Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hetek óta olvassuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet, és többször említettem már, hogy Lukács evangélista szándékosan úgy mutatja be az evangélium elterjedését, az első gyülekezet megalakulását, a tanítványok munkáját, egyszóval a keresztyénség történetének első szakaszát, hogy szüntelen érzékelteti velünk: Isten különös kegyelme segíti az első tanítványokat abban, hogy a munkájukat – noha semmiképpen sem zavartalanul, de - áldással végezzék. Többször láttuk már, hogy fenyegetés, börtön, üldözés, váratlanul adódó és elháríthatatlannak tűnő körülmények mind-mind azt a gondolatot kelthetik bennünk, hogy innen már nincsen tovább, abba kell hagyni ezt az egészet.. Ám láttuk azt is, Isten hol a körülmények révén, hol egy-egy embert az apostolok mellé állítván, hol éppen az ellenség oldaláról szószólót támasztva, hol éppen a gyűlölködő ellenfelet megtérítve segíti tovább evangéliumának útját. Arról azonban eddig nem hallottunk, noha az emberi tapasztalat erre is készíthetett volna bennünket, hogy ha már ilyen jól mennek a dolgok, akkor vajon belül hogy-hogy nincs akadály. A történelemből is számos példát lehetne arra hozni, hogy amikor a külső akadályok elhárulnak, amikor az ellenfél szája betömetik, amikor Isten megnyitja a szabad pályát, s lehet menni,s nincs, ami föltartóztatja az ügyet, akkor jönnek a belső viszályok! Ekkor támadnak azok a belső feszültségek, melyek talán rejtetten eddig is megvoltak, ám a külső nyomás, az ellenfél vagy az ellenség összetartotta a csapatot. Így is van ez: hogyha ég a ház, mindenki tűzoltásra siet, s nem merülünk el egymással támadt vitás ügyeinkbe. Aztán, ha eloltottuk a tüzet, újraépítettünk mindent és bevonulunk a készbe, akkor elővesszük a régi dolgokat, hogy egymással is elrendezzük a vitákat. Most itt a 15. részben arról olvasunk, és Lukács ezt keresetlen szavakkal mutatja be, hogy a keresztyének körében is nagy feszültség támadt. Olyannyira nagy ez a feszültség, hogy valóban azzal fenyeget, hogy ha ugyan Isten félre is tett minden külső akadályt, el is távolított az útból minden hátráltató körülményt, majd a keresztyének elintézik magukat.
Arról olvasunk itt, hogy csodálatos munkát végeznek az apostolok: már a pogányok is megtérnek, tehát olyanok is Jézus Krisztus követőivé lesznek, akik – ha szabad ezt mondani – semmiféle előképzettséggel nem bírnak: nem jártak vasárnapi iskolába, életükben nem láttak zsinagógát, nem olvastak prófétai tekercset, s számukra a Jézus neve csak egy különös arámi név, és semmit nem jelent. És mégis, Isten Lelke által, ahogyan most az apostolok erről beszámolnak, megtérnek, és a szíveket ismerő Isten bizonyságot tesz mellettük, hogy adott nekik is Szentlelket. Csodálatos dolgok ezek. Ám azt is olvassuk, hogy némely keresztyének, hivők Júdeából elmennek a pogányból keresztyénné lettek közé, és azt mondják nekik: ha körül nem metéltettek, nem üdvözülhettek. Nem üdvözülhettek… Tessék elgondolni ezt a drámát: valaki Kis-Ázsiában, aki görög filozófiai iskolán nevelkedett, élete tele volt nyugtalansággal, kereste a boldogságot, az igazságot, az örökkévalót, majd hallja az evangéliumot, azt magához öleli és üdv-bizonyossága lesz, és boldogan hisz Jézus Krisztusban, és az egész életét immár csak arra akarja irányítani, hogy miképpen tudja hálás élettel megélni ez a nagy áldást – nos, egy ilyen testvérhez egyszer csak jön egy atyafi, egy Krisztusban hivő és azt mondja neki: hogy ezt meg ezt meg ezt meg nem teszed, nem üdvözölhetsz! Hát akkor mit hirdettek neki minapában az apostolok? Akkor még nem tért meg? Mit ölelt magához boldog hálaadással? Mi szerint rendezte addig az életét? Ha ezt meg ezt meg ezt meg nem teszed, ha a Mózes törvénye szerint körül nem metélkedsz, ha meg nem tartod a szertartási törvényeket, akkor nem üdvözölhetsz! – vágják a fejéhez, s ezzel minden összedől.
De nemcsak ez a baj, kedves testvérek, hanem az is, hogy ezek az atyafiak megkezdik az uszítást Pál és Barnabás és munkatársai ellen, mondván, hogy félrevezetik, rossz útra vezetik azokat, akik a pogányok közül keresztyénné lesznek. Egyszóval az apostolokat tév-tanítóknak nyilvánítják. Ebből óriási vita,– vagy ahogy Károli Gáspár fordítja – veszekedés támad. Ez parázs vitát jelent, olyan vitát, amikor nem sikerül egy problémát megoldani, s csak egyféleképpen lehet belőle kijönni, éspedig úgy, hogy az egyik fél erre megy, a másik fél meg amarra. Végképp és mindörökre összevesznek. Amit hát a Nagytanács nem tudott elvégezni, amit a susárló farizeusok nem tudtak elrendezni, amit a könnyen felbőszült tömeg nem tudott elvégezni, amit a római hatóságok tiltása nem tudott elvégezni, azt elvégzik majd maguk a keresztyének: szétszóródnak, mint ahogy a pitypangot szétfújja a szél mindenfelé. Nagy dráma ez! Nagyon nagy a feszültség ez!. Ha azonban egy pillanatra eltekintünk attól az érzelemtelítettségtől, amely ebben a történetben oly nyilvánvaló, tehát, ha egy pillanatra felfüggesztjük azt, amit itt átérezhetünk, hogy ebben a vitában mindenki szenvedélleyl vesz részt, mindenki teljesen beleviszi magát, akkor megláthatunk egy mélyebb és általánosabb tanulságot is. S meggyőződésem, hogy ennek a tanulságnak a meglátása segíthet bennünket jól érteni a történet igazi üzenetét és alkalmazni azt a magunk életére is.
Miről is van itt szó? Az apostolok leveleiben utalásokat találunk arra, hogy miképpen fogták föl azt a nagy titkot, hogy Isten Jézus Krisztust elküldötte, Ő a keresztfán meghalt, harmadnap föltámadott és isteni dicsőségben az Atya jobbjára ült. Két nagy gondolat-kör köré rendezték ezt el az apostolok, és vegyest, hol az egyiket, hol a másikat hozták elő. Az egyik nagy gondolat az, hogy Isten beteljesítette, teljességre juttatta azt, amit a próféták által megígért. Egyszóval, ha meg akarjuk érteni, hogy kicsoda Jézus Krisztus, mi az Istennek ez a hatalmas és nyilvánvalóvá lett szeretete, akkor a hagyományhoz kell fordulni. A hagyományban minden megvan. Ott vannak a próféták, ott vannak a zsoltárosok, ott van az üdvösség történetének az első szakasza, ott vannak a minták. Ha valóban fel akarod fogni és meg akarod érteni, hogy milyen véghetetlen nagy dolgot ajándékozott Isten az Ő szeretetével, akkor a hagyományhoz kell fordulnod. S persze, másért is. A hagyomány önmagában is csodálatos és nagyszerű valami. A hagyomány fölragad bennünket, visz bennünket, megőriz minket akkor is, amikor erőnk elfogy, amikor minden kilátás elhomályosodik, amikor nem tudjuk, mitévők legyünk, amikor minden veszni látszik, akkor ott van a hagyomány. És ez így van ma is. Amikor minden bizonytalanná lett, mindent szétszedtek, darabokká törtek, semminek nem látjuk az összefüggését, mindenki megalapíthatja a maga kis szektácskáját, ahol egy kis igazságot dédelgethet, azt vesszük észre, hogy a józan és bölcs emberek - sokszor talán kényszeredetten - a hagyományhoz fordulnak. Az egyik legérdekesebb példa erre az új pápának, XVI. Benedeknek egyik megnyilatkozása, amelyben tájékoztatta a római katolikus híveket, hogy vissza lehet térni a latin miséhez. Ez nekünk, reformátusoknak nem nagy ügy, de akik római katolikusként nőttek fel, tudják, micsoda forradalom volt az 1960-as években, amikor bevezették az anyanyelvi misézést. Addig Magyarországon is latinul miséztek. Akkor annak reformnak az volt az indoklása, hogy az evangéliumnak minden nép számára anyanyelven kell szólnia. Talán mi reformátusok dörzsöltük is a kezünket és azt mondtuk, hogy nahát, négyszáz évet kellet erre várni, amíg a római katolikus testvérek is megértették, hogy kinek-kinek a maga nyelvén kell hallania az evangéliumot, s kinek-kinek a maga nyelvén kell dicsőítenie, magasztalnia Istent! De mi történt, hogy negyven esztendő múltán a római katolikus egyház feje azt mondja, hogy vissza a hagyományhoz? Mert elbizonytalanodott a római katolikus egyház. Ekkor hát elő kell venni a hagyományt, rábízva magunkat, s majd a hagyomány megtart, megőriz! Sokszor olyan a hagyomány, mint a hajótörés után egy deszkadarab, amibe bele lehet kapaszkodni. Ez maradt – de megmenti az életedet.
Itt most, ebben a vitában a testvérek egyik része azt mondja, hogy a hagyomány kell, Mózes kell! Tele voltak bizonytalansággal. Nem tudták, hogy Isten merre vezeti a keresztyénséget, kiléptek egy bizonytalan világba, ez a világ sokszor ellenséges volt. Tehát: hagyomány. Tradíció. Vigyük rá magunkat és megőriz minket. Amit évezredek során az atyák fölhalmoztak, kumuláltak, az itt van nekünk értékként. Ezért az apostolok a leveleikben sokszor arról beszélnek, hogy nem is lehet jól másként szemlélni és megérteni Isten csodálatos szeretetét, mint úgy, hogy Krisztusban Isten ezt a csodálatos hagyományt beteljesítette és tökéletességre vitte. Ő a zárókő. Épül a csodálatos katedrális, hajlik össze a boltív, és oda teszik a zárókövet, mely összefogja az egészet. Ez a hagyomány. És ez Jézus Krisztus. Ő a szegletkő.
Ugyanakkor volt egy másik út is, és ez is főleg a krízishelyzetekben kínálkozik, amikor azt mondják – és talán okkal –, hogy  újat kell kezdeni. Radikálisan újat kell kezdeni. Minden, ami eddig volt, minden, ami eddig történt zsákutcába torkollott. Ki kell jönni a zsákutcából, és újat kell kezdeni. Nem tradíció kell, hanem – mondom a másik idegen szót, amit filozófusok gyakran használnak – innováció kell. Innovatívnak kell lenni. Tudni kell kezdeményezni, tudni kell a bonyolult és szinte lehetetlen helyzetben meglátni azt az egyetlen lehetőséget, ahol tovább lehet menni. Megtalálni azt a rést, ahol ki lehet törni. Kicsoda Jézus Krisztus? Akiben Isten abszolút újat kezdett. Miért kezdett újat? Mert minden, ami korábban volt, azt bizonyította, hogy nem jutunk vele egyről kettőre. A hagyomány kiüresedett, a szertartások elkoptak, a törvény törvényeskedéssé változott, az ember szíve a régi dolgokat már jól ismeri, jól tud velük trükközni, hozzájuk idomította magát, és a régi dolgokat önmagához. Tele van a világ csalással, trükközéssel, a régi szép dolgokra való hivatkozással, de igazából véve azokból már nincsen semmi, az egész történelem, ami van, egy üres kagylóhéj. Kezdjünk újat! Mit mond Pál apostol egy helyen a Korinthusi levélben? Aki Krisztusban van, az új teremtés. Olyan radikálisan fogalmaz az apostol, hogy azt mondja: ami Krisztusban történt, az új teremtés. Újra kezdődik a világ, egy új világ kezdődik el. József Attilával szólva: rakjuk meg azt a nagy tüzet, hányjunk rá mindent, mindent, ami antik, ócska, régi, hadd égjen el. S majd az üszkös mezőn új sarjú nő, új élet kezdődik.
Nyilvánvaló hát, hogy az első zsinaton Jeruzsálemben nem kis dologról kell dönteni. Nem az a tét, hogy a Júdeából érkezett farizeus-szerzet keresztyéneknek van igaza, vagy Pál apostolnak van igaza. Nem arról kell dönteni, hogy ki végzi jól a missziói munkát, azok-e, akik a hagyományos módon végzik, hogy aki általuk megtér a Jézus nevére, az azonnal fölveszi a korabeli hagyományos zsidó vallásos életrendet, vagy éppen Pál apostol-e, aki már nem törődik ezzel. Úgy kell most, hogy a tradíció vagy az innováció viszi-e tovább a keresztyénség útját. Ez a dráma.
Még drámaibb szokott lenni – vagy inkább tragikus – ahogy aztán mi az ilyen vitákat megoldjuk. Mi úgy szoktuk megoldani ezeket a vitákat, hogy egyik se választjuk. Inkább kompromisszumot kötünk. És a kompromisszumaink veleje az, hogy nem csinálunk semmit. Vannak a tradíciónak emberei, vannak az újításnak emberei, óriási feszültség van köztük, tele vagyunk bizonytalansággal, merre lépjünk. Erőteljes képviselői vannak mind a két pozíciónak, összecsapnak az érvek, az indulatok, egzisztenciális tétje lesz az ügynek, hát inkább kössünk kompromisszumot! Jönnek a bölcs emberek, s kérdezik: mit veszekedtek? Mit vitatkoztok? Kössünk kompromisszumot. Jó. S mi a kompromisszum? – Nem csinálunk semmit. Hány kompromisszumot kötöttünk már, s lett belőlük valami? – Nem lett belőlük semmi, azóta is ott vannak az iktatókönyvben. Azért kötöttük a kompromisszumot, hogy oldjuk a feszültséget. És ezt a feszültséget nem lehet másképp oldani, mint úgy, hogy sem az egyik, sem a másik ezután nem csinál semmit. Talán Péter, az első tekintély, az oszlop, kinek szava döntő, mondhatná: felszólítom a Júdeából érkezetteket, kantározzák fel magukat és hagyják abba ezt az ostoba beszédet. És egyúttal felszólítjuk Pált és Barnabást, hogy vegyék revízió alá eddigi tevékenységüket!  Megszületett egy kompromisszum, hazamennek a legények, vége van a zenének!
Megdöbbentő azonban, amit Péter apostol mond. Egyetlen egy igében így lehetne összefoglalni: „sőt, inkább a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy mi megtartatunk, miképpen ők is.” Szó szerint így kell fordítani: a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy üdvözülünk, miképpen azok is. Hogy kezdődött ez a történet? Megjelentek a jeruzsálemi atyafiak és azt mondták a megtérteknek: ha a Mózes törvénye szerint körül nem metéltettek, nem üdvözülhettek. Péter pedig azt mondja: sőt, inkább a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy üdvözülünk, miképpen azok is. Azért megdöbbentő ez, mert Péter apostol arra mutat rá, amit ebben a két pozíció között feszülő vitában soha nem tudunk megtalálni. Péter azt mondja: lehet a hagyományra is tenni a tétet, és lehet az újra is tenni a tétet, de mind a hagyományt, mind az újat te műveled, te hordozod, te alkotod. Az a te kezed munkája, az a te produktumod. Én pedig – mondja Péter – arról szólok, aki által üdvözülünk, mert az üdvösség Jézus Krisztus munkája. Sőt, továbbá Péter szava nyomán valami eddig nem látott tárul fel: „sőt inkább a Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is”.
Hogy van ez? Nem úgy kellene-e Péternek mondania ezt, hogy hisszük az Úr Jézus Krisztus kegyelme által, hogy miképpen mi, ők is megtartatnak? Mi vagyunk előbb, és ahogyan mi megtartattunk, majd ők is úgy meg fognak tartatni. De nem ezt mondja, és ebbe kell belegondolni. Azt mondja: hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is. Önmagát azokhoz hasonlítja. Kikhez? Azokhoz, akikről a bevezetőben egyszerű mai nyelven azt mondottam, hogy mindenféle előképzettség, korábbi tapasztalat, adottság nélkül fogadták el és ölelték magukhoz Jézus Krisztus evangéliumát. Kik ők? Ezek a pogányok, a bálványimádók, akik a görög isten-panteon szerint minden házi-jószágnak tartottak egy istent, a sótartónak, a kenyérnek, az ágynak, a nagypapának és a nagymamának is. Politeizmusban éltek – vagy ha nem abban, akkor a görög filozófia csúcsai vagy mélypontjai szerint, ateisták voltak. Hát akkor mégis inkább előbb mi? Mégis inkább előbb Péter! Vajon kit hívott el az Úr Jézus a Genezáreti tó partján? Valakit Efézusból? Vagy Athénból vagy Rómából, egy arra kószáló pogány kereskedőt? Nem, Pétert hívta el. Ki volt átélője, megtapasztalója Jézus ezernyi csodájának? És kinek mondta Jézus: erre a kősziklára építem föl az én anyaszentegyházamat? És kinek mondta újra, a második csodálatos halfogáskor: legeltesd az én bárányaimat? Egy római szenátornak, egy athéni filozófusnak, egy efézusi rabszolgának? – Nem, a mi Péterünknek mondta. Ő az első! Így is kezdi Péter az érvelését, amikor meg kell győznie az apostol-társakat, azt mondja nekik: atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta választott engem miközülünk! Én vagyok az első. Ha valamihez lehet hasonlítani a megtérést, a Jézus Krisztus kegyelmes munkáját, akkor azt az én életemhez lehetne hasonlítani! Ezért Péter érvelésének így kéne hangzania, még egyszer mondom, szabatosan: hisszük, hogy Jézus kegyelme által miképpen mi, aképpen ők is megtartatnak. Mi vagyunk előbb!
Most azonban Péter valami egészen megdöbbentő és mély alázattal azt mondja: miképpen ők, akképpen mi is megtartatunk. Azt akarja ezzel kifejezni Péter, hogy Istennek Jézus Krisztusban megnyilvánuló, fölfoghatatlan, analógia nélküli csodálatos szeretete éppen ugyanolyan hatású és érvényű, és pontosan ugyanazt a munkát végzi az ő életében, mint amit a pogányok életében. Tehát a semmiből lesz valaki, az elveszettből lesz isteni gyermeke, a nemtelenből lesz nemes, a bolondból lesz bölcs. Pál egy helyen azt mondja: ez az, amit csak úgy írhatunk le, mint amikor Isten az Ő szerelmes fia, Jézus Krisztus által átvisz bennünket a sötétségről a világosságba. Ő teszi ezt Ezért hát akármin is törjük fejünket, forgatjuk a szívünket, hogyan maradjunk már mi meg, öleljük magunkhoz szent szeretettel a hagyományt, bízzuk rá magunkat az atyák bölcsességére, tapasztalatára, és az majd minket is megtart, vagy éppen kezdjünk valami radikálisan újat, nyissunk egy új frontot és felejtsük el mindazt, ami a hátunk mögött van - bármelyiken is álljunk, ne felejtsük el Péter szavát: akár így, akár úgy, a Jézus Krisztus kegyelme az, amely minket megtart és üdvözít. Mert nincsen más név sem égen, sem földön mi által nékünk megtartatnunk, üdvözíttetnünk kellene! És most hozzáteszem: lehetne... Nem bölcs kompromisszumot diktál hát Péter apostol, ilyenekkel tele van a világ, tele van az életünk, tele van a szívünk, a történelmünk s talán még az anyaszentegyházunk is! Péter rámutat arra a forrásra, akiből az üdvösség származik. Rámutat arra az egyetlen lehetőségre, amelyben az ember a megmaradást, a megmentetést, a jövőt, a megalapozott reménységet, a holnapot, az Istenhez való eltalálást megkaphatja és megnyerheti. Lehet, hogy vannak közöttünk sokan, akik azt mondják, csak az ér valamit, ami régi, amin patina van, és lehet, hogy vannak, akik azt mondják, hogy hagyjuk ezeket, s kezdjünk valami egészen újat. De most én Péter szava által hirdetem: sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, néhány hete, mikor az Apostolok cselekedetei egy korábbi részét olvastuk, elmondottam, hogy az apostol számára rendkívül nagy terhet – mondjuk így –, lelki terhet, szinte felfoghatatlan bonyodalmat jelenthetett a második missziói útján, hogy Kis-Ázsiában tartózkodván, nem juthatott be azokba a városokba, amelyekben az evangéliumot akarta hirdetni. Ezt a különös talányt Lukács evangélista – aki az Apostolok cselekedeteit is írta – ezekkel a megjegyzésekkel egészítette ki: a Lélek nem engedte, sőt, egy helyen azt olvassuk, a Szentlélek megtiltotta neki. Nem igazán érthettük – és csak a későbbi fejleményekből kaptunk arra magyarázatot –, hogy miért kellett ennek így lennie, miért tartóztatta föl Isten az apostolt, aki éppen abban forgolódott, az volt életének éppen a legfőbb értelme, fő célkitűzése, hogy ahova csak lehet, ahova csak eljut, ott az evangéliumot hirdesse. Tulajdonképpen ugyanez ismétlődik meg most az imént felolvasott történetben is, illetve ez fog majd megismétlődni később is sokféle bonyodalom során. Csak itt már más a cél, a cél sokkal nagyobb, sokkal magasztosabb, és az apostolnak erre a célra nézve isteni ígérete is van.
Az apostol újra ellátogat Jeruzsálembe, hogy eleget tegyen annak, amit Isten törvény ráró, majd utána Rómába akar menni. Az a végső cél tehát – ahogy egy helyen halljuk –, hogy pogányok és királyok előtt tegyen bizonyságot Jézus Krisztusról. Még egyszer elmegy tehát Jeruzsálembe, talán azért is, hogy elbúcsúzzon apostol-társaitól, talán azért is – mint az a Korinthusi levélből kiderül, - hogy elvigye a Kis-Ázsiában gyűjtött adományt a jeruzsálemi keresztyéneknek, hogy utána útra kelve Rómába menjen. Most azonban olyasmi történik, ami teljes mértékben keresztül fogja húzza az apostol számítását. Nemcsak ő érkezik Jeruzsálemben, hanem vele  - sőt már előtte - hírek is, majd érkeznek az apostol után olyanok is, akik már Kis-Ázsiában vádolták őt,  és most itt, Jeruzsálemben is ellene beszélnek ,és ez, hogy ellene vannak, nem pusztán azt jelenti, hogy vitatkoznak vele vagy vitatják azt, amit az apostol tanít, hanem egészen konkrétan ellenségei az apostolnak. Nemcsak a missziói munkában akarták őt megakadályozni, nemcsak arra törekedtek, hogy ellehetetlenítsék, hanem az életére törnek. Ebből bomlik ki, amit most olvasunk: az apostol megérkezve, elmegy az apostoli tanácsba, ott beszámol a missziói útjairól, az apostolok kötelezik őt arra, hogy a törvényes vallási rendnek tegyen eleget. Böjtölés után menjen el a templomba, mutassa be a megtisztulási áldozatot, - és majd ezután kerülhet sor a többi dologra.
