Jézus Pilátus előtt

Kedves testvérek!
Az előző két este Jézusnak és Pilátusnak a beszélgetéséből,  egész Jézusnak a Pilátus kérdéseire mondott szavaiból emeltem ki egy-egy mondatot, egy-egy gondolatot. Tegnapelőtt este Jézus ezt felelete Pilátusnak: az én országom nem e világból való. Tegnap este azt hallottuk, hogy Jézus ezt mondta: én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságból való hallgat az én szómra. Ma este is Jézus feleletét hallottuk, az utolsót, amit Pilátusnak mondott. S ahogyan tegnap és tegnapelőtt este is láttuk, Jézusnak ezek a szavai egy konfliktusra világítanak rá. Jézus szavai fogalmazzák meg és mondják ki azt a nagy drámát, azt a nagy összeütközést, amely Nagypénteken elkerülhetetlen. Ebben Istennek és az embernek a nagy összeütközése áll szemünk előtt.
Tegnapelőtt az uralomról, az országról volt szó, arról, hogy amilyen világban élünk, olyan az országunk. Azt mondottam, hogy nincs utópia, nincs eldorádó, nincs lakatlan sziget, nincs titkos birodalom, ahol ez másképpen lenne, a történelem legnagyszerűbb emberi alakulatai sem érik, és közelítik meg azt, amit Jézus Isten országáról mond. Tegnap arról volt szó, hogy az igazságosság és az igazság, noha a mi gondolkodásunk szerint nem függ össze, hiszen egy dolog a bíró előtt megállni, és valami jogosságért harcolni, és a bírótól megnyerni az ítéletet, és más dolog a filozófiai értelemben vett igazság megismerésén fáradozni, megismerni az igaz valóságot, hogy milyen a világ és mi van a világban. S bár mi e kettőt mi nem kötjük össze, sőt olykor élesen megkülönböztetjük, Jézus a Pilátus kérdésére adott feleletében megmutatja, hogy ezek Istenben nemcsak összefüggnek, hanem össze is tartoznak. Ország – igazság.
Ma pedig - ezekkel összefüggésben is - a hatalomról szólunk. Természetesen a másik két esetben is szóltam a hatalomról, hiszen ha országról, birodalomról, berendezkedésről, politikáról beszélünk, hatalomról is beszélünk. Továbbá, ha bírói ítéletről, justitia-ról, a helytálló és nem helytálló, a helyes és a helytelen dolgok megítéléséről szólunk, akkor is beszélünk hatalomról, sőt, ha a dolgok valóságával kapcsolatban hozunk döntést, akkor is valamiféle hatalom jön számításba. Most azonban egészen nyilvánvalóan a hatalom kérdése áll előttünk.
Előbb azonban hadd mutassam be nagyon röviden a drámát. Jézus és Pilátus beszélgetésének az egyik fő motívuma, hogy Pilátus tulajdonképpen nem akar ítéletet hozni. Nem akar ő a zsidók dolgába beavatkozni, ő afféle rendfenntartó helytartónak gondolja magát, aki talán úgy is érezhette, hogy – hadd használjam ezt a kifejezést – jól ki van vele tolva. Kirendelhette volna őt helytartónak a római császár esetleg Dalmáciába is, ez bizony nagyon szép napsütötte, vidám világ, Domitianus császár oda vonult vissza öregkorára. Vagy éppen kirendelhették volna Hellászba, ahol görög filozófusokkal bölcselkedhetett volna, vagy éppen Egyiptomba, amely akkor hallatlanul gazdag és csodálatos világ volt. Őt azonban Palesztinába rakták, poros, veszekedős, civakodós tartomány ez, forradalom-forradalom hátán, lázadás-lázadás hátán, obskúrus vallási nézetek – unta ő ezt az egészet. S nem akart ennek a Jézusnak a dolgában sem ítélni. Többször megpróbálta visszaadni az ügyet a Jézust vádlóknak, ítéljétek meg ti – ti dolgotok. De azok nem hagyják. Aztán azt is láttuk, hogy Pilátus abban a kérdésben sem akar vitába bocsátkozni, hogy mi is az igazság. Amikor Jézus azt mondja, hogy én azért születtem, és azért jöttem a világra, hogy az igaz-valóság mellett tanúbizonyságot tegyek, akkor Pilátus talán cinikusan, talán megrendülten, de némiképp elhárító módon fölteszi a kérdést : Na, hát akkor mi az igazság? Ezután azt olvassuk, hogy rögtön kimegy a zsidókhoz, bemutatja a drámát, hogy a kezére adott fogollyal azért ő – hogy mondták tavaly október végén nálunk? - szabályosan és arányosan járt el. Tehát Pilátus előfogta Jézust és megostoroztatta – szabályosan és arányosan – ahogy valóban a római törvények ezt előírták. Majd odaállította a vádlók elé Jézust, és azt mondta: Ecce homo - íme az ember. Íme az a valaki, akit ti vádoltok, itt áll előttetek véresre verve, kiszolgáltatottan, erőtlenül, nahát, mit akartok? S amikor látták a papi fejedelmek, szolgák, kiáltoztak: Feszítsd meg, feszítsd meg! Erre azt mondotta nekik Pilátus: vigyétek el Őt ti, feszítsétek meg, mert én nem találok bűnt Őbenne. S ekkor visszakiabáltak neki: - Nekünk törvényünk van és a mi törvényünk szerint meg kell halnia, mivelhogy Isten fiává tette magát!
Ez arra indítja Pilátust, hogy újra kérdezze Jézust. Pilátus ismét megrémül. Ez itt Isten fiává tette magát? Eddig arról volt szó, hogy Jézus vallásos felforgató, s Pilátus ebben az ügyben nem akart ítélni, - vallásos felforgatók, nyughatatlan elmék mindig voltak és lesznek is.  Ez pedig Pilátust, a gyakorlatias politikust nem érdekli. De nyomás alatt van – ezt Lukács evangélista följegyzi. A vádlók rászállnak Pilátusra, és azt mondják neki, ha nem ítéled el Jézust, nem vagy a császár barátja. A bíróból vádlott lehet  – s ettől rettegett Pilátus. Hogy denunciálják majd a római császárnál, hogy ő mindenféle lázadókat, nyughatatlan elemeket megtűr – ezt nem lehet. Ám hiába próbál kibújni a csapdából, Jézus megfenyítetésével,  most még inkább megrémül, amikor az új vádat hallja. Rémületének két oka van. Az egyik az, hogy ez a kicsit cinikus, praktikus, rendkívül gyakorlatias és politikus Pilátus is a saját kora gyermeke volt, és a római emberek vallásos emberek voltak. S Róma vallási világában az isteninek különös tisztelet járt. Tehát megrendül Pilátusban valami, hogy itt végső kérdésekről van szó. Ez nem egy szimpla ügy. A római mitológia, a vallásos képzet megengedte, hogy az istenségek hol ilyen, hol olyan formában megjelenjenek, alakot öltsenek. A másik ok, amiért Pilátus megrendül, arra vezethető vissza, hogy elég újkeletű volt még a római császárság, a nagy Augusztus császár nem sokkal korábban hajtotta végre a nagy államreformot, melynek során a római szenátus kimondta, hogy a római császár divus – isten.  Divus et imperator. És azért imperator, mert divus. S épültek sorban a szentélyek a római birodalomban, a szentély közepére be volt állítva a mindenkori császár mellszobra, akit vallási tiszteletben kellett részesíteni. Sőt, Augusztus császár odáig is elmerészkedett, hogy ő nemcsak divus volt, hanem pontifex maximus is. Ő volt az isten és egyben ő volt önmagának is főpapja. Pilátusba belehasít a rémület, hogy talán máris felségsértést követett el. Istensértést követ el. A legmélyebb ponton sértette meg az ő urát, parancsolóját, a divus et imperator császárt. Fél hát és rémüldözik.
S visszamegy Jézushoz, és felteszi neki a kérdést: Honnét való vagy? Ám Jézus nem felelt neki semmit. A biblia-tudósok úgy szokták ezt magyarázni, hogy Jézus most királyi hallgatásba burkolózik. Megteheti, hiszen ő valósággal király, megteheti, hiszen a hatalmon levő emberek megteheti, hogy nem válaszol. Felséges hallgatásba burkolózik. Ezért a Biblia-magyarázók Jézusnak ezt a hallgatását úgy értelmezik, hogy itt már nem is lenne érdemes szólnia. Eddig válaszolgatott Pilátusnak, ám Pilátus halálra szánja Őt, s most már csak azon vitatkozik a Nagytanáccsal, hogy ki végezze el a piszkos munkát. Már csak labdáznak Jézussal. Hát most már hallgatunk. Mi is gyakoroljuk ezt, gondolom. Legelsősorban a sértett hallgatást. Megbántottak, s mi sértett hallgatásba burkolózunk. Ilyenkor csak a lehető legnagyobb alázattal lehet hozzánk közeledni. Így emel a hallgatás trónjára a sérelem. Ott pedig halálba némuljuk magunkat.  Persze, hallgathatna Jézus azért is, mert nincs már mit mondani. Hallottuk tegnap este, Jézus azt mondta Pilátusnak: azért jöttem e világra, hogy tanúbizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Tehát nincs már mit mondani. Elfogyott a szó. Miután Jézus nem kívánja magát megvédeni, nem hoz föl önmaga mellé semmilyen életmentő érvet, immár hallgat.  S mondhatnánk azt is, hogy a prófécia teljesedik be, amit Ézsaiásnál olvasunk: És száját nem nyitotta szóra. Elhangzott a végzetes szó, megszületett az ítélet, Jézusnak keresztre kell mennie. Szótlansággal veszi azt fel.
