Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Múlt alkalommal sirató éneket hallottunk. Ezt a sirató éneket most két jajszó követi. A próféta immár a siratáson és a szimbolikus temetésen túl is, két jajjal kezdi Izrael népének megintését. Hiszen voltaképpen volna remény, és ezzel is kezdődik most a próféta feddőzése: Jaj azoknak, akik kívánják az Úrnak napját, mire való nektek az Úrnak napja?! Egy olyan fogalmat mond ki ezzel a próféta, mely régóta élt már Isten népének a közösségében, de időrendben valóban Ámós próféta az első, aki erről szól. Majd az ő nyomán beszél erről Jóel próféta, aztán Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és Dániel, és így tovább, az Ószövetség összes prófétája. Élt Isten népében egy titkolt – és immár kimondott – reménykedés, hogy akármilyen nagy is a baj, akármilyen lehetetlen is a helyzet, eljön majd az Úr napja. Lehet, hogy Vörösmarty is ezt hallotta, amikor így írja a Szózatban: „Még jőni kell, még jőni fog,/ Egy jobb kor, mely után/ Buzgó imádság epedez/ Száz ezrek ajakán.” Mondták ezt a régi Izraelben is:, még jőni kell, még jőni fog egy jobb nap,  - ez után epekedünk. Bármilyen nagy is a nyomorúság, bármilyen nagy is a veszedelem, lesz egy dicső nap, melyet úgy neveztek: az Úr napja. S akkor majd megfordul minden. Ahogyan a régi  görög drámákban is, amikor már minden végképp összedől és látszik, akkor deus ex machina, ahogy mondani szokták, külső, isteni beavatkozás történik. Isten nem hagyja, Isten nem nézheti, Isten nem tűrheti, tehát beleavatkozik. Tehát eljön majd az a pillanat, amikor minden megfordul. Igen, ott élt a régi Izrael szívében, az álmodozásokban, a fölsóhajtásokban, a költészetben, hogy lesz egy nap, amikor nem mi, mert nekünk már ahhoz nincs erőnk, mert nekünk arra már nincs képességünk, hanem majd Isten lesz, aki rendet tesz. S akkor a nagy nyomorúságban levő népet, az elveszés szélén, a sír peremén tántorgó népet isteni módon, csodálatos beavatkozással visszarántja a sír széléről, újra elrendezi a dolgokat, előhozza a régi dicsőséget, mely nem fog immár az éji homályban késni,  - ez lesz az Úr napja. De – mondja Ámós próféta – az a nap, amit ti titkon reméltek, az a nap, amire így gondoltok, az nem a világosság napja lesz. Minek nektek ez a nap? Az a sötétségnek és a haragnak és az ítéletnek a napja lesz – ahogy a középkorban is megverselték ezt: dias irae, dias illa – az a nap a harag napja.  A próféta tehát megkérdezi: minek az a nap nektek? Ártatlanok, bűntelenek volnátok? Nem inkább az a helyzet, hogy az erőszaknak emeltetek széket, az erőszakot trónra ültettétek,  - mit reménykedtek hát az Úr napjában? Igen, az Úr napja valóban az igazság napja lesz, valóban az ítélet napja lesz! De reménykedhetsz-e az Úr napjában, ha egyébként is ítélet alá esel? Reménykedhetsz-e abban, hogy Isten majd megkönyörül és megment téged, szegény árva népét, annyi baj, bú, nyomorúság, sanyarúság után, mert már megérdemled? Ártatlan vagy? Minek nektek akkor az Úr napja?
Mi tudjuk azt is, kedves testvérek, hogy az Úr napja kifejezés átvezet bennünket a feltámadáshoz, Jézus Krisztushoz és ahhoz a végső, nagy naphoz, amiről a Hitvallásban is mondottuk: „hiszem a halottak feltámadását”. De hogy lássuk, miképpen vezet át ez, hallanunk kell néhány szót a jajok okairól is. Kétszer mond jajszót a próféta. A kettő össze is tartozik. Nagyon röviden így lehetne összefoglalni: szövetségben van a trón és az oltár, de ez a szövetség rettenetes és hamis szövetség. Összefogtak azok, akik a veszedelem napját még távolinak gondolják, s úgy gondolják, hogy még ki lehet használni az időt. E a hamis szövetség először is abban jelenik meg, hogy már az oltárnál is erőszak és gonoszság van. Ezt mondja az Úr: gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, nem gyönyörködöm összejöveteleitekben, utálatos a számomra minden istentisztelet. Hiába hoztok égő áldozatot meg kövér áldozatot, hiába pengettek nekem hárfát. Távoztasd tőlem énekeid zaját. Hárfád pengetését ki nem állhatom. Hanem folyjék az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak.
Nagyon nehéz magyar nyelvre lefordítani a bővizű patak kifejezést. De akik jártak keleti vagy délebbi világokban, azok tudják, hogy mi az, hogy időszakos folyó. Különösen a keleti világ van ilyenekkel tele. A nyári nagy szárazságban a folyómederben  nincsen semmi élet, s csak amikor eljönnek az őszi meg téli esők, akkor telnek meg vízzel. Ez az időszakos folyam. A héber nyelvben van rá külön kifejezés. Ám a próféta most bővizű patakról beszél, tehát azokról a folyókról, melyekben mindig van víz, melynek partjára mindig el lehetett menni éltető vízért. Ugyanez a szó szerepel az első zsoltárban is, mely az igaz emberről mondja: olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, mely nem szárad ki, meghozza gyümölcsét a maga idején, mert a folyóban mindig van víz. Mert mindig van igazság, mert mindig van igaz ítélet, mert nincs a szegénynek eltaposása, nincs hatalmaskodás! S lám azt halljuk, hogy ebben a borzalmas, hamis szövetségben az istentisztelet helyén is erőszak van. Ott, ahol nem nagyon kell jogról, politikai igazságról, meg társadalmi egyenlőségről beszélni. Sőt, azt is szokták mondani, hogy ezek – vagyis igazságosság, egyelőség, jogok – mind a politikába valók! – beszéljenek róluk ott. Hogy az oltárnál? – nos, ott föltekintünk az Úrra, zsoltárt éneklünk, dicsőítjük Őt, bemutatjuk az áldozatot, istentiszteletet tartunk, szent dolgokról kerül szó. Ám ebben a hamis szövetségben nemhogy hallgatnának az igazságról, hanem igazságtalanság jelenik meg. Így szól Isten: el nem viselem istentiszteleteket, el nem fogadom áldozatotokat, ki nem állhatom, amikor nekem pengettek! S miért? Mert nincs igazság. De megfordítva is megmutatkozik ennek a hamis szövetségnek az átka. Azt halljuk a hatodik rész nyolcadik versében: megesküdött az Úr az Ó életére, azt mondja az Úr, a Seregek Istene: utálom a Jákob kevélységét, gyűlölöm az ő palotáit, azért prédára vetem a várost mindenestől. Miért? Mert azt gondoljátok - mondja Isten -, hogy a ti pengetésetek, a ti hangszereitek a Dávidéi. Itt zehát arról hallunk, hogy a palotákat, ahol trónt emeltek a hamisságnak, az igazságtalanak, az elnyomásnak, úgy pengetik a király, a miniszter, a főember, vagy a gazdag ember tiszteletére, csak nem a szegény tiszteletére, mert szegény ember palotában nem lakik, úgy pengetik a szórakoztató műsort, a show-műsort, mintha istentisztelet lenne. Értitek, kedves testvérek, ezt a borzasztó összekeveredettséget, ezt a rettenetes, hamis szövetséget? Az istentiszteleten csak az elnyomást találjuk, a palotákban pedig, ahol éppen az a szórakoztató műsor zajlik, úgy pengetik a gitárt, a hárfát, mintha Dávid pengetné. Dávid: Izrael szentje, ő a zsoltáros király, mennyi csodálatos zsoltára áll a Zsoltárok könyvében! És ti azt hiszitek, mikor show-műsort tartotok, zsíros szájjal röhögtök azokon, akiket kifosztottatok, s híztok a zsírján azoknak, kiktől mindent elvettetek, hogy ez a ti istentiszteletek? És hogy Dávid pengeti ott a hárfát? Minek nektek az Úr napja? Nem világosság lesz ez, hanem sötétség!
Igen, ez a hamis szövetség: a vallásban erőszak és gonoszság, a politikában hamis vallás. A vallás gyalázatos zsarnoksággá teszi az oltárt, a politika meg önmagát teszi vallássá. Így mondottam az előbb: a trón és az oltár szövetsége. Tudom jól, hogy e kifejezés nyomán mindjárt vissza is térhetünk a 18. századba. Voltaire volt talán a leghíresebb, aki szüntelen ostorozta a trón és a vallás szövetségét, és azt követelte, hogy válasszák szét a vallás és a politikát, a vallást és a közéletet, az istentiszteletet meg a jogalkotást, a törvényhozást. De nem szétválasztani kell, kedves testvérek, hanem mind a kettőnek azt kell tennie, ami a dolga. Mert a kettőt nem lehet szétválasztani. Előbb-utóbb úgy is találkoznak. Az Úré a föld és annak teljessége. Isten igazságot és méltányosságot akar. Isten az embernek igaz rendet alkotott. Ezért vagy igazi a szövetség, és abban a vallás és a hatalom – mai nyelven a politika – együtt szolgálja az ember javát és üdvét, vagy hamis ez a szövetség. Harmadik lehetőség nincs. Most a próféta arra mutat rá, hogy Isten népe hamis szövetségben él, melyben minden meg van másítva, minden ki van forgatva. Micsoda szörnyű és félelmetes paródia ez, kedves testvérek! Isten nem hallgatja meg népe istentiszteletét, a közösség éneklését. Sőt, azt mondja. ki nem állhatom. És eközben a palotában a szórakoztató muzsikára mondják: ez a Dávid zsoltára.
A próféta könyvének harmadik meg a negyedik részét olvasva azt hittük, hogy annál már nincs mélyebb, attól nincs már lejjebb, rosszabb már nem lehet, mint amit korábban bemutatott a próféta. Ám most még egyszer azt kell mondanom, kedves testvérek, hogy ez naiv hit a részünkről, hogy nincsen lejjebb – dehogy nincsen, a pokol feneketlen. Csak Danténél van a pokolnak feneke, de hát ő jóindulatú költő volt. A pokol feneketlen. Ezért Isten így fejezi ki haragját: nem menekülhet el előle senki. Sötétség lesz az Úr napja, és nem világosság. Mint amikor valaki oroszlán elől menekül, és medve bukkan rá. Ez lehet valóságosan megtapasztalt tény is. A régi Izraelben Ámós korában még voltak oroszlánok, ez bizonyított tény. Menekült a pásztorember az oroszlán elől, aztán egy medve bukkant rá. De ez egyúttal politikai szimbólum is. A próféták az oroszlánnal és a medvével szimbolizálták a két nagyhatalmat. Babilónia és később Asszíria volt az oroszlán, szimbóluma a szárnyas oroszlán volt. És Egyiptom volt a medve. Ézsaiás próféta is beszél erről: menekültünk az oroszlántól és a medvéhez estünk, menekültünk az egyik nagy birodalom elől és a másik martalékává lettünk – mondja egy keserű beszédében. És ez nem azért történt, mert valami történelmi balszerencse állott be, hanem mert ilyen az Úr napja, ha ráköszönt a hamisakra. Aztán azt mondja a próféta, olyan ez, mint amikor valaki bemenekül a házba, pihegve nekitámaszkodik a falnak, immár elmenekült az üldöző elől,  és hirtelen  kígyó marja meg a kezét. Vagy még inkább olyan, mondja próféta később, a hatodik részben, mint amikor egy járvány miatt beáll a pusztulás egy városban, s ha tíz ember maradt meg egy házban, az is mind meghal, és amikor jönnek a halottakat összegyűjteni és elégetni, beszól a házba a hullaszállító, hogy talán mégis valaki megmaradt, és megkérdezi: - Van még vele valaki? S akkor egy túlélő azt mondja: - Csitt, nincs. Csitt, mert nem szabad említeni az Úr nevét! Van-e még vele valaki? Hát nem az a mi diadalmas és boldog bizonyságtételünk, hogy velünk az Isten - Immánuel? Hát nem az a mi végső reménységünk, életünk abszolút szilárdsága, hogy ha zúg is a tenger habja, ha az egész világ ellenünk is tör, ha mindenki fegyverbe öltözik, hogy megsemmisítsen bennünket, hogy velünk az Úr! Erős vár a mi Istenünk – fogjuk majd énekelni a reformáció ünnepén. Most viszont azt halljuk ebben a halálos házban, ahol megkérdezik, hogy van-e még veled valaki – hogy ez a válasz: nincs. S ez nemcsak azt jelenti, hogy nincs már velem élő ember, hanem nincs velem az Úr sem, hoszen így folytatja: csitt, mert az Úr nevét sem szabad kimondani. Sem hitvallásban, hogy velem az Úr, sem imádságban: jöjj Uram és szabadíts meg engem. Hát ilyen Úrnak ez a napja!
Miért ilyen? Így mondja a próféta: vajon futhatnak-e a lovak a sziklán, s felszánthatja-e azt valaki ökrökön, ti viszont az ítéletet bürökké tettétek, az igazság gyümölcsét pedig ürömmé. Költői, találós kérdés – tényleg, vágtázhatnak-e a lovak a sziklák között? Nem. Föl lehet-e a sziklás talajt ökrökkel szántani? Nem lehet. Ez nem történhet meg, ilyen sosem volt és nem is lesz, ez nonszensz. Ti pedig képesek voltatok az igazság gyümölcsét ürömmé változtatni! Azt hogyan lehetett? Ti képesek voltatok az igazság igaz ítéletét meghamisítani és bürökké, halálos méreggé tenni! Azt mégis hogyan lehetett? Hogy lehet ez? A ló nem tud sziklák között futni, ökörrel sem tudod fölszántani a mészkő hegységet, az igazságból azonban halálos mérget tudtál csinálni? Nos, ha ezt lehetett, akkor az Úr napja, a világosságnak, a dicsőségnek, a kegyelmes fordulatnak, a megmenekülésnek napja is lehet ama nappá, amikor oroszlán elől futsz, és medve elé esel, mikor beszaladsz belső kamrádba, falnak támaszkodsz és kígyó mar meg, és lehet azzá a nappá is, amikor csak azt tudod mondani: nincs már velem senki.
Megoldás kell, kedves testvérek, mert így nem lehet élni, mert ez elhordozhatatlan, ez halálos súllyal nehezedik az emberre! S van megoldás. A megoldás az ötödik rész 24. versében van: Folyjék az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak. És ez visszakapcsol bennünket a 15. vershez: Gyűlöljétek a gonoszt és szeressétek a jót, állítsátok vissza a kapuban az igazságot, talán megkegyelmez az Úr! A 45. zsoltárban egy szép, dicsőítő éneket hallunk, koronázási ének ez, Dávidot dicsőíti. Itt hangzik először ez a magasztaló szó: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot. Aztán a Zsidókhoz írt levelet idézem újra, mely immár nem földi alakzatra, papra, királyra, kis emberre, nagy emberre, néphősre vonatkozik, hanem arra az egyetlen egyre, akiben megmenekülhetünk. „Bár az angyalokról így szól: az Ő angyalait szelekké teszi és szolgáit tűznek lángjává, ámde a Fiúról így szól: a Te királyi széked, oh, Isten örökkön-örökké igazságnak pálcája, a Te országodnak pálcája. Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot, annak okáért felkent Téged az Isten, a Te Istened örömnek olajával a Te társaid felett.” Krisztusról mondja ezt az ige. Szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot. Az Ő trónusa az igazságnak és jogosságnak trónusa. Aki Krisztus követője, nem emel trónust a hamisságnak. Aki Krisztus követője, nem hiteti magával, hogy a hatalmasok hárfapengetése netalán még Dávid zsoltárát is felülmúlja. Aki a Krisztus követője, az tudja, hogyha nincs igazság, jogosság, tisztesség és méltányosság, akkor nincs istentisztelet sem. Aki Krisztust követi és Benne hisz, az tudja, hogy van egy igaz Úrnapja. A próféta ítéletes kérdés formájában lobbantja népe szemére: Minek neked az Úr napja? Mi tudjuk rá a feleletet. Az Úr napja, az igaz nap: a Jézus Krisztus napja. Az a nap ez, melyet feltámadása megelőlegezett, melyre boldog reménységgel tekintünk előre. De Jézus is azt mondja, úgy jön el az Úrnak napja, mint az éjféli tolvaj. Nem tudod, mikor jön el. De azt tudod és tudhatod, és tudjuk is mindannyian, ki lesz az, aki azon a napon eljön. Maga a feltámadott Úr Jézus Krisztus, aki szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot. Boldog ember, aki Őt várja ama napon. Mert aki Őt várja, magát megtisztítja, önmagát az igazságnak elkötelezi. Aki Őt várja, könyörög azért, hogy áradjon az igazság, a méltányosság, a hűség és a szeretet, mint a bővizű patak, és az életét ilyen folyam mellé akarja beplántálni, hogy soha el ne száradjon és az igazság gyümölcsét teremje. Ez a Jézus hív ma bennünket Szent Lelke által, hogy kötelezzük el magunkat újra Őneki, hogy ránk is igaz legyen majd a csodálatos ítélet: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot, annak okáért felken téged a te Istened örömnek olajával a te társaid felett. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Feltehetően puszta közhelyként hangzik, ha azt mondom, hogy igen furcsa nép a magyar, és igen különös a magyar nép sorsa. Amikor ünnephez érkezünk – mégpedig olyan ünnephez, amelyet nálunk jobban és méltóbban ünnepel meg a világ sok népe, és így emlékezik arra, hogy 1956-ban mit tett és mit áldozott a magyar nép a szabadságért, az igazságosságért –, akkor valóban úgy tűnik, közhelyeket mondunk azzal is, hogy mi még ezt az ünnepet nem tudjuk megünnepelni. Ám természetesen nem az a döntő dolog, hogy hogyan és miképpen ünnepelünk. Igen, ilyen kérdéseket is lehetne felvetni, hogy igazán hálaadó ünnep-e ez, vagy valóban méltósággal ünnepeljük-e ezt az ünnepet, vagy reménykedő szívvel gyülekezünk-e egybe ezen a napon, akár itt a templomban, akár különböző helyeken a városban? Hogyan emlékezünk meg az 51 évvel ezelőtti dolgokról? Ám nem ez a döntő kérdés, hanem az, hogy miért is ünnepelünk? És ha erre helyes választ találunk, akkor, azt hiszem, sokkal közelebb kerülünk ahhoz is, hogy jól ünnepeljük az ünnepet, ünnepként ünnepeljük, hálával, méltósággal, reménykedő szívvel.
Miért ünnepelünk hát? Ennek a kérdésnek a megválaszolásában segít mind a lekcióban hangzó 89. zsoltár, mind pedig az, amit az apostolnál a Korinthusi levélben olvastunk. A 89. zsoltár az egyik legkülönösebb a Zsoltárok könyvében. Csodálatosan kezdődik és csodálatosan ér véget. Isten magasztalásával, jóságának, hűségének újbóli fölemlegetésével kezdődik a zsoltár. A világot teremtő Isten igazságossággal, szeretettel, hűséggel tartja fenn teremtését fönntartó, Őt magasztalja a zsoltár, Istent, aki különös szövetséget kötött választottjával, Dáviddal, szolgájával, külön ígéreteket adott uralma megmaradására, hogy mindig mellette áll, hogy a szövetségben vállaltakat magára nézve mindig teljesíteni fogja. Aztán a magasztaló zsoltár panaszénekké változik, s ebben a zsoltáros – ha szabad ezt mondani – mintegy fölrója Istennek nehéz helyzetét. Te fölmondottad szolgáddal való szövetségedet, szolgádat, leszármazottjait kiszolgáltattad ellenségeinek, megverted a csatában, erejét megrövidítetted, életének napjai megkevesbedtek, fiai, gyermekei, unokái szégyenben élnek, és nemcsak a maguk szégyenét, hanem más népek szégyenét is kénytelenek hordozni. Aztán a panasz-zsoltárokra oly jellemző fordulattal így kiált fel a zsoltáros: - Meddig? Sok helyütt találkozunk a zsoltárokban ezzel a felkiáltással, és itt is ezt halljuk: meddig rejtegeted még Magadat, oh Isten, szüntelen, és ég a Te haragod, mint a tűz? Panaszéneket hallunk tehát belerejtve a hálaadásba és a dicsőítésbe, és ez az, ami talán közelebb visz bennünket mai állapotunknak a megértéséhez.
