Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Bizony, máig hangzik a kérdés ez itt az evangéliumi történetben: mi könnyebb? Ez nemcsak ott és akkor, kétezer évvel ezelőtt volt ez súlyos kérdés, hanem ma is.  Mi könnyebb: azt mondani, megbocsátattak bűneid vagy azt mondani, hogy vedd fel a te nyoszolyádat és kelj fel és járj? S a kérdés nemcsak nehéz, hanem érvényesen is hangzik, hiszen, ha jól megvizsgáljuk, Jézus nem is azt kérdezi, hogy egyáltalán mi a könnyebb, mi az egyszerűbb, mi a kézenfekvőbb, mit lehet könnyebben megoldani egy csapásra, hanem voltaképpen az Istenhez való viszonyunkat feszegeti Jézus ezzel a kérdéssel. Illetve megfordítva: amikor ezt a kérdést föltesszük: mi könnyebb, tehát amikor úgy tűnik, hogy választás előtt állunk, alternatíva van előttünk és föltesszük a reá vonatkozó kérdést, akkor valójában saját magunk az Istenhez való viszonyába kérdezünk. Hadd indokoljam ezt azzal, hogy néhány megjegyzést fűzök a felolvasott történethez, amely sokra vezet bennünket. Ezért viszont szükséges néhány bevezető megjegyzést is tenni.
Az első, amit el kell mondani e történet kapcsán, hogy Jézus köré azért gyűltek sokan abban a házban, ahol Jézus tanított – s ahogy Lukács evangélista megjegyzi: ültek ott farizeusok, törvénytudók és tanítók Gallileából, Jeruzsálemből, az egész országból –, mert Jézusnak híre van. A korábbi részekben elmondja az evangélista, hogy Jézus gyógyításai nyomán óriási hír támad, tódulnak az emberek hozzá; tódulnak azok, akik egyszerűen csak kíváncsiak, tódulnak azok, akik szeretnének meggyógyulni, vagy akik viszik a betegüket – velük kezdődik egyébként a felolvasott történet is! – és természetesen mennek a hitvizsgálók is, akiknek abban az időben az volt a kötelességük, hogy Isten népének vallásos jó rendje fölött őrködjenek. Kötelességük volt, hogy utánajárjanak annak, ami ezt a nagy hírt kiváltotta – tehát nem feltétlenül kíváncsiságból, vagy gyógyulni várásból vannak ott. Jézus tanít, Isten dolgait fejtegeti, adja elő, de már híre van, és ez a hír többről szól, mint egy nagyszerű tanítóról.
Másodszor, e történet kapcsán azt is el kell mondani, s ez már szervesen a történethez tartozik, hogy közvetítők jelennek meg. A béna embert a barátai viszik oda, illetve szeretnék Jézusoz vinni, bevinni a házba, ám nem tehetik, zsúfoltság van, nem tudnak előre nyomakodni vele – egy hordágyon fekszik ez a béna ember. Fizikailag lehetetlen Jézus közelébe kerülni. S egészen képszerű, szinte filmszerű, ahogy felmennek a lapos háznak a tetejére – a régi keleti világban lapos tetejű házakat építettek -  megbontják a héjazatot, és beteg barátjukat a ház közepébe leeresztik Jézus elé. Mintha most itt hirtelen megnyílna a templomtető, és kötélen leeresztenének valakit. Azt hiszem, talán én lennék a legjobban meghökkenve, de feltehetően mindenki csodálkozna, hiszen ami megzavarja a megszokott menetet – itt az istentiszteletét, ott a beszélgetés, és tanítás menetét – az nagyon megfogja az embert. De a dolog lényege az, hogy ezek az emberek közvetítők, közbenjárók. Ők valakiért, valakinek az ügyében járnak el.
És van itt egy döntő mozzanat itt is, kedves testvéreim, amit érdemes meggondolnunk, mert nagyon-nagyon messzire vezet és nagyon-nagyon sok vitát váltott már ki a keresztyénség történetében mind a mai napig. Azt mondja Lukács evangélista: „és Jézus, látva azok hitét – vagyis a barátok hitét, a közbenjárók hitét, akik leeresztik ezt a szerencsétlen béna embert Jézus elé –, azt mondta a bénának: ember, megbocsáttattak a te bűneid.”  Másutt olvasunk evangéliumi történeteket arról, hogy amikor Jézus elé kerül egy beteg, s gyógyulásért könyörög akkor Jézus, látva hitét, ezt mondta neki: eredj el, kelj föl, meggyógyultál, vagy látva a hitét, azt mondta neki: megbocsátattak a te bűneid. De most nem az ő hitét látja, hanem a közbenjárók hitét látja.
Nagyon mély és nagyon messzire vezető kérdés ez, hogy az én hitemért másvalakinek jár-e bocsánat. Az én hitemért, az én közbenjárásomért, azért, hogy én valakit Isten elé viszek, odaszuszakolom őt Isten elé, odaerőltetem őt Isten elé, valahogy odamanőverezem Isten elé – lehet, hogy ő nem is akarja, lehet, hogy nincs tudatában! –, hogy egyszóval ezért megbocsáttatnak-e a bűnök – neki? Sokat beszélünk amúgy a keresztyén ember közbenjáró szolgálatáról. Van közbenjáró szolgálatunk – hiszen enélkül nem is lenne értelme azoknak a bibliai buzdításoknak, hogy imádkozzunk felebarátainkért, imádkozzunk testvéreinkért, sőt, imádkozzunk azokért, akik gyűlölnek és kergetnek minket, továbbá az elöljáróinkért, a hatalmasokért és így tovább – ez mind-mind közbenjáró szolgálat. De vajon végiggondoltuk-e egyszer és igazán, ennek az evangéliumi történetnek a fényében radikálisan ezt a mondatot: és látván azoknak hitét, azt mondta neki, ember, megbocsátattak a te bűneid!?
Azt kérem most mindenkitől, kedves testvéreim, hogy engedje ezt a gondolatot nagyon mélyen a szíve mélyére ereszkedni  - két okból is: egyrészt, mert ami ez után fog következni, az a szívnek a drámája lesz, másrészt pedig e radikális átgondolás nélkül nem értenénk, hogy miért vannak ezek az írástudók és farizeusok fölháborodva, miért kiáltanak azonnal: „ez káromlás, kicsoda bocsáthatja meg a bűnöket, egyedül az Isten!” Tényleg így van ez, kedves testvéreim? Mi nem bocsáthatjuk meg másik ember bűnét, s ezt tényleg tanították volna az írástudók meg a farizeusok, hogy egyedül csak az Isten bocsáthatja meg a bűnöket? Hiszen, ha bárhol fölnyitjuk az Ótestamentumot, minden lapján parancsokat kapunk Istentől arra, hogy engedj meg a másiknak, bocsásd meg a másiknak a bűnét! Nem véletlen, hogy azon senki nem háborodott föl, amikor Jézus a Miatyánkot tanította: bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk másoknak! S tudták hát ezek az emberek is, hogy szabad, lehet, kell a másik bűnét elengedni – főleg, ha megkérlel, főleg, ha megengesztel. Milyen jól magyarázza Jézus a törvényt az engesztelő áldozatról: hiába viszed oda engesztelő áldozatodat az oltárra, nem ér az semmit, ha odahaza perben, haragban vagy atyádfiával. Menj el – tanítja Jézus –, békülj meg vele, aztán gyertek el együtt és mutassatok be hálaáldozatot. Az emberi élet nem lehet élet, ha nincs megbocsátás, és ha mi nem gyakoroljuk a megbocsátást. Nem ezért hangzik hát a kiáltás, hogy Jézus káromlás szólt, mert csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, hanem azért, mert itt egy olyan dráma zajlik előttünk, egy olyan sokkoló eseménysor áll elénk, melyet nagyon nehéz fölfogni és megérteni - Látván azoknak hitét, azt mondta neki... A közbenjárásnak, a közvetítésnek a nagy drámájáról van itt szó. Az én hitemért a másiknak? Méltóztasson kérni legalább! Próbáljátok ki, testvérek, de szerintem bele sem fogunk kezdeni – csak a szónokiasság kedvéért javasolom! -, hogy majd istentisztelet után hazamenvén, írjatok össze egy lajstromot ellenségeitekről. És álljatok oda Isten elé imádságban: Uram, nézz az én hitemre, és bocsáss meg nékik. Úgyis tudom, hogy ott fog a szívünkben visszhangozni a gondolat – de legalább ő is kérje! Bánja meg bűnét. Hisz bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat, kegyelemkérés nélkül nincs kegyelemközlés. Sőt, mi azért jó protestánsok, jó reformátusok vagyunk! A mi ügyünk Istennel személyes ügy. Minek nekünk közbenjáró? Mitöbb, olykor még oly hetykék is vagyunk, hogy azt mondjuk: minek nekünk egyáltalán kérni, ha már a predesztinációban hiszünk – ami ugyan nem ezt jelenti, csak erre is le szoktuk fordítani! – tehát ha Isten akarja, ha Isten elrendelte, ha Istennél öröktől így van, az úgy meg is lesz. Ha pedig Isten nem akarja, nem rendelte, úgysem lesz meg! Ebből az okoskodásból, persze, soha nem lesz semmi, kedves testvéreim, még egyszer mondom, csak a szónokiasság kedvéért tettem fel e tétet.
Ám a szív drámájáról van itt szó. Mert amikor Jézus észleli, észreveszi, hogy zúgolódnak ezek az emberek, ezt a kérdést intézi hozzájuk: mit tanakodtok a szívetekben? Ez a szív drámája,  ez a szív kérdése, ez a szív felvetése – szó szerint így lehetne fordítani, mit dialogizáltok a szívetekben? Ezek az emberek nemcsak egymás között beszélnek most Jézus szavairól, hogy ez botrány. Nemcsak a jól ismert botrány-dagasztást gyakorolják, ha egymásnak mondjuk, hogy ez vagy az botrány, azzal tovább dagasztjuk, gerjesztjük – hisz az egyik azt mondja:  hí, a másik: hü, ebből lesz: hűhí, dagad a dolog. Ám most a saját belső életünkben, indulatunkban is dráma játszódik le, önmagukkal is vitatkoznak. Persze, hogy vitatkoznak önmagukkal, hiszen egyrészt tudják, hogy Isten gyermekeinek szent kötelessége közbenjárni, szent kötelessége Isten szeretetének erejével elengedni s megbocsátani – és mégis érzik ennek a feszülést. Hogy ez ilyen egyszerű? Ez ilyen pofonegyszerű dolog? Hát akkor kérek én is egy saroglyát, megkérek négy markos presbitert, kapják csak fel, s uccu neki, Jézushoz, és az ő hitükért nekem minden el lesz rendezve! Ilyen egyszerű ez a dolog? Nem vétett el itt valamit Jézus? Átveheti valaki magára a másik ember nyomorúságát, bűnét, baját, s odamehet közbenjáróként Jézushoz? És kérhet is valamit? Nagy drámák ezek, kedves testvéreim! Ezek a szív kérdései. Talán ezért már értjük, mire utal Jézus, amikor fölveti a kérdést – így fordul hozzájuk: mit tanakodtok a szívetekben, melyiket könnyebb mondani: megbocsátattak néked a te bűneid, vagy azt mondani: kelj fel és járj.
Mi könnyebb? Itt egy olyan szó szerepel a görög eredetiben, amit ritkán használ az Újszövetség. Itt nem a fizikai értelemben vett könnyebbségről van szó, ilyen értelemben általában a tömegekre szoktuk azt mondani, hogy nehezebb vagy könnyebb. Olykor minőségre, vagy feladatra vonatkoztatjuk. Ez könnyű feladat, az már nehezebb feladat. S itt inkább az utóbbiról van szó. Az eredeti szó azt fejezi ki, amit egyetlen mozdulattal el lehet intézni. Egy csapásra. Így lehetne ezt fordítani: mit lehet egy csapásra? Azt mondani: megbocsátattak a te bűneid, vagy azt mondani: kelj fel és járj? Egy csapásra. Melyik könnyebb? Én biztos vagyok benne, hogy mi most azt felelnénk erre: egyszerűbb, könnyebb azt mondani: megbocsátottak a te bűneid! Ezt könnyebb mondani. Hát persze. Az az ő bűne, az az ő baja, azzal nekem nincs dolgom, vagy, ha van, nem nagyon érint. Azt sokkal nehezebb mondani: hogy kelj fel és járj. Ki venné közülünk a bátorságot, hogy egy béna mellé odaüljön, és azt mondja neki: kelj fel és járj. Egyikünk sem vállalkozik arra, hogy kuruzslónak tekintsék, botcsinálta doktornak, értelmetlen hangoskodónak. Milyen nehéz egy beteget meggyógyítani!? Rettenetesen nehéz! Milyen nehéz valakit egyáltalán a közelébe vinni annak, hogy a gyógyulásra esélye legyen?! Az orvosi etikának az egyik legdrámaibb kérdése az, hogy egy orvos megmondhatja-e betegének, hogy nem lehetséges a gyógyítása. Megmondhatja-e ezt egy orvos? Vannak orvosok, akik azt mondják, mindent meg kell mondani, így becsületes. Ám vannak orvosok, akik azt mondják, hogy nem szabad megmondani, mert az orvos arra teszi le esküjét, hogy mindent megpróbál azért, hogy meggyógyítson valakit, és lehet, hogy ma még csak azt tudja mondani, hogy az én tudományom véget ért, de másnap már esetleg több eszköze lesz. Félelmetes, néha ijesztő, máskor felemelő versenyfutást folytat az orvostudomány azért, hogy ne kelljen soha azt mondani: nem gyógyíthatlak meg, hanem hogy mondhassuk: kelj föl és járj. Ez sokkal-sokkal nehezebbnek tűnik. A bűnnel meg úgy vagyunk kedves testvéreim, hogy majd begyógyítja az idő, majd kihullik a történelem rostáján, majd elmennek a minden élők útján azok, akik súlyos sebeket okoztak a vétkeikkel, a mulasztásaikkal, a bűneikkel – majd rendeződnek valahogy a dolgok. Majd jön egy új nemzedék, majd jön egy új világkorszak. A bűn mintha valahol éppen ott lebegne, ahol elkövették, ott megvan, esetleg vannak súlyos konzekvenciái, - de a beteg itt van! Sőt, tovább megyek, hisz nem mai keletű a vita, de talán éppen a mai dilemmák mutatják meg ennek a kérdésnek a súlyosságát. Milyen visszataszítónak tartjuk, s okkal azt -  amit én is többször láttam -, hogy belebegett valaki egy nagy beteghez látogatóba a kórházba, odaszottyant az ágya szélére, megfogta kezét és azt mondta neki: úgy-e tudod, hogy ez a betegség azért van, mert te bűnös ember vagy! A beteg meg éppen arra vár, hogy a nővérke elindítsa az újabb infúziót vagy mérjék már meg a lázát vagy tegyék tisztába, mert ágytálazni kell szegényt, de bejön a drága lelki testvér, odaül az ágya szélére és mondja: beszélgessünk kicsit a bűnökről, majd, ha abban megkönnyebbülsz, megkönnyebbülsz a betegségedből is. De borzasztó tud ez lenni! Embertelen!
S mégis azt kell mondani, kedves testvéreim, van a kettő között valami összefüggés. Jézusnak ez a kérdése éppen ezt mutatja meg. Nem úgy, ahogy az előbbi borzasztó eset mutatná, de van a kettő között valami összefüggés. Ezért nehéz és súlyos kérdés ez. És ezt az esetet csak azért hoztam föl, hogy lássuk, valóban így vagyunk ezzel és a régiek is javarészt így voltak ezzel, hogy könnyebb azt mondani: megbocsátattak a te bűneid. Ezért, kedves testvéreim, a farizeusoknak és az írástudóknak a felháborodásában, amely – bizonyos értelemben meghökkenésből is adódik – van a trükk. Mi lenne, ha Jézus azzal kezdené, hogy ennek a szerencsétlen embernek, a bénának ezt mondaná: kelj fel és járj! Kérdeznék-e utána a farizeusok és az írástudók, hogy „Kicsoda ez? Csak Isten gyógyíthatja meg a betegséget, hogy jön ez ehhez?” Nem kérdeznék. Örömmel tudomásul vennék. Ha nagyon ellenségesek lennének Jézussal, akkor azt mondanák, hogy Belzebub ujjával gyógyítja a betegséget és űzi ki az ördögöt, (tudjuk, a végén oda fajultak, hogy ezt is mondták Jézusról). Ha megfordítjuk a sorrendet, és váratlan meggyógyul egy beteg, eszünkbe jut-e, hogy valami még hátra van? Eszünkbe jut-e, hogy valami még nincs elrendezve? Amit most Jézus megmutat ebben az összefüggésben az az, hogy a a betegség úgy tartozik össze, úgy függ össze a bűnben léttel, az elveszésben léttel ahogyan az ember egyáltalán viszonyul a betegséghez és egészséghez. Nagyon találó a magyar szó: egészség. Az egészet jelenti. Ahol nincs egész-ség, ott valami hiányzik. Például ennek a béna embernek az esetében hiányzik az a biológiai-fizikai képesség, melynek a folytán járni tudna, mozogni tudna, egészséges lenne - tehát hiányzik az életéből valami. És ha bűnről beszélünk, akkor mi hiányzik? Hiányzik Isten áldó jelenléte. Megszakadt a kapcsolat Istennel. Ezért Biblában sok helyen olvasunk utalásokat arra nézve, hogy a bűn, a betegség és a halál valamilyen módon összefügg. Ahol nincs egészség, ahol nem az egészben van az ember, nem az isteni teljességben van az ember, ott így, vagy úgy, minden módon megjelenik és megmutatkozik az élete fogyatékos, hiányos volta. Úgy tűnik – még egyszer mondom – mintha Jézus kérdése valamilyen sorrendet sugallna: mi könnyebb, mivel kezdhetjük, vagy mi egyszerűbb, vagy mi az, ami egy csapásra megtörténhet? Ám láttuk, hogy nem sorrendről, nem fontossági sorrendről van itt szó, - ezen csak vitatkozzanak a teológusok, ha van-e itt valami fontossági sorrend. Lehetne még azt is mondani – s magam is hajlanék rá -, hogy valamilyen erőrendről van itten szó. Mi az, amire Jézus erejéből jobban telik? Ám hogy is folytatódik a történet?
Egészen megdöbbentő. Miután Jézus fölteszi a kérdést, mi könnyebb, azt mondani: megbocsátattak bűneid vagy azt mondani: kelj fel és járj, azt mondja: hogy pedig megtudjátok, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön megbocsátani a bűnöket, - a gutaütötthöz fordult: mondom, kelj fel és fölvévén nyoszolyádat, eredj haza. Hogy pedig megtudjátok. Quod erat demonstrandum – mondták a régiek. Hogy bizonyítva legyen, hogy az Ember Fiának van hatalma – de nem azt mondja, hogy a betegeket meggyógyítani, hanem a bűnöket megbocsátani. Itt az összefüggés.  Ezért mindez kedves testvéreim, isteni módon kötelez minket is, amennyiben Jézus gyermekei és követői vagyunk, hogy bűnben, betegségben, nyomorúságban s mindenben bajban egyaránt eljárjunk, mindenben egyaránt közvetítsünk. Mindenben egyaránt Isten elé vigyük azokat, akik szenvednek. Mert szenved a beteg, és szenved a bűnös is. S látván Jézus az ő hitüket… Ezek a barátok, akik közbenjárók és közvetítők voltak – elnézést, szándékosan mondom így: 1 egység ember vittek oda Jézus elé. (Ha gázár-kompenzációs kérdőív alapján az ember 1 egységet jelent, a gyermek pedig 0,7 egységet, akkor ők 1 egység embert vittek oda Jézushoz. De félre az iróniával, hiszen ez így is van. Nem egy betegséget vittek oda, nem egy bűnt vittek oda, nem egy beteget vittek oda, nem egy bűnöst vittek oda – hanem egy embert vittek oda. Aki Isten előtt eljár a másikért, annak tudnia kell: azt az egész embert kell odavinnie. Ha beteg, akkor a betegségében, ha bűnös, bűnében, ha hiányos életű, a hiányában - és visszafelé nézve: ha hiányos életű, akkor a bűnével és betegségével együtt őt magát, ha beteg, akkor bűnével és hiányával őt magát, ha bűnös, akkor betegségével és hiányával együtt őt magát. Őt - a másikat.
A történet vége magyaráz meg számunkra mindent. Miután megtörténik a csoda, fölkel ez az ember, s Istent dicsőítve hazamegy. Álmélkodás fogta el az ott lévőket, dicsőítették az Istent és beteltek félelemmel, mondván: Bizony, csoda dolgokat láttunk. Nem azt mondják, hogy csoda dolgot láttunk - vagyis egy csodát –, hanem azt, hogy csoda dolgokat - többet. Pedig, mi történt? Meggyógyult egy beteg. Ez 1 csoda – számként mondom. Ez egy csoda. Vagyis úgy kellene helyesen mondaniuk: ma csodát láttunk. Talán mondhatnánk, hogy nagy csodát láttunk. Vagy mondhatnánk, hogy ilyen nagy csodát még sohasem láttunk. De ők azt mondják, hogy csodadolgokat láttak. Mert látták a bűnbocsánat hatalmát, mert látták a közbenjárás hatalmát. Mert látták fölfényleni Istennek teljes igazságát. És ez mind-mind csoda. Csodadolgokat láttunk! Az evangélista arra tanít, és arra bíztat bennünket is, hogy ha mi úgy is vagyunk és az is a vágyunk, hogy legalább egy csodát lássunk, legalább csak egy nagyszerű dolog történjen meg, tudnunk kell: ha Isten meghallgat, az eggyel mindig többet is ad. Másképp szólva, a részleges és töredékes helyett mindig egészet ad. Meggyógyulni, egészségessé lenni, teljes körűen helyreállni, Isten szeretetébe, kegyelmébe újra bejutni, ez csodák sorozata. Azt kívánom nektek, kedves testvéreim, és arra is bíztatlak benneteket, várjátok a csodát, higgyétek, hogy közbenjárásotoknak, imádságotoknak van foganatja Jézus kegyelme által,  és tudjátok csak, hogy ha Isten egy kéréseteket meghallgatja, bízvást többet fog adni annál, mint amit abban az egyben kértek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ádvent idején aligha kerülhetjük ki az utcákon és tereken felállított sátrakat! Sokakat bosszant is ez, de tegyük fel a költői kérdést: ugyan ki ne járt volna már sátorban? Bizonnyal mindenki. Talán még gyermekként cirkuszban, vagy fiatalon nyári táborozáskor, vagy éppen valami alkalmi politikai rendezvényen, de a leginkább lakodalomban. S ha mégsem lett volna, úgy most itt az alkalom az adventi vásározások idején, mikor szérül-szerte az országban sátorokat állítanak, hogy ott vásároljuk meg ajándékainkat.
A sátor egyszerű alkalmatosság – gyorsan felállítható, gyorsan elbontható, könnyen lehet vele mozogni, vándorolni. A sátor nomádok háza, a modern városokban pedig hajléktalanok menedéke.
Ám a sátor egyúttal jelkép is. Jelzi, hogy az egész emberi élet szüntelen vándorlás-ideiglenesség, melynek során alkalmatosságul vesszük magát a sátrat is: könnyen felállítható, könnyen elbontható, hamar hajlékot biztosít, de nem rögzít egyetlen helyhez. Érkezés és indulás a sátor, vágyódás és menekülés, középpont és periféria. Ahogy Ady mondja a hazáját-hajlékát vesztett, bujdosó magyar keserű énekében:
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sípol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
(Sípja régi babonának)
De a régi időkben a szentély, a legszentebb hely is sátor volt. A felolvasott szakaszban Pál apostol megjegyzi, hogy nem kívánja részletesen leírni, hogy milyen volt szent sátor Isten népének pusztai vándorlásakor, a lényegét azonban bemutatja: a szent sátor két részből állott: a szentélyből és a szentek szentjéből. Az első rész, a szentély volt a mindennapi vallásos cselekmények helyszíne, a másik, a szentek szentje ettől elzárva állt, és oda évente mindössze egyetlenegyszer és csak a főpap léphetett be, hogy bemutassa a nagy engesztelő áldozatot önmagáért és a népéért. A szent sátor az ajándékok és áldozatok szent tere volt, legbelül, a szentek szentjében pedig az engesztelés helye.
