Reménységben

A keresztyén ember par excellence ádventi ember. Ádvent eljövetelt jelent, mi pedig az eljövendőre várakozunk, aki maga Jézus Krisztus. A reménységről való számadásban, és a belőle fakadó életodaszánásban láttunk akadályokat is. Láttunk eltérő körülményeket, sorsot, hátráltató bűnt, láttuk mindazt, ami mi magunk vagyunk. Átéreztük, hogy az apostol buzdítása - „legyetek készek megfelelni mindenkinek a bennetek lakozó reménységről” - azt is jelenti, hogy önmagunkat is meg kell győznünk. Tudnunk kell jót mondani reménységünkről.
Először a kudarcról szóltam, és a terméketlen fügefa példázatán mutattam be, mi a kudarc, és mi a kegyelem ideje, a reménység isteni alapja. Aztán szóltam a kétségbeesésről, melyben látszólag minden eldöntetlen, ám a kétség már mindent eldöntött. Ábrahámot dicsértem, minden hívő ősatyját, ő a példa, aki remény ellenére remélt szilárd hittel Isten ígéretében. Neki ugyanaz az Isten adta az ígéretet, aki nekünk az új ég és az új föld felől adott ígéretet, Ő a világmindenség teremtője, Jézus Krisztus atyja. Aztán szóltam az elveszésről is, amikor alkalmatlanság, tévedés,  céltévesztés és elidegenedés miatt nemcsak elveszítünk valamit, hanem maga az ember vész el. De láttuk a Krisztust magasztaló himnuszból Isten megmentő hatalmát, hogy miként vitt át bennünket a halálból az életbe. Tegnap pedig a csüggedésről szóltam, és az ellenére adott isteni buzdításról. Lehetetlen lélektani helyzetekből a remény szabadít meg, és indít újra a jövendő felé. Ma a szégyenről szólok.
A szégyen az ember ősmozdulata. Ádám és Éva a paradicsom-kerti bűn után egymás előtt is elszégyellték magukat, de elrejtőztek az őket kereső Isten elől is. „Ádám, hol vagy?” – ez nem a bújócska kérdése, hanem Isten kérdezi a szégyenben levő embert, hová jutottál? A bűnbe esett ember ősmozdulata: szégyenkezés. Az Újszövetség egyik görög szava erős képiességgel mutatja ezt. A szégyen: lesüllyedés a hiábavalóság tartományába. A görög szó  azt a mozdulatot fejezi ki, amikor például kézbe veszünk egy portékát, majd mint semmit érőt a földre dobjuk. Nem ér semmit. Hiábavaló. Dietrich Bonhoeffer, a nagyszerű német teológus mondja, hogy míg a nyugati ember nagy élettragédiája a kudarc – erről volt szó az első estén –, addig a keleti emberé a szégyen.
Látszólag nem sok különbség van a kettő között, legalábbis mi magyarok nem érzünk különbséget. Ám csak azért, mert mi nyugatiak is és keletiek is vagyunk egyszerre. Tudjuk, mi a kudarc, de ismerjük a szégyent is. A német teológus, aki a nyugati civilizáció gyermeke, élesebben látja a különbséget, és éppen ezért nem nagyon érti a keleti embernek ezt az élet-tragédia érzését. Szégyen az, ha passzív értelemben megszégyenülünk, vagy ha aktív értelemben megszégyenítenek. Az igaz, hogy amiképpen senkit nem lehet arra kötelezni, hogy önmaga vádlója legyen, akképpen arra sem lehet senkit kényszeríteni, hogy önmagát megszégyenítse, mégis megtörténhet, hogy ide jutunk és – maradva a bibliai történetnél - elrejtőzünk. Nos, ez önmagunk megszégyenítése. Ilyenkor nem akarok másokkal találkozni, nem akarok mások szemébe nézni. Sokszor kötünk magunkra fügefalevelet, sokféle bokor van, melybe belebújunk, és sokfelé elzárjuk magunkat, - tehát ismerjük a szégyen mélységét. Van úgy, hogy mások mondják felettünk az ítéletet: te semmit sem érsz, reménytelen eset vagy, és van úgy, hogy mi ítélünk így önmagunkról.
A megalázásnak ez a legnagyobb mélysége, hiszen ez végső ítélet. Valakiről azt mondani, hogy reménytelen eset, - ez végső ítéletet. Ha a bíró tíz év fogházra ítél valakit, még feltételezi, hogy ha majd jól viselkedik, megváltozik,  talán amnesztiát is kap és újra kezdi az életét, tehát nem teljesen reménytelen eset. Az Ószövetség rettenetes ítéletei közé tartozott, amikor valakit reménytelen esetnek kellett nyilvánítani. Ekkor így hangzott az ítélet: vágattassék ki! Ahogyan levágják a fáról az elkorhadt ágat, tűzre vetik, megsemmisítik. Ha valakire azt mondjuk, hogy reménytelen eset, azzal azt is mondjuk, hogy voltaképpen semmi.
Azt mondjuk: semmi. Amíg valaki felől remélünk, addig valamit még remélhetünk felőle. A korábbi gyülekezetem temploma mellett lakott egy bácsi, aki nagy gyűjtögető volt, s nem volt olyan dolog, amire nem tudta volna azt mondani: ez még jó lesz valamire! A konyhájában volt egy tízliteres befőttes üveg, színültig befőttes-gumival. A felesége viszont sosem tett el befőttet. Nem is tudom, honnan szedegette össze a gumikat. Ám azt mondta: ez még jó lesz valamire. Egyszer levitt a pincéjébe, megmutatta a csempe-kollekcióját. Volt ott fehér csempe, kék csempe, zöld meg piros. S mondta: ezzel az egész Parlamentet be lehetne burkolni. Mondom neki: Zsiga bácsi, itt nincs két egyforma! – Ne törődj vele! – felelte, ezek még jók lesznek valamire.
Ám az ember általában nem gyűjtögető. Leginkább emberi kapcsolatainkban nem vagyunk azok. Kidobunk valakit magunkból – ő már nem jó semmire, reménytelen eset. Bíztatok azonban mindenkit, hogy legalább emberi kapcsolataiban legyen ilyen nagy gyűjtögető, mint a mi Zsiga bátyánk.  Ne dobjatok ki senkit. S el is mondom, miért.
Amikor arról beszéltünk, hogy mi az elveszés, a csüggedés, a kétségbeesés, a kudarc, akkor mindenik esetben megcsillant valami. Hadd soroljam föl. Ha kudarc ér, nem sikerül valami, még mondhatom, sebaj, majd máskor mással próbálkozom. Ezt a versenyt nem nyertem meg, de jön a következő Amíg élek, remélek. Ha kétségeim vannak más felől, még magamban lehetek sziklaszilárd. Ha elveszésben vagyunk, még remélhetjük, hogy valaki segítségünkre siet. Ha csüggedünk, bízhatunk is, hogy kapunk buzdítást. A szégyenben azonban egész embervoltunkkal, múltunkkal, jövőnkkel, a tetteinkkel és az álmainkkal, egyszóval úgy, ahogy vagyunk, belesüllyedünk abba, hogy semmit sem érünk. Az sem ér már semmit, ami tegnap volt, és az sem, ami holnap lesz, - mert te nem érsz semmit! Ez a szégyen.
Nem csoda, hogy ilyenkor az ember elrejtőzik. Elrejti semmit-érő önmagát az ítélők elől, és azok elől is akiket szeret, akikre számíthatna – ez a megszégyenülés nagy drámája!  Az egyik legmélyebb és sokszor gyógyíthatatlan dráma az, hogy azok előtt szégyenülünk meg, akiket szeretünk. Csalódást okoztunk nekik. Valamit-érőnek mutattuk magunkat, erre ők rátehették a tétet, de mi csalódást okoztunk. Támaszkodhattak rám, de én nem bírtam el a terhüket. Kértek tőlem, én megígértem, de nem lett belőle semmi. És nincs rá magyarázat! Elárultam őket, pedig szent fogadással fogadtam, hogy mellettük végképp kitartok! Milyen nehezen gyógyulunk, ha csalódást okoztak nekünk, vagy ha mi okoztunk csalódást. Milyen nagy szükségünk lenne ilyenkor a bizalom újbóli megerősítésre: hogy mégis szeretnek, hogy mégsem tartanak semminek, mégsem dobnak el, mégsem végleges az ítélet: vágattassék ki! Hát, elrejti magát az ember, nem akar a másikkal találkozni. És mivel nem akar a másikkal találkozni, nem akar vele együtt lenni. Ha pedig Isten elől is elrejti magát, akkor nem akar Istennel találkozni, nem akar Istennel együtt lenni. Ám láttuk már, hogy Isten az élet forrása, ezért Isten nélkül lenni azt jelenti, hogy az élet forrása nélkül vagyunk, Isten nélkül lenni azt jelenti, hogy jövő nélkül vagyunk, végső elveszésben és reménytelenségben vagyunk. A szégyen ebben a nagyon szigorú értelemben azt jelenti, hogy az ember Isten elől is elrejti magát, nem akar Vele együtt lenni.
De hova rejti el magát? Sokféle helyre gondolhatunk – naivul. Hiszen Isten a Paradicsom-kertben sem azért kérdezte Ádámot, mintha ne tudta volna, hol lenne. Martin Buber, a nagy zsidó hittudós jegyezte meg a bibliai helyhez, hogy naiv elgondolás lenne azt képzelni, hogy Isten ott a Paradicsom-kertben úgy járkált volna, ahogy a szülő keresi kétségbeesetten a gyermekét, kiabálva: Ádám, Ádámka, Éva, Vica, hol vagytok, hova bújtatok, nem talállak benneteket, gyertek elő?! Isten Ádámot kérdezi: Ádám, tudod, hol vagy? Tudod, miben vagy? Tudod, mit az, ha elrejted magad, s nem akarsz velem találkozni, velem együtt lenni? Tudod-e, hogy végső elveszésben vagy? Nos, kedves testvéreim, azt hiszem, mi is próbálkozunk ilyen rejtőzési mozdulatokkal. Néha lefelé, ahogyan az ige mondja az utolsó ítéletről. Mikor eljön az utolsó ítélet, sokan fognak kiáltani a köveknek: hulljatok ránk és rejtsetek el bennünket! Íme, elvégzi az ember a saját temetését - le, a kövek alá, minél mélyebbre.  De leginkább fölfelé akarjuk elrejteni magunkat. Ismeritek az álarcos embereket? Hadd mutassak be néhány álarcot. Az egyik a tekintély álarca. Ismerek embereket, akiken – bár percemberkék - ott a tekintély-álarc, s nagyon magasan vannak ám! Aztán, ismeritek-e a hatalom álarcát? Az erős ember álarcát? Az bizony álarc, mert nincs erő abban, aki felvette, gyenge ő, de erősnek mutatja magát. Ismeritek-e a felfelé törekvő ember álarcát? Azt a mindenre elszánt ábrázatot, a pengemetszésű szájat és révült tekintetet, ahogy életeken át, emberek fején fölfelé lépdel, fölfelé kímélet nélkül. Ismeritek-e – immár szelídebb példákat mondok – a Háry Jánosok álarcát? Jaj, de nagy meseköltők vagyunk, kedves testvéreim! Hátha meg is hallgatnának! Fiatalok ülnek egy padon, szép tavaszi időben, udvarolnak egymásnak, s mondják egymásnak, hogy kik ők – jaj, de szép mesék kanyarognak ott elő! Andersen és a Grimm testvérek, meg Illyés Gyula 77 magyar népmeséje kutyafüle ahhoz képest. Ismeritek-e a nagyotmondás álarcát? Aztán a gőg álarcát? A teológusok szerint, az egyik ősbűn a gőg, a nagyratörés, a fölfelé törekvés, a kevélység - ám ez is menekülés, szüntelen rejtőzés Isten elől, a másik elől, csak ne lássa, hogy én ki vagyok. Csak ne lássa, hogy törékeny vagyok, csak ne tudja meg, hogy por és hamu vagyok, csak ne lássa, hogy semmi az, aminek mutatom magamat. S azt már nem is akarom részletezni, milyen az, amikor az álarcok lehullanak, és ott állsz meztelen, megszégyenülve, te, a magát szépnek, nagynak, dicsőségesnek, bátornak, hatalmasnak, tekintélyesnek, mindentudónak mutató ember. És arról sem kell sokat szólni, hogy mennyi áldozata van ennek!