Azonban, azt hiszem, lényegét tekintve Jézus most isteni felségében hallgat. Ez az a pillanat – és ettől állandóan rettegünk, s nem akarjuk, hogy valaha is bekövetkezzék –, amikor Isten hallgat. Nem felel. Nem felel a kérdéseinkre, nem válaszol sürgetéseinkre, amikor – ahogy az angol költő mondja – a levél visszajön: címzett ismeretlen, amikor sem a fohászainkat, sem az imádságunkat, sem a káromkodásunkat, sem az érveinket, semmit meg nem hallgat. Ez azt jelenti a Biblia nyelvén: nem válaszol. Pilátus ekkor haragra lobban, a Jézussal való beszélgetés során talán most először, és azt vágja Jézushoz: Nekem nem szólsz-e, hát nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra is - hadd tegyem oda ezt az is! –, hogy szabadon bocsássalak. Ímé, ez a hatalom kérdése. Hatalmam van, föl vagyok rá hatalmazva... És meg is tehetem... A hatalom, kedves testvéreim, ezt jelenti. Nemcsak azt, hogy elvileg bírom a hatalmat, hanem azt, hogy meg is tehetem. A biblia nyelvén, különösen az Újszövetségben az exusia szó fejezi ezt ki. Tehát nemcsak az elvi lehetőséget, hanem a korláttalanságot. A hatalmast semmi nem korlátozza. Hát nem tudod – dörrent rá haragra lobbanva Pilátus az isteni módon hallgató Jézusra – hatalmam van arra is, hogy elengedjelek, meg arra is, hogy megfeszíttesselek.
Tegyük föl, mielőtt még Jézus válaszát hallanánk, tényleg hatalma volt erre Pilátusnak? Vagy csak most – ahogy mondani szoktuk – játssza a fejét. Tényleg van erre hatalma Pilátusnak? Akkor miért nem engedte el már eddig is Jézust? Miért nem engedte el? Hisz ez a beszélgetés Jézus és Pilátus között már a harmadik fordulónál tart! Miért nem engedte el Jézust akkor, amikor odalökték elé és megkérdezte tőle, hogy mit követtél el? Jézus egyértelművé tette a válaszában, hogy semmit sem követett el. Akkor nincs tovább ügy. Miért nem engedte el Jézust akkor, amikor Jézus kijelentette, hogy ő az igaz valóságról akar tanúbizonyságot tenni. Azt olvassuk, hogy ezután kiment Pilátus a zsidókhoz, és azt mondta, nem találok őbenne semmi bűnt. Hát akkor már rég szabad Jézus! És most miért Jézusnak mondja ezt? Miért Jézustól kérdezi, hogy nem tudod, hogy hatalmam van elengedni és megfeszíttetni. És ha így van, miért nem él ezzel a hatalommal? Miért nem mondja ezt Pilátus inkább odakint a zsidóknak? Mit kiabáltok ti, mivel zsaroltok ti engem? – Itt én vagyok a helytartó. A divus et imperator, az isten és parancsoló hatalma itt az enyém. Én itt, mint a római császár élő képmása járok el. Ti, leigázottak, miről beszéltek, adófizetők, mit nem kiabáltok?  Tehát Pilátus szabad és amiért szabad, hatalmas is. Most visszamegy a megcsúfolt, hamisan megvádolt, megostoroztatott, királynak megcsúfolt Jézushoz, akit már halálra ítéltek, akinek az ítéletére már rátették a pecsétet és már csak labdáznak vele, hogy mossák kezeiket, ­- ilyenkor mindenki mosni akarja a kezét. Milyen borzasztó ez, eldőlt már minden, és ekkor Pilátus odaáll az elítélthez és megjátssza neki, hogy ha talán te még mondanál egy szót, hátha talán még meg is menthetnéd magadat – hiszen én ezt is, meg azt is megtehetném. Kedves testvérek! Pilátusnak nincs hatalma, már rég elveszítette, már rég foglya ennek a helyzetnek. És ez éppen abban mutatkozik meg, hogy többször nyomatékosan kimondja, hogy nem talál bűnt Jézusban. A római jogban való neveltetése okán azonnal el kéne engednie Jézust, a régi római perrendtartás erről rendelkezik is: ha a bíró ártatlannak találja a vádlottat, azonnal el kell bocsátani. Azonnal. De nem teszi meg, ő alkudozik a vádlókkal. Tehát Pilátus nem szabad, s ezért Pilátusnak nincs hatalma.
Milyen megdöbbentő, hogy Jézus mégsem azt mondja: Pilátus, Pilátus, hazudsz! Pilátus, Pilátus, rég nincs már neked hatalmad! Pilátus, Pilátus, rég köt téged az a kontraktus, amit az imént erősítettél odakint, az én fülem hallatára az én életemre! Pilátus, Pilátus, téged régóta köt a karrier, köt a lojalitás, köt a császártól való félelem, nem vagy te szabad és hatalmas ember! De Jézus nem ezt mondta, hanem azt felelte neki: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked. Nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem.” Jézus azt mondja Pilátusnak: attól kaptad a hatalmad, akit most halálra ítélsz, attól kaptad a hatalmat, akit most oda állítottál megostoroztatva, akinek a bőrére alkudoztál, akit ugyan ártatlannak láttál, és mégis önös érdekedből odadobsz a vádlóknak. Tőle kaptad pedig a hatalmadat. Ezért mondottam, hogy amikor Pilátus visszament Jézushoz, ő Istenként hallgatott.
S mégis most, még egyszer, utoljára megszólal, és tudtára adja Pilátusnak, hogy ez a te hatalmad onnan felülről való. Nem onnan messziről, Rómából, hanem onnan fentről. Minden hatalom Istentől van, akár szeretjük ezt hallani, akár nem szeretjük hallani. Akár arra szeretnénk jutni Jézus és Pilátus esetéből, hogy éljünk csak szent anarchiában, akár arra a következtetésre szeretnénk jutni, hogy ne foglalkozzunk ezzel, és ne vegyük komolyan ezt a kérdést, akár arra a belátásra szeretnénk jutni, hogy minden hatalom bűnös, és aki közelébe ér a hatalomnak, maga is meg fog romlani – tudnunk kell, hogy a hatalom Istentől van. Tudomásul kell vennünk nekünk, hogy nincsen hatalom - ahogy Pál apostol mondja –, ha az nem felülről adatott. És a hatalom kezébe Isten kardot is ad, a hatalomnak Isten ítélő hatalmat ad. És pedig azért, hogy a rosszat föltartóztassa és büntesse, illetve hogy a jót jutalmazza. Azért kap hatalmat a hatalom, hogy békességes életünk legyen. Egyáltalán nem pesszimista, amit Kálvin ezzel kapcsolatban megjegyez. Kálvin azt mondja: az evilági szekuláris hatalom, a király, a birodalom, a törvényhozás, a kard, a hadsereg, a rendőrség, a polgárőrség, az éjjeli őrség, mind-mind eszköze Istennek, hogy föltartóztassa a rossz áradását. Eszköz. Így és ezáltal igyekszik Isten föltartóztatni a rosszat, hogy az végképp el ne uralkodjon az emberi életen, és végképp el ne vesszünk. Ám ugyanakkor a kard, a felsőbbség, az evilági hatalom nem az üdvözítés eszköze. Aki evilági politikai, gazdasági, szellemi, bármiféle hatalomtól várja az üdvözítést, az téved. Emlékszünk jól arra a jelenetre, amikor az Utolsó Vacsorakor  Jézus azt mondja tanítványainak: adjátok el mindeneteket, ami van,és vegyetek fegyvereket. Erre előugranak a tanítványok, Mester, ímé, máris van már kettő! Gondoljatok ebbe bele, a szelíd Jézus tanítványainál fegyver van! Hogyan, hogy került hozzájuk? Nem kellett éjszaka fölkeresniük valami titokzatos fegyverárust, már náluk van! Hogy lehet ez? Úgy, hogy a tanítványok sohasem akartak beletörődni, hogy nem úgy lesz, ahogy ők képzelték. Óh, persze, mondott olyat Jézus, hogy boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet, meg  mondott olyat is, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztalnak. Igen, mondott ilyet is Jézus. Meg mondott olyat is Jézus, hogy aki első akar lenni, legyen az utolsó. Igen, mikor csúnyán veszekedtünk, oda állította elibénk a kisgyerekeket, és azt mondta: ha nem lesztek ilyenek, nem mentek be az Isten országába. Nos, igen, a Mester okítgatott bennünket. Meg nem hagyta, hogy veszekedjünk a hatalmon. Hiszen persze, még nem vagyunk ott. Na de, mégiscsak,mégiscsak úgy lesz, ahogy mi gondoltuk. Itt az vacsorakor nagy dolog készül. Mi a bizonyíték? Áruló is van! Áruló pedig ott van, ahol nagy dolog van, nagy ügy készül. Jézus leleplezte Júdást, kizsuppoltuk magunk közük – valahogy így a tanítványok. Azt olvassuk az Utolsó Vacsoráról, hogy amikor Jézus, áldozati vacsorát szerez, majd Júdás kisomfordál, a tanítványok még egy ideig kétségbe esettek, aztán veszekedés támadt közöttük, hogy ki a nagyobb! Mégiscsak kell az a kard! De meggyőződésem, hogy Jézus ezt azért kéri és azért engedi, hogy legyen ürügy Őt elítélni. Lehessen mondani, hogy fegyver volt nála, hogy beteljesedjen a prófécia, ahogy Lukács apostol mondja: mint törvényszegőt ítélték halálra.