Amikor Pál néhány társával megérkezik a templomba, már ott vannak azok, akik Kis-Ázsiából érkeztek, s felbőszítik ellene a tömeget, óriási ribillió tör ki, Pált már-már meglincselik, amikor a jeruzsálemi fellegvárból az ott tartózkodó ezredes leküld egy csapatot és kimenti az apostolt. Kimentik az őrjöngők karmai közül. Ez röviden az a történet, amit felolvastam. Azonban azt is el kell mondanom, hogy ezzel nem érne véget a hánnyatatások, sőt tovább nő az apostol elleni harag. Majd a következő részben olvasunk arról, hogy egyenest összeesküvést szőnek ellene. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy az apostolt védőőrizet alatt elszállítják Cézeriába, és onnatól kezdve hosszú évekig tartó raboskodás kezdődik, és végül Pál nem szabad emberként érkezik Rómába, hanem fogolyként, aki vád alatt van, így kerül Rómába, ahol halálra ítélik, és kivégzik. Egyszóval, a nagy cél, hogy királyok apostolává lehessen, ilyen különös és rettenetes fejlemények során valósul meg.
Néhány megjegyzést kell tennem, az igének hozzánk szóló üzenetéhez is. Először is, úgy, ahogy a múltkor hallottuk, el kell fogadnunk – és talán ezt a legnehezebb elfogadnunk –, hogy amikor eltervezünk valamit, és az a jó meggyőződés is ott van bennünk, hogy ezekre a tervekre maga Isten késztetett bennünket, nem mindig terveink szerint alakulnak a dolgok. Pedig nem magunktól találtunk ki valamit, nem hirtelen szöget ütött a fejünkbe valami, vagy belénk költözött valami különös felismerés, hanem Isten indított bennünket arra, hogy valamit tegyünk. Ilyenkor olyan természetes érzése a szívünknek az, hogy ehhez zöld lámpát is kapunk Istentől. Az indíttatáshoz Isten meg is teremti a lehetőséget. Ha van egy cél, Isten elkészíti hozzá az utat. Sőt, egészen határozottan azt is mondhatjuk, hogy ha utat tévesztünk, az is többnyire azért van, mert elveszítettük szemünk elől a célt. Van cél, van út. És mégis, az apostol élettörténetéből azt kell megtanulnunk nagy alázattal, sok lelki erőt mozgósítva, sok-sok imádságot elmondva, mások tanácsát is kérve, Isten igéje vezetését remélve, hogy nem mindig olyan egyértelmű ez. Isten nem mindig nyílegyenesen vezérel minket a kitűzött cél felé.
Sőt, van, amikor úgy tűnik, hogy minden összeomlik, úgy tűnik, hogy Isten elveszi tőlünk azt a nagy célt, amiről úgy hisszük, hogy Ő csepegtetett a szívünkbe. Ilyenkor, kedves testvérek, nagyon sok hivő ember szívébe belopózik a kétség, ami aztán sok szálra bomlik és bénít. Csak pár szálat szeretnék ebből megmutatni. Az egyik ilyen szívrezdülés, hogy hátha talán nem is jól értettem azt, hogy mit akar tőlem az Isten. Ez aztán nagy, kemény, intellektuális küzdelmet hoz a hivő ember számára. Tényleg jól értettem? – És ebben a küzdelemben nem is biztos, hogy minden esetben segítséget kapunk lelki társainktól. Esetleg vitára bocsátjuk egy baráti körben vagy hivő társaságban, hogy szeretnék valamit, de úgy tűnik, Isten elvette tőlünk. Lelki társaink sokszor látszólag azt erősítik, hogy nemhogy Isten elvette volna, hanem eredetileg sem volt az a célom, délibábot kergetek. Nagy és mély szellemi küzdelem ez. De van itt még – ha szabad azt mondani – pszichológiai vagy még mélyebben: egzisztenciális küzdelem is, amikor a hivő ember szívében a kétség nem a cél értelmességét érinti, hanem őt magát kezdi ki. Netalán azért akadályoz Isten ennek vagy annak a célnak az elérésében, mert nem érem el azt a minőséget, hogy velem Ő jónak lássa ezt megvalósítani. Valami megromlott bennem és énvelem Isten ezt már nem akarja. Velem van a baj. A cél megvan, az út is megvolna, a cél értelme is egyértelmű és világos! Hát azért gördít Isten akadályt az útra, hogy én azt a célt ne érhessem el. Meg kell állni, talán bűnbánatot tartani, talán fölül kell vizsgálni az egész életemet  - és ez nagyon mély, belső, egzisztenciális dráma. Sok hívő összeomlott már ezen az érzésen, ezen a gondolaton, kedves testvérek. Olyan világos és ragyogó, hogy mit kell tenni, annyira vonzó, lenyűgöző a cél -  de érthetetlen, hogy miért nem jutunk oda hamar, egyenest és rögtön és mielőbb, az idő is sürget, az alkalom is kevés, és Isten ezt most nem engedi meg. Akkor velem van a baj. Valószínű, hogy Pál apostol is keresztül ment ezeken a gyötrelmeken, kereste az okokat, a magyarázatokat, de talán úgy, ahogy Kis-Ázsiában értette, tudniillik, Isten azzal, hogy egy ponton elzárta az utat előle, egy másik utat készített számára. Emlékszünk, körbe-körbe járt az apostol Kis-Ázsiában, nem jutott be egyik városba sem, és a Szentlélek nem engedte meg neki – tehát: sikertelen volt mindaz, amit tette. Ám ekkor álmában megjelent neki egy macedón ember, és azt mondta neki: Pál, gyere át Macedóniába, gyere át Európába, szükségünk van a segítségedre. Ekkor jutott el az evangélium először Európába.  Ám most még az apostol nem tudja, nem tudhatja, hogy mi az, ami miatt ez a szörnyű kavargás, a lincs-hangulat bekövetkezik, nem érti, hogy miért engedi Isten, hogy a Kis-Ázsiából utána jött ellenségek felbőszítsék a tömeget, azt sem érti, hogy miért sikerül ez nekik ilyen könnyen, s látszólag minden összeomlik, minden terv  megsemmisül.
A másik üzenete ennek a történetnek az, hogy vannak az életünkben teljesen magától értetődő és nyilvánvaló dolgok, és vannak olyan fordulatai az életünknek, amelyeket lehet, hogy mi sem értünk igazán. Hadd kapaszkodjak bele az igébe. Amikor megérkezik a mentőcsapat és kiragadják az apostolt a lincselő tömegből, és viszik fel az Antónia erődbe, akkor az apostol kiabálni kezd az ezredeshez, és azt mondja neki, vajon szabad-e nekem valamit szólanom tehozzád? Ő pedig visszakérdez: - Tudsz görögül? Micsoda kérdés, mondhatnánk. Hát ez olyan evidens. Az antik világban mindenki tudott görögül. Vagy mégsem? Meghökken ez az ember, és rögtön folytatja is a kérdezést: - Hát nem te vagy az az egyiptomi, aki néhány nappal ezelőtt fellázított és kivitt a pusztába 4000 terroristát? A római ezredes az erőd magasából nézve azt hitte, hogy ott lent a templomban támadt a tumultus, kavargás, kiabálás, zaj valami újabb lázadásnak a kezdete, és látta azt is, hogy valaki ott van a tömeg közepette, hát megpróbálta kiemelni. Nem azért, hogy megmentse –  hiszen kettős láncra verve viteti el. Azt hiszi, hogy az apostol egy közönséges terrorista, valami partizán, aki bejött a városba, embereket uszít, s magával akarja őket vinni hogy valamiféle szabadságharcot kezdjenek a rómaiak ellen. Ám abból, hogy az apostol ékes görögséggel megszólítja őt, mindjárt más válik nyilvánvalóvá. Nem kis tanulság van abban, hogy amit mi magától értetendőnek tartunk – tudniillik önmagunkról, a keresztyén egzisztenciánkról, meggyőződéseinkről, képességeinkről, egész életünkről – , azt nem biztos, hogy mások is tudják. De nem pusztán a névkártyák kicseréléséről van itt szó, vagy hogy bemutatkozunk egymásnak, és szépen, értelmesen elmondjuk, kik vagyunk. Itt válsághelyzet van, nagy krízis. És ennek a krízisnek a kellős közepén kell kiderülnie, hogy az apostol nem az, akinek őt gondolják.  Ő Cilicia tartomány Tarsus városából való, nem is akármilyen az a város, továbbá ő zsidó ember, nem egyiptomi, nem lázadást akar itt szítani, s egyébként tud görögül, tehát valószínű, hogy a művelt értelmiség körébe tartozik. Mondhatná is ennek az ezredesnek, hogy akkor most szépen vedd le rólam a láncokat, aztán adjál mellém katonai őrséget, és biztosíts számomra védelmet.
De az apostolnak teljes körűen el kell mondania, hogy ki ő. Ezért kéri az ezredest, hogy szólhasson a tömeghez. Majdnem úgy tűnik, mintha az apostol provokálná az ott levőket. Éppen csak megszabadul, talán mindjárt leoldják róla a láncokat is, már kiderült róla, hogy kicsoda ő, még az is kiderülhet, hogy római polgár, tehát abszolút védelmet élvez, mondhatná: hála Istennek, megúsztam ezt a lincselést, hála Istennek, kiszabadultam az őrjöngők kezéből, most aztán minél gyorsabban innen el kell menni. De ő teljes körű tisztázást akar. Ugyanis Pál számára nem az a tét, hogy újra meg újra elmondja személyes adatait, hogy kicsoda ő, honnan való, mi a mestersége, mi a foglalatossága, és hogy egyébként ártatlan. Neki Jézus Krisztusról kell bizonyságot tenni. Vagyis itt derül ki, hogy a keresztyén ember nem az, aki úgy általában az ember. A keresztyén ember mindig csak Krisztussal tudja önmagát identifikálni. Ha nem tudja Krisztust elmondani, nem tudja önmagát sem elmondani. Ahogyan a zsoltárban olvastuk, a csodálatos ujjongó vallomásban – de ugyanakkor szerény vallomásban –, mi az Isten keze alkotása vagyunk s nem a magunké. Divatosan szólva, pestiesen szólva: nem én csináltam meg magamat. Amikor valaki egyről kettőre jut, egy lépcsővel feljebb lép, valami sikert elér, nevet szerez, akkor azt szoktuk mondani: megcsinálta magát. Nem, nem én…- mondja a zsoltár. S amikor az apostol valóban el akarja mondani ezt, akkor el kell mondania, ki által, kinek a munkája, kinek a hatalma által az, aki ő. Ezért Jézus Krisztusról kell beszélnie. Nagy dráma ez, hiszen ezzel csak újabb bajt hoz a fejére – majd olvasni fogjuk a későbbiekben –, s akkor már egészen egyértelmű lesz, hogy a Jézus nevéért, a Krisztus nevéért kerül élet-halál veszedelembe. De nem tehet mást.
És voltaképpen mi sem tehetünk mást. Ha keresztyénként el akarjuk mondani, hogy kik vagyunk, el kell mondanunk Jézus Krisztust. Sok minden egyebet elmondhatunk – biztos, el is kell mondani –, a hagyományainkat, hogy honnan jöttünk, hogy mi a társadalmi beágyazottságunk, hogyan gondolkodunk, hogyan látjuk a világot, milyen normák és törvények kötnek bennünket, de az élő és feltámadott Jézus Krisztust – ha szabad így szólni – nem hagyhatjuk ki a történetből. Ha Őt kihagyjuk, mindent kihagytunk. Ha Őt kihagytuk, voltaképpen magunkat is kihagytuk a történetből.
És végül, egy különös megjegyzést hallunk. Amikor leküldi az ezredes a csapatot, hogy kihozzák Pál apostolt a tömegből, ezt olvassuk: megpróbálta megtudni, hogy ki az, de ki ezt, ki azt kiabálta a tömegben, s mikor nem érthette a bizonyos valóságot a zajongás miatt, megparancsolta, hogy vigyék fel őt a várba. Bizonyos valóság. Tudjuk jól, hogy Lukács eredeti foglalkozása szerint orvos volt, nem filozófus. Itt pedig egy filozófiai kategóriát olvasunk, bizonyos valóság. Mi a valóság? Mi a bizonyos valóság? Mi az, amiben biztos lehetek, hogy az a valóság? Mi a bizonyos valóság? Ki ezt kiáltott, ki azt kiáltott. Én bizonyos vagyok,  hogy azóta is tele van a világ lármával, és ki ezt kiált, ki azt kiált. Azóta is kiabálnak rólunk, keresztyénekről, az evangéliumról, a keresztyénségről mindent: ezt is, azt is. De abból nem derül ki a bizonyos valóság. A bizonyos valóság csak akkor tárul föl, hogyha Isten Szentlelke által Isten teljes valósága megmutatkozhat az emberek számára. Mi a bizonyos valóság? Emlékszünk, voltaképpen ezt kérdezte Pilátus is Jézustól, mintegy odavetette neki: mi az igazság, – másképp fordítva – mi a valóság? Mi az, ami valóban, megkérdőjelezhetetlenül, a maga tényszerűségében, a maga teljes körűségében itt van, megnyílott és föltárult. Nyilvánvaló, hogy az a római katona nem filozófiai gondolatokba merül, amikor szeretette volna kideríteni az apostol identitását és egyáltalán, hogy mi történt, mégis jellemző, hogy Lukács evangélista így fogalmazza meg: nem érthette, hogy mi a bizonyos valóság. Mi sem fogjuk megérteni, ha csak arra figyelünk, hogy innen mit kiabálnak, meg onnan mit kiabálnak. Mi sem fogjuk megérteni, hogyha a keresztyénséget kétezer év óta körülvevő nagy zajra, lármára fülelünk, mit mondanak az okosok, mit mondanak az egyszerűek, mit mondanak a hatalmasok, mit mondanak a hatalomtól megfosztottak. Mit mondanak a feketék, mit mondanak a fehérek. Mit mond a nyugati civilizáció, és mit mond a keleti. Mit mond a politika, és mit mond az, akit nem érdekel a politika. Mit mondanak a művészek, és mit mondanak a botfülűek és a mindenhez érzéketlenek. Nem azt akarom mondani, hogy erre egyáltalán nem kell odafigyelni, hiszen ha akarjuk, ha nem, úgyis hallani fogjuk. De azt állítom és mondom, hogy ebből a bizonyos valóság nem tárul föl. Az csak akkor tárul föl, ha mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy Isten hatalma, Szentlelke és kegyelme van itt.
Röviden összefoglalva hát, ami oly nyilvánvaló számunkra, nem biztos, hogy nyilvánvaló a másik számára. Mindig el kell mondanunk önmagunkat, de ha önmagunkat elmondjuk, el kell mondanunk Jézus Krisztust. És talán ez segít bennünket annak a nagy drámának a földolgozásában, átélésében, jófajta megélésében, és ebben a drámában a helyes döntésben, amit újra meg újra fel kell vetünk: vajon akarja-e Isten hogy azt tegyem, amire elköteleztem magamat, vajon engem akar-e Isten, hogy én tegyem azt, amit célul adott? Én hiszem, hogy akarja, hiszem, hogy utat is ad hozzá, s hogy ez az út nem mindig egyenes, hogy a célhoz nem mindig jutunk el s rögtön,  - igen, hiszen ezt, és ez az Ő titka. Isten alázatra, igazsága, bölcsességre, szeretetének mélyebb megtapasztalásra akar bennünket elvezetni ez által. Kálvin így mondja: amíg e földön élünk, addig tanulók vagyunk az anyaszentegyházban. Sok keserűséggel, fájdalommal, próbatétellel, olykor kudarccal, de mindig nagy-nagy alázattal és mindig több örömmel kell tanulnunk Istennek útjait. Pál apostol is tanítvány volt az anyaszentegyházban, tanulhatjuk tőle az alázatot, a hűséget, a helytállást, a bátorságot, hogy minden körülmények között Istennek akart tetszeni, neki akart engedelmeskedni, Isten szent céljának akart megfelelni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jól ismerjük ennek a jelenetnek az előzményeit. Röviden összefoglalom: János és Péter a templomba menvén meggyógyít egy beteg embert, és bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról. Ekkor beviszik őket a nagytanács elé, akik meg akarják nekik parancsolni, hogy Jézust soha többé ne hirdessék, Jézus nevében ne szóljanak. Erre a fenyegetésre János és Péter azzal válaszol, hogy: “nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket láttunk és hallottunk…, inkább Istennek kell engedni, mintsem az embereknek”. Ezután a nagytanács, bár megfenyegeti az apostolokat, kénytelen szabadon engedni Pétert és Jánost, hiszen a csoda nyilvánvaló volt, a beteg ember meggyógyult. Ezt eltagadni nem lehet, a dolgot visszafordítani nem lehet, a beteg embert korábbi állapotába visszatenni nem lehet, és nem lehet azt mondani, hogy voltaképpen nem történt semmi, csak néhány eszelős ember prédikál itt valamiről. Miután János és Péter visszatérnek az övéikhez, elmesélik, hogy mi történt, hogyan történt, mit mondottak nekik, hogyan szabadultak meg. Ekkor a jelenlevő gyülekezet imádságba kezd - ezt az imádságot olvastam föl. Ez az imádság nemcsak azért érdekes, mert megerősítő abból a szempontból, hogy semmilyen fenyegetés, nehézség, rettenetes körülmény nem tántoríthatja el Isten gyermekeit, hogy Róla bizonyságot tegyenek, hanem azért is, mert egy zsoltárt idéznek az imádságukban, azt a zsoltárt, amit pedig a lekcióban olvastam fel,  - ez a 2. zsoltár.
Az óegyház idején a Szentírást magyarázva arról beszéltek az egyházatyák, hogy mindig meg kell vizsgálni egy-egy bibliai szakasznak azokat a körülményeit, azt a helyzetet, amelyben eredetileg elhangzott. Milyen körülmények között beszélt a próféta, vagy milyen körülmények között énekelte a zsoltárt a zsoltáros, milyen körülmények között mondta, tette ez vagy az a bibliai alak, amit mondott és tett? Ennek a figyelembe vétele nélkül nem érthetjük meg az üzenetet. Ezt a leckét a keresztyénség jól megtanulta, olyannyira, hogy a 20. századi német bibliatudósok egy külön kifejezést is alkottak erre; így nevezték el, hogy “Sitz im Leben.” Tehát azt az élethelyzetet, azokat a körülményeket, azt a beágyazottságot kell mindig megvizsgálni, amelyben például a 2. zsoltár is elhangzott. A bibliatudósok egybehangzó véleménye szerint ez egy úgynevezett “királyzsoltár”. Amikor az ószövetségi király trónra lépett, például Dávid vagy Salamon, aztán a többiek, az ünnepségen ezt a zsoltárt énekelték. Ezért olyan különös számunkra ez a zsoltár és szavai: vigyázzatok az Úr felkentjére, csókolgassátok a fiút, meg ne haragudjék az úton, hódoljatok az Istennek, mert ő a király, ő az Istennek a felkentje, mintegy fiává fogadta őt…. Vagyis a szép zsoltárban mintha harcias fenyegetés is hangzana: tessék ám vigyázni a királyra, a király Isten embere, a király szent ember. Igen, amíg a királyság királyság volt, addig mindig is így volt, a királyság szakrális intézmény volt, a királyra úgy kellett tekinteni, mint Isten felkentjére. Talán Napóleon volt, aki a maga deista pragmatizmusával megtörte ezt a felfogást és – ugyan odarendelte a pápát a császárrá koronázására, de nem a pápa tette a fejére a koronát, hanem Napóleon kivette a kezéből és – megkoronázta saját magát. Ez egy szimbolikus aktus volt, az ember lett istenné és az ember koronázza meg önmagát.
Azonban, az Lukács itt arról számol be, hogy a jeruzsálemi gyülekezet, miután a megfenyegetett, ám szabadon engedett apostolok visszatértek, imádságra fakadt, hálaadó imádságot mondott, és a második zsoltárt idézték, noha János és Péter nem voltak királyok. Nem arról szól a zsoltár, hogy ímé János vagy netalán Péter királlyá koronáztatott volna,  és ezért idézik a második zsoltárt, ahogy idézték régen, az ószövetségi időben megannyiszor, ha király lépett a trónusra. Ők itt egy másik királyt ünnepelnek, és magasztalnak, az igazi királyt, Jézus Krisztust. Így idézik a zsoltárt: “Miért zúgolódnak a pogányok és gondolnak hiábavalókat, felállottak a földnek királyai, a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és az ő felkentje – ahogy ők már itt mondják Krisztusa – ellen. (A Krisztus szó felkentet jelent.) Mert bizony egybegyűltek a Te szent Fiad, Jézus ellen, akit Te felkentél. Egybegyűltek Heródes és Pontius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével. Azt látják, arról szól ez az imádsága az első keresztyéneknek, hogy abban az egykori, királyt magasztaló, dicsőítő, trónra-lépési, koronázási zsoltárban sokkal több foglaltatik benne, mint amit az egykoriak gondoltak, véltek, amikor ezt az éneket énekelték. Ez a zsoltár, amely bizonnyal Dávid korában keletkezett, Jézus Krisztusra utal, Isten igazi felkentjére. Ezért az első keresztyének szabad szívvel használják a zsoltárt és nem aggódnak amiatt, hogy egy mérges bibliatudós esetleg odatoppan közéjük, és azt mondja: kérem, ez a zsoltár már foglalt, ez trónra-lépési zsoltár, ezt csak akkor szabad énekelni. Mint ahogy mi is sokszor vagyunk így, amikor az énekeskönyvből keresünk éneket különböző alkalmakra, bizony meg kell gondolni, hogy netalán egy esküvőre gyászéneket válasszunk, vagy egy bűnbánati zsoltárt, vagy éppen megfordítva, egy szomorú temetési alkalomra egy vidám dicsőítő éneket. Ezeket nem lehet összecsereberélgetni. Mégis most több van itt, és ők bátran megmutatják ezt a többet ebből a zsoltárból. Ebből pedig az is következik, hogy Isten igéje újra meg újra alkalmazható a mi élethelyzetünkre is. Nem kell időgépbe ülnünk és visszautaznunk. Mondjuk, ha valaki háborgattatást szenved, nem kell neki visszautaznia, hogy lássa, miképpen is kergette Saul Dávidot, s akkor már ő is mondhatja a zsoltárt. Ha valakinek nagy öröme van, és erre is találunk a bibliában példákat, nem kell időgépbe ülnie, hogy lássa és hallja miképpen magasztalja és dicsőíti Istenét Sára, vagy Debora. Ezek az igék itt és most is érvényesek. Csúnya a kifejezés: itt és most is használhatók. Énekelhetők és imádkozhatók.
