tartó életveszélyes hajóúton, csak nem gondoljuk, hogy valahol a Rajna mentén egy római kolónián élő zsidó ember magával vitte volna a Jeruzsálemben használatos pénzt! Még a Budahegyvidéki gyülekezetben is megeshet, kedves testvérek, hogy ha valakinél túl nagy pénzjegy van, a perselyesékor fölváltja. Na, jönne Jézus és felborogatna mindent?! Teljesen ésszerű és gyakorlatias dolog volt, ami a templomban folyt. Miért borítja föl Jézus? – nem érti ez a Biblia-tudós, s talán – legyünk őszinték – mi sem nagyon értjük. Egyszerű példát mondok. Ez itt a Budahegyvidéki egyházközség temploma. Ha most idejönne Jézus, s azzal kezdené, hogy fölborítja a hirdetőtáblát, majd bemenne a nagyterembe, leverné a monitort, szétszórná az iratterjesztésben a könyveket, a perselyező presbitereket valamilyen ostorral elkergetné – értenénk mi ezt? Érthetetlen.
Azonban Jézus szava megvilágít mindent: ez a ház az én Atyámnak háza, mely imádság házának mondatik mindenütt… Nemcsak a jámbor zsidók hívják ezt imádság-házának, nemcsak a Galileából érkező zarándokok, és köztük Jézus és tanítványai tekintik ezt imádság-házának, hanem mindenütt, az egész világon: ez az imádság háza. Más fordításban: ez az áldások háza. Megint másképp mondva: ez a ház az, ahol az ember Isten Szentlelke által a gyümölcsöző szent életbe beoltatik. Ez az a ház,  ahol egymástól és magunktól várhatjuk a Lélek gyümölcseit. Helyette azonban forog a pénz, turbékolnak a galambok, kiáltozna a pénzváltók, minden gyönyörűen meg van szervezve, működik a szent logisztika. Csak a gyümölcsök?? Ez a ház imádság házának mondatik mindenütt, ti pedig latrok barlangjává tettétek azt. Isten népének Isten-tiszteleti élete gyümölcstelen. Gyümölcstelen. Ha elővennénk a Galata-levélből, mit mond az apostol a Lélek gyümölcseiről: szeretet, öröm, békesség, jóság, állhatatosság… és sorolhatnánk a többit. Vagy elég, ha csak az Efézusi levélből fölolvasottakat mondom: igazság és igazságosság. S akkor azt kell mondanunk, a történetnek a tükrében, hogy Jézus minket is leleplez. A mi életünk is dús lombú fügefa, messziről – de csak messziről – gyümölcsöt ígér. Oh, hányszor jöttek hozzánk ezért emberek! Jó szóért, szeretetért, hűségért, segítségért, könyörületért, barátságért, állhatatosságért - és motozgáltak a kezükkel a lombjaink között – ez sincs, az sincs, amaz sincs… mi hát van ebben az életben? Pedig olyan dús, olyan szépen zöldell, még nincs is fügeérés ideje. Bizony, olyan világban élünk, melyben ha máshova fordulunk, ilyen ígéretet nem találhatunk. Gonosz időkben élünk, gonoszak a napok, áron is megvegyétek az alkalmakat – mondja az apostol –, mert ezek az idők gonoszok. Nos, ezért is jönnek hozzánk, istenhivőkhöz, jönnek hozzánk, szentéletűekhez, jönnek hozzánk, templomba járókhoz – és keresik a gyümölcsöt. Hol vannak a gyümölcsök? Kedves testvérek, Jézus azt mondja: orvos, gyógyítsd magadat. És másutt ezt mondja: az ítéletnek Isten háza népén kell elkezdődnie. Megint másutt: szívesen kivennéd a másik szeméből a szálkát, de előbb vesd ki magadéból a gerendát. Nem is tudom, hogy mi, gerendás-szeműek, hogyan tudjuk észrevenni a másikéban a szálkát, ez elég nagy csoda, de mindég észrevesszük!
