Bogárdi Szabó István Dr.

Ma a 12. zsoltár 2. versét emelem ki: „Segíts Uram, mert elfogyott a kegyes, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül”. Segíts! Milyen mély, megrendítő és őszinte ez a kiáltás: segíts! S milyen nehezen tudjuk ezt kimondani. Gyorsan hozzáteszem, természetesen, sokszor nagyonis könnyen kiáltjuk ezt, hiszen ha közvetlen, konkrét segítségre van szükségünk, máris, akárkinek mondjuk: segíts! Idősebb hölgyek, ha nagy cekkert cipelnek, és villamosra szállnának fel, szólnak akár öreguraknak is: segítsen már, fiatalember! Milyen gyakran kapjuk elő a mobiltelefont, s csörgünk rá a barátunkra, ismerősünkre: most aztán, légy szíves, segíts nekem! Könnyen szalad ki a szánkon: segíts, segítség, segítsetek! S mégis milyen nehezen tudjuk ezt kimondani, ha egész valónkra vonatkozik a segítség. Ugyanis a segítség-kérésnek valóban az a nyitja, hogy a segítségnek mindig konkrétnak kell lennie. Általánosságban nem mondjuk, hogy segítsetek, hiszen rögtön jön a kérdés: miben? A segítség mindig konkrét, egy gesztus, egy odahajlás, egy munka elvégzése, egy bölcs tanács, bármi is, de mindig konkrét. Ezért nehéz segítséget kérni, ha és amennyiben a segítségre szoruló teljesen én magam vagyok. Segíts felkapaszkodni a villamosra, segíts ki az adósság-csapdából, segíts ki tanáccsal, segíts bevenni a gyógyszert, segíts elrendezni a dolgokat, - ez megy. De a zsoltáros így kiált: segíts, Uram, – s nem mondja, hogy segíts ebben, segíts abban, tedd meg ezt, tedd meg azt. Olyannyira így van ez, hogy az angol fordítók némelyike bátran értelmezi az eredeti szöveget, és nem úgy fordítják, ahogy áll: segíts, Uram, hanem így: ments meg engem, Uram!, vagy: szabadíts meg engem, Uram! Az eredeti igében a zsoltáros általában mondja: segíts! S ezért olyan személyes a kérés! A zsoltáros Isten elé áll, és Isten segítségét egész valójára kéri. Indokot is mond, megrendítő hallani. Így szól: mert elfogyott a kegyes, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül.
Elfogyott a kegyes, eltűntek a hívek. A kegyes és a hívő ember a Biblia nyelvén azt jelenti, aki Istenre támaszkodik. Amikor hívekről hallunk az Ószövetségben, egy olyan szó áll a háttérben, mely talán kevésbé utal a hívésre, és sokkal inkább a bizalomra. Ugyanebből a gyökből származik az ámen szó is. Engedjétek meg, hogy ilyen egyszerűre fogjam a dolgot: uram, segíts, mert eltűntek azok, akik áment tudnak mondani, - eltűntek az imádkozók. Nincs, aki imádkozzon. Segíts Uram, mert eltűntek a kegyesek. A kegyesek pedig nem a kegyeskedőket jelentik, hanem a hűséges és megbízható embereket. Segíts Uram, mert mind egy szálig eltűntek azok, akik áment tudnának mondani, és maradék nélkül elfogytak azok, akik hűségesek, és a hűségükben megbízhatók. Még egyszerűbben, mintha azt kiáltaná a zsoltáros: segíts, Uram, mert nincs, aki segítségért kiáltson. Igen, ez már ismerős helyzet! Olyan élethelyzet ez, olyan élettapasztalat, ami eltalálja szívünket: segíts Uram, segíts rajtam, könyörülj rajtam, szabadíts meg engem, őrizd meg életemet, mert azt látom, hogy nincs senki, aki Hozzád segítségért kiáltana.
Figyeljük meg, a zsoltáros nem mutogat kifelé. Nem folyamodik ahhoz a jól megszokott, – s valljuk meg – általunk is minden nap gyakorolt módszerhez, hogy segíts Uram, mert a világ köröskörül tele van rossz emberekkel. Szól majd erről is, s én is fogok erről szólni, de most azt mondja: segíts Uram, mert nincsen gyülekezet. Segíts Uram, mert mind egy szálig elfogytak, akikkel közösségben én Hozzád kiálthatnék. Jézus azt ígéri: ahol ketten vagy hárman egybegyülekeznek az ő nevében, ő ott lesz közöttük. Nos, kedves testvérek, talán ez az a helyzet, amit bevallani sem merünk, hogy magam vagyok, mint a kisujjam. Nincs imádkozó társam, nincs, aki velem együtt lármázna fel az égre: Uram, adj szabadítást. Magam vagyok, mitöbb, most saját magamhoz kell segítséget kérnem. Segíts Uram, mert elfogyott a kegyes, eltűntek a hívek, nincs, aki rád hagyatkozna, nincs, aki Hozzád kiáltana, nincs, aki Téged keresne. Az egyházban, a gyülekezetben, a hívő közösségben van a baj. Jó ezt megtanulnunk, hiszen könnyen leszünk mi is szereplőivé, olykor főszereplőivé is annak a körbe-mutogatósnak, mely mindmáig tart: a szellem emberei a hatalom embereire mutatnak, a hatalom emberei a pénz embereire mutatnak, a pénz emberei a munka embereire mutatnak, a munka emberei az otthonlét embereire mutatnak, s mutogatunk körbe, mindig mindenki – de lehetőleg valaki más - a felelős, csak én nem vagyok felelős. Múlt héten hívott fel egy lelkipásztor, akivel hosszú ideje telefonos lelkigondozásban állok. Új gyülekezetbe került, frissen, nagy erővel, nagy lelkesedéssel kezdte a munkát, de hamar hívott, hogy neki elege van. A gyülekezetében – mesélte - mindenki tud egy jó a diagnózist. Évtizedek óta tudja mindenki a diagnózist, de az orvoslást, a segítő szót senki nem mondja ki. Milyen okosak vagyunk, amikor azt kell elmondani, hogy nagy a baj. Mintha már így szocializálódtunk volna. Mintha már édesanyánk is úgy tanította volna nekünk az anyanyelvet, hogy az első szó, amit megtanultunk: baj van! De ki az, aki kiált? De ki az, aki segítséget kér? Ki az, aki az Úr elé megy? Ki az, aki az Úr elé visz bennünket?
A zsoltár szól arról is, hogy mivel jár, ha elfogyatkozik az igaz. Igen nehezen lehet magyarul visszaadni az „elfogyott” szót, talán a legpontosabb, ha így mondjuk: mind egy szálig, teljesen eltűnt. Más helyen ezt a szót akkor olvassuk, amikor teljessé válik valami. Például, amikor harcra gyülekeznek az izraeliták, és mindannyian teljes számban megjelennek. Ott ugyanez a szó áll, persze, fordított értelemben. Mindannyian, az utolsó szálig megjelentek. Itt viszont mindannyian eltűntek, - pestiesen szólva: lenullázódtunk. Ha pedig így van, akkor az élet törvényszerűsége szerint ebbe a vákuumba valami hamar benyomul. Soha nincs légüres tér. Megtanultuk a történelemből is, hogy nincs légüres tér. Elmentek az oroszok, aztán vannak itt mások. Azt gondoltuk, de jó, hogy elmentek, szabadok vagyunk, itt van egy nagy üres tér, azt csinálunk benne, amit akarunk. Ma már látjuk, talán éppen mi csináljuk benne legkevésbé szabadon azt, amit szeretnénk. Ez a történelem vastörvénye. Így van ez a szellem világában is. Emlékezzünk csak Jézus példázatára, a megtisztított házra, melyből kiűzték az ördögöt, ott áll felékesítve, -  de üresen. Az ördög visszajött, beleskelődött az ablakon, és azt vette észre, hogy utána senki nem foglalta el azt. Ekkor elment, szerzett maga mellé még hét annyi ördögöt, s rosszabbul lett dolga annak a háznak, mint volt előtte. Ha elfogy az igaz, ha megcsappan a hívők száma, ha mind egy szálig eltűnnek, akik segítségért kiáltanak, akkor valami más szólal meg a világban. Ma este erről is szólni kell, mert ez is konkrét, a beszéd is konkrét, ahogyan beszélnek, ahogy ez a beszéd a világot kitölti, ez is hallatlanul konkrét. Így panaszolja a zsoltáros: „Hamisságot szól egyik a másiknak; hízelkedő ajakkal kettős szívből szólnak.” A világ abban a pillanatban kettős szívű lesz, amikor meginogva, kétségbeesve, hitetlenségbe fulladva úgy véljük, nincs miért az Istenhez kiáltani! Ekkor légüres tér támad, s ebbe benyomul a hamisság beszéde, és kettős szívű lesz a világ. Az eredeti szövegben így hangzik: hízelkedő ajakkal szívből és szívből szólnak. Szíves szót mond, de a szívében halálos indulat van. Mond valamit, de amikor mondja, sem úgy gondolja. Néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondta, hogy mi, magyarok már nem Magyarországon élünk, hanem Öszödisztánban. A kettős szív a legszívósabb televény, amely a legmélyebben gyökerezik bennünk, s mindaddig él és virul, amíg nincs, aki így kiáltana: segíts, Uram! Amíg a világot az ember fecsegése, locsogása, hamis beszéde tölti meg, addig nem lehet másként, mint kettős szívű világban élni. Nem két-színű a világ, a világ sokszínű – és ez jó. A fehérnek is ezer féle változata van. A világ két-szívű, hízelkedő és csaló, egyetlen szavát nem gondolja komolyan, a szerződés nem szerződés, a megállapodás nem megállapodás, a vallomás nem vallomás, az a szó, hogy szeretlek, nem azt jelenti, hogy szeretlek. Ugyanakkor ez a világ győzni is akar. Így mondja a zsoltáros: ezt mondják nyelvünkkel felülkerekedünk, ajkaink velünk vannak, ki lehetne Úr felettünk? Milyen megdöbbentő ezt olvasni, és milyen megdöbbentő tapasztalni, hogy a két-szívű világ embere ezt el is hiszi. Miközben semmit nem hisz el abból, amit mond, abban mégis hisz, hogy hazug nyelvvel, hazugsággal, csalással, tisztességtelenséggel felülkerekedhet, győzhet. Mintha egy politikai költeményt olvasnék itt, mert különösen a politika világát jellemzi ez, ahol az győz, aki tovább bírja szóval. Egy politikus mondta nekem egy hosszú tanácskozás után: győztem. Hogy-hogy? – kérdeztem. Asztal alá beszéltem a többieket. Kicsoda Úr felettem? A kettős szívű ember azt mond, amit akar. Rendelkezni óhajt az ajkaival, a szavaival, a megfogalmazásokkal, és felül akar kerekedni. Még Bábel tornyánál is feljebb. Ott a boldogtalan ember azt hitte, hogy ha téglát téglára rak, és szurokkal összetapasztja, előbb-utóbb csak épít egy olyan magas tornyot, hogy felér a magasságba, és ledönti Istent mennyei trónusáról, megfogja az Isten lábát és lerángatja. Voltak fejedelmek, uralkodók, akik birodalmakat alapítottak, kelettől nyugatig végigrohanták a világot, és úgy gondolták, hogyha majd minden ember meghódol nekik, és ők a piramis csúcsán ülnek, onnan már tovább nem lesz, az a non plus ultra. Lebeszéljük Istent az égből. A kevélység feneketlen, a gőgnek, a beképzeltségnek, az Isten nélküliségnek se vége, se hossza. Ilyen ez a világ, ahol nem kiált senki: segíts Uram! Ugyanakkor ebben a világban szegények és nyomorultak is vannak. Sőt, egyre többen lesznek. Ahol a világban hazugság, a két-szívűség uralkodik, az adott szó visszavonása járja, a szó-harc, a megmásítás általi győzelem a mérték, ott hiteti magát az ember: kicsoda Úr felettünk?! Ez a hamis bíró logikája, aki így kérkedett: Istent nem félek, embert nem becsülök. De egy ilyen világban a szegény és a nyomorult száma csak gyarapodni fog. Hiába ígér a hazug ember bőséget, hiába ígér a hazug ember békességet, hiába ígérnek nekünk gyarapodást, az ilyen világban megállíthatatlanul és föltartóztathatatlanul gyarapszik a szegény és a nyomorult száma. Sőt, olyannyira meggyarapszik a számuk, és annyira lesüllyed az állapotuk, hogy ők sem tudnak már szólani, a nyomorult csak nyög. Az pedig már nem artikulált beszéd. Csak nyögnek. Nem is sóhajtás ez. Csak nyög a szegény, amikor mindenét elveszik, csak nyög, amikor azt látja, hogy ki van zsákmányolva, csak nyög, mert már nincs szava. Kiált a zsoltáros a szabadító után: segíts, Uram, ments meg Uram, hozd el szabadításodat! S így szól az Úr: a szegények elnyomása miatt, a nyomorultak nyögése miatt, legott felkelek, azt mondja az Úr, biztonságba helyezem azt, aki arra vágyik.
Adventi ez a zsoltár, mert egy olyan világban, amikor mind egy szálig elfogy az igaz, s lehet, hogy mi is elfogytunk, amikor a világot hazug lárma tölti ki, és a kétszívű ember beszéde épít csutka-várakat, fújja a lufikat, magasztalja a magával dicsködő ember, - igen, adventi ez a zsoltár, mert mi reméljük és várjuk, hogy mégis megszólal egy hang, amelyről azt mondja a zsoltár, hogy tiszta. Tiszta, mint a hétszer megtisztított ezüst. Tiszta, mint az érc, amit újra meg újra kohóba vetettek, belőle minden salakot és más anyagot kiégettek, tiszta, megbízható, valóban az, ami. A hétszer megtisztított ezüst képe ezt jelenti. Isten beszéde ez. Jó ezt nekünk hallani, és vigasztalásul a szívünkbe írni. Így mondja a zsoltáros: az Úr beszédei tiszta beszédek. Ezt most én így fordítom: Isten tiszta beszédű. Bárha elmondhatnánk magunkról, hogy mi tiszta beszédűek vagyunk. Isten viszont tiszta beszédű. Ez a felkiáltás: segíts, Uram, a tiszta beszédű Istenhez szól.
S ha van a beszédnek is adventja, ha van értelme azért imádkozni, hogy a beszédünk világában is legyen advent, akkor nekünk a tiszta beszédű Istenre kell várni, Őt kell hívni, Ő utána kell sóhajtani. A tiszta isteni igét kell várnunk, mert amit Ő megígért, az meglesz. Milyen ez a tiszta-beszédű szabadító Isten? Ézsaiás prófétánál olvasom, aki az eljövendő Messiásról szól, ahol Isten így szól: „Egyiptom gyűjtött kincse és Kús nyeresége, és a nagy teremtű Szabeusok hozzád mennek, és a tiéid lesznek, téged követnek, békókban járnak előtted, leborulnak és hozzád könyörögnek. Csak közted van az Isten és nincsen több!” Majd így kiált a próféta: „Bizony te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító.” (És 45:15) A filozófusok szívesen beszélnek az elrejtőzködő Istenről. Mi is sokszor éljük át: Isten elrejtőzködött. Nem ragyogtatja ránk orcáját. Én ez most így fordítom: talán Isten befogja a fülét, mert nem akarja hallani, amit ez a kétszívű világ fecseg. Nem akarja a két-szívű világ hamis beszédét hallani. S lehet, hogy minket se akar hallani, amikor egyszer így, másszor úgy mondjuk, egyszer így, és nem úgy gondoljuk, egyszer meg emígy, és épp az ellenkezőjét véljük. De sokszor kiáltanak a zsoltárosok és a szentek: hallgasd meg Uram, kérésemet! A rejtőzködő Isten talán azért rejtőzködik, mert nem kíváncsi erre a beszédre. Talán annak a 20. század filozófusnak van igaza, aki szerint mintha meghomályosodott volna Isten dicsősége, kisugárzása, s az Istentől elfordult ember is azt élné meg, hogy Isten elrejtette magát. De azt is mondja a próféta: bizony te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító. Ha Isten hozzánk fordul, megnyitja a fülét, szabadításra fordul hozzánk, és szabadításra nyitja meg az ő fülét. Az újszövetség lapjain hallunk egy nagyszerű kiáltást, olykor-olykor az ószövetség lapjain is felzeng mint harci kiáltás: Hozsánna! Virágvasárnapon mi is énekeljük a hozsánnás éneket, de sokszor elfeledjük, hogy ez egyszerűen annyit jelent, amit a zsoltáros is kér: segíts meg! S virágvasárnap, akik pálmaágakat lengettek, és üdvözölték Isten Szentjét, prófétáját, főpapját és királyát, ezt énekelték: hozsánna! Most segíts, most hallgass meg, most lásd meg az én nyomorult állapotomat, most vedd észre kettős szívűségemet, és légy az én segítségemre.
