Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai napra rendelt igében egy vita jelenik meg a szemeink előtt. Ez a vita a templomban folyik, azon a helyen, ahol nem vitának kellene folynia, hanem istentiszteletnek. Fájdalmas, ám látnunk kell, hogy Jézus földi szolgálata idején bekövetkezik az a pillanat, amikor a szent helyen, a templomban, hol nincs helye vitának, csak egyedül Isten dicsőítésének, vitatkozásra kerül sor. Vannak ennek előzményei, nem akarom ezeket részletezni, egy a lényeg: Jézus hatalmát, isteni tekintélyét kérdőjelezik meg: Micsoda hatalomnál fogva cselekszed ezeket? A tanítást, a szabadítást, a gyógyítást, a templom megtisztítását. S Jézus példázatokkal felel. Talán az a legmegrendítőbb példázata Jézusnak, amit felolvastam, a gonosz szőlőmunkások példázata. A többi példázatban mindig van valami kapaszkodó, találunk valami feloldást, kimenekedési lehetőséget, itt azonban Jézus feketén-fehéren beszél. Istenről szól a példázat és az emberről. Istenről, aki az emberre nagy dolgokat bíz, és az emberről, aki fellázad Isten ellen, és Isten dicsőségét is magának akarja. S valóban be kell látnunk, hol másutt is folyhatna le a vita, mint a templomban, ahol minősítetten és különös módon semmi más nem történhetne, semmi másról nem lehetne szó, mint arról, hogy az ember betöltse isteni küldetését.
A példázat szerint egy király szőlőt ültet, bekeríti, présházat épít bele, aztán kiadja munkásoknak, majd amikor eljön a szüret, a megegyezés szerint kéri a neki járó részt. De nem az történik, aminek történnie kellene, vagy szokott, hogy megegyezés szerint megkapja az őt megillető részt, hanem a szőlőmunkások az elküldött követeket – kik ők mások, mint a próféták! – sorozatosan inzultálják, megverik, meggyilkolják, megkövezik, elkergetik. Végül a király a saját fiát küldi, mondván: a fiamat meg fogják becsülni. A szőlőmunkások meglátva a fiút, tanácskozást tartanak, és azt mondják: itt az örökös, öljük meg és miénk lesz az örökség. Megrendítő, mély elfajzottság jelenik itt meg a szemünk előtt, ám az emberre mindenképpen jellemző logika: lehet Isten nélkül élni, sőt, ha Isten nélkül élünk, akkor minden a miénk lesz, ami egyébként Istent illeti. S nemcsak Isten dicsőségéről van már szó, hanem mindarról, ami ebbe a dicsőségbe belefoglaltatik. Ebben bennefoglaltatik a szabadság, bennefoglaltatik az igazságosság, bennefoglaltatik a méltányosság, és az is, hogy az ember embernek testvére, és nem farkasa. Minden benne foglaltatik, mert minden, ami jó Istentől fakad.
A Heidelbergi Káté egyik kérdése azt feszegeti, hogy mit tekintünk jó cselekedetnek? Különös, ám ehhez a példázathoz igazodik a felelet, ahol azt mondja, hogy jócselekedetnek csak azt tekinthetjük, ami Isten törvényével megegyezik, amit maga Isten parancsol, és ami Istent dicsőíti. És semmiképpen sem az, amit az ember gondol, vagy amit az emberi hagyományok előírnak. Mit jelent ez? Minden, ami jó, isteni forrásból fakad. Ebben a példázatban az áll a szemünk előtt, hogy a szőlőmunkások ezt a jót akarják megsemmisíteni. Mert nem csak a gazdát illető járandóságot akarják magukénak, a szőlőt is akarják, noha a szőlőt nem ők telepítették, nem ők vették körbe gyepűvel, a présház sem az övék, a sajtó sem az övék, semmi sem az övék. Mindent mandátumban kaptak.
Ilyen az emberi történelem is, kedves testvérek, s ma március 15-én ennek a példázatnak a fényében is tűnődnünk kell az emberi történelem értelmén. Az ember Istentől mandátumokat kap. Feladatokat, megbízást. Megbízást arra, hogy méltányosan éljen. Megbízást arra, hogy irgalmas és igazságos legyen. Megbízást arra, hogy szeresse embertársát. S ha végigpillantunk az emberi történelmen, azt látjuk, hogy két vonulat keveredik folyamatosan. Egyrészt a hűségesek igyekezete, hogy betöltsék ezt, hogy ennek az isteni parancsnak megfeleljenek, s a maga idejében mindig elvégezzék és megadják Istennek és embernek, ami jár. A másik vonulat semmi mást nem mutat, mint hogy az ember el akarja bitorolni mindezt. A huszadik század és részben a tizenkilencedik század megrendítő története azt mutatja, hogy az ember igyekezett magát elhitetni: ha elvesszük Istentől, nekünk több jut. Ha azt mondjuk, hogy nincs Isten, nagyobb lesz az ember. Ha elvesszük, és nem adjuk meg Istennek méltóságát és dicsőségét, akkor – úgymond – többet tudunk szétosztani. Még azt is mondták: fölszabadulunk. Már a tizennyolcadik században voltak filozófusok, akik akkor csak filozófiai körökben tanították, hogy Istenről letenni, Istent megtagadni annyit jelent: fölszabadítani az embert. De a huszadik század egész rettenetes története azt mutatja, hogy az ember nemhogy emberré lett, hanem állati szintre süllyedt le. Ám a történelemben akár egyéni kezdeményezésből, akár úgy, ahogyan március tizenötödikén látjuk, mindig voltak pillanatok, amikor emberek és emberi közösségek nemet mondtak erre. Ez az amikor szabadságot akarnak, igazságot, és méltányosságot akarnak. Hogy 1848. március 15-ét mennyire hatotta át a bibliai gondolat, azon nyilván a történészek el tudnak vitatkozni, de hogy egy nemzet egy emberként állt ki a nemzet méltósága és szabadsága mellett, az egészen bizonyos.
A forradalmi emlékezés csak a nagy drámai eseményeket tudja megmutatni Ha azonban közelebbről nézzük 1848. március 15-ét és mindazt, ami utána történt szabadságharc során, megrendülünk. Egy nemzet egy akarattal és egy hittel akart emberségre, méltóságra és szabadságra jutni. Isten újra meg újra arra késztet bennünket, engedjünk igazságának. S egészen bizonyos vagyok abban, hogy ez így van ma is Így volt akkor is, amikor Jézus a jeruzsálemi templomban vitatkozott, hiszen ne felejtsük el, a körülötte kirobbant vitát egy nagy szabadságharc emléke idézte föl. Amikor virágvasárnap bevonult Jeruzsálembe, a körülötte állók hozsánnát kiáltottak, pálmaágakat lengettek, s ezek korabeli zászlók voltak, a Makkabeus szabadságharc zászlói. Egy szabadítót üdvözöltek Jézusban, mert szabadok akartak lenni. Méltóságot, igazságot, tisztességet, becsületet akartak. Ma is meg kell kérdeznünk március 15-én: rendben van-e minden? Igazán szabadok vagyunk-e? (Vagy csak szabadosok. Mert ez utóbbiak vagyunk. Mindent lehet. Legfőképpen Isten ellen.) Méltányosak vagyunk-e? Gyakoroljuk-e magunkat az igazságosságban? Igyekszünk-e betölteni a szeretetet? Törekszünk-e arra, hogy amit jónak nevezünk, azt Istenben találjuk meg? És ha jóra igyekszünk, azt úgy tegyük, mint Isten rendelése és parancsa szerint valót.
És legvégül: úgy tesszük-e mindezt, hogy általa és vele Istent dicsőítsük. Ha visszatérünk a példázathoz és annak a kiinduló pontjához, mindent lekerekítve: erről van szó. Természetesen, ahogy mondottam, Isten dicsőítése nemcsak a magasztaló éneket jelenti. Nem csak a buzgó imádságot jelenti. Nem csak az istentiszteletet jelenti. Hanem az élet Isten dicsőítését jelenti. Vajon ma 2006. március 15-én kész-e a szívünk az ünnepen, és kész lesz-e a szívünk holnap, ünneptelen napon, meg holnapután, munkanapon Istent dicsőíteni? Amikor Isten megengedi nekünk, hogy szabadon megünnepeljük március 15-ét, és annak nevezzük, ami volt, ne felejtsük el, ez nem volt mindig így! Ezt az ünnepet a magyar történelem során sokszor eltagadták, átnevezték, sokszor nem lehetett igazán megünnepelni. Én például gimnazista koromban – nagyon jól emlékszem – mindig a debreceni kollégium bezárt kapui mögött töltöttem diáktársaimmal együtt március 15-ét, nehogy kimenjünk Petőfi Sándor szobrát megkoszorúzni. Most el lehet menni. Dee talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez kevés. Ez csak egy külső keret, ez csak egy lehetőség. Az igazi ünnep mindig Istenhez vezet el. Úgy, ahogyan a templomban Jézus bebizonyítja a vitatkozóknak, a firtatóknak, a szorongó, hatalmukat féltőknek, hogy az Isten temploma nem viták, hatalmi firtatások helye, nem az erőpolitika színtere. Ez a hely Isten dicsőségének a helye. De minden élet Isten dicsőségének a helye. Minden életterület Isten dicsőségének a helye. A történelem is. Megannyi ellentmondásával, tragédiájával, rettenetes vonatkozásával, melyektől összeszorul a szívünk, és csak azt kérdezzük, jó felé megy-e az ember? Jó dolgokban tanácskozik-e? Talán sokszor úgy tűnik, elveszés felé halad a történelem. A példázat azonban így fejeződik be: Mint gonoszokat gonoszul elveszti őket, a szőlőt pedig kiadja más munkásoknak, akik beadják majd néki a gyümölcsöt annak idején.
A történelemnek van egy Istentől meghatározott menete. Ez sokszor rejtett, sokszor nem látjuk, sokszor kell olyan szakaszokat végigélnie akár egy-egy nemzedéknek is, hogy ebből az isteni igazságból semmit nem lát. De mint mondottam, a példázat fekete-fehér. Egészen egyértelműen és világosan kimondja: Isten elveszi, és másoknak adja, azoknak, akik készek és hajlandók Őt dicsőíteni, neki élni, parancsait megtartani. S hogy miért lehetünk ebben bizonyosak? Jézus mondja: sosem olvastátok-e az írásokban: amely követ az építők megvetettek, az lett szegeletnek feje, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. A szegeletkő formátlan és alaktalan, de ez zárja be a boltívet. Az összes többi kő vagy tégla szabályos, egyforma. Így lehet építkezni. Ami viszont befogja a záródó boltívet, az nem hasonlít a többihez, az kilóg a sorból, annak nem más az alakja. A pallér kezébe veszi a követ és faragja, aztán fölteszi a falra, s talán egyszer félredobott egy követ, ez semmire se jó. Aztán, amikor bezárul a boltív, az a kő kerül elő, mert az zárja be a boltívet. Az a szegeletkő. Amelyik követ az építők megvetettek, félrevetettek, amelyik semmire se volt jó, amelyik gyengének, erőtelennek, alkalmatlannak tűnt, a gyenge, erőtelen alkalmatlan Jézus Krisztus, az Isten szenvedő szolgája, Ő lesz a szegeletnek fejévé. S majd – mondja Jézus utána a zsoltárverset – csodálatos ez a mi szemeink előtt. Ez az Isten titka.
Az Isten logikája, az Isten mértéke, az Isten eltervezése, más, mint az emberé. Mi az emberi erő, a hatalom, az ügyesség, és az emberi alkalmasság szerint mérünk. Isten azonban elküldötte Krisztust, akit az építők megvetettek, de a feltámasztott Jézus Krisztust Isten szegeletkővé tette. Ő az, aki számunkra bizonyítja, nem az ember eltervezése, hanem az Isten akarata érvényesül. Adja Isten mindannyiunknak, hogy ezen a mai napon, bárhol is veszünk részt ünnepen, bárhogyan és bármilyen formában is emlékezünk meg a régi hősökről, akik nagyot tettek, igazságért, szabadságért küzdöttek és harcoltak, ontottak vért és áldoztak életet, mi tudjunk úgy megemlékezni, hogy közben szívünket a szabadító Istenhez emeljük, akinek van terve és akarata az emberi történelemben is, s azt is beteljesíti, van terve és akarata velünk is, ezzel a nemzedékkel is, s azt is beteljesíti, és van terve és akarata velünk is, egyen- egyenként, és azt is beteljesíti. Hisszük, hogy úgy, ahogyan Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta, irgalmassággal, örökkévaló hűséggel és szeretettel.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jónás próféta engedetlensége, Isten elleni lázadása miatt bajba került, kivetették a viharban hánykódó a hajóról, mert kiderült, hogy ő a felelős a közelgő katasztrófáért. Ekkor Isten egy cethalat küld, az elnyeli Jónást, és most a hal gyomrában, a bezártságban imádkozik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy halálos veszedelemben van. Jézus egy alkalommal Jónás próféta esetét idézi, a három napot, amit Jónás a hal gyomrában töltött, és Jézus  ezt hasonlatul veszi, ehhez hasonlítja az Ő halálát és eltemettetését. Az Embernek Fia is három napig lesz a föld gyomrában – vagyis a halálban (Máté 12:40). Jónás tehát a halál kellős közepén van.
De talán feltűnt, kedves testvérek, hogy ebben a vészhelyzetben, amikor Jónás talán az utolsó imádságát mondja el, a próféta mégsem szabadulásért kiált – ahogy az egyébként természetes lenne –, s ezzel az utolsó lehetőséggel élve nem szól semmit a jövőről, s még a jelenről sem, hanem hálaadó imádságot mond, a múltra emlékezik. Végig múlt időben beszél - ezt az egy, felolvasott szakaszt kivéve! -, s arról szól, hogy Isten őt a Seolba vetette, a nagy mélység közepére, lesüllyedt a víz alá a hegyek alapzatáig, ezek a vizek körülvették a lelkét, a föld závárai bezárattak körülötte, - minden elveszett,  mindazáltal – folytatja Jónás hálaadó imádságát – Isten meghallgatta az ő segítségkérését, kiemelte életét a múlásból. Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, – mondja Jónás – megemlékeztem az Úrról és bejutott az én könyörgésem tehozzád a te szentséged templomába. Megrendítő, hogy a bajban levő ember nem a szorongató bajáról, elmúlással fenyegető nyomorúságáról beszél – beszélhetne! - itt a halál szélére sodródott, elveszéssel fenyegetett élethelyzetében nem a jövőért könyörög – pedig kellene a jövendőért könyörögnie! –, hanem egy magasztaló, hálaadó zsoltárban mintegy régi megtapasztalását mondja el. Persze, kiderül a szövegből, hogy ez az egykori megtapasztalás a jelen megtapasztalása, de mégis múlt időben beszél róla. Jónás ebben a hálaadó imádságában úgy beszéli el mindazt, ami ott vele történik és történni fog, mint ami már megtörtént. Most ünnepi megemlékezésünkben hadd állítsam  a középpontba ezt a különös fogalmazásbeli ellentmondást. Mert miközben most, nemzeti ünnepünkön a szabadságharcról, a forradalomról, a szabadulás nagy lehetőségéről, 1956 nagyszerű pillanatairól, napjairól beszélünk, és hálát adunk Istennek, hogy még szabadon megemlékezhetünk, aközben áthatja lelkünket a jelen nyomorúsága. Ha visszatekintünk arra, hogy Isten sokak imádságát, kérését meghallgatta, sokaknak adott szabadulást abban az időben, és aztán a bekövetkező nagy nyomorúság ellenére is megtartotta ezt a nemzetet, ez az emlékezés olyan támasz, olyan kiinduló pont lehet a számunkra, ami arra bíztathat bennünket, hogy most, a jelenvaló időkben – a cet gyomrában talán, vagy a háborgó tengeren talán, az elveszés felé, a süllyedés felé menve talán – mi magunk is úgy tudjuk megfogalmazni a jelen idő gondjait, bajait, nagy kéréseit, ahogyan Jónás fogalmazta: múlt időben. Engedje meg a gyülekezet, hogy ebben az ünnepi órában Jónás imádságához kapcsolódva kísérletet tegyek erre.
Azt mondja Jónás: „nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem, a Seol torkából sikoltottam és meghallottad az én szómat.” A mi időnk egyik megrendítő tapasztalata, mindennapos élménye, hogy nem hallgat meg bennünket senki. Nemrégiben megjelent a magyar társadalom fizikai-lelki állapotáról  egy hosszú, évek, évtizedek óta tartó kutatásnak egy részeredménye, és ebből az a megrendítő tény került napvilágra, hogy a magyar társadalom több mint a kétharmada teljes mértékben magánosnak tudja magát. Hétmillió ember érzi magát magányosnak, még akkor is, ha családban él, még akkor is, ha olyan munkahelye van, ahol nagyon jó a kollektíva, még akkor is, ha kiterjedt baráti kör veszi körül, még akkor is, ha templomba járó ember és gyülekezeti közössége van. A magyar társadalom több, mint kétharmada ma azt mondja: „egyedül vagyok, nincs kire támaszkodnom, nincs kinek elmondanom a bajomat, nyomorúságomat, nincs, ki meghallgasson”. A hihetetlenül kibővült tömegtársadalomban, vagy – ahogy szokták mondani –  a globális világban az egyén véghetetlenül magára marad, - ez megdöbbentő és megrendítő. S mi nem is soroljuk magunkat ezen honfitársaink közé, Jónás imádságához mi is kapcsolódhatunk, hogy bizony sokszor mi is úgy érezzük, hogy hiába sikoltozunk a Seol torkából, hiába kiáltunk, nem hallgat meg bennünket senki. Jónás azonban múlt időben mondja: amikor az Úrhoz kiáltottam nyomorúságomban, meghallgatott engem. A Seolnak, az elveszésnek, a halálnak a torkából sikoltottam hozzád és meghallottad az én szómat. Szabad nekünk ebben az évben, 2008. októberében is sok bajunk, nyomorúságunk közepette múlt időben is elmondani ezt. Sőt, talán eddig meg sem fogalmaztuk a bajainkat, el sem sikoltottuk azokat, mégis bízó szívvel  mondhatjuk: az Úr meghallgatott.