Ahogy az előbb mondottam, a sátor egyszerre érkezés és indulás, és így volt ez a szent sátor esetén is.
Ám a szent sátor többet is jelképez, és ma ez a döntő. Azt jelzi, hogy egy múlandó világban keressük az örökkévalót. A régi szertartási törvények gondosan elválasztották a mindennapos vallási cselekményeket a szentek szentjétől. És ez igen pontosan jelzi a múlandó és az örökkévaló különbségét. Igen, a legvégső célunk a legbelső szentély, ám ezt csak a múlandón keresztül haladva, és egyúttal abból kilépve közelíthetjük meg. Miért keressük az örökkévalót? Miért keresünk egyáltalán bármit, amit rajtunk túlmutat, bennünket meghalad, ami több, mint mi vagyunk? A keresztyén hit két, egymást kiegészítő választ ad ezekre a kérdésekre.
Egyrészt azért vagyunk örök keresők, mert elveszített otthonunkat keressük, az elveszített paradicsomot, az édent, melyhez képest a legnagyszerűbb civilizációs teljesítmény is csak olyan, mint valamely könnyen felállítható, könnyen felbontható sátor, - csak puszta alkalmiság. Ha elérkezünk egy soha nem látott fokára az emberi civilizációnak, rögtön indulnunk is kell, mert az máris enyészni kezd. Újulunk és avulunk.
Mélyen megerősíti ezt a tapasztalatot életünk végessége is. Saját emberi létünket, puszta biológiai valónkat gyakran nevezzük így a régies szép kifejezéssel: por-sátor. A korintusi levélben pedig egyenesen így ír erről az apostol: tudjuk, hogy ez a mi földi sátorházunk lebomol, de épületünk van Istennél. És ebben rejlik a keresztyén felelet másik oldala. Mi nem annyira visszafelé igyekszünk az időben, valami már rég elveszített és elfeledett tökéletesség felé, hanem előre tartunk a jövendőbe. Így is olvassuk később ebben a levélben: nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Sátort bontunk és megyünk – megyünk afelé, ami jön felénk. Ez ádvent egyik nagy titka.
Azután, kedves testvérek, azt is hallottuk az igéből, hogy a szent sátor az ajándékok és áldozatok helye volt: tehát templom volt. Hiszen mindig szent dolog ajándékozni és áldozni. Ma sincs másképpen – ezért készítünk mi is teret és időt, teremtünk alkalmat, ha ajándékozni akarunk. De sokkal inkább megfordítva: ezért a szentséges örömért ajándékozunk mindig, amikor minősített időbe lépünk, például, egy-egy ünnepen, évfordulón, születésnapon, jeles alkalmakkor. Nemrégiben egyik kedves ismerősöm meghatottan mesélte, hogy tavaly karácsonykor nagyszerű meglepetés érte. Egy közeli rokona, akivel évtizedek óta igen keserű, kemény, ellenséges viszonyban álltak, hívatlanul betoppant hozzá és megajándékozta – és ők ennek nyomán kibékültek egymással. Ez az én barátom lelkesen így idézte fel rokona esetét: mintha ördögből hirtelen angyallá változott volna!  Igen, valóban. Ajándékainkkal változtatni szeretnénk, áldozatainkkal pedig fordítani akarunk a dolgok menetén. Hogy mondja Ady keserű versében rólunk, magyarokról?
„Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.”
Szeretnénk másmilyenek lenni: szabadok, jók, kegyesek. Elvágyódás és olykor bizony menekülés is van hát abban, hogy ajándékozunk és áldozunk. És bizony, olyan erővel hat át bennünket ez az igyekezetünk, hogy ajándékból is mindig többet, nagyobbat, újabbat akarunk adni. Nemcsak arról van itt szó, hogy a másik adósának érezzük magunkat, hanem változni akarunk mi magunk is – ezért még hitelekbe, adósságokba is belekeverjük magunkat, csakhogy nagy és fényes legyen az az ajándék, értékes legyen az az áldozat.
Ráadásul, az áldozati ajándék: jóvátétel. Jóvátétel a hibáinkért, a mulasztásainkért, a bűnökért! De éppen a sátor alkalmi, átmeneti valósága fejezi ki, hogy ez a jóvá-tétel sosem tud teljesen jóvá-létel is lenni. S mivel a kettő közötti különbséget a magunk erejéből nem tudjuk feloldani, ezért nincs is tökéletes áldozatunk, ezért kell azt újra meg újra ismételni, mert áldozati ajándékunk csak közelíti, de nem éri el célját.
Ha áldozunk, magunk helyett adjuk az áldozatot. Nagy kegyelem ez, kedves testvérek! – az örökkévaló kegyelem előképe! Ezért mondja az ige, hogy a szent sátor szíve közepe, a szentek szentje: az engesztelődés helye. Ott tartották a szövetség ládáját, melyben a kegyelem csodálatos bizonyítékait őrizték: aranyedényben a pusztai vándorlás során kapott mannát, mely Isten tápláló kegyelmét fejezte ki, aztán Mózes fivérének, az első főpapnak, Áronnak elszáradt és megvirágzó botját, mely az új élet előképe, és legfőképpen ott őrizték a szabadság tökéletes törvényét, a tízparancsolat kőtábláit. Ott minden, de minden túláradó isteni irgalmat, kegyelmet, az isteni szeretet szabadító csodáját fejezte ki.
Aki sátorozik, valóságosan ideiglenes dolgok között él, mondhatni a periférián. Ám itt a szent sátor belső sátorában, a szentek szentjében hirtelen a mindenség középpontjába állhat, mert ennek a világnak a középpontja nem más, mint a megengesztelődés, az irgalom, a megbocsátás, a bűnök eltörlése – egyszóval: Isten szeretete. Isten szeretete nélkül alaptalan és céltalan az életünk – pontosan ezt fejezi ki a sátor valósága: ha földi zarándoklatunk céltalan, akkor csak sátorlakók, hontalan nomádok vagyunk. Viszont, ha van örökkévaló célunk a sátor hajlékká lesz. Bárhol is legyünk a világban és bármi is legyen az állapotunk, bármilyen peremre is szorít minket a sorsunk, Isten szeretetében élve mindig a lényegnél, a dolgok szívénél vagyunk. Ezt énekli a zsoltáros is, ki Isten hajléka után vágyakozik, hogy ne legyen hontalan.
Hogyan lehetséges ez? Kedves testvéreim, most döntő módon arról kell szólnunk, amit az apostol a sátor régi jelképe kapcsán megmutat. Ez pedig egy szóval így adható vissza: megfordítás. Az előbbiekben arról szóltunk, hogy az emberi élet, a történelem, az egész emberi kultúra valamiféle nagy vándorlás – ennek képe a sátor. Még a legszentebb építmény, a templom is csak sátor. Amíg élünk, megyünk, mert keresünk, mert vágyakozunk, mert hol a múltba vonzanak a jelenvalók szorongatásai, hol a jövőben keressük a kiutat – ám sátorunkat is visszük, és ez jelzi, hogy hiába a több, a nagyobb, az újabb, a fényesebb, a ragyogóbb – mindenünk alá van vetve az alkalmiságnak – ez a sátor példázata, ahogy az apostol mondja. A megoldás abszolút isteni, és teljességgel ádventi:  Krisztus azonban – hallottuk az igéből - mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, mely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.”
Szinte fel sem tűnik ebben a szép mondatban a kulcsfontosságú kifejezés: megjelent – vagyis eljött, tehát itt van. Ádvent azt jelenti – eljövetel, megjelenés, megérkezés. Milyen nagyszerű örömhír ez a történelemben, kultúrákban, idők és idők világában folytonosan sátrat verő-sátrat bontó, elvesztegetett életével batyuzgató embernek, nekünk, akik szüntelen igyekezettel megyünk előre, vagy csak megyünk célt sem tudva, hogy Isten Fia belépett e világba, és eljött hozzánk. A régi szent sátorban csak az első szentélyen keresztül haladva lehetett a legbelsőbb szentélybe belépni. Itt most megfordítva, Krisztus a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jön felénk és lép ki életünkbe. Erről a sátorról azt halljuk, hogy nem emberkéz alkotása, tehát nem e világból való, hanem az, amiről a Jelenések könyve mondja: ez az Isten sátora, az isteni bizonyságok sátora, mely az emberekkel van Krisztus eljövetele óta.
Továbbá, a mi evilági sátor-templomaink, sátor-életünk ajándék-áldozatai múlandók és töredékesek. Szent célra néznek, de sosem érik el. Jóvá-tételt adnak, de jóvá-lételt nem teremnek. Isten nagy irgalmassága, melyet most hirdetek néktek, hogy Krisztus áldozata számunkra örök váltságot szerzett – örök engesztelést, és benne foglaltan  örök-változást, jóra-fordítást, szabadulást.
A 21. század elején, most főleg ádventben sokan indulnak el az idő szárnyain vissza a múltba: karácsonyra várva be sokan röpülnek a boldog gyermekkor felé, egykor volt szép csillagos karácsonyba. Sokak lépnek oda a keresztyén múlt mérhetetlen mély kútjához, hogy hűs és tiszta vizéből kortyoljanak: jó szót, áldozatra való készséget, irgalmas szívet, vagy pusztán valamit, ami igazán, hamísítatlanul szép. Ám aki Krisztussal találkozik, majd karácsony éjjelén ott a bethlehemi jászol-bölcsőnél, majd ott a nagypénteki keresztnél, majd ott, húsvétkor az feltámadottal az üres sírnál, majd ott Pünkösben a Lélek hatalmas, felszabadító áradásában – az sosem a múlttal találkozik, hanem a jövendővel. Az ember elvesztegetett múltjából hozza sátorát, s ahol felveri, mindig a múlandóság jelét állítja fel. Krisztus az abszolút isteni jövendőből lép be az átmenetiségek világába, s hoz döntő fordulatot – az örök és változhatatlan, a megbízható és hűséges Isten irgalmasságát. A sátor-templom, a szentek szentje az engesztelés helye – s most az lép hozzánk, aki örök érvénnyel elvégezte ezt az engesztelést. Múlandóból örökkévalóba, sátorból hajlékba: elvesztegetett vándorlétből hálás zarándoklétbe – ezt a nagy csodát hozza ádvent. Ki ne járt volna már sátorban – tettük fel a kérdést. Immár kérdéssel kell az igazi válasz felé néznünk: belépett-e Krisztus életed sátorába, hogy Istennek hajlékává szentelje azt? Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, a hatalom nagy dolog, és a magunk körében is őszintén elmondhatjuk, magunkról is, hogy a hatalom nekünk nagy dolog. Most elsősorban nem arról beszélek, amit általában a hatalom szó alatt értünk, hanem arról, amit – a Biblia kifejezése szerint – a hatalom, vagyis a nagyság jelent. A hatalom arra mutat, hogy az embernek vannak embertársai, akikért felelősséggel tartozik, és ezért a felelősségért cserébe megkapja azt a lehetőséget, hogy irányítsa, utasítsa őket, vagy ha kell, parancsoljon nekik. A szülőkre rábízattak a gyermekeik, felelősséggel tartoznak érettük, az életükért, az előmenetelükért, ezért a szülőknek olykor utasítaniuk kell, máskor parancsolniuk is kell – tehát hatalmat kell gyakorolniuk. Még akkor is így van ez, ha a lélektan,  a pedagógia, és a modern nevelési eszmények arra tanítanak bennünket, hogy a gyerekeink inkább a társaink legyenek, inkább segítsük őket, kísérjük szelíd szeretettel, ne legyünk erőszakosak velük. Bizony, minden szülő tudja jól, vannak pillanatok, amikor erővel – bibliai kifejezéssel élve – hatalommal kell egy gyermek életébe fellépni - a gyerek érdekében. A munkahelyekről nem akarok most szólni, de megjegyzem, hogy ahol mindenki főnök, ott senki sem főnök, ahol mindenki parancsol, ott senki sem dolgozik, ahol mindenki mindenért felelős ott senki sem felelős semmiért. Kell lennie embereknek, akikre a többiek felelőssége, a munka elvégzésének felelőssége rábízatik, s ezért ők jogosultak utasítani, számon kérni, s ha kell, parancsolni. Az emberi életnek megannyi területéről, a gazdaságról, a művelődésről, a nevelésről, a politikáról, még talán a művészetről is elmondhatjuk ezt.
A tanítványok szívében is föltámad egy gondolat, ahogy a Károli fordításában olvassuk. Az a gondolat jön elő, hogy ki a nagyobb közöttük. Ahhoz, hogy e gondolat feltámadhasson, az kell, hogy már eleve nagynak gondolják magukat. Hiszen a nagyhoz képest beszélünk nagyobbról. Nagynak kell lennünk, hogy azon gondolkodhassunk: ki a nagyobb. A tanítványok nem abból indulnak ki, hogy mindannyian kicsik és közülük – ebben a kicsiségünkben - viszonylagosan ki ér többet vagy ki a nagyobb, hanem azt vitatják, hogy eleve ki nagyobb. Nagynak gondolják magukat. S talán gondolhatják is, hiszen ők Jézus kísérői, tanítványai, elhívott követői, megannyi csoda szemtanúi, megannyi nagyszerű esemény álélői, s olykor cselekvői is.  Ők Jézus nagy-szerű szavainak, Isten hatalmas országa eljövetelének csodálatos átélői, átitatódott az életük nagyszerű szentséges dolgokkal. Talán okkal gondolhatják, hogy ők már nagyok. Hadd tegyek még hozzá ehhez néhány szociológiai megjegyzést is. Hogyne gondolhatná Péter, hogy ő már nagy, hiszen ki volt ő azelőtt, hogy Jézus elhívta? Egy közönséges halászember. Azt sem tudjuk, hogy tudott-e írni, olvasni? Valószínűleg tudott, mert a régi zsidóság körében az írás-olvasást nagyon komolyan vették. De kora műveltjeihez képest nyugodtan mondhatjuk, hogy Péter fél-analfabéta volt. És kik voltak a Zebedeus-fiúk? És ki volt Lévi-Máté, ki mint közönséges vámszedő ült a kapuban. És kik voltak a többiek? Nem olvassuk elhívásuknál, hogy Jézus a fejedelmek kapuján kopogtatott volna, vagy hogy elküldött volna valami fejvadászt, hogy válassza ki magas intelligencia-hányados vagy vagyoni helyzet alapján, képzetség, tehetség alapján a legjobbakat, mert neki ilyenekre van szüksége. Sőt,, egyszer még azt is mondja Jézus a magabízó tanítványoknak: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. De azáltal, hogy ezek az egyszerű kis emberek azt érzik, hogy valakikké lettek Krisztus által. S ha az így van akkor el kell dönteni, hogy a nagyok között ki a nagyobb. Azt is hozzá kell tenni az igéhez, hogy Lukács igen finoman, egy különös szóval írja, hogy mi megy végbe a tanítványokban. A Károli fordítás így adja vissza: „támadt pedig bennük az a gondolat…”  Szó szerint azonban így is lehetne fordítani: közéjük jött az a megfontolás. Közéjük jött! Honnan jött közéjük? Honnan került ez oda, közéjük? S mi ez a gondolat, megfontolás? Itt a dialógus szót is használja Lukács, amin itt nem a párbeszédet, a nézetek kicserélését kell érteni, hanem a vitát. Ha a logosz szót, mely ebben a kifejezésben benne van, érvnek fordítjuk, a szó vitát is jelenthet. Érvelni kezdtek, vitatkozni kezdtek. Vitatkozás támadt közöttük. Bejött közéjük a vita, ami elkerülhetetlenné is tette azt, hogy megbeszéljék.
De honnan támadt? Honnan jött elő? Honnan vették ők ezt egyáltalán a fejükbe? Sőt, azt kell mondani, nemcsak a fejükbe vették ezt, mert a következő versben már ezt olvassuk: „Jézus pedig, látván a szívük gondolatát...” Igen, persze, - mondhatnánk - hát emberek vagyunk,  s azt a kérdést, hogy a nagyok között ki a nagyobb, nem árt megfontolni. Ezt hideg fejjel, alaposan végig kell gondolni, nem kell belőle nagy hisztit csinálni, azt a politikusok szokták, azok torzsalkodnak állandóan a semmi fölött, de nekünk, egyszerű embereknek józanul végig kell gondolni ezt. De Lukács jelzi: már nem itt tartunk, a kérdés már a szívük gondolata. A tanítványok közé jött, gyökeret vert közöttük és bennük, és már rég nem arról van szó, hogy megvitatják az erő, a hatalom, a tekintély kérdését. Ez itt nem valami vállalat-vezetői értekezlet, ahol a részvénytársaság elnöksége józanul megvitatja, hogyan kell a dolgokat elrendezni. A tanítványok szívében forog a vita – és ha az embernek a szívében van valami, attól nem tud csak úgy megszabadulni. Az eszünk kegyelmes úr, az  ész megengedi nekünk, hogy sok mindent elfelejtsünk, és bizony sok-sok gyötrő gondolatot, kérdést, izgató problémát el is felejtünk a következő pillanatban,. De a szív nem hagy minket nyugton. Az igazi megfontolások, a nagy döntések, az érvényes belátások a szívünkben születnek. Valami bejött közéjük… és már a szívükben is van.
Hogy mennyire hiábavaló a tanítványoknak ez a vitatkozása, azt a következő jelenet világítja meg. Jézus látva vitájukat, megfog egy kis gyereket, aki ott bódorog a tanítványok körül, elkapja, odaállítja középre, és azt mondja: „Ha valaki e kisgyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be, és valaki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött, mert aki a legkisebb mindnyájan tiközöttetek, az lesz nagy.” Nem azt mondja Jézus, hogy az lesz a nagyobb, hanem az, hogy: az lesz nagy. Vegyétek ezt is a szívetekbe, kedves testvérek! Milyen érdekes, és egyébként Jézusra jellemző, hogy Ő nem arra felel, amit mi fölteszünk, kérdéseink ugyanis általában rossz kérdések. Jézus tanítványi közösségében eleve rossz kérdés az, hogy ki a nagyobb. Jézus közösségében azt a kérdést érdemes firtatni, ki a legkisebb. Másutt Jézus azt mondja, aki nagy akar közöttetek lenni, legyen mindeniknek a szolgája. Az lesz majd – hiszen így is felelhet Jézus erre a megfontolásra! – közöttetek valóban a nagyobb, aki a legkisebb lesz közöttetek. Másutt azt mondja, csak akkor mehettek be Isten országába, ha olyanok lesztek, mint ezek a kisgyerekek vagy közülük egy. De most itt egészen nyilvánvalóan és világosan az áll előttünk, hogy rossz a kérdés! Ki a nagyobb? Nekünk csak egy kérdést szabad feltenni, azt Jézus sem tiltja:  ki a nagy? De itt,  az elmondottak fényében azt is látnunk kell, hogy Jézus azért engedi, sőt szinte provokálja is, hogy így tegyük fel a kérdést, mert itt már nem az emberi életből megszokott mennyiségek vetekednek egymással. Ki a nagyobb? Akinek sok van. Akinek valamiből többje van, több pénze, több befolyása, több embere, több hatalma, többre jutott – fokozzuk a tétet, de a tét mindig csak mennyiség. Több katona, több miniszter, több szolga, több birtok, több ország, több ingatlan, több érdemrend – mind mennyiség. Mit mond Jézus a hegyi beszédben? Ne gyűjtsetek magatoknak kincset, megeszi a rozsda, ellopják a tolvajok, megrohad. Hallottuk Dávid könyörgő zsoltárából,  amikor megtelik a király szíve keserűséggel, mert mindenki ellene fordult, így mondja: ne bízzatok, emberekben! És a főemberekben se bízzatok! Istenben bízzatok! Amikor Jézus azt a kérdést hozza elő:  ki a nagy, akkor minőségről beszél. Isteni minőségről. Az a nagy, aki a legkisebb, az a nagy, aki a végére tud állni. Az a nagy, aki a gyerekek mögé be tud állni. Megrendítő ez annak a fényében, hogy régi világban a gyerek nem számított. Csúnyán mondom – így kell mondanom, mert így érti meg a gyülekezet –: gyerekből volt elég. Ma már erről nagyon nehéz beszélni, mert kevés gyerek születik egy-egy családban, nagyon megbecsülik a szülők a gyerekeket, s mindent megtesznek értük. S természetes módon nekünk a gyerek a legnagyobb. De értsük meg, hogy Jézus valami egészen másért fogja meg azt a gyereket és penderíti oda a középre. A gyerek nem számított, volt belőlük elég. Nyolc, tíz, tizenkettő, tizenöt is egy családban. Mi volt a gyerek? A gyereket abban a világban már nyolc-tíz éves korában munkába állították, hogy keresse meg a saját kenyerét. De nem kell nagyon az időben visszamenni, talán ülnek itt idős emberek, akik elmondhatják, hogy ők már tizenöt, tizenhat éves korukban családfenntartók lettek. Ma meddig tart a gyerekkor? – huszonötig, harmincig, negyvenig, ha valakinek szerencséje van. De régen a gyerek volt a legutolsó, a gyerek számított a legkevésbé. S azt mondja Jézus: ha valaki e kisgyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be. És aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött. Jézus a legkisebbekkel azonosítja magát, és azt mondja: aki oda jön, hol én vagyok, oda áll, ahova én állok – a sor végére –, az lesz nagy.
Hogy mennyire mélyen átjárja a tanítványok szívét a vetekedés gondolata, azt a következő szakasz világítja meg a számunkra. Jézus útban Jeruzsálembe, elküld két tanítványt egy szamaritánus faluba, hogy éjszakára szállást kérjenek. Amikor kiderül, hogy Jeruzsálembe tartanak, elutasítják őket. A szamaritánusok nem adnak szállást. Régi történelmi ügy volt ez, még a fogságban, ötszáz évvel Krisztus születése előtt, mikor több részre szakadt a régi Izrael, sokakat elvittek a fogságba, de sokan megmaradtak Samáriában, kik a régi, mózesi törvények szerint éltek. Amikor a többiek visszatértek a fogságból, hazahozták a fogságban eltelt hetven esztendő során beállt változásokat is. Ezokán évszázados szembenállás alakult ki a Samária-beliek és a Jeruzsálem-beliek között. Aki tehát Jeruzsálembe ment, annak tanácsos volt Samáriát elkerülni, mert ha kiderült, hogy oda tart, talán pórul is járhatott. S ekkor a két Zebedeus-fiú, Jakab és János, azt mondják Jézusnak: Uram, akarod-e, hogy mondjuk, tűz szálljon le az égből és eméssze meg ezeket, mert Illés is így cselekedett.