De folytatom a sort, így függenek össze a dolgok. A kard soha téged nem fog megváltani - semmilyen kard. Sőt, tovább megyek. A kard alkalmasint ugyan megvéd, erről beszél Pál a Római levélben, ezért adta Isten, hogy föltartóztassa a rosszat, de sem téged, senkit - és Jézust sem nem fogja soha föltámasztani. A kard csak ölni tud. Vagy azért, mert életet kell megvédenünk vele, vagy azért, mert az emberi hatalom úgy döntött, hogy ártatlan életeket is elvesz. Nem tudok arról, kedves testvérek, hogy a kard föltámasztana. Nem tudok arról, hogy a kard életet adna, nem tudok arról, hogy a kard új életeket teremtene.
Nem volna néked hatalmad énfölöttem, ha nem fölülről kaptad volna - azért mondja Jézus e szavakat, mert újra és végső módon jelezni akarja az elkerülhetetlen összeütközést Isten és ember között – ez elkerülhetetlen az ember bűnesete óta. Mit ígért a kígyó? Olyanok lesztek, mint az Isten. Jónak és gonosznak tudói. Mindenhatók. Olyanok lesztek. És amióta az ember bűnbe esett, azóta is mindig Isten hatalmát kívánja. Nehogy azt higgyétek,  hogy az ember a másiktól annak a hatalmát kívánja. Oh, mi az? Mi az, ha én elkívánom egy diáknak a hatalmát vagy egy nyugdíjasnak a hatalmát vagy egy presbiternek a hatalmát, egy bankigazgató hatalmát, vagy egy miniszterelnök hatalmát, mi az? Ma van és holnap nincs. Mi az, hogy ha összeállunk, és azt mondjuk, hogy mi magyarok, na végre, most már rendbe tesszük dolgainkat, s ide nekünk Kína hatalmát! Meg kell nézni a piramisokat! Hol az istenkirályok hatalma? El kell menni az összedőlt római oszlopcsarnokokba! Hol van a dicső Róma? Tessék elmenni az egykori német-római császárság emlékhelyeire!. Hol vannak már? Hol van a Szovjetunió hatalma? Pedig hatalom volt. És hol lesz Amerikáé, hol lesz Kínáé és hol lesz az araboké és hol lesz a latin-amerikaiké? Hol lesz tíz év múlva, húsz év múlva, száz év múlva. Nem kívánjuk mi az ilyen hatalmat, mi természetes bölcsességünk is visszatart ettől. De az Isten hatalmát kívánjuk. Mit mond azonban a prófétán keresztül Isten? Másnak nem adom. Szeretetemet adnám, kegyelmemet adnám. Az isteni élet minden gazdagságát adnám. Meg is kapjuk szüntelen. Tiéd a kert és annak minden gyümölcse, annak minden fájáról ehetsz. De dicsőségem másnak nem adom. Ezt az egyet Isten nem adja másnak. Ahol hatalom van, ott van dicsőség is. S ahol dicsőség van, ott sejtünk valami hatalmat is. Nem volna néked hatalmad, ha nem fölülről kaptad volna – mondja Jézus Pilátusnak. Igen, a hatalmával dicsekedő Pilátus nem abban lepleződik le, hogy voltaképpen nincs is hatalom a kezében, csak bábú ő, mindenkinek a bábúja, ahogy a helytartók szoktak lenni, a római császár is a kezére húzza, meg a helyiek is a kezükre húzzák, meg az önérdek is a kezére húzza, mindenki a kezére húzza, játszik vele bábszínházat. Itt más tárul fel. Itt ütközik össze véglegesen és halálosan az, hogy az ember Isten elleni lázadásával hatalombitorló akar lenni. Ezért kell Jézusnak, mint hatalom nélkülinek meghalnia. Mert mint hatalom nélküli hal meg. Jézus passiójában mindenkinek van hatalma, mindenkinek. Van hatalma Nagycsütörtök éjszakáján a templomszolgáknak, van hatalma Júdásnak is, Péternek is van hatalma, a szolgálónak ott, a főpap udvarán van hatalma, amikor leleplezi Pétert, a kakas kukorékolásának van hatalma, az ostorozóknak van hatalma, az ítéletet már eleve megfogalmazó Nagytanácsnak van hatalma, Heródesnek és Pilátusnak és fogdmegjeiknek is van hatalma, mindenkinek van. Egyedül Jézusnak nincs hatalma. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? – kiált a kereszten. És azért kell így kiáltania, és azért kell hatalom nélkülien megfeszíttetnie, halálnak kiszolgáltatnia, meghalnia, eltemettetnie, hogy tudjunk dönteni már. Mert döntenünk, választanunk kell, kedves testvéreim, ezután és továbbra is, így vagy úgy. Dönteni a kis ember módján, a föltörekvő ember módján, a tekintélyes ember módján, a gyerek, vagy a diák vagy a szülő, vagy a nagyszülő, a kollega vagy a főnök módján: áhítjuk-e, akarjuk-e  a hatalmat? Vagy azt áhítjuk-e, hogy ez a hatalmas és mindenható Isten, mint áldott gyermekeit, hordozzon bennünket? Továbbra is nélküle és rajta kívüle akarunk-e élni és imitálni dicsőségét, nagyságát, -  vagy Őbenne akarunk-e élni?
Tegnap hallottuk a titkot, ezt mondotta Jézus Pilátusnak: mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Most pedig ehhez Jézusnak azt az ígéretét csatolom, amit egy más alkalommal mondott: az én igém igazság és az igazság megszabadít benneteket. Megszabadít ettől a velünk született kényszertől és késztetéstől, hogy megszerezzük az Isten hatalmát. Szabaddá tesz, szabad gyermekké. Milyen a szabad gyermek?  A szabad gyermek nem sompolyog éjszaka a spájzba, a szabad gyermek nem turkál apja, anyja bukszájában, hogy pénzt orozzon magának. A szabad gyermek nem állítja szüleit utólagosan jóvátehetetlen döntések elé. Amik már nem is döntések, hanem kármentések. A szabad gyermek kér. És azért mer kérni, mert tudja, hogy fog kapni. Csak az nem kér, aki nem szabad. Csak az nem kér, akiben nincsen meg a szabad bizalom, hogy mindent elkérjen az ajándékozó Istentől.
Aki az igazságból való, hallgat az én szómra.  Az én szóm, az én igém igazság és az igazság szabaddá tesz benneteket – ezek Megváltónk szavai. Segítsen bennünket Isten Szent lelke, hogy ezen a nagyhéten, amikor újra elénk állítja ártatlanul szenvedő, erő és hatalom nélkül halálba menő Jézusát, szívünkben megérlelődjön a döntés, nem akarok én már hatalmat senkitől bitorolni, nem akarok én már Istentől semmit ellopni, szabad vagyok, hogy tőle kérjek, és boldog szívvel várjam, hogy minden szükségemet betölti.
Ámen

Kedves testvérek!
Tegnap arról volt szó, hogy Jézus világossá tette, amit egyébként mindannyian tudunk is, hogy minden ország olyan, amilyen világból való, és hogy milyen világból való, azt éppen abból tudjuk meg, hogy milyen országban élünk. Ha boldogtalan világban élünk, akkor az ország is boldogtalan. Nincsenek utópikus tartományok, eldorádók, ahol ki tudnánk szakadni a világunkból, és mint egy  enklávéban, vagy lakatlan szigeten boldog világot tudnánk magunknak berendezni. S megfordítva is így van ez. Amilyen országban élnünk kell, amilyen rendben, amilyen törvények között vagyunk, abból rögtön tudunk arra következtetni, hogy milyen világban élünk. Amikor Jézus kimondja: „az én országom nem e világból való, ha e világból való volna, az én szolgáim vitézkednének érettem…”, szavában két világ, és két ország ütközik. Ütközik itt az ember Isten nélküli, Istent parodizáló világa Isten igazi világával, és ütközik az ember országa az Isten országával. Ám Jézus nem él azokkal a lehetőségekkel, melyekkel élhetne. Védtelensége, hatalomról való lemondása, és hogy semmi mentséget nem keres, sem kompromisszumot nem akar kötni, sem kimenekülést nem módol, mutatják, hogy elfogadta a keserű pohárt, és mint Isten szenvedő szolgája védelem nélkül végig viszi az érettünk való áldozati halált egészen a keresztig. Ebben mutatkozott meg, hogy bizony döntenünk kell Isten országa és a mi országunk között, Isten világa és a mi világunk között.  Mi fogja az életünket, a gondolkodásunkat, a szemléletünket, a reménységünket meghatározni? Hogyan fogunk ezután élni?