Aztán így folytatja Jónás: „mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe és körül fogott engem a víz, örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam. És én azt mondtam: elvettettem a te szemeid elől, vajha láthatnám még szentséged templomát!” Jelen idejű is lehet ez a megrendítő tapasztalat: elborít bennünket az áradat, s nem is tudjuk, hogy mi az. Anyagi gondok? Magány? Betegségek? Az ország megrendült állapota? A jövő elhomályosodása, vagy éppen az a mély, megrendítő belátás, hogy voltaképpen nincs jövő? Jónás leírása - mélységbe-vetettség, az örvényekben való elmerülés - azt a tapasztalatot fejezi ki, amit egyetlen egy szó is visszaad: süllyedés. A süllyedés a Biblia nyelvén az elveszést jelenti, mégpedig az Isten ítéletéből bekövetkező elveszést. Igen, testvérek, azt is el kell mondanunk, a jelen tapasztalatai alapján is, hogy sok bajunknak és nyomorúságunknak Isten ítéletének következménye. Isten ítél fölöttünk. Nem háríthatjuk el valamiféle ártalmatlanságra hivatkozva, hogy úgymond itt csak balesetek vagy félreértések történnek. Nem mondhatjuk – pedig mondhatnánk éppen e kép alapján! – hogy mint valami természeti katasztrófa zúdul ránk sok baj és nyomorúság. Ha fölidézzük Jónás könyvének az első részét, emlékezhetünk, éppen maga Jónás az, aki kimondja ott a háborgó hajón, hogy én vagyok az, az én bűnöm, az én Isten elleni lázadásom az, ami a többiekre is ezt a bajt és nyomorúságot hozza. „Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez  a nagy vihar rajtatok.” (Jónás 1:12)
A harmadik tétel, amit Jónás hálaadó imádságából szeretnék kiemelni, mély tapasztalat. Azt mondja a próféta: „a hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezárultak a föld závárjai felettem örökre, mindazáltal kiemelted az életemet a múlásból, oh Uram, Istenem!” Amikor Jónás a hegyek alapjáról beszél –  a zsoltárosok kifejezését használja. Az alapok a világot, az emberi társadalmat, a történelmet megtartó pillérek. Az egyik zsoltár egyenesen az alapok, fundamentumok megrendüléséről beszél (18.zsoltár), vagyis a történelemnek, a civilizációnak azoknak a szerkezeteit látja meginogni, amelyek – ha mi magunk, egyes emberek sodródunk is, elveszünk is – a társadalmat, az emberi közösséget megtartják és fönntartják. Az ember, mint múlandó, gondolhat önmagára úgy, hogy bejövünk a világba és kimegyünk világból. De mi lesz a gyerekeinkkel? Mi lesz az unokáinkkal? Mi lesz a társadalommal? Mi lesz az embervilággal, mely itt éli életét a történelemben? Jónás most egy olyan tapasztalatot mond el, ami igen-igen ritkán adatik meg. Igen ez egy mély prófétai tapasztalat: a hegyek alapjáig süllyedtem le. Lesüllyedtem, lemerültem az emberiséget megtartó és fönntartó oszlopok alapjáig. És azt látja Jónás, hogy nincs tovább, mert ezek az alapok is mintha az elveszésnek lennének kitéve. De így kiált föl: mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, oh Uram, Istenem! Mindazáltal. Amikor a politikában és a történelemben ezt a szót használjuk: forradalom, akkor kétfelé indul el a gondolkodásunk. Etimológiailag a szó egyik jelentése az hogy: felforrt valami! Forr a világ bús tengere, oh magyar – halljuk Berzsenyi nagyszerű versében, amikor arra buzdítja a magyarokat is, hogy álljanak föl, tegyenek nagyot! De a forradalom szó inkább a fordulat fogalmához kapcsolódik. Megfordul valami. Megfordul a kerék. Akik alul voltak, felülre kerülnek. Akik rabok voltak, szabadok lesznek, akik igazságtalanság közepette éltek, most igazságot kapnak. Ez a „mindazonáltal”, amit most Jónás mond, fordulatot jelöl. Így is fordíthatjuk, s az új fordítás így is fordítja: de! De te, Uram, kimentettél engem, de te Uram, megszabadítottál engem, én elmerültem, a vizek átcsaptak fölöttem, bűneimet következményét hordoztam, de te, Uram, megszabadítottál engem. Nyugodtan kimondhatjuk, testvérek, hogy Istennek is van forradalma, Isten is fordít a keréken, Isten is változtat a világon. Isten megjobbítja azt, ami rossz, Isten erőt ad az erőtelennek, Isten igazságot hoz az igazságtalanságban levőnek, Isten életet hoz az elveszőnek.
S végül, azt az egy mondatot emelem ki, amit Jónás már nem múlt időben mond. Pedig még a nyomorúság közepén van, pedig még az elveszésben van, pedig még süllyed, pedig még az alapok megrendülését látja, de már így mondja: az Úré a szabadítás. A Biblia logikája szerint, különösen az Ószövetségben van ez így, a jelen és a jövő idő egybetartozik. A héber nyelv nem is tesz különbséget a kettő között, amit jelenben mondunk, az már jövő, és amit jövő időben áll, az itt van jelen. Az Úré a szabadítás. Így is lehet ezt mondani: hogy itt és most az Úré a szabadítás, és úgy is lehet mondani: hogy az Úrnál lesz a szabadítás, mert az Úrnál van szabadítás és Ő ezt el fogja hozni nekem. És így fejeződik be Jónás imája: szólt az Úr a halnak és kivezette Jónást a szárazra. Szólt hát az Úr. Előbb szólt Jónás, hálát adott, dicsőítette az ő Istenét, ott a mélységben, a cethal gyomrában, a merülés közepette, ahol ember nem hallhatta magasztaló, hálaadó imádságát, Isten, akit ő magasztalt és dicsőített, meghallotta azt. Az Úré a szabadítás. Sokfelé fordulunk, sok mindenbe kapunk bele ma is, sok nehéz felhő gyülekezik az ország fölött, sok-sok gondunk van most is. Nem tudunk igazi örömmel, zavartalanul ünnepelni és emlékezni. Némelyek talán azt is mondják, hogy ami ötvenkét esztendeje történt, csak egy ritka pillanata volt a magyar történelemnek, de most minden-minden elveszni és semmisülni látszik. Mi mégis Jónás imádságával együtt, az ő szavait ismételve mondjuk hálaadásunkat, magasztalásunkat és bizonyságtételünket: nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem. Mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, körülfogott engem a víz, örvényeid és habjaid mind átmentek felettem. Körülvettek engem a vizek lelkemig, a hegyek alapjáig süllyedtem le, bezáródtak fölöttem a föld závárjai örökkön örökre - mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, oh Uram, Istenem! Az Úré a szabadítás.
Ámen

Kedves Diákok, kedves Pedagógusok, kedves Szülők, szeretett Gyülekezet!
Amikor valaki iskolába kerül, talán nem tudja, de előbb-utóbb maga is át fogja érezni, egyszerre csak a dolgok közepébe kerül. Nem ő maga lesz a központ, nem a diák és nem a tanár a központ, de mind a ketten, aki tanul és aki tanít, a dolgok közepén van. Ezt a természetesen csak akkor mondhatjuk, ha maga az iskola is a helyén van. Ha maga az iskola is úgy működik, azt a hivatást tölti be, amelyre hivattatott, amelyért felállíttatott, abban a rendben él, amelyet alapítói megszabtak a számára, és azt a szolgálatot, azt a küldetést valóban be tudja tölteni, amire rendeltetett. Mi ez a központ, amibe belekerül diák is, a kis elsősöktől kezdve a most induló gimnáziumi évfolyam növendékein át a tanárok, a pedagógusok és rajtuk keresztül diákokon és pedagógusokon keresztül természetesen a szülők, a család és a fenntartó egyház is? Ez a központ, ahogy az apostol megfogalmazza, az isteni világosság. Isten szólott: sötétségből világosság ragyogjon! Valamikor két-háromszáz évvel ezelőtt, amikor Európában az első nagy iskola-reformokat végrehajtották, nem is annyira a szakmai programok, a tanítani valók, a tanítás menetrendje, a különböző tárgyak egymáshoz való viszonya volt annak a reformnak a leglátványosabb része, hanem az, hogy az iskolaépületeken elkezdtek ablakokat nyitni. Mert korábban bizony az iskolák kis szűk ablakkal éppen csak a szellőztetésre elegendő alkalmatossággal működtek, és homályos gyertyafénynél vagy mécs-világnál kellett a diákoknak tanulni. Ám egy bölcs ember rájött arra, hogy a tanuláshoz világosság kell. Nem is lehet iskolát építeni, iskolát működtetni, ha a nincs meg a szabványok szerint megfelelő négyzetméter-számra megfelelő világosság. Minden gyerek tudja jól, aki jobbkezes is. Balkezes is, hogy hova kell ülnie, melyik ablakhoz, melyik lámpa mellé, hogy kellő módon láthasson. A tanuláshoz világosság kell. De tovább is vihetjük ezt, a tanulás, az ismeretek megszerzése világosságot teremt bennünk. Olyan az emberi elme, mint egy homályos erdő, sok minden van abban, élmények, tapasztalatok, félelmek, ismeretek, álmok, elgondolások, a fantázia megannyi játéka, de csak az teremt mindenben rendet, csak az mutat mindehhez világosságot, amit megtanulunk. Aki tudatlanságban él, az sötétségben él. Az apostol első szava: Isten, aki szólt, sötétségből világosság ragyogjon, erre a nagyszerű tényre utal. A világ teremtése így kezdődött, és szólt Isten: legyen világosság, és lett világosság. Világról, rendezett valóságról, ahol a dolgok a helyükön vannak, ahol az értékek értékek, ahol a tisztesség tisztesség, ahol a becsület becsület, ahol a munkának méltó jutalma van, ahol az ember adott szava valóban elfogadható és megbízható, ahol tudjuk mi magunk is, hogy hol a helyünk, az a világosság világa. Nincs még egy nyelv, amelyikben a világosság és a világ szó összetartozna. Világ ott van, ahol világosság van. Ahol sötétség van, ott tudatlanság van, ott félelmek vannak, ott kuszaság van, ott rendetlenség van. Ezért mondom azt, hogy aki iskolába kerül, az rögtön a dolgok közepébe kerül. De még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem ő maga a dolgok közepe.
Ezt fejezi ki másodsoron az apostol szava, amikor azt mondja: Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett. Ez a világegyetem, amelyben élünk, amelyben mozgunk, amelyben vagyunk, amelyben ismereteket akarunk szerezni, hogy ne tévedjünk el és a helyünkön legyünk, ez a világegyetem Isten csodálatos alkotása. És hogy ha a fejünkkel nincs is baj, ha az elménkben minden a helyén van, ha minden ismeretet meg is tudunk szerezni, mégis tudjuk, valahol baj van. Voltaképpen iskolára, pedagógusokra, tanárokra, nevelésre azért van szükség, mert talán nem annyira az eszünkkel van a baj, akinek van természetes esze, az úgyis megszerzi az ismereteket, szoktuk mondani, akinek van természetes felfogó képessége, az majd úgyis eljut arra az ismeretre, ami szükséges a számára. Azt mondja az apostol: Isten a szívünkben gyújtott világosságot. Vagyis azt akarja jelezni, hogy Istennek az a különös teremtménye, az a páratlan valaki, aki te vagy, aki én vagyok, aki az ember, aki önmagában egyedi mivoltában senki máshoz nem hasonlítható, mert mindannyian különbözőek vagyunk, ez az ember még igényel valamit, ennek az embernek az esetében a te esetedben és az én esetemben is még kell egy külön isteni munka, hogy a szívben is világosság legyen. Mert hogy is van a dolog? A kettő meg kettő az mindig négy . A fizika törvényei itt, ebben a templomban, az iskola épületében, otthon, a játszótéren, a barátok között, itt Magyarországon és a világ bármely pontján , a földgolyón és az univerzumban bárhol mindenütt ugyanazok. A kémiai elemek mindenütt ugyanazok. A fizika szabályszerűségei mindenütt ugyanazok. Hol hát a baj? A baj a szívvel van. A te szíveddel és az én szívemmel. Hogy az én igenem nem mindig igen, hogy a te igened nem mindig igen, hogy az én és a te és az ember adott szava nem mindig az. Hogy a tisztesség nem mindig tisztesség. Hogy a becsület nem mindig becsület. Hogy az élet jó rendje nem mindig jó rend. A szívben van a baj. Nem a tudásban. Ezért mondja az apostol, hogy Isten különös és titokzatos és nagyszerű munkája az, hogy Ő, aki a világegyetem megalkotását azzal kezdte: legyen világosság és lett világosság, egy új teremtő szóval a szívünkben is világosságot teremt. És az abban a pillanatban Isten szavára felragyog az emberi szívben is a világosság! Ebben a fényben már nem a világegyetem törvényeit, nem a több-kevesebb szorgalommal megtanulható faktumokat fogjuk megismerni, hanem Istennek a kegyelmét. Akkor nemcsak azt fogjuk megismerni és megérteni, hogy ez a világegyetem milyen csodálatos, és milyféle törvények tartják össze. Nemcsak azt fogjuk megérteni, hogyan működik a világ, hanem valami mást is meg fogunk érteni, nevezetesen azt, hogy Isten bennünket szeret. Mert mi a baj a szívvel? Mi a baj az emberrel? Valami ősi bizalmatlanság, valami ősi kétség. Mint amikor a gyermek szívébe beköltözik a gyanakvás: hogy, a szüleim azt mondják, hogy szeretnek engem, de biztos hogy szeretnek? Igen, a szüleim azt mondják, hogy a javamat akarják, de biztos, hogy a javamat akarják? És ez kicsi gyerekségünktől kezdve a kamaszkoron át végigkísér bennünket, és ennek mindenféle következménye van. Igen, azt hallottam valahol, hogy Isten szeret és a gondomat viseli, és megőriz engem, egy hajam szála nem eshetik le a fejemről az Ő akarata nélkül. Biztos, hogy így van? És kell nekem ennek az Istennek engedelmeskedni? Kell nekem az Isten törvényét megtartani? Nem lenne jobb, ha a magam ura és parancsolója lennék? Nem lenne jobb, ha én állítanám fel a törvényeket? És máris sötétség támad a szívben. De Jézus Krisztus által, az Ő halála és feltámadása által Isten világosságot támasztott a szívünkben, hogy megértsük, nemcsak ebben a világban van helyünk. Nemcsak ennek a világnak vagyunk alkotó eleme, hanem Istenhez tartozunk. Isten kedves gyermekei vagyunk. Most, ezen az iskolai évnyitón, amikor a gimnázium első évfolyama is útjára indul, hadd hirdessem mindannyiótoknak: az a világosság, amelyet a Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium szolgálni akar, nemcsak a világ jó rendje, nemcsak a világban megismerhető dolgoknak a továbbadása, tanításban, tanulásban, nevelésben és neveltetésben, hanem ez annak is a szolgálata, hogy mindannyiótok szívében világosság gyulladjon, megértsétek: Istenhez tartoztok, és Ő szeret benneteket. Istenhez tartoztok, és Ő hűséges hozzátok. Istenhez tartoztok, Ő értelmes célt adott az életeteknek. Nemcsak úgy vagytok itt éppen és véletlenül. Hadd szolgálja ez az iskola ennek a nagyszerű titoknak is a megértését és boldog elfogadását.
Legvégül azonban arról is szólni kell, hogy Isten nemcsak világosságot teremt, nemcsak ideadja számunkra ezt a megteremtett világegyetemet minden csodájával együtt, nemcsak világosságot gyújt az emberi szívben, mindannyiunk szívében. János apostol azt mondja levelében: Ő maga a világosság. „Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség.” Ha ebben az iskolában Istenről hallotok, ne fogjátok be a fületeket. Ne mondjátok, hogy pechem van, ide írattak be szüleim, ez egy obscurus iskola, itt még mindenféle vallásos dolgot is tanítanak, reggel imádkozunk, tanítás befejeztével imádkozunk, vannak hittanórák, időnként lelkészek is megfordulnak az iskola falai között, de majd csak túl leszünk rajta valahogy! Azért vagytok a dolgok közepén, mert ebben az iskolában is szólni fog a bizonyságtétel Istenről, aki maga a világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség. Bizony úgy van a világban, hogy ahol fény van, ott van árnyék is. Ahol fölragyog a világosság, ott megjelenik az árnyék is. Ahol fölragyog a nap, ott estére lenyugszik, és beáll az éjszakai sötétség. De Isten világosság. És Őbenne nincsen semmi sötétség. Mindazzal, amit nektek ad, nektek adja ezt az egész világot. A teremtés történetekor ezt olvassuk: és Isten a paradicsom kert közepére állította az embert és azt mondta, mindez a tiéd. Mintha azt mondaná: neked teremtettem. És Isten nektek adja Jézus Krisztust is, szeretetének pecsétjét és bizonyságát. De legvégül és döntő módon meghív benneteket. Azzal, amit ad, meghív. Azzal, amit nektek ajándékoz, elhív benneteket. Mert akkor boldog az ember, akkor lesztek ti is boldogok, hogyha tudjátok, bizonyosan, határozottan, szilárdan, Isten felé tart az életetek. Elfogadtam meghívását. Mostanában, ahogy zajlanak az iskolai évnyitók, látom az utcán, főleg kora délután, kinyílnak az iskolakapuk, és kis gyerekek nagy nehéz, hátizsákkal igyekszenek hazafelé. Meg látom, amikor reggel is mennek. Reggel olyan nehéz az a táska, olyan nehéz elindulni, a jó meleg ágyból kikászálódni, otthagyni a konyhaasztalon a félig kihűlt kakaót. De látom kora délután: nem olyan nehéz az a táska, mert hazafelé megyek. Mondják is: tudom, hogy hova megyek, jó helyre megyek, ahol engem várnak, és szeretnek. Milyen jó lenne tudni mindannyiótok felől, kis elsősök, másodikosok,és gimnazisták felől, hogy boldog emberek vagytok, mert tudjátok, hogy az egész életetekkel Isten felé tartotok, hazafelé. Isten világosság és nincsen Őbenne semmi sötétség. Azt kívánom a diákoknak, a pedagógusoknak, a tanárokkal szövetségben álló szülőknek, a fenntartó egyházmegyének, az iskola minden segítőjének, élje át boldog szívvel: Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség. Ő szólott: legyen világosság, és Ő támaszt a szívben is világosságot, hogy lássuk, tudjuk, elfogadjuk: szeret bennünket és átérezzük, minden napunk lehet szent igyekezet Őhozzá, benne beteljesedő boldog embernek lenni. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Bevezetőül két esetet hadd idézzek föl, meggyőződésem, hogy mindkettő segíteni fog a felolvasott ige megértésében és életünkre való alkalmazásában. Pápán diákokat vizsgáztattam, s az egyik ezt a tételt húzta: „Isten szentsége”. Láttam szegényen, hogy elpirul – valószínű, nem nagyon készült föl –, de kezdte mondani, ahogyan a diákok ilyenkor szokták: „a tétetem ez: Isten szentsége, Isten szentségéről fog szólni, a tételem, tételem címe: Isten szentsége” – s így tovább körbe. Mondtam, legyen szíves, lépjen tovább. S ekkor egyetlenegy mondat jutott eszébe: szent az, ami el van különítve. Hallgattunk három-négy percig, megismételte: szent az, ami el van különítve. Kérdeztem: mit kell ezen érteni? Azt kell érteni, hogy ami szent, az el van különítve. Eddig jutottunk ebben a nagyon sikeres vizsgázásban. Ám igazat is mondott a vizsgázó, hiszen szent az, ami el van különítve: szent helyek, szent alkalmak, szent idők, szent tárgyak, sőt szent emberek is – mind-mind ez különbözteti meg őket. Azért mondjuk felőlük, hogy szentek, mert a mindennapos, hétköznapos, profán alkalmazásra, megszólításra nem használhatók – el vannak különítve. Nyilvánvaló, hogy egy szent helyen, például egy templomban nem lehet akármit csinálni,– még egy református templomban sem, noha a mienk nincs igazán kicifrázva, hogy jelezze, mennyire szent hely.
A másik történet másfelé vezet el bennünket. Gyerekkoromban egyszer a családunkkal utaztunk, és Székesfehérváron át kellett szállni a pályaudvaron. Beérkezett a sárbogárdi vonat, leszálltunk, de már harsogta a hangosbemondó, hogy érkezik a második vágányra a vonat Budapestről és megy Nagykanizsa felé. Le kellett mennünk az aluljáróba, majd fel a második vágányhoz, futott hát az egész család, hiszen megjött a vonat. Én a bátyámmal vittem egy nagy szatyrot, én fogtam az egyik fülét, ő fogta a másikat. Ahogy fölértünk a lépcsőn, s futottunk a vonathoz, beleütköztünk egy lámpaoszlopba. Én jobbra, a bátyám balra, a szatyor meg ottmaradt középen, kiesett mindkettőnk kezéből, mi meg futottunk a szatyor nélkül tovább. De vissza kellett menni, s gyorsan valamilyen haditervet kieszelni, hogy vagy jobbra futunk, vagy balra – ezt el kellett dönteni. Egy darabig én is húztam magam felé, ő is húzta – aztán édesapánk ránk kiabált, hogy gyertek már, döntsétek el a dolgot.
Azért mondom ezt el, mert a mai igében olvasott történet velejét úgy éljük, mint amikor nagyon sietünk valahova, s céltudatosan biztosak is vagyunk abban, hova kell mennünk, tehát: nagyon igyekszünk. A vallásos életben is megjelenik ez az igyekezet. Valahova igyekszünk, nem akarunk lemaradni, valamire nagyon odafigyelünk, másra nem tudunk koncentrálni. S ahogy mi gyerekkorunkban nekiszaladtunk a lámpának, nekiszaladunk ennek a történetnek is – itt bizony meg kell állni. Mindent újra kell gondolni, ha el akarunk jutni a célhoz. El is mondom, kedves testvérek, mit értek ezen. Jézus idejében, ugyanúgy, ahogy a mi időnkben, voltak szent dolgok, szent idők, szent helyek, szent alkalmak, s voltak szent emberek is. A kor vallásos emberei, kik nagyon igyekeztek – s hova máshova, mint Istenhez, hiszen a vallásos igyekezetnek csak ez az egyetlenegy lehet a célja –, valahol elvétették a dolgot. Az is elmondottam, hogy nem mindent szabad szent helyeken és szent időkben. Nekünk sem szabad mindent. Jézus idejében azonban egy sor különös dolgot hozott az igyekezet, hogy megállapítsák, pontosan körülírják, mit jelent az, hogy szent, elkülönített, amit csak sajátos isteni célra lehet alkalmazni, igénybe venni, és semmi másra.  Ám az igyekvőket, akik felállították ezeket a szabályokat, lassan éppen ezek a szabályok akadályozták meg abban, hogy igyekezetük céljához eljussanak.