Sok minden zeng a tanítványok kérésében, amit most nekünk itt meg kell fontolni. Az egyik, hogy talán éppen a Zebedeus-fiak voltak, akik miatt feszültség támadt a tanítványi körben, talán ők voltak, akik bevitték a gondolatot, hogy ki a nagyobb. Más esetben az anyjukat küldték Jézushoz, hogy kijárja a két fiúnak a Jézus jobbján és balján ülést. Ettől a többi, a tíz, dührohamot kapott, vitatkozás tör ki közöttük. Aztán Jakabnak és Jánosnak volna még más tisztázandó-valója is. Ugyanők, akik buzgón elmondják Jézusnak, hogy láttak valakit, aki Jézus nevedben űzött ördögöket, s ők eltiltották ettől – így mondják: mivelhogy Téged nem követ mivelünk. Téged nem követ mivelünk. Nem azt mondják, hogy Téged nem követ, hanem azt mondják: Téged nem követ mivelünk. Mindenki ismeri a magyar népmesét az okos juhászról, aki Mátyás királyhoz megy jutalomért. S ott áll  a palotában az ajtónálló: – Hova mész te? – Megyek az én felséges királyomhoz, megjutalmaz engem. – Én csak akkor engedlek be, ha a felét ideadod annak, amint a királytól kapsz. – Jól van, megkapod a felét. A következő ajtónál is ott áll egy ajtónálló:  – Hova mész te? – Megyek az én felséges királyomhoz, megjutalmaz engem. – Csak akkor engedlek be, ha felét odaadod annak, amit a királytól kapsz! – Legyen! Bemegy a királyhoz a mi juhászemberünk, beszélgetnek egy kicsit, majd megkérdi Mátyás: – Mit kívánsz hát ajándékul? – Száz botot, felség. – Micsoda? – Én száz botot kérek, felség!- No hát legyen, mondta Mátyás, valami huncutságot sejtve.  Aztán mennek kifelé, s az első az ötvenet megkapta az egyik, a másik  ötvenet megkapja a másik ajtónálló. Kedves testvérek, ez a mi két emberünk, mármint a Zebedeus-fiak, ilyen ajtónálló fajták. Jézushoz nem lehet csak úgy odajutni, Jézust nem lehet csak úgy szíre-szóra követni! Nem követnek Téged mivelünk – és mi eltiltottuk őket. Vagy benne vagyunk mi is, vagy ti sem lehettek benne. Vagy mi viszünk oda a Mesterhez – Nézd, Mester... itt egy újabb követőd! (Milyen nagy dolog lett volna, gondoljatok bele, kedves testvérek!) Találtunk itt valakit, aki a Te nevedben ördögöket űz, no, vedd be már őt is a tanítványi csapatba! Hoztunk még egyet. Nő a tanítványi kör. Ám Jézus azt mondja: „Ne tiltsátok el, mert aki nincs ellenünk, mellettünk van.” Az 1960-as évek elején a magyar politikában sokat hangzott ez a mondat.  Kádár János ebbe foglalta bele nemzeti megbékélési programját. Szerencsém van, azt hiszem, hogy akkor suttyó gyerek voltam, mert talán visszakérdeztem volna, hogy Kádár János lett Jézus Krisztus? Mert ezt csak Jézus mondhatja, ezt más nem mondhatja. Van persze ebben politikai bölcsesség is, lehet arra is forgatni. De hogy mennyire nemcsak politikai bölcsesség ez, az éppen a történet végén derül ki. Ezt mondja Jézus Jánosnak: ne tiltsd el, aki nincs ellenem, az mellettem van, s el sem telik fél nap, már jönnek a Zebedeus-fiak: Mester, okádj tűzet arra a falura. Jól értették Jézus szavát? Hogy értették Jézus szavát? Jézus azt mondja:  aki az én nevemben jár el, mégha nincs is itt a tanítványi közösségben, nincsen ellenünk, nem tehet ellenünk semmit, mert az én nevemben teszi azt. Hogy értik ezt a tanítványok? Íme, itt van a samaritánus falu, ezek nincsenek velünk – akkor ellenünk vannak! Tűzet rájuk! Ezek nem fogadnak be minket, tűzet rájuk! Mennyire emberi ez a gondolat, milyen mélyen jellemzi az embert, és pontosan abból fakad, ami odagyökerezett a tanítványok szívébe: ki a nagyobb? Ki parancsol itt? Kié a tekintély, kié a hatalom? Ki ugráltatja a másikat, ki a főnök? Jézus ezt mondja nekik, megdorgálva őket: nem tudjátok, minémű lélek lakik tibennetek, mert az embernek fia nem azért jött, hogy elveszítse az embernek lelkét, hanem, hogy megtartsa.
Kedves testvérek, a Zebedeus-fiak talán egy fél napon belül háromszor szenvedtek kudarcot. És mégsem hagyják magukat. Háromszor szenvedett kudarcot a szívük gondolata, háromszor bizonyosodott be, hogy rosszul gondolkoznak, háromszor bizonyosodott rájuk, hogy nem méltók arra, hogy Jézus tanítványai legyenek, és mégsem hagyják magukat. Először akkor vallottak kudarcot, amikor a hatalmi vitával a többi tanítvány között is veszekedést gerjesztettek. Ez teljes kudarc számukra. Nem jól gondolták, nem jót gondoltak. Nagyobbak akartak lenni, és nem nagyok. Másodszor akkor szenvedtek kudarcot, amikor Jézus leintette őket: hagyjátok azt az embert, aki az én nevemben életeket szabadít meg. Aztán kudarcot szenvednek a samaritánus faluban is. Nem tudták a Mesternek a szállást elintézni. Ez a három együtt minden józan embert nagy-nagy alázatra intene. Úgy vagyunk, hogy ha kapunk egy pofont, azon nem nagyon gondolkodunk el. Ha kettőt kapunk – ez még véletlen is lehetett, de ha a harmadikat is megkapjuk, akkor azért már csak el kell gondolkodni. És mi a reakciójuk? Tűzet rájuk! Nem tudjátok, milyen szellem vett uralmat fölöttetek, - mondja Jézus -  nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek. Ezt már nem is magatoktól mondjátok. Ezt már az által mondjátok, aki azt sugallta az embernek: olyan leszel, mint az Isten, sőt nagyobb leszel, mint az Isten. A kísértő lelke vett uralmat fölöttetek. De Jézus nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa. Itt Jézus nem a szellemiségről,  hanem a puszta lélekről szól. Nem azért jött Jézus Krisztus, hogy eloltsa, elfojtsa életünk reszkető kis mécses lángját, nem azért jött, hogy belénk fojtsa a szuszt, - még egyszerűbben szólva, nem azért jött, hogy öljön. Igen, így lehetne a legegyszerűbben fordítani: nem azért jött az Ember Fia, hogy megölje az embert. Hanem azért, hogy megtartsa! Azért jött, hogy megmentse. Értjük már, miért kell a sor végére állni? Értjük már, miért a sor végén találjuk meg Jézust? Ott, ahol a legkisebbek vannak, akik nem számítanak, a gyerekek, a szegények, a koldusok, a betegek, a mindentől megfosztottak. Akiknek nincs kenyerük, nincs vizük, nincs ruhájuk, akiket a szabadságuktól is megfosztottak – velük azonosítja magát Jézus. Igen, ez más sorrend, mint az ember sorrendje. Ki a nagyobb? – kérdezi az ember. Aki ügyesebben mászik föl a többiek előtt, aki emberekből épít magának lépcsőt, aki koponyából rakja föl a maga piramisát és úgy ül a tetejére?! Aki nyugodt szívvel és lélekkel mindenféle okosnak hangzó megfontolásokból képes akárkit odaáldozni?! Az a nagy, aki a legkisebb! Aki nincs ellenem, az velem van, ne tiltsátok tőlem az ilyeneket – róluk szól Jézus.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, láttuk, sok-sok esetben, sok-sok helyen, sok körülmény között, ha akarjuk, ha nem, elkerülhetetlen a kérdés: ki a nagyobb? De Krisztus azt rója ránk, követőire, tanítványaira, gyermekeire, hogy mi azt a kérdést is szüntelenül föltegyük, és Lelke által igyekezzünk rá jó feleletet adni: ki a nagy?! Az a nagy, aki a legkisebb, s aki nagyobb akar lenni, legyen szolgája mindeneknek! Ez Jézus útja, Ő így élt, így járt közöttünk, így ment a golgotai keresztig, így vállalt értünk áldozatot, így szabadított meg bennünket  - és erre a követésre hív minden tanítványt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Vasárnaponként hosszú heteken keresztül próféciákat hallottunk: Ámós próféta jövendöléseit, jórészt és döntő módon a próféta dörgedelmeit, intéseit, feddéseit, panaszait egy elkerülhetetlen ítéletről, amit Isten jó előre meghirdet és népének tudtára ad. Ám azt is hallottuk az ítéletes jövendölések és látomások végén, hogy Istennél mégis el van rejtve egy nagy titok, a könyörületnek, a kegyelemnek a titka. A világban minden magától értetődően következik egymásra –magától értetődő, hogy amikor az ember tévútra megy, akkor eltéved, ha az ember leszakítja magáról a teremtés rendjének köteleit, bizony elvész – s ha nem Isten törvénye szerint él, az élete zűrzavarba fullad. Mindez egyértelmű, evidens, és mégis… van kegyelem! Csodálatos, hogy bár ez a kegyelem nem evidens, mindazáltal érvényre jut. Igen, a kegyelem meg nem érdemlett valóság, hanem Isten szeretetéből való. Az elmúlt napokban az evangelizáción is egy próféta állt előttünk, Illés, aki Jézus Krisztusnak az előképe, mert a próféta abszolút módon Istenre koncentrál. Istenen kívül nincs más, és azért nincsen, mert ha Istent kizárjuk az életünkből, akkor hiába van sok-sok lehetőségünk, melyek közül válogathatunk, az egyet, a döntőt elvétettük.
Ma is egy próféta szólt hozzánk a lekcióban: Ézsaiás vigasztaló beszédeiből olvastam fel egy szakaszt, és ez Istennek kegyelmét jelentette be. Isten szenvedő szolgáját állítja elénk, aki csodálatos mégis, mert bár szolga, a teremtésben Isten teremtő társa,  bár szolga, de Istennek Fia. Ennek a jövendölésnek a fényében értjük meg azt is, amit Pál apostol a Római levélben mond buzdításul a Krisztus követeinek, Isten gyermekeinek. E kettőt összekapcsolva szeretnék szólni arról, hogy mi az igazi ádventi várakozás, melyben az ember lelkének feszült előretekintése  találkozik Isten ígéretet betöltő hűségével.
Legelőbb arról kell szólnunk, hogy, amikor Istennek szolgájáról, hűségéről és szabadításáról szól, a próféta három élethelyzetet mutat be, mikor természetesen módon támad az emberben várakozás,  sóvárgás. Mindegyik egzisztenciális helyzet, mindegyikben előre-tekintünk valamire, vagy más szóval, ki-tekintünk valamire az életünkből, s mivel még nincs ott, a hiánya szent vágyakozást teremt. Az első így szól: „Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek”, majd még egyszer halljuk: „a törvényt igazán jeleníti meg”. Az igazságosságról van szó, kedves testvérek. Ha nincs életünkben igazságosság, akkor – ahogyan azt a magyar kifejezés szépen mondja – csak jussolás van. Gyerekkoromban, mikor még a Magyar Államvasutak nem olyan helyzetben volt, mint ma, s nem azon törték a fejüket a hatalmasok, hogy bezárjanak-e vonalakat, elzárjanak-e falvakat az élettől, megnehezítsék a közlekedést számukra – sőt, a Magyar Államvasutak kultúrát is hirdetett, emlékszünk, a vonatokon festményillusztrációk voltak elhelyezve, Szinyei-Merse, Munkácsy képei. Az utasok, ha nem volt jobb dolguk, képzőművészeti oktatásban részesedtek. Jól emlékszem, a Sárbogárd-Székesfehérvár vonalon járó vonaton egy kép-illusztráció, nem jegyeztem meg, hogy ki festette (Tornyai János! – köszönet a gyülekezet tagjainak!): ez volt a címe: „Juss”. Ezen egy tanya látható, előtte egy szekér, a szekérre fölbatyuzva párna, ciha, bútordarab, és két ember áll a szekér előtt és egy párnadarabon huzakodnak. Juss, - jussoltak. Az örökségen veszekedtek. Bizony, sok szomorú történet beszél arról, hogy milyen az, amikor a magyar ember jussol, a jussáért harcol. Életek bomlanak meg, családok szakadnak szét, testvérek válnak egész életre haragossá, és ezek a jussolások csak egyre szomorúbbak, keserűbbek, és a végén talán úgy járunk mi is, mint szegény Bánk bán a dráma végén: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én”, - mert nincs igazságosság. Az igazságosság hiányát két szemléletes képpel fejezi ki a próféta. Isten ígéretet ad az eljövendő Messiásról, s ezt mondja: „Nem kiált, és nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán” - és nem jussol – „megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki.”
Milyen könnyű a megrepedt nádat kettétörni! Semmire sem jó. Vagy félredobni. Nem nagy mozdulat. De milyen nagy erő, milyen nagy kegyelem, milyen nagy odafigyelés a megrepedt nádat megtartani. Ezékiel prófétának van egy jövendölése egy szőlővesszőről, mely mind a két végén megégett már, semmire se jó, elrongálódott, megrepedezett. Ezzel mutatja be népének sanyarú állapotát. S mire jó a megrepedt nád? Aztán mire jó a pislogó gyertyabél? Nem világít, csak pislog és kormozza a levegőt. Emlékszem, gyermekoromban karácsony után külön műsorunk volt, szülői felügyelettel, újra meg újra meggyújtani a gyertyát, amíg tartottak. Mikor eljött a gyertyaoltás ideje, édesapám megnyálazta az ujjait és két ujjal eloltotta a gyertyabelet. Hát mi is, oktondi gyerekek, megpróbáltuk utánozni. Nem tudtuk, hogy nem is kell megnyálazni az ujjunkat, az csak bűvészmozdulat. Az igazság az, hogy gyorsan kell a lángot elnyomni. Nos, odamentünk, nyálaztuk az ujjunkat, aztán jól meg is égettük! Úgyhogy édesapánk iránti csodálatunk nagyra nőtt, hogy nemcsak lelkész, hanem tűzoltó is, és kézzel el tudja oltani a gyertyát, mintha Mucius Scaevola lenne, aki tűzbe tartotta a kezét. Milyen egyszerű egy pislogó gyertyabelet eloltani! De milyen nagy dolog újra lángra lobbantani, eleven, égő fényre hívni! Milyen egyszerű, a Biblia kifejezésével élve, az oka-fogyottat és az együgyűt igazságából kiforgatni! Hiszen erről beszél a próféta. Nem mindenki olyan, testvéreim, mint a hamis bíró példázatában a rámenős özvegyasszony, ki addig jár a bíró nyakára, addig mondja, addig zaklatja, addig üldözi, addig kopogtatja, addig hívogatja éjfélkor is telefonon, mígnem azt mondja a bíró: - Csak békén hagyjon már, megadom neki! Nem ilyenek vagyunk, kedves testvéreim, megrepedt nádszál az életünk, pislogó gyertyafény az életünk!  Hát meddig tart a hatalmasnak elroppantani végképp, egy mozdulattal eloltani? Volt és nincs! Milyen csodálatos Istennek az ígérete, hogy akit Ő elküld, akit az Ő Lelke kedvel, aki az Ő választott szolgája, az nem azért jön, hogy a megrepedt nádszálat eltörje, nem azért jön, hogy a pislogó gyertyabelet kioltsa, hanem azért, hogy törvényt beszéljen és hogy a törvényt, az igazságosságot igazán jelentse meg.
Másodszor a próféta képei fölidézik azt is, hogy egy új rendre várunk. Mindannyian. Ha arra gondolunk, hogy csak az elmúlt 15-16 évben, de beszélhetünk az elmúlt ötvenről, hetvenről, az egész mögöttünk levő keserves 20. századról is, meg a 21. elejéről, és – ha már Bánk bánt idéztem -  beszélhetnénk Tiborcról, és mehetnénk vissza a történelembe, ki tudja, meddig, akkor láthatjuk, hogy az emberben mindig ott feszült a jó rendre, az új rendre való várakozás. Ezt – ha felidéztük a történelmet, meg a magunk történetét – fordított módon éppen ez igazolja. Óh, hányszor adtuk a vótumunkat, de inkább a szívünket, a lelkünket, az időnket, a jókedvünket, a reménységeinket, az álmainkat olyanok szavára, akik azt mondták: lesz új rend, lesz új világ, lesz jobb világ?! Pedig hogy óv bennünket Krisztus, mikor a tanítványainak azt mondja, hogy majd lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy itt az Isten országa, meg ott az Isten országa – és hozzáteszi –: ne higgyetek nekik! Hiszékenyek vagyunk, testvéreim. Ha azt halljuk: új világ, ha azt halljuk: új rend, minden új alapokra kerül, hát hogyne hinnénk, hiszen a sóvárgás és a vágyakozás éppen azért támad bennünk, mert a mi világunk nem jó rendben van. Nincsenek rendben a dolgok. Jól emlékszem az egyik testvéremet gyerekkorunkban gúnyoltuk is meg ugrattuk is azzal, hogy rendmániás volna – most már bocsánatot kérhetek tőle ezekért a gyerekkori csipkelődésekért. Hazajött az iskolából, s nem úgy, mint mi, kik bevágtuk a táskát a sarokba, s mentünk mindjárt ebédelni, ő szépen letette a táskáját, végigjárta az udvart és rendet csinált. Bevitte a kapákat a kamrába, ha egy tyúk kiment az udvarra, azt visszakergette, ha nem volt víz az itatóban, öntött bele vizet, mindezt elvégezte, s utána ment ebédelni. Rendnek kell lenni! De az a helyzet, hogy az ember jobbára olyan, mint a futtában hazaérkező rendetlen kisiskolás, bevágja a táskát a sarokba, elkölti az ebédjét, s nem végzi a dolgát. Nincs rendben a világ. Ezért is sóvárgás van bennünk. Vágyakozás van bennünk a rend után. Milyen találó a magyar fordítása a Pál apostolnál szereplő görög szónak: sóvárgás. Igen, ahogyan a sót nem nélkülözheti az ember, ahogy nem tud meglenni nélküle, úgy vágyjuk ezt a rendet. Azt mondja a próféta: „Így szól az Úristen, aki az eget teremtette és kifeszítette és kiterjesztette termésével a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek és leheletet a rajta járóknak. Én, az Úr hívtalak el!” Ez az Isten rendje. Halottuk Ámós prófétánál is: az Úr az, aki az eget és a földet alkotta, aki kifeszítette a boltozatot, aki megfundálta a földet, és aki életet, leheletet, lelket ad a rajta járóknak, a rajta élőnek. Isten rendje az élet rendje. Hogy mennyire így van ez, és milyen nagy az emberben a sóvárgás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az életünk elveszéssel határos. Miért sóvárgunk Isten után? Miért sóvárgunk az új ég és az új föld után? Miért sóvárgunk az élet teremtője után? Mert az életünk elmúlással határos. Halállal fejeződik be, és igen, igaza van a filozófusnak, hogy minden élőlénytől döntő módon az különbözteti meg az embert, hogy az ember előrevételezi a saját  halálát, tudunk a halálunkról. De tegyük hozzá azt is, amit a filozófus nem mond, mert dolga, ezt már a prófétának, az apostolnak, a prédikátornak kell mondania: hogy az ember ugyanakkor előrevételezi az új életet is, amit a világot teremtő, a világot életben tartó Isten készít a számukra. Ádvent szent sóvárgása és nagy vágyakozása arra az Istenre irányul, aki tartja bennünk a lelket. Mert mi tartja bennünk a lelket? Miért lélegzünk még, miért élünk még? És, ha átvitt értelemben, szellemi, lelki értelemben is föltesszük ezt a kérdést, mi tartja még bennünk a lelket? Talán ördög csalta bús szívünk? – ahogy az ének mondja. Vagy a saját kudarcaink? Vagy volna bennünk valami muszály-herkulesség? Isten tartja bennünk a lelket! És – ahogyan az apostol mondja – akiket Isten lelke vezérel, azok az Istennek fiai. És ez a Lélek tanúskodik velünk együtt. Együtt tanúskodik velünk, hogy Isten gyermekei vagyunk. Nem hagy el bennünket. Nem tesz félre minket.
Pedig, ha hozzátennénk az emberiség minden csalódásához, ahogy mi csalódtunk a másik emberben, vagy ahogy mi csalódtunk önmagunkban, az ígéreteinkben, az álmainkban, ha mindehhez hozzá tennénk, hogy Isten hányszor csalódott bennünk, akkor ezt a jövendölést nem olvashatnánk. Nemrégiben egy idős emberrel Istenről beszélgettem, megbocsátásról, életről, eljövendőről. Ez az idős ember – aki sokat látott, tapasztalt, szenvedett, és sokszor újította meg Isten az életét – azt mondta nekem: - tiszteletes úr, tudja, lehet hogy furcsa, amit mondok és lehet, hogy félreérthető is, de Isten nem tud más lenni, mint szerető Atya! Egyből elővettem magamból a kálvinista szuverén isten-tudatot és azt mondtam – Hát persze, persze,  de úgy-e a szuverén Isten az, aki nem tud más lenni, mint az Atya? Mire ő azt mondta: - tiszteletes úr, most ne teológizálgassunk, persze, szuverén az Isten, mindenható az Isten, világegyetemet alkotó az Isten – de késő vénségemre annyi szenvedés és hányattatás után, az újrakezdésnek annyi lehetősége után, és mint apa és mint nagyapa és mint dédpapa megértettem, hogy az Isten nem tud más lenni, mint szerető Atya, és az Isten nem tud mást tenni, mint szeretni. Ő tarja bennünk a lelket. És az Ő Lelke, a teremtő Szentlélek tanúskodik velünk együtt. Nem önáltatás, nem becsapás, nem valamiféle képzelgés az, hogy Istennek gyermekei vagyunk.
Legvégül, kedves testvérek, a próféta jövendölése egy mindennapi képet idéz elénk, és ezt így lehet röviden összefoglalni: azért is sóvárgunk és várakozunk, mert szabadulást várunk. Ezt mondja az Úr szolgájának: „Én az Úr hívtalak el igazságban, fogom kezedet, megőrizlek, népek szövetségesévé teszlek, pogányoknak világosságává, hogy megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyod a tömlöcből kihozzad és a fogházból a sötétben ülőket.” Szabadulást várunk. Az ember lelke sóvárgásának nemcsak az oka, hogy a világban nincsen igazságosság, vagy hogy halállal korlátos az életünk és élethiányban szenvedünk, hanem az is, hogy foglyok vagyunk, rabok. Persze, mi sokszor kiáltjuk Petőfivel: „Rabok legyünk vagy szabadok/ Ez a kérdés, válasszatok.” Költői a kérdés, tudjuk mindannyian, már el van döntve, hogy szabadok akarunk lenni, - de azok vagyunk-e? Nagyon jól emlékszem, a rendszerváltás idején a televízióban játszottak egy lengyel rajzfilmet. Három-négy perces volt a rajzfilm, következőt lehetett látni: egy figura ül, jól felismerhető börtön-szerűségben, kis cellában, néhány lépést járkál föl-alá, egyszer csak gondol egyet és puszta kézzel döngetni kezdi a börtönfala, és megreped a börtön fala. Ő kilép rajta. Felhangzik a a Marseillaise „Előre ország-népe”, - itt a nagy szabadulás. Emberünk boldogan kihúzza magát és ujjong, majd tesz néhány lépést és – a kamera közeli képből átvált totál-plánba - és azt lehet látni, hogy csak egy nagyobb börtönbe jutott. A mi emberünk megint nekiáll, megint verni kezdi a börtönfalat, megreped a börtön, ujjongás, Marseillaise, megint vált a kamera - zoom-ol egyet, ahogy mai nyelven mondjuk - , és látjuk: megint csak egy börtönben van. Egy kicsit nagyobban. Tömlöc az ember élete, néha-néha nagy szabadságharcokat vív, ledönti a börtönfalat, aztán azt találja, hogy egy nagyobb börtönbe jutott, mely nagyobb, kényelmesebb, komfortosabb, már vízcsap is van benne, aztán televízió, majd kábel-TV, sőt, Internet, lebomlottak a schengeni határok, most már itt van a végtelen szabadság! De valójában: börtönből börtönbe. Olyannyira így van ez, hogy sokan – és ezt talán a mi rendszerváltásunk története igazolja –, alighogy kiléptek a kidőlt börtönkapun, körülnéztek a szabad világban s önként visszamentek és visszaültek – mert ott jobb! És mégis sóvárgunk. És szabadulásra várunk. Azért, mert a sorsunkat nem tudjuk belülről felnyitni. Azt sem tudjuk, hogy kezdjünk hozzá. A próféta két képet kapcsol egybe: tömlöcről beszél és sötétségben ülőkről. A börtönök általában is sötét helyek, de most össze is köti a kettőt, és azt jelenti, ha akarnánk is szabadulni, nem tudjuk, hogy miképpen kezdjünk hozzá. A sötétben ülünk, és a sötétben ülő ember ezer százalékban kiszolgáltatott. Hát a saját kezét sem látja. Ahogy mondani szoktuk, olyan sötét van, hogy az orromig nem látok el. Hol nyissam, hol fogjam, hol kezdjem el? Merre lépjek? Az egész teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését – mondja az apostol, mert az Isten fiai szabadok és az Isten fiai azok, akikre rá van bízva a szabadítás nagy szolgálata. Igen, kedves testvérek, a sorsunkat nem tudjuk belülről fölnyitni, Isten az, aki ránk nyitja a sorsunkat. Mintegy kívülről.
