Megharsan az Úr!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nem szószékre való, mégis ide tartozik, hogy nemrégiben az egyházi bíróság egy lelkipásztort fegyelmezett súlyos erkölcsi eltévelyedés miatt. A lelkipásztor először azzal védekezett, hogy ezt a vétket mások is elkövették már, ilyen a világ, ilyenné lett minden, miért bántják őt. Amikor azonban látta, hogy nem menekedhet meg az ítélet elől, azt hozta föl – lévén egyébként egy nagyon szigorú, polémikus kegyességi iránynak egyik megbecsült tagja –, hogy bizonyára azért bántják őt, mert ő ehhez a kegyességi irányzathoz tartozik. Nos, lehet így is védekezni. A bíró azt felelte neki,  hogy ha ezt így gondolja, hogy ugyanis azért esik súlyos ítélet alá, mert egy kegyességéről, szigorúságáról, erkölcsösségéről híres, kritikus kegyességi irányzathoz tartozik, legyen úgy, azért lesz súlyosabb az ítélet.
Múlt alkalommal Ámós próféta könyvének bevezető részét olvasva, arról a megrendítő hangról hallottunk, melyet a próféta így ír: Megharsan az Úr! Egy olyan átható hangról szól a próféta, mely elől senki nem térhet ki, nem dughatja be a fülét, nem tehet úgy, mint mintha nem szólana. És ez a hang különös módon – de jogosan, láttuk – egy olyan korszakban harsan meg, mely korszakot békeidőnek lehet nevezni mindenféle szempontból. Elmondottam, hogy mind az északi ország, mind a déli ország történelmének páratlan korszakát éli, a déli és az északi király is közel ötven esztendeig ül a trónon, béke honol, nincsenek politikai felfordulások, nincsenek puccsok, és ez a két uralkodó igen ügyesen kihasználja, hogy a két nagy birodalom, Egyiptom és Asszíria éppen erőgyűjtéssel van elfoglalva, nem indul hódító útra. Így a környező kis országokat, kis népeket sorban maguk alá gyűrik. Továbbá azt olvassuk a Krónikák könyvében, hogy az északi országrész királyának, Jeroboámnak a birodalma olyan nagyra nőtt, hogy már-már az egykori dicső nagy ország, a salamoni ország méreteit érte el. Leírja a Krónikák könyve, hogy mennyi minden történt ez alatt az ötven esztendő alatt, mennyi minden épül, mennyit gyarapszik az ország, micsoda nagy hódítások történnek, megerősödik a hadsereg, meggazdagszik mindenki. Ugyanakkor – és ezért harsan az Úr – ezt a békeidőt mindenhol korrupció hatja át.
Most nem akarom újra felolvasni az Izraelre eső hét nagy vádat, csak kettőt említek meg ezek közül, és ez a kettő mutatja ennek a korrupciónak a mélységét. Hiszen, a múlt vasárnap, amikor hallottuk ezeket a panaszokat, vádakat Isten népe ellen, mondhattuk, hogy de hiszen mindig így volt ez, és szinte azért rendített meg bennünket az ige, mert azt kellett látnunk, hogy talán ma sincs másképp. Mégis lehet, hogy a figyelmünk elsiklott két megjegyzés fölött, és éppen ez a két megjegyzés vezet el bennünket a problémának az igazi mélységéhez. A 7. és 8. versben ezt halljuk, Isten a próféta által Izrael ellen szól: „zálogos ruhákon nyújtózkodnak minden oltár mellett, és elítéltek borát isszák az ő istenük házában.” Ez pedig egyszerűen azt jelenti, hogy a romlottság, az elnyomás, a másik fölött való uralkodás behatol a legszentebb szférába is, elérkezik az oltárhoz, ott van a templomban is. Tessék elképzelni a templomot, ahol az oltár előtt vagy az úrasztala előtt mindenféle kellemes kelmék vannak lefektetve, és azok, akik azokat zálogba kapták –lehetnek ezek fogadalmi zálogok is -,  a szent papság dorbézol rajta, azokból vetnek maguknak ágyat, ott élvezik ezt a helyzetet az oltár körül. Vagy tessék elképzelni, hogy az elítéltek borát, kiktől bírói ítélet nyomán lefoglalták a nedűt, pincéjükből elszállították, nem a bíró, nem a smasszer, nem a rendőr, nem valaki kedvezményezett, mondjuk a finánc, hanem a papok isszák fel. Hihetetlen mélységű a korrupció ez. Isten népének szívéhez érkezik el a halálos betegség, gennyes tályoggá lesz, szörnyű fertőzés, mely hihetetlen mélységig jutott már el. És, lám nincs Isten életében olyan pont, olyan hely, olyan alkalom, ahova kihúzódhatna – most nem tudok jobb szót –, kihúzódhatna az ember és azt mondhatná. „Ott kint az utcán igen, meg a munkahelyen, és a cégnél, meg a politikában, és a közéletben, meg mindenütt egyebütt, a társadalom különböző szféráiban borzasztó dolgok történnek. De az Úr házában nem!” Az Úr háza szent, az oltár szent, a papok tiszták, oda kimenekülhet az ember, kihúzódhat, enyhhelyet kap, megnyugszik, elrendezi magában a sorokat, a világhoz való viszonyát, Istenhez való viszonyát.
Ám most a próféta azért harsogja Isten ítéletét, mert már ez sincs. Sőt, tovább kell mennünk. Azt hittük, hogy ennél mélyebb mélység már nem létezik, ennél borzasztóbb dolgot már nem lehet hallani, hogy részeg röhögés zeng Istennek a templomában, ennél borzasztóbb dolgot nem lehet látni, hogy a pap nem palástot vesz magára, hanem  fogadalmi zálogruhában ad jelmezbált, de van ennél mélyebb mélység is! Ezek a szent szférák: a templom, a kultusz, az istentisztelet, a vallásgyakorlás, ahogyan Kálvin János fogalmazza Institutio-jában, egyetlen latin szóval: externa, vagyis külső dolgok. Isten azért rendelte az egyházat, hogy mintegy külső, gyámolító eszközként bennünket a megnyert üdvösségben megtartson, és abba elvezessen. Az egyház, az egyház intézményei külsődleges dolgok. Segítenek bennünket. Egyszer valaki, az ateista liga egyik prominens tagja, azt mondta nekem vitatkozás közben: tiszteletes Úr, a vallás csak egy mankó! Sajnálkozva mondta ezt. Én erre azt feleltem: Igen! S mivel én sánta ember vagyok, bice-bóca vagyok, kell egy mankó, s nem is vitatkozom, és nem akarom azt mondani, hogy a vallás, az egyház, a templom, a kultusz csodák csodája, maga az Isten országa lenne. Nem. Externa: külső. Így van. Ám milyen dolog az, mikor kezünkbe adnak egy botot, mondjuk egy idős embernek, ő rátámaszkodik, és azt összetörik. De nem ez az igazi mélység!
Ennél még mélyebb dolog, amit a 11. és 12. versben hallunk. Így szól Isten: „Hordoztalak benneteket a pusztaságban”, ahogy egy édesapa vagy egy édesanya hordozza a gyermekét. Sőt, „prófétákat támasztottam fiaitok közül és nazirokat ifjaitok közül.” A próféta nem pap. A próféta nem az végzi, az ószövetségi időkben semmiképpen nem, amit a mózesi törvények elrendeltek a papságnak. A papok a templomban szolgálnak, énekelik a zsoltárokat, mondják a dicséreteket, bemutatják az áldozatot, teszik, amit Isten szakrális szentségi törvénye előír. A próféta azonban Isten szavát szólja. És Isten szava nem externa, nem valami külsődleges dolog. Isten szava teremt mindent. Szólt az Úr, legyen világosság – világosság lett – kezdődik a teremtés könyve. Majd ezt olvassuk János evangéliuma elején: ige (az isteni szó, a logosz) testté lett. Minden ebből a szóból való, minden az isteni igéből van. A próféta tiszte pedig az, hogy ezt a szót szólja. „Támasztottam prófétákat!” Nehogy az ami egyébként külsődleges, egy idő után feleslegessé váljon. Majdnem azt mondanám, hogy akikhez most Ámós próféta szól, azok egytől-egyig, ízig-vérig reformátusok. Mi reformátusok nagyon csínján bánunk a külsődlegességekkel. Nekünk nem kell cicoma, pompa, nem kell fényesség, nálunk az egyházi esztétika sem számít, nekünk az ige számít. A mi templomfalainkon nincsenek festmények, a templomok nincsenek tele szobrokkal, nincs telefújva a templom aranyfüsttel, nem kell itt azzal ülni az istentiszteleten, hogy ha netalán unalmasan prédikál a tiszteletes úr, akkor majd a Szegények Bibliáját nézzük a falon,  - szép, 18. századi barokk festmények, megszámoljuk prédikáció közben, hogy hány redő van Pál apostol palástján. El lehet így is tölteni az időt, de nem véletlen, hogy a katolikus istentiszteleten a nézelődés a legnagyobb bűn. Nálunk én ilyet nem mondhatok, hogy mit nézelődtök kedves testvérek jobbra, balra, mit forgatjátok a fejeteket? Éppen nekünk szól, ízig-vérig reformátusoknak az Ámós szava, mert azt mondja: prófétákat is adtam. Azért adtam prófétákat, hogy ne feledkezzetek meg arról: nem a külsődleges dolgok számítanak. Vagy, ha azokról megfeledkeztek, azokat hanyagoljátok, nehogy azt higgyétek, hogy ezzel vége is mindennek. Az isteni szó teremt, alkot mindent. Isten szavából van az Ő törvénye, Isten szava rendelte el az igazságot, Isten szava hívja meg az Ő népét üdvösségre és örökéletre, és Isten újra meg újra prófétákat küld, ad, hogy a népét szava által vezessék.
Sőt, kedves testvéreim,  nazirokat is ad. A nazir szó különös kifejezés, héber szó, nem is nagyon tudjuk magyarra fordítani. Azokat a fiatalembereket jelenti, akik odaszánták magukat szent életre. Egy nevet mondok, s abból mindenki tudja, hogy miről van szó: Sámson nazir volt. A Bírák könyvében olvasunk róla. Nem vágatta le a szakállát, a haját, nem ivott bort, asszonytól tartózkodott. Mi úgy gondoljuk, hogy hosszú hajában volt az ereje, hiszen amikor Delila leitatta, s részeg álomba merült, levágta a haját, jöttek a filiszteusok, elfogták az erőtlen Sámsont. De nem a hajában volt az ereje, hanem az engedelmességében volt. Tehát a nazirok voltak azok a fiatalemberek, akik odaszánták magukat az Istennek való abszolút engedelmességre. Mintegy a saját életükön példázták, hogyan kellene Isten népének élni. Adtam prófétákat, élő isteni szót - és adtam élő példákat. Mert úgy-e, azt szoktuk mondani: - Jaj, mondja a Tiszteletes Úr a szószéken, meg van írva az igében, hallottuk százszor is – na, de hogy kell azt csinálni? Emlékszem, egyszer egy idős lelkész meghallgatta az igehirdetésemet, utána odajött, megfogta a kezemet, félrehúzott és azt mondta: - Tiszteletes Úr, ez gyönyörű volt, minden igaz volt, csak egy hiányzott az igehirdetésből. Hát, ha szép volt, mi hiányzik belőle? – kérdeztem. Annak megtárgyalása, hogy mindez hogyan lehetséges – felelte ő. vÍme, Isten ad prófétát és ad szent embert. A próféta elmondja, hogy mi az Isten akarata, a nazir pedig az életével kiábrázolja. S mit olvasunk? „De a nazirokat borral itattátok meg, és prófétákra ráparancsoltatok, mondván: ne prófétáljatok!” Régen esett, szomorú történet, egyszer egy gyülekezetbe fiatal lelkipásztor érkezett. A gyülekezet szeretettel fogadta, a presbitérium pedig összeállt, s meghívták vendégségbe, ahol leitatták! S boldogan élvezték, hogy berúgott a pap. S mondogatták: fölavattuk! A nazirokat borral itattátok meg! A prófétákra pedig ráparancsoltatok, mondván: ne prófétáljatok!
Kedves testvérek, ez a kifejezés, hogy ne prófétáljatok, nem azt jelenti, hogy hallgassatok. Lehetne így is értelmezni: jön a próféta, szólná Isten igéjét, de rákiabálnak: hallgass! De nem ezt mondják. Sokkal drámaibb – figyeljük mennyire pontos Ámós szava –: ne prófétáljatok! Beszélni beszélhettek, locsogni locsoghattok, értekezni értekezhettek, nyilatkozni nyilatkozhattok, elhatárolódni elhatárolódhattok, ítélni ítélhettek, - mindent lehet. Beszélhet ma is az egyház! Vagy nem beszélhet? Dehogynem beszélhet. Néha ugyan mondják: hallgasson az egyház, hallgassanak a papok, ne szóljanak bele a világ dolgaiba. S ha csak erről lenne szó, nem is bánnám, hogy ránk kiabálnak, hiszen úgyis fogunk beszélni, úgyis bele fogunk szólni, úgyis mondjuk a magunkét. Amíg élek, beszélek. De itt nem ez hangzik!És valójában sohasem az volt a kérdés, hogy beszél-e az egyház vagy nem beszél, hanem hogy prófétál-e? Azt mondja-e, amit Isten rábízott, azt az üzenetet adja-e tovább, amit Isten mintegy reákényszerített? Ahogy Jeremiás próféta mondja: Isten tűzként a csontjaiba zárta és nem tud mást mondani. Ez a kérdés.vVannak hamis próféták is, természetesen. Ézsaiás próféta mondja róluk: ők a saját szívük gondolatát mondják. Udvari próféták ők. Voltak idők, amikor a királyok hamisították meg a prófétaság intézményét. Volt idő, a mikor a négyszáz próféta tartózkodott a királyi udvarban és abból éltek, hogy a király akaratot állították be Isten szavának. S aki a királyi akarattal ellentétesen szólt, elhallgattatták. S hamarost olvasni fogjuk, Ámós is ezt kapja: Ne prófétálj!
Ámós próféta szava mindennek a gyökerét érinti, a teremtő isteni igét, ebből sarjad és támad minden, ebben elevenedik meg és életet kap minden,  ez szab mindennek és mindenkinek igazi életrendet, ezt kell a prófétának hirdetnie, prófétálnia. De így kiált Isten népe a prófétákra: ne prófétáljatok. Ha kiált az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna?! – felel Ámós próféta. Könyve bevezetőjében arról olvasunk, hogy ő nem volt próféta. Ezt a mesterséget ő nem tanulta, nem élt az egyik vagy a másik király udvarában, s még csak úgynevezett kultuszi próféta sem volt, a templom körül is voltak ilyenek is, nem foglalkozott jövendőmondással, nem kutatta a sorsok titkait. Ámós pásztorember volt. Tékoából jött föl Izraelbe, mert szólt az Úr, és őt választotta ki arra, hogy szólja ezt az isteni igét. És ahogy Ámós mondja, ha egy pásztorember meghallja az oroszlán üvöltését, félelem tölti el, mert az azt jelzi, hogy zsákmányra jön a vad. Hogy elragadozza a nyájat. Vagy talán őt magát. S ha az oroszlán üvölt – ki ne félne, s tovább, ha az Úr szól - ki nem prófétálna? De azt is elmondja, hogy Isten mintegy előre szól. Ezt olvastuk a könyv bevezetőjében is, hogy a próféta két esztendővel a földindulás előtt, egy nagy földrengés előtt, illetve egy bekövetkező történelmi katasztrófa előtt lép föl, mond feddő ítéletet, mutatja meg Isten népének eltévelyedését. Itt pedig még azt olvassuk: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, amíg meg nem jelenti titkát, az Ő szolgáinak, a prófétáknak”. Üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna. De semmit nem tesz, amíg titkát meg nem jelenti.
Mi ez a titok? Először is azt kell elmondanom –  röviden visszatérve az ítéletes beszédekre –, hogy Isten népe ebben a borzasztó, elhordozhatatlan erkölcsi, szellemi, spirituális fertőben, melybe belevitte magát, úgy gondolja, ami történt: titok. A külsődleges dolgok pedig eltakarják és elleplezik. Nem tudja azt senki. Tudja azt valaki, hogy bent a templomban, bezárt ajtók mögött dorbézolnak a papok, tudja azt valaki – miként a múlt alkalommal olvastuk –, hogy az egyik ügyfél megkeni a bírót, és az hamisan ítél? Tudja azt valaki, hogy kivonul a hadsereg, körbezár egy falut és mindenkit, aki abban a faluban él, fél perc alatt elviszi rabszolgának? Tudja ezt valaki? Nem írnak róluk az újságok. A médiumok nem tudósítanak. Ha a régi Izraelben bekapcsolták volna a televíziót, arról láttak volna híradót, hogy szőr nőtt a kopasz tigris hátán, hatvanhat pöttyel született a jegesmedve, milyen édes luftballon-eregetés volt egy főtéren. De amit az Úr megítél – tud erről valaki? Ezek jól elrejtett titkok. A bűn szeret titokban maradni, elrejtezni, sőt, magát szentséges dolgok mögé rejteni. De sokat feddőztek a próféták Isten népével, mert látszat-szentség mögé rejtették bűneiket. És milyen igaz, amikor Péter apostol feddi Istennek, nehogy a szabadság a gonoszság palástja legyen. De sokszor látjuk mi is, amint előállnak emberek, és igazságosságról, méltányos társdalomról szónokolnak, testvériességről prelegálnak, szolidaritásról beszélnek, pattognak a szólamok a politikai kampányokon - és nem kell sok idő, rájövünk, hogy mindezzel csak takargatják a dolgokat. Emlékszünk, volt egyszer egy kampány Magyarországon: Lopj-stop! - kiabálták néhány évvel ezelőtt. Milyen sokan hitték: végre jön egy politikai erő, stop minden lopásra, nem lesz lopás. S mára kiderül – már bocsánatot kérek! –, hogy a János vitéz rablótanyája ehhez képest a szentek gyülekezete.
De nem ezt a titkot jeleníti meg az Úr! Nem azt leplezi le, mely egyébként oly nyilvánvaló, s csak a bűnös ember hiszi, hogy eltakargathatja. Nem azt a titkot tárja föl Isten, mely már olyan, mint egy fekély, Isten népének szívéig érkezett el – s ugyan, kedves testvérek, eltitkolhatja egy gyermek, hogy beteg? Ha látjuk, hogy láztól csillog a szeme, máris kérdezzük: kisfiam, van valami bajod? S hiába mondaná, hogy nincs, mi már mérjük a lázát, fektetjük ágyba! Lehet a betegséget elrejteni? Másról szól most az ige. A görög fordításra támaszkodva, így szólna: mert nem cselekszik az én uram, az Úr, amíg meg nem jelenti az Ő paideiá-ját. Ez a paideia magyarul a pedagógia. Így is fordíthaó: fenyíték, vagy: jóravaló tanács, vagy jobbító szándék. Nem tesz az Úr semmit addig, amíg megjobbító szándékát nyilvánosságra nem hozza. És ebben van a kegyelem, ebben van a megoldás. Amiről eddig hallgattunk, elintézhető azzal, hogy egyetlen mozdulattal félresöpörjük. Egyszer láttam egy családi veszekedést, rettenetes és szörnyű volt. Olyan indulatok dúltak ott, hogy még a lelkész jelenléte sem tartotta vissza, a férj megragadta a konyhaasztalon az abrosz, st egy mozdulattal lerántotta. Szétrepült minden, az egész teríték. Hát ezt kéne tenni! Ebben az Izraelben, hét szörnyű bűnnel, az istentiszteletet, a szentséget meggyalázó bűnök közepette, a próféták száját beverő és a szent fiatalokat korrumpáló nép körében ezt kellene tenni! Rájuk kell borítani mindent.