Igen, kedves testvérek, van miért ezen a napon hálát adnunk! Isten szíveket, lelkeket gyújtott lángra 51 esztendővel ezelőtt, s megengedte, hogy ez a megkötözött, gyalázatba vitt, megvert, rabságba döntött kis nép kiálljon, és nagyot tegyen a szabadságért. Igaz az 1956-ra emlékező filozófus mondása, aki szerint a 20. században egyetlen nép sem tett annyit a szabadságért, mint a magyar. Igen, van miért hálát adnunk. Mégis, a hálaadásba talán nekünk is bele kell foglalnunk a zsoltáros panaszát: meddig rejted még el Magadat, Uram? Mert ez a mostani ünnepünk is sok kétséggel, aggodalommal, olykor haraggal, indulattal van tele, és úgy érezzük, hogyha nincs is rajtunk egy bennünket szorongató népnek a bilincse, a saját tehetetlenségünk, az ország zsákutcában veszteglése, az elrendezetlen dolgok talán jobban megkötöznek bennünket, mint egy idegen nép zsarnoksága. Meddig rejtőzöl még, Uram? – kérdezi a zsoltáros.
Ám nagyon különösen fejeződik be a zsoltáros panasza, dicsőítéssel fejeződik be! Az utolsó sor így hangzik: Áldott legyen az Úr mindörökké, Ámen és Ámen! Különös a befejezés, a kétszeres Ámen: mintha egyrészt Isten Ámenjét hallanánk, másrészt pedig, visszhangként erre, a zsoltáros Ámenjét, vagy megfordítva. A zsoltár úgy ér véget, ahogy minden imádságnak be kell fejeződnie: Ámen. Így fejezzük be mi is imádságainkat, így fejezzük be a Miatyánkot, így fejezzük be azt az imádságot is, amit talán naphosszat mondunk, és így fejezzük be sokszor a legegyszerűbb sóhajtást is, sőt, nagyon sokszor ezzel az egyetlenegy szóval is imádkozunk, hallottam már én is, csak annyit mondunk: Ámen. S megfordítva, erre mintegy válaszul érkezik Isten szava: Ámen. Megerősít Isten mindent, ami ebben a zsoltárban elhangzik. Megerősíti: Ő teremtette az eget és a földet. Úgy van, Ámen. Megerősíti Isten, hogy az Ő trónusát – ahogy a zsoltáros mondja – kegyelemmel és jogossággal alapozta meg. Így van, Ámen. Megerősíti, hogy irgalmasság és hűség jár mindenütt Isten előtt. Úgy van, Ámen. Megerősítette, hogy népével szövetséget kötött, boldogságot, biztos jövőt, szilárdságot ígért neki. Ámen. S elrejtette az Ő orcáját is előlük. Úgy van, Ámen. S megerősíti, hogy okkal, és szívünk minden fájdalmával kérdezhetjük: Meddig még, Uram? Ámen.
Ha már tudunk kiáltani - meddig még, Uram? – ezzel arra a kérdésre felelünk, hogy miért is ünnepelünk. Ha így kiáltunk, meddig még, Uram? - már Őhozzá kiáltunk. Akkor már nem másutt keressük a magyarázatot. Akkor már nem a történelmet, a sorsot faggatjuk, nem az országot, a világot tapogatjuk, hanem megtaláltuk a nyitját a helyzetünknek, s már nem az a kérdés, hogy hol van elrejtve mostani különös nyomorúságunknak, elesettségünknek, ünnepelni nem-tudásunknak az oka. Bennünk van-e, a világpolitikai helyzetben van-e, a magyar politikai elitnek ebben a borzasztó alázuhanásában, hitelvesztésében van-e? Vagy abban volna, hogy hisszük, hogy szabadok vagyunk, és mégsem vagyunk azok? Vagy egyszerűen csak abban volna, hogy most odakint esik az eső, és rossz kedvünk van? Miben van az ok? Amikor az ember odaáll az ő Istene elé, akkor jut el az okhoz, akkor jut el a magyarázathoz, akkor találja meg ennek a talánynak a nyitját, akkor tudja felnyitni a saját életét. Hogy immár ne emberi válaszok, emberi gondolatok – melyek lehetnek igazak és szépek, mélyrehatók, de mégiscsak végesek és végső soron nem érvényesek – adják meg a feleletet, hanem maga az Élő Isten. Ámen és Ámen.
Amikor a zsoltáros reménykedő szívvel sürgeti Istenét: meddig még, Uram? - tekints reám, könyörülj rajtam, tekints a Te szolgádra, emlékezzél meg róla, emlékezzél meg szövetségedről, emlékezzél meg arról, hogy milyen rövid az emberi élet és kicsoda olyan erős az emberek közül, hogy éljen és ne lásson halált és megszabadítsa magát, akkor sürgetésében, vagyis Isten szeretetének, kegyelmének a fölidézésében mintegy előre tekint. Sok olyan emberi helyzet van akár a saját életünkben, családunkéban, sok olyan helyzete van egy nemzet közösségének, és sok olyan pillanata van az anyaszentegyház életének is, amikor úgy érezzük, mi sem tehetünk mást.
Ha mindent összevetünk, nem tehetünk mást, minthogy számon kérjük Istent. Ezt teszi a zsoltáros is. Nagyon egyszerű ez. Világosan és keresetlenül ezt mondja: felbontottad szolgáiddal kötött szövetségedet, földre tiportad koronáját, lerontottad kőfalait, romokká tetted erősségeit. Emlékezteti Istent hűségére. Micsoda dráma ez! A múlandó, halandó, az erőtlen, vétkes és bűnös ember emlékezteti az örökkévaló, igaz és hűséges Istent. De előre is tekint, mert sejt valamit, s talán nem is tudja, ki sem tudja mondani, meg sem tudja fogalmazni. Ám a próféták sokkal világosabban és egyértelműbben kimondták ezt. Isten válasza: Jézus Krisztus. Isten egyértelműen, mindent eldöntő módon és véglegesen felel Jézus Krisztusban. Őbenne lett igenné és Ámenné Istennek minden ígérete – mondja az apostol. Jézus Krisztusban. Tehát az ámen után, mely a zsoltáros  imádságának lezáró mondatrésze, mintegy mennyei visszhangként hangzik ott egy másik ámen, mely immár nem visszhang, hanem csodálatos isteni kezdeményezés. Az utolsó szó most első szóként és örökkévaló megerősítésként hangzik Jézus Krisztusban. Hű az Isten! Ha tudni akarod, hogy hűséges-e Isten, ha igazán megérintette szívedet a kérdés, hogy Istennel van dogunk, életünk nagy, végső kérdéseit faggatva, mikor a nemzetünk sorsát faggatjuk, mikor elesett állapotunkat nézzük, hát engedd, hogy Istennek ez a mindent eldöntő szava Őbenne, a Krisztusban adott igen és ámen eljusson a szívedhez. Hűséges-e Isten? Igen, hűséges. Honnan tudom én ezt? Jézus Krisztustól. Megbízhatom-e Istenben? Tudom rá a feleletet, mert Jézus Krisztusban Ő ezt megbizonyította. Ezért, kedves testvérek, amit az apostol a Korinthusi levél elején mond  -  hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal való közösségre -, bevezet bennünket az igazi ünneplés mélyére, az igazi ünneplés nagy titkába. Mert míg van Jézus Krisztussal közösségünk, addig lehet az ünnepünk hálás, addig lehet az ünnepünk méltóságteli, addig hordozhat az ünnepünk reménységet. Hogyan és miképpen? Az előbb elmondottam, hogy amikor a zsoltáros mintegy faggatja az ő Istenét, bánatban, keserűségben, nagy elesettségben emlékezteti a szövetséges Istent arra, hogy Ő velünk szövetséget kötött, nekünk nagy dolgokat ígért, velünk megízeltette jóságát. S ekkor a hálaadó, dicsőítő részben előre tekintett. Azért sürgeti Istenét, hogy fölragyogjon a jövendőben az, ami őt megsegíti, és itt, a jelenben megerősíti. Ezért mondottam, hogy az imádságának zárószavára hangzó a mennyei ámen talán nem igazán érthető. Talán, vélheti a zsoltáros, hogy ő maga mondja másodjára is az ámen-t. Így: ámen és ámen – mintegy nyomatékul. Ám a második ámen isteni szó, és ez az isteni szó előlegzi azt a jövendőt, amire csak sejdít a zsoltáros, amit jövendöl a próféta, és amit Isten Jézus Krisztusban elhozott.
Így vagyunk mi is, testvérek. Szeretnénk itt és most valami egészen bizonyosat, cáfolhatatlant, megdönthetetlent, valami nagyon szilárdat hallani Istentől: miképpen lesz itt holnap? Tovább kell még hordoznunk mások gyalázatát is? Miképpen lesz itt holnap? Kiegyenesedhetünk végre? Miképpen lesz itt holnap? Ünnepelhetünk már végre hálás szívvel, méltósággal, reménykedő szívvel? S ekkor Isten hozzánk lép, ha mi ezt valóban Tőle kérdezzük, és azt mondja Pál apostol igéjével: hűséges vagyok, mert elhívtalak téged a Jézus Krisztussal való közösségre. Közösségre hív Isten Jézus Krisztussal. És akiknek Jézus Krisztussal közösségük van, azoktól Isten nem vonja meg kegyelmét és áldását. Így hát, ha ezt a mai ünnepünket úgy szenteljük, hogy közben odalépünk Istenünkhöz, úgy ünnepeljük, hogy Tőle várjuk a feleletet súlyos kérdéseinkre, és benne is reméljük a megoldást, akkor Istenhez közel lépve Jézus Krisztussal fogunk találkozni.
Mert, engedjétek meg, végül meg is kell fordítsam ezt. Amikor a próféták, a szentírók, az atyák által adott ígéreteit Isten az idők teljességében beteljesítette, elküldve értünk Jézus Krisztust, amikor megfelelt minden panaszra, minden firtatásra, minden meghasadt és könnyes lélek fájdalmas felkiáltására, Jézus Krisztust küldve értünk, akkor nemcsak felelt, hanem csodálatos lehetőséget is adott. Így mondottam eddig, a zsoltárosnak kell Istenhez menni, hogy Istennél megkapja a feleletet. Itt azonban meg kell fordítsam ezt, és azt kell mondjam, hogy Isten a Krisztusban eleve megajándékozott minket azzal, hogy ne magunkban, hanem Jézus Krisztus által menjünk Őhozzá. Amikor a zsoltáros megdöbbentő szavakba foglalja panaszát, és saját véges helyzetét így mutatja be: „kicsoda oly erős, hogy éljen és ne lásson halált és megszabadítsa magát a halálnak a kezéből,” - világos és egyértelmű az erre adandó feleletünk. Én nem, és senki itt közülünk! Minden panaszunknak, kétségbeesésünknek lehet ez az oka! De sokan mondják nekem is az idősebb nemzedékből, amikor próbálom őket vigasztalni és nyugtatni: Tiszteletes Úr, talán lesz még igazság az országban, mindegy, igen, reménykedünk is valami jóban, csak az a baj, hogy közben elmegy az életünk, eltelik az életünk! És kicsoda olyan erős közülünk, hogy ne lásson halált? És éljen és megszabadítsa magát a Seol kezéből. Nincs ilyen erős! De van ilyen erős. De van egy – egy ilyen erős! Mert Jézus Krisztus megszabadult a halálból, Isten Őt kihozta a halál fogságából, elibénk állította, mint halál fölött győzelmes Urat, és lehetőséget adott nekünk, hogy Őbenne, Jézusban menjünk Istenhez! Immár, nem azért megyünk Istenünkhöz, mert választ keresünk, mert nem tudjuk a sok nyugtalanító miértre a kérdést, mert nem tudhatjuk, hogy meddig tart nyomorúságunk. Immár, azért megyünk Istenhez, mert Ő Jézusban hozzánk lépett, újra kezdeményezett, s általa örökkévaló és fölbonthatatlan szövetséget kötött, és ennek a szövetségnek nem a halandó, múlandó, vétkes ember a kezese, hanem a feltámadott Jézus Krisztus. Ezért lehet minden ünnepünk a hálaadás ünnepévé. Akkor is, hogyha küszködünk, akkor is, ha úgy érezzük, hogy jobb lenne, ha nem is ünnepelnénk ilyen viszonyok között, s bár suhanna el az a néhány nap, s ne emlékeztessen bennünket semmire, ne szakítson fel bennünk sebeket, mert nincsen még itt elrendezve semmi! Lehet hálás az ünnepünk minden körülmények közepette is. Így bíztat bennünket az apostol: mindenkor hálát adjatok Jézus Krisztusban. Igen, Benne hálaadással lehet Isten elé menni. Jézus Krisztusban méltósággal lehet Isten elé állni. Nem a történelmi jószerencse, nem a világpolitikai helyzet pillanatnyi állása, nem a magunk megharcolta dicsőség, hanem Jézus Krisztus kegyelme állította vissza az ember méltóságát. Kicsoda olyan erős, hogy ne lásson halált? – kérdezi a zsoltáros. Aki Krisztusban, a Feltámadott úrban van és Őbenne hisz, ha meghal is, él. Ebben van elrejtve az ember méltósága.
Jézus Krisztus előtt évszázadokkal a zsoltáros az ismétlődő ámenben csak egy távoli hangot hallott, és nem is tudhatta, hogy ez az ő hangja-e, vagy valaki a templomban rámondta a maga hangján az ámen-t, vagy az Isten hangja volt az. Csak évszázadokkal később vált bizonyossá, hogy Isten hangja, Isten felelete az, és abban a távoli ámenben van elrejtve az embernek minden reménysége. Ma azért lehet az ünnepünk, ez a mostani, a mai is, a hálaadásnak és méltóságnak ünnepe - és ezért a reménység ünnepe is. Isten Krisztusban kimondta ámenjét. Ezért hát, testvérek, most nekünk kell második helyen mondani: ámen. Áldott legyen az Úr mindörökké, mert Jézus Krisztusban eljött, legyőzte a halált, erőt adott, megnyitotta nekünk a jövendőt, és ráütötte hűségének pecsétjét. Ámen. Mondjuk mostani ünnepünkben feleletül, visszhangul mi is: ámen!
Áldott legyen az Úr mindörökké, Ámen és Ámen!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ámós próféta könyvének korábbi részében hallottuk, amint a próféta Isten ellenállhatatlan parancsára hivatkozva, azt mondja: Ha üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna. Azért szükséges ezeket a szavakat felidéznünk, mert most egy olyan képet fest a próféta, melynek középpontjában a ma olvasott  megjegyzés áll: „hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez.” Mély és megrendítő emberi tapasztalat, hogy vannak olyan idők, vannak olyan korszakok, amikor az eszes, vagyis a bölcs hallgat. Nemcsak azért hallgat a bölcs, mert ismeri jól a mondást és ismerjük mi is: ha kinyitod a szádat, beverik a fejedet – ez a legkevesebb –, hanem azért is, mert nincs kihez szólnia. Azért hallgat, mert hiába is mondaná az igazság beszédét, az, mint a falra hányt borsó visszapereg, vagy éppen kiforgatják szavait, vagy elcsavarják, vagy hallatlanná teszik. Ismerünk ilyen korokat és helyzeteket. Lehet, hogy ma is ilyen korban élünk. Attól nem kell félnünk, hogy ha megmondjuk az igazat, beverik a fejünket – szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar. Na, de éppen ez ennek a kornak a nagy rettenete, hogy mindenki azt mond, amit akar. Vagyis egymás mellé lehet helyezni igazságot és hazugságot, egy szintre lehet állítani a becsületes beszédet és az aljas beszédet, és még a kétszer-kettő igazságán is lehet vitatkozni. Olyan korban élünk, mint amiről a próféta is beszél, hogy szinte nem is marad más nagy feladat az ember számára, mint a mindenkori első feladat: helyreállítani az evidenciákat: hogy a kettő meg kettő négy, ami igaz, az igaz, ami hazug, az hazug, ami tiszta, az tiszta, ami alávaló, az alávaló – na, de ha olyan korban élünk, amikor az ilyan beszédet kiforgatják, hallatlanná teszik, akkor talán igaza van a prófétának, ha azt mondja: gonosz idő ez, és a gonosz időben a bölcs hallgat.
De ezen túl is van még oka annak, hogy a próféta ezt a megjegyzést teszi, hogy ugyanis ő maga is szívesebben hallgatna, ha Isten lelke nem kényszerítené szólásra. Ez az ok az ötödik részből derül ki, ahol így kezdi próféciájának ezt a szakaszát Ámós próféta: „Halljátok meg e beszédet, a melyet síródalként (siratódalként) szólok ti rólatok, Izraelnek háza!” Majd a következő részekben egy siratódalt hallunk, melynek nagyon meghatározott a formája, - a szerkezetéről is, a ritmusáról is föl lehet ismerni, úgy, ahogy fel lehet ismerni négyütemű nyolcast, vagy a disztichont, vagy a szonettet. Ez is egy irodalmi forma, és a régi Izraelben igen ismeretes volt. Egy példát hozzak csak erre: ugyanebben a versformában van végig megírva Jeremiás próféta siralmas könyve. Aki ezt az éneket fölcsendülni hallotta, akárcsak távolról, a szövegét nem is értve, a ritmusából kitalálhatta, hogy sirató dalt hall. Most tehát sirató éneket mond a próféta. És amikor sírni kell, akkor – ezt mindannyian tudjuk -, jobb is, hogyha a bölcs meg az okos hallgat. Egyszer egy temetésen föltűnt a gyászolók között egy nagyon okos ember, a médiumokban is szerepel időnként, és arról híres, hogy mindenről tud valami okosat mondani. A temetés véget ért, odaléptem mellé, s ahogy jöttünk el a sírtól, megkérdeztem tőle, mit tudna mondani most. Ekkor azt mondta: semmit. Bizony, a halállal szemben elnémul az ember, a halállal szemben minden bölcsesség elvész, akkor nem tudunk okosat mondani, akkor legfeljebb csak sírni, vagy siratni tudunk.
És van egy egészen konkrét oka is annak, hogy a próféta sirató éneket mond, mert nem tud mást mondani. A következő versben azt olvassuk: „Bizony így szól az Úr Isten: Amely város ezerrel indult ki, százzal marad csak meg, amely pedig százzal indult ki, tízzel marad csak meg Izrael házául.” A régi római birodalomban, a római hadseregben volt szokás a szigorú, brutális és embertelen fegyelmezés. Ha a hadsereg vereséget szenvedett vagy meghátrált a csatában, a büntetés tizedelés volt. Fölállították a légiót, a cohorsokat, és sorsolással minden tizedik katonát kisorsolták, és kivégezték. Megtizedelték őket. Ezzel az iszonyú barbár, embertelen büntetéssel akarták a többieket, a kilencven százalékot rákényszeríteni arra, hogy a következő csatában vitézül álljanak helyt. Itt azonban nem tizedelésről hallunk, hanem arról, hogy csak a tized marad meg. Amely város kiment ezerrel – tudniillik a csatába – csak százzal tér vissza. És aki száz katonát állított ki a háborúra, csak tizet tarthat meg maradékul. Beállott az a történelmi katasztrófa, amely negyven évig elkerülte Isten népét. Többször utaltam arra, hogy Ámós próféta egy hosszú, negyven esztendős békekorszak végén lép fel. A szónak abban az értelmében volt ez békekorszak, hogy bár a határokon háborúk voltak, odahaza békesség honolt, mert Izrael sorban megnyerte a háborúkat. Hódít, hódít, hódít és majdnem a régi nagy salamoni ország dicsőségét éri már el, mikor megjövendöli a próféta, hogy a következő hadi vállalkozás teljes kudarc lesz. S mint amikor hazatér a vert sereg, hazatér az éppen csak a maradék, ahogyan azt az előző részben hallottuk már, ahogyan a pásztor az oroszlán szájából csak két lábszárat tud megmenteni, vagy amilyenképpen kikapnak valamiféle elparázslott darabot a tűzből, mintegy üszögöt – így marad meg Istennek a népe. Nem lehet mást mondani, csak siratóéneket.
