Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim!
Isten avégre teremtette az embert, hogy Őt megismerje, Teremtőjével örökké tartó boldogságban együtt élve, Őt dicsőítse. Három célt rendelt tehát Isten az ember számára: a megismerésnek, a boldog együtt élésnek és az Isten dicsőítésének a nagy célját. De ezek voltaképpen annyira egyek, hogy szétbontani sem tudjuk - bármelyik csorbul, elvész a másik kettő is. Azért kellett Istennek Szabadítót küldeni, mert az ember ezt a célt, amely három részre is bontható, de mégis egy, elvesztegette, elvétette, és nem tud az isteni rendeltetés szerint élni. Pál apostol most itt, a Galata levél elején egyetlenegy szóval tudja kifejezni, amit más képekkel és szavakkal is elmondhatna, de ő most ezt választja: isten azért küldötte Krisztust, hogy kiszabadítson bennünket. Hogy megszabadítson minket. Lehet, mint mondottam, másképp is fogalmazni, és más módon is megfogalmazni Istennek ezt a nagy jótéteményét. Van, aki úgy szereti ezt mondani: Isten azért küldötte Jézust, hogy meggyógyítson minket. Más úgy mondja, hogy Isten azért küldötte Jézust, hogy utat mutassonnekünk. Más azt mondja: Isten azért küldötte Jézust, hogy megszenteljen bennünket. De ha ezt a három célt vesszük, hogy azért teremtett bennünket Isten, hogy Őt igazán megismerjük, Vele boldogan együtt éljünk, és Őt dicsőítsük, akkor teljesen megalapozottan kell azt mondanunk, hogy Jézust azért küldte Isten, hogy kiszabadítson bennünket. Kiszabadítson abból a világból, amely csak azért gonosz és azért rossz, mert az ember azzá tette. Nem száműzetésben vagyunk a világon, Isten bennünket ide teremtett. Nem a világ gonosz, nincs igaza József Attilának, aki egy szomorú versében azt mondja: ugyancsak rossz kedvében lehetett Isten, hogy ilyen csúnya planétát köpött. Nincs igaza a gnosztikusoknak sem, akik azt mondják, hogy ez a világ veszendő és eleve kárhozott. Az apostol nagyon jól tudja, hogy mikor azt mondja gonosz ez a világ, azt is mondja: az ember miatt lett az. Az ember bűne rontotta meg ezt a világot. Az ember bűne hatolt el az első embertől mindenkihez, és az ember bűne miatt lett átkozott a föld, és kell vérrel-verítékkel megszerezni a betevőt. Az ember bűne miatt olyan fájdalmas a szülés, az utódlás, az ember bűne hatolt el mindenhova. Isten azonban elküldte Krisztust, hogy kiszabadítson. Nem a gonosz világból - de abból is! -, hanem döntő módon abból, ami miatt a világot elvetemültnek, rossznak, gonosznak tudjuk és látjuk: a bűneinkből. Igen pontosan és meghatározó módon fogalmaz az apostol: kegyelem legyen néktek és békesség az Atya Istentől és a mi Urunk Jézus Krisztustól, aki adta önmagát a mi bűneinkért engesztelő áldozatul,  - váltságdíjul tehát, hogy az a nagy teher, amely összeroppantja az emberi életet, lekerüljön rólunk, hogy a kifizetetlen adósság, amelyet az egész emberi történelem sem tud letörleszteni, egyetlen igaz ember, a második Ádám által kifizetetté váljon,  - és az ember szabaddá legyen. Szabaddá, de mire? Arra, amire Isten teremtette, hogy Teremtőjét megismerje, Vele éljen, és Őt dicsőítse. Ezen a mai estén elhangzott kórus- és zeneművek, a kórusművek szövegei, a bibliai szövegek feldolgozásai, mind-mind erre hívtak bennünket. Elfogadni Jézusnak ezt a szabadítását, és ebben a szabadításban szabad emberként, Isten gyermekeként törekedni igaz és teljes szívvel Őt megismerni, Vele boldogan együtt élni, és már itt, ezen a földön boldog és hálás szívvel magasztalni és dicsőíteni Őt. Adja Isten Szentlelke mindannyiunknak, hogy a zene szövegei, üzenetei és most az ige üzenete is egészen szívünkig eljusson, meghívjon, és teremtő, megváltó Istenünknek elkötelezzen. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Gyülekezetünk szokása szerint a Biblia-olvasó kalauzhoz igazodva Márk evangéliumát kezdjük olvasni, én pedig a magam szokása szerint néhány bevezető megjegyzést fűzök – ezúttal nemcsak a felolvasott igéhez, hanem Márk evangéliumához is. A 19. század végén egy Biblia-tudós egy kis könyvet jelentetett meg Márk evangéliumáról, s ennek a könyvének ez a címe: „A messiási titok.” A tudós Márk evangéliumának a lényegét próbálta föltárni. Könyvének azért adta ezt a címet, mert végigolvasván Márk evangéliumát, arra az egyszerű meglátásra jutott, amit a mindennapos Biblia-olvasó is észrevehet, hogy az evangéliumban igen sokszor szerepel olyan megjegyzés, mely arra utal, hogy a tanítványok nem értették Jézust.  Másutt pedig olvassuk, hogy Jézus mintha rejtőzködne, mintha ő sem akarná, hogy nyilvánosságra kerüljön az, amit tett vagy mondott. Mintha titkolózna. Ez bizony nagy paradoxon, hiszen Isten országa elhirdetéséhez, fölfogásához, megtapasztalásához nyilvánosság kell. Ha most, a 21. század elején fokozni szeretnénk ezt, mondatnánk, hogy Jézusnak egyházfegyelmit kellene adni, mert minden evangélium-hirdetőnek kötelessége, hogy Isten országának jó hírét, az evangéliumot mindenütt, minden módon nyilvánosságra hozza, hirdesse! Mi dolog hát, hogy Jézus, noha tömeg gyűlik köré és nyilvánossága támad – kerüli a nyilvánosságot? Pedig Márk evangéliuma kezdetén az áll, hogy Keresztelő János fogságba vetése után Jézus nyilvánosan kezdi hirdetni az evangéliumot. Valóban, csak egy szót lehet mondani  erre az ellentmondásra: titok. Titok: hogy miközben Isten elküldi Jézusban az evangéliumot, a szabadulást, a prófétai jövendölések beteljesedését és az abszolút módon nyilvánosságot igényel, aközben Jézus mintha rejtőzködni akarna. Titok: hogy az Ige testté lett és közöttünk lakozott, ám Jézus mintha elrejteni akarná ezt a ragyogást! Íme, ennek a meggyógyított embernek is megtiltja, hogy másoknak elmondja gyógyulását. Másutt, amikor a tíz bélpoklost meggyógyítja, azt olvassuk: megtiltotta nekik, hogy másoknak elmondják. Megint másutt azt olvassuk: meglásd, – mondja Jézus egy meggyógyított bénának – senkinek el ne mondd. A modern kommunikációelmélet egyik divatos kifejezésével élve, hogy Jézus valami öngyilkos dolgot követ el itt, hiszen mindazok, akik egy hírt továbbítanak, multiplikátorrá lesznek. Ha ilyeneket találunk, az eredeti üzenetközlőnek nem is kell már mondania, mondják már tovább a többiek, annak rendje-módja szerint.
A felolvasott történetben egyértelműen áll előttünk ez a meghökkentő tény. Jézus még szolgálata kezdetén a názáreti zsinagógában felolvasta Ézsaiás próféta tekercséből: az Úrnak lelke van rajtam, mert az Úr felkent engem, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, hogy a rabokat kiszabadítsam, hogy a betegeket meggyógyítsam, hogy a szegényeket megelégítsem. Ezt a jó hírt hozza Jézus. Ő maga a jó hír. Most egy csodálatos gyógyulás történik, mely erősítené ezt, de Jézus megtiltja a meggyógyított embernek, hogy ezt a hírt tovább adja. Miért? Bizony, az egész evangélium megértése szempontjából jelentős lenne erre magyarázatot találni, de meggyőződésem, hogy Istennel való kapcsolatunkban is fontos ezt a titkot megérteni. Úgy tűnik, mennyei Atyánk eltűri, hogy elhallgassuk jóságát, nagyságát, gondviselését, szeretetét, szabadítását. Másból nem kellene állni a napunknak, mint Isten dicsőítéséből. S Ő mintha annyiban hagyná ezt a végzetes mulasztásunkat.
Ma talán közelebb kerülünk ehhez a titokhoz. Bár most nem azt feszegetjük majd, hogy miért hagyja, hanem csak azt, hogy hogyan. A módjáról szeretnék néhány szót szólni… annak módjáról, ahogy Jézus próbálja elejét venni annak, hogy a gyógyulás jó híre tovább terjedjem. Azt olvassuk a 43. versben: miután meggyógyította a leprást, erősen megfenyegette, és azonnal elküldte őt, és azt mondta neki: meglásd, senkinek semmit ne szólj. Először is – és talán ez a legkisebb – elküldi magától: ne legyél velem. Másodszor – és ez a legfontosabb, keményen megfenyegette. Sok helyütt olvassuk az evangéliumban olyan meghökkentő megjegyzéseket, melyek talán nem is férnek bele a mi Jézusról alkotott képünkbe. A mi Jézusunk szelíd Jézus, a mi Jézusunk alázatos Jézus, a mi Jézusunk mosolygó Jézus, a mi Jézusunk betegeken megkönyörülő, szegényekhez odahajoló Jézus, a mi Jézusunkban semmilyen keménység nincsen, csak egyszer, Virágvasárnap, amikor kikergeti a pénzváltókat a templomból. Erre pedig azt mondjuk, kivétel erősíti a szabályt. Ám, ha alaposan végigolvassuk az evangéliumot, szinte minden oldalon találunk efféle kifejezést: megdorgálta, ráparancsolt. S ha a „megdorgálta” szót nem Károli Gáspár szavával fordítjuk, hanem aszerint ahogy a görög szövegben áll, akkor így lehetne fordítani: „ráijesztett”, mert a megijeszt szó szerepel a görög szövegben. Jézus ijesztget? – Annak érdekében, hogy senkinek ne mondják tovább dolgait?! Itt azonban, nem is ez a szó áll, hanem egy még erősebb kifejezés: erősen megfenyegetvén… Ha Károli Gáspár ma élne, a mai köznyelv ismeretében egészen bizonyosan így fordítaná: rámennydörgött. Ezt szoktuk mondani, amikor a főnök mennydörög egyet. Bemennek a beosztottak, reszket a térdük, és a főnök mennydörög, a főnök villámlik! Néha mi is rámennydörgünk a másik emberre, például, ha nem bírjuk tovább a dolgait. Nem bírjuk szép szóval, nem bírjuk kedvességgel, nem bírjuk rábeszéléssel, hát nagy levegőt szívunk és elküldjük villámainkat. Mélységes érzelmi feldúltságot fejez ki a szó, s ennek bizonyítékául tudom idézni Jézus lelki állapotát is, amikor hírét veszi, hogy Lázár meghalt. Jézus megérkezik Bethániába, s futnak elé és mondják: igaz a hír, Lázár meghalt. Ekkor jegyzi meg János evangélista: Jézus felindult az Ő lelkében. Szép ez a magyar kifejezés, de a görög eredetiben nem ez áll, hanem az, hogy vihar támadt Jézus lelkében, menydörgő vihar támadt benne, mert meghalt kedves barátja. Igen találóan jelzi János evangélista azt az emberi érzést, amit mi is átélünk, amikor valaki kidől mellőlünk: ilyenkor vihar támad a lelkünkben, háborgás támad bennünk, értelmetlenül elveszítettünk valakit. Jézus lelkében is villámok csattognak. És hogy mennyire mély ez az érzés, azt még egy igével bizonyíthatjuk. Mikor  Mária Magdolna megkeni Jézus lábát a tanítványok zúgolódni kezdtek. Szó szerint mennydörögni. Az ott nem olyan zúgolódás volt, mint amikor az emberek magukban mormognak, hanem kiabáltak, üvöltöztek, villámlottak, mennydörögtek: hogy merte ez a nő ezt megtenni. Talán értjük most már, hogy valami egész különös talány előtt állunk. Hogyan? Az imént még azt halljuk, hogy Jézus Galileában prédikál, ott jött hozzá egy leprás, s kérte: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus azt mondja: akarom, gyógyulj meg, mert megkönyörült rajta. Az egyik pillanatban még könyörület van Jézus szívében, meggyógyít egy gyógyíthatatlan beteget. Csoda történik. Ne féljünk ezt kimondani, ez csoda. De a következő pillanatban, mikor már ott áll előtte ez az ember gyógyultan, elkezdődik a mennydörgés, és Jézus azt mondja neki: meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj, hanem menj el, mutasd meg magad a papnak, vidd el a szabadulásért a hálaáldozatot, tégy eleget a törvénynek. Kész.
Talán ez az indulat, ez az erős szó segít nekünk megérteni az eredetileg feltett kérdést. Már utaltam rá, hogy Jézus a törvény rendje szerint élt, és nem lépett ki a törvény keretei közül. Eredj, mutasd be magadat a papnak. A mózesi törvények értelmében a tisztátalan betegségből meggyógyulónak először a paphoz kellett menniük. Éspedig azért, mert a törvény minden ízében szakrális törvény volt. Ami fontos volt az ember számára, így az egészség, az Istentől származott.  Jó okkal hitték hát, hogy a gyógyítás Isten ajándéka. A gyógyítás szent cselekmény, a gyógyulás szent esemény.  Ma ezen az ünnepnapon állítólag nem szabadna erről beszélni, ilyenkor csak szépet, jót, kellemeset szabad mondani, míg este eljutunk a tűzijátékig. Mégis arről folyt egész nyáron a vitatkozás: hogy az orvosok így, az orvosok úgy, az orvosok színlelt szerződései, az orvosok ennyi meg annyi pénze – úgy zajlik ez a vita, kedves testvérek, mintha minden, ami a gyógyítás körébe tartozik, csak egy technikai ügy lenne, államigazgatási, bürokratikus valami. Papírt kell gyártani, paragrafust kell csinálni, meg kell tervezni, be kell osztani…S máris elvesztettük azt a mély alapvető belátásunkat, hogy a gyógyulás szent esemény. Isten gyógyít, lett légyen eszköze egy orvos, lett légyen az egy ápoló, lett légyen az akárki, annak valamilyen köze van az istenihez. Szomorúan mondom, kedves testvérek, hogy talán már a keresztyénség is elvesztette ezt az érzékét. A mai Magyarországon az emberek nem kulcsolják imára a kezüket, hogy gyógyulást kérjenek, szabadulást nyerjenek. Elmennek a varázslókhoz, a kuruzslóhoz, a televízióban öngyógyító technikákat tanulgatnak, de vannak már távgyógyítók is. Olykor mosolygunk ezen, máskor hüledezünk, vagy rémüldözünk, de mindig elfelejtjük, hogy gyógyulni azt jelenti: szent dolog történik, mert a gyógyult ember, egészséges ember élete egésszé lett, és az egész élet hozzátartozik az isteni valósághoz. Jézus tehát nem borítja fel a törvényt, nem mondja, hogy ami volt, elmúlt, tessék csak hozzám jönni, én elrendezem a dolgokat. Menj el, mutasd meg magad a papnak! Ugyanis a gyógyult embernek ott kell visszakapcsolódnia az isteni világba, ott kell visszakapcsolódni az isteni élethez, ahol elveszítette azt. Ez is hozzátartozik a gyógyításhoz. Ahhoz az ajtóhoz kell visszamennie és újra belépnie az isteni világba, amelyik ajtón kilökték. Azt a szálat kell újra fölvennie, amelyiket elejtette a kezéből, vagy amelyik megszakadt. Jézus nemcsak azt az egy beteget akarja meggyógyítani, hanem meg akarja gyógyítani egész népét. Részben ez a magyarázata annak, hogy Jézus szava, mennydörgése egy sorrendet is fölállít: meglásd, ne mond el senkinek, hanem menj el a paphoz. Először menj el hozzá. Először mutasd be magadat. Először igazoljon téged az, aki a törvény szerint igazolhatja, hogy meggyógyultál. Először add meg a hálaáldozatot.  De nem így lett – olvassuk a történetben. Ő pedig kimenvén, el sem ért a papig meg a zsinagógáig, mindenkinek kezdte elbeszélni, terjeszteni a dolgot annyira, hogy Jézus immár nyilvánosan be sem mehetett a városba, hanem kint, a puszta helyekre szorult.
Másodsoron azt is látnunk kell, hogy Jézus tiltása mögött - illetve a szigorú rend megtartása mögött - az fejeződik ki, hogy Jézus gyógyítása, szabadítása, az Őáltala felfakadó isteni irgalom harcot jelöl. Jézus lelki és szellemi harcot vív. Olyan egyszerű lenne azt mondani, hogy Jézus azért tiltotta a bizonyságtevést ennek az embernek, aki meggyógyított, akivel csodát tett, mert Ő akarta hirdetni az Isten országát. Mert úgy hiteles. Ha más mondja, talán félreértik, elmagyarázzák, elcsavarják. Nos ebben az okoskodásban van némi ráció, elismerem. Hiszen a tanítványok is csak a feltámadás után kapják meg a teljes felhatalmazó parancsot, hogy menjenek el és hirdessék az Isten országát mindenkinek. Mégsem hiszem, hogy itt erről lenne szó. Sokkal inkább arról, hogy Jézus szellemi harcot folytat, és ebben a szellemi harcban nem az számít, hogy mit mondanak rólad, hanem az számít, hogy Te ki vagy. Nem az számít, hogy mások mit gondolnak rólad, hanem az, hogy te mit mondasz és te magad ki vagy. Ez sem modern valami, kedves testvérek. Mert ma az számít, mit mondanak rólad, sőt, ma már csak az számít, hogy egyáltalán beszélnek rólad. Néhány évvel ezelőtt egy közismert politikus korrupció gyanújába keveredett, kezdtek róla megírni az újságok. A pártja hátul állt a népszerűségi listán. Megkérdezték tőle, mit szól már ehhez, nem lesz-e ez gond a pártnak, talán tovább csökken a népszerűsége. Erre ő vigyorogva azt mondta: kérem, egyáltalán nem számít, hogy mit írnak rólam, csak az a fontos, hogy írnak rólam. Hírben vagyok! Képben vagyok! Szóba hoznak! Amikor azonban elérkezünk a szellem területére, arra a területre, ahol Jézus démoni erőkkel, Isten-ellenes hatalmakkal, embert lenyűgöző és térdre kényszerítő és örökre megkötöző erőkkel küzd, ott csak az számít, hogy te ki vagy és te mit mondasz. Bizony, Jézus életében többször bekövetkezett ez! Gondoljunk az ötezer ember megvendégelésére, ahol azt olvassuk, hogy Jézus megszánta az éhezőket és megsokasította nekik a kenyeret, hogy hazafelé ki ne dőljenek az éhségtől. A csodában részesedők feleletül királyt akartak belőle csinálni. Kenyérszaporító királyt! Jézus viszont, mintegy erővel, mint ahogy a fuldokló ember kecmereg a vízben, áttörte magát a sűrűn, kiszakította magát és félrevonult. Mert nem az számít, hogy mit mondanak rólad, mit gondolnak rólad, hanem az számít, hogy te ki vagy Isten előtt és Istenben. Ez az egy számít.
Mindennek mai ünnepünkre nézve is van néhány nagyon fontos következménye. Maradván abban, amit mondottam, mélyreható és áldásos belátás lenne, ha nemzetünk, a magyar nemzet végre belátná, hogy nem az számít, hogy mit mondanak rólunk, hanem az, hogy kik vagyunk. Nemrégiben megkeresett egy kedves hölgy és elpanaszolta, hogy rengeteg idegen nyelvű könyvet tekintett át, melyek a különböző országok történetét mutatják be, s ezen a téren mi, magyarok nagyon rosszul állunk. Ha egy Európa-történetet előveszünk, talán egy lábjegyzet jut nekünk, ha egy világtörténelmet olvasunk, nem is tudni, szerepelünk-e benne? Ekkor aztán felfakad az emberből: miért hagyjuk mi ezt? Ma ugyan augusztus 20.-ka van, nemzeti ünnepünk ez, ezeréves fennállását ünnepeljük a magyar államiságnak, méltó ünnepelni és Istennek hálát adni – de azért az ember lelke alján ott a salak – miért hagyjuk mi ezt? Visszhangzik bennünk Petőfi szép sora: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez, / Mit rákentek a századok / Lemossuk a gyalázatot”. Mik ezek a századok, s mit kentek ránk? Kaparjuk le, töröljük le a gyalázatot! Írjuk meg újra a történelmet, csináljunk magunknak propagandát, hozzuk jó hírbe magunkat. Igen, számít ez, fontos ez! De a felolvasott ige fényében megértjük, Jézus számára nem az a lényeg, hogy róla mit mondanak. A meggyógyított bélpoklos esetében sem az volt a fontos, hogy mit mondanak róla: neki kell elmenni, magát bemutatni, igazoltatni, hogy meggyógyult, vagyis megkapta Isten áldását és immár ő az, aki. Addig hiába futkorászik úton-útfélen: meggyógyultam, halleluja, dicsőség, s hiába mutogatja magát fűnek-fának, addig ő nem az, aki. Amíg életében a szakrális rend helyre nem állt, amíg be nem lépett azon ajtón, ahol egyszer kilökték, ha föl nem vette újra azt a fonalat, amelyikben megszakadt valamikor az élete, amíg oda nem állt Istene elé és hála-áldozatot nem mutatott be saját a törvények szerint szabadító Istenének, addig nem az, aki. Amikor azonban mindez megtörténik, valóban azzá lesz, aki.
