Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvérek!
Tegnap arról volt szó, hogy Jézus világossá tette, amit egyébként mindannyian tudunk is, hogy minden ország olyan, amilyen világból való, és hogy milyen világból való, azt éppen abból tudjuk meg, hogy milyen országban élünk. Ha boldogtalan világban élünk, akkor az ország is boldogtalan. Nincsenek utópikus tartományok, eldorádók, ahol ki tudnánk szakadni a világunkból, és mint egy  enklávéban, vagy lakatlan szigeten boldog világot tudnánk magunknak berendezni. S megfordítva is így van ez. Amilyen országban élnünk kell, amilyen rendben, amilyen törvények között vagyunk, abból rögtön tudunk arra következtetni, hogy milyen világban élünk. Amikor Jézus kimondja: „az én országom nem e világból való, ha e világból való volna, az én szolgáim vitézkednének érettem…”, szavában két világ, és két ország ütközik. Ütközik itt az ember Isten nélküli, Istent parodizáló világa Isten igazi világával, és ütközik az ember országa az Isten országával. Ám Jézus nem él azokkal a lehetőségekkel, melyekkel élhetne. Védtelensége, hatalomról való lemondása, és hogy semmi mentséget nem keres, sem kompromisszumot nem akar kötni, sem kimenekülést nem módol, mutatják, hogy elfogadta a keserű pohárt, és mint Isten szenvedő szolgája védelem nélkül végig viszi az érettünk való áldozati halált egészen a keresztig. Ebben mutatkozott meg, hogy bizony döntenünk kell Isten országa és a mi országunk között, Isten világa és a mi világunk között.  Mi fogja az életünket, a gondolkodásunkat, a szemléletünket, a reménységünket meghatározni? Hogyan fogunk ezután élni?
A mai ige a beszélgetés folytatásából való. Tegnap a 36. versből hallottuk a szavakat, ma pedig azt olvastuk, hogy Pilátus mindjárt folytatja, és fölteszi a kérdést: király vagy-e hát csakugyan? Jézus ellen ez volt a vád, és ez bizony súlyos vád. Láttuk, hogy Pilátus szerette volna az ügyet elhárítani magától, nem akart vele foglalkozni. Most mégis, Jézus szavai nyomán megriad, hogy tényleg igaz a vád, s megáll. Ám a Római birodalomban csak egy király van, egy uralkodó, a római császár. Itt más királynak nincsen helye. Ebben a házban a római császár a gazda. Tehát felveti a kérdést mégis. Jézus azonban – ahogyan tegnap is láttuk – úgy felel, hogy mást is mond. Hadd legyen szó ma este erről.
Te mondod – feleli Jézus – hogy én király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságról való, hallgat az én szómra.” Tegnap elmondottam, hogy a Biblia-tudósok közmegegyezése szerint bizonyosra vehető, hogy Jézus és Pilátus görögül beszélgettek, hiszen Pilátus nem tudott arámi nyelven, s ezért csak az a lehetőség maradt, hogy annak a kornak az angolján, görögül beszélgessenek egymással. Tegnap már láttuk, hogy ez a szavak értelmezésében nagy odafigyelést igényel. Amikor Jézus világról beszélt, nem arról szólt, amit a magyar nyelv megenged, hogy ugyanis a világon akár a világegyetemet, az univerzumot értsük, mintha Jézus azt mondaná, hogy én nem a Földről jöttem, hanem a Marsról, vagy nem a Naprendszerből jöttem, hanem egy másik csillagvilágból. Jézus azonban azt mondja, hogy az én országom nem ebből a kozmoszból, nem ebből a világ-rendből való. Ma is oda kell figyelnünk egy nagyon fontos szóra, illetve kettőre. A régi görögben két szó fejezi ki azt, amit mi egy magyar szóval is kimondhatunk. (Nem tudom melyik a jobb, a görög vagy a magyar.)
Az egyik görög szó, amit magyarra igazságosságnak fordítunk, dikaioszüné, latinul justitia. Ez a bírói igazság. Amikor a bíró ítél, és valakit igaznak vagy bűnösnek ítél, ott használatos ez a szó. Nagy dolog ez, nyugodtan mondhatom, óriási dolog. Amikor megigazulásról beszélünk, hogy ugyanis mindannyiunknak meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt, számot kell adnunk cselekedeteinkről, sőt, egész élet-valónkról, akkor éppen arról van szó, hogy Isten bennünket igaznak vagy bűnösnek nyilvánít. Vajon hallhatjuk-e az Ő szájából a kegyelmes ítéletet: ez az ember igaz! Dikáiosz. Hiába áll ott a sátán, a vádló Isten trónusa mellett és súsárol ellenünk, ahogyan vádolta Jóbot is, nekünk van egy kezesünk, van egy igaz közbenjárónk, aki az Atya előtt az ügyünket képviseli, aki odaviszi az Atya elé minden bűnünkért való áldozatát, és azt mondja, hogy ők énérettem igaz emberek. Nem bűnös emberek. Ez a megigazulás. Íme, most itt van Jézus az evilági bíró, Pilátus előtt bevádolva, és Pilátusnak ki kellene mondania a bírói szót: Jézus nem bűnös, hanem igaz. Ebben az esetben azonban nem használható az a másik szó, amit Jézus most mégis kimond. Jézus egy másik szót használ, pedig mondhatná, hogy nem vagyok bűnös, Pilátus. Ez csak egy vallási perpatvar. Ez egy borzasztó félreértés. Volt itt virágvasárnap valami, vannak ellenségeim meg ellenfeleim, kiknek nincsen? De hamis az ellenem felhozott vád. Higgyétek el, kedves testvérek, ha Jézus ezt mondta volna, Pilátus azon nyomban elengedi. Ám Jézus nem mondja ezt, hanem azt mondja, hogy az én országom nem e világból való. Úgy válaszol a kérdésre, hogy nem válaszol rá, valami mást mond. S most is, kérdi Pilátus Jézustól: Király vagy-e csakugyan? Ha van országod, akkor királynak kell lenned! És ekkor Jézus azt feleli: „te mondod ezt. Én viszont azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Nem feszítem tovább a húrt, kedves testvéreim. Jézus itt az aléteia szót használja, amely a filozófusok egyik kedvenc kifejezése. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jézus filozófus lett volna – sőt, nyugodtan mondhatom, hogy minden volt, csak filozófus nem. Jézus nem bölcsködni akart e világról, nem megérteni akarta a világot, Jézus meg akarta változtatni a világot. Jézus nem arról adott szép tanításokat, hogy miben állna az ember, hogyan kell leírni az embert, milyen kategóriákkal lehet az embert a legbiztosabban leírni – ez a filozófia feladata. Jézus így kezdi nyilvános szolgálatát: „Térjetek meg, változzatok meg!” Ha egy filozófustól halljuk ezt: változzatok meg! - onnan szaladjunk el. Mondok is néhány filozófust, akik filozófusként kezdték a karrierjüket, aztán rájöttek, hogy mégis kellene változtatni a világon, s nagy baj lett belőle. Ilyen filozófus volt például Karl Marx, megnézhettük, hogy mi történt a 20. században. De ilyen filozófus volt a kambodzsai Pol Pot, a párizsi egyetemen filozófiát tanult, ahol „megvilágosodott”, s úgy döntött, hogy Kambodzsát filozófiai alapon megváltoztatja, s ezért több mint hárommillió embert deportált a két év alatt gyűjtőtáborokba, visszanevelő intézetekbe, s ebbe belehalt két és fél millió ember. Ha tehát filozófus mondja, hogy azonnal változzatok meg, mert ő rájött filozófiailag, hogy meg kell változni, onnét fussatok el!
Jézus nem volt filozófus. Jézus az ember életét döntően és alapvetően megváltoztató küldötte Istennek. Prófétája, papja és királya Isten országának. Isten fia, s ezért isteni igénnyel lépett fel. Márpedig Isten sem magának, sem másnak nem kívánja megmagyarázni azt, ami oly nyilvánvaló ebben a világban, Isten csak annyit üzen, hogy igényt tartok rád. Isten felajánlja a lehetőséget, hogy hozzá tartozz, az Ő életrendje és az Ő törvénye szerint élj szent életet. Ám most úgy tűnik, mintha Jézus filozofálna. Te mondod, hogy király vagyok, - felei Pilátusnak, majd folytatja – én viszont azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az aléteiáról. Mi ez az aléteia? Latinul ez nem a justitia, hanem a veritas. Ez után futnak a filozófusok, mintha a boldogság kék madara volna. A veritast keresi minden filozófus, a veritasról álmodik minden filozófus, erről írtak már tengernyi könyvet, ezért alapítottak ezernyi filozófiai iskolát, ezért szaggatták be olykor egymás fejét is. A veritasról bölcselkedett Platón, és bölcs tanítómestere, Szókratész, erre nézvést írt a nagy Arisztotelész megannyi enciklopédikus elemzést, ezért küszködnek a modern kor filozófusai is, ha küszködnek még egyáltalán, vagy éppen megfordítva, ez az, vagyis az igazság az, amire nézve a mai kor fáradt és szkeptikus gyermekei azt mondják, hogy nincs is. De hiába mondják, bennünk is fölhorkan a filozófus, és keresi ezt az igazságot. Mi hát a veritas? Quid est veritas? – kérdezhetné Pilátus latinul, ha éppen latinul beszélgettek volna.
De kérdezzük előbb azt, hogy miért szól erről Jézus? Azért, mert ennek az igazságnak köze van az igazságossághoz. Isten világában mindennek mindenhez köze van. A mi emberi világunkban nem feltétlenül van a kettőnek egymáshoz köze. Platón, a nagy görög filozófus késő öregségében írt egy elmélkedést az ideális államról.  – ez egy utópia, Szirakuzában élt, ez egy görög városállam volt, ahol megkérték az öreg filozófust, hogy írja le azt, hogy hogyan nézne ki az ideális állam. És Platón ott bölcselkedik, leírja azt, hogy tulajdonképpen az állam azt jelenti, hogy az emberi közösség megszerveződik, közös ügyek vannak, közös érdekek vannak, az embereket a félelem mozgatja, meg a vágyak mozgatják, az embereknek egymással meg kell egyezniük, törvényeket kell hozni, életrendet kell megszabni, egy államban vannak vezetők és vannak szolgák, vannak fegyveresek és vannak kézművesek, az ókorban lévén vannak rabszolgák. És azon bölcselkedik ez az öreg filozófus – és kik vezessék az államot?  S bár tökéletesen látta, hogy a politikai vezetés sajátos emberi alkatot és képességet igényel, itt mégis azt mondja, hogy az ideális államban a vezetést a filozófusokra kellene rábízni. A filozófusokra?! Érdekes mód, a keresztyén egyházatyák többek között ezért mondták, hogy Platón valamit tudhatott a Biblia titkaiból, sejtett valamit az isteni kinyilatkoztatásból. Ezt, természetesen, nem tudjuk, bizonyítani, ám többek között azért szerették a keresztyének Platónt olvasni, mert egyértelműen megfogalmazta, hogy az igazságnak és az igazságosságnak köze van egymáshoz. Mivel a magyar nyelvben egy szóból képezzük a kettőt, azt is mondhatnám, hogy ha Platón még magyarul is tudott volna, akkor nem lett volna semmi baj.
Hol van hát ennek e kettőnek a kapcsolata? Jézus azt mondja: „én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságról való, hallgat az én szómra.” Ott van a kapcsolat, amit Jézus szavából már tegnap este is hallottunk. Ez Isten abszolút igénye. A filozófus, aki fölismeri az igazságot, s ezt a maga módján le is írja, nem tud mást tenni, minthogy felismerését fölajánlja megvitatásra. Én így írom le. Te hogyan látod? Te hogyan írod le? Én így tudom elmondani és megközelíteni, te hogy tudod elmondani és megközelíteni? Ezért van az, hogy aki filozófia-történetet tanul, az előbb-utóbb megbolondul, mert ahány filozófus, annyiféle leírás. De ez ezért van így, mert a filozófus nem tarthat igényt arra, hogy én mindebben hallgassak rá, vagyis, hogy engedjek és engedelmeskedjek neki. Csak arra tarthat igényt, hogy meghallgassam, megfontoljam, és esetleg megkedveljem vagy szeressem azt, amit ő mond. Ezért filó-szófia a filozófia: a bölcsesség szeretete. Jézus azonban most azt mondja: azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek az igazságról, és mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Nagyon különös ez.
Először is, Jézus azt mondja: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mégpedig erről a filozófiai igazságról, vagy másképp szólva arról, hogy mi a valóság. Miért kell erről bizonyságot tenni? El kell gondolni, meg kell kísérelni leírni, és elő kell adni. Aztán, aki ezt a leírást megismeri, vagy elfogadja, vagy nem fogadja el. Itt Jézus azonban súlyos szót mond: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek – amit is lehetne és kellene fordítani: hogy tanúbizonyságot tegyek. A mártüria szó áll itt. Jézus azt mondja, azért jöttem, hogy mártüriát tegyek az igazság mellett. Még egyszer mondom, nem az igazságosságról van szó. Mióta világ a világ megtörténhet, hogy oda kell állni az igazságosság mellé, a justitia mellé, s érette harcolni kell, és ha kell, a vérünket is ontani kell érte. Ez a mártírium. Kiállni az igazságosságért. Ezen az ember jogát vagy egy népnek a jogát értjük. Ezért voltak és lesznek is mártírjai a justitiának. A mártír az, aki kiáll az igazság mellett, és ha kell, az életét is adja érte. Jézus most mást mond. Jézus azt mondja: én azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek a valóságról. A valóságról. Arról miért? Az itt van! Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy reggel fölkel a nap és este lenyugszik? Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy az évszakok váltják egymást? Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy ez a világ egy csodálatos alkotmány? Miért arról tanúbizonyságot tenni, hogy a világot valami nagyszerű és csodálatos hatalom tartja egyben? Miért arról tanúbizonyságot tenni, hogy a kettő meg kettő négy? Hát azt parasztésszel is fel tudjuk fogni. Ám itt az a pillanat ebben a nagy drámai összecsapásban, amikor meg kell értenünk, hogy ezt is kell! És miattunk kell. Amikor Platón azt írja, hogy ő költőket legszívesebben elcsapná libapásztornak, mert össze-vissza hazudoznak, én elkezdtem ezt végiggondolni. A vitézeket miért nem csapjuk el? A Háry Jánosokat, akik egy kardcsapással Napóleon seregét is le bírták győzni, a Münchhausen bárókat, akik a saját hajuknál fogva kihúzták magukat lovastól a mocsárból, és a háborút indító királyokat…? Meg a minisztereket, a tanácsnokokat, akik azt mondják, hogy menjetek, harcoljatok, meg a hazug propagandistákat, akik azt mondják, hogy háború hozza a békét? És az iparosokat meg a kereskedőket ne kergessük el? Akik ránk sózzák a cipőt, melynek másnapra lejön a talpa, vagy a húsvéti sonkát, amiben csal éppen sonka nincs? És a bankárokat ne kergessük el? A mi pénzünkön zsírosodnak. És a mai filozófusokat ne kergessük el? Még csak véleményt sem mondanak, hanem hímelnek-hámolnak, s több tízezer oldalas kötetekben magyarázzák szóvirágaikat, s önmagukat idézik a lábjegyzetekben. De hát kit ne kergessünk el?
Íme, itt óriási összeütközés mutatkozik. Pál apostol a Római levélben írja ezt le, s mondja: menthetetlenek, menthetetlenek mindnyájan. Mert noha Isten dicsősége nyilvánvaló mindabból, amit alkotott – tudniillik teremtéséből – és az embernek nem lenne más dolga, mint az őt megteremtő, megőrző és megáldó Istent magasztalni és dicsőíteni, az ember a teremtő helyett a teremtményt imádja Isten gyanánt. Menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy. Jézus Krisztus azt mondja: tanúskodnom kell a valóságról, vagyis arról, hogy miképpen van ez a világ, továbbá arról, hogy mi az ember valóságos élete, továbbá arról, hogy Isten csodálatos teremtménye ez ember, s hogy ezt a világot Isten szeretete abroncsozza össze. Erről kell tanúskodnom.  S tanúskodnia kell, az azt jelenti, hogy per van, mert tanúra perben van szükség. Ki itt a vádló? És ki a vádlott? Isten a vádlott és az ember a vádló. Hosszú ideje tart már ez a per – éppen az óta, amióta az ember menthetetlenségbe vitte magát. Az emberiség egész történetét be lehetne írni az ember Isten elleni vádjaival. Mondok néhányat. Ha Isten igazságos lenne, nem engedné… Ha Isten szeretne, nem hagyná... És nemcsak állító mondatban fogalmazunk meg vádat, fogalmazzuk felkiáltásunkban is. Hol vagy, Isten? Most hol vagy? Most miért nem vagy itt? És megfogalmazzuk a vádjainkat káromkodásainkban is. Ha magyar ember előtt szidják az édesanyját, előveszi a bicskát. Ha a magyar ember előtt szidják teremtőjét, rátesz még egy lapáttal. És megcifrázza. Értitek ti ezt, kedves testvéreim? Vádlott az Isten abban a tekintetben is, hogy játszunk vele. Istennek nevét hiába fel ne vedd! – mondja a parancsolat. Hányszor felvesszük? Hányszor belevisszük és belekeverjük mindenféle dologba: az Úr így akarja, Isten bizony, esküszünk, Isten engem úgy segéljen! Hányszor volt így kezünk szívünkön? Jézusnak az ember Istennel folytatott perében tanúnak kell lennie, és majd Ő, a tanú, az igaz tanú mártír is lesz. Vértanú lesz. Mindig előbb van tanúság, és csak utána vértanúság.
S végül arról is szólni kell, amit Jézus második szakaszban mond: „mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” Ez pedig mit jelent? Megmondom őszintén, amikor úgy először belegondoltam ebbe, megrökönyödtem. Mi az, hogy az igazságból való? Hát nem úgy volna a dolog, hogy ott van az igazság, és én elsajátítom az igazságot? Nem úgy van, hogy én megismerem a valóságot, és aztán többé-kevésbé elfogadom? Igaznak tartom? Úgy mondom, ahogy van? De mi az, hogy az igazságból való? Itt értjük meg legteljesebb mértékben, az imént mondott Jézus Pilátusnak: az én országom nem ebből a világból való. Az Isten világa az igazság világa. Isten világa az a világ, ahol a valóság a maga legteljesebb értelmében föltárul, és az Isten világa az, ahol minden a helyén van. Nagyon jól emlékszem, gyerekkoromban az egyik öcsénket mindig csodáltuk, mert lehet úgy is születni, ahogy ő. Az öcsém rendszeretőnek született szemben többi testvérével. S különös fajta a rendszerető ember. Ő hazajött az iskolából, letette a táskáját, édesanyám már hívta ebédelni, de ő nem ment, hanem hátratért, a hátsó udvarba és addig nem ment be, amíg mindent a helyére nem tett. Az ilyen ember tízezerből egy – s ez csak jelül van Istentől.  Tudjuk mi jól, hogy mennyi nyomorúságunk van abból, ha nincsenek a dolgaink a helyükön. Bár időnként ránk tör a purifikátori hajlam – főleg most itt, tavaszon, a húsvét előtti nagytakarításkor. Ilyenkor az ember átnézi a dolgait, kiválogatja, és a fölösleges, nem kellőt kidobálja, be a kukába. Májusban pedig lomtalanítás lesz itt a kerületben, hű, hogy megtelik akkor a Bőszörményi út limmel-lommal! De csodálom, kedves testvérek, hogy ennyi lim-lomot képesek vagyunk összehalmozni. Hova dugtuk eddig? Padlásra, pincébe?  És otthon még mi marad? És az mind a helyén van? És az életed?
Isten csak egyet kérdez: Ádám, hol vagy? Nem azt kérdezi, hogy hol a jegyzőkönyved, nem azt kérdezi, hogy hol a pénztárcád, hol az autókulcsod, hol a bizonyítványod, hol az elvégzett vagy el nem végzett munkád, hol az önmagadról vagy a mások által kiállított bizonyítványod – te hol vagy? Ádám, hol vagy? Jézus szava szerint mindaz, aki az igazságból való, az Istenben él. Aki Istenben él, az a helyén van, az abban a világban van, amit Isten az ember számára teremtett, és amelyben az ember számára tökéletes hely adatott.
Most ez a két világ ütközik. Pilátus kérdése is kifejezi ezt: Mi hát az igazság? Vannak biblia-magyarázók, akik azt mondják, hogy Pilátus e kérdéssel korának egyik divatos filozófiai irányát követte volna, amit ma is ismerünk: ez a cinikus filozófia, amely ugyan bölcselkedik, de mikor eljut a döntő dologhoz, elereszt mindent, és fölteszi a kérdést: mi az igazság? Van-e igazság egyáltalán? Miről beszél ez a Jézus? Én azonban azt gondolom, hogy nem ez fejeződik ki Pilátus kérdésében. Itt egy megrendült ember kérdez. Egy megrendült ember, aki most, a Jézussal való beszélgetésben megrezdül attól, amiről Jézus szól. Pilátusnak nincs rá képzettsége, nem járt vasárnapi iskolába, nem konfirmált, nem érettségizett hittanból, nem olvasta a prófétákat, ezt az egész zsidó vallást amúgy is egy obskúrus dolognak - most mégis, Jézus szava nyomán megrendül. Mert folytatódik Jézusnak és Pilátusnak a beszélgetése. Micsoda az igazság? – tette fel Pilátus a kérdést, és amint ezt mondotta, újra kiment a zsidókhoz, és ezt mondotta nékik: én nem találok benne semmi bűnt. Nem találok benne semmi bűnt.
Tudjátok, milyen nagy titok az, hogy aki ítélethozatalra volt jogosított, aki hivatásánál fogva mást sem tett, csak ítélt bűnösök, nagy és kis bűnösök fölött, s aki ezért ennélfogva eljuthatott arra az állapotra, hogy már senkire sem tudott ártatlanként tekinteni – csak kérdezzetek meg bírókat!  -  most kimegy a vádlókhoz, és azt mondja: nem találok benne semmi bűnt. Igen, megrezdült a szíve, átjárta egész valóját a valóság, ráébredt, hogy amiről Jézus beszél, az a mi igazi otthonunk, melyben Isten bennünket megteremtett, melyből mi szánt-szándékkal kivittük magunkat, s amelyet megannyi hamis világgal akarunk utánozni, s építgetjük helyette szomorú isten-paródiáinkat, az a mi hazánk, ahova mind vágyakozunk vissza. Mindaz, aki az igazságból, igaz-valóságból, ebből a hazából való, hallgat az én szómra – ez a Jézus királysága!
Kedves testvéreim, az összeütközés ma újra választás elé állított bennünket. Tegnap Vajon negyed, nyolcad és tized igazságok világában akarunk-e élni?  Akarunk-e továbbra is a veszedelmeknek, az elveszésnek, az elsüllyedésnek a világában élni?  Vagy abban a világban akarunk-e élni, amelybe Jézus meghívta tanítványait, meghívta követőit, és amiről Ő most, mint tanú, majd, mint vértanú, bizonyságot tesz? Segítsen bennünket Isten Szent Lelke, hogy mi is, belátva és tudva is immár, amit Pilátus egy pillanatra meglátott és kimondott: nem találok benne semmi bűnt, és tudván, hogy ez a bűntelen Jézus halt meg minden bűnünkért és támadott föl Isten gazdag dicsőségében, hogy tehát Őérette tudjuk azt mondani: abban a világban akarok élni, abban a valóságban akarok élni, amelyről Ő itt, Pilátus előtt, és előttünk is tanúbizonyságot tett.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy művésznő egy fotósorozatot mutatott nekem, mely egy kerámiapassió képeit tartalmazta. Ahogy lapozgattam a kerámiákról készített fotókat, a harmadik vagy negyedik passió-képnél megjegyeztem, hogy ez nem a hagyományos szokás alapján készített keresztút, amelynek, tudjuk, 12 stációja van. Ez is 12 képből állt, de benne volt a mennybemenetel és a pünkösd is. Megkérdeztem a művésztől, hogy egy valamit hiányolok ebből a szellemes passiótörténetből: miért nincsen benne Jézus Krisztus, mint megöletett bárány, aki a Mennyei Atya jobbján ül örökkévaló dicsőségben? Kicsit elgondolkozott és azt mondta –, ha lesz időm, készítek erre is képet.
Azért idézem föl ezt, mert amikor Jézus szenvedéséről beszélünk, ezt nekünk föltámadása és mennyei dicsősége fényében kell tennünk. Ebben segítet bennünket az is, ha azokat a nagy drámákat – ha szabad mondani, életnek és halálnak nagy összeütközéseit -, amelyekről Jézus passiótörténeteiben olvashatunk úgy látjuk, hogy Jézusban Isten elküldöttjét látjuk, kinek áldozatát Isten elfogadta, és akit mennyei dicsőségre föltámasztott. Ebben a fényben olvastam fel János evangéliuma szakaszából azt a részt, amikor Jézus és Pilátus beszélgetésében Pilátus kérdésére ezt feleli Jézus:  „Az én országom nem e világból való, ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassák a zsidóknak, de az én országom nem innen való.”