És ezzel egyben fordulóponthoz is érkezünk Ámós próféta könyvében. Az első szakaszban Isten mennydörgését hallgattuk,  - megharsant az Úr mintegy ellenállhatatlan erővel és mindent átható módon. Aztán legutóbb arról hallottunk, hogy Isten egy pert folytat népe ellen, melyre a két ősellenséget idézi meg tanúnak, a filiszteusokat és Egyiptomot, és egy súlyos vádbeszédet mond el saját népe ellen. De most mindennek vége. Ha valamit lehet mondani, ha valamit lehet szólni még, ha hang hallatszódhat, az csak a siratóéneknek a hangja lehet. Minden maradék esély elveszett. Egyrészt, ahogy a próféta mondja: Isten népe katonai vereséget szenved, megkezdődik a politikai összeomlás, s alig másfél évtized múlva, az eddig csendben szunnyadó asszír birodalom újra fölkel, hadsereget indít Izrael ellen, megostromolja Samariát, a fővárost, majd 10-15 évig tartó folyamatos háborúskodás nyomán az északi országrész népét leigázza, megsemmisíti, a politikai, gazdasági szellemi elitet fogságba viszi, több száz kilométerre kerül a nép vezetése - és Izrael nem kel fel többé. Elesett – mondja Ámós próféta – „elesett, nem kel fel többé Izrael szűze végigterült a földön és nincs, aki felemelné.”
A próféta egy másik nagy csődre is utal, egy másik nagy vereségről is szól, mely nem katonai-politikai természetű, hanem belül megy végbe, ezt nevezzük most az egyszerűség kedvéért vallási csődnek. A próféta már a korábbi részben is gúnyosan utalt arra, hogy az északi országrész elkülönülten él a déli országrésztől,  Júdától, ahol áll a templom, ahol Istennek áldozatot lehetne bemutatni, ahol a törvényt újra meg újra kihirdetik. Ám kétszáz évvel korábban, amikor kettészakadt az ország, I. Jeroboám király északon épített egy külön szentélyt, mely húsz kilométerre volt Jeruzsálemtől, pár kilométerre a határvonaltól. Szándékosan ide építette a szentélyt, mert akik északról Jeruzsálembe mentek volna templomba, azoknak a Béthelen átvezető úton kellett menniük. Megépítették hát Béthelben az új szentélyt, majd kiálltak Béthel kapujába és kezdték mondogatni a templomba menő zarándokoknak: miért mentek ti Jeruzsálembe, itt van az Úr háza?! Miért kellene nektek fölmenni a másik országba, ellenséges vidékre, itt van az Isten háza, tartsuk itt az istentiszteletet! S ebben a bétheli szentélyben véghez is vitték, amit a törvény csak előírt. Áldozatot mutattak be, a szertartási törvényt megtartották, fogadalmakat tettek, hálát adtak az Istennek. Így beszél a próféta a negyedik részben: „Menjetek el Béthelbe és szaporítsátok a vétkeket. Vigyétek el reggelente áldozataitokat, és harmad-naponként tizedeiteket. Kovászosból gyújtsatok hálaáldozatot, ajánljatok önkéntes áldozatokat, híreszteljétek: mert így szeretitek Izrael fiai.” Ám ez a külön szentély, ez a külön templom nemcsak azt jelzi, hogy Isten népe kettéhasadt, hogy egy másik helyen, egy hamis templomban is istentisztelet van, hanem azt is, hogy az északi országrész, Izrael, akit most a próféta elsirat, titkon abban reménykedett, hogy történjen, ami történik, menjenek úgy a dolgok, ahogy mennek, lepje el az országot egészen nyakig a korrupció, merüljön el Isten népe a legförtelmesebb bűnökbe, mégis csak van egy templomunk, mégis van szentélyünk, mégis bemutatjuk az áldozatot, mégis elvisszük a tizedet, mégis megtartjuk a fogadalmakat, - tehát végül is minden rendben van. Nem kell sok idő, és Jeremiás próféta szinte ugyanezt mondja el Jeruzsálemben. Akkor már nincs északi ország, akkor már Béthel is megsemmisült, akkor már csak Jeruzsálem van, csak oda lehet menni. S így beszél Jeremiás próféta: Ide jöttök, és azt mondjátok, hogy az Úr temploma ez, eljöttünk, áldozatot mutatunk be, megszabadultunk!? Mitől szabadultunk meg? A bűn terhétől? Minden vétketektől? Eljöttök, részt vesztek az istentiszteletben, megtisztultok, mehettek haza, minden le van rendezve, bocsánatot kértetek Istentől? És Isten megbocsát? – ahogy a 19. század egyik nagy cinikusa mondotta, mert neki az a mestersége? Hát eljöttök. Füstöltök Istennek jó illatot, megszagolta a Mindenható, jaj de finom vanília-illata van, levágtok néhány ökröcskét, folyik a vér, dőlt a zsír, dobtatok a perselybe egy kicsit – s azt mondjátok: megszabadultunk?! Megbocsátott Isten – ez a mestersége? És otthon? Akit kizsaroltatok, akitől váltságdíjat szedtetek, akinek a kezéből kicsavartátok azt a keveset is, ami van? Otthon, otthon – ott mi van? Megy minden tovább?A próféta sirató éneke azt mutatja meg, hogy így élni: halál! Így élni, kedves testvéreim, végső elveszés és nem fogja semmi megóvni, sem a katonai erő, sem a vallási hatalom, sem a Seregek Urának ereje ezt a végső korrupcióba merült népet! És azért nem, mert hiába a szép beszéd, hiába a templomban hangzó gyönyörű ének, hiába a nagyszerű áldozat, hiába a csodálatos kultusz,  - ha irgalmatlan a szív. Emlékszünk még Isten perbeszédére? Ott azt mondja: - Ezért hát ekképpen cselekszem veled, Izrael! Akképpen, amiképpen élsz!
De hogyan lehet, hogy a próféta, aki siratóéneket mond, halottat sirat, mégis így szól a halotthoz: engem keressetek és éltek!? A halotthoz már nem szólunk, a halottat megsiratjuk, tisztességgel eltemetjük, esetleg emlékét megőrizzük, vagy ha nagyon rossz az emléke, megpróbáljuk széppé tenni, ha szép és igaz az emléke, akkor még inkább fölragyogtatjuk – de hogyhogy a próféta a sirató ének ritmusában hirtelen megszakítja a sírást és így szól népéhez: „Így szól az Úr Izrael házához. Engem keressetek és éltek. És ne keressétek Bételt, Gilgálba se menjetek, Beérsebába se menjetek. Gilgál fogságba megy, Bétel semmivé lesz. Az Urat keressétek és éltek!”
Úgy lehetséges ez, hogy a próféta sirató éneke egy bekövetkezendő vagy bekövetkezhető helyzetet mutat meg. Így lesz ez Izraellel! Mindent el fog veszíteni, ha csak… minden megsemmisül, hacsak…minden elvész, hacsak meg nem keresi, és meg nem találja Istenét. Ám azért beszélhet róluk halottként, mert igaz erre az esetre is az apostol szava: Tik, akik halottak voltatok bűneitek miatt! Ha az ember bűnben él, akkor csak mímeli az igazi, a valódi életet. Nem vettétek észre milyen szomorú, buta, ostoba, célnélküli, pantomim az élet, ha bűnben vagyunk! Minden olyan, mintha élnénk. Fölkelünk, végezzük a dolgunkat, szólunk, teszünk, házasodunk, szeretünk, gyermekeket nevelünk, harcolunk, küszködünk, sírunk és nevetünk - és az egész csak egy buta árnyjáték. Mert a bűn abból eredt, és mindig abból fakad, hogy az ember nincs a helyén, és nem a dolgát teszi, hanem más helyébe akar állni, és annak dolgát akarja tenni. Olyanok lesztek, mint az Isten – mondta a kísértő. Utánzás a bűnös élet. Ostoba, sehova se vezető, értelmetlen árnyjáték. Ezért mondhatja nyugodtan a próféta: Te, Izrael, aki ürömmé változtatod az ítéletet, az igazságot földbe tiprod, te, aki gyűlölöd azt, aki feddőzik a kapuban, utálod azt, aki feddhetetlenül beszél, eltiprod a szegényt, vesztegetést fogadsz el tőle, bár faragott kőből építesz házat, nem laksz abban. Bár gyönyörűséges szőlőt plántálsz, nem iszol azoknak borából. Szinte biztos, hogy szüreti időben mondta a próféta a sirató éneket, mert így fejezi be az utolsó szakaszt: „És minden szőlőben siralom lesz, mert átmegyek te közötted, ezt mondja az Úr.” Mi dolog az, hogy amikor szüret van, és megvidámodnak a szívek, mert gazdag és áldott volt a termés, örülnek a gazdák, szüreti bál van, vagy - ahogy a mi falunkban még mindig – szüreti felvonulás, cifrában, szépben felvonul a fél falu, és valaki megáll a sarkon, és sirató éneket mond? Ünneprontás ez, ugye! Ünneprontás leleplezni, megmutatni, hogy minden ünnep, minden istentisztelet, minden vigasság, minden cselekmény, minden felkelés és lefekvés, minden kibontakoztatása az életnek csak a valódi és igazi élet üres mímelése, hazug árnyjáték. De így kell beszélnie a prófétának, hiszen hallottuk, olyan nép ez, aki gyűlöli azt, aki igazat mond, utálja azt, aki tisztán és feddhetetlenül beszél, olyan nép ez, aki nyomorgatja az igazat, kész a vesztegetésre és elnyomja a szegényt a kapuban. Talán ez a végállomása a végromlásnak: elnyomni szegényt a kapuban! A régi Izraelben a városkapu volt a bíráskodás helye. Nem volt külön törvényszéki épület, a törvénytudók, a bölcsek, az ítélethozatalra jogosultak, a peres és panaszlott felek a kapuban intézték a jogi ügyeket. Azt mondja a próféta, hogy már ez sincs meg: elnyomjátok a szegényt a kapuban. Aki szegény, s nem tudja a bírót megvesztegetni, nem tud váltságdíjat fizetni, nem tud gabonaajándékot vinni, azt elnyomjátok. Az a szavát nem hallathatja. Ha ez így van, akkor az öröm, vigasság, mulatság, szent ének a templomban, zsoltár, zsolozsma semmit nem ér, semmit nem ér. Az egész merő hazugság. Bűnben élni annyi, mint hazugságban élni.
Ezért hát holtakhoz szól a próféta. De szól, mert Isten megkeresi a holtat és az elveszettet, és a próféta szaván keresztül keresi meg, hogy új életet adjon neki. „Keressétek az Urat és éltek” – mondja a próféta. Keressétek az Urat – mondja a következő versben –, hogy hátha megkegyelmezne, majd így folytatja: keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek, és akkor veletek lesz az Úr, amint azt mondogatjátok. Mert ennek az egész nagy bekövetkező történelmi katasztrófát az fogja abroncsba, ami összefogja, és együtt tartja ezt a borzasztó világot, ez pedig az a hivatkozás, amit Jeremiás prófétánál is olvastunk, amikor a hamis istentiszteletet ostorozza. Már Ámós korában is hivatkoztak erre: velünk az Úr! Immánuel! Ismerjük ezt a szót? Velünk az Úr! Mi is énekeljük: Jövel, jövel Immánuel! Velünk az Úr. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézzük a zsoltárt és énekeljük gyönyörű harci énekünkben. Velünk az Úr. Velünk az Úr? – valóban, kedves testvérek? Azt mondja a próféta: ha Őt akarod keresni, először állítsd helyre az igazságot. Jézus sem beszél másképp. Eljössz – mondja Jézus – a templomba és bemutatod hálaáldozatodat? Menj először haza, békülj meg a te felebarátoddal, majd jertek el mind a ketten és akkor mutasd be a te hálaáldozatodat. Velünk az Úr? -  valóban, mindig mindenben? Tényleg azt gondoljuk, hogy Isten olyan, mint egy buta finánc, akit egy üveg konyakkal le lehet kenyerezni? Azt gondoljuk, hogy Isten olyan, mint a korrupt rendőr, aki megfog gyorshajtásért, kacsintunk egyet, majd elmegyünk vele félre, zsebébe nyomunk valami baksist és megszabadultunk? Isten a szegények pártján áll, Isten az elnyomott oldalán áll! Sőt, Ő a szegény és Ő az elnyomott. Bizony, bizony, mondom néktek – mondja Jézus –, ha valaki egy pohár vizet ad szomjazónak, kenyeret ad éhezőnek, ruhát a mezítelennek, velem cselekedte azt. Kivel hát az Úr, kedves testvérek?
Így, amikor azt a kérdést vetjük föl, hogy miképpen keressük az Urat, elmondja a nekünk is próféta. Keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek. Gyűlöljétek a gonoszt és szeressétek a jót. Állítsátok vissza a kapuban az igazságot, akkor talán megkegyelmez a Seregek Istene. A jót keresd, és a jót szeresd és állítsd vissza az igazságosságot. Ennyi az egész. Mondhatnánk, azért többet vártunk volna Ámós prófétától! Például, nagy teológiai igazságok kinyilatkoztatását, hiszen ilyeneket is mond: aki a Fiastyúkot és a Kaszáscsillagot teremtette, aki reggellé változtatja a homályt, és a nappalt éjszakává sötétíti, aki előhívja a tenger vizeit és kiönti azokat a földnek színére, az Úr annak neve…, no hát róla szóljon valamit a próféta, róla, aki szelek szárnyán suhan, aki világegyetemeket teremt. Ezt az Istent kell nekünk keresni, az ég és a föld alkotóját, mindenek teremtőjét. Őt kell keresni, Őt kell megtalálni, Őt kell keresi mindig, mióta világ a világ. S ennek a végén, idetesz Ámós egy olcsó kis morálprédikációt? Hogy a jót szeressétek, jót keressétek!? Hallottuk ezt már eleget, mondta nekünk az öreg pap is, meg a fiatal is, ezt tanultuk hittanórán is, ebből konfirmáltunk, ezt tudjuk kívülről! Tudjuk valóban, kedves testvérek? Akkor miért nincs igazság a kapuban, akkor miért lehet a szegénytől megvesztegetést elfogadni, akkor miért szorul össze az ember szíve mai is, ha dörren a próféta szava: faragott kőből, szép kvadrát-téglából vagy 38-as porotonból építettek magatoknak házakat, de nem fogtok abban lakni, és gyönyörűséges szőlőket fogtok plántálni, de nem isztok azoknak borából!? És miért kell a prófétának sirató éneket mondani, ha tudjuk a jót, ha ismerjük, s már-már unjuk is szinte? Nem inkább az az igazság, hogy aki a jóra törekszik, az igazságot keresi, és a gonoszságot gyűlöli, az bizton megtalálja az ő Istenét?! Mert Isten ott van, ahol a jó van, Isten ott van, ahol igazságosság van, mert Isten ott található, ahol tisztaság van, mert Isten nem lakozik ott, ahol bűnben él az ember!
Az előző alkalommal hatalmas igét hirdetett a próféta: készülj Istened elé! Nagy hívást fogalmazott meg a maga útján járó, zsákutcába tévedt, semmiben elvesző Isten népének: térj vissza hozzám! Most ugyanezt mondja más szavakkal: keress engem! Szeresd a jót, keresd a jót, és gyűlöld a gonoszt. Isten nagy titka az, hogy amikor sirató éneket kell mondani, amikor nincs más, minthogy megírjuk előre saját nekrológunkat, akkor az Ő szavában megnyílik mégis az ember számára az út az élethez. Keresd az Urat, és élni fogsz, mert benne van az élet. S hogy Ámós siratóéneke, ez a megrendítő prófécia valóban kegyelmet hordoz, azt egy nemzedékkel későbbi próféta társa, Ézsaiás fogalmazza meg a nagy nemzeti katasztrófa kellős közepén. Így szól Ézsaiás igéje: „megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kérdeztek, és megtalálni hagytam magamat azoktól, akik nem is kerestek.” De ti keressétek az Urat, mert Ő Jézus Krisztusban eljött, megkeresett és megtalált benneteket. Keressétek az Urat és élni fogtok.
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Isten igéjének felolvasásáról szólt az ige, különös és megrendítő történet ez. Nem is gondolnánk, hogy találunk a Bibliában olyan szakaszt, amely arról szól, hogy Isten igéjét, a Bibliát, amely a mi Bibliánk is, hogyan és miképpen kell felolvasni. De most nem arról akarok, hogy az Isten igéjét világosan, mindenki számára érthetően kell felolvasni, és hogy az Isten igéjét, az Isten törvényét, helyes életrendjét úgy kell magyarázni, hogy mindenki megértse, hanem valami egészen másról akarok szólni, és engedtessék meg, hogy néhány tételben próbáljam ezt az egészen mást, nagyszerűt és csodálatosat bemutatni. Ez a csodálatos ige hangzik a felolvasott rész közepén: Az Úr öröme a ti erősségetek. Hogyan juthat az ember erre a nagyszerű belátásra?
Az első, megjegyzés talán meghökkentő és elgondolkodtató: nem az erősségen belül ünnepel a nép. Akik most Nehémiás könyvét olvassák, azok tudják hogy 150 esztendővel vagyunk azután, hogy Isten népe politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi értelemben összeomlott,száműzetésbe került. Nehémiás, e könyv főszereplője vezeti a végső nagy újra építést, Jeruzsálem falainak a megépítését is. A régi világban a áros jelentette a védelmet, a fal jelentette a biztonságot, ahol város volt, ott nem volt kiszolgáltatás. Nehémiás ezt mondja a Jeruzsálemben élőknek: Jertek, építsük meg Jeruzsálem falait, és ne éljünk többé gyalázatban. Legyen háza az Isten népének. Legyen városa az Isten népének. Állíttassék helyre az, ami 150 évvel ezelőtt elveszett!. Kezdődjön meg, és fejeződjön be az újra építésnek a nagy munkája. Nagyszerű dolog ez. Azt olvassuk mégis a 8. részben, hogy a nép pedig mindenféle gallyakat levagdosott, és leveles színeket készítettek maguknak, afféle kis kalyibákat, amiket gyermekkorunkban szoktunk a kert végébe felállítani, levélsátrat, és ott ünnepelnek, nem a városban ünnepelnek! Nem a falak között ünnepelnek. Akkor mivégre volt az egész munka? Olyan lenne ez kedves Testvérek, mintha én most arra kértem volna esperes ura, hogy menjünk ki az udvarra, és tartsuk az udvaron az istentiszteletet. Akkor bárki itt a gyülekezetben kérdezhette volna, hát akkor mivégre épült ez a templom? Miért van ez a templom olyan gyönyörűen rendbetéve? Miért cseréltük ki a padokat? Egyáltalán miért van fedél a fejünk fölött?
Azt is megjegyzi Nehémiás könyve, hogy Józsué kora óta nem volt ez szokásban. Évszázadok teltek el, és a mózesi törvénynek ez a rendelkezése elsikkadt. Csak most, amikor újra felolvassák a törvényeket a népnek, akkor döntenek úgy, hogy ezt az ünnepeket is megülik. Vajon miért? Azért kedves Testvérek, mert ahogy az utalásokból is kiderül, erre az ünnepre mindenkit meg kellett hívni. Azt halljuk, hogy amikor elkezdték olvasni a törvényt, akkor az emberek sírtak. De ezt mondják nekik vigasztalásul a léviták, menjetek, egyetek kövért, igyatok édeset, és küldjetek belőle részt annak, akinek semmi nem készíttetett. Ki kell menni a templom falai közül, ki kell menni a város falai közül, ki kell menni az ember saját jól védett életéből, hogy megmutatkozzék, milyen munkát végzett el az Isten igéje az én életemben. Ezékiel prófétának van egy nagyszerű látomása. Megálmodja az újraépített templomot, és azt látja, hogy a templom küszöbe alól, felfakad egy forrás, és kifolyik az utcára. Aztán terjed tovább, folyó lesz belőle, és gyógyításra alkalmas fák nőnek a partján, és a folyó belefolyik a Holt tengerbe, és meggyógyítja a vizet. Mit akar mondani a próféta? Ti vagytok az a folyam, aki elindultok a templomból, és ki kell áradnotok az életbe, ahol gyógyítaniotok kell. Nem kell gyógyítani ezt a beteg Magyarországot? Nem kell gyógyítani a megbetegedett magyar szíveket? Nem kell találni édes gyógyszert mindenféle bajunkra és nyomorúságunkra, a levertségünkre, az önzésünkre, a kicsinyhitűségünkre, a mindent feladásunkra, a halálos defetizmusainkra? De bizony! És ott, azon lombsátoros ünnepen meg kell érteniük azoknak, akik a jól védett falak között hallgatták az Isten igéjét, hogy az életüket, az erejüket, a biztonságukat, azt meg kell osztani azokkal is, akiknek ez nem készíttetett. Milyen megdöbbentő lenne, ha jönne egy Nehémiás és azt mondaná nekünk: ne tartsunk itt istentiszteletet, menjünk ki a falak közül, menjünk le a Duna partra, menjünk el egy bozótos szélére. Megrendülnénk ettől, de már értjük a célt, a lényeget. Csak azt kérdezi az ige tőlünk: majd ha az istentisztelet után hazamész, majd ha holnap munkába állsz, majd ha elmész most halottak napjára készülve a rokonaidhoz, és együtt lesztek, viszel-e nekik abból, ami nekik nem készíttetett? Viszel nekik abból, amit itt kaptál? Viszel nekik az élet beszédből, az életerőből, a nagyszerű áldásokból, amiket Istentől kapsz? Ez az ünnep akkor ott erre szolgált.