De nem tesz az Úr semmit addig, amíg megjobbító szándékát, paideia-ját, a fenyítéket nyilvánosságra nem hozza. És éppen ezért ez a titok, vagy tanács nem elrejtett sohasem. Szemben a bűnnel, amely mindig rejtőzni akar, mindig a sötétséget keresi, az éjszakában bujkál, mindig valamivel magát leplezi, s mindig másnak akarja magát mutatni, jónak, szépnek, igaznak, nagyszerűnek, ezzel szemben tehát Istennek ez a titkos tanácsa sohasem volt titkolt tanács. Nem így kell a titkot értenünk. Mert mindig nyilvánvaló volt. És ez az ember Istennel való életének a nagy drámája. Hogy ugyanis ahhoz igazítjuk-e az életünket, ami öröktől nyilvánvaló volt? Ugyanis Isten akarata felölünk öröktől nyilvánvaló. Sohasem volt elrejtett akarat az Övé. Magának teremtett bennünket. Szent életre akar bennünket vezetni. Isten Őt dicsőítő gyermekeket akar látni ebben a világban. Ez sohasem volt titok. S mégis milyen rettenetes, hogy most ebben a drámában a prófétának azt kell mondania: titok. Mintha valami elrejtett dolog volna, mintha valami titkos isteni tanácsülésen eldöntött dolog volna, és most jött el az ideje, hogy Isten kimondja. Pedig nem így van, hiszen azt hallottuk: „Pedig én hordoztalak benneteket, pedig én adtam nektek prófétákat, én támasztottam közületek nazirokat…” vagyis: én állítottam föl törvényes rendemet. Mikor? Most, ebben a pillanatban? Nem. Hanem a teremtéskor, majd a pusztai vándorláskor, majd a szövetség megújításának megannyi alkalmával. Minden istentiszteleten, melyen felolvasták a törvény tekercseit, és mindig, ha próféta prófétált. És ma is így van ez. Titok az Isten akarata? Mondhatja ezt közülünk valaki, hogy sohase hallottam, tiszteletes Úr, miről tetszik most szólni?! Mondhatja valaki: én sohasem hallottam a tízparancsolatot, sohasem hallottam arról, hogy Isten az ég és a föld teremtője, magának teremtett bennünket, Jézus Krisztusban megváltott bennünket és szent életre hívott – ezt sohasem hallottam!? Micsoda újdonság hangzik itt a budahegyvidéki szószéken! Vagy hallottad mégis? Mindig is hallottad? Csak a bűnöd, a vétked, az Istentől való elhajlásod eltakarta, és most már úgy kell róla beszélni, mint valami titokról, mely most tárul föl? Milyen megrendítő ez. Ámós leleplezi népét, ki istenes rend mögé rejti bűneit, s ezzel éppen a jó rendet rejtik el.
Hát ezért harsan meg az Úr, ezért üvölt az oroszlán, ezért kell egyértelműségekkel szembesülni. Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással, ordít-e az oroszlán az erdőben, ha nem fogott semmit, tőrbe esik-e a madár a földön, ha nincs neki tőr vetve ? S ha megharsan a kürt a városban, nem riad-e meg a nép, ha riadó szól, mindenki tétlenkedik tovább? A fenyíték, melyet Isten most kinyilvánít, éppen az, amiről a Zsidókhoz írt levél is szól: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja. Megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” Így erősíti ezt meg Ámós próféta: „Csak titeket választottam meg magamnak a föld minden nemzetségei közül, ezért büntetlek meg titeket gonoszságotokért.” Mert csak titeket választottalak, nektek kedveztem, hordoztalak benneteket, közületek támasztottam prófétákat és nazirokat. Azért fenyítelek meg benneteket, mert csak titeket szerettelek. És ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: boldog ember az, aki elfogadja a fenyítéket. Boldog ember, aki hallhatja Istennek igéjét, ahogy a Timótheus levél mondja, mert Isten igéje ihletett és alkalmas az igazságban való megjobbulásra. Itt is ugyanez a szó szerepel: paideia. Semmit nem tesz az Úr, amíg megjobbító akaratát ki nem nyilatkoztatta. Meg akar jobbítani benneteket az Isten, meg akar menteni benneteket az Isten. Ezért megfedd és megró benneteket. Ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveitek, sőt, a lecsüggesztett kezeket, az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, hogy Isten kegyelméből senki el ne szakadjon. Ne szakadj el ettől a kegyelemtől, mert ebben van a teremtő, megváltó, megszentelő ige, Isten élő és igaz szava.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ha szabad szubjektív megjegyzést tenni az igehirdetés kezdetén, régóta hordozom magamban Ámós próféta könyvét. Tteológus koromban Erdélyben jártam rokonoknál, és egy vasárnap, egy Marosvásárhely melletti kis faluban vettünk részt az istentiszteleten, egy egyszerű paraszt gyülekezetben, ahol az igehirdető Ámós próféta könyvét magyarázta hetek óta a gyülekezetében. Én csak egyetlen egy alkalmon vettem részt, de az igehirdetés, az ott elhangzott igék olyan mélyen belém ivódtak, hogy elhatároztam, egyszer én is végig fogom prédikálni Ámós próféta könyvét. Harminc évet vártam rá. Ha most megengedi a gyülekezet, a következő vasárnapokon Ámós próféta könyvét fogjuk olvasni és magyarázni. Arra is kérem a gyülekezetet, hogy otthon olvassák végig a próféta könyvét, sok mély, mai üzenet olvasható benne.
Ma a próféta könyvének bevezetését szeretném röviden magyarázni. A bevezetés így hangzik: „És monda: a Sionról megharsan az Úr.” Egy olyan korszakban szólal meg Ámos próféta, melyet viszonylagos békekorszaknak lehet nevezni. A Krónikák könyve leírja, hogy Uzziás király illetve Jeroboám király uralkodik a két részre szakadt országon, és csodálatos módon több évtizedig uralkodnak. Előttük illetve utánuk szinte évente váltakoztak a királyok. Puccsra puccs, hatalomváltás, lázadás, háborúk, éhínség, katasztrófák jártak előttük. De az ő évtizedeiket, ahogy a mai nyelven mondjuk, békekorszaknak lehet nevezni. Sőt, a Krónikák könyve leírja azt is, hogy Uzziás király alatt mennyit gyarapodott az ország, milyen erődítmények épültek, mennyire megerősödött az állam és a hadsereg, mennyi nagy beruházás történt az országban. Egyszóval, ment minden előre, a statisztikai mutatók igen jók voltak, nulla volt az infláció, erősödött a forint az euróhoz képest, nem kellett semmiféle közintézményt bezárni,  - nagyon szép, gyönyörű korszaknak lehet ezt nevezni. S mégis kiderül, hogy ebben konjunktúrában az ország korrupcióval van tele. Bűnnel van tele. Nemcsak az ország, hanem a környező kis országok is – majd ezeknek a neveit is hallhatjuk, s mindenikről fogok egy-egy szót szólni –, tehát nemcsak Isten népe élvezi a történelmi szerencsét, hanem a környezete is, az egész régió viszonylagos békében és boldogságban él. Ám a próféta szavaiból az derül ki, hogy hiába ez a béke, hiába a felvirágzás, hiába a csodálatos lehetőségek, hiába a nagyszerű történelmi adottság, hiába hogy a nagy birodalmak éppen alszanak - Egyiptom építkezik, Asszíria letűnőben van, és nem emelkedik még fel új birodalom, mely hódító útra indulna, egyszóval hiába minden tökéletes adottság, a népen szörnyű bűnök uralkodnak. Ilyeneket hallunk a próféta ítéletes szavaiban: az egész népet rabságba viszik. Ez nem azt jelenti, hogy Tirus – róla van szó – a saját állampolgárait eladta volna rabszolgának egy másik országba, és elhajtotta volna őket, – nem, Tirus saját maga tette állampolgárait rabszolgává. S ahogyan azt Jeremiás síralmaiban olvassuk, fizettek a saját ivóvizükért, megvetették velük saját tűzifájukat is, mert a rabszolgának ez a sorsa. Aztán arról olvasunk, hogy országrészeket csereberélgetnek – egyszer egy megye ide, máskor egy megye oda, egy terület ide, máskor oda. Az, hogy az ott lakók ehhez mit szólnak, a politikai elitet nem érdekli. Aztán szövetséget szegnek. Két nép szövetséget köt egymással, megvívnak egy háborút, ám a győztes csata után azonnal megszegik a szövetséget, aki nagyobb veszteséggel jött ki a háborúból, megtapossák. Arról is olvasunk, hogy hatósági atrocitások történnek, fegyverrel űzik saját atyjukfiait, és nem ismernek kíméletet. Kimennek a rendőrök és megverik az embereket. Miért ne? Ez nem új dolog, csak mi hisszük, hogy ilyen nem volt soha a történelemben. Dehogynem. Ki kell nyitni Ámós próféta könyvét, ott van a forgatókönyv, így kell ezt csinálni.
Tobábbá arról olvasunk, hogy temetőket dúlnak fel. Az egyik népre, Moábra azt mondja, hogy mésszé égette Edom királynak csontjait. A tiszteletet sem ismerik. Ismerjük ezt is jól. Amikor megjelentek hazánkban az ideiglenesen tartózkodók (negyven esztendőre), a mi falunkban az egyik temetőt teljesen feldúlták. Pöcegödröt csináltak belőle, oda jártak a szovjet katonák dolgukat végezni. Aztán arról olvasunk, hogy törvényszegések, hazugságok, zsarnokoskodás, az igaz emberek bíróságon való kiforgatása, erkölcsi fertő, gazdasági hatalmaskodás, s amit még el lehet követni, az itt mind ott van.
S ekkor egy pásztorember, Ámós, aki Tékoabeli pásztorok között élt, elhívó szót hall. Isten kényszeríti, hogy próféta legyen, hogy szóljon. Mert, ahogy – immár a próféta mondja – megharsan az Úr. Más helyeken az itt szereplő héber szót, úgy fordítják: üvölt. Üvölt az oroszlán. Ezt majd olvassuk Ámós próféta könyvében is: „Üvölt az oroszlán. Ki ne félne? Ha az Úr szól, ki ne rettegne?” Aztán más helyeken, még itt, Ámos könyvében is, ez a szó fejezi ki azt a zajt, amikor megszólalnak a harci kürtök. A régi hadviselés szerint, amíg harcoltak a katonák, szóltak a kürtök. S nem lehetett a csatamezőn mást hallani, csak a fegyverek zaját, a sebesültek és a haldoklók sikolyát, és a kürtöket. És amíg a kürtök szóltak, addig tartott a csata. Másutt, arra fordítják, amikor egy feldühödött tömeg üvölt, skandál valamit, és ez teljesen áthatja az embert. De az Ószövetség írói legtöbbször akkor használják ezt az igét, amikor a vizek robajlását, a vizek harsogását akarják leírni. Sohasem akartam elhinni mikor gyerekkoromban mondogatták, hogy ha az ember egy nagy vízesés mellé áll, ott nincs más, csak az az érzés, hogy a dübörgő víz, dübörgés zaja teljesen áttölt és áthat. Ott nincs miről beszélni, ott nem lehet verset írni, koncertet tartani, szerelmi vallomást mondani, ott csak áll az ember lenyűgözötten, az alázuhogó víz dübörgésében. Aztán felnőtt koromban eljutottam egy nagy vízesés mellé, valóban így van! Ott az ember a saját szavát sem hallja – nem is kell hallania, olyan elemi erővel tölti meg a víznek ez a dübörgése vagy harsogása, hogy semmi másra nem tud figyelni. Megharsan az Úr – mondja a próféta.
Kire-kire rábízom, mit ért ez alatt. Üvölt az oroszlán bőszülten – zsákmányra lesve? Vagy talán valamilyen harci zaj ez? Vagy olyan ez, mint amikor megalázott emberek tömeggé verődve üvöltözni kezdenek? Vagy a vizek dübörögnek? Vagy éppen talán az, amire Ámós próféta utal: Ámos két esztendővel egy nagy földindulás előtt hangzanak. Olyan ez, mint amikor a föld morajlik? Nem is tudom, melyiket válasszuk, de egy a lényeg, Isten kiált a próféta által, és mintegy azt mondja: ha ilyen a béke, ahogy láttuk, ha eladják a saját népüket, gazdasági rabszolgává teszik őket, ha a sajátjukat verik, ha az igazat kiforgatják, az özvegyeket megalázzák, ha a temetőkből szemétdomb lesz, ha ilyen a béke, akkor milyen a háború? És nekünk is meg kell kérdeznünk a mi viszonylagos békeidőnkben, ha ilyen a mi békénk, amilyen e mostani ország békéje – mert nincs háború, nem vonul rajtunk keresztül hadsereg, nincsenek frontvonalak, reggel, mikor bekapcsoljuk a rádiót, nem haditudósítást hallgatunk, hanem azt, hogy milyen idő lesz, ma például gyönyörű szép idő van – ha tehát ez a mi békénk ennyi romlottsággal, züllöttséggel, istentelenséggel, embertelenséggel van tele, akkor mi lesz, ha felharsan az Úr!? Milyen lesz, ha megharsan a harci kürt, milyen az, ha üvöltő tömeg ront rá a másikra, milyen a sok vizek zúgása, milyen, ha felmorajlik a föld és megrendül? Hát ilyet kiált a próféta, hogy Isten népe térjen észre és térjen vissza a régi és igaz rendhez, a hűségnek, az emberiességnek, a méltányosságnak a jó rendjéhez, amit Isten ott, a pusztában adott az Ő népének. „Én hoztalak föl Egyiptom földjéről és negyven esztendeig én hordoztalak a pusztában!” És ott a pusztában Isten igazságos törvényt adott, ott a pusztában Isten megtanította az Ő népét megbecsülni a másikat, ott az Isten megtanította az Ő népét, hogy a szabad ajándékot, a földet, az országot Isten kegyelméből vette. Ehhez kell visszatérni! Megtérést hirdet a próféta. És most nyugodtan átlépek háromezer évet (háromezer éve hangzott a próféta szava), és mondom ma is, amikor olyan sokan kérdezik, hogy mit lehet ezzel az országgal tenni, meg mit lehet ezzel a süllyedő Európával tenni, mit lehet a nyugati civilizációval tenni. Ó, mennyi jele mutatkozik annak, hogy itt valami szomorú végjáték zajlik. Ugyan az amerikai meg az európai bürokraták lekönyvelik a maradékot, az élelmesebbek meg gyorsan elhordják a közösből még, ami maradt, de mit lehet itt tenni? Egyet, kedves testvéreim, ez Isten mindenkori üzenete és programja: megtérni. Meg kell térni. Meg kell változni. Vissza kell térni Isten igaz és jó rendjéhez.
Ebben a nagyon különös, békés és mégis borzasztó világban lép fel a Téokabeli pásztor, Ámós, és lesz belőle próféta, Isten harsogásának továbbadója, melyet nekünk is szükséges meghallanunk. Előbb még azt kell megjegyeznem, hogy olykor jó ezt a harsogást hallani. És ez így is van a próféta könyvében megszerkesztve. Jó hallani, amikor kimegy Izraelbe, Bételbe, a bételi oltárhoz, és elkezdi Isten szavát hirdetni, és szól Damaskusról, beszél Gázáról, Tirusról, Eldomról, Ammonról, Moabról – ezek mind szomszédos országok. És hogy is mondja: három bűne miatt Damaskusnak, sőt négy miatt… Meg sem kell indokolnia, hogy mi az a három-négy bűn, csak mond, egyet vagy kettőt! S beh jó, Damaskus hullik! Beh jó, – Eldom hullik! Beh jó – Tirus elvész! Hiszen ezek mindig is ellenségek voltak. Rajtuk van most Isten ítélete. Aztán, jön hetedjére – mert eddig csak hatot számoltunk! –, jön Júdea, a testvér ország. A reá eső ítéletet azok, akik fönn, északon, Izraelben laktak, és ott Bételben, külön oltár köré gyülekeztek, jóleső szívvel hallgathatták. Na, Júdea, a gőgös Júdea! Beh jó is az, kedves testvérek, ironikusan mondom, ám benne van a szívünkben, ha valaki a saját testvérével állván perbe-haragba azt hallja, hogy bajba került a testvér! Úgy kell neki! Itt nem riaszt a testvér mentő szeretete, hogy meg kell mentem, segítenem kell rajta, nem hagyhatom, megvédem! Ellenkezőleg: úgy kell neki! Júdea és Izrael több mint kétszáz éve külön élnek, kettészakadtak, le van írva a Királyok és a Krónikák könyvében, hogy időnként háborút is folytattak egymás ellen. És az még többször van leírva, hogy hol Damaskusszal, hol Moabbal, hol Ammonnal, és a többi  környező kis államokkal kötöttek szövetséget  - a testvér ellen. Nahát, mikor Ámós próféta kezdi mondani Damaskus, Gáza, Tirus, Ammon, Moab környező országok – majd elhangzik még Júdea is, igen, hogyne mondanák Izraelben: Júdea is szomszéd ország, az is csak egy másik ország, és alkalmasint nekünk ellenségünk. És aki az ellenségünk, azon nekünk szégyent, bajt, pusztulást, nyomorúságot, korrupciót látni nem olyan nagy dolog! Így vagyunk ezzel mi is, kedves testvérek. Jönnek a hírek, hogy Bukarestben megfogtak három korrupt minisztert – elnézést kérek, nem akarok egyetlen román állampolgárt sem megbántani –, máris mondjuk: íme, ilyenek a románok! Vagy jön a másik hír: Pozsonyban óriási probléma támadt ezzel-azzal – na, ilyenek a szlovákok! Vagy halljuk, hogy Szerbiában mi zajlik, máris ítélünk: mindig ilyenek voltak azok a vad rácok! Sőt, még azt is látni kell, hogy itt egy hetes sorban vagyunk,  és abban a hetedik, az utolsó Júdea. Az ószövetség embere számára a hét szent szám volt, és kerek szám. Hét és nincs tovább! Hétig lehetett mondani valamit.
Három bűne miatt, sőt négy, az hét is! Három meg négy az hét! Ha fellapozzuk a Prédikátorok könyvét, a Példabeszédek könyvét, a Zsoltárok könyvét, ott van mindenütt a hetes szám. Ez a teljesség száma, azzal minden le van zárva. Elég, ha csak azt mondom, hogy a jeruzsálemi templomban hétágú gyertyatartó áll, vagy a Jelenések könyvében a minden gyülekezethez, minden keresztyén gyülekezethez hét levél szól – és hány ilyet lehetne még mondani! És ülnek Béthelben az izraeliek – s be van kerekítve, s mondhatják: ez az Ámos a mi emberünk! Sőt, ha megnézzük a térképen, hol volt ez a Tékoa, ahol pásztorkodott, akkor még azt is mondhatták: „Na végre, átjött hozzánk Ámos!” – mert Tékoa Júdeában volt. A határ túloldalán. Átjött ide hozzánk, és most elmondja Damaskusról, Tirusról, Ammonról, Moabról meg Júdáról azt, hogy nagyon nagy baj van ott. És okkal harsog az Úr.