Természetesen, ehhez azt is tisztázni kellett, és ez ennek a történetnek a veleje, hogy mi az, ami szabad. Hiába tudjuk, hogy mit nem szabad, azt is meg kell tudnunk mondanunk, mit szabad. Erre az első és legtermészetesebb válasz, hogy az, amit szoktunk. Templomban azt szabad, amit szoktunk: istentiszteletet tartani. Esetleg, ha megszoktuk - hétköznap - egy-egy szép koncertet, esküvőt, gyászszertartást. Valami olyasmit, ami magasztos és emelkedett, s mindenképpen fölemel bennünket a traszcendens felé. De mit mondjak akkor én, de még a presbitérium is megtárgyalta ezt az ügyet, megkeresett jó néhány éve egy hölgy, aki arra kért, hogy hadd lehessen itt a templomunkban hétköznaponként egy-egy alkalommal szent táncot táncolni. Szépen le is vezette, hogy Dávid is táncolt, a zsoltárban is benne van: síppal, dobbal, hegedűvel táncoljatok. S ő újítani akar. Nem szoktunk táncolni – feleltem rá. De mennyi-mennyi mindent lehetne még szóbahozni. Egyszóval, két szokás mentén alakult ki az életünk: vannak a hétköznapi szokásaink, reggel felkelünk, bekészítjük a kávét, fölöltözünk, reggelizünk, munkába megyünk, asztalra verünk, végezzük a dolgunkat, elfenekeljük a gyermeket, civódunk a házastársunkkal, fölvesszük a fizetésünket, tervezünk, alkotunk – csupa-csupa hétköznapi dolog. Így szoktuk. Aztán a szent életben is vannak dolgok, amiket szoktunk. És a kettő élesen elválik egymástól. Ha ma már nem annyira, az nem előnyös. Sokszor látom, hogy szent napokon istentiszteletre gyülekvők hétköznapi módom jönnek, már nincs vasárnapi ruha, nincs külön készület, összemosódik minden, de ez nem jófajta összemosódás. És éppen itt tehetjük fel a kérdést: mit nem szabad tehát szent helyen, szent időben, szent alkalommal tartani és rendezni? Az újabb kor egyik nagy vitája például az, hogy szabad-e a templomban politizálni? De nem arról beszélünk itt, hogy szabad-e a templomban politizálni, nagygyűlést tartani – mondjuk, kampányok esetén egyik vasárnap ez a párt, másik vasárnap az a párt, és ki is sorsoljuk köztük, hogy ki melyik mikor kerül sorra,– nem, nem. Beszélhet-e a pap politikáról? Van, akik azt mondják, hogy egyáltalán ne beszéljen. Nemrégiben kaptam egy atyafitól egy levelet, aki azt javasolta, hogy politikusok társaságában lelkipásztor egyáltalán ne mutatkozzék. Abszurd, nyilvánvalóan a felvetés. Van, aki azt mondja: semmi mást sem szabadna a lelkészeknek, csak politizálni, mert minden a politikában dől el. De ez is szélsőség. Aztán szabad-e vasárnap moziba menni, tévét nézni? Jól emlékszem, gyermekkoromban, odahaza, nagyon sokáig nem volt tévénk – ez nem volt túl nagy kár! –, ám vasárnap nem mehettünk moziba. Vasárnap azt Úr napja. Akik ismerik a történelmet, jól tudják, hogy a keresztyénség életben időről-időre előjönnek ezek a kérdések: mit szabad vasárnap? Szabad vasárnap foci-meccsre menni, moziba menni, táncos rendezvényt tartani? Nemrégiben valakivel egy márciusi időpontról egyeztettem, és ő azt mondta, hogy egy jelzett napon nem tud eljönni, mert farsangi bált tartanak! Böjtben? – kérdeztem furcsállva. Nézett rám: mi az a böjt? – Bocsánat, akkor nem szóltam egy szót sem. Az viszont talán még nekünk is nyilvánvaló, hogy a templom előterében bankot nyitni nem szabad. Ahogy Kodály Zoltán gyönyörű feldolgozásának a szövege mondja: „és kötélből ostort fonván, kihajtá őket a templomból”. Jézus sem engedett meg mindent.
Aki ezt a történetet úgy akarja olvasni, hogy Jézus volt a vallásos zsenik közül a legliberálisabb, az téved.  Jézus volt a legkonzervatívabb. A vallásos zsenik egyébként mind konzervatívok. És ezt a felolvasott a történet be is bizonyítja számunkra. Nem arról szól, hogy mindent szabad, nem arról szól, hogy a szent helyen, szent időben, szent alkalmakkor mindent lehet nekünk. Egyáltalán nem. Jézus azt akarja megmutatni, hogy miért van szent hely, miért van szent idő, miért van istentisztelet, miért van jelen a mi világunkban a szent, a szent – ahogyan az én egyszeri diákom mondta újra meg újra –, ami el van különítve. Mi végre különít el az Isten? Ha a történetet megnézzük, két szakasza van, de mindkettő valamilyen nagyon mély és legyőzhetetlen emberi szükségből indul ki. Az éhségből és a betegségből. A filozófusok és a nagy antropológusok szerint több ilyen van még, de ez a kettő mindenképpen ősprobléma. Karl Jaspers használta ezt a kifejezést még a 20. század elején. Betegség és éhség! Az ember szükségére, kiszolgáltatottságára, védtelenségére, elesettségére mutat. Ha visszalapozunk az Ószövetségbe, jól látjuk, hogy az ószövetségi törvények igen erőteljesen, minden más régi, egykori törvénytől eltérően és azokat messze fölülmúló módon segítik, erőltetik, ösztökélik, hogy ezekre a szükségekre megtaláljuk a megoldást. Kezdjük az elsővel.
Én nem találtam a régi, antik, ókori törvényekben ahhoz foghatót, ami a Mózes törvényében áll: a szántón, a szőlőskertben, a gyümölcsösben aratáskor terményt kellett hagyni. Ez volt a mezgérelés a törvénye. Szüretkor a gyümölcsből kellett hagyni a gyümölcsfán, a tőkén. Miért parancsolja ezt a törvény? Azért, hogy az arra járó özvegy, árva és jövevény szedhessen (mezgérelhessen) belőle. A gabonát sem lehetett teljes egészében bearatni, illetve le kellett vágni, de a marokszedőknek a kalászokból ott kellett hagyni a szérűn, nem köthettek fel mindent a kévékbe. Van erre bizonyíték is, Ruth könyve. Az idegenből hazaérező Naomi és a menye aratáskor kimennek szedegetni – de mint nem hivatásos aratók, hanem mint szemezgetők, akik az aratók után az elhullt kalászokat szedegetik össze. Mikor Boáz látja a szerencsétlen asszonyt és a menyét, szól az aratóknak és a marokszedőknek, hogy többet hagyjanak el. Nem azt mondja, hogy egyáltalán hagyjanak el –, hanem azt, hogy többet! A jó puritánok még a 18. századi Angliában is hoztak ilyen törvényeket. Mégpedig azért, mert Isten népe ezzel tudta kifejezni a szolidaritást, a mások iránti törődését. Mindig kellett lenni fölöslegnek. Vagyis a hétköznapi életben is, aratáskor, szüretkor is keletkezett valami, ami szent volt, elkülönített a szegények, a jövevények, az árvák és az éhezők számára. Nem lehetett hozzányúlni. Nem lehetett bevinni a csűrbe. Nem lehetett mindet présbe tenni, befőzni, nem lehetett vele kereskedni. Igen, tudom, egy közgazdász a szívéhez kap ilyenkor, s azt mondja – ez borzasztó, romba dől a nemzetgazdaság! Hogy az egyik hagyjon a másiknak, csak úgy? Nem. Inkább jöjjön az állam, az állam majd mindent begyűjt,  és szétosztogatja – van ilyen filozófia is, kedves testvérek. Ez azt  mondja, nem kell otthagyni az embereknél, azt, amijük van, az emberek megbízhatatlanok. Majd az állam bearat mindent, aztán kiosztogatja. De mégsem. Amit otthagytak a szántón, amit otthagytak a gyümölcsösben vagy a szőlőtőkén, az szentté vált a mózesi törvények értelmében. Erről szól a történet első fele: megéheztek a tanítványok, s mivel a mózesi törvény lehetővé tette, letértek az országútról, be a vetésbe – s ó, mennyi az, amit letéphet, kidörzsölhet a markán kifújja belőle a pelyvát és elfogyasztja? Ezen dől össze a nemzetgazdaság? Ezen nem dől össze a nemzetgazdaság! De ha nem tehetik meg, elvész a testvériesség. Ha nem tehetik, elvész Istennek az a szent parancsa, hogy az Övéi, akiket kiválasztott, a szentek orvosolják ezt az ős-bajt, az éhséget.
A történet másik fele még egyszerűbb. Jézus bemegy a zsinagógába, ahol nem kezdeményez gyógyítást – bár egyébként sokszor Jézus kezdeményezi azt –, most nem ő kezdeményezi, most provokálják. Odavisznek egy elszáradt kezű embert, egy bénát, s megkérdezik Jézustól, hogy szabad-e szombat napon gyógyítani. Máté evangélista megjegyzi, hogy csak azért kérdezték, hogy vádolhassák őt. Tudták jól, hogy ha már odavitték ezt a beteget, Jézus meg fogja gyógyítani. Tudták jól, hogy Jézus – amikor csak irgalmat gyakorolhat, kegyelmet eszközölhet, áldhat – nem fogja azt mondani: bocsánat, most szent idő van, most nem lehet. Itt csúcsosodik ki az egész történet nagy drámája. „Most nem gyógyíthatunk, mert szent idő van! Most nem téphetek neked kalászt és nem szeghetek neked kenyeret, mert szent idő van! Most nem tehetek jót, és nem lehetek irgalmas, mert most szent idő van!” – milyen ismerős ezeknek a mondatoknak a lényege! Nem azért, nem tehetem, mert nem érek rá – ezt hétköznap szoktuk mondani. Nem azért nem tehetem, mert nincs – ezt ínségben szoktuk mondani. Nem azért nem tehetem, mert másnak tartogatom, hanem azért, mert szent idő van! – vagyis nincs rá alkalom! Itt fordul teljes egészében visszájára az, amit Isten a törvényében rendelt. Itt következik be ahhoz hasonló,  amit én meg a bátyám átéltünk, mikor nagy igyekezetünkben, hogy elérjük a vonatot, szinte visszájára fordítottuk a kalandot, nekiszaladtunk az oszlopnak. Az igyekezet. Jézus most arra tanít, hogy soha ne felejtsd el, miért rendelte Isten a szent helyet, a szent időt, a szent alkalmat. Soha ne felejtsd el, hogy miért különítette ezeket el! Ne felejtsd el.
Nemrégiben egy német teológus mondotta – igen szellemesen, németektől nem is tudom, hogy telik ki ilyen – azt mondja, hogy a mi időnkben nem az a baj, hogy az emberek elfelejtették Istent, hanem az a baj, hogy elfelejtették, hogy mikor felejtették el. Már azt is elfelejtették, hogy mikor felejtették el. Jézus korában is így volt ez. Nem az volt a baj, hogy elfelejtették Istent, hanem elfelejtették, hogy mikor. Mert elfelejtették, hogy mire való a templom, elfelejtették, hogy mire való a hetedik nap megünneplése, elfelejtették, hogy mi az irgalom. Azt mondja Jézus: ha tudnátok, mi ez: irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat. Milyen megrendítő, hogy ebben az Istent elfelejtő világban, és ha Istenről megfeledkezett, akkor istentelen világ is, melyben mi élünk, újra meg újra csak arról hallunk: áldozat, áldozat! Áldozni. Az elmúlt heteknek is van itt szomorú aktualitása: még mindig nem tudjuk, ki építette föl annak idején a besúgó-hálózatot! Még mindig nem tudjuk, kik működtették, még mindig nem tudjuk, kik olvasták a jelentéseket, még mindig nem tudjuk, milyen döntéseket fogatosítottak, milyen előnyeik származtak ebből, és hol vannak ők, milyen állásban, milyen posztban, milyen javadalommal vagy nyugdíjjal. De azt a szerencsétlent, akit megszorongattak, megzsaroltak, aki elhitette magával – és ez is szerencsétlenség! – hogy ha hamisat jelent, kitol a hatóságokkal, őt most föl lehet áldozni az erkölcsi ítélet oltárán. Mert az erkölcsi ítélet jogos, kedves testvérek. Hiszen megfigyelt és jelentett. Besúgott. Ártott a másiknak. Nem mentesülhet az ítélet alól! De halljuk-e most: irgalmasságot akarok, nem áldozatot, megkegyelmezett embereket akarok, és nem áldozatokat?! Éhségben megelégített embereket akarok, betegségből meggyógyítottakat, eltévedt, de útra találtakat, Istent elfeledett, de Őrá  újra emlékezőket akarok. Ez az örök törvény. Ezért rendelte Isten a törvényt, és erre ösztökél a törvény. Tehát nem az igyekezettel van a baj, hanem ha elvétjük a célt. Beteget gyógyítani, éhezőt megelégíteni, mezítelent felruházni, börtönben lévőt meglátogatni, bűnöket megbocsátani, vétkest feloldozni, elrontott, kárhozatra futó életet Istenben újra kezdeni, - ezért vannak szent helyek, szent alkalmak, szent idők. Újra kezdeni. Kedves testvérek Jézus ennek a csodálatos újrakezdésnek a lehetőségét hozta és hirdette. Ha nagyon röviden össze akarjuk foglalni csodálatos szavait, Jézus semmi egyebet nem hirdetett és nem mondott: térjetek meg, elközelített az Isten országa. Ezt nagyon egyszerűen így tudom mai nyelvre lefordítani: kezdjétek újra, Isten hatalma erre lehetőséget ad nektek. Hogyan újra? Vissza kell menni oda, ahol az ember eltévesztette, elbuzgólkodta, eligyekezte, és onnan újra indulni, immár Ővele, Istenben Isten irgalmával és szeretetével. Ha tudnátok, mi ez: irgalmasságot akarok, nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat. Jézus véd bennünket, és útba is igazít bennünket. Áldozatot hoz értünk, és tanácsol bennünket. Feláldozza életét a bűnök eltörlésére, és visszahív a kezdethez, hogy Istenben kezdjük újra az életünket. Ezért vannak szent idők, szent helyek, szent alkalmak. Hogy emlékezzünk: Istenben kezdődik az életünk. Emlékezzünk: Istenben van életünk boldog célja. S hogy újra erőt, bátorítást kapjunk a szent helyeken, a szent időkben, a szent alkalmakon. S reménységet, hogy ha Őbenne élünk bizonnyal Őhozzá fogunk eljutni. Segítsen bennünket ebben Isten áldott Szentlelke.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvérek!
Talán 20 esztendővel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy Isten megengedi nekünk, hogy egy lebomló, megszűnő rendszer, a kommunizmus áldozatairól az év egy-egy adott napján méltósággal megemlékezzünk. Ma Isten kegyelméből ezt megtehetjük. Visszatekintünk azokra a milliókra, (tíz vagy százmilliónyi emberre) akik egy rendszer áldozatai lettek. Egy olyan megstrukturált bűnnek a taposó malmába kerültek be, ahonnan nem volt visszatérés, és sokszor nem is tudjuk, miért történt az, és miért kellett úgy lennie.
A felolvasott ige a mennyei istentiszteletre vezet bennünket, melyen a Bárány Jézus Krisztus feltöri a pecséteket, és egy-egy pecsét feltörésekor a történelem egy-egy nagy titkának feltárulkozására kerül sor. Olyan titkok ezek, melyek megértésére öröktől vágyik az ember. Jól elmondja ezt a Jelenések Könyve bevezető része is, amikor behozzák a hét pecséttel lepecsételt könyvet, melyben ott van minden titok, ott van elrejtve minden, majd elhangzik a kérdés: kicsoda méltó e könyv pecséteit megtörni, és e könyv beszédeit olvasni? És János, aki látja a mennyei istentiszteletet, magáról mondja: igen sírtam, mert nem találtam sem égen, sem földön méltót, ki megnyithatná e könyv pecséteit. Csak Jézus Krisztus méltó erre. S azt hinnénk, hogy amikor az ötödik pecsét feltöretik, választ kapunk a nagy kérdésre: miért. Vagy legalább arra a kérdésre, hogy kit, hogyan, mikor, milyen körülmények között. De egy szóban végül is most ez az igazán nagy kérdés: miért. Miért történhetett ez meg? Miért változhatott olyanná a világ, hogy a földgolyó egyharmadát elárasztotta, fogságban tartotta egy rendszer, mely első pillanattól azt hirdette magáról: gyilkolni fog. Hogy volt ez lehetséges? De milyen megrázó, hogy amire a történészek, történet-filozófusok, a kutatók, a politikusok – és meggyőződésem szerint – minden jó érzésű ember keresi a választ, hogy miért, erről most nem hallunk semmit. Azért nem hallunk semmit, mert ez a mi dolgunk. Nekünk kell tudni megmondani, miért történhetett meg mindez. Miért születhettek ilyen rendszerek? Miért hagyta ezt az ember? Miért nem volt elég erős, hogy ellenálljon? Ezeket a kérdéseket mi tesszük fel, és ezért nekünk kell rá felelni. A szentek és a mártírok nem ezt kérdezik. Ők azt kérdezik: meddig? Meddig még, Uram, hogy nem ítélsz? Meddig még, Uram, hogy nem vetsz ennek véget? És ez az igazi ősi kérdés. Mert amikor azt kérdezzük, honnét a rossz, miért van gonosz a világban, miért uralkodhat ez el, csak úgy teljes és jogos a kérdésünk, ha a szentekkel, a zsoltárosokkal, a nagy szenvedőkkel, a mártírokkal, a vértanukkal, az áldozatokkal együtt kérdezzük: meddig? Mert nem elég tudni miért. Hiszen azt tudjuk, hogyne tudnánk. Miért? Azért, mert az ember fellázadt Isten ellen. Azért, mert az ember önmagát akarja abszolúttá tenni. Azért, mert az ember önmaga istene kíván lenni. Ehhez princípiumokat keres, mert ami isteni, az princípium. Keresi ezt a vérben, és épült erre is őrült gyilkos diktatúra. Keresi ezt az osztályhatalomban vagy osztályuralomban, keresi a pénzben, keresi a végtelen szabadságban. Tudjuk a feleletet a miértre. De most a szentek és a mártírok azt kérdezik: meddig. Mégpedig azért kérdezik, mert az igazi emlékező, nemcsak visszafelé tekint, nemcsak az okokat, a helyszínt, a szereplőket, az áldozatokat és a tetteseket akarja látni, előre felé is tekint és azt is kérdezi: meddig még, és nekünk is így kell tenni ezen az emléknapon. S meglehet, nem tévedünk, ha a mai Magyarországon ezt még kérdeznünk kell. Meddig még? Meddig még a gondolat bénultsága? Meddig még, hogy ránk lehet pisszegni? Meddig még, hogy emlékezni sem lehet igazán? Meddig még, hogy ellegyintik a bűnt, és azt mondják, hogy az nem számított, nem is volt? Meddig még, hogy sokan úgy érzik 15 évvel a szovjet csapatok eltávozása után is, hogy csak odahaza, titokban önmagukkal beszélhetik ezt meg? Meddig még?