Ezt is fejezi ki a nagy zsenialitással fordított szó: sóvárgás. A várakozás itt nem azt jelenti, hogy előrevetítünk valamit, és reméljük, hogy eljutunk odáig:  kitűztünk egy célt, és el kell jutnunk a célig. Nem! Itt valami érkezik. Ahogyan várjuk a pályaudvaron a beérkező vonatot. Valami érkezik az életembe. Várni azt jelenti, hogy fölnyíltam, szabad és kész vagyok fogadni. Csodálatos ígéretet mond a próféta, és csodálatos dologra buzdít az apostol: a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. Még az itt szereplő apokalipszis szó is azt jelenti, hogy kilép valaki a homályból és belép valakinek az életébe. Csak most így kell mondani: kilép valaki a fényből és belép a sötétbe, hogy ott fény támadjon.
Isten Szentlelke azzal buzdít bennünket mostani ádventünkben, mikor a sorsunkkal, a föl nem törhető, föl nem nyitható sorsunkkal, az életünk korlátozottságával, a világban oly gyakran, szinte minden nap elsikkasztott, elvesztegetett igazságossággal szembenézünk, hogy legyünk bátrak – immár hadd fordítsam meg az Igét –, bátrak Isten Lelkével együtt mi is tanúskodni. Az ige a megingott, gyenge keresztyéneket bíztatja, buzdítja: látjátok, Isten Lelke veletek együtt tanúskodik. Isten gyermekei vagytok. És ha a Lélek mondja ezt, akkor ezt tőletek senki nem veheti el. Ne higgyetek azoknak, ma sem kell hinni azoknak, akik legyintenek ránk, és azt mondják: - A keresztyének?! Köszönjük az ádventet – mondják a kereskedelmi egységek –, meg a karácsonyt, most 35%-kal nő a kereskedelem forgalma! Na, ennyi haszna volt a keresztyénségnek! Egyébként? Ne rendüljetek meg, ha Isten világosságának a fényében saját nyomorúságotokkal szembesültök. Ez gyógyító fény. Ezt a méltóságot nem veheti el tőletek senki, Isten lelke veletek együtt tanúskodik, Isten tartja bennetek a Lelket. S hálából tanúskodjatok ti is a Lélekkel együtt! A Lélek azt mondja: Isten gyermeke vagy, mondd te is: Isten gyermeke vagyok. Megtehetjük ezt szabad szívvel, mert akit Isten megígért, valóban el is küldötte. Nem szép szavakat mondott ötszáz, hatszáz esztendővel Krisztus születése előtt, hanem ígéretet adott, és ez az ígéret beteljesedett. Eljött az, aki nem törte el a megrepedt nádat, aki nem oltotta ki a pislogó mécsest, aki nem lármázott, de a törvényt igazán tanította, aki rabszolgahalált halt, de mint az ég és a föld királya halta a halált s látott feltámadást. Isten Benne bizonyította, hogy minden ígérete igaz és ámen. Legyen a mi ámenünk a mi boldog bizonyságtételünk: Isten gyermeke vagyok, én sem oltom ki a pislogó gyertyabelet, én is igazán szólom a törvényt, én is tartom másikban a lelket, és én is segítek fölnyitni másnak sorsát, életét, mert megszabadított, és ezért szabadításra hívott gyermek vagyok.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Tegnap, az óesztendői istentiszteleten ugyanerről az igéről szóltam: aki Isten országa felől megtaníttatott, hasonlatos ahhoz a gazdához, aki ót és újat hoz elő éléstárából. Tegnap  visszatekintettünk és emlékeztünk arra, ami az elmúlt esztendőben történt, és arra is, ami nem történt meg, tehát mulasztásaink közé tartozik. Emlékezésről és felejtésről szóltam, és arról, hogy mi az, amit bizonnyal el fogunk felejteni, és mi az, amit nem szabad elfelejtenünk az elmúlt esztendő kapcsán. Sok minden ki fog hullani az idő rostáján, mert értéktelen, s eltűnik majd, mert a feledés, a hiábavalóság magával viszi. Sok minden viszont örök érvényűen jelent meg számunkra az elmúlt esztendőben is - és bizonnyal meg fog jelenni majd ebben az új esztendőben is. Ma az emlékezésről és a reményről szeretnék szólni.­­­­ Az emlékezés abba a kategóriába tartozik, amit Jézus így nevez: „ó” -  a reménység pedig abba tartozik, amit Jézus így nevez: „új”. Igen, Isten országának az a titka, hogy a régi és az új, tehát ami valamikor megtörtént, ám érvényesen történt, és mindaz, ami meg fog történni, és érvényesen fog megtörténni, összetartozik. Ma az újról szeretnék szólni, de méltó ehhez a naphoz, hogy ezt az újat éppen az emlék idézze meg. Tegnap elmondottam, hogy a feledés nagy úr, az emlékezés párja: rettenetes ikertestvérek ezek. Az emlékezés szuverén, azt idézi fel az emlékezetünkbe, amit akar, a feledés pedig azt veszi el tőlünk, amit akar. Nem véletlen, hogy a régi görögök a feledés szót a fátyol képével fejezték ki, mely mindent eltakar, elleplez, s ezért nem tudunk emlékezni, nem tudjuk visszaidézni azt, ami megtörtént már. Aztán mégis megesik, hogy hirtelen valami összefüggés feltárul. Valami, amit nem is tartottunk észben, valami, amire nem is akartunk emlékezni, valami, ami el volt rejtve előlünk – és mennyi minden van elrejtve előlünk az elmúlt esztendőből is, s mennyi minden van, amit nem értettünk korábban! – hirtelen feltárul. Egyszerre csak ott áll előttünk a maga igazi összefüggésében, a maga igazi valóságában. Ezért nevezik a régi görögök az igazságot alétheiának – ez egy fosztóképzős kifejezés –, ama nagy pillanatnak, amikor a fátyol elvétetik, és a feledés után  fölragyognak a dolgok a maguk valóságában. Ez az igazság pillanata, ahogy szoktuk is mondani: az igazságé, mikor feltárulnak a dolgok. Ilyen értelemben az emlék, valaminek a fölidézése és elénk állása, reményt adhat a számunkra.
Azért olvastam föl a tékozló fiú példázatát is – láttam, sokan csodálkozva néznek, hogy Újesztendő napján hangzik ez a példázat -, mert Jézus a példázatai végén mondja el ezeket a szavakat: aki a Mennyek országa felöl megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából. Máté evangéliuma 13. részében példázatok vannak. Sokan nem értik Jézus szavait, nem értik, mit fejeznek ki ezek a képes beszédek, hasonlatok. Ekkor mondja Jézus ezt az igét. Meggyőződésem, hogy ez a tékozló fiú példázatára is vonatkoztatható. És itt példázatban is megláthatjunk az ót és az újat, a régit és az eljövendőt, azt, ami már megtörtént, és azt, ami meg fog történni ebben az esztendőben is. Mi az, amire a tékozló fiú példázata Újesztendő napján megtanít bennünket?
Először, hadd szóljak néhány szót arról, amire talán jobb lenne nem emlékezni, ami, jobb lenne ha valóban a feledésé lenne, mégpedig azért, mert akkor talán azt is mondhatnánk, hogy talán meg sem történtek, nem is voltak. De jó lenne úgy kezdeni ezt az új esztendőt, hogy a 2006-os évet végiggondolnánk az első napjától az utolsóig, a legelső pillanatától a legutolsóig, úgy, hogy közben azt is mondhatnánk, hogy az sem történt meg igazából, meg ez sem történt meg. Csak valami különös beállítás miatt éltük meg úgy, mintha megtörténtek volna. Valaki talán azt is elmondhatja, hogy azt sem bánná, ha ez elmúlt esztendőből néhány nap egyszerűen kitöröltetne, és emléke sem lenne többé. S ha most hazamenne, elővenné a tavalyi naplóját vagy naptárát, föllapozgatná, s odaérne április táján azokhoz a rettenetes, szomorú napokhoz, csak azt látná: azok nem is voltak! Nem is volt országgyűlési választás. Aztán odaérne szeptember elejéhez, megnézné a naptárát, és azt mondaná, nem is derült ki, hogy hazudott a miniszterelnök. Aztán odaérne szeptember közepéhez: nem is volt, ami megtörtént Budapesten néhány éjszakán, amikor embereket estek egymásnak. Aztán odaérne október 23- ához, és azt mondaná, hogy nem is volt a magyar forradalomnak 50. évfordulója, meg sem ünnepeltük, és nem verték az embereket az utcán a rendőrök. Aztán odaérne október végéhez, november elejéhez, és azt mondaná: nem is ülésezett a Parlament, nem is hoztak semmiféle törvényt. Minden úgy megy tovább, ahogy korábban is.
Nem lehet ezeket a napokat kitörölni. Egy tékozló országban élünk. Bizony, az a tékozlás - a jó, a becsület, a tisztesség, az igazság, az emberi méltóság eltékozlása -, ami az elmúlt esztendőben is jellemezte Magyarországot, itt van velünk. Milyen drámai a pillanat, ott, a disznók vályújánál, amikor a tékozló fiú moslékkal kívánja megtölteni gyomrát, és nyomorában visszaemlékezik! Bizony, nem mondhatja: „jaj, én nem mulattam el az atyai örökséget!” Nem háríthatja el, amit idősebbik bátyja vet majd a szemére: „jaj, fel sem étettem a vagyont a paráznákkal. Ki se kértem azt. Csak valami véletlen tünemény, hogy én most itt vagyok. Fölkelek és hazamegyek. És minden úgy megy tovább, ahogyan eddig!” Mi is tékozlók vagyunk, mert mennyi mindent elvesztegettünk az elmúlt esztendőben! Hány jó szót, mennyi kitűnő alkalomra való erőt pazaroltunk el hiábavaló dolgokra!? Mennyi mindenen törtük a fejünket, terveztünk, álmodoztunk, s indultunk bele!? S az eredmény? Semmi. Óh, de jó lenne azt mondani, most, hogy ki-ki visszapörgeti magában saját élete kalendáriumát, hogy nem is volt az a nap, mikor életre-halálra összevesztem a testvéremmel, nem is volt az a nap, amikor porig aláztam egy beosztottamat és csak csodálom, hogy két hónap múlva szívinfarktust kapott, ugyan miért?! Nem is volt az a nap, amikor elszórakoztam az örökséget, nem is volt az a nap, amikor először csak füllentettem, majd hazudtam, majd becsaptam, majd csaltam – óh, nem voltak ezek a napok! Nem is voltak azok a napok, amikor úgy telt el az idő, hogy nem végeztem el, amire ígéretet tettem. Ha mondhatnánk ezt, testvéreim, vajon maradna-e csak egyetlenegy nap is az elmúlt esztendőből? Volt egyáltalán 2006-os esztendő?
Most Isten szent házában vagyunk, hát szabad és kell arról is szólni, hogy nemcsak tékozló országban élünk mi, tékozló emberek, hanem egy tékozló egyházban is élünk, mi tékozló istengyermekek. Mennyi mindent eljátszottunk! Hányszor mondtuk szép szavakra, hogy ez az evangélium, de az nem evangélium volt. Hányszor mondtuk, hogy ez az Isten akarata és úgy kell annak lenni – s dehogyis volt az az Isten akarata. Hányszor adta nekünk Isten újra meg újra áldását, hányszor hallottuk szent igéjét, hívó szavát, vigasztalását, bíztatását, hányszor vehettük a szent jegyeket, hogy szövetségéhez tartozzunk, és ezért szeretetétől ne szakítson el bennünket senki – majd kilépve a templomajtón, még a kapuban járva nem volt már bennünk ebből a szeretetből semmi! Aztán, ahogy az egyház dolgait intéztük mi, gyülekezeti tagok, szolgálattevők, presbiterek, lelkészek, mindannyian, akik az anyaszentegyházban vagyunk, hogy Isten országát építsük, és az Ő dicsőségét szolgáljuk! Nőtt-e általunk Istennek dicsősége? Vagy csak az lett igaz, amit az apostol mond: miattatok káromoltatik az Istennek neve?! Tékozló emberek egy tékozló országban - egy tékozló világban. Ha emlékezünk, kedves testvéreim, bizony ezekre is emlékeznünk kell.
Mégis azt olvassuk a példázatban, hogy aztán magába szállt ez a fiú, és azt mondotta: „Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg itt. Fölkelvén, elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom néki: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak neveztessem. Tégy engem olyanná, mint egy a te béreseid közül!” Mély tapasztalatát mondja ki ez a fiatalember: az én atyám házában bőség van, én pedig itt éhen halok. Az én atyám házában minden megvan, amire szükségem van. Az én atyám házában én mindig mindent megkaptam, még a béresek, a cselédek, a napszámosok, az alkalmi munkások, a jött-mentek is bővölködnek ott, s nekem immár semmim nincs. Még a disznók közé sem férek be. Nagyszerű emlék ez, kedves testvérek! És boldog ember ez, aki föl tudja idézni. Ugyanebben az esztendőben, 2006-ban mennyi, mennyi mindent kaptunk Istentől! Mennyi, mennyi áldása hordozott bennünket, hány és hány  alkalommal kötözte be a sebeinket. Hány alkalommal ragyogtatott ránk világosságot, s nem engedte, hogy végképp elmerüljünk a hazudásban, csüggedésben, gyűlöletben, levertségben, végképp elsüllyedjünk a pillanatban, a pont-életben, aminek sem eleje, sem kezdete, sem folytatása, sem vége nincs. Adott új kezdeteket, hordozott bennünket, mert: „az én atyámnak házában minden van, nekem pedig az atyám házán kívül nincsen semmim.” Boldog emlékezés ez! Ez az a pillanat, ahogy mondottam, amikor a feledés homályából hirtelen előbukkan valami, lehullik a mindent eltakaró lepel, és fölragyog az igazi összefüggés. Mert mire is kell még emlékeznie ennek a fiúnak? Hogy is kezdődik a története? Volt egy ember, akinek volt két fia. Az egyik eléállt, s azt mondotta neki: atyám, add ki a vagyonból rám eső részt. Az apja kiadta neki. Ő pedig nem sok nap múlva összeszedte mindenét és messze vidékre költözött. Bizony, erre is emlékeznie kell, mert ez az, ami megmutatja az igazi összefüggést. Atyám, add ki a rám eső részt! Mit jelent ez? Add ki az örökséget. S mikor adják ki az örökséget? Ha meghalt az örökhagyó. Te halott vagy, atyám, te halott vagy!
S most hirtelen jelenidőben beszél atyjáról a tékozló fiú – értsétek, kedves testvérek, így ragyog föl az igazság! Nem azt mondja, hogy az én atyámnak házában még a béreseknek is volt, nem azt mondja, hogy de jó volt az atya házában, mert mindig minden volt, hanem azt mondja, hogy van. Az atyám házában még a béreseknek is bőséggel jut. Nem azt mondja, hogy valamikor, régen jutott volt. Hanem tudja, az atyától távol is, ott, a disznók vályújánál is, a fiúságot eljátszván is, a semmibe hullván is tudja, hogy most is az atya házában ott van minden. Fölragyog hát az igazság. S az igazság immár nem valami távoli emlék, nem valami visszahozhatatlan, amit a történészek talán beírnak a krónikákba, hogy egyszer így volt. Az atya él, és az ő házában minden van. Aztán, emlékezik a fiú arról is, hogy ez az atya olyan atya, aki a régiekről nem emlékezik meg. Honnan tudja ő ezt? Onnan, kedves, hogy az atya mérhetetlen szabadságában és szeretetében, és ebbe a szabadságba és szeretetbe beletartozik a kockázatvállalás is, kiadja a fiúnak a reá eső részt. Most érti meg a fiú, hogy ez nem az apja gyengekezűsége volt. Nem arról szól a mi tékozló életünk története, hogy Isten gyengekezű volna, hagyja, vigyük csak, Isten már nem akar velünk semmit, egyébként is vérig aláztuk azzal, hogy kikértük az örökséget és Őt halottnak nyilvánítottuk! Nem. Kockázatot vállal. S csak az tud kockázatot vállalni, akiben egészen mély és szilárd meggyőződés van. Ez az atya meggyőződése: ez a gyermek az enyém! Ő hozzám tartozik, éspedig elszakíthatatlanul tartozik hozzám. És az igazság óráján ezt kell megértenie a fiúnak is, és ez boldog megértés. Boldog megértés, hogy nekem olyan atyám van, aki a régiekről, a tékozlásról, az istentagadásról, a szentségtelen életről nem fog megemlékezni.  S legmélyebben aztán, a fiú felidézi a prófétai ígéretet is, amit már Ézsaiás jövendölt. Isten ezzel üzen újra meg újra a nemzedékeknek,  üzeni így a mi nemzedékünknek is: Én terólad meg nem feledkezem! Összetartozik a kettő. Az egyik az, hogy az atya véghetetlen szabadságában sem ott, sem az eljövendőben nem emlékezik meg a fiú vétkéről. S valóban, ha a példázat végét fölidézzük: ott van valaki, aki emlékezik. Az idősebbik fiú az. Igen, ő nem hagyja annyiban a dolgot, mert az úgy nem lehet, hogy egyszer csak hazajön ez, aki mindent eltékozolt, mindent elszórakozott, eljátszott! Atyám, ez hazajött, és te ezt megünnepled? Nem tudod, hogy paráznákkal emésztette föl a vagyont! Milyen jól fordítja ezt a drámát Károli Gáspár! Faluhelyen a disznókkal szokták felemésztetni a maradékot, a jószággal – nekem is mondták sokszor odahaza: menj ki kisfiam, szedd össze a hullott szilvát és emésztesd föl a disznókkal! A paráznákkal, a disznókkal, a senkikkel emésztette föl azt, ami van, és így tette semmivé. De az atya erről nem emlékezik meg. Ugyanakkor nem is feledkezik meg róluk. Lehet úgy meg nem emlékezni valamiről, újra elő nem hozni valamit, hogy végleg eltűnik bennünk, vége, elveszett, nincs. Mennyi ilyen esemény van az életünkben, s hány ember van, akikkel volt egykor találkozásunk, közös dolgunk, de nem idézzük föl őket, nem emlékezünk róluk, nem emlékezünk a régiekről. Nincs, szóba se hozzuk. Ám a fiú ott, a vályúnál nemcsak arra eszmél rá, hogy neki véghetetlenül szabad és szerető atyja van, aki nem emlékezik meg tékozlásáról, hanem arra is, hogy ugyanakkor nem feledkezik meg őróla. Legyen ennek az esztendőnek boldogító üzenete,  hogy egy tékozló évvel vagy évtizeddel vagy korszakkal a hátad mögött, egy tékozló országban, egy tékozló egyházban, saját tékozló önmagaddal is az Atya nem borítja rád a feledés fátylát. „Én terólad meg nem feledkezem!”
És ekkor, bekövetkezik az, amiről Jézus azt mondja: egyszerre hoz elő ót és újat. Bekövetkezik az új. Eddig csak arról beszéltem, ami volt és mindig is van, de most szólni kell arról is, ami megtörténhet, és hiszem, hogy Isten kegyelméből meg is fog történni. A fiú eddig csak elmélkedik: milyen jó dolgok vannak ott messze, az én atyám házában. Visszaemlékezik: milyen jó dolgom volt nekem az atya házában. Fölméri a helyzetét: nagy bajban vagyok itt, éhen halok, elveszek, semmim nincs, és semmi vagyok. Ő maga mondja ki, amit majd később az atya is megfogalmaz: elvesztem és meghaltam. És ezen a ponton egy törés jelenik meg, és ebben a törésben ragyog fel az új. Mert nem úgy ér véget a tékozló fiú példázata, hogy ott maradt tovább búslakodva. Meggyőződésem, ha Istent zárójelbe tesszük, s még mindig távol tartjuk Őt önmagunktól, akkor így kellene befejezni, ahogy az előbb mondtam: ott maradt volna búslakodva. És akkor ez amolyan magyar történet lenne. A magyar ember nagyon tud búsulni, nagyon el tudja mondani, miképpen is volt az, a magyar ember nagyon tudja mondani, sőt énekelni is: legyen úgy, mint régen volt! Aztán nem csinál semmit. Nekibuzdult: elmegyek, hazamegyek, ezt meg ezt mondom neki. Aztán máris úgy gondolja, hogy el is ment és el is mondta. Nos, ha mi tékozló nép vagyunk, tékozló emberek, tékozló ország, tékozló egyház, akkor ezért vagyunk azok, kedves testvéreim! Ezerszer elgondoltuk, és óh, de sokszor eldöntöttük – aztán nem lett belőle semmi. Ám így folytatja Jézus a példázatot: és felkelvén, elment az ő atyjához! Hieronymus Boschnak, a középkor egyik legtitokzatosabb festőjének van egy festménye a tékozló fiúról. Azt a pillanatot festi meg, amikor „felkelt és elment.” A festményen szándékosan több dimenzió látható, az egész történet és több  színhelye. A fiú háta mögött még ott van az a fogadó vagy mulató, ahol mindent felemésztett, valaki kihajol az ablakán, éppen rókázik, az ajtajában dülöngélő emberek állnak, aztán az út mentén rettenetes szörnyetegek leselkednek – de megy ez a szakadt ruhás fiatalember, a kezében bottal, a hátán üres batyu. A legfontosabb azonban az arca. Ez egy eltökélt arc. Egy ember, aki elindult és hazament. Egy ember, aki ki tudta mondani önmagáról: elvesztem és meghaltam, ímé, hazament, hogy hallja otthon az ítéletet: elvesztél, de megtaláltattál, meghaltál, de föltámadtál. Ez az az „ó” és ez az az „új”, melyet Jézus a példázatban elmond. Ez az az „ó” és ez az az „új”, amiért Ő maga jött, s amire bennünket kereszthalálával megváltott, Isten gyermekeivé tett, ez az, amit Isten Lelke bennünk fölidéz. Fölidézi, hogy Isten a régiekről nem emlékezik, de rólunk meg nem feledkezik. S ha a régiekről emlékezik, csak így: egykor elvesztél, de immár megtaláltattál, egykor meghaltál, de immár föltámadtál. Boldog felkelést és elindulást!
Ámen

A szív teljességéből szól a száj, mondja Jézus. Ugye, ismerős ez a mondat! Olyannyira ismerős, hogy készülés közben zavarba is jöttem, hogy vajon nem prédikáltam-e már erről itt, ebben a gyülekezetben. Ezért lázasan előkerestem a textuáriumomat, hogy lássam prédikáltam-e róla vagy sem., Följegyezve nem találom, nem emlékszem, kikerestem hát a párhuzamos helyet Máté evangéliumából, s elkezdtem annak is a mutatóját nézni, de nem találom nem emlékszem. Nos, kedves testvérek, ha mégis prédikáltam volna róla, s most ugyanazt mondanám, amit mondottam, elnézést kérek, ha valakit untatok. De más miatt is ismerős ez az ige.