Ám, kedves testvérek, jön a nyolcadik, mert nyolcadjára ezt mondja a próféta: „Három bűne miatt Izraelnek, sőt négy miatt nem fordítom el: mert pénzért adták el az igazat, a szegényt pedig egy öltő saruért. A föld porát árasztják a szegények fejére, a nyomorultak útját elfordítják. Fiú és atya egy leányhoz járnak, hogy megfertőztessék az én szent nevemet. Zálogos ruhákon nyújtózkodnak minden oltár mellett, és az elítéltek borát isszák az ő istenük házában!” Ez hét! Damaskus, Ammon, Tirus, Moáb, Edom, Gáza, Júdea, náluk éppen csak egy vagy két bűnt találunk feljegyezve a prófétánál, és akik olyan boldogan hallgatnák, hogy baj van a szomszéddal és meg kell térniük, meg kell térnie Damaskusnak, meg kell térnie Romániának, és Szlovákiának is meg kell térnie –mindenkinek meg kell térnie –, azt mondogatják: de nekünk nem! Miért nem? Ímé, itt van Ámós is, aki nem a mi emberünk volt, de a mi emberünk lett, átjött hozzánk, mert itt van az igazság. Idejött hozzánk, úgy-e, mert minálunk semmit nem hallunk arról, hogy eladták volna pénzért az igazat. Hallottatok, kedves testvéreim ilyet a mi országunkban? Hogy megvesztegették volna a bírót vagy az ügyészt? Én ilyenről nem hallottam. Magyarországon ez ismeretlen. Hallottatok kedves testvérek olyat, hogy a szegény embert egy öltő saruért, egy ócska normatíváért, egy önkormányzatéti tételért eladják? Magyarországon nem. Hallottatok olyat bárhol Magyarországon, hogy egyetlen egy ember tizennyolc banknál vett fel két nap alatt félmillió forint szabad felhasználású hitelt? Ez nem magyar történet. Igaz, hogy tegnap mondta a tévé, de talán eltévesztette az országot. És ez az ember élete végéig rabszolga. Halottatok-e kedves testvérek olyat, hogy Magyarországon a föld porát állítanák a szegények fejére? Halottatok politikust méltatlankodva beszélni a magyar lakosságról és a magyar emberekről? Én még nem hallottam. Magyarországon minden vezető, minden politikus, minden parlamenti képviselő a legnagyobb tisztelettel beszél arról a népről, amely beválasztotta őt a parlamentbe. Ez nem mi vagyunk! Halottatok olyanról, hogy a nyomorult útját elforgatták? Magyarországon nincs bürokrácia és nincs hivatali labirintus, ahova bemegy szegény Bözsi néni, hogy elintézzen egy nyugdíjkérelmet, és négy hónapig járja a labirintusok útvesztőit. Ilyen ebben az országban nincs! Nincsen, kedves testvérek. És hallottatok arról, hogy atya és fiú egy szeretőt tart? Ez biztos valami hollywoodi filmben esett meg, de Magyarországon? – ugyan kérem! Mi vagyunk a legtisztább nép. Olyan példás házaséletet élnek itt a magyar emberek, hogy idejárhat a világ tanulni tőlünk! És hallottatok arról, kedves testvérek, hogy Magyarországon zálogos ruhákon nyújtózkodnának? Hogy amit odaadtak kölcsönbe, hitelbe, az máris a másé? Az a Baumag-ügy, az nem is Magyarországon volt, melyben több tízezer kisbefektető milliárdjai tűntek el. Hol a pénz? Biztos, ez sem Magyarországon történt. És arról hallottatok, hogy az elítéltek borát isszák? Még be se csukták, még le se kasznizták, földjét, birtokát, tulajdonát elvették és megosztoztak rajta. Úgy-e, kedves testvérek, nekünk ez nem szól, mi nem ilyenek vagyunk?! Mindezek ismeretlenek ebben az országban. És ha így van ez, akkor én most be is fejeztem az igehirdetésemet. Nem is szólok többet Ámós próféta könyvéről, én nem.
De fölharsan az Úr! Isten szavának mennydörgése hat át itt mindent. Mert én még, vagy talán te, meg mi, mindannyian félrenéznénk, meg elnéznénk, meg szívesen számolgatnánk és húznánk a rovátkát más országok rovására. Vagy el-legyintenénk, és azt mondanánk, hogy süllyedő kor a miénk, kapaszkodjon mindenki egy kis uszadék-fába, hátha megmenekül. De az Úr harsog! Ez Isten szava. És azért harsog az Úr, hogy megtaláljuk a kegyelmet! Ámós prófétának ez az első feddőzése így ér véget: „Én hoztalak fel Egyiptom földjéről és negyven esztendeig én hordoztalak a pusztában”. Isten népe tehát ismeri a kegyelmet. Isten gyermekei tudják jól, mi az, amikor Isten a karjaiban tartja őket - ezt is mondja az ige –, és hordozza őket. Vagy éppen a hátára veszi őket, és a hátán cipeli őket. Isten gyermekei nagyon jól tudják mindezt, nem mondhatják hát a prófétának: Te meg miről beszélsz? Nem mondhatják Isten emberének: ugyan miért harsog az Úr? Miért áll neki följebb? Mert ismerik ezt. Ez a történelmük, ezért vannak, mert még ezért vannak itt. Ahogyan a már idézett Jeremiás próféta mondja Síralmaiban: csak az Úr nagy kegyelmessége, hogy még nincsen végünk. S bizony ez a kegyelem meg-megújul naponként. Ne éljetek vele vissza, hanem éljetek vele. Megharsan az Úr, szava áthat minden szívet és minden lelket, pedig csak egy egyszerű pásztorember mondja, kinek még hangosító-berendezése sem volt. S mégis, ennek az isteni szónak el kell hogy jutnia minden szívhez. Azért imádkozom, és azt kérem, hogy jusson el a ti szívetekhez is, és ha kell, harsanjon meg a szívetekben, s ha kell, emlékeztessen Isten jóságára és kegyelmére, és ha kell, hívjon igaz megtérésre. Mert aki megtér, az él, aki az Úrban bízik, az él, aki az Úrra teszi az életét, annak van jövendője. Megharsan az Úr. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Immár két hónapja vasárnaponként Ámós próféta könyvét olvastuk. Most hogy végére értünk a próféta könyvének, engedje meg a gyülekezet – nem untatásból, hanem éppen a mai rész pontos és jó megértése érdekében –, hogy röviden összefoglaljam, miről hallottunk eddig. Sokféle módon, stílusban, megközelítésben, látomásokban és különböző előadásokban sorolta a próféta Isten panaszát, vádját és elkerülhetetlen ítéletét. Hallottunk kozmikus kinyilatkoztatást: „Megharsan az Úr!” És ennek a kozmikus kinyilatkoztatásnak az volt az alapvető üzenete, hogy az erkölcsi világ nem választható el az egyébként adott biológiai, fizikai, materiális világtól. Éppen a mi korunk kezd kijózanodni abból a tévhitből, hogy más az erkölcs, az etika, a morál, és más a természet minden törvényszerűsége, a fizikailag-kémiailag elemezhet világ. Csak egy szót mondok: környezetszennyezés, s mindjárt értjük, miről beszélek. A környezetszennyezés nem a világ kikerülhetetlen törvényszerűsége, okai az emberi morálban keresendők. Aztán hallottunk egy súlyos vádbeszédet is, melyben Isten az Ő népe ellen mondott, Ő a panaszos, a tanúk pedig a környező népek. Ennek az volt a nagy üzenete, hogy a magunk országa nem független a többi népek világától. Szeretjük mi, magyarok is hinni, hogy ahogyan mi élünk a magunk világában, a magunk látásmódjával, gondjaival, reménységeivel, annak már aztán semmi köze nincs a többi néphez. Csak egy példát hadd mondjak arra, hogy dehogy nincsen, - és mennyire úgy van, ahogy az ige mutatja. Én nagyon nem szeretem, ha magyar ember gyalázza a más néphez tartozókat! Nem szeretem, ha magyar ember szidja románt, a berbert, a zsidót és így tovább. Hiszen mennyire fáj nekünk, ha a Vajdaságban kiírják a házfalakra: pusztuljatok magyarok! Mennyire nem szerettük hallani, hogy a szlovák parlament érvényben tartotta a Benes-dekrétumokat. Minden nép sorsa összefügg minden népével.
Hallottuk egy sirató-éneket is, melyet a próféta, ünneptöro módon egy szüreti mulatság kellős közepén kezdett énekelni, mikor mindenki hejehujázik, vigad, magasztalja az áldott termést, méri a bornak a cukorfokát. De a próféta siratót mond. Ennek az a tanulsága, hogy a saját életünket sem szedhetjük szét, hogy az életünk gyalázatos oldalának semmi köze ne lenne az életünk napsütötte oldalához. Persze, mi mindig a napra állnánk, odahúzódnánk, ahol valami jó van, a többivel nem számítunk. Aztán hallottunk a prófétától egy teológia-politikai polémiát is, melyben a trón és az oltár szövetségét mutatta be, de nem ideologikusan, hogy a trónnak és az oltárnak semmi köze ne volna egymáshoz, hanem arra utalva, hogy lehet a trónnak és az oltárnak, a politikának és az egyháznak hamis, iszonyatos szövetsége is, de lehetne a kettőnek Isten jó rendjére nézve való együttmunkálkodása. Legutóbb látomásokat hallottunk a prófétától, költői, titokzatos, festő ecsetje alá való, vagy éppen szürrealista filmbe való képeket, egy-egy villanást. Mint mikor ellebben a függöny és belátunk valahova az ablakon keresztül. Vagy ellebben a függöny a színházban, s látjuk, miképpen tologatják a kulisszákat, meglátjuk hát, hogy mi a valóság.
És most végezetre újra egy látomást mond el a próféta. Ez azonban az összes korábbi látomást és a próféta minden megelőző szavát össze is foglalja. Eddig ő úgy állt előttünk, ahogy a prófétáknak lehet. Ámós csak hang. Ő csak beszélni tud. Nincs más eszköze, fegyvere, hatalma. Isten rábíz valamit, s neki el kell mondania. Ha megharsan az Úr, ki ne prófétálna!? Ha Isten szól, ki ne mondaná tovább? Kinek a lelkén, életén ne rezegne tovább az isteni ige? Ennyi a próféta! Fegyvertelen, eszköztelen, csak szavai vannak. 1951-ben, amikor Ravasz Lászlót megtámadták és már mennie kellett, a teológiai hallgatóknak tartott egy búcsúprédikációt, melyben a görög mitológiából idézett egy esetet egy ostromlott város védőiről. Egyik hajnalon megfogtak egy pacsirtát, mert nagyon éhesek voltak, megkopasztották, hogy megegyék, de a pacsirta ehetetlen – néhány csont meg egy kis bőrdarab! –, mire eldobták, mondván: te csak hang vagy! Igen, a próféta csak hang. Nincs róla mit lehúzni, nem lehet vele jól lakni. Csak egy hang. És most mégis, a prófétának, a hangnak nemcsak beszélnie, hanem tennie is kell valamit. Ezt mondja látomása elején: „Láttam az Urat állani az oltárnál és mondotta: üsd meg az oszlop fejét, hadd rendüljenek meg a küszöbök és döntsd azokat mindnyájuk fejére.”
A Tékoa-beli pásztornak, ki a juhait legeltette, meg fügét szedett, és ebből éldegélt, majd Isten elküldte prófétálni, egyszerre csak Sámsonná kell válnia, ki megvakítottan, ostoba baromként egy malomhoz odakötözve élt, de visszanyerte erejét és összedöntötte a filiszteusok templomában az oszlopokat, és az épület rádőlt az ott lévőkre. Pedig a próféta csak hang. Tehát immár nem maradt más, aki Isten ítéletét végrehajtsa. Nincs már más, csak a próféta. Olyan egyetemesen tragikus Isten népének megrendült, elesett állapota, ítéletre valósága, hogy ez a puszta hang, a beszélő, kinek semmi más lehetősége nincs, csak szólni, tehát ő marad egyedül, hogy megüsse a küszöböt és ledöntse az oszlopokat.  Ezután újra egy képet látunk arról, hogy milyen reménytelen Isten ítélete elől menekülni. Mintha a 139. zsoltár leírását hallanánk, melyben a zsoltáros is arról szól, ám ott csak önmagára nézve, hogy sehonnan-sehova nem tud Isten elől elmenekülni. Ha az égre hágna föl, ott is találkozik Istennel, ha a tenger mélyére bújna, ott is találkozik Istennel, ha a Kármel hegyén rejtőzne valami bozótosba, Isten onnan is elővonszolná, ha fogságra menne, utoléri a fegyver – nincs menekvés, nincs már senki, aki megmenekedhetne. Ebben a leírásban hallunk aztán egy hirtelen beálló fordulatot. A 8. versben ezt olvassuk: „Imé, az Úr Isten szemmel tartja a bűnös országot, és eltörlöm azt a föld színéről - mindazáltal mégsem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr!” A bibliatudósok évszázadok óta vitatkoznak azon, hogy ez a mondat: „mindazáltal mégsem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr!” – eredetileg nem tartozott volna Ámós próféciái közé. Akik a Károli fordítású Bibliából olvassák a szöveget, azok nem is észlelik a kérdést, ám az új fordítás tipográfiája már mutatja eredeti szöveg szerkezetét. Ámós versbe szedte mondandóját, ritmikus beszédekben szólt. Ez a mondat azonban próza. Úgy áll ott, mintha lábjegyzet lenne. Ezért a bibliatudósok egy része azt mondja, hogy ez a rész biztosan nem a prófétától való, hiszen ő az egész könyvben versbe szedve beszél, hol siratóéneket mond, hol versbe szedett vádbeszédet mond, hol kozmikus látomást. Ezt tehát később, valaki betoldotta. Csak nem tudjuk, hogy ki, és mikor.
Mielőtt erre a kérdésre felelnék, nézzük meg magát a mondatot. „Mindazáltal mégsem pusztítom el egészen a Jákob házát, ezt mondja az Úr!” Ez a mondat azért érdekes, mert egy igen különös szó áll itt, magyarul persze nem olyan különös: mindazáltal. Ezt így is lehetne fordítani: „csakhogy”. Akik stilisztikával foglalkoznak vagy nyelvtanárok, tudják, hogy a „mindazáltal”, vagy „csakhogy” kifejezés fordulatot jelöl. Itt tehát meg fog fordulni valami. Az eredeti szövegből másképpen is lehetne ezt fordítani: vége, senki, semmi, befejeződött, lenn maradt, nincs tovább. Hadd idézzek néhány helyet, ahol ugyanez a héber szó áll. Például, amikor Ézsaiás próféta Isten dicsőségéről tanít, azt hirdeti, hogy csak egy Isten van és nincs több isten. Nos, pontosan ugyanaz a szó áll itt. Csak egy Isten van és nincs több isten. Olvashatjuk Mózes 4. könyvében annak leírását, amikor az Ígéret földjére kiküldött kémek jelentik, hogy milyen csodálatos föld az ott a Jordánon túl, csakhogy – teszik hozzá – erős népek lakják. S ekkor kitör az elkeseredés: nincs tovább. Tehát az eredeti szó egy szekvenciát jelöl, amikor végigvesszük az esélyeket, a lehetőségeket, s miután kifutunk belőlük, és nincs több, akkor vége a sornak.  Ámós könyvében is megtaláljuk másutt a kifejezést, a hatodik részben abban a látomásában, melyben leírja Isten ítéletét, és arról beszél, hogy éhínség nyomán járvány tör ki, és hordják ki a holttesteket a házakból. Ekkor valaki, aki vállára kapja a járványban elholtat, meglátja, hogy valaki még ül benn a házban és megkérdezi tőle: - Van még véled valaki? Ő pedig azt feleli: senki. Így is lehetne fordítani: nincs több, végére értél! Sőt, azt mondja a házban meghúzódó: - Csitt, nem szabad említeni az Úrnak nevét sem. Nincs több, végére értünk, és mintha Isten sem lenne vele. Isten sem lenne velünk.
Most hát ugyanezt a szót halljuk, ám a szóval a próféta fordít egyet. Azt jelzi, hogy Isten végére ért az ítéletnek, nincs több csapás. Nincs több ítélet, nincs tovább. Mindazonáltal – csakhogy - nem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr! Kettőt kell hát látnunk itt. Az egyik az, hogy valóban elfogyott minden emberi esély. Erről beszélt a próféta hosszú-hosszú szakaszokon keresztül. Elfogytak a politikai esélyek, mikor Isten összehívta a környező népeket, és ítéletet tartott saját népe fölött. Elfogytak az eszkatológikus esélyek is. Hallottuk, hogy bár azzal nyugtatgatja magát Isten népe, hogy majd eljön az Úr napja, amikor Isten mindent elrendez, és igazságot tesz. Erre mondja a próféta: - Miért kívánjátok az Úr napját? Az nem a dicsőség napja lesz. Az igazság napja lesz az, és akkor ti is kihullotok a rostán. Arról is hallottunk, hogy a legbensőségesebb emberi esély is elfogyott, hogy ha még azért odamegyünk az oltárhoz, elmegyünk a templomba és odaállunk Isten elé, akkor valami szent megmenekedést kaphatunk. Mit hallunk itt a kilencedik rész elején? „S láttam az Urat állani az oltáron, és ezt mondta: üsd meg az oszlop fejét, hadd rendüljenek meg a küszöbök.” Kedves testvérek, az oltár, az Úr asztala, a szent hely: áldás forrása. Igen jól emlékszem rá, sosem tudom elfelejteni el, ifjú lelkész koromban, amikor még fiatal papként mindenfajta liturgiai reformon törtem a fejemet, egy esküvő alkalmával a záróének után, odamentem az ifjú párhoz és gratuláltam nekik. Kivezettem őket a templomból. Ahogy jöttünk kifelé, odalépett a nagymama s megkérdezte tőlem: - Tiszteletes Úr, és az áldás? Mert az elmaradt. Nagyon nehéz lett hirtelen minden, hogy tegyem jóvá a hibát? S érti mindenki itt a gyülekezetben is, hogy ez az áldás helye. Milyen lenne az istentisztelet, ha nem áldással fejeződne be, hanem azt mondanám:– Viszontlátásra, kedves testvérek, jövő vasárnap találkozzunk, érezze magát mindenki jól, szervusztok haverok! Áldásért jövünk, és most az áldás helyéről mondja ki Isten a végső ítéletet. Ez az esély is elveszett. Már ez sincs.
Csak egy van! Ő maga! Csak Ő maga van. „Mindazáltal így szól az Úr: nem pusztítom el egészen Jákobnak házát.” Szeretett gyülekezet, arra kérek most mindenkit, míg én mondom a szavakat, szépen, csendben, gyorsan – számolja magában végig, nem fog sokáig tartani, mennyi esély van még? Ha visszaidézzük mindazt, amit Ámós prófétánál olvastunk, ezek az esélyek úgy, ahogy a látomásban a templom oszlopai, sorban dőlnek le. Nincs esély. Egy sincs. Végére ért a sor. Ám a sor végén ott áll maga Isten, mint az öröktől és örökre megmaradó egyetlenegy esély. S ez nem valami dolog, nem  emberi lehetőség, nem a dolgokból következő esély, nem történelmi kombinatorika, nem a csillagok együttállása, nem valami szerencsés konstelláció, hanem Ő maga, a Seregek Ura - Aki az egekre helyeztette boltozatát és annak talapzatát a földre alapította. Az ég és a föld teremtője. Nincs más esély. Ha igazán megértjük és szívünkbe vesszük Ámós próféta tanítását, akkor ez itt a próféta könyvének, üzenetének a lényege. De ez az egész Bibliáé, ez Isten minden megszólalásáé is: hagyd már az összes többi beszédet! Engedd már el, hogy mire tudnál még odafigyelni, - mert csak az Ő szava maradt már. Már csak Ő maradt.
