Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Megszoktuk, hogy nemcsak templomi istentiszteleten, vagy elmélkedésben, Isten igéjére figyelve, hanem általában is azon tűnődünk óév és majd újév napján, hogy mi az, ami elmúlik, mi az, ami be fog következni. Mi az, amit jobb magunk mögött hagyni, és mi az, amire fölkészíthetjük magunkat a következőben? Ma és holnap istentiszteletünkön Jézus szava szerint arról szólok, hogy az Isten országa felől megtanított ember, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő éléstárából, - régit is, és újat is, olyat is, ami a múlthoz tartozik, és olyat is, ami talán még a jövőnek a kérdése. Jézus arról szól, hogy figyeljünk arra, ami érvényesen megmarad, megmaradt az elmúlt esztendőben is és figyeljünk arra, ami majd bekövetkezve válik érvényessé. Mindez, nyugodtan mondhatom, a felejtésnek és az emlékezésnek a kategóriája alá esik, legalábbis ma, óesztendő utolsó napján.
Bizonyos vagyok benne, hogy holnaptól kezdve, hiszen ez így volt mindig is, sok mindent felejteni fogunk. Sok mindent el fogunk felejteni, és első sorban azokat a dolgokat, eseményeket, melyek nem érdemlik meg, hogy emlékezzünk rájuk, értéktelenek, s mint ilyenek, kihullnak az idő rostáján, visszahozhatatlanul és fölidézhetetlenül elmerülnek az emlékezet talapzatába. Sok mindenről remélem is, hogy el fogjunk felejteni, bármilyen hangosak is voltak köröttük az események, az idő majd megmutatja, hogy csak akkor voltak hangosak, amikor történtek, s ma már visszhangot sem vernek bennünk. Bármilyen pompás is volt valami az elmúlt esztendőben, kiderül róla - az idő megmutatja -, hogy ez csak talmi csillogás volt, s éppen a pillanat, a perc, vagy valami nagy akarat, szándék díszítette föl, ám ma már a kellékeit sem látjuk, nemhogy a valóságát. Sok mindent el fogunk felejteni, ami akkor is rossz volt, amikor bekövetkezett, bár édesnek és kedvesnek hittük, és úgy éreztük, hogy vele az örökkévalóságot ragadtuk meg vagy éltük át. És sok mindent el fogunk felejteni, ami fájdalmasan érintett bennünket, s azt mondtuk rá, hogy felejthetetlen, ezt a sebet, ezt a fájdalmat, ezt a kudarcot, ezt a tragédiát örökre meg fogjuk magunkban őrizni. S talán még a történészek krónikáiba sem került föl. Igen, sok mindent el fogunk felejteni! Ki fog arra emlékezni, hogy miféle értéke volt annak, hogy 1956 nagyszerű évfordulóját egy miniszterelnök egymaga akarta megünnepelni az egész nép helyett és nélkül. Ott és akkor sikerült is neki. Ám el fogjuk felejteni, mert 1956 az egész magyar néphez tartozik. Ki fog arra emlékezni, hogy sokan talán könnyeket ontottak, amikor nem úgy alakult a politika, nem olyan döntéseket hoztak a parlamentben, nem úgy irányították az életünket, ahogy megálmodta, ahogy szerette volna. Ki fog emlékezni azokra, akik a jövőre is kiható döntéseikkel dicsekedtek, és magasztalást vártak érte? És ki fog sok-sok vétségéről, bűnéről, bajáról, hiába való dolgából valamire is emlékezni; bizony, ezek kihullnak az idő rostáján.  Abban is bizonyos vagyok, másodsoron, hogy azt is felejteni fogjuk, amit Ézsaiás próféta szavával „régi”-nek nevezünk. Ézsaiás próféta ezt a „régi”-t az avult ruhához hasonlítja. Emlékszik-e még valaki egyre, vagy kettőre gyermekkori ruhái közül, melyeket kinőtt, melyek elkoptak, elrongyosodtak,-  bibliai kifejezéssel élve: elavultak? Így mondja A próféta: „a mi esztendeink megavulnak, mint a ruha.” Bizony, újat kell venni, újat kell magunkra ölteni. Emlékezni fogunk-e csak a mögöttünk levő esztendőből azokra a történésekre, eseményekre, melyek bennünket szépbe öltöztettek, nagyszerűnek mutattak, s mintha valamit megmutattak volna az emberségünkből, a jóságunkból, a hűségünkből? Ám végeredményében kiderült, hogy sem az emberségünket, sem a jóságunkat, se a hűségünket nem mutatták, csak öltözet voltak, amit magunkra öltöttünk: báli ruha, ünnepi ruha, munkaruha, konyharuha, iskolaruha. Mennyi-mennyi mindent öltünk magunkra, olykor talán még hívő ruhát is vettünk magunkra! Most azonban az év utolsó napján - Ézsaiás próféta szavához igazodva - azt a kérdést kell önmagunknak föltenni: hol vannak már ezek? Vagy a középkor nagy költőjével, Villonnal kérdezhetjük: hol van már a tavalyi hó? Elmúlnak, és elfelejtjük őket.
Ugyanakkor, azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy mindent el kell-e felejtenünk? Szabad-e mindent elfelejteni, szabad-e mondanunk magunknak is, amit a mai világ oly nagy erővel szuggerál, sugall, hirdet, amire a tömegmédiumok manipulálnak bennünket? Egyszerű szóval, régi költői képpel kifejezve így lehetne ezt visszaadni: élj a percnek! Nincs idő, csak percek vannak összefüggések nélkül! Nincs az időnek folyama, csak pillanatok vannak, és csak az számít, amit egy-egy pillanatban megragadhatsz. Az is elmúlik, természetesen, hisz az előző pillanat már érvénytelen, a bekövetkezőről még nem tudjuk, milyen lesz, tehát csak az számit, ami most van! Így harsog a világ. Kedves testvérek, az a meggyőződésem, hogy a nyugati civilizáció gyermekei, és amennyiben mi a nyugati civilizációhoz tartozunk, velük együtt mi is, egy szörnyű kórtól szenvednek, szenvedünk mindannyian. Amnéziának nevezik ezt: teljes felejtés. Képtelenek vagyunk arra, hogy fölidézzük, megidézzük, jelenvalóvá tegyük azt, ami valójában érvényes. Tehát, hadd kérdezzem, kedves testvérek, elfelejthetjük-e a sok-sok áldást, amit Istentől kaptunk, elfelejthetjük-e azt, hogy gyógyított bennünket, elfelejthetjük-e, hogy ő kötözte be a sebeinket, elfelejthetjük-e azt, hogy Ő maga volt vigasztalónk sok vereségünkben, sok bajunkban, sok nyomorúságunkban? Elfelejthetjük-e, hogy csodálatosan vezetett bennünket és megőrizte az életünket? Elfelejthetjük-e, amit a zsoltáros így mond: ha nem lett volna velünk az Úr, bizony az emberek elevenen elnyeltek volna bennünket!? Elfelejthetjük-e, hogy Isten világossága mennyi, de mennyi alkalommal - már ott és akkor, fél éve, egy éve, két hónapja, két napja, két órája - megvilágított mindent!? Segített elválasztani igazat hamistól, tisztátalant tisztától, sötétet a fénylőtől, becsületest a becstelentől a jót a rossztól; igen, ez Isten Szentlelkének munkája volt az életünkben!               S elfelejthetjük-e annak sokszori megtapasztalását, amit Isten így ígér a prófétával az ő aggodalmaskodó, gyötrődő, szenvedő, magukat egyedül maradottnak érző gyermekeinek: én terólad meg nem feledkezem!? Milyen megdöbbentő, hogy miközben az ember úgy rendezi a világát, hogy a felejtésnek éljen, akár mindent elfelejtsen, felejtse a sorsát, felejtse a faját, felejtse a nyomorúságát, felejtse összedűlt álmait, felejtse kötelezettségeit, felejtse ígéreteit és vállalásait, megfeledkezve Istenről is, megfeledkezve a másikról is, ahogy egy zsoltár panaszolja, megfeledkezve a szegényről, a rászorultról is,  - miközben tehát az ember igazságfelejtésben, jóságfelejtésben, szeretetfelejtésben, istenfelejtésben él, aközben Isten ezt ígéri: én terólad el nem felejtkezem! Minden okunk meg van hát, hogy a mögöttünk álló esztendőért hálát adjunk! Akkor is ezt kell mondjam, ha az évet a maga eseményei és történései szerint tesszük mérlegre. Ha csak magában nézzük ezt az évet, azt kell mondjuk, hogy minden okunk megvan bánatosnak lenni, minden okunk megvan keserűnek, kétségbeesettnek lenni, minden okunk megvan arra, hogy csak döntsük a panaszainkat, s próbáljuk is csak valahogy egy kötegbe fogni az összest, s valami feneketlen tóba beledobni. Legyen, például, ez a mai délután és este ez a feneketlen tó, legyen ez a szilveszter este az, amikor mindent eldobunk magunktól! Mégis, kedves testvéreim, az isteni ígéret – „én terólad el nem feledkezem!” - életünknek minden percében valóság volt. Így mondja az apostol: ha mi hűtlenkedünk is, Isten hűséges marad, és rólunk meg nem feledkezik. Legyen ez a mai nap a hálaadás napja. Jézus szavához igazodva, legyünk hasonlatosak az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából!
Ez a szó, hogy „ó”, drága és szép a magyar nyelvben, s kettőt is jelenthet. Jelentheti azt, amit általában is értünk rajta: ó-kor, régi idő, valami múlt, ami már nincs, de mint emlék, mégis él. De jelentheti azt is, aminek óriási értéke van. Sok helyen, ahol több templom épült az évszázadok során, a nagy templomot, a legnagyobbat hívják így: ótemplom. Annak tekintélye van. Az a legfontosabb. Mondják úgy is: öreg templom. Ó vagy öreg. Ez nem múlik el, hanem éppen az idő előrehaladtával növekszik az érvényessége, a tekintélye, növekszik benne az, ami számunkra fontos és értékes.
Tehát ma nemcsak a felejtésről, hanem, mint nyilvánvalóvá vált, az emlékezésről is szólni kell. Most hadd tekintsek előre a következő esztendőbe. Holnap majd ugyanennek az igének az alapján a jövőről fogok szólni. De most a múlthoz kapcsolva teszem ezt. Bizonyos vagyok benne, kedves testvérek, hogy emlékezni fogunk a következő esztendőben, már holnap is sok mindenre, ami valóban jobb lenne, ha kihullana az idő rostáján. Emlékezni fogunk értéktelen dolgokra. Nemrégiben beszélgettem valakivel elmúlt dolgokról, jövendő reményekről; hirtelen a beszélgetés folyását megváltoztatva fölidézett valamit, ami tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt történt. Álltam megrökönyödve: hogy tud ez az ember évtizedekig így megőrizni magában valamit? S ahogy elkezdte mondani, legyintett is. Nem én legyintettem először, próbáltam udvarias lenni, hanem ő maga. Ekkor aztán már fölhatalmazva éreztem magamat, én is legyintettem, és végül együtt legyintgettünk. Milyen megrendítő, hogy amit felejteni kellene, amit Isten már begyógyított, amit Ő elrendezett, azt újra meg újra fölidézzük, és azzal a különös legyintő mozdulattal idézzük föl! Elmondjuk és legyintünk rá! Mennyi idő, mennyi erő elmegy erre, mennyi minden a jóságunkból, a szívünkből, az emberségünkből?! Mulandó, értéktelen dolgokra emlékezünk újra meg újra. Igen, tudom, hogy ez így van, hiszen Augustinus egyházatya már leírta, majd Immanuel Kant, a nagy filozófus is megerősítette, hogy az emlékezet, az ember emlékező ereje vagy emlékező tehetsége: nagyhatalom. Az emlékezettel nem tudunk megegyezni, vagy kompromisszumot kötni. Nem tudunk olyan listát készíteni, hogy mi lenne jó, ha újra meg újra eszünkbe jutna, és mit ne is hozzon elénk az emlékezet: hagyjon bennünket békén az emlékezet múlandó, talmi, értéktelen dolgokkal, azoknak valahol egy feneketlen tó legmélyén lenne a helye. Ám az emlékezet nagyhatalom, s csak azért is megszólal, azért is emlékeztet, azért is elénk hoz olyat is, amire nincs szükségünk, ami nem kell, ami meghátráltat, bizony talán nem is a kellő pillanatban történik ez. De azt mondom, hogy emlékezet nagyúr megcselekszi velünk azt is, hogy a szó bibliai értelmében vett régiekre is emlékeztet: ó-dolgokra, régi dolgokra, tehát nem avultakra, amiket levetünk, mint egy használt ruhát, kidobjuk és félretesszük, vagy tűzbe dobjuk és megégetjük, hanem régiekre. Emlékszünk, hányszor buzdított bennünket Isten igéje? S emlékeztetett a régiekre! Emlékeztetett, hogy volt Istennek útja velünk, emlékeztetett szüleitekre, nagyszüleitekre, elődeitek sok nagyszerű dolgára, és a magatokéra is, akár az elmúlt esztendőből. Igen, kívánom, kedves testvéreim, hogy emlékezzetek, emlékezzetek! Mennyi minden van az életünkben, aminek nem szabad rejtve maradnia. A görög nyelv a felejtést egy olyan szóval fejezi ki, amit talán így lehetne visszaadni: fátyol takarja. Ez „léthé.” Egy fátyol, mely ráborul a dolgokra, és azok nem látszanak. És mi azért nem emlékszünk rájuk, mert nem látszanak. Azért nem lesz régi mégis új, mert nem látszik.
Mennyi minden történt az elmúlt esztendőben, amiért még nem adunk hálát, s azért nem, mert még nem látjuk. Megtörténtek, megvoltak, Isten megcselekedte őket, de mi még nem látjuk őket. Nem látunk, – például – összefüggéseket. Sok minden kapcsán nem értjük, miért történt meg, miért úgy történt, miért éppen az történt, miért akkor történt, miért kellett azoknak bekövetkezni. Talán adnánk a feledésnek mi magunk is, talán mi magunk borítanánk rá fátylat, mi magunk keresünk rá gyógyírt, tűnjön az életünkből minél előbb. Mindazáltal, bizonyos vagyok benne, hogy Isten Szent Lelke, mely nagyobb hatalom az emlékező erőnél, Isten Szent Lelke, mely szuverénebb az ember emlékezőképességénél, eszünkbe fogja juttatni úgy, ahogy eddig még nem láttuk. Milyen sokszor kezdődik így az apostoli intelem: továbbá pedig eszetekbe juttatom atyámfiai... Eszetekbe juttatom.
Hadd juttassak én is, kedves testvérek, néhány nagyon fontos dolgot az eszetekbe. Eszetekbe juttatom mindenek előtt, hogy a keresztyén embernek szent kötelessége Istenről megemlékezni. Így mondja az egyik zsoltár: Istenre emlékezem és sóhajtozik az én szívem. Ha Istenre emlékezem, akkor minden eszembe jut. Ha Istenre tudok emlékezni, akkor egyszerre ott van előttem minden a teremtéstől a világ végezetéig. Ha Istenre emlékezem, akkor az evangéliumra emlékezem. Idézem még egyszer az apostolt: eszetekbe juttatom továbbá atyámfiai az evangéliumot, a jó hírt. Hányszor hallottad a jó hírt, hányszor érkezett el ez hozzád! Ha csendes magányodban a Bibliát olvastad, ha bekapcsoltad a rádiót és éppen egy igehirdetés hallatszott, ha bekapcsoltad a televíziót, és lám, nemcsak bazári dolgok zajlanak benne, hanem szent dolgokat láthattál, s ha Isten Lelke itt volt velünk e gyülekezet közösségében, és gyarló emberi szavak igévé lettek itt benned,  akkor hadd emlékeztesselek az evangéliumra, a jó hírre. Hadd emlékeztesselek, kedves testvérek, Istenre, mert akkor emlékeztetlek önmagatokra is.
Azoknak, akiknek ennek az esztendőnek az utolsó napján tele van a szíve haraggal, keserűséggel, bánattal, összetörettetéssel, akik talán, miközben mondom ezt a prédikációt, magukban azt mondják: miről beszél ez itt nekünk, miért mondja, hogy hálát kellene adni, nem történt semmi az elmúlt esztendőben, ami hálára adna okot, elhagyott bennünket az Isten, magunkra maradtunk minden reményünkkel, álmunkkal – nekik hadd idézzem a mennyei jelenésekből az igét: „Te emlékezzél meg arról, honnét estél ki!” És hadd emlékeztessem azokat, akik oly hálás és boldog szívvel fogadták és kapták Istennek megannyi áldását ebben az esztendőben is,  hogy ha őróla emlékezel, Istenről emlékezel, magadról is emlékezned kell. Ki vagy és mivé lettél Isten által? Ki vagy és hol vagy most? Jó helyen vagy? Istennél vagy? Betölt-e kegyelme, mert betölthet? Rajtad van áldása, mert engeded, hogy áldása a tiéd legyen? Ó, kívánom mindnyájótoknak a következő esztendőre nézve, hogy tudjatok emlékezni. Ha már az emlékezet annyi értéktelen és hiábavaló dolgot hoz elénk, áldjon meg bennünket Isten Lelkének formáló hatalma, hogy tudjunk emlékezni a régiekre, tudjunk emlékezni az evangéliumra, legfőképpen pedig a mi megtartó Istenünkre, mert hiszen Ő emlékeztet. Emlékeztet bennünket a régi és az új törvényre. Így mondja János apostol: atyámfiai, nem új parancsolatot írok néktek, hanem régi parancsolatot, mely előttetek volt kezdettől fogva. A régi parancsolat az ige, melyet hallottatok kezdettől fogva. Viszont új parancsolatot írok néktek: szeressétek egymást! Ímé a példa: aki megtaníttatott Isten országa felől, hasonlatos a gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából. Isten világában a régi és az új ugyanaz. Érvényes volt tegnap, és érvényes lesz holnap is. Érvényes a szeretet törvénye most, ebben a pillanatban is. Ha tudtál szeretni, ha igyekeztél Isten erejével eleget tenni ennek a régi törvénynek, egészen biztos vagyok benne, hogy amikor hallod majd az új parancsolatot, mely ugyanaz - szeressétek egymást, amiképpen az Atya szeretett benneteket -, akkor érezni fogod, hogy minden tapasztalat és emlék, minden seb és minden gyógyulás, minden bánat és minden vigasztalás, minden vereség, és minden győzelem, minden kudarc és minden megtartatás abban segít téged, hogy ezt a régit és mégis újat be tudd tölteni.
Honnan lehetünk ebben bizonyosak, kedves testvéreim? Miért mondhatjuk, hogy így volt valóban? Mi a bizonyíték,  hogy ez nem csak valami ó-esztendei szent képzelgés?  Nos, ezt éppen nem a tegnapból, nem a tegnapelőttből, nem az elmúlt esztendőből fogod megtudni, hanem az újból! Abból, hogy hálából Istennek újra elkötelezed magad a szeretet minden munkája mellett. Abból fogod megtudni, hogy igaz, amit az ige mond - Isten veled volt és veled lesz -, hogy most ezen a napon hálaadással, hálás visszatekintéssel önmagadat Isten kezébe belehelyezed. Belehelyezed, újra átadod magadat Neki, hogy Szent Lelke által be tudd tölteni ezt a régit holnap is, az újban is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ezen a karácsonyunkon is, mikor a karácsonyi történetet olvassuk, bizonnyal újra megállunk ennél a résznél, amikor Isten dicsőségében megjelennek az angyalok, a pásztorokat félelem tölti el, és így szól hozzájuk az angyal: Ne féljetek! De miért beszélünk karácsonykor félelemről? Miért kell karácsony éjszakáján az angyalnak ezt mondania, és miért érkezik el hozzánk akár minden karácsonykor meghatározó módon, szívünket, lelkünket elérő, nagyszerű isteni üzenetként, hogy „ne féljetek”? Miért talál ez el bennünket, és miért érezhetjük, hogy ennek a kétezer évvel ezelőtti nagyszerű és csodálatos üzenetnek itt és most van hozzánk üzenete, mondanivalója? Pedig – mondhatnánk – igyekeztünk mindent úgy rendezni erre a karácsonyi ünnepre, mindent úgy elkészíteni, hogy inkább arra buzdíthassuk egymást: örüljetek, hogy inkább arra buzdíthassuk egymást most is: töltse be a szívünket a hálaadás. Azt, hogy ne féljünk, talán más napokon, más alkalmakkor, más helyzetekben kell mondani, most valami másra kell buzdítsuk egymást.
Mégis, azt hiszem, az angyali szó, mely kétezer esztendeje ott, a betlehemi éjszakában elhangzott, az embert a legmélyebben érinti, ott találkozik velünk, ahol az ember igazi dolgai eldőlnek. Ott szólít meg bennünket, ahol életnek és halálnak, elveszésnek és üdvösségnek kérdése eldől, ahol mindennek sorsa forog, ahol valami az emberi életet döntő módon meghatározza, ott hangzik el, ott szól hozzánk, ahol ezekről gondolkodunk, beszélünk, szólunk és érzünk. Azt is szeretném elmondani, hogy amikor ünnepe van az embernek – s éppen nagy ünnepe, mint a karácsony, mely talán a legnagyobb ünnepünk – akkor ez a megszólítás: „ne féljetek!”, mégiscsak különösen hangzik. Hiszen mondhatnánk, hogy az őskérdésekkel, az alapvető kérdésekkel majd holnap vagy holnapután foglalkozunk, most ünnepelni szeretnénk. De most engedjétek meg, hogy néhány dolgot mégis idehozzak, mert ezek  az ünnepi órákat, napokat is áthatják.