Kedves testvéreim, ma ne kérdezzük már, hogy minek pufogtatunk tűzijátékot,  ha nincs jó hírünk a világban, s ezért úgy kell magunkat éreznünk, mint a bélpoklos, akit kilöktek a történelem országútjára! Nézzünk másra! Nézzünk Istenre! Isten ezt a nemzetet itt ezer évig megőrizte. De valami még hiányzik. Menj el, mutasd meg magadat a papnak és áldozzál a te istenednek! Állítsd helyre életedben azt a szakrális rendet, ami téged a te Istenedhez visszakapcsol, téged Istened valóságába visszaállít, visszavezet Istenhez, aki szüntelenül, meg nem érdemelt módon, minden nap bőséggel árasztja rád, rám, ránk, erre a népre megtartó kegyelmét! Talán értitek, miért mennydörög Jézus. Értitek, hogy bennünk is miért mennydörög olykor egy-egy ige, miért csattan fel olykor isteni villám. A meggyógyított leprásnak úgy lesz kerek az élete, ha újra odaáll az Istene elé. S előtte megállván hálát mond a gyógyulásáért és a szabadulásért. Vajon mi másért küldte Isten Jézust? Mi másért küldte a Messiást, a Szabadítót, mi másért szólít meg bennünket újra meg újra az evangélium, ha nem ezért?! Állj oda Istened elé, és állítsd vele helyre teljesen kapcsolatodat örömben, hálában, életáldozatban, Isten dicsőítésében. Augusztus 20.-án, amikor szeretnénk azt a kevés jót, ami nekünk van, mindenfelé elhírelni, amikor szeretnénk magunkat nem annak látni, aminek sokan mások látnak minket, amikor a szívünkbe vág a kérdés: kik is vagyunk mi, nos, ez az evangéliumi történet segít elmondani, megélni, gyakorolni, hogy az vagyok, aki Isten előtt vagyok, az vagyok, aki az Istennel való viszonyomban vagyok: áldott, megszabadított, Isten által hálára késztetett boldog gyermek. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Múlt alkalommal arról szólt az ige, hogy mit jelent a világ elemei alá vetetten élni, s ennek kapcsán az apostol arra biztatott szerint, hogy ne éljünk a világ elemei szerint, hanem a Lélek törvénye szerint éljünk. A „világ elemei” különös kifejezés. Olyan sorrendet, életrendet, vagyis valóságot jelöl, melyben az első lépés a döntő, abból aztán minden logikusan következik. Talán ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor valaki rálép egy szűk pallóra, hogy átmenjen egy patak fölött. Ott bizony nem lehet táncolni, egyik lépés következik a másik után, a palló valósága adja meg a lépéseket. Amikor az apostol a világ elemeiről beszél, és arra bíztatja a gyülekezetet, hogy ne vessétek alá magukat ennek, akkor – megismétlem – arra buzdít, hogy ne lépjünk olyan útra, ne kezdjünk bele olyan dologba, ne adjuk oda magunkat olyan meggyőződésnek, amelyből logikusan, szükségszerűen, sőt törvényszerűen következik minden újabb lépés. A pszichológia alkalmaz egy kifejezést arra, amikor valaki – hogy mentse magát – füllentgetni kezd. Úgy mondja a pszichológia, hogy konfabulál az illető, mesét költ, s ha kiderül, hogy meséje nem igaz, füllent még egyet, s ha arról is kiderülne, hogy nem igaz, tovább füllent még egyet. S ezzel olyan szövevénybe keveredik az illető, hogy a végén maga sem tudja, hogyan szabaduljon ki belőle. De talán még érzékletesebb, ha azt a képet alkalmazzuk, amikor valaki eladósodik, s hogy ki tudja fizetni az adósságát, újabb kölcsönt vesz fel, ám abból sem fizeti ki teljes adósságát, hanem másra is költ – és ezzel már két adóssága támad. Ekkor felvesz egy harmadik kölcsönt, hogy abból fizesse a másik kettőt, megint költ valami másra is, aztán felveszi a negyedik, ötödik, sokadik adósságot – de én ezt nem akarom végig sem mondani, kedves testvérek, hiszen akkor Magyarország elmúlt harminc esztendejét kellene végigmondanom. Azt viszont értjük, mitől óv az apostol.  A világ elemeiről szólva, erről az elemi szabályról beszél. Így következnek egymás után a rosszabbnál rosszabb lépések.
A ma felolvasott részben, a léleknek és a testnek a küzdelmét mutatja be, s arra bíztatja a gyülekezetet, hogy ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk. S nem hagy kétséget afelől, hogy ez küzdelmet jelent. Bemutatja, mit jelent a test által vezéreltetni és mit jelent a Lélek által vezéreltetni. Mit jelent, ha az ember a test valóságának adja oda magát, milyen lépések következnek egymás után, akaratlanul is. Sőt, még csak akarat sem kell hozzá – így mondja az apostol. A világ elemei alá vettetve lenni azt jelenti, hogy egy idő után az ember nem azt teszi, amit akar. Fogoly, a körülmények parancsolnak neki. Vagy olyan kényszerítő tényezők jelennek meg, életében hogy még ha az ellenkezőjét is akarná, akkor sem tudná tenni. Egy katalógust állít fel az apostol, s így mondja: a test cselekedetei nyilvánvalók: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, tobzódások és ezekhez hasonlók. Oly mindegy is, kedves testvérek, hogy hol kezdjük ezt a sort, mert ez egy kör, és bármelyik pontján lépünk a körbe, végig kell mennünk rajta, az egyik következik a másikból. Halálos örvény ez, mely elragadja az embert, mélyre rántja, és nem ereszti el.De ez nem titok a számotokra, - folytatja az apostol, - jól tudjátok, hogy így van ez. Azt mondja: a test cselekedetei nyilvánvalók. Tehát nem mondhatja itt közülünk senki, hogy nem tudtam, milyen valóság ez. Nem mondhatjuk, hogy véletlenül keveredtünk ezekbe a dolgokba. Csak aztán, ahogy falusiasan mondják, elkapott a gépszíj, s már nem tudunk kioldozódni. Valami rettenetbe kerültünk, egyik dolog jön a másik után, s csak fuldoklunk, vergődünk, egyikből zuhanunk a másikba, és sokszor, amikor azt hisszük, hogy megszabadultunk, éppen akkor keveredünk a másikba, s az talán rosszabb, tragikusabb, rettenetesebb, mint az előző volt. Az apostol azt mondja: ezek nyilvánvalók. Azért nyilvánvalók, mert ezeket a törvény tiltja. Ha még nem nyilvánvaló, mert valaki nem követi el, akkor a törvényből nyilvánvaló. A törvény ugyanis tilalmazza, sőt büntetni rendeli. Erre hivatkozik most az apostol, ám egy kitérőre is szükség van ezen a ponton. Azért mondja így: „ezek nyilvánvalók”, mert a Galata gyülekezet csapdahelyzetbe került. Megjelentek közöttük tekintélyes atyafiak, akik a Jézus nevében jöttek, ám azt hirdették, hogy amit Pál mondott nektek korábban – nevezetesen, hogy akik a Krisztust megismerik, azok a szertartási törvénynek a szabályai alól felszabadultak –, az nem igaz. Az apostol különc ember, van valami dili-fleppnije, mi eltűrjük őt, mert sok áldással végzi az evangelizáló szolgálatot, de most már tessék ezeket a törvényeket is megtartani. A Galaták megszédültek ettől. Hát hogy ne is szédültek volna meg, hiszen egy szertartási törvényhez sokkal könnyebben hozzáigazítja az ember az életét, mint az erkölcsihez. Egy szertartást végigvinni, egy kultuszi törvényt pontosan megtartani – még, ha ez is nehezünkre esik sokszor – engedje meg a gyülekezet, hogy azt mondjam: nem nagy dolog. Nagyon jól emlékszem gyermekkoromból, mikor istentiszteletre jártunk, mindig megkérdőjeleztük, hogy fegyelmezetten kell ülni, fel kell állni énekre, imádságra, szóval, nem tetszett az istentisztelet rendje, no igen, amilyen izgága egy gyerek vagy egy kamasz, nem csoda, hogy ilyenkor rátör a viszketegség. De még teológus korunkban is arról beszéltünk, hogy ez halálosan unalmas, ezen változtatni kell, élénkíteni kell, mert az egész református istentisztelet nem egyéb, mint unalmas pampogás. Aztán megöregszik az ember, ropognak a csontjai, kihull a haja, lecsendesedik, megnyugszik, nem kapkod, s azt mondja: jól van ez úgy, ahogy van, nem olyan nagy dolog azt megtartani. Tényleg nem olyan nagy dolog megtartani. A Galaták is kicsit megszédültek. Ők is vívták a léleknek és a testnek a nagy harcát, hogy másképp éljenek. Óhatatlan, hogy ilyenkor a könnyebb felé hajlik az ember.
Hadd idézzek néhány példát a bűn-katalógusból. Az irigykedő ember micsoda küzdelmet folytat magával, ha megismeri Jézus Krisztusban Isten önzetlen szeretetét, és átéli, hogy ha ő Isten gyermek, akkor ezt a bűnt le kell győznie. Életre szóló harc ez. Ha valaki szívesen kap a pohár után, sőt elvárja a feleségétől, hogy reggel, amikor ébred, már ott legyen az éjjeli szekrényen a gyorsító, mert ő nem tudja másképp kezdeni a napot, nos, ha megérti, hogy nem Isten törvénye szerint való ez, vajon micsoda harcot folytat majd magával egy életen keresztül! A szabadult alkoholisták őszintén elmondják magukról, hogy ők is alkoholisták, akik Istennek kegyelméből nem isznak. Vagy aki mindig más asszonya szoknyája után néz, s tele van házasságtörő, parázna gondolatokkal, ha elfogadja Isten törvényét, „Ne paráználkodj!”, s megérti, mit jelet a hűség, annak milyen nagy harcot kell folytatnia saját természetével! És sorolhatnám végig, hosszú ez a katalógus, nem véletlenül nyújtja az apostol. Emlékeztetni akarja a kedves Galata-beli gyülekezetet, hogy amikor megismerték az evangéliumot, amikor kiszabadultak a világ elemei fogságából, akkor elkezdték ezt a harcot. De most megszédültek. Eljöttek a hamis testvérek, és azt mondták, hogy nem ez a lényeg. Az a lényeg, mondták, hogy körül kell metélkedni, be kell tartani a szertartási törvényeket, meg kell tartani az étkezési szabályokat, bizonyos napokon ünnepet kell tartani, másnapokon nem kell ünnepet tartani. De könnyű fogás ez, kedves testvérek!! Hát ennyiből áll üdvösség? Ennyiből áll az Isten-gyermekség? Csak ennyi kell, hogy bemehessünk a mennyország kapuján? Megszédültek, mert ez mindenkori gondolata az ember szívének. Nem úgy van, hogy kétezer évvel ezelőtt Kis-Ázsiában birkózott ezzel a Galácia-beli gyülekezet, vagy ötszáz évvel ezelőtt birkózott Luther Márton azokkal, akik úgy gondolták, hogy megveszünk egy búcsúcédulát s már be is röppent a lelkünk a mennyországba! Így van ez ma is, ez mindenkor így van. A test harcol a lélek ellen, és a lélek tusakszik a test ellen, mert a test nem akarja, hogy akarjam Isten igazságát, a test nem akarja, hogy akarjak az Isten törvénye szerint élni.
Ezért emlékezteti az apostol a galatákat, és emlékeztet bennünket is, hogy Isten nem arra hívott meg bennünket, hogy szertartási törvényekbe gabalyodjunk. Isten nem arra hívott meg bennünket, hogy kultuszi rendet alakítsunk, amit pontosan megtartunk, hogy üdvözüljünk.  Igen, szertartásokra természetesen szükségünk van. Idők, alkalmak, istentiszteletek, életszabályok, kultusz-szabályok adják életünk medrét – de Isten nem erre hívott meg bennünket. Hány példát lehet idézni Jézus életéből. Jézus az Isten országát hirdeti, meghív rá mindeneket, szegényeket, gazdagokat, elesetteket, kicsinyeket, betegeket, kiközösítetteket, gazdagokat, fönnlévőket – mindenkit szabadon meghív Isten országára.  De némelyek mégis azt kérdezik tőle: mi az, hogy a te tanítványaid nem fizetik a templomi adót, mi az, hogy a te tanítványaid nem tesznek eleget a szertartásos kézmosási törvénynek, ennek meg annak a rítusnak? Mi az, hogy a te tanítványaid nem böjtölnek, mi az, hogy a te tanítványaid szombatnapon búzakalászt tépnek? Csupa-csupa szertartási, kultikus törvény. Igen, a könnyebbik végét akarták megfogni. De mit mond az apostol? - Előre megmondottam és most is megmondom nektek, hogy aki ilyeneket cselekszik – a bűnkatalógusról van szó – Isten országának örököse nem lesz.
Kedves testvérek Isten országába a szeretet törvényének a betöltése által megyünk be. Isten országának egyetlenegy kapuja van, a szeretet kapuja. Ezért mondja az apostol korábban: ez az egész törvény ebben az egy ígéretben teljesedik be: „szeresd felebarátodat, mint magadat”. És amikor rátér a Lélek gyümölcseire: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség –, gyorsan hozzáteszi: az ilyenek ellen nincs törvény! Kettőt jelent ez a megjegyzés: az ilyenek ellen nincs törvény. Egyrészt a szó negatív értelmében azt jelenti, hogy ezeket törvény nem bünteti. Nincs a világon olyan törvény, még a legelvetemültebb rendszernek sincs olyan törvénye, kivéve talán néhány önmagából kifordult diktatúrát, ahol a szeretetet, az örömet, a békességet, a béketűrést, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget, a mértékletességet büntetnék. Én nem tudok ilyen törvényről. Ilyenek ellen nincs törvény. Vagyis aki ezeket cselekszi, ezekben él, aki engedi, hogy Isten Lelke gyümölcsözzön benne – mert a Lélek gyümölcsöket akar bennünk érlelni -, az annak a nagy harcnak az átélője, amit a lélek folytat a test ellen. S ebben a harcban nemcsak győzelmek vannak, sőt, a legkevésbé kell azt mondanunk, hogy győzelmei vannak. Gyümölcsei vannak. Különös evangéliumi szabály ez. És ezek ellen a gyümölcsök ellen nincs törvény. Más értelemben pedig ezeket csak egyetlenegy vonatkozásban parancsolja a törvény: a legelsőt parancsolja, ez nyitja a többit: szeretetet parancsol, de az összes többit nem. Sőt, magát a szeretetet sem  lehet parancsolni. Ha civódó gyerekeket akarunk egymással kibékíteni, némelyik  visszavág és azt mondja: most miért mondjátok nekünk, hogy szeressük egymást, azt nem lehet parancsolni! Nemrégiben egy testvérünkkel beszélgettem, tele van az élete békétlenséggel. Hosszú volt a beszélgetésünk, s kiderült, hogy békétlenségének mély gyökerei vannak. Többek között az, hogy hajlamos az irigységre, sok-sok békétlensége fakad abból, hogy irigyli a másik embert. Annak miért van? Nekem miért nincs? Annak miért sikerül, nekem miért nem sikerül? Ő miért egészséges, nekem miért van betegségem? Az irigységből békétlensége támad. Próbáltam buzdítani, hogy győzze le az irigységet, és keresse meg – mert Jézus Krisztusban megtalálja – a lelki békességet. Erre, mint a gyerek, visszavágott és azt mondta: tiszteletes úr, könnyű azt mondani, de ha nem érzi úgy az ember, akkor az nincs! S nézett rám, talán azt várta, hogy előveszek a zsebemből valami varázsfurulyát, és furulyázok neki, s akkor a lelkében békesség támad. Talán azt várta tőlem, hogy olyan leszek, mint Dávid Saul lábainál: pengetem a hárfát, melytől Saulnak is megnyugodott a lelke. De tudjuk, hogy nem magától, nem a Dávid hárfázásától nyugodott meg Saul lelke, Dávid csak eszköz volt, a hárfázás csak eszköz volt. Isten akaratából volt ez így. Ha elvette Isten a gyötrő lelket Saultól, akkor megnyugodott, ha nem vette el, nem nyugodott meg. Nem úgy hát, hogy előkapunk a zsebünkből valamit, furulyázunk egyet, mondunk valamit, s megnyugszik a lélek. Igazat mondott az atyafi nekem. De itt még nem ér véget a történet. Mert azt mondja az apostol: ez a békesség – és sorolhatnám hozzá a mértékletességet, a hűséget, a szelídséget, a szívességet, a béketűrést, az örömet – a Lélek gyümölcse. Hogyan lehetnek enyéim ezek a gyümölcsök? Hogyan győzhet a lélek, hogyan viheti keresztül, hogy az legyen, amit igazán akarok, hogy az Isten rendje legyen az életemben? Így felel erre az apostol: ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk!
S itt ugyanazt a görög szót használja, mint amit korábban használt, amikor a világ elemeiről beszélt. Így hangzik:  sztoikheia, ami azt jelenti: bizonyos meghatározottságú törvényszerűségek. Aki A-t mond, mondjon B-t is, aki így kezdte, úgy is fogja befejezni! S  mivel ugyanazt a szót használja, így is fordítani lehetne: ha a Lélek szerint élünk, vessük alá magunkat a Lélek törvényének. Ha Lélek szerint élünk, akkor a Lélek rendje, a Lélek értékrendje számít, a szerint kell az egyik lépést a másik után megtenni. Ha Lélek szerint élünk. Ti pedig, akik halottak voltatok bűneitek miatt, – mondja másutt – megeleveníttetek Istennek Lelke által. Ha tehát megelevenített benneteket a Lélek, ha tehát új életre szült benneteket a Lélek, ha tehát a Lélek által beléphettetek abba az isteni világba, ahol élet van, ahol szeretet, öröm, békesség, mértékletesség van, ahol ezek ellen nincsen törvény, akkor járjatok Lélek szerint is. Akkor a következő lépésnek Lélek szerint való lépésnek kell lenni. Akkor ne mond: elkezdtem a békességben, de nem tudom az öröm lépéseit megtenni. – Ó, miért ne tudnád? Hát nem erre vágytál évek, meg évtizedek óta, hogy békességed legyen? És most békességed van. Micsoda dolog az, kedves testvérek, hogy ha valakinek az életébe az Isten békességet adott, és  ő – bocsánat a kifejezésért – savanyú pofát vág hozzá. És ha megtetted az öröm lépését – folytassuk a sort –, akkor tudsz béketűrő lenni, akkor tudsz háládatos is lenni. Miért? Mert nem kell mindenre visszavágni, nem kell mindenre azonnal felhorkanni, immár átélted, megízlelted, tudod milyen az, amikor nem te rendezed meg a békességet, nem te intézed úgy a dolgokat, hogy végre csend legyen - hanem Isten ajándékozott meg vele. Akkor ezért az örömért, ezért a békességért ki tudsz tartani, tudsz háládatos lenni.  Csak még egyet hadd említsek még s abból tudni fogod, hogy mi a szívesség. Jaj, de sok keresztyén embert ismerek, akik gyakorolják magukat a békességben, elkérik és meg is kapják. Örülnek is ennek a békességnek, látszik rajtuk. Állhatatosak is. Jöhetnek a csapások, kibírják, nem ütnek vissza. Ám nincs bennük szívesség. A reformátusokról beszélek. Mert a református ember belül békességet kapott, mindent el tud hordozni, lehet ütni, vágni, kemény a nyaka. A szívesség? Nos, inkább kemény, szikár, szűkszavú, a szíve mintha be lenne zárva. Ám, ha az Isten szíve nyitva van, akkor a miénk miért van zárva? Ha az Isten oly szíves hozzánk – hiszen az! –,  én miért nem tudok a másikhoz szíves lenni? Kötelességből, feladatból, illendőségből megteszem, amit meg kell tennem – hát hogyne! Szívességből? Az mi? Mikor kamasz voltam odahaza dolgoztunk ácsokkal. Ha leesett a földre valami, nekem kellett volna lehajolni, fölvenni – én voltam az ácsinas. Olyan nehezen akarózott ez, kedves testvérek, az én kamaszkori ruganyos derekam egyből olyan csontos, meszes, reumás derék lett, hogy alig bírtam még lépni is a leejtett tárgy felé. Elunta olyakor a mester, lepattant a bakállásról, s felvette. S mindig ezt mondta nekem: csak szívesen, Pistukám, csak szívesen! Ne kötelességből. Ne azért, mert a mester parancsolja, mert kell – hanem  szívesen. Milyen drága és csodálatos gyümölcs ez, kedves testvérek!