S ebből bontja ki a próféta Istennek az ígéreteit, és ezek csodálatos ígéretek! Ilyeneket hallunk a prófétától: jövendöl előre nézve, hogy Isten az Ő népét rostába teszi és rázza a rostát. Milyen az a rázatás, kedves testvérek, mikor az Isten ráz bennünket? Nincs megállás, nincs nyugalom, borzasztó dolgok történnek. És csak rázatunk az Isten rostájában. Hol ide csapódunk, hol oda csapódunk, de azt mondja a próféta: nem fog aláhullani egyetlenegy szemecske sem. Ez fantasztikus isteni megfordítása mindannak, ahogy régen rostáltak. A régi időkben aratáskor a földön csépelték a gabonát, majd lapáttal rostába szórták, a rosta lyuka akkora méretű volt, hogy a gabonaszem esett ki belőle. A földdarabok, a kavics, a salak, mint fönnmaradt a rostán. Isten rostája fordított rosta. Egyetlenegy szemecske sem fog aláhullani, ígéri. Aztán a Sátánnak is van rostája, meglehet, a Sátán időnként ellopja Istentől a rostát. De mit mond Jézus Péternek? – Simon, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a gabonát, én azonban imádkoztam érettetek! Ne féljetek! Aztán arról hallottunk, hogy egy csodálatos újraplántálás kezdődik el. Isten azt mondja: eljönnek azok a napok, amikor a szántó éri az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt, összetorlódnak az évszakok, s egyszerre van szántás és aratás, egyszerre van plántálás és szüret, s ez fantasztikusan felfokozott képe Isten áldó kegyelmének. „Hazahozom fogságból az én népemet és beplántálom őket, és senki őket ki nem szaggatja.”  Aztán erről is hallunk: „Imé, azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát.” Mi az a sátor? Néhány ponyvadarab, egy-két cövek, egy-két rúd, pillanatok alatt fel lehet állítani. Ma már a fiatalok – cserkészeknél látom – egy kicsiny, hónuk alatt fogható, bevásárlószatyor méretű alkalmatosággal mennek kirándulni, csak kibontják, beletűznek két pálcikát, s már áll is a sátor. Ilyen könnyű felállítani. És milyen könnyű ledönteni! És a Dávid sátora ledőlt. De azt ígéri Isten, hogy felállítja újra.
Azért csodálatos ez az ígéret, mert a sátor a földi élet törékenységét, múlandóságát fejezi ki. Mindaz, ami vagyunk anyagból, húsból, lélekből, szellemből, ami az ember, ami egy ország, a történelem - sátor. S ahogyan elvágják a cöveknél a sátorfeszítő ponyvát és összedől a sátor, úgy dől össze minden. Nemcsak egy nép sorsát, nemcsak a történelmet, hanem az emberi életet is jelképezi ez. Azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: - Mi pedig tudjuk, hogy a mi földi sátorházunk elbomol, de tudjuk azt, hogy épületünk van Istennél, nem kézzel csinált, hanem mennyei hajlék. Nem elvesző, nem múlandó, hanem örökkévaló. És azt hallottuk Isten igéjének végső ígéretében is, a Jelenések könyvében, amikor azt mondja az apostol: hogy új jeget és új földet látott, amelyet Isten készített, amelyben igazság lakozik, és az Isten sátora az emberekkel lakozik. Ez Isten csodálatos ígérete: Ő maga lakozik az emberrel. Ez az a fordulat, amit csak akkor hallunk meg, ha azt a szót is jól értjük, hogy nincs tovább, nincs más, kifutottunk az esélyekből, végére értünk kalkulusainknak, csak egy van, Ő maga, az Úr, ki megharsant, szólt a próféta által. Most hát, testvérek, elfogadom azoknak a véleményét, akik szerint ez a mondat betoldás. De nem egy későbbi írnoknak a betoldása. Nem. Ha ez betoldás, akkor az magától Istentől való. Ő az, aki mindent leleplező ítélete végére odatoldja: mindazonáltal. A francia reformátusok 1555-ben írott hitvallásában, melyet üldözés idején írtak, arról szól az egyik tétel, hogy sok nyomorúságban vagyunk, mindazáltal hisszük, hogy az Úr megsegít bennünket. Nem azt mondja, hogy ha a geopolitikai helyzet megváltozik, ha más nyeri a választásokat, ha józan észre tér a világ, ha nagy civilizációs fordulat következik be, ha ellenségei mind eltűnnek, hanem azt:  mindazáltal egyedül Ő, aki az első és az utolsó, az alfa és az ómega, megteheti, hogy megkönyörül. Az első és az utolsó most itt áll a középen, szólít téged is és hív, hogy halld meg az Ő hangját.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ámós próféta negyedik látomását hallottuk, s ez a látomása legrövidebb és egyúttal a legmegrendítőbb a próféta látomásai közül. Rövid, mert nem lát mást a próféta, mint egy kosár érett gyümölcsöt. Még azt sem tudjuk, hogy miféle gyümölcs ez, hogy füge lenne, vagy alma lenne, vagy körte, csak egy kosár érett gyümölcs. De sokat látunk mi is ilyet mindennap, mondhatnánk, - mi ebben a látomás? Mi ebben a különös? Ám a kifejtésben megértjük, hogy olykor-olykor Isten Lelke is úgy segít bennünket megérteni a helyzetünket, az adott valóságot, hogy egy pillanatra elénk ugrik egy kép, egy nagyon közismert, mindennapos kép – amit bármikor felidézhetnénk, vagy mondhatnánk, hogy íme! –, s abban az egy köznapi képben mindent meg is értünk. Ha még azt is hozzáteszem, hogy szó szerint így kellene fordítanunk a kezdődő magyarázatot: „mit látsz Ámós?” – kérdezte tőle  az Úr.  Egy kosár érett gyümölcsöt - felelte ő, majd a következő szavakat szó szerint így lehetne fordítani: „megérett az én népem, Izrael.” Mi így fordítjuk, hisz így van értelme: eljött a vége. De itt egy szójáték áll az eredeti szövegben, és amikor –  ahogy mi is mondjuk valamire, hogy megérett valami az ítéletre, úgy mondhatjuk azt is mondhatjuk, hogy vége van immár. Ezt érti meg a próféta a látomásban. Ám valami mást is megért! Ha egy kosarat látunk érett gyümölcsökkel telve, akkor boldog a szívünk. A középkortól kezdve mindmáig a festészet kedvelt témája a csendélet, és ezen belül a gyümölcsök ábrázolása. Ha ügyesen és szépen, különösebb mimikri nélkül festi meg a festőművész az alkotását, akkor a gyümölcsök mindig az áldást, célba érkezést, a fáradtságos munka boldogító eredményét jelzik. Köznyelven is mondjuk, hogy volt a munkámnak gyümölcse. Megérte fáradozni. Aki gyümölcsöt lát, legelőbb arra gondol: elérkeztünk a boldogító célig, Isten megáldotta a munkánkat. Ha gyümölcsöt látunk, hálával telik meg a szívünk. És erre is utal a próféta magyarázata, amikor a templomi énekről szól,  illetve arról, hogy a templomi ének jajjá fog változni. Milyen templomi eseményről van szó? Hálaadó istentiszteletről. A régi Izraelben is szokás volt, ahogy mi is megtartjuk az újkenyérért való hálaadást, hogy gyümölcsszedés után, ha az gazdag és áldott volt, felmentek a templomba, csodálatos magasztaló énekeket énekeltek Istennek, dicsőítették Őt. Hiszen meghallgatta könyörgésüket, megáldotta munkájukat, bőséges lett a termés. Ezért nemcsak szabad, hanem kell is hálát adni.
De most, ebben a különös egymásra-olvasásban azt mondja a próféta: lám, egy kosár érett gyümölcs, és lám, megérett az én népem az ítéletre. Nem édes az a gyümölcs, mely a népe életében beérett, hanem keserű gyümölcs az. Igen, az is eredmény, sőt, végeredmény, annak érlelődése is elkezdődött valamikor, az is magvetésből lett, a bűnnek, az irigységnek, az elnyomásnak, az igazságtalanságnak a magvetéséből, és most halálos, fájdalmas, keserű gyümölcsöt hoz. Nem örömének fog a templomban zengeni, hanem siratóének. Kiegészíti ezt még egy jól ismert képpel is – melyről korábban is hallottuk, amikor azt mondja, hogy azon a napon gyászruhába öltöznek az emberek, megkopaszítják fejüket, és úgy fognak sírni, mint aki egyetlenegy fiát siratja. A gyermek is gyümölcs, az anyaméh gyümölcse, s ha meghal az egyetlenegy gyermek, minden elveszett. Nincs folytatás, nincs reménység. Megrendítő ennek az egyetlen egy képnek, a kosár érett gyümölcsnek az üzenete most, ebben a helyzetben.
Mindazáltal, van másik és még ennél is mélyebb értelem itt, hiszen a próféta e látomások kapcsán, szinte mintegy visszatekintve, röviden összefoglalja korábbi jövendöléseit is, feddőzésének, ítéletének lényegét. Igaz, most már nem nyitja nagyra a legyezőt, nem mutatja be környező népeket, nem folytatja le a perrendtartást saját népe ellen, nem idéz meg rá tanúkat, akik igazolják, hogy Isten népe becstelenül, igazságtalanul, elnyomó módon élt. Most rövidre fogja, az esszenciáját adja a próféciájának, amikor a harmadik versben ezt mondja: „Halljátok meg ezt ti, kik a szegényekre törtök és a föld szegényeinek kipusztítására!” Ez a próféta jövendölésének a tengelye, ez Istennek a panasza népe ellen: a szegényekre törtök és a föld szegényeinek kipusztítására.
Ezután igen érdekes dolog következik, mondhatnám, a templomos népnek egyfajta Röntgen-átvilágítása, és ezt nagyon alázatosan kell hallgatnunk. Kedves testvérek, ha lenne valami lelki hangfelvevő-készülék, mely föl tudná venni, hogy mit gondolunk magunkban akár csak egy istentisztelet alatt, megrendítő lenne. Milyen gondolatok suhannak át ilyenkor rajtunk? Például: legyen már vége! Miért éneklünk ily sokat? Miért beszél már megint a papunk ilyen hosszan? Most már elkezdte ismételni magát! Már az előbb is elmondta, értettük, tudomásunkra szolgált. A múltkor is erről prédikált. Hazaérek ebédre? Lekésem a buszt? Vagy éppen beugrik egy gondolat, hogy miképpen is kellene a dolgokat rendezni, intézni? És még mennyi minden! A próféta azt mondja: Isten leleplezi népét. „Ti, akik így szóltok, mikor múlik el az újhold, hogy gabonát árulhassunk és a szombat, hogy megnyithassuk a gabonás-házat, hogy megkisebbítsük a vékát és megnagyobbítsuk az árát, és hamis mértékekkel csalhassunk…” Nem tudom, érzékelitek-e ezt a félelmetes nagy drámát! Ott van Isten népe a templomban, hálaadó éneket énekel az áldott aratásért, a bőségért, Istennek a kegyelméért, jóságáért, zengik a zsoltárt, mely Isten könyörületességét, irgalmasságát hirdeti, hallgatják a törvényt felolvasását. Milyen egyszerűen és világosan elmondja a törvény, hogy miképpen kell irgalmasnak lenni, hogyan kell hűségesnek lenni, hogyan kell Isten szeretet-parancsolatát megtartani. És eközben – miközben tehát nemcsak hallják, hanem éneklik és imádkozzák is Isten dicsőségét - azon jár a fejük, hogy mikor lesz már az egésznek vége. Tudniillik az istentiszteletnek, tudniillik a szombatnak, meg az Újhold-ünnepnek, vagy az aratási ünnepnek. Mennének haza gabonát árulni, de még inkább vékát kisebbíteni, árat növelni, hogy legyen még egy kis infláció, meg csökkenjen csak a gazdaság teljesítménye és a reáljövedelem. Ez kell csinálni- kisebb véka, nagyobb ár! Dübörög a gazdaság, menni kell hát! Mi az, hogy a vasárnap munkaszüneti nap? A fogyasztás nagy templomaiban dolgozni kell! Emberi jog az, nem? Mindenki úgy ünnepel, vagy úgy nem ünnepel, ahogy akar! Dolgozni kell! Mit keresünk mi még itt egyáltalán, és miért olyan hosszú ez az ünnep, és miért tiltják a  bibliai törvények a szombatnapi munkát, hogy megszentelhessük az Úr napját? Miért parancsolnak nekünk ünnepet, miért van három napos országos ünnep? Boltok bezárva, üzletek bezárva, minden bezárva, nem lehet a vékát kisebbíteni, az árat emelni! De e mögött ez áll: miért nem lehet a szegényre törni, miért lehet a föld szegényeinek kiirtására törekedni? Miért nem lehet azzal foglalkozni, hogy megvegyük a szegényeket pénzen?  Milyen isten ez az Isten? Föltartóztat bennünket a munkánkban, - miért nem áll félre?
Nem tudom, szeretett gyülekezet, érzékelitek-e ezt a hihetetlen és feloldozhatatlan ellentmondást! És nem tudom, hogy érzitek-e Isten keménységét mindezzel szemben? Régi, ószövetségi kifejezéssel élve: ezzel nem lehet mást tenni, ezt ki kell vágni! Aki már szenvedett olyan bőrbetegségben, fekélyben, daganatban, amire nézve reménykedett, hogy majd elmúlik, csak ráfújunk, bekenjük egy kis ezzel-azzal, és elmúlik, de nem múlt el, bizony nem lett vége másképp, ki kellett vágni! Így szól az Ószövetségben a legsúlyosabb, a visszavonhatatlan ítélet szava: vágattassék ki! Ahogyan levágják a fáról az elrákosodott ágat, ahogy le kell égetni a falevelet, ha eltetvesedett: vágattassék ki. Tudtok más megoldást? Ezt kérdezi a próféta látomása. Tudtok más megoldást?  Lám, az Isten tiszteletét, az Úr igazságát zengve, az Ő irgalmát énekelve irgalmatlanságon törjük a fejünket. Kiben van hát a baj? Istenben? Ő igazságos, Ő szabadító, és azért rendelte a szombatnapot is, hogy az ember kiegyenesedhessen, az ember ember lehessen, és ne legyen termelő gép és rabszolga. Legyen méltósága az emberi életnek. Isten szerető szívű, megáldja a szántó-vető munkáját. Mit látsz Ámos? – kérdezi az Úr. Egy kosarat tele érett gyümölccsel. Megvont hát tőlünk Isten valamit? Igazságtalanul ítélt rajtunk? Cserbenhagyott bennünket, ígéretet adott és szavát megszegte volna? Mért Ő nekünk valaha hamis mértékkel? Vagy mondta volna, vagy fogja mondani a 2007. év végén, hogy sok szépet ígértem nektek, gyermekeim, ám, sajnos, a nemzetközi gazdasági helyzet miatt ígéreteim infláción mentek keresztül? Mond ilyet Isten? És te mit mondasz, és mit gondolsz magadban? Milyen gondolat fut át rajtad? Hogy vagy ott az Istent magasztaló közösségben?
A próféta, immár, nagyon röviden és véglegesen elhárít minden lehetséges magyarázatot, minden lehetséges kifogást. Igen, tragikusan igaz, hogy Isten népe az ő Istene színe előtt sem óhajt megváltozni. Az csak egy dolog, hogy képmutató, hogy mást mond, és mást gondol. De nem is akar megváltozni. Óh, milyen nagyszerű lenne az istentisztelet, ha közben ezt gondolnák az atyafiak: mikor múlik el végképp minden bűnöm, mikor múlik el szívemből az indulat, mikor adhatok már túl végre az irigységen, a hamis vágyon, hogy a másikat pénzen megvegyem, mikor szabadulok meg végre az emberi életnek minden nyomorúságától? – úgy volna méltó az istentisztelet. De belerendül a föld is – mondja Ámós próféta - és megdagad a népek búsulása és bánata, ahogyan tavaszon a Nílus, amikor Afrikából elindul a hegyekből a víz és Egyiptom folyója 8, 10, 15 méter magasat megemelkedik – így gyűlik föl a népek szomorúsága és bánata, hogy az áldó Isten, a szerető Isten, az igazságos és könyörülő Isten sem tud mást mondani, mint azt, hogy vágattassék ki!
Kedves testvéreim! A látomást egy látvány egészíti ki. Ez nem a próféta látomásának része, hanem egy ismételődő esemény, amit mi is nagyon gyakran látunk, amikor televíziók híradóit nézzük. Látjuk, ahogy éhező ezrek, százezrek és olykor milliók vándorolnak. Amikor Szudán legújabb-kori történelmének legborzasztóbb és legsötétebb eseményeit közvetíti a híradó, szinte föl sem tudjuk fogni, mi az, amikor százezrek és milliók menekülnek a háború és az éhség elől, és akár száz kilométereken keresztül is vándorolnak, hogy élelmiszerhez jussanak. Vagy amikor természeti katasztrófa, árvíz, földrengés, sújt egy-egy vidéket, ahol elveszett és beállt a legelemibb szintű szükséglet, teljes hiánya, éhség és szomjúság uralkodik! Azt mondja Isten a prófétával: „eljön az idő, eljönnek azok a napok, amikor ínséget bocsátok erre a földre, ­de nem kenyér után való éhséget és nem víz után való szomjúságot, hanem az Isten beszédének hallgatása után, és vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig.” Micsoda megrendítő kép az, amikor éhező embereket látunk, és tehetetlenek vagyunk, mert hihetetlen és felfoghatatlan. Sőt, a megöregedett, a maga jólétében kényelmességbe, felületességbe, meg a más kontinensek kizsákmányolásába is belefáradt vén Európa mennyire szorong mostanában, hogy új népvándorlás indult a 21. század elején. Igen, egy új népvándorlásnak a korszakában vagyunk. Csónakon, és határon szökve, kamionokba rejtve és ki tudja, milyen rejtekutakon százezrek és milliók jönnek. Honnan? Mi, büszke európaiak azt mondjuk, hogy azért jönnek ide, mert nem akarnak dolgozni. Dehogy, hiszen dolgozni jönnének. Olykor azt mondjuk, azért jönnek ide, mert elirigyelték tőlünk a jólétet. Nem hinném. Az éhség elől jönnek, és az életüket is kockára teszik, lélekvesztőkön eveznek át tengereket. Megtesz ilyet az, akinek jól van dolga? Megtesz ilyet az, aki mikor kinyitja a vízcsapot, legfeljebb csak azért moroghat, mert langyos a víz, és nem azért, mert nem jön belőle semmi? Megtesz ilyet az, akinek a háza előtt ha kinyitjuk a kukáját, a csiri-csáré csomagoló papír mellett nincs is más benne, mint kidobált száraz eledel? Már a kutyának sem adunk száraz kenyeret, kedves testvéreim, csak csapi-csöpit, s nem tudom mit. Drágább, mint egy öregember napra való élelme. Gondoljátok, hogy akik onnan jönnek, ugyanabból jönnek ide, amiben ott vannak?
Nos, a próféta megjegyzését a szemünk elé tudjuk képzelni. Eljönnek azok a napok, amikor vándorolni fognak tengertől tengerig, északtól délig. De nem kenyér és nem víz után – hanem Isten beszédének hallgatása után. Csodálatos ígéret ez, kedves testvérek. Fölfoghatatlanul nagy ígéret, mert már mindenen túl vagyunk. Már hallottunk megalapozott panaszt, hallottunk perben elhangzó vádbeszédet, hallottunk siratóéneket, hallottuk a földet fölmorajlani, hallottuk az égő erdők ropogását, hallottuk a lezúduló sáskarajt, amely a maradékot is fölemészti. S most halljuk az éhezőknek és szomjúhozóknak a csoszogását, ide-oda való kétségbeesett vándorlását – s nincs már mit mondanunk –, és ez az a pillanat, amikor azt mondja Isten: az én igém hallgatása után támasztok éhséget és szomjúságot. Éheztél-e már Isten igéje után? Akkor tudod, hogy miről beszél a próféta. Töltötte-e el lelkedet véghetetlen és kielégíthetetlen epekedés, mert nem volt tanács, nem volt eligazító szó, nem volt vigasztalás, nem tudott senki semmiben megerősíteni, és hiába idézted a régi emlékeket? Az éhező ember sem tud jóllakni azzal, ha fölidézi, milyen volt az, amikor egy jót evett. Az Isten igéjével élő ember sem tud jóllakni azzal, hogy fölidézi: - Jaj, négy éve hallottam egy csodálatos prédikációt, vagy amikor konfirmáltam, kaptam egy nagyszerű áldást, és de megtöltött az! Bizony, újra meg újra hallani kell az igét, újra meg újra be kell fogadni az igét! És ha valami mégis változhat, ha talán mégis van kegyelem, ha mégis volna síron és elveszésen túl is menekvés, akkor ímé, itt a kegyelem lehetősége! Micsoda hatalmas dolgot ígér Isten: eljön az idő, amikor nem kenyér után éheznek, és víz után szomjúhoznak, és nem kenyér és víz után járnak föl, akár földrészeket is, hanem, hogy hallgathassák az én beszédemet! Ebben hangzik Jézus szava: én vagyok az életnek kenyere! Milyen csodálatosan összefügg az, amit Jézus mond az ötezer ember megvendégelése után, amikor kenyérszaporító akarják tenni Őt, hisz ilyet kéne klóónozni, és több ezerrel betelepíteni a világot, s aztán nem lenne kenyérszükség, nem lenne éhség, szomjúság, nem lenne nyomorúság. Hát persze, meg lehetne ezt oldani, - de megoldódna az ember alapvető nyomorúsága? Az hogy Isten szava, teremtő igéje nélkül él? Azt mondja Jézus: ti sem azért jöttetek utánam, mert valami nagy jelet láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből. De én olyan kenyeret akarok nektek adni, amelyből ha valaki eszik, soha meg nem éhezik, és soha meg nem szomjúhozik. Mondják is: - Add nekem azt a kenyeret, mindennapon add nekünk ezt a kenyeret. Ekkor mondja Jézus: - Én vagyok az!