A félelem olyan ajtó, olyan kapu, melyen át belépünk vagy visszalépünk abba a világba, abba az önmagunkba, akik valójában vagyunk. Sokakat karácson táján félelem fog el, talán egyszerű félelem, melytől persze könnyű megszabadulni is, de mégis félelem ez is, hogy lemaradunk abban a nagy versenyfutásban, amit karácsony jelent. Lemaradunk az ajándékok elkészítésében, lemaradunk abban, hogy mindenkit utolérjünk, mindenkinek jót kívánjunk, mindenkinek elmondjuk: Áldott karácsonyi ünnepeket! Lemaradunk még abban is, hogy mindenkit számba vegyünk, s ki mindenki jut eszünkbe, s ki mindenkit felejtettünk el, kit hagytunk ki. Aztán talán félelem támad bennünk amiatt is, hogy úgy érezzük, nem fog úgy sikerülni az ünnep, ahogy elkészítettük, ahogy azt szeretnénk. Biztos, voltak már ilyen tapasztalataink, és rossz emlékeink is vannak: mindent szerettünk volna elkészíteni, mindet a helyére tenni, mindenkit oda invitálni a karácsonyi asztalhoz, mindenkit részesíteni az örömünkben, mindenki számára meglepetést, valami szép ajándékot adni – s aztán nem úgy sikerült. Egy rossz mozdulat, vagy valami véletlenül mozzanat, és máris ott van bennünk a szorongás, hát ezen a karácsonyunkon sem fog úgy sikerülni, ahogy szeretnénk. Mintha a karácsony és az ünnep valami nagy tét lenne, mintha itt dőlne el minden – vagy jól sikerül, vagy nem sikerül egyáltalán -, és ezen saját önbecsülésünk vagy mások általi megbecsülésünk múlna.
A további ok, amiért szól hozzánk is karácsonykor az angyalok szava: ne féljetek! -, az az érzés, hogy akármilyen szép lesz, akármennyire jól sikerül, akármennyire bírjuk is a tempót, ez az ünnep is csak kevés erőt ad majd. Kevés lesz az az erő, amit az ünneptől veszünk. Éppen csak annyira lesz elég, hogy az ünnep végéig elérkezzünk, és holnap vagy holnapután minden kezdődik elölről a mókuskerékben, kezdődik a taposómalom, kezdődnek az életünk kisszerű dolgai, megint minden elölről. Ezektől félünk.
A legigazabb ok azonban az, hogy a félelem, mely a pásztorokat eltölti, egy találkozás következtében születik meg bennünk. Találkozásban jelenik meg a félelem. Mert Isten érkezik az emberhez. És ha Isten érkezik az emberhez, akkor bizony mindaz, amit korábban felsoroltam és még sorolni is fogok, egyszerre eltűnik. Ám éppen itt jelenik meg egy különös tünemény. Hiszen ha Istenre vártunk volna, hogy ne kelljen versenyt futnunk, ha Istenre vártunk volna, hogy ne maradjunk magunkban azzal és sikerüljön, amit szeretetből, jókedvvel elkészítünk, ha Istennel kell találkoznunk, hogy ne legyen unalmas, rettentő taposómalom az életünk, akkor éppen ez a karácsony nagy üzenete: Isten érkezik! S lám, nézzük, mi az, amikor az ég és föld találkozik? Mi az, ha Isten dicsősége találkozik az ember nyomorúságával, mi az, ha az abszolút szentséges találkozik az elveszett emberivel? Mi az, ha az Örökkévalóval találkozunk mi, akik perceinket és óráinkat morzsolgatjuk? – Bizony, belerendül abba a betlehemi pásztorok szíve-lelke, s nagy félelemmel megfélemlenek, vagyis nemcsak megijednek, megrettennek egy pillanatra a különös tüneménytől, hanem ez a  várva-várt, remélt találkozás tölti meg őket félelemmel.
A véghetetlen találkozik a végessel, a múlhatatlan a múlandóval - és nem mi vagyunk véghetetlen, nem mi vagyunk a múlhatatlan, nem mi vagyunk a szent és a tiszta, hanem Ő, aki karácsony éjjelén fényt ragyogtat a betlehemi éjszakába. A betlehemi pásztorok azt élik át ebben a találkozásban, és azt élik át a félelmükben is, amit az igeversek elénk tárnak.
Legelőször azt hozom ide, hogy a pásztorok kirekesztettek voltak. Kinn vannak a mezőn. A régi világban – nem úgy mint a magyar emlékek mutatják – a pásztoremberek kirekesztettek voltak. Nem dicsőség dolga volt pásztornak lenni. Inkább gyalázat dolga volt az. Így mondja Lukács evangélista: „Voltak pedig pásztorok azon a vidéken, akik kinn, a mezőn tanyáztak...” Nincs biztonságos város, nincs fedél a fejük fölött, kinn vannak az éjszakában, a pusztában, kívül a városon, kívül attól, amit kultúrának vagy civilizációnak lehet nevezni, - kirekesztett emberek. Közéjük nem megy ki senki. Ők senki számára nem fontosak. Az az életforma, amit élhetnek – talán azt is lehetne mondani, az utolsó lehetőségük, az utolsó esélyük – kívül van a világon. Mintha az ő személyükben, az ő sorsukban az jelenne meg, amit minden ember átél valamilyen módon, bárhol is lett légyen, bármilyen helyzetben. Az ember végessége ugyanis nem tudja magába foglalni a végtelenséget, az ember szíve nem olyan tágas, hogy abba mindenki beleférjen. És azért minket sem tud mindenki befogadni, mi sem férünk el mindenki életében, talán még azokéban sem, akiknek az életében szeretnénk elférni. De sokszor átéljük: kirekesztettek vagyunk. De sokszor átéljük: kívül vagyunk. Kívül mindenen, ami fontos, mindenen, ami számít, kívül azokon a helyzeteken, ahol az életről dönteni lehet, ahol a mi életünkről is döntenek, kívül mindenen, ahol szépség, jóság, igazságosság van, mi valahogy – ahogy szoktuk mondani – mindig mindenből kimaradunk. De Jézus eljött, és ebbe a világba lépett be, abba a világba, amelyről végső soron azt mondhatjuk: azért van kívül – mert az ember kizárta magát az isteni életből. De Jézus jött – és belép azoknak az életébe, akik kirekesztettek, kívül vannak, akik mindig mindenből kimaradnak, akik nélkül róluk döntenek –, most Jézus belép az életükbe, a világukba, megváltást, örömöt és isteni szeretet hoz.
Azután azt is el kell mondani, hogy ezek a betlehemi pásztorok ünnep nélküli emberek. (Pásztorok tanyáztak künn a mezőn és vigyáztak az éjszakán az ő nyájuk mellett.) Ezt a dolgot, foglalatosságot, de általában is, a kenyérkeresetet, az életet, az egzisztenciát nem lehet elereszteni – dolgozni kell, nincs ünnep. Egy pillanatra sem lehet megállni, nem lehet abbahagyni. Vegyük észre, mennyire mai ez, mennyire hétköznapivá lett a világunk, s ezt talán éppen az bizonyítja legjobban, hogy az ünneplésünk is egyre jobban kiteresedik, az ünneplés ideje egyre kevésbé koncentrált, egyre kevésbé meghatározó, mikor van az ünnep. Egy hete találkoztam valakivel, úgy vonult az utcán, mint egy karácsonyfa teleaggatva magát csomagokkal. Egy pillanatra megállítottam, és megkérdeztem, hova ez a nagy igyekezet, s még mondtam is neki tréfásan: úgy nézel ki, mint egy mozgó karácsonyfa! Mire azt mondta: én előre hoztam az ünnepet, most tartjuk a karácsonyt. De talán mondhatta volna ezt szeptemberben is, hiszen már akkor elkezdődött a karácsony ünneplése a boltokban. Meg mondhatja majd februárban is, meg áprilisban. A mai ember széthúzza az ünneplést, és szinte az igazi napját sem tudjuk. Vajon nem azt jelenti ez, kedves testvéreim, hogy nincsen ünnepünk? Nem azt jelenti, hogy elveszítettük a minősített pillanatokat, a koncentrált perceket? Elvesztettük talán azt az alkalmat, azt az időt, amikor eleresztjük a köznapi dolgokat, eleresztjük a munkát, eleresztjük azt, amit egzisztenciának nevezünk, eleresztjük a gondokat? Vagy már nem tudjuk , hogy mi ez, mert a mindennapokért való félelem, a puszta létért való aggodalom arra késztet bennünket, hogy szorosan fogjuk mindent. Ezért ha ünnepünk is van, ott zakatol bennünk az elvégzetlen munka, és a holnaputáni feladat gondja. Sokan ezért úgy is beszélnek az ünnepről – és ezzel éppen a lényegét hamisítják meg! – hogy az ünnep csak arra való, hogy az ember egy kicsit kipihenje magát, az ünnep csak arra való, hogy összeszedjük magunkat, az ünnep – ahogy divatosan szokták mondani – egyfajta rekreáció. Ekkor mintegy összecsomagolja magát az ember, kilazul egy kicsit. Az ünnep – véli és éli a mai ember -  olyan, mint a sportmérkőzésen a két félidő között a szünet, alatta kicsit ellazulunk, kicsit megnyugszunk, de csak ezért, hogy aztán újult erővel fogjunk a dolgainhoz.
Önmagunkkal nincsen ünnepünk. S ekkor ezt mondja az angyal: „Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet!” Jézussal van ünnepünk. Mert, hogy mi az ünnep, azt Isten Jézusban mutatta meg. Ha egy pillanatra felidézzük Jézus élettörténetét, földi szolgálatát, azt látjuk, hogy ahol járt, emberekkel szóba állt, ahol betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, sebeket kötözött, szíveket vigasztalt és emelt föl Istenhez, ott mindig ünnep volt. Mindig és minden alkalommal. Jézusban támad az ünnep, és Jézusban nyered meg az ünnepet.
És az éjszaka miatt is szólnunk kell még. Milyen megrendítő így olvasni a történetet: „s voltak kint pásztorok azon a vidéken, akik kint a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájuk mellett.” Az ember nappal szokott dolgozni, amikor világos van, amikor lát, s a dolgokat el lehet rendezni. – Éjszaka? - Nem a halál előszobáját jelenti az éjszaka, a sötétség? S hogy ez olyan mindennapos a számunkra? A betlehemi pásztorok számára nincs nappal és nincs éjszaka: csak éjszaka van. Ebben az éjszakában támad nagy világosság, ebben az éjszakában hangzik az angyalok szava, ebben az éjszakában ragyog föl Istennek a dicsősége, és mutat az öröklét felé, mert elküldötte Jézus Krisztust, akiről ezt énekeljük karácsonyi énekünkben: „már elhozta az életet!”
Így hangzik hát ebben az éjszakában: Ne féljetek, mert született néktek Megtartó, született néktek Szabadító, aki kivált benneteket kirekesztett életetekből, aki ünnepet tud nektek adni, vagyis fölemel Istenhez, és aki kihoz a halál sötétségéből és átvisz dicsőségének országába.
S végül, kedves testvéreim, az evangélista egy különös megjegyzéssel írja a szívünkbe ezt a nagy napot. Így kezdődik Lukács evangéliuma 2. részében a karácsonyi történet: „s történt azokban a napokban…”, - majd így szól az angyal: született néktek ma a megtartó. „Azokban a napokban” – ez általános kifejtés. Maga a görög szó is érzékelteti ezt velünk. Lukács evangélista azt a görög szót használja itt, mely a bármikori időt, napot, 24 órát jelenti. Ebben folyik az élet, ebben zajlanak a dolgok, ebben nincs ünnep, ebben csak hétköznapok, egyszerű 24 órák vannak – tehát így lehetne visszaadni ezt: történt a mindennapokban. De amikor az angyal szól, ő azt mondja: született néktek „ma.” Itt egy másik szó áll. Ez a „ma” minősített időt jelent. Az Újszövetségből csak egy esetet emelek ki, amikor ugyanez a minősített idő áll előttünk. Jézus egyszer ellátogat egy olyan ember házába, akit kortársai kirekesztettek maguk közül, aki nem ismert ünnepet, csak köznapi elfoglaltságot, akinek az élete inkább éjszaka volt az elveszés és az őt körülvevő és ráirányuló gyűlölet miatt. Ez az ember a vámszedő Zákeusnak volt. Jézus belépett az életébe: Zákeus, nekem ma tenálad kell vacsoráznom. S amikor Zákeus, Jézus hatására megváltozik, és fölajánlja életét Istennek, akkor azt mondja Jézus: ma lett üdvössége ennek a háznak. És itt ez a „ma” nem a hétfő, nem a szerda, vagy a csütörtök, nem is a vasárnap! Ez a „ma” az üdvösség napja! Született néktek ma Megtartó, aki a Jézus Krisztus a Dávid városában! Kedves testvéreim, annyi karácsonyunk volt már, hogy sokra talán nem is emlékszünk. Nem emlékszünk már rá, ahogy nem emlékszünk arra sem, hogy másfél hónappal ezelőtt, például egy csütörtökön, mi történt. Nem emlékszünk rá, hogy tíz évvel ezelőtt, egy hétfői napon mi történt. S akkor sem emlékszünk, ha elénk teszik a kalendáriumot. Hány karácsonyunk tűnik el így a hétköznapok között, hány karácsony tűnik el így, az ünneptelen időben, hány ünnep tűnik el így a semmiben, mert nem érintett meg bennünket benne semmi!? Hadd hirdessem most nektek az angyal szavát: ne féljetek! Ne féljetek a kirekesztettségtől, ne féljetek a hétköznapoktól, ne féljetek az éjszakától, ne féljetek attól, hogy nem úgy sikerül, ahogy szeretnétek, ne féljetek, ha úgy érzitek, kevés erőtök van, ne féljetek, ha úgy gondoltátok, hogy valamiről lemaradtok, - mert született néktek ma a Megtartó! Nektek! Ma! Isten Krisztusban hozzátok jön, veletek akar találkozni, benneteket akar átformálni - elzártságból, magányból, hétköznapiságból, elveszésből és sötétből maga mellé állítani, hogy Ő legyen társatok, hogy dicsősége fényével mindig veletek legyen és elvezessen benneteket halálból életre. Nem az idő minősíti Őt, hanem fordítva, a Megtartó minősíti az időt. Így énekeljük egy ádventi énekünkben: „Óh, kérünk Jézus, jó Urunk, Te szabd meg életünk, utunk. Hány éjszakánk lesz és hány napunk.” Kérünk, Jézusunk – mondjuk imádságunkban is – Te szabd meg mai napunk, Te tedd ünneppé karácsonyunk dicsőségeddel, szereteteddel, örökkévaló kegyelmeddel.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, a magyar reformátusság történetében különös és kiemelkedő korszak volt a XVII. század közepe. Ezt a korszakot az jellemzi, hogy Angliából és Németalföldről megérkezett Magyarországra az úgynevezett puritán mozgalom, melynek sok református lelkipásztor, presbiter, gyülekezeti tag lett elkötelezett híve. Jófajta mozgalom volt ez, hiszen az egyház életét akarta megtisztítani, s ezen keresztül szerette volna az egyes ember életét is méltóbbá tenni, olyanná, hogy Istennek dicsőségét jobban szolgálhassa. Nos,– ahogy ez az egyházban lenni szokott –  a mozgalom sok küzdelem és harc után sem jutott diadalra, hanem megbukott. Sőt, súlyos intézkedéseket foganatosítottak vezetőivel szemben. Az egyik fő ok, amiért a mozgalom – bár nagy visszhangot vert az emberek szívében és sok áldott gyümölcse volt – szükségszerűen elbukott, az volt, hogy képvielői kezdeményezték, hogy csak vasárnap legyen istentisztelet. Ez eddig még nem hangzik félelmetesnek; hát mikor máskor, mint vasárnap legyen istentisztelet?! Ám ők azt mondták, hogy viszont ne legyen se húsvéthétfőn, se pünkösdhétfőn, se új kenyér napján és karácsonykor sem.              Bele lehet gondolni, hogy sok jóindulatú embernek összeszorult erre a szíve: “mi ez?” Ők azzal érveltek, hogy az Úr a vasárnapot rendelte a maga napjának. Az ugyan szép szokás, hogyha hétfőre esik karácsony, akkor hétfőn, ha csütörtökre esik, akkor csütörtökön ünnepeljük, de nem jól van az úgy. Így aztán a puritánus mozgalom  elbukott, az emberek elfordultak tőle, hiszen szerették volna karácsonyt akkor ünnepelni, amikor a kalendárium szerint karácsony van. Ám ha ma valaki előállna ezzel a javaslattal, talán nem biztos, hogy azonnal, gondolkodás nélkül lesöpörnénk az asztalról, és mondanánk: “micsoda dolog ez? Már a karácsonyt is el akarják tőlünk venni? Már ezt sem hagyják megünnepelni?” Bizony, voltak idők a mi nemzetünk történetében is, nem is néhány napig, hanem hosszú évekig tartottak, amikor úgy érezhettük, hogy már a karácsony sem a miénk; fenyőfa-ünnepnek nevezték, meg télapó-ünnepélynek, összekeverték mikulással, s mindenféle dolog volt ott. Boldogok lehetünk, hogy újra van méltósága és szépsége a karácsonynak. Mindazonáltal, hadd tegyek javaslatot arra, hogy most, egy rövid pillanat erejéig gondoljunk bele: ma vasárnap van, a Szenteste délutánra esik, megtartjuk az istentiszteletet és este az ünnepet, -  de holnap és holnapután nincs ünnep. Csak egy pillanatig gondoljunk ebbe bele!
Lám, ha az előbbi percnyi csendben támadt érzéseinket eleresztjük a szívünkből, s engedünk a félelmetes üresség-érzésnek, máris lehetőségünk nyílik azoknak a szavaknak a jó megértésére, melyeket az evangéliumból olvastam föl, a karácsonyi történet kezdetéből.
Ha holnap és holnapután nem lenne ünnep, nem kellett volna már talán szeptemberben azon törni a fejünket, hogy mit vegyünk ajándékba. Nem kellene átélnünk az ideges válogatást, amikor elmentünk karácsonyfát vásárolni: “Ezt ne vegyük meg, ezzel a hagyományos tűlevelűvel már borzasztó sokszor megjártuk, be se állítottuk, már lehullott a levele; vegyünk norvég karácsonyfát. Juj, de az nagyon sokba kerül!” Nem kellett volna átélnünk a sok tülekedést, ami az elmúlt napokban végbement, s aminek akarva-akaratlanul mi is résztvevői voltunk. Nem kellett volna hallanunk, amit én is hallottam nemrégiben egy üzletben, ahol az emberek ajándékok között válogattak, lökdösték egymást, és az egyikük megszólalt, úgy a foga között: “átkozott napok!” S nem lett volna az sem, ami tegnap történt: megverték a mesemondót a mesevillamosnál, mert sokan nem fértek föl rá. Bizony, kedves testvérek, lassan megszokjuk - és milyen borzasztó, hogy megszokjuk –, hogy ez is kezd hozzátartozni a karácsonyunkhoz.
Jól van ez így? Lehet, hogy azok a puritánok tudtak valamit. Persze, vadak voltak, törvényeskedők, merevek és rövidlátók, de talán valamit tudtak. Lehet, hogy tudták, hogy háromszázegynéhány év múltán itt Magyarországon, itt Európában, itt az úgynevezett keresztyén, - mondjuk: karácsonyi - civilizációban már nem nagyon fogjuk tudni, mi is a karácsony. És ilyenkor talán az egyik legegyszerűbb mozdulat az, hogy az ember aszkézist gyakorol. Ha már nem tudja, nem érzi, nem tudja gyakorolni a dolgok igazi valóságát, jobbnak látja szünetet tartani, s az ünnepi eseményt, alkalmat egy napra, egyetlen órára koncentrálni, hogy az ünnep mélysége, nagyszerűsége, igazi távlata jobban felragyogjon.
Jellegzetes szó, amit az igében hallunk: “és történt azokban a napokban.” Milyen napokban? Azért jellegzetes ez a szó, mert Lukács evangélista, mint történetíró kezd hozzá az evangélium megírásához, s amikor azt mondja, hogy “azokban a napokban”, akkor mégsem tartja be a történetírás szabályát. A történetírás szabálya az lenne, hogy először meg kell jelölni a korszakot, lehetőleg egy nagy átfogó jellemzéssel, a korszak elnevezésével, aztán meg kell jelölni az évet, a pontos napokat, majd a körülményeket. Ezt és más helyeken az evangélista meg is teszi. Később itt is pontosan megmondja, hogy ez akkor történt, amikor Szíriában Quirinius (jó magyarsággal: Ciréneus) volt a helytartó. Megvan hát az időpont, megvan a helyszín is, de Lukács mégsem így kezdi, hanem úgy: „azokban a napokban.” Miért? Milyenek ezek a napok? Hadd szóljak, konkrétan ezekről a napokról, s azt hiszem, amit meglátunk, az a mi napjainkra is, talán még erre a vasárnapunkra, erre az utolsó ádventi vasárnapunkra is fényt fog vetni. Néhány jellegzetességet hadd mondjak, s megértjük, miért alkalmazza Lukács ezt a kifejezést. Történt azokban a napokban…, amikor a világ az önmagával való foglalatosságba merült el. Milyen napok ezek? Hiszen minden nap ilyen! Mi különös van ebben, kedves testvérek? A világ elmerült az önmagával való foglalatosságban. Kétezer éve, és most is. Mert a világ mindig elmerül az önmagával való foglalatosságban. Sőt talán azt is meg lehet kockáztatni, hogy az ember szinte csak ezért számolgatja a napokat. Ezért rögzít a kalendáriumban dátumokat. Ezért van nappala és ezért van éjszakája, ezért osztjuk be az időt, mert önmagunkkal foglalatoskodunk, s az életünk dolgait, a múltat, a jelent, a jövőt rendszerbe kell foglalni. Tudnunk kell, hogy lesz holnap és holnapután, volt tegnap, meg tegnapelőtt, és van most, hiszen önmagunkkal foglalatoskodunk. Azok a napok, jelzi Lukács evangélista, kezdve a karácsonyi történetet, csak ugyanolyanok voltak, mint az összes többi nap. Hogy mennyire így van ez,  azt talán nem is annyira Lukács evangélista megjegyzése mutatja, hanem a Máté evangéliuma mondja el a legmegrendítőbben. Mikor megérkeznek a napkeleti bölcsek Jeruzsálembe, s azt kérdezik: “hol van a zsidók királya, mert láttuk az ő csillagát?” - megrendült, nyugtalanná vált egész Jeruzsálem. Miért? Élték a napjaikat. A maguk köznapi világát élték. Az uralkodó uralkodott, az alattvalók teljesítették a parancsot, a katonák katonáskodtak, a szántóvetők vetettek-arattak, a kereskedők kereskedtek, s az akkor is emberek készültek persze ünnepekre, ám egyszercsak megjelent néhány atyafi a távoli világból: “hol a zsidók királya, láttuk az ő csillagát!?” Micsoda? Hát nem forog a világ örökké a maga tengelyén mindig ugyanúgy? Valami megváltozott? Valami más zajlik most? És hogyhogy ezt mi nem észleltük? És hogyhogy ezt mi nem tudtuk? Még azt is hozzá szeretném tenni, hogy amikor csak a magunk dolgával foglalatoskodunk, a világ foglalatoskodik önmagával, akkor egy-egy ünnep is meg tud zavarni. Meghagyom, az az atyafi, aki ott az üzletben elcsikorogta a foga között, hogy átkozott napok, feltehetően azért mondta ezt, mert olyan jó a megszokottságunkban benne lenni. Olyan jó az, ha a dolgok mennek a maguk során. Ám most itt van ez az ünnep! És most el kell menni, és most készülődni kell, most listát kell csinálni, kinek mit vettem. Lehet, hogy valaki még ma délelőtt is ajándék után futkározik. Csak menjen a világ szépen, a maga során.