Ha a Lélek szerint éltek, járjatok Lélek szerint is, és engedjétek, hogy a Lélek megérlelje bennetek ezeket a gyümölcsöket. Ennyi a titok! A Lélek munkálkodik bennetek és gyümölcsöket akar  érlelni. Te miért mondod előre a Lélek bármelyik gyümölcsére is, hogy az savanyú lesz, az nem lesz szép, az nem bio-gyümölcs, az nem jó, azt nem szeretem?! Hagyd, hogy a Lélek kiteljesítsen.
Végül, kedves testvérek, egy csodálatos képet szeretnék idézni, Ezékiel prófétának van egy nagyszerű látomása, melyben azt látja, hogy megépül az új templom, és annak küszöbe alól fölfakad egy forrás. Kiömlik a forrás az utcára, az útra, a terekre, egyre mélyülő folyammá válik. Ez önmagában is csoda, hogy-hogy mélyül, hisz a kis forrás vize, ha nem jön bele egyéb víz, felszárad. De ez mélyülő folyam. Elérkezik a Holt-tengerig, és meggyógyítja a vizét, ihatóvá, édesvízzé teszi. És azt is látja a próféta, hogy ennek a folyóvíznek a partján fák nőnek, a fák gyümölcsei pedig mindenféle bajra való orvosságot adnak. Ez a víz, mely a templom küszöbe alól fakad, a Lélek szimbóluma. És a Lélek, mint a víz, kiárad, s mint a folyó, továbbárad, s a partja mentén gyümölcs terem. Minden bajra jó. Jó irigységre, tobzódásra, mértéktelenségre, paráznaságra, önzésre, istentelenségre, varázslásra, mindenre jó, kedves testvéreim. Mindegyiket gyógyítja. Értitek hát? Amikor az apostol azt mondja: a Lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség, akkor nem erényeket sorol föl, melyeket meg lehet tanulni, el lehet sajátítani, amelyekre beiskolázzuk a gyermekeinket és mi is tanuljuk egész életünkben. Orvosságot mond az apostol. Az Isten ellen fellázadt, magára maradt, a démoni világnak kiszolgáltatott élet gyógyszerei ezek. Szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Ezek ellen nincs törvény, mert ezek gyógyítanak meg téged, ezek újítanak meg téged. Ha tehát a Lélek szerint éltek, mert a Lélek megszabadított benneteket, járjatok a Lélek szerint is, hagyjátok, engedjétek, hogy Isten Lelke bennetek gyümölcsöt növelve gyógyítson, gyógyítva gyümölcsöket érleljen Isten dicsőségére és a ti javatokra.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Bizonnyal mindenkinek van kedves igéje, talán több is, olyan igei üzenet, mely újra meg újra, mintegy magától megcsendül a szívben. Az ilyen ige sokszor eszünkbe jut, olyan helyzetekben is, mikor nem gondoljuk, hogy valami igének kéne eszünkbe jutni. S nyilván olyan igéink, melyeket újra meg újra elolvasunk, mintegy beléjük kapaszkodunk nehéz időkben, vagy a hálaadás és öröm pillanatában idézünk fel. És bizonyos, hogy vannak olyan igéink is, melyeket mintegy köveket a hátizsákban cipelünk magunkkal. És vannak olyan igék, melyek úgy hatnak ránk, mint amikor a cipőnkbe kerül egy kavics, s nem tudunk miatta rendesen járni, bice-bócák leszünk. Az ilyen nyugtalanító igék szorongatnak bennünket, bár sokszor nem is értjük a teljes üzenetüket. Nekem is több ilyen igém van. Az egyik az Apostolok cselekedeteiben áll, ahol Pál apostol egy nehéz helyzetben azt mondja társainak, vegyétek tudomásul, hogy sok-sok küzdelem révén kell nekünk bemenni Isten országába. Nekem, aki alkatomnál fogva inkább a békességet szeretem keresni, szeretek félrehúzódni, s úgy képzelem nyugdíjas éveimet, hogy egy diófa alatt üldögélek egy nyugszéken, és versesköteteket lapozgatok, és minden háborúság, viszály eltávolíttatik majd tőlem, ez az ige igen-igen nyugtalanító. Miféle háborúság? És miért háborúság? És miért nem békességben, miért nem nyugalomban, miért nem áldások között mehetünk be az Isten országába?
Talán segít ezt jobban megérteni, ha a Galatákhoz írott levél felolvasott passzusát közelebbről megnézzük. A Galatákhoz írott levél vitatkozó, polémikus irat. Egy szószedet segítségével megszámoltam, hogy arányait tekintve ebben a levélben fordul elő legtöbbször az, hogy valaki „ellen” vagy valamivel „szemben”. Olyan vitairat ez, melyben azonban az evangélium igazsága fénylik fel. A döntő kérdése pedig az,  hogy mit jelent keresztyénnek lenni.  Sok mindent felelhetünk arra, hogy mit jelent keresztyénnek lenni. A mai ige fényében, ez bizony nehéz kérdés. Ha ugyanis a különös körülményeket is ide számítjuk, és úgy tesszük fel a kérdést, hogy milyen körülmények között kell nekünk keresztyénnek lenni, mindjárt érezzük, hogy nem kicsi a tétje a helyes feleletnek. Ezért hát hadd említsek meg néhány körülményt!
Mit jelent keresztyénnek lenni, ha az egyházra vagy a keresztyén emberre külső nyomás nehezedik? Mit jelent keresztyénnek lenni akkor, amikor a világ tele van keresztyének elleni indulattal? Mit jelent keresztyénnek lenni akkor, amikor nem is tudjuk, hová húzzuk a fejünket, mert egyre csak azt halljuk-olvassuk, hogy a keresztyénekkel van a baj. Mostanában nálunk is sokat lehet erről hallani, már a politikában is különböző javaslatok hangzottak el, hogy miképpen kellene a keresztyéneket megregulázni. Némelyek azt mondják, túl sok pénzt kapnak a keresztyének az iskoláikra, a kórházaikra. Meg kell adóztatni a keresztelői, meg a temetői stólát, meg a perselypénzt is. Néha úgy érzem, ha ilyen hangokat hallok, hogy olyan ez, mint Szlovákiában vagy Romániában az úgynevezett „magyar kártya” – ha az ottani belpolitikában bajok támadnak, akkor kijátsszák a magyar kártyát, mondván, hogy minden rendben volna – csak ne lennének itt a magyarok! Nohát, Magyarországon most nehéz gazdasági helyzet van, megszorításokról hallunk. S a politika az mondja: itt minden rendben volna, csak ne lennének itt ezek a keresztyének!  De elég, ha csak szellemi küzdelem folyik, melyben vitatják a keresztyének igazságát, becsületét, vagy azt mondják, hogy a keresztyének nem teljesen beszámíthatók, régies a gondolkodásúak, vallásoskodók, talán babonásak is – , nos ilyen körülmények közepette: mit jelent keresztyénnek lenni?
Aztán, ezt a kérdést akkor is föltehetjük, amikor önmagunkkal vívódunk. Mit jelent nekem keresztyénnek lenni, ha napról-napra azon gyötrődöm, hogy nem tudom a Krisztus igazságát megtartani. Elköteleztem magam igazmondásra, tisztességre, a másik ember megbecsülésére, szeretésére, befogadására – de mégsem tudom megtenni. Újra meg újra szembesülnöm kell azzal, hogy nem felelek meg ennek a  mértéknek. Van, aki úgy oldja meg a kérdést, hogy egy idő után azt mondja: „Köszönöm, én ebből nem kérek többet, csak rossz lelkiismeretem támad tőle, csinálják csak a keresztyénséget azok a jámborok, akik képesek rá!” Másoknál rejtetten súlyos belső konfliktusok alakulnak ki. Gyötrődés, vívódás, küzdelmek - és ilyenkor kérdezhetik: „Nem azt ígérte Jézus, hogy aki Őbenne hisz, annak békessége van? Nem azt ígérte Jézus, hogy aki Őt követi a szeretetben, az megkapja az Isten áldásait? Hol a békesség, hol az áldások, hol a szeretet? A keresztyén társaim derűsek, vidámak, nyugodtak – csak velem van valami baj!” Egyszer a korábbi gyülekezetemben meglátogattam egy idős hölgyet – szegényke volt a szó valóságos értelmében, egy kis lakótelepi kasztniban lakott, német származású lévén annak idején kitelepítették a családját, elvették mindenét, korán megözvegyült, nem voltak gyermekei, unokái, magánban élt. Ezt mondta nekem: Tiszteletes úr, magát nagyon szereti az Isten! Mondom: - Köszönöm szépen, hogy így látja, de miből gondolja ezt? – Magának vannak gyerekei, magát nagyon szereti az Isten! Majd utána hozzátette: De engem nem szeret. Mondom: - Miért nem szereti? Mert nekem korán meghalt a férjem, özvegyen maradtam, nem mentem újra férjhez, nem lettek gyermekeim, itt vagyok egy szál magamban, és ez biztos azért van, mert valamit nem jól csináltam. Vajon, mit rontottam el? Micsoda vívódás évtizedekig hordozni ezt a kérdést! Vajon, mit jelent ilyen körülmények között keresztyénnek lenni!
Utoljára hagytam azt a kérdést, amit most a felolvasott ige érint. Mit jelent keresztyénnek lenni, ha a másik keresztyén miatt nehéz keresztyénnek lennem? Bizony ez is kérdés! Látom, hogy a másik keresztyén, aki olyan szépen mondja ki a hitét, olyan szépen imádkozik, olyan buzgó templomba járó, olyan természetes módom emeli az ujját és mutat  fel a mennyországra és hivatkozik az Istenre – igencsak silány ember. Sok ifjúsági órán beszélgettünk erről, évtizedek óta előjön, és amíg a keresztyénség keresztyénség lesz,  újra elő is jön, főleg a fiatalok között: mit jelent keresztyénnek lenni, ha másik keresztyén miatt nehéz annak lenni?! Valaki egy ilyen beszélgetéskor megjegyezte: X. néni az Y. utcából biztos nem keresztyén. Miért? – kérdezem.  Mi is ott lakunk a házban, és bár X. néni minden vasárnap itt van a templomban, nagyon kegyes, de odahaza utálatos, veszekedő méregzsák. Mondhatnánk, ez generációs probléma, várjon a kritikusunk még húsz évet, aztán majd meghallgatjuk. De tegyük fel így a kérdést: mit jelent keresztyénnek lenni, ha meginog a bizalmam valakiben, akiben nagyon bíztam mint keresztyénben? Például, ha egy közösség vezetője, egy lelkipásztor lelepleződik, kiderül róla, hogy nem áll olyan magasan az erkölcs dolgában, mint amilyen magasról hirdette? Ha vizet prédikál, és bort iszik?! Ilyenkor neked mit jelent keresztyénnek lenni? Hányak keresztyénsége megingott Amerikában, amikor egy híres tévéprédikátorról kiderült, hogy közönséges sikkasztó. Ilyenkor nem azt kérdezzük, hogy neki mit jelent keresztyénnek lenni, hanem, hogy nekem mit jelent? Jézus is tud erről a gyötrelemről, amikor azt mondja, hogy „amit nektek a farizeusok mondanak, megtegyétek, de életük példáját ne kövessétek”.
Erről beszél most az apostol a negyedik versben, amikor azt mondja: helyt kellett állnunk, újra el kellet mondani az evangéliumot a belopózkodott hamis atyafiak miatt. Belopóznak. Nem is tudjuk, hogy hogyan. Egyszer csak itt vannak. Közöttünk vannak. Atyafiak, testvérek, megölelgetnek bennünket, szeretnek minket. Aztán egy nap kiderül, hogy ez az egész hamisság volt részükről. Hamis atyafiak. Bizony-bizony, kedves testvérek, nagy drámákat, nagy konfliktusokat tud ez elindítani mindannyiunk életében. De mielőtt a levélben foglaltakra részletesen rátérnék, még egy kérdésre röviden feleletet kell adni, mert eddig csak a körülményekről szóltunk. Azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy mi teszi a keresztyént, mitől keresztyén a keresztyén. Egy eszmétől? Sokan azt mondják, hogy igen, egy szép eszmétől. Vagy talán valami életstratégia adja a lényeget? Igen, a keresztyénség életstratégia, mert van egy boldogító végső célja, ahova el akar jutni a keresztyén ember. Vagy talán erkölcsi tanítások együttese a keresztyénség? Az is a keresztyénség. Vagy valamiféle világnézet? Hiszen mindenkinek van világnézete, mindenki nézi valahogy a világot: önmagát, a családját, barátait, a munkáját, nemzetét, az egész emberi közösséget, az univerzumot – s ez világnézet, világ-szemlélet. Nos, valami ilyesmi a keresztyénség? Igen, az is. De hogy mi teszi a keresztyénséget, azt egyetlenegy szóban tudjuk megadni. A keresztyénséget Jézus Krisztus teszi. Minden konfirmandusunk megtanulja erre a kérdésre a részletes feleletet: miért neveznek téged keresztyénnek? – Krisztusról neveznek keresztyénnek – hangzik a felelet – mert én az Ő isteni elhívásának, isteni hatalmának részese vagyok. Nem a kereszt szóból származik a keresztyén szó, hanem a Chrisztianosz szóból, ennek magyarosodott alakja. A keresztyéneket Krisztusról nevezik mindenütt a világon. Krisztus követői Krisztus tanítványai. Azé a Krisztuséi, aki eljött, önmagát áldozta érettünk és föltámadott – ez az evangélium, a jó hír, és ez az evangélium, ez az igazság minket szabaddá tesz, ahogy Jézus mondja. Miért jöttek a hamis atyafiak? Belopózkodta, alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, amellyel bírunk a Jézus Krisztusban, hogy minket szolgákká tegyenek – mondja az apostol. A hamis atyafiak is Krisztus nevében jelentkeznek, keresztyéniességet mutatnak, ám hamisak, mert el akarják venni azt a szabadságot tőlünk, melyet az evangélium igazsága szül az életünkben. Jézus azt mondja a tanítványainak: elküldöm a Szentlelket, aki megtanít benneteket minden igazságra, és az igazság szabaddá tesz titeket. Szabaddá a bűntől, szabaddá a kényszerektől, szabaddá az Isten-ellenes befolyásoktól, szabaddá arra, hogy teljesen és egészen Istennek éljetek. Miért jönnek a hamis atyafiak? Hogy szolgákká tegyenek, hogy nekik szolgáljatok. Hogy egy más eszménynek szolgáljatok, hogy egy más rendszernek szolgáljatok, hogy más erkölcsöknek vagy éppen nem-erkölcsöknek szolgáljatok. Hogy az ő szolgáik legyetek.
Krisztus gyermekei szabadok. Ezt az igazságot védi az apostol, ezért mondja: sok küzdelem által kell nekünk az Isten országába bemenni. Azért védi ezt az igazságot, mert ha nem a tiétek az evangélium, akkor az enyém sem. Ha nem az enyém, akkor a tiétek sem. Az evangélium csak megosztható. Ha a másiké nem lehet, az enyém sem lehet. S ezért az nem intézheti el a dolgot önző közönnyel. Hogy szokták mondani manapság? – hiszek a magam módján, én rendben vagyok. A többiek? Őket sajnálom, eltévedtek, hagyták magukat rászedni, megízlelték valamikor a szabadságot, de most újra szolgaságba hajtották a fejüket. Egykor Krisztusban tökéletesen látták a világot, de most újra torz eszmék bűvöletében élnek. Sajnálom őket. Én amúgy rendben vagyok.  Mit mond az apostol? – Ha nem a tiétek, akkor az enyém sem, a Krisztus evangéliuma alapozza meg mindannyiunk keresztyén életét. Vagy minden keresztyénre igaz, vagy egyikre sem. A hamis testvérek azzal érveltek, hogy Pál egyfajta különc, valami gondolat szállong a fejében, mind a darázs, de van egy jó rendje a keresztyén életnek, tessék ahhoz térni. Konkrétan tudjuk, mit jelentett ez akkor. Az antiókhiai gyülekezetben a zsidóból, görögből meg pogányokból keresztyének között nem volt különbség, nem számított, ki milyen családban született, milyen hagyományból jött, milyen nyelvet beszél, kinek mi a foglalkozása, hogy szegény, vagy gazdag. Egyek voltak a Krisztusban.  Ide érkezett Péter apostol is Jeruzsálemből. A híres Péter, a legenda, aki Jézussal együtt halászott, aki ott volt, amikor az Úr feltámadott, aki annyi csodát élt át s tett maga is. Mikor Péter megérkezett, asztalhoz ültették nagy szeretettel, s ő együtt volt velük a szeretetközösségben. De nem sokkal később azonban megérkeztek Jeruzsálemből a hamis testvérek, a törvényeskedők, akik azt tartották, hogy Jézus csak ugródeszka, most jön a java, a törvény, a szertartások, a precíz keresztyén élet. Ők nem is ültek le a többiekkel egy asztalhoz, hanem külön ültek. Igen, az antiókhiai keresztyének - remélem, nem fog senki megsértődni! – olyanok voltak, mint mi, olyan mindenfélék, amolyan gyüttment, városi keresztyének. Az egyik dél-Magyarországon született, a másik észak-Magyarországon, az egyiknek az apja munkásőr volt, a másiké presbiter, az egyik felnőtt korában tért meg, a másikat már kétéves korában hozták gyerek-istentiszteletre, mindenféle népek voltak itt. Nos, ilyenekkel nem lehet közösködni! Jeruzsálemből jöttek ezek a nagy, szent testvérek, akik a tisztátalanokkal, a zűrzavaros életűekkel, a bizonytalankodókkal nem ülhettek egy asztalhoz. Mi történt ekkor? Péter, az oszlop, a nagy szent, a tekintély megszeppent, és átült közéjük. Ekkor Pál felállt, és ellene mondott Péternek, megfedte és megintette őt, s emlékeztette arra, hogy vagy mindenkié a Krisztus szabadító evangéliuma a gyülekezetben, vagy senkié. Vagy mindenkié, vagy a tiéd se, Péter!