Pilátus előbb megpróbálta az ügyet visszaadni a vádlóknak, majd azt kérdezi Jézustól: avagy zsidó vagyok én, a te néped és papi fejedelmed adtak téged az én kezemre! Mit cselekedtél? S ekkor mondja Jézus: az én országom nem e világból való. Tudjuk mindannyian, hogy Jézust úgy vitték Pilátus elé, mint politikai lázadót. Ezért, amikor Pilátus először vissza akarja utalni az ügyet, amire joga is volt egyébként, a Jézust vádlók nem hagyták annyiban, hanem mondogatni kezdték, hogy mi nem ítélhetünk fölötte. S nem azért nem ítélhettek fölötte, mert a törvényük ne engedte volna meg, hogy egy bűnöző fölött, egy rabló fölött, egy istenkáromló fölött ítéljenek. Jórészt éppen erről szólt a Római Birodalom helyi politikája, amelyet a központ, Róma nagyon ügyesen gyakorolt. A helyi törvénykezést, a helyi joggyakorlatot Róma tiszteletben tartotta és meghagyta helyi autonómiákat, a korlátozott jogkörű, de saját törvényhozást.  De a Jézus vádlói nem eresztik Pilátust, tőle akarják kicsikarni az ítéletet, s az egyetlenegy lehetőségük, hogy Pilátussal ítéltessék el Jézust, ha politikai vádat fogalmaznak meg Jézussal szemben. És csak egy politikai vád van, amit Pilátus nem nézhet el: hogy Jézus felségsértő lenne. Vagyis a birodalom politikai rendje ellen támad. Ezt takarja Pilátus kérdése:: király vagy-e valóban? Királlyá tetted magadat, új politikai rend megvalósításáért harcolsz?  Jézus Azonban nem úgy válaszol Pilátusnak, ahogy egy törvényhozó vagy bíró várná, amikor a vádlottnak a bíró előtt nyilatkoznia kell. Tudjuk mindannyian, a bíró kérdésében – nevezetesen most ebben a kérdésben: mit cselekedtél? – az a két lehetőség van benne, hogy azt feleli az ember, hogy semmit, ártatlan vagyok, ártatlanul vádolnak engem, vagy pedig – valószínűleg ez a ritkább – a bevádolt személy elismeri, hogy ezt meg ezt tettem, és legfeljebb méltányos ítéletért könyörög. Jézus azonban nem válaszol a voltaképpeni kérdésre. Azt feleli: az én országom nem e világból való. Hát akkor honnan való? Nem tud sem Pilátus, sem a papi fejedelmek, sem a tanítványok – és azt hiszem, mi sem tudunk másra gondolkozni, mint hogy itt van az az ország, itt kell lennie, ha ezt a szót halljuk: ország. Az ország az, ahol mi élünk, az ország az, amelynek határai vannak, az ország az, amelynek van egy alkotmánya, van egy törvényes rendje, van egy gazdasági, politikai, szellemi elitje. Az ország az, amelynek én polgára vagyok, s ahol vannak jogosítványaim, és vannak terhes kötelezettségeim, ez az ország engem megvéd, a polgára vagyok, - ez az ország! És aztán vannak más országok is, vannak szomszédos országok, vannak távoli országok is. Az ország, ahogy régi magyar szó mutatja: úrság. Magyarország azt jelenti a legegyszerűbb módon, hogy itt magyarok az urak, Németország azt jelenti, hogy ott a németek az urak, Angolország azt jelenti, hogy  ott az angolok az urak. Meseország azt jelenti, hogy ott a mesebeli királyfi az úr. Az ország úrságot jelent. Milyen érdekes és elgondolkodtató Jézusnak ez a szava.
Első pillanatra azt lehetne gondolni, hogy ezzel a válaszával Jézus nyomást gyakorol Pilátusra. Hiszen miért is tételezné fel Jézus, hogy Pilátus azonnal meg fogja érteni azt, hogy itt egy másik országról van szó, egy mennyei országról. Tessék elképzelni ezt a drámát, Jézus találkozik egy római helytartóval, egy politikussal, aki nem szerette, hogy neki Júdeában kell helytartónak lenni, ezt terhes feladatnak tartotta. Csak húsvétkor ment el Jeruzsálembe, mégpedig azért, hogy fönntartsa a rendet. Amúgy távolról tartotta rajta szemét a dolgokon. S talán az is kitetszik, hogy ez a mi Pilátusunk egy jó adag antiszemitizmussal is rendelkezett. Unta ezt a lázongó népet, és unta obskúrus vallásukat. Valami láthatatlan szellemi istenben hittek, szobrot nem készítettek, a szentélyüket utolsó csepp vérükig védelmezték, előjogokat tartottak fönn maguknak. És most itt ez az ügy, ide rángatnak egy galileai vándorprófétát. Kínos ügy ez nekem, a nagy rómainak. Nekem lázadók fölött kellene ítélni, a birodalom ellen összeesküvők felett kéne ítéletet tartani – ki ez a názáreti, és miért vagyok én belekeverve ebbe az egész ügybe?
Akik a passió irodalmi feldolgozásokat olvassák – sok ilyen van, például Kodolányi írt Jézusról egy regényt, Bulgakov Mester és Margaretá-ját is sokan ismerjük, és még sok ilyen regényt lehetne felsorolni - , szinte mindenikben megtalálják azt a gondolatot – mint írói toposzt – , hogy Pilátus amolyan unatkozó, fejfájós, fáradt hivatalnok-helytartó lett volna, aki nagyon unja ezt a dolgot. Hát unhatta is, kedves testvérek! Egy idegen nép fölött helytartónak lenni, amelyiknek népnek sem a vallását nem ismeri, sem a szokásait nem becsüli, sem a nyelvét nem beszéli, de mindenféle apró-cseprő dolgaiba bele kell avatkoznia – ez bizony nagyon fárasztó dolog. És most jön ez a Jézus, és azt mondja, hogy az én országom nem e világból való. Hát akkor honnét való? És milyen ország az? Van még a Római Birodalmon kívül világ? A római nyelvben a barbár szó azokat az embereket jelentette, akik a lakható – vagyis a rómaik által lakhatónak tartott - világon kívül éltek. Barbároknak nevezték például azokat, akik a Dunától keletre laktak. Így például, ha átmennénk Aquicumból a túlsó partra, ahol jazigok meg a markomannok laktak – na, őket a rómaiak már barbárnak nevezték. Barbárnak nevezték a perzsákat, akik a Római birodalom határán túl éltek. Barbárnak nevezték a szkítákat is. Az nem volt világ, ahol ők éltek. – Akkor ki ez a Jézus? Indiából jött, egy másik világból, vagy Afrikából jött, honnan jött? Ez szinte fölfoghatatlan.  Pilátus számára ebben a pillanatban inkább az lehet az erősebb benyomás, hogy Jézus nyomást gyakorol rá, mintha országa fölemlítésével figyelmeztetne: jó lesz velem csínján bánni, mert netalán még nemzetközi diplomáciai bonyodalom támad ebből. Király vagyok. És egy királlyal egy másik országban is illik megfelelő tisztelettel bánni. Előjogai vannak, védelmet élvez. Vajon nyomásgyakorlásból mondja ezt Jézus?
Így folytatja: ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak, ámde az én országom nem innét való. Jézus fordít egyet azon, amit eddig mondott. S megint emberi okoskodás, amit először hozzáfűzök. Ha Pilátus egy pillanatra talán el is gondolkozik azon, hogy hol van ez a világ, hol van ez az emberi életre alkalmas valóság, ahonnan Jézus jött, most már azt hallja, hogy ha Jézus ebből a mi világunkból való volna, aszolgái vitézkednének érte, hogy át ne adasson a zsidóknak, azoknak, akik őt vádolják. Tehát, emberileg okoskodva, mintha Jézus invitálná Pilátust. Itt van, Pilátus, a lehetőség – védj meg engem ezektől! Ha ebből a világból való volnék, ennek a rendje szerint élnék. Ennek a világnak a törvényei szerint élnék, s akkor neked engem meg kéne védened. S igazat is mond Jézus, és ebben kell meglátnunk ezt a rettenetes nagy drámai összecsapást. Pilátus hivatala, rangja és megbízása szerint a törvény legfőbb őre. Nemcsak a Római birodalomban volt ez így, hanem előtte is, azóta is így van. Ha azt mondjuk, hogy ország, akkor egy rendezett valóságra gondolunk. Ország csak ott lehet, ahol törvények vannak, ország csak ott lehet, ahol a törvényeket megtartják, megtartásukról gondoskodnak, és ennek vannak felelősei. Ahol ez nincsen, ott nincs ország, ott rablóbarlang van, ahol nincsenek felelősei és megtartói a törvénynek, ott anarchia van, zűrzavar, vagy a költő szavával élve, ott puszta ország van.  És mintha Jézus most azt mondaná Pilátusnak: Pilátus, megvédhetnél. Te vagy a törvény legfőbb őre. Utána mehetnél a vádaknak, hivathatnál tanúkat, s ez minden egyes peres eljárásban kötelező dolog – ezt éppen a római jog dolgozta ki a legrészletesebben. Hol vannak a vádlók, hol vannak a bizonyítékok? Meg, egyébként is, ünnep lesz, hamarosan ünnep lesz! Pilátus, érdemes bolygatni az érzéseket, szítani az indulatokat, most bele menni egy ilyen kétes dologba, hogy ide hoznak egy Názáreti Jézus nevű valakit az egyébként is szüntelen nyugtalan és lázadozó zsidók? Miért nem dugják el a vezérüket, ha az ő vezérük, miért nem rejtik el a királyukat, milyen nép ez, amelyik feladja saját királyát? Milyen nép ez, amelyik feladja a legjobb embereit? Ha a történelmet faggatjuk, mondhatnánk, hogy ezt a kérdést mindig fel lehetne tenni. Jézus így mondja: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat. Magyarország, Magyarország, te, aki megölöd a prófétákat. Református egyház, református egyház, te, aki megölöd és elkergeted a prófétákat.  Ez örökös drámája és tragédiája az embernek, hogy Isten küldöttét nem ismeri fel, az Isten küldöttét elutasítja. Senki sem lehet próféta a maga hazájában – mondja Jézus.
Még egyszer ismétlem, mintha a szavakból azt is ki lehetne következtetni, hogy Jézus most ajánlatot tesz Pilátusnak: szövetkezzünk, király a helytartóval, fejedelem az úrral, hátha a világ, amiről beszélünk egy értelmes rendet jelent. Ha a világ azt jelenti, hogy embernek való hely, ahol az adott szó adott szó, a törvény törvény, a tisztesség tisztesség, a bűn bűn, akkor neked meg kell engem védelmezned. Hívasd a cohorsot és kergettessed el az embereiddel ezeket az ellenem kiabálókat, akik éjszaka rám törtek, miközben csendes imádságomat végeztem nem messze itt, az Olajfák hegyén, s aztán idehoztak engem megpofozva, megverve, meggyalázva – védj meg! Milyen nagy dráma ez, kedves testvérek, főleg, hogyha a Római levélben olvassuk a 13. részt, ahol Pál apostol arra tanít bennünket, hogy engedelmeskedjünk a felsőbb hatóságnak, mert az az Isten szolgája, akár tud róla, akár nem tud róla, akár akarja, akár nem akarja – a te javadra. És azért kapja a kardot – mondja Pál apostol –, hogy büntesse a bűnt és jutalmazza a jót. Íme, itt a lehetőség. Pilátus szabad, hatalmas és erős és befolyásos, jogosult és köteles, hogy megvédje Jézust.  Jézus azonban tovább lép, és még egyszer kimondja, amivel kezdette Pilátusnak adott feleletét: „ámde az én országom nem innét való.” Milyen különösen indáznak a mondatok – az én országom nem e világból való, ha e világból való lenne, az én szolgáim vitézkednének értem, ámde az én országom nem e világból való. Milyen ország az az ország, amelyik a Jézus országa, és milyen világ az a világ, amelyből ez az ország való? Az az ország, amelyik a Jézus országa a szelídeké, alázatosoké, az Isten előtt járóké. Ez az Ő országa. Az Ő országában nem a fegyverek parancsolnak, nem a karhatalom rendezi el a dolgot, nem kell a fejeket térdhez verve kényszeríteni alázatra, az Ő országa az Istennek élő szabad emberek országa. Azoknak az országa, akik szabadon fölajánlották magukat teremtő Istenüknek. Hogy ennek az országnak van-e köze a mi országunkhoz és a mi világunkhoz, azt akkor fogjuk megérteni, ha arra is feleletet adunk, hogy mit akar Jézus mondani azzal, hogy nem e világból való. Itt Jézus a „kozmosz” görög szót használja, és itt nyugodtan hivatkozhatunk erre, hiszen bizonyos, hogy Jézus és Pilátus görögül beszélgettek. Jézus azt mondja: az én országom nem ebből a kozmoszból való. A kozmosz pedig az értelmesen elrendezett világot jelenti. Van egy másik görög szó is, amit mi világnak fordíthatunk, ez az uránosz, ez azonban a világegyetemet jelenti, a véghetetlen távolságokat, a csillagokat, a naprendszereket, a bolygókat. De a kozmosz, amiről Jézus itt beszél, a rendezett világot jelenti. Az én országom abból a világból való ahol rend van. Mert ebben a világban, amiben mi élünk, mi még csak nem is hajazzuk a rendet. Ebben a világban, ahol országok vannak, és a világ rendjére hivatkozva építkeznek, hódítanak vagy rombolnak le más országokat és indítanak háborút valamiféle igazságnak vagy érdeknek a nevében, ebben a mi világunkban, kedves testvérek, annak az isteni világnak,  melyről Jézus beszél, csak szomorú paródiája mindenféle rend, amit az ember fel tud építeni. Szomorú paródia – hogy egyszerűt mondjak – az, ahogyan Arany János Fülemülé-jében a bíró ítél: jobbra ütök, nekem fütyöl, balra ütök, nekem fütyöl, elmehetnek… Szomorú rend és fájdalmas paródia az, amit G. Orwell mond az Állatfarm című utópiájában: mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Szomorú igazság és fájdalmas paródia a mi világunkban az, amikor azt mondjuk, hogy természetesen mi pozitív diszkriminációban részesítjük a kicsinyeket, az elnyomottakat, a szegényeket, a fogyatékosokat, a hontalanokat, a hajléktalanokat – de közben sorra hozzák az okyan törvényeket, melyekre azt kéne ráírni: „Hulljon a férgese!” Szomorú paródia a mi világunk. Azt hirdeti, hogy mi a szeretet országát és birodalmát építjük, de már a két éves gyermekeket is arra tanítjuk: versenyezz, győzd le a másikat, ne hagyd magad, mert különben elpusztulsz. Talán ebben a furcsa és fájdalmas fénytörésben láthatjuk és érthetjük meg, hogy mi az a világ, amiről Jézus beszél. Az az Isten világa.
És most ez a két világ, az ember szomorú isten-paródiája és Jézus igazi embersége halálosan összeütközik. Halálosan összeütközik. És ez a halálos összeütközés abban válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus nem él a rendelkezésére álló hatalommal – erről majd a harmadik este fogok szólni, most csak megemlítem –, pedig csak egy szavába kerülne, és egy légió angyal jönne segítségére. Nem élt vele Jézus. Elfogadta az Atyától a keserű poharat. De nem él Jézus azzal a szomorú, fájdalmas, istent parodizáló, így-úgy összetákolt alig-alig működő jogrend lehetőségével sem, amit az ember istentől elszakadt világa kínál. Vitézkednének érettem…, - mondja Jézus Ügyvédet állítanának mellém, meggyőznének téged, Pilátus, az én igazságomról, nem hagynák annyiban a dolgot…  És Jézus még Pilátus becsvágyával sem él! Ha Pilátus a törvény őre lenne, ha ragaszkodna ahhoz, hogy jogosságot és igazságosságot kell képviselnie és végrehajtania, nem hagyná, hogy így legyen. De Jézus nem él ezzel a lehetőséggel sem. Nem apellál Pilátus becsvágyára sem. S azért nem, hogy az Ő halálos drámájában, golgotai keresztjében értsük meg: nincs kompromisszum, nincs alku. Vagy Isten királyi uralma vesz szívet az életeken, tehát Isten királyi uralmához igazodik ez a világ, ahhoz próbálja odaformálni törvényhozását, jogrendjét, ahhoz igazítják az emberek magatartásukat, gondolkodásukat,  - vagy újra meg újra konfliktusok támadnak. Itt már nincs kompromisszum.
Jézust amúgy megannyi alkalommal – ha szabad és nem érti félre senki ezt a szót, mai kifejezéssel élve –liberális, megengedő. Jézus liberális. Nem kell a tanítványoknak azzal bíbelődniük, hogy az étkezés előtti rítusokat végrehajtsák. Az csak az obskúrus, ortodox, konzervatívok agyament mániája. Nem kell azzal törődni! Jézus liberális: szabad-e szombatnapon gyógyítani, dögöt a kútból kihozni, kalászt tépni? Szabad – hirdeti. Hiszen a szombat van az emberért és nem fordítva. Milyen megértő Jézus a szegények iránt. Soha nem lobbantja a szemükre, hogy „magatoknak köszönhetitek!” Milyen nagyvonalúan engedi el Jézus a bűnöket! Nem ugrik senki fejére, s nem követeli, hogy tessék Canossát járni, bűnbánatot tartani, gyónni, áldozni, aztán majd lesz bűnbocsánat! Szabad, a szó valódi értelmében. Jézus libertast ad, szabadságot ad. Olykor saját népe hatalmasaival is egészen kiélesített konfliktusba kerül.  Ilyenkor normális ember azt mondja: nem ülünk egy asztalhoz az ellenféllel, nem állunk szóba velük, csak üzengetünk a sajtón keresztül! S mit olvasunk? Jézus elmegy a főfarizeus házához és megvacsorál vele. Jézus mindig mindenkivel szóba áll, mindig megtalálja az emberek szívéig vezető utat. Ám ehhez hihetetlenül sok kompromisszumot kell kötni, ti is tudjátok.
S most ebben a Nagyhétben, amikor töredelemmel készülünk, hogy lássuk Jézust, a megfeszítettet, nekünk is szabad ilyen kérdéseket föltenni. Vajon nem azért nem állok már szóba évtizede testvéremmel, egykor volt barátommal, édesanyámmal, édesapámmal, gyerekemmel, mert „nincs kompromisszum, mert nem alkuszunk!?” És tegyük fel a következő kérdést: lehet így élni? Dehogyis lehet, széttörünk benne, szenvedünk tőle, és keressük a kimenekedést. S mindannyian megtanulunk  kompromisszumot kötni. Sőt, ezt sokszor éppen Jézustól tanuljuk. S kitől mástól tanulnánk meg? Hogy belátóak, méltányosak, megengedők legyünk. S mégis, itt, most, ebben a halálos ütközésben, ahol már nincsen jelen más, nincsenek itt a galileai szegények, nincsenek itt a Genezáret-tavi halászok, nincsenek itt a Jézust Jeruzsálembe kísérő vándorok, nincsenek itt azok, akik Jézust annyira szerették és nincsenek itt az írástudók, a farizeusok sem, és nincs itt egyáltalán senki, csak pusztán Jézus élete van itt – no, ilyenkor tudhat az ember igazán kompromisszumot kötni, hogy megmentse magát – és Jézus jelzi: most nincs kompromisszum. Ismertem egy embert, aki mindig arról beszélt – s időnként még egy kis teológiát is kerített köré –,  hogy ő nem szed gyógyszert. Tiszteletes Úr, mondta sokszor, a kalmopyrin volt a maximum, amit bevettem, az is véletlenül. Megáldotta őt Isten, világéletében makk-egészséges volt, úgyhogy mondogattam is neki némi humorral, hogy magának nem nagy kunszt nem szedni semmiféle gyógyszert, mert nincs is rá szüksége. Ám aztán egyszer öregkorában kezébe kapta az orvosoktól a diagnózist, és ez a mi emberünk elkezdette büszkén hirdetett elveit feladni, s megkötni kompromisszumot a gyógyszerekkel meg az orvosokkal. Jó, akkor elmegyek még egy vizsgálatra. – Na jó, amit a főorvos úr fölír, azt azért beveszem. – Na jó, azt, amit a szomszéd mondott, hogy ő kipróbálta és neki bevált, azt is megpróbálom. – Na jó, amit olvastam a lilafüst magazinban, valami füves-könyvben, azt is megpróbálom! – Na jó, mondta valaki, volna egy vajákos asszony, azt is megkeresem. Ne vessük meg, az ilyen embert, az életéért harcol, és az életéért az ember mindenre képes, még kompromisszumot is tud kötni. De most Jézus nem köt kompromisszumot.
Nem alkuszik a király a helytartóval. Nem kér a fejedelem magának védelmet. És nem kíván semmiféle perszónál-uniót megvalósítani. Az én országom nem ebből a világból való. Isten országa ez. Paradox, hogy Jézus ebben az abszolút védtelenségében, ebben a minden hatalomról való lemondottságában, teljes hatalomnélküliségében, teljes jognélküliségében vagy jogfosztottságában mutatja meg abszolút igényét ránk, s mutatja meg, hogy ott vannak az abszolút jogok is: az én országom nem e világból való, ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének érettem, ámde az én országom nem innen való. Segítsen bennünket Isten Szent Lelke, hogy Jézus szavát jól értsük. S adjon bátorságot, hogy Isten abszolút igényének, abszolút fenségének, igazságának elkötelezzük magukat.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy búcsúlevelet olvastam, egész pontosan egy búcsúlevélnek az első részét, melyet azonban nem egy öngyilkosságra készülő ember írt, hanem egy kivégzésére készülő ember. A biblia-tudósok egybehangzó véleménye szerint ez Pál apostol utolsó levele. Rómákból írja, börtönből, tudván már, hogy megszületett ellene az ítélet, és börtöne immár siralomházzá lett, kivégzésére vár. Egy fiatal szolgatársnak ír, Timótheusnak, aki igen közel áll a szívéhez, őt választja, őreá kívánja rátestálni szolgálatának örökségét, és mindazt, amit megtapasztalt – ahogyan mondja – a Jézus Krisztusban való élet felől. A Jézus Krisztusba való életről szól hát az apostol, tanácsol, buzdít és bátorít egy fiatalembert, akinek a szívében talán kétségbeesés van, hiszen a mestere, az apostol immár halál vártán van. Meglehet, Timótheus szívében keserű viharok dúlnak: valóban érdemes-e, kell-e a Jézus Krisztusban való életet választani, és aszerint élni, ha ez így végződhet? Az apostol részben végrendelkezik – szellemi végrendeletet tesz –, részben pedig tanácsokat ad a fiatal Timótheusnak. S rögtön, az elején elmondja, mi az, ami azokra vár, akik a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint élnek, mi vár azokra, akik elfogadják a Jézusban való életet. Egyetlen szóval lehet ezt kifejezni, így mondja az apostol: együtt-szenvedés. Mondhatná itt bárki, amit nemrégiben mondott nekem egy testvérünk: hogy ez így nincs jól. Ő ugyan nem Pál helyzetéből indította a mondókáját, hanem onnan, hogy vele találkozván elém rakott néhány újságcikket, s arra kért, hogy olvassam el azokat. Elkezdtem az elsőt, de máris értettem, hogy miről van itt szó: csupa szidalom, gyalázat, hogy a keresztyének ilyenek, a keresztyén egyház olyan, a hivők amolyanok! Egyszerűen abban tudnám összefoglalni ezeknek a cikkeknek a lényegét, ahogyan 1946-ban az akkori kommunista párt újságjában megjelent egy kis cikk, s ez volt a címe: Gané-dombra a hívőkkel. Ez a mi kedves testvérünk arra kért, s talán azért is jött hozzám, hogy püspök lévén, most már hallassam a szavamat, tiltakozzam, utasítsam el, hárítsuk el a ránk szórt rágalmakat. Ám én viszonr azt kérdeztem tőle, hogy mi ebben a baj? – Hát bántanak bennünket! – mondta az illető -,  szidják a keresztyéneket, hol erősen, hol durván, hol - a mai kor szokása szerint – finoman, csepegtetik a mérget a többi ember lelkébe, és már nem hordozhatjuk ezt a gyalázatot, most már vessük le magunkról. Újra megkérdeztem tőle, mégis, mondja meg nekem, mi ebben a baj? Hol ígérte Jézus Krisztus követőinek és tanítványainak, hogy olyan séta lesz a keresztyén élet, mint amikor kimegyünk tavasszal egy virágzó arborétumba, eltölt bennünket a tavasszal nyíló virágok gyönyörű fenségessége, és ott, a harmatos pázsiton besétálunk az üdvösségbe? Hol ígérte Jézus Krisztus tanítványainak, hogy mindig minden jó és szép lesz? Hol ígérte Jézus Krisztus a tanítványainak, hogy ha ti keresztyének lesztek és a Krisztus-neve megvallói, akkor az egész világ azonnal le fog borulni előttetek, és fennkölt irigységgel fog benneteket irigyelni, hogy ezt a nagy jót megkaptátok, megfogtátok az Isten lábát, ti már a biztosban vagytok?