A mai ige a beszélgetés folytatásából való. Tegnap a 36. versből hallottuk a szavakat, ma pedig azt olvastuk, hogy Pilátus mindjárt folytatja, és fölteszi a kérdést: király vagy-e hát csakugyan? Jézus ellen ez volt a vád, és ez bizony súlyos vád. Láttuk, hogy Pilátus szerette volna az ügyet elhárítani magától, nem akart vele foglalkozni. Most mégis, Jézus szavai nyomán megriad, hogy tényleg igaz a vád, s megáll. Ám a Római birodalomban csak egy király van, egy uralkodó, a római császár. Itt más királynak nincsen helye. Ebben a házban a római császár a gazda. Tehát felveti a kérdést mégis. Jézus azonban – ahogyan tegnap is láttuk – úgy felel, hogy mást is mond. Hadd legyen szó ma este erről.
Te mondod – feleli Jézus – hogy én király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságról való, hallgat az én szómra.” Tegnap elmondottam, hogy a Biblia-tudósok közmegegyezése szerint bizonyosra vehető, hogy Jézus és Pilátus görögül beszélgettek, hiszen Pilátus nem tudott arámi nyelven, s ezért csak az a lehetőség maradt, hogy annak a kornak az angolján, görögül beszélgessenek egymással. Tegnap már láttuk, hogy ez a szavak értelmezésében nagy odafigyelést igényel. Amikor Jézus világról beszélt, nem arról szólt, amit a magyar nyelv megenged, hogy ugyanis a világon akár a világegyetemet, az univerzumot értsük, mintha Jézus azt mondaná, hogy én nem a Földről jöttem, hanem a Marsról, vagy nem a Naprendszerből jöttem, hanem egy másik csillagvilágból. Jézus azonban azt mondja, hogy az én országom nem ebből a kozmoszból, nem ebből a világ-rendből való. Ma is oda kell figyelnünk egy nagyon fontos szóra, illetve kettőre. A régi görögben két szó fejezi ki azt, amit mi egy magyar szóval is kimondhatunk. (Nem tudom melyik a jobb, a görög vagy a magyar.)
Az egyik görög szó, amit magyarra igazságosságnak fordítunk, dikaioszüné, latinul justitia. Ez a bírói igazság. Amikor a bíró ítél, és valakit igaznak vagy bűnösnek ítél, ott használatos ez a szó. Nagy dolog ez, nyugodtan mondhatom, óriási dolog. Amikor megigazulásról beszélünk, hogy ugyanis mindannyiunknak meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt, számot kell adnunk cselekedeteinkről, sőt, egész élet-valónkról, akkor éppen arról van szó, hogy Isten bennünket igaznak vagy bűnösnek nyilvánít. Vajon hallhatjuk-e az Ő szájából a kegyelmes ítéletet: ez az ember igaz! Dikáiosz. Hiába áll ott a sátán, a vádló Isten trónusa mellett és súsárol ellenünk, ahogyan vádolta Jóbot is, nekünk van egy kezesünk, van egy igaz közbenjárónk, aki az Atya előtt az ügyünket képviseli, aki odaviszi az Atya elé minden bűnünkért való áldozatát, és azt mondja, hogy ők énérettem igaz emberek. Nem bűnös emberek. Ez a megigazulás. Íme, most itt van Jézus az evilági bíró, Pilátus előtt bevádolva, és Pilátusnak ki kellene mondania a bírói szót: Jézus nem bűnös, hanem igaz. Ebben az esetben azonban nem használható az a másik szó, amit Jézus most mégis kimond. Jézus egy másik szót használ, pedig mondhatná, hogy nem vagyok bűnös, Pilátus. Ez csak egy vallási perpatvar. Ez egy borzasztó félreértés. Volt itt virágvasárnap valami, vannak ellenségeim meg ellenfeleim, kiknek nincsen? De hamis az ellenem felhozott vád. Higgyétek el, kedves testvérek, ha Jézus ezt mondta volna, Pilátus azon nyomban elengedi. Ám Jézus nem mondja ezt, hanem azt mondja, hogy az én országom nem e világból való. Úgy válaszol a kérdésre, hogy nem válaszol rá, valami mást mond. S most is, kérdi Pilátus Jézustól: Király vagy-e csakugyan? Ha van országod, akkor királynak kell lenned! És ekkor Jézus azt feleli: „te mondod ezt. Én viszont azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Nem feszítem tovább a húrt, kedves testvéreim. Jézus itt az aléteia szót használja, amely a filozófusok egyik kedvenc kifejezése. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jézus filozófus lett volna – sőt, nyugodtan mondhatom, hogy minden volt, csak filozófus nem. Jézus nem bölcsködni akart e világról, nem megérteni akarta a világot, Jézus meg akarta változtatni a világot. Jézus nem arról adott szép tanításokat, hogy miben állna az ember, hogyan kell leírni az embert, milyen kategóriákkal lehet az embert a legbiztosabban leírni – ez a filozófia feladata. Jézus így kezdi nyilvános szolgálatát: „Térjetek meg, változzatok meg!” Ha egy filozófustól halljuk ezt: változzatok meg! - onnan szaladjunk el. Mondok is néhány filozófust, akik filozófusként kezdték a karrierjüket, aztán rájöttek, hogy mégis kellene változtatni a világon, s nagy baj lett belőle. Ilyen filozófus volt például Karl Marx, megnézhettük, hogy mi történt a 20. században. De ilyen filozófus volt a kambodzsai Pol Pot, a párizsi egyetemen filozófiát tanult, ahol „megvilágosodott”, s úgy döntött, hogy Kambodzsát filozófiai alapon megváltoztatja, s ezért több mint hárommillió embert deportált a két év alatt gyűjtőtáborokba, visszanevelő intézetekbe, s ebbe belehalt két és fél millió ember. Ha tehát filozófus mondja, hogy azonnal változzatok meg, mert ő rájött filozófiailag, hogy meg kell változni, onnét fussatok el!
Jézus nem volt filozófus. Jézus az ember életét döntően és alapvetően megváltoztató küldötte Istennek. Prófétája, papja és királya Isten országának. Isten fia, s ezért isteni igénnyel lépett fel. Márpedig Isten sem magának, sem másnak nem kívánja megmagyarázni azt, ami oly nyilvánvaló ebben a világban, Isten csak annyit üzen, hogy igényt tartok rád. Isten felajánlja a lehetőséget, hogy hozzá tartozz, az Ő életrendje és az Ő törvénye szerint élj szent életet. Ám most úgy tűnik, mintha Jézus filozofálna. Te mondod, hogy király vagyok, - felei Pilátusnak, majd folytatja – én viszont azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az aléteiáról. Mi ez az aléteia? Latinul ez nem a justitia, hanem a veritas. Ez után futnak a filozófusok, mintha a boldogság kék madara volna. A veritast keresi minden filozófus, a veritasról álmodik minden filozófus, erről írtak már tengernyi könyvet, ezért alapítottak ezernyi filozófiai iskolát, ezért szaggatták be olykor egymás fejét is. A veritasról bölcselkedett Platón, és bölcs tanítómestere, Szókratész, erre nézvést írt a nagy Arisztotelész megannyi enciklopédikus elemzést, ezért küszködnek a modern kor filozófusai is, ha küszködnek még egyáltalán, vagy éppen megfordítva, ez az, vagyis az igazság az, amire nézve a mai kor fáradt és szkeptikus gyermekei azt mondják, hogy nincs is. De hiába mondják, bennünk is fölhorkan a filozófus, és keresi ezt az igazságot. Mi hát a veritas? Quid est veritas? – kérdezhetné Pilátus latinul, ha éppen latinul beszélgettek volna.
De kérdezzük előbb azt, hogy miért szól erről Jézus? Azért, mert ennek az igazságnak köze van az igazságossághoz. Isten világában mindennek mindenhez köze van. A mi emberi világunkban nem feltétlenül van a kettőnek egymáshoz köze. Platón, a nagy görög filozófus késő öregségében írt egy elmélkedést az ideális államról.  – ez egy utópia, Szirakuzában élt, ez egy görög városállam volt, ahol megkérték az öreg filozófust, hogy írja le azt, hogy hogyan nézne ki az ideális állam. És Platón ott bölcselkedik, leírja azt, hogy tulajdonképpen az állam azt jelenti, hogy az emberi közösség megszerveződik, közös ügyek vannak, közös érdekek vannak, az embereket a félelem mozgatja, meg a vágyak mozgatják, az embereknek egymással meg kell egyezniük, törvényeket kell hozni, életrendet kell megszabni, egy államban vannak vezetők és vannak szolgák, vannak fegyveresek és vannak kézművesek, az ókorban lévén vannak rabszolgák. És azon bölcselkedik ez az öreg filozófus – és kik vezessék az államot?  S bár tökéletesen látta, hogy a politikai vezetés sajátos emberi alkatot és képességet igényel, itt mégis azt mondja, hogy az ideális államban a vezetést a filozófusokra kellene rábízni. A filozófusokra?! Érdekes mód, a keresztyén egyházatyák többek között ezért mondták, hogy Platón valamit tudhatott a Biblia titkaiból, sejtett valamit az isteni kinyilatkoztatásból. Ezt, természetesen, nem tudjuk, bizonyítani, ám többek között azért szerették a keresztyének Platónt olvasni, mert egyértelműen megfogalmazta, hogy az igazságnak és az igazságosságnak köze van egymáshoz. Mivel a magyar nyelvben egy szóból képezzük a kettőt, azt is mondhatnám, hogy ha Platón még magyarul is tudott volna, akkor nem lett volna semmi baj.