De ezt az örömet előzi meg. Azt olvassuk, hogy amikor elkezdik a piacon felolvasni a mózesi törvényeket, amelyeket Isten parancsolt a népnek, s ki tudja hány évtizede nem olvasták már, elkezdik olvasni, és vigasztalni kell az ott levőket, férfiakat és nőket, mert sírnak. Oh nem azért sírtak, kedves Testvérek, mert a felolvasó recsegtető hangon szép szóvirágokkal megríkatta a gyülekezetet. Oh, ez nem olyan felolvasás , mint amit nekem mondott ifjú pap koromban az egyik kollegám: én biztos nagyon jó prédikátor vagyok, mondta önmagára. Mondom miért gondolod? Mert a múltkor temetésen prédikáltam, és sírtak az emberek. No, mondom, temetésen nem nagy dolog megríkatni az embereket. De ezek az emberek itt nem azért sírtak, kedves Testvérek, mert meg akarták őket ríkatni. Nem azért sírtak, mert valami pszichológiai ráhatással, retorikával könnyet csaltak ki a szemükből. Nem! Belenéztek a szabadság tökéletes törvényébe, ahogy ezt az Újszövetségben olvassuk. És meglátták benne csalhatatlanul, hogy kik ők. Ha igazán látnád magadat, a szabadság tökéletes törvényében, ebben a fantasztikus isteni tükörben, – ez nem vidámparki tükör, amelyik humorosra és nevetségesre torzít,– hanem csalhatatlan élességgel megmutatja, hogy ki vagy, neked is sírni kellene. Nemcsak azért, mert szánod és bánod a bűneidet, nemcsak azért, mert szánod és bánod a vétkeidet! Ilyenkor az ember önmagát, egész valóját bánja meg. Ezért sírnak ezek az emberek. Pedig nem történik semmi. Csak hallják a törvényt. Megemlékezzél a szombatnapról. Tiszteld atyádat és anyádat. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába ne vedd fel! Ne ölj! Ne lopj! Ne paráználkodj! Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ne kívánd azt, ami a te felebarátodé. Ahogy mondom, tudom, ez csak a prédikátor emberi szava, de ott és akkor, amikor felolvasták, hiszem a Szentlélek olvasta fel! És ha mi is a Lélek szavaként halljuk ezt, nos mit mutat ez a tükör? Azt, aki én vagyok. És akinek valóságosan megmutat ez a tükör, azt csak elsiratni lehet. Még meg se halt, de már el kell siratni. S ekkor, elhangzik már itt, az ószövetségben elrejtve, az evangélium, a vigasztalás. Látják a síró embereket, és elkezdik őket csendesíteni, és azt mondják nekik: Ne sírjatok. Menjetek, egyetek kövéret, igyatok édest, küldjetek belőle részt annak, akinek semmi se készíttetett, mert szent ez a nap, a mi Urunknak, és ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségetek. Értitek ezt, kedves Testvérek? Sír egy gyülekezet, mert nem tehet mást. Elsiratja önmagát, elsiratja jelenvalóját, elsiratja minden elveszített dolgát, elsiratja reménytelen állapotát, mert pontos és csalhatatlan a diagnózis, mint amikor valaki ül a szakrendelőben, és kiadják neki a leletet, és könny szökik a szemébe. Van miért sírni.
Eközben a vigasztaló azt mondja: Isten örül. Isten örül, amikor az ember sír. Hát ilyen nincs! Isten örül, amikor te sírsz? Ez nem létezik! De hadd mondjak néhány minősített pillanatot, amikor ez így van. Azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben, hogy kétféleképpen lehet megszomorodni. Meg lehet szomorodni e világ szerint és az halálra való szomorúság. De meg lehet szomorodni a Lélek szerint, az evangélium szerint megtérésre. Igen, amikor valaki megtérésre szomorodik meg, akkor Isten örül. Mert ez az a pillanat, amikor a tékozló fiú, a disznók vályújánál magába száll, és elsiratja magát. Mit mond? Az én Atyám házában a béresek dúskálnak és bővölködnek, én pedig itt éhen veszek. Elsiratja magát. Vége mindennek. De tudom, mit teszek. Hazamegyek az én Atyámhoz, és azt mondom neki: vétkeztem ellened, és az ég ellen. Amikor ő még sírt, az Atya már örült. Vajon ha te ma sírsz, 2006 e borzasztó, rettenetes megalázó októberében, örül-e, örülhet-e az Isten? Ha csak emberi módon sírsz, mert megint dőlni látszik minden remény, csak úgy emberi módon sírunk, mert a hatalom szétgumibotozott egy ünnepet, sőt nem is csak azokat verte meg, akik ott voltak, hanem az ünnepet verte meg, és sírsz, mert oszlani látszik minden emberi számítás és remény? Örül-e Isten? De sírsz-e azért, mert ez a forrás itt a templom küszöbe alól még nem fakadt fel? Azért sírsz-e, mert te nem vittél annak, akinek nem készíttetett? Azért sírsz-e, mert ha Isten tökéletes törvényébe, a szabadság törvényébe belenézel, egy elveszett embert látsz. Ha ezért sírsz, Isten örül, mert ez a megtérés kezdete. És higgyétek el, kedves Testvéreim, ennek a szegény, árva magyar népnek megtérnie kell. Mi azt hisszük, hogy az adót kell csökkenteni, és biztos, hogy azt is kell. Azt hisszük, hogy más és hitelesebb politikus kell az ország élére, az is kell, így van. Mi azt hisszük, hogy az igazság beszédét nekünk mindenütt el kellene tudni mondani, így van, azt is kell. Azt hisszük, hogy sok mindent vissza kellene kapnunk kárpótlásban, elveszített országot, javakat, elveszített méltóságot, összedőlt evidenciákat, így van, kedves Testvérek. De mindenekelőtt áll a legelső evidencia, ami nélkül mindez nem segít. Mindezt újra meg újra csak el fogjuk tékozolni, amíg a tükörbe bele nem nézünk, könny nem szökik a szemünkbe, össze nem törik a szívünk, és azt nem tudjuk mondani: hazatérek, visszamegyek az Atyához, megtérek. Ennek a népnek, kedves Testvérek, meggyőződéssel vallom és hirdetem Nektek is, megtérésre van szüksége. Ezernyi történetet lehetne arról elmondani, micsoda lelki sötétségben élünk. Micsoda megkeményedettségben és vakságban vagyunk. De ha a tökéletes törvény valósága, látlelete, elodázhatatlan diagnózisa miatt szökik könny a szemedbe, Isten örül. Ekképpen van, fejezi be Jézus példázatait az elveszett juhról, a megtalált drachmáról, a tékozló fiúról, ekképpen van öröm a mennyben egy megtérő bűnösön. Hallod, érted és érzed, tapasztalod, hogy Isten örül? Mit mond a Vigasztaló? Immár mondhatja: ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségetek. Ebben az isteni örömben van az embernek az ereje. Ebben az isteni örömben van a megtartatása. Ebben az isteni örömben van az életünk szilárdsága. Istennek a jókedvében. Istennek irántunk való szeretetében. Ez olyan feltétlen és olyan szabad kedves Testvérek, hogy megrendezni nem lehet. Nem lehet előre elkészíteni. Ez szabad és feltétlen. Ebbe az Isten téged beleölelt, abból téged semmi nem szakít ki. Sem a mostani nehéz jelen, sem a bizonytalan jövőd, sem egy miniszterelnök, sem egy rendőrfőkapitány, sem levegőbeli hatalmasságok, sem fejedelemségek, nagyurak és királyok, sem mélység, sem magasság, mert a Mindenható ölel magához jókedvében és örömében. Ahogy kiment a tékozló elé, és átölelte, és az a gyermek újra az övé volt, az ő fia. Add át magadat ennek a szabad isteni jókedvnek. Ez a te erősséged, hidd el. Minden egyéb erő elporlik, minden egyéb készségünk ki van szolgáltatva emberi viszonylatoknak, történelmi alakzatoknak. Add át magad ennek az isteni örömnek. Ne szomorkodjatok! Ne bánkódjatok! Az Úr öröme a ti erősségetek. Hálásan emlékezünk minden nemzedékre itt, a váci gyülekezetben is, amelyik megértette ezt az isteni örömet, és odaszánta magát. Hálás a mi szívünk minden előttünk jártakért, akik tanítottak, akik intettek, akik igét hirdettek nekünk, akik kiáradtak e templomból, mint élő és éltető folyam. És azért imádkozunk, és erre hívlak benneteket is Testvérek, ezért imádkozzunk, hogy mi is lehessünk ilyen élő folyammá, hogy általunk is ez a feltétlen, szuverén, de mégis oly kegyelmes isteni öröm és jókedv élet legyen azoknak is, akiknek úgymond nem készíttetett. Legyetek örömhír mondói, tegyek bizonyságot egy örvendező, igazságos, kegyelmező, minket oltalmába fogadó megtartó Istenről. Ámen

„Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel; mert ezekért jő az Isten haragja a hitetlenség fiaira. Annak okáért ne legyetek részesei ezeknek; mert voltatok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai úgy járjatok. Mert a világosság gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van, meggondolván, mi legyen kedves az Úrnak. És ne legyen közösségetek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat; mert amelyeket azok titokban cselekszenek  éktelen dolog csak mondani is. Mindezek pedig megfeddetvén, a világosság által napvilágra jönnek; mert minden, a mi napvilágra jön, világosság. Annakokáért mondja: Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus. Meglássátok annakokáért, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek: Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok.” Efézus 5,6-16
Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvérek! Kedves Péter, beiktatandó lelkipásztor testvérem!
Nem szép dolog, de az ige most arra biztat, hogy ne csak szép dolgokról, hanem a teljes valóságról is szóljunk ebben az ünnepi órában: a napok gonoszok. Talán, amikor a budakeszi gyülekezet meghívta és megválasztotta lelkipásztorául Boros Pétert, talán amikor kitűzték a beiktatás időpontját, meghatározták annak óráját, amikor elpostázták a meghívókat, még a budakeszi atyafiak sem gondolták, hogy milyen élesen igaznak, jelenül amit egyébként tudunk, kimondunk, érzünk: a napok gonoszok.  A mögöttünk álló napok,  tele vannak bizonytalansággal, az összeomlások tudatával, azzal a mély megrendültséggel, hogy a mi közös életünknek az alapjai inogtak most meg, evidenciák tűntek el egyik pillanatról a másikra, és nem tudjuk mitévők legyünk, mire támaszkodjunk. Valóban sokan úgy érzik: nem lehet tudni, mit hoz a holnap. Mert amikor megrendülnek az alapok, amikor eltűnik a kétszer kettő bizonyossága, amikor nem tudjuk immár, hogy az igaz beszéd igaz-e, a hazug beszéd bátorság, a bátorság meg gyávaság-e, semmit nem tudhatunk ebben az országban, akkor kétség tölti el a szívünket. Nem ok nélkül mondja az apostol: a napok gonoszok.  Úgy kell azonban Isten gyermekeinek járniuk, a gyülekezet közösségében élniük, Isten jóságát, szeretetét, Jézus Krisztus evangéliumát hirdetniük, egymással testvéri közösséget alkotniuk, hogy  az ő körükben, az ő testvéri közösségükben  más van jelen.  Noha a napok gonoszok és  nekünk minden napunk gonosz, így mondja az apostol: a világosság gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van. Nekünk így kell élnünk. Még akkor is, ha a napok gonoszak. Még akkor is, ha mi magunk is azokkal az érzésekkel kelünk, fekszünk,  hogy nem is érdemes már valamire odafigyelni. Legyintsünk hát egyet?  Legyintsünk mindenre és mindenkire? Hagyjuk ezt az egészet, záruljunk be a mi magunk elefántcsonttornyába, a magunk kis oázisába, vonuljunk vissza a magunk szigetére, vagy ha már az sincs, mert az is elveszett, akkor úgy, ahogy a világban van, legyintsünk és mondjuk a mai kor régi jelszavát: kaparj kurta, neked is jut? Hazudjunk, hátha még meg is dicsőülünk tőle? Kedves Testvérek, ezt nem lehet!  Mert Isten az Ő gyermekeit Jézus Krisztusban igazságra és teljes élet szentségre hívta el, mégha gonoszak is a napok. Mégha mos talán sokkal-sokkal nehezebb is igazságot és valóságot mondani és élni. Még ha most úgy is érezzük, hogy  mi alólunk is kiszalad minden. Arra buzdít és biztat az apostol: teremjük meg a világosság gyümölcseit minden jóságban, igazságban és valóságban.
Kedves Péter! Engedd meg, hogy hozzád is szóljak ebben az igehirdetésemben, hiszen te vagy a beiktatandó, te vagy az, akit a gyülekezet ma köszönt és ünnepel, akire Isten áldását kívánja. Te sem tehetsz mást. Addig leszel e gyülekezet méltó lelkipásztora, amíg átéled, amíg tudod, és ha kell, ebben a gyülekezetben mindenkivel szemben, mint Isten igéjének hirdetője képviseled:nem tehetek mást, erre hívott el az én Uram és Királyom és Megváltóm, hogy a világosság gyümölcsét teremjem. Akkor is tedd ezt, akkor is élj így, ha ez a gyümölcs éppen – úgy látod – nem kell senkinek. Akkor is élj így, és akkor is hirdesd az evangéliumot, ha úgy látod, hogy a fülek süketek, és a szemekben valami más fény csillog. Akkor is a jóságnak, az igazságnak és a valóságnak gyümölcseit add e gyülekezetnek, ha ők esetleg a tudtodra hozzák, másra kíváncsiak. Téged Isten evangéliumhirdetőként állított ebbe a gyülekezetbe. Ez a feladatot kaptad Tőle, és amíg ezt végzed, hiszem és vallom, áldott szolgája leszel Neki mégg akkor is, ha gonoszok a napok. Még akkor is, ha nehezek az idők, még akkor is, ha minden sötétedik körülöttünk. Légy világító fáklya, meggyújtott mécses, Isten szent szavának, evangéliumának bátor hirdetője ebben a gyülekezetben. Mert nem a hazugsághoz kell bátorság, az igazsághoz kell bátorság. Nem ahhoz kell bátorság, hogy az ember nagyot ígérjen, aztán utána visszavonja, vagy azt mondja rá: nem is gondoltam komolyan. Nem ahhoz kell bátorság, hogy az emberek bizalmával játszunk. Ehhez nem kell bátorság. A paradicsomi eset óta így tanuljuk ördög őfelségétől: csak hazudni vágyom. Csak mellébeszélni vágyom. Csak sötétségben járni vágyom. Az élet beszédéhez kell bátorság. A Krisztus evangéliumához kell bátorság. Kellett régen, kell ma, és kell holnap és holnapután is. De engedje meg a gyülekezet is,  mely meghívta lelkipásztorául Boros Pétert a budahegyvidéki gyülekezet nagy sajnálatára, hogy  most az igéhez igazodva néhány buzdító szót szóljak Nektek is!
Szeretett Gyülekezet!  Ne akarjatok mást hallani lelkipásztoroktól, mint az életnek beszédét. Tudjuk, ha gonoszok az idők, és felnyílik az emberek szíve, és kifakad belőle a kérdés: miről beszél ez a pap? Evangéliumról, igazságról, jóságról, szentségnek gyümölcseiről, Jézus Krisztus áldozatáról, meg feltámadásról, meg testvéri közösségről? Miért nem arról beszél, hogyan kell fogni a csákányt, amivel beszakítom a másik fejét? Miért nem arról beszél a pap, hogyan kell a világot fenekestül felforgatni, ha már minden megrendült? Miért nem arról beszél nekünk ez a pap, ha már megtanult beszélni, hogyan lehet jó keményen a másik szemébe belemondani. De mit is? Ti ezt a lelkipásztort – hiszem – azért találtátok meg, azért hívtátok meg, azért választottátok meg, és azért vagytok most itt az ő ünnepélyes beiktatásán, mert az evangélium szolgáját láttátok meg benne. Ne kérjetek tőle mást, vagy inkább: ne kérjetek tőle soha kevesebbet. Soha kevesebbet, mint azt, hogy az evangéliumot hirdesse. Tudom, beérnénk mással, néha úgy érezzük többel, de ez a több persze csak  kevesebb.  Ne érjétek be kevesebbel! Imádkozzatok érte, hordozzátok szeretetekben, támogassátok, buzdítsátok, hogy ez a gyülekezet mindig az evangélium hirdetésének helye legyen.