Éhes a lelked? Szomjas a szíved? Hosszú-hosszú ideje vándorolsz tengertől tengerig, északról délig, keresel és fülelsz, hátha valahol szól az az ige, szól az a szó, jön valami vigasztalás, enyhület, valami buzdítás, hátha a megsötétedett horizonton fölragyog valami, mint az eltévedt embernek az éjszakában valahol egy távoli fény és arra elindulhat? Én vagyok – mondja Jézus. Engem hallgassatok. Mert aki engem hallgat, Istent hallgatja - így mondja Jézus. És én vagyok az, én vagyok az élet kenyere, mely mennyei módon van bepecsételve, Isten által van bepecsételve. Nem hamis mértéken mérték, nem kevesebb lisztből gyúrták, nem inflációs pénzen vásárolták, hanem igaz, szent és örökkévaló. És ez a Jézus mond mást is. Mit mond? – Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok. Ha éhezőnek kenyeret adtál, ha szomjazónak vizet adtál, ha mezítelent felruháztál, velem cselekedted meg. Ma arra hív bennünket a próféta megrendítő látomása, csodálatos ígérete és annak jézusi beteljesülése, hogy a szívünk-lelkünk az ünnep napján, az Isten templomában azon forogjon csak egyre, amit a mi Istenünk kér tőlünk: légy irgalmas, légy könyörületes, töltsd be a szeretet törvényét mindenkor.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ámós próféta könyvének hetedik részétől kezdve a könyv végéig öt látomásról fogunk hallani. Isten öt látomásban fejezi ki akaratát a prófétának, így jelenti ki népe számára a megváltozhatatlant. Ebből az öt látomásból ma hármat hallottunk. A harmadik közlése után megszakad a látomások sorozata, egy közjátékot hallunk, melyben Amáziás, Béthel főpapja – Ámós Béthelben mondja a próféciáit! – egyrészt feljelenti a prófétát a királyi udvarnál, másrészt magát a prófétát is fölszólítja arra, hogy menjen haza, vissza a déli országba, fusson el Júda földjére, ott egye kenyerét és ott prófétáljon. Most ennek a fényében röviden megismételhetjük azt is, amit eddig hallottunk.  A próféta könyvének elején Isten felharsanó szavát, az elhallgathatatlan ítéletet hallottuk, amelyet azután Isten egy történelmi perben újra népe elé tárt, s végképp leleplezte népének minden bűnét, tévelyegéseit és vétkét, aztán hallottunk egy sirató éneket, melyet az őszi szüret idején mondott el a próféta ünnepet rontva vele, a vigadozás idején elsiratta Isten népét. Továbbá arról is hallottunk a legutolsó alaklommal, hogy a próféta azt a titkos reményt vagy inkább spekulációt is megsemmisítette, mely szerint, ha nagy is volt a baj és a romlás, azért még bízni lehetett abban, hogy egyszer eljön az Úr napja, s  mintegy deus ex machina mindent visszafordít majd. A próféta szavából tehát látható, hogy Isten az ítélete igazoltan, okkal, cáfolhatatlanul és elháríthatatlanul, egyszóval jogosan áll be.
Most három nagyon egyszerű képben fejezi ki a próféta, hogy mit jelent majd a beálló ítélet. Ám ezek a képek amilyen egyszerűek, éppoly különösek is, és mivel különös a folytatásuk is, mert drámai összetűzéshez vezetnek, a prófétának és a papnak az összetűzéséhez. Az első kép egyszerű, alig szorul magyarázatra. Azt mondja a próféta: ezt láttatta velem az Úr: Isten sáskát teremtett sarjúfakadáskor és a sáska fölemésztette a föld füvét. A modern ember, bár nincs közvetlen élet-tapasztalata a keleti világról, jól el tudja már képzelni ezt. Sok-sok természettudományos filmet láthattunk már, sőt olykor Tv-híradóban tudósításokat is, melyek megmutatják, milyen az, amikor Afrika mélyéről megindulnak a sáska-rajok, valósággal elsötétítve az eget, és útjuk során minden létező növényt megsemmisítenek, elpusztítanak. Ez még a 21. században is feltartóztathatatlan természeti katasztrófa. Erről beszél a próféta. Azonban nagyon fontos a hozzáfűzött megjegyzése: „sarjúfakadás kezdetén, a királyi kaszálás után.” Hallottuk a keresztelőkor Ézsaiás csodálatos jövendölését: íme egy vesszőszál fakad, és benne mint új kezdetben, új hajtásban, Isten új reménységet ad népének. Igen, Ámós szava nyomán talán már sokan belátták, hogy nincs remény, Isten ítélete be fog következni. De az ítéleten túl talán van új remény! A kaszálás után megsarjadó fű mintegy képszerűen ezt a katasztrófa után sarjadó új reménységet fejezte ki. Tehát hogyha be is kell következnie az elháríthatatlannak, ha be is következik a pusztulás, ha minden meg is semmisül, mégis a gyökerekről, a maradékról, a törzsökről új hajtás fog nőni! És íme, az Úr sarjúfakadás kezdetén, a királyi kaszálás után, amikor a csonkig kaszált füvön, a kaszálón újra sarjad a gyökérzetről a fű, akkor jön el a sáskaraj és pusztít el mindent!! A reményt eszi fel a sáskaraj!
Aztán a másik képben azt látja a próféta, hogy Isten tűzet hívott elő, amely megemésztette a nagy mélységet és megemésztette az országot. Erről sem kell sokat beszélni. Nemrégiben nézhettük televízión keresztül, hogy Kaliforniában iszonyatos tűzvész pusztított.  Kalifornia ma a világ leggazdagabb része, és nem volt erő, mely föltartóztathatta volna azt a tüzet. A világ leggazdagabb országa leggazdagabb államának nem volt olyan technikája, szervezettsége, készsége, hogy ezt az iszonyatot megakadályozza.
De mindkét esetben különös kiáltást is hallunk, és most nagyon ez a fontos ennek a szakasznak a megértésében. Amikor látja a közelgő sáskarajt, és látja a közelgő tüzet, így kiált fel a próféta: Uram Isten, légy kegyelmes kérlek, hogyan állhasson meg Jákob, hiszen kicsiny? A próféta közbenjár. Istennek igéjében aok ilyen közbenjárásról olvasunk, kezdve attól, hogy Ábrahám imádkozik Sodomáért és Gomoráért, folytatva azon, hogy mennyi alkalommal hallunk a zsoltárokban közbenjáró énekeket, imádságot, Istennek igéje megannyi történettel, buzdítással minket is arra unszol, hogy imádkozzunk, járjunk közbe. Járjunk közben egy betegért, imádkozzunk haldoklókért, járjunk közbe nehéz helyzeten lévő országunkért, imádkozzunk azokért is, kiken jogos ítélet van. S milyen csodálatos a folytatás, ezt halljuk itt: megengesztelődött az Úr ebben a dologban, és azt mondotta: nem lesz meg. Megengesztelődött az Úr és visszavonta az ítéletet. Van tehát menekülés, van szabadulás. Ám ekkor még ennél is különösebb dolog történik. Azt halljuk, hogy Amáziás Béthel papja üzenetet küld Jeroboámhoz, Izrael királyához: „pártot ütött ellened Ámós az Izrael házában, nem tűrheti az ország az ő mindenféle beszédeit!” – ez üzeni a királynak feljelentésében. Majd így fordul a prófétához: te pedig fuss haza, menj földedre, egyed ott kenyeredet és ott prófétálj! Hagyj minket békén. Ne prófétálj itt. Milyen különös, hogy Ámós próféta könyvében eddig a részig még nem hallottunk semmilyen ellenvetést. Pedig megdöbbentően kemény dolgokat mondott a próféta a korábbi szakaszokban. De meghallgatták, s talán legyintettek rá: próféta, próféta. A prófétának az a dolga, hogy ilyeneket mondjon, a próféta a jövendőről beszél, és lehet, hogy ez a jövendő nagyon sötét. Meghallgatjuk hát a prófétát, megfontoljuk a szavát, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább. Ám nem véletlen az hogy a főpap üzen a királynak, s vádolja be a prófétát, intézkedést kérve: tessék letartóztatni, ez valami borzasztó ellenzéki hangütés! Nálunk dübörög a gazdaság, virul az ország, ez az ember meg arról kiabál itt, hogy baj lesz, baj lesz, minden el fog pusztulni, minden meg fog semmisülni! Hallottuk mi is másfél esztendeje, amikor a római katolikus egyház kiadott egy körlevelet, melyben az ország állapotát mérték fel, megállapították: Magyarország erkölcsi válságban van.  Micsoda kiabálás támadt a politikai elit részéről! Emlékeztek? Miről beszélnek ezek, - kiabáltak a politikusok - már megint beleavatkozik az egyház a politikába! De azóta, testvérek, bárki mondja, hogy Magyarország erkölcsi válságban van, és bárhány tény igazolja és támasztja is ezt alá, például, hogy Európában Magyarország a legkorruptabb ország, nálunk a gazdasági vállalkozások 62%-a korrupciótól szenved, máris rákiabálnak: keresel te itt? Miről beszéltek? Mit huhogsz, és ijesztgetsz! Egyed másutt kenyeredet! Ne rontsd az országimázst! De nemcsak ez az oka annak, hogy a főpap feljelenti Ámóst. A régi Izraelben a próféta Isten szavát, Isten aktuális szavát volt köteles hirdetni. Sokszor kárták a prófétákat a régi Izraelben, hogy prófétáljanak, hogy közöljék, mit akar az Úr. Ismerjük mindannyian a híres történetet, amikor egy király csatába akart menni, már fölállt a hadserege, logisztikusok már megtervezték a fölvonulást, már csak indulni kellett volna, amikor a király azt mondta: kérdezzük meg a prófétákat is! Jóváhagyja-e az Úr ezt az emberi tervet? Nos, így sokszor elővették a prófétákat. De a közbejárás a papok dolga volt. A papok áldoztak az oltárnál. Az ószövetség rendje szerint a papok vitték engesztelésül Isten elé a nagy áldozatot. A főpap kötelessége volt – ahogy olvassuk a Zsidókhoz írt levélben is –, hogy egy évben egyszer belépjen a szentek szentjébe, ahova soha senki be nem léphetett, és ott nagy engesztelő áldozatot mutasson be önmagáért és a népért. Ott, a szövetség ládája előtt, hol maga Isten lakozott a kerubok és szeráfok között, egyetlen egyszer egy évben engesztelésül. A prófétának nem volt dolga Isten népéért közbejárni, sőt, lehetne mondani, a prófétának fordított volt a dolga, mintegy Isten nevében járt közbe az ő népénél, mintegy Isten nevében kérlelte a népet: Térjetek meg! A próféta Isten nevében szól: így szól hozzátok a ti Uratok: változtassátok meg a ti életeteket. A pap dolga volt, hogy a népért Istennnél közbejárjon. Olyannyira mély ez a különbség, hogy a református liturgiában is alkalmazzuk ezt. Amikor az igehirdető igehirdetés előtt imádkozik és Isten Szentlelkét kéri, hogy áldja meg igéjét szívükben, ezt a liturgusok prófétai imádságnak nevezik, mert azért imádkozunk, hogy Isten szóljon nekünk. Az igehirdetés után a lelkész általában a gyülekezetért imádkozik, betegekért, gyászolókért, elesettekért, nehéz helyzetben levőkért. Ezt a liturgusok papi imádságnak nevezik. A híres szociológus, Max Weber szintén észlelte ezt a különbséget, és még ideál-tipológiát is felállított rá, és azt mondta, hogy a régi Izraelben mindig küzdelem volt a papok és a próféták között. Rivalizáltak egymással, hiszen a papság vitte a szertartást. Alkalomról alkalomra, időről időre, újholdról újholdra, szombatról szombatra, áldozattól áldozatig meg volt ennek a megszokott rendje. A léviták be voltak osztva, évre előre mindenki tudta, hányszor kell a templomba mennie szolgálatra. Ezzel szemben álltak a próféták, ők voltak talán – mondjuk így – az avantgárd, a vagabundok, a kiszámíthatatlanok, akik hol szóltak, hol nem szóltak. Mert megesett az is, amikor hiába kérlelték a prófétákat Isten szava után, nem szólt az Úr. Hallgatott az Úr. Még Ámós próféta könyvében is találunk erre nézve utalásokat.
Tehát, kedves testvéreim, Amáziás főpap most azt látja, hogy ez az Ámós közbenjár. Ámós elmondja látomását, elmondja, hogy ezt meg ezt láttam, majd kértem az Urat, hogy Uram, ne történjen ez meg, mert kicsi ez a Jákob, nem állhat meg. Továbbá közli, hogy közbenjárása nyomán az Úr több alkalommal is elállt az ítélettől: megengesztelődtem, nem lesz meg ez a dolog. Elveszi hát a próféta a pap kenyerét? Hát, ha a próféta szavára engesztelődik meg az Úr, ha a próféta szava, imádsága, közbenjárása nyomán mondja, hogy nem lesz meg, elmarad az ítélet, és lehetséges az új kezdet – akkor mire valók a papok? Nem véletlen, hogy ez a mi Amáziásunk Ámósnak is üzen: menj el, próféta fuss el Júda földjére, ott egyed kenyered, ne akarj te a mienkből megélni. Pedig kedves testvérek, a próféta sem nem felforgató, sem nem pártütő, sem nem uszító, sem nem lázító, hanem szavával, látomása elmondásával, imádságával arra hívja fel a figyelmet, hogy már egy lehetőség maradt! Igen, nekünk is meg kell ezt érteni, hogy a közbenjáró imádság rendkívüli lehetőség. Az nem rendes lehetőség. Mik a rendes lehetőségek? Azokat már mind elmondta a próféta. Térjetek meg! – az rendes lehetőség, és nem holmi pietista, bethánista, szuperkeresztyén szólás, hogy meg kell térni,  - az egy rendes lehetőség. Mit mondott a múlt alkalommal a próféta, amikor feddőzött Isten népe hamis áldozataival szemben? Azt mondja: - Folyjék az igaz ítélet, mint a víz és áradjon az igazság, mint a bővizű patak. Ez is rendes lehetőség. Vagy mit mondott korábban? – Keressétek a jót és ne a gonoszt, és élni fogtok! Ez rendes lehetőség. Hisz mi lenne benne bármi rendkívüli? Keresni a jót, gyűlölni a rosszat? Volna abban valami rendkívüli, hogy igazságosan és igazán hozunk ítéletet? Van abban valami rendkívüli, hogy visszatérünk Isten útjára és az Ő életrendje szerint élünk? Ebben sincsen semmi rendkívüli. Isten ezt a rendet adta népének, ők ezt a törvényt kapták a pusztai vándorlás során, erre épül föl minden, ez az ország szilárd talapzata. Ha ez nincs, akkor viszont minden rendkívüli. Ezért rendkívüli – értsétek meg! – a közbenjárás. Minden keresztyén közbenjárása minden keresztyénért: rendkívüli. Minden keresztyén közbenjárása minden hitetlenért rendkívüli. Nem volt rendkívüli Ábrahám buzgó imádsága Sodomáért és Gomoráért? Hát nem inkább az lett volna a rendjén való, hogy már össze is dűlt a bűnnek városa? De igen. Azért lett volna rendjénvaló imádkozni, hogy minél előbb dűljön le. S nem Jónás volt az, aki rendes módon járt el? Kihirdette Nínivében az ítéletet, aztán kiült a városon kívül a töklevél alá - és számolta a napokat: harminckilenc, huszonhét, hét, három, kettő, egy – és elpusztul Nínive, - mert ez a dolgok logikája. Közbenjárni – ez a rendkívüli.
S mindezt azért kell így elmondani, mert sokszor tiltották a prófétákat. Ézsaiásnál, Jeremiásnál, Mikeásnál és mindenütt másutt olvasunk beszámolókat a próféták életéről, s köztük ehhez hasonló megjegyzéseket. Például, Jeremiásnak megüzenik: ne prófétálj, hogy meg ne öljünk! Mikeásnak ezt mondják: ne prófétálj, hogy bajod ne essék belőle. Tudjátok, milyen ez, kedves testvérek? Mintha azt mondanánk valakinek, aki beteg: ne menj orvoshoz, mintha azt mondanánk az orvosnak: ne állítson föl diagnózist, és ne írjon fel gyógyszert. Mintha azt mondanánk valakinek, aki gyászoló barátjához akar menni: megtiltom, hogy elmenj és megvigasztald. Mintha azt mondanánk a tanárnak: ne tanítsd tisztességre az iskolában a gyermeket, mintha azt mondanánk a politikusoknak: ne hozzatok jó törvényeket, hanem magasztosítsátok föl a hamisságot. Hát így hangzik most itt az, amit Amáziás mond többször is: ne prófétálj, fuss el, menj haza, edd ott kenyeredet! De tehet-e mást Ámós, minthogy prófétál? – Engem az Úr hívott el a nyáj mellől – mondja Ámós –, és  az Úr mondotta nekem: menj el és prófétálj az én népemnek. Hallottuk a prófétás könyv bevezető szakaszában: ha az oroszlán üvölt, ki ne félne, ha az Úr szól, ki ne prófétálna? Ha az Úr szól!
S hogy igazán megértsük mindennek a mélységét, föl kell idéznünk Nagycsütörtök éjszakáját is. Milyen különös, hogy amikor végigolvassuk az evangéliumokat, egyszer sem olvassuk, hogy Jézustól bárki is azt kérte volna: prófétálj! Nem kellett ezt mondani. Hiszen Ő Istennek testetöltött igéje, hiszen Ő az élő isteni szó, hiszen Ő Isten valóságos kézzelfogható irgalmassága, hiszen Ő az evangéliumot, a szabadulás jó hírét hirdeti – éli elénk. Vagy mégis olvassuk, hogy mondanák Jézusnak, hogy prófétálj? Igen, egyszer, mondják neki, Nagycsütörtök éjjelén. Mikor vádlói előtt kijelentette, hogy Ő Isten fia, elkezdték köpködni, fejére húzták köpenyét, öklözték az arcát és ráüvöltöttek: prófétálj! Prófétálj és mond meg, ki tette ezt Veled. Micsoda borzalmas ördögi – ugyan, ördögi? -, egyszerűen csak emberi és ránk jellemző megfordítása ez mindennek!