Az elszáradt fügefa története egyértelműen adja elénk minden hazugságnak, minden áltatásnak, minden hazugnak, minden áltatónak a sorsát. De ebben ott van a mi életünk, de ebben ott van a mi sorsunk, de ebben ott van az, hogy ha nem mi vagyunk gyümölcsöző életre elhívatva, mondjátok meg, kedves testvérek, akkor ki más?! Kezdjem elölről a példálózást? Egy politikus talán, akinek hazugság a mestersége? – ugyan már, kérem. Egy színész talán, aki fölteszi az álarcot, aztán leteszi s elgyönyörködtet bennünket? – ugyan már, kérem. Egy nagyotmondó, mesemondó, költő? – ugyan már, kérem. Gazdasági szakemberek, akik trükköznek a számokkal? – ugyan már, kérem. Csak mi, mert mi megízleltük az Isten szeretetének a jóságát,  mert mi a Lélek által újjászületettünk. S tudjátok kedves testvérek, mert ti is tudjátok, bizony jönnek hozzánk! Nem nagy kiabálással, nem ront ránk az embercsapat hogy: no, nézzük a keresztyéneket, mit tudnak ők, nézzük, mi van XY. életében, lássuk, hol vannak a gyümölcsök - nem, csak szépen, csendben jönnek. Lehet, hogy ma reggel kérlelt a hitvesed egy mosolyra, lehet, hogy tegnap kérlelt a gyermeked segítségre vagy édesanyád valamire. Lehet, hogy a szomszédod már hosszú évek óta arra vár, hogy igaz embere legyél neki. Lehet, hogy a barátod azt várja tőled, mondd meg az igazat. Csak ennyit – mondd meg az igazat. Nem olyan zajos dolgok ezek, egyáltalán nem. És ez így van jól, ennek így kell lennie. Az a jelenet ott a Jeruzsálembe vezető úton, csendes jelenet: egy rabbiforma mester, a Názáreti Jézus, meg egy tucat ember poroszkál Jeruzsálem felé, ki hallja, ki tudja, ki értesült arról, hogy ott megállván egy fügefánál, mi történt. Így mennek a világban a dolgok.
Ott bent, a templomban viszont Jézus kötélből ostort fon és kiűzi a pénzárusokat. Kiűzi a hazugokat. Kiűzi a terméketlen életűeket. Megtisztítja a templomot – hogy te is megtisztulj. Amikor a tanítványok látják az elszáradt fügefát, Péter megjegyzést tesz – mert visszaemlékezik. Milyen ironikus ez is, máskor semmire sem emlékeztek a tanítványok. Föl tudjuk idézni: Jézus megvendégeli az ötezer embert – de nem emlékeznek rá a tanítványok, aztán megvendégeli a négyezer embert – nem emlékeznek rá a tanítványok, betegeket gyógyít – nem emlékeznek rá, halottat támaszt föl – semmire nem emlékeznek. Azt is elmondja Jézus, hogy mi lesz sorsa Jeruzsálemnek – nem emlékeznek rá. De most emlékszik Péter! Ez fantasztikus. Odamegy Jézushoz, és azt mondja neki: Mester, nézd, a fügefa, melyet megátkoztál, kiszáradt. S hogy Jézus nem egy hozzám hasonló erkölcsprédikátor, aki a szószéken morális tételeket puffogtat, az a válaszából derül ki. S most megpróbálok én is, mintegy önmagamból kilépve ehhez a Jézusi válaszhoz igazodni, s befejezésül csak azt hangoztatni. Nem azt mondja Jézus, pedig mondhatná: látjátok, megmondottam, nem lesz ennek jó vége!
Mondhatná Jézus, amit mi, emberek tudunk mondani, hogy: látjátok, amikor világosságra kerül a hamisság, ez lesz a sorsa – megsemmisül. Mondhatná Jézus, hogy: látjátok, csak egy darabig lehet ezt a játékot játszani, mutatunk, ígérünk, nagyot mondunk – aztán nincsen semmi. De Jézus nem ezt mondja. Jézus azt mondja a tanítványainak: legyen hitetek Istenben. Mert a gyümölcsöző élet azzal kezdődik, hogy hit által begyökerezünk az isteni életbe. A gyümölcstelen élet pedig ott kezdődik, ahol ezek a gyökerek elszakadnak az isteni valóságtól. Jézus a búcsúbeszédeiben ezt mondja tanítványainak: én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővessző. Maradjatok meg énbennem, hogy gyümölcsöt teremhessetek. Legyen hitetek Istenben.
Kedves testvérek, bármilyen megrázó és rázó – ha szabad ezt mondani –, folyamatosan rázkódtató az, ami ebben az országban folyik, bármennyi kétség, sőt kétségbeesés is tölt el bennünket, hogy mi lesz itt még – hogy már nincs tovább?  már eljutottunk volna az erkölcsi megsemmisülés legmélyére és innen csak puszta vegetálás lesz?  - bárhogy is, kedves testvérek, Jézus szava ez: legyen hitetek Istenben! Minden élet Istenben kezdődik és Istenben ér véget. Minden, ami igazság és igaz valóság, Istentől való, Istenből támad, és Ő azt akarja, hogy gyermekei életében ez gyümölccsé váljon.
Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, arra kérek mindenkit – magamat is erre kérem, és erre szólítom – hogy, miközben ítéletet kell mondanunk – mert kell ítéletet mondjunk – miközben a dolgokat nevén kell neveznünk – mert a dolgokat nevükön kell nevezni, aközben soha egy pillanatra ne feledkezzünk meg arról, hogy Jézus arra hív: hitünkkel, reményünkkel, egész embervalónkkal gyökerezzünk be az isteni életbe, hogy ne csak kemény szavunk, igazmondó ítéletünk lehessen, hanem megteremhessük a jóságnak, igazságosságnak és az igazságnak gyümölcseit is. Ezért tisztítja meg templomát, ezért tisztítja meg népét, azért akar bennünket is Lelke által ezen a mai napon megtisztítani. Ámen.