Az emlékezők előre is tekintenek. Amikor azt kérdezzük, miért van itt velünk a rossz, azt is kérdeznünk kell: meddig? Ezért áll itt ez a kérdés, a Mennyei Jelenésekről szóló könyvben, amely Isten országa boldog elérkezésére tekint előre. Igen, addig, – hallatszik a válasz–, amíg be nem telik a titokzatos szám. Amíg be nem telik az Istenért, az igazságért, a Jézus bizonyságtételéért áldozatot hozni tudó és magukat is megáldozni kész emberek száma. Nem tudjuk mennyi ez a szám, nem is ezt kell nekünk tudni. Hanem azt, hogy egyszer betelik a szám, és egyszer véget ér. Egyszer véget ér az ember önistenítése, egyszer befejeződik, amit a bűneset óta hordoz magával az ember, mint gyógyíthatatlan betegséget, melybe újra meg újra visszaesik, hogy a másik istene akarjon lenni. De egyszer majd lesz olyan idő, amikor elég lesz az embernek, hogy ember. És nem kell azt éreznie, hogy a másik istenévé kell lennie akár oly módon is, hogy feláldozza a másikat. S ebben bizonyosak lehetünk, és azért mondhatjuk ezt, mert az önmagát megáldozó Jézus Krisztus óta nincs áldozat. Az önmagát megáldozó Jézus Krisztus óta – mert az Ő áldozata minden bűnt és vétket eltörölt – , már nincs áldozat a szónak abban az értelmében, ahogy a magát istenítő ember áldozatot kívánna. Milyen sokat lehetett hallani 30,40,50,70 éve, hogy némelyeknek meg kell halni, hogy legyen egy igaz, tiszta és jó rendszer. Aztán, hogy ezek a némelyek néhány milliónyian, százmilliónyian lettek, néha még ma is halljuk cinikus történészektől, ezek csak számítási kérdések. De mi hisszük, hogy Jézus Krisztus elvégezte a bűnért való áldozatot, és felszabadította az embert az igaz szeretetre, az igaz emberségre. Mi is joggal kérdezhetjük: mikor jön el, mikor az embernek elég lesz, hogy ember? Akkor és abban a pillanatban – emlékező Gyülekezet, kedves Testvéreim – amikor az ember megtalálja igazi Istenét. Ezért is kell ennek a számnak betelnie. Kik ők? Ők azok, akik az Istenért, az Istenről való bizonyságtételért szenvednek. Ők azok, akik nem hirdetnek nagy politikai programot, nem hirdetnek világmegváltó tanokat, nem szerveznek felszabadító hadseregeket, nem irányítanak mozgalmakat, csak azt mondják: az embernek van Istene, az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság Isten. Az embernek van Istene, és ez az Isten az, aki tökéletesen kiábrázolta magát Jézus Krisztusban. Mindezért emlékező Gyülekezet, kedves Testvéreim, amikor fejet hajtunk sok-sok millió ártatlan és igaz áldozat előtt, s miközben újra felvetjük mi is a kérdést úgy, ahogy a mennyei istentiszteleten elhangzik, és nem hangzott ünneprontásnak: meddig még, Uram? – akkor bízó szívvel tekintsünk a jövőbe. Isten az Ő csodálatos kegyelmével elrendezi, hogy elég legyen az embernek, hogy ember. S ha igaz és méltó a mostani ünnepünk, akkor a ti szívetekben már elrendezte. Ezért nemcsak az áldozatokról kell megemlékeznünk, nemcsak a tetteseket kell megneveznünk, hanem, ha igazán jól akarunk emlékezni úgy, hogy a jövőbe tekintünk, elkezdjük számbavenni azokat is, akik életeket mentettek, akik másokat megóvtak, akik a magukét áldozták másokért. Itt az ideje, hogy erről, a második vészkorszakról, a kommunizmusról oly módon is megemlékezzünk, hogy megtaláljuk benne az igaz embereket. Tisztelettel bejelentem, hogy a Dunamelléki Egyházkerület mozgalmat kezdeményez: alapítsunk díjat, emlékezzünk meg azokról, akik a nehéz időkben, az üldöztetésekben a maguk életét sem sajnálva óvtak, védtek, mentettek másokat. Miért? Mert ők is látták a jövőt, mert ők is tudták, hogy nem lesz mindig így. Mert ők is tudták, hogy Istené és Isten szeretetéé a végső szó. És csak azért érdemes élni. Meddig még, Uram? – kiáltanak a vértanuk, a szentek és mártírok. Meddig még Uram? – kiáltunk mi is sokszor látva elesett közállapotunkat, de halljuk a választ: addig, amíg a szám be nem telik, addig, míg neked nem elegendő, hogy ember vagy. Ha elég lesz az embernek, hogy ember, akkor megtalálta Istenét, Istenében a szabadságát, a szabadságban a szeretetet és a szeretetben a tökéletes igazságot. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az evangélium egyik legszebb történetét hallottuk. Az ötezer ember megvendégelésének, vagy más cím szerint a kenyérszaporítás csodájának elbeszélése valóban nagyon szép, hiszen nemcsak felemelő és szükséges kérdések foglaltatnak benne, hanem szinte az egész életünk remélt beteljesedése is. És amint ezt a történetet Máté evangélista elmeséli, valóban nagy isteni titkok és mélységek nyílnak meg előttünk. A történet felejthetetlen is, hiszen – ezt szögezzük le mindjárt – ha csodát látunk, hallunk, tapasztalunk, bizonyosan nem felejtjük el. Nagyszerű dolgokat, eseményeket, történeteket is el tudunk felejteni, még olyanokat is, melyek egy életre meghatároznak bennünket, ám abban egészen bizonyos vagyok, hogy ha csodát tapasztalunk, azt soha nem felejtjük el. Ám ahhoz, hogy ezt a történetet a maga igazi mélységében megérthessük, valamint, hogy miért éppen most kerül sor a kenyérszaporítás csodájára, ahhoz néhány előzményt is figyelembe kell vennünk.
Jézus nyilvános szolgálata során számos alkalommal történt, hogy nagy tömeg jelent meg körülötte. Vagy azért, hogy a tanítását hallják, vagy hogy a betegeiket Jézus meggyógyítsa, vagy csak azért, mert kíváncsiak voltak. Tehát többször olvasunk arról, hogy nagy tömeg gyűlt Jézus köré, de most olvasunk először arról, hogy Jézus úgy rendezi, hogy az Őhozzá kilátogató tömeget meg is vendégelje. Bizonnyal máskor is bekövetkezett az, amit most a tanítványoktól hallunk: este van már, sok ember van itt, bocsásd el őket, hadd menjenek el a környező falvakba, szerezzenek maguknak eleséget. Egy másik alkalommal – amit Lukács evangélista idéz - az egyik tanítvány azt mondja: „engedd el őket, nehogy elhulljanak az úton az éhségtől”. Tehát máskor is támadhatott ilyen helyzet: Jézus késő estig tanította az embereket, akik a környező városokból, falvakból érkeztek, és nyílván fáradtan, éhesen, elcsigázva voltak ott. Miért éppen most vendégeli meg őket? Ha az előzményeket olvassuk, két nagyon szomorú történetet találunk a 13. rész végén és itt, a 14. rész elején, s mind a kettőnek ezt a címet lehetne adni: a próféta kudarca. A 13. rész végén azt olvassuk, hogy Jézus visszamegy Názáretbe, ahol a zsinagógában tanít, s bár mindenki ámul, mégis fölcsattan egy hang: nemde-nem Máriának a fia ez, nemde Jakabnak, Józsénak, Júdásnak a testvére ez és nem itt élnek közöttünk nőtestvérei? Honnét van tehát benne mindez? Jézus ekkor szomorúan azt mondja: nincsen próféta tisztesség nélkül, hanem csak a maga hazájában és házában. A prófétát mindenütt megbecsülik, csak a saját hazájában és házában nem. Milyen nehéz odahaza prófétának lenni! Milyen nehéz az igazságot kimondani olyan környezetben, ahol ismernek bennünket, tudják, kik vagyunk. Jézusnak is feltehették a kérdéseket: nemrégiben még itt voltál közöttünk, apád műhelyében dolgoztál. Nemrégiben ugyanolyan voltál, mint mindenki Názáretben. Honnét van nálad mindez? Honnét szedted, mert tőlünk bizonnyal nem?! A mi iskolánkban, környezetünkben, a családodban ezeket nem tanulhattad. Nehéz a prófétának az igazságot elmondania.
Ráadásul, a próféta – ha szabad ezt mondani – közvetítő. A próféták sosem úgy állnak előttünk, mint akik a magukén állnak, egyikben sem azt látjuk, hogy egyszercsak történik az életükben egy fordulat, megvilágosodnak, vagy éppen megérik bennük valami nagyszerű igazsággá mindaz, amit tapasztaltak, gondoltak. A próféta közvetítő, mögötte isteni hatalom áll. Hogyan hát? Ez a suttyó gyerek nemrég még itt focizott közöttünk a többi gyerekkel, s most valami isteni hatalom jelenik meg mögötte?! Ez lehetetlen! Továbbá, a prófétának a saját hazájában nincsen becsülete, ha mindenütt egyebütt van is. Emberi szavakkal, a saját mondataival adja tovább az isteni üzenetet! Embereket szólít meg, hogy az isteni igazságnak hódoljanak. Ő szólítgat bennünket? Miben különbözik ő tőlünk? Ő parancsol nekünk? Mennyivel nagyobb ő, mint mi vagyunk?
S hogy ez mennyire így van, azt a következő történet világítja meg. Heródes, a negyedes fejedelem kivégeztette Keresztelő Jánost. Pedig – ahogy leírja az evangélista is – ez a Heródes tisztelte Keresztelő Jánost. Mi több, félt tőle. Adott a szavára. Meddig? Nyílván addig, amíg Keresztelő János általánosan hirdette az isteni igazságot: térjetek meg, mert elközelített Isten országa. Ó, kedves testvérek, ezt az üzenetet bárki boldog szívvel magához öleli, mígnem a próféta reá mutat, s azt mondja: „te is!” Amikor Keresztelő János rámutat az őt becsülő Heródesre és azt mondja: nem szabad neked így élned, vagyis amikor a „térjetek meg” egyes szám második személyben hangzik: térj meg!,  mindjárt baj lesz. Mégis úgy van, hogy az ember Istennel a dolgát csak maga rendezheti. Ne bújhatok el egy közösség mögé, az emberek mögé, egy hagyomány mögé, egy szép gondolat mögé –egymagam állok Isten előtt, szemtől-szembe Vele. Keresztelő János Heródest is felszólítja megtérésre, megváltozásra, és ő rögtön ellenségévé lesz. Heródes rettenetes bűnben élt, vérfertőző kapcsolatban, saját testvére feleségével, de senki nincs, aki ezt meg merné mondani neki. A népek úton-útfélen pletykálnak róla, a korabeli bulvár-lapok is utalgatnak rá, de nincs, aki szemtől-szembe azt mondaná: meg kell megváltoznod! Ó, de könnyű az igazságért általában kiabálni, de amikor a próféta ujja a szívünkre irányul és azt mondja: te vagy az, akinek meg kell térni!, elkezdődnek a bajok. Nincs hát becsülete a prófétának se a maga hazájában, se a maga házában.
Azt is lehetne mondani, és szinte Jézus is erre enged következtetni: kudarc az egész! Kudarc, hogy miután Keresztelő János föllépett a Jordán mellett, egy helyi bábkirály kivégezteti őt, az Isten országa hírnökét. Kudarc, hogy miután Jézus Keresztelő János nyomdokán hirdette Isten országa jó hírét,  föltárta Isten véghetetlen szeretetének nagyságát, betegeket gyógyított, poklosokat tisztított, ördögöket űzött – saját otthonában lefitymálják. Nem kell! Egyszer egy lelkipásztorról mondták, ki viszonylag fiatalon, megkeseredve, sok hányattatás után összeroppant: abba halt bele, hogy kitette a szívét, és kiverték a kezéből. Nem kellett, megtaposták. Názáretben arra hivatkozva utasítják el, amit csak a honfitárs tud róle. Keresztelő Jánost életét  Heródes mámoros ígérete oltja ki, egy szép lány táncáért odaígér mindent, s csakhogy e szavát ne érje vád, lefejezteti Jánost! Isten szava alatta marad a rokoni pletykának, Isten szava alatta marad egy részeg ígéretnek. Kudarc, kudarc, kudarc. Nem kell az Isten országa, nem kell Isten szeretete, nem kell Isten igazsága, nem kell az, ami eljön Isten országa teljességében.
Egyes Biblia-magyarázók szerint éppen emiatt igyekezett Jézus egy puszta helyre egyedül. Mintha maga Jézus is belátná egy pillanatra, hogy nagy a kudarc, jobb lesz visszavonulni, puszta helyre, egyedül. Mintha a magános hajóút azt célozná, hogy az egészből ki kell lépni. Ismerjük ezt az érzést.  Mindenki elárul, mindenki becsap, senkinek nem kell az szívem gondolata. Lehet is idézni  az erdélyi költő, Szilágyi Domokos fanyar versét: Ti csak játszatok,/ én majd őrzöm a látszatot.” A nagy misszionárius, orgonista orvos, Albert Schweitzer azt jegyzi meg erről a szakaszról egy igehirdetésében: Jézus odaállt a történelem szekere elé, hogy föltartóztassa a katasztrófába rohanó világot, ám a történelem szekere átgázolt rajta. Magára marad.
És mégsem marad magára! Amint meghallják az emberek, hogy Jézus hajóba ült, mennek utána. És oda se ér céljához, már ott vannak az emberek. Viszik a betegeiket, hogy gyógyítsa meg őket, és ő egész nap gyógyít. Aztán ötezer embert megvendégel, megszaporítja a kenyeret. Aztán az éjszakai viharban lecsillapítja a háborgó tengert, megmenti tanítványai életét. S  mikor partra ér viszik újra a betegeket, s már nemcsak gyógyít, hanem engedi, hogy megérintsék a ruhája szegélyét és meggyógyulnak általa. Úgy lehetne mindezt megfogalmazni, hogy itt a válasz: ez a Jézus válasza. Őt és Keresztelő Jánost elutasítják. A prófétát utasítják el. Az Isten igazságát utasítják el. Az Isten szeretetét. Nem is értjük. Vagy értjük, kedves testvérek, hogy miért? Hány ilyen hárító mozdulat van a mi életünkben is! Hányszor ölelnénk szívesen magunkhoz az Isten szeretetét, igazságát, de mindig közbejön valami: egy kétség, valami gond, egy elintéznivaló. Milyen megrendítő, hogy az emberben több a nem, mint az igen. Az emberben több a vonakodás, mint a szabad önátadás.
De Jézus felel: csodákkal felel. Igen, ezek a csodák Jézus feleletei. Lukács evangélista leírásában hozzáteszi, mikor Jézus meglátta a sokaságot, megindult a szíve. Máté ezt így mondja: megszánta őket. Íme, Isten embere van itt. Mi bizony megneheztelünk, ha isteni késztetést érezve igyekeztünk valakin segíteni, de kispriccel az életéből az elutasítás. Hát ha nem, akkor nem. Nemrégiben egy lelkipásztorral beszélgettem arról, hogy hány látogatást végzett a gyülekezeti tagoknál. Egyet sem - felelte. Mondd hát, mit csinálsz te tulajdonképpen? Rám nézett, és azt mondta, duzzogok. Miért? A múltkor beszélgettem valakivel, és megsértett. Aztán tartottam egy evangelizációs sorozatot, s utána azt mondta nekem valaki, hogy kár volt érte. Karácsonykor élelmiszert gyűjtöttünk a szegény öregasszonyoknak, s  mikor elvittük, az egyik veszekedni kezdett velem, hogy neki nem élelmiszer kell, hanem mosópor. Most duzzogok: ezeknek valamit? Semmit! Ezeknek valamit? Mindent. Ez a Jézus felelete. S meggyógyítja a betegeket, kenyeret ad, lecsillapítja a háborgó tengert, majd gyógyít és  gyógyít.
Ám ha belenézünk ezeknek a csodáknak a mélyébe, többet is kell mondanunk annál, hogy ez a válasz. A három csoda három olyan elháríthatatlan, nagy szükséget old meg, melyek miatt mondhatjuk: ez nem káprázat, ezek valóban csodák. A gyógyuláshoz csoda kell, bármennyit is tud az orvostudomány, bármennyi eszközünk is van a gyógyításra, - kérdezzétek meg csak az orvosokat! Ők tudják. Igen, teszik a dolgukat fáradhatatlanul, keresik a diagnózist és hozzá a terápiát. De minden igazi orvos tudja: a gyógyulás titok. Fölállni a betegágyból, újra kezdeni az életet – ez titok – és csoda. Aztán a kenyér. Vajon miért tanít bennünket Jézus így imádkozni: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma? Ha azt mondja e gyermek odahaza: Apu, Anyu, a terített asztal nektek nem nehéz, mert ti varázslók vagytok – még mosolygunk is rajta! De az önérzetünk oda! Hiszen verítékkel megdolgozunk a kenyérért. Ugyanakkor tudjuk, hogy a kenyér, a mindennapra való: csoda. Jézusnak egy másik szava is megvilágítja ezt, amikor azt mondja: ne aggodalmaskodjatok a holnapért, hogy mit egyetek és mibe öltözzetek, majd gondoskodik a holnap önmagáról. Nyilván mondja, hogy csak ma van, és hogy holnap mi lesz, az nem érdekes. Ha ezt tanítaná Jézus, most nem szednék össze a maradékot. De összeszedeti! Ha ezt tanítaná Jézus, nem lenne tanítványi körének szegénykasszája. Azt tanítja: bízd rá magadat Isten hűségére és szeretetére, s úgy munkálkodj,  hogy tudd, Istennél ott van a csoda. Aztán a háborgó tenger lecsillapítása, az életveszedelem! Aki már átélt valamilyen balesetet, vagy egy katasztrófát, az tudja, hogy az életveszedelemtől való szabadulás: csoda. Mindezek tehát, ahogy mondottam, válaszok. Válaszok az ostoba, rövidlátó elutasításokra, válaszok az ember Isten-felejtésére, hiszen elfelejteni, hogy vannak csodák, elfelejteni ezekért imádkozni, elfelejteni ezekért örülni – ez  az Isten-felejtés. De akkor menthetetlenül magunk vagyunk, árvák vagyunk. S akkor hol van mindaz, ami a csoda mögött van, amiből a csoda táplálkozik? - S meglátta Jézus a sokaságot és megszánta őket. Szerette őket. Szerette az elfáradt és éhes embereket, szerette a betegeket, szerette a dacos és keményszívű názáretieket, szerette a megijedt tanítványokat ott, a hajóban, szerette őket, – ahogy az evangélista mondja – szerette őket mindhalálig.
Ezért, kedves testvérek, nemcsak azt kell mondanunk, hogy a csoda: felelet. Hogy, ímé, ilyen elegánsan, ragyogóan, tündöklően felel Isten az ember keményszívűségére! Ez így is van. De amit felolvastam, ami ebben a történetben előtte és utána is megjelenik, nemcsak felelet, hanem valami több is. Föltárás. Isten véghetetlen szeretetének, szeretete bőségének a föltárása. Újbóli meghívás. Jézus mást sem tett, minthogy újra meg újra meghívott,  és azóta is újra meg újra meghív bennünket az Isten országába. Mégpedig oly módon, ahogyan csak ő tudja!  Ebben a megrendítő helyzetben, mikor már mindenki legyint: ó, a názáreti ácsgyerek?!, vagy amikor jön a hír, hogy Keresztelő Jánost lefejezték, amikor szembesülni kell azzal, hogy nincs a prófétának saját hazájában tisztessége, bár mindenütt van, Jézus nemcsak szépen, nagyszerűen, dicsőségesen, isteniesen felel, hanem újra meghív. Mert lehet az elutasításokra, a vádakra, a konokságra, a keményszívűségre úgy is felelni, ahogy mi szoktunk. Neked nem kell? – másnak adom. Nem fogadod el? – a másé lesz. Jézus azonban újra fölkínálja szeretetét, Jézus újra meghív, Jézus újra csodát tesz, mert a csoda valójában nem is felelet. Igen, mi nem tudjuk ezt másképp gondolni: itt a baj, jöjjön a csoda! Itt az éhség, jöjjön a csoda! Itt a betegség, jöjjön a gyógyulás! Itt az életveszedelem, jöjjön a szabadulás! Most segíts Istenem!