De mégis, a próféta imádkozik, a próféta pappá lesz, ahogyan Jézus Krisztus is, aki Isten igaz és tökéletes igéje, akiben minden prófécia beteljesedett, Ő is pappá lett, amikor megfeszítették és így imádkozott: - Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Keveset tudunk Ámós prófétáról. Ám most kiderült, hogy barompásztor volt, fügeszedésből tartja fenn magát, kiderült, hogy nem ott lakik, ahová Isten őt prófétálni küldötte, - idegenben szól, és mégis mondania kell, amit Isten rábízott. Buzdítok, bátorítok mindenkit a gyülekezetben, hogy Isten elhívása, kegyelme folytán legyen prófétává és pappá! Mert minden keresztyén ember próféta és pap, aki ha látja és tudja, hogy föltartozhatatlan az ítélet, mégis mondja, s ha egyedül kell mondania, akkor egyedül is mondja: irgalmazz meg Uram, könyörülj meg Uram, engesztelődj meg Uram. Mert hátha mégis megkönyörül az Úr.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Reggel a rádióban, a Krónikában hallottam, hogy bemondták, ma délután 5 órakor az Uránia moziban kezdődik a Protestáns Hónap. Októberben a reformációt ünnepeljük különböző rendezvényeken, így ma az Uránia moziban protestáns est lesz érdekes kulturális műsorral. Majd folytatta a bemondó: és egyébként ma van az állatok világnapja is... Kétségtelen, ma van az Állatok Világnapja is, ám így a kettő, egymás mellett érdekes gondolatokat ébreszthet az emberben. Csak aztán félre ne értsük.  Az állatokkal meg a nevekkel nekünk, protestánsoknak, úgy látszik, sok gondunk van. Szegedi Kis Istvánról, a 16. század nagy reformátoráról, Dunamellék első püspökéről tudjuk, hogy ő bizony még börtönt is megjárt egy név miatt. Egy alkalommal arról prédikált, hogy mi dolog az, hogy különös nevet adnak az emberek gyermekeiknek, például ilyen név – mondotta – az Orsolya. Az Orsolya név a német Ursula szóból származik, ami közönségesen medvét jelent, és mégse illik tisztes karcsú hölgyeknek medve-nevezetet adni. Szerencsétlenségére ott ült a templomban egy Orsolya nevezetű vitéz és nemzetes asszonyság, aki rögtön be is vádolta őt a szolnoki pasánál, hogy hazaáruló lenne, így aztán Szegedi Kiss Istvánt a törökök lefogták és hosszú időt töltött tömlöcben, mígnem kiváltották.
Azért mondom ezt, mert Ámós próféta könyvében egy olyan szakaszhoz érkeztünk, ahol a próféta bizony igen ridegen gúnyolódik. Itt nem félreértések forognak fenn, hanem Ámós gúnyolódik – s immár nemcsak korának vezető férfiain, hatalmasain, királyain, politikusain, hanem a vitéz és nemzetes asszonyokon is. Így szól a 4. rész eleje: „Halljátok meg e beszédet Básánnak ünői” – tehenei. Ugyanis Olyan mély a romlás a régi Izraelben, hogy az asszonyok is részt vesznek a nemzetpusztításban. Halljátok meg Básánnak tehenei, „akik Samária hegyén vagytok, a kik nyomorgatjátok a szegényeket, megrontjátok az ügyefogyottakat, és az mondjátok uraitoknak: Hozd elő, hadd igyunk!” Afféle családi mulatság immár megtaposni a szegényt, kiforgatni az ügyefogyottat, elvenni a kevéskéjét, hamissá tenni mindent, ami igaz és szent. Többek között ezért, és mindenféle más romlottságokért Isten most számadásra hívja népét, pert indít népe ellen, és ebbe a perbe két hites tanút idéz meg. A szakasz kezdetén ezt olvastuk: „Adjatok hírt Asdód palotáiban és az Egyiptom földében való palotákban, és így szóljatok: Gyűljetek össze Samáriának hegyein, és lássátok meg benne a sok háborgást és az elnyomottakat az ő kebelében.”
Asdód tengerparti filiszteus város volt, az Ötváros egyik legerősebb, leggazdagabb települése, az egész Földközi-tenger keleti medencéjében kereskedett, a régi Izraellel szüntelen háborúban állott. Filiszteus város volt, az ellenséges szomszéd nagy szimbóluma. Ők bitorolták sokáig a szövetség ládáját is. Egyiptomról nem kell külön szólni. Egyiptom volt, ahol Isten népe több száz éve fogságban élt, Egyiptom volt, ahonnan Isten népét Mózes kivezette, Egyiptom volt, aki Isten népére újra meg újra rátámadt és hódító háborúkat viselt ellene. Ha valaki a régi Izraelben kimondta az Egyiptom szót, arról mindenkinek az ellenség jutott az eszébe. Isten ebben a perben két hites tanút idéz meg: a filiszteusokat, Asdódot és Egyiptomot. A két ősellenség, mint Isten tanúja! A per tárgya bemutatása és  bebizonyítása annak, hogy Isten okkal feddődik népe ellen. Az okokról már a korábbi szakaszokban is olvastunk, amikor a próféta felsorolta Izrael hét nagy bűnét. Ezek a bűnök szociális bűnök, a legmélyebb korrupciónak mindenféle bűnei, a hamis istentisztelet bűnei, a szisztematikusan elkövetett igazságtalanságok rettenetes bűnei, a testvérárulás bűnei, a szegények kiforgatásának bűnei, minden, melyben még az asszonyok is részt vettek. Okkal bünteti hát Isten az Ő népét, okkal harsan meg az Úr, ahogyan felharsan az oroszlán kiáltása, okkal következik be az ítélet. Ám azt is hallottuk, hogy ameddig Isten nem jelenti meg titkát, megjobbító szándékát, ameddig népével kapcsolatos végső terveit ki nem nyilvánítja, addig nem tesz semmit. Ez a per ehhez a kinyilvánításhoz, a titok föltárásához, tartozik: ebben mutatkozik meg Isten szándéka, és itt tárul fel a bűn mélysége.
A per nyitánya előtt Isten még néhány dolgot közöl a próféta által. Tudtul adja, hogy véget ér a békeidő. A bibliai feljegyzések szerint egy nagy békekorszak 35-40. esztendejében vagyunk. Izraelben II. Jeroboám uralkodik, aki 41 évig uralkodott, és uralkodása mindvégig békekorszak volt, a haladásnak, a nagy beruházásoknak, a meggazdagodásnak, a birodalom megnövelésének a korszaka. Ámós próféta II. Jeroboám uralkodásának utolsó éveiben lép fel és általa Isten ezt üzeni népének: „Ellenség jön s körülveszi e a földet, ledönti hatalmadat és feldúlatnak a te palotáid.” Ez a jövendölés valósággá lett, 20-25 esztendővel Ámós próféta fellépése után az asszír birodalom összeszedte erejét, megostromolta Izraelt és elfoglalta, ez Kr. e. 721-ben történt, és ezzel elveszett Izrael önállósága és szabadsága. Isten azt is kijelenti, hogy hiába népének elbizakodottsága és önáltató reménykedése, hogy már csak Isten fenyegetőzik itt! - ahogyan időnként megfenyegeti a szülő a rakoncátlan gyermeket, hogy majd kap a fejére, ha rosszul viselkedik, aztán úgy sem lesz belőle semmi. Azt mondja Isten: „És ledöntöm a téli házat a nyári házzal együtt, és elpusztulnak az elefántcsont házak is!” Milyen gazdag Isten népe! Van téli ház, és van nyári ház is. A forró nyári időben fölmentek a hegyekbe, ott hűsöltek, ezek voltak a nyári lakok, a hűvösebb téli időben pedig lehúzódtak a tengerpart közelébe, ahol kicsit melegebb volt, ott volt téli lak, netán elefántcsonttal díszített – hát ily nagy gazdagság volt ott. A régi felfogás szerint pedig a gazdagság Isten áldásának a jele. Ez mutatja, hogy Isten szereti népét, megáldja, s bármihez hozzányúlnak arany lesz belőle, mint Midász király esetében, jó szerencsés lesz minden vállalkozásuk. Ám most, a romlottság mélyén Isten ennek ellenkezőjét jelenti ki. Ezután sorolja fel Isten panaszát. Négyszer hangzik el ítéletének megindoklása. Ime! Megvontam tőletek az esőt. Egyik város kapott esőt, a másik nem. Két, három város tántorgott egy városba el vizet inni, olyan nagy volt a szárazság, de mégsem tértetek meg hozzám – mondja az Úr. Aztán azt mondja: megvertelek bennetek szárazsággal és ragyával, a kerteket, a szőlőket, a fügefákat, az olajfákat megette a sáska, és mégsem tértetek vissza énhozzám – ezt mondja az Úr. Döghalált bocsátottam rátok, mint egykor Egyiptomra (és most ott áll Egyiptom és igazolja, így történt). Fegyverrel öltem meg fiaitokat, fogságra vitettem lovaitokat (ott áll Asdód, s igazolja így történt velünk, mikor egy háborúban mindent elveszítettünk, elvitték a lovakat is, ahogy a románok elvitték a kunhegyesi ménest 1919-ben) - és mégsem tértetek vissza énhozzám – mondja az Úr. Felforgattam közületek többeket, amint felforgatta Isten Sodomát és Gomorát (s ha lehetne, őket is hívhatná tanúul). És olyanok lettetek, mint a tűzből kikapott üszök, kis parázsdarab, ami már semmire sem jó, és mégsem tértetek hozzám vissza – ezt mondja az Úr.
Isten panasza népe keményszívűsége miatt azt mutatja, hogy népe elszakadt Teremtő Istenétől. Önállósította magát, nagykorúsította magát, ahogyan ezt mai nyelven mondják. Nagykorú az, aki a maga útján jár. A nagykorú Izraelnek nem kell Isten. Köszönjük szépen a Seregek Urának, hogy kiszabadított bennünket Egyiptomból, köszönjük szépen, hogy hordozott bennünket negyven esztendeig a pusztában, köszönjük, hogy bevitt bennünket az Ígéret Földjére, azt már nem nagyon köszönjük, hogy Tízparancsolatot is adott, az húzós dolog, nem nagyon tudjuk megtartani. De köszönjük szépen, hogy katonai, politikai és gazdasági sikerekkel megáldott bennünket,  köszönjük, hogy van téli palota meg van nyári palota, köszönjük, hogy van elefántcsont borítás a falakon, köszönjük, hogy Básán ünői ihatnak az ő urukkal a szegényektől elzsarolt javak fölött örvendve, Macbeth úr és Lady Macbeth köszöni, köszönjük szépen,  - de most már fel is út, le is út.
Mindeközben, ebben az évszázados szörnyű kalandban, melybe Isten népe belevitte magát, hiszen már az első részben is hallottuk, feddőzik Isten népével, mert atyái vétkét követte el, félrevezették atyái, mintegy örökölte a lázadást, az Istentől való elszakadást, mindeközben tehát Isten újra meg újra meglátogatta népét, figyelmeztette. Még egyszer: szárazság volt, felevett a sáska mindent, vereséget szenvedtek a háborúban, Isten fölforgatta városaikat, mint Sodomát és Gomorát, és sem ekkor, sem akkor, sem amakkor, semmikor nem tértek hozzá vissza. Keménynyakú nép ez, mint a reformátusok, mert mi is szeretjük azt mondani, hogy keménynyakú nép vagyunk. Csak aztán túlságba ne vigyük! Más ember felé még lehetünk is keménynyakúak, s minket senki sem fog arra kényszeríteni, hogy fejet hajtsunk előtte, de ne vigyük túlzásba. Isten előtt csak fejet hajtunk már, Istennek azért csak engedünk már?! Ha Isten megfedd és megdorgál bennünket, csak visszatérünk hozzá?! Vagy ránk is igaz, amit a próféta ebben a litániában mond: mégsem tértetek vissza hozzám!? Mégsem tértetek vissza hozzám! Mégsem tértetek vissza hozzám! Három a magyar igazság, egy a ráadás. Negyedszer: Mégsem tértetek vissza hozzám! Ezért hát ekképpen cselekszem veled Izrael népe – mondja az Úr.
És mégis van menekvés kedves testvérek. Rendkívül megrendítő az ige, melyet ennek a feddőzésnek a végén olvasunk: „Ekképpen cselekszem veled Izrael, minthogy pedig ekképpen cselekszem veled, készülj Istened elé!” Ezt az igét először nem Ámós könyvében olvastam, hanem kamasz koromban temetési igehirdetések gyűjteményének címenként: „Készülj Istened elé!” Az 1800-as években adták ki, csupa temetési igehirdetés van benne. Készülj Istened elé! Egy helyen olvassuk még a bibliában ezeket a szavakat, a Jób könyvében, amikor Isten megszólal a forgószélben, s azt mondja Jóbnak: Nahát, készülj elém, készülj a perre! És mondd el, amit tudsz. És kérdezz meg engem, hogy igazán cselekszem-e én. És majd megválaszolok neked. Készülj. De ugyanez az ige fejezi ki azt is, amikor a hadsereg készül a csatára. Fölcsatolják a vérteket, fegyvereket, sorba rendezik magukat, haditanácsot tartanak, a tisztek megtartják az eligazítást, a fővezér kilovagol a sereg elé, elmondja a buzdító beszédet, azután, nosza neki! Fölkészültek a csatára. Készülj szembenézni az ellenséggel, még pontosabban: erősítsd meg magadat, állj elő erővel. Készülj Istened elé. Immár nincs menekvése, nincs magyarázata, nincs mentsége Isten népének. Semmilyen jelet, semmilyen intést, semmilyen figyelmeztetést eddig nem fogadott meg, nem tért meg Urához. S tudjátok, ez azért tragikus, mert mindeközben a jólétnek és a békességnek minden adottsága megvan. Nem azért tért el Isten népe Urától, mert nagy lett volna a nyomorúsága. Azt még talán meg is tudnánk érteni, s el is tudnánk fogadni, hogy olyan nagy volt a baj, olyan nagy volt a nyomorúság, annyi probléma támadt, hogy megkeményedett a nép szíve és azt mondta, nem kérek többet ebből az Istenből. Soha nem áldott meg, soha nem vitte jóra a dogomat, abbahagyom az imádkozást, nem kell nékem az Isten. Ám, ahogy mondják, nagy a jólét és nagyot ugrik a pannon puma, és dübörög a gazdaság a régi Izraelben. Mégsincs hálaadás. Mégsincs megköszönése annak, hogy Isten jóval áldotta meg országát. Aztán, ha baj van, ha nyomorúság támad, az is kiderül, hogy ez az egész így merő illúzió, egy pillanat alatt ledönthető. S ekkor sem tér meg Urához! Hát akkor végül, készülj Istened elé, ott áll majd tanúként Asdód és Egyiptom, nézzük a párviadalt. S milyen csoda: ebben az ijesztő a szóban van, van a megmenekedés lehetősége is. Így szól Isten a próféta által: „Amint a pásztor az oroszlán szájából csak a két lábszárt menti meg, vagy a fül hegyét, akképpen menekülnek meg Izrael fiai.” Igen, Isten még a visszavonhatatlannak ítéletben is lehetőséget és menekülést készít. Ez a megtérés. Gyermekként Németországban voltam német szón. Egy házaspárral utaztunk, a férfi fogta az autó kormányát, az asszony tartotta térképet. Folytonosan egyeztettek. Aztán elbizonytalanodtak, de csak mentünk. Egyszer-kétszer meg is álltunk, de aztán mentünk tovább.  S megérkeztünk a végén a semmibe. Ahol nem „fel is út, le is út” volt, hanem nem volt út tovább. Hányszor kérdezte Isten az Ő népét: - Biztos, jó felé mész? Nem kéne megfordulni? Nem kéne arról az útról visszatérni? Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer? – s te nem tértél hozzám vissza! Ám ha az ember egy ilyen zsákutcába jut is, és a senki földjére kerül, akkor is van még egy lehetőség: teljesen vissza kell fordulni. A Biblia nyelvén ez a megtérés. Rossz úton vagy. Fordulj meg, jöjj vissza. Bementél a zsákutcába, és nincs tovább. Tolass vissza. Gyere ki, ne rösteld, ne szégyeld. Szó szerint ezt jelenti a megtérés. Magadnak éltél, pedig Istennek kellett volna élni. És most ott vagy a csőd kellős közepén. Fordulj meg, térj vissza. Igazságból hamisságot gyártottál, mert azt hitted, ez a kor parancsa. Fordulj meg, gyere vissza. Elhazudtad a jót, és már nem jön ki belőled semmi, ami igaz lehetne. Fordulj meg, térj vissza. Önállósítottad magadat, nagykorú lettél, úgymond. Pedig csak akkor lehetsz boldog, ha Isten gyermeke vagy és maradsz életed végéig. Fordulj meg, jöjj vissza.
Így fejezi be Isten a feddőzést: mert ímé, aki hegyeket alkotott és a szelet teremtette, aki megjelenti gondolatát az embernek, aki a hajnalt sötétséggé változtatja, a föld magaslatain lépdel, az Úr Ő, a Seregek Istene az Ő neve. A per ezen a ponton megváltozik. Eddig egy történelmi hadakozást láttunk. Isten tusakodik az Ő népével, hogy megmentse és megtartsa őket mindarra, amire elhívta őket. Most azonban minden kozmikus méretűvé válik. Aki az eget és a földet teremtette, aki a hegyeket alkotta, aki a szeleket előhívta, aki a hajnalt sötétséggé változtatta, - az Úr, aki ezt a panaszt mondja népe ellen. És ez az Úr az, aki azt is mondja: fordulj meg, térj vissza! Azt hallottuk a Zsoltárosnál: Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat, jó reggel készülök Hozzád és vigyázok. (5. zsoltár) Így is lehet Isten elé készülni. Szent szívvel, alázattal, örömmel és várakozással, tudva, hogy Isten semmilyen hamisságban nem gyönyörködik, nála nem lakhat a gonosz, de tudva azt is, hogy Isten kegyelme sokaságából engedi meg, hogy hozzá menjünk és leboruljunk nála. Milyen megrendítő, mikor azt mondja Isten: a hajnalt sötétségre fordítom.