Pedig a 19. század romantikus költői mennyit zengedeztek arról, hogy az ember végre nagykorú lesz, ahogy Immanuel Kant mondotta, hogy az ember felszabadul mindenfajta gyámság alól, saját kezébe veszi sorsát! Azt jövendölték, a 20. század hozza majd el mindezt. S, jaj, nem költők éltek a 20. században, hanem diktátorok. Az angol-amerikai költő, Auden verse a zsarnokról így fejeződik be: „mikor nevetett, az utcán meghaltak a gyermekek.” Nos, lehullt az álarc, s jaj, mennyi áldozata, mennyi kára, mennyi iszonyata volt.  A semmi-ember ugyanis semmit csinál. A semmi-ember a valamit is semmivé teszi. Ez a szégyen. Pedig éppen reményről kellene szólni. Azt mondja Péter apostol: jó lelkiismeretek legyen, hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, megszégyenüljenek, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó életeteket. A reményről van szó, életünkről, jövőnkről.  Ha szégyenről beszélünk, akkor az a tét, hogy ér-e a reményed valamit, szemben e semmivel, továbbá, hogy és te, mint reménykedő ember – íme, egy új latin kifejezés:  te, mint homo sperans, – érsz-e valamit?
Ha reménységben vagy, érsz valamit. Mit ér hát a keresztyén reménység? Mit ér Isten kinyilatkoztatása? Mit ér a mennyei buzdítás? Ér-e valamit az Istennél felnyitott jövendő? Ér-e valamit, hogy nem a múltból és a jelenből kell továbbhurcolni maradék életünket a jövendőbe, hanem Isten abszolút jövendője felől, az örökkévalóság felől kegyelem, szabadítás, az új élet bősége és áldása jön felénk? Ér-e ez valamit? Ez a tét.
Hogy jól tudjunk e kérdésre felelni, nézzük meg, mire buzdít Péter apostol. Először is, azt mondja: az Úristent szenteljétek meg szívetekben. Szenteljétek meg azt, aki maga a reménység forrása. Megszentelni azt jelenti, hogy valamit meghatározott célra elkülöníteni. Jegyesoktatáskor szoktam elmondani, hogy a házastársi eskünek az a része, hogy „vele szentül élek”, azt jeleni, hogy az életem párja, a férjem vagy a feleségem a számomra abszolút módon elkülönített. Nem a barátom, nem a munkatársam, hanem a hitvesem, az életszövetségem. Tehát elkülönítem őt. Ha megszenteled Istent, mindenek fölé emeled Őt.
Ez látszólag teljesen ellentmond az eddigieknek. A megszégyenülés a megalázkodással áll rokonságban. A megszentelés ezért nyugtalanít: mi az, hogy Istent mindenek fölé emelni? Hiszen akkor én alul maradok! Igen, igen, úgy van! De nem a semmiben maradsz, - csak alul, a helyeden. Isten abszolút mindenhatósága alatt, szeretete alatt, gondviselése alatt maradsz. Mi, persze, szeretnénk azért Istent használni is. Például, szeretnénk rendőrnek használni. Így volt ezzel Voltaire is, a nagy cinikus, aki azt mondta: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Hiszen kell a rendőr-isten, egy gumibotos isten, egy tömegoszlató isten, kell egy tolvajfogó isten. Sokan, hitetlenek is, ateisták is mondják ezt. Nekem is mondták: tiszteletes Úr, én járok templomba, ahol maga a szószéken burukkol, a hívek meg hömbölögnek, de az az „isten”, az kellene ám! Kell az embereknek valami erő, valami ijesztés, kell egy gumibot-isten. Fölemelem, megfenyegetem vele a másikat.
Gyógy-isten is kell. Bár Istennek csodálatos szabályai vannak, hogy miképpen őrizheti meg az ember magát testben-lélekben egészségben, de mi nem úgy élünk. Aztán, ha beüt a betegség, a nyomorúság, jöjjön a doki-isten! Adja be a csoda-gyógyszert, vizsgálat és vizitdíj nélkül is. Rögtön, ízibe, azonnal – egy imádságért. Kedves testvéreim, félre ne értsetek! Isten a rendnek az Istene, az isteni rend örökkévaló, és bűn büntetlenül Isten világában nem marad. Igen, vallom és tudom, Ő gyógyító Isten. Ő azt akarja, hogy a gyermekei meggyógyuljanak, és Nála eleve kész ez a kegyelem. Most nem erről szólok. Most magunkról beszélek. Arról, hogyan használjuk Istent. De ti szenteljétek meg Istent szívetekben, hogy reménységet adjon és megnyissa számotokra a jövendőt. Hogy kioldozzon benneteket a hiábavalóságból. Hogy megbocsássa bűneiteket és megszenteljen titeket.
Aztán azt mondja: jót cselekedvén, tűrjétek, bármi rossz történik veletek. Ez bizony aligha megy, legyünk őszinték! Jót jóért – igen! Jót dicséretért – igen! Jót valami jót remélve – igen! Jót hálából – igen! Jót, az kötelesség, hisz így is neveltek – igen! De jót tenni azzal, aki ezért engem orrba üt? Ez csak egyszer eshet meg, aztán soha többet! Jót cselekedni úgy, hogy közben gazembernek mondanak? Inkább eloldalgok ebből a világból! Jót tenni mindennek ellenére – nagyon érzékeny pont ez. Péter a saját életéből ismeri ezt. Tudja, micsoda nagy küzdelem ez. Tudja, milyen hamar elpárolog a lelkesedés, az odaadás, a jókedv a jó cselekvésére, ha ütik érte az embert. Mégis: csak ily módon szégyenülnek azok, akik gyalázatot szórnak rátok. Csak így eshet sárba, porba, semmibe - a gyalázat. Csak így derülhet ki a gyalázatról, hogy semmi. Így derül ki a támadásról, a méltatlan vádról, hogy semmi. Hiába fabrikálták, hiába tekerik kétezer éve a keresztyénség ellen, hiába spulnizza a magyar politikai elit, hiába ír róla így-úgy a sajtó, te csak tedd a jót, s akkor a gonosz porba esik és megszégyenül, kiderül róla, hogy ő a semmi, és oda is való, ahonnan jött, a semmiből a semmibe.
És végül azt mondja: erre emlékeztet a keresztség, mely megtartó képmás. Az apostol Noé bárkájára utal. A keresztség nem a szenny lemosása testről, hanem jó lelkiismeret keresése Isten előtt. Tegnap este láttam, némelyek szemében különös fény villant, amikor a lelkiismeretről szólván azt mondtam: hagyjuk most a lelkiismeretet. Láttam a meghökkenést: hűha, mi ütött a tiszteletes úrba, lesöpri az asztalról a lelkiismeretet?! Ez szándékos volt, ma estére akartam hagyni. A lelkiismeretről különös hatalom, nem tudunk neki parancsolni. Alszik a lelkiismeret, amikor kiabálnia kellene, - és szól, amikor azt szeretném, hogy hagyjon békén. Ki tud a lelkiismeretének parancsolni? Lopni készül valaki – de jó lenne, ha megszólalna a lelkiismerete! De nem szólal meg. Mikor megfogták a rendőrök, már késő. Hány nyugtalan éjszakákat töltünk, s telnek hetek gyötrő lelkiismeret furdalással, pedig, mondanánk neki,: „most maradj csendben, térj nyugovóra!” De nem hallgat ránk. A lelkiismeretnek nem lehet parancsolni –, de a jó lelkiismeretet lehet keresni. Ezért mondja az apostol: a jó lelkiismeretet keresvén Isten előtt. Keresni lehet. S tovább megyek, s még nagyobb titkot mondok. A lelkiismeret szó görögül így hangzik: szüneidészisz. Ez azt jelenti, együtt veszünk észre valamit, együtt mondunk ítéletet, - lelkiismeret esetén önmagunkról is. Igen, de kivel együtt? Vannak filozófusok, akik szerint szív és ész, vagy önismeret és világismeret, vagy az érzelmi és akarati funkciók együtt teszik ezt. Tehát valamilyen együttállás, közös megítélés, esküdtszék a lelkiismeret. Ha pedig evangéliumi példát hozok, még inkább látjuk, miért nagyszerű Péter apostol kérése. Jézus azt mondja: ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet az emberek előtt, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja az Ő mennyei atyja előtt, amikor az eljő az ő ítéletében. Hogy kerül ide megint a szégyen? Jézus azt mondja: ha valaki szégyelli azt a reménységet, amelyet én alapoztam meg, ha valaki azt mondja erre a reménységre, hogy semmit sem ér, arról az ítéletkor -  az együtt-ítéletben - én is azt mondom, te sem érsz semmit. Ez a végső szüneidézisz, a végső együtt-ítélet. Az ítéletkor nem úgy lesz, hogy mentegetőzésünk ellenére Isten kimondja megfellebbezhetetlen verdiktjét. Nem, ott együtt mondunk ítéletet. Mi már itt kimondjuk a magunk részét, hogy nekünk mindent ér Isten ígérete, vagy fordítva: semmit nem ér Isten ígérete, s ha semmit, akkor porba ejtjük, nem akarunk megszégyenülni miatta. Aztán majd az ítéletben a Fiú mondja: aki rólam tanúságot tesz, arról én is tanúságut teszek, és aki engem szégyell, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja. Ha szégyelled, hogy Krisztus téged nem szégyell, és érted most is közbenjár – végleges szégyennek adod át magad.