„És elmentek ama helyre, amelynek Gecsemáné a neve; és mondta az ő tanítványainak: üljetek le itt, amíg imádkozom. És maga mellé vette Pétert és Jakabot és Jánost, és kezdett rettegni és gyötrődni; És mondta nékik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok. És egy kevéssé előre menvén, a földre esett, és imádkozott, hogy, ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra; és mondta: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Azután visszatért és aludva találta őket, és mondta Péternek: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen. És ismét elmenvén, imádkozott, ugyanazon szavakkal szólván. Amikor pedig visszatért, ismét aludva találta őket; mert a szemeik megnehezedtek, és nem tudták mit feleljenek néki.Harmadszor is jött, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Elég; eljött az óra; ímé, az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik. Keljetek föl, menjünk: ímé, elközelgett, a ki engem elárul” Mk 14,32-42
Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Nemrégiben egy különös feladatnak kellett eleget tennem: egy hosszú levél végére, mely nem tartalma miatt volt hosszú, hanem az aláírók sokasága miatt, újabb aláíróként nekem is oda kellett írnom egy támogató nyilatkozatot. Egy kisfiú levele volt ez, melyet egy híres emberhez írt, és arra kérte, hogy miután az előző évben 2,4,-ről 4-,8-ra javította iskolai eredményét, ami egy esztendő alatt egy kisdiáktól meglehetősen komoly teljesítmény, a szülei megígérték neki, hogy elviszik akárhova, ahova akarja. Nos ő ezzel a híres emberrel akar egy órát együtt tölteni. Eljutott hozzám is a levél, hátha a püspök aláírása még jobban megtámogatja a kérést. Másutt is hallunk ilyet, például, hogy egy kórházban lévő kisgyermeknek az a kívánsága, hogy híres emberrel találkozhasson. Lehet ilyet kívánni.
Nos, szeretett testvérek, szabad-e a kérdést feltennem a jelen lévő diákoknak, szülőknek, nagyszülőknek, együtt ünneplő gyülekezetnek, hogy ha módunk és lehetőségünk nyílna rá, jutalomból, kérnénk-e azt, hogy Jézussal tölthessünk egy órát? Csak egyetlenegy órát. Persze, ezt a püspök sem tudná elintézni, de mégis. Kérnénk-e ezt? Átfutott-e valaha is a szívünkön, hogy csak egy órát Jézussal? Ha nem, én tudom a magyarázatát. A magyarázat abban van, hogy ha egy órát tölthetnénk vele, azt itt, a Gecsemáné kertjében kellene töltenünk, mert ez a döntő óra. Mert itt mutatkozik meg teljesen és valóságosan Istennek hozzánk való viszonya, itt mutatkozik meg nekünk Istenhez való viszonyunk, itt mutatkozik meg az a mérhetetlen nagy szakadék, amelyet Jézus áthidalni jött, amelyért el kellett jönnie, hogy újra utunk legyen Istenhez. A történet mindenki számára világos, ám engedje meg a gyülekezet, hogy néhány szó erejéig felelevenítsem, és olyan vonatkozásokat is hozzátegyek, melyek talán a mai ünnepünket is segítenek megérteni.
Nem most történik először, hogy Jézus három tanítványt külön visz magával: ők Péter, Jakab és János. Nemcsak ide, az Olajfák hegyére, a Gecsemáné kertjébe, de egy másik hegyre is felvitte már magával őket, az volt a megdicsőülés hegye. És ők ott is elaludtak. A Márk evangéliumában a 9. rész elején áll ez a történet. Felmentek, elnyomta őket a buzgóság, ahogy a diákot is el szokta nyomni unalmas órán, s padra feküdve szunyókál. És amikor felriadnak, azt látják, hogy Jézus Mózessel és Illéssel beszélget a Jeruzsálemben bekövetkezendő eseményekről, Jézus haláláról és feltámadásáról. Itt pedig azt olvastuk, hogy Jézus magával viszi ezt a három tanítványt külön, és itt is agóniáról van szó, küzdelemről, a keserű pohárról, a halál rettenetes félelméről, vérverítékről. Semmi nagy mennyei átdicsőülés, semmi nagy felfénylő fehérség. És ebben a gyötrő órában, ha szabad ezt mondani, a tanítványok magára hagyják a Mestert, elalszanak. Nem is egyszer, háromszor is egymás után. De vajon, testvérek, arról szól ez a történet, hogy a tanítványok magára hagyták Jézust? Arról szól a Gecsemáné kerti küzdelem, hogy a mi Mesterünk egyedül vergődik, és a tanítványokban annyi szolidaritás, annyi együttérzés sincs, hogy fennmaradjanak vele akár csak egy órácskát is, hogy vele együtt imádkozzanak, odaüljenek mellé, pártfogolják, segítsék? Vajon arról szól ez a történet, amiről olyan sokszor szólnak emberi történetek, hogy otthagyjuk a beteget a kórházi ágyon szenvedni-gyötrődni, és öt percünk nincs rá, hogy odaüljünk az ágya szélére, megfogjuk a kezét, és vele együtt imádkozzunk? Vagy amikor éjszaka virrasztani kell a beteg gyermek mellett, és lekoppan a szülő szeme, mert nem tud fennmaradni, vagy amikor ki kell tartani egy embertársunk mellett, segíteni kell őket csak a puszta jelenléttel, de az álomba menekülünk a probléma elől, vajon erről szól? Látszólag igen. Sőt, ha csak ebből a szempontból nézzük, azonnal le is lepleződünk. Ezért kellett Krisztusnak eljönnie, mert ilyenek vagyunk. Mert eddig tart az erőnk. Meddig? Öt percig? Addig tart az erőnk, amíg el nem nyom a buzgóság. Addig tart az erőnk, amíg más is látja a munkámat, és megdicsér érte. De ott, a Gecsemáné kertjében, az éjszaka sötétjében ugyan ki látja? Ezért is jönnie kellett Jézusnak. Ám ha nagyon alaposan beleolvasunk a történetbe, Jézusnak egészen más mondandója van ott a tanítványoknak, mert azt mondja nekik, mikor felébreszti Pétert: Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok. A lélek ugyan kész, de a test erőtelen.
Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! Amikor Jézus a leggyötrőbb órában, a döntő órában, tusakodik az Atyával, hogy elfogadja a keserű poharat, hogy végigvigye az érettünk való áldozati halált, úgy tartjuk: önmagáért imádkozik. Nagy próbatételben van. Vért verítékezik, tusakodik, meg kell verekednie, meg kell bírkóznia. Szomorú az én lelkem mindhalálig, mondja Jézus a tanítványainak. Tehát még egyszer mondom, úgy tűnik, mintha a tanítványok kellenének oda erősítésként. De figyeljük meg, mit mond a tanítványoknak: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok! Magatokért imádkozzatok! Magatokért könyörögjetek! Magatokért legyetek állhatatosak. Magatok miatt ne aludjatok el! Tehát Jézus nem magáért imádkozik ott. Nem magáért küzd. Nem maga magáért vállalja a kereszthalált, hogy megmutassa, hogy ő erre képes. A Golgotában, a passióban, az áldozati halálban nincs semmi bravúr. Jézus értünk teszi azt. Amikor magára maradottan, leghűségesebb tanítványai által is cserbenhagyottan imádkozik, akkor is értünk imádkozik. Mert értünk hordozza a szenvedést. Mert értünk lett Ő a fájdalmak férfija. Ez az Ő szava a tanítványaihoz: Vigyázzatok és imádkozzatok! Lám, nem önmagáért szól, hanem az ott lévő tanítványokért. Igen, az a minősített óra, melyben találkozhatunk Jézussal, megmutatja a számunkra azt a nagy titkot, amiért Ő jött. Hogy Ő akkor is küzd érettünk, amikor mi alszunk. És az álom immár nem a restség, a fáradtság következménye, nem a megmámorosított tanítványok álomba zuhanása, félre állása, hanem jelkép is. Valami nagy jelképe, felfoghatatlan jelképe az emberi életnek. Mit jelent az álom? Jelenti azt, hogy állhatatlanok vagyunk. Valamibe belekezdtünk, és nem tudjuk végig vinni. Mert nehogy azt higgyétek, hogy az ott alvó három tanítvány valami szép álmot álmodik. Péternek a keze ott van a kard markolatán, és úgy alszik, János még arról álmodik, netalán – ő az egyik Zebedeus fiú, aki azt kérte –, hogy mikor eljön Jézus az Ő országában, ő lesz a belügyminiszter, és Jakab is ki tudja miről álmodozik. Állhatatlan emberekről van szó. Az álom az állhatatlanság jele. És mennyi állhatatlansággal van teli az életünk! Aztán lehet azt is mondani, hogy az álom a restség jele. El sem kezdünk semmit. És végül, egy utolsó vonatkozását hadd említsem meg, talán ez a legmélyebb: az álom az, amikor nem vagyunk önmagunknál. A legkülönösebb talánya ez az emberi életnek, mert amíg leginkább az alvó ember van önmagánál, mert abszolút önmagánál van. Önmagába bezárva. És mégis, az alvó ember azt is kifejezi, hogy nincs önmagánál. Mit szoktunk mondani az elalélt ember feléledésére? Magához tér. Felébred és öntudatra jut. De legmélyebben és döntő módon az álom az, amikor az ember minden emberi és isteni kapcsolatából ki van szakadva. És Jézus ekkor is imádkozik értünk. Akkor is imádkozik érted, amikor te állhatatlan vagy. Akkor is végzi Isten jó munkáit érted, amikor te rest vagy. És akkor is veled van, amikor te nem vagy önmagadnál. Ez a nagy titka a Gecsemáné kerti órának. Az ő agóniája, gyötrelme, imádsága mind-mind érettünk való. És akkor hogy ne lehetne nekünk most igaz és tiszta szívből hálát adni ezen a mostani ünnepünkön ezért az iskoláért? Megérteni azt, hogy ez az iskola szeretetből lett, sok-sok emberi eszközön keresztül, és ezt az iskolát mindig a szeretet fogja megtartani. Hogy lett szeretetből? Úgy hogy nyolcvan egynéhány esztendővel ezelőtt a Hollandiából Magyarországra küldött segélyekből maradt annyi, mert bőséggel volt, hogy lehetett belőle egy iskolát fundálni, és indítani. És azután később szeretetlenségből veszett el az iskola, amikor Magyarországon az akkori politikai elit fellázadt Isten ellen, és azt mondta: nem kell, és ne legyen olyan iskola, ahol Istenre emlékeztetnek, és Jézusra eszméltetnek! Olyan iskola kell – mondták, –, ahol alszik a lélek. De ezt