Azután, azt is magában foglalja Lukács megjegyzése, hogy azok a napok a hatalomnak a napjai. “Parancsolat adaték Augustus császártól...” Augustustól, a fényességestől, a dicsőségestől. Az ő idejében lett a Római Birodalom a legnagyobbá. Az ő ideje volt a birodalom a birodalom pacifikálásának az ideje. Az ő uralma előtt polgárháborúk dúltak a birodalomban. Riválisok feszültek egymásnak, ám Augustus elsőként igazi, nagy császár lett, az abszolút hatalom embere. S most elérkezettnek látja az időt, parancsolatot ad ki, hogy egész Föld egybe irattassék. A népszámlálás  a régi időben korántsem azokat a célokat szolgálta, mint a ma. Ma népszámláláskor az emberek sokféle adatát kérik, ezekből statisztikák készülnek, társadalmi mozgásokra, a társadalom állapotára, s egyáltalán rengeteg tudós dologra lehet következtetni, melyek nélkül szinte nem is nagyon lehet tervezni a társadalom életét. A régi időben más volt a cél. Emlékszünk rá, az Ószövetségben is van egy történet, amikor Dávid meg akarja számolni Izraelben a hadra fogható férfiakat, ám Isten tiltja neki. A mózesi törvények tiltották ezt. Mert ott a népszámlálás az uralkodónak nagyságát, dicsőségét volt szolgálandó. Hány alattvalóm van a birodalomban? S régen nem úgy történt, hogy elmentek a számláló biztosok kinek-kinek a házába, bekopogtatnak és megkérik az adatokat, hanem parancsolat adatott ki, hogy az egész Föld egybe irattassék, és ezért elment ki-ki a maga szülővárosába.
A régi Izrael számára, noha már régóta római iga alatt nyögtek, ez volt az első alkalom, amikor megérezhették, hogy egy birodalom alattvalói, és idegen uralkodó ül a nyakukon. Mert addig, amíg csak az adót szedték, s besorozták a férfiakat katonának, addig, amíg idegen hadseregek használták az országutakat, addig, amíg a kikötőikben Római Birodalom kereskedelmét bonyolították, nos, addig meg tud lenni az ember mindezzel együtt. Biztos vagyok benne, hogy Magyarországon sokan úgy élték végig a szovjet megszállás ötven esztendejét, hogy legfeljebb a televízióban láttak orosz katonát! El lehet ezzel így lenni. De amikor föl kell kelni, össze kell csomagolni, és haza kell menni, nem vonattal, nem autóval, hanem szamárháton vagy gyalog oda, ahol születtünk, ez már mutatja, hogy itt a birodalom mozgat mindent. Minden polgárát mozgatja a birodalom. Lehetn mondani, hogy íme, egy totális rendszer? Igen, ez egy totális rendszer. Birodalom. Nos hát, ezek azok a napok, amikor a fönt nagyon fönt van, a lent pedig nagyon lent, amikor a hatalom nagyon erős, és a gyenge ember nagyon gyenge, amikor az erősek azt tesznek, amit akarnak, a pedig gyengék kénytelenek azt tenni, amit az erősek parancsolnak nekik. Milyen napok ezek? Ezek az emberiség történetének a napjai. Mindig így volt és mindig így lesz. Ma sem mondhatjuk, hogy azt teszünk, amit akarunk, hogy úgy élünk, ahogy akarunk, hogy azt csinálunk a pénzünkkel, amit akarunk, és oda megyünk, ahova akarunk. A hatalom meghozza a törvényeit, és mi engedelmeskedünk a törvényeknek.
S még azt is el kell mondanunk „azokról a napokról”, hogy ezek a fáradság napjai. „S mentek, ki-ki a maga szülővárosába…” Józsefnek és Máriának Galileából, Názáretből a Dávid városába, Júdeába, Betlehembe kell menni, noha Mária várandós, mindenórás. De nincs kímélet. Nincs kibúvó. El kell indulni, fáradsággal, törődéssel, talán keserű szívvel, kockáztatni mindent - egy idegen parancsért. Ezek a fáradság napjai. S melyik napunk nem a fáradság napja, kedves testvéreim? A zsoltár, amikor arról beszél, hogy milyen jó azoknak, akik Isten áldásában vannak, ezt mondja: “hiába néktek fáradsággal szerzett kenyeret ennetek, korán kelnetek, későn feküdnötök…” Minden napunk ilyen. Korán kelünk, későn fekszünk, fáradsággal szerzett kenyeret eszünk. S lőn, azokban a napokban… a fáradság napjaiban. (Talán még egy szót a puritánokról. Lehet, hogy ezt is jól érezték, és jól sejtették. Hogy az ünnep, amely a szívhez szólna, az ünnep, amely megenyhítene, az ünnep, amely fölemelne, talán már az ő idejükben is inkább a fáradság napja volt.)
Azt kívánom, kedves testvéreim, most ádvent utolsó vasárnapján, hogy legyen az előttünk álló néhány nap: a mai délután és karácsony mindkét napja az örömnek, a megenyhülésnek, a felüdülésnek, a hálának, és a teljes átélésnek idejévé. Ne legyen semmiképpen annak a napja, amikor a világ önmagával foglalatoskodik, ne legyen ez a fent és a lent-nek, a hatalomnak és a gyengeségnek napja, és semmiképpen ne legyen a fáradságnak napjává, hiszen ezek a szavak: sejtelmes kifejezést hordoznak. Ezek a napok a Gondviselés napjai is. A hatalom hatalmaskodik, a világ önmagával foglalatoskodik, egy egyszerű emberpár, József és Mária, megannyi honfitársával együtt fáradtságot lát. Igen, ez történik – de valami más is. Mert ezekben a napokban születik meg a Megtartó. Így ezek Isten gondviselésének a napjai. A régi bibliatudósok szívesen értekeztek arról a minősített pillanatról, amikor Jézus megszületett. Hosszasan taglalták, milyen volt a birodalom, hogyan alakult ki a birodalomnak egysége, mi kellett ahhoz, hogy ez megvalósuljon, milyen volt a korszellem, mi hatotta át az akkori világot, milyenek voltak az emberek. Majd ámulattal jegyzik meg: lám, miközben az ember önmagával foglalkozik, miközben az ember hatalmaskodik, miközben az ember egyik fáradságból a másikba esik, vagyis csak ugyanaz a nóta mindörökké, aközben Isten üdvöt készít, szerez és hoz, egészen pontosan elhozza azt valakiben: Jézus Krisztusban. S ott Betlehem éjszakájában nagy fényesség támad, mennyei angyalok sokasága jelenik és hirdeti a megszületett dicsőségét, hogy amit Isten régtől megígért, azt valósággá tette. Mintha, amit Isten elhoz Krisztusban, ellenére lenne, ellenére lenne mindannak, amit az ember tesz.
Most mégis hadd fogalmazzam meg így: ha ellenére is van, nem ellenünkre van. Isten gyógyítani akar bennünket. Akit Isten elküldött, Jézus Krisztus, gyógyítani akar bennünket. Hogy legyen időd, szíved és erőd mennyei dolgokkal foglalkozni. S mikor máskor, ha nem most, karácsonykor. Legyen időd és erőd, legyen kedved arra, legyen célod, hogy ezekben a napokban Isten dicsőségéről, Isten szeretetéről, Isten hűségéről elmélkedj és gondolkozz. Legyen időd arra, hogyha ezen a karácsonyon is fáradságba kerül mindent szépen elrendezni, tudj az angyalokkal és a pásztorokkal együtt énekelni. Legyen időd arra, hogy meghalld, és a szívedbe fogadd a csodálatos fölszabadító üzenetet: dicsőség a magasságban Istennek és békességben a földön, és az emberekhez jóakarat. Legyen időd végiggondolni, és önmagadat átadni annak, hogy bár ez a világ az emberi hatalmaskodás viszonyaival van átszőve, a te királyod az, akinek a betlehemi jászolistálló fölött megállt a csillaga, a te királyod az, akinek bölcsek hódoltak, a te királyod az, akinek pásztorok énekeltek, a te királyod Isten egyszülött Fia. Övé a hatalom mennyen és földön. És Ő veled van minden napon. Veled van a fáradság napjain, veled van az emberi világ, az önmagával foglalatoskodó világ napjain is, veled van a fölé- és alárendeltség világának napjain is. Veled van azokon a napokon is, amikor egyedül levőnek tudod magad. Veled van akkor is, amikor elveszettnek érzed magad. Ő már veled van minden napon a világ végezetéig. Íme ez az idő. És legvégül a helyet is meg kell jelölnünk: “történt azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat adatott ki, hogy mind az egész Föld összeirattassék.” A tudósok megjegyzik, hogy természetesen, ez csak a Római Birodalmat jelenti. Ez szakterminus volt abban az időben: “az egész Föld”. Mégis, mi belehallhatjuk ebbe: az egész Föld. Itt a helye, itt, a mi világunkban, a mi Földünkön, a mi történelmünkben, a mi terünkben, itt a helye annak, hogy megszülessék a Megváltó. És megszületett. S ha az egész Földön, akkor te is azok közé tartozol, akikért Ő eljött, megszületett. Adja Isten, kedves testvéreim, hogy míg délutánig és holnapig megérkezünk, míg haza, otthonunkba, szeretteink körébe megérkezünk,  az angyali szó áthassa szívünket: született ma néktek Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városából.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Megszoktuk, hogy nemcsak templomi istentiszteleten, vagy elmélkedésben, Isten igéjére figyelve, hanem általában is azon tűnődünk óév és majd újév napján, hogy mi az, ami elmúlik, mi az, ami be fog következni. Mi az, amit jobb magunk mögött hagyni, és mi az, amire fölkészíthetjük magunkat a következőben? Ma és holnap istentiszteletünkön Jézus szava szerint arról szólok, hogy az Isten országa felől megtanított ember, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő éléstárából, - régit is, és újat is, olyat is, ami a múlthoz tartozik, és olyat is, ami talán még a jövőnek a kérdése. Jézus arról szól, hogy figyeljünk arra, ami érvényesen megmarad, megmaradt az elmúlt esztendőben is és figyeljünk arra, ami majd bekövetkezve válik érvényessé. Mindez, nyugodtan mondhatom, a felejtésnek és az emlékezésnek a kategóriája alá esik, legalábbis ma, óesztendő utolsó napján.
Bizonyos vagyok benne, hogy holnaptól kezdve, hiszen ez így volt mindig is, sok mindent felejteni fogunk. Sok mindent el fogunk felejteni, és első sorban azokat a dolgokat, eseményeket, melyek nem érdemlik meg, hogy emlékezzünk rájuk, értéktelenek, s mint ilyenek, kihullnak az idő rostáján, visszahozhatatlanul és fölidézhetetlenül elmerülnek az emlékezet talapzatába. Sok mindenről remélem is, hogy el fogjunk felejteni, bármilyen hangosak is voltak köröttük az események, az idő majd megmutatja, hogy csak akkor voltak hangosak, amikor történtek, s ma már visszhangot sem vernek bennünk. Bármilyen pompás is volt valami az elmúlt esztendőben, kiderül róla - az idő megmutatja -, hogy ez csak talmi csillogás volt, s éppen a pillanat, a perc, vagy valami nagy akarat, szándék díszítette föl, ám ma már a kellékeit sem látjuk, nemhogy a valóságát. Sok mindent el fogunk felejteni, ami akkor is rossz volt, amikor bekövetkezett, bár édesnek és kedvesnek hittük, és úgy éreztük, hogy vele az örökkévalóságot ragadtuk meg vagy éltük át. És sok mindent el fogunk felejteni, ami fájdalmasan érintett bennünket, s azt mondtuk rá, hogy felejthetetlen, ezt a sebet, ezt a fájdalmat, ezt a kudarcot, ezt a tragédiát örökre meg fogjuk magunkban őrizni. S talán még a történészek krónikáiba sem került föl. Igen, sok mindent el fogunk felejteni! Ki fog arra emlékezni, hogy miféle értéke volt annak, hogy 1956 nagyszerű évfordulóját egy miniszterelnök egymaga akarta megünnepelni az egész nép helyett és nélkül. Ott és akkor sikerült is neki. Ám el fogjuk felejteni, mert 1956 az egész magyar néphez tartozik. Ki fog arra emlékezni, hogy sokan talán könnyeket ontottak, amikor nem úgy alakult a politika, nem olyan döntéseket hoztak a parlamentben, nem úgy irányították az életünket, ahogy megálmodta, ahogy szerette volna. Ki fog emlékezni azokra, akik a jövőre is kiható döntéseikkel dicsekedtek, és magasztalást vártak érte? És ki fog sok-sok vétségéről, bűnéről, bajáról, hiába való dolgából valamire is emlékezni; bizony, ezek kihullnak az idő rostáján.  Abban is bizonyos vagyok, másodsoron, hogy azt is felejteni fogjuk, amit Ézsaiás próféta szavával „régi”-nek nevezünk. Ézsaiás próféta ezt a „régi”-t az avult ruhához hasonlítja. Emlékszik-e még valaki egyre, vagy kettőre gyermekkori ruhái közül, melyeket kinőtt, melyek elkoptak, elrongyosodtak,-  bibliai kifejezéssel élve: elavultak? Így mondja A próféta: „a mi esztendeink megavulnak, mint a ruha.” Bizony, újat kell venni, újat kell magunkra ölteni. Emlékezni fogunk-e csak a mögöttünk levő esztendőből azokra a történésekre, eseményekre, melyek bennünket szépbe öltöztettek, nagyszerűnek mutattak, s mintha valamit megmutattak volna az emberségünkből, a jóságunkból, a hűségünkből? Ám végeredményében kiderült, hogy sem az emberségünket, sem a jóságunkat, se a hűségünket nem mutatták, csak öltözet voltak, amit magunkra öltöttünk: báli ruha, ünnepi ruha, munkaruha, konyharuha, iskolaruha. Mennyi-mennyi mindent öltünk magunkra, olykor talán még hívő ruhát is vettünk magunkra! Most azonban az év utolsó napján - Ézsaiás próféta szavához igazodva - azt a kérdést kell önmagunknak föltenni: hol vannak már ezek? Vagy a középkor nagy költőjével, Villonnal kérdezhetjük: hol van már a tavalyi hó? Elmúlnak, és elfelejtjük őket.
Ugyanakkor, azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy mindent el kell-e felejtenünk? Szabad-e mindent elfelejteni, szabad-e mondanunk magunknak is, amit a mai világ oly nagy erővel szuggerál, sugall, hirdet, amire a tömegmédiumok manipulálnak bennünket? Egyszerű szóval, régi költői képpel kifejezve így lehetne ezt visszaadni: élj a percnek! Nincs idő, csak percek vannak összefüggések nélkül! Nincs az időnek folyama, csak pillanatok vannak, és csak az számít, amit egy-egy pillanatban megragadhatsz. Az is elmúlik, természetesen, hisz az előző pillanat már érvénytelen, a bekövetkezőről még nem tudjuk, milyen lesz, tehát csak az számit, ami most van! Így harsog a világ. Kedves testvérek, az a meggyőződésem, hogy a nyugati civilizáció gyermekei, és amennyiben mi a nyugati civilizációhoz tartozunk, velük együtt mi is, egy szörnyű kórtól szenvednek, szenvedünk mindannyian. Amnéziának nevezik ezt: teljes felejtés. Képtelenek vagyunk arra, hogy fölidézzük, megidézzük, jelenvalóvá tegyük azt, ami valójában érvényes. Tehát, hadd kérdezzem, kedves testvérek, elfelejthetjük-e a sok-sok áldást, amit Istentől kaptunk, elfelejthetjük-e azt, hogy gyógyított bennünket, elfelejthetjük-e, hogy ő kötözte be a sebeinket, elfelejthetjük-e azt, hogy Ő maga volt vigasztalónk sok vereségünkben, sok bajunkban, sok nyomorúságunkban? Elfelejthetjük-e, hogy csodálatosan vezetett bennünket és megőrizte az életünket? Elfelejthetjük-e, amit a zsoltáros így mond: ha nem lett volna velünk az Úr, bizony az emberek elevenen elnyeltek volna bennünket!? Elfelejthetjük-e, hogy Isten világossága mennyi, de mennyi alkalommal - már ott és akkor, fél éve, egy éve, két hónapja, két napja, két órája - megvilágított mindent!? Segített elválasztani igazat hamistól, tisztátalant tisztától, sötétet a fénylőtől, becsületest a becstelentől a jót a rossztól; igen, ez Isten Szentlelkének munkája volt az életünkben!               S elfelejthetjük-e annak sokszori megtapasztalását, amit Isten így ígér a prófétával az ő aggodalmaskodó, gyötrődő, szenvedő, magukat egyedül maradottnak érző gyermekeinek: én terólad meg nem feledkezem!? Milyen megdöbbentő, hogy miközben az ember úgy rendezi a világát, hogy a felejtésnek éljen, akár mindent elfelejtsen, felejtse a sorsát, felejtse a faját, felejtse a nyomorúságát, felejtse összedűlt álmait, felejtse kötelezettségeit, felejtse ígéreteit és vállalásait, megfeledkezve Istenről is, megfeledkezve a másikról is, ahogy egy zsoltár panaszolja, megfeledkezve a szegényről, a rászorultról is,  - miközben tehát az ember igazságfelejtésben, jóságfelejtésben, szeretetfelejtésben, istenfelejtésben él, aközben Isten ezt ígéri: én terólad el nem felejtkezem! Minden okunk meg van hát, hogy a mögöttünk álló esztendőért hálát adjunk! Akkor is ezt kell mondjam, ha az évet a maga eseményei és történései szerint tesszük mérlegre. Ha csak magában nézzük ezt az évet, azt kell mondjuk, hogy minden okunk megvan bánatosnak lenni, minden okunk megvan keserűnek, kétségbeesettnek lenni, minden okunk megvan arra, hogy csak döntsük a panaszainkat, s próbáljuk is csak valahogy egy kötegbe fogni az összest, s valami feneketlen tóba beledobni. Legyen, például, ez a mai délután és este ez a feneketlen tó, legyen ez a szilveszter este az, amikor mindent eldobunk magunktól! Mégis, kedves testvéreim, az isteni ígéret – „én terólad el nem feledkezem!” - életünknek minden percében valóság volt. Így mondja az apostol: ha mi hűtlenkedünk is, Isten hűséges marad, és rólunk meg nem feledkezik. Legyen ez a mai nap a hálaadás napja. Jézus szavához igazodva, legyünk hasonlatosak az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából!
Ez a szó, hogy „ó”, drága és szép a magyar nyelvben, s kettőt is jelenthet. Jelentheti azt, amit általában is értünk rajta: ó-kor, régi idő, valami múlt, ami már nincs, de mint emlék, mégis él. De jelentheti azt is, aminek óriási értéke van. Sok helyen, ahol több templom épült az évszázadok során, a nagy templomot, a legnagyobbat hívják így: ótemplom. Annak tekintélye van. Az a legfontosabb. Mondják úgy is: öreg templom. Ó vagy öreg. Ez nem múlik el, hanem éppen az idő előrehaladtával növekszik az érvényessége, a tekintélye, növekszik benne az, ami számunkra fontos és értékes.
Tehát ma nemcsak a felejtésről, hanem, mint nyilvánvalóvá vált, az emlékezésről is szólni kell. Most hadd tekintsek előre a következő esztendőbe. Holnap majd ugyanennek az igének az alapján a jövőről fogok szólni. De most a múlthoz kapcsolva teszem ezt. Bizonyos vagyok benne, kedves testvérek, hogy emlékezni fogunk a következő esztendőben, már holnap is sok mindenre, ami valóban jobb lenne, ha kihullana az idő rostáján. Emlékezni fogunk értéktelen dolgokra. Nemrégiben beszélgettem valakivel elmúlt dolgokról, jövendő reményekről; hirtelen a beszélgetés folyását megváltoztatva fölidézett valamit, ami tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt történt. Álltam megrökönyödve: hogy tud ez az ember évtizedekig így megőrizni magában valamit? S ahogy elkezdte mondani, legyintett is. Nem én legyintettem először, próbáltam udvarias lenni, hanem ő maga. Ekkor aztán már fölhatalmazva éreztem magamat, én is legyintettem, és végül együtt legyintgettünk. Milyen megrendítő, hogy amit felejteni kellene, amit Isten már begyógyított, amit Ő elrendezett, azt újra meg újra fölidézzük, és azzal a különös legyintő mozdulattal idézzük föl! Elmondjuk és legyintünk rá! Mennyi idő, mennyi erő elmegy erre, mennyi minden a jóságunkból, a szívünkből, az emberségünkből?! Mulandó, értéktelen dolgokra emlékezünk újra meg újra. Igen, tudom, hogy ez így van, hiszen Augustinus egyházatya már leírta, majd Immanuel Kant, a nagy filozófus is megerősítette, hogy az emlékezet, az ember emlékező ereje vagy emlékező tehetsége: nagyhatalom. Az emlékezettel nem tudunk megegyezni, vagy kompromisszumot kötni. Nem tudunk olyan listát készíteni, hogy mi lenne jó, ha újra meg újra eszünkbe jutna, és mit ne is hozzon elénk az emlékezet: hagyjon bennünket békén az emlékezet múlandó, talmi, értéktelen dolgokkal, azoknak valahol egy feneketlen tó legmélyén lenne a helye. Ám az emlékezet nagyhatalom, s csak azért is megszólal, azért is emlékeztet, azért is elénk hoz olyat is, amire nincs szükségünk, ami nem kell, ami meghátráltat, bizony talán nem is a kellő pillanatban történik ez. De azt mondom, hogy emlékezet nagyúr megcselekszi velünk azt is, hogy a szó bibliai értelmében vett régiekre is emlékeztet: ó-dolgokra, régi dolgokra, tehát nem avultakra, amiket levetünk, mint egy használt ruhát, kidobjuk és félretesszük, vagy tűzbe dobjuk és megégetjük, hanem régiekre. Emlékszünk, hányszor buzdított bennünket Isten igéje? S emlékeztetett a régiekre! Emlékeztetett, hogy volt Istennek útja velünk, emlékeztetett szüleitekre, nagyszüleitekre, elődeitek sok nagyszerű dolgára, és a magatokéra is, akár az elmúlt esztendőből. Igen, kívánom, kedves testvéreim, hogy emlékezzetek, emlékezzetek! Mennyi minden van az életünkben, aminek nem szabad rejtve maradnia. A görög nyelv a felejtést egy olyan szóval fejezi ki, amit talán így lehetne visszaadni: fátyol takarja. Ez „léthé.” Egy fátyol, mely ráborul a dolgokra, és azok nem látszanak. És mi azért nem emlékszünk rájuk, mert nem látszanak. Azért nem lesz régi mégis új, mert nem látszik.