Pál apostol egy másik zsoltárra hivatkozva a Római levélben mondja: nincsen egy sem, aki jót tenne. Megrendítő, katasztrofális és megsemmisítő kép ez. De, segíts Uram, mert nincs igaz! Segíts Uram, mert nincs áment mondó! Segíts Uram, nincs imádkozó! Segíts, Uram, mert ebben a világban már csak a nyögés hallatszik, s talán az sem. És, lám, az elrejtőzködő, de szabadító Isten küldött érettünk egy Igazat. Az egy igaz Jézus Krisztust. Egy teológus az üdvtörténetet úgy mutatja be történeti menetben, hogy a régi Izraelben mindig fogyott az igaz, mindig kevesebb volt, mindig jött egy történelmi katasztrófa, és bár mindig maradt egy kis sarjadék is, de a fogyás a nulla pontig tartott Az a nulla pont: karácsony éjszakája, az a nulla pont, amikor így énekelnek az angyalok: dicsőség a magasságban Istennek és békesség az emberekhez jóakarat. Nagy örömet hirdetek néktek, született néktek ma a Megtartó, Jézus. És ebben ugyanaz a szó áll, mint a hozsánnában: segíts, ments meg engem ! Tudunk-e még így kiáltani: segíts! És tudjuk-e ezt úgy kiáltani, hogy ebben az én egész valóm benne van. Segíts, Uram, én mindenestől fogva a Te segítségedre szorulok, mindenestől fogva megtartó és megváltó kegyelmedre szorulok.
A zsoltáros most imádkozni tanít bennünket, a teljes ige pedig megtanít bennünket tisztán és világosan látni azt a Jézus Krisztust, aki soha nem volt kettős szívű, soha nem volt kettős beszédű, aki mindig Isten igaz igéjét szólta, s aki maga az az isteni beszéd, mely tisztább, mint a hétszer megtisztított ezüst. Arra a Jézus Krisztusra irányítja a figyelmünket, akit a mi tiszta beszédű Istenünk küldött. Általa a mi tiszta beszédű Istenünk szól hozzánk, a szívünkhöz, hogy megmentsen, megszabadítson és megújítson bennünket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nagy vigasztalást találok a felolvasott történetben, de el kell mondanom, hogy ez a történet nem úgy vigasztal bennünket, ahogy a vigasztaló szavak általában elérkeznek a lelkünkhöz, vagy ahogy a Biblia sok története megerősít, megújít bennünket. Itt felkavaró eseményekről hallunk. És ha el akarunk találni ahhoz a vigasztaláshoz, amely ebben a történetben van, egy nehéz úton kell elindulnunk, ám bizonyos vagyok benne, hogy a végén megtaláljuk ezt a nagy és mély isteni vigasztalást. Hadd hívjak meg most mindenkit erre az útra.
Először is el kell mondani, hogy ezt az eseményt megelőzően nagyszerű, szinte már-már mámorító események mentek végbe. Hadd idézzem föl a virágvasárnapi bevonulást. Nagyszerű esemény volt. Mámoros, diadalittas. Hadd idézzen föl azt a néhány napot, amit Jézus a templomban töltött - gyógyulások történtek, nagyszerű, csodálatos dolgok.
Hatalmas viták zajlottak, és Jézus ezeknek a vitáknak mindegyikét – ha szabad mai kifejezéssel élni – abszolút fölénnyel, megkérdőjelezhetetlenül megnyerte, ellenségei száját betömte, isteni igazságokat nyilatkozott ki. S ha csak a legközelebbi eseményekre gondolunk, melyek szinte felfoghatatlanul gyorsan követik egymást, még inkább úgy érezhetjük, hogy itt nagyszerű és mámorító események zajlanak. Gondoljunk az utolsó vacsorára. Jézus szerzi a szövetség jelét, az Úrvacsorát, a kenyér és a bor – mint mondja – az Ő megtört testét és kiontott vérét hirdeti, mindazáltal ez páskavacsora is volt. Minden rendben van, úgy lett, ahogy megmondotta, amikor elküldte tanítványait: menjetek el találtok egy házat, és ott minden el lesz készítve. Úgy volt. Egy olyan világban, ahol nincsenek helyükön a dolgok, s két lépés után zsákutcába kerülünk, legalább valami rendben van. Úgy lett, ahogy a Mester mondotta. Tanítványai közösségében, békességben, szent, áldott együttlétben elköltik a páska-vacsorát - a régi szokás szerint. És ha a szokások szerint történnek a dolgok, akkor legalább félig rendben van a világ. Aztán arról is hallunk, hogy vacsora közben lebukik az áruló, Júdás, és azon mód el is távozik. Ez is rendben hát, kibukott körünkből az áruló.  János evangélista megjegyzései szerint a tanítványi közösség már hosszú ideje gyanakodva figyelte Júdást. Judás volt a kasznár a tanítványi közösségben, és a pénzügyminiszterekre nem árt eleve gyanakodva nézni, nem nyúltak-e bele a közös kasszába! Tudjuk, Júdás olykor pénzt csent. Nem volt népszerű, s most ott, a vacsorán kiderült, hogy ő az áruló, s azon mód el is távozik – kezdenek rendbe jönni a dolgok. Lukács még azt is leírja, hogy a Gecsemáni-kertbe készülődve Péter hirtelen előkap két kardot és bemutatja Jézusnak! Milyen félreérthető Jézus szava, mikor azt mondja Péternek: Elég! Lehet, hogy Péter úgy értette, elég az a két kard, nem kell több, nem a világ legnagyobb hadserege, mi két karddal elintézünk itt mindent. Rendben vannak a dolgok.
Aztán arról hallunk, hogy a tanítványok dicséretet énekelve mennek ki az Olajfák hegyére. Dicséretet énekelnek. Nem panaszzsoltárt, nem harci zsoltárt, dicséretet énekelnek, Istent magasztalják. A szívünkből a dicséret spontánul is felszakad, ha rendben vannak a dolgok, s minden a helyén van, Isten szeret bennünket, Isten megáld bennünket, nincs okunk aggodalomra. Így vonulnak ki a tanítványok az Olajfák hegyére. János evangélista megjegyzi, hogy Jézus szokása szerint mennek oda. Tehát nem először vannak ők ott Jeruzsálem egyik domboldalán, a városfal alatt, ez Jézus szokása. S ha Jézus szokása szerint történnek a dolgok, akkor már a világ másik fele is rendben van. Kerek a világ, lehet, mámorosodni. Egy szigorú egzegtéta, aki nem átallja a tanítványokat olykor blamálni is, e helyt megjegyzi: ez a mámoros ujjongás talán magyarázható azzal is, hogy ott, az Utolsó vacsorán nemcsak egy korty bort ittak, amikor Jézus adta nekik a kelyhet, ahogyan mi szoktunk úrvacsorázni, hanem talán többet is.  Ahogy faluhelyen itt-ott szokás még, hogy ha sok úrvacsorai bort ajánlanak fel, akkor a presbiterek ott maradnak a lelkészi hivatalban, és elköltik a megmarat kenyeret, na meg a bort, s aztán, ha sok volt a meginnivaló úrvacsorai bor, akkor hazafelé menve éneklik a zsoltárt: „Útaid, Uram, mutasd meg!” – hogy haza is találjanak. Lehet, hogy némi mámorosság is volt már a tanítványokban, elköltötték a páska-vacsorát, bort ihattak, egy kicsit megtáltosodtak, megtöltötte őket az ujjongás – de mindez a világ folyása szerint van, semmi okunk aggodalomra. S még azt is ide kell tenni, kedves testvérek, hogy „ekkor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy üljetek le itt, míg én imádkozom”. Ez is Jézus szokása szerint volt.
Többször olvassuk az evangéliumban, hogy Jézus félrevonult magánosan imádkozni. Ha valahol itt, a pesti flaszteren zajlanának az események, s VIII. kerületi tanítványok lennének itt, talán ezek azt mondanák, hogy ez a Mester heppje. Félrevonul, szeret magánoskodni. Igen, Jézus szüntelenül kereste az Atya közösségét, magános imádkozásban is. Vagyis minden rendben van, itt is szokás szerint történnek a dolgok. S még az is szokás szerint való, hogy Jézus maga mellé veszi a belső körhöz tartozó tanítványait, Pétert, Jakabot és Jánost. Így tett, amikor Galileában megtörtént Jézus színeváltozása, és ők ott csodálatos mennyei látomásokat láttak. Ők voltak a bizalmas kör, Jézus különös feladatokat bízott rájuk, s most is magával viszi őket. Ez is rendjén van tehát.  Ám a teljes mondat így hangzik: „Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost és kezdett rettegni és gyötrődni.” Ettől olyan nehéz az utunk, hogy a Gecsemáni-kerti gyötrődésben megtaláljuk a nagy-nagy vigasztalást. Istennek nagy vigasztalását. De nagy vigasztalás van itt!
Jézus rettegését és gyötrődését, Lukács evangélista megjegyzése szerint, fizikai jelenségek is kísérték, mert Jézus itt vért verítékezve imádkozott. („És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” Lk 22:44) Vagyis olyan feszültségben, belső sokkban élte át az imádkozásnak ezt az óráját, hogy a felfokozott stressz-helyzet fizikai-biológiai tünetekkel párosult. Mindez pedig tetéződik azzal, hogy a három tanítványt, kiket pár lépéssel maga mögött hagyott, hogy mintegy közelségükben vívja imaharcát („hogyha lehetséges, múljék el az óra, vétessék el a keserű pohár!”), az engedelmesség nagy drámája után visszatérve aludva talál. Hadd állítsam ma ezt a középpontba. A tanítványok alszanak. Voltaképpen ezért részleteztem a bevezetőben, hogy minden olyan rendben levőnek tűnik itt. Hogy szinte magától értetődőnek tűnik az is, hogy a tanítványok elaludtak. Hadd szedjük össze még egyszer az eseményeket! Néhány nagyon nehéz, fárasztó, izgalmas nap van a tanítványok mögött: virágvasárnap, a csodák átélése Jeruzsálemben, a nagy viták a templomban. Ők ott voltak végig Jézus mellett. A tanítványok számára, diadalmas napok ezek, s ebben el is lehet fáradni. S micsoda nagy megkönnyebbülés volt, hogy nincs már köztünk az áruló. Tiszták. Mindannyian átéltük már, hogy amikor egy szorító, drámai helyzetből kioldódtunk, szinte eldőltünk és elaludtunk, mint egy fáradt gyerek. Aztán, ha ide vesszük a bort is, meg az ujjongó éneklést, minden együtt van ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy így van rendjén a dolog. Mi mást tehetnének szegény tanítványok? Szegény Péter, szegény Jakab, szegény János, mi mást tenne? Alszanak. A Mester pedig – ahogyan egyébként is szokta - félrevonulva imádkozik. De immár most, a tanítványok nem észlelik, nem fogják föl Jézus kérésének a súlyát: maradjatok itt, és vigyázzatok. Nem azt mondja most Jézus a tanítványoknak, hogy maradjatok itt, én elmegyek, és majd visszajövök, hanem azt mondja Jézus, hogy maradjatok itt, és vigyázzatok, amíg imádkozom. Jézus segítséget kér, a tanítványok virrasztó együttlétét kéri. Jézus, ha nem másnak, tanúnak kéri a tanítványait, de inkább legyenek virrasztótársai ennek a nagy, imádságos küzdelemnek, az Ő fiúi engedelmességének, mert így imádkozik: Atyám, ha lehetséges, vétessék el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az legyen meg, amit Te akarsz!
De a tanítványok alszanak. Jézus többször is ébreszti őket, de akárhányszor visszatér hozzájuk imádságát befejezvén, újra meg újra aludva találja őket. És hogy milyen drámai ez, azt jól mutatja az, hogy az evangélisták különböző módon beszélik el, másra téve a hangsúlyt. Máté evangéliumában részletesebb a leírás, s ott a végén a megjegyzés, hogy Jézus harmadszor is imádkozni kezdett. Máté tehát arra helyezi a hangsúlyt, hogy Jézus – noha a tanítványai magára hagyták, elaludtak -  harmadszor is az Atya elé áll. Márk viszont másra teszi a hangsúlyt. Így mondja: harmadszor is jött és mondotta nékik: „aludjatok immár és nyugodjatok, eljött az óra, ímé, az Embernek Fia bűnösök kezére adatik.” Tehát Márk azt hangsúlyozza, hogy harmadszor is elaludtak a tanítványok. Harmadszor is. Nem volt elég először felriadni és megszégyenülni, hogy még egy órácskát sem tudtak kitartani, nem volt elég másodszor is fölriadni és hallani a Mester korholó szavait: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok, mert a lélek ugyan kész, de a test erőtelen, ők harmadszor is elalszanak. A leírásnak ez a különbsége nagyon jól rávilágít Jézus figyelmeztető szavára – főleg, mivel Márk ezt korábban is hangsúlyozza, amikor Jézus a tanítványait a világ végéről, Isten országa elérkezéséről tanítja, s figyelmezteti őket: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy elaludva ne találjon titeket a ti uratok, amikor visszatér. Hogy elaludva ne találjon titeket… Hallhatták a tanítványok korábban a szüzek példázatát, kik elaludtak a vőlegényt-várás közben, s a figyelmeztetést, hogy akik készületlenek, azok bizony nem mehettek be a menyegzőre. És azt is hozzávehetjük, hogy ez a hármas szám itt még nagyobb drámára mutat rá. Nem sokkal korábban – alig pár perce - Jézus figyelmeztette a fogadkozó Pétert: Péter, Péter, mondom néked, nem szólal meg a kakas, és te háromszor elárulsz engem. És még inkább, az sem véletlen talán, hogy Jeruzsálembe menve Jézus háromszor mondja el a tanítványoknak, mi fog történni. Predictio passionis-nak nevezi ezt biblia-tudomány, a passió előre való megmondásának. Jézus háromszor elmondja: felmegyünk Jeruzsálembe, az Ember Fiát elfogják, halálra ítélik, megfeszítik, harmadnapon föltámad. Igen, mindennek együtt kell lennie, és minden együtt is van, hogy a tanítványok az utolsó órában ott álljanak a Mester mellett, s  körülvegyék és segítsék gyötrelmében, az engedelmességért való küzdelmében. De alszanak. Alszanak.