Hányan kiáltanak fel, vagy sikoltanak: csak most segíts, Uram, csak most tégy csodát, Istenem! Ilyenkor is  ad Isten csodát. De amikor Jézus meghív az isteni életre, vagyis magába Isten valóságába hív meg, és ebbe bele is tekintünk, felé el is indulunk, akkor értjük meg, hogy az egész isteni lét csoda. Azért jó Isten közelében lenni, mert akkor a csoda közelében vagyunk. Azért jó Istenhez közeledni, mert egy csodálatos valósághoz közeledünk, vagyis csodákhoz közeledünk. Jézus sohasem akart mást, mint meghívni erre. Boldog, aki így felel: én Uram és Királyom, hálás vagyok,  nekem, ellened fellázadt, ellentmondó makacs gyermekednek gyógyulással, szabadulással, bőséggel feleltél, kérésem, imádságom, sikolyom meghallgattad, s még inkább hálás vagyok hogy újból meghívót kaptam Tőled Isten országára, Istent dicsőítő, Istent magasztaló életre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy jól ismert példázatot hallottunk, egy olyan példázatot, melyhez Jézus magyarázatot is fűz, nem úgy mint sok-sok más példázatához, melyek magukban állnak, s ha jól akarjuk érteni őket, bizony töprengenünk kell az értelmükön. Mindazáltal az az érzésem, hogy a magvetőről szóló példázatot és a hozzá fűzött magyarázatot sem értjük igazán jól. Annak ellenére sem, hogy a tanítványok kérésére Jézus magyarázatot fűz is hozzá.
Ahhoz hogy jól értsük, figyelembe kell vennünk azt is, hogy a megelőző részben elhangzik egy súlyos mondat, és ez a az egész evangéliumi történetben fordítópontot jelent. Azt olvassuk itt, hogy amikor szombatnapon Jézus meggyógyít egy beteget, s rápirít a provokátorokra, kik a beteget Jézushoz viszik és azt kérdezik, hogy szabad-e őt szombatnapon meggyógyítani, s ezzel akarják Jézust törvényszegésen fogni, hogy azt mondja nekik Jézus: “a szombatnál is nagyobb van itt.. irgalmasságot akarok, nem áldozatot”, majd meggyógyítja a beteget. Ezután hangzik el az a fontos mondat, amiről szólok: “és akkor tanácsot tartottak, miképpen veszíthetnék el őt.” Igen, már korábban is támadtak a konfliktusok, voltak viták, összeütközések, értetlenségek, de most jelzi először az evangélista, hogy Jézus ellenfelei és ellenségei döntöttek: Jézusnak meg kell halnia.
Ettől kezdve már mindent másképp kell látnunk, másképp kell olvasnunk, másképp kell értenünk Jézus földi szolgálata történetében. Most Jézus hét példázatot mond el, s mindegyik példázatának alapját a köznapi életből veszi, egyszerű köznapi dolgok, események, tevékenységek kapcsán világítja meg Isten országának titkát. De azt hiszem, hogy azt a nagy feszültséget is meg akarja világítani, amit szolgálata, megjelenése kivált. Hiszen Jézus megjelenése feszültséget vált ki. Kényelmes és félrevezető lenne azt hinni, hogy ha Jézus itt van, Szentlelke által megnyilvánul közöttünk, ha Isten világossága kifénylik rajtunk, Isten jelenléte érezhetővé válik, akkor minden rendben is van. Hiszen ezért is imádkozunk. Ezután sóhajtozunk. Erre vágyakozunk. Csak végre, egyszer, igazán bennünk is nyilvánvalóvá legyen Isten ereje, hatalma, irgalma, kegyelme, jelenléte, úgy, ahogy azt Jézusban megmutatta, - és akkor minden rendben lesz, minden kitisztul, világossá válik. Jézus példázatai azt érzékeltetik, hogy ez nem így történik; először konfliktus támad. Először összeütközésnek, nagy drámáknak kell bekövetkeznie. Ezek az egyszerű példák, képek, élethelyzetek, melyeket Jézus példázatba foglal, a magvetőről, aztán a búzáról és a konkolyról, a mustármagról, a tésztába tett kovászról, a szántóföldbe elrejtett kincsről, meg arról, hogy a halászok hogyan válogatják ki a halakat, mind-mind olyan egyszerűek, hogy szinte nem is igazán értjük, miért mondja ezeket Jézus. Zajlik a mindennapi élet, tesszük a dolgainkat, ugyan, mire lehet ezekből Isten országára, erre a nagy összeütközésre, és a nagyszerű isteni megoldásra következtetni?
Először is azért van konfliktusunk Istennel, mert Isten dolgai el vannak rejtve. Erről is szólnak Jézus példázatai. Az Istent kereső, az Isten után vágyakozó, az emberi élet nagy nyomorúságaira isteni megoldást kereső ember egyik nagy drámája– s nyugodtan kijelenthetjük, minden ember drámája – hogy az isteni világ rejtve van. A lényegét, teljes valóságát tekintve bizonyosan. Igen, szép zsoltárokban énekeljük, ezt hallottuk a 8. zsoltárban is, hogy nyilvánvaló az Isten fensége és dicsősége, hogy az egész teremtett világmindenség erről szól, erről énekel. Mennyire nyilvánvaló Isten dicsősége, ha csak magára az emberre tekintünk, milyen csodálatos teremtés az ember. „Kevésbé tetted őt kisebbé az angyaloknál, nagy dicsőséggel koronáztad meg őt” – mondja a zsoltár, s mégis tudjuk, hogy miattunk, a bűneink miatt, az általunk elrontott világban mégsem teljesen nyilvánvaló az, ami nyilvánvaló. A múlt alkalommal Jób könyvéből szólt az ige, és ott is egyértelművé vált a számunkra, hogy a szenvedő Jóbnak nem elég, ha a barátok szép és igaz szavakat mondanak, a szenvedő Jóbnak az sem elég, hogy ő is tudja, hisz megtanulta a dogmatikát, hogy bizonyos lehet abban, hogy a végén majd Isten mindent elrendez. A bajában, nyomorúságában, szenvedésében azért kiált: maga Isten jöjjön, Ő maga válaszoljon, Ő maga nyilatkozzon meg. Ez a mi első, nagy drámánk Istennel.
Van azonban egy másik nagy drámánk is. Amikor Isten megjelenik, és nyilvánvalóvá válik, akkor egyúttal azt is nyilvánvalóvá lesz, hogy nem azért rejtőzködik Isten, mert mindenképpen el akarja rejteni dicsőségét. Nem azért rejtőzködik Isten, mert valami különös, furcsa játékot játszik velünk, afféle bújócskát, amit gyerekkorunkban oly sokszor játszottunk. Isten azért rejtőzködő Isten, mert valahogy úgy vagyunk, mint az egyszerű gyermek, aki a szüleivel bújócskázva, a szemére tette a kezét, s azt mondta, nem látlak, “elbújtam”. Ha ő nem lát, akkor nyilván az sem látja őt, akit nem lát. Talán azért nem látja az ember Istent, mert eltakarja saját tekintete elől. Természetesen, nem Istent takarja el, Ő véghetetlen, elrejthetetlen, nyilvánvaló. Az ember a saját tekintetét takarja el. Jézus példázatából az is nyilvánvalóvá válik, hogy amikor aztán Isten valóban elrejti magát, mert olykor el is rejti magát, akkor különös és titokzatos folyamatok indulnak el. Erről az elrejtettségről és nyilvánvalóságról szeretnék ennek a példázatnak kapcsán néhány szót szólni.
A magvető példázatának, és az összes többi példázatnak az a nagy kérdése, hogy hogyan kerül vissza Istenhez, ami Istené. Ímé, kiment a magvető vetni. És vetette a magot, és némely mag az útfélre esett. Eljöttek a madarak és elkapkodták. Némelyik köves helyre esett, ahol nem sok földje volt, hamar megnőtt a az alig-talajban, hamar beszívta a meleget, de amikor forróság lett, elszáradt. Némelyik tövisek közé esett, melyek megfojtották. Némelyik pedig jó földbe esett, és százszoros, hatvanszoros, harmincszoros gyümölcsöt termett. Hogyan kerül vissza Istenhez, ami Istené? Egyszerű, hétköznapi kérdésben látjuk ezt: milyen hatékonysággal veti a magot a magvető?
Sokszor és sokan úgy értelmezték - és helyesen! - ezt a példázatot, ahogy a fölolvasott magyarázatban hallottuk. De annyira magától értetődőnek szoktuk ezt venni, hogy néhány alapvető kérdést már föl sem teszünk. Goethe, a nagy német költő volt talán az első, aki mintegy megrökönyödve föltette a kérdést: “milyen magvető az, aki pazarolja a magot?” Miféle bölcsesség van ebben? Hogy lehet az, hogy a magnak legalább a háromnegyede elvész, semmibe hull? Mert vagy az útszélre esik, vagy a kövek közé esik, vagy elfojtják a tövisek! Az ilyen szántó-vetőt el kell csapni. Pazarolja a magot. Meghökkentő a költő kérdése.
Vajon ezt is bekalkulálta Jézus a példázatába? De fokozzuk tovább a példázatok belső feszültségét. Milyen földtulajdonos, milyen gazda, az, akinek, ha jelentik a szolgái, hogy az ellenség konkolyt vetett a búza közé, s kérik, hadd tépjék ki a konkolyt, hogy szabadon növekedhessék a vetés, minderre azt mondja: hagyjátok, hogy együtt növekedjenek az aratásig. Milyen ember az, aki ha kincset talál a szántóföldön, gondosan visszarejti, elmegy, szabályosan megveszi a földet, hogy mint földtulajdonosé legyen övé a lelemény? Nem félt talán attól, hogy más is megtalálja? Nem félt attól, hogy más nem tartja be a törvényeket, s mire visszaér, hűlt helyét találja a kincsnek? És milyen halászok azok, akik, ahelyett, hogy a bőséges fogásnak örvendeznének, visszaszórják a vízbe azokat a halakat, amelyek nem kellenek nekik? Talán nem jók Jézus példázatai? Félreviszik a gondolatainkat?
Jézus nyilván nem ezért mondja a példázatokat, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzunk. A nagy kérdés, mi lesz a magból? Mi lesz az ige-magból? Mi lesz az Isten szavából? Mivé lesz bennünk? S ezért rögtön föl kell tennünk a második kérdést is. Talán éppen a költő, Goethe megrökönyödése fejezi ki ezt  legjobban. Nyilvánvaló, hogy milyen mély szabadság – nem felelőtlenség, hanem szabadság! – van abban, ahogy Isten az Ő igéjét, Isten az Ő áldást osztja. Nem nézi, és nem számolja.
Amikor gyerekek voltunk, nem éltünk nagy bőségben, de néha ha került kolbász vagy szalámi  az asztalra – igen, a szalámi az nagy ünnep volt! –, s  emlékszem jól, édesanyám kiporciózta. Odaült a hét testvér az asztalhoz, s akkor ő szépen, asszonyi ügyességgel és művészettel fölvágta mindig szép szeletekre, rátette a kenyérre, és szólt, hogy a kenyérhéjat is tessék megenni. Igen, amink van, porciózzuk. Megnézzük, hogy kinek adjuk, mire adjuk, miért adjuk azt, amint van, hiszen nem áll rendelkezésre véghetetlen bőséggel. Isten nem nézi. Újra meg újra, - ha szabad azt mondani, véghetetlen szabadsággal - mondja, adja, szórja az ige-magvakat, hirdetteti kegyelmét, hazahívó szavát, ajánlja föl mindannyiunk számára. Nem tűnődik azon – ha szabad azt mondani –, hogy mi lesz azzal, ami útfélre kerül? S mi lesz azzal, ami csak úgy félreesik? Mi lesz azzal – ha szabadna ezt mondani –, ami falra hányt borsó, ami lepereg rólunk? Pedig erről van szó. Hirdettetik az Isten csodálatos kegyelmének igéje, s lepereg rólunk. Nem jut el a szívünkig. Hogyan is jutna, kemények vagyunk. S nem kérdezi, hogy mi lesz azzal, amelyik olyan kis vékonyka talajba esik, hogy nagy hirtelen megnő, még tapsolunk is, hú, micsoda siker, meg se kellett küzdeni az evangélium igazságáért, szíre-szóra bevette az illető, aztán az első bonyodalom, az első nehézség, az első probléma: volt és nincs. Egyszer hallottam egy gyülekezetből egy szomorú történetet. Összeveszett a presbitérium és a lelkész, bagatell dolgon, ahogy az lenni szokott, tán egy gombóc fagylalton, vagy valami ilyesmin, s addig gyűrték, nyüstölték egymást, míg az egész vitájuk a gyülekezet elé került, a gyülekezet egy része megbotránkozott, elkülönült. Építettek egy templomot kétszáz méterrel arrébb, pontosan ugyanolyat, pontosan ugyanakkorát, mint a régi templom. Eltelt egy nemzedék, és az a templom most üresen áll.
És mi lesz azzal, amelyik a gyomok közé esik? Azt mondja Jézus: “Majd megjelenik a világ gondja, a gazdagság csalárdsága és elfojtja az igét.” Jaj hányunk életében lüktet mélyen a csodálatos isteni ige-mag, de nagyobb a gond, s annyiszor megtévedünk, és oly sokszor elhisszük a hitető beszédét, hogy azzal nem  is kell törődni. Csak néha fölsajog bennünk valami ilyesmi: “Amikor gyerek-istentiszteletre jártam, amikor konfirmáltam, amikor egy evangelizáción megérintett az ige, vagy amikor magányos csendességben fölviláglott nekem… – ó, de hát ez régi emlék. Nem lehet ma már így élni.” S lám, kedves testvérek, Isten nem latolgat, nem mérlegel, adja újra meg újra meg újra az igét. Mert ahol nincs vetés, ott nincs aratás. Ahol nincs közlés, ott nincs fogadás. Ahol nincs begyökereztetés, ott nincs meggyökerezés.
És végül, kedves testvérek, ez a példázat azt is elénk állítja, s talán ez a döntő kérdés, hogy mi vezet vissza az előzményekhez. Úgy tűnik a példázat alapján, hogy Isten nem csak szabad, hanem kockázatot is vállal. Mi lesz a mag sorsa? Mi lesz a vetés sorsa? Mi lesz a kifogott halak sorsa? Mi lesz a szántóföldbe elrejtett kincs sorsa? Mi lesz a kovász sorsa? Mi lesz a kis mustármag sorsa? Látszólag magukra maradnak. Igen, a példázatok szerint magukra kell maradniuk. Nem lehet úgy a kivetett gabonamagért izgulni, a növekedését elősegíteni, ahogy gyerekkorunkban csináltuk, mikor azt a feladatot kaptuk, hogy kis itatóspapírba tegyünk bele egy babszemet, és aztán az majd szépen kicsírázik, s ha kicsírázott ültessük be egy kis földecskébe, aztán vigyük be az iskolába, mutassuk be. Nekem sosem sikerült, mert állandóan nézegettem. Mindig kihajtottam, kivettem a babszemet, megforgattam, kibújt-e a csira, megpiszkáltam, sikerült is letörni. Hát így nem lehet. A mag magára marad. Így van ez jól. De vajon jól van-e, hogy Jézus – mert Ő az ige, Ő az Isten magvetése – olyan véghetetlenül magára marad. “És akkor kimentek a főemberek és a farizeusok, és tanácsot tartottak, hogy elveszítsék Őt.” S ennek a vége, a kereszten: “Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engemet?”
Magára marad. De jó lenne, kedves testvérek, ha az Istennek szívünkbe belekiáltott igéje, Istennek megannyi magvetése, minden, minden, ami hozzánk elérkezik Tőle, most így mondom: “úgymond ne maradna magára, hanem ott lenne a magvető, megvédeni, serkenteni, növelni.” S akkor nem lenne semmi baj, akkor mi is bizton és nyugton lennénk, akkor boldogan hordoznánk és mutatnánk: növekszik az életünkbe! De mind a hét példázat arról szól: van egy pillanat, mikor megrökönyödve azt látjuk: a mag magára marad. Talán a legdrámaibb a búza és a konkoly példázata. “Hagyjátok az aratásig! Hadd nőjenek együtt!” Miért nem avatkozik be? Miért hagyja? Hogy lehet ez? Lehet, hogy ilyen, ilyennek kell lenni a világnak? Hogy igaz és hamis, tiszta és tisztátalan, isteni és démoni együtt növekszik? De végül is, ott a kereszten nyilvánvalóvá válik: hagyja. “Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?”
Ugyan nehezen értjük, de talán ebben a tényben látjuk, amit Jézus másutt mond: “Bizony, bizony mondom néktek, ha a gabonamag el nem hal, csak magára marad és gyümölcsöt nem terem.” Magára kell maradnia, de nem magányosan. Hanem meg kell halnia, hogy új élet támadjon belőle. Mintha azt mondaná Jézus ezekben a példázatokban:  nem is Isten hagyja magára a magot, nem is Isten hagyja magára a fiút, amikor elvettetik az ige-mag. Isten mintegy önmagát hagyja magára. Hogy bennünk az Ő szava, igéje, ígérete a Jézus halála által életté legyen. “Ímé tanácsot tartottak, hogy elveszíthetnék Őt.” De már korábban és azután is azt halljuk Jézustól: “az én életemet magamtól teszem le.” Halljuk Jézustól: “Ímé az embernek fia fölmegy Jeruzsálembe, ahol elárulják, elfogják, a főpapok és a vének kezére adják, elítélik, keresztre feszítik, meghal, és harmadnapon föltámad.”
Isten az Ő igéje magvetésével szívünkbe-életünkbe való elrejtésével azt akarja bennünk elvégezni, hogy az Ő valósága, szeretete, igazsága támadjon fel bennünk. Boldog, aki befogadja, boldog, aki engedi, hogy szívében-életében fölnőjön ez, boldog, akinek életében föltámad és gyümölcsöt terem Istennek ez a csodálatos, szabad, megmentő, megújító, új életet adó szeretete. Adja Isten Szentlelke, hogy be tudjuk fogadni, gyümölcsét meg tudjuk teremni. Ha az volt a kérdés, mi lesz a mag sorsa, nyilvánvaló, a mag sorsa az, hogy visszakerül ahhoz, aki elvetette, visszakerül ahhoz, aki elrejtette. S ezért immár csak az a kérdés van még hátra, magában kerül-e vissza vagy velünk együtt? Aki gyümölcsöt terem, nemcsak gyümölcsöt terem, hanem már a maga életét is Isten kezébe tette le.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben az esztendőben újra olyan évbe léptünk be, amikor sokszor fogunk arról hallani, hogy nekünk dönteni kell. X-eket fogunk húzni a szavazófülkékben, s nyilván már előtte el kell döntenünk, hogyan gondolkodunk a közéletről, a politikáról, az ország dolgairól, s azokról, akik a következő parlamenti időszakban a sorsunkról dönteni fognak. Azt hiszem, egyikünk sem tudja majd elkerülni, hogy a választási kampány idején újra, meg újra szóba ne hozza. Én mindazonáltal igyekezni fogok, hogy a szószéket ne erre használjam. Most mégis engedjétek meg, hogy a mai ige kapcsán erről is szóljak néhány szót, s talán nem kell többet szólanom . Nem azért, mert börtönbe visznek, hanem mert megértjük lényeget. Egy régi vicc szerint Kovács XIII János autószerelő meghal, s valahol ég és föld között megjelenik előtte Szent Péter, ki mondja: Kovács XIII János becsületes ember voltál, a kuncsaftjaidat nem csaptad be, fizetésedet hazaadtad, feleségedet nem verted, gyerekeidet felnevelted. Csak egy hibádzott: nem döntötted el , hivő leszel, vagy hitetlen. Mivel döntötted el, pokolba kellene menned, de mivel becsületes voltál, a Mennyei Atya ad még egy lehetőséget, hogy eldöntsd: mennyország vagy pokol. Erre Kovács XIII János azt felelte: - Nézd, Péter, sosem tudtam dönteni, mert nem tudtam, milyen a pokol és a mennyország. Ha megtekinthetném az egyiket és a másikat is, tudnék dönteni. Rendben – felelt Szent Péter. Bemennek egy helységbe, megjelenik Gábriel arkangyal és Lucifer. Melyiket akarod előbb látni? No, a mennyországot! Indul a vetítő: ragyogó fények – mint itt az ablakon beszűrődő napfény, hatalmas kórus kék bársonyruhában, Bach-korálokat énekelnek. Kovács XIII János azt mondja: nem látom a helyemet! Ott a tenorban egy üres hely, az a tiéd! Rendben. Ha megéhezünk, mit ebédelünk? Ebédelni a mennyországban? Ott nincs éhség! Ha megszomjazom, mit iszunk? A mennyországban nincs szomjúság! S mikor lesz szünet? A mennyországban nincs fáradtság! Itt örökké a csodálatos Bach-korálokat fogjuk énekelni Isten dicsőségére… Na, nézzük a poklot! Indítja Lucifer is a vetítőt, tucc-tucc zene, Lagzi Lajcsi fújja a talpalávalót, terített asztalok, bárpult, lengén öltözött leányok. Kovács XIII János megkérdezi: ha megéhezem? – Ó, ez az egész asztal a tiéd! Ha megszomjazom? Az egész bárpult a tiéd! – S ha elfáradok?  A sok lenge lány mind rád vár! Erre Kovács XIII János azt mondja: ne haragudj, Szent Péter, a poklot választom. El is indul Luciferrel, s nyílnak a poklok kapui, kicsap a kénszag, sikolyok hallatszanak, óriási nagy üstök, elevenen főzik az embereket, nagy villával forgatják, tűz, büdös, agónia. Megtorpan a mi emberünk, és azt mondja Lucifernek: ne haragudj, Lucifer, tíz percet még nem erről volt szó! – Jaj, kérlek, az csak a választási kampány volt!