Jézus azt mondta tanítványainak: elküldelek benneteket, mint juhokat a farkasok közé. Jézus azt mondta a követőinek: semmivel sem különb a tanítvány az ő Mesterénél. S ha a Mesternek gyalázatot kellett szenvednie, keserű poharat kellett innia, mégis mennyivel különb a Mesternél a tanítvány? Sőt, kedves testvérek, némi fanyarsággal – de ne higgye senki, hogy valamiféle keresztyén mazochizmust szeretnék itt most hirdetni! – néha azt is kell mondanunk, és ezt az egyház története bizonyítja is, hogy akkor van igazán a baj, amikor nincs baj. Akkor kell igazán elgondolkoznunk, hogy rendben vagyunk-e a keresztyénségünkkel, amikor nincsen konfrontáció. Voltak a keresztyénség történetének ilyen szakaszai. Volt, hogy méltóság volt keresztyénnek lenni, amikor nagyon becsülték a keresztyéneket, amikor nem tucatjával, hanem özönével jelentkeztek és akartak az emberek keresztyénné lenni, mert az előnyökkel járt együtt – nem mennyei előnyökkel, hanem evilági előnyökkel. Talán ott kezdődött ez, amikor Constantinus császár türelmi rendeletében vallásszabadságot biztosított a keresztyéneknek, és a római hadseregben szolgáló keresztyén katonák az Úr napján, amikor az istentiszteletüket ünnepelték, kimenőt kaptak. Nem volt az szokás a régi római hadseregben. Aki katonának ment, öt évre, tíz évre, tizenhatra, amíg veterán nem lett belőle, bizony éjjel-nappal szolgált a hadseregben. S lám, egyszer csak a keresztyéneknek vasárnap megnyílott a laktanya-kapu s mehettek istentiszteletre. Hogyne akartak volna egyből keresztyénné lenni a többiek is,  - a kimenőért? S aztán még sorolhatnánk az egyház történetéből, hogy mikor volt jó e világ értelmében keresztyénné lenni, mikor járt ez előnyökkel. Nem azt akarom mondani mindezzel, hogy akkor az igazán jó nekünk, ha majd, kimenvén innen a templomból jön valaki a Bőszörményi úton és: puff, orrba vág, s mi boldogan hazamehetünk: na, végre helyünkre raktak bennünket! Nem erről beszélek! Csak arról, amiről az apostol is szól: a Krisztusban való élet ígéretéhez hozzátartozik a küzdés is. Azért buzdítja hát a fiatal és szeretett Timótheust az apostol, hogy hordozza a Jézus Krisztusért való terheket, és ne rettenjen meg, mert teljesen nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus hatalma, az evangélium ereje az embert döntésre készteti. Mindenkinek dönteni kell. Vagy így, vagy úgy. Nem tudok olyanról, hogy valaki érvényesen hallotta volna az evangéliumot, érvényesen megszólította volna őt Istennek a hívása, s ő úgy tehetett volna, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Vagy igennel felelünk, vagy nemet mondunk. Nincs más lehetőség. Vagy elfogadjuk Istennek a meghívását szent és igaz életre, Isten igazságának szolgálatára, az Isten akaratához való odaigazodásra vagy pedig elutasítjuk. Emlékszünk Jézus példázatára a királyi menyegzőről? Két változatot mond el Jézus, az egyik enyhe változat, s van egy rettenetesebb, drámai változat is. Az enyhe változat csak annyiról szól, hogy amikor megkapják a meghívót a hivatalosok, mindenféle mentségeket kezdnek mondani: nem tudok menni, feleséget vettem, nem tudok menni, földet vettem, nem tudok menni, megvagyonosodtam, ments ki engem! De – mondják – nem megyünk. A másik változat sokkal feszültebb, ezt Jézus a prófétákról mondja, akiknek nemcsak azt mondják, hogy nem megyünk, hanem megfogják, megverik őket, sőt némelyiket meg is ölik. Óriási ütközés van itt, kedves testvérek. Isten meghívása és az ember öntörvényűsége között óriási feszültség van, és az ember lelkében is óriási feszültség van mindaddig, amíg ezt el nem dönti. S ha eldöntötte, Istennek jele ebben a világban.
A keresztyén ember önmagában is meghívás az isteni életre. Mert úgy van valóban, hogy amikor elmondjuk a jó hírt, megéljük a jó hírt életünkkel, azonnal meg is mérik rajtunk. Mi látszik rajtunk? Milyen ember a keresztyén? Hogy él a keresztyén ember? Érdemes elfogadni Isten meghívását? Vagy ez csak egy gondolat, s végülis mindenki választhat magának tetsző gondolatot, ideológiát, vallást, meggyőződést. Na, nézzük a keresztyéneket! Ők milyenek? De nem így van a dolog! A keresztyén élet transzparensén valami isteni világít át, és az isteni hívogat. Aki elfogadja, társunk lesz, aki nem fogadja el, az a hívásra is és ránk is nemet mond. Arra kéri hát az apostol Timótheust: „mindezek okáért emlékeztetlek téged, gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van az én kezeimnek rád tétele által, mert nem félelemnek lelkét adott nékünk, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét. Ne szégyeld hát a mi Urunk Jézus bizonyságtételét, sem engem, az ő foglyát, hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint.” Miért mondanak rólunk rosszat – panaszkodott ez az atyafi –, amikor mi jót mondunk? Miért bántanak bennünket, amikor mi csak szeretni akarunk? Miért kergetik a keresztyéneket - hol durván, mint legutóbb Törökországban, ahol gyilkossággá fajult egy keresztyén könyvterjesztő ügye, hol pedig úgy, hogy szépen, finoman zilálják, megkérdőjelezik, gúnyba burkolják? Miért kell elhordozni a rosszat?
Az apostol Timótheusnak és nekünk is segít. Azt mondja többször is: nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten. Egy igen különös szót használ itt, és használhat is, hiszen a görög nyelv csodálatos kifejezésekkel van tele arra nézvést is, hogy mi a félelem – a régi görögök nagy pszichológusok voltak, kutatták és jól ismerték az emberi lelkeket. Különböző kifejezéseket alkalmaztak arra, amit mi csak egyetlen szóval tudunk visszaadni. Például mi csak egy szót használunk általában a félelemre. Az itt szereplő szót azonban úgy kellene lefordítani, hogy bénító reszketés. Az a fajta félelem ez, amelyik beteggé teszi az embert, és megbénítja. Ismerünk mi olyan félelmet is, amelyik lendületet ad az embernek, vagy mozgósítja az erőket, ahogy a modern pszichológia mondja: adrenalint termel. Néha ilyenre szükségünk is van. Rá kell ijeszteni valakire, hogy növekedjen az adrenalinja. Tegnap láttam a televízióban egy súlyemelő versenyt, ment kifelé a versenyző a dobogóra, fujtatott, ahogy a súlyemelők szoktak, kente magát a magnéziummal, feszítette a bicepszét, aztán hirtelen odaállt eléje az edzője és adott neki egy pofont. S látszott a képernyőn is, amint megretten ez a százkilós sportoló. Kellett neki egy pofon, hogy még több adrenalin legyen benne. Aztán ki is nyomta a kétszáz kilót. Jó edzői fogás volt. Van olyan félelem is, amelyik az emberben hallatlan és általában ismeretlen képességeket tud megmozgatni. Amikor aggódunk valakiért – milyen találékony is lesz az ember. Eszébe nem jutna megoldás, ha csak úgy, szépen és rendben menne minden. Ám jön egy sokk, jön egy váratlan, szorító helyzet – és megvan a megoldás. De most nem erről van szó. Arról a félelemről szól az apostol, amit mindannyian ismerünk, ez a félelem megbénít minket, elszáll az erőnk – szoktuk mondani. Olyan félelem tölt el, úgy rám abroncsozza magát a világ, a sorsom, a helyzet, a lehetetlenség, hogy a maradék erőm is elpárolog. Ismerjük ezt a helyzetet? Hogyne ismernénk. Így mondja a magyar: földbe gyökerezett lába. Tehetetlenül, kiszolgáltatva áll. Azt mondja az apostol: Isten nem a félelemnek lelkét adta nékünk, nem azt a lelket adta nekünk, amelyik megbénít bennünket, s beteggé tesz, amelyik elcsüggeszt minket. Ha például kinyitva egy közkedvelt napilapot vagy hetilapot azt olvasnánk: gané-dombra a keresztyénekkel, kétségbe kell-e esnünk? S a szívünkhöz kapunk és megállunk és vége mindennek? Vagy ha valami finom kis gyalázkodást olvasunk, hogy például: mit akarnak ezek itt? elkorhadt a keresztyénség, megbénulunk? Tudom, mostanában ez a legdivatosabb keresztyénség-kritika. Azt mondják, a keresztyénség korhadt valami. Olyan, mint a fa, amelyik áll valahol a réten, nem hajt már levelet, s egyszercsak valaki nekitámaszkodik, megnyomja a törzsét, és eldől az a nagy fa, mert belül már az egész elkorhadt. Halljuk, hogy megöregedett a keresztyénség. Elkorhadt a keresztyénség. Frissebb vallás kell, erősebb, nyersebb – arrafelé megy a világ. Hát megállunk erre kétségbeesünk? Miben is hiszünk mi tulajdonképpen? Miért is vagyunk mi keresztyének? Miért is imádkozunk mi tulajdonképpen? Miért is gyakoroljuk mi a vallásunkat? Isten az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak lelkét adta többek között azért – mondja az apostol – hogy együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint.
Mit jelent ez az együtt szenvedés? Megint a görög nyelvre kell hivatkozni, hiszen ismerjük is az együtt-szenvedés szót, amikor azt mondjuk, szimpatizálok valakivel. Pontosan ezt jelenti, a szün-patein ige: együtt szenvedni. Bár a magyar nyelvben már elzilálódott ez a jelentés, s egyszeerűen csak vonzalmat jelent, ha valaki tetszik nekem, azért tudjuk, ez a szó azt is jelenti, hogy együtt szenvedő vagyok valakivel. Kész vagyok vele együtt szenvedni, mert szeretem. Ám itt az apostol nem ezt a szót használja, hanem sokkal mélyebb, sokkal keményebb kifejezést, amit így lehetne fordítani: legyél kész velem együtt elhordozni a rosszat, elszenvedni a rosszat. Rosszat szenvedni, együtt szenvedni a rosszat az evangéliumért. A keresztyén élet egyik nagy titka az, hogy Isten jóságának meghívásából létesül. Nincsen is más értelme a keresztyénségnek. Ha valaki odajön hozzátok, és azt mondja: mi keresztyének, fogjunk össze, hogy fölrobbantsuk a világot, meneküljetek onnan. Ennek semmi köze nincs a keresztyénséghez. Ha valaki odajön hozzátok, és azt mondja, hogy megvan az új keresztyén program: verjük agyon az ateistákat, meneküljetek el onnan. Ez nem keresztyén program. A keresztyén élet – ahogyan az apostol mondja – Jézus Krisztusban való élet, Isten szeretetéből való. Semmi másból. Ezért a keresztyén ember köteles jót cselekedni. Nem azért, mert egyébként is szép dolog, ha jót teszünk, nem azért, mert ez egy tisztes állampolgári erény, hanem azért, mert elfogadtad Istennek a meghívását. Mire? – Isten szeretetére. A jóra. Az üdvösségre. Ezért a keresztyén emberből nem telhet ki más.  Azonban a paradoxon abban áll, hogy közben a keresztyén embernek el kell hordoznia a rosszat. El kell hordoznia a rosszat, mégpedig az evangéliumért. Elhordozni a rosszat a jóért. Elhordozni a gyűlöletet az Isten szeretetéért, elhordozni a hamisságot, a gyalázatot az igazságért. Így olvastuk a zsoltáros énekében is, aki szabadulásért, enyhülésért, gyógyulásért, örömért könyörög – vezess engem a Te igazságoddal. Vezess engem a Te kegyelmeddel, vezess engem a Te szereteteddel – hogy elhordozhassuk ezt.
Mostmár csak az a kérdés van még hátra, kedves testvérek, hogy miért? Miért hordozzuk a másikat? Miért mi hordozzuk? Miért mi legyünk mindig azok a balekok, jámborok, mindent magukra vevők, megalázatosulók, akikről egyébként – talán némi okkal is – annyit gúnyolódott Nietzsche, miért mi legyünk mindig a szamarak, akikre mindig mindent rá lehet tenni? Hát nem valamiféle – ahogy Nietzsche kritizálja a keresztyéneket – rabszolga mentalitás lakozik a keresztyénekben? Mert a rabszolga mit tehet? Elhordozza a rosszat. A rabszolga mit tehet? Mindig fejet hajt. A rabszolgával mindent meg lehet tenni. A rabszolga akkor boldog, ha ütik, akkor boldog, ha lenyomják fejét a porba. Ezért talán?  Nem, kedves testvérek! Így mondja az apostol a rákövetkező versben: „Isten hatalma szerint szenvedünk együtt az evangéliumért, ő ugyanis megtartott minket és hívott szent hívással nem cselekedeteink szerint, hanem saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Jézus Krisztusban örök időknek előtte.” A keresztyén ember azt éli meg az életében, azt éli meg az együtt-szenvedésében is, hogy az én életemben nem csak én cselekszem. Sőt, döntő módon már nem én cselekszem az én életemben. A keresztyénség nem az erények elitiskolája. Tudom, vannak a keresztyénségnek kitűnő és nagyszerű erényei. Bízvást mondhatom, vannak a keresztyénségben olyan nagyszerű erények, melyek másutt nincsenek meg – de most nem erről beszélünk. Hanem arról, hogy engem, aki én vagyok, nem az létesít, amit én teszek. Ez a keresztyénség botránya. Ezért elfogadhatatlan mindazok számára, akik még nem döntöttek Isten meghívása mellett. Mi teszi az embert? Nyilván, amit ő tesz. Mivel mérhetünk, és mérünk is bárkit? A saját cselekedetei, tettei, életútja, jó és rossz dolgai mérlegén. Miből áll össze az élet? Miből állok össze én? Abból, amivé tettem magamat. Minden kultúrában, civilizációban onnantól számítják igazán az embert, ahonnan felelős a tetteiért. Például, ha eléri a nagykorúságot. Pál apostol viszont azt mondja, hogy mindaddig, amíg Isten nem cselekszik benned, és mindaddig, amit nem az határoz meg, amit Isten tett veled, addig kiskorú vagy. Az a keresztyénség botránya az, hogy aki én vagyok, akinek én igazán számítok, az nem az én munkám magamon.  Még egyszer: aki megtartott és hívott szent hívással, nem cselekedeteink szerint, hanem saját végzése és kegyelme szerint, melyet nekünk adott Jézus Krisztusban örök időknek előtte: az vagyok, amit Isten nekem adott. Oda tartok, ahova Isten hív. Az az életem értelme, lényege, abban foglalható össze az én egész keresztyéni életem: amit Isten Jézus Krisztusban örök időkben előre nekem ajándékozott. Ezért kell elszenvedned a rosszat. Mert hát ki vagy te? Kik a keresztyének? Borzasztó módon elkülönböznek ebben a világban.
Érdemes lenne arról is beszélni, hogy egy olyan világban élünk, amelyik nagyon erősen preferálja, sőt föl is magasztosítja az elkülönbözést. Mindenki legyen más. Ez a modern kor „evangéliuma”. Hát persze, mindenki másmilyen, tudjuk ezt jól: mindenkinek más az ujjlenyomata, más a hajszíne, más az élettörténete, mindenki más, foglaljuk hát törvénybe, s legyen kötelező mindenkinek másmilyennek lennie, ne merjen senki a másikhoz hasonlítani, egyformának lenni. Még az ikrek esetén is hozzuk törvénybe, hogy nem merjenek egyformának születni. S közben ugyanez a kor elképesztő módon uniformizálja gyermekeit. Nem vettétek észre? Az csak zsizsi, mogyoró, csemege, hogy bárki bármilyen lehet. Bizony, egyformát eszünk, egyformát gondolunk, egyet nézünk, egyre dobban a szívünk, egyféleképpen viselkedünk, egyféle módon vagyunk birkái ennek a modern kornak. Bizony, bizony. És amikor a keresztyén azt mondja, hogy én mégis más vagyok, de nem azért, mert kitaláltam magamra valami mást, s nem azért, mert én olyan nagyon más akarok lenni, és el is tudok különbözni, hanem azért, mert az abszolút más, a teremtő Isten beleavatkozott az életembe. Mert az abszolút más másmilyenné tett engem. Ő cselekedett, Ő hívott el, Ő ajándékozott meg a Jézus Krisztus kegyelmével, és az én egész életem ezen áll. Mondod a jót, és rólad rosszat mondanak? Cselekszed az igazságot, és hamisságot kanyarítanak köréd? Beszélsz az Isten örök igazságosságáról, és gyűlöletbe burkolnak be téged? Teszed a jót, és el kell hordoznod a rosszat? Tudd, Isten nem a félelemnek, nem a bénító rettegésnek, nem a megbetegítő aggodalomnak, hanem az erőnek, a szeretetnek, józanságnak lelkét adta nekünk. A maga lelkét adta nekünk. Boldog az a keresztyén ember, aki nem hagyja, hogy sarokba állítsák, aki nem húzódik félre a maga igazi keresztyéni mivoltában, ha azt hallja: ostoba vagy, nincs rád szükség, nem kellesz, gané-dombra veled! Boldog az a keresztyén ember, aki szólja azt a jót, amit hallott Istenétől, teszi azt a jót, amit az ő Istene tett vele, és éli azt a kegyelmet, amit az ő kegyelmes Istene Jézus Krisztusban örök időknek előtte neki ajándékozott.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Virágvasárnap története egy különös talányt és egy felséges csodát állít elénk, és ebből megértjük, hogy a tanítványoknak és Jézus követőinek az utolsó pillanatig kellett a tanítványság és az alázat iskoláját tanulni. Azért mondom ezt, mert a tanítványok nagyon nehezen tudnak önmaguktól, a saját gondolkodásuktól, meggyőződésüktől eloldódni, és teljesen, igaz szívvel a Jézus tanítványai lenni. Életükben sokszor megláthatjuk ezt: bármi is történik velük a Jézus követésében, bármilyen különös, vagy éppen nagyszerű, megnyugtató, vagy drámai esemény, bizony, ezt küzdelmet meg kell vívniuk. Így van ez virágvasárnapon is. Ez itt a tanítványok számára az alázatosság nagy leckéje, s ugyanakkor egészen húsvétig, Jézus feltámadásáig tart ez a lecke, amikor majd valóban megtanulják a nagy leckét, hogy mindent Jézus dicsőségében lássanak. Itt még nem feltétlenül világos a számunkra, hogy mire vezeti őket Jézus.
Először azonban hadd szóljak a talányról. Milyen különös, hogy itt minden el van készítve. Tessék elgondolni, hogy Jézus és a tanítványai már hosszú ideje közelednek északról, Galileából Jeruzsálem felé, zarándokúton vannak, s nincsen közlekedési eszközük, az út sokáig, talán több hétig tartott, megszakításokkal. Fel kellene érkezni már Jeruzsálembe nagy ünnepre. Bizonyos vagyok benne, hogy ahogyan bennünket is, úgy a tanítványokat is nagy nyugtalansággal tölti meg a célhoz való közeledés. A cél már közel, s ez az érzés valamiféle feszültséggel telíti meg az embert. Ilyenkor kapkodni szoktunk, nincs már messze a cél, szívesen gyorsítunk hát. Ilyenkor már a mellékes körülményekre sem vagyunk tekintettel. Valahogy úgy van ez, mint amikor vonattal valaki érkezik vissza Budapestre, haza, ismerős már a külváros, s mi szépen fölállunk a kupéban, elpakoljuk az olvasnivalót, előkészítjük a csomagokat, fölvesszük a kabátunkat, s ekkor már nem nagyon törődünk mással, hamarosan megérkezünk és leszállunk. Ekkor már nem kezdünk bele hosszasabb beszélgetésbe, már nem csomagoljuk ki a tízórait, hogy még elfogyasszuk, már közel a cél. Ám lélektanilag még jobban igazolható, hogy a célhoz közeledő embert egyfajta lázas türelmetlenség fogja el.
A tanítványok azonban mégsem mehetnek azonnal Jeruzsálembe, kitérőt kell tenniük, a mester elküldi őket: “menjetek be a szomszéd faluba, találtok egy szamárcsikót, oldozzátok el, hozzátok ide nekem.” Megint egy kitérő. Mint megannyiszor megint megszakad valami, pedig már be lehetne menni Jeruzsálembe. Talán a tanítványok még azt sem sejtik vagy érzik, hogy ez a Jeruzsálembe való bemenetel hirtelen majd nagy ünnepséggé változik, afféle királyi eseménnyé, s Jézus mint messiási király vonul a városba. De nemcsak a kitérő talányos, hanem az is,hogy valóban minden úgy lesz, ahogy Jézus megmondta. S bizony úgy tenni, ahogy Jézus kéri, és majd úgy találni, ahogy Jézus megmondta, ehhez a tanítványok részéről nagy alázat szükségeltetik. Meg is mondom miért. Jézus már több ízben elküldte tanítványait így, és nem mindig jártak sikerrel.
Emlékezzünk arra, amikor ötezer ember hallgatja egész  nap Jézust, a tanítványok pedig küldenék haza a őket, és kérlelik Jézust is, hogy engedje el őket, hiszen éhesek, fáradtak, s ha későn indulhatnak haza, kidőlnek az úton. Ekkor Jézus azt mondja nekik: adjatok nekik enni ti. Ez teljesíthetetlen parancs. Ötezer embernek félóra alatt eleséget szerezni? Aztán emlékezzünk arra, amikor Jézus elküldi a Zebedeus-fiakat egy samáriai faluba, hogy szállást kérjenek. Ők bemennek a faluba, de onnan kikergetik őket. Visszamennek a mesterhez és azt mondják: Mester, nem fogadtak be minket, bocsáss tüzet a falura. Álljunk rajtuk bosszút. Egyszóval, nyugodtan mondhatom, kedves testvérek, hogy a tanítványok már több alkalommal sem jártak sikerrel, amikor Jézus elküldte őket. Lehet, hogy azért vallottak kudarcot, mert nem azt tették, amit Jézus kért, vagy talán éppen azért, mert pontosan azt tették. Most hát itt a cél előtt, amikor már igyekezni kéne be a városba, már látszik a városba felvezető út, látszik a kapu, mégis kitérőt tenni egy ilyen –  hogyis mondjam – biciklilopási ügyben, - talán így lehetne visszaadni itt néhány érzést. „Menjetek el, találtok ott egy bringát, hozzátok el. Menjetek el, van ott a főtéren egy autó, üljetek be, hozzátok ide nekem. És ha valaki kérdezi, hogy miért teszitek ezt, mondjátok, hogy mert a főnöknek szüksége van rá.” Borzasztó feladat ez, kedves testvérek. Odamenni, eltulajdonítani valamit, egy faluban, ahol pár tucat ház áll, mindenki mindent lát, s nyilván meg fogják kérdezni, és akkor ott leállni és magyarázkodni, hogy “a mesternek…kell” S ki az a mester? Aki most jön Galileából? Onnan mindig mindenféle nyugtalan emberek jönnek ide! Názáretből jön Jöhet Názáretből valami jó? És akkor ott hittanórát kellene tartani, identitást tisztázni, bármi egyebet... Kedves testvérek, azért mondom ezekkel a szavakkal, hogy próbáljátok magatokat beleélni a tanítványok helyzetébe, a feladat abszurditásába, s próbáljátok megérteni, milyen nagy alázat kell ahhoz, hogy valaki a Jézus tanítványa legyen, mert az azt jelenti, hogy a Jézus parancsainak kell engedelmeskednie, s Jézus világa tele van különös talányokkal.
Nem az a Jézus tanítványsága, hogy mi szép és okos dolgokat tudunk Őróla mondani. Nem az a Jézus tanítványsága, hogy alkalomadtán meg tudjuk győzni a másik embert, hogy “igen, Jézus a Megváltó, Ő a Mester, Ő az Isten Fia.” Nem az a Jézus tanítványsága, hogy kiválóan megvédjük saját mivoltunkat. Ezek is hozzá tartoznak a tanítványsághoz, de az elsőrendűen azt jelenti: engedelmeskedem a Mesternek. Márpedig az ember úgy van, hogy minél többet tud, minél tapasztaltabb, minél több jó és rossz élmény érte, annál megfontoltabb. Minél jobban előrébb jutott a Jézus iskolájában, – vagy katonai kifejezéssel – minél feljebb jutott a ranglétrán, annál kevésbé érzi magát közlegénynek, akinek parancsol az őrmester, parancsol a tizedes, parancsol a hadnagy, parancsol az ezredes, neki mindenki parancsol. S a katona dolga, hogy kérdés nélkül végrehajtsa a parancsot. A tanítványok már nem közkatonák, inkább ők a vezérkar! “Üljünk hát le, vezérlő tábornokunk, beszéljük meg ezt a dolgot. Nem lesz ebből botrány? Nem lesz ebből baj, hogy mi elmegyünk, aztán ott ragadunk előzetes letartóztatásban. Szép kis virágvasárnap lesz ez! És se szamár, se bevonulás, s oda a tanítványi meg a mesteri dicsőség!” Milyen nagy alázat kell az engedelmességhez! Hányszor van úgy a hívő ember, hogy valamikor szíves és kész volt Jézus parancsának engedni, még ha különös és furcsa is volt, kész volt különös és bonyolult helyzetekbe is belebocsátkozni, s olykor meg is égette magát. De most már azért megfontoljuk, most már azért meggondoljuk, s ha megyünk is, csak ímmel-ámmal. S ha kérdezik, hogy “mit csináltok ti?” - rögtön mondjuk a mindenkori ember válaszát: “jaj, semmit, bocsánat, félreértés történt!” Aztán még a történet talányához tartozik az is, hogy milyen alázat kell a szamárcsikó gazdái részéről is. Vannak bibliamagyarázók, akik úgy magyarázzák,– s így meg lehet valóban magyarázni – hogy evidens volt ott minden, a tanítványok voltakképpen csak igazolták a kilétüket ezzel a mondattal, hogy “a mesternek van szüksége erre”, nehogy félreértés történjék. Meg volt ez rendezve előre, meg volt szervezve minden. Jézusnak voltak más tanítványai is, más emberei is, előre el volt ez készítve az akció, annak rendje-módja szerint. Az, hogy a “mesternek van szüksége rá” - csak jelszó volt. Ki kell mondani a jelszót, és szabad a vásár. Én azonban nem így gondolom ezt: azt hiszem, hogy ott ez a szó - “a mesternek van szüksége rá” – hirtelen erővel szólal meg, és azért nincs tovább kérdés. Azok, akik ezt a kis szamárcsikót nem engednék, , s joggal nem engednék, hiszen az övék, néhány gyakorlatias kérdést is feltehetnének: “jó, rendben van, odaadjuk, de hogy kerül majd vissza?” “Rendben van, viheti a Mester, de mikor kerül vissza?” “Rendben van, odaadjuk, de talán valami kompenzációt kapunk talán érte?”  De nincs kérdés. Azt mondja Lukács evangéliuma: a tanítványok a kérdésre ezt felelték: „az Úrnak szüksége van rá” És még azt se halljuk, hogy elengedték és odaadták volna. Csak ezt:  “elvitték azért azt Jézushoz.” Az a csikó immár Jézusé. Nagy-nagy alázat kell azok részéről is, akik nem voltak Jézus tanítványai, nem kísérték őt végig útja során, talán soha nem hallották a csodálatos hegyi beszédet, talán soha egyetlen-egy csodát sem láttak, – mondjam így egyszerű mai magyar szóval – semmiben és semmivel nem voltak Jézus lekötelezettjei, és mégis úgy tesznek, mintha valóban mindenük a mesteré lenne.