Rámutat ezzel az evangélista az ember alkatára is. Miközben az egyik oldalról mi magunk is véghetetlenül elkeseredettek, megvertek tudunk lenni, ha ilyen küzdelem-órákon nincs mellettünk senki, aközben, ha valaki azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk érte, nem tesszük meg.  Megígérjük ugyan, de ahogy eljöttünk tőle, el is felejtjük a baját. Mennyi fájdalom tudja megtölteni az embert, ha nincs, aki imádkozzon vele és érte, nincs, aki nagy bajában mellette legyen. Milyen jól rávilágít ez mindannyiunk jellemére, gyávaságunkra, erőtelenségünkre, hogy vagy elszaladunk onnan, ahol bajt látunk, vagy álomba alusszuk magunkat. Mert az az igazság, kedves testvérek, és ezt ki kell mondjuk, hogy azok az érvek, amiket eddig felsoroltam, hogy ugyan miért bóbiskoltak el a tanítványok, csak szépítették a helyzetet. Nem ezek miatt bóbiskoltak, hanem azért, mert nem tudtak a Mesterrel virrasztani, nem tudtak mellette kitartani, nem érezték át a Mester ügyét, nem rendítette meg a szívüket Jézus magányossága, nem hatott el a lelkükig az, hogy itt óriási dologról van szó. Vagy éppen ellenkezőleg, áthatotta őket ez? És megfutamodtak előle? S persze nem a kertből el, csak az álomba. Majd a tényleges megfutamodásnak is eljön az órája, amikor az imént még alvó tanítványok, fölkötik a nyúlcipőt, és elfutnak, és végképp magára hagyják a Mestert. Az evangélista alig egy óra drámai történetében tökéletesen megmutatja, hogy milyenek vagyunk.
S mégis, testvérek, azt kell mondanunk – és ezzel kezdődik a vigasztalás fölismerése -, hogy Jézus mindenek ellenére nem mond le a tanítványairól. Ha fölidézzük, hogy Jézusnak majd lesz beszéde Péterrel a feltámadás után a csodálatos halfogáskor, és ott háromszor megkérdezi majd Pétert, hogy szeretsz-e engem, értjük jól, hogy ez nem a vallatótiszt kérdése. Nem az ügyész kérdezi Pétert, hogy rábizonyítsa, milyen gyáva volt, hebrencs ember volt, milyen könnyen megfogadta azt, amit nemcsak hogy a főpap udvarában nem tudott megtartani, hanem, ha úgy vesszük, már itt sem, mert elalvásával is háromszor elárulta Jézust, már itt is háromszor cserbenhagyta - s mégis megkérdezi Jézus: Szeretsz-e engem? Mert Jézus nem azért jött, és nem azért ment a keresztre, hogy magárahagyottságával, egyedüllétével, kiszolgáltatottságával, elárultságával bebizonyítsa azt, amit egyébként is tudunk magunkról. Hogy ennyit érünk. Hanem azért jött, ahogy a Zsidókhoz írt levélben hallottuk, hogy Isten könyörületét eszközölje a számunkra. Nem olyan főpapunk van – mondja a Zsidókhoz írt levél – aki ne tudna megindulni a mi gyarlóságainkon. Mert az Ő testének napjaiban sóhajtások és könnyhullatások között járult az elé, aki képes Őt megszabadítani, és meghallgattatott engedelmességéért – mondja a Zsidókhoz írt levél. A vigasztalás azzal kezdődik, amire az Ige buzdít bennünket. Buzdít, hogy állhatatosan tartsunk ki azok mellett, akiknek imádságra van szükségük. Tartsunk ki azok mellett, akik talán nem is tudják mondani, hogy maradjatok itt velem, hordozzátok a bajomat, a nyomorúságomat az imádságban! Most biztat az Ige, és ha erre készek vagyunk, máris vettünk vigasztalást. Isten titkai között az egyik legnagyobb, és legboldogítóbb titok, hogy amire nekünk a legnagyobb szükségünk van, azt éppen akkor kapjuk meg, amikor mi magunk is tesszük azt. Mire van szükségem? Oh, olyan egyszerű a felelet, mondhatom a legáltalánosabbat: szeretetre van szükség. Igen, minden ember hihetetlenül szenved és boldogtalan, ha ezt nem kapja meg, és tele tudja kiabálni a világot, sőt, meg tudja gyűlölni a világot, ha ezt nem kapja meg. Hol kezdődik ennek az orvoslása? Ott, ahol a parancsolat mondja: szeresd felebarátodat, mint magadat. Erőre van szükségem? - mert erőtlen vagyok, mert elpörög a kezeim között a saját életem, mint a pelyva. Adjál erőt a másiknak! Bátorságra van szükségem, mert gyáva vagyok, és inkább álomba menekülök? Legyél bátor és tarts ki a másik mellett! Vigasztalásra van szükségem, mert vigasztalan vagyok? Vigasztalj! Vigasztald azt, akit Isten eléd állít!
Továbbá, nagy vigasztalás van abban is, amit a történet eleve megmutat, de nem biztos, hogy észrevesszük. Hadd fejtsem ki ezt annak a görög szónak az értelme szerint, amit itt hallunk. Azt olvassuk, hogy Jézus kezdett rettegni és gyötrődni. A két szó: rettegni és gyötrődni igen különleges, keveset használják az evangéliumi írók. Először arról, hogy kezdett rettegni. Ezt a szót még két esetben halljuk. Előbb – és más fordításban –, amikor Jézus lejön a megdicsőülés hegyéről, és meglátta Őt a tömeg, elcsodálkoztak. Vallásos csodálkozás ez, szent rémület, valami nagyszerűt látnak. Aztán, akkor olvassuk ezt a szót, amikor Jézus, mint Feltámadott megjelenik a tanítványoknak. Rettegés töltötte meg őket. Vagyis a mi materiális, fizikai, biológiai, fekete-fehér, 2X2=4 világunkban megjelenik valami transzcendens, valami emberen túli, ami ámulatra és csodálatra késztet, sőt, rettegéssel tölt el. Ez nem a gyávaságból fakadó félelem, ez lenyűgözöttség. A másik szó: kezdett gyötrődni. Egy egészen különleges kifejezés, csak a görög szépirodalomban találjuk párját. Szó szerint így lehetne fordítani: kerüli az embereket. Mikor történik ez? Amikor félünk a megszégyenüléstől, például taszító vagy iszonyatot keltő betegség miatt – ilyenkor a beteg kerüli a többi embert. De amikor kerülni kezdjük a többieket: gyötrődünk. Hiszen a többiek nélkül nem tudunk meglenni. Tele vagyok bajjal, s ezt meg kéne osztanom a többi emberrel, de éppen emiatt kerülöm őket. S éppen azokat kerülöm, akikre szükségem van. Ez a gyötrelem. És ez a szó, hogy kezdett gyötrődni magában, fölveti a kérdést, vajon teljesen magános volt-e Jézus, amikor imádkozott? Teljesen magunkra maradottnak lenni, annál rettenetesebb dolog nincsen. Nincs kire támaszkodni, nincs kitől segítséget kérni, vagy akitől lehetne, mint a tanítványoktól, átszunyókálják a drámai órát. Ám, kedves testvérek, Jézus nincs egyedül. A tanítványok alszanak, de ő sincs egyedül, mert így imádkozik: Abbá, Atyám! És aki így imádkozik – ez a nagy vigasztalása ennek a történetnek – az nincs egyedül. Jézus a Mennyei Atya előtt áll, a Mennyei Atya előtt borul le, s nem valami elvonatkoztatott szellemhatalmat szólít meg, nem egy megnevezhetetlen vagy akármi néven nevezhető isteni erőhöz fohászkodik, nem egy gondolat az Ő imádsága. Jézus egy élő személyhez szól, a Mennyei Atyához, aki elküldötte Őt, aki erre rendelte Őt, és akinek Jézus engedelmeskedni akar és engedelmeskedni is fog, és aki vele van és erőt ad, hogy amire elküldötte Őt, azt maradéktalanul és hűségesen betöltse.
Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem baj, ha nincs aki veled imádkozzon – az baj! Nem akarom azt mondani, hogy nem számít, ha magadra maradottan kell tusakodnod, miközben tudod, hogy volnának – mert vannak is – akiket megkérhetnél, hogy hordozzanak imádságban. De azt mondom – mert a történet mondja –, hogy nem vagy egyedül, ha az Atyához imádkozol, a te élő Istenedhez és Mennyei Atyádhoz. Sőt, az Újszövetség szépen leírja, hogy az a Jézus, aki föltámadott, szüntelenül esedezik érettünk! Az a Jézus, aki meghallgattatott engedelmességéért, nekünk hű kezesünk, és ha magános órán kell imádkoznod, vagy ha úgy kell imádkoznod, hogy talán jobb is, ha nem hallja más, ha az Atya elé állsz és így kiáltasz: Abbá, Atyám! – tudhatod, van hű kezesed, a mi Jézusunk, aki fájdalmak, rettegések, gyötrelmek, vérverítékezés és könnyhullatás közepette tanulta meg az engedelmességet. S meghallgattatott és ezért örök üdvösség szerzője lett. Mos az üdvösségszerző Jézust látjuk, mögötte az alvó tanítványokat, mögöttük magunkat, akik sem elsőre, sem másodikra, sem harmadikra nem tudtunk megállni és elaludtunk. S mégis Jézus ereje, Szentléleknek hatalma most arra buzdít bennünket, hogy a legnehezebb órán is tartsunk ki, a mi Megváltó Jézusunk kegyelmében, még akkor is legyünk állhatatosak az imádságban, ha úgy érezzük, véghetetlenül egyedül vagyunk! Mert ha Isten elé álltunk nem vagyunk egyedül, az Atyát szólítjuk meg és gyarló emberi szavainkat az örök üdvösség szerzője, Jézus Krisztus teszi Őelőtte jó illatúvá.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jónás próféta engedetlensége, Isten elleni lázadása miatt bajba került, kivetették a viharban hánykódó a hajóról, mert kiderült, hogy ő a felelős a közelgő katasztrófáért. Ekkor Isten egy cethalat küld, az elnyeli Jónást, és most a hal gyomrában, a bezártságban imádkozik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy halálos veszedelemben van. Jézus egy alkalommal Jónás próféta esetét idézi, a három napot, amit Jónás a hal gyomrában töltött, és Jézus  ezt hasonlatul veszi, ehhez hasonlítja az Ő halálát és eltemettetését. Az Embernek Fia is három napig lesz a föld gyomrában – vagyis a halálban (Máté 12:40). Jónás tehát a halál kellős közepén van.
De talán feltűnt, kedves testvérek, hogy ebben a vészhelyzetben, amikor Jónás talán az utolsó imádságát mondja el, a próféta mégsem szabadulásért kiált – ahogy az egyébként természetes lenne –, s ezzel az utolsó lehetőséggel élve nem szól semmit a jövőről, s még a jelenről sem, hanem hálaadó imádságot mond, a múltra emlékezik. Végig múlt időben beszél - ezt az egy, felolvasott szakaszt kivéve! -, s arról szól, hogy Isten őt a Seolba vetette, a nagy mélység közepére, lesüllyedt a víz alá a hegyek alapzatáig, ezek a vizek körülvették a lelkét, a föld závárai bezárattak körülötte, - minden elveszett,  mindazáltal – folytatja Jónás hálaadó imádságát – Isten meghallgatta az ő segítségkérését, kiemelte életét a múlásból. Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, – mondja Jónás – megemlékeztem az Úrról és bejutott az én könyörgésem tehozzád a te szentséged templomába. Megrendítő, hogy a bajban levő ember nem a szorongató bajáról, elmúlással fenyegető nyomorúságáról beszél – beszélhetne! - itt a halál szélére sodródott, elveszéssel fenyegetett élethelyzetében nem a jövőért könyörög – pedig kellene a jövendőért könyörögnie! –, hanem egy magasztaló, hálaadó zsoltárban mintegy régi megtapasztalását mondja el. Persze, kiderül a szövegből, hogy ez az egykori megtapasztalás a jelen megtapasztalása, de mégis múlt időben beszél róla. Jónás ebben a hálaadó imádságában úgy beszéli el mindazt, ami ott vele történik és történni fog, mint ami már megtörtént. Most ünnepi megemlékezésünkben hadd állítsam  a középpontba ezt a különös fogalmazásbeli ellentmondást. Mert miközben most, nemzeti ünnepünkön a szabadságharcról, a forradalomról, a szabadulás nagy lehetőségéről, 1956 nagyszerű pillanatairól, napjairól beszélünk, és hálát adunk Istennek, hogy még szabadon megemlékezhetünk, aközben áthatja lelkünket a jelen nyomorúsága. Ha visszatekintünk arra, hogy Isten sokak imádságát, kérését meghallgatta, sokaknak adott szabadulást abban az időben, és aztán a bekövetkező nagy nyomorúság ellenére is megtartotta ezt a nemzetet, ez az emlékezés olyan támasz, olyan kiinduló pont lehet a számunkra, ami arra bíztathat bennünket, hogy most, a jelenvaló időkben – a cet gyomrában talán, vagy a háborgó tengeren talán, az elveszés felé, a süllyedés felé menve talán – mi magunk is úgy tudjuk megfogalmazni a jelen idő gondjait, bajait, nagy kéréseit, ahogyan Jónás fogalmazta: múlt időben. Engedje meg a gyülekezet, hogy ebben az ünnepi órában Jónás imádságához kapcsolódva kísérletet tegyek erre.
Azt mondja Jónás: „nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem, a Seol torkából sikoltottam és meghallottad az én szómat.” A mi időnk egyik megrendítő tapasztalata, mindennapos élménye, hogy nem hallgat meg bennünket senki. Nemrégiben megjelent a magyar társadalom fizikai-lelki állapotáról  egy hosszú, évek, évtizedek óta tartó kutatásnak egy részeredménye, és ebből az a megrendítő tény került napvilágra, hogy a magyar társadalom több mint a kétharmada teljes mértékben magánosnak tudja magát. Hétmillió ember érzi magát magányosnak, még akkor is, ha családban él, még akkor is, ha olyan munkahelye van, ahol nagyon jó a kollektíva, még akkor is, ha kiterjedt baráti kör veszi körül, még akkor is, ha templomba járó ember és gyülekezeti közössége van. A magyar társadalom több, mint kétharmada ma azt mondja: „egyedül vagyok, nincs kire támaszkodnom, nincs kinek elmondanom a bajomat, nyomorúságomat, nincs, ki meghallgasson”. A hihetetlenül kibővült tömegtársadalomban, vagy – ahogy szokták mondani –  a globális világban az egyén véghetetlenül magára marad, - ez megdöbbentő és megrendítő. S mi nem is soroljuk magunkat ezen honfitársaink közé, Jónás imádságához mi is kapcsolódhatunk, hogy bizony sokszor mi is úgy érezzük, hogy hiába sikoltozunk a Seol torkából, hiába kiáltunk, nem hallgat meg bennünket senki. Jónás azonban múlt időben mondja: amikor az Úrhoz kiáltottam nyomorúságomban, meghallgatott engem. A Seolnak, az elveszésnek, a halálnak a torkából sikoltottam hozzád és meghallottad az én szómat. Szabad nekünk ebben az évben, 2008. októberében is sok bajunk, nyomorúságunk közepette múlt időben is elmondani ezt. Sőt, talán eddig meg sem fogalmaztuk a bajainkat, el sem sikoltottuk azokat, mégis bízó szívvel  mondhatjuk: az Úr meghallgatott.