Hol van hát ennek e kettőnek a kapcsolata? Jézus azt mondja: „én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról, mindaz, aki az igazságról való, hallgat az én szómra.” Ott van a kapcsolat, amit Jézus szavából már tegnap este is hallottunk. Ez Isten abszolút igénye. A filozófus, aki fölismeri az igazságot, s ezt a maga módján le is írja, nem tud mást tenni, minthogy felismerését fölajánlja megvitatásra. Én így írom le. Te hogyan látod? Te hogyan írod le? Én így tudom elmondani és megközelíteni, te hogy tudod elmondani és megközelíteni? Ezért van az, hogy aki filozófia-történetet tanul, az előbb-utóbb megbolondul, mert ahány filozófus, annyiféle leírás. De ez ezért van így, mert a filozófus nem tarthat igényt arra, hogy én mindebben hallgassak rá, vagyis, hogy engedjek és engedelmeskedjek neki. Csak arra tarthat igényt, hogy meghallgassam, megfontoljam, és esetleg megkedveljem vagy szeressem azt, amit ő mond. Ezért filó-szófia a filozófia: a bölcsesség szeretete. Jézus azonban most azt mondja: azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek az igazságról, és mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Nagyon különös ez.
Először is, Jézus azt mondja: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mégpedig erről a filozófiai igazságról, vagy másképp szólva arról, hogy mi a valóság. Miért kell erről bizonyságot tenni? El kell gondolni, meg kell kísérelni leírni, és elő kell adni. Aztán, aki ezt a leírást megismeri, vagy elfogadja, vagy nem fogadja el. Itt Jézus azonban súlyos szót mond: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek – amit is lehetne és kellene fordítani: hogy tanúbizonyságot tegyek. A mártüria szó áll itt. Jézus azt mondja, azért jöttem, hogy mártüriát tegyek az igazság mellett. Még egyszer mondom, nem az igazságosságról van szó. Mióta világ a világ megtörténhet, hogy oda kell állni az igazságosság mellé, a justitia mellé, s érette harcolni kell, és ha kell, a vérünket is ontani kell érte. Ez a mártírium. Kiállni az igazságosságért. Ezen az ember jogát vagy egy népnek a jogát értjük. Ezért voltak és lesznek is mártírjai a justitiának. A mártír az, aki kiáll az igazság mellett, és ha kell, az életét is adja érte. Jézus most mást mond. Jézus azt mondja: én azért jöttem, hogy tanúbizonyságot tegyek a valóságról. A valóságról. Arról miért? Az itt van! Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy reggel fölkel a nap és este lenyugszik? Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy az évszakok váltják egymást? Miért kellene arról tanúbizonyságot tenni, hogy ez a világ egy csodálatos alkotmány? Miért arról tanúbizonyságot tenni, hogy a világot valami nagyszerű és csodálatos hatalom tartja egyben? Miért arról tanúbizonyságot tenni, hogy a kettő meg kettő négy? Hát azt parasztésszel is fel tudjuk fogni. Ám itt az a pillanat ebben a nagy drámai összecsapásban, amikor meg kell értenünk, hogy ezt is kell! És miattunk kell. Amikor Platón azt írja, hogy ő költőket legszívesebben elcsapná libapásztornak, mert össze-vissza hazudoznak, én elkezdtem ezt végiggondolni. A vitézeket miért nem csapjuk el? A Háry Jánosokat, akik egy kardcsapással Napóleon seregét is le bírták győzni, a Münchhausen bárókat, akik a saját hajuknál fogva kihúzták magukat lovastól a mocsárból, és a háborút indító királyokat…? Meg a minisztereket, a tanácsnokokat, akik azt mondják, hogy menjetek, harcoljatok, meg a hazug propagandistákat, akik azt mondják, hogy háború hozza a békét? És az iparosokat meg a kereskedőket ne kergessük el? Akik ránk sózzák a cipőt, melynek másnapra lejön a talpa, vagy a húsvéti sonkát, amiben csal éppen sonka nincs? És a bankárokat ne kergessük el? A mi pénzünkön zsírosodnak. És a mai filozófusokat ne kergessük el? Még csak véleményt sem mondanak, hanem hímelnek-hámolnak, s több tízezer oldalas kötetekben magyarázzák szóvirágaikat, s önmagukat idézik a lábjegyzetekben. De hát kit ne kergessünk el?
Íme, itt óriási összeütközés mutatkozik. Pál apostol a Római levélben írja ezt le, s mondja: menthetetlenek, menthetetlenek mindnyájan. Mert noha Isten dicsősége nyilvánvaló mindabból, amit alkotott – tudniillik teremtéséből – és az embernek nem lenne más dolga, mint az őt megteremtő, megőrző és megáldó Istent magasztalni és dicsőíteni, az ember a teremtő helyett a teremtményt imádja Isten gyanánt. Menthetetlen vagy, óh ember, bárki légy. Jézus Krisztus azt mondja: tanúskodnom kell a valóságról, vagyis arról, hogy miképpen van ez a világ, továbbá arról, hogy mi az ember valóságos élete, továbbá arról, hogy Isten csodálatos teremtménye ez ember, s hogy ezt a világot Isten szeretete abroncsozza össze. Erről kell tanúskodnom.  S tanúskodnia kell, az azt jelenti, hogy per van, mert tanúra perben van szükség. Ki itt a vádló? És ki a vádlott? Isten a vádlott és az ember a vádló. Hosszú ideje tart már ez a per – éppen az óta, amióta az ember menthetetlenségbe vitte magát. Az emberiség egész történetét be lehetne írni az ember Isten elleni vádjaival. Mondok néhányat. Ha Isten igazságos lenne, nem engedné… Ha Isten szeretne, nem hagyná... És nemcsak állító mondatban fogalmazunk meg vádat, fogalmazzuk felkiáltásunkban is. Hol vagy, Isten? Most hol vagy? Most miért nem vagy itt? És megfogalmazzuk a vádjainkat káromkodásainkban is. Ha magyar ember előtt szidják az édesanyját, előveszi a bicskát. Ha a magyar ember előtt szidják teremtőjét, rátesz még egy lapáttal. És megcifrázza. Értitek ti ezt, kedves testvéreim? Vádlott az Isten abban a tekintetben is, hogy játszunk vele. Istennek nevét hiába fel ne vedd! – mondja a parancsolat. Hányszor felvesszük? Hányszor belevisszük és belekeverjük mindenféle dologba: az Úr így akarja, Isten bizony, esküszünk, Isten engem úgy segéljen! Hányszor volt így kezünk szívünkön? Jézusnak az ember Istennel folytatott perében tanúnak kell lennie, és majd Ő, a tanú, az igaz tanú mártír is lesz. Vértanú lesz. Mindig előbb van tanúság, és csak utána vértanúság.
S végül arról is szólni kell, amit Jézus második szakaszban mond: „mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra.” Ez pedig mit jelent? Megmondom őszintén, amikor úgy először belegondoltam ebbe, megrökönyödtem. Mi az, hogy az igazságból való? Hát nem úgy volna a dolog, hogy ott van az igazság, és én elsajátítom az igazságot? Nem úgy van, hogy én megismerem a valóságot, és aztán többé-kevésbé elfogadom? Igaznak tartom? Úgy mondom, ahogy van? De mi az, hogy az igazságból való? Itt értjük meg legteljesebb mértékben, az imént mondott Jézus Pilátusnak: az én országom nem ebből a világból való. Az Isten világa az igazság világa. Isten világa az a világ, ahol a valóság a maga legteljesebb értelmében föltárul, és az Isten világa az, ahol minden a helyén van. Nagyon jól emlékszem, gyerekkoromban az egyik öcsénket mindig csodáltuk, mert lehet úgy is születni, ahogy ő. Az öcsém rendszeretőnek született szemben többi testvérével. S különös fajta a rendszerető ember. Ő hazajött az iskolából, letette a táskáját, édesanyám már hívta ebédelni, de ő nem ment, hanem hátratért, a hátsó udvarba és addig nem ment be, amíg mindent a helyére nem tett. Az ilyen ember tízezerből egy – s ez csak jelül van Istentől.  Tudjuk mi jól, hogy mennyi nyomorúságunk van abból, ha nincsenek a dolgaink a helyükön. Bár időnként ránk tör a purifikátori hajlam – főleg most itt, tavaszon, a húsvét előtti nagytakarításkor. Ilyenkor az ember átnézi a dolgait, kiválogatja, és a fölösleges, nem kellőt kidobálja, be a kukába. Májusban pedig lomtalanítás lesz itt a kerületben, hű, hogy megtelik akkor a Bőszörményi út limmel-lommal! De csodálom, kedves testvérek, hogy ennyi lim-lomot képesek vagyunk összehalmozni. Hova dugtuk eddig? Padlásra, pincébe?  És otthon még mi marad? És az mind a helyén van? És az életed?