Másodsoron azt szeretném elmondani, hogy igen különös, hogy a zsoltár, amely valamikor dicsőítő ének volt, s feltehetően a jeruzsálemi templomba telepített zenészek dicsőítő énekében hangzott, itt imádságként hangzik. Az éneket imádságként mondják. Szabad-e és lehet-e ezt? Minden bizonnyal igen, nem tudom, hogy a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai milyen zenei tálentummal voltak megáldva, nem tudom, hogy alkottak-e kórust, s amikor János és Péter kiszabadultak, odaállt volna a karnagy, és intett volna, hogy most énekeljük a második zsoltárt. Biztos, hogy nem így volt. Az biztos, hogy imádkoztak. Egy olyan éneket mondtak el, mely bennük imádsággá, könyörgéssé vált. Én is hallottam sokszor hívő testvéreket munka közben – vasalás vagy egyéb háztartási munka során vagy valami mechanikus munka közben – éneket dúdolgatni vagy éppen énekelni: zsoltárt, dicséretet, lelki éneket. Hogy az ott akkor ének volt-e vagy imádság, azt nagyon nehéz eldönteni, de az ige szabaddá tesz bennünket arra, ha ismerünk éneket, ismerünk zsoltárt, ismerünk dicsőítő dallamot, szöveggel együtt is mondhatjuk, magánosan is és együtt is imádságként.
És talán legvégül: a legfontosabb az, hogy nem csak énekelnek, nem csak imádkoznak, nem csak Istent dicsőítik, hanem – ahogy Lukács feljegyzi, – könyörögnek is. Csodálatos az, hogy miközben Istenüket magasztalják és hirdetik, hogy minden dolguk, az egész életük Isten fenséges uralma alatt van, még ez a megelőző, rettenetes helyzet is, amiből János és Péter kiszabadulnak, az is Isten uralma és vezetése alatt áll, aközben mégis könyörögnek. Könyörögnek, hogy Isten áldja meg őket, forduljon hozzájuk és adja meg nekik, hogy bátorsággal szólják Istennek a beszédét. Énekelni, imádkozni és szólani. Így együtt ez a három adja ki azt, amit így lehetne nevezni: keresztyén kommunikáció. Én ugyan ehhez nem értek és megmondom őszintén, meg is szoktam bántani sok tudóját a kommunikáció-elméletnek, mikor kicsit szkeptikusan nézem, vagy hallgatom, amikor előadják ezt a kétségtelenül nagyon fontos tudományt, de most azt mondom, kedves testvérek, ha van keresztyén kommunikáció, akkor az sohasem csak egyoldalú. Ének, imádság és elmondás (vagy bizonyságtétel). Ez a három mindig együtt jár - és ehhez, a legutóbbihoz, bátorság kell. Az éneket lehet szájunkat összezárva is dúdolgatni. Az imádság Jézus szava szerint történhet a legtitkosabb rejtekben is. De amit most kérnek könyörgésükben, hogy: “nyújtsd ki a te kezedet, hogy jelek és csodák történjenek Fiadnak, Jézusnak neve által, és adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a Te beszédedet.” – nos ez a nagy kérdés. Teljes bátorsággal. Kedves testvérek, az énekhez – hadd mondjam így – nem kell nagy bátorság. Még annak se, aki nem is tud énekelni. Mert az ének kifakad belőle. Kiszakad belőle. Az ember énekel örömében, énekel bánatában, énekel, ha elragadja más éneke, melybe ő is bekapcsolódik. Az imádsághoz sem kell bátorság. A beszorított, bezárt, nehéz helyzetbe került ember óhatatlanul is elengedi a szívéből a sóhajt, – ahogy szoktuk mondani, – a fölfohászkodást. Az örömöt tapasztaló ember, az áldást megérő ember is miért is zárná be a szívét és a lelkét? Ő is Istenéhez kiált föl. De szólni a másiknak, mondani, annak, aki a Jézus beszédét nem akarja hallani, annak, aki meg is tiltaná ezt a keresztyéneknek, azoknak, akik, amúgy jó szívvel fogadják Istennek egyébként minden áldását, csak ne legyen rajta a címke, hogy kitől kapták? Nekik hogyan szóljunk? Nekik jó, ha Isten adja csak úgy, névtelenül, láthatatlanul az áldást. Mit adja? Jön az magától is! Hogy ki adta? Isten? Ő ki? Miről beszél maga nekem? Isten? Maga nekem erről ne beszéljen!
Továbbá ma sincs különbül, mint régen. Ma is ugyanúgy van ez, és ennek nagyon egyszerű oka van: abban a pillanatban, amikor az embernek tudomására jut az ő Istene, – még egyszerűbben fogalmazva – amikor tudtára jut az embernek, hogy van Istene, és ez az Isten személyes Isten, ez az Isten nem egy mindent elrendező, jótékony, kozmikus hatalom, nem ő a mennyei szerencsemalac, nem ő a titkos szám, hanem ő személyes Isten, akkor az ember rögtön annak is tudtára jut, hogy ez az Isten akar tőle valamit. Mégpedig azt akarja, hogy nekem és neked és mindenkinek köze legyen hozzá. Ez az Isten azt akarja, hogy az Ő uralma alatt éljünk, az Ő rendjében éljünk. Bizony, kedves testvérek, olyanok vagyunk, mint az elkényeztetett gyermek, akinek kell, hogy reggel az asztalán ott legyen a frissen gőzölgő kakaó, be legyen készítve minden a táskájába, s ha hazaérkezik az iskolából, Anyuka vagy a nagyi máris tegye a friss ebédet az asztalra, s ha kell, helyette a leckét is megírja. Este, ha kell, fogat is mosson helyette! Csak a rend nem kell, ami otthon van. Minden kell, minden jó kell, minden áldás kell, minden védelem kell, minden segítség kell. Hát persze, hogy kell! Csak a rend nem kell. Micsoda bátorság kell a keresztyén embernek ahhoz, hogy Istenét nevén nevezze, Róla bizonyságot tegyen, Őreá felmutasson, és erre meghívja a másik embert is! Micsoda bátorság kell: Heródesek, Pontius Pilátusok, pogányok, fejedelmek, tanácsosok gyülekeztek egybe Isten és az Ő felkentje ellen.
És e könyörgés után megmozdult a hely, ahol ők egybegyűltek, beteltek mindnyájan Szentlélekkel és az Isten beszédét bátorsággal szólották. Igen, megkapták Istentől ezt a nagy áldást, a bátorságnak az áldását: szó szerint a szólás bátorságát kapták meg, a nyílt beszédnek a bátorságát és abból a házból, ahol ők egybegyűltek, kiáradtak és hirdették és magasztalták az Urat. Énekkel, imádsággal és Róla szóló bizonyságtétellel. Segítsen bennünket is Isten Szentlelke sokféle szorongattatásunkban, küzdelmünkben, nehéz helyzetünkben. Akkor is segítsen, ha ránk pisszegnek, hogy erről ugyan már hallgassunk, Róla ugyan már ne szóljunk, hogy megkapjuk ezt a szent bátorságot és az élet Uráról, a mi Üdvözítőnkről, Jézus Krisztusról, Istennek felkentjéről mindig minden időben bátran bizonyságot tehessünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet olvassuk a bibliaolvasó kalauz szerint, és a most fölolvasott részig az a benyomásunk támadhatott – és nem is véletlenül támadt ez a benyomásunk –, hogy Isten Szentlelke oly kegyelmesen megáldotta az első keresztyéneket, hogy semmiféle akadály, semmiféle gát vagy nehézség nem tartóztathatta fel őket abban, hogy a Jézus nevét hirdessék, életeket, szíveket mozdítsanak és indítsanak el Isten útján. Pedig, mondhatnánk, lettek volna és voltak is akadályok, támadtak nehézségek, keletkeztek olyan körülmények, amelyek arra késztethették volna őket, hogy csak magánkörben gyakorolják azt a hitet, melyre eljutottak, – és ahogyan egy előző részben olvastunk róla, ne tegyék azt, amivel vádolták őket. Így mondják az őket vádoló Nagytanácsban: telehordják a várost a Jézus nevével. Mindazonáltal, mindeddig arról olvastunk, hogy Isten kegyelméből minden akadály elhárult, Isten kegyelméből minden ellenkezés félretétetett, és az apostolok – mai nyelven szólva – nagy sikerrel adják tovább az evangéliumot, nem volt semmiféle akadálya annak, hogy kommunikáljanak, az embereket meggyőzzék, és Isten útjára elhívják. Hadd soroljak fel néhány olyan tényezőt, amely ezt a benyomásunkat még tovább is erősítheti.
Először is azt kell látnunk, hogy az apostolok makacs emberek voltak, és mintha Isten belekalkulálta volna elhívásukba ezt a makacsságot. Kiderül egy korábbi esetből, amikor kihallgatásra idézték be őket, hogy ők egyszerű, tudatlan galileai atyafiak, és talán, ahogy ez lenni szokott, az egyszerűség, az élet egyszerű tényeiben való jártasság makaccsá tette őket. Különösen így van ez, ha valaki testét, lelkét átvilágító igazságra talál rá. Ismerjük ezt mi, amikor hirtelen megvilágosodik az ember valami felöl, s azt mondja, hogy „ez az, rájöttem, ezért kell élnem, ez az igazság” – és arról őt soha többé lebeszélni nem lehet. Azután azt is elmondhatjuk, hogy Isten csodálatosan rendezi itt a dolgokat, a körülményeket. Például az előző részekben olvastunk arról, hogy újra beidézték őket a Nagytanácsba, megfenyegették őket, és már-már meg is fogalmazták ellenük az ítéletet. Ekkor ott, a Nagytanácsban egy öreg, befolyásos farizeus-tudós, Gamániel, mintegy Isten által adott külső segítségként közbeavatkozik. Kiküldeti az apostolokat, zárt ülést kér, s a magára maradt Nagytanácsot meginti. Azt mondja nekik: mi nem tudhatjuk, hogy ez az ügy – tudniillik a Jézus nevének hirdetése – Istentől van-e, vagy pedig emberektől. Néhány korábbi esetet felidéz, hogy miképpen volt az tízegynéhány éve, amikor föllépett valaki és Messiásnak nevezte magát, de nem lett belőle semmi. Aztán hogy volt néhány évvel még korábban, amikor másvalaki lépett fel, nagy tömeg gyűlt köré, mindenki azt hitte, hogy ő a Messiás, itt van az Isten országa –  de nem lett belőle semmi. S azt mondja ez a bölcs Gamániel: nézzétek, ha emberektől van a dolog, úgy sem lesz belőle semmi, ha viszont Istentől van, vigyáznunk kell, nehogy Istennel hadakozónak találtassunk. Ha Istentől van, nem tudjuk föltartóztatni.
Kedves testvérek, ez a Gamániel nem volt titkos keresztyén, nyugodtan mondhatjuk nem szimpatizált a keresztyénekkel, egyszerűen csak bölcs ember volt, és Isten fölhasználta őt. S mennyi mindent lehetne még elősorolni az előző hat részből, lám, megy a szekér! Semmi nem tudja a keresztyénséget föltartóztatni, Isten mindent bekalkulált: vannak itt makacs és állhatatos emberek, az apostolok, vannak itt az ellenkező oldalról bölcs és megfontolt atyafiak, történnek csodák, jelek, gyógyulások, az emberek lelke kész az evangéliumot befogadni, semmi nem tudja azt föltartóztatni. És most mégis, itt a hetedik részben arról olvasunk, hogy mint amikor ráütnek egy törékeny üvegedényre egy vaspálcával és az egy szempillantás alatt ripityomra törik, hogy most minden odavész. Pedig már annyira terjeszkedik és bővül a keresztyén gyülekezet, hogy az apostolok már nem győzik a munkát, s ezért a szeretet-szolgálatra, a diakóniára – vagy ahogy ők nevezik: az asztal körüli foglalatosságra - hét másik atyafit állítanak be. S közülük való ez az István, aki hirdeti Jézus evangéliumát. Őt is beidézik, kihallgatják, és ennek az lesz a vége, hogy istenkáromlás miatt halálra ítélik és megkövezik. Akkor hát mégsem úgy van, ahogy az eddigi részekből kiolvastuk? Akkor hát csak eddig tartott a keresztyénség története? S mind csak illúzió volt, hogy Isten segít bennünket, Isten elhárít az útból minden akadályt, Isten még időnként mellénk állít olyanokat is, akik bár nem szimpatizálnak velünk, nem szeretnek bennünket, de bölcsesség okán hagyják, hogy tegyük, amit teszünk? Mit jelent mindez?
Talán az István vértanúságát megelőző mondatok, események világítják meg a problémát, és segítenek választ találni erre a súlyos kérdésre. Azt olvassuk, hogy István egy hosszú bizonyságtételben elmondja a Nagytanács előtt, hogy miképpen volt Istennek útja az Ő népével. István egészen az ószövetségi történetek mélyére megy vissza, elmondja a patriarchák történetét, Mózes történetét, és a nagy királyok történetét. S ebből a történetből kiemeli, hogy Dávid ugyan Isten előtt kedvesnek találtatott, Isten őt megáldotta és képessé is tette őt arra, hogy fölépítse Isten templomát, ahogy mondja: Dávid kegyelmet talált Isten előtt, hogy hajlékot találtasson az ő Istenének, de Salamon építette meg Néki a házat. Ha föllapozzuk a Krónikák Könyvét, ott valóban arról olvasunk, hogy minden együtt van. Dávid már öreg, Salamon már készül az utódlásra, ám Dávid még úgy gondolja, hogy életművét azzal koronázhatja meg, ha megépíti a templomot. Nagy dolog is lett volna ez! Nyugodtan mondhatjuk azt – nem kell szégyelleni –, minden embert személyes ambíció hajt az életművére nézve, mindenki szeretne valami nagyot alkotni, valamivel egész életét bekerekíteni, és ha azt elvégezheti, joggal érezheti, hogy ami rábízatott, amit szeretett volna, azt Isten kegyelméből elvégezhette. Dávid nagy álma az volt –mondhatni, szinte ezért élt –, hogy megépíthesse Istennek a templomot. Ezért foglalta el Jeruzsálemet. mely akkor még nem a zsidók kezén volt, ezért készít elő mindent. Megteremti az anyagi feltételeket, megtervezteti az épületet, beszerzi a hozzá szükséges anyagot, átalakítja úgy az ország közigazgatását, hogy egy hogy nagyon rövid idő alatt fel lehessen építeni a templomot. Majd a végén odaáll Isten elé,  s buzgó könyörgésben – gyönyörűen le van ez írva a Krónikák Könyvében – a Biblia egyik legalázatosabb imádságát mondja el. István így azt mondja védőbeszédében: könyörgött, hogy hajlékot találjon Jákob Istenének és kegyelmet talált Isten előtt, mindazonáltal Salamon építette meg Istennek a házat. Azt jelenti ez, hogy nem úgy vannak az Isten útjai, ahogy mi azt az eddig megtett útból ki tudjuk következtetni. Pedig – azt hiszem, így lenne logikus és egyszerű –, hogy miután valameddig eljutottam, valameddig elvezetett az Isten, hátratekintve, látom ennek az útnak az irányát és – ahogy azt  már az általános iskolások is megtanultuk geometriából, hogy miképpen kell a vektort meghúzni: három-négy pont kiad egy irányt – húzhatom tovább itt is, hogy, erre vagy arra kell tovább menni. Sokszor véljük: így lenne Istennel is az utunk, ahogyan bennünket Isten eddig megsegített, ahogy eddig Isten minket megáldott és vezetett, úgy megtart tovább is.
Gondolhatták ezt, kedves testvérek, az apostolok is. Ahogy Isten eddig bennünket megsegített... Hogyan? Több ízben olvassuk az előző részekben, hogy nekik bizonyságot kellett tenni Jézusról és a hitükről. És mindahány alkalommal, amikor ők ezt megtették – emberileg szólunk megint – ez a bizonyságtétel sikeres volt. Három szempontból mindenképpen. Pünkösdkor azt olvassuk, hogy Péter bizonyságtételére 3000 ember megtért. Csak így tovább! Aztán arról olvasunk, hogy beidézik Pétert és Jánost a Nagytanács elé, rájuk parancsolnak, hogy ne beszéljenek a Jézus nevében, mire ők azt mondják, hogy inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek és nem hallgathatják el, amiket láttak és hallottak. Nem tudnak mit tenni, eleresztik őket. Csak így tovább! Aztán arról olvasunk,  hogy egy másik alkalommal lefogják őket, börtönbe csukják őket, készülnek a perükre, majd reggel, mikor kihoznák őket a tömlöcből, már nincsenek ott, Isten angyala kiszabadította őket. Újra begyűjtik őket a templom csarnokából, de ők megint mondanak egy bizonyságtételt Jézus Krisztus mellett, kiküldik őket, hogy meghozzák az ítéletet, s ekkor inti meg a Nagytanácsot Gamáliel. Visszaviszik őket, kapnak két pofont, megfenyegetik őket, ők szabad emberként kijönnek, visszamennek a templomba, s hirdetik újra Jézus Krisztus tanításait. Csak így tovább! Ha már három ponton tudunk egy vonalat húzni, az már eléggé határozott irányt mutat.
Most negyedjére, István sem tesz mást. Ő is bizonyságot tesz Jézus Krisztusról. Sőt, egészen megdöbbentő módon, miközben mondja a bizonyságtételét, Isten Szentlelke megtölti, mennyre függeszti szemét, s látja Istennek dicsőségét, s mellette Jézust állani, és azt mondja: ímé, látom az egeket megnyílni és az Embernek Fiát (azt a Jézust, akiről én bizonyságot tettem) Istennek jobbja felől állani. Ekkor bedugják a fülüket, nem akarják hallani ezt a káromlást, megragadják Istvánt, kivonszolják a városon kívül, és az egyik korabeli kivégzési móddal megkövezik. Akkor hát mégis rossz volt a kalkuláció? Akkor hát mégsem így kellene? Akkor hát hagyjuk ezt az egészet?
Mégis, kedves testvérek, arra tanít minket az Ige, hogy bár nem mindig ugyanúgy és nem mindig azonos körülmények közepette, nem mindig ugyanazzal a következménnyel, vagy hatással, de a keresztyén embernek mindig ugyanazt kell képviselnie. Egyszer egy igehirdető barátom mondta nekem megkeseredett és megfáradt pillanatában, hogy tulajdonképpen nincs is értelme a prédikálásának. Kérdeztem tőle: - Mitől gondold ezt? – Mindig arról álmodozott, felelte, hogy egyszer Isten megadja neki is, amit megadott Péternek, hogy prédikál egyet, és háromezer ember megtér. Némi iróniával megkérdeztem tőle, hogy prédikáltál-e valaha egyszerre háromezer embernek? Azt mondta, nem, még soha. – Mondom: - Akkor légy türelemmel, hátha be fog ez következni. Hiszen önmagunkra nézvést is, és nemcsak az igehirdetésre, az evangélium hirdetésére gondolok, hányszor tapasztaljuk, hogy - pestiesen szólva – bejött. Egyszerű példát hadd hozzak erre.
Isten arra késztetett, hogy keressem a békességet. És bejött! Elmentem és ki tudtam békülni a testvéremmel. Pedig nagy háborúság volt köztünk! De kibékültünk! Aztán Isten arra késztetett, hogy ne veszekedjek annyit a munkahelyen a kollegával, mert nem jutunk egyről a kettőre, önmagunkat tesszük tönkre, magunk alatt fűrészeljük a fát. Keresztyén ember viszont nem tud békétlenségben élni. Kezdeményeztem – és sikerült! Kettő! Tegnapelőtt pedig a piacon majdnem összevesztem a kofával, mert úgy érzékeltem, hogy be akart volna csapni, a fejére is boríthattam volna az öt kiló krumplit, amit adott, de úgy gondoltam, inkább békességben megbeszélem vele – és bejött! Ez már három!
Ma reggel viszont nem jött be. Úgy vagyok most itt a templomban, hogy otthon mérget hagytam magam után. És arra is fogok visszamenni. Akkor ez most hogy van? Kezdjünk bele mindenfajta racionális magyarázatokba, hogy az előző három esetben miért jött be, miért sikerült, a negyedikre nézvést pedig magyarázzuk meg, hogy nem voltak adottak a feltételek, a körülmények, nem úgy alakult! Kedves testvérek, elveszünk, ha így kezdünk el gondolkozni. István sem tehet mást, mint bizonyságot tesz az élő Jézus Krisztusról, aki ott van az Atya dicsőségében, István sem tehet mást, és nem mérlegelhet, és nem kalkulálhat, el kell mondania azt, ami rá van bízva. És ebből a tanítványoknak meg kell érteniük, hogy bármilyen körülmények is támadnak abból, hogy Jézus nevének a hirdetői, nem tehetnek mást, mint hogy Jézus nevét hirdetik. Nehéz lecke ez! Hadd olvassam föl annak a történetnek végét, amikor nekimennek a tanítványoknak, megfenyegetik őket, aztán Gamáliel szól az érdekükben. „Engedtek azért néki (ti. Gamálielnek); és miután előszólították az apostolokat, megveretvén, megparancsolták nekik, hogy a Jézus nevében ne szóljanak, és elbocsátották őket. Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek.”
Örültek az apostolok, kaptak két pofont Jézusért! – kép pofont, kedves testvérek, bármikor, ötöt is, bármikor. De most kell megérteniük a tanítványoknak, mit jelent az, hogy méltókká téttettek, hogy a Jézus nevéért gyalázat illesse őket. Ami az István sorsa, az lehet az ő sorsuk is. Úgy könnyű lenne a keresztyénséget kalkulálni, hogy két pofon és kész. Egyébként aztán semmi baj. Két pofon. Vagy egy. Némi fenyegetés, aztán utána minden rendben lesz. Ennyi gyalázatért kevesebbet is vállal az ember. Most értik meg, István sorsából, hogy ha hűségesek az evangéliumhoz, ebben hűségesen megállnak, akkor ezt is vállalniuk kell.