Aztán így folytatja Jónás: „mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe és körül fogott engem a víz, örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam. És én azt mondtam: elvettettem a te szemeid elől, vajha láthatnám még szentséged templomát!” Jelen idejű is lehet ez a megrendítő tapasztalat: elborít bennünket az áradat, s nem is tudjuk, hogy mi az. Anyagi gondok? Magány? Betegségek? Az ország megrendült állapota? A jövő elhomályosodása, vagy éppen az a mély, megrendítő belátás, hogy voltaképpen nincs jövő? Jónás leírása - mélységbe-vetettség, az örvényekben való elmerülés - azt a tapasztalatot fejezi ki, amit egyetlen egy szó is visszaad: süllyedés. A süllyedés a Biblia nyelvén az elveszést jelenti, mégpedig az Isten ítéletéből bekövetkező elveszést. Igen, testvérek, azt is el kell mondanunk, a jelen tapasztalatai alapján is, hogy sok bajunknak és nyomorúságunknak Isten ítéletének következménye. Isten ítél fölöttünk. Nem háríthatjuk el valamiféle ártalmatlanságra hivatkozva, hogy úgymond itt csak balesetek vagy félreértések történnek. Nem mondhatjuk – pedig mondhatnánk éppen e kép alapján! – hogy mint valami természeti katasztrófa zúdul ránk sok baj és nyomorúság. Ha fölidézzük Jónás könyvének az első részét, emlékezhetünk, éppen maga Jónás az, aki kimondja ott a háborgó hajón, hogy én vagyok az, az én bűnöm, az én Isten elleni lázadásom az, ami a többiekre is ezt a bajt és nyomorúságot hozza. „Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez  a nagy vihar rajtatok.” (Jónás 1:12)
A harmadik tétel, amit Jónás hálaadó imádságából szeretnék kiemelni, mély tapasztalat. Azt mondja a próféta: „a hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezárultak a föld závárjai felettem örökre, mindazáltal kiemelted az életemet a múlásból, oh Uram, Istenem!” Amikor Jónás a hegyek alapjáról beszél –  a zsoltárosok kifejezését használja. Az alapok a világot, az emberi társadalmat, a történelmet megtartó pillérek. Az egyik zsoltár egyenesen az alapok, fundamentumok megrendüléséről beszél (18.zsoltár), vagyis a történelemnek, a civilizációnak azoknak a szerkezeteit látja meginogni, amelyek – ha mi magunk, egyes emberek sodródunk is, elveszünk is – a társadalmat, az emberi közösséget megtartják és fönntartják. Az ember, mint múlandó, gondolhat önmagára úgy, hogy bejövünk a világba és kimegyünk világból. De mi lesz a gyerekeinkkel? Mi lesz az unokáinkkal? Mi lesz a társadalommal? Mi lesz az embervilággal, mely itt éli életét a történelemben? Jónás most egy olyan tapasztalatot mond el, ami igen-igen ritkán adatik meg. Igen ez egy mély prófétai tapasztalat: a hegyek alapjáig süllyedtem le. Lesüllyedtem, lemerültem az emberiséget megtartó és fönntartó oszlopok alapjáig. És azt látja Jónás, hogy nincs tovább, mert ezek az alapok is mintha az elveszésnek lennének kitéve. De így kiált föl: mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, oh Uram, Istenem! Mindazáltal. Amikor a politikában és a történelemben ezt a szót használjuk: forradalom, akkor kétfelé indul el a gondolkodásunk. Etimológiailag a szó egyik jelentése az hogy: felforrt valami! Forr a világ bús tengere, oh magyar – halljuk Berzsenyi nagyszerű versében, amikor arra buzdítja a magyarokat is, hogy álljanak föl, tegyenek nagyot! De a forradalom szó inkább a fordulat fogalmához kapcsolódik. Megfordul valami. Megfordul a kerék. Akik alul voltak, felülre kerülnek. Akik rabok voltak, szabadok lesznek, akik igazságtalanság közepette éltek, most igazságot kapnak. Ez a „mindazonáltal”, amit most Jónás mond, fordulatot jelöl. Így is fordíthatjuk, s az új fordítás így is fordítja: de! De te, Uram, kimentettél engem, de te Uram, megszabadítottál engem, én elmerültem, a vizek átcsaptak fölöttem, bűneimet következményét hordoztam, de te, Uram, megszabadítottál engem. Nyugodtan kimondhatjuk, testvérek, hogy Istennek is van forradalma, Isten is fordít a keréken, Isten is változtat a világon. Isten megjobbítja azt, ami rossz, Isten erőt ad az erőtelennek, Isten igazságot hoz az igazságtalanságban levőnek, Isten életet hoz az elveszőnek.
S végül, azt az egy mondatot emelem ki, amit Jónás már nem múlt időben mond. Pedig még a nyomorúság közepén van, pedig még az elveszésben van, pedig még süllyed, pedig még az alapok megrendülését látja, de már így mondja: az Úré a szabadítás. A Biblia logikája szerint, különösen az Ószövetségben van ez így, a jelen és a jövő idő egybetartozik. A héber nyelv nem is tesz különbséget a kettő között, amit jelenben mondunk, az már jövő, és amit jövő időben áll, az itt van jelen. Az Úré a szabadítás. Így is lehet ezt mondani: hogy itt és most az Úré a szabadítás, és úgy is lehet mondani: hogy az Úrnál lesz a szabadítás, mert az Úrnál van szabadítás és Ő ezt el fogja hozni nekem. És így fejeződik be Jónás imája: szólt az Úr a halnak és kivezette Jónást a szárazra. Szólt hát az Úr. Előbb szólt Jónás, hálát adott, dicsőítette az ő Istenét, ott a mélységben, a cethal gyomrában, a merülés közepette, ahol ember nem hallhatta magasztaló, hálaadó imádságát, Isten, akit ő magasztalt és dicsőített, meghallotta azt. Az Úré a szabadítás. Sokfelé fordulunk, sok mindenbe kapunk bele ma is, sok nehéz felhő gyülekezik az ország fölött, sok-sok gondunk van most is. Nem tudunk igazi örömmel, zavartalanul ünnepelni és emlékezni. Némelyek talán azt is mondják, hogy ami ötvenkét esztendeje történt, csak egy ritka pillanata volt a magyar történelemnek, de most minden-minden elveszni és semmisülni látszik. Mi mégis Jónás imádságával együtt, az ő szavait ismételve mondjuk hálaadásunkat, magasztalásunkat és bizonyságtételünket: nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam és meghallgatott engem. Mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, körülfogott engem a víz, örvényeid és habjaid mind átmentek felettem. Körülvettek engem a vizek lelkemig, a hegyek alapjáig süllyedtem le, bezáródtak fölöttem a föld závárjai örökkön örökre - mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, oh Uram, Istenem! Az Úré a szabadítás.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A református egyház nem arról nevezetes, hogy istentiszteletei rendünk olyan kötött lenne, mintha lézerrel metszették volna. Inkább, egyszerű és természetes a mi istentiszteletünk liturgiája. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek viták arról, hogy milyen legyen ez a rend. Egy alkalommal másutt szolgáltam, a záró formulát mondottam, így: “az emberek javára és Isten dicsőségére.” Egy lelkipásztor barátom az istentisztelet után félrevont, és közölte, rossz volt ez a sorrend! Mert úgy kéne lennie, hogy Istennek dicsőségére és az emberek javára. Jól megjegyeztem, hogy majd én is igyekszem ezt a rendet tartani. Ám az igazság az, hogy inkább így szoktam mondani: emberek javára és Isten dicsőségére. S most úgy gondolom, fokozni is kell a dolgot. A felolvasott történet is fölhatalmaz erre, hiszen Jézus az adópénzről folytatott vitában azt mondja: „adjátok meg ami a császáré a császárnak, , és ami Istené az Istennek. Ez sorrend, és ma erről a sorrendről szeretnék szólni. Miért így mondja ezt Jézus, hiszen mondhatná fordítva is.
A válaszhoz néhány bevezető gondolatot kell mondani. Jézus Jeruzsálemben van, a virágvasárnapi dicsőséges bevonulás után. Tanít, csodákat tesz, vitákat folytat, s minden annak a fényében telik, amit virágvasárnap énekelt az ujjongó tömeg: “Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” Amiről most hallunk, még Jézus halála és feltámadása előtt, az mind ennek a fényében érthető. S ezek a kérdések az emberi élet nagy kérdései, mert az Istennel való kapcsolatunkat érintik. Milyen az Istennek tetsző élet? Ezt egy terméketlen fügefa esete példázza, amelyik gyümölcsöt ígér, de nincs rajta semmi. Jézus megtisztítja a templomot – mert az is az élet egyik alapvető kérdése, hogy amit szentnek tartunk, az valóban teljes körűen legyen tiszta. De firtatják Jézus evangélium hirdetését, honnét kapta a hatalmat, mert szava elérkezik a szívekhez, és változtatásra hívja az embereket. Jézus példázatot mond arról, hogy tartozunk a prófétáknak engedelmeskedni. Ők azok, akik újra meg újra eljönnek és meghirdetik Isten igényét az életünkre. Jézus e próféták sorába állítja magát is. De Ő nem csak egy a próféták közt, hanem Ő a fiú, aki abszolút teljhatalommal hirdeti Isten üzenetét. Tartozunk-e Istennek engedelmeskedni?
S rögtön erre következik a kérdés az adópénzről. Itt is az Istennek való engedelmesség a tét. Kell-e a császárnak adót fizetni vagy nem, kérdezik Jézustól a korabeli zsidók, akik mindig is rebellisek voltak. Olyannyira, hogy a római birodalomban ők voltak az egyik kedvezményezett nép, akik külön jogot kaptak arra, hogy pénzt verjenek. A birodalmak, persze sok mindent megengednek a leigázott népeknek, például, hogy beszéljenek a saját nyelvükön, esetleg kaphatnak részleges autonómiát, megőrizhetik hagyományaikat, választhatnak maguknak bábkirályt, s tehetnek úgy, minta szabadon élnének. De pénz dolgában, mióta birodalmak állnak fönt, nincs mese, a pénzt a központi pénzverdében verik, és azzal kell fizetni. A zsidók azonban kiharcolták, hogy saját pénzt verhessenek, mert templom-adót gyűjtöttek, s azon a pénzen nem lehetett embert ábrázolni. Nem lehetett arra sem Augustus, se Tiberius császárt ráveretni, se Dózsa Györgyöt, se Kossuth Lajost, az ószövetségi képtilalom azt nem engedte meg. Kiharcolták hát a külön pénzt. Ebből aztán – ahogy lenni szokott – nagy remények is támadtak. Sokan erre úgy gondolták, hogy ha van saját pénzünk, igaz, csak templomi pénz, de mégis a mi pénzünk, jó az arra is, hogy fegyvert vásároljunk belőle, jó arra is, hogy önálló gazdasági életet éljünk.
Továbbmenve, a vita szimbolikus ügyet is érintett, – a szimbólumoknak nagyon nagy ereje van az emberi életben. Vagyis fizessenek-e egyáltalán a császárnak adót? Mert működött az adóprés, római császárok is megírták a leigázott népeiknek, hogy a birodalom stabil, semmiféle veszedelem nincs, az adókat is lehetne csökkenteni, dübörög a gazdaság, előre megy az ország. De az az igazság, hogy tekerték az adót. Egyre többet és többet kellett adóba fizetni. Vagyis minden együtt volt ebben a kérdésben, hogy fizessünk-e a császárnak adót. Vagy lázadjunk? Fizessünk-e a császárnak adót vagy igyekezzünk a saját életünket berendezni? Fizessünk-e a császárnak adót vagy nyilvánítsuk ki azt, hogy egy életem egy halálom, én szabad ember vagyok? Én nem vagyok a birodalom foglya, én nem vagyok köteles a népet leigázó hatalomnak ilyen módon sem engedelmeskedni.
Márk evangélista elmondja, hogy amikor Jézust ezzel kérdezik, noha súlyos kérdést érintettek, merthogy ez a szabadságnak, az önrendelkezésnek a kérdése, mégiscsak provokációnak szánták a mondtak. Így kezdődik a történet: odamentek Jézushoz a farizeusok és a Heródes-pártiak, hogy megfogják őt a beszédben. Azért érdekes ez, mert ez valami olyasmi, mintha azt mondanám, hogy odamentek a MIÉP-esek és az SZDSZ-esek, bocsánat. A két szélső póluson álló politikai párt áll most össze, hogy Jézust beszédben megfogják. A farizeusok és a Heródes-pártiak ugyanis, gyűlölték egymást. Nem is álltak szóba egymással. A farizeusok szabadságért harcoltak, s azt gondolták, hogy vallási alapon kell berendezni az életet. Ara igyekeztek, hogy Isten népe szent tisztaságban különüljön el minden más néptől. Ne legyen semmi közük sem a rómaiakhoz, sem a hellenistákhoz, sem a jöttmentekhez, senkihez. A Heródes-pártiak viszont árulók voltak, ők voltak a labancok. Ők megegyeztek Rómával, és Róma érdekeit képviselték a törvényhozásban, s mindig úgy szavaztak, ahogyan azt Róma megkívánta. Róma kegyeitől függtek. De most az egymást gyűlölők összefognak, egymásba karolnak, hízelegnek is Jézusnak, noha el akarják veszíteni, és azt mondják: Mester, mi tudjuk, hogy igaz vagy, és nem gondolsz semmivel, és nem tekintesz embernek személyére, mivelhogy igazán tanítod Istennek útját. Mondd, szabad-e a császárnak adót fizetni vagy sem?
Milyen rafinált a kérdés: „szabad-e?” Merthogy adót fizetni nem szabadott, hanem kellett! Az sosem volt kérdés, hogy szabad-e vagy sem. Kellett! Ám ők mégis úgy kérdezik, mintha ezt most lehetne eldönteni. Úgy kérdezik Jézustól, mintha most indulnának a parlamentbe, ahol lesz egy törvény előterjesztés, hogy fizessenek-e a császárnak, vagy ne fizessenek. Hát döntsük el most. Szabad-e vagy sem? Pedig kellett! Évtizedek óta, nemzedékek óta mindig kellett.
Meg akarták fogni Jézust a beszédben. Ám Jézus azonnal leleplezi őket, mégpedig nagyon egyszerű módon. Úgy tesz, mintha soha nem látott volna pénzt. Lehet, hogy Jézus soha életében nem is látott pénzt? A tanítványoknak volt kasszája, volt pénztárnuk is, Júdás, aki olykor lopott is belőle. Az viszont igaz, hogy Jézust nem igazán érdekelte a pénzkérdés, Ő valóban szabad ember volt. Ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartotta, hogy a pénz fontos és komoly eszköze az emberi életnek. Jézus nem volt anarchista és nem mondta, hogy dobjátok el erszényeteket, szabad legényként járjatok, keljetek. Nem, Ő tudta azt, hogy a pénznek nagyon nagy jelentősége van. De most úgy tesz, mintha nem tudná, hogy miről van szó. S mondja: adjatok hát egy pénzt, hadd nézzem meg, miről beszélünk. Mindjárt elő is kapnak az erszényből egy pénzt, s Jézus megkérdezi: “kinek a képe van rajta?” S mondják, a császáré. S ebben van a leleplezés. Hiszen használják a császár pénzét! Van belőle náluk! Befektetik, kamatoztatják, kölcsönadják, fizetnek vele, használják a császár pénzét. Adót fizetni? Azt nem? A pénzt használni? Azt igen? Adót fizetni a császárnak? - soha? De a Római Birodalom központjában veretett, jó értékű, megbízható pénzt erre, arra, amarra használni? Ott van a zsebben! Igen?
De nem ér itt véget a történet, mert kell még az engedelmesség nagy kérdéséről is szólni, mégpedig abban a sorrendben, ahogy Jézus felel itt. Mert valóban ez a döntő kérdés, még ha Jézus ellenfelei, a provokátorok ezt nem is tudják, nem is erre keresik a választ. A nagy kérdés az, hogy kinek is tartozok én? Kinek tartozok az életemmel? Ez a nagy kérdés. Azt tudjuk, hogy a pénz nagyon komoly hatalom. A pénz életre-halálra befolyásolhatja az emberek sorsát. A pénz nagyon jól ki tudja fejezni, hogy milyen viszonyrendszerben élünk. Jézus ki is mondja: nem lehet két úrnak szolgálni, a Mammonnak, a pénz-istennek, és az igazi élő Istennek.
S mégis van szegénykassza a tanítványi közösségben, s éppen itt, a jeruzsálemi templomban Jézus majd odaáll és nézi, hogy miképpen adakoznak a hívek, és fölmagasztalja szegény özvegyasszonyt, aki a két fillérjét teszi a perselybe. Jézus tökéletesen tudja, és nekünk is tudni kell, hogy itt viszonyulásokról van szó. Arról, hogy kinek is tartozom. Kié is az életem? Kinek is kell fizetni? Ha a pénzen rajta van a római császár képe, emberi ábrázolás, abból tudhatjuk, hogy ő verette, ő nyomtatta, ő bocsátotta ki. Ő a gazdája annak a pénznek. Amivel tartozunk, azzal tartozunk, azt meg kell adni. Ami adó, adó. Még ha soknak vagy elviselhetetlennek is tartjuk, még ha lehetetlennek is érezzük, az adó adó. Akinek a pénze, annak tartozunk. Ezért mondja Jézus ezeket a szavakat: adjátok meg ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené az Istennek. Adjátok vissza a császárnak azt, amin rajta van a képe. Ezt jelenti Jézus szava. Azon a sestertiuson, vagy denariuson rajta volt a római uralkodó képe. Az övé tehát! Adjátok vissza neki! Tartoztok vele, adjátok meg neki!