Isten csak egyet kérdez: Ádám, hol vagy? Nem azt kérdezi, hogy hol a jegyzőkönyved, nem azt kérdezi, hogy hol a pénztárcád, hol az autókulcsod, hol a bizonyítványod, hol az elvégzett vagy el nem végzett munkád, hol az önmagadról vagy a mások által kiállított bizonyítványod – te hol vagy? Ádám, hol vagy? Jézus szava szerint mindaz, aki az igazságból való, az Istenben él. Aki Istenben él, az a helyén van, az abban a világban van, amit Isten az ember számára teremtett, és amelyben az ember számára tökéletes hely adatott.
Most ez a két világ ütközik. Pilátus kérdése is kifejezi ezt: Mi hát az igazság? Vannak biblia-magyarázók, akik azt mondják, hogy Pilátus e kérdéssel korának egyik divatos filozófiai irányát követte volna, amit ma is ismerünk: ez a cinikus filozófia, amely ugyan bölcselkedik, de mikor eljut a döntő dologhoz, elereszt mindent, és fölteszi a kérdést: mi az igazság? Van-e igazság egyáltalán? Miről beszél ez a Jézus? Én azonban azt gondolom, hogy nem ez fejeződik ki Pilátus kérdésében. Itt egy megrendült ember kérdez. Egy megrendült ember, aki most, a Jézussal való beszélgetésben megrezdül attól, amiről Jézus szól. Pilátusnak nincs rá képzettsége, nem járt vasárnapi iskolába, nem konfirmált, nem érettségizett hittanból, nem olvasta a prófétákat, ezt az egész zsidó vallást amúgy is egy obskúrus dolognak - most mégis, Jézus szava nyomán megrendül. Mert folytatódik Jézusnak és Pilátusnak a beszélgetése. Micsoda az igazság? – tette fel Pilátus a kérdést, és amint ezt mondotta, újra kiment a zsidókhoz, és ezt mondotta nékik: én nem találok benne semmi bűnt. Nem találok benne semmi bűnt.
Tudjátok, milyen nagy titok az, hogy aki ítélethozatalra volt jogosított, aki hivatásánál fogva mást sem tett, csak ítélt bűnösök, nagy és kis bűnösök fölött, s aki ezért ennélfogva eljuthatott arra az állapotra, hogy már senkire sem tudott ártatlanként tekinteni – csak kérdezzetek meg bírókat!  -  most kimegy a vádlókhoz, és azt mondja: nem találok benne semmi bűnt. Igen, megrezdült a szíve, átjárta egész valóját a valóság, ráébredt, hogy amiről Jézus beszél, az a mi igazi otthonunk, melyben Isten bennünket megteremtett, melyből mi szánt-szándékkal kivittük magunkat, s amelyet megannyi hamis világgal akarunk utánozni, s építgetjük helyette szomorú isten-paródiáinkat, az a mi hazánk, ahova mind vágyakozunk vissza. Mindaz, aki az igazságból, igaz-valóságból, ebből a hazából való, hallgat az én szómra – ez a Jézus királysága!
Kedves testvéreim, az összeütközés ma újra választás elé állított bennünket. Tegnap Vajon negyed, nyolcad és tized igazságok világában akarunk-e élni?  Akarunk-e továbbra is a veszedelmeknek, az elveszésnek, az elsüllyedésnek a világában élni?  Vagy abban a világban akarunk-e élni, amelybe Jézus meghívta tanítványait, meghívta követőit, és amiről Ő most, mint tanú, majd, mint vértanú, bizonyságot tesz? Segítsen bennünket Isten Szent Lelke, hogy mi is, belátva és tudva is immár, amit Pilátus egy pillanatra meglátott és kimondott: nem találok benne semmi bűnt, és tudván, hogy ez a bűntelen Jézus halt meg minden bűnünkért és támadott föl Isten gazdag dicsőségében, hogy tehát Őérette tudjuk azt mondani: abban a világban akarok élni, abban a valóságban akarok élni, amelyről Ő itt, Pilátus előtt, és előttünk is tanúbizonyságot tett.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy művésznő egy fotósorozatot mutatott nekem, mely egy kerámiapassió képeit tartalmazta. Ahogy lapozgattam a kerámiákról készített fotókat, a harmadik vagy negyedik passió-képnél megjegyeztem, hogy ez nem a hagyományos szokás alapján készített keresztút, amelynek, tudjuk, 12 stációja van. Ez is 12 képből állt, de benne volt a mennybemenetel és a pünkösd is. Megkérdeztem a művésztől, hogy egy valamit hiányolok ebből a szellemes passiótörténetből: miért nincsen benne Jézus Krisztus, mint megöletett bárány, aki a Mennyei Atya jobbján ül örökkévaló dicsőségben? Kicsit elgondolkozott és azt mondta –, ha lesz időm, készítek erre is képet.
Azért idézem föl ezt, mert amikor Jézus szenvedéséről beszélünk, ezt nekünk föltámadása és mennyei dicsősége fényében kell tennünk. Ebben segítet bennünket az is, ha azokat a nagy drámákat – ha szabad mondani, életnek és halálnak nagy összeütközéseit -, amelyekről Jézus passiótörténeteiben olvashatunk úgy látjuk, hogy Jézusban Isten elküldöttjét látjuk, kinek áldozatát Isten elfogadta, és akit mennyei dicsőségre föltámasztott. Ebben a fényben olvastam fel János evangéliuma szakaszából azt a részt, amikor Jézus és Pilátus beszélgetésében Pilátus kérdésére ezt feleli Jézus:  „Az én országom nem e világból való, ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassák a zsidóknak, de az én országom nem innen való.”
Pilátus előbb megpróbálta az ügyet visszaadni a vádlóknak, majd azt kérdezi Jézustól: avagy zsidó vagyok én, a te néped és papi fejedelmed adtak téged az én kezemre! Mit cselekedtél? S ekkor mondja Jézus: az én országom nem e világból való. Tudjuk mindannyian, hogy Jézust úgy vitték Pilátus elé, mint politikai lázadót. Ezért, amikor Pilátus először vissza akarja utalni az ügyet, amire joga is volt egyébként, a Jézust vádlók nem hagyták annyiban, hanem mondogatni kezdték, hogy mi nem ítélhetünk fölötte. S nem azért nem ítélhettek fölötte, mert a törvényük ne engedte volna meg, hogy egy bűnöző fölött, egy rabló fölött, egy istenkáromló fölött ítéljenek. Jórészt éppen erről szólt a Római Birodalom helyi politikája, amelyet a központ, Róma nagyon ügyesen gyakorolt. A helyi törvénykezést, a helyi joggyakorlatot Róma tiszteletben tartotta és meghagyta helyi autonómiákat, a korlátozott jogkörű, de saját törvényhozást.  De a Jézus vádlói nem eresztik Pilátust, tőle akarják kicsikarni az ítéletet, s az egyetlenegy lehetőségük, hogy Pilátussal ítéltessék el Jézust, ha politikai vádat fogalmaznak meg Jézussal szemben. És csak egy politikai vád van, amit Pilátus nem nézhet el: hogy Jézus felségsértő lenne. Vagyis a birodalom politikai rendje ellen támad. Ezt takarja Pilátus kérdése:: király vagy-e valóban? Királlyá tetted magadat, új politikai rend megvalósításáért harcolsz?  Jézus Azonban nem úgy válaszol Pilátusnak, ahogy egy törvényhozó vagy bíró várná, amikor a vádlottnak a bíró előtt nyilatkoznia kell. Tudjuk mindannyian, a bíró kérdésében – nevezetesen most ebben a kérdésben: mit cselekedtél? – az a két lehetőség van benne, hogy azt feleli az ember, hogy semmit, ártatlan vagyok, ártatlanul vádolnak engem, vagy pedig – valószínűleg ez a ritkább – a bevádolt személy elismeri, hogy ezt meg ezt tettem, és legfeljebb méltányos ítéletért könyörög. Jézus azonban nem válaszol a voltaképpeni kérdésre. Azt feleli: az én országom nem e világból való. Hát akkor honnan való? Nem tud sem Pilátus, sem a papi fejedelmek, sem a tanítványok – és azt hiszem, mi sem tudunk másra gondolkozni, mint hogy itt van az az ország, itt kell lennie, ha ezt a szót halljuk: ország. Az ország az, ahol mi élünk, az ország az, amelynek határai vannak, az ország az, amelynek van egy alkotmánya, van egy törvényes rendje, van egy gazdasági, politikai, szellemi elitje. Az ország az, amelynek én polgára vagyok, s ahol vannak jogosítványaim, és vannak terhes kötelezettségeim, ez az ország engem megvéd, a polgára vagyok, - ez az ország! És aztán vannak más országok is, vannak szomszédos országok, vannak távoli országok is. Az ország, ahogy régi magyar szó mutatja: úrság. Magyarország azt jelenti a legegyszerűbb módon, hogy itt magyarok az urak, Németország azt jelenti, hogy ott a németek az urak, Angolország azt jelenti, hogy  ott az angolok az urak. Meseország azt jelenti, hogy ott a mesebeli királyfi az úr. Az ország úrságot jelent. Milyen érdekes és elgondolkodtató Jézusnak ez a szava.