1. „A ti igenetek legyen igen, a nemetek legyen nem. Ami ezen felül vagyon, az az ördögtől vagyon!”– mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Gyakran idézzük ezt, hiszen Jézus szava bevilágít egyrészt – szeretném hangsúlyozni, hogy csak egy részt s nem is döntő módon – az emberi élet morális természetébe. Szinte mondhatni, ezeket a szavakat („az igen legyen igen, és a nem legyen nem”) nem szabadna számon kérni máson, mint aki már megette a kenyere javát, aki már túl van élete zenitjén, aki rengeteg, nagyszerű, alapos csodálatos és fájdalmas tapasztalattal bír. Nem szabadna ezt máson számonl kérni, mint akitől elvárhatjuk, hogy amikor igent mond, tudja, mire mondja az igent, és amikor nemet mond, tudja, mire mondja a nemet. Megfontolás, érettség, állhatatosság, hűség kell ehhez. Ha az igen és a nem az erkölcsi aspektusát nézzük, látjuk, hogy ez az igazmondás valóságába esik. Amikor igent mondunk és nemet mondunk, döntünk. Sőt úgy van, hogy az igennel nemet is mondunk, és a nemmel igent is mondunk. Választunk. Valamire rátesszük a tétet, valamire odaadjuk a vótumunkat, valamire rátesszük az életünket, és mindig az igazmondásunk a tét. Megteszek-e valamit? Hiszen ha megígérem, igent mondok rá, már eldöntöttem, hogy meg fogom tenni. Ahogy a Jézus példázatában hallottunk: volt egy atya, ki arra kérte az egyik fiát: menj ki fiam ma a szőlőbe dolgozni! Igen, atyám, - mondta ő, - kimegyek. Aztán nem ment ki. A másikat is erre kérte. Ő azt, mondta: nem megyek ki. Aztán mégis kiment. Most maradjunk az első esetnél. Azt mondja, hogy igen, de nem teszi meg. Mennyi ilyennel „igennel”van tele az életünk! Van egy kedves barátom, aki mióta ismerem minden este kinyit egy füzetet, melyben a  lapokat kettéválasztja egy vonallal, s az egyik oldalra piros pontot ír, a másikra meg feketét, mintegy önmagát pontozva. Múltkor találkoztam vele, s mondta, hogy nem túl jól áll most, igyekeznie kell, hogy a piros pontok száma utolérje a fekete pontokét. Én azt szoktam neki mondani, hogy nagyon gyorsan ki fogod állítani magadról a szomorú bizonyítványt, hiszen a fekete pontunk mindig több mint a piros. De ha nem is a tetteinkre vonatkoztatjuk mindezt, hanem kizárólag az igenjeinkre, és egy pillanat alatt végigpörgetnénk az életünk filmjét, akkor is nagyon rosszul állna a szénánk. A jézusi példázat szerint nem az történik, hogy az igenből nem lesz, hanem az igenből semmi lesz. Vagyis ha az igen üres szó, és a nem is üres szó – vagyis semmi lesz belőlök -  nos ezért valók a gonosztól, mert ez a semmi a gonosz hatalma.
Kedves testvérek, érezzük, hogy Jézus szava ugyancsak az elevenünkbe vág, lényeges kérdésre mutat rá, s jól megvilágítja hogy sok igenünk nemhogy nemmé lett, hanem semmivé lett. Mennyi-mennyi mindenre mondtuk, hogy úgy lesz, hányszor mutattuk magunkat megbízhatónak, hűségesnek, állhatatosnak, megfontoltnak, s mégcsak  meg sem változtak a körülmények,  amivel oly gyakran védekezünk,  hanem egyszerűen semmi lett belőle. Ezért mondom, hogy Jézus szavának erkölcsi vonatkozása van, erkölcsi ítélet hullik arra, aki nem tarja adott szavát.  Hogy az adott szót nem tartjuk, annak ezer oka lehet. De megdöbbentő, hogy Jézus nem részletezi ezeket. Én is csak említek: sokszor mondunk igent, csak hogy az erőszakoskodó embereket leszereljük. Nyaggatnak minket: tedd meg nekem ezt, tedd meg nekem azt, menj ide, menj. S mi igent mondunk, hogy leszereljük őket. De eszünk ágában sincs megtenni. Jézus most nem ad lehetőséget arra, hogy magyarázzuk ezt a magatartást. Az igen igen, a nem nem, s ami ezen túl van, az összes kombináció, a gonosztól van. Miért? Mert az igenből semmi lett.
2. Éppen ezért azt is el kell mondani Jézus szava egzisztenciális természetű is. Ha hűségről beszélünk, látnunk kell, hogy nem csak erkölcsi megfontolások forognak itt. Hűségesnek lenni nem pusztán erény, noha az erény világába tartozik. A klasszikusok a hűséget a nagy erények közé sorolják. Az emberi kapcsolatokban, a nagy döntésekben – mindig ott áll a hűség. De nemcsak mint erkölcsi kérdés, hanem, mint egzisztenciális adottság. Nem az a kérdés, hogy mit tettem vagy mit mulasztottam, hanem az is kérdés, hogy ki vagyok, és ki nem vagyok. Egyszer egy filozófus nagy könyvet szentelt ennek a kérdésnek, és különös szempontból világította meg. Azt kérdezi, hogy miért mesélünk mi a másik embereknek történeteket önmagunkról. Nyilván, hogy megismerjenek minket. Mikor egy fiú meg egy lány elkezdenek együtt járni, kiülnek egy padra, megfogják egymás kezét, és mesélnek egymásnak, mesélik a történeteiket, ki, mikor született, milyen a családja, hol jár iskolába, mi történt tegnap, tegnapelőtt. Szüntelenül történeteket mesélünk önmagunkról. Továbbá igen ritka dolog, hogy amikor szép-valónkat akarjuk valakinek bemutatni, azzal kezdjük, tudod, én egy gazember vagyok, állhatatlan fráter vagyok, semmirekellő vagyok. A fiúk szoktak így megszakítani kapcsolatot, bemagyarázzák szegény síró lánynak, hogy nem is érdemelsz meg engem, én egy mihaszna gazember vagyok. De normális esetben mindig a szebbik énünket mutatjuk, azt az énünket, amelyikre mi magunk vágyódunk, és amelyiket igazi énüknek tartjuk. Csakhogy – jegyzi meg ez a filozófus éles elmével – nem feltétlenül van azonosság aközött, amit elmondok magamról, és aközött, ami valóságosan vagyok. Az az énem, aki a történetemben szerepel, akiről harmadik személyben is tudok mesélni, nem feltétlenül azonos azzal, aki én vagyok és mesélek. Az identitásunkról van itt szó. Azonos-e velem az, akit elmesélek, megmutatok a másiknak, vagy nem? A ti igenetek legyen igen, a ti nemetek legyen nem. Minden igenben és minden nemben benne van egy élet-történet is. Miért mondok igent valamire? Abban benne van az egész élet-történetem. S ha kell, meg is tudom indokolni. Miért mondok nemet valamire? Abban is benne van az egész életem. S annak a történetét is el tudom mondani. De vajon azonos ez a történet velem, magammal? Kitölti-e az identitásom azt az elbeszélést, melynek én vagyok a főszereplője? Érezzük, ez már nem pusztán erkölcsi kérdés, ez egzisztenciális kérdés. S ezt egy szomorú és egy derűs vonatkozással lehet bizonyítani.
Sajnos, MA is vannak, és mindig is lesznek olyan házasságok, melyek tönkremenetelére nincsen magyarázat. Férfi és nő élnek együtt, boldogok, szeretik egymást, gyermekeik születtek, hivatásuknak élnek. Aztán, nem is tudják miért, elromlik a kapcsolatuk. Menthetetlenül. Akik próbáltak már elromlott házasságoknál tanácsot adni, maguk is széttárják a kezüket: erre nincs magyarázat, nem értjük! Az Isten is egymásnak teremtette őket, olyan boldogok voltak, annyira szerették egymást, az életükben minden rendben van . Hol romlott ez el?
3. De most vegyük Jézus példázatából a derűs esetet. Azt mondja az atya a fiának: menj ki a szőlőbe – mire ő azt mondja: nem megyek! Oh, a lelkem, hát letöri a kezét a kapa! De azt mondja Jézus: aztán meggondolta magát és elment. Mit gondoltok – kérdezi Jézus – kettő közül melyik teljesítette az Atya akaratát? Természetes a válasz:   az, aki mégis elment, mert – és itt jön Jézus szavához a harmadik vonatkozás – nem az ember életének a döntő kérdése, hogy az igenje igen-e, a nemje pedig nem-e, hanem, hogy az igen mire vonatkozik, és ez a nem mire vonatkozik. Szeretjük magunkat áltatni, hogy az egyes ember mikrokozmosz: mindene megvan, önmagának állítja fel a törvényeket, magának szabja meg a teendőket, maga dönti el, mit tesz, és mit nem tesz, mi a jó és mi a rossz. Sokan vizionálnak egy ilyen emberről. Már a választási kampányba is bekerült: „jöjjön el az én országom!” Világos, az autotark ember országa jöjjön el, kinek meglesz a maga tízparancsolata, a saját angyalkórusa, a saját szentháromsága. Jöjjön el, miért? Az ember, véljük mi, modernek, autotark, és csak az számít, hogy a saját meggyőződésére nézve áll-e az igen és a nem. De mit kérdez Jézus? Ki teljesítette az Atya akaratát? Ezen a ponton értjük meg Jézus szavának végső vonatkozását, - ez pedig transzcendens, vallási vonatkozás. Az ember igenje és nemje csak válasz. Válasz Isten szavára, válasz Isten akaratára. Mikor Jézust a hatalma felől firtatták, ezt mondta: én is felteszek nektek egy kérdést, ha feleltek rá, én is felelek. Keresztelő János keresztsége Istentől volt-e, vagy emberektől? Hűha! Ez aztán csípős kontrakérdés. Ha azt mondják, hogy Istentől volt, rögtön azt fogja mondani, akkor miért nem hallgattatok rá? Ha azt mondják, hogy emberektől volt, itt áll a tömeg, s még meglincselik őket, mert Jánost prófétának tartották! Nem is felelnek Jézusnak. Erre Jézus azt mondja: én sem felelek nektek. Mindazonáltal, elmondja a példázatot az atyáról és a két fiúról, majd így folytatja: bizony, mondom néktek, a vámszedők és a prostituáltak előbb mennek be Isten országába, mint ti. Előttetek mennek be. Miért? Keresztelő János az Isten országát prédikálta, és ők, a vámszedők és prostituáltak igent mondtak rá. Válaszoltak Istennek. Elfogadták Isten hívását. Igent mondtak Isten igenjére, mert Jézusban Istennek minden ígérete igenné és ámenné lett. Igent mondtak Isten szabad kegyelmi lehetőségére. Belekapaszkodtak a mentőövbe, megragadták az utolsó szalmaszálat, mielőtt az ajtó becsapódott volna, átléptek a küszöbön. Hogy miképpen, s miért? Mindegy. Igent mondtak az igenre! Ti pedig, akik Jánost megvetettétek, nem hallgattatok rá, még azután sem mondtatok igent, hogy ezek megtértek. Még azután sem mondtatok igent, hogy láthattátok, Isten képes az embert megváltoztatni. Isten igenje Istennek azt a nagy hatalmát fejezi ki, amivel meg tud változtatni. Ha visszatérünk az erkölcsi és egzisztenciális síkra, ott áll az az eset, amikor már nem is érdekel bennünket egy személy igenje és nemje. Ez már végleges ítélet: én ettől az embertől nem kérek semmit! Leszámoltam vele, rajta semmi nem tud változtatni. Menthetetlen. S így vagyunk az igenjeinkkel is. Én erre az emberre rábízom magamat, ő még sose csapott be, mindég igazat mondott, abszolút, ezer százalékban megbízható. El sem árulom a többi embernek, hogy van ilyen ember, mert még agyonnyomják, úgy megrohanják, mert a megbízható, hűséges ember a legnagyobb érték mai világban. Szegény árva Magyarország, hol vannak a megbízható emberek, hol vannak a hűségesek, a hitelesek? S én, én vajon  az vagyok? Értjük hát Jézus szavának a súlyát, amikor a főembereknek azt mondja: „ti még akkor sem tudtatok igent mondani, amikor láttátok, egyértelmű bizonyítékát vettétek annak, hogy Isten igenje – s de folytatom: Isten nemje - képes megváltoztatni az embert.” Mert amikor Isten igent mond, nemet is mond. Ő nem mond mindenre igent. Szent Ágoston óta gyakorlatilag szinte mindenik igehirdetésben halljuk ezt a mondatot: Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Ez igaz. Ám gyakran visszaélünk ezzel. Éppen a bűneink kellős közepében vagyunk, éppen készülünk megtenni valamit és mondjuk: Isten szeret engem, minden rendben van, minden oké. Valóban, szőröstől-bőröstől, mindenestől, bűneiddel együtt szeret? Tudod Te is, hogy dehogy! Istennek van egy igenje és van egy nemje, és Isten nemje is meg tudja változtatni az embert. Hányszor estél már hasra Isten kisujjában? Mentél, elterveztél – nem sikerült. Mentél, kigondoltad. Nem sikerült. Valami megakadályozott. Valahogy nem jöttek össze a dolgok – így szoktuk mondani. Vedd már észre, Isten kitette a kisujját, és te hasra estél benne, Ő nemet mondott a tervedre. A nem is meg tud változtatni. A vámszedők és a prostituáltak megértettek Keresztelő János szavából, hogy van esély, meg lehet változni, s ez az esély nem bennem van. Nem arról szól Keresztelő János igehirdetése, hogy térjetek meg, mert elközelített az országotok, ott van bennetek, vegyétek már észre, vegyétek már ki magatokból. Isten országa közelített el! És ez az esély! Isten megváltoztató hatalma közelített el! S mikor ti ezt láttátok, mondja Jézus a főembereknek, ti akkor sem mondtatok igent. Óh, igen, kedves testvérek, ők a bennfentesek, a mindent tudók, az okosak, akik mindig szétokoskodják, hogy az igen miért nem. De milyen egyszerű, radikális, tiszta, mint a hajnali napfény, a Jézus szava: legyen az igen igen, a nem nem! Jézus Keresztelő János prófétai szolgálatát is beteljesítve hirdette az Isten országát.  Az Ő gyermekei, követői mindig és minden időben erre hívatnak el: hogy hirdessék az Isten országát. Hallottuk a keresztelői parancsban is: tegyetek tanítványokká minden népeket megkeresztelvén és tanítván őket, amit én parancsoltam néktek. Legyen az igenetek igen, és a nemetek nem. Most már értjük, miért mondja Jézus: ami efelett vagyon, az a gonosztól vagyon. Isten igenjében és a bűnre mondott nemjében benne van a megváltozásnak, a megváltásnak a boldogsága és az örökélet valósága. Boldog, aki minden erejével, tudásával, érettségével és megfontoltságával szabadon és igazán igent mond erre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hosszú ideje Jób könyvét olvassuk az ószövetségből, és azt hiszem semmi újat nem mondok azzal, hogy sokaknak kedves könyve ez. Talán azt is mondhatjuk, hogy szinte mindenki kedves könyve, még ha nem is vesszük elő újra meg újra. Ám ha előkerül, mindannyian azt mondjuk, hogy: Ó igen! Ez igen! Ez az én könyvem! Sokféle okunk van arra, hogy ezt mondjuk. Aki teológus hajlamú, bizonnyal azt fogja mondani: de jó, hogy most újra Jób könyvét olvassuk, hiszen a nagy kérdések: Isten igazságának a kérdése, a szenvedés kérdése, és hogy egyáltalán miért vagyunk a világon, miért engedi meg Isten a rosszat, ezek mind itt vannak Jób könyvében. Aki filozófus hajlamú, azért olvassa örömmel a Jób könyvét, mert azt mondhatja: Íme itt van, amiről a nagy filozófus, Leibniz is annyit írt, és aminek a nyomán megalkotta a filozófiai műszót: “teodicea” – Isten-igazolás. A filozófusokat is érdekli ez a kérdés.
De azt hiszem, érdekli a Jób könyve azt az egyszerű bibliaolvasót is, vagyis mindannyiunkat, ki éppen egy szenvedő emberhez készül beszélgetésre. Egy beteget szeretne meglátogatni, és ott valamit mondani kell. De jó, hogy itt van a Jób könyve, elővesszük, végigolvassuk, sok szép vigasztaló beszédet találunk benne. Legfőképpen azonban – és ezért mondtam, hogy mindannyiunknak kedves könyve a Jób könyve – mert ez a szenvedő embernek a könyve. És azt senki nem mondhatja közülünk, talán még egy kisgyermek sem, hogy eddigi életem csupa napfény, csupa derű volt, eddigi életemben soha semmi baj nem következett be, soha fájdalmat nem éreztem, veszteséget nem éltem át, ezért én egyelőre csukva tartom a Jób könyvét, s másfajta bölcsességeket fogok a Bibliából olvasni. Ezt nem mondhatjuk. Mindannyian komoly szenvedéseket éltünk már át fizikailag, testileg, lelkileg, kisebbet-nagyobbat, olyat is, amit már elfelejtettünk és olyat is, amit soha nem tudunk elfelejteni. Volt már mindannyiunknak vesztesége is. Ezért a Jób könyve kedves könyv mindannyiunknak. Még utoljára ideteszem azt is, hogy a költőknek is kedves könyve Jób könyve. A költő az az emberfajta, akinek idegrendszerén, gondolatain, egész alkatán átrezeg minden embernek a sorsa. Különös érzékenységgel érzik meg, fejezik ki az egyetemes emberi fájdalmat, valami egészen konkrét vonatkozással. Ráadásul, hogyha a költő, vagyis az a fajta költő, akiről most beszélek, lázadó típus is, akkor még inkább helyben vagyunk. Hiszen Jób könyve azért fontos, izgalmas, azért szeretjük, mert nem egyszerű recepteket ad. Nem olyan ez, mint amikor valaki elmegy egy kínai étterembe, elkölti a jó fűszeres, csípős ételt, és a végén a pincér kihoz neki valami tésztatekercset is, amit ketté lehet törni, és van benne egy kis cédula, azon meg valami bölcs mondás, egy lózung. Elolvassuk, s csodálkozunk: “Nahát, milyen igaz!” “Nahát, milyen egyszerű!” Jób könyve nem így van, kedves testvérek, hogy kinyitjuk, s elámulunk: “nahát, milyen igaz!” “nahát milyen egyszerű!” “nahát, itt a megoldás!” Nem ezért kedves könyvünk. Inkább fordítva. Különösen a lázadó emberek látják a Jób könyvében azt a nagy emberi lehetőséget, hogy a szenvedő ember föllázad. Jób nem csak nagy szenvedő, kire Jakab apostol is hivatkozhat, mondván: “Jóbnak tűrését hallottátok!” Példaként állítja elénk. De Jób lázadó is.