Ilyen értelemben tanít Pál apostol is arról, hogy senkinek semmivel ne tartozzunk. Akinek vámmal tartozunk, annak adjuk meg a vámot. Akinek adóval tartozunk, annak adjuk meg az adót. Senkinek ne legyetek elkötelezettjei, senkinek ne legyetek adós-rabszolgái. Éljetek szabadon. Add vissza neki. Csak eggyel tartozzatok, mondja az apostol, és ez nyitja meg Jézus válaszához is az ajtót: csak eggyel tartozzatok, hogy egymást szeressétek. Tehát adjátok meg Istennek, ami az Istené. Mi az Istené? Min van rajta Istennek a képmása? - most ilyen egyszerűen, a jézusi eljáráshoz igazítva tegyük fel a kérdést, kedves testvérek. Tudunk valamilyen pénzt mutatni, amire azt mondahatjuk: Nahát, Isten van ráverve?! Nahát, ez biztos a mennyei pénzverdében készült. Akkor ez megy vissza Istenhez. Tudunk ilyet mutatni? Nem tudunk. Egyáltalán hol találjuk meg igazán és egyértelműen a lenyomatát annak, hogy az, amit látunk, az abszolút módon az Istené, és azzal tartozunk is Neki?
Így kezdődik a Bibliában, a teremtéstörténetben az ember egész élettörténete, Istenhez tartozó élete: és teremtette Isten az embert, a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ez te vagy, s ezzel a magaddal tartozol Istennek. Mert te hordozod Istennek élő képmását. Isten tereád tette le örökkévaló, szellemi szeretet-valóságának a lenyomatát. Sehova máshova nem nézhetünk, csak az emberre, akiben abszolút módon láthatjuk ezt. És ez nem az ember megistenítése! Szeretnék mindenkit óvni ettól! Nem erről szól most Jézus szava. Nem azt akarom mondani, hogy az egész teremtett világ mintegy piramis- szerűen épül föl, s ennek csúcsán az ember áll. Ezt hirdetik azok, akik az evolúció-elmélet különböző felfogását hirdetik, s meghagyom, lehet úgy is látni a világot, hogy mi vagyunk a csúcson. Az ember az a biológiai, fizikai, szellemi létvalóság, aki az általunk ismert élővilágnak a csúcsán áll. De sokkal egyszerűbben úgy kell a kérdést feltenni, hogy miben gyökerezik az életem? Honnan van az életem? Honnan származom én egyáltalán? És hova kell az életemet bekötni? Ekkor mondja Jézus: adjátok meg, ami az Istené az Istennek.
Legvégül tehát, ahogy mondottam, a sorrendről is kell néhány szót szólni. Miért így van: adjátok meg ami a császáré a császárnak és ami az Istené, az Istennek. Ez sorrend. Amikor Jézushoz viszik a kérdést és provokálják, a mindentől megszabadulni akaró farizeusok, a magukat a Római birodalom hatalmi rendszerébe bekötött Heródes-pártiak, a kurucok meg a labancok, és együtt támadnak Jézusra, hogy megfogják Őt beszédében, zavarba kerülnek. S természetes is, hogy zavarban vannak, mert Jézusban egy eddig soha nem látott, soha nem tapasztalt találkoznak. S érzik, hogy Jézusnak ez a szabadsága nem az alkalom szabadsága, nem az egyes ember hihetetlen nagy akaratából következik, hanem ez a szabadság örök meghatározottságban gyökerezik. És ez mérhetetlenül zavarba ejti az embert, mert mi a szabadságról azt szoktuk gondolni, hogy – ha már a történetnél vagyunk – akkor vagyok szabad, ha nem tartozom senkinek. Az már szabadság. Meg akkor vagyok szabad, ha nekem se tartozik senki. Ennél boldogabb állapotot a pénzvilágban nem ismerek. Nem kell azon aggódni, hogy én hogy fizetem meg, meg azon se kell törni a fejemet, hogy a másik nekem hogy fogja megadni. Szabad vagyok.
Ám Jézus szabadsága nem ebben az eloldottságban gyökerezik, hanem éppen ellenkezőleg, a kötöttségben. És ez zavarba ejtő: az ő szabadsága abszolút módon megalapozott és kötött. Egy 19. századi nagy református teológus ezt így fejezte ki: Jézusban látjuk teljes módon megjelenni az ember abszolút függés-tudatát. Abszolút függés-tudat. Ha valamit igazán látunk Jézus igaz emberségében az az, hogy Ő teljesen Istenhez kötötten él. Abszolút függés-tudatban él. Egy gondolata, egy szava, egy mozdulata, egy tekintete nincs, ami ne az Istenhez kötné. És milyen érdekes: mégsem rabszolga. Milyen érdekes: nem bábu. Milyen érdekes: nem marionett-figura. Hanem szuverén. Ezért Jézus azt tanácsolja, hogy először add meg a császárnak, ami a császáré, oldozd föl magadat alóla. Ne kösd magad hozzá, add meg neki, ami az övé. Vigye el, az övé! Majd, miután ez alól föloldoztad magadat, kösd oda magadat teljesen Istenhez, így add meg az Istennek, ami az Istené,. Magadat add meg Istennek. Mert nem tartozol semmi mással Istennek, csak magaddal. És Ő nem kér tőled semmi mást. A legtöbbet kéri.
De jó lenne, gondoljuk sokszor, ha a Mennyei Atya beérné az egyházfenntartói járulékkal s még reggel is egy kis csendességgel. Meg este egy imádsággal. Na jó, alkuszunk tovább, - igyekezni fogunk a tízparancsolatot is úgy-ahogy megtartani. De jó lenne csak ennyi, és aztán meg egyébként szabad vagyok. Isten tőled a legtöbbet kéri. Téged kér. Ha te úgy érzed, adósa vagy Istennek, tudnod, kell magaddal vagy adós. Milyen szépen megvilágítja ezt az a pillanat, amikor Jézus – nem tisztelve a személyiségi jogokat – odaül átellenben a persellyel, és nézi, hogy miképpen adakoznak az emberek. S lát olyanokat, akik nagy mellénnyel, pénzt csörgetve adakoznak. Beszél is a képmutató farizeusokról, akik még kürtöltettek is maguk előtt, amikor adakozni mentek, és kétszer adtak tizedet, és elől-hátul donátori táblák lógtak a nyakukban: „a Mennyei Atya hálásan köszöni, hogy x.y. méltóztatott támogatni a mennyek országa projektjét ennyivel meg ennyivel!” Majd odamegy egy szerencsétlen, szegény özvegyasszony és bedobja az utolsó két fillérjét. Jézus megkérdezi a tanítványoktól, hogy szerintetek ki adott többet? S milyen világos a felelet: nem az, aki három fillért adott, aki tizenöt sestertiust adott, aki negyven dénárt adott. Hanem ez az özvegyasszony, mert ő nem a fölöslegéből adott, hanem mindenét odaadta, amije volt. Amazok a fölöslegükből adtak, ő viszont – mert így is ki lehet ezt fejezni – amije volt, vagyis önmagát adta. Szabad-e a császárnak adót fizetni vagy nem? Fizessünk-e vagy sem? Adjátok meg, testvérek, a császárnak, ami a császáré. Akinek a vámmal, a vámot, akinek az adóval az adót. Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. És így és ez által adjátok meg, ami az Istené, az Istennek. Jézus csodálatos szavakat mond arról, hogy az Atyával való egysége, Istenben való élete milyen fölfoghatatlan erőt áraszt ki a világba, és bennünket is meghív erre az Istennel való csodálatos egységre. De csak úgy lehet Istennel egységre jutni, ha az ember letesz mindent, minden szuverenitást, minden hatalmat, minden érdeket, minden megfontolást, ami őt az teremtőjétől elválasztja, és boldog szívvel odaadja magát annak, aki a saját képét és hasonlatosságát helyezte reánk, az életünkbe, a szívünkbe és a szellemünkbe. Boldog, aki megérti, meghallja Istennek ezt a nagy hívását és még boldogabb, aki a Szentlélek segedelmével azt tudja mondani: Uram, én senkinek semmivel nem tartozom, csak a Te adósod vagyok, de add, hogy Szentlelked által meg tudjuk tartani törvényedet, s egymást bőséggel szeressük.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nem szószékre való, mégis ide tartozik, hogy nemrégiben az egyházi bíróság egy lelkipásztort fegyelmezett súlyos erkölcsi eltévelyedés miatt. A lelkipásztor először azzal védekezett, hogy ezt a vétket mások is elkövették már, ilyen a világ, ilyenné lett minden, miért bántják őt. Amikor azonban látta, hogy nem menekedhet meg az ítélet elől, azt hozta föl – lévén egyébként egy nagyon szigorú, polémikus kegyességi iránynak egyik megbecsült tagja –, hogy bizonyára azért bántják őt, mert ő ehhez a kegyességi irányzathoz tartozik. Nos, lehet így is védekezni. A bíró azt felelte neki,  hogy ha ezt így gondolja, hogy ugyanis azért esik súlyos ítélet alá, mert egy kegyességéről, szigorúságáról, erkölcsösségéről híres, kritikus kegyességi irányzathoz tartozik, legyen úgy, azért lesz súlyosabb az ítélet.
Múlt alkalommal Ámós próféta könyvének bevezető részét olvasva, arról a megrendítő hangról hallottunk, melyet a próféta így ír: Megharsan az Úr! Egy olyan átható hangról szól a próféta, mely elől senki nem térhet ki, nem dughatja be a fülét, nem tehet úgy, mint mintha nem szólana. És ez a hang különös módon – de jogosan, láttuk – egy olyan korszakban harsan meg, mely korszakot békeidőnek lehet nevezni mindenféle szempontból. Elmondottam, hogy mind az északi ország, mind a déli ország történelmének páratlan korszakát éli, a déli és az északi király is közel ötven esztendeig ül a trónon, béke honol, nincsenek politikai felfordulások, nincsenek puccsok, és ez a két uralkodó igen ügyesen kihasználja, hogy a két nagy birodalom, Egyiptom és Asszíria éppen erőgyűjtéssel van elfoglalva, nem indul hódító útra. Így a környező kis országokat, kis népeket sorban maguk alá gyűrik. Továbbá azt olvassuk a Krónikák könyvében, hogy az északi országrész királyának, Jeroboámnak a birodalma olyan nagyra nőtt, hogy már-már az egykori dicső nagy ország, a salamoni ország méreteit érte el. Leírja a Krónikák könyve, hogy mennyi minden történt ez alatt az ötven esztendő alatt, mennyi minden épül, mennyit gyarapszik az ország, micsoda nagy hódítások történnek, megerősödik a hadsereg, meggazdagszik mindenki. Ugyanakkor – és ezért harsan az Úr – ezt a békeidőt mindenhol korrupció hatja át.
Most nem akarom újra felolvasni az Izraelre eső hét nagy vádat, csak kettőt említek meg ezek közül, és ez a kettő mutatja ennek a korrupciónak a mélységét. Hiszen, a múlt vasárnap, amikor hallottuk ezeket a panaszokat, vádakat Isten népe ellen, mondhattuk, hogy de hiszen mindig így volt ez, és szinte azért rendített meg bennünket az ige, mert azt kellett látnunk, hogy talán ma sincs másképp. Mégis lehet, hogy a figyelmünk elsiklott két megjegyzés fölött, és éppen ez a két megjegyzés vezet el bennünket a problémának az igazi mélységéhez. A 7. és 8. versben ezt halljuk, Isten a próféta által Izrael ellen szól: „zálogos ruhákon nyújtózkodnak minden oltár mellett, és elítéltek borát isszák az ő istenük házában.” Ez pedig egyszerűen azt jelenti, hogy a romlottság, az elnyomás, a másik fölött való uralkodás behatol a legszentebb szférába is, elérkezik az oltárhoz, ott van a templomban is. Tessék elképzelni a templomot, ahol az oltár előtt vagy az úrasztala előtt mindenféle kellemes kelmék vannak lefektetve, és azok, akik azokat zálogba kapták –lehetnek ezek fogadalmi zálogok is -,  a szent papság dorbézol rajta, azokból vetnek maguknak ágyat, ott élvezik ezt a helyzetet az oltár körül. Vagy tessék elképzelni, hogy az elítéltek borát, kiktől bírói ítélet nyomán lefoglalták a nedűt, pincéjükből elszállították, nem a bíró, nem a smasszer, nem a rendőr, nem valaki kedvezményezett, mondjuk a finánc, hanem a papok isszák fel. Hihetetlen mélységű a korrupció ez. Isten népének szívéhez érkezik el a halálos betegség, gennyes tályoggá lesz, szörnyű fertőzés, mely hihetetlen mélységig jutott már el. És, lám nincs Isten életében olyan pont, olyan hely, olyan alkalom, ahova kihúzódhatna – most nem tudok jobb szót –, kihúzódhatna az ember és azt mondhatná. „Ott kint az utcán igen, meg a munkahelyen, és a cégnél, meg a politikában, és a közéletben, meg mindenütt egyebütt, a társadalom különböző szféráiban borzasztó dolgok történnek. De az Úr házában nem!” Az Úr háza szent, az oltár szent, a papok tiszták, oda kimenekülhet az ember, kihúzódhat, enyhhelyet kap, megnyugszik, elrendezi magában a sorokat, a világhoz való viszonyát, Istenhez való viszonyát.
Ám most a próféta azért harsogja Isten ítéletét, mert már ez sincs. Sőt, tovább kell mennünk. Azt hittük, hogy ennél mélyebb mélység már nem létezik, ennél borzasztóbb dolgot már nem lehet hallani, hogy részeg röhögés zeng Istennek a templomában, ennél borzasztóbb dolgot nem lehet látni, hogy a pap nem palástot vesz magára, hanem  fogadalmi zálogruhában ad jelmezbált, de van ennél mélyebb mélység is! Ezek a szent szférák: a templom, a kultusz, az istentisztelet, a vallásgyakorlás, ahogyan Kálvin János fogalmazza Institutio-jában, egyetlen latin szóval: externa, vagyis külső dolgok. Isten azért rendelte az egyházat, hogy mintegy külső, gyámolító eszközként bennünket a megnyert üdvösségben megtartson, és abba elvezessen. Az egyház, az egyház intézményei külsődleges dolgok. Segítenek bennünket. Egyszer valaki, az ateista liga egyik prominens tagja, azt mondta nekem vitatkozás közben: tiszteletes Úr, a vallás csak egy mankó! Sajnálkozva mondta ezt. Én erre azt feleltem: Igen! S mivel én sánta ember vagyok, bice-bóca vagyok, kell egy mankó, s nem is vitatkozom, és nem akarom azt mondani, hogy a vallás, az egyház, a templom, a kultusz csodák csodája, maga az Isten országa lenne. Nem. Externa: külső. Így van. Ám milyen dolog az, mikor kezünkbe adnak egy botot, mondjuk egy idős embernek, ő rátámaszkodik, és azt összetörik. De nem ez az igazi mélység!