És végül, amit nem látnak az első keresztyének, de Isten már lát. István megkövezésének van egy különös motívuma – fel is jegyzi Lukács evangélista: Istvánt kiűzték a városon kívül, ahol megkövezték, a tanúbizonyságok pedig felső ruháikat egy Saulus nevezetű ifjú lábai elé rakták le. Hogy kerül Pilátus a Credóba – szoktuk mondani, amikor valaki vagy valami megjelenik, akire vagy amire nem számítottunk, vagy nem tudjuk megmagyarázni. Hogy kerül ide ez a Saul nevezetű ifjú? Ki ő? S miért az ő nevét kell itt megemlíteni? Miért nem a kivégző biztosok neve van itt felsorolva? Miért nem a hamis vádlók neve van itt felsorolva?  Miért nem a tanúbizonyságok neve van itt lajstromba szedve? Nos, ott áll egy fiatalember, ledobálják a lábai elé a köpenyt, vigyázz rá, amíg végeznek ezzel az emberrel, ott álldogál, őrzi a ruhát. Ez a Saul az, aki Jézus Krisztus apostola lesz, ez a Saul az, aki a Damaszkuszi úton megtér, ez a Saul az, aki Jézus Krisztustól azt hallja a mennyei látomásában: „Saul, Saul, miért kergetsz engem, nehéz néked az ösztöke ellen rugdalóznod”. Ez a Saul lesz Jézus Krisztus legnagyobb apostola, az evangélium feltartóztathatatlan hirdetője. De ennek a Saulnak is látnia kellett itt és most, hogy mi a sorsa a Jézus bizonyságtevőjének. Most még a másik oldalon áll, még nem tanítvány, még nem követő, nem titkos keresztyén! Sőt, készségesen felajánlkozó ruhaőrző. Bűnsegéd. És mégis, neki is látnia kell, át kell élnie, és tudnia kell, hogy mi a Jézus követőinek a sorsa és az élete.
Ebből értjük meg, hogy a keresztyénség nem az emberi lélek hirtelen nagy felbuzdulása, nem valami, az emberi lélek belső alakulása folytán előállt érzetvilág. Ismerjük talán mindannyian Mészöly Miklós Saulus című kisregényét, melyben az író megpróbálta lélektanilag föltárni, hogy mi vezette ezt a Saulust megtéréshez, mi tette őt keresztyénné, min törte a fejét, min gondolkozott, milyen lelki alkat volt, mi volt az előélete. De ki az, kedves testvérek, kérdem, de ki az, aki látja egy keresztyén vértanú halálát – a túlsó oldalon áll, és azt mondja: én is keresztyén leszek. Ez nekem tetszik. Ilyen nincsen, kedves testvérek, ilyen nincsen. Ahhoz, hogy valaki keresztyénné legyen, ahhoz az élő Jézus Krisztus szeretete és megszólító kegyelme kell. Imé, látom az egeket megnyílni – mondja István –, és Isten mellett állani, Istennek egyszülött Fiát teljes dicsőségben. Ő csak azért tud Jézus Krisztusról bizonyságot tenni, mert Jézus Krisztus élő és jelenvaló Úr az életében. Ez a keresztyénség. A keresztelési igében azt olvastuk: „Imé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” A keresztyének ezért élnek. Nekünk, keresztyéneknek ez a döntő meghatározottságunk. Nem az, hogy mit tudunk, nem az, hogy miképpen tudjuk elmondani, nem az, hogy mennyire vagyunk makacsak és elhatározottak egy meggyőződésben, nem is az, hogy mennyire sikeres vagy sikertelen az, amit teszünk, hanem az, hogy Jézussal együtt lehetünk. Jézus él és uralkodik a mi életünkön. Imé, ezt kellett most ebben a rendkívül tragikus, riasztó és mindentől elijesztő eseményből a tanítványoknak megérteni. A szeretet-diakónus, az áldott bizonyságtevő István vértanú-halált hal. És mégsem ér véget a keresztyénség ügye, sőt, amint látni fogjuk, folytatódik ellenség által is, akit most még Saulusnak nevezünk. És azért nem ér véget, hanem folytatódik, mert maga Isten akarja így. Boldog, aki átadja magát Isten áldó jelenlétének, abban él és azt keresi szüntelen. Boldog, aki keresi és igyekszik Isten szavát meghallani, és élete ezt a szót visszhangozza, bármerre is vezessen Isten  útja, bármilyen váratlan fordulat is következhessen be, tudhatja, boldogan átélheti, Istene Jézus Krisztusa által vele van, megáldja, megszabadítja és üdvözíti őt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az elmúlt napokban a Mennyei Jelenésekről írott könyvből a hét gyülekezetnek szóló levelet olvastuk, azt a hét levelet, amelyet a Pathmos szigetén száműzetésben levő János látomásban hall. Neki kell leírni a leveleket. Az Úr, a gyülekezetek Ura küldi a leveleket, melyek hét kisázsiai gyülekezethez szólnak, mindegyik egy-egy konkrét gyülekezethez. Mindazonáltal a Biblia-tudósok és az igehirdetők évezredek óta töprengenek azon, hogy vajon ezt a hét levelet úgy kell-e olvasnunk, ahogy a címzésben áll: hét gyülekezet él önmagában más és más helyen, és a nekik írt levelet kizárólag önmagukra nézve próbálják alkalmazni. Vannak, akik szerint ez minden bizonnyal így volt, hiszen mindenik levélben olvasható néhány olyan utalás, szimbólum, metafora, kép, amit csak az a helyi gyülekezet érthetett meg. Tehát olyan jellegzetesség áll egy-egy levélben, amit a szomszédos gyülekezet már nem érthetett meg. Mások viszont azt mondják, hogy a hét levél hét korszakot jelöl. Így például Johannus Bengel, a nagy pietista biblia-magyarázó arról beszél, hogy az anyaszentegyház történetének hét korszakáról, jellemzőiről, sorsáról olvashatunk egyik levélről a másikra haladván. Megint mások azt mondják, hogy a hét levél az egyház mindenkori állapotát írja le, olyan jellegzetességeket, olyan tüneteket, olyan adottságokat, olyan problémákat sorol fel, melyek a mindenkor élő anyaszentegyházat jellemzik.
Ma nem akarom ezt a vitát sem részletezni, sem eldönteni, ám látnunk kell, hogy mindenik levél szól mindegyik gyülekezethez. Így kezdődik a felolvasott levél: a Filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg, majd így végződik: akinek van füle hallja, mit mond a lélek a gyülekezeteknek. Filadelfiához szól a levél, de a záradékban azt olvassuk (és mindenik levél záradékában szó szerint ez áll): akinek van füle, hallja, mit mond a lélek a gyülekezeteknek. Így hát a levelek ugyan egy-egy gyülekezethez szólnak, mégis mindegyikhez szólnak.
Azért emeltem ki a hét levélből a Filadelfiai gyülekezethez írottat, s belőle az egyetlen mondatot: „Íme, adtam elibéd egy nyitott ajtót, melyet senki be nem zárhat” – mert úgy érzem, hogy az a helyzet, amelyben a mai keresztyének élnek, egészen konkrétan ahogyan mi itt, Magyarországon, Budapesten, ebben a gyülekezetben vagyunk, nagyon jól jellemezhető azzal az üzenettel, amely ebben az egyetlen kis mondatban foglaltatik.
Mi ez a helyzet? A helyzetet így írja le a levél: mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején. A megpróbáltatás idejét éljük. Sokféle módon tudjuk ezt leírni, s még többféle módon éljük át és tapasztaljuk. Van, aki szorongással éli át, van, akiben düh támad a szorongattatás miatt, van, aki végső csüggedésbe esik, van, aki azon töri a fejét, és társakat is keres hozzá, hogy miképpen lehetne ebből a szorongattatásból kibontakozni. Ezt látjuk a társadalmi életben, látjuk a magyar politikában, mely végleges módon tűnik mindenféle hitelét elveszíteni, ezt látjuk az életünk mindennapos dolgaiban, egyre nagyobb próbának vagyunk kitéve, egyre nagyobb a nyomás a mai emberen és egyre nagyobb a nyomás a keresztyén emberen és a keresztyénségen is. Ezért mondja a Gyülekezet Ura: mivel megtartottad békességes tűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején. De hogyan? Hogyan, mimódon tart meg bennünket a Gyülekezet Ura?
Talán úgy gondolhatnák némelyek, hogy ha már békességes tűrésre int bennünket, akkor fel kell vennünk a sündisznó-állást: összekuporodunk, tüskéinket – sajnos, vannak a keresztyéneknek is tüskéi – kifelé fordítjuk és aki hozzánk akar érni, az jobban teszi, ha nem teszi, mert baja lesz belőle. Mi nem bántunk senkit, nem támadunk meg senkit, békében eltűrünk mindent,  - de összekuporodva, mint a sündisznó, minket ne bántson senki! És aztán majdcsak, majdcsak lesz valami… Vagy talán úgy éljük ezt túl, úgy maradunk meg, mint ahogy nagy nyári zivatar idején a szabadban levők, akik bemenekülnek valami fedél alá, talán egy nagy fa oltalmába, és ott ácsorognak, amíg kiadja a mérgét a vihar: félig-meddig elázva várakozunk, de mégis szárazon. Majdcsak elmennek a felhők, majdcsak kisüt a nap… Lehet így is.
Aztán lehet úgy is, hogy az ember elkezd alkudozni. Olyan helyzetbe próbálja magát bevinni, hogy abban a nyomás valami módon csökkenjen. Megalkuszunk a világgal, megalkuszunk az ellenfeleinkkel, megalkuszunk azokkal, akik rosszat és bajt hoznak a nyakunkra, alkut vagy kompromisszumot kötünk. Azonban erről és az előző megoldásokról semmit nem hallunk ebben a levélben! Nem azt mondja a Gyülekezet Ura, hogy lesz, ahogy lesz és megmaradtok. Nem azt mondja, hogy a világ mindig ilyen volt: egyszer fönt, máskor lent, ez a történelem örök törvénye. Nem azt mondja, hogy legyetek ügyesek, és így megtarthatjátok magatokat. Hanem azt mondja: „Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején…” Itt kell kérdeznünk: hogyan és miként? Miként tart meg Ő bennünket? Mintegy az előzőekre visszatekintve hangzik z a mondat: „adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.” Akik a revideált Károli fordítású Bibliát olvassák, azt látják, hogy ez a kis mondat zárójelek között áll, ezzel akarták a Biblia magyar nyelvű fordítói jelezni, hogy az eredeti szövegben is különös toldásként, mintegy odavetett mondatként szerepel ez. Egyenesen így hangzana a mondat: tudom a te dolgaidat, hogy kevés erőd van és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet… És itt, ebbe a mondatban áll betoldva: ímé, adtam elődbe egy ajtót, melyet senki be nem zárhat. Éppen ez az ajtó természete. Nemrégiben olvastam egy középkori misztikus látomását, aki azt írja le egy látomásában, hogy éjszaka álmában egy nagy kút mélyén találta magát, valami mély gödörben, melyben tudott mozogni, és az oldalfalán ajtókat látott. Szorult helyzetében rendre elkezdte nyitogatni az ajtókat, ám egyik sem nyílott. Ment az egyikhez, tette a kilincsre a kezét, nem nyílott az ajtó. Ment a másikhoz, az sem nyílott. Ekkor valami belső sugallatot hallott, hogy van a zsebedben egy kulcs, próbáld meg azzal. Újra kezdte hát kulccsal nyitogatni az ajtókat, de nem nyílott egyik sem. Aztán megint hallott egy sugallatot, hogy van ott a kezed ügyében egy szekerce, próbáld meg beszakítani az ajtót. Nekiállt, s elkezdte döngetni az ajtókat, de nem engedtek. Az egész éjszaka ebben a szörnyű, szabaduló küzdelemben telt el. S aztán hallott egy másik hangot, mely már nem az okosságának, nem az életösztönének a hangja volt, ez a lélek hangja volt, amelyik ezt mondta: hogy hány ajtót kipróbáltál már, mennyit zörgettél, kilincseltél, dörömböltél, hányat próbáltál beszakítani! hát nem veszed észre, hogy ott van egy ajtó és az nyitva van, menj át azon!
Ebből a látomásból nem kevés tanulság háramlik ránk is. Hány ajtót próbáltunk már megnyitni? Hányat próbáltunk rendes kulccsal, a hányat tolvajkulccsal kinyitni? Hányat feszegettünk már, hányon dörömböltünk, hányra mondtuk, hogy egy lendülettel átszakítjuk? Csak ami nyitva van, azon nem lépünk át! Mi ez az ajtó? Ez az ajtó az, amelyet maga Isten nyit meg a számunkra, ez az Ő ajtaja, ez az Ő általa adott lehetőség. S bizony, be kell lássuk, hogy végső módon ez az egyetlen lehetőség. Milyen sokszor vagyunk úgy, még ha látjuk is ezt a nyitott ajtót, hogy azt mondjuk: rendben van, Isten is nyitott nekünk egy ajtót, próbáljuk meg azért előbb a többit, hátha érdekesebb dolgokra nyitunk rá. Hátha azok mögött valami más van. Hát nyissuk föl, kedves testvérek, képzeletben azt a többi ajtót, vajon mi van mögöttük? Olykor egy nagy fal. Mennyit küszködtünk, mennyit rimánkodtunk, mennyit ügyeskedtünk, hogy nyíljon meg nekünk egy ajtó, de mögötte csak egy nagy fal volt. Nincs tovább. Aztán nyitottuk más ajtót is, és benyitottunk életünknek annak az állapotába, amit már réges-régen magunk mögött hagytunk, és azt hittük róla, hogy már rég a feledésé, el van temetve, már nincs. S hányszor toppanunk be a saját régi énünkbe, a saját elrendezetlen múltunkba, bűneink, vétkeink kacatjai közé? S hányszor nyitunk ajtót, azt gondolván, hogy most szabadulunk meg, most nyílnak a lehetőségek, de még nagyobb gondok, még nagyobb problémák, még nagyobb zűrzavarok, még lehetetlenebb állapotok világába lépünk be? Aztán, sokszor megnyitjuk az illúziók ajtaját is – beh, szép világ van mögötte, kedves testvérek, de sokat lehet ott bóklászni, ábrándozni, álmodozni, s de tudja ezt a magyar ember csinálni! Mi vagyunk az illúziók világturistái, ám mindig csak ugyanoda érünk vissza, hogy ez egy álomvilág. Bizony, azt üzeni az Úr lelke a gyülekezetnek, azt az ajtót, amelyet Ő nyitott meg, nem fogja senki soha bezárni. Simone Weil, a nagy misztikus azt mondja: a világ ajtó, egyszerre akadály és út. Ez az ajtó egyszerre akadály és út – ha be van zárva, akadály, ha meg van nyitva, út, sőt útjelző is, - arra kell menni.
Én mégis úgy gondolom: a Gyülekezet Ura nem erről szól. Nem arra emlékezteti a Filadelfiai gyülekezetet, hogy minden, minden, ami van, voltaképpen ajtó, csak föl kéne nyitni. Hogy minden, minden, ami van egyszerre akadály és egyszerre út. Egyébként, ez egyetemes igazság. Mindenem, ami van akadály és út. Mennyi minden áll közéd és Isten közé, és te nem tudsz Istenhez odalépni, mert éppen az az akadály, amid van, amit kaptál, amiben élsz, amivel foglalkozol, vagy éppen te magad vagy az akadály - be van zárva az ajtó. De hozzátehetnénk, természetesen – hogy meg is nyílhat, s abban a pillanatban, mikor megnyílott, úttá lett, lehetőséggé vált, abban a pillanatban ránk nyílott, vagy mi nyitottunk rá az isteni világra. De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy amit Isten nyitott meg, azt senki nem zárhatja be. Mennyi lehetőség ajtaját csukták be ebben az országban az elmúlt néhány évben! Nem akarok hosszasan példálózni: kórházajtókat csuknak be, iskolaajtókat csuknak be, hivatalajtókat csuknak be, becsukják a tehetségek előtt a kibontakozás ajtaját, becsukják a beteg ember előtt a gyógyulás lehetőségének az ajtaját, becsukják a szegény ember előtt a gyarapodásnak az ajtaját. Becsukják az önbecsülésünk előtt az önbecsülés ajtaját, becsukják az igazság előtt a jogok ajtaját. Lassan azt vesszük észre, hogy már csak egyre van jogunk: engedelmes bólogató jánosnak lenni. Mindegy, hogy mi van az alkotmányban megírva, mindegy, hogy miben reménykedünk, mindegy, hogy mi van a törvényekben leírva, már rendre-másra nem a lehetőségek világában vagyunk, nem a jogok világában vagyunk, az ajtókat sorban becsukják. De még ennél is szörnyűbb, hogy az ember előtt az igazi emberi lét ajtaját is becsukják. A transzcendencia ajtaját is becsukják. Minapában jegyezte meg valaki: mozgalmat szeretne indítani arra nézvést, hogy ne olvassunk újságot, és ne nézzünk tévét. Nem tudom, érdemes-e ilyen mozgalmat indítani, de az illető azzal indokolta ezt, hogy minden hír, minden üzenet, minden esemény, minden látni- és hallanivaló, ami a médiumokon keresztül érkezik hozzánk, csak egy napra való. S valóban, emlékszik valaki, hogy mit olvasott az újságban csütörtökön? Őszinte leszek, kedves testvérek, én nem emlékszem. Igen, emlékszem, a Milán megverte a Manchestert 3:0-ra – erre emlékszem. De mi másra, egyébre? És emlékeztek, hogy két héttel ezelőtt a kedvenc tv-sorozatotokban éppen melyik epizód zajlott? Az információk, az üzenetnek áramlása ide köt bennünket a mai naphoz, s mi a mai napnak, a ma látható és hallható világnak a rabszolgái vagyunk, bele vagyunk zárva a saját világunkba – és nincs ajtó! Hol vannak a távlatok, hol van a holnap, hol van a jövő, hol van a megalapozott reménység? Lehet és szabad nekünk holnaputánra is gondolni?
Ám, kedves testvérek, mindez csak egy kis ajtó a nagy ajtón,  és a nagy ajtó is zárva van. A mai világ olyannyira modern gyermeke, a 21. század gyermeke, aki örököse a 20.-énak, az isteni ajtaját is bezárta maga előtt. Arra az ajtóra az van kiírva: Nincs Isten. Itt önkörünkben, Tőle elzárva még megengedik nekünk, hogy szent hagyományokat ápoljunk, régi történelmi emlékeket fölfényezzünk, vallásszabadság van, úgymond, mindenki azt hisz, amit akar, mindenki úgy imádkozik, ahogy akar, mindenki ahhoz a hagyományhoz köti magát, amelyikhez akarja, és mindenki mindebből olyan kis kotyvalékot állít össze, amilyet csak akar – hát erre szabad az ember. Istenre szabad-e az ember? Miért van arra az ajtóra odaírva: Nincs Isten!? S egyébként ezt még sokféle kóddal el is látják. Efféle kódok ezek: légy a magad ura! – ez is azt jelenti, hogy nincs Isten. Oldd meg minden gondodat – ez is azt jelenti, hogy nincs Isten. Segíts magadon és az Isten is megsegít – ez is azt jelenti, hogy nincs Isten. És még hány ilyen kis trükkös mondat leplezi azt az eredeti hazugságot, hogy nincs Isten, ezt az ajtót felesleges kinyitnod, ez nem is ajtó, ez vakajtó. Valamikor, kétezer évvel ezelőtt fölpingálták a falra, de nem valóságos. Valóban, hamis ajtó ez? Valóban, nincs mögötte semmi? Az ember minden nyomorúsága, iszonyú bezártság-tudata, lehetetlensége és próbatételek alatti kétségbeesése abból származik, ha úgy látja, és úgy hiszi, hogy minden ajtó zárva van.
Az az ajtó, amelyet Isten megnyitott, azért nem zárható be, mert annak a kilincse nem az ember világa felől nyílik forog. Ha mi felőlünk lenne a kilincs, valóban rég be lenne zárva. Mert azok az ajtócskák, amelyeket mi próbálunk az égbe hasítani, azok a nagy kapuk, melyeket fölépítünk, és azt mondjuk rájuk, hogy az üdvösségre, örök életre néznek, azok mind mifelőlünk építettek, és mi itt, a mi boldogtalan világunkban rázzuk ezeknek a kilincseit, s ha valaki valami ok folytán kinyitotta mégis, be is csapjuk rögtön. Az Isten által nyitott ajtónak egy kilincse van - Isten felől, egy kulcsa van Isten felől, és nem az isteni világban nyílik bele, hanem az isteni világból nyílik bele a mi világunkba. Ez az ajtó Jézus Krisztus. Isten Őáltala és Őbenne nyitott bele a lehetetlen, elveszett, elkeseredett, elcsüggedt, végső megvertségben élő emberi világba. És azt az ajtót senki nem zárhatja be. Azért nem zárható be az az ajtó, mert isteni hatalom nyitotta meg, és azért nem záródik be ez az ajtó, mert Isten hűséges Isten, és kinyilatkoztatta, hogy ezt az ajtót örökké valóan nyitotta meg. Ő soha nem fogja becsukni. És ha Ő nem csukja be, akkor senki be nem csukhatja azt.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Vigasztaló beszéd, amit itt olvasunk. Még egyszer megjegyzem, ha modern szövegszerkesztőbe írnánk bele ezt a levelet, valószínűen egy kis csillag a szövegben, és lábjegyzetben állna ez a mondat – meg lehetne ezt így is oldani. Ám szándékosan van ez így, hogy miközben a próbatételeket kell elhordoznunk, miközben önmagunkat béketűrésre kéne inteni, miközben igyekeznünk kell arra, hogy megtartsuk mindazt, amit Istentől kaptunk, tehát miközben nagy gyötrődésben, küzdelemben vagyunk, hallunk egy hangot, egy mellékhangot: nyitva van az ajtó! Nézz oda, figyelj oda, nem merültél-e el túlságosan a kétségbeesésben? Nem keményítetted-e meg magadat túlságosan a dacban, nem azon vagy-e éppen, hogy a századik szövetséget kösd, hogy általa kibontakozz ebből a helyzetből? Vagy nem éppen azon vagy, hogy teleszívd a tüdődet levegővel, és elkiáltsd magadat: elég volt? Most egy mellékhang, de helyesen: egy halk és szelíd hang szól: ímé, nyitottam egy ajtót, és azt senki be nem zárja! Sőt, kedves testvérek, egész pontosan így hangzik ez az ige: ímé, nyitottam előtted (adtam elődbe) egy nyitott ajtót. Neked nyitottam egy ajtót.. Nem úgy általában, nem valahol messze, távol van megnyitva ez az ajtó. A te Urad és Istened nyitotta neked  Jézus Krisztusban. Lépj be rajta. Isten világába léphetsz be, ahol találsz megtartatást, találsz vigasztalást, találsz erőt, találsz béketűrést és találsz győzelmet.  Mivel megtartottad az én béketűrésemre intő beszédemet én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, mely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a Föld lakosait. Ímé, eljövök hamar, tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat. Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenem templomában.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, kilincselő magyar református keresztyének! Ne kilincseljetek tovább! Isten Jézus Krisztusba megnyitotta az ajtót és Őbenne belépett a mi világunkba, és meghívott bennünket, hogy belépjünk az Ő világába. Mindent, ami erre az életre szükséges, még a megpróbáltatás és a nyomorúság idején is, ott és nála találod és kapod meg. Boldog lennék, ha hallanám és tudnám, hogy velem együtt nektek is szól ez az ige: abbahagytuk a bedeszkázott vagy éppen nem is létező ajtók zörgetését, rázását, nyitogatását, és azon az egy ajtón, amelyet Isten a mi Megváltónkkal megnyitott nekünk, belépnénk az Ő boldog országába.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pünkösdhöz annyi szokás kapcsolódik már, és annyi elevenedik meg újra meg újra nemzedékenként, életszakaszonként a történelemben, hogy szinte már zavarban is vagyunk. Pünkösd táján sok mindent olvashattunk, hallhattunk a médiumokban is, de talán családi, rokoni körben is, hogy hol, milyen pünkösdi szokás van, hol, kinek, mi számára, mit jelent a pünkösd, hol milyen szimbólumokkal, eseményekkel, jelekkel fejezik ezt ki. Mégis azt hiszem, számunkra pünkösd középpontjában Isten Szentlelkének a kiáradása áll, és az a boldog megtapasztalás, hogy a Szentlélek hatalmában – ha szabad ezt a kifejezést használni – érthetővé válik az ember számára Isten valósága. Igen, így kell mondanunk, hogy érthetővé válik... Hiszen ahhoz, hogy Isten valóságát és jelenlétét érezzük, nem kell nagy tudomány, még csak különös tapasztalat sem. Jézus a Hegyi Beszédben világos, tiszta egyértelműséggel mondja az őt hallgatóknak: nézzétek a mezők liliomait vagy az ég madarait. Nem vetnek, nem aratnak, nem takarnak, és mégis mindenük megvan. Vagy nézzétek a kelő és lenyugvó Napot. Vagy nézzétek, hogy Isten ezt a világot gondviselő erejével hogyan tartja egyben, akár úgy is, hogy még Goethe, a német költő is csodálkozva teszi föl a kérdést: vajon tudhatnám-e, hogy ezt a világot mi abroncsozza egybe!? Mindez érezhető, tapasztalható, látható, mindez itt van velünk, bennünk és körülöttünk.