A reménység  azonban – mondja Pál apostol – nem szégyenít meg. Amúgy minden megszégyeníthet. Megszégyeníthetnek a tetteid, az álmaid, a törekvéseid, szégyenedre lehet az egész életed, szégyenbe boríthat egyetlenegy botlásod, mely okán összedől minden vágyakozásod. A kívül valókról nem is szólok most, sem körülményekről, sem emberekről, sem történelemről, sem sorsról. A reménység azonban nem szégyenít meg. A reménység nyitja meg számodra a kaput, a reménység mutatja meg, hogy bár csak annyit szabadba mondani rólad: semmit sem érsz, - a remény nyitja meg azt a dimenziót, ahol Isten szól hozzád: számomra kedves és drága vagy. Ezért: a reménység nem szégyenít meg. Miért? Mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, mert mikor mi még gyengék voltunk, Isten elbocsátotta Jézus Krisztust, aki meghalt érettünk. Amikor te még erőtlen voltál, semmit sem értél – csak szégyen voltál –, Isten kinyilvánította, hogy drága vagy Számára. Elküldte érted Jézus Krisztust. Ez a remény. Ha ezt szégyelled, nem marad semmid, - ha ezt elfogadod, minden a tiéd. Ha ezt szégyelled, már most, a rád eső fél-ítéletben kimondtad, hogy semmit sem érsz. Ám a másik fél még nem mondta ki ezt az ítéletet. A terméketlen fügefa példázatából hallottuk, hogy Isten hosszan tűr érettünk,  - nem tétlenkedik, vagy tehetetlen, hanem tűr érettünk és időt ad nekünk.
Íme, itt az idő a buzdítás meghallására, szívünk megszentelésére, jó cselekvésére, mert a reménység nem szégyenít meg. A reménység nem hagy cserben. Te se hadd reménységedet cserben. A reménység nem aláz meg, te se alázd meg, ne hajítsd félre. A reménység soha nem mondja rólad, hogy te semmi vagy, te se mond reménységedről, hogy az semmi. A reménység soha meg nem szégyenít!
Ámen

Ma az elveszés árnyékában szeretnék a reményről szólni. Az elveszés rettentő szó. Egyetlen bibliai történetre utalok csak. A tanítványok az éjszakai viharban hánykódó hajón költögetik az alvó Mestert, és sírva kiáltják a fülébe: Mester, hát nem törődsz vele, hogy elveszünk! Amikor oly közel a megsemmisülés, hogy nincsen alternatíva, ez az elveszés. Az elvesző ember zuhan, a halálba esik. Ezért beszél az Ige Sátánról úgy mint Pusztítóról, aki szertejár, mint ragadozó oroszlán, s keresi, kit veszíthetne el.
Ezt az elveszést írja le a Kolossi levél felolvasott része, ám különös bemutatásban: az elveszést egy Krisztust magasztaló himnuszból látjuk meg. Ezt a himnust a gyülekezetekben énekeltek, Isten szabadítását és Jézus dicsőségét zengve. Az Atya, és Jézus tetteit magasztalták. Ezekből az isteni tettekből következtetve mutathatjuk meg az elveszés szörnyű valóságát.
A himnusz elején ez áll: „Hálát adunk az Atyának, aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre.” Eszerint az elvesző ember: alkalmatlan. Rettenetes szó ez is: alkalmatlan. De rettenetes a valóság is, ha valamire alkalmatlan vagyok. A fiatalabbak már járnak úgynevezett állásinterjúkra, ők tudják, milyen lesújtó ítélet lehet ez: alkalmatlan. Ugyanilyen, ha egy diák, aki hosszú évekig tanult felvételijére, azt a választ kapja:  „ön alkalmatlan, hogy ezen az egyetemen tanuljon.” Egy élet törhet össze ezen. Ám van mindennek mélyebb vonzata is. A Kolossé levélben ez áll: minket, akik alkalmatlanok voltunk, Isten alkalmassá tett a szentek örökségében való részvételre. Az alkalmatlanság fáj. Ha kizsűriztek, kitettek bennünket, ítéletet mondtak rólunk, ez fáj - de amíg élünk, remélünk, s megpróbáljuk újra. De mi a teendő, ha ez az Isten ítélete: alkalmatlan vagy a jövőre. A szentek örökségében való részvétel ugyanis a jövendőt jelent. Alkalmatlan vagy a jövendőre. Ez bizony elveszés! Holnap van. Neked nincs holnapod. Alkalmatlan vagy rá.
A másodszor, azt mondja: Isten „megszabadított minket a sötétség hatalmából és általvitt az Ő szerelmes fiának országába.” Amikor a rendszerváltás zajlott, emlékszem, ezt a hasonlatot találtam ki: olyan ez, mint amikor bekiabálnak a börtönbe, hogy nyitva minden ajtó, haza lehet menni! Kilesünk a cellaajtón, a folyosón nincs smasszer. Kióvakodunk. Zsilipeken kell keresztül menni, labirintus az egész börtön. De megyünk. A börtönudvaron vagyunk, az első kapuhoz érünk. Aztán a másodikhoz. Ott szemben az Új-köztemető, amott megy a busz, föl lehet rá szállni. Mi azonban szépen visszamegyünk, át a kapukon, zsilipeken, a  folyosón, be a cellánkba, és azt mondjuk: itt azért meleg van, reggelenként beadják a kaját, van életrend, biztonság. Nem ez a mi elmúlt 16 évünk, kedves testvéreim? Kilopakodtunk, kidugtuk az orrunkat, de már az első kapu után megyünk visszafelé! Pedig valaki kiszabadított bennünket! Isten kiszabadított bennünket! Sőt! Átvitt bennünket a sötétség hatalmából az Ő szerelmes fiának országába.
Ez az isteni szabadítás többlete. Mit tehet az ember, ha megszabadít egy másikat? Leoldja bilincsét, eloldja a kötelékét, rehabilitálja, új bírói ítéletet csikar ki. Olykor, ha valaki kérlel bennünket, de nem tudunk segíteni, azzal hárítjuk el: szabad ember vagy, csinálj, amit akarsz. Nos, ez valóban benne van a szabadságban. De azt mondja az apostol, hogy Isten átvitt bennünket… A sötétség rabságából átvitt Fiának országába. Mert elveszhet a szabad ember is. Elszórakozhatja, eljátszhatja, tönkreteheti szabad életét, sőt, élheti úgy, mintha továbbra is rab lenne. Nem kell börtönben lenned, hogy rab legyél.
A szabadítás isteni vonatkozását jelzi, amikor azt mondja: váltságot szerzett nekünk Krisztus vére által bűneinknek bocsánatára. Aki konfirmált, a Heidelbergi Kátéból tanulta Cantenbury Anzelmus csodálatos váltságtanát. Miért lett Isten emberré? Azért, mert nincs, aki rendezni tudná bűn-adósságunkat Istennél. Ezért Isten elküldte Jézus Krisztust, a tökéletes embert és tökéletes Istent, aki minden bűnünkért eleget tett. Ez mély bibliai igazság, és a szabaduláshoz tartozik. Gondoljuk meg, hogy Magyarországnak államadósságából mennyi jut egy főre, s máris értjük, miért nincs az országnak mozgástere. Valakinek fizetnie kell – nekünk, vagy a gyerekeinknek. S egyénileg is, ha valakinek adóssága van, folyamatosan szorongatják, csak az él benne, hogy mennyivel tartozik. Milyen óriási dolgot mond az apostol: Isten ezt az adósságot Jézus Krisztusért eltörölte. Eltörölte. Nem vagy adósa az Istennek. Hogy nem vagy adós, és hogy mennyire nagy volt ez az adósság, az a továbbiakból derül ki. Azt mondja Jézus Krisztust magasztalva: Ő a kezdet. Az is elveszés, ha nincsen kezdet.  A reménység csak akkor nyitja meg a  jövőt, ha megalapozott. Amúgy csak illúzió, délibáb, félrevezetés, halálos csapdába. De mi az alapja a reménységnek? Az hogy egy kezdetben gyökerezik. Ha nincs kezdete az életnek, akkor az élet merő anarchia, kezdet-nélküliség. Ahol nincsenek princípiumok – görögül archai – , nincsenek alapelvek, nincsenek kiindulási pontok, általános szabályok,  ott elveszett a közösség. Ha a focipályán az 5. percben közlik, hogy a labdát immár kézzel is meg lehet fogni, és az ellenfél behozhat még három játékost, nekünk viszont csak ballábbal szabad a labdába rúgni, akkor  azt mondjuk, ez anarchia, így nem lehet játszani. Anarchiában nem lehet élni. A emberi történelem Isten nélkül – anarchia, elveszés. Hány, tíz- és százmillió veszett el a 20. században? Nem természeti katasztrófában, járványok miatt,  hanem azért, mert a 20. századi ember arché nélkül - Isten nélkül - csinálta a történelmét! Énekelték: a föld fog sarkából kidőlni! Minden fölborítható, minden feláldozható, minden megsemmisíthető – ez elveszés!
Továbbá, mondja az ige: Jézus Krisztus Isten hatalmának teljessége. A teljesség szó az ember életének a másik oldalát idézi: a töredékességet. Ady mondja egy szép versében, hogy minden egész darabokra törött. A költői fájdalom egy olyan mikrokozmoszra utal, melyben minden a helyén volt. De nagy általánosságban, az életünk egyik nagy nyomorúsága, hogy mindent töredékesen élünk át. Semmit nem tudunk igazán megízlelni, semminek nem tudunk teljesen örülni, semminek nincs teljes kifutása. Töredékes az ismeretünk, az erőnk, töredékes a szeretetünk, a reménységünk, a terveink. Csak úgy beledobjuk magunkat a holnapba: majd lesz, ahogy lesz. Vannak, akik helytelenül Jézus szavait idézik: gondoskodjon a holnap önmagáról, ám elfelejtik a prófétai szót: bizony fű a nép, megszárad a fű és elhull virága. Ha nem tudod átélni a teljességet, a helyedet sem tudod, ha nem tudod a helyedet, megállni sem tudsz, ha nem tudsz megállni, fölkap a sorsod, a történelem, másnak az akarata, ahogy a szél fölkapja a pitypangot és elfújja, nyoma sincs. Ám Isten Jézus Krisztusban helyreállította az ember számára a teljességet. Van helyed. Hadd kérdezzem meg most, tudod-e, hogy van helyed? A templomban többnyire mindenkinek foglalt helye van. Otthon is megvan, ki hova szokott ülni. Ám örökérvényűen, hol a helyed? Mennyi keserűséged,  kétségbeesésed van abból, ha ezt nem tudod! Az a helyed, ahol vagy? S jó hely az? Hányan gyötrődnek emiatt életük végéig. A sírig. Küszködtek, sok jót tettek, de nem tudják, hogy a helyükön voltak-e. Hány diák veri a fejét a falba harmad-negyedéves egyetemistaként, amiért erre vagy arra a szakra jelentkezett!
Sok szép énekünkben énekeljük, hogy a szent Isten színe előtt a bűnös ember nem állhat meg. Tudod-e, hogy Jézus Krisztusban van helyed Isten előtt? Olvassuk csak a Jelenések Könyvét, a mennyei istentiszteletet: ott mindenkinek meghatározott helye van! A vének, a fehér ruhába öltözöttek, az angyalok, az Isten dicsőségét zengő sokaság, - mindenki a helyén van. Neked is van ott helyed! Vagy úgy vagy Istennel is, mint az 59-es villamoson, ha otthon maradt a bérleted, s ha jön az ellenőr, le kell szállnod a Nagyenyed-utcánál, és ballaghatsz az életed után? Krisztus által Isten helyreállította a teljességet és minden végesnek, korlátozottnak helyet adott a végtelenben, a teljesben.