Ennél még mélyebb dolog, amit a 11. és 12. versben hallunk. Így szól Isten: „Hordoztalak benneteket a pusztaságban”, ahogy egy édesapa vagy egy édesanya hordozza a gyermekét. Sőt, „prófétákat támasztottam fiaitok közül és nazirokat ifjaitok közül.” A próféta nem pap. A próféta nem az végzi, az ószövetségi időkben semmiképpen nem, amit a mózesi törvények elrendeltek a papságnak. A papok a templomban szolgálnak, énekelik a zsoltárokat, mondják a dicséreteket, bemutatják az áldozatot, teszik, amit Isten szakrális szentségi törvénye előír. A próféta azonban Isten szavát szólja. És Isten szava nem externa, nem valami külsődleges dolog. Isten szava teremt mindent. Szólt az Úr, legyen világosság – világosság lett – kezdődik a teremtés könyve. Majd ezt olvassuk János evangéliuma elején: ige (az isteni szó, a logosz) testté lett. Minden ebből a szóból való, minden az isteni igéből van. A próféta tiszte pedig az, hogy ezt a szót szólja. „Támasztottam prófétákat!” Nehogy az ami egyébként külsődleges, egy idő után feleslegessé váljon. Majdnem azt mondanám, hogy akikhez most Ámós próféta szól, azok egytől-egyig, ízig-vérig reformátusok. Mi reformátusok nagyon csínján bánunk a külsődlegességekkel. Nekünk nem kell cicoma, pompa, nem kell fényesség, nálunk az egyházi esztétika sem számít, nekünk az ige számít. A mi templomfalainkon nincsenek festmények, a templomok nincsenek tele szobrokkal, nincs telefújva a templom aranyfüsttel, nem kell itt azzal ülni az istentiszteleten, hogy ha netalán unalmasan prédikál a tiszteletes úr, akkor majd a Szegények Bibliáját nézzük a falon,  - szép, 18. századi barokk festmények, megszámoljuk prédikáció közben, hogy hány redő van Pál apostol palástján. El lehet így is tölteni az időt, de nem véletlen, hogy a katolikus istentiszteleten a nézelődés a legnagyobb bűn. Nálunk én ilyet nem mondhatok, hogy mit nézelődtök kedves testvérek jobbra, balra, mit forgatjátok a fejeteket? Éppen nekünk szól, ízig-vérig reformátusoknak az Ámós szava, mert azt mondja: prófétákat is adtam. Azért adtam prófétákat, hogy ne feledkezzetek meg arról: nem a külsődleges dolgok számítanak. Vagy, ha azokról megfeledkeztek, azokat hanyagoljátok, nehogy azt higgyétek, hogy ezzel vége is mindennek. Az isteni szó teremt, alkot mindent. Isten szavából van az Ő törvénye, Isten szava rendelte el az igazságot, Isten szava hívja meg az Ő népét üdvösségre és örökéletre, és Isten újra meg újra prófétákat küld, ad, hogy a népét szava által vezessék.
Sőt, kedves testvéreim,  nazirokat is ad. A nazir szó különös kifejezés, héber szó, nem is nagyon tudjuk magyarra fordítani. Azokat a fiatalembereket jelenti, akik odaszánták magukat szent életre. Egy nevet mondok, s abból mindenki tudja, hogy miről van szó: Sámson nazir volt. A Bírák könyvében olvasunk róla. Nem vágatta le a szakállát, a haját, nem ivott bort, asszonytól tartózkodott. Mi úgy gondoljuk, hogy hosszú hajában volt az ereje, hiszen amikor Delila leitatta, s részeg álomba merült, levágta a haját, jöttek a filiszteusok, elfogták az erőtlen Sámsont. De nem a hajában volt az ereje, hanem az engedelmességében volt. Tehát a nazirok voltak azok a fiatalemberek, akik odaszánták magukat az Istennek való abszolút engedelmességre. Mintegy a saját életükön példázták, hogyan kellene Isten népének élni. Adtam prófétákat, élő isteni szót - és adtam élő példákat. Mert úgy-e, azt szoktuk mondani: - Jaj, mondja a Tiszteletes Úr a szószéken, meg van írva az igében, hallottuk százszor is – na, de hogy kell azt csinálni? Emlékszem, egyszer egy idős lelkész meghallgatta az igehirdetésemet, utána odajött, megfogta a kezemet, félrehúzott és azt mondta: - Tiszteletes Úr, ez gyönyörű volt, minden igaz volt, csak egy hiányzott az igehirdetésből. Hát, ha szép volt, mi hiányzik belőle? – kérdeztem. Annak megtárgyalása, hogy mindez hogyan lehetséges – felelte ő. vÍme, Isten ad prófétát és ad szent embert. A próféta elmondja, hogy mi az Isten akarata, a nazir pedig az életével kiábrázolja. S mit olvasunk? „De a nazirokat borral itattátok meg, és prófétákra ráparancsoltatok, mondván: ne prófétáljatok!” Régen esett, szomorú történet, egyszer egy gyülekezetbe fiatal lelkipásztor érkezett. A gyülekezet szeretettel fogadta, a presbitérium pedig összeállt, s meghívták vendégségbe, ahol leitatták! S boldogan élvezték, hogy berúgott a pap. S mondogatták: fölavattuk! A nazirokat borral itattátok meg! A prófétákra pedig ráparancsoltatok, mondván: ne prófétáljatok!
Kedves testvérek, ez a kifejezés, hogy ne prófétáljatok, nem azt jelenti, hogy hallgassatok. Lehetne így is értelmezni: jön a próféta, szólná Isten igéjét, de rákiabálnak: hallgass! De nem ezt mondják. Sokkal drámaibb – figyeljük mennyire pontos Ámós szava –: ne prófétáljatok! Beszélni beszélhettek, locsogni locsoghattok, értekezni értekezhettek, nyilatkozni nyilatkozhattok, elhatárolódni elhatárolódhattok, ítélni ítélhettek, - mindent lehet. Beszélhet ma is az egyház! Vagy nem beszélhet? Dehogynem beszélhet. Néha ugyan mondják: hallgasson az egyház, hallgassanak a papok, ne szóljanak bele a világ dolgaiba. S ha csak erről lenne szó, nem is bánnám, hogy ránk kiabálnak, hiszen úgyis fogunk beszélni, úgyis bele fogunk szólni, úgyis mondjuk a magunkét. Amíg élek, beszélek. De itt nem ez hangzik!És valójában sohasem az volt a kérdés, hogy beszél-e az egyház vagy nem beszél, hanem hogy prófétál-e? Azt mondja-e, amit Isten rábízott, azt az üzenetet adja-e tovább, amit Isten mintegy reákényszerített? Ahogy Jeremiás próféta mondja: Isten tűzként a csontjaiba zárta és nem tud mást mondani. Ez a kérdés.vVannak hamis próféták is, természetesen. Ézsaiás próféta mondja róluk: ők a saját szívük gondolatát mondják. Udvari próféták ők. Voltak idők, amikor a királyok hamisították meg a prófétaság intézményét. Volt idő, a mikor a négyszáz próféta tartózkodott a királyi udvarban és abból éltek, hogy a király akaratot állították be Isten szavának. S aki a királyi akarattal ellentétesen szólt, elhallgattatták. S hamarost olvasni fogjuk, Ámós is ezt kapja: Ne prófétálj!
Ámós próféta szava mindennek a gyökerét érinti, a teremtő isteni igét, ebből sarjad és támad minden, ebben elevenedik meg és életet kap minden,  ez szab mindennek és mindenkinek igazi életrendet, ezt kell a prófétának hirdetnie, prófétálnia. De így kiált Isten népe a prófétákra: ne prófétáljatok. Ha kiált az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna?! – felel Ámós próféta. Könyve bevezetőjében arról olvasunk, hogy ő nem volt próféta. Ezt a mesterséget ő nem tanulta, nem élt az egyik vagy a másik király udvarában, s még csak úgynevezett kultuszi próféta sem volt, a templom körül is voltak ilyenek is, nem foglalkozott jövendőmondással, nem kutatta a sorsok titkait. Ámós pásztorember volt. Tékoából jött föl Izraelbe, mert szólt az Úr, és őt választotta ki arra, hogy szólja ezt az isteni igét. És ahogy Ámós mondja, ha egy pásztorember meghallja az oroszlán üvöltését, félelem tölti el, mert az azt jelzi, hogy zsákmányra jön a vad. Hogy elragadozza a nyájat. Vagy talán őt magát. S ha az oroszlán üvölt – ki ne félne, s tovább, ha az Úr szól - ki nem prófétálna? De azt is elmondja, hogy Isten mintegy előre szól. Ezt olvastuk a könyv bevezetőjében is, hogy a próféta két esztendővel a földindulás előtt, egy nagy földrengés előtt, illetve egy bekövetkező történelmi katasztrófa előtt lép föl, mond feddő ítéletet, mutatja meg Isten népének eltévelyedését. Itt pedig még azt olvassuk: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, amíg meg nem jelenti titkát, az Ő szolgáinak, a prófétáknak”. Üvölt az oroszlán, ki ne félne, ha szól az Úr, ki ne prófétálna. De semmit nem tesz, amíg titkát meg nem jelenti.
Mi ez a titok? Először is azt kell elmondanom –  röviden visszatérve az ítéletes beszédekre –, hogy Isten népe ebben a borzasztó, elhordozhatatlan erkölcsi, szellemi, spirituális fertőben, melybe belevitte magát, úgy gondolja, ami történt: titok. A külsődleges dolgok pedig eltakarják és elleplezik. Nem tudja azt senki. Tudja azt valaki, hogy bent a templomban, bezárt ajtók mögött dorbézolnak a papok, tudja azt valaki – miként a múlt alkalommal olvastuk –, hogy az egyik ügyfél megkeni a bírót, és az hamisan ítél? Tudja azt valaki, hogy kivonul a hadsereg, körbezár egy falut és mindenkit, aki abban a faluban él, fél perc alatt elviszi rabszolgának? Tudja ezt valaki? Nem írnak róluk az újságok. A médiumok nem tudósítanak. Ha a régi Izraelben bekapcsolták volna a televíziót, arról láttak volna híradót, hogy szőr nőtt a kopasz tigris hátán, hatvanhat pöttyel született a jegesmedve, milyen édes luftballon-eregetés volt egy főtéren. De amit az Úr megítél – tud erről valaki? Ezek jól elrejtett titkok. A bűn szeret titokban maradni, elrejtezni, sőt, magát szentséges dolgok mögé rejteni. De sokat feddőztek a próféták Isten népével, mert látszat-szentség mögé rejtették bűneiket. És milyen igaz, amikor Péter apostol feddi Istennek, nehogy a szabadság a gonoszság palástja legyen. De sokszor látjuk mi is, amint előállnak emberek, és igazságosságról, méltányos társdalomról szónokolnak, testvériességről prelegálnak, szolidaritásról beszélnek, pattognak a szólamok a politikai kampányokon - és nem kell sok idő, rájövünk, hogy mindezzel csak takargatják a dolgokat. Emlékszünk, volt egyszer egy kampány Magyarországon: Lopj-stop! - kiabálták néhány évvel ezelőtt. Milyen sokan hitték: végre jön egy politikai erő, stop minden lopásra, nem lesz lopás. S mára kiderül – már bocsánatot kérek! –, hogy a János vitéz rablótanyája ehhez képest a szentek gyülekezete.
De nem ezt a titkot jeleníti meg az Úr! Nem azt leplezi le, mely egyébként oly nyilvánvaló, s csak a bűnös ember hiszi, hogy eltakargathatja. Nem azt a titkot tárja föl Isten, mely már olyan, mint egy fekély, Isten népének szívéig érkezett el – s ugyan, kedves testvérek, eltitkolhatja egy gyermek, hogy beteg? Ha látjuk, hogy láztól csillog a szeme, máris kérdezzük: kisfiam, van valami bajod? S hiába mondaná, hogy nincs, mi már mérjük a lázát, fektetjük ágyba! Lehet a betegséget elrejteni? Másról szól most az ige. A görög fordításra támaszkodva, így szólna: mert nem cselekszik az én uram, az Úr, amíg meg nem jelenti az Ő paideiá-ját. Ez a paideia magyarul a pedagógia. Így is fordíthaó: fenyíték, vagy: jóravaló tanács, vagy jobbító szándék. Nem tesz az Úr semmit addig, amíg megjobbító szándékát nyilvánosságra nem hozza. És ebben van a kegyelem, ebben van a megoldás. Amiről eddig hallgattunk, elintézhető azzal, hogy egyetlen mozdulattal félresöpörjük. Egyszer láttam egy családi veszekedést, rettenetes és szörnyű volt. Olyan indulatok dúltak ott, hogy még a lelkész jelenléte sem tartotta vissza, a férj megragadta a konyhaasztalon az abrosz, st egy mozdulattal lerántotta. Szétrepült minden, az egész teríték. Hát ezt kéne tenni! Ebben az Izraelben, hét szörnyű bűnnel, az istentiszteletet, a szentséget meggyalázó bűnök közepette, a próféták száját beverő és a szent fiatalokat korrumpáló nép körében ezt kellene tenni! Rájuk kell borítani mindent.
De nem tesz az Úr semmit addig, amíg megjobbító szándékát, paideia-ját, a fenyítéket nyilvánosságra nem hozza. És éppen ezért ez a titok, vagy tanács nem elrejtett sohasem. Szemben a bűnnel, amely mindig rejtőzni akar, mindig a sötétséget keresi, az éjszakában bujkál, mindig valamivel magát leplezi, s mindig másnak akarja magát mutatni, jónak, szépnek, igaznak, nagyszerűnek, ezzel szemben tehát Istennek ez a titkos tanácsa sohasem volt titkolt tanács. Nem így kell a titkot értenünk. Mert mindig nyilvánvaló volt. És ez az ember Istennel való életének a nagy drámája. Hogy ugyanis ahhoz igazítjuk-e az életünket, ami öröktől nyilvánvaló volt? Ugyanis Isten akarata felölünk öröktől nyilvánvaló. Sohasem volt elrejtett akarat az Övé. Magának teremtett bennünket. Szent életre akar bennünket vezetni. Isten Őt dicsőítő gyermekeket akar látni ebben a világban. Ez sohasem volt titok. S mégis milyen rettenetes, hogy most ebben a drámában a prófétának azt kell mondania: titok. Mintha valami elrejtett dolog volna, mintha valami titkos isteni tanácsülésen eldöntött dolog volna, és most jött el az ideje, hogy Isten kimondja. Pedig nem így van, hiszen azt hallottuk: „Pedig én hordoztalak benneteket, pedig én adtam nektek prófétákat, én támasztottam közületek nazirokat…” vagyis: én állítottam föl törvényes rendemet. Mikor? Most, ebben a pillanatban? Nem. Hanem a teremtéskor, majd a pusztai vándorláskor, majd a szövetség megújításának megannyi alkalmával. Minden istentiszteleten, melyen felolvasták a törvény tekercseit, és mindig, ha próféta prófétált. És ma is így van ez. Titok az Isten akarata? Mondhatja ezt közülünk valaki, hogy sohase hallottam, tiszteletes Úr, miről tetszik most szólni?! Mondhatja valaki: én sohasem hallottam a tízparancsolatot, sohasem hallottam arról, hogy Isten az ég és a föld teremtője, magának teremtett bennünket, Jézus Krisztusban megváltott bennünket és szent életre hívott – ezt sohasem hallottam!? Micsoda újdonság hangzik itt a budahegyvidéki szószéken! Vagy hallottad mégis? Mindig is hallottad? Csak a bűnöd, a vétked, az Istentől való elhajlásod eltakarta, és most már úgy kell róla beszélni, mint valami titokról, mely most tárul föl? Milyen megrendítő ez. Ámós leleplezi népét, ki istenes rend mögé rejti bűneit, s ezzel éppen a jó rendet rejtik el.