A szív teljességéből szól a száj. Azért ismerős – s ebben már  egészen bizonyos vagyok – mert amikor Jézus példabeszédeket, hasonlatokat, intelmeket és tanácsokat mond, sokszor a mindennapos emberi tapasztalatra alapoz. Olyan képeket, hasonlatokat, példázatokat alkalmaz, amelyekről önkéntelen is azt mondjuk: hiszen, ezt ismerem, ezt már valahol olvastam, ezt már hallottam, ez már megtörtént velem.  Én magam egyszer egészen szorosan éltem át ezt:  valami történt velem, és emlékszem a dolog, a mondatok úgy jöttek sorban ahogy előre megálmodtam. Akkor azt mondtam: én ezt megálmodtam előre. De hogy valóban megálmodtam-e, vagy csak nagyon ismerős volt, ami történt, ezt már nem tudom eldönteni. Jézusnak sok-sok hasonlatával, szavával vagyunk így, hiszen Jézus a mindennapos emberi tapasztalatokra alapozza azokat. Így van ez a felolvasott igével is. Azért olyan ismerős. Bevezetőül hadd hozzak ide néhány bizonyítékot.
Amilyen mértékkel mérsz, olyannal mérnek neked is - mondja Jézus. Ez így van. Milyen sokszor tapasztaljuk ezt! Szigorú voltam valakihez, aztán, ha fordul a helyzet, ő ugyanolyan szigorú lesz hozzám. Megítéltem valakit valamiért, tettéért, gondolatáért, szaváért, és amikor én ugyanazt elkövettem, nekem is a fejemre olvassák is ugyanazt. Aztán azt mondja Jézus, vajon vak vezethet-e világtalant?! Mind a ketten verembe esnek. Ez így van. Ha nem látunk magunk előtt utat, ha nem világos a cél, hiába mondom a másiknak, hogy gyere, induljunk, majd eljutunk valahova, egész bizonyos, hogy mind a ketten eltévedünk. Nem feljebbvaló a tanítvány a mesterénél. Ez is így van. A tanítványt a mesteréről becsülik, a mestert a tanítványáról ítélik.  Aztán ott a híres mondat: miért nézed a szálkát atyádfia szemében és mondod, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből, miközben a tiédben gerenda van! Oh, de sokszor megtörténik ez. Még a hasonlat sem kell hozzá, kedves testvéreim. Ha szeretnénk valakinek az életében belejavítani, a dolgában őt eligazítani, valamit nagy szeretettel kiigazítani benne, ami esetleg egy egészen apró dolog, előtte ítélünk. Ha apró dolgokban is, de ítélünk. Közben rólunk meg ugyanannak a sokszorosa ordít. És utoljára még egy bizonyíték. Jézus mondja: nem jó fa az, amelyik romlott gyümölcsöt terem, és nem romlott fa, az, amely gyümölcsöt terem, mert minden fa a gyümölcséről ismerszik meg. Ez bizony így van, ez mindennapos tapasztalat. Ám az utolsó mondat, kedves testvéreim, amit Jézus mond: a jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót, a gonosz pedig az ő szívének kincséből hoz elő gonoszt, mert a szívnek teljességéről szól az ő szája! – nos, ez amennyire ismerős, éppannyira különös is. Sok mindenre hasonlít, s ettől különlegessége csak fokozódik. Sok tapasztalatunk van, mely ehhez hasonló. Ugyan nem minden esetben igaz, de nagy bölcsesség van abban a régi középkori mondásban, amely így hangzik: gratia supponit naturam, vagyis, a kegyelem feltételezi a természetet, Isten kegyelme sohasem semmisíti meg az emberi természetet, inkább feltételezi, munkálkodik benne, és felemeli, megnemesíti, megszenteli. Ilyesmiről van itt szó: a szív teljességéből szól a száj. Előbb két olyan vonatkozását szeretnék idehozni, amit máshonnan is ismerünk, s talán úgy gondoljuk, Jézus ezekről beszél itt. De majd csak a harmadik jelentésnél derül ki, hogy mégsem teljesen.
Az első, amire gondolhatunk, kamaszok szájából szokott leginkább kiharsanni, híres kamasz-mondás: ami a szívemen, az a számon. De gyakran mondjuk ezt! Ez a bátor ember mondása. A bátor ember kockáztat: ami a szívén, az a száján, még ha beverik is a fejét, még ha be akarják is tapasztani a száját, mégha súlyos következményei is vannak. Ezért mondottam, hogy ezt általában a kamaszok képviselik, például, amikor szüleikkel vagy a tanáraikkal vagy a felnőttekkel vitatkoznak. Jól odavágják, mindig készek az ítéletre, és ha jó beszélőkéje is van annak a kamasznak, akkor ki is hegyezi. Mi meg mondjuk a kamasznak: édesem, nem lehet mindig megmondani az igazat! Az iskolában sem  lehet a tanárnak megmondani: hogy tanár néni, tanár bácsi, a mai órára nem tetszett készülni. (Ezt már a kamasz is meg tudja ítélni!) Annak súlyos következményei lesznek. Intjük, neveljük a gyerekeinket, hogy csak bölcsen, válogassák meg a szavaikat, találják meg a módját, miképpen adják tudtára a másiknak, ha bajuk van vele – ezek már kompromisszumok, s mi erre tanítjuk őket. De a kamasz nem módolgat: ami a szívén, az a száján. Ahogy gondolja, úgy mondja, ami benne van, azt kell kimondania. Olykor a közéletben is látjuk ezt. Hány ember tűnt már el a magyar közéletben az elmúlt tizenöt-tizenhat esztendőben! S nem azért, mert korrupt volt, nem azért, mert politikailag ügyetlen volt, nem azért, mert nem választották meg, nem azért, mert az ellenségei csapdát állítottak neki – csak azért, mert őszinte ember volt. S megmondta a magáét úgy, ahogy gondolta. Még akkor is megmondta, hogyha tudtuk, hogy nincsen igaza. Ami a szívemen, a számon – azt akkor is mondom, ha nincsen igazam. És akkor meg még inkább mondom, ha meggyőződtem arról, hogy igazam is van. Az ilyen embereket nem az ellenfeleik süllyesztik el. Leginkább a barátaik. Mert az ilyen emberek kellemetlen emberek. S de sok ilyen kellemetlen, megmondó-embert ismerünk! Nekünk is megmondják. Sőt, főleg nekünk mondják meg. Mi ugyan buzdítanánk, hogy menjenek, s mondják meg a szomszédnak, vagy az ellenfelemnek, de nem engednek. Ami a szívemen, a számon. Ez a bátorságnak a mondása, itt nincs mellébeszélés. Valljuk meg őszintén, nekünk időnként is szükségünk van erre, sokszor érezzük, ki kell már valamit mondani, meg kell már valamit mondani, s kellene ehhez valami bátorságot szerezni. Ismerek olyanokat, akik a bajukat, panaszukat papnak meggyónják, ismerősnek elmondják, titkos naplójukba beleírják – de soha annak meg nem mondják, akinek meg kellene mondaniuk, nem mondják meg, mert nincs hozzá bátorságuk. Ez kétféle módon is érvényre jut. Vagy úgy, hogy elhatározzuk, most már végre megmondjuk, és ezért – pestiesen szólva - fölszívjuk magunkat, fölpumpáljuk magunkban az adrelanint, hogy meg is tudjuk mondani, majd benyitunk az ajtón: – Jó napot kívánok…- Tessék parancsolni, miért jött? Csak azt szeretném megkérdezni, hány óra van! - s aztán kimegyünk. Az ajtó előtt még mi voltunk a body-buildinges Schwarzenegger-ek, a terminátorok, meglátjuk-és-elintézzük emberek, az ajtón belül viszont gyáva emberkék lettünk. Ahogy Shakespeare Hamlet-je mondja: a megfontolás mindönkből gyávát csinál. Az a pillanat, mialatt lenyomjuk a kilincset és belépünk, az a megfontolás pillanata: most mégsem. Más esetben pedig akkor jut érvényre a megfontolás, hogy nem határozunk előre, hanem csak úgy hozza a helyzet, hogy megmondhassuk. Néha provokálnak is bennünket. Sokszor átélünk ilyen helyzetet. Mondd meg már – jönnek – mi bajod van velem? Bizony, ez is mindennapos emberi történet. Jön a kollegám, főnököm, barátom, az ismerősöm, a hitvesem, a gyerekem: mondd már meg, mi bajod van velem! Nem, nincsen semmi, feleljük. Miért is kérdezed? Mert úgy viselkedsz, mintha valami baj lenne? Ekkor visszalövünk, számon kérünk – miért, mit látsz rajtam? Ami szívemen, a számon. Ez a bátorságnak a mondása, de úgy tűnik – és már látjuk is, hogy Jézus itt nem erről beszél.
A másik híres mondás, amit gyakran idézünk, ha valakiből kifakad, kiömlik valami: kiönti a szívét. Ez nem a bátorság területe, vagy mozzanata az életünkben, ez sokkal inkább a vigasztalódásé. Egy nagy pszichológus, filozófus, Victor Frankl a 20. században kidolgozta a logo-terápia­­­ elméletét, melynek nagyon egyszerűre fogva  – elnézést kérek a pszichológusoktól - az a lényege, hogy segítsük és tanítsuk meg az embereket beszélni, hogy elmondhassák - mégpedig megfelelően és helyesen – önmagukat, a sorsukat. Igen nagy dolog az, kedves testvérek, ha az ember elmondhatja magát. Nagyon nagy dolog ez, nem is hisszük. És rettenetes dolog, ha az emberben benne marad a sorsa. Ez nemcsak a bajokra, panaszokra, sérelmekre vonatkozik. Ennél kiterjesztettebb valóság ez. Az jó sorsára és a rossz sorsára egyaránt vonatkozik. Ismerek korombeli embereket, annak idején együtt kezdtük a tanulmányinkat a teológián, és ők sokkal jobb tanulók voltak, mint én. Nyugodtan mondhatom ez, akkor is tudtam. Jobb fejük volt, jobb nyelvérzékük volt, szivacsagyuk volt, s mint a spongya, szívta föl a tudományt. Volt közöttük olyan diáktársam is, akinek fényképagya volt, ez ritka emberi adottság, kitette maga elé a könyvet, ránézett egy percig és utána a bal felső saroktól a jobb alsó sarokig elmondta, mi van benne, hány bekezdés. De nem volt módjuk soha, hogy amit fölszívtak, amit megtanultak, ami bennük valamire rendszereződött, előadják, elmondják. Beléjük sült. Tudjuk ezt talán magunkról is? Tele vagyok gondolattal, tervvel, álommal – de belém sül mind. Mégcsak egy emberem sincs, akinek elmondanám, megoszthatnám. Még inkább így van ez azzal, amit sorson értünk, ezek a hányattatásaink, a szenvedélyeink, gyötrelmeink, a kudarcaink. A logo-terápia lényege az, hogy aközben gyógyul az ember, hogy valakinek elmondja. Nem egy siratófalnak mondja, nem belekiabálja a szélbe, hanem valakinek elmondhatja, aki ott ül vele szemben és empatikus, megérti, fölveszi, átveszi tőle. Hiszen amit csak úgy, a semmibe mondunk ki, az bizony visszahullik ránk. Amit elkiáltunk a szélbe, azt a másik szél visszahozza. Kell valaki, aki átveszi, magáévá teszi, és az én történetem az ő története is lesz – ez a logo-terápia. S ez egyúttal persze logopédia is, mert nemcsak a dadogóst és a nehéz nyelvűt kell megtanítani beszélni, hanem mindenkit meg kell tanítani beszélni: jól artikulálni a problémáinkat, a gondjainkat, a sorsunkat. Nyugodtan mondhatom, az igazi logopédia és logoterápia együtt az imádság. Jakab apostol mondja egy helyen: kéritek, és nem kapjátok meg, mert nem jól kéritek. Mennyi gyötrelmünk is van emiatt nekünk, hívőknek. Hát valóban jól mondjuk, jól fogalmazzuk meg az imádságunkat? Valóban azt mondom az imádságomban, ami lényeges? Amikor a zsoltáros azt mondja: szívemet Hozzád emelem, és Benned bízom, Uram, ebbe beleérthető a magasztalás, az Isten dicsérése, de ezen túl az is, hogy odateszem azt a megtelt edényt, az én szívemet, és ott borítom ki, Isten előtt. Bajomat, minden bánatomat, minden örömömet, minden csodálatomat.
Mintha már-már erről beszélne itt Jézus. Ám mégsem erről szól, amikor azt mondja: a szív teljességéből szól a száj. Ugyanis a felolvasott szakasz a 37. verssel, az ítélkezéssel kezdődik, és Jézus mindvégig az ítéletről beszél, ezért hát ez a mondat, hogy a szív teljességéből szól a száj nem a bátorság mondata, nem a vigasztalódás mondata, hanem az ítélet mondata. A „teljesség” szó eredeti jelentése arra vonatkozik, ami a szükségest bőven betölti, vagyis meghaladja. Hadd mondjak néhány példát. Természetesen a magyar Biblia-fordítások nem mindig így fordítják, hanem a megfelelő szabatos kifejezéssel. A csodálatos kenyér-szaporításkor azt olvassuk, hogy Jézus összeszedeti a tanítványokkal a felesleget. 12 kosár felesleget szednek össze. Itt pontosan ez a szó áll. Vagyis a Biblia nyelvén a bőség, a teljesség olyan is lehet, mint a felesleg – angol szóval a surplus –,  vagyis az, ami túl van azon, ami éppen kell. Ha valakinek egy napra elegendő másfél, két liter folyadék, és elébe tesznek ötliternyit, mondhatja máris: bőséggel van innivalóm. S azért mondja, hogy bőséggel van, mert több is van, mint amennyi kell. Értjük ezt jól, hiszen a Himnuszban is énekeljük: „Isten áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel!” Ekkor nem azért könyörgünk, hogy éppen csak annyi legyen, emennyi kell, kiporciózva, kicentizve, hanem, még ami efölött is van. Azt a szegénység-kutatók, hogy a jólét nem akkor kezdődik, amikor az embernek mindene éppen megvan, ami kell, hanem amikor mindenből bőséggel van neki. És ez nem azt jelenti, hogy a tízszerese vagy százszorosa van, hanem azt, hogy e bőségben biztonsága van. A bőség biztonságot jelent.
Ilyen értelemben is használja a Biblia ezt a kifejezést. Pál apostol a Római levélben ugyanezt a szót használja, amikor Isten helyreállító kegyelmének nagy titkáról beszél, s azt mondja, hogy ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem, ahol megsokasodik a bűn, ott felette sokasodik a kegyelem. A kegyelem mindig több mint a bűn. Pedig, mondhatnák, nekem elég lenne – ahogy szoktuk mondani: bőven elég lenne! -, ha Isten csak annyit tenne, hogy kiegyensúlyozná, nullára hozná a mérleget. De jó lenne, ha életem végén azt mondhatnám: az én életem nullszaldós. Volt benne ezernyi nyomorúság, borzasztó sok hányattatás, iszonyú mennyiségű vereség, kudarc, megszámlálhatatlan sok bűn, de Istenünk mindent kiegyenlített. A mérleg nulla. Az egyházi gazdálkodást például azért kell mindig úgy tervezni – holnap este megtárgyalják nálunk is a presbiterek -, egy adott évnek eredménye nulla legyen. Nem tervezhetünk többet kiadni, mint amennyit kapunk, csak annyi kegyelmet remélünk, hogy földi szükségeinket betölti Isten. Ám az apostol azt mondja: nem így van, Isten mindig többet ad, az Ő kegyelme mindig több, mindig meghaladja, mindig fölötte van a megkívánt mértéknek. Talán ezek a megjegyzések segítenek megérteni, mit jelent itt Jézus szava: a szív teljességéből szól a száj. Ez azt jelenti, hogy az ember sohasem csak annyit mond, amennyit mondania kell. És ez most nem mennyiséget jelent, hanem minőséget. Sohasem csak azt mondod, amit mondanod kell, valami még mindig a szavaddal megy. Mert a száj a szív teljességéből szól. Ami a szívedben van, és ami teljesen a szívedben van, azt mondod ki mindig, minden szavaddal. Én ugyan nagyon szeretnék ebből a szempontból a középkorban élni, mert rettenetesen nem viselem ezt a modern kommunikációs kort, amely egyébként mindenféle, semmitmondó varázsszavakkal is tele van, de az igaz, hogy éppen a 20. század egyik nagy felismerése volt, hogy amikor kommunikálunk, akkor meta-kommunikálunk is. Amikor mondunk egy szót, akkor azzal a szóval egy egész világot mondunk ki. Azzal is, hogy jó napot, azzal is, hogy hogy’ vagy, azzal is, hogy szeretlek, azzal is, hogy gyűlöllek, azzal is, hogy ez tetszik, azzal is, hogy nem tetszik. Nemcsak egy-egy kis ítéletet hozunk, egy-egy részterületre vonatkozó állítást teszünk, hanem egész magunkat kimondjuk. Abban az egy szóban is. Azzal az eggyel is. A szív teljességéből szól a szánk. De még ennél többet is jelent Jézus szava, hisz amit eddig mondtam, tapasztalatból is meg tudjuk fejteni. Jézus azt mondja: „a jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt, mert a szívnek teljességéből szól az ő szája.” Figyeljük meg Jézus szavait. Nagyon fontosak. Nem azt mondja, hogy a jó embernek jó a szíve, és nem azt mondja, hogy a gonosz embernek gonosz a szíve - és ezért nem is tud mást tenni egyik sem, csak jót vagy rosszat. Úgymond hát: ami a szívemen, az a számon, kiöntöm a szívemet. Nincs is benne más. De egyszerű lenne ez, kedves testvéreim, de hamar össze lehetne válogatni az emberek közül a jó embereket, aztán valahová eltenni a gonosz embereket, s a jó emberek örökké tartó boldogságban élvén adnák egymásnak szívükből a jót! Mert hát nincs is benne más. De nem ezt mondja Jézus. Azt mondja, hogy a jó ember az ő szívéből a jót adja, a gonosz ember pedig az ő szívéből a gonoszt. Mert a szívben jóindulat és rosszindulat egyaránt van. A szívben jó és rossz egyaránt van. Vegyes felvágott a szív – ha szabad ezt a kifejezést használni, ne sértődjék meg érte senki. Minden van benne. Minden, ami a világ, és minden, ami az ember, mélység és magasság, igazság és hamisság, tiszta és tisztátalan, bűnös és szent, mind ott kavarog a szívedben, benned, tebenned. Mert a szív te vagy. A Biblia nyelvén a szív ezt jelenti. Ám a jó ember megkeresi a jót önmagában, és azt adja, egészen pontosan azzal akar azonosulni. A gonosz ember pedig – ha nehezére esik, akkor is – megkeresi a gonoszt. Néha nem tudom eldönteni, csak mindenféle emberekkel találkozván gondolkodom, hogy mi a nehezebb: megtalálni a jó szándékot, a jóindulatot, a jótettet, a jó cselekvést és valahogy kimódolni, hogy valóság legyen, oda tudjam adni a másiknak, vagy éppen ellenkezőleg, már találni valami rosszat, hogy megakasszam a másikat. Találni már valami trükköt, hogy kifoghassak rajta, hogy kárt okozzak neki. Néha látok embereket, akik az utóbbin törik éjjel-nappal a fejüket. Láttam olyat is, és bizonnyal ti is, amikor valakinek ujjongva harsant a hangja és fölcsillant a szeme és sugározni kezdett az arca: Végre, végre találtam valamit és fejbe csaphatom a másikat. Végre megvan! Szinte – mondhatnám - mennyei boldogság töltötte el, ám a mennyekben nincs boldogság a rosszon. Így mondom hát, hogy pokoli boldogság töltötte el, de a pokolban meg nincs boldogság.
Vannak az életnek területei, ahol különös erővel jelennek meg ezek, és fájdalmasan érintenek bennünket. Amikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, először méltatlankodtam hogy a nagy chicago-i napilap, mely milliós példányszámban jelenik meg, olykor négy nagy nyomtatott oldalon hozta a helyi középiskolai matematika versenyt, Európáról meg alig tudósított. Óriási fotókkal be volt mutatva, ki nyerte a versenyt, ki lett a második, fölsorolták az összes indulót, még az utolsót is, és ki hány pontot szerzett stb., stb. Rólunk meg semmit. Magyar szemmel nem is izgatott, mert a magyar ember tudja, hogy mi kicsi ország vagyunk, s hogy abban az újságban, amely egyébként negyven oldal, nem is remélhetünk Magyarországról semmit. De hogy Európáról is csak két mondat szólt?! Nohát méltatlankodtam eleget. Aztán megbölcsültem, több okból is. Igen, kicsik vagyunk, kit érdekel hát ott egy ilyen kis ország, mint a miénk!?  De valami másra is rájöttem. Mi lenne, ha holnapra kelvén, az országos napilapokban egy négyoldalas betét lenne, mely a Fejér megyei középiskolák matematikai versenyéről tudósítana? Meg arról, hogy ki lett az első, milyen eredményt ért el, s milyen nagyszerű dolog ez. Nyissátok ki majd holnap az újságot – egyiknek sem vagyok redaktora, de előre megmondhatom, hogy talán a sportrovatot kivéve, az első oldaltól a gyászhírekig ezt fogjátok olvasni: agyonverte, megölte, megütötte, kirabolta, becsapta, elvette, tönkre tette. Mintha nem is lenne más. Íme, a szív teljességéből szól a száj.
Tudjátok, mit mond Jézus, kedves testvérek? Azt, hogy a jó ember megkeresi a jó szavakat. A jó ember megkeresi az igaz szavakat. És mondja őket. Mert van jóság és van igazság. A jó ember megkeresi a szép szavakat, mert van szépség is. És nem adja meg magát annak, hogy ilyen a világ. Így mondja Jézus ezt a szót: előhoz, vagyis terem, vagyis megad. Csak azt lehet előhozni, amit kerestél, megtaláltál és megragadtál. Amit jónak ítéltél, és másoknak is jó gyümölcsként – hálád gyümölcseként – akarsz adni. Szólj hát szíved teljességéből.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Immár két hónapja vasárnaponként Ámós próféta könyvét olvastuk. Most hogy végére értünk a próféta könyvének, engedje meg a gyülekezet – nem untatásból, hanem éppen a mai rész pontos és jó megértése érdekében –, hogy röviden összefoglaljam, miről hallottunk eddig. Sokféle módon, stílusban, megközelítésben, látomásokban és különböző előadásokban sorolta a próféta Isten panaszát, vádját és elkerülhetetlen ítéletét. Hallottunk kozmikus kinyilatkoztatást: „Megharsan az Úr!” És ennek a kozmikus kinyilatkoztatásnak az volt az alapvető üzenete, hogy az erkölcsi világ nem választható el az egyébként adott biológiai, fizikai, materiális világtól. Éppen a mi korunk kezd kijózanodni abból a tévhitből, hogy más az erkölcs, az etika, a morál, és más a természet minden törvényszerűsége, a fizikailag-kémiailag elemezhet világ. Csak egy szót mondok: környezetszennyezés, s mindjárt értjük, miről beszélek. A környezetszennyezés nem a világ kikerülhetetlen törvényszerűsége, okai az emberi morálban keresendők. Aztán hallottunk egy súlyos vádbeszédet is, melyben Isten az Ő népe ellen mondott, Ő a panaszos, a tanúk pedig a környező népek. Ennek az volt a nagy üzenete, hogy a magunk országa nem független a többi népek világától. Szeretjük mi, magyarok is hinni, hogy ahogyan mi élünk a magunk világában, a magunk látásmódjával, gondjaival, reménységeivel, annak már aztán semmi köze nincs a többi néphez. Csak egy példát hadd mondjak arra, hogy dehogy nincsen, - és mennyire úgy van, ahogy az ige mutatja. Én nagyon nem szeretem, ha magyar ember gyalázza a más néphez tartozókat! Nem szeretem, ha magyar ember szidja románt, a berbert, a zsidót és így tovább. Hiszen mennyire fáj nekünk, ha a Vajdaságban kiírják a házfalakra: pusztuljatok magyarok! Mennyire nem szerettük hallani, hogy a szlovák parlament érvényben tartotta a Benes-dekrétumokat. Minden nép sorsa összefügg minden népével.