Mit gondoltok, miért jutott mára oda a nyugati civilizáció, hogy semmiről nem tudjuk, igaz-e vagy nem?! A posztmodern filozófiát szokták ezért kárhoztatni, én inkább a jogalkotást és az általános emberi mentalitást hibáztatom: minden igaz és semmi sem igaz. Mindenki akarhat a maga töredékében teljes lenni. Ez elveszés. Ez bizony halálos süllyedés és zuhanás.
Még egy szó a himnuszból: Krisztus megbékéltetett bennünket, akik hajdan elidegenültek és ellenségek voltunk gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmünk miatt. Most mondhatná bárki, megint jön a filozófia, ez a pap örökké filozofál. Ám ma kénytelen vagyok, mert az elidegenedés filozófiai műszó lett. Sajnálom, hogy el kell vennem a babért Hegeltől. Ezt bizony nem Hegel találta ki, ezt Pál apostol alkotta meg. Hegel csak költött hozzá egy filozófiát, Marx fölkapta, megtekerte, és mindenki Marx szerint tanulta a ’foxi-maxiban’ annak idején, hogy mi az elidegenedés. Nos, elmondom, mi lenne az.
Filozófiai értelmében tárgyiasulás. Valami, ami szervesen hozzám tartozott, kiválik belőlem, tárgyiasul, dologgá lesz, s ezért elvész. Elvész az eredeti valósága, idegenné válik. Például, a másik ember, akit szerettem, s az életem része volt, akinek a csillagokat is lehoztam, aki nélkül nem bírtam elképzelni az életemet, egyszer csak dologgá lesz. Tegnap is idéztem, hogy a gázár-kompenzációs kérdőívben a harmadik gyerek már 0,7 egység. A gyerek, mint számtani egység. Ez elidegenedés. És fordítva még nehezebb. Ha vissza akarok szerezni valakit, aki egykor az életem volt, ám elidegenedett, ezt a visszaszerzést kétféleképpen próbálhatom meg, s mindkettő halálos. Az egyik út, hogy abszolút  tárgyként kezelem. Ismertem egy építésvezetőt, rendes embert, akivel lelki dolgokról lehetett beszélgetni. Mindig azon törtem a fejem, hogy lehet ez az ember építésvezető? Hiszen az egy kőkemény, brutális szakma. Az építkezésen a lusta melóst meg kell hajtani, veszekedni kell vele, ott rabszolgahajcsárnak kell lenni, – én meg itt jókat beszélgetek ezzel a galamb-szelíd emberrel. Egyszer aztán úgy adódott, hogy a Bihari-úti templom-építésen segítenie kellett. Megjelent és azonnal tárgyként kezdte kezelni az ott dolgozó embereket. Kézbe veszek egy háztartási konyhagépet, a gombot megnyomom, s ha nem indul, ráverek a tetejére – így próbáljuk visszaszerezni a másikat. A másik mód az, hogy amikor észrevesszük, hogy elidegenedett tőlünk valaki, úgy próbáljuk visszaszerezni, hogy bálványt csinálunk belőle. Ez is elveszés. Van bálványod? Leborulsz előtte? Imádod – hátha meghatódik? S talán visszaszeretheted az életvalóságba?
Hadd szóljak az elidegenedésről a közösség szintjén is. Mert nemcsak a másiktól lehet elidegenedni, hanem a közösségektől is. Egészen közelről, az egyház közösségétől is. A hét elején néhány holland keresztyén járt nálam, s arról beszélgettünk, hogy van náluk a keresztyénség dolga, és hogy van nálunk. Arra a belátásra jutottunk, hogy az európai ember majdnem kétszáz éve folyamatos elidegenedésben van. Elszakadt a vallási közösségétől, az egyháztól. Ám, egyszercsak ráeszmél, hogy nem bír vallás nélkül meglenni. Valahova tartozni kell, ahol az emberek fölemelik kezüket az Úristenhez. Valahova tartozni kell, ahol gyónhatunk, vigasztalást és reménységet kapunk. S ezt is kétféle módon igyekszünk megoldani! Az ateista ember programja az, hogy egyáltalán ne is legyen ilyen közösség. Ne bosszantsanak a keresztyének, hogy még itt vannak! Sztálin óta, Rákosi és Kádár János óta is mernek lenni, a Szabad Demokraták Szövetsége óta is mernek lenni! Micsoda botrány! És szól a harang is! Hogy képzelik! Kaptam én is telefonokat vasárnap tíz óra előtt három perccel: „hogy mernek maguk harangozni, és miért épül itt egyáltalán templom, és miért van vasárnap istentisztelet?!” Miért vesz a pap palástot a temetőben? Tűnjön el a föld színéről! Aztán úgy is meg lehet oldani a hiányt, hogy az egyházból szolgáltatót csinálunk. Mindennapos eset, amikor egy-egy gyászoló család temetést rendelni jön a lelkészi hivatalba. Nem tudom őket hibáztatni, ilyenné lett a világ. Rendelünk. Az egyház szolgáltasson! A pincér-pap kiviszi tálcán a hat üveg vigasztalást. Csak hiba ne legyen benne! De ez már teljes mértékű elidegenedés. Bizony, és csak az egyházról beszéltem, nem szóltam a családról, a munkahelyi közösségekről, a nemzetről, az összemberi egybetartozásról, – csak arról, hogy a vallás dolgában hogy állunk.
És végül Isten. Istent is elidegenítettük magunktól. Ti, akik hajdan elidegenültek és ellenségek voltatok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, titeket most mégis megbékéltetett – mondja az apostol. Ha Istent elidegenítettük magunktól, akkor végképp oda kerülünk, hogy szeretnénk Őt visszaszerezni, mert Isten kell. Hallottatok már embert bajban, nyomorúságban kiáltani? „Hol van most az Isten!?” Úgy szeretnék ilyenkor odalépni, de a gyászban, betegségben, tragédiában nem lehet csak úgy odalépni, s mégis úgy szeretném megkérdezni: Bocsánat, ezt miért nem tegnapelőtt tetszett kérdezni? Mert Ő itt van, tegnap is itt volt, egy éve is itt volt, de nem tárgyként, dologként, nem úgy, mint egy zsebóra: előveszem, megnézem, visszateszem. Nem úgy, mint a mobiltelefon: bekapcsolom, kikapcsolom. Egy ismerősöm úgy állította be a mobiltelefonját, hogy őt nem lehet hívni, csak ő hívhat. Nos, ilyen mobiltelefon-istent szeretnénk. Ő nem hívhat minket, ám nekem gyorstárcsázáskor álljon rendelkezésre a Mennyei Atya! S első csengetésre vegye föl! Ha Istentől elidegenedtünk, bizony, az életforrást veszítettük el.
Másik helyen azt mondja az apostol: ti, akik elidegenedettek voltatok az isteni élettől… A forrást veszítetted el. És ha az ember megpróbálja Istent valahogy visszaszerezni elidegenedett, elveszett állapotában, csinál Belőle egy rendelkezésre álló mennyei portást, aki mindig jelez, hogy itt vagyok, szeretnék neked segíteni, vagy csinál belőle egy eldobható, elhajítható tárgyat, vallási relikviát, kulturális emléket. Elveszés ez, kedves testvéreim. Elidegenedés ez, kívül maradás az Isten ígéretén.
Hadd fordítsam ezzel szembe azt, amire az apostol buzdít.  Tehát Isten minket, akik alkalmatlanok voltunk alkalmassá tett, minket, akik rabok voltunk, megszabadított és át is vitt Fia országába, minket, akik nem tudtuk lefizetni a bűn adósságát, kiváltott. Minket, akik kezdet nélkül bolyongunk, újra odaállított az élet eredetéhez és ősalapjához, minket, akik töredékességeinket akarjuk fölnöveszteni a végtelenségre, beleállított a teljességbe, és minket, akik elidegenedettek voltunk, megbékéltetett magával. Baráttá tett. Gyermekké tett. Életet adott Jézus Krisztusban. Nos, erre mondja az apostol: mindez a tiétek, ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az Evangélium reménységétől. Az evangélium reménye. Különös a szókapcsolat, - egyedül és páratlanul áll az egész Újszövetségben! Az Evangélium: jó hír, beteljesedett jó dolgok jó híre. Ímé, halljuk Karácsony éjszakáján az angyalokat, amint jelentik a pásztoroknak a jó hírt: ímé, a jel róla. Megtaláljátok Őt a jászolban, menjetek el. Megtörtént. Fait accompli - ahogy szokták mondani. Ez az Evangélium. Az Evangélium nem ígéret, hogy majd holnap így lesz, hanem annak hirdetése, ami megtörtént - és mi keresztyének ezt hirdetjük. Mit kiáltott Jézus a golgotai kereszten? Elvégeztetett! De most ezt mondja az apostol: az Evangélium reménye. Miért? Azért, mert mindaz, amit Isten elvégzett Jézus Krisztusban: Isten bizonyítéka. Bizonyítja, hogy amit megígért a prófétáknak, az valóság volt. Bizonyítja, hogy Ő hűséges Isten. Ő szavát tartó Isten. Az Evangéliummal igazolja, hogy Ő hűséges. És ha hűséges, akkor a holnapra nézve is van reményem. S nem úgy lesz, ahogy valaki mondotta nekem az evangélizáció előtt. Kikérdezett, miről lesz szó, majd azt mondta: Jaj, tiszteletes Úr, már megint a régi szép dolgokról fog beszélni? Betlehemi éjszakáról, pásztorokról, angyalokról, királyokról, bölcsekről, Máriáról, Józsefről? A tiszteletes úr persze tudja cifrázni, hímezni! De mit mond a tiszteletes úr a holnapról? Nos, kedves testvéreim, talán bennetek is átsuhan ez az érzés, mikor Karácsonyra készülődünk, régi dolgokra tekintünk vissza, hogy ezek nagyszerűek, de a holnapról mond-e nekem valaki valamit? Mond-e nekem valaki valamit a holnapról, nekem, aki alkalmatlan vagyok, szabadításra várok, nem bírom leróni a váltságot, nem látom az élet kezdetét, anarchiában élek és tele vagyok békétlenséggel és elidegenedéssel? A holnapról, kérem, a holnapról valamit mondani!
Az Evangélium szól a holnapról. Az Evangélium a hűséges Isten tette, s a jó hír azt közli, hogy Isten szavatartó Isten. Amit Ő ígért, megcselekedte, és amit ígér, megcselekszi. E felől bizonyos lehetsz, s ezért mondja az apostol: ha el nem távoztok, el nem tántorodtok, el nem indultok valamerre az elveszésbe, a kétségbeesés szakadékába, hanem megmaradtok az Evangélium reménységénél.