S mindez bennünket arra kellene indítson, arra kellene késztessen, hogy ebbe az Istenbe, aki gondunkat viseli, aki nekünk hűséges atyánk, aki megőriz és megtart bennünket, teljes bizalommal vessük életünket, minden dolgunkat. Úgy, ahogy vagyunk, rá hagyatkozzunk, őreá, az erős, világot teremtő, világot fenntartó, világot megújító Istenre. Mégis, az derül ki pünkösd történetéből is, hogy nem elég átéreznünk, nem elég, hogy a tapasztalataink mélyén valahogy mégiscsak megvan ez, és talán meg is határoz bennünket. Ezt meg is kell értenünk. Pünkösdben ez egy csoda révén történik meg.
Amikor a konfirmandus fiatalok hosszú egy esztendőn keresztül készülődtek, és szépen, apránként megismertük egymást, én is őket, azon csodálkoztam, hogy hányfélék is ők. Mindegyik más és más. Más gondolkodás, másféle akarat, más életpálya, másféle törekvés, máshogy rezdül ugyanarra a szóra, más lelki alkat. Mindegyik más. Hogyan lehetséges, hogy mégis valahogy együtt, közösen meg tudjuk érteni Jézus Krisztus igazságát és Isten szeretetét? Természetesen, mindenki tudja erre a választ: úgy, hogy a konfirmációi felkészítés magyarul folyik, anyanyelven folyik, ezt a nyelvet mégiscsak mindannyian, akik itt vagyunk, értjük, ismerjük, használjuk, beszéljük. Ez a nyelv hordoz, ez a nyelv adja meg az identitásunkat, azok vagyunk, amit ezen a nyelven tudunk mondani, akikké bennünket ez a nyelv tesz.
De azt olvassuk pünkösd történetében, hogy itt az tizenkét ember, aki kilép az utcára, Galilea-beli, tehát a korabeli arámi nyelvet beszélik, rettentő erős galileai akcentussal. Hogyha közöttünk megszólal egy tiszántúli, szép szabolcsi tájszólásban, vagy valaki a távoli Dunántúlról, dunántúli tájszólásban, akkor mindjárt mondjuk is neki: ugye, nem pestinek tetszik lenni! Ha mi beszélünk, akkor meg ő mondja: pestinek tetszik lenni, ugye! Mert van pesti tájszólás is. Nos az apostolok, arámiul beszéltek, tájszólásban. És azt olvassuk, hogy voltak a hallgatóságukban pártusok, médek, elámiták, mezopotámiaiak, júdeaiak, kappadókiaiak, pontusiak, ázsiaiak, frígiaiak, egyiptomiak, líbiaiak, ciréneiek, rómaiak, krétaiak, arabok,  - a szélrózsa minden irányából voltak ott, eltérő nyelvekből, kultúrákból, és mégis azt mondják: értjük! Értjük, amint az Isten nagyságos dolgait szólják. Sőt, nem csak azt mondják, hogy értik, hanem azt mondják, hogy: halljuk őket szólani a mi nyelvünkön. És itt érkeztünk ahhoz, amit pünkösd csodájának nevezünk! Mert bár úgy kezdettem, hogy nem elég csak átérezni, nem elég ha valami ősi, mély tapasztalattal tudjuk, hogy Isten hordoz bennünket, hanem ezt meg is kell értenünk. Csakhogy lehet úgyis megérteni, hogy megtanulunk arámiul, megtanulunk görögül, megtanulunk angolul, megtanulunk németül, megtanuljuk azt a nyelvet, amelyiken nagyon erősen és nagyon határozottan hirdetik ezt nekünk. De ők most nem pusztán annyit mondanak, hogy értem, mert ismerem azt a nyelvet, nem pusztán azt mondják, hogy értem, mert – a Lélek ezt is megteheti – a beszédüket a Lélek bennem lefordítja, hanem: halljuk, amint a mi nyelvünkön szólják.
Ha annyit mondunk,  hogy értem, mit mond, ez is csoda dolog, de olyan nem nagy csoda. Mindannyiunkkal megesett már, amikor külföldön idegen társaságba keveredtünk, és az ottaniak a saját anyanyelvükön elmélyedtek a beszélgetésükbe, s ennek során sajátos kifejezéseket kezdtek használni, szólásmondásokat, amiket, csak az ért, aki ott nőtt föl, akkor a szívünkbe költözött a szorongó érzés, hogy nem értjük a beszédjüket. De még inkább eltölt a szorongás, ha tudjuk, hogy bár nem értjük, miről beszélnek, de tudjuk, hogy rólunk van szó. Azt hiszem, sokszor átéltük ezt a pillanatot. De nem kell ehhez külföldre menni! Még az általános iskolás átéli ezt, hogy áll az udvaron, a szünetben, és összeáll néhány gyerek és surrognak-burrognak, nem érti ugyan, hogy mit mondanak, mert a szavak nem jutnak el hozzá, de tudja, hogy róla beszélnek. Mondhatná bárki, igen, pünkösdkor egy ilyen metakommunikáció történt, mondták az apostolok az örömhírt, eltelve Szentlélekkel, dicsőítették Isten nagyságos dolgait, és akik ott voltak: egy krétai, egy arab, egy mezopotámiai, egy római, aki zarándokként elment a világ közepébe, Jeruzsálembe, értette. De mit értett? Hogy róla beszélnek? Mert azt megértjük. Ahhoz különös érzéke van, az embernek, hogy megértse, hogy róla van szó! Tőlem tíz méterre négy-öt ember összebújik, a hátukat fordítják, de tudom, hogy rólam beszélnek. Elmegyünk külföldre, egy társaságba, egy konferenciára, turistaként, s nem is beszéljük azt az idegen nyelvet, érezzük, ha rólunk beszélnek. Rólunk, rólam! De most ők nem ezt mondják, hanem azt mondják: “halljuk, amint a mi nyelvünkön szólják Istennek nagyságos dolgait!” Mert azt megérteni,  hogy rólam van szó, azt könnyű. Úgy van megalkotva az ember, hogy egy különös és érzékeny antenna van benne, egy mély belső, rezdülő képesség, és ha rólunk van szó – nem is az értelem szintjén, nem a kifejezhetőségek szintjén – egzisztenciálisan rezonálunk. Érintett vagyok. Érintenek a szavak, érintenek a szavakból jövő gondolatok. Érint a körülmény.
Ám, kedves testvérek, nem ez a kérdés. Éppen ellenkezőleg. A kérdés az, hogy megértjük-e, hogy Istenről van szó? Hiszen mi is a gond? Miért kell Jézusnak a Hegyi Beszédben azt mondani: “Nézzétek a mezők liliomait! Nézzétek az ég madarait!” Nézzétek a világegyetemet! Miért nem veszitek észre, hogy Isten csodálatos szeretettel hordoz benneteket? Miért nem veszitek észre, hogy szerető Atyátok van? Miért nem veszitek észre, hogy Isten jó célra viszi az életeteket? Miért nem vesszük észre? Mert csak azt vesszük észre, ha rólunk van szó. Azt már nem, ha Istenről. És ebből jön megannyi nyomorúsága az embernek, - abból, ha nem tudom észrevenni, és meghallani és megérteni, hogy Istenről van szó, pedig Ő beszél, Ő szól, az Ő nagyságos dolgai hirdettetnek. Ha ez nem lehetséges, a következő lépés az, hogy a másikat sem értem meg. Már a másikat sem. Pünkösd csodájának a nagyszerűsége az, hogy amikor a tanítványok végre-végre hallják a Lélek által Isten nagyságos dolgait és eltelnek vele, megteltek Szentlélekkel, amikor elkezd az életük erre rezonálni, akkor kezdik megérteni a másikat is!
Nem érted a testvéredet? Nem érted a feleségedet vagy a férjedet? Nem érted az édesanyádat, édesapádat? Nem érted a gyermekedet? Kedves nagyszülők! Nem értitek az unokáitokat? S azt mondjátok: ez generációs különbség, nemzedéki konfliktus?! Kedves magyar testvérek! Nem érti magyar a magyart? Magyarul beszélünk! Ugyanazt mondjuk! És nem érti magyar a magyart!? És nem érti az egyik nép a másikat? És senki nem érti a másikat? Nos, ha nem érti a másikat, azért nem érti, mert Istenét nem érti. És akkor vajon érti-e önmagát? Érted-e önmagadat? Tudod-e, hogy mi végre vagy a világon? Tudod-e, hogy mi az életed célja? Tudod-e, hogy miért vagy itt, ahol vagy? Tudod-e, hogy miért küzdködsz, dolgozol, fáradozol egyáltalán? Tudod-e, ha sírsz, hogy miért sírsz? Tudod-e, ha nevetsz, hogy miért nevetsz? Ha szeretsz, miért szeretsz? Ha érzel belső késztetést tisztességre, becsületre, emberségre, miért van ez így? S ha hiányzik nagyon valami, tudod-e, hogy mi az, vagy ki az, aki hiányzik, és miért hiányzik egyáltalán?
Látjátok, kedves testvérek, Isten olyan csodálatosan teremtette meg az embert, hogy értse az ő Istenét, értse a másik embert, és csak harmad soron értheti önmagát. Látjátok, az ember a lázadásában az első helyre tette magát, csak önmagát akarja hallani, csak önmagát akarja megérteni, semmi másra sem füle, sem lelki érzéke nincs már, - de ezért önmagát sem érti.
Mi módon lehetséges, kérdezik a szélrózsa minden tájáról érkezettek, hogy halljuk, amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Ők, a mi nyelvünkön, Isten nagyságos dolgait. Ez, kedves testvérek, a pünkösd csodája. Isten nincsen belezárva egyetlen-egy nyelvbe se, Isten nincsen belezárva egyetlen-egy kultúrába se, Isten nincsen belezárva egyetlen történelmi helyzetbe sem, egyetlen-egy emberi akaratba sem, egyetlen-egy tapasztalatba sem. Isten szabad, szuverén és most Lelke által közli magát. Amit a tanítványok, az apostolok pünkösdkor mondanak, azt maga Isten mondja. Ezért könyörgünk, kedves testvérek, minden pünkösdkor: Jövel, teremtő Szentlélek! Mert ez új teremtés. Isten Lelke által újra teremti bennünk ezt a csodálatos egységet, ezt a csodálatos képességet és készséget, hogy figyeljek az én Istenemre. Abban a boldog reményben hallgatjuk meg majd konfirmandusaink fogadalomtételét, részesítjük őket áldásban és fogadjuk őket be ebbe a gyülekezetbe, annak úrvacsorázó közösségébe, hogy ők is olyan emberekké lesznek, akik tudnak odafigyelni arra, amit Isten mond. És ha tudnak, és azt meghallják, meg fognak bennünket is hallgatni és hallani, s ha ez a kettő megtörténik, akkor boldog emberek lesznek, mert megértik saját magukat is. Helyükre kerülnek ebben a világban, helyükre, mert Istenükkel kapcsolatban élő emberekké lesznek. Tudod, kedves testvérem, akkor vagy e világban a helyeden, ha Istenednél vagy. És akkor tiéd minden ismeret és bölcsesség, ha a szívedhez szólhat a te Istened. Ímé, ez a pünkösd csodája. Csoda ez, kedves testvérek, hiszen mit tudhatott az a néhány galileai halászember, tájszólásban szólva; talán azt el tudták volna mondani, hogyan kell a hálót újracsomózni, hogyan kell a csónakból kivetni, hogyan kell halászni. Talán volt közöttük néhány kishivatalnok is, ők el tudták volna mondani, hogyan kell a papírt fölül meg alul bepecsételni, a saját foglalkozásukról, életükről tudtak volna valamit mondani. De ők nem erről beszéltek, hanem arról, hogy Isten Jézus Krisztusban eljött, bennünket megváltott, nekünk üdvösséget adott, hozzánk szólni akar, mint atya a gyermekeihez.
Nyissuk hát meg mi is szívünket e mostani ünnepünkben, várjuk a Lélek ajándékát, s a Lélek ajándéka az, hogy Istent szólja nekünk, s a Lélek ajándéka az, hogy megérthetjük: Isten szól hozzám, láthatom, hallhatom nagyságos dolgait és dicsőíthetem Őt örökkön örökké.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A Biblia-olvasó kalauz szerint hetek óta a Mennyei Jelenésekről írott könyvet olvassuk az Újszövetségben, és úgy van a rend a gyülekezetünkben, hogy a Biblia-olvasó kalauz egy-egy szakaszáról szól mind a biblia-óra, mind az istentisztelet. Ennek megfelelően korábban a Jelenések Könyvéből vettük az igehirdetések alapigéjét. Most mégis megszakítottam ezt a sort, mert a tegnapi ószövetségi rész teljesen a hatása alá vont. Mózes első könyvének 45. részét olvastuk tegnap, melyben a testvérei által Egyiptomba rabszolgának eladott József leleplezi magát testvérei előtt. József nagy méltóságra jutott Egyiptomban, róla testvérei, családja, édesapja azt hiszi, hogy már réges-rég meghalt, de most itt leleplezi önmagát. Megtörténik a nagy megengesztelődés, a kibékélés, újra összetalálkoznak a megszakított szálak. Csodálatos jelenet ez, azt hiszem, sokan szívesen újra meg újra elolvasták ezt a fejezetet, mert ez a Bibliának az egyik legszebb és legigazabb története. Mindazáltal, kedves testvéreim, mégsem térünk el nagyon a Jelenések Könyvétől azzal, hogy most hirtelen megszakítjuk, és ezt a részt, ezt a régi történetet olvassuk ma, hiszen görögül a Jelenések Könyve így hangzik: apokalipszis – ez a szó pedig azt jelenti, hogy leleplezés, mikor minden föltárul. Hiszen ebben a felolvasott történetben is csupa-csupa leleplezést olvasunk. Egyébként is azt hiszem, hogy éppen mostanában érezzük megrendítő módon az életünkön, a dolgainkon, a közéletben, az ország sorsában, hogy milyen is az, amikor lelepleződnek a dolgok, milyen az, amikor valami a maga nyers valóságában elkendőzhetetlenül, eltakarhatatlanul és eltusolhatatlanul föltárul, s ez összeszorítja az emberek szívét, kétségbe ejti őket – tényleg, ilyen ez az ország? Valóban így kell a dolgokkal és a tényekkel szembesülni? Ezek szerint mindent, amit a propagandában, a választási ígéretekben, a politikusi hadakozásokban, a szép beszédekben hallottunk, az – nem azt mondom, hogy hazugság volt, kedves testvérek,  - csak afféle függöny volt, mely szépen ki volt hímezve, sok érdekes ábra, meg felirat volt rajta, s, lám, ha ellebben a függöny – ezt jelenti az apokalipszis – akkor a dolgok, ahogy vannak, föltárulnak. Nos, József és testvérei történetéből éppen a felolvasott szakasz az, amikor minden föltárul. Mi is történt, hogyan is vannak a dolgok, s éppen most az is föltárul, hogy hogyan is kellene azoknak lenni.
Először is, azt látjuk, hogy lelepleződnek a testvérek. Nemcsak most, amikor József közli velük, hogy én vagyok az, én vagyok József, akit eladtatok Egyiptomba hosszú-hosszú időknek előtte, még kamaszként, bosszúvágyból, gyűlöletből, haragból, de az Isten megsegített engem és én lettem Egyiptomban a fáraó után a második ember. Egyéb leleplezések is vannak itt. Már az előző részekben is ezek zajlottak. Különös és furcsa – hadd mondjam így: játék folyik. József cicázik a testvéreivel, hazaküldi őket, visszahívja őket, aztán megint elmennek – tudjuk, gabonát vásárolni mentek, mert éhínség volt. József elrejt egy kelyhet Benjámin zsákjában, majd utána küldi az embereit, akik megtalálják azt, s a szerencsétlen testvérek tolvajként mennek vissza. Pedig most ártatlanok! Ám az egész akcióval József egy pillanat alatt bebizonyítja, hogy milyen rettenetes, ha egy ártatlant gyűlöletből, haragból hamisan elítélnek. Meg kell tanulnia a testvéreknek a leckét, egykor így bántak ők Józseffel. Imé, mondták egykor, amikor kivitte nekik József az eledelt, itt jön a mi nagyotmondó testvérünk,  gyertek, öljük meg őt. Kútba dobják, majd visszariadnak a gyilkosságtól, inkább eladják rabszolgának, a szép és cifra ruháját azonban egy bárány vérével meglocsolják és elviszik szerencsétlen édesapának, Jákobnak, aki várná, hogy az ő fia, kedves fia is visszatérjen, de el kell, sirassa, mert azt hiszi, hogy meghalt. Most lelepleződnek a testvérek. Minden lelepleződik. Lelepleződik egykori gyilkos indulatuk, lelepleződik a gazemberségük, lelepleződik, hogy éveken keresztül hurcoltak a lelkükben egy hamis dolgot, egy szörnyű hazugságot, szinte-szinte a testvérgyilkosság iszonyatát, lelepleződik, hogy nem voltak jó testvérek. És azt várhatnánk, hogy miután megtörtént a lelepleződés, jön a végítélet is. Jön a leszámolás, a számonkérés – ez így logikus, így törvényszerű. Az embernek egyszer minden dolgáról, minden vétkéről számot kell adnia. Hiába söpörjük a szőnyeg alá, hiába süllyesztjük a lelkünk legmélyére, mint valami penészes pincébe, hiába próbáljuk áttenni másra, mondván, hogy nem is én voltam, hiába gyártjuk életünk folyamán sorozatosan az alibiket, az életünk dolgai ott vannak velünk, és bizony sok-sok egyéni, személyi apokalipszis zajlik az emberek életében: lelepleződés, föltárulás. Egyszer kendőzetlenül annak mutatkozol, aki valójában vagy.
És mégsem ez következik, hanem egy másik leleplezés – mely egybe is esik a másikkal. Így mondja az ige: és amikor József kiküldte a szolgákat, az egyiptomiakat, az egész udvartartást, megismertette magát az ő atyjafiaival. De nem azt a régi Józsefet, akit ismeretek valamikor. Nem azt a dicsekvő Józsefet, aki álmot látott és kamaszos dicsekvéssel el is mondja a többieknek, hogy azt álmodta, miképpen hajlongnak előtte, a hold és a csillagok. Hogy látott egy gabona asztagot, és a többi meghajolt előtte. Kik ezek? Apám is, anyám is, ti is, hódolni jöttök ide majd elém – dicsekedett József. Itt a cifra ruha is!  De nem ezt a dicsekvő, apjához dörgölődő, önmagának, mint kisebbiknek mindig mindent kicsikaró József mutatkozik be újra, nem ez a József ismereti meg magát. Ő már egy másik József. Ez már az igazi József. Aki a szenvedéseiben, a hányattatásaiban, a börtönben, élet-halál veszedelemben, mikor a rabszolgák keserű kenyerét ette, és akkor is – ahogy szoktuk mondani – mikor Isten magasra vitte a dolgát, testvér maradt mindvégig. És most már igazán testvér.
Csodálatos dolog ez, kedves testvérek, mert azt a nagy titkot mutatja meg nekünk, hogy nem is biztos, hogy nekünk meg kell várnunk, amíg minden testvérünk egyforma akaratra jut, hogy majd akkor létesüljön a testvériség. Sokszor gondoljuk pedig így. Sokszor beszélgetek emberekkel, gyülekezeti tagokkal, másokkal is családi háborúságokról, viszályokról, és többnyire úgy adják elő, mintha valami törzsszövetségi aktusról lenne szó a megbékélésben, vagy valami politikai konszenzust kellene ahhoz kimunkálni. Leteszünk az asztalra egy vázlatot, egy alkotmányt, ha mindenki egyformán elfogadja, akkor lesz testvériség. Ímé, kedves testvérek, egy testvér az összes többi között, a tizenegy mellett létesíti a testvériséget. Ez most egyedül Józsefen múlik, a többin nem. Ők már lelepleződtek. Ők Józsefet már régen elfelejtették, a József dolgát régen letudták, talán a lelkiismeretük alján is - mert ez is kiderül, hiszen amikor József bemutatkozik, megrettennek és szóhoz sem jutnak, valami őserővel támad rájuk, amit elfeledtek. Ők nem hiányolják Józsefet. József nem hiányzik a körből. És íme, az, aki nincs a körben, akinek  hiánya,  sorsa miatt nem teljes a testvériség, ő létesíti a testvériséget. Rajta múlik. Rajtad múlik. Ne várd meg a másikat. Egyetlen ember szíve, szeretete, és szeretetének a hatalma megbékélést hozhat. Az igazi József megmutatja az arcát. Maradhatna inkognitóban, játszathatná az egyiptomi főembert, aki most megfogta ezeket a messziről jött zsidó kereskedőket, jól elrendezi őket. – Nem, ő testvér, és testvér is akar lenni. Rajta múlik. Rajtad múlik.