És együtt is a Lelkipásztorhoz is és a Gyülekezethez, mint közösséghez hadd forduljak azzal a buzdítással, amelyet az apostol mond: meglássátok annakokáért, hogy mi módon okkal járjatok nem mint bolondok, hanem mint bölcsek, áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok. Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! A keresztyénség sokba kerül. Nagyon sokba kerül. Meg kell venni az alkalmatosságot. Meg kell adni mindannyiunknak az árát, hogy ezt a döntő isteni üzenetet a világosság beszédét, Isten meghívását az igaz és a szent életre elmondhassuk. Meg kell teremtenünk a módját. Amikor arról beszél az apostol, hogy a napok gonoszok, nemcsak arra utal, hogy zűrzavar van a világban. Nemcsak arra utal, hogy az emberek szíve meg van sötétedve. Nemcsak arról beszél, hogy korról-korra, időről-időre meginognak az alapok, és mi magunk is, mint egy gyermek megszeppenünk, hogy mi lesz ennek a vége. Még egy ennél mélyebb vonatkozásról is szól az apostol. Arról, nevezetesen, hogy az embert egy különös kettősség tölti meg: érdekli is, meg nem is az élete Ura, Királya, az élet forrása, a teremtő Isten. Érdekli is, meg nem is. A világ – Ady Endre versével szólva – Istent kereső lármával van tele. Mi, Isten gyermekei jó érzékkel minden emberi mozdulat mögött meg tudunk látni egy Istent kereső gesztust. Persze vigyázzunk vele, nehogy megsértsük, nehogy megbántsuk azokat, akik nem az Isten dicsőítésére emelik fel a kezüket, hanem kiszavazására. Ne mondjuk, hogy milyen szépen felemelte a kezét, biztosan imádkozik az Istenhez. Nem, ő átkozódik. Nem is erről akarok szólni, hanem a másik feléről. Az ember hallatlanul közönyös tud lenni Isten dolgaival szemben. Hallatlanul közönyös tud lenni az élete dolgában. Az ember megrendítő módon közömbös abban a kérdésben, hogy honnan van az élet, és merre felé tart az élet. Tudni akarjátok, hogy Magyarországon ma  milyen válság hatja át igazán? Persze, erkölcsi, persze politikai, persze parlamenti, sokmindenféle válság. De az igazi válság  az, hogy az embereket nem érdekli, hogy honnan ered az életük és hova tart. Egyetlen egy szóval így tudnám mondani: az embereket nem érdekli Isten. Mert az életem Istentől ered, és Isten felé tart, ha és amennyiben értelmes, igaz élet. Áron megvegyétek az alkalmatosságot, mondja az apostol, nem magatoknak, hanem  embertársaitoknak. Amikor gyümölcsről beszél az apostol, értjük mindannyian, mire utal. A gyümölcs a másiké. Amit én termek, az a másiké, az a másiknak szól. Jézus azt mondja: gyümölcseiről ismeritek meg őket. A mai újszövetségi igében azt olvastuk Márk evangéliumában, hogy Jézus megátkozza  terméketlen fügefát, mert gyümölcsöt ígért, és nincs rajta gyümölcs.  A keresztyén élet gyümölcstermő élet, a másiknak azon az áron is, hogy én veszem meg az alkalmat. Arra biztatom a beiktatandó lelkipásztort és a budakeszi gyülekeztet, hogy legyen a misszió gyülekezete. Adja meg az árát annak, hogy megteremtse a lehetőségét, hogy itt, Budakeszin az élő evangélium, az  istenes életre szóló meghívó eljusson az emberekhez. Nem könnyű, sőt kimondhatjuk nyugodtan: ma ez a legnehezebb. Amit az előzőekben mondtam, nagytiszteletű úr, bízvást el fogja mondani, arra fog igyekezni, hogy az evangéliumot hirdesse ebben a gyülekezetben. Amit a gyülekezettől kértem, bízvást el fogja mondani újra és újra szeretettel várja ide a szószékre a lelkészét, és emlékeztetni is fogja rá: tiszteletes úr, evangélium hirdetőnek hívtuk ide. De azt, hogy ebben a városban az emberek ebből a gyülekezetből hallják ki zengeni az evangéliumot, nos azt meg kell venni. Annak az árát meg kell adni. Annak az alkalmát, vagyis a missziót meg kell teremteni. Arra buzdítom hát a lelkipásztort, a gyülekezetet: legyen a misszió gyülekezetévé. Legyen gyümölcstermő, és gyümölcsével Istenhez hívogató. Legyen ébresztő gyülekezet. Serkenj fel te, aki aluszol, és felragyog tenéked a Krisztus. A világ halálos álomba merülten él, halálos közönyösségben, halálos megvertségben, halálos érdektelenségben, minden érdekli, csak az élete lényege nem. Minden fontos, csak az élete forrása és célja nem. Mindhez odakap, csak a döntő dolgokhoz nem tud hozzányúlni. Legyen a budakeszi gyülekezet az élő evangélium, a hitben való gyümölcstermés, a misszió gyülekezetévé. Ha a nagytiszteletű úr nem tudta, hogy ezért hívták ide, most már tudja. Ha a budakeszi gyülekezet nem tudta, hogy miért fogadta el a nagytiszteletű úr ide a meghívást, most már tudhatja, ezért. Legyen ebben egy a lelkipásztor és az ő gyülekezete. Annakokáért, mondja az apostol, serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus. Adja a szentháromság Isten, Szentlelke erejével, hogy sokan ebben a városban meghallják ezt a szót, felserkenjenek, feltámadjanak a halálból, felragyogjon nekik a Krisztus, hogy életük gyümölcstermő, áldott, Istenből fakadó és Istenbe megérkező életté lehessen. Ámen.

„Ezt mondom annakokáért és bizonyságot teszek az Úrban, hogy ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjüknek hiábavalóságában, Kik értelmükben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennök; kik erkölcsi érzés nélkül, önmagukat a bujálkodásra adták, minden tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekedésére. Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust; ha ugyan Őt megértettétek és Ő benne megtaníttattatok, úgy amint az igazság a Jézusban: hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt; megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint, és felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben. Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, kiki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk. Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon; Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet.Aki orzott, többé ne orozzon; hanem inkább munkálkodjék, cselekedvén az ő kezeivel azt, ami jó, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek. Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak. És meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára. Minden mérgesség és fölgerjedés és harag és lárma és káromkodás kivettessék közületek minden gonoszsággal együtt; legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett néktek.” Efézus 4,17-32
Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Azt szokták mondani, amikor egy templomot megújítanak és valóban méltóképpen újítják meg, hogy szebb, mint volt eredeti korában. Szebb, mint amikor először megépült és Istennek szentelték. Természetesen ezt nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, nem voltunk itt 230 esztendővel ezelőtt, de abban biztosak lehetünk, hogy akkor még nem volt kőpadlója ennek a templomnak, világítótestek sem adtak fényt, még orgonája sem volt, s talán még annyi harangja sem, mint most. Biztos hát, hogy szebb. De nem ezekért szoktuk igazán azt mondani, hogy szebb lett a templom, hanem azért, mert a története során sok minden beleépült, amit az építészek, a restaurátorok, a helyreállítók csak éreznek, de építéssel, restaurálással kifejezni nem tudnak, mert az mind lelki dolog. Beleépült ebbe a templomba, itt van ebben a templomban sok-sok nemzedék istentisztelete, imádsága, könyörgése, hálaadása és istendicsőítése. És ha egy nemzedék még hozzáteszi a magáét azzal is, hogy elkötelezetten megújítja ezt a templomot, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy szebb, mint volt új korában. De hiszen ez is volt az alkotók célja eredetileg. Ez volt az ősök célja eredetileg itt, Gombán, hogy száz, kétszáz, háromszáz év múlva a gombai reformátusok itt dicsőítsék Szentháromság Istenüket. Továbbá azért szebb ez a templom, mint volt eredetileg, mert nemcsak a sok áldás épült be ebbe a templomba, hanem az üdvösség történetének sok titka is. Itt van a rettenetes kétségbeesés, az elveszés borzasztó érzése és a megtartatás öröme. Itt a süllyedésnek az a föltartóztathatatlan, iszonyatos valósága, amit leginkább éppen az előttünk járt nemzedék élt át, sok keserves napon és éjszakán, és itt van a megtartó kegyelemnek, az újrakezdésnek a nagyszerű alkalma, ezért szebb ez a templom, mert ez az újrakezdés temploma is. Íme, megújult a régi, és a régi újat terem a számunkra. Legyen hála mindazokért, akik valamikor ezt a templomot megépítették, akik annyi nemzedéken keresztül megőrizték, és azokért, akik most mindenestől megújították.
De, kedves testvérek, mindaz, amit elmondtam, csak afféle kapu volt az igéhez, egy ajtó, melyen keresztül beléphetünk az ige világába, oda, ahol nekünk Istennel van dolgunk. Így kezdi az apostol: mondom tehát és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok, - még egyszerűbben: többé nem élhettek úgy, ahogyan eddig éltetek. Oh, igen, testvérek, tudom, ma Magyarországon nagyon sokan, s itt e gyülekezetben is azt mondják: többé így nem lehet élni, ahogyan eddig éltünk. Hangosan vagy halkan, kiáltva vagy csak suttogva, sokszor csak a szemünkkel és gesztusainkkal kifejezve mondjuk és kívánjuk, amit az apostol mond! Ezért tehát vessetek le minden hazugságot, és mondjon mindenki igazat felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. De jó lenne minden hazugságot levetni. Mintegy ócska, elpállott göncöt. Vagy le se vetni, hiszen a sok hazugság olyan, mint Pomádé király új ruhája, nincs is, csak hajbókolnak előtte, és mondják, milyen szép, és nem akadt, csak egy kisfiú, aki azt mondja: meztelen a király. De mégis, ha a hazugságból fontak itt sok cifra rongyot, vessük már le végre, és mondjon mindenki igazat az ő felebarátjának. Figyeljünk az ige szavára. Az ige nem azért mondja ezt, mert az apostol megérzi, hogy az efézusi keresztyéneknek, ahogy mai nyelven szoktuk mondani, elege van. Szoktuk is mondani, amikor megfogjuk a saját gyerekünket, ki már ötödjére füllent, hogy mi történt az iskolában, azt mondjuk: elég volt, kisfiam. Így tovább nem lehet. Amikor fülön fognak egy politikust, mert hazudgatott, akkor felkiált egy ország: így nem mehet tovább, elegünk van belőle. De ez az indulat, ez az elég volt, ez a torkig vagyok vele, oh meddig tart? Holnapig? Késő őszig? Jövő tavaszig? Egy futó pillanat, azután elmúlik. Nem ezért kéri az apostol, ha ezért kellene kérnie, soha nem kérné. Ha ezért mondaná, soha nem mondaná, mert ez az indulat, hogy nekem ebből elegem volt, legyen végre igazság, becsüljük meg egymást, mindenki csak akkor szóljon,amikor azzal a másikat építi és javára van, ez még nagyon is emberi. Nem ezért mondja az apostol, hanem azért, mert Krisztus gyermekei kegyelmet kaptak. Így mondja ezt itt a felolvasott szakaszban: ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára. Ha az apostolt csak emberi indulat vezetné, ami vezet sokszor bennünket, vezeti a világ gyermekeit, nem volna alapja ezt kérni. Látjátok, amikor felkiáltanak a világ gyermekei, hogy elég volt a hazudozásból! Mit hallunk feleletül? Álljon elő, aki még soha nem hazudott. És csak az mondja ezt, aki soha nem hazudott. Ez a cinkosok érvelése, én is hazudtam, te is hazudtál, mindenki hazudott, hagyjuk egymást békén, én is loptam, te is loptál, ha nem máshonnan, édesanyád kamrájából egy szem befőttet, hallgass te is, n se vagyok tökéletes, te se vagy tökéletes, senki se tökéletes, hagyjuk ezt az egészet. Mit mond az apostol? Elpecsételt benneteket Isten Szentlelke az üdvösség napjára. Isten munkálkodott bennetek. Meghívott benneteket Jézus Krisztus által egy másik életre. És ez az élet, ez egy másik élet, nyugodtan kimondhatom: másmilyen élet is. Ez a másik élet nem valahol nagyon-nagyon messze, valahol Monor határain túl, túl a réteken, túl a Dunán, túl az Alpokon, túl a hegyeken, túl a felhőkön, valahol valami transzcendens távolságban van. Az az élet itt van. Milyen egyszerű, amit az apostol mond. Vessétek le az óembert, és öltözzétek fel az új embert! Nem tudom, percről-percre hogyan újult meg ez a templom, biztos kellett a régi, ragyás vakolatot leverni, ami már talán penészes, salétromos, foltos volt, csúfságára volt ennek a gyönyörű templomnak. Le kellett vetni. És a templomot új ruhába kellett öltöztetni. Lelki értelemben is. Sem nem arról beszél az apostol, hogy jöjjünk már végre indulatba a sok becstelenség láttán, aztán próbáljunk megváltozni. Jaj, hányszor megfogadjuk ezt magunknak is, amikor ránk pirítanak. Nemcsak szégyenből, hanem indulatból is tud így gondolkodni az ember. De sok bajom volt nekem ebből, de sok szomorúságom volt nekem ebből, de sokat kellett nekem pirulni, mert állhatatlan, nyomorult, vétkes, gyarló és bűnös ember vagyok, holnaptól másként lesz. Megemberelem magamat. Láttatok már szenvedélybetegeket? De sok családot sújt ennek a tragédiája. És átéltétek már szenvedély betegnél az ígérgetést? Csak most, csak most az egyszer, még egy üveg pálinkára, holnaptól soha, egyetlen egy kortyot sem iszom. Csak most még egyszer hadd vigyek el 5 ezer forintot a félkarú rablóhoz akkor is, ha ezzel oda a család fizetése, de többet soha, csak még egy szippantást a fűből, holnapra minden rendben lesz. Pedig dehogy lesz, mert a megváltozás nem arra alapul, amire egyedül alapulhat: meg vagytok híva az üdvösségre. Meg vagytok híva és el vagytok pecsételve Istennek a szent életre és az örökké tartó boldogságra. Nem bennetek van a változás alapja, Istenben van. Nem és nem bennetek jelenik meg az igény, hogy másképpen kell ennek lenni. Isten igénye ez veletek szemben. Ezért mondja az apostol: többé nem élhettek úgy, mint a pogányok. És ezzel nem egy lehetőséget mond: ha akarod többet nem élsz úgy, ha akarod megváltoztatod magadat, ha akarod, akkor választhatsz egy másik lehetőséget is! Ez itt parancs. Nem élhettek úgy – folytatja később – öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Azért kell másképp élned, mert Isten újjá formált, Szentlelke által újjá szült, hogy máshogy élj. Őbenne minden lehetőség el van rejtve erre. És ha Őbenne valamire el van rejtve a lehetőség, el van rejtve a parancs is. Másképp kell élned. Hadd hirdessem ennek az ünneplő gyülekezetnek, itt a gyönyörűen megújított és Istennek újra felajánlott templomban ezt a kegyelmes, isteni parancsot: újítsd meg az életedet, és ajánld fel az életedet úgy, ahogyan ez a templom megújíttatott, és Istennek felajánltatott. És ahogy ebben a templomban, amíg templom lesz, csak Isten igéjét lehet hirdetni, amíg ebben a templomban, amíg templom lesz, csak az igazság beszédét lehet mondani, ebben a templomban nem lehet kocsmázni, ebben a templomban sem lehet hazudozni, ebben a templomban sem lehet kézfeltartással névszerinti szavazással hazugság mellé odaállni, akkor neked sem lehet. Nem kell ehhez elmenni a Parlamentbe. Fogd meg a mellett ülő hitvesed, házastársad, gyermeked, barátod, barátnőd kezét, szorítsad meg, és mondd neki azt, hogy nem tehetek mást ezentúl, csak igaz ember lehetek. Menj haza az ünnepség után, és mondd azt, hogy nem azért, mert eddig olyan sokszor megszégyenültem, nem azért, mert félek a lelepleződéstől, nem azért, mert fel vagyok háborodva, hanem azért, mert kegyelmet találtam Istennél nem tudok és nem akarok másképp élni, csak mint megújított ember. Öltözzétek fel az új embert!
Ennek komoly következményei vannak. Ez nem szép indulat, nem egy templomi istentiszteleti hangulat, nem valami rajtunk átsuhanó érzet, ez maga az élet. Mit mond az apostol? Ne éljetek úgy, mint korábban éltetek, amikor elmétekre sötétség borult, elidegenedtetek Istennek tetsző élettől, megmaradtatok tévelygésetekben, megkeményedett a szívetek, erkölcsi érzékeitek eltompultak, gátlástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtetek, nyereségvágyatokban. Vessétek le a hazugságot, mondjatok igazat. Mindenki a felebarátjának, mert tagjai vagyunk egymásnak. Ha haragusztok is, ne vétkezzetek, ne menjen le a nap a ti haragotokkal, ne adjatok helyet az ördögnek. Ne lopjatok többet. Hanem inkább dolgozzatok, hogy saját kezetek munkáját szerezzétek meg, és legyen mit adni a szűkölködőknek. Ne jöjjön ki szátokból bomlasztó, rothadt beszéd, hanem csak jó, amely épít, és áldást hoz. Semmilyen keserűség, indulat, harag, kiabálás, istenkáromlás ne legyen bennetek, viszont legyek jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten megbocsátott néktek a Krisztusban. Ma, Magyarország, ahogyan Magyar Köztársaság elnöke mondta, mély erkölcsi válságban van. A gödör alján vagy az örvényben, mindegy, mihez hasonlítjuk. Vagy ahogy én szoktam mondani: a zsákutcában. Valakik zsákutcába vittek minket. Ők már látják talán, hogy ott fal van, és nem lehet tovább menni, de még sokan mennek. És tudjátok, testvérek, milyen nehéz kijönni egy zsákutcából, ahova sok autó bement? Gyermekkoromban láttam, mikor egy lakodalmas menet eltévedt, és bementek egy olyan közbe, ahol nem volt visszaút. 40 lovas kocsinak kellett visszatolatni. Az volt aztán a lakodalom! De a próféta, amikor azt mondja: térj meg, akkor azt mondja fordulj meg, ezt jelenti a megtérés. Fordulj vissza oda, ahol lementél az igaz és helyes útról, ahol engedted, hogy félrevezessenek, zsákutcába vigyenek. Újuljatok meg, mert van út, mert van lehetőség. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nincs alternatíva. Ezt a pogányok mondják, ezt a hitetlenek mondják. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy csak így lehet, hiszen önmagukat cáfolják, mert akik azt mondják, hogy csak így lehet, és nincs alternatíva, és nincs választás, azok hazudozzák hozzá? Akkor, ha őszinték vagyunk, akkor is csak ez van. Istennél mindig van lehetőség. Istennél mindig van alternatíva. Sőt! Istenben van az alternatíva. Vessétek le a régi embert, vessétek le a hazugot, vessétek le az állhatatlant, a gyűlölködőt, a súsárlót, a rossz beszédút, az önzőt, a kemény szívűt, és öltözzétek föl, akit Jézusban láttok az igazat és a szentet. A jóságost, az irgalmast, a megbocsátót, az áldást hozót és áldást mondót.
Szeretett Gyülekezet! Talán megéreztétek az apostol szavaiból, nem kétségbeesett és reménytelen dühvel kell azt mondanunk, hogy elég volt, és így nem lehet tovább, mert ezt nem mi mondtuk először. Ezt Isten mondotta, mikor elküldötte Jézus Krisztust a kereszt haláláig, és a feltámadásig: elég volt, így nem mehet tovább. És Ő azért mondta, mert tudja, mert kinyilatkoztatta, mert nektek is megmutatta, hogyan mehet tovább. És ami Istennél lehet, az nálad kell. Ami Istennél lehetőség, az neked egyetlen lehetőség. Élj vele! Olyan boldogító látni ezt a gyönyörűen megújított templomot. Olyan nagyszerű érzés látni egy ünneplőbe felöltözött sugárzó arcú gyülekezetet. S hadd szóljon hozzátok végül a Szentlélek kérdése: csak azért sugárzik az arcotok, mert büszkék vagytok erre a csodálatosan megújított templomra, amiért hálát adhattok Istennek, vagy azért is, mert tudjátok: Istenben el van készítve az életre, az üdvösségre vezető út. Ő Szentlelke által elhívott és elpecsételt benneteket erre, és ezért ti nem haragból, nem kétségbeesésből, nem szégyenből, hanem örömből, hálából, Isten nevét dicsőítve mondjátok: nekünk így már nem lehet élni, nekünk úgy kell élni, ahogyan Krisztustól tanultuk. Ámen

Kedves Diákok, Szülők, tisztelt Tanárok!
A 2006-2007. év évnyitó alkalmán egy nagyszerű isteni ige biztat bennünket, egy példázat, amelyből három szót szeretnék kiemelni, és e három szó kapcsán – hiszem – a nektek szóló üzenetet átadni. Ez a három kifejezés így hangzik: úgy van, magától és azonnal.