Mennyi minden történt az elmúlt esztendőben, amiért még nem adunk hálát, s azért nem, mert még nem látjuk. Megtörténtek, megvoltak, Isten megcselekedte őket, de mi még nem látjuk őket. Nem látunk, – például – összefüggéseket. Sok minden kapcsán nem értjük, miért történt meg, miért úgy történt, miért éppen az történt, miért akkor történt, miért kellett azoknak bekövetkezni. Talán adnánk a feledésnek mi magunk is, talán mi magunk borítanánk rá fátylat, mi magunk keresünk rá gyógyírt, tűnjön az életünkből minél előbb. Mindazáltal, bizonyos vagyok benne, hogy Isten Szent Lelke, mely nagyobb hatalom az emlékező erőnél, Isten Szent Lelke, mely szuverénebb az ember emlékezőképességénél, eszünkbe fogja juttatni úgy, ahogy eddig még nem láttuk. Milyen sokszor kezdődik így az apostoli intelem: továbbá pedig eszetekbe juttatom atyámfiai... Eszetekbe juttatom.
Hadd juttassak én is, kedves testvérek, néhány nagyon fontos dolgot az eszetekbe. Eszetekbe juttatom mindenek előtt, hogy a keresztyén embernek szent kötelessége Istenről megemlékezni. Így mondja az egyik zsoltár: Istenre emlékezem és sóhajtozik az én szívem. Ha Istenre emlékezem, akkor minden eszembe jut. Ha Istenre tudok emlékezni, akkor egyszerre ott van előttem minden a teremtéstől a világ végezetéig. Ha Istenre emlékezem, akkor az evangéliumra emlékezem. Idézem még egyszer az apostolt: eszetekbe juttatom továbbá atyámfiai az evangéliumot, a jó hírt. Hányszor hallottad a jó hírt, hányszor érkezett el ez hozzád! Ha csendes magányodban a Bibliát olvastad, ha bekapcsoltad a rádiót és éppen egy igehirdetés hallatszott, ha bekapcsoltad a televíziót, és lám, nemcsak bazári dolgok zajlanak benne, hanem szent dolgokat láthattál, s ha Isten Lelke itt volt velünk e gyülekezet közösségében, és gyarló emberi szavak igévé lettek itt benned,  akkor hadd emlékeztesselek az evangéliumra, a jó hírre. Hadd emlékeztesselek, kedves testvérek, Istenre, mert akkor emlékeztetlek önmagatokra is.
Azoknak, akiknek ennek az esztendőnek az utolsó napján tele van a szíve haraggal, keserűséggel, bánattal, összetörettetéssel, akik talán, miközben mondom ezt a prédikációt, magukban azt mondják: miről beszél ez itt nekünk, miért mondja, hogy hálát kellene adni, nem történt semmi az elmúlt esztendőben, ami hálára adna okot, elhagyott bennünket az Isten, magunkra maradtunk minden reményünkkel, álmunkkal – nekik hadd idézzem a mennyei jelenésekből az igét: „Te emlékezzél meg arról, honnét estél ki!” És hadd emlékeztessem azokat, akik oly hálás és boldog szívvel fogadták és kapták Istennek megannyi áldását ebben az esztendőben is,  hogy ha őróla emlékezel, Istenről emlékezel, magadról is emlékezned kell. Ki vagy és mivé lettél Isten által? Ki vagy és hol vagy most? Jó helyen vagy? Istennél vagy? Betölt-e kegyelme, mert betölthet? Rajtad van áldása, mert engeded, hogy áldása a tiéd legyen? Ó, kívánom mindnyájótoknak a következő esztendőre nézve, hogy tudjatok emlékezni. Ha már az emlékezet annyi értéktelen és hiábavaló dolgot hoz elénk, áldjon meg bennünket Isten Lelkének formáló hatalma, hogy tudjunk emlékezni a régiekre, tudjunk emlékezni az evangéliumra, legfőképpen pedig a mi megtartó Istenünkre, mert hiszen Ő emlékeztet. Emlékeztet bennünket a régi és az új törvényre. Így mondja János apostol: atyámfiai, nem új parancsolatot írok néktek, hanem régi parancsolatot, mely előttetek volt kezdettől fogva. A régi parancsolat az ige, melyet hallottatok kezdettől fogva. Viszont új parancsolatot írok néktek: szeressétek egymást! Ímé a példa: aki megtaníttatott Isten országa felől, hasonlatos a gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából. Isten világában a régi és az új ugyanaz. Érvényes volt tegnap, és érvényes lesz holnap is. Érvényes a szeretet törvénye most, ebben a pillanatban is. Ha tudtál szeretni, ha igyekeztél Isten erejével eleget tenni ennek a régi törvénynek, egészen biztos vagyok benne, hogy amikor hallod majd az új parancsolatot, mely ugyanaz - szeressétek egymást, amiképpen az Atya szeretett benneteket -, akkor érezni fogod, hogy minden tapasztalat és emlék, minden seb és minden gyógyulás, minden bánat és minden vigasztalás, minden vereség, és minden győzelem, minden kudarc és minden megtartatás abban segít téged, hogy ezt a régit és mégis újat be tudd tölteni.
Honnan lehetünk ebben bizonyosak, kedves testvéreim? Miért mondhatjuk, hogy így volt valóban? Mi a bizonyíték,  hogy ez nem csak valami ó-esztendei szent képzelgés?  Nos, ezt éppen nem a tegnapból, nem a tegnapelőttből, nem az elmúlt esztendőből fogod megtudni, hanem az újból! Abból, hogy hálából Istennek újra elkötelezed magad a szeretet minden munkája mellett. Abból fogod megtudni, hogy igaz, amit az ige mond - Isten veled volt és veled lesz -, hogy most ezen a napon hálaadással, hálás visszatekintéssel önmagadat Isten kezébe belehelyezed. Belehelyezed, újra átadod magadat Neki, hogy Szent Lelke által be tudd tölteni ezt a régit holnap is, az újban is.
Ámen

A keresztyén ember par excellence ádventi ember. Ádvent eljövetelt jelent, mi pedig az eljövendőre várakozunk, aki maga Jézus Krisztus. A reménységről való számadásban, és a belőle fakadó életodaszánásban láttunk akadályokat is. Láttunk eltérő körülményeket, sorsot, hátráltató bűnt, láttuk mindazt, ami mi magunk vagyunk. Átéreztük, hogy az apostol buzdítása - „legyetek készek megfelelni mindenkinek a bennetek lakozó reménységről” - azt is jelenti, hogy önmagunkat is meg kell győznünk. Tudnunk kell jót mondani reménységünkről.
Először a kudarcról szóltam, és a terméketlen fügefa példázatán mutattam be, mi a kudarc, és mi a kegyelem ideje, a reménység isteni alapja. Aztán szóltam a kétségbeesésről, melyben látszólag minden eldöntetlen, ám a kétség már mindent eldöntött. Ábrahámot dicsértem, minden hívő ősatyját, ő a példa, aki remény ellenére remélt szilárd hittel Isten ígéretében. Neki ugyanaz az Isten adta az ígéretet, aki nekünk az új ég és az új föld felől adott ígéretet, Ő a világmindenség teremtője, Jézus Krisztus atyja. Aztán szóltam az elveszésről is, amikor alkalmatlanság, tévedés,  céltévesztés és elidegenedés miatt nemcsak elveszítünk valamit, hanem maga az ember vész el. De láttuk a Krisztust magasztaló himnuszból Isten megmentő hatalmát, hogy miként vitt át bennünket a halálból az életbe. Tegnap pedig a csüggedésről szóltam, és az ellenére adott isteni buzdításról. Lehetetlen lélektani helyzetekből a remény szabadít meg, és indít újra a jövendő felé. Ma a szégyenről szólok.
A szégyen az ember ősmozdulata. Ádám és Éva a paradicsom-kerti bűn után egymás előtt is elszégyellték magukat, de elrejtőztek az őket kereső Isten elől is. „Ádám, hol vagy?” – ez nem a bújócska kérdése, hanem Isten kérdezi a szégyenben levő embert, hová jutottál? A bűnbe esett ember ősmozdulata: szégyenkezés. Az Újszövetség egyik görög szava erős képiességgel mutatja ezt. A szégyen: lesüllyedés a hiábavalóság tartományába. A görög szó  azt a mozdulatot fejezi ki, amikor például kézbe veszünk egy portékát, majd mint semmit érőt a földre dobjuk. Nem ér semmit. Hiábavaló. Dietrich Bonhoeffer, a nagyszerű német teológus mondja, hogy míg a nyugati ember nagy élettragédiája a kudarc – erről volt szó az első estén –, addig a keleti emberé a szégyen.
Látszólag nem sok különbség van a kettő között, legalábbis mi magyarok nem érzünk különbséget. Ám csak azért, mert mi nyugatiak is és keletiek is vagyunk egyszerre. Tudjuk, mi a kudarc, de ismerjük a szégyent is. A német teológus, aki a nyugati civilizáció gyermeke, élesebben látja a különbséget, és éppen ezért nem nagyon érti a keleti embernek ezt az élet-tragédia érzését. Szégyen az, ha passzív értelemben megszégyenülünk, vagy ha aktív értelemben megszégyenítenek. Az igaz, hogy amiképpen senkit nem lehet arra kötelezni, hogy önmaga vádlója legyen, akképpen arra sem lehet senkit kényszeríteni, hogy önmagát megszégyenítse, mégis megtörténhet, hogy ide jutunk és – maradva a bibliai történetnél - elrejtőzünk. Nos, ez önmagunk megszégyenítése. Ilyenkor nem akarok másokkal találkozni, nem akarok mások szemébe nézni. Sokszor kötünk magunkra fügefalevelet, sokféle bokor van, melybe belebújunk, és sokfelé elzárjuk magunkat, - tehát ismerjük a szégyen mélységét. Van úgy, hogy mások mondják felettünk az ítéletet: te semmit sem érsz, reménytelen eset vagy, és van úgy, hogy mi ítélünk így önmagunkról.
A megalázásnak ez a legnagyobb mélysége, hiszen ez végső ítélet. Valakiről azt mondani, hogy reménytelen eset, - ez végső ítéletet. Ha a bíró tíz év fogházra ítél valakit, még feltételezi, hogy ha majd jól viselkedik, megváltozik,  talán amnesztiát is kap és újra kezdi az életét, tehát nem teljesen reménytelen eset. Az Ószövetség rettenetes ítéletei közé tartozott, amikor valakit reménytelen esetnek kellett nyilvánítani. Ekkor így hangzott az ítélet: vágattassék ki! Ahogyan levágják a fáról az elkorhadt ágat, tűzre vetik, megsemmisítik. Ha valakire azt mondjuk, hogy reménytelen eset, azzal azt is mondjuk, hogy voltaképpen semmi.
Azt mondjuk: semmi. Amíg valaki felől remélünk, addig valamit még remélhetünk felőle. A korábbi gyülekezetem temploma mellett lakott egy bácsi, aki nagy gyűjtögető volt, s nem volt olyan dolog, amire nem tudta volna azt mondani: ez még jó lesz valamire! A konyhájában volt egy tízliteres befőttes üveg, színültig befőttes-gumival. A felesége viszont sosem tett el befőttet. Nem is tudom, honnan szedegette össze a gumikat. Ám azt mondta: ez még jó lesz valamire. Egyszer levitt a pincéjébe, megmutatta a csempe-kollekcióját. Volt ott fehér csempe, kék csempe, zöld meg piros. S mondta: ezzel az egész Parlamentet be lehetne burkolni. Mondom neki: Zsiga bácsi, itt nincs két egyforma! – Ne törődj vele! – felelte, ezek még jók lesznek valamire.
Ám az ember általában nem gyűjtögető. Leginkább emberi kapcsolatainkban nem vagyunk azok. Kidobunk valakit magunkból – ő már nem jó semmire, reménytelen eset. Bíztatok azonban mindenkit, hogy legalább emberi kapcsolataiban legyen ilyen nagy gyűjtögető, mint a mi Zsiga bátyánk.  Ne dobjatok ki senkit. S el is mondom, miért.
Amikor arról beszéltünk, hogy mi az elveszés, a csüggedés, a kétségbeesés, a kudarc, akkor mindenik esetben megcsillant valami. Hadd soroljam föl. Ha kudarc ér, nem sikerül valami, még mondhatom, sebaj, majd máskor mással próbálkozom. Ezt a versenyt nem nyertem meg, de jön a következő Amíg élek, remélek. Ha kétségeim vannak más felől, még magamban lehetek sziklaszilárd. Ha elveszésben vagyunk, még remélhetjük, hogy valaki segítségünkre siet. Ha csüggedünk, bízhatunk is, hogy kapunk buzdítást. A szégyenben azonban egész embervoltunkkal, múltunkkal, jövőnkkel, a tetteinkkel és az álmainkkal, egyszóval úgy, ahogy vagyunk, belesüllyedünk abba, hogy semmit sem érünk. Az sem ér már semmit, ami tegnap volt, és az sem, ami holnap lesz, - mert te nem érsz semmit! Ez a szégyen.
Nem csoda, hogy ilyenkor az ember elrejtőzik. Elrejti semmit-érő önmagát az ítélők elől, és azok elől is akiket szeret, akikre számíthatna – ez a megszégyenülés nagy drámája!  Az egyik legmélyebb és sokszor gyógyíthatatlan dráma az, hogy azok előtt szégyenülünk meg, akiket szeretünk. Csalódást okoztunk nekik. Valamit-érőnek mutattuk magunkat, erre ők rátehették a tétet, de mi csalódást okoztunk. Támaszkodhattak rám, de én nem bírtam el a terhüket. Kértek tőlem, én megígértem, de nem lett belőle semmi. És nincs rá magyarázat! Elárultam őket, pedig szent fogadással fogadtam, hogy mellettük végképp kitartok! Milyen nehezen gyógyulunk, ha csalódást okoztak nekünk, vagy ha mi okoztunk csalódást. Milyen nagy szükségünk lenne ilyenkor a bizalom újbóli megerősítésre: hogy mégis szeretnek, hogy mégsem tartanak semminek, mégsem dobnak el, mégsem végleges az ítélet: vágattassék ki! Hát, elrejti magát az ember, nem akar a másikkal találkozni. És mivel nem akar a másikkal találkozni, nem akar vele együtt lenni. Ha pedig Isten elől is elrejti magát, akkor nem akar Istennel találkozni, nem akar Istennel együtt lenni. Ám láttuk már, hogy Isten az élet forrása, ezért Isten nélkül lenni azt jelenti, hogy az élet forrása nélkül vagyunk, Isten nélkül lenni azt jelenti, hogy jövő nélkül vagyunk, végső elveszésben és reménytelenségben vagyunk. A szégyen ebben a nagyon szigorú értelemben azt jelenti, hogy az ember Isten elől is elrejti magát, nem akar Vele együtt lenni.
De hova rejti el magát? Sokféle helyre gondolhatunk – naivul. Hiszen Isten a Paradicsom-kertben sem azért kérdezte Ádámot, mintha ne tudta volna, hol lenne. Martin Buber, a nagy zsidó hittudós jegyezte meg a bibliai helyhez, hogy naiv elgondolás lenne azt képzelni, hogy Isten ott a Paradicsom-kertben úgy járkált volna, ahogy a szülő keresi kétségbeesetten a gyermekét, kiabálva: Ádám, Ádámka, Éva, Vica, hol vagytok, hova bújtatok, nem talállak benneteket, gyertek elő?! Isten Ádámot kérdezi: Ádám, tudod, hol vagy? Tudod, miben vagy? Tudod, mit az, ha elrejted magad, s nem akarsz velem találkozni, velem együtt lenni? Tudod-e, hogy végső elveszésben vagy? Nos, kedves testvéreim, azt hiszem, mi is próbálkozunk ilyen rejtőzési mozdulatokkal. Néha lefelé, ahogyan az ige mondja az utolsó ítéletről. Mikor eljön az utolsó ítélet, sokan fognak kiáltani a köveknek: hulljatok ránk és rejtsetek el bennünket! Íme, elvégzi az ember a saját temetését - le, a kövek alá, minél mélyebbre.  De leginkább fölfelé akarjuk elrejteni magunkat. Ismeritek az álarcos embereket? Hadd mutassak be néhány álarcot. Az egyik a tekintély álarca. Ismerek embereket, akiken – bár percemberkék - ott a tekintély-álarc, s nagyon magasan vannak ám! Aztán, ismeritek-e a hatalom álarcát? Az erős ember álarcát? Az bizony álarc, mert nincs erő abban, aki felvette, gyenge ő, de erősnek mutatja magát. Ismeritek-e a felfelé törekvő ember álarcát? Azt a mindenre elszánt ábrázatot, a pengemetszésű szájat és révült tekintetet, ahogy életeken át, emberek fején fölfelé lépdel, fölfelé kímélet nélkül. Ismeritek-e – immár szelídebb példákat mondok – a Háry Jánosok álarcát? Jaj, de nagy meseköltők vagyunk, kedves testvéreim! Hátha meg is hallgatnának! Fiatalok ülnek egy padon, szép tavaszi időben, udvarolnak egymásnak, s mondják egymásnak, hogy kik ők – jaj, de szép mesék kanyarognak ott elő! Andersen és a Grimm testvérek, meg Illyés Gyula 77 magyar népmeséje kutyafüle ahhoz képest. Ismeritek-e a nagyotmondás álarcát? Aztán a gőg álarcát? A teológusok szerint, az egyik ősbűn a gőg, a nagyratörés, a fölfelé törekvés, a kevélység - ám ez is menekülés, szüntelen rejtőzés Isten elől, a másik elől, csak ne lássa, hogy én ki vagyok. Csak ne lássa, hogy törékeny vagyok, csak ne tudja meg, hogy por és hamu vagyok, csak ne lássa, hogy semmi az, aminek mutatom magamat. S azt már nem is akarom részletezni, milyen az, amikor az álarcok lehullanak, és ott állsz meztelen, megszégyenülve, te, a magát szépnek, nagynak, dicsőségesnek, bátornak, hatalmasnak, tekintélyesnek, mindentudónak mutató ember. És arról sem kell sokat szólni, hogy mennyi áldozata van ennek!
Pedig a 19. század romantikus költői mennyit zengedeztek arról, hogy az ember végre nagykorú lesz, ahogy Immanuel Kant mondotta, hogy az ember felszabadul mindenfajta gyámság alól, saját kezébe veszi sorsát! Azt jövendölték, a 20. század hozza majd el mindezt. S, jaj, nem költők éltek a 20. században, hanem diktátorok. Az angol-amerikai költő, Auden verse a zsarnokról így fejeződik be: „mikor nevetett, az utcán meghaltak a gyermekek.” Nos, lehullt az álarc, s jaj, mennyi áldozata, mennyi kára, mennyi iszonyata volt.  A semmi-ember ugyanis semmit csinál. A semmi-ember a valamit is semmivé teszi. Ez a szégyen. Pedig éppen reményről kellene szólni. Azt mondja Péter apostol: jó lelkiismeretek legyen, hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, megszégyenüljenek, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó életeteket. A reményről van szó, életünkről, jövőnkről.  Ha szégyenről beszélünk, akkor az a tét, hogy ér-e a reményed valamit, szemben e semmivel, továbbá, hogy és te, mint reménykedő ember – íme, egy új latin kifejezés:  te, mint homo sperans, – érsz-e valamit?
Ha reménységben vagy, érsz valamit. Mit ér hát a keresztyén reménység? Mit ér Isten kinyilatkoztatása? Mit ér a mennyei buzdítás? Ér-e valamit az Istennél felnyitott jövendő? Ér-e valamit, hogy nem a múltból és a jelenből kell továbbhurcolni maradék életünket a jövendőbe, hanem Isten abszolút jövendője felől, az örökkévalóság felől kegyelem, szabadítás, az új élet bősége és áldása jön felénk? Ér-e ez valamit? Ez a tét.
Hogy jól tudjunk e kérdésre felelni, nézzük meg, mire buzdít Péter apostol. Először is, azt mondja: az Úristent szenteljétek meg szívetekben. Szenteljétek meg azt, aki maga a reménység forrása. Megszentelni azt jelenti, hogy valamit meghatározott célra elkülöníteni. Jegyesoktatáskor szoktam elmondani, hogy a házastársi eskünek az a része, hogy „vele szentül élek”, azt jeleni, hogy az életem párja, a férjem vagy a feleségem a számomra abszolút módon elkülönített. Nem a barátom, nem a munkatársam, hanem a hitvesem, az életszövetségem. Tehát elkülönítem őt. Ha megszenteled Istent, mindenek fölé emeled Őt.