Hallottuk egy sirató-éneket is, melyet a próféta, ünneptöro módon egy szüreti mulatság kellős közepén kezdett énekelni, mikor mindenki hejehujázik, vigad, magasztalja az áldott termést, méri a bornak a cukorfokát. De a próféta siratót mond. Ennek az a tanulsága, hogy a saját életünket sem szedhetjük szét, hogy az életünk gyalázatos oldalának semmi köze ne lenne az életünk napsütötte oldalához. Persze, mi mindig a napra állnánk, odahúzódnánk, ahol valami jó van, a többivel nem számítunk. Aztán hallottunk a prófétától egy teológia-politikai polémiát is, melyben a trón és az oltár szövetségét mutatta be, de nem ideologikusan, hogy a trónnak és az oltárnak semmi köze ne volna egymáshoz, hanem arra utalva, hogy lehet a trónnak és az oltárnak, a politikának és az egyháznak hamis, iszonyatos szövetsége is, de lehetne a kettőnek Isten jó rendjére nézve való együttmunkálkodása. Legutóbb látomásokat hallottunk a prófétától, költői, titokzatos, festő ecsetje alá való, vagy éppen szürrealista filmbe való képeket, egy-egy villanást. Mint mikor ellebben a függöny és belátunk valahova az ablakon keresztül. Vagy ellebben a függöny a színházban, s látjuk, miképpen tologatják a kulisszákat, meglátjuk hát, hogy mi a valóság.
És most végezetre újra egy látomást mond el a próféta. Ez azonban az összes korábbi látomást és a próféta minden megelőző szavát össze is foglalja. Eddig ő úgy állt előttünk, ahogy a prófétáknak lehet. Ámós csak hang. Ő csak beszélni tud. Nincs más eszköze, fegyvere, hatalma. Isten rábíz valamit, s neki el kell mondania. Ha megharsan az Úr, ki ne prófétálna!? Ha Isten szól, ki ne mondaná tovább? Kinek a lelkén, életén ne rezegne tovább az isteni ige? Ennyi a próféta! Fegyvertelen, eszköztelen, csak szavai vannak. 1951-ben, amikor Ravasz Lászlót megtámadták és már mennie kellett, a teológiai hallgatóknak tartott egy búcsúprédikációt, melyben a görög mitológiából idézett egy esetet egy ostromlott város védőiről. Egyik hajnalon megfogtak egy pacsirtát, mert nagyon éhesek voltak, megkopasztották, hogy megegyék, de a pacsirta ehetetlen – néhány csont meg egy kis bőrdarab! –, mire eldobták, mondván: te csak hang vagy! Igen, a próféta csak hang. Nincs róla mit lehúzni, nem lehet vele jól lakni. Csak egy hang. És most mégis, a prófétának, a hangnak nemcsak beszélnie, hanem tennie is kell valamit. Ezt mondja látomása elején: „Láttam az Urat állani az oltárnál és mondotta: üsd meg az oszlop fejét, hadd rendüljenek meg a küszöbök és döntsd azokat mindnyájuk fejére.”
A Tékoa-beli pásztornak, ki a juhait legeltette, meg fügét szedett, és ebből éldegélt, majd Isten elküldte prófétálni, egyszerre csak Sámsonná kell válnia, ki megvakítottan, ostoba baromként egy malomhoz odakötözve élt, de visszanyerte erejét és összedöntötte a filiszteusok templomában az oszlopokat, és az épület rádőlt az ott lévőkre. Pedig a próféta csak hang. Tehát immár nem maradt más, aki Isten ítéletét végrehajtsa. Nincs már más, csak a próféta. Olyan egyetemesen tragikus Isten népének megrendült, elesett állapota, ítéletre valósága, hogy ez a puszta hang, a beszélő, kinek semmi más lehetősége nincs, csak szólni, tehát ő marad egyedül, hogy megüsse a küszöböt és ledöntse az oszlopokat.  Ezután újra egy képet látunk arról, hogy milyen reménytelen Isten ítélete elől menekülni. Mintha a 139. zsoltár leírását hallanánk, melyben a zsoltáros is arról szól, ám ott csak önmagára nézve, hogy sehonnan-sehova nem tud Isten elől elmenekülni. Ha az égre hágna föl, ott is találkozik Istennel, ha a tenger mélyére bújna, ott is találkozik Istennel, ha a Kármel hegyén rejtőzne valami bozótosba, Isten onnan is elővonszolná, ha fogságra menne, utoléri a fegyver – nincs menekvés, nincs már senki, aki megmenekedhetne. Ebben a leírásban hallunk aztán egy hirtelen beálló fordulatot. A 8. versben ezt olvassuk: „Imé, az Úr Isten szemmel tartja a bűnös országot, és eltörlöm azt a föld színéről - mindazáltal mégsem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr!” A bibliatudósok évszázadok óta vitatkoznak azon, hogy ez a mondat: „mindazáltal mégsem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr!” – eredetileg nem tartozott volna Ámós próféciái közé. Akik a Károli fordítású Bibliából olvassák a szöveget, azok nem is észlelik a kérdést, ám az új fordítás tipográfiája már mutatja eredeti szöveg szerkezetét. Ámós versbe szedte mondandóját, ritmikus beszédekben szólt. Ez a mondat azonban próza. Úgy áll ott, mintha lábjegyzet lenne. Ezért a bibliatudósok egy része azt mondja, hogy ez a rész biztosan nem a prófétától való, hiszen ő az egész könyvben versbe szedve beszél, hol siratóéneket mond, hol versbe szedett vádbeszédet mond, hol kozmikus látomást. Ezt tehát később, valaki betoldotta. Csak nem tudjuk, hogy ki, és mikor.
Mielőtt erre a kérdésre felelnék, nézzük meg magát a mondatot. „Mindazáltal mégsem pusztítom el egészen a Jákob házát, ezt mondja az Úr!” Ez a mondat azért érdekes, mert egy igen különös szó áll itt, magyarul persze nem olyan különös: mindazáltal. Ezt így is lehetne fordítani: „csakhogy”. Akik stilisztikával foglalkoznak vagy nyelvtanárok, tudják, hogy a „mindazáltal”, vagy „csakhogy” kifejezés fordulatot jelöl. Itt tehát meg fog fordulni valami. Az eredeti szövegből másképpen is lehetne ezt fordítani: vége, senki, semmi, befejeződött, lenn maradt, nincs tovább. Hadd idézzek néhány helyet, ahol ugyanez a héber szó áll. Például, amikor Ézsaiás próféta Isten dicsőségéről tanít, azt hirdeti, hogy csak egy Isten van és nincs több isten. Nos, pontosan ugyanaz a szó áll itt. Csak egy Isten van és nincs több isten. Olvashatjuk Mózes 4. könyvében annak leírását, amikor az Ígéret földjére kiküldött kémek jelentik, hogy milyen csodálatos föld az ott a Jordánon túl, csakhogy – teszik hozzá – erős népek lakják. S ekkor kitör az elkeseredés: nincs tovább. Tehát az eredeti szó egy szekvenciát jelöl, amikor végigvesszük az esélyeket, a lehetőségeket, s miután kifutunk belőlük, és nincs több, akkor vége a sornak.  Ámós könyvében is megtaláljuk másutt a kifejezést, a hatodik részben abban a látomásában, melyben leírja Isten ítéletét, és arról beszél, hogy éhínség nyomán járvány tör ki, és hordják ki a holttesteket a házakból. Ekkor valaki, aki vállára kapja a járványban elholtat, meglátja, hogy valaki még ül benn a házban és megkérdezi tőle: - Van még véled valaki? Ő pedig azt feleli: senki. Így is lehetne fordítani: nincs több, végére értél! Sőt, azt mondja a házban meghúzódó: - Csitt, nem szabad említeni az Úrnak nevét sem. Nincs több, végére értünk, és mintha Isten sem lenne vele. Isten sem lenne velünk.
Most hát ugyanezt a szót halljuk, ám a szóval a próféta fordít egyet. Azt jelzi, hogy Isten végére ért az ítéletnek, nincs több csapás. Nincs több ítélet, nincs tovább. Mindazonáltal – csakhogy - nem pusztítom el egészen Jákobnak házát, ezt mondja az Úr! Kettőt kell hát látnunk itt. Az egyik az, hogy valóban elfogyott minden emberi esély. Erről beszélt a próféta hosszú-hosszú szakaszokon keresztül. Elfogytak a politikai esélyek, mikor Isten összehívta a környező népeket, és ítéletet tartott saját népe fölött. Elfogytak az eszkatológikus esélyek is. Hallottuk, hogy bár azzal nyugtatgatja magát Isten népe, hogy majd eljön az Úr napja, amikor Isten mindent elrendez, és igazságot tesz. Erre mondja a próféta: - Miért kívánjátok az Úr napját? Az nem a dicsőség napja lesz. Az igazság napja lesz az, és akkor ti is kihullotok a rostán. Arról is hallottunk, hogy a legbensőségesebb emberi esély is elfogyott, hogy ha még azért odamegyünk az oltárhoz, elmegyünk a templomba és odaállunk Isten elé, akkor valami szent megmenekedést kaphatunk. Mit hallunk itt a kilencedik rész elején? „S láttam az Urat állani az oltáron, és ezt mondta: üsd meg az oszlop fejét, hadd rendüljenek meg a küszöbök.” Kedves testvérek, az oltár, az Úr asztala, a szent hely: áldás forrása. Igen jól emlékszem rá, sosem tudom elfelejteni el, ifjú lelkész koromban, amikor még fiatal papként mindenfajta liturgiai reformon törtem a fejemet, egy esküvő alkalmával a záróének után, odamentem az ifjú párhoz és gratuláltam nekik. Kivezettem őket a templomból. Ahogy jöttünk kifelé, odalépett a nagymama s megkérdezte tőlem: - Tiszteletes Úr, és az áldás? Mert az elmaradt. Nagyon nehéz lett hirtelen minden, hogy tegyem jóvá a hibát? S érti mindenki itt a gyülekezetben is, hogy ez az áldás helye. Milyen lenne az istentisztelet, ha nem áldással fejeződne be, hanem azt mondanám:– Viszontlátásra, kedves testvérek, jövő vasárnap találkozzunk, érezze magát mindenki jól, szervusztok haverok! Áldásért jövünk, és most az áldás helyéről mondja ki Isten a végső ítéletet. Ez az esély is elveszett. Már ez sincs.
Csak egy van! Ő maga! Csak Ő maga van. „Mindazáltal így szól az Úr: nem pusztítom el egészen Jákobnak házát.” Szeretett gyülekezet, arra kérek most mindenkit, míg én mondom a szavakat, szépen, csendben, gyorsan – számolja magában végig, nem fog sokáig tartani, mennyi esély van még? Ha visszaidézzük mindazt, amit Ámós prófétánál olvastunk, ezek az esélyek úgy, ahogy a látomásban a templom oszlopai, sorban dőlnek le. Nincs esély. Egy sincs. Végére ért a sor. Ám a sor végén ott áll maga Isten, mint az öröktől és örökre megmaradó egyetlenegy esély. S ez nem valami dolog, nem  emberi lehetőség, nem a dolgokból következő esély, nem történelmi kombinatorika, nem a csillagok együttállása, nem valami szerencsés konstelláció, hanem Ő maga, a Seregek Ura - Aki az egekre helyeztette boltozatát és annak talapzatát a földre alapította. Az ég és a föld teremtője. Nincs más esély. Ha igazán megértjük és szívünkbe vesszük Ámós próféta tanítását, akkor ez itt a próféta könyvének, üzenetének a lényege. De ez az egész Bibliáé, ez Isten minden megszólalásáé is: hagyd már az összes többi beszédet! Engedd már el, hogy mire tudnál még odafigyelni, - mert csak az Ő szava maradt már. Már csak Ő maradt.
S ebből bontja ki a próféta Istennek az ígéreteit, és ezek csodálatos ígéretek! Ilyeneket hallunk a prófétától: jövendöl előre nézve, hogy Isten az Ő népét rostába teszi és rázza a rostát. Milyen az a rázatás, kedves testvérek, mikor az Isten ráz bennünket? Nincs megállás, nincs nyugalom, borzasztó dolgok történnek. És csak rázatunk az Isten rostájában. Hol ide csapódunk, hol oda csapódunk, de azt mondja a próféta: nem fog aláhullani egyetlenegy szemecske sem. Ez fantasztikus isteni megfordítása mindannak, ahogy régen rostáltak. A régi időkben aratáskor a földön csépelték a gabonát, majd lapáttal rostába szórták, a rosta lyuka akkora méretű volt, hogy a gabonaszem esett ki belőle. A földdarabok, a kavics, a salak, mint fönnmaradt a rostán. Isten rostája fordított rosta. Egyetlenegy szemecske sem fog aláhullani, ígéri. Aztán a Sátánnak is van rostája, meglehet, a Sátán időnként ellopja Istentől a rostát. De mit mond Jézus Péternek? – Simon, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a gabonát, én azonban imádkoztam érettetek! Ne féljetek! Aztán arról hallottunk, hogy egy csodálatos újraplántálás kezdődik el. Isten azt mondja: eljönnek azok a napok, amikor a szántó éri az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt, összetorlódnak az évszakok, s egyszerre van szántás és aratás, egyszerre van plántálás és szüret, s ez fantasztikusan felfokozott képe Isten áldó kegyelmének. „Hazahozom fogságból az én népemet és beplántálom őket, és senki őket ki nem szaggatja.”  Aztán erről is hallunk: „Imé, azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát.” Mi az a sátor? Néhány ponyvadarab, egy-két cövek, egy-két rúd, pillanatok alatt fel lehet állítani. Ma már a fiatalok – cserkészeknél látom – egy kicsiny, hónuk alatt fogható, bevásárlószatyor méretű alkalmatosággal mennek kirándulni, csak kibontják, beletűznek két pálcikát, s már áll is a sátor. Ilyen könnyű felállítani. És milyen könnyű ledönteni! És a Dávid sátora ledőlt. De azt ígéri Isten, hogy felállítja újra.
Azért csodálatos ez az ígéret, mert a sátor a földi élet törékenységét, múlandóságát fejezi ki. Mindaz, ami vagyunk anyagból, húsból, lélekből, szellemből, ami az ember, ami egy ország, a történelem - sátor. S ahogyan elvágják a cöveknél a sátorfeszítő ponyvát és összedől a sátor, úgy dől össze minden. Nemcsak egy nép sorsát, nemcsak a történelmet, hanem az emberi életet is jelképezi ez. Azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben: - Mi pedig tudjuk, hogy a mi földi sátorházunk elbomol, de tudjuk azt, hogy épületünk van Istennél, nem kézzel csinált, hanem mennyei hajlék. Nem elvesző, nem múlandó, hanem örökkévaló. És azt hallottuk Isten igéjének végső ígéretében is, a Jelenések könyvében, amikor azt mondja az apostol: hogy új jeget és új földet látott, amelyet Isten készített, amelyben igazság lakozik, és az Isten sátora az emberekkel lakozik. Ez Isten csodálatos ígérete: Ő maga lakozik az emberrel. Ez az a fordulat, amit csak akkor hallunk meg, ha azt a szót is jól értjük, hogy nincs tovább, nincs más, kifutottunk az esélyekből, végére értünk kalkulusainknak, csak egy van, Ő maga, az Úr, ki megharsant, szólt a próféta által. Most hát, testvérek, elfogadom azoknak a véleményét, akik szerint ez a mondat betoldás. De nem egy későbbi írnoknak a betoldása. Nem. Ha ez betoldás, akkor az magától Istentől való. Ő az, aki mindent leleplező ítélete végére odatoldja: mindazonáltal. A francia reformátusok 1555-ben írott hitvallásában, melyet üldözés idején írtak, arról szól az egyik tétel, hogy sok nyomorúságban vagyunk, mindazáltal hisszük, hogy az Úr megsegít bennünket. Nem azt mondja, hogy ha a geopolitikai helyzet megváltozik, ha más nyeri a választásokat, ha józan észre tér a világ, ha nagy civilizációs fordulat következik be, ha ellenségei mind eltűnnek, hanem azt:  mindazáltal egyedül Ő, aki az első és az utolsó, az alfa és az ómega, megteheti, hogy megkönyörül. Az első és az utolsó most itt áll a középen, szólít téged is és hív, hogy halld meg az Ő hangját.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ámós próféta negyedik látomását hallottuk, s ez a látomása legrövidebb és egyúttal a legmegrendítőbb a próféta látomásai közül. Rövid, mert nem lát mást a próféta, mint egy kosár érett gyümölcsöt. Még azt sem tudjuk, hogy miféle gyümölcs ez, hogy füge lenne, vagy alma lenne, vagy körte, csak egy kosár érett gyümölcs. De sokat látunk mi is ilyet mindennap, mondhatnánk, - mi ebben a látomás? Mi ebben a különös? Ám a kifejtésben megértjük, hogy olykor-olykor Isten Lelke is úgy segít bennünket megérteni a helyzetünket, az adott valóságot, hogy egy pillanatra elénk ugrik egy kép, egy nagyon közismert, mindennapos kép – amit bármikor felidézhetnénk, vagy mondhatnánk, hogy íme! –, s abban az egy köznapi képben mindent meg is értünk. Ha még azt is hozzáteszem, hogy szó szerint így kellene fordítanunk a kezdődő magyarázatot: „mit látsz Ámós?” – kérdezte tőle  az Úr.  Egy kosár érett gyümölcsöt - felelte ő, majd a következő szavakat szó szerint így lehetne fordítani: „megérett az én népem, Izrael.” Mi így fordítjuk, hisz így van értelme: eljött a vége. De itt egy szójáték áll az eredeti szövegben, és amikor –  ahogy mi is mondjuk valamire, hogy megérett valami az ítéletre, úgy mondhatjuk azt is mondhatjuk, hogy vége van immár. Ezt érti meg a próféta a látomásban. Ám valami mást is megért! Ha egy kosarat látunk érett gyümölcsökkel telve, akkor boldog a szívünk. A középkortól kezdve mindmáig a festészet kedvelt témája a csendélet, és ezen belül a gyümölcsök ábrázolása. Ha ügyesen és szépen, különösebb mimikri nélkül festi meg a festőművész az alkotását, akkor a gyümölcsök mindig az áldást, célba érkezést, a fáradtságos munka boldogító eredményét jelzik. Köznyelven is mondjuk, hogy volt a munkámnak gyümölcse. Megérte fáradozni. Aki gyümölcsöt lát, legelőbb arra gondol: elérkeztünk a boldogító célig, Isten megáldotta a munkánkat. Ha gyümölcsöt látunk, hálával telik meg a szívünk. És erre is utal a próféta magyarázata, amikor a templomi énekről szól,  illetve arról, hogy a templomi ének jajjá fog változni. Milyen templomi eseményről van szó? Hálaadó istentiszteletről. A régi Izraelben is szokás volt, ahogy mi is megtartjuk az újkenyérért való hálaadást, hogy gyümölcsszedés után, ha az gazdag és áldott volt, felmentek a templomba, csodálatos magasztaló énekeket énekeltek Istennek, dicsőítették Őt. Hiszen meghallgatta könyörgésüket, megáldotta munkájukat, bőséges lett a termés. Ezért nemcsak szabad, hanem kell is hálát adni.
De most, ebben a különös egymásra-olvasásban azt mondja a próféta: lám, egy kosár érett gyümölcs, és lám, megérett az én népem az ítéletre. Nem édes az a gyümölcs, mely a népe életében beérett, hanem keserű gyümölcs az. Igen, az is eredmény, sőt, végeredmény, annak érlelődése is elkezdődött valamikor, az is magvetésből lett, a bűnnek, az irigységnek, az elnyomásnak, az igazságtalanságnak a magvetéséből, és most halálos, fájdalmas, keserű gyümölcsöt hoz. Nem örömének fog a templomban zengeni, hanem siratóének. Kiegészíti ezt még egy jól ismert képpel is – melyről korábban is hallottuk, amikor azt mondja, hogy azon a napon gyászruhába öltöznek az emberek, megkopaszítják fejüket, és úgy fognak sírni, mint aki egyetlenegy fiát siratja. A gyermek is gyümölcs, az anyaméh gyümölcse, s ha meghal az egyetlenegy gyermek, minden elveszett. Nincs folytatás, nincs reménység. Megrendítő ennek az egyetlen egy képnek, a kosár érett gyümölcsnek az üzenete most, ebben a helyzetben.
Mindazáltal, van másik és még ennél is mélyebb értelem itt, hiszen a próféta e látomások kapcsán, szinte mintegy visszatekintve, röviden összefoglalja korábbi jövendöléseit is, feddőzésének, ítéletének lényegét. Igaz, most már nem nyitja nagyra a legyezőt, nem mutatja be környező népeket, nem folytatja le a perrendtartást saját népe ellen, nem idéz meg rá tanúkat, akik igazolják, hogy Isten népe becstelenül, igazságtalanul, elnyomó módon élt. Most rövidre fogja, az esszenciáját adja a próféciájának, amikor a harmadik versben ezt mondja: „Halljátok meg ezt ti, kik a szegényekre törtök és a föld szegényeinek kipusztítására!” Ez a próféta jövendölésének a tengelye, ez Istennek a panasza népe ellen: a szegényekre törtök és a föld szegényeinek kipusztítására.
Ezután igen érdekes dolog következik, mondhatnám, a templomos népnek egyfajta Röntgen-átvilágítása, és ezt nagyon alázatosan kell hallgatnunk. Kedves testvérek, ha lenne valami lelki hangfelvevő-készülék, mely föl tudná venni, hogy mit gondolunk magunkban akár csak egy istentisztelet alatt, megrendítő lenne. Milyen gondolatok suhannak át ilyenkor rajtunk? Például: legyen már vége! Miért éneklünk ily sokat? Miért beszél már megint a papunk ilyen hosszan? Most már elkezdte ismételni magát! Már az előbb is elmondta, értettük, tudomásunkra szolgált. A múltkor is erről prédikált. Hazaérek ebédre? Lekésem a buszt? Vagy éppen beugrik egy gondolat, hogy miképpen is kellene a dolgokat rendezni, intézni? És még mennyi minden! A próféta azt mondja: Isten leleplezi népét. „Ti, akik így szóltok, mikor múlik el az újhold, hogy gabonát árulhassunk és a szombat, hogy megnyithassuk a gabonás-házat, hogy megkisebbítsük a vékát és megnagyobbítsuk az árát, és hamis mértékekkel csalhassunk…” Nem tudom, érzékelitek-e ezt a félelmetes nagy drámát! Ott van Isten népe a templomban, hálaadó éneket énekel az áldott aratásért, a bőségért, Istennek a kegyelméért, jóságáért, zengik a zsoltárt, mely Isten könyörületességét, irgalmasságát hirdeti, hallgatják a törvényt felolvasását. Milyen egyszerűen és világosan elmondja a törvény, hogy miképpen kell irgalmasnak lenni, hogyan kell hűségesnek lenni, hogyan kell Isten szeretet-parancsolatát megtartani. És eközben – miközben tehát nemcsak hallják, hanem éneklik és imádkozzák is Isten dicsőségét - azon jár a fejük, hogy mikor lesz már az egésznek vége. Tudniillik az istentiszteletnek, tudniillik a szombatnak, meg az Újhold-ünnepnek, vagy az aratási ünnepnek. Mennének haza gabonát árulni, de még inkább vékát kisebbíteni, árat növelni, hogy legyen még egy kis infláció, meg csökkenjen csak a gazdaság teljesítménye és a reáljövedelem. Ez kell csinálni- kisebb véka, nagyobb ár! Dübörög a gazdaság, menni kell hát! Mi az, hogy a vasárnap munkaszüneti nap? A fogyasztás nagy templomaiban dolgozni kell! Emberi jog az, nem? Mindenki úgy ünnepel, vagy úgy nem ünnepel, ahogy akar! Dolgozni kell! Mit keresünk mi még itt egyáltalán, és miért olyan hosszú ez az ünnep, és miért tiltják a  bibliai törvények a szombatnapi munkát, hogy megszentelhessük az Úr napját? Miért parancsolnak nekünk ünnepet, miért van három napos országos ünnep? Boltok bezárva, üzletek bezárva, minden bezárva, nem lehet a vékát kisebbíteni, az árat emelni! De e mögött ez áll: miért nem lehet a szegényre törni, miért lehet a föld szegényeinek kiirtására törekedni? Miért nem lehet azzal foglalkozni, hogy megvegyük a szegényeket pénzen?  Milyen isten ez az Isten? Föltartóztat bennünket a munkánkban, - miért nem áll félre?