az iskolát, tudjuk jól, Isten szeretete visszaadta ennek a gyülekezetnek és az anyaszentegyháznak. Nem mi szereztük vissza. Nem mi voltunk olyan erősek, ügyesek, hogy visszakapjuk. Isten adta vissza sok-sok áldott emberi eszközön keresztül. Minden-minden szeretetből van. És ebben a nyolcvan évben is, azt értettük meg, hogy az emberi akarat és küszködés, az emberi kitartás mindig egyre csak rövid ideig tart. Még a legbuzgóbbaké is. Még a tanítványok szní-virága is, hogy elrestül ott, pedig Péter, János, Jakab, nos ők voltak az oszlopok! Így hívták őket Jeruzsálemben. Ők minden terhet elhordoztak, mindent rájuk lehetett hagyni. Amikor a legjobbak is szundikáltak, amikor a legjobbak is aludtak, amikor a legjobbak ereje is elfogyott, amikor mindenkire ráborult a Gecsemáné éj sötétje, egy valaki mégis ébren volt, és imádkozott, Jézus Krisztus, akiről azt mondja az apostol: az Atya jobbján szüntelenül esedezik is érettünk. Most is, ma is. Ezért ébreszti Jézus a tanítványait és ébreszt bennünket is: Vigyázzatok és imádkozzatok!
És hadd ébresszem én is a Gyülekezetet az apostol szavával: Serkenj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból, és fölragyog néked a Krisztus. Ezt az iskolát, a Julianna iskolát Isten a halálból adta vissza. Ez az iskola úgy ébredhetett fel újra, és úgy térhetett újra önmagához, mint a hosszú, mély álomból ébredő ember. De miért? Hogy felragyogjon a Krisztus. Nem azért adta vissza Isten nekünk ezt az iskolát, és nektek, kedves Fasoriak, mert így kívánta az egykori juliannások nosztalgiája, kik közül – Istennek hála – jó néhányan itt ülnek. Nem is azért, mert elterjedt a hír, hogy az egyházi iskolában járó gyerekek nagyobb biztonságban és békésebb körülmények között tanulnak. Nem is azért, mert így kívánta a történelem rendje, hogy akitől valamit elvettek, adják neki vissza. Serkenj fel, aki aluszol, támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus! Hogy felragyogjon a Krisztus! Hogy ha majd egyszer megkérdezik a mostani meg a majdani juliannás gyerekeket: kislányom, kisfiam, jó lett a bizonyítványod, szépre javítottad a jegyeidet, mit kívánsz? Tudhassák azt mondani: Jézussal lenni. Ott a Gecsemáné kertjében, végig az élet országútján, életünk minden pillanatában, halálunkkor és feltámadásunkkor is és mindig Jézussal lenni. Miért hát ne felébredni, miért hát ne szemet és fület nyitni Krisztusra, miért hát ne Vele lenni, Vele imádkozni, Vele élni, Vele halni, feltámadni és megdicsőülni?! Ámen

Nemrégiben olvastam egy könyvet, amely a két világháború közötti magyar református ébredés történetével foglalkozik, a szerző maga is részese volt az ébredésnek. Több helyen feljegyzi, hogy azoknak, akik egy-egy evangelizáció alkalmával döntésre jutottak, és életüket mindenestül fogva átadták Jézusnak, időről-időre meg kellett jelenniük egy grémium előtt, és idézem a szerzőt: „ott aztán megdögönyöztük őket.” Vagyis kifaggatták, megpróbálták őket, belekérdeztek az életükbe, hogy vajon igazán és valóban szeretik-e az Úr Jézust?  Hogy valóban megtörtént-e, amit az ének mond: "Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé..."?  Ezek a beszélgetések olykor sírással értek véget, máskor az illető felugrott és rájuk csapta az ajtót. Másutt, azt mondja, nem dögönyözés történt, hanem szembesítés. Ezt már jobban értjük. Mert egy lelkipásztor életében sok-sok szembesítés van. A lelkipásztornak szembesülnie kell a gyülekezete tagjai által felvetett kérdésekkel, hogy ugyanis kellőképpen szereti-e őket. Szembesülnie kell azzal is, hogy református lelkipásztorhoz méltóan és illendően viselkedik-e, mint aki nem hivatalt vagy rangot visel, hanem az egyházi szolgák munkáját végzi, hirdeti Isten igéjét, kiszolgáltatja a sákramentumokat, pásztorolja Isten népét, erősíti a gyengéket, felsegíti az elmaradozókat, meginti a bűnösöket, és elkergeti a farkasokat (ahogy a II. Helvét Hitvallás beszél minderről). És szembesít a környező világ is. Ebben, pedig sok csapda van. Mindazáltal, tudomásul kell vennünk, hogy a mai embernek, akinek nincs már templom-tudata, legkevésbé egyház-tudata és keresztyénség-tudata, sajátosan pedig, nincsen kereszt-tudata és csillag-tudata, s még annyira sincs palást-tudata, valamit mégis gondol arról, hogy milyen egy református lelkipásztor. És kérdéseke tesz fel nekünk, szembesít, netán dögönyöz. S legkiváltképpen nagy szembesítések történnek a lelkipásztor saját életében is. A legnehezebbeket kell itt mondanom. Szembesít a hitvesünk, szembesítenek a gyermekeink, és az unokák is. A szembesítés tárgya pedig az a kérdés, hogy valóban Isten elhívott szolgája vagyok-e, vagy csupán mondom a szöveget a szószéken, gyönyörű palástban; de otthon, mikor becsukódik a parókia ajtaja, egészen más ember vagyok? Ezeket a szembesítéseket nekünk mind végig kell élnünk. Ha egy lelkipásztor ezeket elkerüli, vagy elodázza, elrejti, ha összetöri azokat a tükröket, amelyeket Isten ilyen módon elébe állít elé, csak kárát vallja.
Ám azt a szembesítést, amelyről most János evangélista beszámol, nem kerülnünk, hanem kívánnunk kell. Vágyakoznunk kell rá, hogy megtörténjen velünk is az, ahogyan Krisztus kérdezi Pétert. Hadd soroljam még egyszer a sokféle szembesítést, most visszafelé haladva: lehet, hogy a családunk mindig támogatólag áll mellettünk; bármiféle bajban, krízisben, nehézségek közepette, lelki és egyéb harcokban mindig ott fognak állni mellettünk utolsó leheletükig, és egy tapodtat el nem tántorodnak tőlünk. Az is lehet, hogy a világ szemében népszerűek leszünk. Vállon veregetnek, megdicsérnek. Lehet a gyülekezet közösségében is mámoros boldogságban élni, megbecsültnek lenni. Lehet belőlünk tiszteletes bácsi vagy néni, akinek az ajkáról szent áhítattal lesik az igét. És a szolgálatunknak sok-sok gyümölcsét le tudjuk tenni az asztalra. Lehet. Jöjjön a vizitáló bizottság, nem is tudok elébük tenni mindent, annyi termett a gyülekezetben! Mindez lehetséges, egyszerre is. És akkor szükségtelen a szembesítés? Egy szembesítés mindenképpen szükséges! És ezt nemhogy kerülnünk, hanem kívánnunk kell, akarnunk és kérnünk kell, napról napra csendes, magános imádságunkban is, de imaközösségünkben is, családunkban, barátaink között is, és egész anyaszentegyházunkban. Ez az a szembesítés, amikor maga Üdvözítőnk kérdez bennünket. És amilyen egyszerű, éppen olyan nehéz. Rövid, de az egész életre kiterjed.
Szeretsz-e engem? Csak ez az egy kérdés számít. Különösen most, amikor beszivárog ide a mi békénkbe, hogy a világnak számos országában áldozza oda az életét sok-sok keresztyén ezért az egy szóért! A keresztyének zaklattatása, ahogy Krisztus megtanít rá bennünket, nem valami különleges történelmi, kulturális adottság, nem véletlenül van az így. Azt mondja Jézus, ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak (Jn 15,20). És: boldogok azok, akik háborúságot és zaklatást szenvednek az igazságért és az én nevemért (Mt 5,10). És: nem különb a tanítvány a Mesternél (Lk 6,40). Mindez pedig egyetlen szóban foglalható össze, ebben az egy kérdésben, és a rá adandó feleletben: szeretsz-e engem?  Erre a kérdésre nem lehet ímmel-ámmal vagy halogatva válaszolni. Nem lehet azt mondani, hogy meggondolom a választ. Viszont a válasszal kimondom a szívemet. Szeretni: egzisztenciális döntés. Szeretni: élet-kockáztatás. Szeretni: teljes igényű és radikális viszonyulás. Nem tagolható, és nem adagolható, nem foglalható munkatervbe, hogy majd lépésről-lépésre megtesszük – (s perszem a szombat pihenőnap). Szabályrendeletünkben van egy sajátos szó: rendelkezésre állás.  Szeretni Jézus Krisztust az jelenti, hogy mindig, minden időben, egész életemmel rendelkezésére állok, mert nem a magamé, hanem az övé vagyok. Mert Ő az Ő drága vérén megváltott engem.