Azt várjátok, hogy majd annak rendje-módja szerint mégiscsak kivilágosodik? Azt várjátok – gúnyolódik Ámós próféta – hogy igaz lesz, amit magunknak is szoktunk mondani nehéz helyzetekben: lesz ez még másképp? Lesz ez még jobban is? Úgy volna valóban, ahogy mostanában mondogatjuk magunknak, hogy ennél lejjebb már nem lehet? Éppen most számoltam meg, hányszor hallottam én ezt az utóbbi években: hogy ennél lejjebb már nincs! Megmondom, legalább hatvanszor hallottam. Kipattant az ügyeletes botrányt, jöttek az emberek: - ugy-e, tiszteletes úr, ennél lejjebb már nem lehet? Bevezették az új adótörvényt: úgy-e, tiszteletes úr, ennél lejjebb már nem lehet? Közzétették a GDP adatokat. Úgy-e, ennél lejjebb már nem lehet? Átrendezték az egészségügyet. Úgy-e, ennél lejjebb már nem lehet?  Törvényi védelembe iktatták a Benes dekrétumokat, úgy-e, ennél lejjebb nem lehet? Én már erre csak azt szoktam mondani, hogy dehogynem, a pokolnak nincsen feneke. Miben reménykedtek, miben bíztok? Hogy majd jön a hajnal, és kiragyog, mint most ez a gyönyörű őszi fény? Az ítéletben Isten a hajnalt is sötétségre változtatja. Egyen dől el a dolog: hogyan készülsz Istened elé? Úgy, hogy odacitál, mintegy horgon vonva, s ott áll Egyiptom és Asdód, két ősellenség, és somolyogva nézik megítéltetésedet, vagy úgy, ahogy a zsoltáros mondja: jó reggel, hozzád készülök és vigyázok. Mert aki áll – mondja az apostol – vigyázzon, hogy el ne essen. Ha Isten kegyelmet, áldást, bőséget, szabadságot, kegyelmet adott nektek, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. És aki eltévedt az Isten útjáról, térjen vissza Őhozzá. Jeleket, s ha kellett, ítéletet is tett Isten, hogy megtaláljuk Hozzá az utat. Boldog ember, aki nem ítéletre, nem elveszésre, nem perre, nem haragra, hanem kegyelemre áldásra, békességre készül az ő Istene elé.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Múlt alkalommal sirató éneket hallottunk. Ezt a sirató éneket most két jajszó követi. A próféta immár a siratáson és a szimbolikus temetésen túl is, két jajjal kezdi Izrael népének megintését. Hiszen voltaképpen volna remény, és ezzel is kezdődik most a próféta feddőzése: Jaj azoknak, akik kívánják az Úrnak napját, mire való nektek az Úrnak napja?! Egy olyan fogalmat mond ki ezzel a próféta, mely régóta élt már Isten népének a közösségében, de időrendben valóban Ámós próféta az első, aki erről szól. Majd az ő nyomán beszél erről Jóel próféta, aztán Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és Dániel, és így tovább, az Ószövetség összes prófétája. Élt Isten népében egy titkolt – és immár kimondott – reménykedés, hogy akármilyen nagy is a baj, akármilyen lehetetlen is a helyzet, eljön majd az Úr napja. Lehet, hogy Vörösmarty is ezt hallotta, amikor így írja a Szózatban: „Még jőni kell, még jőni fog,/ Egy jobb kor, mely után/ Buzgó imádság epedez/ Száz ezrek ajakán.” Mondták ezt a régi Izraelben is:, még jőni kell, még jőni fog egy jobb nap,  - ez után epekedünk. Bármilyen nagy is a nyomorúság, bármilyen nagy is a veszedelem, lesz egy dicső nap, melyet úgy neveztek: az Úr napja. S akkor majd megfordul minden. Ahogyan a régi  görög drámákban is, amikor már minden végképp összedől és látszik, akkor deus ex machina, ahogy mondani szokták, külső, isteni beavatkozás történik. Isten nem hagyja, Isten nem nézheti, Isten nem tűrheti, tehát beleavatkozik. Tehát eljön majd az a pillanat, amikor minden megfordul. Igen, ott élt a régi Izrael szívében, az álmodozásokban, a fölsóhajtásokban, a költészetben, hogy lesz egy nap, amikor nem mi, mert nekünk már ahhoz nincs erőnk, mert nekünk arra már nincs képességünk, hanem majd Isten lesz, aki rendet tesz. S akkor a nagy nyomorúságban levő népet, az elveszés szélén, a sír peremén tántorgó népet isteni módon, csodálatos beavatkozással visszarántja a sír széléről, újra elrendezi a dolgokat, előhozza a régi dicsőséget, mely nem fog immár az éji homályban késni,  - ez lesz az Úr napja. De – mondja Ámós próféta – az a nap, amit ti titkon reméltek, az a nap, amire így gondoltok, az nem a világosság napja lesz. Minek nektek ez a nap? Az a sötétségnek és a haragnak és az ítéletnek a napja lesz – ahogy a középkorban is megverselték ezt: dias irae, dias illa – az a nap a harag napja.  A próféta tehát megkérdezi: minek az a nap nektek? Ártatlanok, bűntelenek volnátok? Nem inkább az a helyzet, hogy az erőszaknak emeltetek széket, az erőszakot trónra ültettétek,  - mit reménykedtek hát az Úr napjában? Igen, az Úr napja valóban az igazság napja lesz, valóban az ítélet napja lesz! De reménykedhetsz-e az Úr napjában, ha egyébként is ítélet alá esel? Reménykedhetsz-e abban, hogy Isten majd megkönyörül és megment téged, szegény árva népét, annyi baj, bú, nyomorúság, sanyarúság után, mert már megérdemled? Ártatlan vagy? Minek nektek akkor az Úr napja?
Mi tudjuk azt is, kedves testvérek, hogy az Úr napja kifejezés átvezet bennünket a feltámadáshoz, Jézus Krisztushoz és ahhoz a végső, nagy naphoz, amiről a Hitvallásban is mondottuk: „hiszem a halottak feltámadását”. De hogy lássuk, miképpen vezet át ez, hallanunk kell néhány szót a jajok okairól is. Kétszer mond jajszót a próféta. A kettő össze is tartozik. Nagyon röviden így lehetne összefoglalni: szövetségben van a trón és az oltár, de ez a szövetség rettenetes és hamis szövetség. Összefogtak azok, akik a veszedelem napját még távolinak gondolják, s úgy gondolják, hogy még ki lehet használni az időt. E a hamis szövetség először is abban jelenik meg, hogy már az oltárnál is erőszak és gonoszság van. Ezt mondja az Úr: gyűlölöm és megvetem ünnepeiteket, nem gyönyörködöm összejöveteleitekben, utálatos a számomra minden istentisztelet. Hiába hoztok égő áldozatot meg kövér áldozatot, hiába pengettek nekem hárfát. Távoztasd tőlem énekeid zaját. Hárfád pengetését ki nem állhatom. Hanem folyjék az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak.
Nagyon nehéz magyar nyelvre lefordítani a bővizű patak kifejezést. De akik jártak keleti vagy délebbi világokban, azok tudják, hogy mi az, hogy időszakos folyó. Különösen a keleti világ van ilyenekkel tele. A nyári nagy szárazságban a folyómederben  nincsen semmi élet, s csak amikor eljönnek az őszi meg téli esők, akkor telnek meg vízzel. Ez az időszakos folyam. A héber nyelvben van rá külön kifejezés. Ám a próféta most bővizű patakról beszél, tehát azokról a folyókról, melyekben mindig van víz, melynek partjára mindig el lehetett menni éltető vízért. Ugyanez a szó szerepel az első zsoltárban is, mely az igaz emberről mondja: olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, mely nem szárad ki, meghozza gyümölcsét a maga idején, mert a folyóban mindig van víz. Mert mindig van igazság, mert mindig van igaz ítélet, mert nincs a szegénynek eltaposása, nincs hatalmaskodás! S lám azt halljuk, hogy ebben a borzalmas, hamis szövetségben az istentisztelet helyén is erőszak van. Ott, ahol nem nagyon kell jogról, politikai igazságról, meg társadalmi egyenlőségről beszélni. Sőt, azt is szokták mondani, hogy ezek – vagyis igazságosság, egyelőség, jogok – mind a politikába valók! – beszéljenek róluk ott. Hogy az oltárnál? – nos, ott föltekintünk az Úrra, zsoltárt éneklünk, dicsőítjük Őt, bemutatjuk az áldozatot, istentiszteletet tartunk, szent dolgokról kerül szó. Ám ebben a hamis szövetségben nemhogy hallgatnának az igazságról, hanem igazságtalanság jelenik meg. Így szól Isten: el nem viselem istentiszteleteket, el nem fogadom áldozatotokat, ki nem állhatom, amikor nekem pengettek! S miért? Mert nincs igazság. De megfordítva is megmutatkozik ennek a hamis szövetségnek az átka. Azt halljuk a hatodik rész nyolcadik versében: megesküdött az Úr az Ó életére, azt mondja az Úr, a Seregek Istene: utálom a Jákob kevélységét, gyűlölöm az ő palotáit, azért prédára vetem a várost mindenestől. Miért? Mert azt gondoljátok - mondja Isten -, hogy a ti pengetésetek, a ti hangszereitek a Dávidéi. Itt zehát arról hallunk, hogy a palotákat, ahol trónt emeltek a hamisságnak, az igazságtalanak, az elnyomásnak, úgy pengetik a király, a miniszter, a főember, vagy a gazdag ember tiszteletére, csak nem a szegény tiszteletére, mert szegény ember palotában nem lakik, úgy pengetik a szórakoztató műsort, a show-műsort, mintha istentisztelet lenne. Értitek, kedves testvérek, ezt a borzasztó összekeveredettséget, ezt a rettenetes, hamis szövetséget? Az istentiszteleten csak az elnyomást találjuk, a palotákban pedig, ahol éppen az a szórakoztató műsor zajlik, úgy pengetik a gitárt, a hárfát, mintha Dávid pengetné. Dávid: Izrael szentje, ő a zsoltáros király, mennyi csodálatos zsoltára áll a Zsoltárok könyvében! És ti azt hiszitek, mikor show-műsort tartotok, zsíros szájjal röhögtök azokon, akiket kifosztottatok, s híztok a zsírján azoknak, kiktől mindent elvettetek, hogy ez a ti istentiszteletek? És hogy Dávid pengeti ott a hárfát? Minek nektek az Úr napja? Nem világosság lesz ez, hanem sötétség!
Igen, ez a hamis szövetség: a vallásban erőszak és gonoszság, a politikában hamis vallás. A vallás gyalázatos zsarnoksággá teszi az oltárt, a politika meg önmagát teszi vallássá. Így mondottam az előbb: a trón és az oltár szövetsége. Tudom jól, hogy e kifejezés nyomán mindjárt vissza is térhetünk a 18. századba. Voltaire volt talán a leghíresebb, aki szüntelen ostorozta a trón és a vallás szövetségét, és azt követelte, hogy válasszák szét a vallás és a politikát, a vallást és a közéletet, az istentiszteletet meg a jogalkotást, a törvényhozást. De nem szétválasztani kell, kedves testvérek, hanem mind a kettőnek azt kell tennie, ami a dolga. Mert a kettőt nem lehet szétválasztani. Előbb-utóbb úgy is találkoznak. Az Úré a föld és annak teljessége. Isten igazságot és méltányosságot akar. Isten az embernek igaz rendet alkotott. Ezért vagy igazi a szövetség, és abban a vallás és a hatalom – mai nyelven a politika – együtt szolgálja az ember javát és üdvét, vagy hamis ez a szövetség. Harmadik lehetőség nincs. Most a próféta arra mutat rá, hogy Isten népe hamis szövetségben él, melyben minden meg van másítva, minden ki van forgatva. Micsoda szörnyű és félelmetes paródia ez, kedves testvérek! Isten nem hallgatja meg népe istentiszteletét, a közösség éneklését. Sőt, azt mondja. ki nem állhatom. És eközben a palotában a szórakoztató muzsikára mondják: ez a Dávid zsoltára.
A próféta könyvének harmadik meg a negyedik részét olvasva azt hittük, hogy annál már nincs mélyebb, attól nincs már lejjebb, rosszabb már nem lehet, mint amit korábban bemutatott a próféta. Ám most még egyszer azt kell mondanom, kedves testvérek, hogy ez naiv hit a részünkről, hogy nincsen lejjebb – dehogy nincsen, a pokol feneketlen. Csak Danténél van a pokolnak feneke, de hát ő jóindulatú költő volt. A pokol feneketlen. Ezért Isten így fejezi ki haragját: nem menekülhet el előle senki. Sötétség lesz az Úr napja, és nem világosság. Mint amikor valaki oroszlán elől menekül, és medve bukkan rá. Ez lehet valóságosan megtapasztalt tény is. A régi Izraelben Ámós korában még voltak oroszlánok, ez bizonyított tény. Menekült a pásztorember az oroszlán elől, aztán egy medve bukkant rá. De ez egyúttal politikai szimbólum is. A próféták az oroszlánnal és a medvével szimbolizálták a két nagyhatalmat. Babilónia és később Asszíria volt az oroszlán, szimbóluma a szárnyas oroszlán volt. És Egyiptom volt a medve. Ézsaiás próféta is beszél erről: menekültünk az oroszlántól és a medvéhez estünk, menekültünk az egyik nagy birodalom elől és a másik martalékává lettünk – mondja egy keserű beszédében. És ez nem azért történt, mert valami történelmi balszerencse állott be, hanem mert ilyen az Úr napja, ha ráköszönt a hamisakra. Aztán azt mondja a próféta, olyan ez, mint amikor valaki bemenekül a házba, pihegve nekitámaszkodik a falnak, immár elmenekült az üldöző elől,  és hirtelen  kígyó marja meg a kezét. Vagy még inkább olyan, mondja próféta később, a hatodik részben, mint amikor egy járvány miatt beáll a pusztulás egy városban, s ha tíz ember maradt meg egy házban, az is mind meghal, és amikor jönnek a halottakat összegyűjteni és elégetni, beszól a házba a hullaszállító, hogy talán mégis valaki megmaradt, és megkérdezi: - Van még vele valaki? S akkor egy túlélő azt mondja: - Csitt, nincs. Csitt, mert nem szabad említeni az Úr nevét! Van-e még vele valaki? Hát nem az a mi diadalmas és boldog bizonyságtételünk, hogy velünk az Isten - Immánuel? Hát nem az a mi végső reménységünk, életünk abszolút szilárdsága, hogy ha zúg is a tenger habja, ha az egész világ ellenünk is tör, ha mindenki fegyverbe öltözik, hogy megsemmisítsen bennünket, hogy velünk az Úr! Erős vár a mi Istenünk – fogjuk majd énekelni a reformáció ünnepén. Most viszont azt halljuk ebben a halálos házban, ahol megkérdezik, hogy van-e még veled valaki – hogy ez a válasz: nincs. S ez nemcsak azt jelenti, hogy nincs már velem élő ember, hanem nincs velem az Úr sem, hoszen így folytatja: csitt, mert az Úr nevét sem szabad kimondani. Sem hitvallásban, hogy velem az Úr, sem imádságban: jöjj Uram és szabadíts meg engem. Hát ilyen Úrnak ez a napja!
Miért ilyen? Így mondja a próféta: vajon futhatnak-e a lovak a sziklán, s felszánthatja-e azt valaki ökrökön, ti viszont az ítéletet bürökké tettétek, az igazság gyümölcsét pedig ürömmé. Költői, találós kérdés – tényleg, vágtázhatnak-e a lovak a sziklák között? Nem. Föl lehet-e a sziklás talajt ökrökkel szántani? Nem lehet. Ez nem történhet meg, ilyen sosem volt és nem is lesz, ez nonszensz. Ti pedig képesek voltatok az igazság gyümölcsét ürömmé változtatni! Azt hogyan lehetett? Ti képesek voltatok az igazság igaz ítéletét meghamisítani és bürökké, halálos méreggé tenni! Azt mégis hogyan lehetett? Hogy lehet ez? A ló nem tud sziklák között futni, ökörrel sem tudod fölszántani a mészkő hegységet, az igazságból azonban halálos mérget tudtál csinálni? Nos, ha ezt lehetett, akkor az Úr napja, a világosságnak, a dicsőségnek, a kegyelmes fordulatnak, a megmenekülésnek napja is lehet ama nappá, amikor oroszlán elől futsz, és medve elé esel, mikor beszaladsz belső kamrádba, falnak támaszkodsz és kígyó mar meg, és lehet azzá a nappá is, amikor csak azt tudod mondani: nincs már velem senki.
Megoldás kell, kedves testvérek, mert így nem lehet élni, mert ez elhordozhatatlan, ez halálos súllyal nehezedik az emberre! S van megoldás. A megoldás az ötödik rész 24. versében van: Folyjék az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak. És ez visszakapcsol bennünket a 15. vershez: Gyűlöljétek a gonoszt és szeressétek a jót, állítsátok vissza a kapuban az igazságot, talán megkegyelmez az Úr! A 45. zsoltárban egy szép, dicsőítő éneket hallunk, koronázási ének ez, Dávidot dicsőíti. Itt hangzik először ez a magasztaló szó: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot. Aztán a Zsidókhoz írt levelet idézem újra, mely immár nem földi alakzatra, papra, királyra, kis emberre, nagy emberre, néphősre vonatkozik, hanem arra az egyetlen egyre, akiben megmenekülhetünk. „Bár az angyalokról így szól: az Ő angyalait szelekké teszi és szolgáit tűznek lángjává, ámde a Fiúról így szól: a Te királyi széked, oh, Isten örökkön-örökké igazságnak pálcája, a Te országodnak pálcája. Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot, annak okáért felkent Téged az Isten, a Te Istened örömnek olajával a Te társaid felett.” Krisztusról mondja ezt az ige. Szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot. Az Ő trónusa az igazságnak és jogosságnak trónusa. Aki Krisztus követője, nem emel trónust a hamisságnak. Aki Krisztus követője, nem hiteti magával, hogy a hatalmasok hárfapengetése netalán még Dávid zsoltárát is felülmúlja. Aki a Krisztus követője, az tudja, hogyha nincs igazság, jogosság, tisztesség és méltányosság, akkor nincs istentisztelet sem. Aki Krisztust követi és Benne hisz, az tudja, hogy van egy igaz Úrnapja. A próféta ítéletes kérdés formájában lobbantja népe szemére: Minek neked az Úr napja? Mi tudjuk rá a feleletet. Az Úr napja, az igaz nap: a Jézus Krisztus napja. Az a nap ez, melyet feltámadása megelőlegezett, melyre boldog reménységgel tekintünk előre. De Jézus is azt mondja, úgy jön el az Úrnak napja, mint az éjféli tolvaj. Nem tudod, mikor jön el. De azt tudod és tudhatod, és tudjuk is mindannyian, ki lesz az, aki azon a napon eljön. Maga a feltámadott Úr Jézus Krisztus, aki szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot. Boldog ember, aki Őt várja ama napon. Mert aki Őt várja, magát megtisztítja, önmagát az igazságnak elkötelezi. Aki Őt várja, könyörög azért, hogy áradjon az igazság, a méltányosság, a hűség és a szeretet, mint a bővizű patak, és az életét ilyen folyam mellé akarja beplántálni, hogy soha el ne száradjon és az igazság gyümölcsét teremje. Ez a Jézus hív ma bennünket Szent Lelke által, hogy kötelezzük el magunkat újra Őneki, hogy ránk is igaz legyen majd a csodálatos ítélet: szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot, annak okáért felken téged a te Istened örömnek olajával a te társaid felett. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ámós próféta könyvének korábbi részében hallottuk, amint a próféta Isten ellenállhatatlan parancsára hivatkozva, azt mondja: Ha üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna. Azért szükséges ezeket a szavakat felidéznünk, mert most egy olyan képet fest a próféta, melynek középpontjában a ma olvasott  megjegyzés áll: „hallgat az eszes ebben az időben, mert gonosz idő ez.” Mély és megrendítő emberi tapasztalat, hogy vannak olyan idők, vannak olyan korszakok, amikor az eszes, vagyis a bölcs hallgat. Nemcsak azért hallgat a bölcs, mert ismeri jól a mondást és ismerjük mi is: ha kinyitod a szádat, beverik a fejedet – ez a legkevesebb –, hanem azért is, mert nincs kihez szólnia. Azért hallgat, mert hiába is mondaná az igazság beszédét, az, mint a falra hányt borsó visszapereg, vagy éppen kiforgatják szavait, vagy elcsavarják, vagy hallatlanná teszik. Ismerünk ilyen korokat és helyzeteket. Lehet, hogy ma is ilyen korban élünk. Attól nem kell félnünk, hogy ha megmondjuk az igazat, beverik a fejünket – szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar. Na, de éppen ez ennek a kornak a nagy rettenete, hogy mindenki azt mond, amit akar. Vagyis egymás mellé lehet helyezni igazságot és hazugságot, egy szintre lehet állítani a becsületes beszédet és az aljas beszédet, és még a kétszer-kettő igazságán is lehet vitatkozni. Olyan korban élünk, mint amiről a próféta is beszél, hogy szinte nem is marad más nagy feladat az ember számára, mint a mindenkori első feladat: helyreállítani az evidenciákat: hogy a kettő meg kettő négy, ami igaz, az igaz, ami hazug, az hazug, ami tiszta, az tiszta, ami alávaló, az alávaló – na, de ha olyan korban élünk, amikor az ilyan beszédet kiforgatják, hallatlanná teszik, akkor talán igaza van a prófétának, ha azt mondja: gonosz idő ez, és a gonosz időben a bölcs hallgat.