Ennek a történetnek a fényében azt is el kell mondanunk, hogy nem csak a tanítványoknak, a szamárcsikó gazdáinak, hanem Jézusnak az alázatát is megláthatjuk itt. “Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő…nőstényszamárnak vemhén.” így jövendölt egykor Zakariás próféta, és ebben a jövendölésben nem a dicsőséges királyról beszél, aki lovon érkezik, vagy tankon, vagy helikopteren érkezik, – nem is tudom, ma mi fejezhetné ki a nagyságot, a dicsőséget, a hatalmat – szamárnak vemhén jön, szamárcsikón. Aki arra fölül, az alázatos király. Sőt, tovább megyek, és kérdezhetem, hogy egyáltalán miért mondja Jézus, hogy majd mondjátok meg nekik: “a Mesternek van szüksége rá.” Ugyan mi szükség, mi gond, miféle hiány jelenik meg egy király életében? Ezt nem úgy szokták mondani a királyok, hogy “a királynak szüksége van rá”, hanem úgy: a király lefoglalja! A király kisajátítja! Használatba veszi. Eleve az az övé! Mi az, hogy szüksége volna rá? Tudjátok, kedves testvérek, amikor a másik embertől kérünk, és azért kérünk, mert szükségünk van valamire, az a kérés emberi lélek egyik legnehezebb feladványa. Már kicsi gyerekkorunktól kezdve arra tanítanak bennünket, hogy miképpen illik kérni, hogyan szükséges kérni, hogyan való az, meg udvariasnak is kell lenni, alázatosnak is kell lenni. Azért aztán tudunk mi úgy kérni, hogy nem kérünk.
Nemrégiben jártam valahol, ahol a házigazda beszélgetés közben odaszólt a feleségének: “kéne kávé az asztalra!” Nem azt mondta, hogy “édesem, kérlek, hozzál már egy kis kávét.” – “Kéne kávé az asztalra!” Pedig, vegyük úgy, éppen szükség is volt rá. S hány ilyen példát lehetne mondani, mikor mindenféle szép, parancsoló, szükséget valami más módon jelző úton elmondjuk, hogy mit akarunk, milyen hiányunk van, de mégsem kérünk. Nem mondjuk, hogy “szükségem van rá.” Ismerjük mindannyian, nagy sláger volt egy időben, Nagy László szép verse: Adjon az isten szerencsét. A végén azt mondja: “nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem!” Na igen, ezt is jól meg tudjuk tanulni. “Adjon úgy is, ha nem kérem.” Találja ki, vegye észre! Sőt, szégyellje már magát, hogy még mindig nincs nálam, ami kell! Azért van ez így, mert az ember, ha a szükségéről, hiányáról szól, a gyengeségéről is szól. Akinek szüksége van valamire, az abban hiányt lát. És ha hiányt látunk, nem kerek az életünk. Nem teljes az életünk. Akkor van egy gyönge pontunk, vagy nem is egy, talán több is. S lám, milyen alázatos Jézus, Istennek Fia, kér, és azt mondja: “szükségem van rá.” Hiányom van benne. Hozzátok el nekem.
Aztán látjuk, hogy ebben a történetben nem csak talányok állnak előttünk és nem csak az alázatnak az iskoláját tanulhatjuk, hanem fenségesség is van a történetben. Nem véletlen, hogy Lukács evangélista kétszer mondja el azt, amit a többi evangélista csak egyszer jelez: elküldi Jézus két tanítványát: “hozzátok el a szamárcsikót, és ha valaki kérdezi, miért oldozzátok el, mondjátok, az Úrnak szüksége van rá.” Márk evangélista szűkszavúan annyit mond: “és elvitték Jézushoz”. Máté evangélista még egyszerűbben csak annyit mond: “s úgy tettek”. Lukács azonban részletesen leírja a jelenetet: tehát leírja még egyszer, hogy a tanítványok valóban kimondták, hogy az Úrnak szüksége van rá. Ebben nagy-nagy alázat van. Én el tudnám képzelni ezt a történetet úgy is, hogy elmentek a tanítványok a faluba, meglátták a szamárcsikót, s már oldozták is el. S persze rájuk kiabáltak: “mit csináltok ti ott?!” Én azt mondanám: “a főnöknek kell!” Vagy azt mondanám: “Hát nem tudjátok? A királyok királya igényt tart rá!” De ők csak megismétlik, amit a Mester mondott, és azzal, hogy alázatosan megismétlik a jézusi indoklást, az egyszerre csak parancsoló igévé lesz. És ez mindig így van. Ha te csak azt mondod, te csak azt ismétled meg, amit Jézus rád bízott, amit neked mondanod kell, ha nem költesz hozzá, nem nagyítod föl, nem fűzöl hozzá huszonhárom lábjegyzetet, negyvenezer kommentárt, nem akarod jobban mondani, mint ahogy Jézus mondta, akkor abban a szóban fenségesség, hatalom és lenyűgöző erő jelenik meg.
Néhány variációt hadd mondjak el, hogy lehetne Jézus kérésér sarkosabbá, határozottabbá, indoklásában erősebbé tenni, és ezekből is megértjük, miért olyan nagyszerű módon alázatosak ezek a tanítványok. Lehetne a hangsúlyokkal játszva – ezt minden nyelv lehetővé teszi – azt mondani: “mert az Úrnak van rá szüksége”, vagyis az Úr az, akinek szüksége van rá. Egyből nyomatékossá válik: “az Úr az! Nem nekünk kell, nem, mi parancsra cselekszünk. Az Úr az, akinek szüksége van rá. Hány ilyen mondatunk van, kedves testvérek? Nekünk nem elég, ahogy az igében van, nem elég, ahogy a Szentlélek Isten ezt velünk megérttette, mi egy kicsit odahangsúlyozunk. “Az Úr az! Az Isten az! Ő az! A felséges király az! Aki ezt mondta, ezt akarja, így kívánja!” Lehetne azután azt is mondani, hogy “ez az, amire az Úrnak most szüksége van!” Nem sok ez, alkudjunk meg, nem sok egy szamárcsikó. Ez az, amire most az Úrnak szüksége van. Add ide, s utána békén hagy az Úr. De sokszor áldozunk így: “ez kell most az Úrnak!” Jó, megadom. Megértem, elfogadom, ebben a nagy ügyben, ebben a nagy szent dologban éppen most erre van szükség. Aztán egy darabig nekem nyugtom lesz. Vagy nem is mondjuk ezt, hanem azt mondjuk: Erre van szükség? Hát ilyen másnak is van! Adja más! Miért pont én az enyémet? Miért pont azt, ami nálam van? Miért én?
Ám a tanítványok szó szerint megismétlik: “az Úrnak szüksége van rá.” És egyszerre csak ez az ige, miközben a tanítványok oldják a kötelet, eloldja a szamár gazdáiban a féltés kötelét, eloldja az önzés kötelét, eloldja az aggodalom kötelét, szabad emberré teszi őket, és ők szabadon rendelkezésre bocsátják. Ettől olyan fenséges ez, mert amikor így és ilyen módon kerül az ember viszonyba az ő mesterével és szabadítójával, ezzel az alázattal és nagyszerű belátással enged neki, azt kell észrevennie, hogy közben ő maga is szabad lesz. Ő is szabad lesz. Nem vesztes lesz, nem megrövidül valamivel, nem az történik, hogy már megint oda kellett adnia valamit, hanem a király mellett ő is király lesz. Ezek a falusi emberek, mivel oda tudták engedni a szamarukat, királyok lettek a király mellett. Ez a Jézus iskolája. Ezért hát, amikor ezt a történetet elolvassuk és belátjuk, hogy elég Jézusnak engedelmeskedni, elég alázatosan csak azt tenni, amit ő mond, s bőségesen elegendő csak azt mondani, amivel ő elküldött és megbennünket bízott, akkor mint megszabadított és szabad emberek azt éljük át, hogy voltaképpen nem is erre, nem is arra, nem is amarra, hanem rám van szüksége az Úrnak. Rám van szüksége az Úrnak. Én tudom jól, hogy ez a mondat nem „református” mondat. Mi abban a boldog hitben élünk, hogy a mi Istenünk szuverén Isten, abban a boldog Isten-látásban éljük az életünket és állunk Istenünk elé, hogy Neki semmire nincs szüksége. Ő a mindenható, az ég és a föld királya. Nekünk van szükségünk Rá, nekünk van szükségünk erre, arra, mindenre, de leginkább Istenre. Nem Ő kér, mi kérünk. Nem Ő mondja, rátevén kezét erre, arra, amarra: “kéne az asztalra kávé! Kéne a bukszába pénz! Kéne az életbe boldogság! Kéne a betegbe egészség! Kéne a céltalannak cél! Kéne a szétszórtaknak egybegyűjtetés!” Ezt mi mondjuk - kérjük. Ezek a szükségeink. Ezek orvoslása híján nem tudunk meglenni. S mégis, most egy pillanatra az egek királya, Isten Fia mondja: “szükségem van rá”, “szükségem van rád!” Amikor azt mondottam, hogy ez egy különös és eszméltető pillanat a tanítványok életében, amire majd a feltámadás után eszmélnek vissza igazán, mert még addig annyi minden történik, ami azt mutatja, hogy ezt a leckét sem értették meg teljesen, ezt azért mondottam, mert van a történetben némi kétértelműség, a folytatás tekintetében mindenképpen. Elmondottam azt is, hogy a tanítványokat sokszor érte kudarc, amikor a Jézus nevében jártak el, vagy éppen azért, mert a Jézus nevében jártak el. Ám mindeközben mindig ott volt a tanítványokban az a gondolat, hogy csak ők gondolják jól az Isten országát, csak ők gondolják jól, hogy mit kéne Istennek tennie, mit kéne Jézusnak tennie, hogyan kéne a dolgokat itt elrendezni. S lehet, hogy most az alázatból újra ebbe a gondolatba esnek. Hiszen itt minden a helyén van, ott a falu, ott a szamárcsikó, ott az a parancsoló szó, ott vannak az engedelmes falusiak, itt minden a helyén van. Miként majd pár nappal később, amikor Jézus elküldi két tanítványát, Pétert és Jánost Jeruzsálembe, hogy elkészítsék a páskvacsorát. Elmentek és akkor úgy volt, ahogy Jézus előre megmondta. Mondhatják hát a tanítványok: “Na végre, mégiscsak minden úgy alakul, ahogy mi gondoltuk.” Majd amikor az utolsó vacsorán Jézus azt mondja nekik, adjatok el mindent és vegyetek kardokat, bizony, nem szaladnak ki Jeruzsálembe kardot vásárolni. Csak előhúzzák a köpeny alól: Mester, máris van kettő! Mit jelent ez? Azt, hogy mégsem tanulták meg igazán a leckét. A leckét teljesen ugyanis a keresztnél tanuljuk meg. A leckét akkor tanuljuk meg, amikor az összetört szívű, Jézusukat gyászoló emmausi tanítványok módjára azt mondjuk annak a különös idegennek: “immár mindjárt beesteledik, gyere be hozzánk.” Ott majd ő megtöri nekik és nekünk a kenyeret. Akkor értjük meg, hogy Jézusnak van szüksége ránk. Azért, hogy teljesen szabaddá tegyen bennünket.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Jézus minket is elhívott tanítványai iskolájába, ahol annyi csodával, annyi nagyszerű, számunkra talányos, titokzatos, de mégis mindent elrendező, megnyugtató ajándékkal ajándékoz meg bennünket. Elhívott bennünket is, hogy tőle tanuljuk az alázatot, s hogy neki engedelmeskedve ugyanolyan szabadok legyünk, mint Ő. És ezzel ugyanúgy az Ő királyságához számoltassunk, mint virágvasárnap azok, akik elengedték a szamárcsikót, akik elmentek érte, akik mindenben úgy tettek, ahogy a Mester mondotta volt. Adja Isten Szentlelke, hogy mi is megértsük, hogy amikor Jézus tőlünk kér, valamire bennünket utasít, amikor azt halljuk ki szavából: “Szükségem van erre, arra”, vagy még inkább “szükségem van rád”, akkor Ő maga mellé akar bennünket állítani, dicsőségében, szeretetében, örök isteni igazságában.
Ámen

Szeretett gyülekezete, kedves testvérek!
János evangéliumának utolsó fejezete voltaképpen ismétlés. Nem azért ismétlés ez, mert az evangélista még egyszer iskolásan elmondaná, mintegy összetömörítve mindazt, amit az előző húsz fejezetben elmondott, hanem azért, mert húsvétot követően, tehát azután, hogy Jézus a tanítványoknak megjelent, azután, hogy a tanítványokat a missziói paranccsal elküldte, majd Tamásnak is megjelent, most egyszer, ahogy az evangélista megjegyzi, harmadszor is megjelenik a tanítványoknak. És ebben a harmadik megjelenésében gyakorlatilag minden lényeges megismétlődik, szimbolikusan, de valóságosan is, minden, amit majd a tanítványoknak a missziói életre, a Krisztus feltámadása jó hírének meghirdetésére nézve egész későbbi életfolytatásukban fontosnak kell tartaniuk. Hadd ismételjem meg én is röviden, ami itt megismétlődik.
Megismétlődik a csodálatos halfogás. Erről olvastunk már az evangéliumokban, Jézus nyilvános földi szolgálatának kezdetén, a tanítványok elhívásakor. Ez most megismétlődik. Aztán megismétlődik az is, ahogy Jézus megajándékozza a tanítványokat. Nyilvánvalóvá teszi számukra, hogy nem az ő munkájuk eredménye, nem az ő fáradozásuk folyománya az, hogy a partra kiérvén a tűz mellé telepedve elkészíthetik eledelül azt, amit fogtak. Jézus már eledellel várja őket – ez is ismétlés. A tanítványoknak emlékezni kell arra, amikor Jézus ötezer embert vendégelt meg, s nem azért, mert a tanítványok elszaladtak volna, és a környező falvakban élelmet szereztek volna, hanem azért, mert csodát tett. És megismétlődik az is, ami Jézus és a tanítványok közös életének minden pontján drámai küzdelemben érlelődött: hogyan viszonyul a tanítvány a mesterhez. Péter, szeretsz-e engem? – az egész tanítványi lét, nyugodtan mondhatom, az egész keresztyéni lét összes kérdése, minden ügye, és minden, ami az Isten-ügyben nekünk fontos ebben az egy kérdésben kifejezhető, és az erre az egy kérdésre adott egyetlen egy feleletünkkel meg is válaszolhatunk rá. Szeretsz-e engem? Mesterünk és megváltónk nem kérdez tőlünk mást. Igen, tudom, kérdez mást is. Mindennap kérdez bennünket, ahogyan mi is kérdezzük Öt. Minden nap vizsgálja Lelke által a szívünket, kutatja az akaratunkat, tanácsol, buzdít és bátorít bennünket, s mégis, ha csak egyet kellene kérdezni, és csak egyetlenegy feleletet lehetne adnunk, amin minden eldől, akkor az ez a kérdés. Aztán megismétlődik, igen egyszerű formában a Péternek korábban adott felhatalmazás is. Amikor Péter a Jézus által feltett kérdésre felel, elküldő, felhatalmazó szót hall: legeltesd az én bárányaimat, őrizd az én juhaimat, legeltesd az én juhaimat. És itt emlékezni kell a tanítványoknak arra, hogy Jézus több alkalommal is nyilvánvalóvá tette, hogy Péter a tanítványi közösség reprezentánsa. Tudom, hogy református szószéken meglehetősen veszedelmes erről beszélni, mert már hallom is a római katolikus testvérek szavát: na végre, a reformátusok is elismerik Péter elsőbbségét, Róma elsőbbséget, úgy van, ideje visszatérni az akolba, hiszen Péter a főpásztor, őreá bízva az összes juhocska, kár volt ezért a négyszázegynehány évért, az ide-oda bódorgásért. Ám, kedves testvérek, akár mondják ezt a katolikus testvérek, akár nem, itt van az igében és ezt mi is tudjuk jól – Jézus Pétert jelöli ki a tanítványi közösség reprezentánsának. Annyira így van ez, hogy amikor Péter szól az evangéliumban, akkor ő nemcsak önmagáért beszél. A többiek nevében is szól. Még akkor is, ha egyes szám első személyben szól, még akkor is, ha Jézust közvetve szólítja meg, akkor is, ha csak közte és Jézus között zajlik valami. Péter mindig tanítványi közösséget képvisel. Amikor azt mondja Caesarea Filippi országútján Jézusnak: - Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia, akkor is úgy felel, hogy Jézus előtte nem őt kérdezte, hanem a tanítványokat: - Ti kinek mondatok engem? – s ő a többiek nevében mondja ezt a feleletet. Amikor kilép a hajóból, hogy vízen járjon, azt mintegy a többiek nevében is teszi. És most is, mikor azt mondja, hogy elmegyek halászni, megy vele együtt a többi is, és amikor azt kérdi tőle Jézus: - Szeretsz-e Péter? – a többi tanítvány feleletét is adja Jézusnak: tudod, Uram, hogy szeretlek Téged. Mindez tehát eddig mintegy sűrített összefoglalása mindannak, ami Jézus és a tanítványok között történt.
Mégis, János evangéliuma egy különös történettel fejeződik be, mely szinte érthetetlen is mindezek után. Ez a különös történet pedig Jézusnak, Péternek és Jánosnak a beszélgetése. Azt olvassuk, hogy Jézus fölhatalmazza Pétert, ő lesz az, aki legelteti Jézus juhait, majd azt mondja Jézus: Bizony mondom neked, mikor fiatalabb voltál, fölövezted magadat, s oda mentél, ahova akartál, de ha megöregszel, kinyújtod a kezed, s más övez fel téged, és oda visz, ahova te nem akarod. Ezt pedig azért mondotta Jézus  – jegyzi meg János evangélista – hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent – tudniillik Péter. S majd ezután szólt neki: Kövess engem. S ekkor Péter azt látja, hogy nem egyedül indul Jézus után. Pedig így szólt a parancs: kövess engem. Hanem János is odaszegődik.
Ezért is kellett elmondanom, hogy Péter reprezentálja a tanítványokat még akkor is, ha ő nem így gondolja. A keresztyén ember mindig az egész keresztyénséget reprezentálja, még akkor is, ha nem így gondolja. Ha a keresztyén ember imádkozik, akkor vele együtt és az ő imádságában minden ember imádkozik, akkor is, ha nem ő így gondolja. Ha a keresztyén ember áldást kap, abban az áldásban Isten minden hivőnek áldást ad, még akkor is, ha Woody Allenhez hasonlóan, hajlana azt mondani: fogd a pénzt és fuss, ez az enyém, én kaptam az én Istenemtől és elfutok vele valahova. S ennek a drámának a kibomlása van most itt a szemünk előtt. Azt olvassuk: Péter pedig látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeret – tudniillik János – követi Jézust. Hogyhogy? – Hát nekem mondta a mester, hogy jer és kövess engem. Mit akar itt János? Már megint odasündörög a Mesterhez, már megint odafurakszik közém meg Jézus közé?! Ó, hány alkalommal történt már így! Ő az, akit a Mester szeret, igen, ő a legfiatalabb a tanítványok közül, talán kamasz még, nagyobb szeretetre van szüksége, jobban oda kell rá figyelni. Az Utolsó Vacsorakor is ő volt az, aki a Mester keblére hajtotta fejét, ő volt, aki föltette ártatlan kamaszként a rettenetes, kínos kérdést, hogy Uram, ki lesz az, aki elárul Téged? De most, ez a cserfes János mit keres itt? S Péter utána kiált Jézusnak: Uram, ez pedig hogyan lesz, nekem mondtad, hogy jer és kövess engem, nekem mondtad, hogy majd, ha megöregszem, akkor más övez vesz fel, hogy én majd halállal megdicsőítelek Téged? Vagy Jánosnak mondtad ezt, hogy mikor ifjú voltál, fölövezted magad, s oda mentél, ahova akartál, hisz kettőnk közül János a fiatalabb,  kinek mondtad hát? És ekkor azt feleli Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem. Kiment ezért a beszéd – jegyzi meg az evangélista – az atyafiak közé. Hogy ugyanis az a tanítvány nem hal meg. Az ott lévő tanítványtársak is hallják és látják Jézusnak és Péternek a drámai beszélgetését: Szeretsz engem, Péter? – Tudod Uram, hogy szeretlek Téged. Legeltesd az én juhaimat. Majd: amikor ifjú voltál, fölövezted magad, s majd, ha idős leszel, más övez fel, nem oda mész, ahova akarsz, nem az lesz a sorsod, amit magadnak választasz. Aztán hirtelen megjelenik a színen János, és ekkor Jézus különös és talányos szavakat mond: ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg én visszajövök, neked, Péter, ahhoz mi közöd? Ez bizony misztikus szó, külön ígéret ez Jánosnak. Talán hogy nem fog meghalni. És elterjedt ez a beszéd az atyafiak között.
Ám ez a beszéd hosszú évtizedekig lappangott is, aztán fölbukkant, mint a búvópatak. Hol szóba jött, hol elfelejtették, hol elővették, hol eltűnt. Vajon mikor bukkanhatott föl? Fölbukkant, amikor János, Péterrel együtt kiszabadult a tömlöcből, pedig mindenki azt hitte, hogy elvesztek. Fölbukkan ez a beszéd akkor, amikor az első keresztyének szomorú szívvel látták, hogy meghalnak az oszlopok. Először Jakabot végzik ki Jeruzsálemben, aztán sor kerül Pálra is és Péterre is a Néró-féle nagy keresztyénüldözések alatt. De János él. Aztán fölbukkan ez a beszéd újra, amikor Jánost száműzik Patmosz szigetére. Száműzetésből a Római Birodalom idején – úgy, ahogy a szovjet birodalom idején – nem nagyon szoktak hazatérni. János azonban túléli. Sőt, a csodálatos Jelenések Könyvével tér vissza. Már öreg ember. Az egyházatyák följegyzik, hogy Efézusban rendszeresen szolgált és csodálatosan prédikált, s mindig egyről: szeressétek egymást!
Nos, aki így tud prédikálni, aki ennyi mindent túlélt, akit az Úr ennyiszer megszabadított a halál torkából, életveszedelemből, s akit így kitölt az Isten iránti szeretet, annak az életében bizonnyal van valami nagy titok. Hol ez a titok, és mi ez a titok? Az ott, amikor a Tibériász tenger mellett megjelent a Föltámadott, és mintegy egyórányi eseménysorozatban az egész evangéliumot, az egész üdvösségtörténetet összefoglalta a tanítványoknak. Újra volt csodálatos halfogás, újra volt kenyércsoda, újra volt elhívás, újra volt szeretetben való megerősítés, újra elhangzott a szeretet nagy kérdése, újra megkapta Péter a felhatalmazó parancsot, s még volt valami különös is. És azt János kapta. Kapott egy külön jutalmat. És elterjedt a hír felőle, hogy nem fog meghalni.
Ez ám valami! És íme, János élete fényesen bizonyítja is ezt. Már nem él a többi apostol. Az egyiket lefejezték, a másikat keresztre feszítették, a harmadik tömlöcben végezte, a negyediket – ahogy az apostolakták mondják – lenyilazták, az ötödik nyomtalanul elveszett. De János még itt van közöttünk. Kiment hát felőle a beszéd az atyafiak közé, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem mondta neki, hogy nem hal meg, hanem: ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Jézus ezt Péternek mondja, aki ott áll megzavarodottan, s kérdi szinte: akkor hát én vagyok az első, vagy nem én vagyok az első? S ha én vagyok az első, a legtöbb jog nekem jár. Ha én vagyok az első, a legtöbb mennyei ajándék nekem jár. De Jézus ezt mondja: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te csak gyere, és kövess engem! Te csak gyere, és kövess engem!
Ebben a nagyon egyszerű és mégis nagyon mély és az első keresztyén nemzedékeket mélyen átható és meghatározó történetben ez a döntő, ez a döntő szó, kedves testvérek: te kövess engem. Ez a keresztyén létnek a nagy titka. Csak addig tudunk egymás társai lenni, csak addig tud a keresztyénség közösséget alkotni, amíg egyen egyenként minden keresztyén a Krisztus követője.  Az ember amúgy mindig nézi a másikat – s ez egyébként az emberi társas lét alapvető törvényszerűsége, s ezért is nevezhetjük az embert homo sociusnak. A gyerek úgy tanul meg beszélni, hogy eltanulja a szüleitől, a családjától A gyerek úgy tanul meg írni-olvasni, hogy a tanár fölírja a táblára, miképpen kell a betűt írni, s olvasni.  Azonban van árnyékos oldala is. Nézünk és mérünk. Nekem ennyi van, neki annyi jutott, a másikat talán jobban szereti az Isten, közelebb van hozzá – úgy, ahogy Péter néz és méri: Hát engem hívsz, Uram, vagy Jánost hívod? Kit hív az Úr, ha azt mondja: jer és kövess engem? Egy régi prédikáló-kézikönyvben úgy tanították a prédikátorokat, hogy amikor a szószéken beszélnek, sajátos kézmozdulatokat kell tenniük. Például, ha a prédikátor a mennyek országáról beszélt, kötelező volt felfelé mutatnia. Ha a bűnről beszélt, akkor tenyerét lefelé fordítva kell beszélnie. Ha érzelmekről szólt, a szívére tette a kezét. Ebből a gyülekezet érthette, hogy most a mennyről beszélünk, most az ördögről beszélünk, most a szívünkről beszélünk, aztán Isten véghetetlenségéről beszélünk – én is próbáltam most ezeket a mozdulatokat bemutatni. Az egyik ilyen mozdulat volt az, amikor a prédikátor személyesen megszólította a gyülekezetet. Ekkor nagy ívű mozdulattal körbehordva mutatóujját, mondotta: te kedves testvérem. S ezzel, aki csak ott ült, arra mindre rámutatott. Ahogy most én is. S ki-ki úgy érzi,  neki prédikáltam, reá mutatok, a többiek sem fordítják oda fejüket, hiszen egyesével mindenkinek mondtam: Te kövess engem! Te kövess engem! Kinek szól ez? Minden tanítványnak szól ez.