János evangélista elbeszélése szerint ennek a háromszor megismétlődő kérdésnek feneketlen mélysége van. Hadd szóljak most erről, hogy szent vágyakozást ébresszek és vágyjunk erre a kérdésre, hogy kérdezze meg tőlünk a mi Urunk, Krisztusunk.
Először azt kérdezi Jézus Pétertől: Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Péter volt az első a tanítványi seregletben. Nagycsütörtök éjszakáján, mikor Jézus azt mondta tanítványainak: eljön az idő, és az most van, amikor ti mindannyian megbotránkoztok bennem, Péter így szólt: Uram, ha mindenki más is, én nem. Én az életemet adom éretted! Vagyis: szeretlek. Hiszen nincsen nagyobb dolog annál, és nincsen nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja az ő felebarátjáért. Uram, mondja Péter, én az életemet is adom éretted! (Jn 13,37) És aztán Péter néhány óra múlva megtagadta a Mestert, mi több, ha jól olvassuk az evangélium szövegét, meg is átkozta, hogy megmentse önmagát (Mk14,71). Amikor Jézus a háborgó tengeren közeledett a tanítványokhoz, ez a Péter kiáltott: uram, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen! (Mt 14,28) Ez a Péter volt az, aki ott, Cezarea Filippi országútján elsőként, a többiek nevében is, azt mondta: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! (Mt 16,16) Ez a Péter az, akinek először volt joga belépni a feltámadott üres sírjába (Jn 20,6). Ez a Péter az, akinek a nevével kezdődik minden felsorolásban a tanítványok névsora. Ő az első.  Ő a sztár. Ő az, aki kimagaslik, ő az, aki jobban szereti az Urat a többieknél. És most megkérdezi tőle az Úr: Péter, jobban szeretsz-e ezeknél? Péter így felel: Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondja neki Jézus: legeltesd az én bárányaimat! Majd megkérdezi másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? És mondja neki Péter: Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Itt már nincsenek ott a többiek. Ez az a pillanat, amikor belépünk a legbelső szobába, itt már mindenki kizáratott, ez az a pillanat, mikor nem méricskélhetem a szeretetemet a másikéhoz, és nem az a kérdés, hogy én, aki borzasztó hőzöngéssel elindultam a vízen az Úr Jézushoz, kétségbeesett fuldoklóvá váltam, hogy én, aki fogadkoztam, hogy az életemet adom az Úr Jézusért, megszégyenülten kullogtam el a főpap udvaráról. Itt már nincs kivel összehasonlítani magamat. Én vagyok és Ő, Krisztus. és ő kérdezi tőlem: szeretsz-e engem? És tőlem kérdezi ezt. Akkor is kérdezi, amikor nincs tanú, és a válaszomat sem osztályozza le valami lelki zsűri. Csak Ő és én vagyunk. Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged - felel Péter. Így szól Jézus: őrizd az én juhaimat. Majd mondotta neki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? Megszomorodott Péter, hogy újra megkérdezte tőle szeretsz-e engem? Ez nem az a fajta szomorúság, amelybe még düh is vegyül. Akkor mégis miféle megrendülés ez? A szembesítő beszélgetés a csodálatos halfogás után történt. És miért történt csodálatos ez a halfogás? És ott egy másik csoda is, amely a parton várja őket, mikor kivonszolják a hálót: azt látják, hogy az Úr Jézus ott ül, és a parázson ott van a hal és a kenyér! Akkor miért rendelte, hogy újra vessék ki a hálót? Lám, ott van a parton minden - nála. Azért teszi ezt, mert Őnélküle akármit teszünk, a semmit tesszük. De nála ott van minden! És ezért kell Pétert újra megkérdeznie: szeretsz-e, Péter? Azt mondja harmadszor is Péter, immár megszomorodva: Uram, te mindent tudsz... És itt van ez a szó: mindent tudsz! Te tudod, hogy ki vagyok, tudod, hogy mit tettem, tudod, hogy mi van a szívemben, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged! De még egy kicsit erről a szomorúságról. Mondottam, ez nem a sértődött ember szomorúsága. Inkább Ízleljétek meg ennek a megszomorodásnak a jóságát. Mert a Jézus kérdése nem dögönyözés, nem is vallatás. Éppenséggel Péternek van itt szüksége erre a kérdésre -  mindegyre. És neked is szükséged van erre a kérdésre - mindegyre. Mert addig vagy boldog ember (mégha éppen meg is szomorodtál), amíg Jézus megkérdezi tőled, hiszen van szava hozzád, szóba áll veled! És addig vagy boldog, amíg ezt a döntő kérdést teszi fel! Mert sem a gyarapodásnak, sem a sikernek, sem nagyságnak, sem háborúnak és békének a kérdése nem maradandó érvényű, csak ez az egy kérdés örökérvényű: szeretetkapcsolatban állsz-e Istennel? Ugyanis Istenhez nem vezet más út, csak az, ahogyan Ő jött hozzánk. Ő pedig szeretetével jött Jézus Krisztusban. Keresztjével jött, feltámadásával, megdicsőülésével, mennyei életre vonatkozó ígéretével jött, az eljövendő világ ízével jött, és áldásával jött.