Jézus példázatával kell befejeznünk, a példázatbeli kérdéssel. Egy atyának két fia volt. Odamegy az elsőhöz és kérleli: menj ki és munkálkodj az én szőlőmben. – Azt mondja az első: nem megyek! Aztán meggondolja magát és kimegy. Az atya odamegy a másikhoz is, és azt mondja: menj ki munkálkodni az én szőlőmbe. – Ő azt mondja: (figyeljétek meg, ez nagy dolog!) igen, Uram! Nem azt mondja, hogy „igen, atyám, megyek, fater!” Ezt mondja: Igen, uram! A keleti világban a despotákat szólítják így. A gyermek azt mondja az apjának: te vagy az én despotám! Császárom, királyom, miniszterem, főnököm: megyek! De nem megy. Jézus azt kérdezi: mit gondoltok, e kettő közül melyik cselekedte az Atya akaratát? Lehet, hogy a te életed tele van nem-mel, elidegenedett vagy, zuhansz lefelé, csak elveszést látsz, reménytelenségben élsz, - s ezért így szólsz: ne kérjen engem semmire Isten. Nem! De gondold meg, gondold meg, aztán állj rá Isten jó munkáira. Gondold meg, és állj rá arra, hogy az Istentől kapott szeretettel szeress! Állj rá arra, hogy Isten erőivel átrendezd az életedet. Állj rá arra, hogy Isten szabadításával visszanyerd mindazokat, akik elvesztek: nyerd vissza a másik embert, a közösségedet és Istenedet. De ne mondd, hogy igenis, Uram, despotám, főnököm, mennyei királyom, megyek - miközben eszed ágában sincs menni! A példázatban a második fiúról nem halljuk, hogy meggondolta volna magát. Ő azt mondta, hogy igenis, Uram – de nem ment. Tehát miközben az igent mondta, már akkor sem mondott igazat. Igent mondott, noha eleve nem akart menni. Ez a végső elveszés. Amikor az igened voltaképpen nem - ez a végső elveszés.
Nos hát, ha tele vagy sok nem-mel, pörrel, haraggal, háborúsággal, békétlenséggel is Istennel szemben, és jól is esett azt mondani Neki, hogy: nem! - gondold meg magad! Mert Ő ily nagy jót tett velünk: elküldötte Jézust, benne valósággá tette minden ígéretét, és megnyitotta számunkra az igazi jövőt, az Istenhez találás, az üdvösséget – igent mondott ránk!
Ámen

Ma este ez áll a középpontban: “Ábrahám reménység ellenére reménykedve hitt.” Újra emlékeztetek Péter apostol szavaira: “Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek, a bennetek lévő reménységről.” Ezt látjuk Ábrahám életében is, aki mindig kész volt számot adni arról a reménységről, amelyben élt. Sokszor önmagának kellett számot adnia, máskor a feleségének, Sárának, aztán saját testvérének, rokonságának, környezetének: Sokszor kellett ezt tennie - mindig.
A reménység olykor afféle csak-azért-is-reménység. Minden ténykörülmény dacára mondjuk, hogy mégiscsak nyílhatna lehetőség. Ugyan nem látjuk,  mi lenne az, sőt, Ézsaiás próféta szavával: csak tapogatjuk a falat, mint a vakok délben, de azért mondogatjuk: amíg élünk, remélünk. Bár nem tudjuk, miben reménykedhetünk, olykor pedig csak magában a reménykedésben reménykedünk. Ám azért is számot kell adnunk reménységről, mert sok olyan élethelyzet is van, amely ellene mond a reménységnek. Ezekről a következő estéken is szólok. Ma este a kétségbeesés árnyékában szólok a reménységről.
Először hadd szóljak magáról a kétségbeesésről. Ha beleízlelünk, megállapíthatjuk: találó kifejezés. Szinte minden nyelv ismeri. Mindenütt megtaláljuk ezeket: kettősség, kétség vagy kétértelműség. De itt a magyar nyelv érzékletesebb – ha szabad dicsérni ezt a nyelvet.  (A régiek szerint a magyar volt az angyalok nyelve. Mivel azonban az angyalok egy része elbukott, lehet vitatkozni, hogy a bukottak nyelve-e a magyar, vagy a dicsőségben maradóké?) A magyar nyelv így mondja: “kétségbe esünk.” Beleesünk valami-be. Csapda ez a kétségbe való bele-esés, s ebből aligha van kiút. Két, magyarban is használt görög szót kell idéznem. Az egyiket a filozófusok alkalmazzák: apória. Ez a feloldhatatlan ellentmondást jelöli. Apória az, amikor nem tudjuk megoldani a problémát. Feloldhatatlan ellentét jelentkezik. Ezt udvariasan így szokták fordítani: talány, amihez nincs kulcs. A másik görög szó inkább a lélektan világában használatos: atümia. Ez a bátorság, a határozottság elvesztését jelenti, s ez is lehet kétségbeesés. Ha valaki azt mondja, “kétségbe vagyok esve”, nem feltétlenül azért van ebben a helyzetben, mert nem tudja, merre kell mennie, hanem mert nem mer semerre se elindulni.  Karácsony Sándor óta tudjuk, hogy a magyar nyelv nem fogalmi, hanem képes nyelv. Íme a kép: “kétségbe esés” – s hirtelen látunk mindent. A kínaiak azt mondják, hogy egy kép többet ér, mint ezer szó. Igen. De mégiscsak a magyar az angyalok nyelve, mert egy szókép többet ér, mint ezer kép. Ez szókép: kétségbe-esés. Néhány bibliai igét hadd idézzek. A szenvedő Jób kétségbeesése abból fakadt, hogy nem talál választ szenvedésének titkára. Nem a gyógyszert nem találja. Nem a megoldást nem találja, hisz van megoldás, így mondja a felesége: “Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Az okot nem találja. Miért szenved az igaz ember? A barátai hol vigasztalják, hol vitatkoznak vele, teodiceai kupaktanácsot tartanak, de nekik sincs magyarázatuk. Igen, az ártatlan szenvedők szenvedésére nem nagyon van magyarázat. Jób azt mondja, hogy „a szélnek valók a kétségbeesett ember szavai.” Fölkapja a szél és elviszi. Olyan, mint az én hangom, nem ér el oda leghátra, pedig nem is fúj a szél. A szenvedő embert, kétségbe van esve, szeretné elmondani, eldadogni valakinek, de a hangja nem jut el a másik fülébe, fölkapja a szél és elviszi.
Másik példa. Pál apostol a kolosséi levélben arra inti a szülőket, hogy becsületben, igazságban, méltányosságban neveljék a gyermekeiket, hogy kétségbe ne essenek! Szép énekünk ezt mondja:  “Sok szép ígéretem, jaj, hányszor megtagadtam!” Ebből mindig az jut eszembe, hogy mennyi mindent ígértem a gyerekeimnek, és mennyi mindent nem tartottam meg. Hálát adok Istennek, hogy ennek ellenére nem kétségbeesett emberek. Mennyi mindent ígértünk gyermekeinknek tegnap, hogy úgy lesz, de reggelre térvén amúgy lett! Azt mondja az apostol: szeretettel és igazságban neveljétek gyermekeiteket, máskülönben atümia lesz a vége; elmegy a kedvük az élettől. S ez is kétségbe esés. A kedvtelen ember kétségbeesett ember. Akit nem lehet kimozdítani a csalódottságnak a gödréből, akivel egy tapodtat sem lehet előre jutni, az elvesztette az élethez való bátorságát.
És még egy példát hadd idézzek. Pál a korinthusi levélben csodálatos leírást ad Isten megtartó kegyelméről. Ellentétekben írja le ezt. Így mondja: “Mindenütt üldöztetünk, de magunkra nem hagyatunk. Elnyomnak bennünket, de nem tipornak el minket”, majd: “kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.” Ezt önmagáról írja, hiszen később megjegyzi, hogy amikor KisÁzsiába hajózott, vihar tört ki a tengeren, és “önmagunk élete felől is kétségben voltunk”-  mondja.  Az elsüllyedéssel fenyegető veszedelemben, amikor teljesen ki volt szolgáltatva az elemi erőknek, csak fölsikoltani tudott. Ahogyan Jónás sikoltozott a cethal gyomrában. Ám Pálé lett a boldog megtapasztalás: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Isten kegyelméből van ez, kedves testvérek.
És most hadd szóljak a reményről is, hiszen a reményt is sokféle módon adja vissza a legtöbb nyelv. A magyar, úgy tűnik, ebben szegényes, itt szinte egyetlen szavunk van. Ebbe azonban bele lehet hallani azt, amikor az ember remeg valamiért. Aki remél valamit, az remeg érte, remegve várja beteljesedését. Vagy fordítva: olyan ez, mint a délibáb, párás levegő rezeg a talaj fölött kilométernyi messzeségben, s mindenféle képet mutat. Mutat gémeskutat, gulyát, utat, csárdát, csak el ne induljunk feléjük, mert ez csalfa remény. Az igazi remény ősalap, s ha letér az ember róla, ha kétségbe esik, minden elveszett. Hiszen a remény nyitja meg a jövőt, és ember jövőtudat nélkül nem tud élni. Aki úgy él, hogy nincsen holnap, az már a kétségbeesettség legmélyén van.
Ezért kell ma este föltennünk a kérdést: hogyan van az, amit az apostol mond: “Ábrahám pedig remény ellenére remélve hitte…” Hogy lehetséges a reményt reménnyel szembeállítani? Mert hogy a reményt szembeállítjuk a kétséggel, vagy a csüggedéssel, a kudarccal, a jövőtlenséggel, az rendben van. De hogy lehet a reményt a reménységgel szembeállítani? Inkább fordítsuk ezt - okoskodik az egyik bibliamagyarázó – így: “remény mellett remélte.” Ez tetszik nekem, de nem igaz. Pedig jó kompromisszum lenne. Nekem, Szabó Istvánnak, aki itt áll most előttetek, mindenféle emberi reményem van. Tervezgetem az életemet.  S jöjjön hát ezek mellé valami isteni remény is! Mint valami szőlőkaró, vagy babkaró, föl lehet rá futni. Állítson mellénk Isten szilárd bizonyosságot, arra fölindázik az életünk, gyümölcsöt terem, ez így nagyon jó lenne. Én ezt a kompromisszumot nagyon szívesen venném.
Ha római katolikus volnék, Aquinói Tamáson iskolázott, akkor azt mondanám, ez: remény fölött való remény. Ugyanis Aquinói mint valami gyönyörű gótikus katedrálist látja az életet, mely kis életkövekből épült, s ott van abban minden, szép is, rút is. Minden bele van építve, és a végén ott a zárókő, a remény fölötti remény. Nem lefelé kell támaszkodni, hanem fölfelé kell kapaszkodni. Talán valóban van református típus, aki lefelé támaszkodik, és van katolikus típus, aki csimpaszkodik. Ez is szép, ebbe is beleegyeznék. Az ember a természeténél fogva amúgy is reménykedik, s az isteni kegyelem fölemeli, föl, oda a magasba, ahova nem tudjuk fölemelni magunkat. S a földön marad a „földobott kő.”