Ha eddig a szakaszig végigolvastuk a Jób könyvét, nem kell sokat szólnom arról, mi volt Jób szenvedése: bekövetkeznek életében a csapások, elveszíti a vagyonát, aztán elveszíti a gyermekeit, majd gyógyíthatatlan betegségbe kerül, aztán ott hagyja a felesége. Eljönnek a barátai, hogy vigasztalják. Nekik nincs ott a hónuk alatt a Jób könyve, hogy valamit kinézzenek belőle és idézzék. De próbálkoznak becsülettel, tisztességgel. Ám az első vigasztaló szó után Jób – ha szabad ezt mondani – fölrobban. Kirobban belőle az indulat. Először csak a barátok beszédeit utasítja el. Hagyjatok békén! Nem tudtok ti engem vigasztalni! Engem csak Isten tud megvigasztalni! Aztán győzködik a barátok, próbálják neki megmagyarázni, hogy ez a szenvedés azért van, mert… – de  miért is van? És itt megáll a tudományuk. De nem baj, minden bajnak előkerül az oka. S nekiállnak Jóbnak: Ne vádold az Istent!  Az egyik legmegrendítőbb kép, amit Jób idéz, és amivel a barátok vitatkoznak, – mindannyiunk számára szemléletes – azt mondja Jób egy helyen: „a Mindenható nyilai vannak én bennem!” (6. rész, 4.vers). Céltáblává tett engem az Isten és nyilaival lődöz rám! („Mért tettél ki céltáblául magadnak?” – 7. rész, 20. vers) Másutt így mondja: „Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, céltáblává tűzött ki magának.  Körülvettek az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.” (16,12-13)  Mint amikor az ostoba gyermek játszik, ahogy gyerekkorunkban mi is csináltuk ezt, szegény apám bolondult bele, nyilat készítettünk, tettünk bele 40-es szögből hegyet és telelődöztük vele a kamraajtót. Játszottunk. És most Jób azt mondja: lődöz rám Isten, gyakorlatozik rajtam, céltáblává tett engem. Ezt már a lázadó ember mondja. Az mondja, -  és ez mi vagyunk mind -, aki nem tud szép, emberi szavakba beletörődni, aki nem tudja csak úgy egyszerűen elfogadni okos és költői vigasztalást sem, aki tudja, hogy amikor szenved, neki Istennel van dolga. Ezért is szeretik sokan különösen akkor elővenni Jób könyvét, mikor kórházba kerülnek, s az orvosok is csak csóválják a fejüket… Teológus koromban az egyik évfolyamtársam egy nyári kiránduláson megégette a lábát, felrobbant a petróleum-melegítő, amin melegítették volna az ebédet – rohamkocsival vitték a kórházba. Mikor először meglátogattuk, azt mondta: “Egy Bibliát hozzatok, egy Bibliát hozzatok!”. Vittünk neki. Egy hét múlva újra bementem meglátogatni, s lehetett látni, hogy csak egy könyvet olvasott, a Jób könyvét. A szenvedő ember, a lázadó ember, aki a bajában Istennel maradt, az ilyen ember szívesen olvassa Jób könyvét.
De csak az első 37 részt, kedves testvérek. A 38. résztől kezdődően ugyanis az egész drámai szín megváltozik. Ha időben is kiterítjük az eseményeket, talán hetek teltek el azzal, hogy Jób és a barátai beszélgettek, vitatkoztak, győzködték ezt a szerencsétlen szenvedőt, aki sem vigasztalást nem kapott a szavaiktól, sem meg nem gyógyult tőle, sem az állapota nem lett jobb, sem beletörődni nem tudott, - de ezt az egész, hosszú ideje tartó beszélgetésüket egy nagy – ha szabad ezt mondani – kozmikus csend fogta be. Isten nem avatkozott be. Sem a beszélgetésbe nem avatkozott be, sem akkor nem avatkozott be, amikor Jób életéhez mintegy odalopakodott a veszedelem, sem akkor nem avatkozott be, amikor egyetlen-egy mozdulattal feltartóztathatta volna a rosszat, sem akkor nem avatkozott be, amikor már bekövetkezett, és talán helyre lehetett volna állítani valamit. Milyen lehet, – kedves testvérek, gondoljunk bele! – milyen lehet ezt a helyzetet átélni? Úgy beszélünk Istenről, hogy Isten nem avatkozik bele ebbe a vitába. Ó, mennyi ilyen Istenről való beszédünk van. Nem kell azoknak olyan hosszúnak lenni, mint itt Jób és barátai beszélgetésének, nem kell azoknak hetekig tartaniuk. Órákig sem kell tartaniuk. A legfontosabb beszélgetéseink gyakran három-négy mondatból állnak. Sokszor csak egy mondatból. A sorsdöntő dolgokat nem szoktuk évekig tárgyalni. Egy mondat, egy félmondat, egy hümmögés már mindent magába foglal. De mégis, akár röviden, akár hosszan, még többször van az, hogy mintegy Isten jelenléte nélkül mondjuk ezeket - vagy úgy, ahogy itt látjuk a Jób könyvében, úgy, hogy Isten nem szól.
Néhány példát hadd hozzak erre, kedves testvérek. József Attila egyik istenes versében így kiált Istenhez, így kiált fel Hozzá: “Kiálts rám!” Milyen sokszor van, hogy valakivel beszélgetünk, és szeretnénk, ha Isten rákiáltana! Mert káromkodik az illető. Kiáltson rá Isten: “Hagyd abba!” Vagy valaki elkezdi előadni bomlott spekulációit Istenről, az univerzumról, a sorsról, az életről. S mi sóhajtunk: “Uram, kiálts rá!” S fordítva is így van ez. Mint igehirdető, hadd mondjam nagy alázattal: bizonyos vagyok benne, hogy prédikáltam már úgy, hogy a gyülekezetben valaki magában azt mondta: “kiálts már rá, Uram! Hagyja abba!” Láttam már ilyet fiatal koromban, amikor a nagytiszteletű úr prédikált a szószéken, s csak mondta, mondta, mondta, a gyülekezet boldogabbik fele bóbiskolt, a boldogtalanabbik fele vagy ábrándozott, vagy megpróbálta a saját gondolatait is elterelni. Aztán elunta egy öreg presbiter bácsi, nagybajuszú, kis, kopasz, gömbölyű fejű magyar ember volt, fölállt a presbiterek padjában, kihajolt, mert onnan csak úgy lehetett föllátni a szószékre, és fölszólt: “Tiszteletes Úr! Hagyja abba!” Hány lelki beszélgetést folytatunk egymással, s de jó lenne, ha Isten belekiabálna. Hány bibliaóra van, amikor az igéről locsogunk, fecsegünk. Az ifjúsági órán mondunk ezt-azt-amazt, hányszor próbálunk belebonyolódni a hitről, Istenről folyó beszélgetésekbe. De jó lenne, de jó lenne, ha Isten kiáltana, ha szólna! Jóbnak és barátainak az élet egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kérdéséről kell szót váltania: honnét van a rossz? miért van a rossz? miért van a szenvedés? miért véges az élet? miért törékeny az ember? miért lehetséges az, hogy a gonosz erői úgy dobálnak bennünket, mint egy üres gyufás skatulyát dobál a folyó? És mondunk ezt -mondunk azt. Ó, teológusok, mikor csodálatos dogmatikáitokat írjátok, nem halljátok, hogy rátok kiált Isten: Hagyd abba! Ó filozófusok, amikor ontjátok a szavakat, és a huszonhatodik kategória negyvenedik kataszterénél tartotok, nem halljátok, rátok kiált Isten? És költők, amikor faragjátok a rímeket, nem halljátok ezt?
Mindamellett, kedves testvérek, van ennek egy másik oldala is. Voltaképpen szeretjük is ezt a helyzetet. Szeretünk mi Isten nélkül Istenről beszélni. Filozofálni, prédikálni, tanulmányokat írni, bölcselkedni, vagy csak egyszerűen locsogni, mert az ember lelke alján ott van az ősi gőg, ott van az ősi elhitetés, a paradicsomi bűneset igézete: “olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói.” Nemrégiben a kezembe került egy -  nem mondom meg milyen nemzetiségű - teológus könyve (arról híres ez a nép, hogy sok kitűnő és mégtöbb spekulatív teológust adott a világnak). Olvasni kezdtem a könyvét Istenről. Megrendültem. Egy fia alázat nincs abban, amit mond. De vegyétek elő a filozófusok munkáit. Ó, de tudják a filozófusok a saját eszüket szeretni! Vagy vegyétek elő a költőket. Egy jó rím kedvéért,  egy metafora kedvéért miket le nem írnak. S vegyétek elő magatokat is. Egy hirtelen eszme, egy jó gondolat, egy ötlet, de szeretjük is ezt.
Ezért mondottam, kedves testvérek, hogy szeretjük a Jób könyvét a 37. rész végéig. De most a 38. rész elején ezt olvassuk: “Felelt az Úr Jóbnak a forgószélből, s mondotta: ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel.” Robert Frost, a nagy amerikai költő írt egy hosszú poémát Jób könyve címmel. Egy jelenetet vizionál: az öreg Jób és a felesége üldögélnek otthon a kandalló előtt békés, téli estén. Már nagyon-nagyon messze vannak a szenvedések. Isten mindenben kárpótolta őt. S ekkor maga Isten jelenik meg, és egy hosszú beszélgetés során mintegy bocsánatot kér Jóbtól. Ez igen! Ez is tetszett nekünk. Ezt is de szeretnénk! Ha végre megszólal Isten, ha végre előharsog hangja a forgószélből, kérjen bocsánatot. Heine, a nagy cinikus költő a halálos ágyán azt mondta: Isten megbocsát, az a dolga! Most hozzátehetnénk Robert Frost Nyomán: Isten bocsánatot kér: az a dolga. Ezt is szeretnénk nagyon, kérjen már végre bocsánatot. Mennyit kellett nekünk értelmetlenül szenvedni? Hány fájdalommal, kínnal, kilátástalansággal, megaláztatással, kiüresedéssel eltelt életszakasz van már mögöttünk?! S mindez miért? Semmiért! Miért kellett? Miért volt ez? Még csak jobb sem lettem tőle! Még csak az sem igaz, hogy Isten keze közé vett és megnevelt engem! Még csak az sem igaz, hogy megedzett, mint az acélt, kiégette belőlem a sok oda nem való anyagot, és most már tisztán pendülök. Még csak az sem igaz, hogy valami ballépés lett volna! Hát akkor miért? Miért, miért? Nos, ha megszólal, legalább annyival tartozik, ahogy az angolszászok szoktak bocsánatot kérni – ami ugyan nem bocsánatkérés – amikor azt mondják: I am sorry – sajnálom. Legalább ennyit.
De most, hogy Isten megszólal a forgószélből, teológusok ide, filozófusok oda, költők amoda, csak a szenvedő emberhez szól, és azt mondja: “Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te pedig oktass engem!” Majd később Isten a teremtés nagyszerűségéről beszél. Hol van a sötétség helye, hol van a világosságé, visszavihetjük-e a sötétséget a határára, megismerhetjük-e a útjait, s ironikusan azt mondja: “Hiszen tudod ezt, hiszen már akkor megszülettél. Napjaid száma nagy. Kérdezlek, te meg oktass engem!” Eddig Jób kérdezett. S a kérdésében csupa-csupa vád volt. “Miért? Miért kínoz engem az Isten?” Miért olyan az Isten, ahogy azt egy háborús film főszereplője mondotta? Egy német katonatiszt a harci cselekmények szünetében beszélget az egyik társával. Istenről beszélgetnek. A másik kérdezi tőle: “Szerinted van Isten?”. Mire ő: “Igen, van.” “És milyen az Isten?” “Isten egy szadista.” Mennyi-mennyi kérdésünkben rejtezik ez a hang! Nem is kérdezünk, hanem vádolunk.
S milyen megdöbbentő, hogy most, amikor Isten megszólal a forgószélből, nem vádol. Nem mondja Jóbnak: “Bolondságokat mondtál”. Nem mondja Jóbnak: „Rosszul gondolkodtál.” Nem mondja Jóbnak: “Miért kiabálsz? Megérdemelted!” Ezt mind-mind mondták neki a barátai. Most semmi vád, csak kérdések. Mint a gyermek, aki ha körülnéz, és látja a világegyetem lenyűgöző fenségét, kérdezni kezd: “Hol kel föl a világosság? S hol alszik a sötétség napközben? Milyen széles a tejút? És hol tartózkodik a hó, amikor éppen nem havazik. És honnét jön elő a jégeső? És hogyan lett a világ? És ki tudja megszámolni a csillagokat? És van még a Napnál is világosabb?” Mert még ezt is szoktuk mondani: “Napnál világosabb.” Hol van ez? S te, Jób, oktass engem! Sok bibliamagyarázó megjegyzi – olykor értetlenkedve is –, hogy Jób könyvének a végén, ahol választ kellene kapnunk a szenvedés nagy kérdésére, ahol végre fölfejthetnénk végre a gonosz titkát, megérthetnénk mindent, csak kérdéseket hallunk. Isten kérdez. Kérdezi Jóbot és kérdezi az összes szenvedőt: “Ott voltál-e, amikor az Isten fiai, az angyalok és a csillagok örvendeztek, mert elválasztottam a vizet a száraztól? Mert mint egy ajtóval, kizártam a tengert. Hol voltál? Meg tudod-e számolni, tudod-e az útját? Ismered-e a titkát?” Van, aki azt mondja, hogy Isten be akarja bizonyítani Jóbnak, hogy Ő véghetetlenül nagy, Jób pedig kicsiny. Isten szeretné Jóbot eljuttatni arra a lelkiállapotra, amit Ábrahám fejez ki, amikor Isten megjelenik neki, és azt mondja Ábrahám: “Én por és hamu vagyok.” A nagy kérdések, a megválaszolhatatlan nagy titkok talán elvezetik Jóbot arra, hogy megalázatosul, és kisebbnek érzi magát. De meggyőződésem, hogy nem ez a cél. Amikor valaki szenved, a szenvedésének ereje éppen abban mutatkozik meg, hogy olyankor kizáródik a világ, és ez a kizáratás nem az ember önzéséből, hanem a szenvedésnek az elhordozhatatlan súlyából adódik: “Nincs rajtam kívül más!” – de ez nem az önző, hanem a szenvedő ember felfogása. Láttatok már szenvedő embert? Ő nem fogja megkérdezni, hogy mennyit játszott tegnap a Manchester a Liverpoollal. Ő nem fogja megkérdezni, hogy ki lett az országgyűlési képviselő a választási körzetben. Ő nem fogja megkérdezni, hogy Brazíliában hány fok meleg van most. És azt sem, hogy hány fok van most odakint, a templom falain kívül. Egyedül van, és szenvedése az univerzum.
Amit Isten a kérdéseivel elmond, egészen pontosan megtesz, semmi egyéb, mint ennek az önmagára zárt világnak a fölnyitása, az elveszett értelmes világ újrateremtése, újbóli odaajándékozása. Az ember szenvedésén túl, az olyan életszakaszokon túl, amikor csak én vagyok és a szenvedés, ott áll valami nagyobb és több.  Én vagyok és a szenvedés - és Isten. Isten véghetetlen nagyságába van belefoglalva Jób is, sorsával együtt, szenvedésével, nyomorúságával, bajaival, megválaszolhatatlan kérdéseivel, lázadásával, nyughatatlanságával, egész ember-voltával. Isten nem mondja, hogy Jób rosszul beszélt volna. Sőt, megdöbbentő, hogy amikor Isten kérdései végére ér, Jób szájára teszi a kezét, megalázatosodik, és azt mondja: “Nem érttettem… mostmár látom.” Pedig a szenvedése okáról, hogy mi miért történt, s ami történt, miért vele történt, miért akkor történt, - ezekről Isten nem mond semmit. “Látom!”- mondja Jób. Ugyanez a jelenet játszódik le a 73. zsoltárban, mely szintén nagy drámát állít elénk. A zsoltáros, aki igaz embernek tudja magát – lehet, hogy Jób írta a zsoltárt? – ezzel gyötrődik: Miért van szerencséje a gonoszoknak? Mert azt látva a fájdalom még jobban fáj. Ha mindenki szenved, ha mindenkire egyformán jut, vagy nem is egyformán, de mindenkire jut, úgy hisszük, könnyebb elviselni. De amikor “ártatlanságban mossuk kezeinket, megtartjuk a törvényt, irgalmas és kegyelmes szívűek vagyunk”, akkor fájdalmas a kérdés: miért van szerencséje a gonoszoknak? Bezzeg mi! De azt mondja a zsoltáros: “S bementem az Isten szent helyére, és megértettem.” Mi történt ott? Mit hallott, mit látott ott? Hol van ez a szent hely? Hogy kell oda bemenni?
Lám, kedves testvéreim, itt van a szent hely, amit most Isten mond, amikor fölfesti Jób számára az egész univerzumot, az egész teremtett világ Isten szent helye. Bármerre fordulsz, az Ő dicsőségével, véghetetlen szentségével, szuverenitásával, alkotói nagyságával fogsz találkozni. És végére mehetetlen módon. Mit tesz Isten, amikor megszólal a forgószélben? Meghívja Jóbot az ő szent helyére! Beszélget Jób szívével. Kérdéseket tesz fel. Nem korholja Jóbot. Nem vádolja. Sőt ezt halljuk Tőle: „Jób pedig, az én szolgám, imádkozzék ti érettetek; mert csak az ő személyére tekintek, hogy retteneteset ne cselekedjem veletek, mivelhogy nem szóltatok felőlem igazán, mint az  én szolgám Jób.” (42,8) Ez az utolsó szentenciája Istennek: mutass be az áldozatot barátaidért, akik nem szóltak felőlem igazán! Nem-e? Bármelyik dogmatikai kézikönyvet elővesszük, látjuk, mindegyik tudós teológus a Jób barátait idézi. Akárkihez elmegyünk betegségében vigasztalni és erősítgetjük őt, a Jób barátait idézzük. De Isten szentenciája ez: “Nem szóltak felőlem igazán.” Csak egyetlen-egyért nem szóltak igazán! Nem mondották Jóbnak, hogy az a trágyadomb, amin ülsz, s ahol mi állunk melletted, ez a hely, ahova összesűrűsödik minden nyomorúságod és szenvedésed, ez az Isten szent helye. Így kell ezt nekünk is megértenünk, kedves testvérek, S ha úgy éreznők, hogy az én kórházi ágyam, vagy az a szék a ravatalozóban, ahova leülni se tudtam, vagy már felállni se tudok róla, az a temetői pad, ahova kijárok, ahova kiülök és perlek az Istennel, az az orvosi várószoba, ahol töltöm az időt, és nem tudom, mit fognak megállapítani, az a hely, ahol megpofoztak, az életem, melynek során mindent elvettek tőlem,  - az is az Isten szent helye! S, hogy ez mennyire így van, egészen a golgotai keresztig elfénylik ez az igazság. Sőt, ott fénylik fel igazán. „Királyi zászlók lobognak, fénylik titka a keresztfának…”, mondja az egyik nagypénteki ének. Ő miért szenvedett? Miért hagyta Isten? Ő, a megfeszített is kérdezi: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” De mindezt csak akkor értjük, ha Isten szent helyének tartjuk a szenvedés helyét. Én, az én szenvedésem és Isten. Így együtt a három. Nosza hát, mondja Isten Jóbnak, övezd fel magadat, mint férfiú, én kérdezlek, s te pedig felelj.