És tudnod kell, hogy szereted-e Őt. Tudod-e? Ezért a Péter szomorúsága itt jó szomorúság. Tudunk másról is, aki megkóstolta ezt a szomorúságot, úgy hívták Saulus – és Paulus lett belőle. Ezért írja a második korinthusi levelében, visszautalva az elsőre: ha megszomorítottalak benneteket első levelemmel (bennefoglaltan a Szeretet Himnuszával!), ha tehát megszomorítottalak benneteket azzal, amit a szeretetről mondtam, nem bánom. Mert van megszomorodás békességet szerző megtérésre és Isten szerint üdvösségre. És van megszomorodás e világ szerint kárhozatra. Ez a megszomorodás itt, Péternél az Isten szerint való megszomorodás.  Igen, hogyne, nagy még az óemberünk. S mi, reformátusok büszkélkedünk is azzal, hogy cselekedetek nélkül, hitből igazulunk meg. felborítunk ezért mindent a világon, hiszen mi hitből igazulunk meg! Csak aztán nehogy hivés általi önigazultság legyen belőle! Láttam én már hívő embert, aki akkorára nőttette magát, hogy még az Úr Isten se fért alá. De jó ez az Isten szerinti megszomorodás, mert az üdvösségre való megszomorodás. Jó tehát a Péter megszomorodása. Jó a sírása is; az eredeti görög szó könnyező megszomorodást jelent. Jó ez! Mert nem magunktól van, hanem a Szentlélektől.
Igen, hadd fejezzem be ezzel: ez nem magunktól van, hanem a Szentlélektől! Sokszor hallom, és lelkipásztorként, püspökként, meg lelkészek kollegájaként és barátjaként sokat gyötrődőm is ezen, hogy mennyi szomorúság tud támadni egy lelkész életében.  Kezdhetem megint elölről. Szomorúság támad, amikor eljönnek a nagy szembesítések, és kiderül, hogy nem elég erős a hitem. Szomorúság támad, ha nem jönnek a gyümölcsök, nem mutatkozik a szolgálat eredménye. Szomorúság támad, ha közönyös irántunk a világ, s még inkább a gyülekezt népe. Nemhogy hívők nincsenek, már hívek sem maradtak. Elmennek mellettünk, vagy legfeljebb vállon veregetnek, és azt mondják, ja, önnek ez a hobbija!? Mert e világ szerint hívőnek lenni hobbi, olyan, mint mondjuk, a bélyeggyűjtés. Szomorúság támad egy lelkész életében, mikor beállnak a személyes és családi krízisek. Sok alkalom van arra, hogy megszaggasson minket a világ, megszaggasson minket a gyülekezetünk, megszaggasson a családunk, és még önmagunkat is megszaggatjuk. Ezek nem jó megszomorodások. Az a jó megszomorodás, amikor Jézus Krisztus szóba áll veled, és megkérdezi tőled: szeretsz-e engem? Mert nincs is a mi egész keresztyénségünknek semmiféle kudarca ezen az egyen kívül, ha nem tudok erre felelni. Tudom, annyi mindent felrónak nekünk; hogy például, még nem váltottuk meg a világot, s hogy még vannak éhezők ezen a világon, továbbá, hogy vannak háborúk, a hívők felróják nekünk a hitetleneket, a hitetlenek vádolnak a hívőkért, mindent felrónak. Ez ma divat is. Vannak médiumok, amelyek be vannak tárazva, és amikor egyházi ünnep – karácsony, húsvét, pünkösd – közeleg, akkor elindítják a szövegeket, jönnek a bűnök, a nyomorúságok, a vádak lajtromba szedve: és a konklúzió semmire valók a keresztyének, a világ söpredéke és szemetje. Legyen! De csak egyetlen kudarca van a keresztyénségnek, ha bekövetkezik, – ez pedig a szeretet kudarca, semmi egyéb. S ez az, mikor a Jézus kérdésére, hogy szeretsz-e engem, nincsen válaszunk! Kedves lelkipásztorok, kedves gyülekezet, engedjétek hát, hogy a feltámadott Úr, az áldó és mindent-tudó, maga a szeretet örök forrása megkérdezze tőled: szeretsz-e engem?
Ámen