Ez látszólag teljesen ellentmond az eddigieknek. A megszégyenülés a megalázkodással áll rokonságban. A megszentelés ezért nyugtalanít: mi az, hogy Istent mindenek fölé emelni? Hiszen akkor én alul maradok! Igen, igen, úgy van! De nem a semmiben maradsz, - csak alul, a helyeden. Isten abszolút mindenhatósága alatt, szeretete alatt, gondviselése alatt maradsz. Mi, persze, szeretnénk azért Istent használni is. Például, szeretnénk rendőrnek használni. Így volt ezzel Voltaire is, a nagy cinikus, aki azt mondta: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Hiszen kell a rendőr-isten, egy gumibotos isten, egy tömegoszlató isten, kell egy tolvajfogó isten. Sokan, hitetlenek is, ateisták is mondják ezt. Nekem is mondták: tiszteletes Úr, én járok templomba, ahol maga a szószéken burukkol, a hívek meg hömbölögnek, de az az „isten”, az kellene ám! Kell az embereknek valami erő, valami ijesztés, kell egy gumibot-isten. Fölemelem, megfenyegetem vele a másikat.
Gyógy-isten is kell. Bár Istennek csodálatos szabályai vannak, hogy miképpen őrizheti meg az ember magát testben-lélekben egészségben, de mi nem úgy élünk. Aztán, ha beüt a betegség, a nyomorúság, jöjjön a doki-isten! Adja be a csoda-gyógyszert, vizsgálat és vizitdíj nélkül is. Rögtön, ízibe, azonnal – egy imádságért. Kedves testvéreim, félre ne értsetek! Isten a rendnek az Istene, az isteni rend örökkévaló, és bűn büntetlenül Isten világában nem marad. Igen, vallom és tudom, Ő gyógyító Isten. Ő azt akarja, hogy a gyermekei meggyógyuljanak, és Nála eleve kész ez a kegyelem. Most nem erről szólok. Most magunkról beszélek. Arról, hogyan használjuk Istent. De ti szenteljétek meg Istent szívetekben, hogy reménységet adjon és megnyissa számotokra a jövendőt. Hogy kioldozzon benneteket a hiábavalóságból. Hogy megbocsássa bűneiteket és megszenteljen titeket.
Aztán azt mondja: jót cselekedvén, tűrjétek, bármi rossz történik veletek. Ez bizony aligha megy, legyünk őszinték! Jót jóért – igen! Jót dicséretért – igen! Jót valami jót remélve – igen! Jót hálából – igen! Jót, az kötelesség, hisz így is neveltek – igen! De jót tenni azzal, aki ezért engem orrba üt? Ez csak egyszer eshet meg, aztán soha többet! Jót cselekedni úgy, hogy közben gazembernek mondanak? Inkább eloldalgok ebből a világból! Jót tenni mindennek ellenére – nagyon érzékeny pont ez. Péter a saját életéből ismeri ezt. Tudja, micsoda nagy küzdelem ez. Tudja, milyen hamar elpárolog a lelkesedés, az odaadás, a jókedv a jó cselekvésére, ha ütik érte az embert. Mégis: csak ily módon szégyenülnek azok, akik gyalázatot szórnak rátok. Csak így eshet sárba, porba, semmibe - a gyalázat. Csak így derülhet ki a gyalázatról, hogy semmi. Így derül ki a támadásról, a méltatlan vádról, hogy semmi. Hiába fabrikálták, hiába tekerik kétezer éve a keresztyénség ellen, hiába spulnizza a magyar politikai elit, hiába ír róla így-úgy a sajtó, te csak tedd a jót, s akkor a gonosz porba esik és megszégyenül, kiderül róla, hogy ő a semmi, és oda is való, ahonnan jött, a semmiből a semmibe.
És végül azt mondja: erre emlékeztet a keresztség, mely megtartó képmás. Az apostol Noé bárkájára utal. A keresztség nem a szenny lemosása testről, hanem jó lelkiismeret keresése Isten előtt. Tegnap este láttam, némelyek szemében különös fény villant, amikor a lelkiismeretről szólván azt mondtam: hagyjuk most a lelkiismeretet. Láttam a meghökkenést: hűha, mi ütött a tiszteletes úrba, lesöpri az asztalról a lelkiismeretet?! Ez szándékos volt, ma estére akartam hagyni. A lelkiismeretről különös hatalom, nem tudunk neki parancsolni. Alszik a lelkiismeret, amikor kiabálnia kellene, - és szól, amikor azt szeretném, hogy hagyjon békén. Ki tud a lelkiismeretének parancsolni? Lopni készül valaki – de jó lenne, ha megszólalna a lelkiismerete! De nem szólal meg. Mikor megfogták a rendőrök, már késő. Hány nyugtalan éjszakákat töltünk, s telnek hetek gyötrő lelkiismeret furdalással, pedig, mondanánk neki,: „most maradj csendben, térj nyugovóra!” De nem hallgat ránk. A lelkiismeretnek nem lehet parancsolni –, de a jó lelkiismeretet lehet keresni. Ezért mondja az apostol: a jó lelkiismeretet keresvén Isten előtt. Keresni lehet. S tovább megyek, s még nagyobb titkot mondok. A lelkiismeret szó görögül így hangzik: szüneidészisz. Ez azt jelenti, együtt veszünk észre valamit, együtt mondunk ítéletet, - lelkiismeret esetén önmagunkról is. Igen, de kivel együtt? Vannak filozófusok, akik szerint szív és ész, vagy önismeret és világismeret, vagy az érzelmi és akarati funkciók együtt teszik ezt. Tehát valamilyen együttállás, közös megítélés, esküdtszék a lelkiismeret. Ha pedig evangéliumi példát hozok, még inkább látjuk, miért nagyszerű Péter apostol kérése. Jézus azt mondja: ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet az emberek előtt, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja az Ő mennyei atyja előtt, amikor az eljő az ő ítéletében. Hogy kerül ide megint a szégyen? Jézus azt mondja: ha valaki szégyelli azt a reménységet, amelyet én alapoztam meg, ha valaki azt mondja erre a reménységre, hogy semmit sem ér, arról az ítéletkor -  az együtt-ítéletben - én is azt mondom, te sem érsz semmit. Ez a végső szüneidézisz, a végső együtt-ítélet. Az ítéletkor nem úgy lesz, hogy mentegetőzésünk ellenére Isten kimondja megfellebbezhetetlen verdiktjét. Nem, ott együtt mondunk ítéletet. Mi már itt kimondjuk a magunk részét, hogy nekünk mindent ér Isten ígérete, vagy fordítva: semmit nem ér Isten ígérete, s ha semmit, akkor porba ejtjük, nem akarunk megszégyenülni miatta. Aztán majd az ítéletben a Fiú mondja: aki rólam tanúságot tesz, arról én is tanúságut teszek, és aki engem szégyell, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja. Ha szégyelled, hogy Krisztus téged nem szégyell, és érted most is közbenjár – végleges szégyennek adod át magad.
A reménység  azonban – mondja Pál apostol – nem szégyenít meg. Amúgy minden megszégyeníthet. Megszégyeníthetnek a tetteid, az álmaid, a törekvéseid, szégyenedre lehet az egész életed, szégyenbe boríthat egyetlenegy botlásod, mely okán összedől minden vágyakozásod. A kívül valókról nem is szólok most, sem körülményekről, sem emberekről, sem történelemről, sem sorsról. A reménység azonban nem szégyenít meg. A reménység nyitja meg számodra a kaput, a reménység mutatja meg, hogy bár csak annyit szabadba mondani rólad: semmit sem érsz, - a remény nyitja meg azt a dimenziót, ahol Isten szól hozzád: számomra kedves és drága vagy. Ezért: a reménység nem szégyenít meg. Miért? Mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, mert mikor mi még gyengék voltunk, Isten elbocsátotta Jézus Krisztust, aki meghalt érettünk. Amikor te még erőtlen voltál, semmit sem értél – csak szégyen voltál –, Isten kinyilvánította, hogy drága vagy Számára. Elküldte érted Jézus Krisztust. Ez a remény. Ha ezt szégyelled, nem marad semmid, - ha ezt elfogadod, minden a tiéd. Ha ezt szégyelled, már most, a rád eső fél-ítéletben kimondtad, hogy semmit sem érsz. Ám a másik fél még nem mondta ki ezt az ítéletet. A terméketlen fügefa példázatából hallottuk, hogy Isten hosszan tűr érettünk,  - nem tétlenkedik, vagy tehetetlen, hanem tűr érettünk és időt ad nekünk.
Íme, itt az idő a buzdítás meghallására, szívünk megszentelésére, jó cselekvésére, mert a reménység nem szégyenít meg. A reménység nem hagy cserben. Te se hadd reménységedet cserben. A reménység nem aláz meg, te se alázd meg, ne hajítsd félre. A reménység soha nem mondja rólad, hogy te semmi vagy, te se mond reménységedről, hogy az semmi. A reménység soha meg nem szégyenít!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, mindannyian úgy vagyunk vele, hogy a gyermekek szájából elfogadjuk, elviseljük, vagy még nevetünk is rajta, ha tudálékos mondásokkal kommentálnak valamit. Azért fogadjuk el ezt a gyermekektől, mert ők még próbálgatják, ízlelgetik a kifejezéseket, szófordulatokat, közmondásokat, közhelyeket. Felnőttől viszont nem vesszük mindig szívesen, ha mindenre van egy jó mondása. Ismerünk ilyen embereket, kik, bármi történik, valami bölcset mindig rámondanak. Az ilyen emberekkel nem is szívesen osztjuk meg gondolatainkat, nem eresztjük be őket az életünkbe, nem szeretjük, ha közhelyekkel idegesítenek. Mindazáltal van az évnek egy napja – mondjuk december 31. déltől január 1. délig –, amikor mi is mondjuk a közhelyeket. Sok okos mondás, gondolat hangzik: milyen volt az előző esztendő, milyem lesz a következő, mit szerettünk volna tavaly, mit szeretnénk a következő évben.  Egyszóval, bizakodó meg legyintgető, bátorító meg kijózanító közmondásokat, közhelyeket mondogatunk ilyenkor. Hogy igazak-e vagy sem, nem tudjuk eldönteni. Talán nem is ezért mondogatjuk ezeket a közhelyeket, hanem inkább azért, mert valamiféle védelmet jelentenek a számunkra. Burkot vonnak körénk, s a szavak rengetege, a bölcs és találó mondások, az egykor volt régi igazságok megvédenek minket bizonytalanságtól, kétségtől, aggodalomtól. Még a híres mozaik-szót – BÚÉK - Bízzad Újra Életed Krisztusra -  is sokféleképpen szoktuk fordítani. Tegnap éjszaka kaptam egy sms-üzenetet, mely így szólt: Bizony, Utolsó Évetek Következik. Ez már csak valami választási kampányszöveg lehetett. De még sok minden egyébre lehet ezt fordítani. Mondogatjuk hát a szólamokat, a közhelyeket. Még egyszer: talán azért tesszük, mert megvédenek bennünket. Mások igazsága is sokszor megsegíti az embert. Ha arra gondolunk, mennyi bizonytalanság vár bennünket ebben az esztendőben, vagy mennyire nem tudunk eligazodni, akár csak a saját életünk egyszerű dolgai között, nemhogy az országos dolgokban, vagy ha arra gondolunk, hogy mennyi veszedelem, nehézség várhat ránk, máris jönnek a mondások. Most odakinn esik az eső, örülhetnénk, hogy plusz 2-3 fok van és nem  mínusz 20 fokban kell cidrizni, de máris mondjuk: bizony, árvíz lesz belőle. Biztos? A szívünk kétsége, a sok rossz tapasztalatunk hirtelen megszólal.
Tegnapelőtt, valaki azt mondta, hogy úgy kellene lenni mindennek, ahogy régen a puritánok csinálták: bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport! Nem akarom ezt a mondást kivesézni, hogy mennyire pogány mondás ez, csak jelzem, megfontolatlanul is szánkra tolul sok-sok mondás.
Most két közmondás van előttünk, a próféta idézi őket. Az egyik így szól: „a napok csak haladnak és semmivé lesz minden látás.” Sok igazság van benne. A napok csak haladnak és semmivé lesz minden látás. Ó, mennyi remény, mennyi látomás, ó, mennyi bizodalom! Ó, mennyi szépen megfogalmazott terv és elképzelés! Bízunk Istenben, és szárazon tartjuk a puskaport. De a napok haladnak, az órák szaladnak, az idő telik-múlik, és semmivé lesz minden látás. Hol vannak már a nagyszerű gondolatok, a víziók, a nagyszerű álmok? – kihűltek bennünk. Mert - ahogy mondani szoktuk - élni kell! Álmokból nem él meg az ember! Tervekből, látomásokból, szép elgondolásokból nem él meg az ember. Élni kell. Ha belegondolunk, mennyi kisszerű alku, mennyi nagyszerű ige porba ejtése, mennyi csodálatos terv elfelejtése, mennyi-mennyi minden foglalható bele ebbe az egyetlen kis fanyar mondatba: élni kell. Hány alkut kötöttünk, hány alkalommal léptünk hátrébb eggyel, milyen sokszor derült ki, hogy a gerincünk ugyan kemény, s még keményebb a nyakunk – nekünk kálvinistáknak különösen –, hát nem hajtottuk meg a fejünket, - de leguggoltunk. Mert élni kell! Máskor egyáltalán nem adtuk meg magunkat. Egy tapodtat sem engedtünk! Csak éppen előrébb nem mentünk semmit. Mert élni kell!
A napok csak haladnak és semmivé lesz minden látás – mondogatják Ezékiel kortársai, mintegy szemére vetve a prófétának: miről beszélsz te nekünk? Nos, a próféta sok mindenről beszélt, beszélt rettenetes dolgokról, bekövetkező ítéletről, beszélt csodálatos szabadulásról, Isten kegyelmének a kiáradásáról, ahogy a prófétáknak mondani kell azt, amit az Isten rájuk bízott. A Biblia-magyarázók szerint Isten vitatkozik itt saját népével a prófétán keresztül. S éppen egy olyan időszakban, amikor a próféta fenyegető ítéletet mond. De mindenki vonogatja a vállát: nem történt semmi! Micsoda rettenetes látásokat mondott nekünk a próféta, még rá is szóltunk: ne ijesztgessen bennünket, megpróbáltuk elhallgattatni: ne fenyegetőzzön, ráreccsentünk: hallgasson. Megtámadtuk a médiában: miről beszél ez? Jósolgat itt mindenféle rettenetességet, miféle huhogó bagoly ez a próféta? S lám, a napok múlnak, és semmivé lett minden látás. Megúsztuk. Nem történt semmi.
Lehet ezt az évet ezzel a gondolattal is kezdeni: Istennek sokféle feddő ítélete van velünk szemben is. S lehet máris mondani: mögöttünk van a múlt esztendő, meg a korábbi esztendő, meg az elmúlt évszázad, meg az azelőtti évszázad, meg az elmúlt évezred – megy a világ a maga során –, hol vannak ezek a fenyegető ítéletek? Néha, – ahogy pestiesen mondjuk – egy kicsit megkóstol bennünket az Isten. Néha megpróbál minket, néha bajt hoz ránk. De nincs ebből semmi baj. Így voltak Ezékiel kortársai is, hiába feddőzött a próféta, sok esetben önmagán demonstrálva az ítéletet, a szenvedést, az elkerülhetetlent – csak azt mondják a kortársai, hogy a napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás. Meg egy jó újévi mottó is lehet ez. De van ennek egy másik oldala is. A próféta üdvösséget is jövendöl. Megmenekülést is. A próféta szabadulást is hirdet, hirdeti Isten csodálatos kegyelmét, új esztendejét, a megkönyörülésnek, az irgalmazásnak, a terhek elvételének idejét. Ez is be fog következni. Egészen bizonyosan. S ekkor ez a cinikus mondat - a napok csak haladnak és semmivé lesz minden látás -, egyszerre csak keserű mondattá lesz. A napok csak haladnak, telik-múlik az idő, még itt vagyunk a vártán – és semmi, semmi, semmi... Úgy, ahogy Péter apostol is vitatkozik saját nemzedékével. Sokan mondják közülünk: atyáink is meghaltak már, elaludtak, és késik az Úr az ígéretekkel. Ekkor azt mondja Péter apostol: nem késik az Úr, hanem türelmesen várakozik. Várakozik, hogy mindenek megtérésre jussanak. Vagyis – latin kifejezéssel élve – Isten prolongálja az ígéret bekövetkeztét, prolongálja a vég-idők eljöttét, és ebben a meghosszabbított időben alkalmat akar adni arra, hogy teljesen hozzá forduljunk, és neki éljünk.
S van itt egy másik mondás, melyet az előbbivel egybe is kell olvasnunk: „a látás, amelyet ez lát, sok napra való, és messze időkre prófétál ő.” Ha tehát  azt mondja a próféta: nézzétek, Isten ítéletet ígér, vagyis jónak és rossznak szétválasztását, igaznak és a hamisnak megkülönböztetését, mely egyrészt valóban elveszést, porba dőlést, de másrészt megmenekülést és megtartatást jelent, ám még vár, hogy a köztes időben minél többen megtérhessenek, Hozzá fordulhassanak, az életüket teljességgel Reá helyezhessék, akkor jön máris az előbbi szlogen: messzi időről szól a próféta, odébb van az még, vár az Úr, várjon is. Ne csak most várjon, ne csak ebben az évben, ne csak 2007-ben. Várjon csak még az Úr. Micsoda gondolatok vannak emögött?! Valaki egyszer azt mondta, hogy a megbánt bűnök sem olyan súlyosak, mint az elkövetni szándékozott bűnök. Várjon még az Úr – így beszél az istentelen ember. Még van dolgom, amit el kell végezni, meg kell szerezni, meg kell valósítani. Nekünk is van látásunk, mi is vizionálunk valamit a világról, és önmagunkról, - várjon még az Úr, ráér még! Van ennek a felfogásnak egy különös dimenziója, hangsúlyozom, mely csak az egyik vetülete annak, amit általában az életük kezdetén vagy az életük derekán levő emberek szoktak mondani: Isten, imádság, szent élet – ez mind az öregeknek való, nekik már nincs sok hátra, tőlük már elment a bűn, nekik való a szent élet. Mi még az élet elején vagyunk, mi még sok mindent szeretnénk megtenni, és az nem biztos, hogy tetszik Istennek. A nagy császárról, ki egyébként a keresztyének számára mindig is dicséretes lesz, mert ő adott a keresztyéneknek türelmi rendeletében szabadságot több száz éves üldözés után –, tehát Konstantinuszról jegyezték fel, hogy csak a halálos ágyán keresztelkedett meg. Afféle realizmus volt ez? Egy uralkodónak sok nagy tettet, és a sok nagy tett között talán sok gaztettet is el kell követnie. Konstantinusz pedig abban a meggyőződésben volt, hogyha egyszer megkeresztelkedik, végképp elkötelezi magát az Isten szövetségének, többet nem vétkezhet. Ha megkeresztelkedése után vétket követ el, menthetetlen lesz. Ezért halálos ágyán keresztelkedett meg. Nos, mondhatnánk Ezékiel kortársaival: a látás, melyet lát, sok napra való, messzi időre prófétál ő, de mi még csak nem is látjuk azt az időt, olyan messze van. Mi csak a mai napot látjuk, vagy talán a holnapot is, talán ezt az évet látjuk – ha látjuk egyáltalán.
Ám Isten így felel ezekre a vélekedésekre: nem halad tovább semmi, én beszédem ez, amit szólok, az a szó meglesz. Ez a kifejezés, hogy nem halad tovább semmi, én beszédem ez, azt jelenti, hogy nem megy a szélnek. Úgy is lehetne fordítani, hogy nem esik porba. Vagy úgy, hogy: itt marad, és szilárdan megáll. Bizonyosan meglesz. Mert Isten nem pitypang-isten, kit leszakítunk a réten, ráfújunk és elviszi a szél. Amit ő mond, meglesz! Azért vitatkozik a prófétán keresztül Isten az ő népével, mert van még itt valami, ami nem pusztán a közhelyek elítélése, hanem, ahogy a bevezetőben mondtam, a közhelyek alkalmazásának a célja. Azért szoktunk szólamokat mondani, mert meg akarjuk magunkat védeni. Sokszor kénytelenségben is ezt tesszük, úgy forog a dolog. S ezekben a mondásokban, el kell ismernünk, van valami mély emberi tapasztalat is. A közhelyekben valami kisűrűsödik, valami részigazság van bennük, legalább is egy féligazság van bennük. Egy részigazság vagy féligazság megvan itt is. Amikor a jövendőről és Isten ígéreteiről gondolkodunk, a dolgok rendje szerint a jövő látomását, Isten ígéreteit közvetítőkön keresztül kapjuk. Ezért kell a prófétának is nagy harcot folytatnia, hiszen ő a közvetítő. Hogyan szól a mondás, amikor ellegyintik? Azt mondják: a látás, melyet ez lát – és rámutatnak Ezékiel prófétára –, sok napra való és messzi időkre prófétál ő, - és rámutatnak megint. Vagyis: ez csak emberi beszéd, ez csak emberi látás. Igen, persze, a próféta Isten embere, igen, a próféta nagyszerű jövendőmondó képességgel rendelkezik, igen, a próféta egyéni életén, a sorsán meglátszik, hogy Isten a kezébe vette őt és kényszeríti őt. Ez volt mindig is az Isten embereinek sorsa. Sose volt igazán jó dolguk. Az egyháznak sem volt sohasem igazán jó dolga. Lehet, hogy a politikai propaganda azt mondja: nagy a jólét és a legjobb jólét az egyházban van, hát csökkentsük kicsit azt, hogy nagyobb legyen a társadalmi igazságosság! De sohasem volt ez így, ha az egyház igazán hűséges volt ahhoz, amit Isten rábízott. Persze, voltak hamis próféták is. Éppen Ezékiel próféta adja a kezünkbe a kulcsot, amikor azt mondja: az igazi prófétát és a hamis prófétát az különbözteti meg, hogy a hamis próféta azt mondja, amire a szíve hajtja. A hamis próféta azt mondja, amit megér látnia, jól tud rezdülni arra, amire az emberek várnak, s voltaképp nem is a magáét mondja, hanem azt, amit mindenki akar hallani. De könnyű így prófétának lenni, de könnyű így népszerűnek lenni, de könnyű így egy mikrofont meg egy kamerát kézbe keríteni és telekiabálni a világot azzal, amit mindenki hallani akar! De az igazi próféta úgy kiált föl, mint Jeremiás: rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megtagadnám, amit rám bíztál, de nem tehetem, mert olyan az, mint a csontjaimba rekesztett tűz. A prófétának szenvednie kell, fölpöckölik az orrát: nohát, ezt mondod Ezékiel, ezt mondod Jeremiás, ezt mondja az egyház, erről prédikálnak a papok…, persze, persze, persze, hosszú időre való az! S egyébként is, csak ők mondják! Inkább arra hallgatunk, aki szebbet és érdekesebbet mond, mert - ahogy Pál apostol mondja - viszket a fülünk. De szeretjük azokat, akik megcsiklandozzák a fülünket, de szeretünk olyat hallani, de szeretünk erre az újesztendőre is úgy előretekinteni, hogy minden szép lesz, minden jó lesz, mert a mi Istenünk olyan, mint a magyar király, kit Dobzse Lászlónak csúfoltak, a mi istenünk Dobzse Isten: jól van, jól van, jó lesz, jó lesz! Mit akarsz, kedves gyermekem? Jó lesz, dobzse. Azért kell a prófétának vitatkoznia, hogy mindenki megértse: amit ő mond, nem ő mondja, s mivel nem ő mondja, hanem Isten mondja, ezért bizonyosan meglesz. Így is mondhatnám, hangsúlyozva: az, amit Isten mond, az lesz meg. Az lesz meg, amit Ő mond.