Ezért harcol az apostol, kedves testvéreim. Így mondja röviden: kiknek egy pillanatra se adtuk meg magunkat, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra. Háromféle módon lehet ezt a kifejezést fordítani, és a bibliafordítók élnek is a lehetőséggel. A negyedik megoldás a Károlié, amit fel is olvastam. Főleg az angol fordítások így fejezik ki: egy tapodtat se engedtünk nekik. Megálltunk, és innen nincs tovább. Húztunk egy demarkációs vonalat, és azt mondtuk, hogy ezen belül nem léphettek. Mások így fordítják: szóhoz jutni sem hagyjuk őket, nem szólalhattak meg többet. Ahogy elkezdték ezt a bűbájos, édeskés szöveget mondani, hogy még valami hiányzik, még rá kell tenni a koronát a keresztyénségre, még valami keveset teljesíteni kell hozzá, máris elvettük tőlük a szót. De a legpontosabb fordítás, nem is az, amit a Károli fordításában olvasunk, hogy nem adtuk meg magunkat nekik, hanem ez: nem rendeltük magunkat alájuk. Az a bizonyos görög tagma szó szerepel itt is, melyről már egyszer részletesen szóltam, ebből származik a taxis latin szó, s ez rendet jelent. Olyan értelmes rendet, melyben az ember élhet. Azt mondja az apostol: nekünk a szabadság szüli a rendet – mert ezt bizony nem József Attila találta ki, hanem csak szépen megfogalmazta versében: „jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet” –, ez a Jézus evangéliuma. A szabadság rendje: a Jézus rendje. Jönnek az atyafiak, és hoznának egy másik rendet - a Jézus nevében. Ezért mondja az apostol a levél elején: ha valaki más evangéliumot hirdet, mint amit mi hirdettünk, lett légyen tekintély, lett légyen angyal, amit hirdet, az átok. Milyen megrendítő, hogy az Újszövetségben, a szeretet evangéliumában ezt a szót olvassuk: átok! Ha valaki letérít benneteket az üdvösségre vezető útról, az bizony átok lesz, mert halálos zsákutcába visz. Ha valaki eltántorít benneteket a Krisztustól egy másfajta „Krisztus” nevében, az átok lesz, elveszíted az evangéliumot, a szabadságot, és végül elveszíted magát Krisztust. Ha ez bekövetkezik, romlást von magával, - mert nincs az embernek más, kegyelmes és igaz ura, nincs más kegyelmes fejedelme, mint Jézus Krisztus. Miért? Ő téged a saját életével váltott meg magának. Egyedül Ő volt az, aki nemcsak az igazakért, a barátaiért, a követőkért adta az életét, hanem ellenségeiért is meghalt. Ebben van a szabadságod. Ti pedig, akik egykor ellenségek voltatok – mondja az apostol a korinthusi levélben – most a Jézus Krisztus által Istennel megbékéltetek. Milyen különös paradoxon ez! Sok küzdelem által kell nékünk az Isten országába bemennünk, sok küzdelem által kell ezt az Istennel megnyert szabadságot megtartanunk, sokat kell harcolnunk, hogy békességünk legyen. Ímé, mondja az apostol, egy tapodtat sem engedtem nekik, szóhoz jutni se engedtem őket, nem rendeltem magamat alájuk, de nem önmagamért, nem a saját kis lelki kertemért, hanem tiérettetek, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra. S ez a szó, hogy megmarad, pontosan azt jelenti, amivel az igehirdetést kezdtem, és ezzel fejezem is be, kedves testvéreim: így kell értenünk, hogy mindenestől fogva megmaradjon. A keresztyénség nem eszme, a keresztyénség nem filozófia, a szent keresztyénség nem tanok gyűjteménye, a keresztyénség élet. Ha valami csak töredékesen tud megmaradni, azt feltesszük a polcra, elrakjuk a múzeumba, betesszük egy könyv lapjai közé, eltesszük szép emlékeinkhez. De ami mindenestől megmarad, annak mindenestől fogva köze van a mi egész életünkhöz. Mit jelent hát keresztyénnek lenni ma? Tapodtat sem engedni, szóhoz jutni se engedni, magadat soha alá nem rendelni - vagy ahogy itt az apostol mondja, önmagadat soha egy pillanatra meg nem adni -, hogy Krisztust el ne veszítsd, mert Krisztusban és Krisztus által már tiéd az evangélium, tiéd az igazság, tiéd a szabadság és tiéd az élet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Vigasztaló üzenetet hallottunk a Római levél 8. részéből, mégpedig azt a vigasztalást, melyről okkal mondhatjuk: az egyetlen vigasztalás. Sokféle helyzetben, sokféle körülmény közepette, gondok, betegségek, aggodalmak, szomorú kilátások gyötörnek bennünket. Természetes hát, hogy vigasztalást, mi több vigasztalásokat keresünk, és hálásak vagyunk minden jó szóért, hálásak vagyunk minden fölvillanó kis reménysugárért, akár másoktól jön, akár belőlünk fakad, akár mások mutatnak rá, akár mi találunk rá. Sokféle tehát az is, amivel vigasztaljuk, vagy vigasztalni próbáljuk magunkat. Mégis, ha ezeket mind összegyűjtjük, akkor sem elegendők arra, hogy megvigasztaljanak bennünket abban a nagy ügyben, amiről most az apostol beszél. Szeretnék ezért előbb néhány olyan vigasztalás-formát vagy gondolatot bemutatni, melyekkel minden nap élünk, mondjuk magunknak és másoknak, s ideig-óráig valóban megsegítenek bennünket, de azt a végső távlatot és igazságot, amit az apostol itt megmutat, nem érintik, nem tudják nekünk megmutatni. Szoktuk magunkat azzal vigasztalni, hogy: lesz ez majd még másképp is. Nehéz a helyzet, sokféle gond gyötör, tele van a szívünk aggodalommal, mindenfelől nagyon rossz híreket hallunk, de azt mondjuk, hogy: lesz ez majd még másképp is. Sőt, időnként, akik a bajt a nyakunkba hozzák, akik szorongatnak bennünket, azok is azt mondják nekünk, hogy: tessék csak várni, egy-két-három-öt esztendőt, és lesz ez majd jobban is. Az idősebb nemzedék, aki annak idején hadikölcsönt, bocsánatot kérek, békekölcsönt volt köteles vásárolni, mely a magyar hadigazdaságot növelte az ötvenes években, elég sokszor hallotta: ímé, itt vannak a három-négy-öt, meg ki tudja hány éves tervek, és majd a végén jobb lesz minden. Ez is egyfajta vigasztalás, és ha más nem mondja, mondjuk mi önmagunknak. Szoktuk aztán azzal is vigasztalni magunkat, hogy: előbb-utóbb majd csak fölragyog a fény az alagút végén. Igaz, még bele se mentünk az alagútba, de már mondjuk magunknak, hogy: lesz majd a végén valami. Valami fény fölragyog majd. Vagy azt is szoktuk magunknak mondani, hogy: ha összeszorítjuk a fogunkat, ha kitartunk, ha gyakoroljuk a lemondás erényét, ha összeszervezzük magunkat, akkor majd jutunk egyről kettőre. Ezek általános vigasztalások. De sok más helyzetekben, például amikor beteget vigasztalunk, betegágy szélére ülve megveregetjük a kezét, valami különös, áttűnő mosollyal azt szoktuk mondani: viszontlátásra, hamarosan találkozni fogunk. Eközben mi is tudjuk, az orvosok is tudják, meg talán a betegünk is tudja, hogy meglehetősen reménytelen a helyzete. De megtesszük ezt a kis mozdulatot, és úgy gondoljuk  – talán okkal is –, hogy ez vigasztalás. Nemrégiben beszélgettem egy férfivel, aki nagyon súlyos beteg, nincs túl sok kilátása. Életről, halálról váltottunk szót, meg az eljövendőről, s aztán azt mondta nekem: tudja, tiszteletes úr, engem csak az vigasztal, hogy ültettem egy diófát a kertembe, arról majd az unokáim szedhetnek. Ez is vigasztalás. Megint más, amikor gyászban volt, azt mondta: tudja, az vigasztal, hogy majd marad itt utánam valami, amit alkottam. Kedves testvéreim, azt hiszem, holnap reggelig sorolhatnám, hányféle mondattal, gondolattal vigasztaljuk mi magunkat, erősítjük a másik embert, noha mindegyikről tudjuk: részleges, töredékes. Ott és abban a helyzetben, ahol elhangzanakk, talán segítenek,  de – ha szabad így fogalmazni – ezek a vigasztalások csak fájdalom-csillapítók, ideig-óráig elkerül tőlünk a fájdalom, a szorongás, a kétségbeesés, de aztán az visszajön. Vagy olyanok ezek, mint az ostya, amibe beleteszik a gyógyszert, úgy könnyebb lenyelni. Vagy még inkább olyanok, mint a gyógyszerpirulákra ragasztott vékonyka cukorréteg, ami édes ízt ad a keserűnek, de bizony csak keserű az, s csak le kell nyelni azt.
Most azonban az apostol életről és halálról szólva, a legvégső módon, vagyis Istenhez, az élet forrásához való viszonyunk fényében beszél erről a kérdésről. A Római levél hetedik része egy fájdalmas kiáltással ér véget: „ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testétől?!” Azért kiált így az apostol, mert Isten világossága, a szabadítás jó híre egy csalhatatlan tükröt állít elé.  A csodálatos evangélium olyan önismeretre kényszeríti az apostolt, amiről azt kell mondanom,  hogy minden önismeret közül a legmélyebb és a legigazabb. Hallatlanul őszinte, tiszta és világos. Nincs benne semmiféle mellébeszélés, nincs benne semmiféle önfelmentés, nincs benne a dolgok ilyen vagy olyan típusú megmagyarázása. Nem tesz ki az apostol semmit az asztalra, mondvűn: rendben van, gond van velem, de tegyük csak a mérleg másik serpenyőbe ezt, vagy azt, meg amazt, s talán majd kiegyenlítődik a mérleg nyelve. Ugyanis miről beszél az apostol? A mindannyiunk életét meghatározó nagy dilemmáról.
Először is elmondja, hogy tiszta és világos a számára: amit Isten világa, Isten törvénye, Isten rendje az ember elé állít, az jó, mégpedig feltétlenül jó. Olyannyira jó, mondja az apostol, hogy gyönyörködik benne. Megrendítő ezt hallani, hiszen az ember a rendben, a törvényben, abban, ami elé van állítva, a hozzá szóló parancsban nem igazán szokott, nem is tud gyönyörködni. A törvény kényszert is jelent. A törvény megszabott utat jelent. Az isteni törvény megmondja, hogy ezt megteheted, ezt pedig nem teheted meg. Most mégis azt mondja az apostol: mindent összevetettem, mindent felmértem, mindenbe beleláttam, és, íme, az isteni életrend jó. Mi is lehetünk őszinték: ha nagy baj van a világgal, nagy baj van az emberekkel, nagy baj van az életben, nagy a zűrzavar, ha nem találunk fogást az élet dolgain, ha úgy érezzük, hogy egy olyan szekéren ülünk, melynek elszakadtak a fékjei és csak rohan lefelé a lejtőn föltartóztathatatlanul, s nincsen erő, mely megállítsa, vagy más kifejezéssel élve, ha kinézünk a gátra, és azt látjuk, hogy nincs olyan emberi erő, mely föltartóztassa az árvizet, és bizony át fog szakadni a gát, mindent elönt a víz, akkor bizony fölkiáltunk: de jó is ez az isteni törvény! S de jó lenne, ha az emberek tartanák magukat hozzá. A nagy gúnyolódó, aki abból űzött sportot, hogy mindent kigúnyolt, ami szent, tiszta, igaz, aki azzal szórakozott, hogy Istent minden nap a sárba rángatta, aki minden levele végére azt írta oda, hogy: tapossátok el a gyalázatost,  Voltaire, mert róla beszélek, aki azt jövendölte, hogy a Bibliát hamarost csak múzeumban fogják mutogatni, mikor szembesült az ember nyomorúságával, elveszettségével, így kiáltott föl: ha Isten nem volna, ki kellene találni! Mert egy pillanatra ő is megrendült, amikor belelátott, hogyan esik darabjaira a világ, hogyan hull szét az ember! Hogyan esek szét én! És te! Hol vannak hát azok az erők, szabályok, melyek az életet összetartják!? Elő velük!
Pál apostol azonban nem azt mondja: ha nem volna Isten, ki kellene találni, hanem azt mondja, hogy Istennek van egy életrendje, és ez a rend csodálatos,  gyönyörködöm benne! Azonban abban a pillanatban, amikor ezt kimondja, továbblép, és folytatja: de látok magamban egy másik törvényt is, egy akaratot, amely azt akarja, hogy ne akarjam cselekedni az Isten törvényét. Hiába gyönyörködöm az Isten törvényében, hiába mondom őszintén és igazán, hogy az jó. Hiába győzködök mást is, meg győzködöm önmagamat is, hogy ez az, ebben van az élet, ebben van a megtartatás, ebben van a jövő, ebben van a vigasztalás! Abban a pillanatban fölfedezek magamban egy másik akaratot, mely szintén az én akaratom, és azt akarja, hogy ne akarjam az isteni törvényt megcselekedni. Halálos kettősség ez, kedves testvéreim. Úgy elveszni, úgy semmire jutni, úgy tönkremenni, hogy közben tudom, hogy mi a jó, - ez a halálos kettősség. Ez az ember nagy drámája. Ma bármelyik könyvesboltba benyitunk, hosszú polcokon sorakoznak könyvek százai és ezrei s  oda van föléjük írva: ezotéria. Bármelyikbe belelapozunk, mindnek az a sugallata, hogy csak egy baj van itt az emberrel. Általában nincsen semmi baj az emberrel, csak egy baj van: nem tudod még, hogy mi a jó… de mi megmondjuk neked. Egy baj van, sugallják e könyvek, hogy az embernek kevés információja van… de mi megmondjuk neked. Virágzik itt-ott egy újfajta, nem is tudni, hogy vallásos, vagy szellemi mozgalom, szcientológiának hívják, s a nevében benne van, scientia, a tudás. Semmi egyébről nem szól ez a tanítás: Ha beteg vagy, megmutatjuk neked, hogyan gyógyíthatod meg önmagadat. Nyomorultul érzed magad? Kezedbe adjuk a boldog élethez való információt, az a kulcs.
De, kedves testvéreim, nem ez a baj. Nem a tudással van a baj. Hiszen a törvényt tudjuk. A rendet tudjuk. Az életutat is tudjuk. Ezt mondja az apostol: Felfedezek az én tagjaimban egy másik törvényt, egy másik akaratot, amelyik nem akarja azt, amiről tudsz, tehát hiába tudod. Van benned egy akarat, egy halálos akarat, amelyik nem akarja a jót. Ez az ember kettősségének halálos drámája. Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?! Mert ez az igazi elveszés: tudom a jót és nem tudom megtenni. Tudom az igazságot, és képtelen vagyok egy lépést tenni az irányába. Tudom, hogy mi az Isten boldogító életrendje, és nem tudok, mi több, nem is akarok beleállni. Ugye ismeritek, kedves testvéreim, ezt a nagy drámát?! Ugye ismeritek, belülről, mélyen, a szívetek legmélyén, hogy te magad is mondod és bólogatsz és meghagyod: hát persze, hát igen, ez az, hiszen Isten igazsága szerint kell élni! Aztán széttárod a karodat, és azt mondod: nem megy. Illetve, ha igazán őszinte vagy, nem is ezt mondod, hogy nem megy, hanem azt kell kimondanod, amit az apostol is kimond önmagára: nem akarom. Tudom, hogy jó, és nem akarom. Így elveszni, kedves testvéreim, ez a legborzasztóbb elveszés. Rosszabb ez, mint a görög mitológiákban az istenek által büntetésre ítélt Tantalosz kínja, kit azzal büntettek, hogy az álláig ért a víz, de soha nem ihatott belőle, karnyújtásnyira volt tőle az eledel, de soha el nem érte. Szoktuk is mondani, hogy tantaluszi kínokat áll ki valaki. De ott csak arról van szó, hogy akarja, ám külső körülmények miatt nem érheti el. Nyújtaná a kezét, de nem ragadhatja meg. Kortyolna, de hiába, a körülmények nem olyanok. Itt nem erről van szó. Nem akarod kinyújtani a kezedet. Nem akarsz kortyolni az Isten jóságából, pedig szinte belefulladsz. És nem is karnyújtásnyira van, hanem körülvesz, ahogy a zsoltárosban olvastuk, naponként megőriz, megújít és megtart.
Mutat azonban apostol egy másik törvényt is, ez pedig az Isten szent törvénye. „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint.” Ez a vigasztalás. Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. Ahogyan sokféle vigasztalás van, úgy van sokféle kárhoztatás is. Vannak, akik félnek ettől a szótól, mert belehallják a kárhozatot, beleértik a középkor által túlszínezett, rettentőre festett poklot, ahol forró üstökben ülnek a szenvedő emberek, s mindenféle szörnyű lények kínozzák őket örökkévaló kínzásokkal. De ha belegondolunk a kárhoztatás szóba, hogy csak magyarul mit jelent, s egyébként görögül is pontosan ezt jelenti, meghalljuk benne a “kár” szót. Kárhozott az, ami kárba ment, amit kárnak és szemétnek kell ítélni, az amit talán hosszú ideig őrizgettünk, hol pincében, hol padláson, hol sufniban, aztán végül elunjuk és lomtalanításkor kitesszük az utcára: menjen a szemétbe. Már nem kell, nem jó semmire, útban van, használhatatlan. Teher az életünkben. Aztán kárhoztat a bíró is, amikor elítél. Kimondja valaki fölött bizonyítékok alapján: bűnös, majd megállapítja a büntetést. Ez kárhoztatás. Mert kár volt, amit tett, kárt okozott, és kárral kell fizetnie. És sok alkalommal kárhoztatjuk önmagunkat is, kedves testvéreim. Nem csak oly módon, hogy ítéletet mondunk önmagunk fölött. Talán így a legkevésbé egyébként. Ez hiba volt, szoktuk mondani: melléfogtam, szánom-bánom, nagyon sajnálom. Nem ez az igazi önkárhoztatás, hanem az, amikor elkezdünk magyarázkodni. Az az igazi kárhoztatás. Szerettem volna, de nem sikerült. Igyekeztem, de valami megakadályozott benne. S ugyan mi? S ugyan miért nem? Az az igazi kárhoztatás, kedves testvéreim, amikor az ember szünet nélkül folytatja önmaga ellen a pert, úgy, ahogy az apostol megjegyzi itt a Római levél elején: a lelkiismerete hol fölmenti, hol vádolja. Milyen különös úr az a lelkiismeret. Mi azt szoktuk gondolni a lelkiismeretről, hogy az aztán kérlelhetetlen, ha megszólal, nincs mese! Ha megszólal, nincs menekvés az önítélet alól! De ne csaljátok meg magatokat! A lelkiismeret hol fölment, hol meg visszatér, és újra vádol. Milyen jogrend ez, milyen perrendtartás ez? Hisz akit egyszer fölmentettek valamely ügyben, vagy akire kimondták az ítéletet egy ügyben, azt ugyanabban az ügyben még egyszer ítélni nem lehet. Alapvető eljárás ez minden jogban. Nos, milyen bíró a te lelkiismereted? Ma fölment, holnap meg elővesz, és nem hagy nyugton. Holnapután megint fölment, de jövő héten újra elővesz. És végigkísér egész életeden, hol szép magyarázatokat gyárt neked, hol pedig a legrettenetesebb ítéleteket mondja ki fölötted. S nem úgy menekülsz meg tőle, hogy elalszik a lelkiismereted, mert az nem alszik, hanem legföljebb úgy, hogy te alszol el. De még akkor sem menekülhetsz, mert arra ébredsz, hogy a lelkiismereted az álmaidon keresztül is üzent neked. Nincsen immár kárhoztatásuk azoknak - mondja az apostol -, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint. Annak nincs kárhoztatása, akit Isten fölmentett. Annak nincs ítélete és elvetettése, akiről Isten kimondta ezt a kegyelmes ítéletet: bűnös, de nem bűnös. Elveszett, de megtartatott. Önmagában elveszített mindent, de én Krisztusban visszaadok neki mindent.
Ennek az első mozzanata, az, amit az apostol mond: nem test szerint, hanem lélek szerint járnak. Ez az isteni felmentés első lépése. Egy olyan életszerkezetbe kerül bele az ember – ez kiderül a felolvasott szakaszokból – amelyben nem azok a törvényszerűségek uralkodnak, melyekről eddig szóltam, ott nincs érvénye az önbecsapásnak és az önfelmentésnek, az önáltatásnak és az önkárhoztatásnak, ennek az örökösen lefelé szaladó spirálnak, melyből nem lehet följönni, - legfeljebb holtan már, ahogy az örvény kidobja fulladt foglyát. Itt már egy másik életrend kezd az emberen uralkodni, ezt nevezi így az apostol: nem test szerint, hanem lélek szerint. Egy mondatban aztán gyönyörűen ki is fejti, a tizedik verstől kezdődően: „Ha annak a lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az Ő ti bennetek lakozó lelke által. Ezért nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk.” Aki volt már adós, vagy aki most is adós, tökéletesen érti, miről beszél az apostol. Sokféleképpen lehet adósnak lenni. Még az iskolás gyerek is adósságba szokott keveredni olykor, s amikor hazajön és kéri a jövő heti zsebpénzét, a szülő már tudja, hogy valami kótya-vetye volt a szünetben, vagy éppen megtetszett neki a büfében valami, és nem volt rá pénze, kért hát a másiktól. Többnyire aztán kellő dorgálások közepette meg szokta kapni, amit kér. De a felnőtt világban  adósnak lenni, azt jelenti: csapdában vagyunk, foglyok vagyunk, vagy még egyszerűbben: nem vagyunk szabadok. Ma sokat hallunk arról, és azt hiszem, ebben az országban ezt nagyon sokan mindenféle vonatkozásban átélik, hogy a magyar meghatározó hányada kimondhatatlan nagy személyi adósságok között vergődik. Elmegy az egyszeri ember egy nagyáruházba, odalibben elé két kedves fiatalasszony, sugárzó mosollyal mondják, kérem, itt írja alá, s ma bármit vásárolhat itt. Hogyhát, azonnal? Miért ne? Aztán egy hónap múlva kopogtatnak. Aztán jön a végrehajtó. Vagy belefog egy család, házat kell építeni, telket kell venni, autóra van szükség, bármire, s nincs rá elég pénz. Jöjjön a kölcsön. Ugyan mindig odaírják kisbetűvel a szerződés aljára, amit senki nem olvas el: 28,6 THM. Ez azt jelenti, hogy ha valaki fölvesz százezer forintot, százhetvenezret fog visszafizetni. De felvesszük, mert kell a pénz, - és utána vergődünk. Ha van valami, a lelkiismerete mellett, ami mindhalálig gyötri az embert, úgy az az adóssága. Mi magyarok adós nép vagyunk. Anyagilag is, szellemileg is, és most már nyugodtan ki kell mondani, morálisan is. Adósa vagy a szomszédodnak igaz beszéddel, segítséggel. Adósa vagy a szüleidnek, mert már hónapok óta rájuk se nyitottad az ajtót. Adósa vagy a gyerekeidnek, mert annyi mindent elmulasztottál, amit megtehettél volna értük. Ám azt mondtad: ridegtartás! Nevelődjön csak úgy a gyerek, mint kint a mezőn a pipacs. Adósa vagy az unokádnak. Adósa vagy a testvérednek. Adósa vagy a másik embernek. Adósai vagyunk a határon túli magyaroknak. Adósai vagyunk a szegényeknek, a nélkülözőknek, a nincsteleneknek, adósok vagyunk az igazsággal, a becsülettel, a tisztességgel - és még mennyi mindennel - mindhalálig. Ez a halálod – mindhalálig!