Mi történt hát ott a Tibériász tengerénél? Te kövess engem, - mondotta Jézus, és János érti, hogy el kell indulnia. Péter meg nem érti. Nekem mondta az Úr, mit akarsz itt? – veti vissza a könyökét, veri orrba az utána jövőt. De hogy lesz az, Mester? Nekem szól az ígéret – nem is ígéret – a sorsom megmutatása, ha majd megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez föl, és oda vezet, ahova te nem akarod. Ez nekem szólt vagy Jánosnak szólt? Mi közöd hozzá? – felel Jézus. Te kövess engem! Ugyanolyan varázslatos ez, mint amit az Efézusi levélben olvasunk, amikor az apostol buzdításában azt mondja előbb, hogy egymás terhét hordozzátok, majd a következő mondatban azt mondja: mert ki-ki a maga terhét hordozza. Hát most egymás terhét hordozzuk, vagy ki-ki a magáét? Csak Péter kövesse Jézust, és majd ha Péter szól, akkor jöhetünk mi is, s ha Péter nem szól, ha szundikál, ha éppen elfut a Getsemáné kertjéből, ha éppen azt mondja, nem ismerem az Urat és semmi közöm hozzá, mint mondta a főpap udvarán, akkor mi nem követjük – nemcsak őt, hanem Jézust sem? Vagy én is követem Jézust? Te kövess engem! Ma ez az ige. Ahogyan ez volt ott, a Tibériász tengerénél, és azóta is, kétezer éven át, ha Jézus valakit megszólított, ha az Ő szava elérte a szívét, ez a hívás hangzott benne: te kövess engem! Felelhetjük mi erre vonakodva, hogy nem követlek, Uram, mert az összes keresztyén, akik követ Téged, mind sánta, púpos, köszvélyes, sötét lelkű, kicsinyes, botladozó? Megnéztem őket és ez nem túl jó csapat. Én nem követelek Téged. Vagy mégis, igen?! Csak légy szíves, küldd őket haza. A többit küld haza. Aztán majd úgy lesz, hogy jövő vasárnap egyedül jövök ide, s akkor a tiszteletes úrnak nem kell mindenféle szónoklattani magyarázatokat tartani, akkor már csak rám tud mutatni. Az úgy jó lesz, az úgy rendjén van. De sok okunk lenne, kedves testvérek, azt mondani, hogy nem követem az Urat, mert az Úr követői ilyenek, olyanok, amolyanok. Mi lett a sok drága megtérésből? Hol van sok szívnek szent buzgása, hol vannak azok a nagy, testet-lelket átható elhatározások? Hol van már az, amikor szinte átvillanyozott minket Isten egy-egy csodálatos érintése, hol van már az öröm, hogy megszabadított, hogy meggyógyított, hogy megsegített, hogy megvigasztalt? Lehet, hogy tegnap úgy volt még, de mára kelve már elfelejtetted. Uram, én ilyen csapatba nem akarok tartozni. Úgy vagyunk mi ezzel mint, amikor fölszállunk egy vonatra s helyet keresve nézünk be egy-egy fülkeajtón: ült benn már 4-5 ember – na, menjünk tovább, itt sokan vannak, pedig még volt három hely. A másik fülkében ketten ültek, de rossz az arckifejezésük – na, ide sem ülünk. Megyünk tovább, megint benéztünk, ül három piaci kofa, éppen fokhagymás kolbászt esznek, megállít minket a levegő – ide sem megyünk. De sokszor vagyunk így, mi keresztyének is egymással. Belenézünk a másik életébe, belenézünk egy gyülekezet életébe, belenézünk a református egyház életébe – ó, nem is csak abba, hanem belenézünk a keresztyén anyaszentegyház életébe, s azt mondjuk: Uram, én ide nem tudok bemenni, s velük együtt lenni. De mondta-e valaha, kedves testvérek, az Úr, hogy azt nézd, ahogy Péter csinálja, és utánozd őt? Mondta-e valaha az Úr, hogy azt nézd, ahogy Szabó István református lelkész a Böszörményi úton csinálja, aztán csináld te is azt tedd? Mondta-e valaha az Úr, hogy úgy csináld, ahogy nagyanyád csinálta, és úgy kövess engem, vagy úgy, ahogy az unokád csinálja, mert ő keresztyén lett, te pedig nem voltál az? Ő ennyit mond: jer és kövess engem! És milyen durva is szinte, amit itt még Jézus mond és a többihez mi közöd? Mi közöd Péter ahhoz, hogyha én akarom, ő még meglesz, mikor én visszajövök?!
Végül, a tanítvány megjegyzését kell még megértenünk. „Ő az, aki bizonyságot tett ezekről, és megírta ezeket. S tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz. Sok egyéb is van, amit Jézus cselekedett, amelyeket, ha egyenként megírnánk, a világ nem foghatná be a könyveket. Ámen!” – írja János evangélista. Milyen érdekes ez! Ha azt írná ide János evangélista, hogy ez az a tanítvány, akinek az Úr azt ígérte, hogy nem hal meg, minden szavát higgyétek el, neki külön ígérete van az Úrtól,  akkor, amit itt leírt, na, az már valami! Máté, Márk, Lukács és a többi – mi az? Már nincsenek is. Halott emberek papiruszait olvasgatjátok? Elveszett emberek iratait böngészitek? Íme, itt van ő, aki nem hal meg! Ám János azt mondja: az én szavamat nektek úgy kell igaznak tartani, hogy ezt is egy olyan ember írta, aki tudta, hogy meg fog halni. Egy olyan ember írta, aki tudja, hogy az élete halállal határos. Ám arról tesz bizonyságot, aki föltámadott, és ezért igazak a szavai. Egy olyan ember írja ezeket a sorokat, aki nem különb Péternél, nem különb a többi evangélistánál, nem különb a többi keresztyénnél, ám arról a különbről írja, aki akkor és ott, a Tibériász tenger partján, és azóta is mindig, ha megszólít, elsőül ezt mondja: Te kövess engem! János élő Úrról ír. Arról, aki tanítványainak, követőinek föltámadást ígér. Hiszen Ő föltámadott. Nem az élet végtelen meghosszabbítását ígéri, erről mindannyian álmodunk, s titokban talán remélünk, hanem csak azt adja, ami az Ő sorsa volt. Kövess engem! – mondja Jézus. Vedd fel a keresztedet, meg fogsz halni. Ám az Úr harmadnapon föltámadott. És ha valaki hisz énbennem – mondja ez a Jézus – ha meghal, is él. Hiszed-e ezt Márta? - kérdezte a bátyját sirató nővértől. Hiszed-e ezt? És követed-e Őt? Ez ma a nagy kérdés, ez a mindenkori kérdés, kedves testvérek. S János az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről. Lássátok, János nem tódít, nem tesz rá egy lapáttal a szóbeszédre, nem játssza meg, amit az ember a szíve szerint egyébként megjátszana. Azt hallottuk rólad, János, hogy az Úr megígérte neked, hogy nem fogsz meghalni. Igaz ez? S most mondhatná János - talán. De nem ezt mondta az Úr. Az Úr azt mondta: - Jer és kövess engem! Kövessük Őt, kedves testvérek! Ha Őreá nézünk, észrevesszük a mellettünk levőn, a mellettünk ülőn, a társunkon, a gyülekezeti tagon, a keresztyén testvéren – hogy ő is Jézust követi. Ezért vagyunk testvérek, ezért vagyunk a boldog örökösei Isten országának.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Három rövid történetet olvastam fel, kettőt a lekcióban, egyet a textusban. Mindhárom történet arra figyelmeztet, amit magunk is észrevehetnénk, ha szánnánk rá időnk és annyi erőt, hogy odafigyeljünk az életünk fontos dolgaira. A történetek arra figyelmeztetnek, hogy sok-sok lényegtelen dolog tölti ki az életünket és nagyon kevés lényeges dologra jut időnk. Ha fokozni szeretném ezt, mondhatnám, hogy csupa lényegtelen dolog, foglal le bennünket, tart igézetében, míg a lényegbevágó dolgokkal nem is foglalkozunk. Ennél is pontosabb azt mondani, hogy van még a lényegtelen dolgoknak titka is. Lényegesnek tudják magukat mutatni. Tehát úgy töltjük el az életünket, hogy a lényegtelen dolgokkal úgy foglalkozunk, mintha lényegesek volnának, a lényeges dolgokat pedig félretesszük, elmegyünk mellettük.  Miről szól ez a három történet? Egy hosszú út különböző szakaszait hozzák elénk. Ez a hosszú út Jeruzsálembe vezet, Jézus útja ez, mely a keresztig, a sírig és a feltámadásig vezet. Ezen az úton Jézus többször elmondja a tanítványainak, hogy miért megy Jeruzsálembe. Eközben kerül elő a lényeges és lényegtelen dolgok kérdése is.
Az első esetet így lehet bemutatni: igen fontos kérdése az életünknek, hogy mi számít igazán, a gyermekek vagy a felnőttek? Ez, úgy tűnik, lényeges kérdés. Olyannyira lényeges, hogy olykor szorongó lelkiismerettel rá is vágjuk – természetesen, a gyerekek. Mindig a gyermekek számítanak. A gyermekeké a jövő, ők a jövendő nemzedék, övék minden, a gyermekekért kell mindent megtenni – ám közben észre sem vesszük, hogy dehogyis van ez így, hiszen a gyermekkel úgy bánunk, mintha kis felnőtt lenne. A gyermeknek is versenyezni kell, a gyermeknek is meg kell tanulnia, hogy csak az jár neki, amit megérdemel, a gyermeknek is rá kell jönnie arra, hogy vagy megáll a maga lábán, vagy vége van, a gyermek számára is felnőtteknek való feltételeket határozunk meg, csak összekicsinyítjük őket. S azt hisszük, hogy attól lesz gyermeknek való. Pedig jól tudjuk, hogy a gyermek gyermek, s nem miniatűr felnőtt: A gyermek gyermek, a felnőtt meg felnőtt. S ha mi, felnőttek belegondolunk például abba is, hogy ha valóban tényleg úgy lenne, hogy minden a gyermekeké és csak a gyermekek számítanak, akkor most a karzaton nem lett volna dübörgés prédikáció előtt és nem mentek volna ki a gyermekek külön gyermekistentiszteletre. Akkor nekik is itt kellene lenniük, eminensen, első helyen, mert a fontos dolgok a szószékről hangzanak. A lényeg mégiscsak a nagy istentisztelet. És ezer példát sorolhatnék még amiben nyilvánvaló, hogy az a lényeges, ami a felnőtt-világba tartozik. Hogy is mondjuk? A gyermek számít, mert a gyermeké a jövő. De mint gyermeké övé a jövő? Dehogyis, mint felnőtté! S csak azért lényeges a gyermek, mert egyszer majd felnőtt lesz belőle. Lám, mégiscsak a felnőtt számít.
A másik történetben a látóknak és a vakoknak az esetéről hallottunk, vagyis az egészségeseknek és a betegeknek az esetérő. Mi számít igazán? Természetesen, mondjuk, a beteg számít! A beteg köré rendezzük el a világot. A beteg minden, a betegért mindent megtesz az ember. A betegnek van betegágya –betegágy van, egészség-ágy nincs. A betegnek minden jár. Igen ahogy a mai Magyarországon fölvetődik a kérdés, úgy valóban joggal mondhatjuk, hogy micsoda gyalázat, hogy van olyan kormányzat, van olyan egészségügyi politika, mely leírja a beteget, nem törődik vele. Micsoda rettenetes dolog ez! De miért számít a beteg? Miért fontos ő? Hogy egészséges legyen, meggyógyuljon. Mit is kezdünk az olyan betegekkel, akikről kiállították a diagnózist: gyógyíthatatlan, menthetetlen? Elfekvőbe kerül. Ilyenkor megpróbáljuk a dolgot úgy elrendezni, hogy a beteg kimenetele ebből a világból civilizált legyen. De már nem akarjuk látni. Mi számít hát akkor? – Az egészséges vagy a beteg?
És végül, a textusul felolvasott történetben a szegények és a gazdagok kérdéséről volna szó. Egy főember megy Jézushoz, az üdvössége felöl kérdezi, egyébként azonban minden tekintetben tökéletes ember. Jézus azt mondja neki: csak egy fogyatékosságod van, az a fogyatékosságod, hogy gazdag vagy. Jézus ezt nem Rózsa Sándorként vagy Robin Hoodként mondja, csak megállapítja: egy fogyatékod van, hogy sok mindened van. Egy hiányod van, hogy mindened megvan. Ki számít, a szegény vagy a gazdag? Úgy gondolnánk, hogy természetesen a szegény számít. Jézus evangéliuma szegények evangéliuma, a keresztyén élet egy nagy iskola mindannyiunk számára, hogy megtanuljuk a szolidaritást, az irgalmasságot, a javainknak a megosztását, az önzetlenséget. Isten a szegények pártfogója. – Valóban így van, kedves testvéreim? Legyen szegény emberré a főember? Olyan világban élünk, melyben a politikai pártokat, a közéleti kérdések eldöntésére hivatott szervezeteket nem az emberi akaratok hozzák létre, sok-sok ember nagy akarata, hanem az alapít pártot, akinek pénze van. Az hoz törvényt, akinek pénze és tehetsége van rá. Nem számít a gazdag ember? Ki az itt közöttünk, aki azt mondaná, ha felajánlanák neki, hogy holnap meg fogja kapni éves keresete kétszeresét csak úgy, ajándékba – azt felelné, köszönöm szépen, Jézus azt mondta nekem, hogy gazdagnak lenni nagy fogyaték, köszönöm szépen, nem kérem!? Ha unszolnák, hogy hiszen ingyen van, nem adósság, nem fogsz érte senkinek semmivel tartozni, megköszönni sem kell, ki felelné közülünk: nem, köszönöm szépen, Jézus azt mondta, hogy aki a vagyonban bízik, az elvéti a dolgot, köszönöm szépen, én a szegénységemben bízom?! Ilyet nem mondunk, s nem is mondhatunk.
Bizony, kedves testvéreim, a történetekből kiviláglik, hogy a felnőttek számítanak, az egészségesek számítanak, a gazdagok számítanak. Valóban mégis? Valóban ott vannak a lényeges dolgok, ott mutatkoznak a lényeges dolgok, ahol felnőttek, nagyok, okosak, tehetősebbek, gazdagok, befolyásosak vannak, ahol egészséges emberek vannak? Nézzük meg, mire világítanak rá ezek a történetek. A történeteket, egy különös szó keretezi, kétszer olvassuk, egyszer, amikor a gyerekeket viszik Jézushoz. Azt olvassuk, hogy a tanítványok megdorgálták őket. Aztán Jerikóba bemenet egy vak ember kiabál Jézus után: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam. Akik pedig elől mentek, megdorgálták őt. Kétszer szerepel ez a szó, hogy megdorgálták. Egyszer a gyerekeket, egyszer pedig a vakot. S miért ne dorgálnák meg őket, hiszen világos volt mindannyiuk számára, hogy ők mégsem számítanak – miért ne dorgálnák meg őket?! Egy pillanat alatt lelepleződik itt minden. Nem hinném ugyanis, hogy az antik világban ne szerették volna a gyermekeket, s nem hinném, hogy a felnőttek nem kapták volna ölükbe vagy hátukra a gyerekeket és ne vitték volna, ha beteg a gyermek, ha éhes, ha szomjas, ha rászorul. És nem hinném, hogy akkoriban semmiféle sajnálat ne mutatkozott volna egy vak ember iránt, s csak úgy üldögélt volna az út szélén, mint egy odadobott rongydarab! És mégis, megdorgálják őket. Az itt szereplő szó azt jelenti, hogy valakinek fölhívjuk a figyelmét valamilyen abszolút értékre, fölhívjuk a figyelmét arra, ami fontos. A szó eredeti értelmében megdorgálni valakit azt jelenti: vétket követett el, de én megdorgálom őt, emlékeztetem arra, hogy mi lenne a helyes. Elhibáz valaki egy lépést, én megdorgálom őt, vagyis tudtára adom, mi a helyes lépés. Valaki lényegtelen dolgokkal tölti az idejét – gyerekekre ez egyébként jellemző –, és a szülő megdorgálja a gyermeket: ejnye, kisfiam, kislányom, mivel töltöd te az idődet? Kész a leckéd? Becsomagoltad holnapra az iskolai dolgaidat? Elrendezted magad után, amit el kellett rendezni? Ez a dorgálás.
Jézus más vonatkozásban is használja ezt a kifejezést. Lukács evangéliumában azt mondja: hogyha vétkezik a te atyádfia ellened, menj el és dorgáld meg! S ha megbánja, bocsáss meg neki. Mit jelent hát megdorgálni? Nem azt jelenti, hogy az ember odalép a másikhoz, és csípőre tett kézzel bebizonyítja neki, hogy hibázott, vétkezett – azt nem kell bebizonyítani, azt már megtette. Hanem, dorgáld meg, hívd fel a figyelmét arra, hogy mi számít, hívd fel a figyelmét arra, hogy minek van értéke, hívd fel a figyelmét a fontos dolgokra, dorgáld meg, térítsd el attól, hogy lényegtelen, vagy vétkes vagy bűnös dolgokkal foglakozzon és ezzel tegye tönkre az életét! Mit hallunk itt? A tanítványok megdorgálták a gyermekeket, fölhívták a szülők meg a gyermekek figyelmét arra, hogy nem olyan a világ, ahogy gondoljátok, mert Jézus körül csak lényegbevágyó dolgok történhetnek. Jézus körül csak felnőtteknek van helye. Másutt is olvasunk ilyen szakaszokat. Körülveszik a gyermekek Jézust, ott zsibonganak körülötte, ám a tanítványok elhessegetik őket, ezt így fejezi ki Máté evangélista: elkergetik őket, mondván: mit kerestek itt? Nos, tényleg a gyermek számít ott Jézus körül? Dehogyis, mi számítunk, mi vagyunk a fontosak. S ekkor Jézus azt mondja, aki nem úgy fogadja Isten országát, mint a gyermek, semmiképpen nem megy be abba.
Aztán azt olvassuk, hogy az a vak ember ott kiáltozik az úton.  Jézus Jerikóba megy, mennek utána a követői, s vannak, akik elől mennek. S nagyon zavarja ezt a menetet az út szélén kiabáló vak ember: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Jaj, de idegesítő tud lenni, ha egy beteg kiáltozik! Ha csendben van a beteg, a leghosszabb ideig tartó ápolást is el tudja hordozni az ember. Ha csendben van a betegünk, ha nem nyöszörög, nem sóhajtozik, nem kiabál, nem jajgat, kétszer olyan messzire el tudjuk vinni a hátunkon! De, ha nyög, ha kiáltozik, ha jelzi, hogy baja van, hangot ad a fájdalmának, elképesztő sok erő elmegy belőlünk. Idegesít minket. Egyszer kórházban voltam beteget látogatni, rossz időben mentem, éppen a nővérkék rendezték a betegek körül a dolgokat. Feküdt ott egy beteg, sóhajtozott és nyögött. Éppen ágytálazták szegényt, s odaszólt a nővérkének, hogy: egy kicsit finomabban csinálja, nagyon fáj ez nekem, ne mozgasson engem, ne rángassa a lepedőt alattam! Mire fölcsattant a nővérke: maga maradjon már csendben! Arra, aki nem szól egy szót sem, hanem kedvesen mosolyogva elfogadja a helyzetét, arra így nem kiáltunk rá. Sőt, a néma beteget időnként meg is kérdezzük, hogy mondjad már, mi bajod van. Erre a vakra most rákiáltanak, és ugyanezt a szót írja le Lukács evangélista: megdorgálták. Hát nem tudod, hogy mi a rend? Nem tudod, hogy mi számít, nem tudod, hogy mi fontos? Miért kiabálsz, nagy dolgokban jár itt a Mester! Ki számít hát, kedves testvéreim, a beteg vagy az egészséges? Az számít, aki ott ül az út szélén vakon, és majd oda kell vezetni Jézushoz, vagy az, akinek megvan a szeme világa, s tudja, hogy merre kell menni? Mennek is – elől! Nem hátul kullognak, tudják az utat, mennek is előre.
Így értjük meg a harmadik történtet is. Odamegy egy gazdag főember Jézushoz, mert rájött– hogy elvétette valahol azt, ami számít! Milyen ritka pillanata ez az életnek! Ez a főember rájön arra, hogy bár emberi ítéletek szerint rendben van, s ami fontos az ember életében, az megvan neki, valamit elvétett. Egészséges, felnőtt ember, elmondhatja, hogy gyermekségétől fogva jól nevelték és jól viselte magát. És gazdag is. És fontos ember is. Soroljam még, kedves testvérek? Mindene megvan, ami számít. Ez az ember nem mondhatja el az életéről, hogy lényegtelen dolgokkal töltöttem volna el. Nem azt mondja Jézusnak, hogy nagyon kérlek, segíts most meg engem, mert rájöttem, hogy csupa hiábavalósággal töltöttem az életemet. Mondd, mit tegyek, hogy a lényeges dolgot tegyem. Nem ez a helyzet, hanem az, amit a bevezetőben mondtam, hogy bár csupa-csupa lényeges dolog van ennek az embernek az életében, mégis rá kell ébrednie – és nem mindig adatik meg az embernek ez kegyelmi pillanat! –, hogy végső soron ezek sem számítanak. Még egyszer mondom, mindene megvan, ami fontos. Megvan az egészsége, megvan a tehetőssége és megvan a tisztessége. Kell ennél több?
Mi magyarok, azt szoktuk mondani, ha jót kívánunk egymásnak: csak egészség legyen! De ebbe beleértjük azt is, hogy legyen tehetősség is, mert anélkül nincs egészség, valamint legyen tisztesség is, mert ha az embert nem becsülik meg, hiába egészséges fizikai értelemben, hiába van meg mindene anyagi értelemben, lelki értelemben még senki. Ez az ember mindenféle szempontból valaki. S mit mond neki Jézus? – Még egy fogyatkozásod van. Figyeljük meg ezeket a szavakat, különös szavak ezek – még egy fogyatkozásod van! Miért? Lehetne még több is? Nem is értjük szinte Jézus szavát. Talán azt mondaná Jézus, hogy itt minden egyben van, mindent sikerült összerakni, van ott az egészség, a tisztesség, a tehetősség – tehát minden együtt van, csak egy dolog hiányzik, a pont az i-re? Nem ezt mondja Jézus, hanem azt mondja, még egy fogyatkozásod van. Akkor ezek szerint a többi is az? Mert ezt a szót most így kell érteni. Még egy fogyatkozásod van... és ha az az egy fogyatkozás, akkor a többi is az. Ha az az egy fogyatkozás, akkor a többi sem ér semmit. Ha az az egy fontos és lényeges hiányzik, akkor a többi, bár lényegesnek, fontosnak, lám, kiderül: lényegtelenek, nem fontosak, nincsen semmiféle jelentőségük. S aztán abból a hiperbolából, amit Jézus ezután elmond, meg is értjük: lehetetlen dolgot mond itt,  mert voltaképpen azt mondja: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdag embernek az Isten országába bemenni. Tényleg – átmenni a tevének a tű fokán? Egy biblia-tudós ezt úgy magyarázgatta, hogy volt Jeruzsálemben egy kis kapu, egy kis rés a várfalon, ahol csak gyalog lehetett átmenni, amolyan sikátor-szerűség, és alacsony is volt. Nos időnként megpróbálták ott a beduinok a tevéiket átpréselni, a tevének le kellett térdelnie és térden állva kellett átmennie. Ezt a kis sikátort nevezték Tű fokának. Ám Jézus hiperbolát mond. A valóságos tű fokán hogy megy át a teve? S mégis a tevének könnyebb a valóságos tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bemenni. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint azoknak az Isten országába bemenni, akik azt hiszik, hogy lényeges dolgokkal foglalkoznak, ám éppen Isten országa kapujában derül ki, hogy egész életüket lényegtelen dolgokkal töltötték. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint az Isten országába bemenni azoknak, akiknek az élete kitelik fontos dolgokkal, ám a végén kiderül, hogy egyik sem nyom a latban semmit. Egyik sem számít. Ekkor az elképedt tanítványok megkérdezik Jézustól: ki üdvözölhet hát? Ha ez az ember nem üdvözölhet, ez az ember, aki lényeges dolgokkal vette körbe az életét, ez az ember, aki lényeges kérdéseket tett föl, ez az ember, akinek az élete tele van fontos és valóban számító tényezőkkel, ha ő nem mehet be, Mester, akkor ki mehet be? Valóban, ki mehet be, kedves testvéreim? Bemehetnek a betegek, bemehetnek a gyerekek, bemehetnek a szegények? Ennyi a titok, kedves testvérek? Beteggé kell lenni, gyerekké kell lenni, szegénnyé kell lenni, és már bent is vagyunk Isten országában? Erről szólna Jézus? Jól tudjuk, hogy nem. Jézus azt mondja: ha nem úgy fogadjátok Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem mehettek be abba. A vaknak pedig azt mondja: láss, a te hited megtartott. Mindkét esetben üdvösségről, megtartatásról van szó. A görög szövegben a megtartani valamit az üdvözíteni igét ugyanaz a szó fejezi ki. Lehetne azt is mondani a vaknak: láss, a te hited üdvözített téged. A gyerekeknél pedig azt mondani, hogy ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mehettek be az üdvösségbe. Mert az üdvösség Isten országa. Ami, felel Jézus a tanítványoknak, ami az embernél lehetetlen, az lehetséges az Istennél.