Nem tudom, szeretett gyülekezet, érzékelitek-e ezt a hihetetlen és feloldozhatatlan ellentmondást! És nem tudom, hogy érzitek-e Isten keménységét mindezzel szemben? Régi, ószövetségi kifejezéssel élve: ezzel nem lehet mást tenni, ezt ki kell vágni! Aki már szenvedett olyan bőrbetegségben, fekélyben, daganatban, amire nézve reménykedett, hogy majd elmúlik, csak ráfújunk, bekenjük egy kis ezzel-azzal, és elmúlik, de nem múlt el, bizony nem lett vége másképp, ki kellett vágni! Így szól az Ószövetségben a legsúlyosabb, a visszavonhatatlan ítélet szava: vágattassék ki! Ahogyan levágják a fáról az elrákosodott ágat, ahogy le kell égetni a falevelet, ha eltetvesedett: vágattassék ki. Tudtok más megoldást? Ezt kérdezi a próféta látomása. Tudtok más megoldást?  Lám, az Isten tiszteletét, az Úr igazságát zengve, az Ő irgalmát énekelve irgalmatlanságon törjük a fejünket. Kiben van hát a baj? Istenben? Ő igazságos, Ő szabadító, és azért rendelte a szombatnapot is, hogy az ember kiegyenesedhessen, az ember ember lehessen, és ne legyen termelő gép és rabszolga. Legyen méltósága az emberi életnek. Isten szerető szívű, megáldja a szántó-vető munkáját. Mit látsz Ámos? – kérdezi az Úr. Egy kosarat tele érett gyümölccsel. Megvont hát tőlünk Isten valamit? Igazságtalanul ítélt rajtunk? Cserbenhagyott bennünket, ígéretet adott és szavát megszegte volna? Mért Ő nekünk valaha hamis mértékkel? Vagy mondta volna, vagy fogja mondani a 2007. év végén, hogy sok szépet ígértem nektek, gyermekeim, ám, sajnos, a nemzetközi gazdasági helyzet miatt ígéreteim infláción mentek keresztül? Mond ilyet Isten? És te mit mondasz, és mit gondolsz magadban? Milyen gondolat fut át rajtad? Hogy vagy ott az Istent magasztaló közösségben?
A próféta, immár, nagyon röviden és véglegesen elhárít minden lehetséges magyarázatot, minden lehetséges kifogást. Igen, tragikusan igaz, hogy Isten népe az ő Istene színe előtt sem óhajt megváltozni. Az csak egy dolog, hogy képmutató, hogy mást mond, és mást gondol. De nem is akar megváltozni. Óh, milyen nagyszerű lenne az istentisztelet, ha közben ezt gondolnák az atyafiak: mikor múlik el végképp minden bűnöm, mikor múlik el szívemből az indulat, mikor adhatok már túl végre az irigységen, a hamis vágyon, hogy a másikat pénzen megvegyem, mikor szabadulok meg végre az emberi életnek minden nyomorúságától? – úgy volna méltó az istentisztelet. De belerendül a föld is – mondja Ámós próféta - és megdagad a népek búsulása és bánata, ahogyan tavaszon a Nílus, amikor Afrikából elindul a hegyekből a víz és Egyiptom folyója 8, 10, 15 méter magasat megemelkedik – így gyűlik föl a népek szomorúsága és bánata, hogy az áldó Isten, a szerető Isten, az igazságos és könyörülő Isten sem tud mást mondani, mint azt, hogy vágattassék ki!
Kedves testvéreim! A látomást egy látvány egészíti ki. Ez nem a próféta látomásának része, hanem egy ismételődő esemény, amit mi is nagyon gyakran látunk, amikor televíziók híradóit nézzük. Látjuk, ahogy éhező ezrek, százezrek és olykor milliók vándorolnak. Amikor Szudán legújabb-kori történelmének legborzasztóbb és legsötétebb eseményeit közvetíti a híradó, szinte föl sem tudjuk fogni, mi az, amikor százezrek és milliók menekülnek a háború és az éhség elől, és akár száz kilométereken keresztül is vándorolnak, hogy élelmiszerhez jussanak. Vagy amikor természeti katasztrófa, árvíz, földrengés, sújt egy-egy vidéket, ahol elveszett és beállt a legelemibb szintű szükséglet, teljes hiánya, éhség és szomjúság uralkodik! Azt mondja Isten a prófétával: „eljön az idő, eljönnek azok a napok, amikor ínséget bocsátok erre a földre, ­de nem kenyér után való éhséget és nem víz után való szomjúságot, hanem az Isten beszédének hallgatása után, és vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig.” Micsoda megrendítő kép az, amikor éhező embereket látunk, és tehetetlenek vagyunk, mert hihetetlen és felfoghatatlan. Sőt, a megöregedett, a maga jólétében kényelmességbe, felületességbe, meg a más kontinensek kizsákmányolásába is belefáradt vén Európa mennyire szorong mostanában, hogy új népvándorlás indult a 21. század elején. Igen, egy új népvándorlásnak a korszakában vagyunk. Csónakon, és határon szökve, kamionokba rejtve és ki tudja, milyen rejtekutakon százezrek és milliók jönnek. Honnan? Mi, büszke európaiak azt mondjuk, hogy azért jönnek ide, mert nem akarnak dolgozni. Dehogy, hiszen dolgozni jönnének. Olykor azt mondjuk, azért jönnek ide, mert elirigyelték tőlünk a jólétet. Nem hinném. Az éhség elől jönnek, és az életüket is kockára teszik, lélekvesztőkön eveznek át tengereket. Megtesz ilyet az, akinek jól van dolga? Megtesz ilyet az, aki mikor kinyitja a vízcsapot, legfeljebb csak azért moroghat, mert langyos a víz, és nem azért, mert nem jön belőle semmi? Megtesz ilyet az, akinek a háza előtt ha kinyitjuk a kukáját, a csiri-csáré csomagoló papír mellett nincs is más benne, mint kidobált száraz eledel? Már a kutyának sem adunk száraz kenyeret, kedves testvéreim, csak csapi-csöpit, s nem tudom mit. Drágább, mint egy öregember napra való élelme. Gondoljátok, hogy akik onnan jönnek, ugyanabból jönnek ide, amiben ott vannak?
Nos, a próféta megjegyzését a szemünk elé tudjuk képzelni. Eljönnek azok a napok, amikor vándorolni fognak tengertől tengerig, északtól délig. De nem kenyér és nem víz után – hanem Isten beszédének hallgatása után. Csodálatos ígéret ez, kedves testvérek. Fölfoghatatlanul nagy ígéret, mert már mindenen túl vagyunk. Már hallottunk megalapozott panaszt, hallottunk perben elhangzó vádbeszédet, hallottunk siratóéneket, hallottuk a földet fölmorajlani, hallottuk az égő erdők ropogását, hallottuk a lezúduló sáskarajt, amely a maradékot is fölemészti. S most halljuk az éhezőknek és szomjúhozóknak a csoszogását, ide-oda való kétségbeesett vándorlását – s nincs már mit mondanunk –, és ez az a pillanat, amikor azt mondja Isten: az én igém hallgatása után támasztok éhséget és szomjúságot. Éheztél-e már Isten igéje után? Akkor tudod, hogy miről beszél a próféta. Töltötte-e el lelkedet véghetetlen és kielégíthetetlen epekedés, mert nem volt tanács, nem volt eligazító szó, nem volt vigasztalás, nem tudott senki semmiben megerősíteni, és hiába idézted a régi emlékeket? Az éhező ember sem tud jóllakni azzal, ha fölidézi, milyen volt az, amikor egy jót evett. Az Isten igéjével élő ember sem tud jóllakni azzal, hogy fölidézi: - Jaj, négy éve hallottam egy csodálatos prédikációt, vagy amikor konfirmáltam, kaptam egy nagyszerű áldást, és de megtöltött az! Bizony, újra meg újra hallani kell az igét, újra meg újra be kell fogadni az igét! És ha valami mégis változhat, ha talán mégis van kegyelem, ha mégis volna síron és elveszésen túl is menekvés, akkor ímé, itt a kegyelem lehetősége! Micsoda hatalmas dolgot ígér Isten: eljön az idő, amikor nem kenyér után éheznek, és víz után szomjúhoznak, és nem kenyér és víz után járnak föl, akár földrészeket is, hanem, hogy hallgathassák az én beszédemet! Ebben hangzik Jézus szava: én vagyok az életnek kenyere! Milyen csodálatosan összefügg az, amit Jézus mond az ötezer ember megvendégelése után, amikor kenyérszaporító akarják tenni Őt, hisz ilyet kéne klóónozni, és több ezerrel betelepíteni a világot, s aztán nem lenne kenyérszükség, nem lenne éhség, szomjúság, nem lenne nyomorúság. Hát persze, meg lehetne ezt oldani, - de megoldódna az ember alapvető nyomorúsága? Az hogy Isten szava, teremtő igéje nélkül él? Azt mondja Jézus: ti sem azért jöttetek utánam, mert valami nagy jelet láttatok, hanem, mert ettetek a kenyérből. De én olyan kenyeret akarok nektek adni, amelyből ha valaki eszik, soha meg nem éhezik, és soha meg nem szomjúhozik. Mondják is: - Add nekem azt a kenyeret, mindennapon add nekünk ezt a kenyeret. Ekkor mondja Jézus: - Én vagyok az!
Éhes a lelked? Szomjas a szíved? Hosszú-hosszú ideje vándorolsz tengertől tengerig, északról délig, keresel és fülelsz, hátha valahol szól az az ige, szól az a szó, jön valami vigasztalás, enyhület, valami buzdítás, hátha a megsötétedett horizonton fölragyog valami, mint az eltévedt embernek az éjszakában valahol egy távoli fény és arra elindulhat? Én vagyok – mondja Jézus. Engem hallgassatok. Mert aki engem hallgat, Istent hallgatja - így mondja Jézus. És én vagyok az, én vagyok az élet kenyere, mely mennyei módon van bepecsételve, Isten által van bepecsételve. Nem hamis mértéken mérték, nem kevesebb lisztből gyúrták, nem inflációs pénzen vásárolták, hanem igaz, szent és örökkévaló. És ez a Jézus mond mást is. Mit mond? – Éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok. Ha éhezőnek kenyeret adtál, ha szomjazónak vizet adtál, ha mezítelent felruháztál, velem cselekedted meg. Ma arra hív bennünket a próféta megrendítő látomása, csodálatos ígérete és annak jézusi beteljesülése, hogy a szívünk-lelkünk az ünnep napján, az Isten templomában azon forogjon csak egyre, amit a mi Istenünk kér tőlünk: légy irgalmas, légy könyörületes, töltsd be a szeretet törvényét mindenkor.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ámós próféta könyvének hetedik részétől kezdve a könyv végéig öt látomásról fogunk hallani. Isten öt látomásban fejezi ki akaratát a prófétának, így jelenti ki népe számára a megváltozhatatlant. Ebből az öt látomásból ma hármat hallottunk. A harmadik közlése után megszakad a látomások sorozata, egy közjátékot hallunk, melyben Amáziás, Béthel főpapja – Ámós Béthelben mondja a próféciáit! – egyrészt feljelenti a prófétát a királyi udvarnál, másrészt magát a prófétát is fölszólítja arra, hogy menjen haza, vissza a déli országba, fusson el Júda földjére, ott egye kenyerét és ott prófétáljon. Most ennek a fényében röviden megismételhetjük azt is, amit eddig hallottunk.  A próféta könyvének elején Isten felharsanó szavát, az elhallgathatatlan ítéletet hallottuk, amelyet azután Isten egy történelmi perben újra népe elé tárt, s végképp leleplezte népének minden bűnét, tévelyegéseit és vétkét, aztán hallottunk egy sirató éneket, melyet az őszi szüret idején mondott el a próféta ünnepet rontva vele, a vigadozás idején elsiratta Isten népét. Továbbá arról is hallottunk a legutolsó alaklommal, hogy a próféta azt a titkos reményt vagy inkább spekulációt is megsemmisítette, mely szerint, ha nagy is volt a baj és a romlás, azért még bízni lehetett abban, hogy egyszer eljön az Úr napja, s  mintegy deus ex machina mindent visszafordít majd. A próféta szavából tehát látható, hogy Isten az ítélete igazoltan, okkal, cáfolhatatlanul és elháríthatatlanul, egyszóval jogosan áll be.
Most három nagyon egyszerű képben fejezi ki a próféta, hogy mit jelent majd a beálló ítélet. Ám ezek a képek amilyen egyszerűek, éppoly különösek is, és mivel különös a folytatásuk is, mert drámai összetűzéshez vezetnek, a prófétának és a papnak az összetűzéséhez. Az első kép egyszerű, alig szorul magyarázatra. Azt mondja a próféta: ezt láttatta velem az Úr: Isten sáskát teremtett sarjúfakadáskor és a sáska fölemésztette a föld füvét. A modern ember, bár nincs közvetlen élet-tapasztalata a keleti világról, jól el tudja már képzelni ezt. Sok-sok természettudományos filmet láthattunk már, sőt olykor Tv-híradóban tudósításokat is, melyek megmutatják, milyen az, amikor Afrika mélyéről megindulnak a sáska-rajok, valósággal elsötétítve az eget, és útjuk során minden létező növényt megsemmisítenek, elpusztítanak. Ez még a 21. században is feltartóztathatatlan természeti katasztrófa. Erről beszél a próféta. Azonban nagyon fontos a hozzáfűzött megjegyzése: „sarjúfakadás kezdetén, a királyi kaszálás után.” Hallottuk a keresztelőkor Ézsaiás csodálatos jövendölését: íme egy vesszőszál fakad, és benne mint új kezdetben, új hajtásban, Isten új reménységet ad népének. Igen, Ámós szava nyomán talán már sokan belátták, hogy nincs remény, Isten ítélete be fog következni. De az ítéleten túl talán van új remény! A kaszálás után megsarjadó fű mintegy képszerűen ezt a katasztrófa után sarjadó új reménységet fejezte ki. Tehát hogyha be is kell következnie az elháríthatatlannak, ha be is következik a pusztulás, ha minden meg is semmisül, mégis a gyökerekről, a maradékról, a törzsökről új hajtás fog nőni! És íme, az Úr sarjúfakadás kezdetén, a királyi kaszálás után, amikor a csonkig kaszált füvön, a kaszálón újra sarjad a gyökérzetről a fű, akkor jön el a sáskaraj és pusztít el mindent!! A reményt eszi fel a sáskaraj!
Aztán a másik képben azt látja a próféta, hogy Isten tűzet hívott elő, amely megemésztette a nagy mélységet és megemésztette az országot. Erről sem kell sokat beszélni. Nemrégiben nézhettük televízión keresztül, hogy Kaliforniában iszonyatos tűzvész pusztított.  Kalifornia ma a világ leggazdagabb része, és nem volt erő, mely föltartóztathatta volna azt a tüzet. A világ leggazdagabb országa leggazdagabb államának nem volt olyan technikája, szervezettsége, készsége, hogy ezt az iszonyatot megakadályozza.
De mindkét esetben különös kiáltást is hallunk, és most nagyon ez a fontos ennek a szakasznak a megértésében. Amikor látja a közelgő sáskarajt, és látja a közelgő tüzet, így kiált fel a próféta: Uram Isten, légy kegyelmes kérlek, hogyan állhasson meg Jákob, hiszen kicsiny? A próféta közbenjár. Istennek igéjében aok ilyen közbenjárásról olvasunk, kezdve attól, hogy Ábrahám imádkozik Sodomáért és Gomoráért, folytatva azon, hogy mennyi alkalommal hallunk a zsoltárokban közbenjáró énekeket, imádságot, Istennek igéje megannyi történettel, buzdítással minket is arra unszol, hogy imádkozzunk, járjunk közbe. Járjunk közben egy betegért, imádkozzunk haldoklókért, járjunk közbe nehéz helyzeten lévő országunkért, imádkozzunk azokért is, kiken jogos ítélet van. S milyen csodálatos a folytatás, ezt halljuk itt: megengesztelődött az Úr ebben a dologban, és azt mondotta: nem lesz meg. Megengesztelődött az Úr és visszavonta az ítéletet. Van tehát menekülés, van szabadulás. Ám ekkor még ennél is különösebb dolog történik. Azt halljuk, hogy Amáziás Béthel papja üzenetet küld Jeroboámhoz, Izrael királyához: „pártot ütött ellened Ámós az Izrael házában, nem tűrheti az ország az ő mindenféle beszédeit!” – ez üzeni a királynak feljelentésében. Majd így fordul a prófétához: te pedig fuss haza, menj földedre, egyed ott kenyeredet és ott prófétálj! Hagyj minket békén. Ne prófétálj itt. Milyen különös, hogy Ámós próféta könyvében eddig a részig még nem hallottunk semmilyen ellenvetést. Pedig megdöbbentően kemény dolgokat mondott a próféta a korábbi szakaszokban. De meghallgatták, s talán legyintettek rá: próféta, próféta. A prófétának az a dolga, hogy ilyeneket mondjon, a próféta a jövendőről beszél, és lehet, hogy ez a jövendő nagyon sötét. Meghallgatjuk hát a prófétát, megfontoljuk a szavát, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább. Ám nem véletlen az hogy a főpap üzen a királynak, s vádolja be a prófétát, intézkedést kérve: tessék letartóztatni, ez valami borzasztó ellenzéki hangütés! Nálunk dübörög a gazdaság, virul az ország, ez az ember meg arról kiabál itt, hogy baj lesz, baj lesz, minden el fog pusztulni, minden meg fog semmisülni! Hallottuk mi is másfél esztendeje, amikor a római katolikus egyház kiadott egy körlevelet, melyben az ország állapotát mérték fel, megállapították: Magyarország erkölcsi válságban van.  Micsoda kiabálás támadt a politikai elit részéről! Emlékeztek? Miről beszélnek ezek, - kiabáltak a politikusok - már megint beleavatkozik az egyház a politikába! De azóta, testvérek, bárki mondja, hogy Magyarország erkölcsi válságban van, és bárhány tény igazolja és támasztja is ezt alá, például, hogy Európában Magyarország a legkorruptabb ország, nálunk a gazdasági vállalkozások 62%-a korrupciótól szenved, máris rákiabálnak: keresel te itt? Miről beszéltek? Mit huhogsz, és ijesztgetsz! Egyed másutt kenyeredet! Ne rontsd az országimázst! De nemcsak ez az oka annak, hogy a főpap feljelenti Ámóst. A régi Izraelben a próféta Isten szavát, Isten aktuális szavát volt köteles hirdetni. Sokszor kárták a prófétákat a régi Izraelben, hogy prófétáljanak, hogy közöljék, mit akar az Úr. Ismerjük mindannyian a híres történetet, amikor egy király csatába akart menni, már fölállt a hadserege, logisztikusok már megtervezték a fölvonulást, már csak indulni kellett volna, amikor a király azt mondta: kérdezzük meg a prófétákat is! Jóváhagyja-e az Úr ezt az emberi tervet? Nos, így sokszor elővették a prófétákat. De a közbejárás a papok dolga volt. A papok áldoztak az oltárnál. Az ószövetség rendje szerint a papok vitték engesztelésül Isten elé a nagy áldozatot. A főpap kötelessége volt – ahogy olvassuk a Zsidókhoz írt levélben is –, hogy egy évben egyszer belépjen a szentek szentjébe, ahova soha senki be nem léphetett, és ott nagy engesztelő áldozatot mutasson be önmagáért és a népért. Ott, a szövetség ládája előtt, hol maga Isten lakozott a kerubok és szeráfok között, egyetlen egyszer egy évben engesztelésül. A prófétának nem volt dolga Isten népéért közbejárni, sőt, lehetne mondani, a prófétának fordított volt a dolga, mintegy Isten nevében járt közbe az ő népénél, mintegy Isten nevében kérlelte a népet: Térjetek meg! A próféta Isten nevében szól: így szól hozzátok a ti Uratok: változtassátok meg a ti életeteket. A pap dolga volt, hogy a népért Istennnél közbejárjon. Olyannyira mély ez a különbség, hogy a református liturgiában is alkalmazzuk ezt. Amikor az igehirdető igehirdetés előtt imádkozik és Isten Szentlelkét kéri, hogy áldja meg igéjét szívükben, ezt a liturgusok prófétai imádságnak nevezik, mert azért imádkozunk, hogy Isten szóljon nekünk. Az igehirdetés után a lelkész általában a gyülekezetért imádkozik, betegekért, gyászolókért, elesettekért, nehéz helyzetben levőkért. Ezt a liturgusok papi imádságnak nevezik. A híres szociológus, Max Weber szintén észlelte ezt a különbséget, és még ideál-tipológiát is felállított rá, és azt mondta, hogy a régi Izraelben mindig küzdelem volt a papok és a próféták között. Rivalizáltak egymással, hiszen a papság vitte a szertartást. Alkalomról alkalomra, időről időre, újholdról újholdra, szombatról szombatra, áldozattól áldozatig meg volt ennek a megszokott rendje. A léviták be voltak osztva, évre előre mindenki tudta, hányszor kell a templomba mennie szolgálatra. Ezzel szemben álltak a próféták, ők voltak talán – mondjuk így – az avantgárd, a vagabundok, a kiszámíthatatlanok, akik hol szóltak, hol nem szóltak. Mert megesett az is, amikor hiába kérlelték a prófétákat Isten szava után, nem szólt az Úr. Hallgatott az Úr. Még Ámós próféta könyvében is találunk erre nézve utalásokat.
Tehát, kedves testvéreim, Amáziás főpap most azt látja, hogy ez az Ámós közbenjár. Ámós elmondja látomását, elmondja, hogy ezt meg ezt láttam, majd kértem az Urat, hogy Uram, ne történjen ez meg, mert kicsi ez a Jákob, nem állhat meg. Továbbá közli, hogy közbenjárása nyomán az Úr több alkalommal is elállt az ítélettől: megengesztelődtem, nem lesz meg ez a dolog. Elveszi hát a próféta a pap kenyerét? Hát, ha a próféta szavára engesztelődik meg az Úr, ha a próféta szava, imádsága, közbenjárása nyomán mondja, hogy nem lesz meg, elmarad az ítélet, és lehetséges az új kezdet – akkor mire valók a papok? Nem véletlen, hogy ez a mi Amáziásunk Ámósnak is üzen: menj el, próféta fuss el Júda földjére, ott egyed kenyered, ne akarj te a mienkből megélni. Pedig kedves testvérek, a próféta sem nem felforgató, sem nem pártütő, sem nem uszító, sem nem lázító, hanem szavával, látomása elmondásával, imádságával arra hívja fel a figyelmet, hogy már egy lehetőség maradt! Igen, nekünk is meg kell ezt érteni, hogy a közbenjáró imádság rendkívüli lehetőség. Az nem rendes lehetőség. Mik a rendes lehetőségek? Azokat már mind elmondta a próféta. Térjetek meg! – az rendes lehetőség, és nem holmi pietista, bethánista, szuperkeresztyén szólás, hogy meg kell térni,  - az egy rendes lehetőség. Mit mondott a múlt alkalommal a próféta, amikor feddőzött Isten népe hamis áldozataival szemben? Azt mondja: - Folyjék az igaz ítélet, mint a víz és áradjon az igazság, mint a bővizű patak. Ez is rendes lehetőség. Vagy mit mondott korábban? – Keressétek a jót és ne a gonoszt, és élni fogtok! Ez rendes lehetőség. Hisz mi lenne benne bármi rendkívüli? Keresni a jót, gyűlölni a rosszat? Volna abban valami rendkívüli, hogy igazságosan és igazán hozunk ítéletet? Van abban valami rendkívüli, hogy visszatérünk Isten útjára és az Ő életrendje szerint élünk? Ebben sincsen semmi rendkívüli. Isten ezt a rendet adta népének, ők ezt a törvényt kapták a pusztai vándorlás során, erre épül föl minden, ez az ország szilárd talapzata. Ha ez nincs, akkor viszont minden rendkívüli. Ezért rendkívüli – értsétek meg! – a közbenjárás. Minden keresztyén közbenjárása minden keresztyénért: rendkívüli. Minden keresztyén közbenjárása minden hitetlenért rendkívüli. Nem volt rendkívüli Ábrahám buzgó imádsága Sodomáért és Gomoráért? Hát nem inkább az lett volna a rendjén való, hogy már össze is dűlt a bűnnek városa? De igen. Azért lett volna rendjénvaló imádkozni, hogy minél előbb dűljön le. S nem Jónás volt az, aki rendes módon járt el? Kihirdette Nínivében az ítéletet, aztán kiült a városon kívül a töklevél alá - és számolta a napokat: harminckilenc, huszonhét, hét, három, kettő, egy – és elpusztul Nínive, - mert ez a dolgok logikája. Közbenjárni – ez a rendkívüli.