Így mondja Ady Endre, s ebben benne van az egész bánatos magyar sors: fölszárnyalnánk, de visszahullunk. Nos, jöjjön az a kegyelem, s fönnmaradunk. Nekem, reformátusnak, persze elég lenne az is, ha volna egy szilárd oszlop, melyre fölindáznék. Azonban az ige sem ezt, sem azt nem mondja. Nem mondja, hogy Ábrahám a maga emberi reménysége mellé kapott egy isteni reményt is, és azt sem mondja, hogy emberi reménységével fölfelé kúszott, mint egy lajtorján, melynek a tetején ott találta az isteni reményt. Határozottan és karakteresen mondja: remény ellenére. Latinul: contra spem in spem. Kontra! Valaminek az ellenére! Hadd szóljak ma erről is röviden. A remény általában a reménytelenséggel áll szemben, hiszen ha erőt vesz rajtunk a reménytelenség, be is lök bennünket a kétségbeesés gödrébe. A remény vágyakozás, a reménytelenség valóság.  Szeretnék valamit, de nem lehet. A remény cél, a reménytelenség akadály. Nem tudok a célig eljutni. A remény vágyakozás, a reménytelenség tétova erőtlenség. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük ezt morbus hungaricus-nak, morbus psychologicus hungaricusnak! Ó, mennyi vágyakozás van bennünk, és még annyi tehetetlenség. Mennyire neki tudunk buzdulni, s az ajtóig sem érünk el. Ebből lesz kétségbeesés. Most azonban a szószerinti fordításban másfajta ellentét, valódi apória áll előttünk: a reménység ellenére való remény. Mi ez?
Ábrahám dicséretét kell elmondanom, bár teljes körűen ma nem tehetem meg. Csak két vonatkozást említek. Az egyik a református Ábrahám. Ő Isten ígéretére támaszkodott, noha semmi, de semmi emberi esélye nem volt annak, amit Isten ígérete a szívébe oltott. Ami Ábrahám reménysége lehetett volna, arra sem fizikailag, sem biológiailag nem volt esélye. Ő azonban “hitében erős lévén nem gondolt már elhalt testére, mintegy száz esztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére.” Mit ígért Isten? Jöjj ki városodból, mutatok neked egy földet, amely a tiéd és a gyermekeidé lesz. Ábrahám és Sára - meddő házaspár. A bibliamagyarázók szeretik tompítani, hogy ezek itt keleti nyelven fölfokozott számok, hogy ugyanis százesztendős Ábrahám, meg kilencven esztendős Sára. De miért kellene tompítani ezt? Ábrahám száz éves öregember volt, a felesége kilencven éves öregasszony, nem volt gyerekük. Ám Isten hív, küld és ígér. Nos, ennek az ígéretnek fizikai és biológiai értelemben bizony semmiféle alapja nincs. Tehát nem arról van szó, hogy Isten ennek az öregembernek az élethosszig tartó vágyakozásához hirtelen hozzátold valamit, valami remény melletti reményt. Óh, igen, Ábrahám és Sára is remélhetett valamit emberi módon – erre is van történet –, amikor Sára odaállítja maga helyébe béranyaként Hágárt. Emberi módon is meg lehetett oldani. Hágár szül, a gyermeket adoptáljuk, lesz örökös. Elmegyünk az inkubátor-állomásra, ott egy baba, fölkapjuk, elszaladunk vele, a miénk! Ám Pál apostol megdöbbentő módon kihegyezi ezt. Nem köztes megoldásokról beszél. Remény ellenére való reménységről szól.
Hadd mondjak valamit a katolikus Ábrahámról is, aki nem támaszkodik, hanem
kapaszkodik. Ez is Ábrahám dicséretébe esik. Ábrahám akkor is Isten szavának engedelmeskedett, amikor a beteljesedett ígéretet, a csodát, a megszületett Izsákot Isten parancsa folytán fel kellett volna áldoznia. Megszületett Izsák, ám parancsot kap Ábrahám: áldozd meg nékem Izsákot. Ábrahám vette a szamarat, fölrakta rá a tűzifát, föltette rá Izsákot és elindult. Kirkegaard, a nagy filozófus megjegyzi, hogy az út három napig tartott, és a Biblia egyetlen szót sem szól arról, hogy mit gondolt útközben Ábrahám. Csak találgatni tudunk. Ám döbbenetes, sőt botrányos, hogy miután Isten beteljesítette ígéretét, valóság lett a remény ellenére való remény, megszületett Izsák, most Ábrahámnak fel kell áldoznia őt. És ő kész volt erre! Miért?  Ugyanazért, amiért szilárdan hitte, hogy minden Isten kezén van. Így olvastuk: teljességgel elhitte Istennek, amit ígért, és semmit nem kételkedett, hanem erős volt hitében, tudván, hogy az tett neki ígéretet, aki a halottakat megeleveníti, és azokat amelyek nincsenek, előszólítja, mint meglévőket. A teremtő és feltámasztó Isten adott ígéretet Ábrahámnak. Ez hát Ábrahám dicsérete: rátette az életét Isten ígéretére. Elindult kora legmodernebb civilizációjából, hogy beduinként, sivatagi vándorként, teveháton élje le életét. S elindult a Mória hegyére, hogy Izsákot odaáldozza. Kész volt megtenni. Isten azonban megkönyörült és adott Izsák helyébe áldozatot. Ez hát Ábrahám dicsérete, aki mindezt azért hitte és tette, mert Isten ígérte neki. Isten, akiről a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: Isten, amikor ígéretet tett Ábrahámnak, meg is esküdött, mégpedig önmagára esküdött, mert önmagánál nagyobbra nem esküdhetett.
Kedves testvéreim, a remény ellenére való reményben nem a te vágyakozásod a tét, nem délibábjaink a tét, nem is az, hogy amit kifundáltunk, meglesz-e. Nem is az a tét, hogy hozzá tudtuk-e magunkat hangolni az isteni parancsokhoz és ígéretekhez. Isten magára esküdött meg. Nem tudom, értitek-e ezt? Isten az ember üdvözítéséért, az ember megváltása kedvéért Önmagát teszi kockára. Merné valaki közülünk reményére való tekintettel azt mondani: “egy életem, egy halálom, biztos, úgy lesz!” Nem, nem. Csak azt mondjuk: Nagyon remélem. Nagyon bízom benne, hogy úgy lesz. Nagyon-nagyon vágyom arra, hogy úgy legyen. De hogy esküdjek meg rá?! Jaj, nem, kérem, a remény csak rezeg messze a távolban, ahogyan a távoli gyertyaláng: jobbra-balra imbolyog. Vagy elfújja a szél, vagy nem fújja el. Isten azonban önmagára esküdött, hogy ez az ígéret valósággá lesz. Hadd hirdessem hát nektek ma ezt az Istent! Ábrahámot csak dicsérem, Istent dicsőítem! Istent, aki úgy tett nekünk ígéretet Jézus Krisztusban, hogy önmagára esküdött, önmagát tette kockára, és bizonyosak lehetünk felőle, hogy a halottakat föltámasztó és a világot teremtő Isten bizonnyal megteszi, amit ígért.
Befejezésül néhány vonatkozását szeretném még elmondani mindennek, azzal a meghagyással, amit egy puritán prédikátor mondott a XVII. században. Így kezdte egyszer az igehirdetéseit: ma három dologról szólok. Előbb arról, amit ti is tudtok, és én is. Aztán arról, amit ti nem tudtok, de én tudok, erre utasít az ige. Végül pedig arról szólok, amit ti sem tudtok és én sem. Ma este az első kétségbeesés volt. A második a reménység. Az utolsó pedig misztérium. Ami ma megjelenik előttünk: az Isten nagy titka. Egyik ádventi énekünk így adja ezt vissza: „álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed, Örök Isten, csudáljuk kijelentett kegyelmed.” Ez a misztérium. Bele se tudunk ennek a mélységébe menni. Micsoda nagy föloldhatatlan ellentét van az isteni szentség és a profán, emberi között! Azonban Isten ígéretében - a reménység ellenére való reménységben - a szentséges helyet kap, helyet foglalhat profán életünkben. Attól kezdve, hogy Isten Ábrahámnak ígér és elhívja őt, nem mondhatjuk, hogy Ábrahámnak igen, de nekem nem. Ábrahámoknak, prófétáknak, Keresztelő Jánosoknak igen, az apostoloknak, a nagyapámnak, apámnak, testvéremnek, másnak igen, de nekem nem. Én már teljesen át vagyok itatva a profanitással, a szentségtelennel, az istentelennel. Olyan az életem, mint a megtelt szivacs, ebbe már nem fér bele semmi. Nem így van, kedves testvérek. Ahol megjelenik Isten ígérete és a nyomában fakadó reménység, ott a szentséges helyet foglal, és uralmat vesz a profán fölött. Van mire támaszkodnod és van mibe kapaszkodnod. Ha bántottak valaha azért, mondván, hogy “jaj, te hívő ember vagy, kell a mankó?”
Azután, a véges és a végtelen is föloldhatatlan talány, filozófiailag szólva apória. Mi végesek vagyunk, és nem tudjuk a végtelent megsejteni, fölfogni, befogadni. Ezért aztán úgy is gondolkodunk, hogy amit meg tudok fogni, amit megtapasztalok, ameddig ellátok, az van, ameddig a  csillagászok kiszámolják a világ távolságait, addig van világ. De végtelen? Mi is odaülünk Lucifer mellé Madách Ember tragédiájában és mi is vitába szállunk Istennel, hogy mi az a végtelen?! Csak nézd azt a kis pondró férget, mondja Lucifer, az Isten-képű embert, Ádámot meg Évát csúfolva. Csak konyvaszt kis laboratóriumában, istenkedik az a csúszó-mászó féreg! Isten ígéretében azonban találkozik a véges és a végtelen, és a végesben, ebben a bezárt földi életben, a 70-80 esztendőnyi életben, a fizikai korlátok közé zárt életben fölnyílik a végtelen.
Mit mond Isten Ábrahámnak? Megáldalak, és áldás leszel, és a te magod annyi lesz, mint a tenger fövenye. Vagyis végtelen számú. Azt is mondja: “annyi lesz a te magod, mint csillag az égen.” Ez is a végtelent jelenti. És ettől kezdve az ember nem számolgat, amit egyébként tennünk kell a konyhapénzzel, meg a gázszámlánkkal, meg az esélyeinkkel, az egész életünkkel. Hanem tudjuk, hogy számon vagyunk tartva. Így mondja Jézus a Hegyi beszédben: “a Mennyei Atyánál még a ti hajatok szála is számon van tartva.” A véges és a végtelen nem egymásnak feszülnek, nem föloldhatatlan ellentétben, hanem Isten biztos ígéretében találkoznak egymással.