Első pillanatra azt lehetne gondolni, hogy ezzel a válaszával Jézus nyomást gyakorol Pilátusra. Hiszen miért is tételezné fel Jézus, hogy Pilátus azonnal meg fogja érteni azt, hogy itt egy másik országról van szó, egy mennyei országról. Tessék elképzelni ezt a drámát, Jézus találkozik egy római helytartóval, egy politikussal, aki nem szerette, hogy neki Júdeában kell helytartónak lenni, ezt terhes feladatnak tartotta. Csak húsvétkor ment el Jeruzsálembe, mégpedig azért, hogy fönntartsa a rendet. Amúgy távolról tartotta rajta szemét a dolgokon. S talán az is kitetszik, hogy ez a mi Pilátusunk egy jó adag antiszemitizmussal is rendelkezett. Unta ezt a lázongó népet, és unta obskúrus vallásukat. Valami láthatatlan szellemi istenben hittek, szobrot nem készítettek, a szentélyüket utolsó csepp vérükig védelmezték, előjogokat tartottak fönn maguknak. És most itt ez az ügy, ide rángatnak egy galileai vándorprófétát. Kínos ügy ez nekem, a nagy rómainak. Nekem lázadók fölött kellene ítélni, a birodalom ellen összeesküvők felett kéne ítéletet tartani – ki ez a názáreti, és miért vagyok én belekeverve ebbe az egész ügybe?
Akik a passió irodalmi feldolgozásokat olvassák – sok ilyen van, például Kodolányi írt Jézusról egy regényt, Bulgakov Mester és Margaretá-ját is sokan ismerjük, és még sok ilyen regényt lehetne felsorolni - , szinte mindenikben megtalálják azt a gondolatot – mint írói toposzt – , hogy Pilátus amolyan unatkozó, fejfájós, fáradt hivatalnok-helytartó lett volna, aki nagyon unja ezt a dolgot. Hát unhatta is, kedves testvérek! Egy idegen nép fölött helytartónak lenni, amelyiknek népnek sem a vallását nem ismeri, sem a szokásait nem becsüli, sem a nyelvét nem beszéli, de mindenféle apró-cseprő dolgaiba bele kell avatkoznia – ez bizony nagyon fárasztó dolog. És most jön ez a Jézus, és azt mondja, hogy az én országom nem e világból való. Hát akkor honnét való? És milyen ország az? Van még a Római Birodalmon kívül világ? A római nyelvben a barbár szó azokat az embereket jelentette, akik a lakható – vagyis a rómaik által lakhatónak tartott - világon kívül éltek. Barbároknak nevezték például azokat, akik a Dunától keletre laktak. Így például, ha átmennénk Aquicumból a túlsó partra, ahol jazigok meg a markomannok laktak – na, őket a rómaiak már barbárnak nevezték. Barbárnak nevezték a perzsákat, akik a Római birodalom határán túl éltek. Barbárnak nevezték a szkítákat is. Az nem volt világ, ahol ők éltek. – Akkor ki ez a Jézus? Indiából jött, egy másik világból, vagy Afrikából jött, honnan jött? Ez szinte fölfoghatatlan.  Pilátus számára ebben a pillanatban inkább az lehet az erősebb benyomás, hogy Jézus nyomást gyakorol rá, mintha országa fölemlítésével figyelmeztetne: jó lesz velem csínján bánni, mert netalán még nemzetközi diplomáciai bonyodalom támad ebből. Király vagyok. És egy királlyal egy másik országban is illik megfelelő tisztelettel bánni. Előjogai vannak, védelmet élvez. Vajon nyomásgyakorlásból mondja ezt Jézus?
Így folytatja: ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak, ámde az én országom nem innét való. Jézus fordít egyet azon, amit eddig mondott. S megint emberi okoskodás, amit először hozzáfűzök. Ha Pilátus egy pillanatra talán el is gondolkozik azon, hogy hol van ez a világ, hol van ez az emberi életre alkalmas valóság, ahonnan Jézus jött, most már azt hallja, hogy ha Jézus ebből a mi világunkból való volna, aszolgái vitézkednének érte, hogy át ne adasson a zsidóknak, azoknak, akik őt vádolják. Tehát, emberileg okoskodva, mintha Jézus invitálná Pilátust. Itt van, Pilátus, a lehetőség – védj meg engem ezektől! Ha ebből a világból való volnék, ennek a rendje szerint élnék. Ennek a világnak a törvényei szerint élnék, s akkor neked engem meg kéne védened. S igazat is mond Jézus, és ebben kell meglátnunk ezt a rettenetes nagy drámai összecsapást. Pilátus hivatala, rangja és megbízása szerint a törvény legfőbb őre. Nemcsak a Római birodalomban volt ez így, hanem előtte is, azóta is így van. Ha azt mondjuk, hogy ország, akkor egy rendezett valóságra gondolunk. Ország csak ott lehet, ahol törvények vannak, ország csak ott lehet, ahol a törvényeket megtartják, megtartásukról gondoskodnak, és ennek vannak felelősei. Ahol ez nincsen, ott nincs ország, ott rablóbarlang van, ahol nincsenek felelősei és megtartói a törvénynek, ott anarchia van, zűrzavar, vagy a költő szavával élve, ott puszta ország van.  És mintha Jézus most azt mondaná Pilátusnak: Pilátus, megvédhetnél. Te vagy a törvény legfőbb őre. Utána mehetnél a vádaknak, hivathatnál tanúkat, s ez minden egyes peres eljárásban kötelező dolog – ezt éppen a római jog dolgozta ki a legrészletesebben. Hol vannak a vádlók, hol vannak a bizonyítékok? Meg, egyébként is, ünnep lesz, hamarosan ünnep lesz! Pilátus, érdemes bolygatni az érzéseket, szítani az indulatokat, most bele menni egy ilyen kétes dologba, hogy ide hoznak egy Názáreti Jézus nevű valakit az egyébként is szüntelen nyugtalan és lázadozó zsidók? Miért nem dugják el a vezérüket, ha az ő vezérük, miért nem rejtik el a királyukat, milyen nép ez, amelyik feladja saját királyát? Milyen nép ez, amelyik feladja a legjobb embereit? Ha a történelmet faggatjuk, mondhatnánk, hogy ezt a kérdést mindig fel lehetne tenni. Jézus így mondja: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat. Magyarország, Magyarország, te, aki megölöd a prófétákat. Református egyház, református egyház, te, aki megölöd és elkergeted a prófétákat.  Ez örökös drámája és tragédiája az embernek, hogy Isten küldöttét nem ismeri fel, az Isten küldöttét elutasítja. Senki sem lehet próféta a maga hazájában – mondja Jézus.