Ami az embernek lehetetlen... Lehetetlen az embernek a fontossági sorrendet fölállítani. Nagyon sok olyan vitatkozásban veszünk részt amikor a vita vezetője azt mondja egy adott pillanatban: álljunk meg, állítsuk föl a fontossági sorrendet. Föl tudjuk-e állítani, valóban? Meg tudjuk-e határozni, mi számít és mi nem számít? Meg tudjuk-e élni, mi a fontos és mi a kevésbé fontos? A döntő pillanatokban lelepleződünk, és kiderül, hogy ez nem így van. Ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Miért? Azért, mert ahogy a három esetből kiderül, csak az számít, és csak annak van végső értéke, ami Istennél van. Semmi egyéb nem számít. Ami a tiéd, elvehetik tőled. Ami a te birtokod, lehet a másiké. Ami a te tisztességed, pillanatok alatt megsemmisülhet,  elveszhet. Ami a te erőd, egészséged, felnőttséged, vagyonod, tekintélyed, befolyásod – mind múlandóság alá van rekesztve. Csak az a fontos, ami Istennél van és csak az a fontos, amit Istentől kapsz. Csak amit Istentől kapsz, csak az a fontos. Ha Istentől kapod a befogadtatást, akkor Ő, mint gyermekét fogadott be téged, és Ő mint gyermekét akar megajándékozni azzal, hogy országába befogad. Ha a gyógyulást Istentől kapod, akkor az ezért fontos és ér valamit, mert a gyógyulás, ha Istentől kaptad, a vele való kapcsolatok helyreállítását jelenti. Mi a betegség? Az Istennel való kapcsolat megszakadásának a folyománya. Ha megszakadt Istennel a kapcsolatod, ha nem vagy ott az élet teljességében, már beteg vagy, és a betegséged csak tünete ennek. Minden gyógyulás üdvözülés, minden gyógyulás helyreállítás, minden gyógyítás szabadítás. Ha Tőle kaptad a gyógyulást, akkor az egészséged valóban ér valamit, mert Nála és Benne vagy.  A gazdag emberrel való beszélgetés után Péter azt mondja Jézusnak: mi mindent elhagytunk és követtünk Téged, mink lesz hát nekünk? Jézus pedig ezt mondja: bizony, mondom néktek, senki nincs, aki elhagyta házát vagy szüleit vagy testvéreit vagy feleségét vagy gyermekeit Isten országáért, aki sokszorta többet ne kapna ebben az időben, a jövendő világot pedig örök életet. Nem szerezne, hanem kapna... Amit Istentől kapsz, azt az Isten országára nézve kaptad.
Kedves testvérek, a három történet arra eszméltet, amire ritka kegyelmi pillanatokban kérdésként eszmélünk: valóban a lényeges dolgok köré rendeződik az életed? És erre az igéből az a felelet: csak az lényeges, ami Istennél van és amit Istentől kapsz. Sokféle küzdelmünkben, gyötrődésünkben, aggodalmunkban, lényegtelen dolgokkal való elfoglaltságunk közepette adja nekünk Isten Szentlelke által ezt a nagyszerű kegyelmi pillanatot, hogy belássuk csak az számít, ami Őnála van és csak az a fontos, amit Tőle kaptunk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Közhelynek számít, hogy mennyire fontos, hogy mindig minden a helyén legyen az életünkben. Sőt, talán ennél is fontosabb, hogy – amennyiben ez emberileg lehetséges – minden előre el is legyen készítve. Ezt a legegyszerűbben a tegnap estének és a ma reggelnek néhány mozzanata tudja megvilágítani. Én legalábbis úgy jártam, hogy a nyári időszámítás miatt tegnap este minden órát egy órával előrébb igazítottunk, hogy reggel aztán el ne aludjunk. Látom is a gyülekezet létszámán, hogy néhányan elfelejtették ezt megtenni, s majd, gondolom, 11 órakor, amikor mi már megyünk kifelé a templomból, ők akkor fognak érkezni. Nálunk tehát annak rendje-módja szerint minden el volt rendezve. Mégis hajnalban nyugtalansággal ébredtem, de odanéztem az órára, s láttam, hogy csak fél öt van, nem kell hát fölkelnem. Újra elszenderültem, majd néhány perc múlva megint fölébredtem – de még csak fél öt van! Aztán megint eltelt egy kis idő, az ablakon már beszivárgott a hajnali napfény, megint odanéztem az órára - fél öt van! Hű, de gyorsan kel föl a nap – mondom magamnak. De csakhamar kiderült, hogy már jóval túl vagyunk a fölkelés idején. Az óra viszont rendületlenül fél ötöt mutatott – kimerült benne az elem. Ugyan megfelelően be volt állítva, ahogyan annak lennie kellett, de kimerült az elem, s hajnalban fél ötkor megállt az óra. Mennyi apró részletnek kell együtt lennie és együtt hatnia csak ilyen kis dologban is, hogy nyugodtak legyünk. Az életünk nagy kérdéseiben is mennyi mindennek kell együtt lennie. Nem véletlen, hogy mi olyan sokszor emlegetjük a gondviselés hitében azt a meggyőződésünket, hogy Isten világában minden együtt van, együtt tud lenni. A régiek ezt latinul concursus-nak nevezték. Látszólag teljesen különálló dolgok, tények, események Isten gondviseléséből és kegyelméből mégis együtt futnak. Sokszor a gondviselés nagy titkát éppen ezzel szoktuk felismerni. Ellentmondásos dolgok és tények együtt vannak és hatnak.
A mai igében Lukács evangélista Jézus szenvedéstörténetének kezdetét beszéli el, és szándékosan kiemel néhány ilyen különös összefüggést, – ha szabad így mondani – ellentmondásos összefüggést. Az első összefüggés a történet második szakaszában olvasható, amikor Jézus elküldi Pétert és Jánost mondván: menjetek el, és készítsétek el a húsvéti bárányt. Elmennek a tanítványok, és mindent készen találnak. Nekik csak annyi a dolguk, hogy eljussanak abba a helyiségbe, ahol minden el van rendezve, hogy ott a legszükségesebbeket az utolsó pillanatban még elrendezzék. Minden a helyén van. Azért különös ez, mert amikor az ember ünnepre készül, éppen azt éljük át, hogy semmi nincs a helyén. Bármilyen hosszasan készülődünk is, mindig átérezzük, milyen nagy kegyelem, ha ünnepre megérkezve minden a helyére kerül. De nagy kegyelem az! És milyen sokat imádkozunk, hogy semmi ne jöjjön közbe. Ne merüljön ki az elem az órában, ne robbanjon le az autó, ne betegedjen meg senki a családban, ne történjen valami borzasztó országos dolog, mert minden, amit elkészítettünk, elterveztünk, csak akkor ér valamit, ha ott és akkor, abban az adott pillanatban együtt van.
S most a tanítványoknak szinte nem is kell csinálniuk semmit. Szinte meseszerű ez, kedves testvéreim. Menjetek el a városba, megláttok egy embert, aki egy korsó vizet visz, eredjetek a nyomába, bemegy majd egy házba, menjetek utána, s ott kérdezzétek meg a ház gazdáját, hol van az a hely, ahol a Mester elfogyasztja majd a pászkavacsorát, ő pedig nem fog csodálkozni, hanem mutat nektek egy helységet, menjetek oda, s ott rendezzétek el a dolgokat. És így lett. Akkor nem kell tenni semmit? Tényleg mégis azoknak van igazuk, akik – ahogy mondani szoktuk– eldobják maguktól a dolgaikat, ahogy esik, úgy puffan, majd az Isten elrendezi!? Majd lesz, ahogy lesz? Úgy lenne valóban, ahogy nekem mondta egyszer, még teológus koromban a házmester? Néhányan diákok nyáron bent dolgoztunk a Teológián. Az udvaron volt egy nagy létra. Szólt a dékán, hogy vigyük már a helyére. Mi szóltunk a házmesternek: - Gyüre úr, jöjjön, segítsen ezt a létrát a helyére vinni! Mire ő jó tiszántúli tájszólással azt mondta: - Majd helyire vivődik! Majd elrendeződik, majd elkészítődik?!
Íme, minden kész. Arra tanít ez a különös paradoxon, hogy az emberi fáradozás, küszködés, az emberi elkészület találkozhat az isteni kegyelemmel. A pászkavacsora a szabadulás ünnepe volt. Egykor Egyiptomban Isten népe rabszolgasorsban szenvedett már-már végső reménytelenségben és elveszésben, hiszen halálraítéltként kellett ott élniük. Isten azonban küldött szabadítót, és Isten mindent elrendezett. Csak engedelmeskedni kellett. Milyen különös, hogy miközben az egyik oldalon az ember a hajlama szerint eldobná magától a dolgokat, és azt mondaná: majd elrendeződik, majd elvivődik, majd megoldódik, majd az Isten elrendezi, aközben a másik oldalról éppen a legfontosabb, és ugyanakkor a legegyszerűbb hiányzik belőlünk: az engedelmesség. Milyen paradoxon ez! Rendezzen el az Isten mindent – kívánjuk. Olykor persze ezt nem ilyen hetykén, nem ilyen Nietzsche-sen mondjuk, hanem „rendesen, alázatosan.” Kérjük Istent, rendezzen meg mindent.  Ám a másik oldalról, amikor azt halljuk: menj el, majd meglátsz valamit, kövesd, menj be abba a házba, kérdezd meg a ház gazdáját – tehát engedelmeskedni kellene, nos, ez már nem megy. Az engedelmesség nem megy, pedig a mi kéréseink, a megoldandó sorshelyzeteink, és az, ami számunkra Istennél örökre el van készítve, éppen az engedelmességben találkozik. Erre tanít ma bennünket ez a különös paradoxon.
A másik paradoxon ennél is mélyebb, s talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy miközben egy idilli elrendezettséget látunk, aközben egy másik terv is kibontakozik. Ez itt idill, kedves testvéreim. A régi Izraelben a pászkavacsora megünneplése volt a nagy családi ünnep. Ilyenkor kiürültek a terek, bezártak a boltok, mindenki hazament és a családja körében ünnepelt. A családban pedig fölidézték a régi szabadítást, elmondták a az ősi történeteket – igazi családi ünnep volt ez. Idill. Jézus most a családja körében ünnepel. (Emlékszünk, amikor egyszer a családja még Galileában haza akarta vinni őt szelíd erőszakkal, Jézus így szólt az ott állók körében: Kik az én anyám és kik az én testvéreim? Azok az én anyám és azok az én testvéreim, akik engem követnek.) Nos, most Ő is ebben a családi körben van. S ha nekünk is sikerül a családot egybegyűjteni, sikerül mindent elrendezni, mindent a helyére tenni, értékes, maradandó ünnepet tarthatunk. Ezért is várjuk újra meg újra az ünnepet, hiszen zűrzavaros életünkben ez a biztos pont. Az ünnep olyan menedéket ad, ahol az ember megízlelheti a békés együttlét jóságát, a világ elrendezettségének nagyszerűségét – egyszóval, az ünnep idillt nyújt az ember számára.
Ám azt olvassuk, hogy a főpapok és írástudók már keresik a módot, hogyan öljék meg Őt. S bement a sátán Júdásba, aki Iskariótesnek neveztetik, s ő bement a főpapokhoz, megbeszélte a velük, hogy pénzt adnak neki, ő pedig megígérte, hogy keresni fogja Jézus kézre adásának alkalmát. Milyen félelmetes ellentmondás ez, mégis azt kell mondanunk, itt is találkozik az, ami Istennél öröktől el volt döntve és az is, ami az emberben is a bűneset óta el van döntve. Istennél örökre el volt döntve, hogy szereti az embert, az ember pedig a bűnesetkor eldöntötte, hogy nem szereti Istent. Isten örökre eldöntötte, hogy hordozni és áldani fogja az embert, kegyelmet gyakorol az életén, és teljességre viszi az életét. Az ember pedig eldöntötte, hogy Isten nélkül akar – ember lenni? Nem. Inkább: Isten lenni. Ennek a szörnyű konfliktusnak látjuk most a végső beteljesülését. És bement az ördög Júdásba, Júdás pedig elment és megegyezett a főpapokkal, hogy kezükre adja Jézust. Milyen félelmetes ellentmondás bontakozik most ki! Csak a keresztnél és a feltámadásnál értjük majd meg ennek végső értelmét, hogy miért kellett ennek így lennie. Miért nem puszta véletlen a húsvéti kereszthalál, és az sem, hogy a tanítványok közül kellet kikerülnie egynek, aki áruló lett. Nem véletlen, hogy a családból, az elhívatottak közül támad. Aki elhagyta Jézust  - és az sem véletlen, hogy Jézus engedte ezt. Jézus tudta ezt. Ahogyan tudta azt is, hogy van egy ember a városban, aki éppen abban az órában visz haza a vizet, amikor Péter és János megérkezik a városba. Tudta, hogy van ott egy ház, s hogy van ott egy ember, aki szeretettel várja az Urat. Így tudta azt is, hogy Júdás kész az árulásra. Bizony mondom nektek – mondja majd az elkészített vacsorán –, aki velem együtt merít a tálba, az fog engem elárulni.
Mindez végül még nagyobb titokhoz vezet el bennünket. A 7. versben ezt olvassuk: „Júdás pedig megígérte, hogy jó alkalmat keres, hogy Őt nékik kezükbe adja zenebona nélkül.” Különös kifejezés ez a zenebona. Egyetlen egyszer olvassuk így az eredeti görög szó fordítását a revideált Károli fordításban. Minden más esetben így áll az itt szereplő szó fordítása: a tömeg. A tömeg – latinul – turba. Most azonban így fordítja: zenebona nélkül. Vajon miért? Nyilván oka van erre a biblia-fordítónak, hogy valami különbséget itt megjelöljön, hiszen lehetne itt is úgy fordítani, hogy „tömeg jelenléte nélkül”, vagyis felfordulás nélkül, anélkül, hogy valamiféle egybegyülekezés támadjon. Ám itt szándékosan így áll: zenebona nélkül. A tömeg a céltalanul egybeverődött, sokszor meghatározatlan ok folytán együttlévő, arctalan emberi tömeg. A tömegben ugyan ott állunk egyen-egyenként is, és talán egymásra is ismerünk ott is, de a tömegben létnek minősített jellege az, hogy nem ismerhető meg igazán. Esetleg arról ismerszik, hogy nincsen azonosító-száma, és ha olyanok vannak együtt, akiknek nincs azonosító-számuk, akkor csőcselékről kell beszélnünk.
Az evangéliumban számos esetben olvassuk, hogy Jézust tömeg veszi körbe. Most előbb erről szeretnék szólni. Ugyanis Jézus számára a tömeg mégsem arctalan. Azt olvassuk: megszánja őket. Emlékszünk rá, amikor az ötezer embernek eledelt ad? Odamennek hozzá a tanítványok, és azt mondják: Uram, bocsásd el a sokaságot! Ugyanez a szó szerepel itt. Bocsásd el a tömeget. Itt voltak egész nap, éhesek, és ha most nem indítod el őket, s csak később fognak elindulni, kidőlnek az úton az éhségtől. Jézus azonban megszánja őket és eledelt ad nekik, Aztán másutt azt olvassuk, hogy amikor Jézus elindul Jairus lányát meggyógyítani, összeszorítja a tömeg. S ebből a tömegből kiválik egy beteg asszony, aki csak Jézus köpenyének szegélyét akarja megérinteni, hogy meggyógyuljon. Így is lesz, Jézus pedig érzi, hogy erő árad ki belőle, s azt kérdi megszakítva útját: – ki érintett meg engem?  Erre felelnek kicsit gúnyosan tanítványi: Uram, összepasszíroz bennünket a tömeg, és Te arra vagy kíváncsi, hogy ki érintett meg? A tömeg arctalan, céltalan, sodródik, ide-oda csapódik – ez a tömeg. Mindig ez volt és mindig ez is lesz. Természetesen,  mindig voltak olyanok, akik jól tudtak a tömeggel bánni. A tömeglélektannak sokféle módszere van, hogy miképpen lehet egy céltalan tömeget hirtelen valami konkrét cél felé fordítani, hogyan lehet az arctalan emberekre hivatkozva egy ügynek nyomatékot adni, egy követelést mögé a tömeg erejét állítani. A demagógia szót mindannyian ismerjük, ez a politikai retorika történetéből való. Amikor a régi görög városállamokban a nép gyűlésre jött egybe, előálltak a demogógoszok, akik hangulatkeltéssel igyekeztek a tömeget, a népet meggyőzni. Azóta is így van ez. Demagógiának nevezzük azt, amikor az érvek nem megalapozottak, az emberekre hangulattal, érzésekkel hatnak. Mi ragadja el az embereket? Hiszen nincsen céljuk, nincsen identitásuk. Milyen nagy ellentmondás, hogy Jézus szereti a tömeget. Egész nyilvános szolgálata, annak minden eseménye feltételezi, hogy sokaság veszi Őt körbe. Az evangélisták megjegyzik, ha külön a tanítványokhoz szól. Egyébként amikor Jézus tanít, gyógyít, csodát tesz, mindig föl kell tételezzük, hogy ott van a tömeg is. Nos, ezt tudják a főemberek is, és ezért úgy döntenek, hogy tömeg jelenléte nélkül fogják el Jézust. Ezért majd éjszaka, egy kis kertecskében, a városfalakon kívül, sötétben kerítenek rá sort. Mert – ahogy sokhelyütt megjegyzik az evangélisták – féltek a néptől. Féltek a tömegtől. Mégis milyen érdekes hogy itt ezt a szót nem úgy olvassuk a fordításban, hogy tömeg nélkül, nyilvánosság kizárásával, titokban, hanem így: zenebona nélkül. Talán a középkor művészetén keresztül hozzánk magyarokhoz is eljutott – s miért ne jutott volna el – az a zenei megoldás, hogy a zenei passió-játékokban az átfogó nagy jeleneteket a turba-kórus énekelte. Így van a nagy barokk passiókban is, Johann Sebastian Bach passióiban is. Amikor sok ember énekel együtt, lett légyen az a tanítványok közössége, vagy a nép, vagy a vének, akkor a kotta szélére oda van írva: turba. Ilyenkor a turba énekel, vagyis minden együttlevő énekes. Lehet, hogy valami ilyesmire utal a magyar fordítás: zenebona nélkül. Bizony nem síppal, dobbal, nádi hegedűvel mentek ki Jézust elfogni. S mégis, a magyar nyelvben a zenebona fölfordulást, rendetlenséget, zűrzavart jelent. A turba a fölfordulást jelenti.
A tömeg azért céltalan és arctalan, mert valahogy mindig visszafordul önmagába, s ez egyre nagyobb erővel, egyre nagyobb hanggal és egyre nagyobb céltalansággal történik. Hamvas Béla egy filozófiai esszéjében megjegyzi, hogy már a középkortól kezdve sok bölcselkedő tartotta úgy, hogy az emberi élet egyik nagy nyomorúsága éppen az, amikor az ember belevettetik a turbába. A zenebonába? A tömegbe? – Talán ebbe is, meg abba is. A fölfordulásba? Abba is. De még inkább a teljes céltalanságba. A kaotikus kavargás, aminek sem kezdete, sem értelmes célja nincs, ez az élet elveszésének, az emberi egzisztencia nagy nyomorúságának az egyik legbiztosabb jele. Nincsen célod, nincsen arcod, nincsen sorsod, nincsen eredeted és nincsen beteljesedésed, - csak zenebonád. Egyszer egy családot látogattam, s náluk, ahogy az már mostanában lenni szokott, be volt kapcsolva a televízió. Kedvesen fogadtak, beinvitáltak, leültettek – s közben ment a televízió. Elkezdtünk beszélgetni – közben ment a televízió. Valami pop-műsorban szaggatták a gitárt a fiúk, jó hangosan. A háziak látták rajtam, hogy valami zavarban vagyok, csippengettem a szememmel a televízió felé. Jaj, mondták, tiszteletes Úr, elnézést, majd egy picit lehalkították a készüléket. Ugye, mostmár tudunk beszélgetni? Hát – feleltem – szerencsére nagyothalló vagyok, nekem teljesen mindegy, de magukat nem zavarja? Nem, felelték, dehogy is, mi ezzel együtt élünk. Nem inkább ebben élünk? És ha ebben élünk, elvesztünk!
A turba szóból származik a turbó szó is. És ebből ered a magyar szlengben az is, hogy felturbózza magát az ember. Turbózd fel magad, kisfiam! Gyűjtsél magadban erőt, szenvedélyt, legyél rajta. De min? Kedves testvéreim, a kérdés az, hogy mi az eredet és mi a cél? És ki vagyok én?  Mégis milyen paradoxon: Jézus szereti, magához engedi, tanítja és gyógyítja a tömeget. Még annak ellenére is, hogy aztán majd, amikor kiállítja Pilátus és fölteszi minden idők legcinikusabb kérdését: Kit akartok, hogy elbocsássak nektek, Jézust-e vagy Barabást, a rablógyilkost, - akkor fölkiált a tömeg, íme, van cél, van megfogalmazott program:  Barabást bocsásd el! Ezt így fordítja a Vulgata, a latin fordítás: universa turba, az egész tömeg így kiáltott. Universa turba. Igen, Isten szeretete, Isten valódi életrendje nélkül az embervilág csak universa turba, egyben-tömeg, s Isten nélkül mi is csak tömeg vagyunk. Névtelenek, arctalanok, céltalanok, sorstalanok, s így a legpontosabb mondani: istentelenek. Az istentelenség vétsége és megrendítő valósága ott mutatkozik meg, amikor az Isten által teremtett ember arctalanná, sorstalanná és céltalanná lesz. Őérettük jött Jézus, azokért, akik felkiáltanak: nem Jézust, Barabást engedd szabadon! Milyen mély és megrendítő az a végső paradoxon, amit ennek az arctalan, akarattalan, céltalan tömeg kiáltásában meghallunk – de hiszen éppen erről van szó. Barabást engedd szabadon, aki majd szabadon bocsátván visszazáródik a tömegbe, azonossá lesz velük. A tömeg visszakéri őt. A tömeg önmagát kéri vissza.
A legmélyebb paradoxon az, hogy Barabásnak kell szabadon engedtetnie. A tömegnek kell szabadon engedtetnie, s benne neked. S Jézusnak kell meghalnia. Meghal az egyetlen Isten-arcú az arctalanokért, elvész a legalázatosabb az orcátlanokért. Lukács leírásában így kezdődik Jézus passiója:  „eljött pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kellett öletni a húsvéti báránynak.” Neki kellett megölettetnie. Egynek sokért, egynek mindenekért, egy igazi Isten-arccal bírónak az Isten arcát elveszítettekért. Tanítson bennünket Lukács evangélista látni ezt a különös összefüggést, az össze nem tartozó dolgok egymáshoz tartozását, s tanítson bennünket nagy-nagy alázatra, igaz engedelmességre, hogy Isten szeretete, kegyelme, megmentő hatalma teljesen a miénk lehessen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Virágvasárnap játszódik a felolvasott jelenet. Amikor Jézus a városhoz közeledett, ujjongó tömeg vette körbe. A kor kellékei is előkerültek, például, a makkabeus lobogó is, mely nem egyéb, mint egy pálma-ág. Másfél évszázaddal korábban egy nagy szabadságharc ment végbe Izrael földjén. A Makkabeus család vezette ezt a szabadságharcot vezették, és az ő egyik diadalmi jelük volt a pálmaág. Jézus most diadalmaskodó tömeg kíséretében vonul be Jeruzsálembe. De megjegyzi Lukács evangélista a a nagy paradoxont is: és amikor közeledett, látván a várost, sírt azon.
Aligha fölfogható, hogy miközben valaki körül ujjongás van, magasztalják, ünnepelik és nagy-nagy várakozással vannak iránta, szabadságot, dicsőséget remélnek tőle, aközben ő sír. Három helyen olvasunk arról, hogy Jézus sír. Sírt egyszer, amikor hírül vitték neki, hogy Lázár, a barátja meghalt. Ez a sírás a barát sírása volt. Aztán azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy Jézus könnyhullatással járult a Mennyei Atya elé, hogy vétessék el tőle a keserű pohár, mindazáltal megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet. Ez az áldozatra kész, az önmagát feláldozni kész főpapnak a sírása. Most pedig a próféta sírásáról olvasunk. Közeledett Jézus Jeruzsálem felé és sírt.
Miközben - mondom még egyszer - emberileg szólva itt most mindenkinek az oka van az örömre, mindenki szabadon ujjonghat, nem jönnek a pajzsos rendőrök gumibottal és lövedékkel, nem gyűjtik be a tiltott zászlókat, nem kergetik szét a népet, nyugodtan be lehet vonulni Jeruzsálembe, minden megy annak rendje-módja szerint, ahogy talán maguk a tanítványok is remélték ezt a dolgot – aközben a főszereplő sír. Ez bizony prófétai sírás, kedves testvérek. Több okból is. Egyrészt azért, mert mindig a próféták voltak azok, akik meg tudták mutatni a dolgok lényegét. Mindig a próféták voltak azok, akik, bárhogyan is élt Isten népe, bármilyen feltételek között élt, bármilyen hangulat uralkodott, a lényegre mutattak. Hadd idézzek föl néhány esetet.
Idézzük föl Jeremiás próféta templomi igehirdetését. Ott áll a próféta a régi, nagy, dicsőséges salamoni templom kapujában, ahol jönnek föl a zarándokok, akik a templomhoz érkezve így kiáltanak: Ez az Úr temploma, ez az Úr temploma! Ide jöttünk, áldozatot mutattunk be, és megszabadultunk! Ujjongva mennek föl. Bármelyik zarándok-zsoltárt idézhetnénk, hogy milyen lelkesedéssel mentek Úr templomába. Kiáltozásukban -  ez az Úr temploma, ez az Úr temploma! -  az fejeződik ki, hogy amíg Isten velünk lakik, Isten velünk táborozik, addig minden rendben van, addig nem lehet baj. Hiába szorongat a világpolitikai helyzet, hiába kapjuk a hírt, hogy föltámadt egy új nagyhatalom, fölhúzták a vascsizmákat és közelednek felénk, s tűz, vér, és országok pusztulása következhet, ez itt az Úr temploma! És amíg az Úr velünk van, addig nekünk semmi bajunk nem lehet. Ekkor azt mondja Jeremiás próféta: hiába mondjátok, hogy az Úr temploma ez. Menjetek haza és gondoljatok bele abba, hogy mit csináltok otthon, hogyan éltek!? Az Úr törvénye szerint éltek? Az Úr rendje szerint éltek, Isten akarata szerint éltek? Bizony, nem úgy éltek, s ezért hiábavaló az áldozatotok, semmit nem ér a hivalkodásotok, el fogja hagyni az Úr az Ő szentségének helyét. Ez prófétai beszéd, mert miközben a nép, az emberek talán jóhiszeműen, talán rutinos begyakorlottsággal azt hiszik, hogy minden rendben van, aközben a próféta rámutat, hogy nincs rendben semmi.