Kedves testvéreim! A bajaink és nyomorúságaink közepette hajlamosak vagyunk hinni, hogy csak nekünk van kérdezni valónk. Engedjétek, hogy Isten is kérdezzen benneteket. Higgyétek, hogy az Ő kérdésében – ahogy Ő kérdez, amikor Ő szólít meg – már ott vagytok az Ő szent helyén. Megértitek, ami megérthetetlen, megértitek, hogy a szenvedéseitekben Isten veletek együtt szenved, megértitek, hogy bűneitek terhét a Krisztusban elhordozta. Megértitek, hogy nem a gonoszé, a halálé, az elvesztésé a végső szó, hanem azé, aki tudja a csillagok számát, aki tudja, hogy hol van nyugvóhelye a sötétségnek, aki elrekesztette a tengert a száraztól, aki minket is megteremtett, hordoz, és életünket szenvedésen, küzdelmen, rosszon, halálon, elveszésen át is feltámadásig, üdvösségig, örök életig vezeti.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Mostani ádventünkre a Biblia-olvasó kalauz Péter apostol levelét jelölte olvasmányul, s ez a levél a reményre, a reménykedésre, a reménységről való számadásra irányította a figyelmünket. Mindezt azonban talán sokan úgy olvasták, hogy közben ott volt a szívükben az a meghatározó gondolat, hogy ha talán egy-egy ünnepi órára, pillanatra a gondjainkat félre is tudjuk tenni, azért azok csakhamar visszajönnek majd. Sőt, amikor nagyszerű dolgokat hallunk, akkor is hallatják a hangjukat. Olyan ez, mint amikor nagyszerű üzenetet hallunk, de közben valami háttérzaj állandóan szólna. Sokszor nem veszünk erről tudomást, sokszor úgy teszünk, mintha hozzászoktunk volna a háttérzajokhoz, de aztán rájövünk, hogy ezek nem is háttérzajok, ezek az életünk alapzajai. Tehát mintha inkább itt, a Bőszörményi úton lennénk, ahol ha ezt a négy templomablakot befalaznánk,  és úgy zajlana az istentisztelet és egy angyalszavú igehirdető éppen az egekbe ragadna bennünket, akkor is 9 percenként menne kint a villamos, és az épület rezegni kezdene, minden csörömpölne.
Azért hozom ezt ide, mert Péter apostol is tökéletesen tisztában van ezzel, és ezért levelét, amelyben számtalan nagyszerű és felemelő üzenet van, egy nagyon egyszerű, mindennapos igei tanáccsal fejezi be: „minden gondotokat Őreá vessétek, mert Néki gondja van reátok.” Miért nem lehet miénk teljesen Isten felszabadító, csodálatos üzenete, miért nem tudjuk igazán odaadni magunkat teljes erőnkből, teljes lelkünkből a hálaadás munkáinak? Miért nem tudunk belefeledkezni minden jóba, a szeretet munkáiba? Mert tele vagyunk gondokkal! Ebben az ádventben és karácsonyban is bizonnyal sok nagyszerű gondolat, elhatározás érlelődik meg bennünk és bizonyára sok mindennek neki is fogunk majd, ám a gondok zaja, a gondokból fakadó kérdések, a gondokból támadó kétségek ott vannak velünk. A magyar kifejezés is visszaadja ezt, éppen a gond szó mutatja, hogy amire gondolunk, attól nem tudunk megszabadulni, szüntelen az jár a fejünkben, nem tudjuk magunktó elhessegetni. De vannak más kifejezések is. A görög szó, amit Péter apostol használ, ezeket is feltárja. Az eredeti görög szó a „rész” kifejezésből származik. Persze, így logikus az életünk –élettevékenységeinket részekre osztjuk: az előttem álló órában megcsinálom ezt, vagy egy részét, aztán félreteszem, s ha alkalmam lesz rá, újra előveszem és megcsinálom még egy részét, aztán újra előveszem és megcsinálom még egy részét, s a végén – ahogy mondani szoktuk – kikerekedik egésszé. A teológián volt egy szobatársam, azóta kitűnő professzor lett belőle. Diákként egyrészt rendkívül irigyeltem, másrészt rendkívül dühös voltam rá. Én magam költői lélekként, úgy végeztem kötelességemet, ahogy esett, úgy puffant, ha meg kellett tanulni valamit, gyorsan megtanultam, ha meg kellett csinálni valamit, gyorsan csináltam, ha nem volt rá idő, el is felejtettem. Nos, ez az én szobatársam szisztematikus ember volt, s amikor a szemináriumi dolgozatát írta, szeptemberben megkapta a témát, lement a könyvárba, félóra múlva feljött tíz könyvvel. Hű, mondom, ennyit elolvasni egyszerre, hogy lehet! És akkor, ahogy az előbb elmondottam, egyik délután elolvasott egy könyvet, félretette, vacsora után elővette, kijegyzetelte, félretette, aztán elővett egy másik könyvet, elolvasta, másnap elővette, kijegyzetelte, félretette. Minden nap egy kis darabot elvégzett. Én meg álmélkodással figyeltem, mi lesz ebből. S lett belőle egy kitűnő dolgozat.
A gondok akkor kezdődnek, ha megszakad egy szál, elmarad valami, és gondolni kell rá, hogy mikor és hogyan végzem majd el.
Szeretett gyülekezet, gondolkodtam azon, hogy az istentiszteletre készítetek egy kis papírt, s kiteszem minden székre, s majd arra kérem a gyülekezet tagjait, hogy két kérdésre feleljenek igennel, vagy nemmel. Az egyik kérdés így hangozhatna: gondol-e valamire igehirdetés közben. A másik így hangzana: száz százalékig oda tudok figyelni. Egész bizonyos vagyok, hogy mindnyájan arra felelnénk igennel, hogy gondolok valamire igehirdetés közben, valami itt van velem, valami gyötör, valami, bevégzetlenül maradt, valami még nem kezdődött el, valami elmaradt. Nem a villamos zörög, kedves testvéreim, nem az zavar bennünket, bennünk zörög valami. A gond. És hogy mennyi gondunk van, azt reggeltől estig sorolhatnánk, ki se látszanánk belőle.  Így van valóban, ahogy egy másik magyar kifejezés mondja: szétszakítanak a gondok. A gond sohasem egész, a gond mindig rész, mindig egy szakasz, egy darab. S mivel nincsen megoldva, nincs elvégezve, mivel nem kapcsolódik a többihez értelmes módon, hirtelen egésszé nőheti magát. Sokszor nem is értjük, miért is gond nekünk valami? Miért gyötrődünk vele? Csak egy félórás feladat. Ezt bármikor meg tudom csinálni, apróság! És mégis egésszé válik bennünk. Egy másik kifejezés a tépelődés. Láttatok már tépelődő embert? Néha ez fizikailag is megmutatkozik, amikor valaki tépkedi az arcát, gyűrkészi az orrát, a fülét, vakarja a fejét, gyötri a kezét. Azt szoktuk mondani, hogy a kamaszok ilyenek, mert nem tudnak mit kezdeni a hirtelen megnyúlt kezeikkel, lábaikkal, zavart mozgáskoordinációban vannak. De a tépelődés szó lelki és egzisztenciális értelemben is kifejezi azt, hogy nem a gondok tépnek szét, hanem én tépem szét magamat. Darabokra.
Külső és belső gondjaink egyaránt vannak kedves testvérek. Sokszor kínunkban ironikus megjegyzéseket teszünk, hogy mennyi külső gondunk van. Szoktak ironizálni az olyan embereken, akik minden nap fölírják a gázóra állását. De ne nevessünk ezen, mert csakhamar, mindannyian ezt a gyakorlatot fogjuk követni. Szoktak  ironizálni azokon, akik odahaza a gyerekek vagy az unokák után mennek a lakásban, és lekapcsolják utánuk a villanyt. Egy percig se égjen. Ezek gondok. Szoktak ironizálni azokon, akik fillérre számolják a konyhapénzt. Ismerek olyat, aki végigjár három-négy boltot, s mindenütt megkérdezi, mennyi a parizer, s ahol legolcsóbb, oda megy vissza. Mi meg gúnyosan mosolygunk, miért kell ilyen kuporinak lenni. De ő gondban van, látja a pénze végét, de nem tudja, végigér-e vele a következő fizetésig, a következő nyugdíjig, a következő segélyig. Gond, hogy mi lesz a gyerekekkel. Melyik iskolába menjenek – és fölveszik-e őket abba az iskolába? Helyt fognak állni?  S mennyi családi gond, elrendezetlen ügyek, viták, bajok, civakodások, gyötrődések, ezek mind-mind csak halmozódnak. S mennyi gond van belül, mennyit tud az ember gyötrődni, tépelődni az elveszett álmain, a nagyszerű ambícióin, amikből már nem lesz semmi. De aztán persze fölhorkan megint az ember, nekidől, majd újra akadályokba ütközik, talán külső akadályokba, talán belsőkbe. S mennyit tépelődünk a saját jellemünkön, hogy milyenek is vagyunk mi voltaképpen, így néha nekidőlünk magunknak is, gyúrjuk magunkat. Egy darabig ez megy, aztán visszahullunk ugyanabba az önmagunkba, akik vagyunk, kívül és belül, kedves testvéreim, mennyi, mennyi gond!
Most Péter apostol azt mondja: „minden gondotokat Őreá vessétek, mert Néki gondja van reátok4” Hogy jól értsük az igét, látnunk kell: Péter nem azt mondja, hogy vessetek félre minden gondot. Vannak, akik így értik ezt az igét. De nem ezt mondja Péter apostol. Ha ezt mondaná, nem szerepelne itt, a Bibliában, akkor Péter valamilyen okos filozófiai iskola mestere lenne – ha filozófián most azt értjük, amit Amerikában szoktak, tehát igen gyakorlatias, praktikus tanácsot: vesd félre, vesd félre a gondot, ne törődj vele. Ne tépelődj rajta. Miért zaklatod magadat? Miért engeded, hogy az apró részletek felőröljenek? Miért dobod be magadat a darálóba, ahol az élet sok apró ügye-baja, gondja téged is fölmorzsol, megsemmisít, ledarál (szoktuk is mondani: bekerültem a darálóba!) és apróra morzsolva jössz ki belőle. Félre vele!
De, kedves testvéreim, ezt bordalokban szokták mondani, megénekelni! A nagy magyar költők közül szinte mindenki írt legalább 4-5 bordalt: vegyük a kupát, igyál, igyál, félre gond, itt a vidámság, nem kell semmivel sem törődni, ilyen rímbe, olyan rímbe, ilyen mértékbe, olyan mértékbe, ilyen bort, olyan bort – ez bordalokba való. Olykor vigasztaljuk is egymást: félre a gonddal. Megyünk másikhoz, látjuk, hogy szinte összeroppan már, és ekkor azt mondjuk neki: te, ne törődj vele, ne lovald magad bele. Mindig csak erre tudsz gondolni? Mindig csak ez jár a fejedben? Emlékszem, egyszer egy iskolai tanulmányi versenyre készültünk, és nagyon nyerni akartunk. Szinte robbantunk szét a feszültségtől. A verseny előtt odajött az egyik diáktársunk, félrehúzott, azt mondja: te, ismered azt, amikor a skót kimegy szántani? S elmondott egy skót viccet. Aztán elmondott még egy skót viccet. Látta, hogy ez nem fog rajtam, akkor jött a Mórickás viccekkel, anekdotákat mesélt. Mondtam neki: - idefigyelj, megcsaplak! Mondja: miért?  Mindjárt megyek  versenyre, itt kattog az agyamban minden, pörgetem újra meg újra, amit tudok, te pedig idejössz, és skót vicceket mesélsz nekem?! Hát nem veszed észre? – kérdezte. Éppen azért, hogy tedd már félre egy kicsit a gondot. Frissülj föl, újulj meg, lazíts. Félre a gonddal, félre a versenylázzal, félre a gyötrelemmel, félre az aggodalommal, hogy lesz-e elég pénz holnap a gázt kifizetni, félre az aggodalommal, hogy meg tudom-e venni holnap, amit kell, félre a gonddal, hogy ma délután a testvéremmel fogok találkozni, tudunk-e mi egymással értelmes szót váltani? Félre minden ilyennel! Mindazáltal, kedves testvéreim, Péter apostol nem ezt mondja. Nem azt mondja, hogy félre. És ha félretettél mindent, akkor majd Ő, tudniillik Jézus Krisztus, a te megváltó és szabadító Istened idejön, és megsegít téged. Igen félrevezető, nagyon furcsa istenkép lenne ez, bár azt hiszem, sokunkban él ilyen képzet Istenről. Hogy Ő csak akkor áll velünk szóba, neki csak akkor tud dolga velünk lenni, ha teljes és jó erőben állunk elé. Én, Isten elé, gondokkal tépelődéssel, részekre szaggatott élettel nem állhatok oda, mert Őelőtte csak nagyszerű és fenséges dolgok vannak. Ha én az én Uramhoz és Királyomhoz megyek, akkor ővele a legnagyobb dolgokról kell beszélgetni, ha én oda állhatok a kegyelem királyi széke elé, ott én a Mindenről akarok az Istennel szólni, és én őtőle a mindent akarom, nem állhatok elé foltos nadrágban, lyukas cipőben, üres zsebbel. Ám tévedés, végzetes tévedés azt hinni, hogy Isten csak akkor lát meg bennünket, ha nincsen velünk semmi gondja, ha nincsen velünk semmi baja, ha már nem kell az életünkben semmit eligazítani. Nem tudom, hogy értetik-e, hogy ennek a téves emberi gondolatnak a mélyén egy ősrégi dolog húzódik meg, úgy nevezik, hogy kevélység. Mondok rá példákat. Hányszor volt, hogy nem mentél el a főnöködhöz, nem kértél nálad befolyásosabb embertől semmit, mert nem akartad, hogy kegyet gyakoroljon veled. Tele van az életünk ilyen esetekkel. Én, tőle? Nem kérek. Én rászorulónak mutassam magam előtte? Soha. Mi egyenrangúak vagyunk. Istennel is így vagyunk sokszor. Nem viszek én az Istennek semmi gondot. Nehogy már rászoruljak valamire. De azt mondja Péter apostol: minden gondotokat Rá vessétek, és  itt nagyon fontos a minden szó. Nem egyet, nem kettőt, nem hármat a gondok közül, nem a megoldhatatlanokat, hogy majd megoldja a zűrzavaros ügyeket. Mindet. Max Weber, a nagy német szociológus jegyzi meg a protestáns etikáról írott könyvében, hogy Miatyánk egyik kérése: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” csak afféle keleti kérés, keleti embernek a kérése. Miért? A keleti ember lusta? A keleti ember potyázó? Mi itt a nyugati civilizációban dolgozunk, tekerünk, szaggatjuk magunkat, tépelődünk, gondoskodunk, dolgozunk, tervezünk, alkotunk, a keleti ember meg csak úgy odamegy Istenhez potyázni: az én mindennapi kenyeremet add meg nekem ma. Max Weber, meg a poroszok dolgozzanak, azok olyanok? Én meg keleti vagyok? Ám nem ezért tanít Jézus így imádkozni, hanem ezért a mindenért: minden gondotokat Őreá vessétek. Így is lehetne fordítani ezt a mindent, hogy: magatokat, hiszen ha tisztáztuk, hogy a gond szó a részt jelenti, akkor a minden gond azt jelenti: ami te vagy. Darabokra szaggatva, tépelődve, egyik gondból a másikra bukva, ez vagy te magad. Magadat bízd rá. Ez a minden gond. Minden gondotokat reá vessétek. Nem félre, hanem Őreá. Terheld rá, add át neki, bízd rá. És őnéki –mondja Péter apostol – gondja van reád.
Kettőt jelent, hogy gondja van reátok. Hadd szóljak mind a kettőről. Az egyik az, amit boldog szívvel sokszor meg is tapasztalunk, hogy az Istennek átadott gondok eltűnnek. Nem azért, mert illúziók voltak, vagy mert bemesélés volt a gond, hanem eltűnnek, megoldódnak. Sok testvérünk van ebben a gyülekezetben is, aki boldogan adhat bizonyságot megtapasztalásáról, a meghallgatott imádságról: gyógyulásról, szabadulásról, megbékélésekről, lehetetlen helyzetek megoldódásáról. Igen, ez boldog megtapasztalás. Istennek gondja van rád. Megoldja. Meggyógyít. Megszabadít. Megerősít. Megvigasztal. Ő a te támaszod.
Ám Péter apostol nemcsak azt érti ezen, azt is, hogy úgy van gondja ránk a mi gondviselő Istenünknek, hogy amit rávetünk, azt Ő visszaadja.  - A megoldással együtt. Amikor az ember tépelődik, zúzza a saját lelkét, önszaggatásban van, amikor a gondjai darabokra tépik, és nem tudja, hogy hova fusson, melyiket oldja meg először, ráborul az egész élete. Ha Istenre oda tudja tenni magát, akkor Isten sok-sok gondunkat a megoldással együtt adja vissza. Megvilágosít, hogy mit kell tenned. Megmutatja, hogy merre menj. Megmondja, hogy mit ne tégy. Ha valaki Istenéhez viszi a gondját, kiönti előtte szívét, Isten kezébe teszi önmagát, többnyire parancsot kap. Ez a felelet. Menj el, tedd meg. Egyetlenegy példát hadd hozzak fel, és mindenki érteni fogja. Illés próféta Isten népe történetének egyik legnagyobb mélypontján egy istenítéletben diadalmaskodik. Sokan emlékeznek erre, a Kármel hegyén oltárokat állítanak a Baal prófétái, egész nap körbetáncolják az oltárokat, hogy valami mennyei tűz, isteni jel fölgyújtsa az áldozatot, ám nem sikerül nekik semmi. Illés pedig még le is önteti vízzel az oltárt, a fát, az áldozatot, s villám sújt le a mennyből imádságára. Diadalt arat, föllelkesedik a nép: az Úr az Isten, az Úr az Isten, agyonverik a Baal prófétákat. Ekkor megüzeni a király a prófétának, hogy megöleti. Illés menekülőre fogja, elmenekül a pusztaságba, behúzódik egy barlangba és meg akar halni. Meg akar halni. Nem volt az egésznek semmi értelme. Hiába bizonyította be egy csodálatos istenítélet folytán, hogy az Úr az Isten, és semmi szükség a bálványokra meg a hamis papokra, most mégis halálra keresik. Ott kucorog egy barlangban és meg akar halni. S ekkor mennyei intervenció érkezik, egy holló jön, eledelt hoz, majd Illés egy hangot hall: vedd és egyél. Parancsot kap. Aztán megszólal a halk és szelíd hang: mit csinálsz itt, Illés? És akkor Illés elmondja istenének a panaszát: Uram, egyedül maradtam egész Izraelben, aki nem hajolt meg a bálványistenek előtt, egyedül maradtam, aki ennek az istentelen királynak még ellene mondott, mindenki mása behódolt, mindenki beadta a derekát – mai nyelven: mindenki lefeküdt a politikai hatalomnak! – nem akarok élni. Vedd már el végre a lelkemet. És akkor minden gond meg van oldva. Vége a gyötrelemnek, vége az aggodalmaskodásnak, zárjuk le ezt a szerencsétlen szomorú történetet. Ekkor ezt hallja Istentől: kelj föl, egyél, mert erőd fölötti utad van néked. Isten részletes útitervet ad Isten Illésnek: hová kell mennie, mit kell tennie. Ez az ember az imént még meg akart halni. Az imént még végső összeomlásban volt, és azt mondta: széttéptek a gondok, már csak egyen tépelődöm, hogyan mehetnék ki elegánsan ebből a világból. S lám, új életet kap Istentől. Minden gondotokat Reá vessétek, Ő visszaadja nektek a megoldással, az erővel, a bölcsességgel, a megcselekvés képességével, és azzal a boldog bizonyossággal, hogy ez Őtőle van. Mert, tudjátok kedves testvéreim, az ember azon őrlődik fel, azon hullik darabokra, azon tudja magát széttépni, amikor a gondjainak, a bajainak, a dolgainak gyökerét és forrását keresi, és csak azt tudja mondani, hogy én, ezt én csináltam, ezt én hoztam így össze, ez miattam van így. És nincs benne se képesség, se erő, se ész arra, hogy megoldja. De amikor Istentől kapsz feladatot, kapsz tőle erőt, bátorságot, bölcsességet, mert akkor tudhatod, hogy a jó kimenetel hatalmát is megkapod.
Jakab apostol úgy szól erről levelében, hogy ő is bíztatja azokat, akik kísértésekben, bajokban gyötrődnek és azt mondja nekik: senki sem próbáltatik meg erején felül. Senki. Isten senkit erején felül nem próbál meg. Bízd rá minden gondodat. Vesd rá minden gondodat. Meg fogod tapasztalni, hogy ami erődön felül van, azt Ő megoldja kegyelmesen, és ami reád esik, és erődbe tartozik, azt visszaadja neked a boldog kimenettel együtt. Ámen