Még egyszer ismétlem, mintha a szavakból azt is ki lehetne következtetni, hogy Jézus most ajánlatot tesz Pilátusnak: szövetkezzünk, király a helytartóval, fejedelem az úrral, hátha a világ, amiről beszélünk egy értelmes rendet jelent. Ha a világ azt jelenti, hogy embernek való hely, ahol az adott szó adott szó, a törvény törvény, a tisztesség tisztesség, a bűn bűn, akkor neked meg kell engem védelmezned. Hívasd a cohorsot és kergettessed el az embereiddel ezeket az ellenem kiabálókat, akik éjszaka rám törtek, miközben csendes imádságomat végeztem nem messze itt, az Olajfák hegyén, s aztán idehoztak engem megpofozva, megverve, meggyalázva – védj meg! Milyen nagy dráma ez, kedves testvérek, főleg, hogyha a Római levélben olvassuk a 13. részt, ahol Pál apostol arra tanít bennünket, hogy engedelmeskedjünk a felsőbb hatóságnak, mert az az Isten szolgája, akár tud róla, akár nem tud róla, akár akarja, akár nem akarja – a te javadra. És azért kapja a kardot – mondja Pál apostol –, hogy büntesse a bűnt és jutalmazza a jót. Íme, itt a lehetőség. Pilátus szabad, hatalmas és erős és befolyásos, jogosult és köteles, hogy megvédje Jézust.  Jézus azonban tovább lép, és még egyszer kimondja, amivel kezdette Pilátusnak adott feleletét: „ámde az én országom nem innét való.” Milyen különösen indáznak a mondatok – az én országom nem e világból való, ha e világból való lenne, az én szolgáim vitézkednének értem, ámde az én országom nem e világból való. Milyen ország az az ország, amelyik a Jézus országa, és milyen világ az a világ, amelyből ez az ország való? Az az ország, amelyik a Jézus országa a szelídeké, alázatosoké, az Isten előtt járóké. Ez az Ő országa. Az Ő országában nem a fegyverek parancsolnak, nem a karhatalom rendezi el a dolgot, nem kell a fejeket térdhez verve kényszeríteni alázatra, az Ő országa az Istennek élő szabad emberek országa. Azoknak az országa, akik szabadon fölajánlották magukat teremtő Istenüknek. Hogy ennek az országnak van-e köze a mi országunkhoz és a mi világunkhoz, azt akkor fogjuk megérteni, ha arra is feleletet adunk, hogy mit akar Jézus mondani azzal, hogy nem e világból való. Itt Jézus a „kozmosz” görög szót használja, és itt nyugodtan hivatkozhatunk erre, hiszen bizonyos, hogy Jézus és Pilátus görögül beszélgettek. Jézus azt mondja: az én országom nem ebből a kozmoszból való. A kozmosz pedig az értelmesen elrendezett világot jelenti. Van egy másik görög szó is, amit mi világnak fordíthatunk, ez az uránosz, ez azonban a világegyetemet jelenti, a véghetetlen távolságokat, a csillagokat, a naprendszereket, a bolygókat. De a kozmosz, amiről Jézus itt beszél, a rendezett világot jelenti. Az én országom abból a világból való ahol rend van. Mert ebben a világban, amiben mi élünk, mi még csak nem is hajazzuk a rendet. Ebben a világban, ahol országok vannak, és a világ rendjére hivatkozva építkeznek, hódítanak vagy rombolnak le más országokat és indítanak háborút valamiféle igazságnak vagy érdeknek a nevében, ebben a mi világunkban, kedves testvérek, annak az isteni világnak,  melyről Jézus beszél, csak szomorú paródiája mindenféle rend, amit az ember fel tud építeni. Szomorú paródia – hogy egyszerűt mondjak – az, ahogyan Arany János Fülemülé-jében a bíró ítél: jobbra ütök, nekem fütyöl, balra ütök, nekem fütyöl, elmehetnek… Szomorú rend és fájdalmas paródia az, amit G. Orwell mond az Állatfarm című utópiájában: mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Szomorú igazság és fájdalmas paródia a mi világunkban az, amikor azt mondjuk, hogy természetesen mi pozitív diszkriminációban részesítjük a kicsinyeket, az elnyomottakat, a szegényeket, a fogyatékosokat, a hontalanokat, a hajléktalanokat – de közben sorra hozzák az okyan törvényeket, melyekre azt kéne ráírni: „Hulljon a férgese!” Szomorú paródia a mi világunk. Azt hirdeti, hogy mi a szeretet országát és birodalmát építjük, de már a két éves gyermekeket is arra tanítjuk: versenyezz, győzd le a másikat, ne hagyd magad, mert különben elpusztulsz. Talán ebben a furcsa és fájdalmas fénytörésben láthatjuk és érthetjük meg, hogy mi az a világ, amiről Jézus beszél. Az az Isten világa.
És most ez a két világ, az ember szomorú isten-paródiája és Jézus igazi embersége halálosan összeütközik. Halálosan összeütközik. És ez a halálos összeütközés abban válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus nem él a rendelkezésére álló hatalommal – erről majd a harmadik este fogok szólni, most csak megemlítem –, pedig csak egy szavába kerülne, és egy légió angyal jönne segítségére. Nem élt vele Jézus. Elfogadta az Atyától a keserű poharat. De nem él Jézus azzal a szomorú, fájdalmas, istent parodizáló, így-úgy összetákolt alig-alig működő jogrend lehetőségével sem, amit az ember istentől elszakadt világa kínál. Vitézkednének érettem…, - mondja Jézus Ügyvédet állítanának mellém, meggyőznének téged, Pilátus, az én igazságomról, nem hagynák annyiban a dolgot…  És Jézus még Pilátus becsvágyával sem él! Ha Pilátus a törvény őre lenne, ha ragaszkodna ahhoz, hogy jogosságot és igazságosságot kell képviselnie és végrehajtania, nem hagyná, hogy így legyen. De Jézus nem él ezzel a lehetőséggel sem. Nem apellál Pilátus becsvágyára sem. S azért nem, hogy az Ő halálos drámájában, golgotai keresztjében értsük meg: nincs kompromisszum, nincs alku. Vagy Isten királyi uralma vesz szívet az életeken, tehát Isten királyi uralmához igazodik ez a világ, ahhoz próbálja odaformálni törvényhozását, jogrendjét, ahhoz igazítják az emberek magatartásukat, gondolkodásukat,  - vagy újra meg újra konfliktusok támadnak. Itt már nincs kompromisszum.
Jézust amúgy megannyi alkalommal – ha szabad és nem érti félre senki ezt a szót, mai kifejezéssel élve –liberális, megengedő. Jézus liberális. Nem kell a tanítványoknak azzal bíbelődniük, hogy az étkezés előtti rítusokat végrehajtsák. Az csak az obskúrus, ortodox, konzervatívok agyament mániája. Nem kell azzal törődni! Jézus liberális: szabad-e szombatnapon gyógyítani, dögöt a kútból kihozni, kalászt tépni? Szabad – hirdeti. Hiszen a szombat van az emberért és nem fordítva. Milyen megértő Jézus a szegények iránt. Soha nem lobbantja a szemükre, hogy „magatoknak köszönhetitek!” Milyen nagyvonalúan engedi el Jézus a bűnöket! Nem ugrik senki fejére, s nem követeli, hogy tessék Canossát járni, bűnbánatot tartani, gyónni, áldozni, aztán majd lesz bűnbocsánat! Szabad, a szó valódi értelmében. Jézus libertast ad, szabadságot ad. Olykor saját népe hatalmasaival is egészen kiélesített konfliktusba kerül.  Ilyenkor normális ember azt mondja: nem ülünk egy asztalhoz az ellenféllel, nem állunk szóba velük, csak üzengetünk a sajtón keresztül! S mit olvasunk? Jézus elmegy a főfarizeus házához és megvacsorál vele. Jézus mindig mindenkivel szóba áll, mindig megtalálja az emberek szívéig vezető utat. Ám ehhez hihetetlenül sok kompromisszumot kell kötni, ti is tudjátok.
S most ebben a Nagyhétben, amikor töredelemmel készülünk, hogy lássuk Jézust, a megfeszítettet, nekünk is szabad ilyen kérdéseket föltenni. Vajon nem azért nem állok már szóba évtizede testvéremmel, egykor volt barátommal, édesanyámmal, édesapámmal, gyerekemmel, mert „nincs kompromisszum, mert nem alkuszunk!?” És tegyük fel a következő kérdést: lehet így élni? Dehogyis lehet, széttörünk benne, szenvedünk tőle, és keressük a kimenekedést. S mindannyian megtanulunk  kompromisszumot kötni. Sőt, ezt sokszor éppen Jézustól tanuljuk. S kitől mástól tanulnánk meg? Hogy belátóak, méltányosak, megengedők legyünk. S mégis, itt, most, ebben a halálos ütközésben, ahol már nincsen jelen más, nincsenek itt a galileai szegények, nincsenek itt a Genezáret-tavi halászok, nincsenek itt a Jézust Jeruzsálembe kísérő vándorok, nincsenek itt azok, akik Jézust annyira szerették és nincsenek itt az írástudók, a farizeusok sem, és nincs itt egyáltalán senki, csak pusztán Jézus élete van itt – no, ilyenkor tudhat az ember igazán kompromisszumot kötni, hogy megmentse magát – és Jézus jelzi: most nincs kompromisszum. Ismertem egy embert, aki mindig arról beszélt – s időnként még egy kis teológiát is kerített köré –,  hogy ő nem szed gyógyszert. Tiszteletes Úr, mondta sokszor, a kalmopyrin volt a maximum, amit bevettem, az is véletlenül. Megáldotta őt Isten, világéletében makk-egészséges volt, úgyhogy mondogattam is neki némi humorral, hogy magának nem nagy kunszt nem szedni semmiféle gyógyszert, mert nincs is rá szüksége. Ám aztán egyszer öregkorában kezébe kapta az orvosoktól a diagnózist, és ez a mi emberünk elkezdette büszkén hirdetett elveit feladni, s megkötni kompromisszumot a gyógyszerekkel meg az orvosokkal. Jó, akkor elmegyek még egy vizsgálatra. – Na jó, amit a főorvos úr fölír, azt azért beveszem. – Na jó, azt, amit a szomszéd mondott, hogy ő kipróbálta és neki bevált, azt is megpróbálom. – Na jó, amit olvastam a lilafüst magazinban, valami füves-könyvben, azt is megpróbálom! – Na jó, mondta valaki, volna egy vajákos asszony, azt is megkeresem. Ne vessük meg, az ilyen embert, az életéért harcol, és az életéért az ember mindenre képes, még kompromisszumot is tud kötni. De most Jézus nem köt kompromisszumot.
Nem alkuszik a király a helytartóval. Nem kér a fejedelem magának védelmet. És nem kíván semmiféle perszónál-uniót megvalósítani. Az én országom nem ebből a világból való. Isten országa ez. Paradox, hogy Jézus ebben az abszolút védtelenségében, ebben a minden hatalomról való lemondottságában, teljes hatalomnélküliségében, teljes jognélküliségében vagy jogfosztottságában mutatja meg abszolút igényét ránk, s mutatja meg, hogy ott vannak az abszolút jogok is: az én országom nem e világból való, ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének érettem, ámde az én országom nem innen való. Segítsen bennünket Isten Szent Lelke, hogy Jézus szavát jól értsük. S adjon bátorságot, hogy Isten abszolút igényének, abszolút fenségének, igazságának elkötelezzük magukat.
Ámen