Fordított példát is tudunk mondani. Ezékiel prófétánál olvasunk egy szakaszt, melyben a próféta saját népével vitatkozik, feddőzik, ostorozza őket. Nagy tespedtségben, nagy levertségben vannak, ekkor már   bebizonyosodott Jeremiás próféta igazsága. Hiába mondták a régiek, hogy ez az Úr temploma, a templom elpusztult, az Úr elhagyta az Ő szentsége helyét, a nép fogságban van, minden elveszett. S ekkor elterjed egy közmondás, ezzel vitatkozik a próféta: „megették az atyák az egrest és a fiak foga vásott bele.” Elrontották az öregek a dolgot, és mi isszuk a levét. A régiek nem Isten akarata szerint éltek, ám Istennek jogos büntetése rajtunk is csattan. Sőt, igazából véve, rajtunk csattan. Megették az atyák az egrest és a fiak foga vásott bele - gyorsan a lemondás szállóigéjévé vált ez. S hányféle változatát lehet hallani ennek mind a mai napig! Elromlott valamikor… Mikor romlott el? Horthy Miklós rontotta el, vagy Kossuth Lajos rontotta el? Rákóczi rontotta el, vagy Rákosi Mátyás rontotta el, Kádár János rontotta el, Antall József rontotta el? Horn Gyula, Orbán, Viktor? Valaki itt mindig elrontotta! Persze régen! S mi isszuk a levét. Ám azt mondja a próféta: kitörlöm ezt a mondást közületek, mert mindenki a maga vétkéért felel és ad számot. Ez jellemzi, kedves testvéreim, a prófétát! Megfordított értelemmel akarja fölrázni népét, ki akarja hozni őket tespedtségből, el akarja venni tőlük ezt a hamis alibit. De könnyű is mindig mindent a régiekre rátenni. Ebben mi, magyarok is nagyon nagyok vagyunk.
És most is: Jézus sírása prófétai sírás. Körötte ujjongás van, hozsánna. A hozsánnázás dicsőítő ének. Dicsőítő istentisztelet zajlik Jeruzsálembe menet - síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Pálmaágakkal. Ott ül Jézus a prófétai szamáron, ahogy azt Zakariás próféta megjövendölte az eljövendő messiási királyról. Minden együtt van itt minden dicsőséges és nagyszerű – és ő sír.
Milyen érdekes – hadd tegyem hozzá - hogy a sírás és a könnyek, ahogy mondani szoktuk, elhomályosítják az ember szemét. Aki sír, nem lát jól, a síró ember szeme megtelik könnyel, és amíg nem törli ki a szenét, azt sem tudja, hogy mi van körülötte. Azért is szoktuk egymást még könnyekig el sem jutó szomorúság esetén is vigasztalni, mert a szomorkodó ember látása beszűkül. Ő csak közvetlenül a fájdalma okát látja és érzékeli, szükséges hát vigasztaló beszédet mondani, hogy például. „emeld fel a fejedet, töröld le a könnyeidet, nézz magad körül körbe, nemcsak az van, ami téged bánt, van még reménység, van még kimenekedés!” De most éppen fordítva az lát tisztán, aki sír. És a többiek, akinek egyébként ragyog a szeme, mosoly van az arcán, örömökkel van tele a szája, halleluját tud rikoltani, nem lát. Sőt, Jézus így mondja: nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét. Nem ismerted föl, nem jöttél rá, hogy ez az Isten meglátogatásának az ideje.
De hát hogyan? Hát nem most jön a Messiás, nem ez az Isten meglátogatásának az ideje? Nem ez az, amiről annyit olvasunk a prófétáknál, Ézsaiásnál, Jeremiásnál, Ezékielnél és az összes többinél, hogy eljön majd az Úrnak az a napja, amikor meglátogatja az Ő népét? Hát nem ez az, amiről a pap Zakariás ujjongott, amikor fia, Keresztelő János megszületett, és ő visszanyerte beszélőkészségét: meglátogatott bennünket a naptámadat?! Hát nem ez a nap Istennek, amikor a dicsősége hozzánk fordult, amikor Isten megkönyörült rajtunk? – De bizony, kedves testvéreim, ez az a nap! Csak nem úgy, ahogy ott a jelenlevők gondolják, nem úgy és nem olyan módon, ahogy megszabták a föltételeit, hanem úgy, ahogy Jézus a küldetését betölti.
Talán mindenki emlékszik, a múlt vasárnap a jerikói vak meggyógyításáról szóló résznél elmondottam, hogy ez Jézusnak az utolsó nyilvános csodatétele, és ez nemcsak egy konkrét gyógyítás volt, hanem jelképes tett is. Senki Jézus körül nem érti a lényeget, nem fogják fel, nem látják. Elmondottam azt is, hogy milyen paradoxon, hogy azok a követők, akiknek az lenne feladata, hogy Jézushoz hívják az embereket, még a gyerekeket is elkergetik, és arra a jerikói vakra is rákiabálnak, hogy hallgass el, ne kiabálj, nincs neked közöd Jézushoz – mert nem látnak. Mert nem látják a lényeget. Nem látják, hogy a meglátogatás napján Isten másképp jön, mint ahogy ők várják, remélik és feltételezik. Hogyan várják? Lukács evangélista följegyez néhány momentumot, és ezekről mindenképpen szólni kell, hiszen nemcsak a korabeli történetre, Jézus idejére vonatkoznak, hanem áttételesen ránk nézve is igazak. Emlékszünk arra a jelenetre, amikor már Jeruzsálemben vannak a tanítványok, és Jézus készül a Getsemáné kerti nagy küzdelemre. Indulnának. Ekkor odalép Péter, föllebbenti a köpenyét és odamutat Jézusnak két kardot. – Nézd, Mester, szereztünk két kardot! Ekkor Jézus rájuk lobban: - elég! Még az utolsó pillanatban is azt mondja Péter: - Mester, itt a stukker, mehetünk, úgy-e, jön a forradalom! Ők így készültek. És virágvasárnap is, miután Jézus beérkezik Jeruzsálembe és nem az történik, amit vártak tőle, nem az Antónia-erőd felé fordul a menet, ahol a római helyőrség táborozik, hanem Jézus a templom felé indul, szépen lassan elmaradoznak az emberek. Elmaradnak. Még Jeruzsálembe tartva nagy az ujjongás a jerikói úton. Aztán látják, hogy a Mester a templom felé indul, és akkor már csak a gyerekek maradnak vele. Gyerekek, a gyerekek maradnak. A kicsik, a kíváncsiak. Ők még mennek, ők még nem allelujázták ki magukat, ők még nem hozsánnázták ki magukat, egész a templomig elmennek Jézussal. Már ezt sem bírják egyébként a főpapok és hivatalosok, rá is szólnak Jézusra, hogy parancsold meg ezeknek a gyerekeknek, hogy hagyják abba. Nem azt mondják – figyeljétek meg –, hogy a nagyhangú felnőtteknek parancsoljon hallgatást Jézus, nem azt mondják neki, hogy kergesd haza a zászlólengetőket, a forradalmaskodó embereket, mert nagy baj lesz itt,  - hanem a gyerekeknek parancsoltatnának. A felnőttek már látják, hogy ez nem úgy lesz, ahogy ők gondolták, s elpárolognak Jézus mellől.
És még egy példát hadd mondjak, kedves testvéreim. Néhány nappal a virágvasárnapi bevonulás után ott áll Jézus a római helytartó előtt félholtra verve, fején töviskorona, vállára terítve egy bíborpalást, kezében egy nádszál. Pilátus azt kérdezi az ott-állóktól: kit akartok, hogy elbocsássak, Jézus vagy Barabást, a martalócot, a terroristát? – Barabást! – kiált a tömeg. A terroristát, az orgyilkost, az akasztófavirágot engedd szabadon. És Jézus megy a bitófára. Hát így várták, kedves testvéreim, így várták az Isten országát! Azért várták így, mert a hagyomány, az emberi gondolat és az Isten meg nem kérdezése nélküli élet ezt tudja összeállítani.
Miről beszéltek a próféták? Hogy majd eljön a meglátogatás napja. Arról jövendölnek, hogy eljön az igazság napja, eljön majd az a nap, amikor Isten irgalmasan és könyörületesen népéhez hajol. Hát mi mást jelenthez ez egy ember számára, mint azt, hogy az ellenség le lesz söpörve, hogy egyszerre csak minden újra kezünkben lesz, amit elveszítettünk! Mi mást jelenthetne, mint hogy jön az én nagy testvérem és jól orrba veri azt, aki engem zaklatott! Gyerekkorokban faluhelyen annak volt jó, akinek nagy bratyója volt, az legénykedhetett. Emlékszem mi is így tettünk. Volt két-három szomszédgyerek, akik mindig pimaszkodtak velünk, kötözködtek, s egyszer azt mondta az öcsém: most hazamegyek, és szólok a bátyámnak. S elszaladt, és jött is a legidősebb testvérünk, nagy gimnazista volt már – hogy elfutott az a két másik gyerek! Hű, de jó, ha az embernek nagy-nagy testvére van. Majd jön a nagy testvér, rendet csinál. Csak az a kérdés, és mindig ez a nagy kérdés, hogy ennyi-e a világ? Tényleg csak ennyiről van szó? Hogy az erős elveszi a gyengétől, a gazdag elveszi a szegénytől, a rámenős kisemmizi a tehetetlenkét – ennyi a világ? És ha mindezt egy nagy elégtételben helyére taszítjuk, akkor már minden rendben is van? Nem az inkább a probléma, hogy az ember alapvetően elrontotta az Istennel való dolgát? Hisz minden csak ebből következik. Semmi másból.
Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy a világon minden igazságtalanság, méltánytalanság, elnyomatás, rabság egy ráfújásra, egy varázsütésre, egy szempillantás alatt megszűnik, ha az ember csak úgy felfohászkodik. De azt mondom és állítom – mert Jézus ezért jött – hogy az ember alapvető baja, hogy nincsen békessége Istennel. Azt mondja a Korinthusi levélben Pál apostol: Isten Krisztusban megbékéltette magával e világot, ezért mindegy Krisztus nevében járunk követségben és kérünk titeket, béküljetek meg az Istennel. Emberileg szólva, persze gondolhatjuk, hogy mindent el lehet rendezni, mindent a helyére lehet taszítani. Bár én az emberi történelem kapcsán nem vagyok ennyire optimista, ám vannak, akik ilyen optimistán fogják ezt föl, és meghagyom, lehet, hogy nekik van igazuk. Miért ne? Mindent el lehet dönteni. Csak össze kell szedni magunkat, csak meg kell egyezni, jóindulatot, méltányosságot kell mindenki szívébe csöpögtetni, csak el kell terjeszteni, és meg kell győzni mindenkit a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről – s akkor minden rendben lesz a világban. Igen, biztos, talán. De amíg az ember dolga nincs rendben Teremtő Istenével, addig minden ilyen törekvésünk meddő és üres utópia. Minden ilyen vágyakozásunk csak álmodozás, és hiába rendezzük meg ezeknek a feltételeit, és hiába készítjük el a színpadot, mint ott virágvasárnap, ahol minden kellék megvolt, drapériák, pálmaág, lobogó zászlók, lelkes statisztéria, már csak a főszereplőnek kell föllépni a színpadra, íme, a nagy entrée!  S most - a főszereplő sír. Mert Jeruzsálem nem ismerte meg meglátogatása napját.
Dávid az egyik zsoltárban beszél arról, hogy Isten meglátogatta őt. Így mondja Dávid: éjszaka. Az éjszaka az a világ, amikor az ember úgymond maga-maga van. Nincsenek zajok, külső körülmények, éjszaka a lelked, a lelkiismereted, a szíved magában van. Azt mondja a zsoltáros: Meglátogattál Uram engem és megkérdeztél engem. Jézus sírásának van egy nagyon fontos kérdése. Hagyod-e, hogy a te Istened meglátogasson és megkérdezzen téged? Vagy csak úgy vagyunk, ahogy ezek a drága jó régiek, hogy nem is kell semmit sem kérdezni. Hiszen mi mindent tudunk. Mindent tudunk önmagunkról, mindent tudunk a magyar sorsról, mindent tudunk a református életről – nincsenek kérdések. Feladatok vannak, amiket meg kell oldani. S ezekhez a feladatokhoz kell Istennek nagyszerű nagyságos ereje. Ám, kedves testvéreim, Dávid zsoltárában nem arról olvasunk, hogy Isten meglátogatta Dávidot, meglátogatta és megkérdezte a szívét, és azt kérdezte volna tőle, mint a népmesében a harmadik fiútól kérdezi a csodacsikó: Itt vagyok, kicsi gazdám, merre röpítselek? Téged kérdez meg – ki vagy te? És hogy állsz a dolgaiddal? Tényleg tiszta a szíved, tényleg tiszta az ajkad, tényleg istenesek az indulataid? Tényleg Isten törvénye szerint akarsz élni? Mert, ha így van, akkor fölismered a meglátogatás napját. Azt mondja a Keresztelő János születésén ujjongó édesapa: meglátogatott minket a naptámadat. Eljött hozzánk a mi Istenünk, kegyelmesen hozzánk hajolt és megkérdezett bennünket. Boldog az az ember, aki kéri, kívánja Isten meglátogatását. Azért boldog, mert ahhoz Istene úgy lép oda, ahogy a legjobb barát odalép hozzád, és a legjobb barátságával, igazi szeretetével kérdez téged magadról. Úgy lép hozzád, ha meglátogat, mint az a főpap, aki helyetted is odaáldozza magát és tett eleget minden bűnért, és úgy lép hozzád, mint ez a próféta, aki ki akar zökkenteni abból, amibe berögződtél. Lett légyen ez a te jókedved, lett légyen ez a te lemondásod és keserűséged, ki akar zökkenteni és rámutatni, hogy Istened melletted és veled van. Amikor Isten népe a prófétától azt a csodálatos ígéretet kapta, hogy lesz az Úrnak egy napja, lesz a meglátogatásnak egy napja, lesz majd az igazságnak egy napja, ellegyintették. Ézsaiás jövendölt erről egyszer vigasztaló beszédben, de a többiek ellegyintették. Ahogy szoktuk mi is. Odalegyintünk: Miről beszélsz te? Elhagyott bennünket az Isten, nem törődik velünk, hátat fordított nekünk. Akkor így üzent a prófétán keresztül az Úr: felbúsulásomban és haragomban egy szempillantásra magadra hagytalak, de most örök irgalmassággal hozzád térek és veled maradok. A meglátogatás napja azt jelenti, hogy Isten belép az életedbe, és veled akar maradni. Ezért sír Jézus: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat... És talán mondhatja ezt nekünk is Jézusunk, hiszen hány prófétai szót öltünk meg a szívünkben, fojtottunk meg a lelkünkben, hányszor szólt és hívott meg Istenünk, hányszor kopogtatott, hogy hozzánk betérjen, és velünk legyen!! Az Ő meglátogatása kezdet, az Istennel való élet kezdete. Halljad, hogy miképp szól, halljad, hogy miképp hív, lásd, hogy miképpen sír érted a te Megváltód, és lásd az Ő síró szemében azt, amit meg kellene látnod: a te Urad és Istened keres téged, hogy meglátogasson, megkérdezzen, veled legyen és megáldjon téged. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, úgy van az ember dolga, hogy régi rossz szokásokat, régi rossz berögzöttségeket igen fiatalon megtanul már. Ilyen rossz berögzöttség az ember életében az, hogy alapvető igazságokat elfogad, azokra rábólint és rögtön, a következő pillanatban meg is kérdőjelezi azokat, mindjárt, a következő pillanatban a kérdésével kinyilvánítja, hogy ugyan elfogadta és egyetért vele, mégsem akar a szerint élni. Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki elmondotta, hogy sok küzdelme van akkor, amikor összekulcsolja a kezét és a Mennyei Atya elé áll imádkozni, mert ilyenkor megtelik a szíve mindenféle zűrzavaros érzésekkel, föltódul benne rengeteg dolog és úgy érzi, hogy nem tud igazán imádkozni. Beszélgetés közben újra meg újra ismételgettem a bibliai igazságot, hogy mindenkor imádkozni kell és soha meg nem restülni… Erre ő azt mondta, hogy így van, egyetértek vele, tiszteletes úr, mindenkor imádkozni kell, de mégis legyen szíves megmondani, hogy mégis mikor. Mondtam – mindenkor. Ő visszakérdezett – de mégis, mikor? Így vagyunk, kedves testvéreim, bólintunk az igazságra, aztán máris föltesszük a vonakodó kérdést.
Jézus imádkozni tanítja tanítványait. A tanítványok tudták, hogy Keresztelő János imádkozni tanította a követőit, és látják, hogy maga Jézus sokféleképpen és sokféle módon imádkozik – talán azt kellene mondani, hogy mindig imádkozik. Így kezdődik a felolvasott igeszakasz: „és történt, hogy amikor imádkozott egy helyen…” Most nem is mondja el az evangélista, hogy pontosan hol, csak annyit közöl, hogy imádkozott egy helyen. Valahol. Vagyis mindig. S ekkor a tanítványok arra kérik Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. Itt közli Lukács evangélista a Miatyánkot, amit Máté evangéliumában is olvashatunk. Talán ez az imádság az, amit legelőször megtanulunk, s nem magunktól, hanem megtanítja édesanyánk vagy nagyanyánk, s ez az, amit minden vasárnap és ünnepnap, minden gyülekezeti alkalommal közösen is elmondunk, ez az az imádság, ami, ha semmi nem is jut az eszünkbe, mindig és mindenkor a rendelkezésünkre áll, mindig és mindenkor elmondhatjuk. Jézus az imádság után példákat mond, hogy erősítsen bennünket: mindenkor imádkozni kell, és soha meg nem restülni.
Előbb példát mond két barátról. Az egyikhez éjszaka látogatók érkeznek, szeretné őket megvacsoráztatni, ám nincs már a konyhában-kamrában semmi. Gondol egyet, s a legtermészetesebb megoldást választja – átmegy a szomszédba a barátjához és kér tőle, talán tud neki adni. Gyerekkoromban sokat láttam ezt, velem is megesett, szólt édesanyám – szaladj át kisfiam a szomszédba, kérjél már két kanál cukrot vagy egy fél kiló lisztet. Nem volt éppen, de nem kellett kimenni a boltba, ismerősök, szomszédok, barátok szívesen kisegítették egymást. A történetünk azonban meglehetősen drámai, hiszen éjszaka van már, az éjszaka pedig az alvás és a pihenés ideje.  Az éjszaka pihenésre alkalmas és semmi másra. A mi emberünk azonban – mert eleget akart tenni a kötelezettségnek, a vendégszeretet parancsának – átmegy a szomszédba a barátjához és fölzörgeti, bekiabál neki: - gyere ki, vendégem jött, nincs mit enni adnom neki, adj nekem kölcsön három kenyeret. S akkor azt mondja Jézus: ki az, aki ilyenkor kikiabál a barátjának: hagyjál engem békén, lefeküdtem, az ajtót bezártam, a gyerekeim velem vannak az ágyban, őket is talán fölkölteném. Nem alkalmas ez az idő. Majd így folytatja Jézus: de ha ezt is mondaná, akkor is kimenne, megnyitná az ajtót és adna a barátjának annyit, amennyi kell neki - a tolakodása miatt. Csak hogy békén hagyja. Igaz emberi történet ez.
Egy másik példázatot is ismerünk erről. Ezt is Lukács evangéliumában olvassuk. Jézus ekkor is az imádság szükségességéről beszél, és egy hamis bíró példáját hozza fel, kihez egy özvegyasszony jár szüntelen az ügyével. Valami peres dolga van, a bíró viszont nagy ember, faluszerte azt mondja magáról: Istent nem félek, embert nem becsülök, úgy rendezem a dolgokat, ahogy akarom, engem ne sürgessen senki, majd ítélek, amikor ítélni akarok. Azonban az öregasszony szívós fajta, nem hagyja magát, , nem ereszti el az ügyet, és csak jár a bíró nyakára. Pénze nincs, hogy megkínálja a bírót. Ő csak erőszakos tud lenni. Csak szava van. Csak követelőzni tud. És azt mondja Jézus: addig jár a hamis bíró nyakára, mígnem a az elunja a dolgot, és azt nem mondja: megadom már neki, csakhogy békén hagyjon.  Érezzük jól azt a kicsiny differenciát, amit itt éreznünk kell! Nyilvánvaló, hogy Jézus nem arra bíztat bennünket, hogy így volna a mi dolgunk is Istennel. Minél erőszakosabbak vagyunk Istennél, annál könnyebben megkapjuk, amit kérünk – ez hamis következtetés lenne.. Int is bennünket Jézus a Hegyi Beszédben: nehogy azt higgyétek, hogy hosszan és sokat kell imádkozni, ahogyan a pogányok teszik, akik úgy vélik, hogy ha szép nagy ódákat intéznek az Istenhez, megcifrázzák hexameterben, akkor még tán meg is hatódik Isten és megadja nekik, amit kérnek. Kálvin egy helyt fölteszi a kérdést: miért kell egyáltalán imádkozni? Miért van erre szükség? Istennek volna rá szüksége? Ő tudja minden bajunkat, ismeri minden gondunkat, látja minden szükségünket! Kálvin azt mondja, hogy mivel maga Isten parancsolja nekünk, gyermekeinek, hogy imádkozzunk, nyilvánvaló, hogy nekünk van szükségünk az imádkozásra.
A két példával Jézus arra bíztat: látjátok, ez a barát éjszaka kikel, s ha nem is a barátság okán, hanem  kényelem okán, csak ne zörgessék már a kapuját, megadja a barátjának, amit kér. Látjátok, a hamis bíró, a büszke bíró ennek a szegény öregasszonynak a zaklatása miatt végül is ítéletre viszi az ügyet. Ha így van ez az emberek között, mennyivel inkább így van ez Istennél! Szinte hozzá toldhatnánk gondolatban, hogy Istennél még tolakodni sem kell, még zörgetni se kell. De persze kell tolakodni, kell zörgetni, kell keresni, mert aki kér, az kap, aki zörget, annak nyittatik meg, aki keres, az talál.
De hogy végképp félre ne értsük Jézus szavait, még egy példát ide hoz Jézus. És kérdésként veti fel: melyik atya az közületek, akitől ha a fia kenyeret kér, talán követ ad neki? És a halat, vajon, talán kígyót ad oda néki, és ha tojást kér, vajon skorpiót ad-e néki? Ha azért ti, gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad a ti Mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik Tőle kérdik. Súlyos szavak ezek, kedves testvéreim. Az imádkozó ember igen sokszor küszködik azzal a gondolattal, vagy érzéssel, hogy először jóvá kellene tennem magamat Isten előtt. Ő elé nem lehet csak úgy odaállni. Ez benne van imádkozó gyakorlatunkban is. A templomi liturgikus imádság aranyszabálya az, hogy annak mindig kell bűnvallást is tartalmaznia. Így tanultuk konfirmációs órán is: imádságod kezdődjön hálaadással, folytatódjon bűnvallással, és csak utána vidd Isten elé kéréseidet. Nagyon mély adottság ez, és jól is van ez így! Nem lehet Isten elé akárhogy odaállni. Nem lehet bűnben nyakig tocsogva fölkiáltani: - látod, Mennyei Atyám most még kéne a kezembe egy bunkó, hogy agyoncsapjam a másikat, röpíts nekem ide egyet! Nem lehet úgy, hogy az ember hazugságok özönében él, össze-vissza fecseg, hazudik, áltatja a másikat, önmagát, közben pedig fölröpít Istennek egy őszinte igaz gondolatot. Nem bizony.
Mózesnek is így szól az Úr a pusztában, amikor az égő csipkebokorhoz közeledik: vedd le a te sarúidat, mert szent hely az, ahol jársz. S mégis, milyen különös, sőt, súlyos az, amit most Jézus mond. Ha ti azért, gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni a ti fiaitoknak... Azért megrendítő ez, mert mi mégis úgy gondolnánk, hogy mond, amit mond Jézus, magyarázza Kálvin úgy, ahogy magyarázza, gondoljuk mi is úgy, ahogy gondoljuk, azért csak kell valamit odavinni Isten elé, valamit, túl a könyörgésen és túl a kérésen, csak be kell valamit mutatni az Istennek, mert különben nincs imádság-meghallgatás!  Például oda lehetne vinni, hogy én jó ember vagyok. Legalábbis igyekszem a jóra. Tehát be tudom mutatni – hogy sportnyelven szóljak – a nevezési lapot! Igaz, semmi eredményt nem értem el, sőt az első métert se tudtam elhaladni, de azért a szándék meg volt bennem. Most azonban Jézus azt mondja: gonosz létetekre... Hogyan? Hogy kerül ez ide? A jó emberek imádkoznak, és ha a jó emberek imádkoznak, bizonnyal jóért imádkoznak, és jó dolgot tesznek. A jó emberek könyörögnek, és ha a jó emberek könyörögnek, akkor valami nagyszerűt és jót kérnek. Miért kerül ide az, hogy a ti gonosz létetekre? Azért kedves testvérek, mert az imádságban – ha és amennyiben az imádság az ember és az Isten dolga, ha és amennyiben az imádság nem valami üres megszokottság, hanem valóban az Isten és az ember dolga, akkor – Istennek és embernek a dolgáról van szó. Istennek úgy, aki Ő és amilyen Ő, és az embernek úgy, aki és amilyen az ember. És hol egyebütt, mint Isten színe előtt válik nyilvánvalóvá minden?! Másutt nem is. Igen, végig lehet élni egy egész életet úgy, meg is lehet halni, még az unokáink, még a dédunokáink is meghalhatnak, meg a sírunk is bedőlhet, és el is felejthetnek bennünket úgy, hogy valaha is kiderüljön, hogy kik is vagyunk mi voltaképpen! Az a fügelevél, amivel az ember a paradicsomi bűneset óta takargatja magát, azóta is kézre száll, kéznél van az mindenkinek, azóta is használjuk… no, Isten előtt nem. Csak mások előtt. Meg még önmagunk előtt. Amikor a zsoltárokban azt olvassuk, hogy bűnbánatban, alázatban fölkiált a zsoltáros, és Isten elé viszi nyomorúságát, és azt mondja, hogy Isten előtt még a titkos bűnök is nyilvánvalók, akkor éppen ezt mondja ki. Van az én életemben olyan, amiről én sem tudok!