Hát ezért harsan meg az Úr, ezért üvölt az oroszlán, ezért kell egyértelműségekkel szembesülni. Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással, ordít-e az oroszlán az erdőben, ha nem fogott semmit, tőrbe esik-e a madár a földön, ha nincs neki tőr vetve ? S ha megharsan a kürt a városban, nem riad-e meg a nép, ha riadó szól, mindenki tétlenkedik tovább? A fenyíték, melyet Isten most kinyilvánít, éppen az, amiről a Zsidókhoz írt levél is szól: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja. Megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.” Így erősíti ezt meg Ámós próféta: „Csak titeket választottam meg magamnak a föld minden nemzetségei közül, ezért büntetlek meg titeket gonoszságotokért.” Mert csak titeket választottalak, nektek kedveztem, hordoztalak benneteket, közületek támasztottam prófétákat és nazirokat. Azért fenyítelek meg benneteket, mert csak titeket szerettelek. És ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: boldog ember az, aki elfogadja a fenyítéket. Boldog ember, aki hallhatja Istennek igéjét, ahogy a Timótheus levél mondja, mert Isten igéje ihletett és alkalmas az igazságban való megjobbulásra. Itt is ugyanez a szó szerepel: paideia. Semmit nem tesz az Úr, amíg megjobbító akaratát ki nem nyilatkoztatta. Meg akar jobbítani benneteket az Isten, meg akar menteni benneteket az Isten. Ezért megfedd és megró benneteket. Ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveitek, sőt, a lecsüggesztett kezeket, az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, hogy Isten kegyelméből senki el ne szakadjon. Ne szakadj el ettől a kegyelemtől, mert ebben van a teremtő, megváltó, megszentelő ige, Isten élő és igaz szava.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
János evangéliuma 11. részét olvassuk, mely Lázár feltámasztásának történetét beszéli el. A csodatett kapcsán az evangélista megjegyzéseket tesz, hogy a történet teljesen világos és érthető legyen számunkra, egyúttal pedig olyan eseményeket is elmond, amelyek nem tartoznak szorosan a csodatételhez, hanem a csodatettet előzik meg, részben pedig a csodatett váltja ki azokat. Most egyszerre hallottunk az evangélista megjegyzéseiből, olvastuk, miképp támasztotta fel Jézus megholt barátját, Lázárt, és hallottuk azt is, hogy ez mit váltott ki a nép vezetőiből.
A végénél kezdem, és így jutunk el ahhoz az üzenethez, amely ebben a történetben számunkra fontos mondanivalót hordoz. Azt olvastuk a történet végén, hogy azok, akik látták Lázár feltámasztásának történetét részben hittek Jézusban, lenyűgözte a őket ez az isteni csoda, némelyek azonban – mert nemcsak örvendezők és ujjongók vannak, de feljelengetők is – azonnal elszaladtak Jeruzsálembe, és denunciálták Jézust, följelentették. – Miféle csodákat tett itt Jézus? Teljessé válik a  nagytanácsban, vagyis a vezetőségben a rémület.  Egyikük azt mondja, hogy nagyon nagy baj van, mert ez a Jézus sok csodát mível, és hogyha hagyjuk őt, mindenki hinni fog Őbenne, és akkor majd eljönnek a rómaiak és elveszik tőlünk ezt a helyet meg a népet. Vége a hatalmunknak, vége az uralmunknak. Jézus már halottakat is támaszt, nemcsak a vak nyeri vissza a látását, nemcsak a sánta jár újra, nemcsak a gutaütött kel föl, nemcsak betegek gyógyulnak meg, nemcsak a kenyér szaporodik meg csodálatos módon – ezeket mind meg lehet magyarázni: szemfényvesztő, az ördög van vele, azért csinálja – kiabálták már annyit Jézus után. Igen, mindenfajta magyarázat van csodáira – de most halott támadt föl! Jézus abszolút isteni hatalommal cselekszik. Menni fog hát utána a nép, mert a nép csodát akar, mert a nép megoldást keres élete nyomorúságára, mert a nép oda figyel, ahonnan azt hallja, hogy van megoldás. És halálból életre jutni, elveszésből új életet kapni, feltámadni – ez az abszolút csoda, ez az abszolút megoldás. Ebben minden benne foglaltatik. És ahogy a régiek, úgy a maiak, vagy ahogy a maiak, úgy a régiek világában akinek a kezében hatalom volt,  aki uralkodott, akinek van helye, stalluma volt, azt eltöltötte a szorongás: nem mi fogunk parancsolni, nem mi fogunk dirigálni, nem miénk lesz a hatalom. A hatalom pedig édes dolog. Jaj, de édes az! Aki abba belekóstolt, édesen nyalogatja, szívesen gyakorolja. Aki egyszer megfogta, nem ereszti el, mint a gyerek, akinek karácsonykor véletlenül a testvére ajándékát nyomták a kezébe, s már azt hitte, hogy az övé, mikor mondják neki, hogy – édesem, ez az autó nem a tiéd, ez a bátyádé lenne –, hát megfogja szegény, szinte összepréseli azt a fémkasznit, s szorítja. Az ember nem szájzáras lesz ilyenkor, mint a kutya, hanem tenyérzáras! És amit megragadott, ki nem ereszti kezéből! Ilyen a hatalom is, ilyen bűvös eszköz, aki megfogta, az beleszeret.
Ekkor azt mondja Kajafás: - Nem tudtok ti semmit, nem tudjátok, hogy kell ezt elrendezni. Meg kell ölni! Mert jobb, hogy egy ember vesszen el, mintsem hogy az egész nép Sokféle magyarázata van Kajafás mondatának. Van, aki azt mondja, hogy ebben a mindenkori politikai cinizmus fogalmazódik meg. Nem Machiavelli volt politikai filozófia az első cinikusa, hanem Kajafás, a főpap. Jobb, ha egy ember vész el, mintsem az egész ország. Van, aki azt mondja, hogy nagy, mély, politikai bölcsesség van ebben. S valóban, kérdezhetjük is: egy ember miatt vesszen az egész nép? Azonban, ha az előzményeket is figyelembe vesszük, akkor Kajafás mondatában nem politikai cinizmus, nem is valami mély, ősi, emberi bölcsesség van, hanem borzasztó nagy félelem, mert Kajafás nem azt mondja,  hogy jobb, ha Jézust megöljük, s akkor megmarad a nép, hanem azt, hogy jobb, ha Jézust megöljük, mert akkor megmarad a nép  - a kezünkben! Nem úgy általában marad meg a nép, nem arról van itt szó, hogy odaáldozunk valakit egy fenyegetés miatt, odaáldozunk valakit, mert nagyon nagy a baj és betömjük a sárkány száját, mint a népmesében, mikor időről időre mindig vinni kellett egy ifjú legényt vagy egy szűzleányt a sárkánynak, és így megmaradt az egész nép. Nem. Jobb, ha ezt odalökjük a halálnak, s akkor megmarad a nép a kezünk közt. Hozzáteszi azonban János evangélista, hogy az a Kajafás, aki letorkolta a többieket és azt mondta, hogy ti semmit sem tudtok, maga sem tudta, hogy mit mond valójában. Így mondja János evangélista: ezt pedig nem magától mondotta, hanem mivelhogy abban az esztendőben főpap volt, s jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért. Ezért kell Lázár föltámasztásának a történetét másképp is látnunk, mint ha csak végigolvassuk volna folyamatosan a történetét.
Először most arról szeretnék szólni, hogy egy rendkívül mély dráma jelenik meg ebben a történetben. A két testvér, a két nővér, akik korábban üzentek Jézusnak, hogy Lázár, a te barátod beteg és várták Jézust, hogy megérkezzen és meggyógyítsa Lázárt, ám hiába várták, mert Jézus nem indult el, mert várt, s csak akkor indult, amikor már isteni tudással tudta, hogy Lázár meghalt, nos a két nővér, külön-külön, először Márta, utána Mária, ugyanazt a vádat vágja Jézus fejéhez: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem! Ha itt lettél volna, ha időben érkeztél volna… Ha előbb jön a segítség... Mi időben üzentünk és Te nem jöttél! Mély dráma ez, kedves testvéreim! Ám hadd fordítsam ezt meg, és hadd tegyem fel a kérdést: ugyan miért mondják ezt a nővérek, amikor semmi okuk és alapjuk nincs ezt mondani. Ugyan miért vádolják ezzel Jézust? Ugyan miért kérik Tőle számon: ha itt lettél volna, nem következett volna be ez a katasztrófa? Ugyan miért? Jézus szolgálatban áll, Jézus Isten országát hirdeti, Jézusnak sok helyre el kell mennie, sok beteget meg kell gyógyítania, nem tud mindenütt egyszerre jelen lenni. Azért mondják ezt a nővérek, mert tudják – és ezt a tanítványok itt-ott meg is jegyezték Jézusnak, más alkalommal pedig próbáltak is ezzel visszaélni – tudták, hogy Lázár közel áll Jézushoz. A barátja. És ez igaz is volt. Amikor Jézus odaér Lázár sírjához, megrendül, és könnyekre fakad. Sír. Siratja a barátját. S talán éppen a bizalmas kapcsolat miatt, talán éppen azért, mert Jézus sok időt töltött Lázárnál, ezért kérik. Emlékszünk arra a történetre is, amikor a két nővér ott tüsténkedik a vacsoránál – illetve csak az egyik, Márta szolgál ott Jézusnak, Mária pedig a jobbik részt választja, és nem csinál semmit, csak hallgatja a Mestert. Sok szép történetük van hát, s talán okkal várhatták, remélhették, hogy Jézus félreteszi a dolgokat és jönni fog ezért az egyért, Lázárért, érte kivételt tesz, s csak őérette, a többi nem számít, csak ő. Mint amikor beteg lesz valaki a családban. Körbetelefonáljuk a rokonságot: tudtok valaki orvost? Mondanak egy telefonszámot, felhívjuk az orvost: Jaj, drága doktor úr, a maga ismerőse, munkatársa, kollegája ajánlotta magát,  betegünk van a családban, nem tudná soron kívül fogadni? És olyan boldogok vagyunk, ha az orvos azt mondja, hogy igen, kérem, tessék bejönni, majd én soron kívül fogadom, fizessék be azt a fránya háromszáz forintot vagy a hatszáz forintot, én meg lejövök a 2. emeletről, s majd én kezelésbe veszem a beteget. Aztán furcsa, vegyes érzéssel  állunk ott ötven ember között a kórházi ügyeletnél, mondják az adatokat, fizetgetik a vizitdíjat, de jön az orvos értünk, értem, az enyémért. Egyvalakiért. Azért az egyért, akit én szeretek, azért az egyért, aki nekem fontos, csak azért az egyért.
Jézus elmegy hát azért az egyért, és azt az egyet föltámasztja. Ha szabad azt mondani, mégis kivételt tett. Nem gyásztáviratot küld, nem üzen: - Kedves Márta, Mária, ne haragudjatok, másutt járok, tucatszám hozzák a betegeket, vitába bonyolódtam a farizeusokkal, rendbe kell tenni a rakoncátlan tanítványokat, kapaszkodnak a köpenyembe, éhező embereknek kell eledelt adnom, ne haragudjatok, nem tudtam ott lenni. Majd elmegyek, és tiszteletemet teszem a sírnál. De nem. – Lázár, jöjj ki! – kiált a sírnál. Isteni hatalommal parancsol azért az egyért. Vajon föltámasztott Jézus minden halottat? Vajon megállt minden gyászoló család mellett és mondotta: isteni hatalmam van, azért jöttem, hogy életetek legyen, bővölködjetek, Isten feltámasztó kegyelmét hoztam. Lázár, jöjj ki, József, jöjj ki, Jakab, jöjj ki, Ferenc, jöjj ki, bárki jöjj ki!? Azért az egyért teszi ezt meg Jézus. Vajon miért? Amikor Márta hallja, hogy  Jézus közeledik, elébe szalad,  azt mondja Jézusnak: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Jézus azt mondja neki: feltámad a te testvéred. Ekkor Márta azt feleli, mint egy jó konfirmandus, mint egy jó dogmatikus, mint egy jó református keresztyén: tudom, tudom, uram, feltámad, a halottak feltámadásakor, az utolsó napon. Bizonyosan. Erre Jézus mondhatná: végre, egy jó tanítvány, végre gyümölcsöt termett a sok prédikálás, a sok tanítás. Jaj, hányszor látom én is temetésen, gyászolókkal beszélve, ha feltámadásról szólok, a szemükben azt a különös fényt: hát jól van,  ez minket ugyan nem vigasztal, de mondja csak a pap. Hiszen nekem most kellene az a csoda, mert most hiányzik akit elvesztettem. Most látom, hogy üres a széke, most látom, hogy üres az ágy, most látom, hogy ott marad a tányérban az eledel, most nem tudom megszólítani. – Majd a feltámadáskor? Üres duma. Milyen boldog lehetne Jézus, kedves testvéreim, hogy végre, beérett a magvetés, imé valaki, aki a gyász mélyén azt tudja mondani: hiszem, hogy föltámad az utolsó napon. Megsimogatná Mártát, átkarolná, és azt mondaná: akkor minden rendben van Márta. De nem ez történik! Hanem föltámasztja Lázárt. Ott és akkor. Miért? Miért tesz kivételt azért az egyért? Azért, mert Lázár föltámasztása előképe annak, hogy annak a Jézusnak, aki mindenkiért jött, aki feltámaszt egyet, meggyógyít egyet, megvigasztal egyet, annak miért kell meghalnia. Annak, aki feltámasztott egyet, miért kell meghalnia, mint egyetlenegynek!? Ő a Mindenség Ura, a teremtésben részestárs, testté lett ige, aki mindenkiért jött, most egyért tesz csodát. És ezért az egyért veszíti el Ő  - mint egyetlen egy - az életét, Ő, az Egy, hogy aztán ez által Istennek kegyelme mindenkié legyen. Mert nem a Lázár feltámasztása, nem a naini ifjú feltámasztása, nem a zsinagógafő kislányának feltámasztása, hanem a Jézus föltámasztása pecsételi meg Isten örök életakaratát. A Jézus feltámasztásában van minden reménységünk – mert egyetlenként halt meg mindenkiért, és ezért elsőként támadott fel mindenki reményéül.
Ha Ő nem támadott fel – ahogy a húsvéti ének mondja – nincs bűnbocsánat, nincs reménység. Ha Ő nem támadott fel, akkor csak kivételek vannak. Akkor csak úgy van, ahogy egyébként mindig van a világban, hogy valami kis erő támad, valami kis kegyelem adódik, valami egybekoncentrálása a lehetőségeknek megvalósul – és aki előrébb áll a sorban, aki gyorsabban odaérkezik, aki megszerezte a protekciót, aki szánalomra méltóbbnak mutatta magát, az meg is kapja azt. Akkor csak a kivételek világában bízhatunk, vagy kivételek sorozatában, és esetleg boldogok vagyunk, hogy sok kivételes kegyelem jutott nekünk. Boldognak és szerencsésnek gondoljuk magunkat, hogy több jutott, mint másoknak, noha nekünk se járt volna. Az igazi reménység azonban abban az egyetlen egyben, a megfeszített és föltámadott Jézus Krisztusban van elrejtve, ő mindeneknek a reménye. Igen, János evangélista bölcsen, evangéliumi módon, vigasztalva és reménységet adva említi meg: Kajafás nem tudta, hogy mit beszél. Jövendőt mondott. Isten nagy titka ez, hogy Jézus ellensége, az okos, cinikus, hatalom-ittas és hatalomért lihegő főpap szájába próféciát ad. Amit Kajafás mond az egyik oldalról emberi okosság, azt mondja, hogy tegyünk kivételt, tegyünk kivételt Jézussal. Ez halálos kivétel! Emeljük ki őt – ismerős rendőri szaknyelven szólva –, emeljük ki a tömegből. Meg is találják az árulót is, aki majd a Gecsemáni kertben megadja a jelet a sötétben kiérkező zsandároknak, hogy kit kell kiemelniük a tömegből. Az lesz az, akit Júdás megcsókol. Tegyünk hát, javasolja Kajafás, egy halálos kivételt – és akkor megmarad mindenki. Ám, kedves testvérek, ez csak aljas emberi szándék, átlátszó, olcsó, förtelmes és szégyenletes. Nem Kajafás és nem a Nagytanács teszi valójában a kivételt, hanem Isten! Az egyetlen igazat érettünk halálra adja, hogy aztán ebben az egyben jelenjen meg a mi üdvösségünk, reménységünk és boldog hitünk.