Van-e erő, van-e gondolat, amely egy mozdulattal eltörli ezt, és azt mondja: szabad vagy! Igen, van! Isten az! Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik nem testben, hanem lélekben járnak! Nem vagytok többé adósai a testnek! Nincsen olyan törvénye, nincsen olyan kényszere a bűnnek, nincsen olyan törvénye és hatalma az Isten-ellenességnek és az Isten-nélküliségnek, amelyre az kellene mondanod: hiszen láncon rángat engem, orromba fűzte az aranykarikát a kísértés, és azóta csak húzkod és nem enged. Krisztusban szabad vagy. Lélek által. Ezért hát, akik így járnak, azoknak nincsen kárhoztatásuk. „Annak okáért atyámfiai nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk, mert ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit lélekben megöldöklitek, éltek, mert akiket Isten lelke vezérel, azok az Istennek fiai.” Az apostol nagyon egyszerűen és világosan arról beszél, hogy amíg a régi önmagad akarsz maradni, mert az neked jó, mert az neked kedves, mert azt megszoktad, addig adós vagy és kárhozott vagy. Mások által, Isten törvénye által, önmagad által, lelkiismereted által kárhoztatott vagy. De mit mond az apostol? Akiket Isten lelke vezérel, azok az Istennek fiai. Ez változást jelöl. Radikális és döntő változás ez. Ha csak a magad elrontott, természetes életkörében forogsz, akkor csak ezt mondhatja az ige: sötétség gyermeke. Vagy: veszendőség gyermeke. Vagy: kárhozat fiai. Oda tartozol, az a családod. Az a véred. Az az életed. Az az élettörvényed. Akiket azonban Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Egy másik életre születtek. Egy másik világlátás van bennük. Egy más törvényszerűség uralkodik rajtuk.
És innentől kezdve, kedves testvéreim, megfordul minden. Eddig volt egy szörnyű dilemma, hogy láttam az Isten csodálatos törvényét, láttam az utat, amin végig kellene mennem, és láttam az út végén a csodálatos célt, láttam a szabadságot, láttam a boldogságot és az örömet is - de volt bennem egy törvény, amelyik ezt megölte. Volt bennem egy törvény, amelyik azt akarta, hogy egy lépést se tegyek abba az irányba. Volt bennem egy törvény, ami minden igazat elrontott. Most pedig, mondja az apostol a tizenharmadik versben: „ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit lélekkel megöldöklitek, éltek.” Megfordul a rend. Most a lélek az, amelyik megöli benned a régi embert. A lélek az, amelyik nem engedi, és nem akarja benned, hogy a veszendő uralkodjon rajtad. A lélek nem akarja, hogy „csak úgy” élj, nem akarja, hogy irgalmatlan ember légy. Nem akarja, hogy ne ismerd az igazságot. Nem akarja azt, hogy ne szeress.
Nemrégiben beszélgettem egy családfővel, népes gyereksereget nevel feleségével tisztességben, becsületben, de a család más ága-bogával konfliktusai vannak. Valami örökségen vitatkoznak, magyar szokás szerint. Talán vannak családok, akik a török hódoltság óta vitatkoznak családi örökségen. Ahogy beszélgettünk erről a pereskedésről, valahogy kiszaladt belőle: tiszteletes úr, látom én, hogy ez nincs így jól, és meg is teszek mindent, tartjuk a kapcsolatot, igyekszünk, összejön a család, csak egyet nem tudok: nem tudom őket szeretni. Nem tudom őket szeretni. Most az apostol igéje értelmében radikálisan így kell kérdeznem: nem tudod, vagy nem akarod? Bizony, sokszor kiderül, tudnám én! Mert az ilyen egyszerű: megölelni, köszönteni, csókot adni neki, megtenni mindazt, ami a testvériességhez tartozik, ezek nem nagy dolgok. Meg tudnád tenni, de nem akarod, és mivel nem akarod, ürügyeket keresel: ezért meg ezért, meg ezért nem lehet, nem tudom. Itt megfordul a logika, kedves testvéreim: akiket Isten lelke vezérel, azoknak nincs többé érvük arra, hogy miért nem szeretnek. Akiket Isten lelke vezérel, azoknak nincs többé indokuk arra, hogy miért nem gyakorolják az irgalmasságot. Akiket Isten lelke vezérel, azoktól Isten elvett minden alibit, - ami azt jelenti szó szerint, hogy: máshol-lét. Nem lehetsz már máshol, csak Istenben. Nem mondhatod: Uram, nem tudtam jót tenni, mert máshol voltam. Nem tudtam szeretni, mert nem érkeztem oda. Nem tudtam megtenni ezt meg azt,  mert nem volt rá érkezésem. Nem mondhatod, mert Őbenne vagy. Nincs alibid. Csak ubiqui-d van, csak ottlét-ed van, Isten Szentlelkében és Isten erejében.
Látjátok, kedves testvéreim, Isten nem úgy vigasztal bennünket, ahogy mi szoktuk magunkat: minden rendben van, minden jól van, nyugodj meg, lesz ez majd másképp, látjuk az alagút végén a fényt, jutunk majd egyről kettőre, ültettem egy diófát, hagytam magam után valamit, holnapután újra találkozunk. Ha Isten vigasztal, Ő meg is változtat. Nincsen immár kárhoztatásuk azoknak, akik a Lélekben vannak, akik a Lélek szerint járnak, akik a Lélek szerint születtek újjá, mert akiket Isten Lelke vezérel, azok az Istennek fiai.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A Római levelet olvastuk immár hetek óta, s valóban elmondhatjuk, hogy az üdvösség titkába tekinthettünk bele. Az apostol egy ismeretlenül ismerős gyülekezet számára fogalmazza meg hitvallását, s ezért mindarról szól, amit apostoli szolgálatában során döntőnek tart, s ez a keresztyén élet számára is döntő. Ami pedig döntő a keresztyén élet számára: az Istennek és embernek a dolga. Így a levelet végigolvasván nyugodtan mondhatjuk: ami a hitünkre, Istennel való kapcsolatunkra, üdvösségünkre, életünkre és eljövendő életünkre nézve fontos, azt megtalálhattuk a Római levélben. Sőt, talán az előző fejezetekre élénkebben emlékezvén, azt is elmondhatjuk, hogy a mindennapos dolgainkra nézve is fontos tanácsokat, sőt utasításokat ad az apostol. Még a ma olvasott 15. fejezet is egy ilyen utasítással kezdődik, azt mondja ugyanis, hogy mi erősek hordozni tartozunk az erőtlenek erőtlenségét, hogy ne magunknak kedveskedjünk. Ez bizony a mindennapokra vonatkozó tanács.
Mindezt ezért mondtam el, mert a 15. rész végén az apostol még a személyes dolgait is előveszi. Három nagy témát említ. Először az útitervéről beszél, s elmondja a rómaiaknak, hogy szeretne egészen Hispániáig eljutni, ez a végső célja. Az antik világ szerint Hispánia egyik tengerpartra néző kiszögellése volt a világ vége, aki odáig eljutott, az ténylegesen eljutott a világ végére. Nos, az apostol szeretne a világ végéig eljutni, s útközben Rómába betérni. Arra kéri hát a római gyülekezet, hogy ezért hordozzák őt imádságban. Nagyszerű bizodalom fogalmazódik meg ebben: igen gyakran úgy vagyunk, hogy még hozzátartozóinkat is nehezen kérjük meg, hogy imádkozzanak értünk, nemhogy ismeretleneket. Az apostol mégis ezt teszi, van hozzá bátorsága. Másodszor arról is beszámol a római gyülekezetnek, hogy mi lett a végeredménye annak a gyűjtő munkának, amit a jeruzsálemi szegényekért végzett Kis-Ázsiában és Macedóniában. Feltehető, hogy Rómából is érkeztek adományok, és ő becsületbeli kötelességnek tartja, hogy a római testvéreket is tájékoztassa. Harmadszor pedig egy mondatban így kéri a rómaiakat: „kérlek titeket, atyámfiai a lélek szerelmére, tusakodjatok imádkozásokban énérettem Isten előtt, hogy szabaduljak meg azoktól, akik engedetlenek Júdeában, hogy az én Jeruzsálemben való szolgálatom legyen kedves a szentek előtt.” S aztán azt mondja kívánja: a reménység istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben.
Igen különös szó ez: hívésben. Különös, mert mi reformátusok a hitről többnyire fogalmi értelemben szoktunk beszélni: hit által üdvözölünk, hit által tartatunk meg, egyedül hit által – mondjuk e kifejezéseket gyakran. Bizony sokszor elmondjuk ezeket,  s ha aztán megkérdik, mi az a hit, mi egy fogalomról kezdünk el beszélni: a hit Isten ajándéka, a hit az, amit a Szentlélek Isten gerjeszt a mi szívünkben, a hit bizonyosság, a hit erős meggyőződés, a hit bizalom, és így tovább. Ám amikor azt olvassuk itt, hogy a „hívésben”, akkor igei szerkezetet hallunk, magyarán: valamiféle cselekvésről van szó. Ha szó szerint fordítjuk, azt kéri az apostol, hogy a reménység istene töltsön be benneteket örömmel és békességgel abban, ahogy és amikor és aközben, hogy hisztek. Cselekvésről van tehát szó, és a mi fegyelmezett protestáns hittudatunk rögvest visszahőköl: de kérem, mi nem cselekedetek által üdvözölünk, nem cselekvés által üdvözölünk. Talán a hitről is ezért beszélünk szívesebben fogalomként, tárgyias értelemben. Mégis, mi az, hogy hinni? Mit kell csinálni annak, aki hisz? Milyen cselekvést tartalmaz ez? Valahová el kell mennem, valamit meg kell tennem, valamit nem szabad megtennem, valamilyen gyakorlatot kell végeznem? S lám, máris úgy vagyunk, mint ezzel a nyári forrósággal, hogy tudjuk, hogy nyáron meleg van, csak ne most legyen az! Jó a meleg, mert sokkal többet elvégezhetünk napsütéses időben, csak nem ebben harminchét fokos melegben. Így vagyunk a hivéssel is: sok szépet el tudunk mondani a hitről, de attól a kérdéstől, hogy mit jelent hinni, mit csinál a hívő ember akkor, amikor hisz, bizony nagyon-nagy zavarba jövünk. Az apostol azonban nem röstell erre is kitérni.
Különös aktualitása is van ennek ma. Ha száz vagy kétszáz, vagy ötszáz évvel ezelőtt azt mondták, hogy hinni, vagy hívés, a korabeli ember számára számtalan magától értetődő dolog jött elő. A hívő ember például tudta azt, hogy aki hisz: imádkozik. Hinni azt jelenti: rendszeresen imádkozni! A hívő ember tudta, hogy olvassa az Isten igéjét, a Bibliát és így keresi Istennek az ő személyére vonatkozó akaratát. A hívő ember tudta, hogy templomba jár, úrvacsorázik, a gyermekét isteni igazságban neveli. Sok mindent tudott, és tette is. A mai világban azonban a hívés szinte pontszerű cselekményekre szűkül le. Az életünk annyi mindennel telt meg, annyi mindennel foglaljuk el magunkat, annyi mindent csinálunk, s még inkább, annyi minden történik velünk, hogy teljesen össze vagyunk zavarodva. Most az apostol bemenetet ad, amikor azt mondja, hogy a reménység Istene töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben. Azt kéri, hogy amikor hisztek, döntéseket, hogy rábízzátok-e magatokat Isten vezetésére, azt kívánom, hogy Isten lelke örömet és békességet adjon nektek. Ez azt jelenti, mindent meghatározó módon, hogy Isten Szentlelke, Isten Lelkének ereje a hívő ember életébe örömöt és békességet akar teremni.
Ez az a két valósága az életünknek kedves testvérek, melyről tudjuk – hiszen megtapasztaltuk, átéltük ezer alkalommal is – , hogy ezeket nem tudjuk megcsinálni. Sokszor átéltük már, hogy megrendeztük egy alkalmat, egy eseményt, melyről reméltük: örömöt vált ki másokból is – s nem úgy lett. Születésnap, névnap, köszöntő, találkozás, jubileum – mi mindent úgy rendeztünk, hogy legyen benne igazi öröm, és valahol elromlik a dolog. Pedig minden el volt készítve. S elég egy megjegyzés, egy rossz mozdulat, egy félresikeredett mozzanat, és máris besavanyodik, tönkremegy az egész, és nem az lett, amire számítottuk. Röviden tehát, jól tudjuk az öröm nem megrendezhető. Az igazi örömet ajándékként kapjuk.
Még inkább így van ez a békességgel. Hadd mondjak erre nézve egy szorító, mindennapos példát. Egyik istentiszteletünk után, a templomajtóban kézfogáskor egyik testvérünk jelezte, hogy feltétlenül szeretne velem beszélni. Azt gondoltam, hogy valami fontos családi eseményről akar szólni, kértem hát várja meg, míg mindenki elmegy, s leülhetünk beszélgetni. Mikor beszélgetni kezdtünk, felháborodva a szememre hányta, hogy ilyen haszontalan frátert, mint én, még életében nem látott. Ő ma eljött a templomba, s lám most föl van dúlva a lelke. Mondtam neki, hogy nem értem a dolgot.  Mire közölte, hogy ő azért jött a templomba, mert itt szokott békességet kapni. De most én egy olyan igéről prédikáltam és úgy prédikáltam erről az igéről, hogy tele lett nyugtalansággal.  És ez borzasztó. Vegyem tudomásul – közölte, és én tudomásul is vettem –, ő azért jár templomba, hogy ő itt békességet kapjon. Legalább egyszer egy héten egy órára egy kicsit megnyugodjon! Elmenekülhet az otthoni zűrzavarokból, a kavargásból, a nehéz helyzetekből. S lám, már itt sem kapja ezt meg. Azt mondtam neki, hogy én ezt tudomásul veszem, de arra kérem, tanácsoljon meg engem, mert bizony a Biblia tele van nyugtalanító igékkel. Minden oldalán, minden versben nyugtalanító ige van. Isten késztetni akar bennünket, megérint és fölkavar, felébreszt bennünk valamit. Adjon hát nekem egy olyan Bibliát, amelyik így kezdődik: „Békesség nektek” és úgy fejeződik be: „Békesség nektek” és közte sem áll más, s akkor én attól kezdve erről fogok prédikálni. Értette ő is a megjegyzésem, s volt is hozzá humora, meg tudtunk békélni. De valóban, kedves testvéreim, a békességgel is úgy vagyunk, hogy ezt megrendezni nem lehet. Mit mond a politikai bölcsesség? Ha békét akarsz, készülj a háborúra. És jönnek is a hírek, egyik ország megtámadja a másikat, és azt mondja, csak azért, mert békességet akarunk magunknak. De nemcsak a politikában van így ez, kedves testvérek. Ha békességet akarsz, verd orrba a másikat. Ha békességet akarsz, neked előbb kell előkapni a stukkert és lelőni a másikat, mintha a western-filmek párbajaihoz hasonló lenne az élet. Ha békességet akarsz, mutass erőt. Ha békeséget akarsz, akkor…. és így tovább. Bizony úgy van ez, mint az örömmel is, az igazi békesség ajándék.
Azt mondja tehát az apostol: azért könyörgök, kedves római gyülekezet, hogy a reménység lelke töltsön be benneteket, miközben hisztek: örömmel és békességgel. Hinni azt jelenti, hogy az ember újra meg újra szüntelenül megnyitja magát Istennek, megnyitja magát ez előtt az ajándékozó szeretete előtt. Hinni azt jelenti, hogy fölnyitom magamat, és késszé teszem magamat arra, hogy Isten örömmel és békességgel ajándékozzon meg. Hinni azt jelenti, hogy tudom – és ez a tudom most sokkal többet jelent, mint valaminek a tudomásul vételét, mert gyakorlom is magamat benne –, hogy arra felé kell fordulnom, arra felé kell fordítani a figyelmemet, az érdeklődésemet, a meghatározottságomat, amerről – tudniillik Isten felől – megérkezik az életembe.
Azt is el kell még mondanom, hogy a Bibliában igen sokszor olvasunk birtokos jelzős szerkezeteket Istennel kapcsolatban. – A seregek Istene – énekeljük is: „Oh, seregeknek istene”. A szeretet Istene. A békesség Istene. A kegyelem Istene. Most pedig azt mondja az apostol: a reménység Istene. Ez nem azt jelenti, hogy a reménység birtokolja Istent, nem azt jelenti, hogy volna egy olyan isteni tulajdonság, egy kis szeletke Istenben, amit reménységnek nevezünk, hanem azt jelenti, hogy ha valami reménység igazán reménység lehet, az Istennél van, ott található meg. Isten a birtokosa, a tulajdonosa ennek a reménységnek. Tehát a kifejezés pontosan a fordítottját jelenti, mint ahogy hangzik. Azt halljuk, hogy a reménység Istene, valójában arról beszél az apostol, hogy az az Isten áldjon meg benneteket örömmel és békességgel, akiben megtalálod a reménységet, akinél ott van a reménység.
Miért fontos ez? Azért fontos ez, kedves testvérek, mert – visszatérve az apostol személyes kéréseire – Pál is a saját helyzetéből érti meg, a saját helyzetére nézve kéri ennek a bekövetkeztét. Hogyan? Az apostol először is hordoz egy emberi reménységet. Szeretne Hispániába eljutni. Szeretne minél több helyre, minél több emberhez eljutni a jó hírrel, szeretné ezt a szép pályát végigfutni. Akkor érezné teljesnek a küldetését, ha ezt megtehetné. Ez a reménysége. Emberi reménység. Egy cél, egy ambíció, egy vágy – s bízik abban, hogy ezt meg tudja tenni. Mégis tudja, hogy ha Isten nem vezeti, Isten nem áldja meg, Isten nem készíti számára az utat, akkor mindez puszta emberi kalkuláció marad. Igaz, reális a kalkuláció. A Római Birodalom korabeli viszonyai között egy-két esztendő alatt még olyan egzisztenciális adottságokkal is, mint az apostolé, megtehető volt ez az út. Fölkérezkedik majd egy hajóra a nyári hajózási szezonban, átjön Kis-Ázsiából – mondjuk - az Adriai-tengerig, onnan eljut Itáliába, Itáliából elmegy Frankföldre, onnan Hispániába, gyalogol egy kicsit, egy-két esztendő – és ott van a végcélnál. Ez bizony reális emberi kalkulus. S mégsem azt mondja az apostol, hogy kedves római testvérek, készítsétek nekem a szállóhelyet, mert emberi reménység szerint hamarosan megérkezem! Hanem az egészre nézve imádságot kér, mert az egészre nézve tudja, hogy Isten áldása és kegyelme nélkül kilátástalan és hiábavaló a vállalkozás. Ő nem a maga erejéből, hanem Isten kegyelmétől vezéreltetve akar a célig eljutni.
Továbbá, testvéreim, amikor az apostol beszámol arról a gyűjtő-körútról, melyet Kis-Ázsiában és Macedóniában tett meg a szűkölő, éhínségben levő jeruzsálemi testvérek javára,  szintén elmondhatná, hogy kedves római testvérek, vegyetek rólam példát, így kell a dolgokat menedzselni, megszervezni, így kell mozgósítani, a szálakat egy kézbe fogni, látjátok, az én nagy szervező és gyűjtő munkám folytán mennyi jutott a szegényeknek és a szűkölködőknek. S mellesleg, köszönöm készségeteket. De emlékezzünk a második korinthusi levélre. ahol elmondja: úgy ment el gyűjteni, hogy emberileg szólva semmiféle reménye és esélye nem volt, hogy a kisázsiai keresztyének szíve megnyílik. Azt írja ott: tudom, hogy Krisztus nyitotta meg a szíveiteket, tudom, hogy az Ő lelke késztetett benneteket könyörületre és jóindulatra. És tudom, hogy amikor adtatok, nem a magatokéból adtatok, hanem magatokat adtátok. Valakitől valamit kérni, s bízni abban, hogy ad is, nos,  ez emberi kalkuláció. És jogos kalkuláció: bárkitől bármikor kérhetek valamit. Te is kérhetsz bárkitől, bármikor. S feltehetően ad a magáéból. De őt magát elkérni? – erre ekkor sem volt joga senkinek és ma sincs joga senkinek. S mégis azt mondja az apostol: Isten lelke által ti önmagatokat adtátok.