És végül találkozik az igaz és a bűnös. Itt az igazon Istent kell érteni. És az embert kell értenünk a bűnösön. Ez itt emberek tevőleges bűnösségét jelenti, azt, amiben nyakig benne vagyunk. Mindannyian. Ha azt gondolnánk, hogy Isten azért hívta el Ábrahámot, mert addig keresett, motozott ott a régi világban, míg végre talált egy igaz embert, akkor hadd mondjam, hogy nem ezért! Emlékszünk rá, egyszer Ábrahám alkudozott Istennel Sodomáért és Gomorráért. Uram, ha van száz igaz ember abban a bűnös városban, tartsd meg. Elmennek az angyalok, megszámolják, nincs annyi igaz ember. Uram, ha van ötven…. Nincs. Ha van húsz, ha van tíz… Nincs. Nem tudom, gondoltatok-e rá: mondhatta volna Ábrahám azt is: legalább én! Érettem hadd maradjon meg a város! Miért nem mondta? Mert nem mondhatta. Mert ő is bűnös. Nem állhatott oda Isten elé ezzel: Uram, könyörülj! Én odaállok a haragod és a bűnös világ közé, és magamra veszem azt. Ezt csak Jézus Krisztus mondhatta. És amit Isten abszolút módon ígérz, az Jézus Krisztus! Benne jelenik abszolút módon a remény ellenére való remény - Jézus Krisztusban!  Benne az abszolút szentséges belépett a profánba: Ő a testté lett ige, ki közöttünk lakozott, akiben a végtelen találkozik a véges emberivel, mert ő igaz Isten és igaz ember, akiben az egy igaz, az egyetlen-egy igaz találkozik a bűnössel, hogy megmentse azt. Nem ítéletre jön, hanem megmentésre. Ez a remény ellenére való remény, kedves testvéreim. Arra kérlek, gondoljátok ezt végig a szentségnek, a végtelennek és az igazságnak a vonzatában is. Vajon van-e reménye az embernek, ha csak magában áll minden nélkül, ami szent? Van-e reménye az embernek, ha csak magában áll végesen, anélkül, hogy fölnyílna számára a végtelenségnek a valósága? És van-e reménye az embernek, ha nincs más – az apostol szavával szólva – mint az ítéletnek rettenetes várása? Az nem lehet remény, hogy azt kapom, amit érdemlek. A remény ellenére való remény, amit Ábrahám szilárd hittel hitt, mert hitte, hogy az az Isten ígéri, aki a halottakat föltámasztja, és a semmiket mint meglévőket szólítja elő, nos, ez a remény Jézus Krisztust hordozza. Őt várjuk ádventben, őt várjuk remény ellenére reménykedve, Őbenne hiszünk szilárd és biztos hittel. Őbenne jött el Istennek minden szentsége, tökéletes valósága és teljes igazsága.
Ámen

Péter apostol levelében ezt olvassuk: „mindenkor készek legyetek megfeleli mindenkinek, aki számot kér tőletek, a bennetek lévő reménységről, szelídséggel és félelemmel”(1Péter 3,15). Ha tehát számon kérnek bennünket, vagy csak kérnek minket – sőt, éppen felfokozva: ha kérlelnek bennünket, könyörögnek hozzánk –, akkor legyünk készek értelmes szót szólni, számot adni, megfelelni arról a reménységről, mely bennünk lakozik. Erre igyekszem az elkövetkező estéken is, hogy ezzel készüljünk a mostani Ádventre.
Amikor azonban a reménységről szólunk, nem árt szembe nézni néhány más, alapvető kérdéssel sem. Hadd idézzem a régi mondást:„dum spiro, spero” – „amíg élek, remélek.” Ám ugyanilyen ős-tapasztalatot fejez ki Vörösmarty keserű verssora: „az ember sárkányfog vetemény, nincsen remény, nincsen remény.” Ez az életünk nagy paradoxonja! Ezt a kettőt – amíg élek, remélek, illetve, hogy nincsen remény – gyakran egyszerre mondjuk ki. Sőt, nemcsak egyszerre mondjuk ki, hanem egyszerre is éljük. Egyszerre vagyunk reménységben és vagyunk végső lemondásban. Egyszerre éljük át, hogy a remény és a kudarc, a reménykedés és a kétségbeesés nem két tartomány, nem két külön világ. Mintha az egyik szép, színes, gyönyörű lenne, tele karácsonyi muzsikával. A másik viszont fekete-fehér lenne, mint egy szomorú dokumentum-film, melyben minden sötét, fekete, csüggesztő. És mintha csak akkor lehetnénk boldogok, ha ebből a szomorú, csüggesztő feketéből át tudnánk lépni a szép színesbe. Egyszer láttam egy észak-koreai politikai propaganda-filmet, talán 25 vagy 30 évvel ezelőtt. A főhős Dél-Koreából, a gazdag országból át akart szökni Észak-Koreába,  a szocializmus országába, a boldogság vidékére. A dél-koreai jelenetek fekete-fehérben játszódtak. Aztán amikor a mi hősünk átszökött a határon, egyszerre minden átváltott színesre. Nos, nem így van a dolog, hogy volna egy gyönyörű világ, meg volna egy rettenetes fekete-fehér világ, s csak annyit kell tennünk, hogy a szomorú élet-tartományból átlépjünk a derűsbe.
Bizony, egyszerre van bennünk remény és kudarc, nekibuzdulás és vereség, valahogy úgy, ahogy Madách Imre „Ember tragédiájában” a londoni színben olvassuk. A híres haláltánckor különböző alakok jelennek meg a szakadék előtt, s csak annyi maradt még a számukra, hogy végső szót mondjanak. Hadd idézzek néhányat, egyik sincs tanulság nélkül. A bábjátékos azt mondja: Én a komédiát lejátszottam, mulattam, de nem mulattam. A kocsmáros azt mondja: Kiitta mindenik borát, vendégeim, jó éjszakát! A kislány: Kis ibolyák mind elkeltek, majd urak, újak síromon teremnek. Cigányasszony: Jövőjét vágyni látta minden, szemét behunyja most ijedten. Azt mondja a munkás: A hét letelt, szombat este itt, kinyugszom végre fáradalmit. Ezt mondja a tanuló: Álmodtam szépet, felzavartak, szép álom jöjj most már folytatlak. A kéjhölgy: A mámor elszállt, a festék lement, oly hideg van, jobb-e odalent? Az elítélt: Maradj bilincs a hitvány por felett, más törvényt sejtek e küszöb megett. S végül a nyegle: egymást szedjük rá azzal, hogy tudunk, most a valónál mind elámulunk.
Ezek a mondatok búcsúversek, és tökéletesen kifejezik, hogy egyszerre remélünk és vagyunk kétségbeesettek, egyszerre vágyunk sikert, biztonságot, megmaradást és látjuk az elveszést. Jézus is erre tanít bennünket, a konkoly és a búza példázatában: a búza közé el van vetve a konkoly, szóig, a végső időig, az aratásig, az utolsó ítéletig együtt is vannak.
Ma a reménységet - a felolvasott Madách-i versek fényében is - a kudarc felől fogom nézni. A reménység kapcsán szólok majd kétségbeesésről, elveszésről, csüggedésről és szégyenről is, de ma, a felolvasott jézusi példázat erőterében állva, a kudarcról kell szólni. A példázat részben kudarcról és a kudarc miatt szükségszerűen beálló ítéletről, részben pedig a szeretetről és a reménységről szól.
Kudarc és ítélet. Azt mondja a szőlősgazda, a fügefa tulajdonosa: három éve semmit sem terem ez a fa, vágd ki! Tudnunk kell, hogy a mediterrán világban a termőföld kifejezhetetlenül nagyobb érték, mint Magyarországon. Nálunk csak kimegyünk, kiszórunk valamit a földre, és az megterem magától. Ám a mediterrán világban nem így van. Az öt-tíz centiméter vastag termőtalaj már vagyonokkal ér fel. Akik jártak mediterrán vidéken, láthatták, hogy sok helyen kráter-szerű termőterületeket képeznek. Ezeket kővel körülveszik, és belehordják a földet. Itt aztán egy fügefa, vagy egy olajfa, meg némi növény terem. Azért teszik ezt, mert a tavaszi nagy esők idején a csapadék lesodorná domboldalról a termőtalajt. Így mintegy előre kialakítanak kőből – hadd mondjam így, magyarosan – egy nagy vödröt, egy krátert, mely megtartja a termőréteget. Íme, most itt van egy fügefánk, de nem terem semmit. Tessék elgondolni, mennyi munka volt korábban: kialakítani ezt a termőterületet, összehordani a köveket, zsebkendő sarkában belehordani a termőföldet, elültetni a fát, várni évekig, míg termőre fordul! Eljön a termőidő első esztendeje: semmi, második esztendő: semmi, harmadik esztendő: semmi. Eredj, vágd ki – így mondja a gazda a példázatban –,  ne foglalja a földet se. Teljes kudarcról van szó, kedves testvéreim.
Ez a fügefa nem olyan, mint az útszéli fa, mely mindenkié, ilyet régen sokat lehetett látni Magyarországon is. Emlékszem, Sárbogárd és Enying között végtelen hosszúságban diófák álltak, még a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok katonái is odajártak diót verni – az mindenkié volt. Fehérre meszelt törzsük útjelzőül szolgáltak.  Ez a mi fügefánk nem ilyen. Nem valami útszéli mindenki fája. Egy szőlőskertben áll, és csak elveszi az életet, táplálékot, a termés reményét a többitől. Terméketlen. De, immár nincs tovább.
A kudarc nyomán szükségszerűen ítélet jön - és ezt az életünkre is lefordíthatjuk. Sokféleképpen szólhat efféle ítélet. Sokszor a legelső az önítélet. Gyakran magunk mondjuk ki az életünkről, hogy: az én életem merő kudarc. Nem terem benne semmi, nem azt hozza, amire készültem, amiért tanultam, amiért a másik ember szerettem, amiért az életemet fölépítettem, az életem egy kudarc. Egyszer ebben a teremben egy atyafival beszélgettem, aki öngyilkosságra készült. Egy barátjával ült itt. Meglett, erős fiatalember volt, jó életkörülmények között élt, de semmi másról nem volt hajlandó beszélni, csak arról, hogy kudarcot vallott.  Elkezdtük győzködni, hogy „de hiszen van egy családod, akit szeretsz”, - legyintett, „gyönyörű gyerekeid vannak”, - legyintett, „jó munkád van”, - legyintett, „megbecsülnek a szomszédaid is”, - legyintett, „irigyelnek az emberek….” – legyintett. Már nem tudtunk mit kitalálni. Bizony, sokszor szinte megmagyarázhatatlan ez a önítélet. Nem mondja ezt ki felettünk senki, sőt mások szeretnek is bennünket, mi mégis kimondjuk önmagunk fölött ezt az ítéletet: kudarc az életem, marad az öngyilkosság. „Batyum a legsúlyosabb nincsen” – mondja Ady Endre.
Többnyire azonban mások mondják ki fölöttünk az ítéletet. Ez akkor a legfájóbb, ha a hozzánk legközelebb állók mondják rólunk. Egy-egy családi veszekedésben olykor el is hangzik: te egy kész csődtömeg vagy! Igen, ezt néha akkor is a másik fejéhez vágjuk, ha föl akarjuk ébreszteni, föl akarjuk eszméltetni: szedd össze magadat, megvannak a lehetőségeid! Aztán sokszor úgy mondjuk ki, hogy nem is hallja az illető, csak a hozzá való viszonyunkban mutatjuk meg ezzel a kijelentéssel. Hogy például, nem bízunk rá semmit. Mert nem olyan, mint a mitológiabeli Midász király, aki bármihez hozzányúlt, arany lett belőle. Ellenkezőleg, amihez hozzányúl, abból nem lesz semmi. Máskor el szoktunk tanácsolni embereket bizonyos feladattól, munkától, megbízástól, poszttól, tiszttől – de nem közvetlenül őket magukat, hanem azokat, akik fölkérnék őket. Egyszóval: megfúrjuk őket, súlyos ítéleteket mondva. Még azt is felidézhetem, hogy mennyire fájó tud lenni, amikor egy ország politikai-gazdasági elitje mond ítéletet más társadalmi csoportok, például a szegények fölött. Nem is olyan régen még hivatalos állami doktrína volt, hogy vannak a társadalomnak léhűtő csoportjai – és volt az alapja a kitelepítéseknek, a deklasszálásoknak. A kínai kulturális forradalomról olvashattuk, hogy zeneszerzőknek mezőgazdasági munkában kellett részt venniük, mert honnan is jöhetne komoly ihlet egy muzsikus számára, mint onnan, hogy szedi a gyapotot, csépeli a gabonát, töri a rizst – mi másból? Nemrégen hallottuk egy miniszterelnök szájából, hogy Magyarországon sok a filozófus. Erről az jutott eszembe, hogy az 1920-as évek elején, a bolsevik diktatúra kezdetén a hatalom hajót bérelt és azon zsuppolta ki Szovjet-Oroszországból a filozófusokat és a vezető értelmiségieket.