De ezen túl is van még oka annak, hogy a próféta ezt a megjegyzést teszi, hogy ugyanis ő maga is szívesebben hallgatna, ha Isten lelke nem kényszerítené szólásra. Ez az ok az ötödik részből derül ki, ahol így kezdi próféciájának ezt a szakaszát Ámós próféta: „Halljátok meg e beszédet, a melyet síródalként (siratódalként) szólok ti rólatok, Izraelnek háza!” Majd a következő részekben egy siratódalt hallunk, melynek nagyon meghatározott a formája, - a szerkezetéről is, a ritmusáról is föl lehet ismerni, úgy, ahogy fel lehet ismerni négyütemű nyolcast, vagy a disztichont, vagy a szonettet. Ez is egy irodalmi forma, és a régi Izraelben igen ismeretes volt. Egy példát hozzak csak erre: ugyanebben a versformában van végig megírva Jeremiás próféta siralmas könyve. Aki ezt az éneket fölcsendülni hallotta, akárcsak távolról, a szövegét nem is értve, a ritmusából kitalálhatta, hogy sirató dalt hall. Most tehát sirató éneket mond a próféta. És amikor sírni kell, akkor – ezt mindannyian tudjuk -, jobb is, hogyha a bölcs meg az okos hallgat. Egyszer egy temetésen föltűnt a gyászolók között egy nagyon okos ember, a médiumokban is szerepel időnként, és arról híres, hogy mindenről tud valami okosat mondani. A temetés véget ért, odaléptem mellé, s ahogy jöttünk el a sírtól, megkérdeztem tőle, mit tudna mondani most. Ekkor azt mondta: semmit. Bizony, a halállal szemben elnémul az ember, a halállal szemben minden bölcsesség elvész, akkor nem tudunk okosat mondani, akkor legfeljebb csak sírni, vagy siratni tudunk.
És van egy egészen konkrét oka is annak, hogy a próféta sirató éneket mond, mert nem tud mást mondani. A következő versben azt olvassuk: „Bizony így szól az Úr Isten: Amely város ezerrel indult ki, százzal marad csak meg, amely pedig százzal indult ki, tízzel marad csak meg Izrael házául.” A régi római birodalomban, a római hadseregben volt szokás a szigorú, brutális és embertelen fegyelmezés. Ha a hadsereg vereséget szenvedett vagy meghátrált a csatában, a büntetés tizedelés volt. Fölállították a légiót, a cohorsokat, és sorsolással minden tizedik katonát kisorsolták, és kivégezték. Megtizedelték őket. Ezzel az iszonyú barbár, embertelen büntetéssel akarták a többieket, a kilencven százalékot rákényszeríteni arra, hogy a következő csatában vitézül álljanak helyt. Itt azonban nem tizedelésről hallunk, hanem arról, hogy csak a tized marad meg. Amely város kiment ezerrel – tudniillik a csatába – csak százzal tér vissza. És aki száz katonát állított ki a háborúra, csak tizet tarthat meg maradékul. Beállott az a történelmi katasztrófa, amely negyven évig elkerülte Isten népét. Többször utaltam arra, hogy Ámós próféta egy hosszú, negyven esztendős békekorszak végén lép fel. A szónak abban az értelmében volt ez békekorszak, hogy bár a határokon háborúk voltak, odahaza békesség honolt, mert Izrael sorban megnyerte a háborúkat. Hódít, hódít, hódít és majdnem a régi nagy salamoni ország dicsőségét éri már el, mikor megjövendöli a próféta, hogy a következő hadi vállalkozás teljes kudarc lesz. S mint amikor hazatér a vert sereg, hazatér az éppen csak a maradék, ahogyan azt az előző részben hallottuk már, ahogyan a pásztor az oroszlán szájából csak két lábszárat tud megmenteni, vagy amilyenképpen kikapnak valamiféle elparázslott darabot a tűzből, mintegy üszögöt – így marad meg Istennek a népe. Nem lehet mást mondani, csak siratóéneket.
És ezzel egyben fordulóponthoz is érkezünk Ámós próféta könyvében. Az első szakaszban Isten mennydörgését hallgattuk,  - megharsant az Úr mintegy ellenállhatatlan erővel és mindent átható módon. Aztán legutóbb arról hallottunk, hogy Isten egy pert folytat népe ellen, melyre a két ősellenséget idézi meg tanúnak, a filiszteusokat és Egyiptomot, és egy súlyos vádbeszédet mond el saját népe ellen. De most mindennek vége. Ha valamit lehet mondani, ha valamit lehet szólni még, ha hang hallatszódhat, az csak a siratóéneknek a hangja lehet. Minden maradék esély elveszett. Egyrészt, ahogy a próféta mondja: Isten népe katonai vereséget szenved, megkezdődik a politikai összeomlás, s alig másfél évtized múlva, az eddig csendben szunnyadó asszír birodalom újra fölkel, hadsereget indít Izrael ellen, megostromolja Samariát, a fővárost, majd 10-15 évig tartó folyamatos háborúskodás nyomán az északi országrész népét leigázza, megsemmisíti, a politikai, gazdasági szellemi elitet fogságba viszi, több száz kilométerre kerül a nép vezetése - és Izrael nem kel fel többé. Elesett – mondja Ámós próféta – „elesett, nem kel fel többé Izrael szűze végigterült a földön és nincs, aki felemelné.”
A próféta egy másik nagy csődre is utal, egy másik nagy vereségről is szól, mely nem katonai-politikai természetű, hanem belül megy végbe, ezt nevezzük most az egyszerűség kedvéért vallási csődnek. A próféta már a korábbi részben is gúnyosan utalt arra, hogy az északi országrész elkülönülten él a déli országrésztől,  Júdától, ahol áll a templom, ahol Istennek áldozatot lehetne bemutatni, ahol a törvényt újra meg újra kihirdetik. Ám kétszáz évvel korábban, amikor kettészakadt az ország, I. Jeroboám király északon épített egy külön szentélyt, mely húsz kilométerre volt Jeruzsálemtől, pár kilométerre a határvonaltól. Szándékosan ide építette a szentélyt, mert akik északról Jeruzsálembe mentek volna templomba, azoknak a Béthelen átvezető úton kellett menniük. Megépítették hát Béthelben az új szentélyt, majd kiálltak Béthel kapujába és kezdték mondogatni a templomba menő zarándokoknak: miért mentek ti Jeruzsálembe, itt van az Úr háza?! Miért kellene nektek fölmenni a másik országba, ellenséges vidékre, itt van az Isten háza, tartsuk itt az istentiszteletet! S ebben a bétheli szentélyben véghez is vitték, amit a törvény csak előírt. Áldozatot mutattak be, a szertartási törvényt megtartották, fogadalmakat tettek, hálát adtak az Istennek. Így beszél a próféta a negyedik részben: „Menjetek el Béthelbe és szaporítsátok a vétkeket. Vigyétek el reggelente áldozataitokat, és harmad-naponként tizedeiteket. Kovászosból gyújtsatok hálaáldozatot, ajánljatok önkéntes áldozatokat, híreszteljétek: mert így szeretitek Izrael fiai.” Ám ez a külön szentély, ez a külön templom nemcsak azt jelzi, hogy Isten népe kettéhasadt, hogy egy másik helyen, egy hamis templomban is istentisztelet van, hanem azt is, hogy az északi országrész, Izrael, akit most a próféta elsirat, titkon abban reménykedett, hogy történjen, ami történik, menjenek úgy a dolgok, ahogy mennek, lepje el az országot egészen nyakig a korrupció, merüljön el Isten népe a legförtelmesebb bűnökbe, mégis csak van egy templomunk, mégis van szentélyünk, mégis bemutatjuk az áldozatot, mégis elvisszük a tizedet, mégis megtartjuk a fogadalmakat, - tehát végül is minden rendben van. Nem kell sok idő, és Jeremiás próféta szinte ugyanezt mondja el Jeruzsálemben. Akkor már nincs északi ország, akkor már Béthel is megsemmisült, akkor már csak Jeruzsálem van, csak oda lehet menni. S így beszél Jeremiás próféta: Ide jöttök, és azt mondjátok, hogy az Úr temploma ez, eljöttünk, áldozatot mutatunk be, megszabadultunk!? Mitől szabadultunk meg? A bűn terhétől? Minden vétketektől? Eljöttök, részt vesztek az istentiszteletben, megtisztultok, mehettek haza, minden le van rendezve, bocsánatot kértetek Istentől? És Isten megbocsát? – ahogy a 19. század egyik nagy cinikusa mondotta, mert neki az a mestersége? Hát eljöttök. Füstöltök Istennek jó illatot, megszagolta a Mindenható, jaj de finom vanília-illata van, levágtok néhány ökröcskét, folyik a vér, dőlt a zsír, dobtatok a perselybe egy kicsit – s azt mondjátok: megszabadultunk?! Megbocsátott Isten – ez a mestersége? És otthon? Akit kizsaroltatok, akitől váltságdíjat szedtetek, akinek a kezéből kicsavartátok azt a keveset is, ami van? Otthon, otthon – ott mi van? Megy minden tovább?A próféta sirató éneke azt mutatja meg, hogy így élni: halál! Így élni, kedves testvéreim, végső elveszés és nem fogja semmi megóvni, sem a katonai erő, sem a vallási hatalom, sem a Seregek Urának ereje ezt a végső korrupcióba merült népet! És azért nem, mert hiába a szép beszéd, hiába a templomban hangzó gyönyörű ének, hiába a nagyszerű áldozat, hiába a csodálatos kultusz,  - ha irgalmatlan a szív. Emlékszünk még Isten perbeszédére? Ott azt mondja: - Ezért hát ekképpen cselekszem veled, Izrael! Akképpen, amiképpen élsz!
De hogyan lehet, hogy a próféta, aki siratóéneket mond, halottat sirat, mégis így szól a halotthoz: engem keressetek és éltek!? A halotthoz már nem szólunk, a halottat megsiratjuk, tisztességgel eltemetjük, esetleg emlékét megőrizzük, vagy ha nagyon rossz az emléke, megpróbáljuk széppé tenni, ha szép és igaz az emléke, akkor még inkább fölragyogtatjuk – de hogyhogy a próféta a sirató ének ritmusában hirtelen megszakítja a sírást és így szól népéhez: „Így szól az Úr Izrael házához. Engem keressetek és éltek. És ne keressétek Bételt, Gilgálba se menjetek, Beérsebába se menjetek. Gilgál fogságba megy, Bétel semmivé lesz. Az Urat keressétek és éltek!”
Úgy lehetséges ez, hogy a próféta sirató éneke egy bekövetkezendő vagy bekövetkezhető helyzetet mutat meg. Így lesz ez Izraellel! Mindent el fog veszíteni, ha csak… minden megsemmisül, hacsak…minden elvész, hacsak meg nem keresi, és meg nem találja Istenét. Ám azért beszélhet róluk halottként, mert igaz erre az esetre is az apostol szava: Tik, akik halottak voltatok bűneitek miatt! Ha az ember bűnben él, akkor csak mímeli az igazi, a valódi életet. Nem vettétek észre milyen szomorú, buta, ostoba, célnélküli, pantomim az élet, ha bűnben vagyunk! Minden olyan, mintha élnénk. Fölkelünk, végezzük a dolgunkat, szólunk, teszünk, házasodunk, szeretünk, gyermekeket nevelünk, harcolunk, küszködünk, sírunk és nevetünk - és az egész csak egy buta árnyjáték. Mert a bűn abból eredt, és mindig abból fakad, hogy az ember nincs a helyén, és nem a dolgát teszi, hanem más helyébe akar állni, és annak dolgát akarja tenni. Olyanok lesztek, mint az Isten – mondta a kísértő. Utánzás a bűnös élet. Ostoba, sehova se vezető, értelmetlen árnyjáték. Ezért mondhatja nyugodtan a próféta: Te, Izrael, aki ürömmé változtatod az ítéletet, az igazságot földbe tiprod, te, aki gyűlölöd azt, aki feddőzik a kapuban, utálod azt, aki feddhetetlenül beszél, eltiprod a szegényt, vesztegetést fogadsz el tőle, bár faragott kőből építesz házat, nem laksz abban. Bár gyönyörűséges szőlőt plántálsz, nem iszol azoknak borából. Szinte biztos, hogy szüreti időben mondta a próféta a sirató éneket, mert így fejezi be az utolsó szakaszt: „És minden szőlőben siralom lesz, mert átmegyek te közötted, ezt mondja az Úr.” Mi dolog az, hogy amikor szüret van, és megvidámodnak a szívek, mert gazdag és áldott volt a termés, örülnek a gazdák, szüreti bál van, vagy - ahogy a mi falunkban még mindig – szüreti felvonulás, cifrában, szépben felvonul a fél falu, és valaki megáll a sarkon, és sirató éneket mond? Ünneprontás ez, ugye! Ünneprontás leleplezni, megmutatni, hogy minden ünnep, minden istentisztelet, minden vigasság, minden cselekmény, minden felkelés és lefekvés, minden kibontakoztatása az életnek csak a valódi és igazi élet üres mímelése, hazug árnyjáték. De így kell beszélnie a prófétának, hiszen hallottuk, olyan nép ez, aki gyűlöli azt, aki igazat mond, utálja azt, aki tisztán és feddhetetlenül beszél, olyan nép ez, aki nyomorgatja az igazat, kész a vesztegetésre és elnyomja a szegényt a kapuban. Talán ez a végállomása a végromlásnak: elnyomni szegényt a kapuban! A régi Izraelben a városkapu volt a bíráskodás helye. Nem volt külön törvényszéki épület, a törvénytudók, a bölcsek, az ítélethozatalra jogosultak, a peres és panaszlott felek a kapuban intézték a jogi ügyeket. Azt mondja a próféta, hogy már ez sincs meg: elnyomjátok a szegényt a kapuban. Aki szegény, s nem tudja a bírót megvesztegetni, nem tud váltságdíjat fizetni, nem tud gabonaajándékot vinni, azt elnyomjátok. Az a szavát nem hallathatja. Ha ez így van, akkor az öröm, vigasság, mulatság, szent ének a templomban, zsoltár, zsolozsma semmit nem ér, semmit nem ér. Az egész merő hazugság. Bűnben élni annyi, mint hazugságban élni.
Ezért hát holtakhoz szól a próféta. De szól, mert Isten megkeresi a holtat és az elveszettet, és a próféta szaván keresztül keresi meg, hogy új életet adjon neki. „Keressétek az Urat és éltek” – mondja a próféta. Keressétek az Urat – mondja a következő versben –, hogy hátha megkegyelmezne, majd így folytatja: keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek, és akkor veletek lesz az Úr, amint azt mondogatjátok. Mert ennek az egész nagy bekövetkező történelmi katasztrófát az fogja abroncsba, ami összefogja, és együtt tartja ezt a borzasztó világot, ez pedig az a hivatkozás, amit Jeremiás prófétánál is olvastunk, amikor a hamis istentiszteletet ostorozza. Már Ámós korában is hivatkoztak erre: velünk az Úr! Immánuel! Ismerjük ezt a szót? Velünk az Úr! Mi is énekeljük: Jövel, jövel Immánuel! Velünk az Úr. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – idézzük a zsoltárt és énekeljük gyönyörű harci énekünkben. Velünk az Úr. Velünk az Úr? – valóban, kedves testvérek? Azt mondja a próféta: ha Őt akarod keresni, először állítsd helyre az igazságot. Jézus sem beszél másképp. Eljössz – mondja Jézus – a templomba és bemutatod hálaáldozatodat? Menj először haza, békülj meg a te felebarátoddal, majd jertek el mind a ketten és akkor mutasd be a te hálaáldozatodat. Velünk az Úr? -  valóban, mindig mindenben? Tényleg azt gondoljuk, hogy Isten olyan, mint egy buta finánc, akit egy üveg konyakkal le lehet kenyerezni? Azt gondoljuk, hogy Isten olyan, mint a korrupt rendőr, aki megfog gyorshajtásért, kacsintunk egyet, majd elmegyünk vele félre, zsebébe nyomunk valami baksist és megszabadultunk? Isten a szegények pártján áll, Isten az elnyomott oldalán áll! Sőt, Ő a szegény és Ő az elnyomott. Bizony, bizony, mondom néktek – mondja Jézus –, ha valaki egy pohár vizet ad szomjazónak, kenyeret ad éhezőnek, ruhát a mezítelennek, velem cselekedte azt. Kivel hát az Úr, kedves testvérek?
Így, amikor azt a kérdést vetjük föl, hogy miképpen keressük az Urat, elmondja a nekünk is próféta. Keressétek a jót és ne a gonoszt, hogy éljetek. Gyűlöljétek a gonoszt és szeressétek a jót. Állítsátok vissza a kapuban az igazságot, akkor talán megkegyelmez a Seregek Istene. A jót keresd, és a jót szeresd és állítsd vissza az igazságosságot. Ennyi az egész. Mondhatnánk, azért többet vártunk volna Ámós prófétától! Például, nagy teológiai igazságok kinyilatkoztatását, hiszen ilyeneket is mond: aki a Fiastyúkot és a Kaszáscsillagot teremtette, aki reggellé változtatja a homályt, és a nappalt éjszakává sötétíti, aki előhívja a tenger vizeit és kiönti azokat a földnek színére, az Úr annak neve…, no hát róla szóljon valamit a próféta, róla, aki szelek szárnyán suhan, aki világegyetemeket teremt. Ezt az Istent kell nekünk keresni, az ég és a föld alkotóját, mindenek teremtőjét. Őt kell keresni, Őt kell megtalálni, Őt kell keresi mindig, mióta világ a világ. S ennek a végén, idetesz Ámós egy olcsó kis morálprédikációt? Hogy a jót szeressétek, jót keressétek!? Hallottuk ezt már eleget, mondta nekünk az öreg pap is, meg a fiatal is, ezt tanultuk hittanórán is, ebből konfirmáltunk, ezt tudjuk kívülről! Tudjuk valóban, kedves testvérek? Akkor miért nincs igazság a kapuban, akkor miért lehet a szegénytől megvesztegetést elfogadni, akkor miért szorul össze az ember szíve mai is, ha dörren a próféta szava: faragott kőből, szép kvadrát-téglából vagy 38-as porotonból építettek magatoknak házakat, de nem fogtok abban lakni, és gyönyörűséges szőlőket fogtok plántálni, de nem isztok azoknak borából!? És miért kell a prófétának sirató éneket mondani, ha tudjuk a jót, ha ismerjük, s már-már unjuk is szinte? Nem inkább az az igazság, hogy aki a jóra törekszik, az igazságot keresi, és a gonoszságot gyűlöli, az bizton megtalálja az ő Istenét?! Mert Isten ott van, ahol a jó van, Isten ott van, ahol igazságosság van, mert Isten ott található, ahol tisztaság van, mert Isten nem lakozik ott, ahol bűnben él az ember!
Az előző alkalommal hatalmas igét hirdetett a próféta: készülj Istened elé! Nagy hívást fogalmazott meg a maga útján járó, zsákutcába tévedt, semmiben elvesző Isten népének: térj vissza hozzám! Most ugyanezt mondja más szavakkal: keress engem! Szeresd a jót, keresd a jót, és gyűlöld a gonoszt. Isten nagy titka az, hogy amikor sirató éneket kell mondani, amikor nincs más, minthogy megírjuk előre saját nekrológunkat, akkor az Ő szavában megnyílik mégis az ember számára az út az élethez. Keresd az Urat, és élni fogsz, mert benne van az élet. S hogy Ámós siratóéneke, ez a megrendítő prófécia valóban kegyelmet hordoz, azt egy nemzedékkel későbbi próféta társa, Ézsaiás fogalmazza meg a nagy nemzeti katasztrófa kellős közepén. Így szól Ézsaiás igéje: „megkeresni hagytam magamat azoktól, akik nem is kérdeztek, és megtalálni hagytam magamat azoktól, akik nem is kerestek.” De ti keressétek az Urat, mert Ő Jézus Krisztusban eljött, megkeresett és megtalált benneteket. Keressétek az Urat és élni fogtok.
Ámen