S mindezt azért kell így elmondani, mert sokszor tiltották a prófétákat. Ézsaiásnál, Jeremiásnál, Mikeásnál és mindenütt másutt olvasunk beszámolókat a próféták életéről, s köztük ehhez hasonló megjegyzéseket. Például, Jeremiásnak megüzenik: ne prófétálj, hogy meg ne öljünk! Mikeásnak ezt mondják: ne prófétálj, hogy bajod ne essék belőle. Tudjátok, milyen ez, kedves testvérek? Mintha azt mondanánk valakinek, aki beteg: ne menj orvoshoz, mintha azt mondanánk az orvosnak: ne állítson föl diagnózist, és ne írjon fel gyógyszert. Mintha azt mondanánk valakinek, aki gyászoló barátjához akar menni: megtiltom, hogy elmenj és megvigasztald. Mintha azt mondanánk a tanárnak: ne tanítsd tisztességre az iskolában a gyermeket, mintha azt mondanánk a politikusoknak: ne hozzatok jó törvényeket, hanem magasztosítsátok föl a hamisságot. Hát így hangzik most itt az, amit Amáziás mond többször is: ne prófétálj, fuss el, menj haza, edd ott kenyeredet! De tehet-e mást Ámós, minthogy prófétál? – Engem az Úr hívott el a nyáj mellől – mondja Ámós –, és  az Úr mondotta nekem: menj el és prófétálj az én népemnek. Hallottuk a prófétás könyv bevezető szakaszában: ha az oroszlán üvölt, ki ne félne, ha az Úr szól, ki ne prófétálna? Ha az Úr szól!
S hogy igazán megértsük mindennek a mélységét, föl kell idéznünk Nagycsütörtök éjszakáját is. Milyen különös, hogy amikor végigolvassuk az evangéliumokat, egyszer sem olvassuk, hogy Jézustól bárki is azt kérte volna: prófétálj! Nem kellett ezt mondani. Hiszen Ő Istennek testetöltött igéje, hiszen Ő az élő isteni szó, hiszen Ő Isten valóságos kézzelfogható irgalmassága, hiszen Ő az evangéliumot, a szabadulás jó hírét hirdeti – éli elénk. Vagy mégis olvassuk, hogy mondanák Jézusnak, hogy prófétálj? Igen, egyszer, mondják neki, Nagycsütörtök éjjelén. Mikor vádlói előtt kijelentette, hogy Ő Isten fia, elkezdték köpködni, fejére húzták köpenyét, öklözték az arcát és ráüvöltöttek: prófétálj! Prófétálj és mond meg, ki tette ezt Veled. Micsoda borzalmas ördögi – ugyan, ördögi? -, egyszerűen csak emberi és ránk jellemző megfordítása ez mindennek!
De mégis, a próféta imádkozik, a próféta pappá lesz, ahogyan Jézus Krisztus is, aki Isten igaz és tökéletes igéje, akiben minden prófécia beteljesedett, Ő is pappá lett, amikor megfeszítették és így imádkozott: - Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Keveset tudunk Ámós prófétáról. Ám most kiderült, hogy barompásztor volt, fügeszedésből tartja fenn magát, kiderült, hogy nem ott lakik, ahová Isten őt prófétálni küldötte, - idegenben szól, és mégis mondania kell, amit Isten rábízott. Buzdítok, bátorítok mindenkit a gyülekezetben, hogy Isten elhívása, kegyelme folytán legyen prófétává és pappá! Mert minden keresztyén ember próféta és pap, aki ha látja és tudja, hogy föltartozhatatlan az ítélet, mégis mondja, s ha egyedül kell mondania, akkor egyedül is mondja: irgalmazz meg Uram, könyörülj meg Uram, engesztelődj meg Uram. Mert hátha mégis megkönyörül az Úr.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Reggel a rádióban, a Krónikában hallottam, hogy bemondták, ma délután 5 órakor az Uránia moziban kezdődik a Protestáns Hónap. Októberben a reformációt ünnepeljük különböző rendezvényeken, így ma az Uránia moziban protestáns est lesz érdekes kulturális műsorral. Majd folytatta a bemondó: és egyébként ma van az állatok világnapja is... Kétségtelen, ma van az Állatok Világnapja is, ám így a kettő, egymás mellett érdekes gondolatokat ébreszthet az emberben. Csak aztán félre ne értsük.  Az állatokkal meg a nevekkel nekünk, protestánsoknak, úgy látszik, sok gondunk van. Szegedi Kis Istvánról, a 16. század nagy reformátoráról, Dunamellék első püspökéről tudjuk, hogy ő bizony még börtönt is megjárt egy név miatt. Egy alkalommal arról prédikált, hogy mi dolog az, hogy különös nevet adnak az emberek gyermekeiknek, például ilyen név – mondotta – az Orsolya. Az Orsolya név a német Ursula szóból származik, ami közönségesen medvét jelent, és mégse illik tisztes karcsú hölgyeknek medve-nevezetet adni. Szerencsétlenségére ott ült a templomban egy Orsolya nevezetű vitéz és nemzetes asszonyság, aki rögtön be is vádolta őt a szolnoki pasánál, hogy hazaáruló lenne, így aztán Szegedi Kiss Istvánt a törökök lefogták és hosszú időt töltött tömlöcben, mígnem kiváltották.
Azért mondom ezt, mert Ámós próféta könyvében egy olyan szakaszhoz érkeztünk, ahol a próféta bizony igen ridegen gúnyolódik. Itt nem félreértések forognak fenn, hanem Ámós gúnyolódik – s immár nemcsak korának vezető férfiain, hatalmasain, királyain, politikusain, hanem a vitéz és nemzetes asszonyokon is. Így szól a 4. rész eleje: „Halljátok meg e beszédet Básánnak ünői” – tehenei. Ugyanis Olyan mély a romlás a régi Izraelben, hogy az asszonyok is részt vesznek a nemzetpusztításban. Halljátok meg Básánnak tehenei, „akik Samária hegyén vagytok, a kik nyomorgatjátok a szegényeket, megrontjátok az ügyefogyottakat, és az mondjátok uraitoknak: Hozd elő, hadd igyunk!” Afféle családi mulatság immár megtaposni a szegényt, kiforgatni az ügyefogyottat, elvenni a kevéskéjét, hamissá tenni mindent, ami igaz és szent. Többek között ezért, és mindenféle más romlottságokért Isten most számadásra hívja népét, pert indít népe ellen, és ebbe a perbe két hites tanút idéz meg. A szakasz kezdetén ezt olvastuk: „Adjatok hírt Asdód palotáiban és az Egyiptom földében való palotákban, és így szóljatok: Gyűljetek össze Samáriának hegyein, és lássátok meg benne a sok háborgást és az elnyomottakat az ő kebelében.”
Asdód tengerparti filiszteus város volt, az Ötváros egyik legerősebb, leggazdagabb települése, az egész Földközi-tenger keleti medencéjében kereskedett, a régi Izraellel szüntelen háborúban állott. Filiszteus város volt, az ellenséges szomszéd nagy szimbóluma. Ők bitorolták sokáig a szövetség ládáját is. Egyiptomról nem kell külön szólni. Egyiptom volt, ahol Isten népe több száz éve fogságban élt, Egyiptom volt, ahonnan Isten népét Mózes kivezette, Egyiptom volt, aki Isten népére újra meg újra rátámadt és hódító háborúkat viselt ellene. Ha valaki a régi Izraelben kimondta az Egyiptom szót, arról mindenkinek az ellenség jutott az eszébe. Isten ebben a perben két hites tanút idéz meg: a filiszteusokat, Asdódot és Egyiptomot. A két ősellenség, mint Isten tanúja! A per tárgya bemutatása és  bebizonyítása annak, hogy Isten okkal feddődik népe ellen. Az okokról már a korábbi szakaszokban is olvastunk, amikor a próféta felsorolta Izrael hét nagy bűnét. Ezek a bűnök szociális bűnök, a legmélyebb korrupciónak mindenféle bűnei, a hamis istentisztelet bűnei, a szisztematikusan elkövetett igazságtalanságok rettenetes bűnei, a testvérárulás bűnei, a szegények kiforgatásának bűnei, minden, melyben még az asszonyok is részt vettek. Okkal bünteti hát Isten az Ő népét, okkal harsan meg az Úr, ahogyan felharsan az oroszlán kiáltása, okkal következik be az ítélet. Ám azt is hallottuk, hogy ameddig Isten nem jelenti meg titkát, megjobbító szándékát, ameddig népével kapcsolatos végső terveit ki nem nyilvánítja, addig nem tesz semmit. Ez a per ehhez a kinyilvánításhoz, a titok föltárásához, tartozik: ebben mutatkozik meg Isten szándéka, és itt tárul fel a bűn mélysége.
A per nyitánya előtt Isten még néhány dolgot közöl a próféta által. Tudtul adja, hogy véget ér a békeidő. A bibliai feljegyzések szerint egy nagy békekorszak 35-40. esztendejében vagyunk. Izraelben II. Jeroboám uralkodik, aki 41 évig uralkodott, és uralkodása mindvégig békekorszak volt, a haladásnak, a nagy beruházásoknak, a meggazdagodásnak, a birodalom megnövelésének a korszaka. Ámós próféta II. Jeroboám uralkodásának utolsó éveiben lép fel és általa Isten ezt üzeni népének: „Ellenség jön s körülveszi e a földet, ledönti hatalmadat és feldúlatnak a te palotáid.” Ez a jövendölés valósággá lett, 20-25 esztendővel Ámós próféta fellépése után az asszír birodalom összeszedte erejét, megostromolta Izraelt és elfoglalta, ez Kr. e. 721-ben történt, és ezzel elveszett Izrael önállósága és szabadsága. Isten azt is kijelenti, hogy hiába népének elbizakodottsága és önáltató reménykedése, hogy már csak Isten fenyegetőzik itt! - ahogyan időnként megfenyegeti a szülő a rakoncátlan gyermeket, hogy majd kap a fejére, ha rosszul viselkedik, aztán úgy sem lesz belőle semmi. Azt mondja Isten: „És ledöntöm a téli házat a nyári házzal együtt, és elpusztulnak az elefántcsont házak is!” Milyen gazdag Isten népe! Van téli ház, és van nyári ház is. A forró nyári időben fölmentek a hegyekbe, ott hűsöltek, ezek voltak a nyári lakok, a hűvösebb téli időben pedig lehúzódtak a tengerpart közelébe, ahol kicsit melegebb volt, ott volt téli lak, netán elefántcsonttal díszített – hát ily nagy gazdagság volt ott. A régi felfogás szerint pedig a gazdagság Isten áldásának a jele. Ez mutatja, hogy Isten szereti népét, megáldja, s bármihez hozzányúlnak arany lesz belőle, mint Midász király esetében, jó szerencsés lesz minden vállalkozásuk. Ám most, a romlottság mélyén Isten ennek ellenkezőjét jelenti ki. Ezután sorolja fel Isten panaszát. Négyszer hangzik el ítéletének megindoklása. Ime! Megvontam tőletek az esőt. Egyik város kapott esőt, a másik nem. Két, három város tántorgott egy városba el vizet inni, olyan nagy volt a szárazság, de mégsem tértetek meg hozzám – mondja az Úr. Aztán azt mondja: megvertelek bennetek szárazsággal és ragyával, a kerteket, a szőlőket, a fügefákat, az olajfákat megette a sáska, és mégsem tértetek vissza énhozzám – ezt mondja az Úr. Döghalált bocsátottam rátok, mint egykor Egyiptomra (és most ott áll Egyiptom és igazolja, így történt). Fegyverrel öltem meg fiaitokat, fogságra vitettem lovaitokat (ott áll Asdód, s igazolja így történt velünk, mikor egy háborúban mindent elveszítettünk, elvitték a lovakat is, ahogy a románok elvitték a kunhegyesi ménest 1919-ben) - és mégsem tértetek vissza énhozzám – mondja az Úr. Felforgattam közületek többeket, amint felforgatta Isten Sodomát és Gomorát (s ha lehetne, őket is hívhatná tanúul). És olyanok lettetek, mint a tűzből kikapott üszök, kis parázsdarab, ami már semmire sem jó, és mégsem tértetek hozzám vissza – ezt mondja az Úr.
Isten panasza népe keményszívűsége miatt azt mutatja, hogy népe elszakadt Teremtő Istenétől. Önállósította magát, nagykorúsította magát, ahogyan ezt mai nyelven mondják. Nagykorú az, aki a maga útján jár. A nagykorú Izraelnek nem kell Isten. Köszönjük szépen a Seregek Urának, hogy kiszabadított bennünket Egyiptomból, köszönjük szépen, hogy hordozott bennünket negyven esztendeig a pusztában, köszönjük, hogy bevitt bennünket az Ígéret Földjére, azt már nem nagyon köszönjük, hogy Tízparancsolatot is adott, az húzós dolog, nem nagyon tudjuk megtartani. De köszönjük szépen, hogy katonai, politikai és gazdasági sikerekkel megáldott bennünket,  köszönjük, hogy van téli palota meg van nyári palota, köszönjük, hogy van elefántcsont borítás a falakon, köszönjük, hogy Básán ünői ihatnak az ő urukkal a szegényektől elzsarolt javak fölött örvendve, Macbeth úr és Lady Macbeth köszöni, köszönjük szépen,  - de most már fel is út, le is út.
Mindeközben, ebben az évszázados szörnyű kalandban, melybe Isten népe belevitte magát, hiszen már az első részben is hallottuk, feddőzik Isten népével, mert atyái vétkét követte el, félrevezették atyái, mintegy örökölte a lázadást, az Istentől való elszakadást, mindeközben tehát Isten újra meg újra meglátogatta népét, figyelmeztette. Még egyszer: szárazság volt, felevett a sáska mindent, vereséget szenvedtek a háborúban, Isten fölforgatta városaikat, mint Sodomát és Gomorát, és sem ekkor, sem akkor, sem amakkor, semmikor nem tértek hozzá vissza. Keménynyakú nép ez, mint a reformátusok, mert mi is szeretjük azt mondani, hogy keménynyakú nép vagyunk. Csak aztán túlságba ne vigyük! Más ember felé még lehetünk is keménynyakúak, s minket senki sem fog arra kényszeríteni, hogy fejet hajtsunk előtte, de ne vigyük túlzásba. Isten előtt csak fejet hajtunk már, Istennek azért csak engedünk már?! Ha Isten megfedd és megdorgál bennünket, csak visszatérünk hozzá?! Vagy ránk is igaz, amit a próféta ebben a litániában mond: mégsem tértetek vissza hozzám!? Mégsem tértetek vissza hozzám! Mégsem tértetek vissza hozzám! Három a magyar igazság, egy a ráadás. Negyedszer: Mégsem tértetek vissza hozzám! Ezért hát ekképpen cselekszem veled Izrael népe – mondja az Úr.
És mégis van menekvés kedves testvérek. Rendkívül megrendítő az ige, melyet ennek a feddőzésnek a végén olvasunk: „Ekképpen cselekszem veled Izrael, minthogy pedig ekképpen cselekszem veled, készülj Istened elé!” Ezt az igét először nem Ámós könyvében olvastam, hanem kamasz koromban temetési igehirdetések gyűjteményének címenként: „Készülj Istened elé!” Az 1800-as években adták ki, csupa temetési igehirdetés van benne. Készülj Istened elé! Egy helyen olvassuk még a bibliában ezeket a szavakat, a Jób könyvében, amikor Isten megszólal a forgószélben, s azt mondja Jóbnak: Nahát, készülj elém, készülj a perre! És mondd el, amit tudsz. És kérdezz meg engem, hogy igazán cselekszem-e én. És majd megválaszolok neked. Készülj. De ugyanez az ige fejezi ki azt is, amikor a hadsereg készül a csatára. Fölcsatolják a vérteket, fegyvereket, sorba rendezik magukat, haditanácsot tartanak, a tisztek megtartják az eligazítást, a fővezér kilovagol a sereg elé, elmondja a buzdító beszédet, azután, nosza neki! Fölkészültek a csatára. Készülj szembenézni az ellenséggel, még pontosabban: erősítsd meg magadat, állj elő erővel. Készülj Istened elé. Immár nincs menekvése, nincs magyarázata, nincs mentsége Isten népének. Semmilyen jelet, semmilyen intést, semmilyen figyelmeztetést eddig nem fogadott meg, nem tért meg Urához. S tudjátok, ez azért tragikus, mert mindeközben a jólétnek és a békességnek minden adottsága megvan. Nem azért tért el Isten népe Urától, mert nagy lett volna a nyomorúsága. Azt még talán meg is tudnánk érteni, s el is tudnánk fogadni, hogy olyan nagy volt a baj, olyan nagy volt a nyomorúság, annyi probléma támadt, hogy megkeményedett a nép szíve és azt mondta, nem kérek többet ebből az Istenből. Soha nem áldott meg, soha nem vitte jóra a dogomat, abbahagyom az imádkozást, nem kell nékem az Isten. Ám, ahogy mondják, nagy a jólét és nagyot ugrik a pannon puma, és dübörög a gazdaság a régi Izraelben. Mégsincs hálaadás. Mégsincs megköszönése annak, hogy Isten jóval áldotta meg országát. Aztán, ha baj van, ha nyomorúság támad, az is kiderül, hogy ez az egész így merő illúzió, egy pillanat alatt ledönthető. S ekkor sem tér meg Urához! Hát akkor végül, készülj Istened elé, ott áll majd tanúként Asdód és Egyiptom, nézzük a párviadalt. S milyen csoda: ebben az ijesztő a szóban van, van a megmenekedés lehetősége is. Így szól Isten a próféta által: „Amint a pásztor az oroszlán szájából csak a két lábszárt menti meg, vagy a fül hegyét, akképpen menekülnek meg Izrael fiai.” Igen, Isten még a visszavonhatatlannak ítéletben is lehetőséget és menekülést készít. Ez a megtérés. Gyermekként Németországban voltam német szón. Egy házaspárral utaztunk, a férfi fogta az autó kormányát, az asszony tartotta térképet. Folytonosan egyeztettek. Aztán elbizonytalanodtak, de csak mentünk. Egyszer-kétszer meg is álltunk, de aztán mentünk tovább.  S megérkeztünk a végén a semmibe. Ahol nem „fel is út, le is út” volt, hanem nem volt út tovább. Hányszor kérdezte Isten az Ő népét: - Biztos, jó felé mész? Nem kéne megfordulni? Nem kéne arról az útról visszatérni? Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer? – s te nem tértél hozzám vissza! Ám ha az ember egy ilyen zsákutcába jut is, és a senki földjére kerül, akkor is van még egy lehetőség: teljesen vissza kell fordulni. A Biblia nyelvén ez a megtérés. Rossz úton vagy. Fordulj meg, jöjj vissza. Bementél a zsákutcába, és nincs tovább. Tolass vissza. Gyere ki, ne rösteld, ne szégyeld. Szó szerint ezt jelenti a megtérés. Magadnak éltél, pedig Istennek kellett volna élni. És most ott vagy a csőd kellős közepén. Fordulj meg, térj vissza. Igazságból hamisságot gyártottál, mert azt hitted, ez a kor parancsa. Fordulj meg, gyere vissza. Elhazudtad a jót, és már nem jön ki belőled semmi, ami igaz lehetne. Fordulj meg, térj vissza. Önállósítottad magadat, nagykorú lettél, úgymond. Pedig csak akkor lehetsz boldog, ha Isten gyermeke vagy és maradsz életed végéig. Fordulj meg, jöjj vissza.
Így fejezi be Isten a feddőzést: mert ímé, aki hegyeket alkotott és a szelet teremtette, aki megjelenti gondolatát az embernek, aki a hajnalt sötétséggé változtatja, a föld magaslatain lépdel, az Úr Ő, a Seregek Istene az Ő neve. A per ezen a ponton megváltozik. Eddig egy történelmi hadakozást láttunk. Isten tusakodik az Ő népével, hogy megmentse és megtartsa őket mindarra, amire elhívta őket. Most azonban minden kozmikus méretűvé válik. Aki az eget és a földet teremtette, aki a hegyeket alkotta, aki a szeleket előhívta, aki a hajnalt sötétséggé változtatta, - az Úr, aki ezt a panaszt mondja népe ellen. És ez az Úr az, aki azt is mondja: fordulj meg, térj vissza! Azt hallottuk a Zsoltárosnál: Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat, jó reggel készülök Hozzád és vigyázok. (5. zsoltár) Így is lehet Isten elé készülni. Szent szívvel, alázattal, örömmel és várakozással, tudva, hogy Isten semmilyen hamisságban nem gyönyörködik, nála nem lakhat a gonosz, de tudva azt is, hogy Isten kegyelme sokaságából engedi meg, hogy hozzá menjünk és leboruljunk nála. Milyen megrendítő, mikor azt mondja Isten: a hajnalt sötétségre fordítom.
Azt várjátok, hogy majd annak rendje-módja szerint mégiscsak kivilágosodik? Azt várjátok – gúnyolódik Ámós próféta – hogy igaz lesz, amit magunknak is szoktunk mondani nehéz helyzetekben: lesz ez még másképp? Lesz ez még jobban is? Úgy volna valóban, ahogy mostanában mondogatjuk magunknak, hogy ennél lejjebb már nem lehet? Éppen most számoltam meg, hányszor hallottam én ezt az utóbbi években: hogy ennél lejjebb már nincs! Megmondom, legalább hatvanszor hallottam. Kipattant az ügyeletes botrányt, jöttek az emberek: - ugy-e, tiszteletes úr, ennél lejjebb már nem lehet? Bevezették az új adótörvényt: úgy-e, tiszteletes úr, ennél lejjebb már nem lehet? Közzétették a GDP adatokat. Úgy-e, ennél lejjebb már nem lehet? Átrendezték az egészségügyet. Úgy-e, ennél lejjebb már nem lehet?  Törvényi védelembe iktatták a Benes dekrétumokat, úgy-e, ennél lejjebb nem lehet? Én már erre csak azt szoktam mondani, hogy dehogynem, a pokolnak nincsen feneke. Miben reménykedtek, miben bíztok? Hogy majd jön a hajnal, és kiragyog, mint most ez a gyönyörű őszi fény? Az ítéletben Isten a hajnalt is sötétségre változtatja. Egyen dől el a dolog: hogyan készülsz Istened elé? Úgy, hogy odacitál, mintegy horgon vonva, s ott áll Egyiptom és Asdód, két ősellenség, és somolyogva nézik megítéltetésedet, vagy úgy, ahogy a zsoltáros mondja: jó reggel, hozzád készülök és vigyázok. Mert aki áll – mondja az apostol – vigyázzon, hogy el ne essen. Ha Isten kegyelmet, áldást, bőséget, szabadságot, kegyelmet adott nektek, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. És aki eltévedt az Isten útjáról, térjen vissza Őhozzá. Jeleket, s ha kellett, ítéletet is tett Isten, hogy megtaláljuk Hozzá az utat. Boldog ember, aki nem ítéletre, nem elveszésre, nem perre, nem haragra, hanem kegyelemre áldásra, békességre készül az ő Istene elé.
Ámen