Jézus azt mondja: ha ti azonban gonosz létetekre – és milyen furcsa, folytatja – gonosz létetekre tudtok jót adni gyermekeiteknek. Ha az ember, aki Isten előtt lelepleződik, ha mi mindannyian, akik Isten világosságában olyannak mutatkozunk, amilyenek vagyunk, lázadónak, gyilkosnak, hazugnak, önzőnek, istenkedőnek, istentelennek, ha mi mégis mindennek ellenére gyermekeinknek tudunk jót adni, akkor mennyivel inkább ad a mi Mennyei Atyánk. Aki maga a jó, aki maga az örök tökéletesség. Érezzük Jézus szavaiból a buzdítást és a bátorítást. Ahhoz azonban, hogy ez a buzdítás teljessé váljon, Jézus szavát egy más oldalról is meg kell nézzük. Így mondja: ha ti azért gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti Mennyei Atyátok Szent lelket azoknak, akik tőle kérik. Ez is olyan különösen hangzik. Igen, mondhatná bárki, Jézus mindig is buzdított bennünket, hogy kérjük a Szent Lelket, hiszen Isten Szentlelke nélkül nem megyünk semmire, a Lélek erejére, áldására, hatalmára Isten gyermekeinek szüksége van. Ám talán úgy lenne arányos Jézusnak ez a mondása, ha így hangzana: ha ti tudtok gonosz létetekre gyermekeiteknek jó ajándékot adni, mennyivel inkább tud a ti Mennyei Atyátok jó vagy tökéletes ajándékot adni nektek. Ez így lenne párhuzamos, logikus. De hogy kerül ide a Szent Lélek? Ha belegondolunk Jézus szavába, az összefüggésekbe is, főleg az emberi élet legszentebb cselekménye, az imádság kapcsán, mely az emberi élet legőszintébb és leghasznosabb cselekménye, akkor abba is bele kell látnunk, hogy megromlott mivoltunk miatt elvesztettük már az imádságra való legmélyebb készségünket. Elvesztettük. Bizony, Jézus nem azért tanítja tanítványait imádkozni, bizony, az ige nem azért szólít fel bennünket, hogy szüntelen imádkozzunk, bizony, a zsoltárok imádságai nem azért foglaltattak bele a Bibliába, mert – unatkoztak volna a szentírók, vagy csak ez tellett nekik  - és beleírták. Azért hangzik mindez, mert nem tudunk imádkozni. Elfelejtettünk imádkozni, mert elfelejtettünk Istennel beszélni. S talán nem is akarunk. Minek Vele beszélni? Vele nem lehet kukoricázni, minek hát Istennel beszélni? Nála minden, feketén-fehéren nyilvánvalóvá válik. Miért Isten elé állni, ha Előtte minden kiderül? Miért derüljön ki, hogy én kapaszkodom valamiért, könyörgök ezért, azért, amazért, hogy nekem ez kell, az kell, amaz kell, erőt akarok, hatalmat akarok, boldogságot akarok, békességet akarok, dicsőséget akarok, a dolgaim megoldását akarom? Nem is tudom kimondani, annyi mindent akarok. Ne derüljön ki! De ha mégis, az ember nekiszánja magát, mert a szükség, a kín, a szenvedés, gyötrelem szinte kiszorítja belőle az imádság sikolyát, akkor meg arra jövünk rá, hogy nem tudunk imádkozni.   Mondanám, amit kell, de nem azt mondom, kérném, amit kell, de nem azt kérem, magasztalnám Istent, de nem tudom magasztalni őt. Pál apostol a Római levélben megrendítően írja ezt le, fölismerve önmagában, a Krisztust követő gyermekben azt a rettenetes tehetetlenségi nyomatékot, hogy miközben szeretne emelkedni, szeretné önmagát Istenhez emelni, aközben valami visszahúzza. Szeretné kihántani magát az összes zűrzavarából, az élete mindenféle lehetetlenségéből, de még szorosabbra vonja maga körül a hurkot. És akkor azt mondja: amikor Istenhez kiáltunk, akkor maga a Szentlélek kiált velünk együtt: Atyám! - mert mi nem tudjuk, hogy mit kérjünk, és nem tudjuk, hogyan kérjük. Még azt sem tudjuk kimondani, amit mindennap elmondunk: mi Atyánk… Ezért mondja Jézus: ha ti gonosz létetekre tudtok a ti gyermekeiteknek jó ajándékot adni, ha gonosz létetekre jó szívvel jót tudtok adni, mennyivel inkább ad nektek Mennyei Atyátok Szentlelket nektek, akik kéritek, - hogy tudjatok kérni. Kérni legelőször és mindenek előtt Szentlelket. Hogy ki tudjuk mondani: Atyám! Isten Lelke nélkül az ember csak ilyeneket tud Istenről mondani – hadd idézzek néhány ős emberi gondolatot –, a gazda, a diktátor, személytelen – ha már pozitívan akar fogalmazni – a személytelen ős-intellektus, teremtő erő, kozmikus hatalom. Igen, lehet ilyeneket mondani, és ilyeneket mond az ember Istenről. De hogy Atya? Az nem megy. Ahhoz hit kell, ahhoz szeretet kell, ahhoz bizalom kell, ahhoz annak tudata kell, hogy Hozzá tartozom, Övé vagyok és kérhetek Tőle. És mégis, kedves testvérek, az Isten azoknak is, akik csak eldadognak valamit, azoknak is, akik nem igazán tudják, hogy mit akarnak kérni, csak kérni akarnak, csak kérni, semmi mást, csak kérni, ad Szentlelket. Hogy aztán tudjanak igazán kérni.
Egyszer valaki azt mondotta egy bibliaórán, amikor Jakab levelét olvastuk, hogy könnyen mondja Jakab, amikor az imádkozásról beszél, hogy nem jól kérünk, és hittel kell kérnünk. Könnyen beszél ez a Jakab, könnyen mondják a hivők, hogy hittel kell kérni – mert nekik már van. De honnan van hitük? Szerezték, örökölték, megtalálták a sublótban, ahova mama eldugta, lomtalanításkor lekerült a padlásról, szerencséjük volt, jó nyerőszámot töltöttek ki? Honnan van hitük? Kapták. Kapták Istentől. Szeretett gyülekezet, egy olyan világban élünk, melyben egyre több a locsogás, egyre több a hang, és egyre kevesebb az érvényes szó. Az imádság érvényes szó. Jézus ma arra buzdít benneteket, hogy kérjetek. Kérjetek, hogy kérhessetek. Kérjetek Szent Lelket, mert ha mi, mindannyian, akik itt vagyunk gonosz elvetemült, istentelen bűnös létünkre tudunk jót adni, sőt   tudunk jók lenni, noha nem vagyunk azok, akkor mennyivel inkább ad nekünk a mi Mennyei Atyánk, aki a tökéletes igazság, szentség és jóság. Ad nékünk Szent lelkéből, hogy tudjunk Tőle mindent kérni, ami nekünk kell,  és hogy Tőle valóban meg is kapjunk mindent, ami nekünk kell.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Különös dolgot kell mondanom: Jézus figyeli a körülötte lévőket. Bár ritkán olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus figyelné a körülötte levőket, egy esetben egészen bizotsan így van ez. Amikor a templom kijáratánál perselyeznek a hívek, így írja le az evangélista, Jézus leült átellenben és figyelte, hogy miképpen adakoznak. A most felolvasott részből is kiderül azonban, hogy Jézus figyeli a körülötte levőket. És megjegyzéseket is tesz arról, amit lát és tapasztal. Azért mondom mégis, hogy ez különös dolog, mert éppen fordítva kezdődik a történet. Azt olvassuk, hogy Jézust az egyik főfarizeus meghívta szombatnapon étkezésre, és ott a többiek leselkedtek utána. Tehát fordítva kellene mondani, Jézust figyelik, leselkednek utána. Tudjuk Jézust szüntelen figyelték, nyomon követték, hol jó szándékkal, hol rossz szándékkal, hol kíváncsiságból, hol másért..
Most azonban arról kell szólnom, hogy Jézus is figyeli azokat, akik körülötte vannak. Amikor észleli, hogy a főfarizeus házában a szombatnapi étkezésen figyelik, lesik őt, szinte provokatív módon meggyógyít egy vízkóros embert, s a gyógyítás kapcsán föltesz egy nyugtalanító kérdést: szabad-e szombatnapon gyógyítani? Más szakaszokból tudjuk, hogy Jézus súlyos támadásoknak volt kitéve a szombatnap kapcsán, és ez nem véletlenül volt így. A korabeli zsidóságban talán a szombatnap volt az a törvény, melynek megtartása felől egyértelműen lehetett rendelkezni. Azt, hogy ki milyen szívvel mutatta be az áldozatot, azt, hogy ki milyen lélekkel böjtölt, ki hogyan tett eleget sok egyéb törvényi előírásnak, azt bizony nagyon nehéz volt megállapítani. De hogy a szombatot megtartották vagy sem, az egyértelmű dolog volt, mert Isten törvénye nyugalmat rendelt erre a napra. Az aggályos lélek igyekezett hát mindent megtenni, hogy legalább ennek a törvénynek a megtartása száz százalékig biztosítva legyen. Jézusnak konfliktusai támadtak emiatt, - emlékezzünk csak, hogy tanítványai szombatnapon kalászt tépnek, máskor meg Jézus beteget gyógyít. Megtámadják hát.
Így most a fő farizeus házánál Jézus első megjegyzése az időnkre vonatkozik. Mit kezdesz az időddel? Mire való az időd? Lehet-e szombatnapon gyógyítani? Ha az ökröd vagy a szamarad kútba esik, vajon eszedbe jut-e, hogy „hoppá, szombat van!?” Bizony, ilyen vészhelyzetben nem ez jut eszedbe. Ekkor csak az jut eszedbe, hogy ki kell húzni, meg kell menteni. Ha – ahogy mondani szoktuk– vis major helyzet áll be, gondolkozol-e azon, hogy milyen nap van most, mi dolgom lenne nekem, mire készültem? Mire való az időd? A szombat szent idő, és az embernek szüksége van szent időre. Szükségünk van rá, hogy az életünket Istentől rendelt alkalmak tagolják, hogy ne úgy éljünk, mert így nem élhetünk, hogy egyik nap zuhan a másikba, egyik időből zuhanunk a másikba, s napjaink számát sem tudjuk már. Így, kedves testvérek, csak a rabszolgák élnek! Amikor Isten kiszabadítja népét a rabszolgaságból és új életrendet ad nekik, ennek az életrendnek a tengelyében ez áll: - Én vagyok a szabadító Isten, szenteld meg a szabadító Isten szombatnapját. Ez a szabadság napja.
Jézus kérdése éppen arra irányítja a figyelmet, hogy szabad-e a szabad napon gyógyítani, szabad-e a szabad napon menteni, szabad-e a szabad napon jót tenni? Vagy csak azt szabad a szabad napon, amit a hagyomány, az életrend, a megszokások, a törvények előírnak? Jézus egy ellentéttel világítja meg a kérdés mélységét. Egy szükséghelyzetet mutat be. Ha a szamár vagy az ökör kútba esik, ha valaki beteg lesz, ha valami nagy probléma lép fel, akkor oda a szabadság, akkor szükséghelyzet áll be! Mondhatjuk-e a szükséghelyzetben, hogy: kérem, majd holnap utána nézünk a bajnak, most szabad idő van! Emlékszünk Jézusnak egy másik példázatára. Abban éjszaka egy ember bekopogtat a barátjához, és azt mondja neki: kelj fel kérlek és adj nékem kenyeret, mert barátom érkezett hozzám, és nem tudok semmit az asztalra tenni. Ez szükséghelyzet. S bár előbb kikiabál a felvert szomszéd, hogy hagyjál békén, lefeküdtem már, a gyerekeim is ágyban vannak, az ajtót hétlakatra zártam, nem tudok kimenni, a barátja addig kopogtat és zörget, míg ki nem megy hozzá és kenyeret nem ad neki. A szükséghelyzet ezt kívánja. S mintha  ezzel Jézus azt mondaná: íme, a szabad idődet, a szabadságodat azzal tudod megváltani, azzal kapod vissza, akkor kapod meg újra, ha a szükséghelyzetet megoldod. Így mondja az evangélista: „És akkor megfogta azt a vízkóros embert, magához vonta, meggyógyította és elbocsátotta.” Így is lehetne az „elbocsátotta” szót fordítani: szabadon bocsátotta. Szabadon bocsátotta. Meggyógyult a beteg ember – tehát szabad lett, de a főfarizeus házában levő emberek is szabadok lettek, szabad lett újra a szombat. Szabad lett újra Isten áldott napja. De előbb a szükséget meg kellett oldani.
Jézus folytatja a körülötte levők megfigyelését, mondja Lukács evangélista. Egy példázat mond a  vendégségben résztvevő meghívottaknak, mikor észrevette, miképpen válogatják a fő helyet. Általában úgy vagyunk a helyekkel, ha vendégségbe, alkalomra, ünnepségre megyünk, hogy gyorsan megkeressük a magunkét, leülünk, és legfeljebb azért forgatjuk a nyakunkat, hogy látunk-e ismerőst, olykor talán föl is állunk, odamegyünk, szóba állunk, köszönünk, odabólintunk egymásnak. Nem nagyon szoktuk figyelgetni, hogy is van a főhelyek dolga. Legkevésbé tesszük meg, hogy fölállítjuk a másikat, ha a helyünkre ült véletlenül. Régen azonban ez nem így volt. Jézus egy ilyen pillanatot figyel meg, s látja, hogy a vendégek miképpen válogatják a fő helyeket. Az itt álló görög szó azokat az alkalmatosságokat jelenti, amelyekre a keleti étkezési szokások szerint le szoktak heveredni. Miért van főhely? Azért, mert a főhely fontosságot jelöl –a főhelyre viszik először az ételt, a legjobbat, a legfrissebbet, a legillatosabbat. A főhely az elsőbbséget reprezentálja.
De hagyjuk a gyomrot, menjünk följebb, mert följebb is van érv a főhely mellett, ugorjunk az észhez – a szívet a végére hagyom. Itt komoly racionális megfontolások vannak. A főhely azért főhely, mert aki a főhelyen ül, az valaki. Nem úgy van az, hogy bekódorgunk valahová, aztán lehottyanunk egy székre, aztán kiderül – hogy, jaj, hát ez a főnök helye lenne?! Üljön csak a főnök máshová! Nem. A főhely az főhely. Akit elsőre hívnak, akit előre ültetnek, azé első hely. S azért annyit adunk magunkra, ha éppen elsők vagyunk, hogy az első helyre üljünk, ha másodikak, akkor a második helyre. Ha pedig negyedikek, akkor a negyedik helyre, és nem a huszonnegyedikre. Bizony, hiába véljük, hogy ahol én ülök, az a főhely! Megesett egy püspökkel a 19. században, mikor vizitálni ment, hogy olyan lassan sodródott ki a nép a templomból, hogy már mindenki benyomult fogadóhelyre s a püspök helyét is elfoglalták, mire ő maga odaért. Nem csinált belőle nagy ügyet, leült valahová. Futott utána a kurátor, a presbitérium: - De püspök úr, püspök úr, magának ott a helye, magának ott a helye, az a főhely, az ott első hely. Mire azt mondta: - Kérem, jegyezzék meg, ahol én ülök, az a főhely. De nem így van ez, kedves testvérek. Jár az első hely. Az eszünk, a neveltetésünk, a jó rend iránti érzékünk mind azt mondja, hogy jár az.
És most ugorjunk középre, kedves testvérek, mert a szívnek is meg vannak itt az érvei. Milyen boldogság, milyen sok sérelmet gyógyító, mennyi bánatot elcsitító, ha az embert oda ültetik, ahova valóban való. De sokszor szorítottak félre minket, de sokszor könyököltek minket hátra, de sokszor meg se hívtak, észre sem vettek bennünket! A ilyenkor máris mondjuk: én senki vagyok. De a helyünkre ülni azt jelenti, hogy mégis vagyunk valakik. Erős érvek ezek, és ezt látja Jézus. Mennek az atyafiak, adják-veszik, válogatják, csereberélik a helyeket. Nem is lehet a jelenetet igazán pontosan leírni, de fantáziálni lehet, ahogy ott vitatkoznak egymással – enyém ez a hely, enyém ez a hely. S majd jön a házigazda, és azt mondja: Ne haragudj, rossz helyre ültél.  Jézus ezért ezt a példázatot mondja: ha vendégségbe hívnak vagy lakodalomba, ne ülj a főhelyre, mert netalán nálad nagyobb tiszteletben levő jön és a házigazda föl fog állítani, és puszta udvariasság okán fog megszégyeníteni. Milyen paradoxon ez, kedves testvérek! Nekem meg kell szégyenülni, mert az a hely, amit elfoglaltam, a másiké. Senki nem akar engem megbántani, senki nem akar háttérbe szorítani, de nem a helyemen ülök. Egyszer egy atyafival beszélgettem, aki a politikának nevezett különleges világban mozog, s ott azért van adok-kapok, vita, sérelem. Egy rendezvény kapcsán beszélgettem vele, és ő dohogva mondotta, hogy őt a hatodik sorba ültették. Durcás hangon, mint a kisgyerek mondta: Tudom én a helyem, tudom én a helyem! De a hangjában sértettség volt, fenyegetés, megalázottság. Mondtam neki: ha tudod a helyed, akkor boldog ember vagy. Nem értette, hogy miért mondom ezt neki, hogy ha tudja helyét, boldog ember. De nem így van? Ha tudjuk a helyünket, akkor boldogok vagyunk.
Jézus, láttuk, a helyükről is beszél. Nemcsak arról beszél a főfarizeus házában, hogy miképpen vagyunk az idővel, hanem arról is, hogy miképpen vagyunk a helyünkkel, és ha nem tudjuk a helyünket, bizony, boldogtalanok vagyunk. Ha tudjuk a helyünket, boldogok vagyunk. Aki, mondja Jézus, fölmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, fölmagasztaltatik. Jézus a megkísértetésében megízlelhette, megtanulta és átélte, mit jelent a fölmagasztalás óriási kísértése. Fölvitte őt az ördög egy magas hegyre, a legmagasabb helyre, s megmutatta neki a föld minden országát. Neked adom ezt, ha leborulva imádsz engem, neked adom, ha megalázkodsz most előttem. És ekkor Jézus azt felelte: Ne kísérts engem, mert meg van írva, hogy egyedül a Te Istenedet imádd, és Néki szolgálj. Aki megalázza magát – ez a kifejezés mindjárt kettőt jelenthet. Ördög őfelsége azt mondja: aki megalázza magát előttem, alkut köt velem, bókol nekem, azt magas helyre, magas polcra teszem. A zsoltár – amit Jézus idéz – azt mondja: aki a helyén van, tehát Isten előtt van a maga teremtményi mivoltában, a tehát Isten előtt megalázkodik, annak nem kell ígérni semmit, az már a helyén van. Csak azt az embert lehet húzni-vonni, mélybe dobni, magasba rántani, mélybe hajítani, aki nincs a helyén. Csak az ilyet lehet megkísérteni, és azzal áltatni, hogy ha cimborálsz az ördöggel, még magas helyre is juthatsz. Csak egy kicsit pukkedlizel neki, na, mit számít az, és tied lesz a föld minden országa, tied lesz az első hely a protokollban, te leszel a „number one!” Csak akkor hallod meg ezt a kísértést, ha nem vagy a helyeden.
S végül annak is mond egy példázatot Jézus, aki meghívta Őt, mert ebben az emberben is észrevesz valamit. „Mikor pedig ebédet vagy vacsorát készítesz, ne hívd a barátodat, se testvéreidet, se rokonaidat, se szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged, és még visszafizessék neked, hanem mikor lakomát készítesz, hívd be a szegényeket, csonka-bonkákat, vakokat, s boldog leszel, mivelhogy nem fizethetik vissza neked, mert majd visszafizettetik néked a halottak feltámadásakor.” Kedves testvéreim, hadd legyek őszinte, nem hiszem, hogy a keresztyének, Jézus követői olyan nagyon komolyan vennék Jézusnak ezt a szavát. Magamra is mondom ezt. Ebben nem igazán gyakoroljuk a tanítványságot. Mi az, hogy ne hívjam meg a barátaimat, ne hívjam meg a rokonaimat, a testvéreimet? Mit akar Jézus? Ez nonszensz. Ilyen nincs. Azért rendezünk vacsorát, ebédet, lakomát, lakodalmat, tort, hogy a miéink ott legyenek, és velünk együtt legyenek. Nekik rendezzük. Ha így érvelünk, jó és helytálló az érv. De figyeljük meg, miről is beszél most! Azt mondja– olvasom még egyszer – mikor lakomát készítesz, ne hívd meg barátaidat, testvéreidet, stb., stb., nehogy viszont ők is meghívjanak téged és visszafizessék neked… Néhány évvel ezelőtt egy idős nénivel beszélgettem, aki az unokájának a lakodalmára készülődött, és friss huncutsággal megjegyezte, hogy csak egyet sajnálok, tiszteletes úr, hogy nekem egy szem unokám van. Hát – feleltem –, azt én is sajnálom, mert unokából legalább egy szakajtóra való kellene De láttam még akar valamit mondani. Azért sajnálom – mondta –, hogy csak egy szem unokám van, mert nem lesz már unokatestvér a családban, akit meghívhatnánk a lakodalomra, hogy majd visszahívna. Először nem is érettem, de lám, erről beszél Jézus. Nem azt mondja: hogy vacsorát, lakodalmat, ebédet, tort készítesz a tieidnek, hanem azt mondja, hogy magadnak készítesz. Erről van szó. Magadnak készítesz. „És történt, amikor a főfarizeusok közül egynek házához ment szombatnapon kenyeret enni...” Ez a fő farizeus magának készítette ezt a lakodalmat. Aki ott volt, statiszta volt, aki ott volt, azért volt ott, hogy az jó sokat ehessen és elmondhass, hogy „ez egy tehetős ember.” Nála még a morzsából is meg lehetett volna hízni. Ez egy rendes ember. Nem sajnálta tőlünk a magáét. Ha ad, csak azért ad, hogy nőtesse magát. Ezért, mondja Jézus, ne hívd meg őket! Ezért ne hívd meg őket. De hívd meg a szegényeket, csonka-bonkákat, a sántákat, a vakokat, akik el sem tudják mondani másnak. Mondanád, hogy Dunába öntött víz az, amit a szerencsétleneknek adunk, helyzetükön nem változtatunk? Mégis, őket hívd meg, mert soha visszafizetni nem tudják. Mit figyelt meg Jézus? Azt figyelte meg Jézus, hogy ez a főember az erejét, a tehetősségét, a vagyonát önmagára költi. Csak azért hív vendégségbe, hogy jól megetesse, megitassa a vendégeit, s azok megdicsérjék őt, s alkalomadtán visszafizessék. Lekötelezte őket. Vagy a szó szoros értelemben, íme, talán innen is származik a magyar kifejezés: lekenyerezte őket. Összejöttek szombatnapon kenyeret enni. Miért hívta meg őket? Hogy lekenyerezze őket. Mire való az erőd, a tehetséged? – kérdezi Jézus. Te mire költöd azt? Te kinek terítesz asztalt, miért terítesz asztalt? Jézus nem arról szól, hogy soha testvért, barátot, rokont az asztalomhoz nem hívhatom, soha lakodalmat, tort, vendégséget nem tarthatok. Azt mondja, hogy magadnak ne tarts, önmagadért ne tarts. S azért ne, mert bár ez egy jó számítás, s talán merkantilista módon is megéri, de neked ugyanazért kell másképp tenned, mint amiért szombatnapon szükségből megbontod a törvényt és megmented, akit meg kell menteni, meggyógyítod, akit meg kell gyógyítani. Ugyanazért tégy így, amiért nem ülsz a főhelyre, még ha a tied is a főhely. Mert te önmagadat nem magasztalod föl, hiszen tudod, hogy Istennél a helyed, neked Isten gyermekei között a helyed, s majd Isten elkészíti az ülésrendet. Ha asztalt készítesz, lakomát adsz, hívd a szegényeket, csonka-bonkákat, sántákat és vakokat, és boldog leszel. Boldog leszel, mert nem fizethetik vissza néked. Ismeritek ezt a boldogságot? Úgy adtam, hogy ő nem adhatja vissza, úgy adtam, hogy soha nem lett adósom. Úgy adtam, hogy ezzel nem hoztam kényszerhelyzetbe, hogy valamilyen módon mégis megfizesse nekem. Úgy adtam, hogy egészen az övé lett, amit adtam. Ismered ennek a boldogságát? Ez az igazi boldogság. Az az igazi boldogság, amikor neked nem tartozik senki.
Egyszer azt mondta valaki, nem az a legrosszabb, ha az ember adós, hanem az, ha tartoznak neki. Ismered azt a rossz érzést, hogy valaki tartozik neked? Mennyi kín van ebből, mennyi boldogtalanság! De még egyszer megkérdezem, ismered-e azt a boldogságot, hogy nekem senki nem tartozik? Talán ide is vonatkozik, amit az apostol mond a Római levélben: adjatok meg mindenkinek mindent. Akinek a vámmal tartoztok, a vámot, akinek az adóval tartoztok, az adót, akinek a kötelezettséggel tartoztok, a kötelezettséget, senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeretitek. Azért tartozik ez ide, mert megfordítva is igaz. Neked ne tartozzon senki, ne tarts számon adósságod, ne tarts számon protokollt, ne tarts számon szívességet, ne tarts számon kedvességet, akinek adtad, legyen teljesen az övé. Így mondja Jézus: boldog leszel, mivelhogy nem fizethetik vissza néked. Mert majd visszafizettetik néked az igazak feltámadásakor. Az igazak boldogsága, az igazak öröme, hogy ők nem tartanak számon adósokat. Az igazi boldogság az: nincs adósod, csak te tartozol szeretettel, időddel, erőddel, helyeddel, életeddel,  - mert Isten erre hívott el és ebben szentelt meg téged.
Ámen