És végül, a történetet az teszi nagyszerűvé és elkötelezővé mindannyiunk számára, hogy Isten is lelepleződik ebben a történetben. Igen, Istennek útjai – ahogy szoktuk mondani – kifürkészhetetlenek.  Istennek a dolga ezért sokszor úgy van velünk, ahogy nemrégiben mondotta nekem egy fiatal lelkész, aki egy tudományos dolgozatot a történelemről, az emberi sorsról. Fiatalemberről van szó, még nem öreg, fáradt Faust. Azt mondta nekem: az az igazság, hogyha megírom ezt a dolgozatot, meglehet, az lesz a tételem, hogy „nincs gondviselés”. Megrendültem, hogy ezt mondta. Sok mindent végigolvasott az emberiség történetéről, sok egyéni elbeszélést is végigtanulmányozott, megpróbálta végigolvasni, hogy mit mondanak erről az okos teológusok – és ha ilyen a világ, és ha ilyen a történelem – tette hozzá -, ha lehetséges, hogy úgy kell élnünk, mintha Isten elfordult volna tőlünk, odadobott volna bennünket veszedelemnek, iszonyatnak, kiszolgáltatottságnak, akkor talán nincs gondviselés. Hányszor élhette át József ezt a keserves pillanatot! Amikor rátámadnak a testvérei, amikor kútba lökték, amikor jöttek a rabszolga-kereskedők, és őt is szíjra fűzték, amikor megtudta, hogy 30 ezüsttért eladták a testvérei Egyiptomba rabszolgának, amikor bevádolta Putifárné, amikor ott ült a börtönben a halálra ítéltekkel. Oh, hányszor mondhatta József, hogy a kút mélyén vagyok, a gödör mélyén vagyok, a börtön mélyén vagyok, pedig azt álmodtam, hogy én leszek a legfényesebb csillag! Pedig azt álmodtam, és úgy tudtam, hogy Istentől van az az álom, hogy mindenki fejet hajt majd előttem. Érthetetlen a helyzetem! Hol van Isten? Mit tesz ilyenkor Isten? Hallgat, félre néz, hagy bennünket vergődni, megsemmisülni, elpusztulni? S lám, most Isten is lelepleződik. Háromszor mondja József e szavakat: nem ti küldöttetek engem ide, hanem Isten. Isten a ti megmaradásotokért küldött engem ide. Isten küldött el engem tielőttetek, hogy műveljem a ti megmaradásotokat. Nem ti küldöttetek ide. Ebben van, kedves testvérek, a titok. Hát nem a testvérek küldték ide? Nem a testvérek adták el rabszolgának? Nem a testvérek miatt történt minden, ami történt? Dehogynem! Hát nem kellene erről a testvéreknek egyszer igazán számot adniok? Dehogynem! Fognak is könnyeikkel, meg amikor nekik kell hazamenni és jelenteni az édesapának, hogy él a te fiad! Hogyhogy él, kérdezhetné Jákób, hiszen ti hoztátok az összeszaggatott ruhát bevérezve, hogy széttépte az oroszlán? Hazudtatok nekem? S lám, mégsem ők, hanem Isten. Isten is lelepleződik, aki sokszor úgy tűnik, hogy elrejtőzött, úgy tűnik, hogy nemcsak hogy nem segít bennünket, nemcsak nem áll mellettünk, hanem mintha ezzel az eltűnésével azt is kijelentené, hogy semmi közöm hozzátok! Egyszer valakivel beszélgettem az országunk nyomorult dolgairól, az emberek kétségbeeséséről, a reménységeink kiüresítéséről, és azt mondja nekem: tiszteletes úr, most már azért megérdemelnénk valami jobbat is, megérdemelnénk a csodát. Én akkor azt mondtam neki, hogy a csoda nem akkor következik be, amikor megérdemeljük, hanem akkor, amikor belátjuk, hogy teljesen érdemtelenek vagyunk rá. Nem méltónak kell lenni a csodához, hanem be kell látni, hogy méltatlanok vagyunk rá. Attól csoda a csoda. Sokszor vergődik az ember, és sokszor érzi is – meg mondja is talán -, hogy nemcsak elhagyott egy szempillantás alatt az Isten, hanem ezzel mintegy azt is kijelentette, hogy nincs közöm hozzád, nem vállallak téged. Érinthetetlenné tett engem az Isten? Hozzám senki nem érhet? Velem senki kezet nem foghat? Asztalomhoz senki nem ülhet? Pária lettem?
De Isten is leleplezi magát a történetben. József ezt mondja: Isten küldött el tielőttetek, nem ti küldöttetek ide, hanem Isten. Mintha azt mondaná József: Ő a felelős. Nos, igen, ne féljünk ezt kimondani, Ő a felelős. Csak hogyan és miképpen felelős. Majd József története végén olvassuk a nagy igét: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy amint ma, hogy sok nép életét megtartsa.” Ti rosszat gondoltatok, de azt az Isten jóra fordította. Úgy volt ott és úgy van ott, hogy a testvérek aljas és gyilkos szándékát, amivel ők rosszat akartak, Isten jóra fordította. Honnan tudhatjuk, hogy ezt egyetemes igazságként mondhatjuk ki. Miért mondhatjuk mi is bátran, és miért nem csupán annyit mondhatunk, hogy volt egyszer egy ilyen eset is, egy régi, szép eset? Szeretjük a József történetét! De ez csak egyszer történt meg, soha többé ilyen nem történik – vélekedhetne bárki. Thomas Mann, amikor megírta „A József és testvérei”-t, egy barátjának arról írt levelében azt mondja, hogy hosszú ideig dolgozott ezen a nagy regényén, és az mozgatta, hogy ez egy olyan gyönyörű szép történet, aminek párja nincsen. Minden író, költő fantáziáját megmozgatja páratlanságával. Akkor hát azt kell mondanunk, hogy ami egykor régen, ott, Egyiptomban megtörtént József és testvérei között, az egy gyönyörű, de páratlan történet? S csak sóhajthatjuk, hogy jó lenne, ha még egyszer megtörténhetne? Vagy még kétszer. S akkor mondhatnánk bízvást, hogy van gondviselés?
Ennél többet kell mondanunk, kedves testvéreim, mert ez a történet nemcsak gondviselési történet ismétlődött meg, hanem megváltó történet teljesedett ki. Nem egy-egy részletében, hanem a maga teljességében. Jézusban történt ez. Jézusról beszélek. A megfeszítettről és a feltámadottról. A régi egyházatyák szóltak arról, hogy amikor az Ószövetséget olvassuk, a történeteket, a zsoltárokat, a próféciákat, akkor mindig valami konkrét dolog áll előttünk, ám azt nekünk nem egyben az egyben kell önmagunkra alkalmaznunk, hanem fölfokozott módon – latin szóval így mondják: a sensus plenior, a teljesebb értelem fényében. József történetének is van egy teljesebb értelme. Ami gonoszt gondoltatok tenni ott, Nagycsütörtök éjszakáján, ott Nagypénteken, amikor az egyetlen igazat hamisan megvádoltátok, keresztfára adtátok és megöltétek, azt az Isten jóra gondolta fordítani, hogy sok nép életét megtartsa. S nemcsak úgy és azáltal, hogy Jézust feltámasztotta, hanem úgy, hogy benne, Jézus által helyreállította Istennek és embernek a kapcsolatát. Itt, a megmenekedett és dicsőségre jutott Józsefben és egyedül őbenne áll helyre a testvérek testvéri közössége. Benne nyeri vissza a gyászoló édesapa rég elvesztett fiát, és lesz újra kerekké a család. Így Jézus Krisztusban és egyedül Őbenne, a föltámadottban lesz teljessé, egésszé Istennek és embernek a kapcsolata. A rosszat Isten jóra fordította. Akit ti odaadtatok a halálnak, azt Isten föltámasztotta, hogy Benne életetek és üdvösségetek legyen. Igen, kedves testvéreim, ebben a történetben is lelepleződik Isten, de Ő igazán és teljesen Jézus Krisztusban leplezi le magát. Ha tudni akarod, hogy mi Istennek az útja veled, ha tudni akarod, hogy mi Istennek a végső módon meghatározott viszonya hozzád, ha tudni akarod, hogy hol volna, vagy hogy lenne – majd a nyelvtan tanárok kiigazítanak! –, hol volna a te igazi helyed, akkor tekints Jézus Krisztusra. Őt is eladták 30 ezüstért, Őrá is azt mondták, jobb, ha Ő vész el, mintha az egész a nép. Megjárta a halál mélységeit, szállott alá a poklokra, de a harmadik napon föltámadott. Őbenne leplezi le magát igazán Isten.
Kedves testvérek, azzal kezdettem, és azzal is fejezem be, hogy leleplező időket élünk. Okos és ügyes emberek lepleznek le másokat, olykor pedig magától is lehull a függöny, és láthatjuk az életet, a világot, önmagunkat, a sorsunkat. De ez csak úgy kerek és úgy jó a számunkra, ha mindebben újra meg újra megnyitjuk a szemünket, a szívünket és a lelkünket Istenre, aki Jézus Krisztusban egyértelműen és mindörökké leleplezte magát. A Zsidókhoz írt levél mondja: hogy amikor Jézus megfeszíttetett, a templom kárpitja kettéhasadt. Kettéhasadt az a függöny, amely a Szentek szentjét elrejtette halandó szeme elől. És ez azóta így is van. Azóta Isten Jézus Krisztusban teljesen föltárultan, a maga teljes valóságában áll veled szemben, hív téged megbocsátásra, irgalomra, kegyelemre, új életre és örökkévalóságra.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy skót egyházi lapban olvastam egy cikket arról, hogy nem jól van a mi húsvéti ünneplésünk ideje, mivel – ahogy ezt mondani szoktuk – a húsvét mozgó ünnep, mindig a tavaszi napéjegyenlőséghez képest számítjuk ki. Így eltérő dátumon ünnepeljük a húsvétot. A cikkíró arra nézve tett javaslatot, fölidézve, hogy Nagy-Britanniában a parlamentben már 1928-ban is vitatkoztak ezen, hogy rögzítsük a húsvét időpontját, egyezzünk meg abban, hogy – mondjuk, mindig április első vasárnapján vagy március utolsó vasárnapján lesz húsvét. Ez így nagyon egyszerű lenne praktikus, hiszen mindenki tudhatná, hogy mikor van húsvét, így lehet rá tervszerűen készülni, lehet a szabadságokat kiadni, lehet az életet szervezni. A cikkíró arra is hivatkozik, hogy az óegyház idején komoly vitatkozások voltak különösen is a keleti és a nyugati keresztyének között, hogy mikor is kell a húsvétot ünnepelni. 325-ben a niceai zsinatnak többek között ez volt az egyik nagy témája, és ott aztán meghatározták a kiszámítás pontos rendjét. Persze, teszem hozzá gyorsan, cikkírónk elfelejti, hogy egyáltalán nem kényelmi okok vezették a régieket ebben a vitában, éppen ellenkezőleg, az a belátás mozgatta őket, hogy a húsvét ünnepét nem az ember készíti. Nem mi szervezzük, hiszen akkor nagyon egyszerű lenne a dolog, valóban meg tudnánk egyezni egy időpontban Nem. A húsvét ünnepében az egész teremtett mindenség részt vesz, és ezért húsvétot akkor kell és akkor illik ünnepelni, amikor Jézus Krisztus valóban föltámadt. Valóban föltámadt, s ezért úgy ünnepeljük a húsvétot, ahogy ünnepeljük a születésnapot, úgy ünnepeljük a húsvétot, ahogyan egy élő ember ünnepét ünnepeljük. A húsvét nem szimbólum, amit ide tehetünk, találhatunk számára alkalmas időpontot, megfelelő helyet, szép ünnepet. Húsvét nem olyan, mint egy szép szobor, mikoris a szobor a lényeg, a talapzat változhat. Mi, magyarok ez utóbbit jól ismerjük, a mi történelmünkben a szobrok meglehetősen sokszor kerültek hol ide, hol oda. Néha szomorúak vagyunk emiatt, néha pedig, bölcs kompromisszumot kötve azt mondjuk, hogy mindegy is hol, csak álljon az a szobor. Valami kényelem vagy haszonelvűség jelenik meg ebben az emberi javaslatban, pedig húsvétkor éppen azt ünnepeljük, hogy Isten az emberiségnek és a világegyetemnek a történetébe végérvényes módon avatkozott bele. Húsvét az élet győzelme a halál felett.
Ezért is választottam ma egy ószövetségi igét, a szenvedő Jób bizonyságtételét, azét az emberét, akinek élete fájdalommal, vereséggel, kudarccal van tele. Nincs most idő és mód mindazt előszámlálni, elég, ha csak annyit jegyzünk meg, hogy ez a Jób legnagyobb harcát nem a sorsával, nem a betegségével, nem a közvetlen hozzátartozóival, nem a barátaival vívja, nem is a kísértővel, aki szinte elevenen megnyúzza őt. Jób az ő Istenével áll vitában. És azért van az ő Istenével vitában, mert úgy látja éppen a saját sorsán keresztül, hogy minden elvész, minden a halál, az elveszés, a megsemmisülés uralma alá van rekesztve, még a tökéletesek is. Így kezdődik Jób könyve: Jób pedig feddhetetlen, igaz, istenfélő volt és bűn-gyűlölő. Egyszóval: tökéletes ember volt. S mégis, milyen gyenge, milyen törékeny, milyen könnyen el lehet venni tőle mindent, milyen egyszerűen megkísérthető, milyen drámai és mégis magától érthetődő, hogy betegségében, kifosztottságában, kudarcaiban és vereségeiben még meg is alázzák, ahogyan ez a világban szokott lenni. Jóbnak ezért nem azokkal van vitája, pere, nem azokkal van haragban, akik mindezt okozták, vagy akik szenvedésében nem tudnak együtt érzően vele lenni, nem tudnak számára kimenekedést mutatni Neki Teremtőjével van vitája. S ebben a vitában mond Jób – milyen különös fordulat ez! - egy próféciát, egy mindent átható, a szív mélyéig elérő vallomást: „tudom, hogy az én megváltóm él.”
Húsvét nagy öröme mindenek előtt és mindenek fölött az a boldog megtapasztalás, amit az asszonyok, aztán a tanítványok is átélnek az üres sírnál, hogy Ő él. Jézus él. Sok szóval fejezi ezt ki Lukács evangélista, szinte fokozza is a tapasztalatot, hogyan válik egyre mélyebbé és áthatóbbá. Először azt olvassuk, hogy megdöbbentek az asszonyok. Üresen találták a sírt. Megdöbbentek, mert valami hirtelen megváltozik, és nem úgy van, ahogyan egyébként évezredek óta mindig is lenni szokott: meghal valaki, sírba teszik, bebalzsamozzák, követ gördítenek a sírja szájára, megadják a köteles végtisztességet, az emlékezetben egy ideig őrzik, mígnem a feledés pora betemeti. Ők most megdöbbennek, mert ez most nem így van. Aztán azt olvassuk, hogy amikor elmennek és elmondják a tanítványoknak, hogy mit láttak, mit hallottak az angyaloktól, mire emlékeztette őket Isten küldötte, akkor a tanítványok csodálkoztak. Nem azzal az általános csodálkozással, ahogy szoktunk, ha valami megüt bennünket, s kicsit elcsodálkozunk rajta, megyünk tovább. Itt ez az ember szíve mélyéről följövő csodálkozás, mint amikor megpendül a hangszeren a legmélyebb húr, és a hangja mindent betölt rezgésével. Ezt a csodálkozást fejezi ki itt Lukács evangélista. Hozzáteszi azt is, hogy nem is nagyon hitték, amit az asszonyok mondottak. Úgy gondolták, hogy a hír, hogy Jézus élne, az asszonyi fantázia terméke. A drámában, a tragédiában, a gyászban az érzékenyebb asszonyi lélek hajlamosabb nagyokat képzelni, vagy nem valós dolgokat látni – s így is mondja Lukács evangélista: a beszédük csak üres beszédnek tetszett előttük. Szó szerint fordítva: asszonyi fecsegésnek. Aztán azt olvassuk, hogy amikor a Feltámadott megjelenik az Emmausba tartó tanítványoknak és magyarázza nekik, hogy így kellett mindennek lenni, így beszélt erről Mózes, így szóltak erről a próféták - és így beszélt erről a nagy szenvedő, Jób is. Tudom, az én megváltóm él. S akkor gerjedezett a szívük. Lángra lobbant a szívük. Valami fölgyulladt benne. Nem a parázs lobban újra lángra, nem az ember szíve mélyén szunnyadó csakazértis reménykedés, ez valami hallatlanul új. Isten újat készített, úgy avatkozott bele a halál-foglya ember történetébe, hogy föltörte a zárat, megnyitotta az utat, megszabadította az embert: s gerjedezett a szívük. Majd, mikor visszatértek az Emmausiak a többiekhez és elmondják: láttuk az Urat, él az Úr, Ő él, akkor - mondja Lukács evangélista - együtt örvendeztek. A megdöbbenéstől az örvendezésig – ez a húsvét útja.
S azért idéztem most a nagy szenvedő Jób szavát, mert ez nemcsak annyit mond ki, hogy valaki, akit nagyon szeretünk, valaki, akit nagyon szerethetünk, valaki, aki méltó arra, hogy mindig az életünk középpontjában álljon, a Názáreti Jézus, hisz Ő méltó erre: mégiscsak él. És nemcsak azt fejezi ki Jób szava, hogy mégis győzött az élet a halál fölött, mégiscsak jól gondoltuk mi, mégiscsak jól fejezi ki ezt a természet körforgása, a téli fagy, a bezárkózás, a depresszió, a szorongás, a rettegés után jön a tavasz, az élet megébred. Ahogy kipattan egy tavaszi rügy, előpattan az élet, és íme, itt van az új kezdet. Mi azonban nemcsak azért örvendezünk húsvétkor. Jób szava nem valami egy ősi sejtésnek ad hangot, miszerint az nem lehet, hogy a halálé a végső szó. Óh igen, azé a végső szó, akié az első is, és az első szó az életé és így kerek minden. Jób ezt mondja: a megváltó él. Valaki, akihez nem elméletileg, nem az elvont  élettapasztalatok világában, hanem egészen konkrétan személyesen van közöm – ő él. Ki a megváltó? A megváltó más, de ugyanezt kifejező magyar szóval az, aki kivált. Az ember fogoly, ki kell szabadítani, az ember védhetetlenül eladósodott, föl kell oldozni adóssága alól. Az ember nemcsak megkötözöttje a bűnnek, hanem elkötelezettje is a bűnnek - szabadulna, oldozódna, kezdene újat, de nem teheti, mert elkötelezett is, sőt, lekötelezett is. Nagy, mély, drámai belátásokban ki kell mondanunk a fájdalmas meghasonlottságot, hogy elkötelezettje is vagyok bűnnek és halálnak. Így fejezi ki ezt Pál apostol a Római levélben: miközben gyönyörködöm az Isten törvényében, eltölt ámulattal, fenséges és szent életérzéssel az a csodálatos életrend, amit Isten alkotott, és amibe engem belehelyezett, miközben szinte lenyűgöz az, hogy van helyem a világban, és jó helyen vagyok a világban, s újra és újra igent tudok erre mondani, aközben fölfedezek magamban egy másik törvényt, egy másik akaratot, bár ez is az én akaratom, s ez az én belső törvényem, s ez azt akarja, hogy ne akarjak az Isten rendje szerint élni, ez elkötelezett engem a bűnnek és a halálnak. Elkötelezettek vagyunk, és megkötözöttek is. Halálos vergődése ez az embernek.
A megváltó az, aki a helyedbe odaáll. Emlékszünk a szép és megindító történetre, amikor egy özvegyasszony hazatér a saját szülővárosába, Betlehembe? Naominak hívják ezt az özvegyasszonyt, s hozza magával a menyét, aki szintén özvegy, egy idegen asszonyt, akire az idegenek sorsa vár, megcsúfoltatás, kiközösítés, kegyelemkenyér. S ekkor egy távoli rokon, Boáz, aki meglátja ezt az özvegy fiatalasszonyt, odaáll és megváltja őt. Feleségül veszi, a helyébe áll annak a férfinak, aki meghalt. Ezt jelenti többek között a megváltó: kivált valakit egy lehetetlen helyzetből, föloldja az élete nyomorúsága alól. Milyen egyszeri, páratlan és ritka pillanat ez az emberiség történetében. Ma Magyarországon annak vagyunk tanúi, hogy akik arra lennének hivatottak, hogy a nyomorult, a beteg, az esendő, a hátrányos helyzetű, a lesújtott ember helyére odaálljanak, érette jótálljanak és őt ki- és megváltsák – inkább a nyakába ülnek. Még azt is elveszik tőle, amije van. Értjük már, mit jelent az, hogy megváltó? Van valaki, aki szavatol értem, van valaki, aki a kezesemmé lett, van valaki, aki megadja helyettem azt, amit nem tudok megadni, van valaki, aki elvégzi helyettem, amit nem tudok elvégezni!
Tudom, hogy az én megváltóm él – mondja Jób. S ezt hallják az asszonyok is, amikor fölidézi nekik az angyal Jézus ígéretét: - nincs itt, feltámadott. Emlékezzetek rá, mit beszélt néktek, mikor még Galileában volt: szükség az Ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe és megfeszíttetni, és harmad napon föltámadni. Szükség az ember fiának a bűnnel megkötözött és a bűnnek elkötelezett ember helyébe állni, helyette és érette megfeszíttetni, majd érette és helyében elsőül harmadnapon föltámadni. Tudom, hogy az én megváltóm él. Jézus Krisztus,  nem a múlt egyik hősi alakja, akit az emlékeinkben újra meg újra középre állíthatunk, akiről elmondhatjuk, be szép lett volna, ha egy nappal tovább él, be szép lett volna, ha nincsen Júdás, be szép lett volna, ha nincsenek főpapok, be szép lett volna, ha Pilátus nem azt teszi, amit tett, be szép lenne minden! Majd elsiratjuk, s ahogyan szokás, megépítjük neki is, mint a prófétáknak a nagy síremléket, állítunk neki is egy szobrot jó nagy talapzatra, és megvitatjuk, melyik napon is ünnepeljük Őt. Ekkor vagy akkor, vagy amakkor? De Ő él. Mit keresitek a halottak között az élőt? Amíg nincs megváltója az embernek, addig mi is a holtak közé számláltatunk. Amíg nincs az embernek feltámadott ura és megváltója, addig mi is csak a holtak birodalmában bolyongunk, saját sírunk temetőőrei vagyunk. És az egész emberi kultúra és civilizáció nem egyéb, mint síremlékek nagy együttese. Mik maradtak meg ezer, kétezer, háromezer év óta az emberiség történetében? Síremlékek, piramisok. A világ legnagyobb építménye: síremlék. Temetkezési hely. De Ő él.