És végül áll, az apostol buzgó fohásza: szabaduljak meg azoktól, akik engedetlenek Júdeában és Jeruzsálemben, hogy a szolgálatom kedves lehessen a szentek előtt. Arra utal az apostol, hogy két tűz között van. Egyrészt folyamatosan támadják azok, akik a régi törvényhiten vannak, másrészt az apostoltársai közti tekintélye is folyamatosan kockán forog. Nagyon könnyű lenne bárkinek igazán hűségesen eljárni, ha csak ellenfél támadná őt, csak ellenfele kérdőjelezné meg tekintélyét. De Pálét a sajátjai is megkérdőjelezik. Megint a Korinthusi levélre utalok, amikor az apostol fölkiált: Én nem vagyok apostol? A keresztyének mondják: jó nekünk az, amit Péter mond, amit Jakab mond, amit János mond – de ki ez a Pál? Imádkozzatok értem, kéri most a római keresztyéneke, hogy szabaduljak meg azoktól, akik engedetlenek. Nincs az apostolnak semmiféle esélye, hogy – emberileg szólva –  elrendezze ezt az ügye. Értjük hát, hogy amikor azt írja a rómaiaknak: „azt kívánom, hogy a reménység istene töltsön be titeket minden örömmel és minden békességgel a hívésben”,  akkor a saját kéréséről, a saját magára vonatkozó kéréséről és a saját tapasztalatáról is beszél. Mert a hitnek éppen ez az egyik nagy titka, hogy a hívésben öröm és békesség lakozik. Abban ajándékba kapja az ember azt, amiért emberi módon folyamatosan kalkulál és harcol. Nem tartjuk egészséges embernek, aki békétlenséget és keserűséget sugároz magából. Kifejezetten viszolyogtató, ha valaki elrontja az örömöt, és keserűséget csinál belőle. Az ilyeneket kerülni szoktuk. De azt is tudjuk, hogy a magunk erejéből ezt a kettőt megteremteni nem tudjuk. Kérni viszont tudjuk. Ez is a hit aktusa. A hívés, a történő hívés egyik döntő mozzanata az, hogy az ember kéri ezt, mégpedig úgy, ahogy az apostol kéri magára a római gyülekezetre. Kéri, hogy a reménység Istene a Szentlélek ereje által adjon bőséget a Római gyülekezetnek, hogy az erősek hordozhassák az erőtlenek erőtlenségeit. Milyen érdekes, hogy ebben a fejtegetésben megmutatja az erő titkát is. A keresztyén ember életében az isteni erők forrásai ott fakadnak föl, ahol az örömnek és a békességnek a forrásai vannak. A keresztyén emberben akkor fakad föl az erő,  ha belátja, hogy a legszükségesebbek, melyen egész életünk forog, nem állnak a rendelkezésünkre. Ezeket ajándékba kaphatjuk Istentől. Így mondja az apostol egy másik helyen: akkor vagyok erős, amikor erőtlen. Úgy végeztetik el bennem Istennek ereje, hogy Isten hatalmának kiszolgáltatom magamat a magam erőtlenségében.
Kedves testvéreim! Egy nyughatatlan, örömtelen és békétlen világban élünk, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy sok-sok nyugtalanságot, örömtelenséget és békétlenséget hordozunk magunkban mi is. Nem az a hit, nem az a hívőség, nem az a keresztyénség, hogy egy szép álarcot fölteszünk magunkra, és bár belül sír a szívünk, az álarc kívül csupa mosoly, vagy ugyan a lélekben dúlnak a harcok, kívül viszont békességet rendezünk. Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy nyugtalanító helyzetekben, tervekben, reménykedésekben, munkánkban, egész életünkben kérjük, hívjuk és várjuk a reménység Istenét, mert Ő tud bennünket betölteni minden örömmel és békességgel Szent Lelke hatalma által.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jézus Krisztus ígéretét olvastam fel az Apostolok cselekedeteiből, melyet  mennybemenetelekor adott a tanítványoknak, akik kétségbeeséssel kérdezték tőle: nem most jön el az ország, amit megígért. Jézus azt kéri tőlü: menjetek vissza Jeruzsálembe, várják meg az Atya ígéretét, majd hozzáteszi: s minekutána eljő reátok a Szentlélek, vesztek erőt... Erőt vehetünk, kedves testvérek, ha Isten Szentlelke kiárad ránk. Azonban máris el kell mondanom, hogy ez az erő, Isten Szentlelkének ereje nem valami erőtöbblet, nem valami kiegészítés, amit meglévő készségeinkhez megkapunk, egy kis többlet, ráadás, az a kevés plusz, ami által célba érhetünk, ami által elvégezhetjük azt, ami ránk van bízva, ami által a dolgok mégiscsak biztos révbe érnek. Jézus nem erről szól, hanem valami egészen másról. Hogy jól értsük, milyen erőről beszél Jézus, milyen ajándék a Lélek ajándéka, néhány fontos tényezőt figyelembe kell vennünk. A régi Izraelben pünkösd ünnepe a húsvétot követő ötvenedik nap kettős ünnep volt –mi ezen a napon, ma vagyunk együtt, s magasztaljuk és dicsőítjük Istenünket. Az első időkben aratási ünnep volt a pünkösd, a korai aratást ünnepelték ekkor a régi Izraelben, hálát adtak Isten kegyelméért. Az aratás, kedves testvéreim, nem csak valóságosan, hanem szimbolikusan is kifejez valamit, és ezért a régi Izraelben ez az aratási ünnep nemcsak magát az aratásért, a gabona betakarításáért való hálát jelentette, hanem valami mást is: általában az egybegyűjtetést. Különösen azokban az időszakokban volt ez így, amikor Isten népe szétszóródott, elveszítette önállóságát, függetlenségét, és a világ minden tájára szétsodródtak, szétszóródtak. Így olvassuk a pünkösd történetében: „és voltak ott Jeruzsálemben istenfélő atyafiak, akik a föld minden nemzete között éltek”, tehát mindenhonnan a világról, s csodálkozva hallották, hogy Jézus tanítványai az ő nyelvükön hirdetik Isten nagyságos dolgait. Ez azt jelentette, hogy aki Hispániából jött, azon a nyelven értette, aki a szittya birodalomból jött, az pedig azon a nyelven értette, aki Egyiptomból jött, azon a nyelven, aki Rómából, azon a nyelven értette a pünkösdi prédikációt, melyen távoli otthonában beszélt.
Pünkösd az egybegyűjtetés ünnepe. A különös egybeesés folytán nekünk magyaroknak ezen a napon nem kell sokat magyarázni, tudjuk mi is, mit jelent szétszórtnak lenni. Tudjuk mi is, mit jelent évtizedeken keresztül arra várakozni, hogy egybegyűjtessünk. Mi is tudjuk, mit jelent, ha a családunkból, a rokonságunkból, a baráti körünkből elszóródik valaki, testvér, barát, ismerős a világba, a világ távoli tájaira is. És tudjuk, hogy milyen lehetetlen - emberileg szólva - az egybegyűjtés. Milyen kilátástalan. Mennyire nincs ahhoz sem okosságunk, sem erőnk, sem képességünk. A régi Izraelben a pünkösdöt mindig mint a remény ünnepét ünnepelték meg. Mindig úgy tartották meg az ünnepet, mint amelyre várták, remélték, hogy Isten megsegítő Lelke kiárad, és egybegyűjtetik a szétszóratott nép.
Másodszor, pünkösd a törvényadás ünnepe is volt. Arra emlékeztek, hogy Isten a pusztai vándorlás során törvényt adott Mózesnek. Hagyomány is volt hosszú-hosszú évszázadokon keresztül pünkösd napján előhozni, és újra fölolvasni a törvény tábláit. A törvény megismételt közlésével vagy fölolvasásával néhány dolog mindig egészen egyértelművé vált. Lehetett így is nevezni a régi pünkösdöt: a törvény napja. Egyrészt a törvény fölolvasásával mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mi a jó. Egészen bizonyos vagyok benne, hogyha egy olyan világban élnénk, – sajnos nem ilyenben élünk – melyben újra meg újra hallhatnánk, hogy mi a törvény, mi az élet alapvető rendje, akkor nem olyan lenne a magyar közoktatás, mint amilyen mostanában. Bizony, ha valakinek nincsen szerencséje – vagy mondjam ironikusan, ha valakinek szerencséje van–, el tud tölteni úgy nyolc vagy akár tizenkét esztendőt is közoktatási intézményekben, hogy erkölcsi kérdésekről egyetlen-egy szót sem hall. Néha itt-ott egyházi iskolába látogatok, s az iskola bejáratánál van függesztve a tízparancsolat. A tízparancsolatban van megfogalmazva, abban van kimondva, hogy mi a jó. Ez egyértelmű és világos. A különös az, hogy ebben tulajdonképpen közmegegyezés van hívő és hitetlen között is, - bárhova fordulunk, s kezdünk beszélgetést erről a kérdésről, vagyis a tízparancsolatról, azt egyetemesen mindenki elismeri. Akkor lenne normális, kiegyensúlyozott, békés a világunk, ha egyetemesen érvényes is lenne. Azonban ehhez rögtön azt is hozzá kell tennünk, hogy miközben a törvény megmutatja és megmondja, hogy mi a jó, miközben irányít és utasít bennünket, hogy miszerint kell élnünk, a megcselekvéshez nem ad erőt. Pál apostol a római levélben világosan kifejti, hogy miközben Isten törvénye eligazít bennünket az élet döntő kérdéseiben, a megcselekvésükhöz nem ad erőt. A törvény csak annyit mond: tedd! S én máris tudom és látom, hogy meg kell tennem, érzem és bizonyos vagyok benne, hogy az a jó és arra kell rátennem az életemet. Így mondja az apostol is: gyönyörködöm benne a belső emberem szerint. Ám hozzáteszi: nem találom magamban azt az erőt, mely képessé tesz engem ennek megcselekvésére. Sokszor mentegetjük magunkat azzal, hogy nem baj, ha nincs is erre erőnk, Isten úgyis csak a szándékot nézi, Isten csak a szív indulatát nézi, Isten csak a készséget nézi. De nem így van ez, s bizony nagy baj és nagy szomorúság, nagy dráma, mi több tragédia, hogy miközben tudjuk, hogy mi a jó, nincs erőnk a jó elvégzéséhez. Nos, pünkösd napján erre az isteni erőre való várakozás is ott volt mindig, mert miközben hallották és értették, hogy mi az Isten akarata, mi a jó, mit kell tenni, aközben remélték és várták, hogy az Isten ereje is megérkezik. Jézus ezt mondja a tanítványoknak: minekutána pedig eljő reátok a Szentlélek, vesztek erőt.
Mind a két vonatkozásban igaz ez, kedves testvéreim. Igaz ez az új életkezdet lehetősége szempontjából, Isten Szentlelke pünkösd napján kiáradván, a tanítványokat betöltve, őket Krisztus tanúivá téve arra készteti a bizonyságtevőket, hogy Jézus evangéliumát hirdessék. Így mondja a Lukács evangélista az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben: miután zúgó szélnek zendülése töltötte meg a házat, kiléptek a tanítványok az elzártságból, és hirdetni kezdték Isten nagyságos dolgait, az evangéliumot. Nagyon egyszerűen szólva, egy új törvényt kezdettek hirdetni, egy új parancsolatot, amiről János evangélista a levelében azt mondja: fiacskáim új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek! Az új törvény, amelyről kiderül, hogy az a régi törvény, hogy ez az örök törvény, csak azért új, mert most már Isten Lelkéből erő is van hozzá, ez a szeretet parancsolata, a szeretet törvénye. Kedves testvéreim, amikor pünkösdöt ünnepeljük, és magasztaljuk Istent az ő hűségéért, és könyörgünk is Szentlelke kiáradásáért, jó azt nekünk tudni, ezért kérjük Isten Szentlelkét, ezért az erőért könyörgünk. Ez az erő Isten ereje és Isten hatalma. És ezt az erőt Isten Szentlelke közli velünk.
A Szentlélekről sok mindent gondolunk, és sok mindent tanítunk, de sokszor Isten Lelkét valamiféle intellektuális erőnek gondoljuk el. A Lélek az, ami megvilágosítja az embert, a Lélek az, ami eligazítja az embert, a Lélek az, ami esetleg megvigasztalja az embert, letörli a könnyeit. De olyan egyértelmű és világos pünkösd napján: a tanítványok kilépnek félelmeikből, elzárkózottságukból, nyugodtan hozzátehetem, a mondanivalótlanságukból, - és a szeretet evangéliumát kezdik hirdetni. Ma is ez a kérdés. A mai keresztyénség meglehetős elzárkózottságban él. Sokszor észreveszem, hogy amikor keresztyénként nyilatkozunk, bocsátkozunk vitába, mutatkozunk be, az első szavunk a magyarázkodás. Megpróbáljuk megmagyarázni az embereknek, hogy miért vagyunk keresztyének, miért vagyunk még azok. Vagy konfirmáció napján mondhatnánk: miért lettünk azok. Miért nem hagyjuk még oda ezt az egész ósdi, elavult, hitelét vesztett dolgot? Miért nem belül, zárkózottan éljük meg a keresztyénségünket? Mindebben az is benne van, kedves testvérek, hogy elvesztettük a mondanivalónkat. Mert akinek van mondanivalója, az akarva-akaratlanul, kérve-kéretlenül, buzdítás nélkül, tiltás ellenére, mondani fogja azt. Milyen megdöbbentő, hogy a keresztyénség igazi, eredeti és mindenkori üzenete a szeretet evangéliuma. S milyen megdöbbentő az erőtlenségünk, a restségünk, a mondanivalótlanságunk. Ha mi nem mondjuk a szeretet evangéliumát, ha mi nem hirdetjük Isten nagyságos dolgait, Krisztus szabadító váltság-művét, nem fogja senki mondani. Dosztojevszkij, a nagy orosz író mondja: a keresztyénség olyan, mint a meggyújtott mécses a ház közepén, s ha azt onnan kiveszik, sötétség támad. Lesztek nekem tanúim, mondja Jézus, minekutána a Szentlélek eljő reátok és vesztek erőt. Igen, kedves testvéreim, az embervilág egyik különös paradoxonja és titka, hogy a legnyilvánvalóbb, a leginkább magától értető dolgokat, a szeretetet, a szeretet evangéliumát kell többszörös erővel, sokszoros bátorsággal hirdetni.
És igaz a pünkösd történetében az is, hogy ez az egybegyűjtés nagy ünnepe. Ezt megélték a régi izraeliek is abban, hogy pünkösdkor megérkeztek Jeruzsálembe a zarándokok a szélrózsa minden irányából. Időről időre lehet a mai világban is ilyen nagy összesereglést tartani. Nem magyar példát mondok, mert talán megvádolnak azzal, hogy magyarkodok ezen a szomorú trianoni emléknapon. Mondok svájci példát. Tízegynéhány évvel ezelőtt ünnepelte Svájc fennállásának 700 éves évfordulóját. Éppen Svájcban jártam, az egész ország tele volt plakátolva németül, franciául, olaszul, a svájci hivatalos nyelveken: svájciak, gyertek haza! Kevesen tudjuk, hogy a világ leggazdagabb országának tartott Svájcból 100-150 évvel ezelőtt óriási tömegek vándoroltak ki és szóródtak szét a világban.
Igen, lehet ilyen napokat tartani, amikor a szétszórtak egybegyülekeznek. Aza régi pünkösd ilyen nap volt, egybegyülekeztek mindenhonnan, az egész római birodalomból. Ott voltak Jeruzsálemben, s várták a törvény kihirdetését, várták Isten Lelkének megérkezését, várták a nagy egybegyűjtetést. Milyen különös, ami ott pünkösdkor történik! Isten az ő egybegyűjtő munkáját pünkösd napján elkezdi. De nem azzal kezdi, hogy mindenki megérkezik Jeruzsálembe és ott marad, hanem azzal, hogy elküldi a tanítványokat szerte a világba, ahogyan maga Jézus is mondja: az aratnivaló sok, a munkás kevés, kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába. Lesztek nekem tanúim, mondja Jézus, Jeruzsálemben, Judeában, Samáriában, és egészen a Föld végső határáig. S azok a tanítványok, akik most kilépnek a zártságukból, rövid időn belül a világ minden tájára elmennek, és hirdetik a Krisztus evangéliumát. Mert az az ország,  melynek az egybegyűjtetése megkezdődik, új ország. Ez az ország nem földi birodalom, ez az ország nem földrajzi, politikai, történelmi alakzat. Ez az ország az elhívottak és a választottak országa. Ez az ország azoké, akik az Úr nevét segítségül hívják. Ez az ország a megtartottak országa. Ez az ország az anyaszentegyház.
Ímé, pünkösdkor, azt látjuk, hogy amikor Isten Szent Lelke kiárad, kihirdettetik az új törvény, és megalapíttatik az új ország, az ehhez szükséges és kellő erő már ott van. Azt hiszem, ebben mindannyian egyezünk, hogy ezen a mi mostani pünkösdünkön van miért buzgón fohászkodnunk, van miért buzgón kérnünk Isten Szent Lelkét. Kérjünk Isten Szent Lelkét, hogy a szívünkben, a lelkünkben újra ott legyen az örök mondanivaló Isten szeretetéről. Nem azért, mert beszélnünk kell, és legyen mit mondanunk, nem azért, mert részt akarunk venni evilág fecsegésében, nem azért, mert nem akarunk kimaradni a hangzavarból, hanem mert tudjuk, hogy ez az üzenet a megváltó és megtartó üzenet. Fiacskáim, ha Isten szeretett bennünket, nekünk is szeretnünk kell egymást. És fohászkodjunk buzgón pünkösd napján Isten áldó Szent Lelkéért és erejéért, mert az összegyűjtetés munkája nem ért még véget. Tart nemzedékről nemzedékre, egészen e földi történelem végéig, Isten országa eljöttéig, azoknak egybegyűjtése, gyülekezeti közösségbe való elhívása, akik az Úr nevét segítségül hívják, s akik segítségül hívják, megtartatnak.
Tehetjük ezt szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, abban a boldog tapasztalatban és hitben, hogy eddig is így volt, hiszen mindig megtapasztaltuk; ha Istenhez kiáltottunk, meghallgatott és megsegített bennünket. Ha Lelke áldását kértük, gazdag bőséggel ontotta ki ránk. Isten nem szűkmarkú, hanem éppen ellenkezőleg, gazdag és ajándékozó Úr. Arra hív bennünket ezen a pünkösdi ünnepünkön, hogy amikor imádságban hordozzuk gyülekezetünk új tagjait, a konfirmáló, hitükről bizonyságot tevő fiatalokat, mi magunk is megkapjuk Isten Szent Lelkének ajándékát, hogy erőt vegyünk, hogy tanúvá legyünk, hogy bátrakká legyünk és szabad,- boldog szívvel hívjuk segítségül az egybegyűjtetésnek, az igazságnak, a szabadulásnak, a kegyelemnek Istenét.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A reménység nem szégyenít meg – mondja az apostol, és ez megdobogtatja szívünket. Ha szabad a gondolatot tovább vinni, így is lehetne mondani: reméljük, hogy a reménység nem szégyenít meg. Olyan mély és meghatározó üzenet ez, hogy előbb nem az igazi értelméről kell szólni, hanem arról, hogy hányféle módon fordítottuk már le, miképpen váltottuk aprópénzre ezt a csodálatos igét. S aztán, sajnos, arról is szólni kell, hogy sokszor miután aprópénzre váltottuk, már nem tudtuk visszaváltani valóságos értékére. Először hát engedje meg a gyülekezet, hogy néhány szót szóljak arról, milyen félreértések kapcsolódhatnak ehhez a csodálatos üzenethez: a reménység nem szégyenít meg.
A legelső félreértés az a meggyőződés, hogy ha igazán remélünk valamit, igazán hiszünk valamiben, igazán drukkolunk valamiért, az bizonnyal be fog következni. Saját fülemmel hallottam egyszer egy igehirdetést – hogy szóljak erről is, bár nem válik dicsőségére az igehirdetőnek - , melyben a prédikátor efféleképpen buzdítgatta a gyülekezetét. Ilyenforma nyári vasárnap volt akkor is, nagyon-nagyon meleg. A gyülekezet szenvedett már a hőségtől, nem is tudták, miért vannak ott, kétséges volt számukra, hogy befejeződik-e időre az istentisztelet, ritkán jártak a villamosok, hogy aztán álljanak majd az izzó aszfalton a lüktető kánikulában. Nos, igehirdetőnk ennek az igének alapján azt mondotta nekik: kedves testvérek, gondoljatok csak erősen arra, hogy el fogjátok érni a villamost, és biztosan el fogjátok érni a villamost, mert a reménység nem szégyenít meg. No, ha nem menetrendszerintit, a következőt bizonyosan elérték a gyülekezet tagjai, de az apostol igéje egyáltalán nem erről szól. Komolyabbra fordítva, egy másik súlyos félreértése ennek az igének amúgy mély megfigyelésből és tapasztalatból táplálkozik, csak éppen mint következtetés helytelen. Mély tapasztalat, hogy ha az ember igazán akar valamit, személyiségét valóban áthatja egy cél,  akkor annak mindent alá tud rendelni – nemcsak önmagát, nemcsak a saját dolgait, nemcsak az életét tudja úgy rendezni, hogy azt a célt elérje, hanem másokat is tud ezzel az erővel mozgatni. Csak erős akaratúnak kell lenni! Nagyon sokan ezt az igét így értelmezik. Ám ez esetben az apostol azt mondta volna, hogy az erős akarat nem szégyenít meg. De ő nem az erős akaratú emberekről beszél, akik, ha valamit a fejükbe vettek, mindent, önmagukat és mindenki mást is ennek a célnak az érdekében tudnak állítani. Sokszor – valljuk meg őszintén – mi is így gondolkodunk erről az igéről, s mondjuk is magunknak: a reménység nem szégyenít meg, de közben csak arról van szó, hogy valamit nagyon-nagyon akarunk, valami után nagyon-nagyon vágyakozunk, valami fontos cél lebeg a szemünk előtt. S persze, reméljük, hogy megvalósul. De az apostol nem az erős akaratú emberekről beszél itt, hanem a reménységről. Mit is jelent hát ez az ige?