S rögtön rá is térhetünk Jézus történetére, mert az egész drámai szituáció tökéletesen benne foglaltatik abban, amikor Jézus hírét veszi, hogy letartóztatták a prófétát, Keresztelő Jánost. Nem jó hír ez újesztendőre. Heródes letartóztatta Keresztelő Jánost. Keresztelő János újra meg újra megüzente a fejedelemnek: nem szabad neked így élned!  Ugyanis vérfertőző kapcsolatban él testvére feleségével. Nem szabad neked így élned! Heródes nagy tekintélynek tartotta Keresztelő Jánost, tartott is tőle, mert János népszerű ember volt, sokan mentek ki hozzá a pusztába, főemberek is, katonák, tekintélyesek is – s persze, a szegények is mentek és megkeresztelkedtek és várták az új idők eljöttét. De Heródes elunta János feddőzését. A szentbeszédet? – Óh, nem, az mindig nagyszerű volt.- A szép prédikálását? – Óh, nem, azt mindig csodálta! Senki nem tudott úgy beszélni, mint Keresztelő János. Micsoda megrendítő hasonlatai voltak: „Ímé, a fejsze a fák gyökerére vettetett!” De amikor Keresztelő János beleavatkozott Heródes életébe, akkor - elég már! Letartóztatja, és nem sokkal később, egy bódult pillanatában ki is végezteti, és a szépen táncoló Sáloménak odaadja ajándékba a próféta fejét. Mikor Jézus ezt meghallotta, visszatért a pusztából, s onnantól kezdve – tudatja velünk az evangélista – kezdte hirdetni: térjetek meg, mert elközelgetett az Istennek országa! Nem tudom, érzitek-e ebben a történetben az elhordozhatatlan feszültséget? Hát éppen az tűnik bekövetkezni, amit Ezékiel kortársai is mondtak több száz évvel korábban, és mint a búvó patak, mely nemzedékeken és évszázadokon élt, most újra fölbukkan! A látás, amelyet lát – alkalmazzuk ezt most Keresztelő Jánosra – sok napra való, és messzi időkre prófétál ő. S idézzük a másik mondást: napok csak haladnak és semmivé lesz minden látás. Elég volt! Heródes is ezt mondja: elég volt. Összedől a prófécia, összedől a látás, megsemmisül, porba esik mindaz, amit Keresztelő János mondott. Egyik angol Biblia-fordítás így is adja vissza ezt a szót: porba esik. Ám ettől a pillanattól kezdi hirdetni Jézus: térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa. Mert amit Isten mond, az bizonnyal meglesz. Mindaz, amit Isten a próféták által megjövendölt, Jézus Krisztusban meglesz. Őbenne lesz igenné és ámenné Istennek minden ígérete, Őbenne valósul meg Isten üdvözítő akarata.
Ha Őt látjuk, ha Ő van az életünk középpontjában, akkor van látásunk - ha szabad ezt a régi szót mondani és nem érti félre senki –: van látomásunk erről az elkövetkező esztendőről is. Egészen bizonyosan. Sok-sok mindent szeretnénk a következő évben. Szeretnénk több békességet, szeretnénk, ha dolgaink kiegyesednének, szeretnénk, ha többet örvendezhetnénk az igazságnak, a tisztességnek, a becsületnek, szeretnénk, ha végre a saját dolgainkhoz láthatnánk s nem arra kéne figyelni, nem arról beszélni, nem azon kellene búsongani, hogy mi megy ebben az országban, és hogyan megy. Szeretnénk nyugodtabban feküdni, és örvendező szívvel felkelni, és nem szorongani, hogy mikor érkeznek el hozzánk a háborúk, mikor köszöntenek be a katasztrófák, mikor jönnek a gazdasági válságok, merre és hova megy ez az egész világ, hogyan recseg-ropog és mikor dűl szét. Mert hiába szór konfettit a szemünkbe, önt mámoros pezsgőt a szánkba a sok bolondító média, a harsogás, az ujjongás, a trombitálás, - tudjuk, hogy baj van a világon. Tudjuk, hogy amit csak ember álmodik, tévutakra vezet bennünket. Tudjuk, hogy kátyúban vagyunk, halljuk, hogy recseg-ropog minden. Nos, joggal álmodunk, joggal várunk, joggal remélünk.
De, csak amit Ő mond, az lesz meg bizonnyal! Csak amit Ő mond. Lehet, hogy amit te gondolsz, semmivé lesz, lehet, hogy amit te álmodsz, elillan, lehet, hogy amit te tervezel erre az évre, arra igazán áll, hogy a látás, amit látsz, sok napra való és messzi időkről beszélsz, s még nincs az itt. DE amit az Úr mond, az bizonnyal meglesz. S ennek évnek első napján nekünk is azt mondja Jézus szavával: térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa. Megtérni azt jelenti: kijönni a zsákutcából, engedni porba hullani az összes hamis illúziót. Egyáltalán, mindenféle illúziót. Megtérni azt jelenti: megbánni, megfordulni, majd egészen másképp élni. Egészen másképp. Nem a magam látásának, a szívem gondolatának, hanem Isten csodálatos ígéretének élni. Ímé, egy próféta, a legnagyobb próféta, minden próféták közül a legnagyobb, Keresztelő János börtönben van, elhallgattatják. S mondhatnánk mi is, mintegy védelmül önmagunk számára, a két közmondást: a napok csak haladnak, ám semmivé lesz minden látás, valamint a látás, amit ő lát, sok napra való és messzi időkre prófétál ő. Mi azonban ne ezt mondjuk, hanem megváltónk és mesterünk hívó szavára igazodva mondjuk: nem halad tovább semmelyik beszédem, amit szólok, meglesz. Isten evangéliuma, szabadító jó híre, váltságot adó kegyelmes ítélete boldogságot, üdvösséget, reményt adó szava bizonnyal meglesz, mert nem mi gondoltuk, nem mi mondtuk, hanem ez az a szó, amelyet Ő szól. Induljunk el, kedves testvérek, így, ezzel a biztos tudattal ennek az új esztendőben, és tegyük rá egész életünket arra, amit Isten mond, mert az bizonnyal meglesz!
Ámen

„Szenved-e valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-e valakinek? Dícséretet énekeljen. Beteg-e valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki. Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermette az ő gyümölcsét. Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.” Jakab 5,13-20
Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! És végül, de mindenek előtt és elsősorban kedves felszentelendő Lelkipásztor Társaim!
A kecskeméti református templomban a kecskeméti gyülekezet jóvoltából tarthatjuk ez esztendőben az új lelkipásztorok felszentelési ünnepségét, amikor egyházunk szép rendje értelmében, a külső elhívás rendjében az egyházkerület közössége áldáskívánással, felhatalmazással pecsételi meg mindazt, amire ti belül éreztek elhívást. Egy templomban vagyunk, és olyan természetesnek is tartjuk, hogy hol másutt is lehetne a lelkipásztort felszentelni, mint templomban. Mert hol másutt is fog a lelkipásztor szolgálni, mint templomban? Hol másutt is végzi közöttünk és érettünk a szolgálatát, mint az Úrnak házában? Így méltó ez. Igen, így méltó ez, és itt, ebben a templomban egy több százéves történet körülvesz bennünket, azoknak a küzdelme, harca, imádsága, fáradsága, öröme, bánata, de mindenek fölött Istentől való megtartatása, akik itt, Kecskeméten az igaz a református hitben gyülekezetet szerveztek, istenházát fundáltak és építettek. És innen, ebből a templomból ti felszentelendő lelkész testvéreim elindultok szolgálati helyetekre oda. Talán megépített szép nagy templomokba, talán egyszerű, szerény hajlékokba, de lehet, hogy puszta földjére, ott ti lesztek majd azok, akiknek templomot kell építeni. Sok nagyszerű dolgot szeretnék még elmondani, de most a felolvasott ige fényében néhány nagyon egyszerű, alapvető igazságot kell szívetekbe, lelketekbe írni. Jakab apostol ugyanis egyértelmű dolgokról beszél. A keresztyén hit és az élet alapelemeiről, amelyek minden hívőt jellemeznek, és amelyeket egy lelkipásztornak mindenekelőtt és mindenekfölött a maga életére nézve kell kötelezőnek tartania.
Szenved-e valaki közöttetek? – kérdezi az apostol a gyülekezettől. Nem azt kérdezi az apostol hogyan van betegség, hogyan nem jutott még oda a világ, a hívő, az egyház, hogy ezt már nem ismeri, csak megkérdezi, hogyha volna mégis volna beteg közöttetek, és mondja is a feletet: imádkozzék. Aztán folytatja: öröme van-e valakinek? Ha van, énekeljen dicséreteket. Két nagy oszlop, amire az egész emberi életet rá lehet tenni: a nyomorúságaink és az örömeinknek, az áldásainknak az oszlopa. Két nagy oszlop, és ha rátesszük az emberi életet, csak azt látjuk, hogy mindegyikből , a betegségből és az örömből is Istenhez vezet az út. Kedves Lelkipásztor Testvéreim! Ti, akiket most felszentelünk, arra kaptatok elhívást, hogy a rátok bízott lelkeket, ha betegek, akkor azért, ha örömük van, akkor azért, ezen az úton Istenhez elvezessétek. Imádkozzatok velük együtt. Hogyha már beleszáradt a szívükbe az imádság, mert ilyen borzasztó korban élünk, imádkozzatok helyettük, s ha örömük van, velük együtt énekeljetek dicséreteket, és hogyha már nem tudnak énekelni, mert ilyen nyomorult korban élünk, hogy az ember nem tud énekelni sem, énekeljetek helyettük. De mindenek előtt tanítsátok őket imádkozni, és tanítsátok őket dicséretet énekelni. Erről győz meg bennünket az apostol, így mondja egyszerűen az igazságot: a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt, és ha bűnt is követett el, megbocsáttatik néki.
Úgy tűnik, a levélnek eddig a pontjáig olyan általános szabályokat, utasításokat mond el az apostol, melyek okán nekünk még nem kellene gyülekezetet szerveznünk, nem kellene közösségben élnünk, nem kellene templomot építenünk, ezeknek az alapján mondhatnánk azt is, hogy a lelkipásztor sem egyéb, mint egy szakember, a lelkek szakembere, akinek kapcsolata van a beteggel, az örvendezővel, a meggyógyulttal, a vétekbe esettel. Kérje őket a hivatalába fogadási időben, vagy címlistája alapján egyenként keresse fel őket, és mivel jó ember, és mivel az állam nem támogatja az egyházat, még vizit-díjat sem kér tőlük, ingyen szóba áll ő beteggel, örvendezővel, vétkezővel. Azonban folytatódik az apostol tanácsa, és ezt mondja: valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Valljátok meg egymásnak. Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim, itt, Isten házában nem lehet a dolgokat elkendőzni, a szószéken nem szabad szép szóvirágokkal eltakarni azt, ami van. Mondjuk ki, amikor az egyházról beszélünk, a mi egyházunkról, a magyar református egyházról beszélünk, amikor a gyülekezeteinkről beszélünk, azokról is ahol ti szolgáltok, ki kell mondanunk, hogy nagy a baj. Betegek vagyunk. Napokat, heteket, éveket tudunk eltölteni olyan ügyek megtárgyalásával, megszervezésével, véghez vitelével, majd nyugtázásával és újbóli megtárgyalásával, mely ügyeknek semmi köze nincs ehhez, amit itt olvastunk. Beteg-e valaki? Imádkozzon! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet. Mi egy papíregyház lettünk, bürokrata egyház lettünk, hivatalnok egyház lettünk. Az a jó lelkész, aki le tudja magát adminisztrálni. Hogy mondják ezt a világban? Lepapírozzuk. Lepapírozó egyház lettünk. Sőt, a délutáni közgyűlésünkön meg a délelőttin is, és így lesz ez a holnapin is, sok-sok olyan ügyet kellett tárgyalni, és sok-sok olyan ügyben nem tudunk döntést hozni, nem az ellenkező vélemények, hanem a gyengeségünk okán, ami miatt szomorú szívvel azt kell mondanunk: nemcsak Magyarország következmények nélküli ország, a Magyar Református Egyház is következmények nélküli egyház. Imádkoztok-e? Mert beteg ez a test. Mert beteg és gyógyulnia kell a magyar református egyháznak. Beteg-e közöttetek valaki? Nem kell diagnózis. Nem kell mindenféle módszer, nem kellenek vizsgálatok a beteg, beteg. Mert gyenge. Mert nem képes dönteni, mert nem képes mozdulni. Mert nincs oka, hogy dicséretet énekeljen. Nem kell ehhez nagy tudomány. Egy édesanya, ha ránéz a gyermekére, kinek furcsán csillog a szeme, és sápadt az arca, és nincs benne elevenség, tudja, hogy beteg a gyermek. De mi van, ha az édesanya beteg? Az anyaszentegyház beteg? Imádkozzatok érte! Soha lelkipásztori szolgálatotok alatt egyetlen napra ne szűnjetek meg imádságban a magyar református egyházért könyörögni. Még akkor se, ha úgy érzitek, hogy ez az egyház magatokra hagyott benneteket, ha úgy érzitek, hogy ez az egyház és hivatalosai nem törődnek veletek, ha úgy érzitek, hogy mellőzöttek vagytok, ha úgy gondoljátok, hogy a munkátokat senki nem becsüli meg, ha úgy látjátok, hogy csak magatokért van okotok könyörögni, imádkozzatok a magyar református egyházért, mert ti is magyar református egyház vagytok.
Azt is mondja az apostol: valljátok meg bűneitek egymásnak, és imádkozzatok egymásért. Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim! Nem azért beteg az egyház, ha beteg, mert elbánt velünk a világ! Mindig is el fog velünk bánni, mit várunk mást, hisz Jézus így küldi el tanítványait: elküldelek, mint juhokat a farkasok közé. Nem azért beteg az egyház, mert – csúnya szó, de talán ki lehet mondani a szószéken –, kitolt velünk a politika, mert azok ülnek a Parlamentben, akik ott ülnek, mert úgy ír rólunk a sajtó, ahogy nem szabadna, oh ettől volnánk betegek? Nem azért beteg az egyház, mert virágzanak a szekták, és itt-ott a lélekhalászok elszednek tőlünk sokszor kiváló testvéreket, és megtévesztik őket, és ha visszakapjuk, akkor roncsonként jönnek vissza. Oh, ezért beteg az egyház? Kevés a társadalmi megbecsültségünk? Kevés a pénzünk, pedig fontos dolgokat kellene megoldani? Inkább: valljátok meg egymásnak bűneiteket. Akkor kezd az egyház beteg lenni, mikor nem tudjuk a dolgokat nevükön nevezni. Akkor nagyon betegek vagyunk. Ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy a hazugsággal lehet dicsekedni, ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy a csalást el lehet nevezni szerzésnek, ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy kaparj kurta, neked is jut, ha eltanuljuk ettől a világtól, hogy odavághatjuk bárkinek a szemébe: hulljon a férgese, akkor beteg az egyház. Ha a hazugság nem hazugság, az igazság nem igazság, a becstelenség nem becstelenség, a tisztesség nem tisztesség, a gyűlölet nem gyűlölet, és a szeretet nem szeretet, akkor beteg az egyház. Ebből szabadulni neked, nekünk semmibe nem kerül, mert Jézus Krisztus megadta az árát. Ott, a golgotai kereszten minden örökre egyértelművé és nyilvánvalóvá lett. Az ember véghetetlen, halálos és kárhozatos hazugsága, és az Isten véghetetlen, örökkévaló és dicsőséges szeretete, feketén és fehéren. Ha az egyház nem a kereszt egyháza, ha az egyház nem Jézus Krisztus egyháza, ha az egyház nem Isten igazságának az egyháza, akkor beteg, akkor bűnös. Miért vagytok betegek? – kérdi az apostol. Oh, az egyházban a betegségeknek, értjük jól, erkölcsi, szellemi, lelki, pneumatikus természete van. Valljátok meg bűneiteket egymásnak. Felszentelendő Lelkipásztor Testvéreim! Szívből kívánom és imádkozom is azért, legyen mindig társatok, presbiteretek, gyülekezeti tagotok, lelkész testvéretek, barátotok, akivel le tudtok ülni, és akinek tudtok gyónni. Mert van evangéliumi gyónás. Ez az, amiről itt Jakab apostol beszél. Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és könyörögjetek egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Szeretett Lelkipásztor Testvéreim! Nemcsak a felszentelendők, inkább idősek, kik közül sok tiszteletre méltó atyafi ül most itt közöttünk közgyűlési alkotó tagként, ők is tudják, igazat szólok, a lelkipásztor lelkészi pályája során legelőször és legutoljára ebbe a kérdésbe ütközik bele, és ezzel küzd meg: érek-e én valamit? Kérem, a jelenlevő nem lelkészeket, ne botránkozzanak meg, hogy így fogalmazok. Nem azt kérdezik ilyenkor a lelkészek, hogy miért olyan kevés a fizetésem. Annyi fizetést kapnak, amennyit. Nem azt kérdezi ilyenkor a lelkész, hogy miért nincs nekem nagy rangom a faluban, a városban. Miért nem hajbókolnak előttem az emberek, miért nem lehetek én úgy pap, hogy elefántcsont sétapálcával végigsétálom Kecskemét főterét, és a polgármester 50 méterről is megsüvegel? Érek-é én valamit? Van-e haszna annak, amit csinálok? Nemrégiben egy író a református egyházról értekezvén leírta, megrendítő igazság, a fiatal lelkészekről, hogy lelkesen indulnak, csillog a szenükben a tűz, elkötelezettek, meg akarják az egész világot váltani, aztán néhány év alatt hozzáöregszenek a maguk egyházához, és 30 évesen fáradt öreg emberek lesznek, mert a pályájuk kezdetén nem kapnak feleletet erre a kérdésre: van-e nekem valami hasznom? És kérdezzétek meg azokat, akik ebben az esztendőben írták alá a nyugdíjazási kérelmüket, hogy miközben aláírtak, és talán utoljára írtak alá úgy, mint lelkipásztorok, nem futott-e át rajtuk a keserű kérdés: ért-e valamit az a 40-50 esztendő, amit az Isten anyaszentegyházában töltöttem? Itt a felelet, szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim. Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Oh, én tudom, a lelkész hasznát talán azon mérné, amikor a templom ajtón mennek kifelé a hívek, és az igehirdetése nyomán valakinek ott csillog a szemében a bűnbánatnak vagy az örömnek vagy a hálának a könnye, s akkor átéli a lelkész, hogy nyomorult emberi szavaiból Isten Lelke által élő ige lett és életek születnek újjá. Oh, én is tudom, az a nagy dolog, amikor látom a konfirmandusaim szemén, hogy nemcsak úgy mondják azt a fogadalmat, hanem mondják igaz szívéből. Oh, én tudom, milyen nagy dolog, ha megszervezünk egy nyári tábort, és elvégzünk minden munkát, és nem kell szégyellnünk, hogy ütött-kopott a templomunk. Igen, sok mérték van. Ezek igaz hasznok és igaz mértékek, egyiket sem vitatom el. De van egy, és ez abszolút, isteni mérték. Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Ehhez először is igaznak kell tudnunk magunkat. Tudod kell azt, hogy a te igazságod Jézus Krisztustól való. És ezt el kell fogadnod, és ebben boldog emberként kell élned. Mindannak ellenére, ami veled történik, és mindannak ellenére, ami veled nem történik meg. A Bibliában az igaz ember ezt jelenti. Az igaz hitből él. És ez a hit az evangéliumból támad. Hasznos akarsz lenni? És ki ne akarna hasznos lenni? Nincs értelme az életünknek, ha nem vagyunk azok. Lehet, hogy azt fogják mondani rád: ez a mi tiszteletesünk nem úgy prédikál, mint a szomszéd pap, gyengébb, vagy ez a mi tiszteletesünk nagyon igyekszik a gyerekekkel, a hitoktatással, a konfirmációval, de nem lesz belőle katedrára való ember, vagy ez a mi tiszteletesünk nagyon igyekszik valamit megszervezni, de álljon már oda egy presbiter, mert szegényke nem ért hozzá, vagy ez a mi tiszteletesünk el tudja nézni, hogy úgy félbe-szerbe vannak a dolgok, de ha így is lenne: az igaznak buzgóságos könyörgése felettébb hasznos! Soha ne szűnj meg imádkozni egyházadért, gyülekezetedért, szolgatársaidért, családodért, önmagadért, soha-soha ne szűnj meg, mert ez hasznos. Egyszer egy lelkipásztor, aki érdekes, sikeres és megbecsült igehirdető volt, kitűnő katekéta volt, nagyszerű szervező volt, templomokat épített, elmondta a titkot, ő úgy készült az igehirdetésére, hogy miután mindent elvégzett, megírta és megtanulta, még elcsendesedett, de nem lehunyt szemmel imádkozott, hanem kitette maga elé a gyülekezet tagjainak a névsorát. És egyenként imádkozott mindegyikért. Mert az igaznak buzgóságos könyörgése felettébb hasznos.