És utoljára, azt is el kell mondanunk, és ebben is  válik teljessé a húsvéti örvendezés, így jut a tanítványi sereg és juthatunk mi is a megdöbbenéstől a teljes örömig: az én megváltóm él. Nem azt mondja, hogy tudom, él egy megváltó valahol, nem azt mondja, tudom, hogy él valahol valaki, aki képes a helyemre állni, aki megteheti ezt, hanem azt mondja, az én megváltóm él. Közöm van hozzá. Mit jelent ez? Ez azt jelenti a szó előbbi értelmében, hogy én az övé vagyok, az övé, aki kivált engem  mert aki megvált engem, aki a helyembe áll, az tulajdonává tesz engem. Nem az a kérdés hát húsvét ünnepében, hogy miképpen lehet enyém ez a húsvéti hit, hogyan lehet enyém ez a húsvéti öröm, és az sem kérdés, hogy hogyan lehet enyém Jézus Krisztus? Ezekre tudjuk jól a feleletet: hit által, természetesen, boldog belátások által, természetesen. A kérdés ma az: én hogyan leszek az övé. Tudom, hogy az én megváltóm él. Jób arról beszél, jövendöl, és ez teljesedik majd be húsvétkor ünneplő, hogy az ember nem tud anélkül lenni és élni, hogy ne lenne valakié. De sokat idézzük Ady Endre híres sorát: Szeretném, ha szeretnének,/ s lennék valakié, s lennék valakié. Nem arról beszél a költő sem, hogy szeretném, ha valakivé lennék, szeretném, ha valaki lennék, szeretném, ha megbecsülnének talán éppen a szeretet által, szeretném, ha elismernék, hogy valaki vagyok, szeretném, ha mellém állnának bajomban, nyomorúságomban. Hanem azt mondja, amíg nem vagyok valakié, addig hiábavaló minden. Addig hiábavaló az élet, hiábavalók a látomások, hiábavalók a küszködések, hiábavalók a nagy alkotások, hiábavaló az egész emberi történelem a maga összes dicsőségével és nyomorúságával egyetemben,  - amíg én nem vagyok valakié.
Húsvét nagyszerű híre az, hogy lehetsz valakié, és ez a valaki nem akárki, ő a te megváltód. Sőt, éppen azért megváltóm, éppen úgy és ezáltal lesz az én megváltóm, hogy én az Övé leszek. Szinte szigorúan szólva, azt kell mondanom, hogy nem is tudjuk Őt megváltónak nevezni. Természetesen, a teológiai okoskodásban, dogmatikai levezetésekben, egyházi elbeszélésekben lehet azt mondani, hogy Jézus Krisztus megváltó, éspedig ezért, meg ezért, meg ezért. De mi Őbenne bízók sohasem tudunk Róla így beszélni. Tőlünk elvonatkoztatottan Őt bemutatni, hogy ott van ő, aki a megváltó. Mi csak egyféleképpen tudhatunk Róla beszélni: úgy, hogy nekem személyes viszonyom van Vele. Nekem személyes közöm van Hozzá – vagy éppen megfordítva? Őneki van személyes köze hozzám. Tudom, hogy az én megváltóm él. Mostanában olyan megváltatlannak hisszük, tapasztaljuk, látjuk világunkat, olyan véghetetlenül magára hagyottnak látjuk, akárcsak a nemzetünket, s benne családok millióit, és megannyi honfitársunkat, mindannyiunkat! Mintha ez lenne az új „evangélium”: szabad vagy, versenyezz, küzdj, magad lásd, állj meg a magad talpán – s ebben mi alulmaradunk. Ám, kedves testvérek, a világ veleje nem az, hogy kinek mennyi esélye van, a világ veleje nem az, hogy ki mennyire tudta magát versenyre felkészíteni, milyen ügyes és hogy tud talpon maradni – a világ azt mutatja, hogy az ember megkötözött és elkötelezett a bűnnek. És az a világ nagy kérdése: hol a Megváltó? Hol a megoldás? Amikor a szenvedő Jóbot, akinek nincs társadalombiztosítási kártyája, nincsen öregségi nyugdíja, egyik kórházból a másikba passzolgatják, és végül egy trágyadombon találja magát, aztán elmennek hozzá a barátok, hogy úgymond megvigasztalják, de inkább csak kioktatják: miért nem voltál előrelátó, miért nem voltál ügyesebb, miért nem helyezkedtél jól? - ekkor ez a szenvedő Jób arra felel, amit az egész világ kérdez: tudom, hogy az én megváltóm él.
Az asszonyok üres sírt találtak és megdöbbentek. De amikor a föltámadott Jézus hozzájuk lépett és azt mondta – Én vagyok, ne féljetek – a szívük megtelt örömmel. Azt kívánom ezen a húsvéton, hogy szemléljétek az üres sírt örömmel, reménységgel és hálaadással. Legyenek a sírok üresek, mert lesz halottak föltámadása, és legyen a szívetek tele hálával, örömmel, Istennek dicsőítésével. Hogy a szenvedő, majd meggyógyuló és mindenért kárpótlást kapó Jóbbal együtt mi is mondhassuk: tudom, hogy az én megváltóm él.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ebben a nagypéntekünkben ugyanúgy, mint minden nagypéntekünkben Jézus keresztjénél megállva, az Ő halálát látva egy nagy konfliktust, nagy belső drámát kell átélnünk. Ez a konfliktus Isten és ember között zajlik, és Nagypénteken – úgy tűnik – ezt az összeütközést az ember nyeri meg. Erről szól Péter apostol pünkösdi prédikációjának felolvasott része: „tudja meg Izrael egész háza, hogy Jézust Isten Úrrá és Krisztussá tette, azt a Jézus, akit ti megfeszítettetek.” Pünkösdi prédikációjában Úrról és Krisztusról beszél Péter. S ha fölidézzük Lukács evangélista följegyzését, valóban ez a két kifejezés hangzik újra meg újra. Hol ezzel csúfolják, és úgy gyalázzák Őt, mint Krisztust: ha te vagy Istennek ama választottja - kiabálnak a főemberek a megfeszítettre -, szabadítsd meg magadat! Ha te vagy a Krisztus – mondja az egyik lator –,szabadítsd meg magadat és minket is! S halljuk azt is, hogy Jézust Úrként is csúfolják, például a római katonák, akik azt mondják: ez a zsidóknak ama királya. Sőt, e kettő egybe is esik.
Hogy lehet ez? Hogy lehetséges, hogy az, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett, akit Szent Lelkével megáldott, kinek minden szava életáldás volt, kinek minden tettében isteni méltósága és dicsősége tükröződött vissza – hogy lehet -, hogy Őt az ember nem ismeri fel, és mint rabszolgát ítéli halálra és végez vele. Szeretnék ma este erről a nagy talányról néhány szót szólni.
Mindenek előtt azt kell elmondanom, hogy Isten az Ő titokzatos módján sokféleképpen előkészítette azt a lehetőséget, hogy amikor Jézus Krisztus elérkezik, ahogy Ő maga mondja Pilátusnak, amikor megszületik és e világra jön, s az igazság mellett tanúbizonyságot tesz, akkor és ott Isten korábbi történelmi munkája nyomán az embernek képesek legyenek Őbenne mindezt felismerni. Isten előkészítette ezt törvényével. Az a törvény, amelyet Isten az ószövetség népének kőbe vésve adott, a pogányoknak pedig - Pál apostol szavával – a szívébe-lelkiismeretébe írt be, nem hagyja nyugton az ember. S akár megtanulta a Tízparancsolatot, akár nem, akár tudja egy fennálló emberi törvénykezési alakzat törvényeit, akár nem, él a lelkiismerete, mely hol fölmenti, hol vádolja.  Isten azzal, hogy törvényt, életrendet adott nekünk, már előkészítette azt, hogy amikor Jézus a maga királyi mivoltában megjelenik, az ember fölismerje Benne a törvényadót. Így is kezdi Jézus nyilvános szolgálatát. Amikor a Hegyi Beszédet olvassuk, az első nagy prédikációt, melyet Jézus elmondott, abban semmi másról nem olvasunk, mint Isten szent életrendjéről, és arról, hogy azok a boldogok, akik e  szent életrend szerint élnek. Tovább arról, hogy mit jelent az Isten igazsága szerint élni, mit jelent könyörületesnek lenni, mi a hűség, mit tesz Isten szeretetében élni, boldogan remélni a holnap felől. Nos, mindezt Isten törvénye jelenti ki a számunkra. Jézus azt is kijelenti, hogy e törvény garanciája magában a törvényadóban van. Nem ember-szabta törvény ez, amit a mai nap szükségei szerint alkotunk meg, s majd talán holnap megváltoztatunk, ha a körülmények úgy kívánják, de egy percig sem gondoljuk komolyan, hogy garantáljuk is, mert nincs az emberben erő, képesség arra, hogy garantálja is a törvényeket – nos, Isten törvényével nem így van. Ő maga garantálja törvényeinek érvényességét, és Ő maga fűzi hozzá ezt az ígéretet: ezeket cselekedd és élni fogsz.
Isten más módon is előkészíti Krisztus királyságát. Szuverén módon kiválaszt magának egy népet, a régi Izraelt, kinek prófétái újra meg újra tudtára adják, hogy nem azért választotta őket az Úr, mert akármelyik népnél is különbek, nagyobbak, tehetségesebbek lennének. Éppen ellenkezőleg, mert minden népnél nyomorultabbak, alávalóbbak és kisebbek voltak, de azért választotta őket, hogy az Ő dicsőségét így mutassa meg. Ebben a különös, isteni választásban aztán egy belső történet is kibontakozik, annak a története, hogy ez a nép csak akkor boldog, amíg ezt a szuverén Urat elismeri, és rajta kívül mást nem ismer el. Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyen néked idegen Istened énelőttem. Mindaddig, amíg ez a nép Isten törvényének, életrendjének, elhívásának, szent tanácsának engedelmeskedik, boldog, ám abban a pillanatban, amikor letér az útról, máris eltévedt a pusztaságban, máris életveszedelem felé halad, máris önmaga rontásán munkálkodik – és mégis, ez a szuverén Úr megannyiszor meg is könyörül rajta. Így mondja ezt Ézsaiás próféta egy vigasztaló beszédében: ímé, búsulásomban egy szempillantásra magadra hagytalak téged, de most örök irgalmassággal visszatérek hozzád. Melyik az az úr, ne hagyná ott alattvalóját, hűbéresét, szolgáját, ha az ellene rendre föllázad, újra meg újra eltér törvényétől, és ne mondaná azt: hagyom már ezt. Tele van a világ tehetségesebb, fegyelmezettebb, boldogságra jobban váró népekkel – majd őket választom.
És előkészítette Isten Jézus Krisztus királyi mivoltának a fölismerését abban a közvetlen történelemben is, a mely Jézus keresztre feszítését és majd föltámadását elénk hozza. Amikor Jézusnak és Pilátusnak a beszélgetését olvastuk, azt láttuk, hogy Pilátus számára egyáltalán nem szokatlan gondolat az, hogy valakire azt mondják: Úr. Pedig Pilátus pogány, az Ószövetség népének történetét egyáltalán nem ismeri, a Tízparancsolatról mit sem tud, próféták írásait egyáltalán nem ismeri. A mégis érti a szó: Úr, – görögül: küriosz. Az antik világban a római császároknak ez volt egyik titulusa. Augusztus császárt, Tiberius császárt majd a többit is így illett szólítani: kürie, küriosz, Úr. S amikor Jézust odaviszik a vádlói Pilátus elé, azzal hogy királynak mondotta volt magát, majd Pilátus is faggatja Őt efelől, újra meg újra megrezdül ez a cinikus, a rábízottakkal nem nagyon törődő római helytartó, mert ebből a Jézusból valami kiviláglik. Ez a Jézus tényleg nem egy maga-csinálta király, ez a Jézus nem egy közönséges lázadó, valami nyughatatlan galileai, akit félre kell tenni az útból, ebben a Jézusban van valami. Van valami nemes és igaz, van benne valami abszolút tiszta, amit Pilátus a felmentő ítéletet sürgetve így fogalmaz meg: nem találok benne semmi bűnt. Hát akkor hogyan lehetséges, hogy mégis ítéletet mond?
Tudjuk jól, hogy ha valaki bírói székbe kerül és egy másik ember fölött kell ítélkeznie, meglehet, hogy az éppen megfogalmazott vádban nem találja azt bűnösnek, de tudja, hogy köztünk nincs senki bűntelen? Merhetjük-e bárkire is azt mondani, hogy nincs benne semmi bűn? Nem kell ahhoz hibakeresőnek lenni, nem kell ahhoz embergyűlölőnek lenni, hogy a másik emberben meglássuk a bűnt – meg magunkban is. Hogy lehet hát akkor az, amit Péter apostol pünkösdkor mond, hogy Őt, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett, ti megfeszítettétek!? Mint lázadót, mint istenkáromlót, mint politikai felforgatót, mint aki körül nyugtalanság támadt, és mint olyat – akiről a főpap mondja – jobb, ha Ő vész el, mintsemhogy az egész nép elvesszen. Hogy lehet ez? És hogy lehet,  hogy szinte mi is azt érezzük: Nagypénteken, amikor sötétség támadt mintegy három órára, az ember nyerte meg a konfliktust, az ember diadalmaskodott és Isten hal meg. Ez hogy lehet?
Úgy, és éppen azáltal, hogy Isten előkészítő munkája nemcsak azt hozta magával, hogy amit Isten kezdettől fogva ígért, amit már ott a paradicsomkertben megígért, az valósággá lett. Amikor azt mondotta az asszonynak: a kígyó a te magod sarkát mardossa, a te magzatod a kígyó fejére tapod – ezt látjuk Nagypénteken. Ez az ígéret volt a proto-evangélium, az első evangéliumi ígéret - ott rögtön az ember bűnesete után. De amikor Jézus úrságáról, királyságáról beszélünk, azt is ki kell mondanunk: mindez azért történhetett, mert az ember lázadó. Az ember felség-sértő. Nekünk, magyaroknak megmelegszik a szívünk, ha valaki azt mondja ránk: te lázadó vagy, a mi történelmünkben sokszor volt lázadás. Sőt, ha azt mondják egy reformátusra: te amolyan kuruc-ember vagy, mondjuk is rögtön: természetesen, én nem vagyok labanc, s átmelegszik az ember szíve ettől. A kamaszé is átmelegszik, ha lázadhat a szülei ellen, s olykor nem is tartjuk egészségesnek azt a tinédzsert, aki legalább egyszer neki nem rugaszkodik annak, hogy levesse a jármot a nyakából. S még hány alkalommal fölbugyog az emberből a harag, az indulat, a méreg – levetni mindet a nyakamból, föllázadni. Egészen mély élet-drámákig elmenően is, ahogy Hamlet töpreng monológjában: mikor nemesb a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét… vagy ha föllázad? És lesöpör magáról mindent s leszámol mindennel, ami neki teher? Én azonban most nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy az ember végletes és halálos módon lázadó és felségsértő. Isten ellen lázad. Istennel szemben követ el felség-sértést – és ímé, ott áll előttük az Isten által megígért, a történelemben, az Isten nagy szent parancsaiban előkészített, Isten csodálatos gondviselésében megmutatott, a próféták által megígért király és úr, és kiált ellene a tömeg, kiáltanak ellene a hivatalosok: feszíttessék meg! Takaríttassék el közülünk. Méltó a halálra!
Péter apostol Jeruzsálemben mondja prédikációját, s míg mondja kiárad Istennek Szentlelke s az összeverődött nagy tömeg mindent ért és nem ért semmit  Mi dolog az, hogy ez a néhány ember, akik eddig bezárkózva egy kis házikóban imádkoztak és reszkettek a zsidóktól való félelem miatt, most egyszerre csak, mindenféle nyelven, a mi saját anyanyelvünkön, bárhonnan jöttünk a birodalomból, mondják és hirdetik az Istennek nagyságos dolgait. Értik, hogy mit mond Péter és többi apostol, de nem értik az egészet. S ekkor Péter  - ha szabad így fogalmazni - egy  húsvéti beszédet tart, s nem nagypéntekit, hiszen ő a föltámadott Krisztust hirdeti, ő már megtapasztalta és átélte Jézus csodálatos feltámadását, annak erejét, őt már elhívta és megszólította a feltámadott Úr. És ezért fogalmaz ilyen furcsán: tudja meg az egész Izrael háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten, azt a Jézust, akit megfeszítettetek. Nagyon jó, hogy a magyar nyelv milyen egyszerűen tud múlt időben fogalmazni. Így mindenki jobban érti, most így adom vissza: azt a Jézust tette Úrrá és Krisztussá, akit ti megfeszítettetek. S ezzel Péter apostol azt mondja, hogy ugyan Nagypénteken minden látszat szerint elvégezte az ember az Istennel való nagy drámáját, emancipálta magát – ahogy szokták mondani a felvilágosodás divatos kifejezésével –, leoldott magáról minden isteni törvényt és rendet, és önmaga Ura és Krisztusa lett, - ám a megölt Jézust Isten föltámasztotta és újra Úrrá és Krisztussá tette. A Filippi levél csodálatos himnusza pontosan ezt mondja el: engedelmes volt Krisztus mindhalálig, a keresztfának haláláig, és ezért az Ő engedelmességéért Isten fölmagasztalta Őt, föltámasztotta Őt és olyan nevet adott neki, mely minden név fölött való, mely névre meghajol minden térd, mennyeieké, földieké, föld alatt valóké és hirdeti: áldott Úr a Jézus Krisztus, az Atya Istennek dicsőségére. Föltámasztotta, és úrságában és krisztusi mivoltában megerősítette Őt.
Miért? Engedelmességéért. Kikkel szemben? A lázadókkal szemben. Velünk szemben. Amikor Péter azt mondja, Isten azt tette Úrrá, azt tette Krisztussá, azt támasztotta föl és azt magasztalta föl, akit ti megfeszítettetek, akkor a szó: „ti”  - egészen idáig érkezik. Ez a szó nem állt ott meg pünkösd napján, az a szó nem halt el a történelem során, nem tűnt el a feledés kútjában, nem került bele valami különös almanachba, amit esetleg a történészek fölnyitnak majd: ez az élő ige, amely idáig érkezik. S csak ezért méltó és érdemes Nagypénteken istentiszteletet tartani. Ha ez a szó nem érkezne el idáig, nem ütné meg a szívedet, ahogy a harangnyelv megüti a harangot, s te nem rezdülnél bele, bizony nekünk jobb lenne Nagypénteket nem ünnepelni, jobb lenne csendben otthon maradni, a sarokba húzódni, és átélni az ítélet rettenetes várását, átélni, hogy nincs mentség. Nagypéntekért nincs mentség! Mert, ha nem volt mentség annak, akiről Pilátus azt mondta, nem látok benne semmi bűnt, ha nem volt mentség annak, aki soha gonoszt nem cselekedett, ha nem volt mentség annak, akin átvilágított Isten örökké tartó szeretete, akkor neked miért volna mentséged? És mi szolgálna neked mentségül? A lázadó sorsa elveszés és halál. A lázadó sorsa az, hogy kizárja magát mindabból, ami él és érvényes. A lázadó sorsa az, hogy betokosodik az élete az örök dohogásba, sértettségbe, elveszésbe, a semmibe. Nagypénteken az ember a minden helyett a semmit választotta, az élet helyett a halált választotta, az igaz ítélet helyett a hamis ítéletet választotta, igaz Ura helyett önmaga hamis és halálba vezető uraságát választotta. De Őt Isten Úrrá és Krisztussá tette. Azért, hogy fölismerd: a te életed, a családod élete, a gyülekezetedé, a nemzetedé, az egész emberközösség élete az érvényes és megtartó isteni rend nélkül elveszett élet. Azért, hogy fölismerd és belásd most, ezen a Nagypénteken itt, 2007-ben újra döntened kell. Ahogy döntened kellett egykor kétezer évvel ezelőtt. Kit akartok, hogy elbocsássak néktek? – kérdezte Pilátus, mintegy menekülve a lehetetlen ítélet elől. Kit akarsz, kit választasz? – Barabást vagy Jézust? A lázadót választod, mert a lázadó kell neked, ő a barátod, ővele vagy egy, s csak őt tudod választani és szabadnak kérni, vagy az Urat választod, a felkentet, a Megváltót? Ma este is döntenünk kell. Erre a döntésre hívott kétezer évvel ezelőtt Péter apostol prédikációja, hirdetve, hogy akit mi megfeszítettünk, azt Isten Úrrá és Krisztussá tette. Azt kívánom, hogy Isten Szent Lelke vigye el szívetek mélyéig ezt a kérdést, hogy ne csak a drága szent keresztyén hagyomány ismeretében, ne csak a nagypénteki istentisztelet ünnepi csendjében, hanem legmélyebb akaratotokban is megértsétek és tudjátok mondani: Jézus akarom, Őt választom, Ő az én Uram, Ő az én Krisztusom, Ő az én Megváltóm.
Ámen

Kedves testvérek!
Az előző két este Jézusnak és Pilátusnak a beszélgetéséből,  egész Jézusnak a Pilátus kérdéseire mondott szavaiból emeltem ki egy-egy mondatot, egy-egy gondolatot. Tegnapelőtt este Jézus ezt felelete Pilátusnak: az én országom nem e világból való. Tegnap este azt hallottuk, hogy Jézus ezt mondta: én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságból való hallgat az én szómra. Ma este is Jézus feleletét hallottuk, az utolsót, amit Pilátusnak mondott. S ahogyan tegnap és tegnapelőtt este is láttuk, Jézusnak ezek a szavai egy konfliktusra világítanak rá. Jézus szavai fogalmazzák meg és mondják ki azt a nagy drámát, azt a nagy összeütközést, amely Nagypénteken elkerülhetetlen. Ebben Istennek és az embernek a nagy összeütközése áll szemünk előtt.
Tegnapelőtt az uralomról, az országról volt szó, arról, hogy amilyen világban élünk, olyan az országunk. Azt mondottam, hogy nincs utópia, nincs eldorádó, nincs lakatlan sziget, nincs titkos birodalom, ahol ez másképpen lenne, a történelem legnagyszerűbb emberi alakulatai sem érik, és közelítik meg azt, amit Jézus Isten országáról mond. Tegnap arról volt szó, hogy az igazságosság és az igazság, noha a mi gondolkodásunk szerint nem függ össze, hiszen egy dolog a bíró előtt megállni, és valami jogosságért harcolni, és a bírótól megnyerni az ítéletet, és más dolog a filozófiai értelemben vett igazság megismerésén fáradozni, megismerni az igaz valóságot, hogy milyen a világ és mi van a világban. S bár mi e kettőt mi nem kötjük össze, sőt olykor élesen megkülönböztetjük, Jézus a Pilátus kérdésére adott feleletében megmutatja, hogy ezek Istenben nemcsak összefüggnek, hanem össze is tartoznak. Ország – igazság.
Ma pedig - ezekkel összefüggésben is - a hatalomról szólunk. Természetesen a másik két esetben is szóltam a hatalomról, hiszen ha országról, birodalomról, berendezkedésről, politikáról beszélünk, hatalomról is beszélünk. Továbbá, ha bírói ítéletről, justitia-ról, a helytálló és nem helytálló, a helyes és a helytelen dolgok megítéléséről szólunk, akkor is beszélünk hatalomról, sőt, ha a dolgok valóságával kapcsolatban hozunk döntést, akkor is valamiféle hatalom jön számításba. Most azonban egészen nyilvánvalóan a hatalom kérdése áll előttünk.