Mostanában pedig ennél is súlyosabb ítéletet hallunk: menjenek el emberek ebből az országból, mert itt nem boldogulhatnak. Keressenek új országot maguknak, legyenek ügyesek, de ne itt! Aztán, olvassuk, hogy a gázár-kompenzáció kiszámításakor, a harmadik, negyedik, ötödik gyermek törtegységet képez. Egy gyermek: 0,7 egység. Ez az igazgatási bikkfanyelv is nagyon-nagyon fáj. De még tovább kell mennünk. A példázatbeli gazda Jézus képes nyelvén Istenre utal. A szőlő tulajdonosa maga Isten. Nyílván nem csak egy fügefája van. Azt mondja: immár három éve gyümölcsöt keresek rajta, nem terem. Eridj, vágd ki! Hiszen így is van ez, az élet alapvető törvénye ez – ahol kudarc van, ahol meddőség, terméketlenség van, ott ítéletet kell mondani, és az ítéletet végre kell hajtani. Miért vegye el a többitől a táptalajt? Miért foglalja csak a földet is? A szőlősgazda ítélete: eredj, vágd ki.
Emlékszünk Keresztelő János prédikációjára? A fejsze immár a fák gyökerére vettetett,- mondja, és közeleg az, akinek szórólapát van a kezében, hogy megtisztítsa az ő szérűjét! Prófétai szó ez! Prófétai szó egy nemzet fölött, prófétai szó egy vallásos közösség fölött és az egyes ember fölött is – egy fügefáról van szó, rólunk egyen-egyenként, s nem bújhatunk el a másik mögé. Nem mondhatjuk: hektárnyi területen számos fügefa van, mit számít ez az egy? Behúzódunk a többi mögé – így szoktuk. Ha kész az ítélet, hogy elvesztünk, ha kész az ítélet, hogy végünk, akkor is igyekszünk behúzódni a többi mögé. A többi: a magyar ember –, ha magyar embert találunk. A magyar ember utolsóként megy be a forgóajtón, és elsőként jön ki – szoktuk mondani. Nos, én ilyen magyar embert még nem láttam! Én – ha ugyan magyar ember vagyok - utoljára megyek be, és sokszor ki se jövök, fordulok egyet. Az egyház közössége mögé is el lehet bújni – így esik szét a mi egyházunk! Igen, nálunk is vannak gondok, bajok, de azért a budahegyvidéki gyülekezet mögé talán még el lehet bújni! Ez masszív gyülekezet, itt jó dolgok történnek. És szépen, református módon besuttyanunk ebbe a közösségbe, mindjárt van valami kapaszkodó. Egy teológus, Paul Tillich mondja erre, hogy amikor az ember szembenézni kényszerül ítélettel és kudarccal, megoldásként föloldódik valamelyik közösségben, saját létét mint közösségben való létet éli meg. Ez a magyarázata annak is, hogy észre sem vesszük, úgy belesuttyanunk a közösségbe. Én bizony be nem ülnék a ferencvárosi stadionban a B-középbe, ott üvöltöznek, eltorzulnak az arcok, „huj, huj, hajráznak” , káromkodnak, lóbálják a sörösüveget! De megmondom őszintén, voltam már Fradi-meccsen, és nagyon élveztem. Ott nem én voltam én. Ott kölcsönöztem a sikert, egy közösségtől kölcsönöztem a megtartatást, egy közösségtől kölcsönöztem a reménységet, egy közösségtől kölcsönöztem azt, aki én vagyok – noha az nem én voltam. Most azonban – a próféta szavaival -  a fejsze a fák gyökerére vettetett. Nincs tovább! S ekkor közbelép valaki.
A vincellér közbelép, és haladékot kér: „Uram, engedd meg, hogy még ebben az esztendőben körbeássam, megtrágyázzam, s ha terem, úgy jó, s ha nem terem… - és itt nagyon érdekes fordulat következik, eképpen tehát: „ha gyümölcsöt terem jó, ha pedig nem, azután vágd ki azt.” „Azután” - a görög szót magyarra is úgy kellene fordítanunk, ahogy a latinban van: in futurum – majd a jövőben. Kétszeresen ki kell vágni.  De még egyszer rövid haladékot kér: engedd meg, hogy egy kicsit körbeássam, megtrágyázzam – nem, mintha korábban ne ásta volna ki, nem, mintha korábban ne trágyázta volna meg, nem, mintha az előző esztendőben ne munkálkodott volna rajta! – aztán, ha terem, jó, s ha nem, akkor majd valamikor – in futurum - majd a jövőben… Majd a távoli jövőben…, majd újra elővesszük az ügyet. Akkor, talán, majd, valamikor…
Mit jelent ez, kedves testvérek? Azt, hogy van közvetítő, és azt, hogy van közbenjárás. Azt, hogy van szószólója az embernek. Akkor is van szószólója az embernek, amikor utolsó szavunk egy olyan kis versike lehetne csak, mint amilyeneket Madách tragédiájában hallottunk. Gondoltam, költök magam  is néhányat, de Madách magaslatait nem érem el.  Amikor a szakadék szélén megállunk a haláltánc egy pillanatára, és elmondjuk életünk sírversét, majd ugranunk kellene – akkor is van szószólónk. Ezért nem kell ugrani, nem kell az ítéletet kétségbeesve rettenetes kudarcérzéssel beváltani. Nem kell azt mondani, hogy nem várom meg az ítéletet önmagam fölött, nem várom meg az ítélőt, intézze ő. Van közbenjáró, van közbenjárás, van Jézus Krisztus. Péter apostol azt mondja, hogy „legyetek kész mindenkinek számot adni a bennetek lakozó reménységről” – és így fejezi be: „és Jézus Krisztus az Atyaisten jobbjára ültetett és uralkodik mindeneken, fejedelmeken, angyalokon, hatalmasságokon.” Jézus Krisztus az Atya jobbján ül, Ő a mi közbenjárónk. Közben jár érettünk. Haladékot kér nekünk és – ez is benne van a példázatban – haladékot kér önmagának. Még egy kicsit…, még ebben az évben…, még most… dolgozom rajta. Még körbeásom, még megtrágyázom, hátha lesz gyümölcse.
Kettőt jelent ez, és hadd szóljak ezekről befejezésül. Az egyik az, hogy a példázat igen szépen kifejezi, hogy amikor mérlegre teszed az életedet az önítéletben, vagy amikor mások ítéletre hoznak feletted, neked látnod és tudnod kell, hogy Jézus Krisztus már eddig is munkálkodott rajtad és benned. Nem most kezdi el. Csodálatos dolgokat mond el Jézus arról, hogy miképpen hat Isten megelőző kegyelme az életünkben. A megelőző kegyelem (gratia praeveniens) kifejezést a középkori teológusok találták ki, később sokat vitatták, ám nagyszerű igazság van benne. Amikor eljutok a kegyelem teljes belátására és elfogadására, rájövök, hogy terméketlen voltam, meddő, kudarc voltam, csődtömeg, hiszen eddig is jó talajban voltam, védett helyen, hiszen a plántálásától kezdve, az életem kezdetétől Jézus munkálkodik bennem. Munkálkodott veled is, benned is, rajtad is. És most ugyanezt kéri, mint közbenjáró: még ebben az esztendőben… hogy hadd tegye még ugyanezt. Csakugyan: körbeásott, megtrágyázott, gondozott, és most azt kéri: hadd szóljak a szívéhez, hadd vezessem őt csodálatosan, hadd próbáljam felnyitni a szemét, vegye észre Isten csodálatos világát. Még hadd ébresztgessem a szívét, hogy Istennél kegyelem van, hadd plántáljam belé azt az élő reménységet, hogy eltöröltetnek a bűnök, hogy van szabadulás, van kimenekedés, van megoldás.
És most hadd hirdessem nektek, kedves testvéreim, ezen a mai estén is csak ugyanezt! Hány evangélizáció volt már a Buda-hegyvidéken, hányszor hangzott ez az Ige, hányszor olvastad már a Biblia lapjain, hányszor, hányszor, hányszor hallottad már? Most hát még egyszer, hadd hirdessem újra: Jézus Krisztusnál, a közbejárónál kegyelem van, kegyelem van a számunkra. Nincs hát remény? Mondhatjuk vajon, hogy hozzám nem jön már semmi, nekem semmi sem sikerül, kudarc az egész életem, csődtömeg vagyok, elrontottam, elrontották, hagytuk, hogy így legyen? Haláltánc a vége? Mégiscsak kezdjünk bele mindannyian megírni a magunk kis versikénket, hogy majd holnap este ki-ki fölolvassa? Nem. Van közbenjáró.
Igen, nem kell szakadékba zuhannunk, nem kell kivágattatnunk, mert van Jézus Krisztusunk, és Ő hozza a reménységet. Pál apostol a Korinthusi levélben mondja: a szeretet mindent remél. Azt kell hát befejezésül mondanom, és erre kérlek mindannyiótokat, erre emlékeztessétek magatokat ezen a mai estén: Isten szeretete ébreszti  bennünk a reményt. A vincellér szereti ezt az ő fügefáját. És szeretetből haladékot kér. Szeretetből bevonja a reménység dimenziójába. A szeretet legelső munkája bennünk a reménység. Sőt, azt mondhatnám, hogy a szeretet mozgásformája, hozzánk való közeledése, és föltárulkozása első rendben a reménységben történik. A szeretet mindent remél. Így tehát, ha szeretsz, remélsz, - és ha remélsz, szeretsz. Szereted Teremtődet, szereted megváltó Uradat, szereted embertársadat. És - az elhangzottak fényében - hadd mondjam így: szereted önmagadat is. Nem mondhatsz önmagad fölött ítéletet, nem legyinthetsz önmagadra. Mivel remélsz: szeretsz. Isten szeret téged, elküldte éretted Jézus Krisztust, nyilvánvalóvá tette irántad való szeretetét és megmutatta számodra az igazi reménységet.  Ha szeretsz, remélsz, és ha remélsz, szeretsz. Szereted közbenjáródat, Jézus Krisztusodat, és benne többi embert és magadat, úgy, ahogy azt Isten szent törvénye parancsolja.
Ámen