Úgy van az Isten országa, mondja Jézus, ahogyan egy ember, aki elveti a magot. Milyen nagyszerű dolog, hogy Isten titkait, tehát a legdöntőbb és mindent meghatározó titkokat, melyekből megértjük, hogy kik vagyunk, hogy Istenhez tartozunk, s melyekből kitetszik, hogy mi az élet értelme, miért vagyunk a világon, mi a boldogság és a boldogtalanság, mi az igazság és a hamisság, tisztaság és tisztátalanság, bűn és kegyelem, mi az elveszés és mi az üdvösség, mindezeket Jézus egy egyszerű földi történethez hasonlítja. Úgy van az Isten országa, mondhatnánk, remélhetném, hogy mondhatjuk, ahogyan a Baár-Madas. Úgy van Isten országa, ahogy a 4/ c. vagy a 9/a vagy a 12/b., vagy úgy van az Isten országa, ahogy a biológia óra, vagy úgy van az Isten országa, vagy ahogyan a fizika dolgozat. Milyen köznapi és egyszerű. Egy ember átalvetőt tesz a nyakába, kimegy a földjére, és magot vet. Miért hasonlít ez Isten országához? Miben hasonlítható ez Isten országához? Először is abban a nagyon egyszerű tényben, hogy az élet örök törvénye szerint vetni kell. Nemrégiben egy bibliaórán egy idős testvérünk, aki már valóban megette a kenyere javát, mondotta el, édesanyjától hallotta, hogy amikor az I. világháborúban elvitték a férfiakat a faluból, s nem maradt dolgos kéz, akkor az asszonyoknak és a lányoknak kellett kimenni tavasszal vetni a sáros, nehezen megszántott földbe, a kétségbeesésbe és a reménytelenségbe, mert vetni kellett. Ez az élet egyik alapvető törvénye. Ahol nincs vetés, ott nincs aratás. Régen az iskolákat szemináriumnak, magyarra fordítva: veteményeskertnek nevezték. Mert az iskola is azt hirdeti: vetni kell. Ti vagytok azok, kedves diákok, akikbe tanáraitok nagy-nagy igyekezettel vetnek magot. A tudásnak, az igazságnak, a hitnek, az Istenre tartozó dolgoknak, egyáltalán a ti majdani felnőttségeteknek és emberségeteknek a magvát vetik. S talán úgy, ahogyan az én egyik kedves képemen a magvető látható. Már éppen letűnőben van a nap, már sötétül az ég alja, már gyűlnek éjszaka fekete madarai, gyűlik az árnyék és a sötétség, de az az ember megy, és szinte kétségbeesett széles mozdulattal veti a magot az éjszaka beálltáig, mert vetni kell, amíg lehet. Egy zűrzavaros, ellentmondásos világban élünk, s egészen bizonyos vagyok benne, hogy a kis elsőstől kezdve a mostani érettségizendőig minden diák tud erről. Még akkor is, hogy ha odahaza a szülőt elharapják a szót, ha belép a gyermek, miközben ők a mostani világ nehézségeiről beszélgettek. Még akkor is tudja ezt mindenki, ha a tanáraitok nagy-nagy fegyelmezettséggel mégcsak nem is jelzik, hogy mennyi kétség, bizonytalanság, mennyi van ebben a világban. De a megvetést nem hagyják abba. A szüleitek sem mondják azt, hogy kivesznek benneteket az iskolából, mert úgymond nem érdemes tanulni. A tanárok sem mondják azt, hogy nem fogunk tanítani, mert nem éri meg. Vetni kell. Így van az Isten országa. Hiszem, remélem és kívánom, hogy lehessen mondani a Baár-Madasról is 2006-2007-ben is: úgy van az Isten országa, ahogy a Baár-Madasban a tanárok és a diákok vannak. Vettetik az Ige magva.
Másodszor azt kell kiemelni, hogy félre ne értsétek a szót, ami így hangzik: magától. Azt mondja Jézus a példázatban, a mi emberünk elveti a magot, hazamegy, lefekszik, hajnalban felkel, nappal végzi a dolgát, a mag pedig nő magától. Ő maga sem tudja, hogy hogyan, de nő magától. Azért mondom, ne értsétek félre, hogy ez egy lustáknak való iskolai program lenne: magától. Lefekszünk, felkelünk, elmegyünk focizni, szórakozni, otthon eltöltjük az időt, aztán nő a vetés magától, nem kell csinálni semmit. Nem kell tanulni, nem kell tanítani, nem kell számon kérni, nem kell odafigyelni, majd nő az magától. De Jézus ezt a szót nem ezért mondja. A gazda nem hagyja magára a földet, és nem azért nő magától a vetés, mert magára hagyta, hanem mert nem ismeri, mert nem tudhatja a növekedés titkát. És nem is az ő dolga, hogy tudja ezt. Nem úgy van az Isten országa, hogy elvetettük a magot, aztán két-három nap múlva kimegyünk a földre, megkapargatjuk, éppen csak csirázik, megnézzük, aztán visszatesszük. Majd néhány nap múlva megint kimegyünk, megint megkapargatjuk, megint kivesszük, már nagyobb a csíra, és visszatesszük. Tudjuk, nagyon jól, abból nem lesz semmi. Ott kell hagyni. És hagyni kell, hogy növekedjen. Mert a növekedés titka az Istenben van elrejtve. Nem a magvető dolga a növelés. A növelés, a növekedés, hogy az a mag először fű legyen, aztán kalász legyen, és a kalászból gabona legyen, ez Isten örök törvényéből van. Higgyétek el, kedves Diákok, szüleitek és tanáraitok ebben a titokban, ebben a szent, isteni növelésben bízva vetik a magot a lelketekbe, a szívetekbe, az elmétekbe. Mert hiszik, hogy az a jó, amit itt kaphattok, az az ismeret, amit itt elsajátíthattok, az a szó, az az üzenet, ami itt a tiétek lehet, az az életkornak, amibe beleízlelhettek, hiszik, hogy ezt a szent magvetést Isten bennetek gyümölccsé érleli. Legyetek ti magatok is boldog átélői ennek, hogy amit kaptatok, az bennetek életté válik. Úgy van. Legyen úgy az Isten országa ebben az iskolában is és bennetek mindannyiótokban, hogy amit Isten adott nektek tanáraitok, nevelőitek, pedagógusaitok, szüleitek által, az bennetek életté növekszik.
És végül a harmadik szó. Olyan egyszerű, és mégis fontos, és talán döntő is: így mondja Jézus a példázatban, mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt rá, mert az aratás elérkezett. Azonnal. Akik falun nőttek fel, tudják jól, mikor elérkezik az aratás ideje, akkor aratni kell. Akkor nem lehet várni. Ezért mondottam bátor és bizakodó szívvel, nem azért nő magától a vetés, mert magára van hagyva. Akkor lenne magára hagyva, ha nem lenne aratás. Micsoda tragédia lenne: a vetés beérett és gyümölcsöt hozott, aztán ott marad. Hányszor látunk ilyet, a fán ott van a sok gyönyörű gyümölcs, de a kert magára van hagyva, és elhull a gyümölcs, semmivé lesz. Hányszor látunk őszi tájban kukoricatáblákat, de senki nem töri le a megérett kukorica csövet. Hányszor látunk gabonaasztagokat, és csak úgy ott vannak. De a példázat azt mondja: azonnal. Amikor megérik valami, akkor az aratásra érett meg. Hogy mikor is, engedtessék meg beleköltenem ebbe a példázatba, mikor is? Egy dolgozatkor? Egy feleléskor? Vagy majd a legvégén, egy érettségin, vagy majd akkor, ha kiderül, hogy sikerült bejutni egy egyetemre? Vagy majd ha meglesz a diploma? Vagy majd ha meglesz a második diploma? Vagy majd, ha meglesz a jó állás, a biztos egzisztencia? Oh, ezt mi nem tudjuk. Vagy mikor is? Akkor, amikor elérkezik az ideje, hogy kiállj a barátod mellett? És megvédd őt? Mikor is? Akkor, amikor össze kell fogni egy osztályközösségnek, és valami jót megtenni, és tudod, hogy ebből te sem maradhatsz ki? Mikor is? Amikor meg kell fognod a másik kezét, és azt kell mondanod, hogy ne tedd, mert ez nem jó! Mikor is? Amikor majd elmondod az első igazi, szívből jövő imádságodat, és kéred életedre Isten kegyelmét és áldását? Mikor is? Nem is tudjuk. De eljön bízvást. Mert a mag magától megnő és gyümölcsöt hoz. És akkor, azaz azonnal ott van. Úgy van az Isten országa! És itt egy pillanatra még meg kell állnunk! Hát kihez is hasonlít akkor ez az Isten országa? Tényleg egy köznapi történet ez? A szántó-vetőé, a magvetőé, egy iskoláé, egy közösségé? Ki ez a magvető, aki mikor megérik, azonnal sarlót ereszt rá? Az a Valaki, akiről hisszük és boldog szívvel valljuk, hogy minden emberi szívbe szabad önzetlenséggel életet, boldogságot, hitet, reménységet, biztos tudást, mindent, mindent, amire bennünket teremtett vetni akar. Ez a magvető a mi kegyelmes Urunk, Istenünk. Akinek a szeretetéből és ajándékaképpen ti most itt lehettek. Fogadjátok Tőle hálás szívvel az új év kezdésének a lehetőségét, vegyétek Tőle hálás szívvel azt a sok-sok áldást, amit adni akar nektek ebben az esztendőben, nyissátok nagyra a szemeteket, és csodálkozzatok, miként nő bennetek nagyra, gyümölcstermőre, amit Ő maga vetett, és legyetek készek annakidején, amikor eljön megadni az igaz gyümölcsöt, ott és akkor, azonnal, feltétel nélkül, ezzel is dicsőítve, áldva és magasztalva Őt. Ámen.

Nagy szeretettel köszöntöm a külső kelenföldi gyülekezet tagjait a budahegyvidéki egyházközség nevében. Ma egyházmegyénkben diakóniai vasárnapot tartunk, s ennek keretében szószék-csere van, ez azt jelenti, hogy az itteni lelkipásztor egy másik gyülekezetbe megy, ide pedig máshonnan érkezik lelkipásztor. Természetesen, a szószék-csere nem azt jelenti, hogy én ezt a szószéket elviszem magammal; ez itt marad és majd a lelkipásztorotok is  visszaérkezik.
A felolvasott jézusi ige bevezetést kíván. Négy nagyon rövid tényezőt kell bevezetőül megemlíteni, az eslő három egybetartozik. Először is azért olvastam ezt a szakaszt, mert a Bibliaolvasó Kalauz ezt jelölte erre a napra, és az otthoni gyülekezetben is olvassuk.  A másik megjegyzés az, hogy ami ma Magyarországon történik, illetve nem történik, arra jól illik a közismert megjegyzés: mi egy következmények nélküli országban élünk. Legfelsőbb szinte szemébe lehet hazudni az egész országnak, aztán lehet vállalni a hazugságot, ami csak arra jó, hogy további nagy hazugságokat takarjon el. Mi lesz itt? Mindenki kíváncsi erre, mi  magunk is, hol indulattal, hol elképedéssel, hol felháborodással, hol rezignáltsággal, ki-ki vérmérséklete, tapasztalata, beállítása szerint fog ehhez hozzá. Ennek az összefüggésében kell harmadsoron megemlíteni, amit egy kedves jó tanár kollegám Pápán kérdezett: mit fogsz ma itt mondani? Mit fogsz mondani a malomkőről meg a gyehennáról? Meg arról, hogy aki megbotránkoztat csak egyet is a legkisebbek közül, jobb ha malomkövet kötünk a nyakába és bedobjuk a Dunába?! Bocsánat! Az igében nem Duna van, de ő ezt így kérdezte. Mondtam neki, nem tudom még, mire ő azt javasolta, válasszak valami más igét.  Végül is itt ez a gyülekezet nem köteles a budahegyvidéki szokáshoz igazodni, keressek valami szép vigasztaló üzenetet. Nos, így állok itt most, testvérek, noha tanácsolták, nem választottam más igét.
A negyedik megjegyzés a felolvasott igéhez tartozik. Nemcsak úgy magától, hirtelen hangzanak el itt  Jézusnak ezek a szavai. Komoly előzményei vannak. Jézus körül tömeg hömpölyög, mint általában, rend szerint. Vitatkozások is kísérik a szolgálatát. A tanítványok közben a hatalmon vetekednek egymással: ki a nagyobb? Ekkor Jézus előszólít egy kis gyermeket, odaállítja, és azt mondja: ha ilyenek nem lesztek, mint ez a kis gyermek, nem mehettek be az Isten országába! És ha egy ilyet befogadtok, akkor engem fogadtok be! Ekkor János apostol Jézushoz lép, és azt mondja: Mester, elmondom neked, hogy nemrégiben  találkoztunk valakivel, aki a Te nevedben nagy dolgokat cselekedett, ördögöt űzött, de mivel nem akart minket követni, eltiltottuk. Mire Jézus azt mondja: ne tiltsátok az ilyet, mert aki az én nevemben csodát tesz, az nem beszélhet mindjárt én ellenem, és aki egy pohár vizet ad az én nevemben, az nem veszíti el a jutalmát. És azután jönnek ezek a szavak, hadd olvassam még egyszer: Jézus: „aki innotok ad egy pohár vizet az én nevemben, mivelhogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom néktek, el nem veszíti jutalmát. Aki pedig megbotránkoztat téged, egyet ama kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik.” Mindaz, amit itt elhangzik, egy különös tényezőre mutat, és is szólni kell. Jézus tudatta a tanítványokkal, most felmegy Jeruzsálembe, ahol elárulják, halálra ítélik, megfeszítik és meghal. A tanítványok nem értették ezt, meg voltak rökönyödve. Hát nem azért megy a fővárosba, hogy elfoglalja a hatalmat? Miről beszél itt Jézus? Annyira nem értették a tanítványok, hogy Jakab és János külön kérték Jéztust, higy velük ossza majd meg a főhatalmat. Így van ez ebben a világban, a posztokat előre le kell osztani. Az nem úgy van, hogy beszaladunk a Parlamentbe, elfoglaljuk, heje-huja! Aztán, no most mit csináljunk? Mindent előre meg kell beszélni. Ekkor hív oda Jézus egy gyermeket, mert a tanítványai semmit nem értenek. Nem értik Jézust, emberi módon gondolkoznak, emberi fogalmaik vannak a hatalomról, az uralkodásról. Jézus azonban  nem evilági királynak jött. Nem olyan uralkodónak jött, aki egy-két évtizedig uralkodik, és esetleg  dinasztiát alapít. Ő a szívek királyának jött mindenkorra. Trónlépése pedig a golgotai kereszten történt. Nem értik ezt a tanítványok.  Az az igazság, hogy sokszor mi sem értjük. Mi is csak úgy vagyunk, ahogy a tanítványok. Uram, adj egy kicsit a hatalomból, adj egy kicsit az erőből, jobbkezed felől, balkezed felől. Jézus pedig azt mondja: aki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye fel az ő keresztjét, és úgy legyen az én tanítványom. Most pedig Jézus még ijesztőbb dolgot mond. Amikor a tanítványok jelentik neki: Mester, mi elrendeztük azokat, akik nem tartoznak a csapatba, eltiltottuk őket, mert a Te nevedben csak mi beszélhetünk. Ekkor mondja nekik Jézus, hogy ha ezek csak egy pohár vizet adnak nektek az én nevemben, már jutalmát veszik. De  ha valaki egyet a kicsinyek közül, akik bennem hisznek, megbotránkoztat, jobb ha  malomkövetnek kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik!
Itt vagyunk hát, testvérek, ezen a szép, áldott napsütéses szeptemberi vasárnapon, és azt kérdezzük egymástól: ki fogja a megbotránkoztató nyakába odakötni a követ?  És ki dobja a Dunába vagy a tengerbe? - mindegy is már, hova. Meg vagyunk botránkoztatva.  Belehazudtak a szemünkbe. Aztán azt is hazudták, hogy ezt bátorsággal mondták. Aztán azt mondták, hogy ez az utolsó hazugság, most már őszinteség következik. Aztán pénteken azt hallottuk, hogy elment a miniszterelnökünk a kancellár asszonyhoz, majd kijött a kancellár asszonytól és elmondta, miről volt szó, de kiderült, hogy nem  azt mondta neki a német kancellár asszony, amit a miniszterelnök állított.  Folytatódik tovább a hazudozás. Nos, hol az a malomkő? S tegye meg valaki! Persze nem mi, mert mi, keresztyének pacifisták vagyunk. Mi nem kívánjuk másnak vérét ontani, mi nem törünk-zúzunk, nem rombolunk, mi a békességet keressük. De csinálja meg valaki. . S mielőtt  valaki feláll itt, és megbotránkozva elmegy, gyorsan folytatom az igét. Mert folytatódik az ige, azt mondja Jézus: és ha megbotránkoztat téged a te kezed, vágd le. Ez így kereken a jézusi szó. Csak úgy általában megbotránkozni nagyon tudunk, ahhoz nem kell Jézus szava. Az egész emberi történelem erről szól. Mi folyton megbotránkozunk. Mindig megtaláljuk az okot, mindig elénk kerül valami, és beleütközünk abba, ami felháborít. Mi ebben a csodálni való? Tovább megyek, testvérek. Én is voltam kint  Kossuth téri tüntetésen, sok ismerőssel találkoztam, kezet fogtunk, beszélgettünk, és csak csodáltam magunkat, hogy miért vagyunk mi megbotránkozva? Miért vagyunk olyan dühösek?  Ugyan, hát hittünk mi ennek az embernek tavasszal meg tavaly? Tényleg becsapott bennünket? Engem nem. Titeket becsapott?  Hittetek neki? Nem. Akkor most mire ez a nagy felháborodás, mintha tényleg becsapott volna bennünket?! Mint valami a porszívó ügynökre, úgy dühöngünk? Azt hittük, hogy porszívót veszünk tőle, ám kiderült, hogy turmix gépet adott nekünk, és mi futunk utána, hogy vissza a pénzt?! Nem is értem. Olyan emberrel nem találkoztam és nem beszéltem mostanában, aki azt mondta volna: hű, ez az ember engem becsapott, rászedett! Csak olyanokkal találkoztam, akik azt mondják, hogy én már évek óta tudom, hogy ez az ember hazudik. Igen. Akkor miért vagyunk annyira felháborodva? Valószínűleg azért, mert Jézus szava roppant nagy igazságra mutat rá. Ugyanis ez a szó, hogy megbotránkoztat, sok mindent jelent. A botlás szó az eredeti jelentés – bele is halljuk a magyar botrány szóba. De mást is jelent, és engedjétek meg, hogy három  lehetséges változatot hozzak fel, hogy megértsük Jézus szavának a súlyát.
Jézus először is mondhatná így is, és lehetne így is fordítani, és egy angol bibliafordítás így is fordítja: jaj. azoknak, akik e kicsinyek közül csak egyet is csapdába ejtenek. Még modernebbül így lehetne mondani: jaj, azoknak, akik e kicsinyek közül egyet is zsákutcába visznek A görög skandalum szó egyik jelentése éppen ez: valaki csapdába esik, zsákutcába jut, mert valaki elirányította. Ez mindennapos eset a Budapestre érkezővel, érdeklődik, kiszáll az autójából: merre kell menni?  Menjen csak arra, lelkem! És beérkezik egy zsákutcába. Onnan csak kitolatni lehet. Jaj, egy országnak, ha zsákutcába viszik! Onnan csak kitolatni lehet. És hiába mondjuk, hogy az nem is zsákutca, van ott valami végén, menjünk csak bátran! Jaj azoknak, akik e kicsinyek közül csak egyet is zsákutcába visz, akik bennem hittek, hogy át kelljen élniük azt a tapasztalatot, hogy mennek valamerre, és kiderül, hogy nem mennek semerre.  Milyen azt átélni, hogy annyira hittem, hogy van az életünknek perspektívája, és kiderül, hogy nincsen! Azt hittem, jófelé megyek, és csapdában kötök ki. De – folytatja Jézus –, ha a kezed, a lábad vagy a szemed csapdába visz, akkor jobb, ha levágod, jobb, ha kiszúrod, mert jobb sántán, vakon, csonkabonkán az Isten országába jutni, mint sehogy.
Aztán a skandalum szó azt is jelenti, amit általában érteni szoktunk alatta: botrány vagy botránykő, amiben megbotlik az ember. Nem is tudjuk, hogy került ez oda?! Nem is tudjuk, mi történt, és megbotlottunk benne, felbuktunk benne. Azért botlottunk, mert valamibe belebotlottunk. Azért botlottunk, mert valami odakerült elénk. Azt hittük, hogy sima az út, ám kiderült, hogy kövekkel van tele. Azt hittük, szabadon lehet menni, és mégsem lehet. Azt mondja Jézus, hogy jaj azoknak, akik a bennem hívő kicsinyek közül akárcsak egynek is akadályt gördítenek az útjába.  Vagy elgáncsolják. Vagy ahogy nálunk odahaza, Sárbogárdon szokták mondani: benyomják a pumpát a küllők közé. Nem megy tovább a bicikli. Jaj, azoknak, akik ezt teszi! De folytatja Jézus: neked is jaj, ha a kezed, a lábad, a szemed megakadályoz téged abban, hogy az Isten országába eljuss. Mert mit jelent Jézusban hinni? Mit jelent az ő tanítványának lenni? Azt jelenti, hogy elfogadtad Isten országába a meghívást. Azt jelenti, hogy az én életem ezentúl semmi egyéb, mint út az Isten országába. Megyek az Isten országába. És baj van, ha a kezed, lábad, szemed, életed,  dolgaid, vágyaid, döntéseid megakadályoznak abban, hogy odajuss. És erre mondja Jézus: inkább menjél sántán, de menjél. Inkább menjél fél vakon, de menjél, mert ha a célt nem éred el, akkor hiábavaló az egész. Nemcsak az utad, nemcsak a vállalkozásod, az egész  életed hiábavaló.