Végül, szeretett Testvéreim, így fejezi be az apostol: atyámfiai ha valaki ti közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól, és sok bűnt elfedez. Hasznos akarsz-e lenni lelkészként? Hasznos vagy-e lelkészként – kérdezi a szószékről a püspököd, kérdezik az esperesek, kérdezik a principális, aki itt van veletek, kérdezik a családtagok talán szüleitek, barátaitok, akik itt vannak most, ebben az ünnepi pillanatban. De ti is kérdezzétek magatoktól: tudok-e én hasznos lenni? S mit mond az apostol? Aki megtéríti a bűnöst tévelygő útjáról, a haláltól menti meg. Tudsz-e ennél nagyobb hasznot? Tudsz-e ennél nagyobb szolgálatot? Tudsz-e ennél nagyobb dicsőséget? Igen, dicsőséget mondtam. Én nem tudok. Nem hogy én nem tudok, az ige nem tud. Ez a haszon, ez a szolgálat, ez a dicsőség természetesen származtatott. Jézus Krisztustól való, mert az Ő dicsősége az, hogy áldozata, halála, feltámadása által megmentett minket a haláltól. Ez az Ő dicsősége. Ezért Jézus nevére minden térd meghajol, mennyei, földi föld alatt valóké. A miénk is. A te hasznod, a te áldásod, a te dicsőséged az lesz, ha megmented az eltévelyedettet, a bűnöst, az elveszendőt, ha megtéríted, ha meghívod az igazság útjára, mert a haláltól mented meg. Nemrégiben valaki azt mondotta, és drámai bizonyítékokat is hozott fel rá, hogy a nyugati civilizáció, mely egykor az életnek, a kultúrának, a méltó emberi életnek a civilizációja volt, a halál civilizációja lett. Az irgalmatlanságnak, a másik elvesztésének, és a meghalás élvezésének a kultúrájává lett. A mi gyermekeink, ha nem figyelünk oda, naponta a televízióban 70-80-100 gyilkosságot néznek végig. Persze, játék, film, mese. De hogy lehetséges az, hogy ez a kultúra és ez a civilizáció még meg sem rökönyödik ezen? Még csak fel sem teszi a kérdést: hogyan lehetséges, hogy hétszám nézünk úgy hírműsorokat a televízióban, olvasunk úgy újságokat, hogy egy jó hírt nem olvasunk? De hogy felnégyelte, megverte, kirabolta, cserben hagyta, tönkretette, hazudott – ez hír. Ez érdekes. Beleszeretett a nyugati ember a halálba. Szerelmes a halálba. Mentsétek meg, mentsétek meg! Krisztus ezért hívott és ezért küldött benneteket. Mentsétek meg azokat, akik rátok vannak bízva. Nem az a dolgotok, lelkipásztor testvéreim, hogy szép szavakat mondjatok, mindenkinek udvariasan köszönjetek, beüljetek egy képviselőtestületbe, okos dolgokat mondjatok el, és őrizzétek az egyház presztízsét és tekintélyét! Életet menteni hívott és küldött benneteket a ti Uratok és Királyotok. És milyen egyszerű! Ha egy tiköztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól, és sok bűnt elfedez. Ez a ti szolgálatotok. Ezért ebben az ünnepi órában, amikor értetek és veletek együtt imádkozva a kerület kibocsát, felhatalmaz, megáld és felszentel benneteket, immár külső elhívással is elpecsétel arra, hogy a magyar református egyház holtig hű szolgái legyetek, kérlek, az igét Jakab szent elkötelezését, az evangéliumot is írjátok a szívetekbe. Kérlek, ne mondjátok, majd este vagy holnap, nahát, ezen is túl vagyunk. Mert amire Krisztus elhívott benneteket, az mindig előttetek lesz. Az élet és az üdvösség mindig előttetek lesz. Pásztorok lesztek. Pásztorok, akik ahogy a bibliai nyelv ezt kifejezi, nem a nyájuk után kullognak, nem elküldik időnként a pulit, az egyházfit vagy a presbitereket, hogy összetereljék őket, pásztorok lesztek, akik vezetitek a rátok bízottakat. Elől mentek, és mindaz, ami számít, ami érdemes, ami fontos egy lelkipásztor életében, az mindig előtte van: az élet és az üdvösség. Imádkozzatok, valljátok meg egymásnak bűneiteket, könyörögjetek, énekeljetek dicséreteket szüntelenül. De legfőképpen mentsétek meg az eltévelyedettet, hogy halálból életre, kárhozatból üdvösségre, romlandóságból dicsőségre jusson. Jézus Krisztus hívott el erre benneteket, az Ő Szentlelke áldjon, tartson és erősítsen benneteket ebben. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy régi barátommal – ha szabad ezt a kifejezést használni – vitatkoztam, aki azért régi barátom, mert hosszú ideje megszakadt a kapcsolatunk, most újra találkozva szóba elegyedtünk. Ez a hajdani kedves barátom az utóbbi időkben különös megnyilvánulásokat tesz mind magánkörben, mind nyilvánosan. Megnyilatkozásai ízükben és eresztékükben abszolút tekintély-ellenesek. Találkozásunkkor is a tekintélyről kezdtünk beszélgetni. Mégiscsak van az életnek valamilyen rendje, medre, vannak eresztékei, rekeszei, valami mégiscsak összetartja mind az egyéni életet, mind a közösségi életet - vélekedtem, mire ő a fejemhez vágta azt, hogy igen-igen, ez így van, de ő most prófétai szolgálatot lát el, és a próféták mindig tekintély-ellenesek voltak. Megkapó a gondolat, kedves testvérek, s valóban, ha végigolvassuk a Bibliában a próféták történeteit, úgy tűnik, ők semmiféle tekintélyt nem tiszteltek, semmiféle rangra, nagyságra, pozícióra nem adtak, csak mondták, amit mondaniuk kellett. Mikor azonban arra emlékeztettem a barátomat, hogy nem olyan egyszerű egy prófétai köntöst a vállunkra teríteni, és aztán mindennek nekirontani, ő azzal folytatta a mondandóját, hogy Jézus is abszolút tekintélyellenes volt. Igen, ha feltesszük ezt a különös szemüveget, amit a barátom visel, és így olvassuk az evangéliumot, néha úgy is tűnhet: Jézus sem tisztelt semmiféle tekintélyt, Jézus is mindig megmondta a magáét, Jézus is leleplezte, elítélte korának visszásságait, minden hatalmi kövületét. Nem félt. Ha kellett, megüzente Heródesnek is, hogy mondjátok meg annak a rókának…, s ha úgy tetszik, meglehetősen tiszteletlenül viselkedett Pilátus előtt, magára is vonta ezzel a bajt. Azonban mindebben van egy bökkenő, valahol hibádzik ez a gondolkodás, hiszen mind a prófétákra, mind Jézusra nézve mondhatjuk, hogy miközben emberi viszonylatokban, az emberek által megragadott hatalom, tekintély, nagyság tekintetében valóban nem voltak tisztelettudók, aközben abszolút tekintélytisztelők. Abszolút tekintélytisztelő az, aki az abszolút tekintélyből származtatja minden jónak a forrását, abban látja minden igazságát, abban látja az élet nagy titkát is. S mi ez az abszolút tekintély? Az a valóság, melyben az örökéletet megtaláljuk, mely az örökéletre vezet. Mi hát ez az abszolút tekintély, s mit jelent az abszolút tekintély előtt meghajolni? Röviden ennyit: bemenni a szoros kapun. Menjetek be a szoros kapun – mondja Jézus –, mert tágas az a kapu és széles az az út, mely veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Széles a világ országútja, kedves testvérek, ahogy mondani szoktuk, lehet rajta tolongani:  vannak evilági szellemtörténeti, a történelem távlatába tartozó nagy sztráda-építkezések – kétsávos, négysávos, tizenhat sávos utak ezek – és mindenki azokon jár, de Jézus azt mondja, hogy ez a egész az elveszéshez vezet, a veszedelemre visz. Mert az a kapu szoros és az az út keskeny, amely életre visz, és kevesen vannak azok, akik megtalálják azt. Bemenni a szoros kapun azt jelenti: fejet hajtok. Amikor Jézust egy alkalommal, a gazdag ifjúval való beszélgetése után, megkérdezik elképedt tanítványai: ha ez az ember így megszomorodott, mert lehetetlen feladatot szabtál elé, pedig törvénytisztelő, becsületes, áldott életű volt, akkor ki mehet be az Isten országába? - Jézus ezt mondja: bizony, mondom nektek, könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mintsem a gazdagnak Isten országába bejutni. A Biblia-tudósok szerint ez a tű-foka, egy a szoros kapu volt Jeruzsálemben, egy keskeny kis rés a várfalon.  Azért hozza Jézus a teve példázatát, mert egy tevét könnyebb volt a tű fokán, ezen a vékony kapun áttuszkolni, akár négykézlábra rogyasztva is átvonszolni, mint nekünk a széles úton, a nagy kapun, a csodálatos diadalíven át Istennek országába bemenni. Mit jelent hát ez a szoros kapu?
Jézus először figyelmeztetéseket mond. Azt mondja, hogy őrizkedjetek a hamis prófétáktól. Ők sokszor báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Amikor ezzel a barátommal vitatkoztam, és ő prófétai köntöst vett magára, gondolván, hogy ebben az „egyenruhában” mindennek neki lehet támadni, mindent szét lehet rombolni, mindent meg lehet kérdőjelezni, minden le lehet fikázni, akkor szavait hallván az jutott eszembe, hogy ez a mi barátunk, ki semmilyen tekintélyt nem tisztel és semmit nem tart fontosnak, mégiscsak tekintélytisztelő ember. Hiszen prófétai köntöst vesz magára, és érdekes módon a prófétának még azok szemében is tekintélye van, akik semmilyen tekintélyt nem becsülnek és tisztelnek. Láttunk ilyet eleget a mi világunkban is. Elsősorban hadd vonatkoztassam ide elsősorban is az értelmiségi köröket, bár a régi próféták nem mindegyike volt értelmiségi, de ma úgy látszik, ebben a regiszterben kell ezt elhelyezni. Az értelmiségi arról nevezetes, hogy mindent megkérdőjelez: ez is a dolga. Értelmes ember, gondolkodik, firtatja, utána jár, nem hisz el mindent szíre-szóra, neki nem lehet megparancsolni még azt sem, hogy kettő meg kettő, az négy, azt magától akarja megtudni, arról meg akar győződni. Az értelmiségi nem olyan, mint amilyenek mi voltunk általános iskolás korunkban, amikor bejött a Berecz tanító néni az osztályba, felírta a táblára a szorzótáblát és egy évig csak mondtuk : egy szer egy az egy, kétszer kettő négy, hatszor hat, az harminchat – mondtuk, szavaltuk, míg meg nem tanultuk. Akár hittük, akár nem, akár tudtuk, akár nem. Nem, az értelmiségi nem ilyen. Ő mindent analizál, szétbont, összetesz, mindent megízlel, megkóstol, és mindenről ítél. De még ez a finnyás, minden értéket elvető, tekintélyt megkérdőjelező értelmiségi is lát maga előtt egy tekintélyt, a prófétát. Nem véletlen, hogy az én barátom prófétának szeretné magát mutatni, mert ha valaki valamilyen prófétai köntösben, prófétai aurában jelenik meg, ha óráig is, de inkább ideig  – még a legszigorúbb kritikus is meghajol előtte: hű, ez aztán mond valamit.
És így jutottunk el, korunk egyik különös, sok szempontból rettenetes paradoxonához, a tekintélyellenesek tekintélyéhez, a rendellenesek rendjéhez, az igazságot felforgatók igazságához, az életet elveszítők életéhez. Azokhoz, akikről most Jézus beszél: őrizkedjetek a hamis prófétától. Amikor Ezékiel próféta könyvét olvastuk a Biblia-olvasó kalauzban, sok utalást hallottunk arra nézve: mitől igaz valamely próféta, s mitől hamis valamely próféta? Azt mondja Ezékiel: a hamis prófétát abból lehet megismerni, hogy ő a szíve gondolatát mondja. Mondhatnánk rögtön: hát ezzel mi a baj? - hiszen a szívünk gondolatát kell mondani, úgy hiteles, úgy igaz a dolog! Ami a szívemen, az a számom! De ez a „szíve gondolata” azt jelenti: azt mondja, amit képzel, azt mondja, amit ő maga tart jónak, és nem azt, amit Isten rábízott. Azt mondja, amit – ha enged belső késztetésének - jólesik mondania, s nem azt mondja, amit Isten parancsa folytán mondania kell. Őrizkedjetek a hamis prófétáktól – mondja Jézus. Beh sok szép beszédet tudnak ők a fülünkbe muzsikálni, mert, igen, viszket a mi fülünk is, kedves testvérek. Szeretnénk érdekes, izgalmas, megnyugtató ígéretet, beszédet hallani – és szinte szüntelenül. Ám azt mondja Jézus – kívül bárányok ruhájában közelítenek felétek, de belül ragadozó farkasok. Titeket akarnak, téged akarnak, nem az igazságot akarják, nem az életet akarják, nem a becsületet, nem a dolgokat akarják a helyükre tenni – téged akarnak. Farkasok.
Hogy mi módon válhat ez számunkra nyilvánvalóvá – ahhoz Jézus egy másfajta képet mond. A gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek szőlőt, bojtorjánról fügét? Ehhez hasonlóan: minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Azért mondja e szavakat Jézus, mert ha figyelmeztet is minket és összeszorul is a szívünk, hogy veszélyben vagyunk, mert körül vagyunk véve a látszólag igazmondó emberekkel, tele van a világunk is látszólag prófétákkal,  harsányan kiabáló emberekkel, még mindig ott a kérdés: hogyan lehet őket megismerni? Nekünk arra nincs hatalmunk, hogy elkezdjük az embereknek bundáját tépdesni, bárány vagy-e, farkas vagy-e, hadd lám! Miről lehet hát őket megismerni? S Jézus ezt ezzel a másfajta képpel érzékelteti. Hadd emlékezzem meg, kedves testvérek, egy másik barátomról, együtt jártunk teológiára itt Budapesten, és sokszor nagyon nagy vitákat folytattunk le, ő afféle misztikus hajlamú atyafi volt. Egyszer a Ráday utcában sétáltunk, és az angyalokról beszélgettünk, kikről meglehetősen ritkán tud az ember bármit is mondani. Nagyon izgalmas volt a beszélgetés. Azt hiszem, életemben addig soha ilyen magasra szárnyaló, vagy mélybe tekintő, beszélgetést nem folytattam. S ahogy mentünk és éppen arról beszélgettünk, hogy miképpen is történhetett ott Mamré tölgyesében, mikor Ábrahám fogadta az angyalokat, vagy magát a Szentháromság-Istent, s az orosz ikonoktól kezdve a szentháromság teológiájáig már mindenről szót ejtettünk, szinte szárnyaltunk, eközben elmentünk a Ráday utcai zöldséges előtt, azóta is megvan a boltja. Ki voltak szépen rakva ládában a gyümölcsök. A barátom odakapott, fölvett egy almát, szépen megtörölte, kettétörte és kínálta nekem az egyik felét. Mondom neki: te, mit csinálsz? – Hát vettem egy almát! – De – mondom – ne viccelj, mi most az angyalokról beszélgetünk meg a szentháromság-istenről, te pedig közben loptál! – Óh, hát ez mit számít az?  -kérdezett vissza.  Én akkor, kedves testvérek, zuhanórepülésben fogtam talajt, s nem is értettem az egész dolgot. Gyümölcseiről ismeritek meg őket! Lehet angyalokról beszélni, lehet örök isteni igazságról szólni, lehet ezt az örökisteni igazságot szekularizálni, lehet magasabbnál magasabb értelmünket elragadó belátásokról megnyilatkozni! De a gyümölcseikről ismeritek meg őket. Mert nem mindenki – mondja Jézus – aki azt mondja: Uram, Uram, menjen be a mennyeknek országába, hanem csak az, aki megcselekszi az én mennyei atyámnak akaratát.
Igen, kedves testvérek, a próféta tekintélye nem abban van, hogy szívre ható módon kimond valamit, ami fölráz, lesújt, vagy fölemel, s megmutatja számunkra a múlhatatlan igazságokat. A próféta tekintélye az engedelmességében van. Magának a prófétának is engedelmeskednie kell. A XVII. században, amikor a protestáns teológusok heves vitákat folytattak római katolikus teológusokkal arról, hogy hol volna az isteni kinyilatkoztatás végső forrása, akkor a protestánsok azt mondták, hogy a Szentírásban van. Mindig is ezt mondom: a Szentírásban van. De hogy van ott a Szentírásban? S akkor azt mondták: úgy van a Szentírásban, ahogy Isten azt lediktálta a prófétáknak. Ennek értelmében a próféta nem egyéb, mint egy viaszlemez, amire rámondja Isten a hangot, és az meglehetős hűséggel rögzíti azt a hangot, a próféta diktafon, a próféta isteni titkár, ki Isten diktálását lejegyzi. Sok igazság van ebben, nem is akarom ezt vitatni, csak időközben elsikkadt az, hogy a próféta is ember, a prófétának is van egzisztenciája, a prófétának is engedelmeskednie kell. És nemcsak abban, hogy továbbadja az isteni szót. Nemcsak abban, hogy vesz valami isteni üzenetet, s elmondja, kimondja, s megy tovább. Nem is úgy engedelmes, ahogy Jónást odapofozza Isten Ninivéig, ki aztán elmondja a niniveieknek az üzenetet, majd kiül a dombra, és várja ott a töklevél árnyékában, hogyan pusztul el Ninive. A prófétának egész életével engedelmeskednie kell, mert „gyümölcseikről ismeritek meg őket”, nem a szavaikról, nem az ígéreteikről, nem a szép levezetéseikről, nem a megrendítő tételeikről, nem arról a verbális bátorságról, hogy csak azért is megmondom, csak azért is a szemébe mondom, hanem arról az egzisztenciális bátorságról, hogy enged Istennek.
Ha a próféta látszólag tekintély-ellenes is, ha a prófétának minden időben meg is kellett mondania az igazságot, ezt csak azért teheti, mert a végső és abszolút tekintélyre adta rá az életét. Engedelmeskedni Istennek, nos, ez a végső kérdés. Miért van baj az emberrel? Miért mállik szét újra, meg újra minden nagyszerű álmunk? Miért nem sikerül, amit olyan szépen elképzeltünk? Miért fordul a jó is rosszra? Miért keveredünk bele újra, meg újra, külön-külön, egyenként, meg közösen is szinte elképzelhetetlen és felfoghatatlan iszonyatokba? Mert – ahogy mondja a Heidelbergi Káté –a mi első szüleink szándékos engedetlensége folytán mi, magunk is megromlottunk. Az engedelmesség és az engedetlenség végső eredő az ember életében. Csak most már úgy össze van bonyolódva az életünk, annyi mindenfelé futhatunk, annyi minden hív bennünket, annyi báránybőrbe öltözött farkas béget, vagy csahol, hogy már nem is tudjuk, hogy ez végső és nagy bátorság: az Istennek való engedelmesség. Nem mindenki, aki azt mondja, „Uram, Uram” megy be a mennyeknek országába, hanem, aki megcselekszi az én mennyei Atyám akaratát - mondja Jézus.  Sokan fogják mondani majd azon a napon, mikor a végső az utolsó tekintély ítél: Uram, Uram, hát nem a Te nevedben prófétáltunk? Nem a Te nevedben mentünk neki minden hatalomnak, minden tekintélynek, minden igazságnak? Nem a Te nevedben fogattuk fel az egész világot? Nem a Te nevedben űztünk ördögöket? Nem cselekedtünk-e sok nagy dolgot a Te nevedben? Nem halmoztunk sikert sikerre? Nem hódítottunk szíveket? És akkor azt mondja Jézus: vallást teszek majd nékik: sohase ismertelek titeket. Jézus neve, kedves testvérek, hatalom, Jézus nevében sok-sok igazságot ki lehet mondani. Jézus nevében lehet prófétálni (bár, megjegyzem, éppen most akarnak az Amerikai Egyesült Államok hadseregéből egy tábori lelkészt elbocsátani, mert a Jézus nevében imádkozott! – íme, a politikai korrekt bűvölete!) Igen, Jézus nevében nagyszerű dolgokat lehet tenni. Jézus nevében hódítani lehet, Jézus nevében világokat lehet megnyerni, Jézus nevében életeket, politikai rendszereket lehet megváltoztatni. Mindent, mindent lehet Jézus nevében. S mégis, azt mondja Jézus az ítéletkor: nem ismerlek titeket, mert nem mentetek át a szoros kapun, mert nem hajtottatok fejet Istennek, mert mindent akartatok, csak ezt az egyet nem akartátok: Istennél és Istenben lenni. Csak egyet nem akartatok, amiért igazán adta Isten a Jézus nevét: üdvözülni! Győzni akartatok, hódítani akartatok, igazságot akartatok, újvilágot akartatok, mindent akartatok, csak egyet nem, amiért igazán adatott ez a név: mert nincs erre más név, se égen, se földön, mely által üdvözülnünk kellene, mint a Jézus neve. Sokan vannak ma is, akik szépeket prófétálnak nekünk, meglehet, tetszik is. Sokan vannak, akik nagyszerű dolgokat tesznek Jézus nevében, de akár Jézus neve nélkül is. Ám most Jézus azt mondja: menjetek be a szoros kapun, hajtsatok fejet Isten előtt, és engedelmeskedjetek az Ő akaratának, mert – mondja Jézus – szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt. Segítsen benneteket Isten lelke, hogy azok között legyetek, akik megtalálták, a kapun átmentek, és a keskeny úton járnak, hogy Istenhez megérkezzenek.