Először nézzük meg világosan az ige körülményeit. Az apostol arról szól, hogy Isten, s ezt most hangsúlyoznunk is kell: az igazi Isten, nem a képzelt Isten, nem valamiféle bálványistenség, ami kigondoltunk magunknak, hanem az igazi Isten egy fölfoghatatlan és szinte megérhetetlen kompromisszummal lép be az ember életébe. Azért kellett ezt így hangsúlyoznom, mert Istennel, az igazi Istennel az ember, a valóságos ember, nem a képzelt ember, nem a gondolat-ember, hanem a valóságos ember háborúságban áll. Elszámolni valónk van. Tudjuk persze, hogy ha sor kerül erre az elszámolásra, abból mi kerülünk ki vesztesen, hiszen mi vagyunk az adósak, mi rövidítettük meg Isten dicsőségét, és ennek minden következménye ott is van az életünkben. Ott van a sok-sok betegség, a rengeteg erőtlenség, a megszámlálhatatlanul sok kudarc, és ott van életünk végén a halál. Az ember ócska trükkje az, hogy mindezekért Istent akarja felelőssé tenni: a betegségért, kudarcokért, veszteségekért, gyengeségekért és a halállal határos életért. Mi ezért akarjuk Istent számadásra vonni! Miért vannak ezek, miért történhet ilyen, miért van az, hogy a világ tele van nyomorúsággal? És számadásra vonjuk az Istent.
Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy mindezek következmények. Ezért Isten a vele haragban, perben álló ember életébe egy kompromisszummal lép be. Így mondja az apostol ebben a részben is: „minekutána megigazultunk Jézus Krisztus által”. Ez az isteni kompromisszum. Minket, akik a magunk útján járunk, eltévelyedtünk, Isten ellen föllázadtunk – bár nem szereti a mai ember hallani, mondjuk ki egy szóval – minket, bűnösöket Isten igaznak nyilvánít. Ahhoz hasonlítható ez, mint amikor valaki a bíróság elé áll, rábizonyítják a bűnösségét, de a bíró nemcsak megkegyelmez neki, hanem igaznak is nyilvánítja. Bűnös - és nem bűnös! Hogyan? Úgy, hogy Jézus Krisztusért Isten kompromisszumot köt. Miért?  - Mert szeret bennünket, mert nem akarja a vesztünket. Mert nem akarja az ember végső elveszését, semmisülését és halálát. Nagyon fontos ez a körülmény, mert ez rögtön meg is határozza, mit ért az apostol „reménység”-en. Immár nem arról van szó, hogy én valamit kigondoltam magamnak, - ahogy divatos nyelven szokták mondani: egy életstratégiát, egy önmegvalósítási programot, amire érdemes rátenni a tétet, amibe érdemes befektetni, amiért érdemes mindent összpontosítani. A reménység itt arra vonatkozik, amit Isten ígér. A reménység, az igazi reménység: felelet. Így halljuk ezt a 9-10. versben: „minekutána azért most megigazultunk az Ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen Őáltala”. Ez az a reménység, amiről az apostol beszél. Megigazultunk, mentességet kaptunk, és megtartatunk.
Miért kell az apostolnak ezt mondani? Azért, mert a legegyszerűbb emberi tapasztalat is ezernyi bizonyítékot hoz arra nézve, hogy ha valaki lehetőséget kap újrakezdésre, sokszor nem tud élni vele. A gyereknevelés világából lehet a legegyszerűbb példákat hozni. Hányszor engedjük el a gyermeket -  mindenféle értelemben engedjük  - szankció és büntetés nélkül, noha dolgát nem tette. Miért? Mert reméljük, hogy ez a gesztus, ez a kedvezés, ez az elengedés elgondolkodtatja őt és meg fog változni, másmilyenné lesz. A legegyszerűbb hétköznapi példa, amikor a gyermek nem tanulja meg a kötelező feladatot, nem csinálja meg a leckét. Jól emlékszem egy kemény édesanyai pofonra, talán hatodikos vagy hetedikes voltam. Egész délután megírhattam volna már az iskolában is a leckét, de nem írtam meg, elmentünk focizni, valamivel eltöltöttük a napot, s aztán reggel korán, még reggeli előtt a konyhaasztal mellé kuporogva kezdtem a leckét írni. S kaptam egy jó pofont, azzal, hogy ezt a leckét előző nap délután kellett volna megírni. Mindennek meg van a helye és ideje. Persze, a mulasztásom nem az első eset volt, inkább az ötvenedik. De értsük mindannyian jól,  talán ebből az egyszerű példából is és mindenféle módon kiterjesztve: mély az az emberi tapasztalat, hogy lám, valaki lehetőséget kap újat kezdeni, másképp csinálni, az élete dolgait teljes mértékben átrendezni - és nem él vele. Talán a legmegrendítőbb történet Jézus példázata az adós szolgáról, aki kifizethetetlen összeggel tartozik az urának, adósok börtönébe kellene mennie, mert nem tud fizetni. Könyörögni kezd: „uram, adj még egy kis időt, mindent elrendezek” - és elengedi ő ura. Kifelé menve a kegyelem királyi székétől, találkozik egy szolgatársával, aki egy napi keresménnyel tartozik neki. Nekiugrik, fojtogatni kezdi. – Add meg azt, amivel tartozol. S ő is elkezd könyörögni – „kérlek, adj még egy kis haladékot, elrendezem és megadom neked!” De nem.  Rendőrt hívat, bíróság elé állítja, börtönbe csukatja. Pedig az imént még kedvezést kapott, az imént még kompromisszum köttetett vele, az imént még szabaddá tétetett. És ez a szabadság, ez a megkegyelmezés őt nem hatotta át, nem változott meg.
Most azonban azt mondja az apostol: a mi reménységünk az, hogy miután megigazultunk, miután Isten kegyelme fölmentett bennünket, meg is tartatunk. Megmaradunk ebben a kegyelemben, nem esünk ki belőle. Isten szeretete megőriz, formál, alakít, és minden jóra elvezet. Ezért is mondja mindjárt ennek a bevezető rész kezdetén: „megigazulván azért hit által békességük van Istennel, a mi Urunk, a Jézus Krisztus által, aki által van menetelünk is a hitben ahhoz a kegyelemhez, melyben állunk és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében, nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságban is…”  Ez nem harci ige, kedves testvérek, nem arról beszél az apostol, hogy ’kaszárnyába vonultam, háborúra készülök, és ahogyan dicsekszem az Isten szeretetével, a jó viszonyok között, dicsekszem az Isten áldásaival a békeidőkben, most dicsekszem a háborúságban is, mert egészen bizonyos vagyok benne, hogy győzni fogok.’ Nem ez a reménysége az apostolnak. Itt a háborúság szó egészen mást jelent. Azt a legegyszerűbb és legközvetlenebb harcot – nem is harc ez az apostol szerint, hanem háború – amit saját magaddal vívsz. S azt mondja az apostol: dicsekszünk ebben a háborúságban is - két okból. Egyrészt azért, mert ha tapasztalod, hogy küzdelemben vagy saját magaddal, az már dicsekvésre ad okot. Ha nincs küzdelem, ha magaddal megbékélt ember vagy, ha nálad minden rendben van, minden el van rendezve, ez azt jelenti, hogy jóban vagy magaddal. Az nem rossz dolog, ha az ember jóban van magával, csak az a kérdés, hogy lehet-e. Jóban vagy magaddal, mint ahogy az ember jóban van azzal az idegenvezetővel, akit megkért, hogy mutasson neg neki valami  látványosságot. – Bízza rám magát, oda fogom vezetni – hangzott a felelet. De időnként feléled a gyanú az ember szívében, jó felé megyünk? – Bízza rám magát, jó felé megyünk! Kiértünk a városból. – Jó felé megyünk? – Bízza rám magát, jó felé megyünk! Aztán egyszer csak valahol a semmi teljes közepén vagyunk! Vagy mint a taxisofőr esete! – Kérem, vigyen ide meg ide! – mondjuk neki, s aztán elindulunk. – Erre kell nekünk menni? – kérdezzük aggódva egy idő után. Bízza rám magát, én tudom az utat! – így a magabiztos felelet. A legrövidebb úton fogunk odamenni. Aztán már Ferihegynél tartunk, aztán Cegléden, aztán már Szolnoknál. – Hova megyünk? De sokszor bízunk magunkban kedves testvérek, s mondja a lelkiismeretünk, a csalfa lelkiismeret: bízd rám magad! – Jó felé megyünk? – kérdezzük?  Bízd rám magad! – Biztos jó ez? – kérdezzük megint. – Bízd rám magad! Minden rendben lesz – így a lelkiismeretünk. De már tudjuk, hogy nem lesz jó semmi.
Kedves testvérek, most, hogy az apostol azt mondja, hogy háborúságban vagyunk, jó dolgot mond: arra mutat rá, hogy ha az embernek az isteni a vezérlő csillaga, az isteni rend szabja meg az ember útját, akkor küzdelmei lesznek, akkor küszködnie kell, mert a szíve másfelé vezetné, az érzései másfelé vinnék, mert a gondolatai más utat mutatnak. Ez harc! Ezért mondja legelöl az apostol, hogy dicsekedünk, ha háborúságban vagyunk. Nem azért, mert nagy katonák vagyunk, mert jó vitézek vagyunk, hanem mert eszerint Isten kegyelme munkálkodik az életünkben. Így is. Ó, igen, megadatik úgy is a kegyelem, hogy gyógyulást hoz, munkálkodik úgy is a kegyelem, hogy megvigasztal, munkálkodik a kegyelem úgy is, hogy minden elrendez, hogy észre sem vesszük – de így is munkálkodik a kegyelem. Nem hagy békén. Így mondja Augustinus a vallomásaiban: nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik. Amíg az istenihez el nem érkezik, amíg az istenivel nem találkozik, és amíg az Istenében örökké helyet nem talál, addig nyugtalan az ember szíve. Ez harc.
Másodszorra azért mondja az apostol, hogy dicsekedünk a háborúságban is, mert a háborúság békességes tűrés lesz, a békességes tűrés próbatétel, a próbatétel pedig reménységet. Aki harcol, annak meg kell tanulnia eltűrni mindazt, ami ezzel a harccal együtt jár. El kell tűrnie a harci viszonyokat. Nem szabad egy tapodtat sem engednie. Aki pedig tud tűrni, az kiállja a próbát, és aki kiállta a próbát, annak van reménysége. Kedves testvérek, ha tudtok tűrni, miközben önmagatokkal vagytok harcban, ha tudtok türelmesek és háládatosnak lenni, belátni, hogy ez a harc értetek folyik, a formáltatásotokért, a kegyelemben való megmaradásotokért, akkor megláttok valami mást is, mégpedig azt, hogy ebben a harcban nem vagytok egyedül. Ha a kegyelmet adó Isten szeretete, a hitet ébresztő evangélium indítja el ezt a harcot, ha az a belátás késztet küzdelemre, hogy nem maradhatok így, ahogy vagyok, másmilyenné kell lennem, meg kell változnom, akkor azt is átélitek, hogy Isten harcol veletek. Az Ószövetség egyik legtalányosabb története az, amikor a gyáva és csaló Jákob arra készül, hogy a kisemmizett testvérrel Ézsauval találkozzon. Jákob igen-igen fél, nem tudja, hogy Ézsau bosszút akar-e rajta állni, elveszi-e tőle mindenét, amit ő csalással vett el tőle? Éjszakán, még pitymallat előtt harcba keveredik valakivel. Nem is tudjuk, kivel. Egy angyallal, vagy magával Istennel? S ahogyan ott birkózik ezzel az ismeretlennel, meg kell értenie, hogy nem eresztheti el, amíg az meg nem áldja őt. Így is mondja neki: nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz. S akkor ez az ismeretlen megüti Jákob csípőjét, mitől ő egész életére sánta lesz, de a döntő és lényeges dolog, hogy megáldja Jákobot, s amikor megáldja, új nevet ad neki. A Jákob név azt jelenti: csaló. Ez volt egész élete, becsapta apját, Izsákot, becsapta apósát, Lábánt, csak egyvalakit nem csaphat be, akivel most birkózik. Istent. Meg kell változnia. És megváltozik a neve is, ez lesz a neve: sok nép atyja - Izrael. Ha háborúságban vagy, nemcsak magaddal küzdesz, hanem Istennel is, de Ő nem ellened küzd, hanem érted küzd. Érted küzd veled. Ezért mondja az apostol: dicsekedünk is, amikor háborúságban vagyunk, mert a reménység nem szégyenít meg. Immár ez a reménység nem az, amit magadnak kitaláltál, immár ez a reménység nem az, amit kikalkuláltunk a dolgokból. Ez a reménység a lehetetlen lehetőség. Az a lehetetlen lehetőség, hogy Isten erejéből, Isten kegyelméből másmilyen legyél, hozzá tartozz, és Ő veled legyen mindig és mindörökké. Megigazulván azért hit által – mondja az apostol – békességük van az Istennel. Ami urunk, Jézus Krisztus által, aki által van menetelünk a hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk is, mert a reménység nem szégyenít meg.
Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek, kedves beiktatandó lelkipásztor Testvérem!
A galatákhoz írott levél vitatkozó levél. Az újszövetség iratai között talán itt fordul elő legtöbbször az a szó, hogy valami „ellen” vagy valakivel „szemben”. Sőt, talán nincs is olyan irat az újszövetségben, amely az evangéliumhirdetéssel kapcsolatban olyan súlyos és kemény szavakat mondana, mint amiket az apostol itt, a levele elején mond: lett légyen az más apostol, lett légyen az angyal, lett légyen az én magam is, ha valaki más evangéliumot hirdet nektek, mint amiket hallottatok, mint ami által keresztyénné lettetek, az legyen átkozott! Nem könnyű most egy ünnepi alkalommal egy olyan levél alapján Isten üzenetét hirdetni, amely csupa-csupa vita, csupa-csupa harc és küzdelem. Talán jobb lett volna egy magasztaló, hozsannázó igét választani. Mégis jól van ez így, hiszen a  Bibliaolvasó Kalauz szerinti ige éppen a lényegre irányítja a figyelmünket, és talán nem baj, hogy ha egy beiktatás alkalmával is a lényegre figyelhetünk. Különösen, ha ez a beiktatás másodszor történik ebben a gyülekezetben, hiszen a gyülekezet egykori lelkipásztorát hívta meg újra, és így iktatjuk be őt anyaszentegyházunk szabálya szerint. Jó ha egy ilyen alkalmon valóban a lényegre figyelünk. Igen, sok mindenre lehetne még figyelni. Arra is gondoltam, hogy azt a részét választom ennek a szakasznak, ahol így kiált az apostol: íme, újra szüllek benneteket fájdalommal. Talán azt a feladatot kaptad, beiktatandó lelkipásztor testvérem, kedves Ágnes, hogy újra szüljed ezt a gyülekezetet, melyet egyszer már megszültél. De nem ez a lényeg. Aztán lehetne arról is szólni, hogy milyen különösek  Isten útjai. Valakinek letelt itt a szolgálata, elbúcsúzott a gyülekezettől, és úgy búcsúzott el, hogy még a történetét is megírta, letette az asztalra. De most újra itt van. Különös, megmagyarázhatatlan titok ez. De nem ez a lényeg. Arra kell figyelnünk, amit az apostol ajánl a negyedik rész felolvasott részeiben: „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot”. Ez az evangélium. Az újszövetség sokféle módon fogalmaz, amikor az evangélium történetét elmondja. János evangéliuma így kezdődik: az Ige testté lett és közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét, mint Isten Egyszülöttének dicsőségét, ki teljes volt igazsággal és kegyelemmel. Márk evangéliuma így kezdődik: Jézus Krisztus evangéliumának kezdete. Lukács evangéliuma így kezdődik: kedves Theofilus, miután sokan és sokféle módon kezdették megírni azokat, amik közöttünk lettek, tetszett nekem is, hogy mindennek utána járván én is előadjam a Jézus Krisztusra tartozó dolgokat. Sokféleképpen lehet kezdeni, megfogalmazni, de a lényeg egy: Isten elbocsátotta Krisztust, hogy Krisztus által magához vonjon bennünket. Isten elküldte a Fiút, hogy a Fiú által mi is gyermekek legyünk Istennél. Isten elküldötte az Egyetlen, tökéletes Főpapot, aki megáldozta magát érettünk, hogy bűnöktől szabadok legyünk. Isten elküldte Jézust, és benne örökérvényű ígéretét beteljesítette, és Jézus elküldi Szentlelkét, aki szívünkbe bepecsételi Isten szeretetét.
Azt kívánom legelőször a beiktatandó lelkipásztornak, hogy itt, ebben a gyülekezetben minden alkalommal, lett légyen szó istentiszteletről, bibliaóráról, a temetésen vigasztalásról, ifjú párok megáldásáról, keresztelőről, hittanóráról, bármiről, ha megszólal, az evangéliumot hirdesse. Mert ha evangéliumot hirdet nektek, kedves Testvéreim, közöttetek lesz az idők teljessége. Akkor egyszer csak az idő kellős közepén álltok, az életetek kellős közepén álltok, mert ott van az élet kellős közepe, ahol az Isten és az ember találkozik. Nem másutt. Annyiféle módot és alkalmat tud az ember magának keresni, készíteni, ahol egy kicsit kiemelkedik, és fölé tud menni önmaga életének, sorsának. Nagyon sok pontot kitűzünk, és mondjuk: ez az az idő. Ez az a pont, ez az a hely, ez az az alkalom, ahol, amiért, amikor érdemes élni, és mindent érdemes odarendezni köré. Nos hát tudjátok meg, bátran hirdetem nektek, akkor vagytok az idő közepén, amikor Istennel találkoztok, Isten pedig Jézusban akar veletek találkozni. Kedves Ágnes! Először is ezt kötöm a szívedre. Itt, erről a szószékről és ebben a gyülekezetben hirdesd az evangéliumot úgy, azzal a szabadsággal, sokféle szóval, hanggal, ahogyan az újszövetség is hirdeti ezt nekünk.
Másodsoron az apostol nemcsak azt mondja el, hogy mi az evangélium története, hanem azt is, hogy mi ennek a következménye vagy célja. Így mondja nagyon egyszerűen: elnyerni a fiúságot. Azért váltott meg bennünket Jézus Krisztus, hogy gyermekei lehessünk Istennek. A korábbi versekben az apostol, a gyermeki állapotáról szólván, megkülönböztetést tesz, amit talán nehezen értünk meg ma, de biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk érteni. Különbséget tesz a fiúság, mint jogi státusz között, mely az ember születésével az ő tulajdona, elvehetetlen sajátja, és aközött, hogy gyermekké fogadtatik valaki. Ha családban megszületik valaki, születésénél fogva örökös,  de ha gyermekké fogadják, akkor az örökség elnyeréséig ugyanaz lesz a helyzete, mint szolgáé, vagyis parancsolnak neki. Néhány példával hadd világítsam meg. Nemrégiben egy szülőpár jött hozzám a gyerekek nyári hittanos táborát előkészíteni. A beszélgetésben szóba jöttek a szülők panaszai is: tiszteletes úr, az a helyzet, hogy nem értjük a gyermekünket – mondták. Kérdezem: hogy-hogy nem értik? Nem értjük a viselkedését. Olyan boldogtalannak tűnik a gyerekünk, pedig mi mindent megadunk és mindent megengedünk neki. Ahogy kanyargott a beszélgetés,  és arra a belátásra jutottunk, hogy a gyerek azért boldogtalan, mert azzal, hogy mindent megkap és mindent megengednek neki, egy dolgot óhatatlanul elvettek tőle:  éppen azt, hogy gyermek! Kedves szülők, nagyszülők! Tudjátok meg, ha mindent megadtok a gyermeknek, és mindent megengedtek neki,  kis felnőttet csináltok belőle, és azt veszitek el a gyermektől, ami éppen a gyermeké. Azt pedig nálatok is  jobban tudja a gyermeketek, hogy ő gyermek volna. És a gyermeknek parancsolnak. Azt nem ő mondja meg, hogy melyik iskolába fog járni,  nem ő mondja meg, hogy mi lesz ebédre,  nem ő mondja meg, hogy a családban így lesz vagy úgy lesz. Igen, sok mindent kér a gyermek, de mint gyermek mégis törvény alatt van, és ez számára korlátokat jelent.