Harmadsoron, és van még egy súlyosabb jelentése is ennek a szónak, s ez igazán megdöbbentő. Egy régi francia fordítás így adja vissza: jaj azoknak, akik e kicsinyek közül, akik bennem hisznek, bűnre csábítanak! Mert a skandalum efféle csapdát is jelent. Valakit olyan helyzetbe hozni, olyan körülmények közé sodorni, hogy nem marad más neki, mint a vétek. Értitek, milyen súlyos Jézus szava? Itt nem lehet azt mondani: bocsánat, nem rád gondoltam, mikor hazudtam. Csak a cimboráimnak mondottam. Nem rád gondoltam, mikor ezt meg ezt csináltam, csak hát most így alakultak a körülmények, elnézést kérek. Azt mondja Jézus, hogy mikor tudván, szándékosan csapdát állítanak fel, és nincs belőle más kiút, csak a bűn által, akkor jaj! De mielőtt kifelé mutogatunk, Jézus szava  ránk is megáll. Jaj neked, ha olyan ígéretet teszel, amiből csak úgy tudsz kijönni, hogy valami bűnt követsz el. Jaj neked, ha úgy alakítod az életedet, és olyan helyzetbe hozod magadat, hogy nem tudod másképpen magadat kivágni belőle, csak bűn útján. Jaj neked, ha megbotránkoztat a kezed, a lábad, a szemed. Jobb neked sántán, csonkán, vakon az Isten országába menni. Súlyos ez a szó. Ezért hát a mai napon, arra tekintettel, ami Magyarországon és Budapesten zajlik, kérlek, halljátok meg az ige súlyos figyelmeztetését. Amíg csak felháborodunk, amíg, csak tiltakozunk, mert botladozunk a beláthatatlan dolgok között, azt még türelemmel elhordozhatjuk. De ha a botrányt okozónak, a félre vezetőnek, a csapda készítőnek az esete engedi, hogy mi magunk is vétkezzünk, akkor valóban elvétettük a dolgot. A hazugság senkit nem jogosít fel arra, hogy ő is hazudjon. A becstelenség senkit nem hatalmaz fel arra, hogy ő is becstelen legyen. A tisztességtelenség senkinek nem ok arra, hogy ő is tisztességtelen legyen. Álljatok meg! Őrizzétek meg magatokat, a hiteteket, a szíveteket. Kerüljétek el ezt a csapdát! Ezért mondja Jézus itt utolsó szavaiban: mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat sóval sózatik meg. Jó a só, de ha a só ízét veszti, mivel adtok ízt neki? Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással. Mi ez a só? Ami mindenre jó. Ami mindent megtisztít. Ami mindent megszentel és tartóssá tesz.  Emlékszünk Jézusnak a Hegyi Beszédben mondott szavaira? Ti vagytok a föld savai. Mit tesznek a sóval, ha ízét veszti, és nem jó semmire? Kidobják a szemétbe. Jézus azt mondja: legyen bennetek só, és éljetek egymással békében. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma egyszerre több szakaszt olvastam föl, melyet három különböző napra oszt a Biblia-olvasó kalauzunk. Természetesen lehetséges – és néha kell is  - külön-külön tárgyalni ezeket a történeteket, de talán most jobban belátjuk, hogy Márk evangélista azt is meg akarja mutatni, miképpen kerül összefüggésbe minden, ha Jézussal találkozunk. Jézus ugyanis az életünknek nem pusztán egyetlenegy vonatkozásához tartozik hozzá, Jézussal nem úgy van a dolgunk, hogy életünk egyik-másik fontos vagy talán általunk legfontosabbnak tartott területéhez volna köze, a többihez pedig nem. Ellenkezőleg, minden, ami a mi életünk, minden, ami mi magunk vagyunk, Istennel kerül kapcsolatba Jézussal találkozván. Ez a három rövid kis történet a maga belső összefüggésében ezt bizonyítja számunkra.
Az első történetről csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy szinte már-már ironikus, ahogyan Márk evangélista leírja a tanítványok kétségbeesését és aggodalmát. Csónakra kelnek, elindulnak a túlsó partra, ám útközben rájönnek arra, hogy elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, csak egyetlen kis kenyerük van, s erre tizenketten vannak és Jézus, az bizony tizenhárom embernek nem elég. Mikor látja Jézus, hogy tanakodnak maguk között, azt mondja nekik: vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától. Erre még nagyobb lett a bizonytalanság a tanítványok között – ők úgy érzik, mintha Jézus azt mondaná: a farizeusoktól meg Heródestől és a Heródes-pártiaktól ne vegyenek kenyeret. Az a kenyér nem szabványos, nem jó, nem fogyasztható. De akkor honnan vegyünk kenyeret!? Ők úgy érzik, Jézus erről beszél, közben nyilvánvaló, hogy Jézus a lelki, szellemi befolyásról szól. Ez az első olyan pont, ahol összeütközik az, amit mi gondolunk az életről, és az, amit Jézus megmutatni, hogy mi lett légyen az élet. A tanítványok kenyérről beszélnek, hiszen éhesek, enni akarnak, s ez valóban mindennapos gondja az embernek, születésünktől egészen halálunkig ismerni fogjuk a kenyérgondot, ismerni fogjuk az éhezés lehetőségét és valóságát. Jézus viszont valami másról beszél, a kovászról szól, mely metaforikus itt metaforikus, és az ember lelki, szellemi éhségét fejezi ki. Ebben nincsen semmi új, hiszen már Ámos próféta is ezt jövendöli: eljön majd az idő, amikor Isten éhséget támaszt, de nem a kenyér utáni éhséget, hanem az Isten beszéde utáni éhséget. Ezt a jövendölést talán még a tanítványok is ismerhették. S egyébként is így van ez, a fizikai éhség, a testi kiszolgáltatottság, illetve a szükségleteink betöltése mindig alkalom arra, hogy példa legyen arra nézve, hogyan tud az ember lelkileg, szellemileg éhezni és szomjúhozni. Nemcsak a kenyeret éhezi az ember, hanem Istent is.
A következő eset, mely megmutatja, hogyan tartoznak össze a dolgok: Jézus feddőzése. A tanítványok szívét kétség tölti el, és akkor Jézus kérdez tőlük. Emlékeztek, mikor az ötezer embert megvendégeltem, mennyi maradt? Tizenkét kosárral, felelik. És amikor a négyezer embert megvendégeltem, mennyi maradt feleslegben? Hét kosár, felelik, ezt is tudják. Számon tartják, hiszen nagy csoda történt akkor. Tulajdonképp Jézus kérdezése itt be is fejeződik, mert mostmár csak feddi a tanítványokat, és ezt mondja nekik: hogy lehet, hogy szemetek van, de nem láttok, fületek van, de nem hallotok, és hogyhogy nem emlékeztek. Hiszen emlékeztek – kiálthatnánk fel. Az imént sorolták, mennyi volt a maradék. Miért korholja őket jézus ezzel: nem emlékeztek?  Az ötezer ember megvendégelése, a betegek gyógyítása, és a halott kislány feltámasztása kapcsán, elmondottam már, hogy azok az emberek, akik ezeket látták, csodálkoztak, rémüldöztek, elhűltek, hiszen minden emberben is munkál az analógia törvénye. Ha valamit csak egyszer látunk, és soha többet nem látjuk, arra még azt is mondhatjuk, hogy nem láttuk. Ha valami csak egyszer történik meg velünk és soha többé nem történik meg velünk, mondhatjuk, hogy az nem is volt. Legalább kétszer meg kell történnie valaminek, hogy azt gondoljuk, sőt – tovább megyek - hogy azt higgyük: ez lehetséges, megtörténhet harmadszor is, sokadszor is, bármikor. De ehhez legalább kétszer meg kell történnie. Ezért kérdezi Jézus a tanítványokat: mennyi maradt, amikor az ötezret megvendégeltem? Mennyi maradt, amikor a négyezret megvendégeltem? – És ti itt ültök ezzel az egy kenyérrel és aggodalmaskodtok és tanakodtok, és nem értitek, hogy miről beszélek, nem értitek, hogy én egyáltalán nem azt mondom: nehogy farizeustól vegyél kenyeret, nehogy Heródes-pártitól fogadj el kenyeret …. én arról beszélek, ami a csoda gyökerében van, arról az erőről, ami által ötezernek is elég jutott, és négyezernek is bőven tellett.
A következő történet Jézus akaratából való, mert demonstratív történet. Ezért engedje meg a gyülekezet, hogy egy többet is szóljak róla. Egy vakot visznek Jézushoz Betsaidában, mikor és arra kérik, hogy illesse meg, gyógyítsa meg. Korábban már olvastunk arról, hogy Jézus számolatlanul gyógyította a betegeket.  Ezen e téren nincsenek számok, itt nincs ötezer, négyezer, itt nincs tizenegy kosár, nincs hét kosár, itt nem tudunk számolni… Az evangélista másutt így jegyzi meg: Jézus „sokakat”, megint másutt így jegyzi: Jézus „mindenkit” meggyógyított, akit hozzá vittek. De nem is lehet a gyógyulásokat számbavenni, mert ahogy Márk evangélista megjegyzi, voltak, akik csak a ruhája szegélyét fogták meg Jézusnak, és ők is meggyógyultak. Bizony, azt gondolom, a mai magyar társadalombiztosítás nagyon nagy bajban lenne, ha Jézust fölvennék körzeti orvosnak, mert Jézus nem szedne vizit-díjat, de nem működne az adminisztrációja sem. Mert azok is meggyógyultak, akik megfogták az áldott orvos köpenyét, a kabátja szélét, akik csak megérintették. Ezt nem lehet megszámolni. Mintha ezekkel a különböző helyeken tett megjegyzéseivel azt akarná érzékeltetni, hogy Isten erejének olyan túláradása jelenik meg Jézusban, olyan isteni erő árad ki belőle, amit nem is érdemes emberi módon méricskélni. Nincsen medre, csak sodra. Aki Jézus közelébe ér áldások bőségét kapja.
Ám most egyetlenegy ember áll előttünk, egy vak. És most nemcsak úgy jegyzi fel a gyógyulást az evangélista, ahogy korábban tette volt, hogy Jézus megérinti őt vagy engedi, hogy ez az ember érintse Jézust, nemcsak azt írja le, hogy Jézus ennyit mond: eredj el, meggyógyultál. Itt azt olvassuk: kivezeti, és egészen demonstratív módon gyógyítja meg. A mai ember számára meghökkentő ez a gyógyászati mód, a régi világban viszont nem volt szokatlan: a szemébe köp. Majd megkérdezi tőle, látsz-e? S akkor ez a vak azt mondja: valamit látok... Látom az embereket, mint mozgó fákat. Ezen a ponton, szeretném, ha mindannyian megállnánk, elgondolkodnánk, és megpróbálnánk felidézni, hogy olvasunk-e az Evangéliumban olyan gyógyítási történetet, melyik ilyen szakaszosan megy végbe. Olvasunk-e történetet arról, hogy például Jézus úgy gyógyítja a bénát, hogy ráteszi a kezét, és azt kérdi a bénától: tudsz-e mozogni? – A béna erre azt mondaná: a kezem már tudom mozgatni.  Erre Jézus gyógyítja tovább. Vagy gyógyított-e úgy őrdöngőst, kiben légiónyi lakik, hogy megkérdezné Jézus – Hogy vagy? – A fele az ördögseregnek kiment belőlem. – Akkor folytassuk, menjen ki a másik fele is! Nem! Ilyen szakaszos gyógyítást nem olvasunk másutt. Jézus mindig teljesen és egészen gyógyít. Ezt olvassuk: ha vakot vittek hozzá – sokszor így mondja az evangélista – annak azonnal megnyílt szeme. Ha bénát vittek hozzá,  azonnal járni kezdett, ha leprást vittek hozzá, azonnal megtisztult, elmehetett a paphoz és megmutathatta magát. Ebben az esetben azonban nem gyógyul meg elsőre teljesen a vak. Mit látsz? –kérdi Jézus. Látom az embereket, mint mozgó fákat. Egészen szürreális, a modern költők csikorgathatják a fogukat: ilyet kitalálni! Ilyet látni! Ilyet vizionálni! – Ilyen nincsen. Persze, a költészetben van. A gyógyászatban viszont kész kudarc – csak félig lát, nem is lát, csak foltokat, homályokat – s ha így van, még nem gyógyult meg! Nos, kedves testvéreim, tegyük fel bátran a kérdést: miért nem teljes a gyógyulás azonnal, miért nem történt itt is, ahogy mindig és rendesen? Már önmagában az elgondolkoztató, hogy miért viszi ki Jézus a vakot? Eddig akárhol volt, nem rendezett külön helyet a gyógyításnak, nem vitte el külön a betegeket. Most miért? És az még nagyobb kérdés, hogy miért így? Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ez az egész emberi valónkat érintő gyógyítás lelki, szellemi üzenetet hordoz. Ugyanúgy, ahogy Jézus eszmélteti a tanítványokat a hajón, mikor azon lamentálnak, hogy csak egy kenyerünk van. Csak egy kenyerük van. Csak félig látnak. Csak félig látunk még – és ha csak félig látunk, akkor még nem látunk teljesen. S itt, Jézus nem visszafelé, hanem előre tekint.
Ez a gyógyítás valami olyasminek lesz az illusztrálása, olyasmibe akarja Jézus a tanítványait mintegy előre bevezetni, ami nem sokra ezután történik, és ez a harmadik történet része. Elment Jézus a tanítványaival Cézarea Filippi falvaiba, és útközben megkérdezte tanítványait: kinek mondnak engem az emberek? Így feleltek a tanítványok: némelyek Keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, némelyek pedig egynek a próféták közül. Honnan szedik ezeket a válaszokat a tanítványok? Engem mindig nagyon izgatott ez a kérdés Ha a másfél milliós Budapesten ötezer ember megjelenik valahol, arról tudósít a televízió – hacsak nem a magyar válogatott utolsó elbukott foci-mérkőzése az. Ha négyezer ember megjelenik valahol, – s tessék ezt elképzelni az antik világban, Galileában! Betegeket visznek, szállítanak, keresik Jézust, szinte üldözik – egy helyütt azt olvassuk, hogy rárohannak. Természetes, hogy közben tanítványok dagadó keblekkel hallgathatják, hogy: ez Keresztelő János, akiről az a hír járta, hogy Heródes kivégeztette, de itt van, föltámadt, ő a mi prófétánk! Mások azt mondják: Nem, Keresztelő Jánost kivégezték, ő meghalt, őt eltemették, ez nem ő, hanem Illés, aki nem látott halált, lángoló tüzes szekéren röpült a mennybe, és akiről a jövendőmondóink azt mondják, hogy akkor jön el az Isten országa, amikor visszajön Illés az ég felhőiből. Illés Ő. A szkeptikusok azt mondják: nem, várjuk meg a végét – de az biztos, hogy próféta. Az biztos. Nos, kedves testvérek, még a szkeptikusok is elismerik őt. , Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a tanítványokat ezek a megjegyzések, az emberektől érkező vélemények késztetik arra, hogy elkezdjenek maguk között osztozkodni a jövendő hatalmon. Leírják az evangélisták, hogy a Zebedeus fiak odamentek Jézushoz és arra kérték, hogy adja nekik a főhatalmat, mikor eljön dicsőséges országában. De Jézus soha nem mondott olyat a tanítványainak, hogy az efféle kérésekre alapot adhatott volna. Viszont az emberek mondtak. János evangéliumában azt olvassuk, hogy amikor Jézus megvendégelte az ötezer embert, el kellett előlük menekülnie, mert királyt akartak belőle csinálni. Te vagy Illés, te vagy Keresztelő János, te vagy a nagy próféta, egy vagy a próféták közül – mondják a tanítványokon keresztül Jézusnak az emberek. Ám itt mindannyiunknak meg kell állni. Emlékszem rá, kikerestem egy régi prédikációmat, melyben azon ironizáltam – és most is újra ironizálni fogok –, hogy bizony nekünk ilyen király kellene. És ezt nem kárhoztatólag mondom. Az ember egyszeri érdekéből kiindulva mondom, magamból kiindulva mondom: aki az asztalomra teszi mindennap a kenyeret – nos, ilyen király kéne. Aki, bármi baj, betegség ér, meggyógyít. Ilyen király kéne. Aki mindent elrendez – ilyen király kell. Ilyen uralom kell. Legyünk őszinték: olyan ősérdekek mozognak minden emberben, hogy – aki ezt ígéri nekünk, azt királlyá tesszük. Aztán, ha becsapott, hát becsapott, nem baj, keresünk egy másikat, aki ilyet ígért nekünk.
Azért kell itt megállnunk, mert ebben a harmadik történetben újra megjelenik egy differencia Istennek és embernek a viszonyában. Amikor Jézus tovább kérdez: ti kinek mondotok engem, akkor kellene ennek a differenciának kell megjelenni. Ezért demonstrál a vak meggyógyításával. Mit mond a vak, amikor Jézus a szemébe köp, ráteszi a kezét? – Látom az embereket, mint valami mozgó fákat. – Ti kinek mondotok engem? – kérdezi Jézus a tanítványokat. Az emberek kinek mondanak engem? Illésnek, Keresztelő Jánosnak, prófétának? Látunk Uram, mint valami mozgó fát, látunk valamit, látunk benned valamit. Valami elszűrődik a tudatunkig. Valami mozog, de nem tudom, ember-e vagy fa-e, vagy mi az. Ti kinek mondotok engem? – kérdezi másodjára Jézus a tanítványokat. Mint ahogy megkérdezi másodszor is a vakot, miután rátette kezét: most mit látsz? És akkor Péter azt mondja: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia! Máté evangélista elbeszéli azt is, hogy ekkor Jézus azt mondja Péternek: boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én Mennyei Atyám. Jézust Krisztusként fölismerni, Jézust Krisztusként imádni és tisztelni csak Isten Szent lelke által lehetséges. Pál apostol az 1. Korinthusi levélben ezt mondja: senki sem mondja Jézus Krisztust Úrnak, vagyis Istennek, csak a Szentlélek által. Mit látsz? Az egy kenyeredet látod? És ha Jézus szavát hallod, úgy gondolod, hogy Jézus eltanácsol a farizeusoktól meg a Heródes-pártiaktól, annak a boltjába ne menjél, attól ne vásárolj. Mit látsz? – Embereket, mint mozgó fákat, vagy fordítva, mozgó fákat, mint embereket? És te kinek mondasz engem - kérdezi Krisztus. Simon, Jónának fia, boldog vagy, mert Isten lelke megadta neked, hogy ki tudd mondani: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. Te vagy az, akinek az életed minden dolgában, a kenyeremhez, egészségemhez, a házamhoz, a hazámhoz, az emlékeimhez és a reményeimhez, mindenhez, ami én vagyok, közöd van. Te vagy a Messiás, te vagy a Megváltó, te vagy a Szabadító. Te vagy az, aki mindent megígérsz és Te vagy az, a betöltöd Istennek minden ígéretét.
Így függ össze  a kenyér és boldogság, a test és a lélek, így tartozik össze az ember és Istennek minden áldása. Boldog az, akinek Jézus a szemébe köpött és szemére rátette kezét, hogy lássa: ki ez az Úr, ki ez a Jézus, ki ez a Szabadító. Boldog az, aki életét most már teljesen kenyerével, egészségével, házával és hazájával együtt ennek a Krisztusnak a kezébe teszi le.
Ámen

Kedves testvérek!
Egy korábbi alkalommal elmondottam már, hogy Márk evangéliuma – az evangélium közt a legrövidebb és a legtömörebb – elgondolkoztató megjegyzéseket foglal egy-egy történetbe, vagy éppen egy-egy történet végére. Ezek a megjegyzések, arra engednek következtetni, hogy földi szolgálata során Jézus nem csak olyan ellenállásba ütközött, mely talán természetes és nyilvánvaló, például kora hatalmasságaival. A korabeli egyszerű emberek sem értették Őt, máskor meg félreértették. Talán még ezt is meg tudnánk magyarázni azzal, hogy ez minden időben így történik. Az egyszerű emberek, vagyis mi, akik itt vagyunk,  mindenfélét álmodoznak, gondolnak, és szeretnék azokat megvalósítva látni. Szeretnék, ha valaki az élre áll, s ezeket az álmokat mintegy varázsütésre valósággá teszi. S persze, azt is meg tudjuk magyarázni,  hogy Jézus korának a vallási vezetői miért lettek pillanatok alatt  előbb Jézus ellenfeleivé, majd ellenségeivé. Jézus Istenről beszélt, Isten nagyszerű tetteit hirdette, sőt Jézusban isteni erő volt. A kor hivatásos és hivatalos vallási vezetői riválist láttak benne. Féltékenyek voltak rá.