Előbb azonban hadd mutassam be nagyon röviden a drámát. Jézus és Pilátus beszélgetésének az egyik fő motívuma, hogy Pilátus tulajdonképpen nem akar ítéletet hozni. Nem akar ő a zsidók dolgába beavatkozni, ő afféle rendfenntartó helytartónak gondolja magát, aki talán úgy is érezhette, hogy – hadd használjam ezt a kifejezést – jól ki van vele tolva. Kirendelhette volna őt helytartónak a római császár esetleg Dalmáciába is, ez bizony nagyon szép napsütötte, vidám világ, Domitianus császár oda vonult vissza öregkorára. Vagy éppen kirendelhették volna Hellászba, ahol görög filozófusokkal bölcselkedhetett volna, vagy éppen Egyiptomba, amely akkor hallatlanul gazdag és csodálatos világ volt. Őt azonban Palesztinába rakták, poros, veszekedős, civakodós tartomány ez, forradalom-forradalom hátán, lázadás-lázadás hátán, obskúrus vallási nézetek – unta ő ezt az egészet. S nem akart ennek a Jézusnak a dolgában sem ítélni. Többször megpróbálta visszaadni az ügyet a Jézust vádlóknak, ítéljétek meg ti – ti dolgotok. De azok nem hagyják. Aztán azt is láttuk, hogy Pilátus abban a kérdésben sem akar vitába bocsátkozni, hogy mi is az igazság. Amikor Jézus azt mondja, hogy én azért születtem, és azért jöttem a világra, hogy az igaz-valóság mellett tanúbizonyságot tegyek, akkor Pilátus talán cinikusan, talán megrendülten, de némiképp elhárító módon fölteszi a kérdést : Na, hát akkor mi az igazság? Ezután azt olvassuk, hogy rögtön kimegy a zsidókhoz, bemutatja a drámát, hogy a kezére adott fogollyal azért ő – hogy mondták tavaly október végén nálunk? - szabályosan és arányosan járt el. Tehát Pilátus előfogta Jézust és megostoroztatta – szabályosan és arányosan – ahogy valóban a római törvények ezt előírták. Majd odaállította a vádlók elé Jézust, és azt mondta: Ecce homo - íme az ember. Íme az a valaki, akit ti vádoltok, itt áll előttetek véresre verve, kiszolgáltatottan, erőtlenül, nahát, mit akartok? S amikor látták a papi fejedelmek, szolgák, kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Erre azt mondotta nekik Pilátus: vigyétek el Őt ti, feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt Őbenne. S ekkor visszakiabáltak neki: - Nekünk törvényünk van és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten fiává tette magát!
Ez arra indítja Pilátust, hogy újra kérdezze Jézust. Pilátus ismét megrémül. Ez itt Isten fiává tette magát? Eddig arról volt szó, hogy Jézus vallásos felforgató, s Pilátus ebben az ügyben nem akart ítélni, - vallásos felforgatók, nyughatatlan elmék mindig voltak és lesznek is.  Ez pedig Pilátust, a gyakorlatias politikust nem érdekli. De nyomás alatt van – ezt Lukács evangélista följegyzi. A vádlók rászállnak Pilátusra, és azt mondják neki, ha nem ítéled el Jézust, nem vagy a császár barátja. A bíróból vádlott lehet  – s ettől rettegett Pilátus. Hogy denunciálják majd a római császárnál, hogy ő mindenféle lázadókat, nyughatatlan elemeket megtűr – ezt nem lehet. Ám hiába próbál kibújni a csapdából, Jézus megfenyítetésével,  most még inkább megrémül, amikor az új vádat hallja. Rémületének két oka van. Az egyik az, hogy ez a kicsit cinikus, praktikus, rendkívül gyakorlatias és politikus Pilátus is a saját kora gyermeke volt, és a római emberek vallásos emberek voltak. S Róma vallási világában az isteninek különös tisztelet járt. Tehát megrendül Pilátusban valami, hogy itt végső kérdésekről van szó. Ez nem egy szimpla ügy. A római mitológia, a vallásos képzet megengedte, hogy az istenségek hol ilyen, hol olyan formában megjelenjenek, alakot öltsenek. A másik ok, amiért Pilátus megrendül, arra vezethető vissza, hogy elég újkeletű volt még a római császárság, a nagy Augusztus császár nem sokkal korábban hajtotta végre a nagy államreformot, melynek során a római szenátus kimondta, hogy a római császár divus – isten.  Divus et imperator. És azért imperator, mert divus. S épültek sorban a szentélyek a római birodalomban, a szentély közepére be volt állítva a mindenkori császár mellszobra, akit vallási tiszteletben kellett részesíteni. Sőt, Augusztus császár odáig is elmerészkedett, hogy ő nemcsak divus volt, hanem pontifex maximus is. Ő volt az isten és egyben ő volt önmagának is főpapja. Pilátusba belehasít a rémület, hogy talán máris felségsértést követett el. Istensértést követ el. A legmélyebb ponton sértette meg az ő urát, parancsolóját, a divus et imperator császárt. Fél hát és rémüldözik.
S visszamegy Jézushoz, és felteszi neki a kérdést: Honnét való vagy? Ám Jézus nem felelt neki semmit. A biblia-tudósok úgy szokták ezt magyarázni, hogy Jézus most királyi hallgatásba burkolózik. Megteheti, hiszen ő valósággal király, megteheti, hiszen a hatalmon levő emberek megteheti, hogy nem válaszol. Felséges hallgatásba burkolózik. Ezért a Biblia-magyarázók Jézusnak ezt a hallgatását úgy értelmezik, hogy itt már nem is lenne érdemes szólnia. Eddig válaszolgatott Pilátusnak, ám Pilátus halálra szánja Őt, s most már csak azon vitatkozik a Nagytanáccsal, hogy ki végezze el a piszkos munkát. Már csak labdáznak Jézussal. Hát most már hallgatunk. Mi is gyakoroljuk ezt, gondolom. Legelsősorban a sértett hallgatást. Megbántottak, s mi sértett hallgatásba burkolózunk. Ilyenkor csak a lehető legnagyobb alázattal lehet hozzánk közeledni. Így emel a hallgatás trónjára a sérelem. Ott pedig halálba némuljuk magunkat.  Persze, hallgathatna Jézus azért is, mert nincs már mit mondani. Hallottuk tegnap este, Jézus azt mondta Pilátusnak: azért jöttem e világra, hogy tanúbizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Tehát nincs már mit mondani. Elfogyott a szó. Miután Jézus nem kívánja magát megvédeni, nem hoz föl önmaga mellé semmilyen életmentő érvet, immár hallgat.  S mondhatnánk azt is, hogy a prófécia teljesedik be, amit Ézsaiásnál olvasunk: És száját nem nyitotta szóra. Elhangzott a végzetes szó, megszületett az ítélet, Jézusnak keresztre kell mennie. Szótlansággal veszi azt fel.
Azonban, azt hiszem, lényegét tekintve Jézus most isteni felségében hallgat. Ez az a pillanat – és ettől állandóan rettegünk, s nem akarjuk, hogy valaha is bekövetkezzék –, amikor Isten hallgat. Nem felel. Nem felel a kérdéseinkre, nem válaszol sürgetéseinkre, amikor – ahogy az angol költő mondja – a levél visszajön: címzett ismeretlen, amikor sem a fohászainkat, sem az imádságunkat, sem a káromkodásunkat, sem az érveinket, semmit meg nem hallgat. Ez azt jelenti a Biblia nyelvén: nem válaszol. Pilátus ekkor haragra lobban, a Jézussal való beszélgetés során talán most először, és azt vágja Jézushoz: Nekem nem szólsz-e, hát nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra is - hadd tegyem oda ezt az is! –, hogy szabadon bocsássalak. Ímé, ez a hatalom kérdése. Hatalmam van, föl vagyok rá hatalmazva... És meg is tehetem... A hatalom, kedves testvéreim, ezt jelenti. Nemcsak azt, hogy elvileg bírom a hatalmat, hanem azt, hogy meg is tehetem. A biblia nyelvén, különösen az Újszövetségben az exusia szó fejezi ezt ki. Tehát nemcsak az elvi lehetőséget, hanem a korláttalanságot. A hatalmast semmi nem korlátozza. Hát nem tudod – dörrent rá haragra lobbanva Pilátus az isteni módon hallgató Jézusra – hatalmam van arra is, hogy elengedjelek, meg arra is, hogy megfeszíttesselek.
Tegyük föl, mielőtt még Jézus válaszát hallanánk, tényleg hatalma volt erre Pilátusnak? Vagy csak most – ahogy mondani szoktuk – játssza a fejét. Tényleg van erre hatalma Pilátusnak? Akkor miért nem engedte el már eddig is Jézust? Miért nem engedte el? Hisz ez a beszélgetés Jézus és Pilátus között már a harmadik fordulónál tart! Miért nem engedte el Jézust akkor, amikor odalökték elé és megkérdezte tőle, hogy mit követtél el? Jézus egyértelművé tette a válaszában, hogy semmit sem követett el. Akkor nincs tovább ügy. Miért nem engedte el Jézust akkor, amikor Jézus kijelentette, hogy ő az igaz valóságról akar tanúbizonyságot tenni. Azt olvassuk, hogy ezután kiment Pilátus a zsidókhoz, és azt mondta, nem találok őbenne semmi bűnt. Hát akkor már rég szabad Jézus! És most miért Jézusnak mondja ezt? Miért Jézustól kérdezi, hogy nem tudod, hogy hatalmam van elengedni és megfeszíttetni. És ha így van, miért nem él ezzel a hatalommal? Miért nem mondja ezt Pilátus inkább odakint a zsidóknak? Mit kiabáltok ti, mivel zsaroltok ti engem? – Itt én vagyok a helytartó. A divus et imperator, az isten és parancsoló hatalma itt az enyém. Én itt, mint a római császár élő képmása járok el. Ti, leigázottak, miről beszéltek, adófizetők, mit nem kiabáltok?  Tehát Pilátus szabad és amiért szabad, hatalmas is. Most visszamegy a megcsúfolt, hamisan megvádolt, megostoroztatott, királynak megcsúfolt Jézushoz, akit már halálra ítéltek, akinek az ítéletére már rátették a pecsétet és már csak labdáznak vele, hogy mossák kezeiket, ­- ilyenkor mindenki mosni akarja a kezét. Milyen borzasztó ez, eldőlt már minden, és ekkor Pilátus odaáll az elítélthez és megjátssza neki, hogy ha talán te még mondanál egy szót, hátha talán még meg is menthetnéd magadat – hiszen én ezt is, meg azt is megtehetném. Kedves testvérek! Pilátusnak nincs hatalma, már rég elveszítette, már rég foglya ennek a helyzetnek. És ez éppen abban mutatkozik meg, hogy többször nyomatékosan kimondja, hogy nem talál bűnt Jézusban. A római jogban való neveltetése okán azonnal el kéne engednie Jézust, a régi római perrendtartás erről rendelkezik is: ha a bíró ártatlannak találja a vádlottat, azonnal el kell bocsátani. Azonnal. De nem teszi meg, ő alkudozik a vádlókkal. Tehát Pilátus nem szabad, s ezért Pilátusnak nincs hatalma.
Milyen megdöbbentő, hogy Jézus mégsem azt mondja: Pilátus, Pilátus, hazudsz! Pilátus, Pilátus, rég nincs már neked hatalmad! Pilátus, Pilátus, rég köt téged az a kontraktus, amit az imént erősítettél odakint, az én fülem hallatára az én életemre! Pilátus, Pilátus, téged régóta köt a karrier, köt a lojalitás, köt a császártól való félelem, nem vagy te szabad és hatalmas ember! De Jézus nem ezt mondta, hanem azt felelte neki: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked. Nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem.” Jézus azt mondja Pilátusnak: attól kaptad a hatalmad, akit most halálra ítélsz, attól kaptad a hatalmat, akit most oda állítottál megostoroztatva, akinek a bőrére alkudoztál, akit ugyan ártatlannak láttál, és mégis önös érdekedből odadobsz a vádlóknak. Tőle kaptad pedig a hatalmadat. Ezért mondottam, hogy amikor Pilátus visszament Jézushoz, ő Istenként hallgatott.
S mégis most, még egyszer, utoljára megszólal, és tudtára adja Pilátusnak, hogy ez a te hatalmad onnan felülről való. Nem onnan messziről, Rómából, hanem onnan fentről. Minden hatalom Istentől van, akár szeretjük ezt hallani, akár nem szeretjük hallani. Akár arra szeretnénk jutni Jézus és Pilátus esetéből, hogy éljünk csak szent anarchiában, akár arra a következtetésre szeretnénk jutni, hogy ne foglalkozzunk ezzel, és ne vegyük komolyan ezt a kérdést, akár arra a belátásra szeretnénk jutni, hogy minden hatalom bűnös, és aki közelébe ér a hatalomnak, maga is meg fog romlani – tudnunk kell, hogy a hatalom Istentől van. Tudomásul kell vennünk nekünk, hogy nincsen hatalom - ahogy Pál apostol mondja –, ha az nem felülről adatott. És a hatalom kezébe Isten kardot is ad, a hatalomnak Isten ítélő hatalmat ad. És pedig azért, hogy a rosszat föltartóztassa és büntesse, illetve hogy a jót jutalmazza. Azért kap hatalmat a hatalom, hogy békességes életünk legyen. Egyáltalán nem pesszimista, amit Kálvin ezzel kapcsolatban megjegyez. Kálvin azt mondja: az evilági szekuláris hatalom, a király, a birodalom, a törvényhozás, a kard, a hadsereg, a rendőrség, a polgárőrség, az éjjeli őrség, mind-mind eszköze Istennek, hogy föltartóztassa a rossz áradását. Eszköz. Így és ezáltal igyekszik Isten föltartóztatni a rosszat, hogy az végképp el ne uralkodjon az emberi életen, és végképp el ne vesszünk. Ám ugyanakkor a kard, a felsőbbség, az evilági hatalom nem az üdvözítés eszköze. Aki evilági politikai, gazdasági, szellemi, bármiféle hatalomtól várja az üdvözítést, az téved. Emlékszünk jól arra a jelenetre, amikor az Utolsó Vacsorakor  Jézus azt mondja tanítványainak: adjátok el mindeneteket, ami van,és vegyetek fegyvereket. Erre előugranak a tanítványok, Mester, ímé, máris van már kettő! Gondoljatok ebbe bele, a szelíd Jézus tanítványainál fegyver van! Hogyan, hogy került hozzájuk? Nem kellett éjszaka fölkeresniük valami titokzatos fegyverárust, már náluk van! Hogy lehet ez? Úgy, hogy a tanítványok sohasem akartak beletörődni, hogy nem úgy lesz, ahogy ők képzelték. Óh, persze, mondott olyat Jézus, hogy boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet, meg  mondott olyat is, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztalnak. Igen, mondott ilyet is Jézus. Meg mondott olyat is Jézus, hogy aki első akar lenni, legyen az utolsó. Igen, mikor csúnyán veszekedtünk, oda állította elibénk a kisgyerekeket, és azt mondta: ha nem lesztek ilyenek, nem mentek be az Isten országába. Nos, igen, a Mester okítgatott bennünket. Meg nem hagyta, hogy veszekedjünk a hatalmon. Hiszen persze, még nem vagyunk ott. Na de, mégiscsak,mégiscsak úgy lesz, ahogy mi gondoltuk. Itt az vacsorakor nagy dolog készül. Mi a bizonyíték? Áruló is van! Áruló pedig ott van, ahol nagy dolog van, nagy ügy készül. Jézus leleplezte Júdást, kizsuppoltuk magunk közük – valahogy így a tanítványok. Azt olvassuk az Utolsó Vacsoráról, hogy amikor Jézus, áldozati vacsorát szerez, majd Júdás kisomfordál, a tanítványok még egy ideig kétségbe esettek, aztán veszekedés támadt közöttük, hogy ki a nagyobb! Mégiscsak kell az a kard! De meggyőződésem, hogy Jézus ezt azért kéri és azért engedi, hogy legyen ürügy Őt elítélni. Lehessen mondani, hogy fegyver volt nála, hogy beteljesedjen a prófécia, ahogy Lukács apostol mondja: mint törvényszegőt ítélték halálra.
De folytatom a sort, így függenek össze a dolgok. A kard soha téged nem fog megváltani - semmilyen kard. Sőt, tovább megyek. A kard alkalmasint ugyan megvéd, erről beszél Pál a Római levélben, ezért adta Isten, hogy föltartóztassa a rosszat, de sem téged, senkit - és Jézust sem nem fogja soha föltámasztani. A kard csak ölni tud. Vagy azért, mert életet kell megvédenünk vele, vagy azért, mert az emberi hatalom úgy döntött, hogy ártatlan életeket is elvesz. Nem tudok arról, kedves testvérek, hogy a kard föltámasztana. Nem tudok arról, hogy a kard életet adna, nem tudok arról, hogy a kard új életeket teremtene.
Nem volna néked hatalmad énfölöttem, ha nem fölülről kaptad volna - azért mondja Jézus e szavakat, mert újra és végső módon jelezni akarja az elkerülhetetlen összeütközést Isten és ember között – ez elkerülhetetlen az ember bűnesete óta. Mit ígért a kígyó? Olyanok lesztek, mint az Isten. Jónak és gonosznak tudói. Mindenhatók. Olyanok lesztek. És amióta az ember bűnbe esett, azóta is mindig Isten hatalmát kívánja. Nehogy azt higgyétek,  hogy az ember a másiktól annak a hatalmát kívánja. Oh, mi az? Mi az, ha én elkívánom egy diáknak a hatalmát vagy egy nyugdíjasnak a hatalmát vagy egy presbiternek a hatalmát, egy bankigazgató hatalmát, vagy egy miniszterelnök hatalmát, mi az? Ma van és holnap nincs. Mi az, hogy ha összeállunk, és azt mondjuk, hogy mi magyarok, na végre, most már rendbe tesszük dolgainkat, s ide nekünk Kína hatalmát! Meg kell nézni a piramisokat! Hol az istenkirályok hatalma? El kell menni az összedőlt római oszlopcsarnokokba! Hol van a dicső Róma? Tessék elmenni az egykori német-római császárság emlékhelyeire!. Hol vannak már? Hol van a Szovjetunió hatalma? Pedig hatalom volt. És hol lesz Amerikáé, hol lesz Kínáé és hol lesz az araboké és hol lesz a latin-amerikaiké? Hol lesz tíz év múlva, húsz év múlva, száz év múlva. Nem kívánjuk mi az ilyen hatalmat, mi természetes bölcsességünk is visszatart ettől. De az Isten hatalmát kívánjuk. Mit mond azonban a prófétán keresztül Isten? Másnak nem adom. Szeretetemet adnám, kegyelmemet adnám. Az isteni élet minden gazdagságát adnám. Meg is kapjuk szüntelen. Tiéd a kert és annak minden gyümölcse, annak minden fájáról ehetsz. De dicsőségem másnak nem adom. Ezt az egyet Isten nem adja másnak. Ahol hatalom van, ott van dicsőség is. S ahol dicsőség van, ott sejtünk valami hatalmat is. Nem volna néked hatalmad, ha nem fölülről kaptad volna – mondja Jézus Pilátusnak. Igen, a hatalmával dicsekedő Pilátus nem abban lepleződik le, hogy voltaképpen nincs is hatalom a kezében, csak bábú ő, mindenkinek a bábúja, ahogy a helytartók szoktak lenni, a római császár is a kezére húzza, meg a helyiek is a kezükre húzzák, meg az önérdek is a kezére húzza, mindenki a kezére húzza, játszik vele bábszínházat. Itt más tárul fel. Itt ütközik össze véglegesen és halálosan az, hogy az ember Isten elleni lázadásával hatalombitorló akar lenni. Ezért kell Jézusnak, mint hatalom nélkülinek meghalnia. Mert mint hatalom nélküli hal meg. Jézus passiójában mindenkinek van hatalma, mindenkinek. Van hatalma Nagycsütörtök éjszakáján a templomszolgáknak, van hatalma Júdásnak is, Péternek is van hatalma, a szolgálónak ott, a főpap udvarán van hatalma, amikor leleplezi Pétert, a kakas kukorékolásának van hatalma, az ostorozóknak van hatalma, az ítéletet már eleve megfogalmazó Nagytanácsnak van hatalma, Heródesnek és Pilátusnak és fogdmegjeiknek is van hatalma, mindenkinek van. Egyedül Jézusnak nincs hatalma. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? – kiált a kereszten. És azért kell így kiáltania, és azért kell hatalom nélkülien megfeszíttetnie, halálnak kiszolgáltatnia, meghalnia, eltemettetnie, hogy tudjunk dönteni már. Mert döntenünk, választanunk kell, kedves testvéreim, ezután és továbbra is, így vagy úgy. Dönteni a kis ember módján, a föltörekvő ember módján, a tekintélyes ember módján, a gyerek, vagy a diák vagy a szülő, vagy a nagyszülő, a kollega vagy a főnök módján: áhítjuk-e, akarjuk-e  a hatalmat? Vagy azt áhítjuk-e, hogy ez a hatalmas és mindenható Isten, mint áldott gyermekeit, hordozzon bennünket? Továbbra is nélküle és rajta kívüle akarunk-e élni és imitálni dicsőségét, nagyságát, -  vagy Őbenne akarunk-e élni?
Tegnap hallottuk a titkot, ezt mondotta Jézus Pilátusnak: mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Most pedig ehhez Jézusnak azt az ígéretét csatolom, amit egy más alkalommal mondott: az én igém igazság és az igazság megszabadít benneteket. Megszabadít ettől a velünk született kényszertől és késztetéstől, hogy megszerezzük az Isten hatalmát. Szabaddá tesz, szabad gyermekké. Milyen a szabad gyermek?  A szabad gyermek nem sompolyog éjszaka a spájzba, a szabad gyermek nem turkál apja, anyja bukszájában, hogy pénzt orozzon magának. A szabad gyermek nem állítja szüleit utólagosan jóvátehetetlen döntések elé. Amik már nem is döntések, hanem kármentések. A szabad gyermek kér. És azért mer kérni, mert tudja, hogy fog kapni. Csak az nem kér, aki nem szabad. Csak az nem kér, akiben nincsen meg a szabad bizalom, hogy mindent elkérjen az ajándékozó Istentől.
Aki az igazságból való, hallgat az én szómra.  Az én szóm, az én igém igazság és az igazság szabaddá tesz benneteket – ezek Megváltónk szavai. Segítsen bennünket Isten Szent lelke, hogy ezen a nagyhéten, amikor újra elénk állítja ártatlanul szenvedő, erő és hatalom nélkül halálba menő Jézusát, szívünkben megérlelődjön a döntés, nem akarok én már hatalmat senkitől bitorolni, nem akarok én már Istentől semmit ellopni, szabad vagyok, hogy tőle kérjek, és boldog szívvel várjam, hogy minden szükségemet betölti.
Ámen