Csakhogy,  mondja az apostol, Krisztus eljött, és áldozatával  föloldott bennünket a gyermekség alól, ami nem azt jelenti, hogy megszűnt az istengyermekségünk, az istenfiúságunk, hanem éppen ekkor érkeztünk el  a teljes fiúságra. Ezért küldte el Isten Jézus Krisztust, hogy szertartási rendeknek, a különféle parancsoknak, az ember önigazoló igyekezetének az igájából kiszabadítson, és mint örökösöket Isten elé állítson. Minden keresztyén közösségnek örökös küzdelme megélni ezt a különbséget. Jézus Krisztusban nem gyermek vagyok, hanem örökös. Nem az önigazolás szükségszerű kényszere alá vetett ember vagyok, hanem megváltott és felszabadított ember. Nekem már, ha Jézus Krisztusban vagyok, nem kell bebizonyítanom Isten előtt, hogy méltó vagyok áldására, hűségére, kegyelmére. Nem kell azt kicsikarni, megkaptam már ajándékba. És ez a közepe a dolgoknak. De már nem az idő, nem az ünneplés, nem az alkalom értelmében, mert ez a szívünk közepe. Az ember szívének központi drámája, hogy nem tudjuk elhinni, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy van ebben a  világban bármi is, amit csak úgy megkap az ember. Ilyen nincs – mondjuk. Ha valakitől csak úgy kapunk valamit, arról azt gondoljuk, hogy vagy bolond az illető, és azért adta csak úgy, vagy akar valamit, csak még nem mondta meg.  Tehát Istentől szeretetet csak úgy kaptuk?  Istentől az áldást csak úgy kaptuk?  Istentől a kegyelmet csak úgy kaptuk? – kérdezi tiltakozva az ember. Előbb én teszek valamit! Legyen csak Isten az adósom. Legyen  a lekötelezettem, tartozzon nekem az Isten. Hogy  amikor ott ülsz kedvesed ágya szélén a kórházban, és fogod a kezét, és érzed, hűl ki a keze, és az orvosok nem tudnak semmit mondani, és szembe kell nézni azzal, hogy elveszíted, akkor felkiálthass: tartozol, Isten!  Amikor elpereg az életedben valami, amit  annyi év munkájával felépítettél, és mint  homokvár omlik szét, akkor felharsanhasson a szívedben a hang:  de hát tartozol! Amikor mondod az imádságot, és tusakodsz, mint Jákób, és úgy érzed, hogy alulmaradsz, és nem lesz ebből az egészből semmi, akkor is mondhass: de hát ez járt nekem! Így gondolja az ember. De mi az evangélium? Elküldte Isten az Ő Fiát az idők teljességében, amikor te még nem voltál, és én sem voltam. És megváltott bennünket, hogy elnyerjük a fiúságot. Ingyen. Szabadon, ha tetszik. Szuverénül, ha tetszik.
Kedves Nagytiszteletű Asszony! Kérlek, harcold meg ezt a harcot ebben a gyülekezetben. Harcold meg azt a harcot, hogy itt mindenki, kicsi és nagy megértse: amíg a Krisztusban vannak, szabadok, és amíg a Krisztusban vannak, Isten kegyelmét ingyen kapják, csak el kell fogadniuk. Isten Szentlelke gyógyítja a megromlott emberi szívet. Isten Szentlelke állítja helyre köztem és a mennyei Atya között a bizalmi kapcsolatot, azt az igaz hitet, hogy Isten nekem jó Atyám. Csak a rossz szülő az, mondja kicsiny gyermekének: idd csak meg a kakaót, kisfiam, majd lekapálod a szőlőmben. Aki így beszél, azt rabszolgatartónak nevezzük. A szülő ingyen ad, mert szeret. Isten Szentlelke gyógyítja meg a szívet, hogy megéld: Isten Atya. Én ugyan magamtól nem tudom kimondani, hogy Atyám, de segítséget kapok Isten Lelke által és a Lélek kiált bennem: Atyám! Amikor igazán imádkozol: Isten Lelke imádkozik veled. Mert te  nem tudod, hogyan szólítsd Őt. Mert te nem tudod, hogyan találd meg saját magadban ezt a gyermeki bizalmat. Mert te csak alkudozni akarsz az Istennel. Mert te csak le akarod győzni az Istent. Mert te csak elkötelezetté akarod tenni az Istent. Nos, aki a Krisztusban van, mondja az apostol, mint egy logikus folyományként megkapja a Szentlelket. „Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: Abba, Atya!” (Róma 8). A fiúnak jár, az örökösnek jár, mert odatartozik Istenhez.
Harmadsoron arra biztatlak, kedves Nagytiszteletű Asszony, hogy töltsd be a lelkipásztor örökös tisztét is, itt ebben a gyülekezetben, itt, Szigetmonostoron is: imádkozz ezért a gyülekezetért! Nemcsak  közbenjáró papi imádságaidban tedd ezt, itt a szószéken, vagy amikor a betegekért könyörögsz, gyászolókért imádkozol, küzdőkért fohászkodsz, utat keresőkért esedezel, hanem tedd ezt szüntelen a belső szobádban is, amikor ez a gyülekezet  nem is gondolja, nem is tudja, csak érzi: pásztora van, aki akkor is összekulcsolja a kezét ezért a gyülekezetért, amikor  némelyek az öklüket rázzák Isten felé. Akkor is összekulcsolja a kezét, amikor mások tehetetlenül széttárják a kezüket: Akkor is összekulcsolja imádságra a kezét, amikor mások az életük dolgaival babrálnak, ahelyett, hogy imádkoznának. Mert a lelkész ez a feladatot, ezt a tisztséget kapta. Légy közbenjárója ennek a gyülekezetnek! Kicsinyét és nagyját, hálás életű és terheket hordozó tagjait  mind-mind  hordozod imádságban, hiszen te is tudod, te is megízlelted: aki a Krisztusé, aki Istenben örökös, annak Isten elküldi Szentlelkét, hogy a Lélekkel együtt így kiáltson: Abba, Atya.
Szeretett Testvérek,  hadd ajánljam ezt a lelkipásztort a gyülekezet szeretetébe, és hadd biztassam a gyülekezetet is arra,  ami a gyülekezet dolga. Bárki feltehette volna a kérdést: hátha azt mondta a szószéken a püspök, hogy nem tudjuk Istent lekenyerezni, mert Istent nem tudjuk elkötelezni, és előtte nem tudunk érdemet szerezni, akkor mi a dolgunk Istennel? Nagyon egyszerű a felelet!  Az, amiért Isten teremtett bennünket: a hála. Így mondja a Káténk: Isten avégre teremtette az embert, hogy az ember megismerje Őt, s vele örökkétartó boldogságban élvén dicsőítse őt. Ez a hála. A keresztyén ember hálás ember. A keresztyén ember nem lehet más, csak hálás ember, aki tudja, amit Istentől kapott, azt nem érdemelte meg. Amit Istentől kaptam, amit Isten Krisztusban elküldött az idők teljességében, amit Isten Szentlelke által nekem  adott, arra  nekem semmilyen jogom soha nem volt. Kaptam Tőle, mert szeret. És ezért én hálás vagyok. Legyen ez a gyülekezet  hálaadó közösség, és  hálából tegyen ez a gyülekezet mindent. Hálából mondjon jó szót. Hálából végezze a szeretet munkáit . Hálából tegyen  bizonyságot a megváltó Krisztusról, ragyogjon itt, Szigetmonostorban mint csillag az égen,  hálából. Mindent hálából. Ha Isten Lelke meggyógyította a szíveteket, s ha igazán tudjátok ezt mondani imádságban: Atyám, akkor már értitek és érzitek, mindent meg tudtok tenni hálából. Adjatok hát hálát Istennek, hogy visszakaptatok egy lelkipásztort, aki az evangéliumot fogja nektek újra meg újra hirdetni. De legfőképpen azért adjatok hálát, hogy tiétek is Jézus Krisztus, és Krisztus által ti Istenéi vagytok. Tiszta szívből kívánom, hogy a Szentlélek Isten így áldja meg a gyülekezetet, és az újra megválasztott és beiktatandó lelkipásztort. Ámen

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! A Római levélből megrendítő erővel magasodik elénk az apostolnak megjegyzése: Isten előtt nincs személyválogatás. Egy régi ószövetségi passzust idéz az apostol, azt a szakaszt, mely Isten népének a törvénykezéséről szól, arról, hogy amikor az embernek peres ügye van, a bírónak hogyan kell eljárnia személyválogatás nélkül. A régi mózesi törvény indoklása ehhez hozzáteszi még azt is: mert Isten előtt nincs személyválogatás. De legelső sorban ma nem a jogról kell szólni, mert nemcsak ebben a tekintetben igaz az apostol megállapítása, hanem általánosan, Isten gondviselése tekintetében igaz ez. Jézus a Hegyi Beszédben Isten általános, mindenkire kiterjedő, megtartó gondviseléséről beszél, és ezt mondja: Isten felhozza napját jóra, gonoszra, esőt ad igaznak és hamisnak egyaránt. Ha tetszik nekünk, ha nem, ez így van. Isten nem személyválogató. A teremtett világot, s benne a teremtett embert így tartja meg, így árasztja ki reá gondviselő kegyelmét és irgalmát. Tudom, hogy a keresztyén ember szíve sokszor összeszorul, különösen, ha bajba jut, és a zsoltárossal együtt kiált: vajon miért van szerencséje a gonoszoknak? – ahogy a 73. zsoltár mondja. Mert én – mondja a zsoltáros – ártatlanságban, tisztaságban élek, Isten törvényét megtartom, az Ő útján járok, s látszólag mégsem részesedem abban a sok jóban, amiben a gonoszok, akik nem tartják meg a törvényt, istentelenek, átgázolnak a másik emberen, csak egy lépcsőfoknak tekintik, Istent semmibe veszik,  - nekik látszólag mindenük megvan, nekik minden sikerül, minden összejön, nekik mindig jó. Felfakad sokszor az ember szívében ez a kétség. De az ige azt mondja: Isten előtt nincs személyválogatás. Ami e világra, a teremtettségre, a természetre és a mi természetünkre tartozik, abban Isten egyformán mér. Nagyon nehéz, tudom most itt, ebben a községben szólni. Sokan kérdezhetik, Magyarországnak miért ezen a területén éri sok nyomorúság az embereket, s talán van, aki azt mondja, miért nem másutt, vagy egyáltalán miért van nyomorúság. És már megkezdődik Istennel a birkózás és a viaskodás. Évek, évtizedek munkája megy egy pillanat alatt semmibe, és senki nem tehet róla. Hogy van ez? Mint hogyha azt akarná mondani Jézus és Pál apostol is, hogy ebben a tekintetben Isten személytelen. Hűvösen és közönyösen, nem törődve a mi mindennapos, égető problémáinkkal, ügyeinkkel, bajainkkal, nyomorúságainkkal, szerencsénkkel vagy szerencsétlenségünkkel, – ha esni kell az esőnek, esik, ha fel kell kelnie a Napnak, felkel a Nap. Ha le kell nyugodnia a Napnak, lenyugszik, ha el kell jönni a télnek, eljön a tél, ha le kell hullania a faleveleknek, lehullanak a falevelek, Isten előtt nincsen személyválogatás. Az csak a mesék világába tartozik, amit néha látunk, mert látunk ilyet nyáron, amikor végigfut valahol a nyári zápor, hogy az országút egyik felét még üti, a másik felét már nem. De jó lenne, mondjuk, hogy a szomszéd kertjéig jöjjön a baj, a kerítésnél álljon meg. De Isten nem személyválogató.
Itt kell másodsorban szólnunk arról, amit az apostol a Római levélben fejteget. A törvényről van szó, Isten törvényéről van szó, ahogy az apostol mondja: „akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek is el: és akik törvény alatt vétkeztek, törvény alatt ítéltetnek meg.” Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekedő embernek, dicsőség, tisztesség és békesség minden jót cselekvőnek. Nincs személyválogatás. Isten egyet néz: betölti-e az ember azt, amire Ő teremtette. Betölti-e eredendő élethivatását, hogy jót cselekedjen, hogy szeresse a másik embert, hogy életével Istent dicsőítse. Nincs más mérték. Jakab apostol feddi egy helyen a gyülekezetét, akik bűnbe esvén a gyülekezet közösségében személyválogatók lettek. Aki tehetős, aki tekintélyes, aki gazdag, akinek nagy a befolyása, az a gyülekezet megítélésben előnyt élvez, az előtt hajlonganak, azt előre ültetik, – aki pedig csak olyan-amolyan egyszerű ember, annak azt mondják ülj hátul, ülj a zsámolyom mellett, barátom. Az apostol feddi a gyülekezetet, hogy nem jól van ez így. A bíró, ha személyválogató, nagyon hamar el fogja veszíteni a tisztségét. Persze az életünk tele van keserűséggel, mert erre a bűnre nagyon fogékonyak és hajlamosak vagyunk. De most azt mondja az apostol: aki gonoszt cselekedett, megítéltetik, és dicsőség és békesség annak, aki jót tett, aki betölti azt, amire Isten őt rendelte. Nincs különbség, kedves Testvérek. Nincsenek előjogok, nincsenek privilégiumok, nincsenek dicsőséges ősök, és nincsen csodálatos, még meg sem valósított jövendő, csak te vagy és Isten van. Te állsz ott Isten előtt. Nincsen Isten előtt személyválogatás, hiszen amikor Isten előtt állsz, Isten csak rád tekint, nem néz másra, nem hasonlít össze téged senki mással, nem fogadja el érvelésedet, hogy Uram, nézd a másikat. Nem hallgatja meg azt az imádságot, ahogyan a farizeus imádkozott a templomban. Elől állván a farizeus mondta: Uram, látod böjtölök egy héten kétszer, megadom a tizedet többször is, ha kell, és nem vagyok olyan, mint az ott, hátul. Aki csak ott állt hátul, a bűnös ember, és ott nincs más, csak ő és Isten, és így kiált: Uram, irgalmazz nékem, nyomorult bűnösnek. S kérdezi Jézus: vajon a kettő közül melyik imádkozott jól? Az, aki tudja, hogy amikor Isten előtt áll, ott nem áll senki más. És ott nem áll meg semmilyen más hivatkozás és összehasonlítás. Uram, nem vagyok szent, de biztos, hogy jobb vagyok, mint a másik. Uram, lehet, hogy nem vagyok jobb, mint a másik, de a szándék bennem inkább megvan, mint a másikban. Hiszitek, kedves Testvérek, hogy mikor az Isten színe előtt megállunk, lehet bárkire másra hivatkozni? Isten nem személyválogató, ez most azt jelenti, ha Vele találkozol, márpedig Vele találkozni akarsz, mert mindenki sorsa és örök rendeltetése, hogy találkozzon Istennel, tudd, ha találkozol Vele, szemtől szemben fogsz vele állni. És nem hivatkozhatsz arra, hogy a dédapám milyen kegyes ember volt, az unokám már jár hittanra, csak te vagy ott, és az élő Isten.
S végül, kedves Testvérek van egy harmadik csodálatos jelentése is, és hiszem, mind a két megelőző jelentés erre akar utalni. Egy alkalommal Péter apostol egy különös látomást látott. Egy látomást, amelyben a mennyből aláereszkedik egy lepedőszerű alkalmatosság, benne minden utálatos állat, és ezt a parancsot hallja Péter: fogjad, Péter, öljed és egyed. És Péter tiltakozik: Uram, nem tehetem meg, ezek undorító állatok. Újra alászáll ez a lepedő látomásban és Péter újra halljad: fogjad, öljed és egyed. Majd még egyszer. S közben ennek a különös látomásnak az értelmén tűnődik, és álmot akar fejteni Péter, kopogtatnak az ajtón, és megérkeznek a küldöttek, akik hívják Pétert, hogy menjen el egy hitetlen, pogány emberhez, mert az találkozni akar vele. És akkor Péter a homlokára csap és azt mondja: most értettem meg a látomást, nem személyválogató az Isten. Most értettem meg, hogy az evangélium mindenkié. Most értettem meg, hogy a kegyelem mindenki számára készíttetett. Most értettem meg, hogy a Krisztusban elvégzett szabadítás jó híre mindenkinek szól. Nem személyválogató az Isten. Értitek, Testvérek a nagy titkot? Hogy miközben a sorsunkon, az életünkön, a dolgainkon tűnődünk újra és újra a szívünk mélyéig hasítón halljuk ezt a rettenetesen kemény szót: az Isten nem személyválogató. Nem tudsz kibújni, nem tudsz senki háta mögé odaállni, nem tudsz senkire hivatkozni. Ha elveszel, magad miatt veszel el. Ha megítéltetsz, magad miatt ítéltetsz meg. Mind e közben azt halljuk, hogy amit Krisztusban elkészített az Isten, az mindenkinek szól. Mert mit is jelent akkor ebben az összefüggésben az ige, kedves Testvérek? Azt, amit az apostol a Római levélben korábban mond: menthetetlenek mindannyian. Mindannyian menthetetlenek vagyunk, kedves Testvérek. Nincs kire hivatkoznunk. Így szól a törvény megtartásának értelmezése: ezeket cselekedd és élni fogsz. Ha azonban valaki a törvény legkisebb parancsolatját elvéti, már az egészet nem tartotta meg. Nem úgy van a dolog, kedves Testvérek, hogy majd odaállok Isten elé és azt mondom: Uram, a Te tízparancsolatodból kilencet megtartottam. Ez egészen jó arány, ezzel már világbajnokságot lehet nyerni, ez már nagyon méltánylandó teljesítmény. Csak egyet nem sikerült, nézd el! Ha csak egyet nem, az egészet sem. És azt mondja az apostol, hogy mivel Isten nem személyválogató, mivel nincs ki mögé odaállni, nincs kire hivatkozni, nincs milyen érdemet előhozni, nincs kinél protekciót szerezni hátha mégis, mégis közben jár és meglágyítja az én Istenem szívét, elveszettek vagyunk mindannyian De ezért a kegyelem is mindenkire vonatkozik, mert ezt Isten Krisztusban mindannyiunknak készítette. Nem néhány kedves, vagy inkább kedves, tehetséges vagy inkább tehetséges, nem néhány jóravaló vagy még jobbra való kedvéért küldte el Krisztusát a mi teremtő Istenünk, hanem mindannnyiunkért. Ha fellapozzuk Ésaiás próféta jövendölését az Úr szenvedő szolgájáról, kedves Testvérek nem azt olvassuk benne, hogy néhányak büntetése volt rajta: a mi bűneink büntetése volt rajta, mindannyiunké. A mi terheinket hordozta, miattunk feszíttetett meg. Nem némelyek és néhányak miatt. És a Római levélben az apostol azt fogja fejtegetni, hogy az első ember által bejött a bűn a világba, a második ember által Isten kegyelmet szerzett, és amiképpen a bűn elhatott mindenekre, akképpen a kegyelem méginkább elhat mindenekre. Isten előtt nincs személyválogatás. Most, amikor Istennek hálás szívvel átadjuk és használatba vesszük ezt a csodálatosan megépített új imaházat, hadd tudja meg mindenki: az itt szóló ige mindenkinek szól. Az itt közölt áldás mindenkire vonatkozik. Az itt megnyíló ajtó mindenkit vár szeretettel. Mert Isten előtt nincs személyválogatás.
Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! Sose érezzétek és sose gondoljátok, hogy ebben a hajlékban vannak egyenlők és még egyenlőbbek. Isten előtt nincs személyválogatás. Ő azt akarja, hogy mi mindannyian, Tőle elhajlottak , Tőle elvetemedettek, útjáról letértek, az Ő útjára visszatérjünk, igazságához visszataláljunk, mi mindannyian teremtett gyermekei kedves gyermekek legyünk. Éljen a szívetekben ez a csodálatos buzdítás: nincs személyválogatás. Ha menekülnél Istenedtől, ha éppen fel akarnál neki mondani, ha perben-haragban vagy Vele, ha úgy érzed, hogy téged jobban sújt és kevésbé szeret, tudd, hogy Krisztusban, egyszülött Fiában, Őáltala és Őbenne nincs személyválogatás, hiszen csak Őt, azt az egyet vetette el. Csak azt az egyet, Őt hagyta ártatlanul és igazságtalanul szenvedni. Csak annak az egynek, Jézus Krisztusnak nem kedvezett. Ha van személyválogatás Istennél, akkor az abszolút fordított. Egynek nem kedvezett, hogy mindenkinek kedvezhessen. Egyet nem kímélt, hogy mindegyiket megkímélhesse. Egyet adott ártatlanul halálra. Egynek kellett így kiáltani: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, hogy mi mind élő hittel vallhassuk: velünk a mi Istenünk, és nem hagy el bennünket, hűséges hozzánk. Elhív új életre, megszentel, Lelkével betölt, és elvezet a végső célig, a mennyek országáig. Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek! Ennek a nem személyválogató Istennek a nevében hadd hívjalak meg Benneteket erre a boldog életre. Álljatok oda Istenetek elé, keressétek Őt, és hiszem, hogy megtaláljátok, és Benne megtaláljátok az Ő megsegítő, szabadító, új életet adó, minden jóra elvezető kegyelmét. Ámen.