Az azonban csodálkozásra késztet bennünket, hogy azok, akik Jézus bizalmasai voltak, akikkel Jézus megosztotta a kenyerét, akiket közvetlenül is tanított,  akiknek gyakorlatiasan magyarázta Isten országának titkait, azok tehát, akik - ha szabad ezt mondani – Jézus iskolájába jártak, a tanítványok, nos, a tanítványok sem értették Jézust. Márk evangéliumában újra meg újra megjegyzéseket hallunk erről. A felolvasott történet a végén ezt halljuk: nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.  Azért mondja Márk evangélista, korábban egy másik csoda történt. Egy nagy tömeg megy ki a pusztaságba, noha Jézus egyedül szeretett volna maradni. Ám kimennek utána, nem hagyják békét, hallani akarják tanítását. Ismerős ez talán a modern időkből is. Ha valahova például egy híres sztár érkezik, kitódul az utca népe. Gyerekkoromban, jól emlékszem, igaz nem voltak nagy sztárok, de ha a vásártéren fölütötték a komédiások a cirkuszi sátrat, bizony mi egy-két napot ellődörögtünk ott, de még a komoly atyafiak is tiszteletüket tették ott. Hiszen be volt harangozva, hogy van ottan bűvész, táncosnő, látni lehet kígyót, oroszlánt, medvét. Mert a látványosságra kimegy az ember. Jézus hiába szeretne magára maradni, mindig híre megy annak, hol tartózkodik, s óriási tömeg jelenik meg körülötte. Egész nap hallgatják a tanítását. Jézus hazaküldené őket, ám látja, hogy éhesek, fáradtak, elesettek, s ekkor kenyércsodát tesz. Ötezer embert vendégel meg két kenyérből, öt halból! S mindjárt ezután megparancsolja a tanítványoknak, hogy azonnal üljenek hajóba, menjenek át a túlsó partra, ő még elbocsátja a sokaságot. A tanítványok már bent vannak a Názáreti tó mélyén, éjszaka van. S ekkor hirtelen ellenszél támad, küszködniük kell. (Máté evangélista még erőteljesebben írja le: már-már elmerüléssel fenyegeti őket ez a viharos szél.) Óriási félelem vesz rajtuk erőt, ott az elemek tombolása közepette. S ekkor, mintegy kísértetet látnak közeledni a vízen, de ez a kísértet nem kísértet, hanem maga Jézus. Majd Jézus belép a hajóba, s amikor a tanítványai körébe lép, lecsendesedik a szél, megmenekülnek. S itt jegyzi meg Márk evangélista: amikor Jézus beszállt a hajóba, elült a szél, ők pedig szerfölött csodálkoztak… magukban.
Mi ma élő magyar emberek talán már nem érezzük az ízét ennek a szónak -“csodálkoztak”. Ebben a kifejezésben a csoda szó áll; csodálkozni azt jelenti: csodát látni és a csoda fölött megrémülni. Nem arról a csodálkozásról van szó, amit mindennapos értelemben szoktuk mondani, kicsit szkeptikusan: no ezt én meglehetőst csodálom. A csodálkozás szó ma inkább hitetlenkedő ámulatot fejez ki. Azt jelenti ma, hogy nem igazán hiszünk el valamit. Hazajön a gyermek az iskolából, kinyitjuk az ellenőrzőt, van benne egy ötös. – Hát ez csodálatos, kisfiam! Hogy lehet ez, hiszen tegnap semmit sem tanultál! Mégiscsak van valami eszecskéd? Történik valami, amiben semmi csodálatos nincs, talán csak meghökkentő, vagy váratlan, de mi máris csodálkozunk. Eredeti értelmében azonban ez a szó azt jelenti, hogy valakit reszketés és félelem fog el. Valami olyasmit tapasztalt meg, ami nem csak a fölfogó képességét haladja meg, hanem reszketés fogja el. Aki ugyanis csodát tapasztal, csodát él át, azt megcsapja a csodatevő erejének a szele is.
Milyen drámai látni, hogy a tanítványok ellenszélben küszködnek! Az evangélista még a pontos időt is megjelöli: a negyedik éjszakai őrváltás idején, tehát éppen a hajnal hasadása előtt, mikor még nem kelt fel a Nap, de már sejlik a horizont mögött, – ellenszélben, reménytelenül, elemi erők rázzák őket. Egyelőre csak azért van félnivalójuk, mert egy kis lélekvesztőben ülnek, s teljesen kilátástalan a helyzet. Már mélyen bent vannak a vízen, sem arra a partra visszaevezni nem tudnak, ahonnan elindultak, sem a túlsó partot elérni nincsen remény. Amikor aztán Jézus belép a hajóba, s elül a szél, egy másik erő kezdi el őket rázni. Egy másik erőnek, egy másik hatalomnak a szele rendíti meg őket: az isteni erő. Igen, akit megérint a csoda, az fizikumában, egész emberi valójában, egész egzisztenciájában átél valami megrendítő dolgot. Nos, ezt fejezi ki itt ez a szó: csodálkoztak. Ám rögtön hozzáteszi Márk evangélista: – magukban. Ez azért meghökkentő, mert ezek a tanítványok mégsem a XXI. századból mentek vissza valamiféle időgéppel oda, abba a csónakba, hanem ők annak a kornak a gyermekei voltak, s a kétezer évvel ezelőtti embert a mai embertől alapvetően és döntő módon különbözteti meg az, hogy a régi ember tudott csodálkozni, a régi ember ki tudta fejezni az érzelmeit, szemben a mai emberrel. A mai ember, ha csodálkozik is, ha megrendítő élményei vannak is, ha nagy öröme van vagy éppen nagy szomorúsága van is, nem nagyon látszik meg rajta. Mint lelkipásztor is tudom ezt mondani.
Jól emlékszem, talán hét vagy nyolc esztendős lehettem, amikor osztálytársammal együtt  “kiszöktünk” egy temetésre. Az nem gyereknek való volt, csak a családtagok gyerekei mehettek, de olykor őket sem engedték ki a temetésre. Nos, mi kiszöktünk oda. S én még láttam, hogy a falusi emberek hogyan gyászolnak: mélyen, megrendülten. Méltósággal gyászoltak. Néhány évtized eltelt azóta, s tessék ma elmenni egy temetésre, mondjuk a Farkasréti temetőbe. Mindennapos eset: megyünk be a ravatalozóba, a lépcsőn ott áll a gyászoló közösség, némelyek cigarettáznak, mások mobiltelefonoznak, sőt, gyakran még bent a ravatalozóban is megszólal a mobiltelefon. Semmi zavar, akinek megszólal a zsebében, előveszi, lebonyolítja az üzleti beszélgetését. Mikor indulunk a sírhoz, néha szólnak: tiszteletes úr, csak röviden, essünk át rajta minél előbb! Hol a megrendültség? Hol a gyász? De ugyanez igaz az örömmel is. Magunkon is látjuk, hogy ha öröm ér bennünket, az bizony egy félóra múlva oda. Hányszor esik meg, hogy nagy dolog történik velünk, majd eltelik 20 perc, és mintha semmi nem történt volna. Egyszer a János kórházban voltam beteget látogatni a belgyógyászaton, kifelé egy házapár mellé sodródtam.  Éppen akkor kapta meg a férfi a leletet, mely azt mutatta, hogy nincsen semmi baja. Olyan boldogok voltak: végre, megvan a lelet, nincsen semmi baj. Ezt az ember szabadulásként éli meg. A kórház előtt ugyanarra a villamosra szálltunk, és le se értünk a Moszkva térig, már veszekedtek egymással. Ki tudja, lehet, hogy előtte hónapokat vagy éveket töltött ez az ember meg a felesége gyötrődéssel, a betegség borzasztó lehetőségével. Micsoda felszabadító hír: egészséges vagy! Aztán el se telik tíz perc, mintha semmi nem történt volna. Azért mondom, hogy megrendítő az evangélista megjegyzése: csodálkoztak, de magukban. Kedves testvérek, ha valaki egy lélekvesztőn ül, rángatja ide-oda a vihar, s elmerüléssel fenyegeti, ám Jézus egy pillanat alatt belép a csónakba, s elcsendesedik a vihar, s ő megszabadul, nos, aki ezt átéli: azért kellene vízbe esnie, mert örömében táncolni kezd a csónakban. Azért kellene felborulnia a csónaknak, mert ujjongva csapkodja a térdét, hogy megszabadult!              Még egyszer mondom, nem XXI. századi emberek ültek ott a csónakban, hanem kétezer évvel ezelőtti emberek, akik olyan természetes módon éltek meg mindent a közösségeikben. Mégis azt mondja Márk: “magukban” csodálkoztak. Ennél is megdöbbentőbb, hogy ezek szerint még csak nem is örülnek a mesternek. Ott hagyták a parton, majd Jézus csodát tesz, vízen jár, belép a csónakba, lecsendesedik a tenger, és még csak azt se mondják: „szia”, “jó reggelt, nagyon vártunk.” Vagy: “Merre jártál?” Vagy: “Jaj, de jó, hogy itt vagy!” Hanem csak úgy magukban…. Vagy mégiscsak a XXI. századból, a Böszörményi úti gyülekezetből röpültek oda ezek a tanítványok? Mégiscsak mi lennénk ők?
Valószínű, kedves testvéreim, mégiscsak mi vagyunk ők, mert így folytatja Márk evangélista: nem okultak ugyanis a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt. Hát mi kell még? Mintha ezt kérdezné e megjegyzéssel az evangélista? Mondd, neked mi kell még? Jézus ötezer embert megvendégelt. Mi kell még neked? Jézus betegeket gyógyít. Meggyógyított téged is. Mondd, mi kell még? Jézus szabadulást hoz. Emberfölötti hatalmakat űz ki emberekből. Démonokat, ördögöket, tisztátalan szellemeket, akik életfogytig fogságban tartanak megszállt életeket. De Jézus megszabadít téged. Mondd, mi kell még? Régen nem értettél soha semmit Istenből. A nagymama megtanított imádkozni, néha még a templomba is eljössz, hallasz mindenféle beszédeket, talán volt buzgó korszakod is, vettél vallásos könyveket, elmerültél bennük, próbáltad az Isten titkát megfejteni, mentél paphoz, tudóshoz, teológushoz, hívőhöz. S lám, itt van Jézus, ő elmondja neked Isten országa minden titkát egy egyszerű példával: olyan az Isten országa, mint amikor kimegy a magvető vetni és veti a magot. Tényleg, ilyen az Isten országa. Olyan az Isten országa, mint amikor a szegény özvegyasszony addig takarít a házában, tologatja ide-oda a bútorokat, míg meg nem találja elgurult kis pénzecskéjét. Így keresi Isten is az embert. Olyan az Isten országa, mint a pásztor, aki ott hagyja a kilencvenkilencet is egyetlen-egyért. Így szeret az Isten. Olyan az Isten országa, mint amikor a szüleit megtagadó, mindenét eltékozló hazatér és visszafogadják. S van helye otthon és szeretik. És megünneplik. Ilyen az Isten.      Mondd, mi kell még? Aztán vízen jár. Mert Ő tud. S hogy senki más nem tud, azt abból tudjuk, hogy egy más alkalommal Péter, a tanítványok szószólója kikiált a csónakból, mikor Jézus közeledik: Mester, parancsold, hogy én is járjak a vízen! S azt mondja Jézus: Jöjj! S Péter kilép, elindul, aztán az arcába csap egy hullám, megijed és elmerül. Jézus megmenti. Jézus megteheti. Mondd, mi kell még? Mondd, mi kell még, hogy hidd, hogy Isten szeret téged? Mondd, mi kell még, hogy hidd, hogy hozzá tartozol? Mondd, mi kell még, hogy hidd: Isten útja életre vezető út? Mondd, mi kell még, hogy rábízd magadat teljesen? Csodálkoztak, örültek és reszkettek, megriadtak és ujjongtak…. magukban. Amúgy magyar módra. Ahogy a magyar ember szokott örülni: mosolyog, de legyint. Vagy éppen fordítva: sírva vigad. Úgy… magában!
Azt mondja az evangélista: nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt. Különös kifejezést használ itt, s talán a többi jelentésvonzat miatt nem fordítják szó szerint a bibliafordítók. Így kellene szó szerint fordítani: mert a szívük még kérges volt. Igen, azt a görög szót használja, amelyik azt fejezi ki, amikor egy fán esett sebre egy erősebb kéreg nő a fa természetes védekező, gyógyító életfolyamata során. Látunk ilyet eleget. Letörik egy faág, aztán néhány év múlva valami kéregszerű benövi. Vagy meghasad a fa kérge s egy idő után begyógyul, de az a kéreg sokkal erősebb, sokkal keményebb, mint a természetes kéreg. Kérges szívűek voltak ezek a tanítványok. Nem jutott el a szívükig az üzenet. Nem hatotta át a szívüket a megtapasztalás. Megint rettenetes ellentmondás ez, kedves testvéreim. Ha az ember örül, és magában örül, akkor belül örül, a szívében örül. Néha látni szemeken, gesztusokon, hogy valaki ember boldog. Nem mutatja, de boldog. Belül boldog. Micsoda feszültség ez most! Az evangélista az mondja: magukban örültek, mert még nem tudott rajtuk áttörni, nem tudott rajtuk megmutatkozni, mert kérges volt a szívük. Lehet találgatni, mitől kérges az ember szíve. Mennyi bántás ért bennünket, hányszor megaláztak! Az emberi lélek búvárai ijesztő adatokkal igazolják, hogy egészen kicsi-kicsi kortól, talán már az anyaméhtől kezdődően sebződik az ember. Sebződik az ember, mikor csecsemőként még tej után kap, de nem kap. Sebződik, ha az anyja ölébe bújna, de ő félrerakja. Sebződik, ha a nagyobbik testvér elvesz tőle valamit. Sebződik, ha az iskolában igazságtalanság éri. Nem azt a jegyet kapja, amit érdemelne. Sebződik, ha becsapják a barátai. Sebződik, ha elutasítják, ha összeomlik az élete, ha nem lehet az, ami lenni akar. Mennyiszer sebződik az ember! Aztán egy idő után ő is sebez. Majd visszasebzik! Jó vastag már az a kéreg. Ám az ős-seb, kedves testvéreim, még ennél is mélyebb, ennél is régibb, és ennél is alapvetőbb! Megsebződik az ember életet meghatározó módon, ha ő maga eltöri, elszakítja az Istennel való életkapcsolatát. Ez olyan nagy és nyílt seb, melynek az eltakarására minden életerejét mozgósítja az ember.
Az emberi kultúrák kutatói – csak az egyiket említem, Arnold Toynbee-t a XX. századból – ő arról beszélnek, hogy a civilizációk azért jöttek létre, mert valami támadás, nyomás, rettenet éri az embert, és az ember mindent megszervez, hogy megvédje magát. Ezért születnek kultúrák, rendezettség, törvény, jog, erkölcsi kódex, és vallás is. Ám valahogy mindegyik elvéti a dolgot. Egy példát hadd hozzak. Nemrégiben újra végigolvastam a francia forradalom történetét. Megdöbbentő csak elolvasni azt, hogy miután kitört a ribillió, és fölfordult az egész világ, már lefejezték a királyt, elmúlt a régi rend, akkor a legvadabb diktátor: Maximilian Robespierre, aki a forradalmi barátait is sorra végeztette  ki, bevezeti a Legfőbb Lény kultuszát, törvénybe iktatott egy új vallást. Rájött, hogy semmilyen kultúrát és civilizációt nem lehet vallás nélkül megcsinálni. Ezu csak egy bizonyíték  a sok közül arra, hogy tényleg sebzett a szív, és valóban kérges a szív. S ezek nem kis sebek, ez nem afféle katonadolog, amire ráfúj anyuka, s meggyógyul magától is. Ez nem olyan „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja” -, gólya, gólya, gilice… Ez az egész életünk nagy sebe. Megszakítottuk Istennel a kapcsolatot. Törtük, téptük, eltéptük magunkat Istentől. Még kérges a szívük, mondja az evangélista. Kiknek? Óh nem csak nekünk, akik itt vagyunk most a Böszörményi út 28-ban, nem csak Pilátusnak, meg a főpapoknak, nem csak a Galileában imbolygó éhes, kiszolgáltatott tömegeknek, a proletároknak. Hanem Péternek, Jakabnak, Jánosnak is. Kiknek is? Akik nemrégiben ott voltak a Jairus házában, ahol Jézus megfogta egy halott kislány kezét, és azt mondta: tálita kúmi, kislány, neked mondom, kelj föl! És ő föltámadt a halálból. De a tanítványok szíve kérges maradt. Minek kell még történnie, kedves testvéreim? Az evangélista ezekben a legnagyszerűbb történetekben előre vetít valamit. Előrevetíti a halott kislány feltámasztásánál, az ötezer ember megvendégelésénél, a kenyércsodánál, az elemi erők legyőzésénél, hogy ez a kérges szív csak akkor nyílik föl, ha újra megsebződik. De ezúttal Isten sebzi majd  meg. Azzal a látvánnyal, azzal a másokra áttehetetlen ténnyel, hogy ez a Jézus, a halálon győztes, az elemi erők fölött győztes, az élet-ajándékozó Jézus miattunk és általunk megfeszíttetik és meghal. Itt válik ki,  hogy a borzasztó dologban merültünk el, halálos játékot játszunk. Bizony halálig menő, hogy miközben az ember életet akar - siratja a halott kislányt, elfogadja a kinyújtott kenyeret és elfogyasztja, meg akar menekülni a háborgó tengerről –, aközben eljut odáig, hogy eltömi az élet forrását, megöli az életadót. Eddig kell eljutnia a tanítványi közösségnek is. El kell jutnia minden embernek arra, hogy mindaz, amit Isten vele tett, érte tett, vele tesz, és érte tesz: a fölnyílt szíven keresztül előtörjön. Hogy a haragnak, a keserűségnek, a megbántottságnak, a hamis képzeteknek, az önistenítésnek a helyét átvegye a hála.
Mit hiányol az evangélista, kedves testvéreim? Nem azt, hogy csodálkozniuk kellett volna, de nem tették. Csodálkoztak. Nem azt, hogy nem élték át a csodát. Átélték. Egyet nem lát az evangélista a tanítványok szívében és az életében: a hálát. A hálát, hogy megszabadultak. A hálát, hogy Jézus ott van közöttük. A hálát, hogy amikor Jézus ott van közöttünk, akkor békesség van. Nem akkor van békesség, amikor valamelyik bölcs elmagyarázza nekünk, hogyan kell behunyni a szemünket, és nem törődni a világgal. Nem akkor van békesség, amikor teleplakátolják a várost, hogy legyen már békesség. Nem akkor van békesség, ha bevonul valahova egy hadsereg, és agyonver egy másik népet. Nem akkor van békesség, ha mindenféle trükkökkel elbódítjuk magunkat. Nem! Közéjük lépett Jézus, és csend lett és békesség lett. Ha még kérges a szíved, akkor a szívedben még nincsen hála. Ha még kérges a szíved, tudhatod magadról is: akármi is történik, akárhol is történik és akármennyi is történik, 5 perc múlva, 10 perc múlva, 20 perc múlva már elfelejted. Mert még a régi haragnak élsz, mert még a régi Isten-ellenességnek élsz. De ha a megfeszített és feltámadott Jézus vesz uralmat benned, a neked ajándékozott hit által, békességet, szabadságot, isteni áldásokat kapsz, és megtalálod magadban a hálát. Milyen egyszerű és milyen megrendítő, amit az evangélium kérdez most tőlünk is: nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt. Adja Isten Szentlelke, hogyha nem a kenyerekből, a gyógyulásból, a sok-sok szabadulásból, – de mindenkfölött és minden időre érvényesen a megfeszítettből és a feltámadottból okuljunk, hogy bennünk is a békesség, öröm és hála lakozhassék.
Ámen