Ámen

Ma az elveszés árnyékában szeretnék a reményről szólni. Az elveszés rettentő szó. Egyetlen bibliai történetre utalok csak. A tanítványok az éjszakai viharban hánykódó hajón költögetik az alvó Mestert, és sírva kiáltják a fülébe: Mester, hát nem törődsz vele, hogy elveszünk! Amikor oly közel a megsemmisülés, hogy nincsen alternatíva, ez az elveszés. Az elvesző ember zuhan, a halálba esik. Ezért beszél az Ige Sátánról úgy mint Pusztítóról, aki szertejár, mint ragadozó oroszlán, s keresi, kit veszíthetne el.
Ezt az elveszést írja le a Kolossi levél felolvasott része, ám különös bemutatásban: az elveszést egy Krisztust magasztaló himnuszból látjuk meg. Ezt a himnust a gyülekezetekben énekeltek, Isten szabadítását és Jézus dicsőségét zengve. Az Atya, és Jézus tetteit magasztalták. Ezekből az isteni tettekből következtetve mutathatjuk meg az elveszés szörnyű valóságát.
A himnusz elején ez áll: „Hálát adunk az Atyának, aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre.” Eszerint az elvesző ember: alkalmatlan. Rettenetes szó ez is: alkalmatlan. De rettenetes a valóság is, ha valamire alkalmatlan vagyok. A fiatalabbak már járnak úgynevezett állásinterjúkra, ők tudják, milyen lesújtó ítélet lehet ez: alkalmatlan. Ugyanilyen, ha egy diák, aki hosszú évekig tanult felvételijére, azt a választ kapja:  „ön alkalmatlan, hogy ezen az egyetemen tanuljon.” Egy élet törhet össze ezen. Ám van mindennek mélyebb vonzata is. A Kolossé levélben ez áll: minket, akik alkalmatlanok voltunk, Isten alkalmassá tett a szentek örökségében való részvételre. Az alkalmatlanság fáj. Ha kizsűriztek, kitettek bennünket, ítéletet mondtak rólunk, ez fáj - de amíg élünk, remélünk, s megpróbáljuk újra. De mi a teendő, ha ez az Isten ítélete: alkalmatlan vagy a jövőre. A szentek örökségében való részvétel ugyanis a jövendőt jelent. Alkalmatlan vagy a jövendőre. Ez bizony elveszés! Holnap van. Neked nincs holnapod. Alkalmatlan vagy rá.
A másodszor, azt mondja: Isten „megszabadított minket a sötétség hatalmából és általvitt az Ő szerelmes fiának országába.” Amikor a rendszerváltás zajlott, emlékszem, ezt a hasonlatot találtam ki: olyan ez, mint amikor bekiabálnak a börtönbe, hogy nyitva minden ajtó, haza lehet menni! Kilesünk a cellaajtón, a folyosón nincs smasszer. Kióvakodunk. Zsilipeken kell keresztül menni, labirintus az egész börtön. De megyünk. A börtönudvaron vagyunk, az első kapuhoz érünk. Aztán a másodikhoz. Ott szemben az Új-köztemető, amott megy a busz, föl lehet rá szállni. Mi azonban szépen visszamegyünk, át a kapukon, zsilipeken, a  folyosón, be a cellánkba, és azt mondjuk: itt azért meleg van, reggelenként beadják a kaját, van életrend, biztonság. Nem ez a mi elmúlt 16 évünk, kedves testvéreim? Kilopakodtunk, kidugtuk az orrunkat, de már az első kapu után megyünk visszafelé! Pedig valaki kiszabadított bennünket! Isten kiszabadított bennünket! Sőt! Átvitt bennünket a sötétség hatalmából az Ő szerelmes fiának országába.
Ez az isteni szabadítás többlete. Mit tehet az ember, ha megszabadít egy másikat? Leoldja bilincsét, eloldja a kötelékét, rehabilitálja, új bírói ítéletet csikar ki. Olykor, ha valaki kérlel bennünket, de nem tudunk segíteni, azzal hárítjuk el: szabad ember vagy, csinálj, amit akarsz. Nos, ez valóban benne van a szabadságban. De azt mondja az apostol, hogy Isten átvitt bennünket… A sötétség rabságából átvitt Fiának országába. Mert elveszhet a szabad ember is. Elszórakozhatja, eljátszhatja, tönkreteheti szabad életét, sőt, élheti úgy, mintha továbbra is rab lenne. Nem kell börtönben lenned, hogy rab legyél.
A szabadítás isteni vonatkozását jelzi, amikor azt mondja: váltságot szerzett nekünk Krisztus vére által bűneinknek bocsánatára. Aki konfirmált, a Heidelbergi Kátéból tanulta Cantenbury Anzelmus csodálatos váltságtanát. Miért lett Isten emberré? Azért, mert nincs, aki rendezni tudná bűn-adósságunkat Istennél. Ezért Isten elküldte Jézus Krisztust, a tökéletes embert és tökéletes Istent, aki minden bűnünkért eleget tett. Ez mély bibliai igazság, és a szabaduláshoz tartozik. Gondoljuk meg, hogy Magyarországnak államadósságából mennyi jut egy főre, s máris értjük, miért nincs az országnak mozgástere. Valakinek fizetnie kell – nekünk, vagy a gyerekeinknek. S egyénileg is, ha valakinek adóssága van, folyamatosan szorongatják, csak az él benne, hogy mennyivel tartozik. Milyen óriási dolgot mond az apostol: Isten ezt az adósságot Jézus Krisztusért eltörölte. Eltörölte. Nem vagy adósa az Istennek. Hogy nem vagy adós, és hogy mennyire nagy volt ez az adósság, az a továbbiakból derül ki. Azt mondja Jézus Krisztust magasztalva: Ő a kezdet. Az is elveszés, ha nincsen kezdet.  A reménység csak akkor nyitja meg a  jövőt, ha megalapozott. Amúgy csak illúzió, délibáb, félrevezetés, halálos csapdába. De mi az alapja a reménységnek? Az hogy egy kezdetben gyökerezik. Ha nincs kezdete az életnek, akkor az élet merő anarchia, kezdet-nélküliség. Ahol nincsenek princípiumok – görögül archai – , nincsenek alapelvek, nincsenek kiindulási pontok, általános szabályok,  ott elveszett a közösség. Ha a focipályán az 5. percben közlik, hogy a labdát immár kézzel is meg lehet fogni, és az ellenfél behozhat még három játékost, nekünk viszont csak ballábbal szabad a labdába rúgni, akkor  azt mondjuk, ez anarchia, így nem lehet játszani. Anarchiában nem lehet élni. A emberi történelem Isten nélkül – anarchia, elveszés. Hány, tíz- és százmillió veszett el a 20. században? Nem természeti katasztrófában, járványok miatt,  hanem azért, mert a 20. századi ember arché nélkül - Isten nélkül - csinálta a történelmét! Énekelték: a föld fog sarkából kidőlni! Minden fölborítható, minden feláldozható, minden megsemmisíthető – ez elveszés!
Továbbá, mondja az ige: Jézus Krisztus Isten hatalmának teljessége. A teljesség szó az ember életének a másik oldalát idézi: a töredékességet. Ady mondja egy szép versében, hogy minden egész darabokra törött. A költői fájdalom egy olyan mikrokozmoszra utal, melyben minden a helyén volt. De nagy általánosságban, az életünk egyik nagy nyomorúsága, hogy mindent töredékesen élünk át. Semmit nem tudunk igazán megízlelni, semminek nem tudunk teljesen örülni, semminek nincs teljes kifutása. Töredékes az ismeretünk, az erőnk, töredékes a szeretetünk, a reménységünk, a terveink. Csak úgy beledobjuk magunkat a holnapba: majd lesz, ahogy lesz. Vannak, akik helytelenül Jézus szavait idézik: gondoskodjon a holnap önmagáról, ám elfelejtik a prófétai szót: bizony fű a nép, megszárad a fű és elhull virága. Ha nem tudod átélni a teljességet, a helyedet sem tudod, ha nem tudod a helyedet, megállni sem tudsz, ha nem tudsz megállni, fölkap a sorsod, a történelem, másnak az akarata, ahogy a szél fölkapja a pitypangot és elfújja, nyoma sincs. Ám Isten Jézus Krisztusban helyreállította az ember számára a teljességet. Van helyed. Hadd kérdezzem meg most, tudod-e, hogy van helyed? A templomban többnyire mindenkinek foglalt helye van. Otthon is megvan, ki hova szokott ülni. Ám örökérvényűen, hol a helyed? Mennyi keserűséged,  kétségbeesésed van abból, ha ezt nem tudod! Az a helyed, ahol vagy? S jó hely az? Hányan gyötrődnek emiatt életük végéig. A sírig. Küszködtek, sok jót tettek, de nem tudják, hogy a helyükön voltak-e. Hány diák veri a fejét a falba harmad-negyedéves egyetemistaként, amiért erre vagy arra a szakra jelentkezett!
Sok szép énekünkben énekeljük, hogy a szent Isten színe előtt a bűnös ember nem állhat meg. Tudod-e, hogy Jézus Krisztusban van helyed Isten előtt? Olvassuk csak a Jelenések Könyvét, a mennyei istentiszteletet: ott mindenkinek meghatározott helye van! A vének, a fehér ruhába öltözöttek, az angyalok, az Isten dicsőségét zengő sokaság, - mindenki a helyén van. Neked is van ott helyed! Vagy úgy vagy Istennel is, mint az 59-es villamoson, ha otthon maradt a bérleted, s ha jön az ellenőr, le kell szállnod a Nagyenyed-utcánál, és ballaghatsz az életed után? Krisztus által Isten helyreállította a teljességet és minden végesnek, korlátozottnak helyet adott a végtelenben, a teljesben.
Mit gondoltok, miért jutott mára oda a nyugati civilizáció, hogy semmiről nem tudjuk, igaz-e vagy nem?! A posztmodern filozófiát szokták ezért kárhoztatni, én inkább a jogalkotást és az általános emberi mentalitást hibáztatom: minden igaz és semmi sem igaz. Mindenki akarhat a maga töredékében teljes lenni. Ez elveszés. Ez bizony halálos süllyedés és zuhanás.
Még egy szó a himnuszból: Krisztus megbékéltetett bennünket, akik hajdan elidegenültek és ellenségek voltunk gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmünk miatt. Most mondhatná bárki, megint jön a filozófia, ez a pap örökké filozofál. Ám ma kénytelen vagyok, mert az elidegenedés filozófiai műszó lett. Sajnálom, hogy el kell vennem a babért Hegeltől. Ezt bizony nem Hegel találta ki, ezt Pál apostol alkotta meg. Hegel csak költött hozzá egy filozófiát, Marx fölkapta, megtekerte, és mindenki Marx szerint tanulta a ’foxi-maxiban’ annak idején, hogy mi az elidegenedés. Nos, elmondom, mi lenne az.
Filozófiai értelmében tárgyiasulás. Valami, ami szervesen hozzám tartozott, kiválik belőlem, tárgyiasul, dologgá lesz, s ezért elvész. Elvész az eredeti valósága, idegenné válik. Például, a másik ember, akit szerettem, s az életem része volt, akinek a csillagokat is lehoztam, aki nélkül nem bírtam elképzelni az életemet, egyszer csak dologgá lesz. Tegnap is idéztem, hogy a gázár-kompenzációs kérdőívben a harmadik gyerek már 0,7 egység. A gyerek, mint számtani egység. Ez elidegenedés. És fordítva még nehezebb. Ha vissza akarok szerezni valakit, aki egykor az életem volt, ám elidegenedett, ezt a visszaszerzést kétféleképpen próbálhatom meg, s mindkettő halálos. Az egyik út, hogy abszolút  tárgyként kezelem. Ismertem egy építésvezetőt, rendes embert, akivel lelki dolgokról lehetett beszélgetni. Mindig azon törtem a fejem, hogy lehet ez az ember építésvezető? Hiszen az egy kőkemény, brutális szakma. Az építkezésen a lusta melóst meg kell hajtani, veszekedni kell vele, ott rabszolgahajcsárnak kell lenni, – én meg itt jókat beszélgetek ezzel a galamb-szelíd emberrel. Egyszer aztán úgy adódott, hogy a Bihari-úti templom-építésen segítenie kellett. Megjelent és azonnal tárgyként kezdte kezelni az ott dolgozó embereket. Kézbe veszek egy háztartási konyhagépet, a gombot megnyomom, s ha nem indul, ráverek a tetejére – így próbáljuk visszaszerezni a másikat. A másik mód az, hogy amikor észrevesszük, hogy elidegenedett tőlünk valaki, úgy próbáljuk visszaszerezni, hogy bálványt csinálunk belőle. Ez is elveszés. Van bálványod? Leborulsz előtte? Imádod – hátha meghatódik? S talán visszaszeretheted az életvalóságba?
Hadd szóljak az elidegenedésről a közösség szintjén is. Mert nemcsak a másiktól lehet elidegenedni, hanem a közösségektől is. Egészen közelről, az egyház közösségétől is. A hét elején néhány holland keresztyén járt nálam, s arról beszélgettünk, hogy van náluk a keresztyénség dolga, és hogy van nálunk. Arra a belátásra jutottunk, hogy az európai ember majdnem kétszáz éve folyamatos elidegenedésben van. Elszakadt a vallási közösségétől, az egyháztól. Ám, egyszercsak ráeszmél, hogy nem bír vallás nélkül meglenni. Valahova tartozni kell, ahol az emberek fölemelik kezüket az Úristenhez. Valahova tartozni kell, ahol gyónhatunk, vigasztalást és reménységet kapunk. S ezt is kétféle módon igyekszünk megoldani! Az ateista ember programja az, hogy egyáltalán ne is legyen ilyen közösség. Ne bosszantsanak a keresztyének, hogy még itt vannak! Sztálin óta, Rákosi és Kádár János óta is mernek lenni, a Szabad Demokraták Szövetsége óta is mernek lenni! Micsoda botrány! És szól a harang is! Hogy képzelik! Kaptam én is telefonokat vasárnap tíz óra előtt három perccel: „hogy mernek maguk harangozni, és miért épül itt egyáltalán templom, és miért van vasárnap istentisztelet?!” Miért vesz a pap palástot a temetőben? Tűnjön el a föld színéről! Aztán úgy is meg lehet oldani a hiányt, hogy az egyházból szolgáltatót csinálunk. Mindennapos eset, amikor egy-egy gyászoló család temetést rendelni jön a lelkészi hivatalba. Nem tudom őket hibáztatni, ilyenné lett a világ. Rendelünk. Az egyház szolgáltasson! A pincér-pap kiviszi tálcán a hat üveg vigasztalást. Csak hiba ne legyen benne! De ez már teljes mértékű elidegenedés. Bizony, és csak az egyházról beszéltem, nem szóltam a családról, a munkahelyi közösségekről, a nemzetről, az összemberi egybetartozásról, – csak arról, hogy a vallás dolgában hogy állunk.
És végül Isten. Istent is elidegenítettük magunktól. Ti, akik hajdan elidegenültek és ellenségek voltatok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, titeket most mégis megbékéltetett – mondja az apostol. Ha Istent elidegenítettük magunktól, akkor végképp oda kerülünk, hogy szeretnénk Őt visszaszerezni, mert Isten kell. Hallottatok már embert bajban, nyomorúságban kiáltani? „Hol van most az Isten!?” Úgy szeretnék ilyenkor odalépni, de a gyászban, betegségben, tragédiában nem lehet csak úgy odalépni, s mégis úgy szeretném megkérdezni: Bocsánat, ezt miért nem tegnapelőtt tetszett kérdezni? Mert Ő itt van, tegnap is itt volt, egy éve is itt volt, de nem tárgyként, dologként, nem úgy, mint egy zsebóra: előveszem, megnézem, visszateszem. Nem úgy, mint a mobiltelefon: bekapcsolom, kikapcsolom. Egy ismerősöm úgy állította be a mobiltelefonját, hogy őt nem lehet hívni, csak ő hívhat. Nos, ilyen mobiltelefon-istent szeretnénk. Ő nem hívhat minket, ám nekem gyorstárcsázáskor álljon rendelkezésre a Mennyei Atya! S első csengetésre vegye föl! Ha Istentől elidegenedtünk, bizony, az életforrást veszítettük el.
Másik helyen azt mondja az apostol: ti, akik elidegenedettek voltatok az isteni élettől… A forrást veszítetted el. És ha az ember megpróbálja Istent valahogy visszaszerezni elidegenedett, elveszett állapotában, csinál Belőle egy rendelkezésre álló mennyei portást, aki mindig jelez, hogy itt vagyok, szeretnék neked segíteni, vagy csinál belőle egy eldobható, elhajítható tárgyat, vallási relikviát, kulturális emléket. Elveszés ez, kedves testvéreim. Elidegenedés ez, kívül maradás az Isten ígéretén.
Hadd fordítsam ezzel szembe azt, amire az apostol buzdít.  Tehát Isten minket, akik alkalmatlanok voltunk alkalmassá tett, minket, akik rabok voltunk, megszabadított és át is vitt Fia országába, minket, akik nem tudtuk lefizetni a bűn adósságát, kiváltott. Minket, akik kezdet nélkül bolyongunk, újra odaállított az élet eredetéhez és ősalapjához, minket, akik töredékességeinket akarjuk fölnöveszteni a végtelenségre, beleállított a teljességbe, és minket, akik elidegenedettek voltunk, megbékéltetett magával. Baráttá tett. Gyermekké tett. Életet adott Jézus Krisztusban. Nos, erre mondja az apostol: mindez a tiétek, ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az Evangélium reménységétől. Az evangélium reménye. Különös a szókapcsolat, - egyedül és páratlanul áll az egész Újszövetségben! Az Evangélium: jó hír, beteljesedett jó dolgok jó híre. Ímé, halljuk Karácsony éjszakáján az angyalokat, amint jelentik a pásztoroknak a jó hírt: ímé, a jel róla. Megtaláljátok Őt a jászolban, menjetek el. Megtörtént. Fait accompli - ahogy szokták mondani. Ez az Evangélium. Az Evangélium nem ígéret, hogy majd holnap így lesz, hanem annak hirdetése, ami megtörtént - és mi keresztyének ezt hirdetjük. Mit kiáltott Jézus a golgotai kereszten? Elvégeztetett! De most ezt mondja az apostol: az Evangélium reménye. Miért? Azért, mert mindaz, amit Isten elvégzett Jézus Krisztusban: Isten bizonyítéka. Bizonyítja, hogy amit megígért a prófétáknak, az valóság volt. Bizonyítja, hogy Ő hűséges Isten. Ő szavát tartó Isten. Az Evangéliummal igazolja, hogy Ő hűséges. És ha hűséges, akkor a holnapra nézve is van reményem. S nem úgy lesz, ahogy valaki mondotta nekem az evangélizáció előtt. Kikérdezett, miről lesz szó, majd azt mondta: Jaj, tiszteletes Úr, már megint a régi szép dolgokról fog beszélni? Betlehemi éjszakáról, pásztorokról, angyalokról, királyokról, bölcsekről, Máriáról, Józsefről? A tiszteletes úr persze tudja cifrázni, hímezni! De mit mond a tiszteletes úr a holnapról? Nos, kedves testvéreim, talán bennetek is átsuhan ez az érzés, mikor Karácsonyra készülődünk, régi dolgokra tekintünk vissza, hogy ezek nagyszerűek, de a holnapról mond-e nekem valaki valamit? Mond-e nekem valaki valamit a holnapról, nekem, aki alkalmatlan vagyok, szabadításra várok, nem bírom leróni a váltságot, nem látom az élet kezdetét, anarchiában élek és tele vagyok békétlenséggel és elidegenedéssel? A holnapról, kérem, a holnapról valamit mondani!
Az Evangélium szól a holnapról. Az Evangélium a hűséges Isten tette, s a jó hír azt közli, hogy Isten szavatartó Isten. Amit Ő ígért, megcselekedte, és amit ígér, megcselekszi. E felől bizonyos lehetsz, s ezért mondja az apostol: ha el nem távoztok, el nem tántorodtok, el nem indultok valamerre az elveszésbe, a kétségbeesés szakadékába, hanem megmaradtok az Evangélium reménységénél.
Jézus példázatával kell befejeznünk, a példázatbeli kérdéssel. Egy atyának két fia volt. Odamegy az elsőhöz és kérleli: menj ki és munkálkodj az én szőlőmben. – Azt mondja az első: nem megyek! Aztán meggondolja magát és kimegy. Az atya odamegy a másikhoz is, és azt mondja: menj ki munkálkodni az én szőlőmbe. – Ő azt mondja: (figyeljétek meg, ez nagy dolog!) igen, Uram! Nem azt mondja, hogy „igen, atyám, megyek, fater!” Ezt mondja: Igen, uram! A keleti világban a despotákat szólítják így. A gyermek azt mondja az apjának: te vagy az én despotám! Császárom, királyom, miniszterem, főnököm: megyek! De nem megy. Jézus azt kérdezi: mit gondoltok, e kettő közül melyik cselekedte az Atya akaratát? Lehet, hogy a te életed tele van nem-mel, elidegenedett vagy, zuhansz lefelé, csak elveszést látsz, reménytelenségben élsz, - s ezért így szólsz: ne kérjen engem semmire Isten. Nem! De gondold meg, gondold meg, aztán állj rá Isten jó munkáira. Gondold meg, és állj rá arra, hogy az Istentől kapott szeretettel szeress! Állj rá arra, hogy Isten erőivel átrendezd az életedet. Állj rá arra, hogy Isten szabadításával visszanyerd mindazokat, akik elvesztek: nyerd vissza a másik embert, a közösségedet és Istenedet. De ne mondd, hogy igenis, Uram, despotám, főnököm, mennyei királyom, megyek - miközben eszed ágában sincs menni! A példázatban a második fiúról nem halljuk, hogy meggondolta volna magát. Ő azt mondta, hogy igenis, Uram – de nem ment. Tehát miközben az igent mondta, már akkor sem mondott igazat. Igent mondott, noha eleve nem akart menni. Ez a végső elveszés. Amikor az igened voltaképpen nem - ez a végső elveszés.
Nos hát, ha tele vagy sok nem-mel, pörrel, haraggal, háborúsággal, békétlenséggel is Istennel szemben, és jól is esett azt mondani Neki, hogy: nem! - gondold meg magad! Mert Ő ily nagy jót tett velünk: elküldötte Jézust, benne valósággá tette minden ígéretét, és megnyitotta számunkra az igazi jövőt, az Istenhez találás, az üdvösséget – igent mondott ránk!
Ámen