Mikor Jézus nem akar elindulni Bethániába, noha megjött a hír, hogy Lázár beteg, hanem vár, majd mikor már tudja, hogy Lázár meghalt, így szól tanítványaihoz: menjünk, Lázár, az én barátom elaludt, elmegyek, hogy fölköltsem őt. Ekkor a tanítványok először azt mondják, hát ha elaludt, meggyógyul, de jó, hogy elaludt a beteg. Az a legjobb dolog. Ám akkor Jézus azt mondja a tanítványoknak: nem az álom elalvását értem én ezen, hanem Lázár meghalt, de elmegyek, felköltöm őt.  S ekkor Tamás azt mondja,: menjünk el Vele, hogy mi is meghaljunk ővele együtt! Tamás és a tanítványok is tudják, hogyha Jézus elmegy, újra Jeruzsálem közelébe ér, s ezzel az életét fogja kockáztatni. Jézus mégis elmegy, mégis megteszi ezt a kivételt, föltámasztja Lázárt.
Mindezt azért, hogy ebben a csodában, mint egy csodálatos tükörben meglássuk, hogy Isten hogyan tett kivételt ővele, Jézussal. Egy feltámasztásáért, egyetlen egy csodáért kell Jézusnak meghalnia. De ebben a halálban és feltámasztásában van elrejtve a mi életünk. De sokszor kiáltjuk mi is: ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem, nem halt volna meg az én édesanyám, nem halt volna meg az én gyermekem, nem halt volna meg a feleségem, férjem, nem halt volna meg a legjobb barátom – ha itt lettél volna…. De Ő itt van, igen. Meghalt és föltámadott. És az az élet, amely nem múlik el, nem terhes a halállal, melyet nem húz lefelé bűnünk, nyomorúságunk, e földi létnek rövidsége, nos az Őbenne tárul fel. Ha Reá néztek, láthatjátok ezt az életet. Ha Reá néztek, boldogan mondhatjátok, amit Jézus ígér Mártának: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él. Hiszed-é ezt? – kérdezte Jézus Mártától. Hiszed-é ezt? – kérdezem most én is tőletek. Ő a feltámadás és Ő az élet. Ha valaki hisz Őbenne, ha valaki Őbenne rejtette el már földi, múlandó és törékeny életét, ha meghal is, él, mert Jézusnak hatalma nemcsak arra volt, hogy kivételt tegyen, és Lázár barátját feltámassza, hanem föltámadva az Atyaistennek jobbjára ült, és immár hatalma van arra, hogy porainkból fölszólítson és dicsőségében maga elé állítson. Legyen Neki ezért dicsőség most és minden időkben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ha szabad szubjektív megjegyzést tenni az igehirdetés kezdetén, régóta hordozom magamban Ámós próféta könyvét. Tteológus koromban Erdélyben jártam rokonoknál, és egy vasárnap, egy Marosvásárhely melletti kis faluban vettünk részt az istentiszteleten, egy egyszerű paraszt gyülekezetben, ahol az igehirdető Ámós próféta könyvét magyarázta hetek óta a gyülekezetében. Én csak egyetlen egy alkalmon vettem részt, de az igehirdetés, az ott elhangzott igék olyan mélyen belém ivódtak, hogy elhatároztam, egyszer én is végig fogom prédikálni Ámós próféta könyvét. Harminc évet vártam rá. Ha most megengedi a gyülekezet, a következő vasárnapokon Ámós próféta könyvét fogjuk olvasni és magyarázni. Arra is kérem a gyülekezetet, hogy otthon olvassák végig a próféta könyvét, sok mély, mai üzenet olvasható benne.
Ma a próféta könyvének bevezetését szeretném röviden magyarázni. A bevezetés így hangzik: „És monda: a Sionról megharsan az Úr.” Egy olyan korszakban szólal meg Ámos próféta, melyet viszonylagos békekorszaknak lehet nevezni. A Krónikák könyve leírja, hogy Uzziás király illetve Jeroboám király uralkodik a két részre szakadt országon, és csodálatos módon több évtizedig uralkodnak. Előttük illetve utánuk szinte évente váltakoztak a királyok. Puccsra puccs, hatalomváltás, lázadás, háborúk, éhínség, katasztrófák jártak előttük. De az ő évtizedeiket, ahogy a mai nyelven mondjuk, békekorszaknak lehet nevezni. Sőt, a Krónikák könyve leírja azt is, hogy Uzziás király alatt mennyit gyarapodott az ország, milyen erődítmények épültek, mennyire megerősödött az állam és a hadsereg, mennyi nagy beruházás történt az országban. Egyszóval, ment minden előre, a statisztikai mutatók igen jók voltak, nulla volt az infláció, erősödött a forint az euróhoz képest, nem kellett semmiféle közintézményt bezárni,  - nagyon szép, gyönyörű korszaknak lehet ezt nevezni. S mégis kiderül, hogy ebben konjunktúrában az ország korrupcióval van tele. Bűnnel van tele. Nemcsak az ország, hanem a környező kis országok is – majd ezeknek a neveit is hallhatjuk, s mindenikről fogok egy-egy szót szólni –, tehát nemcsak Isten népe élvezi a történelmi szerencsét, hanem a környezete is, az egész régió viszonylagos békében és boldogságban él. Ám a próféta szavaiból az derül ki, hogy hiába ez a béke, hiába a felvirágzás, hiába a csodálatos lehetőségek, hiába a nagyszerű történelmi adottság, hiába hogy a nagy birodalmak éppen alszanak - Egyiptom építkezik, Asszíria letűnőben van, és nem emelkedik még fel új birodalom, mely hódító útra indulna, egyszóval hiába minden tökéletes adottság, a népen szörnyű bűnök uralkodnak. Ilyeneket hallunk a próféta ítéletes szavaiban: az egész népet rabságba viszik. Ez nem azt jelenti, hogy Tirus – róla van szó – a saját állampolgárait eladta volna rabszolgának egy másik országba, és elhajtotta volna őket, – nem, Tirus saját maga tette állampolgárait rabszolgává. S ahogyan azt Jeremiás síralmaiban olvassuk, fizettek a saját ivóvizükért, megvetették velük saját tűzifájukat is, mert a rabszolgának ez a sorsa. Aztán arról olvasunk, hogy országrészeket csereberélgetnek – egyszer egy megye ide, máskor egy megye oda, egy terület ide, máskor oda. Az, hogy az ott lakók ehhez mit szólnak, a politikai elitet nem érdekli. Aztán szövetséget szegnek. Két nép szövetséget köt egymással, megvívnak egy háborút, ám a győztes csata után azonnal megszegik a szövetséget, aki nagyobb veszteséggel jött ki a háborúból, megtapossák. Arról is olvasunk, hogy hatósági atrocitások történnek, fegyverrel űzik saját atyjukfiait, és nem ismernek kíméletet. Kimennek a rendőrök és megverik az embereket. Miért ne? Ez nem új dolog, csak mi hisszük, hogy ilyen nem volt soha a történelemben. Dehogynem. Ki kell nyitni Ámós próféta könyvét, ott van a forgatókönyv, így kell ezt csinálni.
Tobábbá arról olvasunk, hogy temetőket dúlnak fel. Az egyik népre, Moábra azt mondja, hogy mésszé égette Edom királynak csontjait. A tiszteletet sem ismerik. Ismerjük ezt is jól. Amikor megjelentek hazánkban az ideiglenesen tartózkodók (negyven esztendőre), a mi falunkban az egyik temetőt teljesen feldúlták. Pöcegödröt csináltak belőle, oda jártak a szovjet katonák dolgukat végezni. Aztán arról olvasunk, hogy törvényszegések, hazugságok, zsarnokoskodás, az igaz emberek bíróságon való kiforgatása, erkölcsi fertő, gazdasági hatalmaskodás, s amit még el lehet követni, az itt mind ott van.
S ekkor egy pásztorember, Ámós, aki Tékoabeli pásztorok között élt, elhívó szót hall. Isten kényszeríti, hogy próféta legyen, hogy szóljon. Mert, ahogy – immár a próféta mondja – megharsan az Úr. Más helyeken az itt szereplő héber szót, úgy fordítják: üvölt. Üvölt az oroszlán. Ezt majd olvassuk Ámós próféta könyvében is: „Üvölt az oroszlán. Ki ne félne? Ha az Úr szól, ki ne rettegne?” Aztán más helyeken, még itt, Ámos könyvében is, ez a szó fejezi ki azt a zajt, amikor megszólalnak a harci kürtök. A régi hadviselés szerint, amíg harcoltak a katonák, szóltak a kürtök. S nem lehetett a csatamezőn mást hallani, csak a fegyverek zaját, a sebesültek és a haldoklók sikolyát, és a kürtöket. És amíg a kürtök szóltak, addig tartott a csata. Másutt, arra fordítják, amikor egy feldühödött tömeg üvölt, skandál valamit, és ez teljesen áthatja az embert. De az Ószövetség írói legtöbbször akkor használják ezt az igét, amikor a vizek robajlását, a vizek harsogását akarják leírni. Sohasem akartam elhinni mikor gyerekkoromban mondogatták, hogy ha az ember egy nagy vízesés mellé áll, ott nincs más, csak az az érzés, hogy a dübörgő víz, dübörgés zaja teljesen áttölt és áthat. Ott nincs miről beszélni, ott nem lehet verset írni, koncertet tartani, szerelmi vallomást mondani, ott csak áll az ember lenyűgözötten, az alázuhogó víz dübörgésében. Aztán felnőtt koromban eljutottam egy nagy vízesés mellé, valóban így van! Ott az ember a saját szavát sem hallja – nem is kell hallania, olyan elemi erővel tölti meg a víznek ez a dübörgése vagy harsogása, hogy semmi másra nem tud figyelni. Megharsan az Úr – mondja a próféta.
Kire-kire rábízom, mit ért ez alatt. Üvölt az oroszlán bőszülten – zsákmányra lesve? Vagy talán valamilyen harci zaj ez? Vagy olyan ez, mint amikor megalázott emberek tömeggé verődve üvöltözni kezdenek? Vagy a vizek dübörögnek? Vagy éppen talán az, amire Ámós próféta utal: Ámos két esztendővel egy nagy földindulás előtt hangzanak. Olyan ez, mint amikor a föld morajlik? Nem is tudom, melyiket válasszuk, de egy a lényeg, Isten kiált a próféta által, és mintegy azt mondja: ha ilyen a béke, ahogy láttuk, ha eladják a saját népüket, gazdasági rabszolgává teszik őket, ha a sajátjukat verik, ha az igazat kiforgatják, az özvegyeket megalázzák, ha a temetőkből szemétdomb lesz, ha ilyen a béke, akkor milyen a háború? És nekünk is meg kell kérdeznünk a mi viszonylagos békeidőnkben, ha ilyen a mi békénk, amilyen e mostani ország békéje – mert nincs háború, nem vonul rajtunk keresztül hadsereg, nincsenek frontvonalak, reggel, mikor bekapcsoljuk a rádiót, nem haditudósítást hallgatunk, hanem azt, hogy milyen idő lesz, ma például gyönyörű szép idő van – ha tehát ez a mi békénk ennyi romlottsággal, züllöttséggel, istentelenséggel, embertelenséggel van tele, akkor mi lesz, ha felharsan az Úr!? Milyen lesz, ha megharsan a harci kürt, milyen az, ha üvöltő tömeg ront rá a másikra, milyen a sok vizek zúgása, milyen, ha felmorajlik a föld és megrendül? Hát ilyet kiált a próféta, hogy Isten népe térjen észre és térjen vissza a régi és igaz rendhez, a hűségnek, az emberiességnek, a méltányosságnak a jó rendjéhez, amit Isten ott, a pusztában adott az Ő népének. „Én hoztalak föl Egyiptom földjéről és negyven esztendeig én hordoztalak a pusztában!” És ott a pusztában Isten igazságos törvényt adott, ott a pusztában Isten megtanította az Ő népét megbecsülni a másikat, ott az Isten megtanította az Ő népét, hogy a szabad ajándékot, a földet, az országot Isten kegyelméből vette. Ehhez kell visszatérni! Megtérést hirdet a próféta. És most nyugodtan átlépek háromezer évet (háromezer éve hangzott a próféta szava), és mondom ma is, amikor olyan sokan kérdezik, hogy mit lehet ezzel az országgal tenni, meg mit lehet ezzel a süllyedő Európával tenni, mit lehet a nyugati civilizációval tenni. Ó, mennyi jele mutatkozik annak, hogy itt valami szomorú végjáték zajlik. Ugyan az amerikai meg az európai bürokraták lekönyvelik a maradékot, az élelmesebbek meg gyorsan elhordják a közösből még, ami maradt, de mit lehet itt tenni? Egyet, kedves testvéreim, ez Isten mindenkori üzenete és programja: megtérni. Meg kell térni. Meg kell változni. Vissza kell térni Isten igaz és jó rendjéhez.
Ebben a nagyon különös, békés és mégis borzasztó világban lép fel a Téokabeli pásztor, Ámós, és lesz belőle próféta, Isten harsogásának továbbadója, melyet nekünk is szükséges meghallanunk. Előbb még azt kell megjegyeznem, hogy olykor jó ezt a harsogást hallani. És ez így is van a próféta könyvében megszerkesztve. Jó hallani, amikor kimegy Izraelbe, Bételbe, a bételi oltárhoz, és elkezdi Isten szavát hirdetni, és szól Damaskusról, beszél Gázáról, Tirusról, Eldomról, Ammonról, Moabról – ezek mind szomszédos országok. És hogy is mondja: három bűne miatt Damaskusnak, sőt négy miatt… Meg sem kell indokolnia, hogy mi az a három-négy bűn, csak mond, egyet vagy kettőt! S beh jó, Damaskus hullik! Beh jó, – Eldom hullik! Beh jó – Tirus elvész! Hiszen ezek mindig is ellenségek voltak. Rajtuk van most Isten ítélete. Aztán, jön hetedjére – mert eddig csak hatot számoltunk! –, jön Júdea, a testvér ország. A reá eső ítéletet azok, akik fönn, északon, Izraelben laktak, és ott Bételben, külön oltár köré gyülekeztek, jóleső szívvel hallgathatták. Na, Júdea, a gőgös Júdea! Beh jó is az, kedves testvérek, ironikusan mondom, ám benne van a szívünkben, ha valaki a saját testvérével állván perbe-haragba azt hallja, hogy bajba került a testvér! Úgy kell neki! Itt nem riaszt a testvér mentő szeretete, hogy meg kell mentem, segítenem kell rajta, nem hagyhatom, megvédem! Ellenkezőleg: úgy kell neki! Júdea és Izrael több mint kétszáz éve külön élnek, kettészakadtak, le van írva a Királyok és a Krónikák könyvében, hogy időnként háborút is folytattak egymás ellen. És az még többször van leírva, hogy hol Damaskusszal, hol Moabbal, hol Ammonnal, és a többi  környező kis államokkal kötöttek szövetséget  - a testvér ellen. Nahát, mikor Ámós próféta kezdi mondani Damaskus, Gáza, Tirus, Ammon, Moab környező országok – majd elhangzik még Júdea is, igen, hogyne mondanák Izraelben: Júdea is szomszéd ország, az is csak egy másik ország, és alkalmasint nekünk ellenségünk. És aki az ellenségünk, azon nekünk szégyent, bajt, pusztulást, nyomorúságot, korrupciót látni nem olyan nagy dolog! Így vagyunk ezzel mi is, kedves testvérek. Jönnek a hírek, hogy Bukarestben megfogtak három korrupt minisztert – elnézést kérek, nem akarok egyetlen román állampolgárt sem megbántani –, máris mondjuk: íme, ilyenek a románok! Vagy jön a másik hír: Pozsonyban óriási probléma támadt ezzel-azzal – na, ilyenek a szlovákok! Vagy halljuk, hogy Szerbiában mi zajlik, máris ítélünk: mindig ilyenek voltak azok a vad rácok! Sőt, még azt is látni kell, hogy itt egy hetes sorban vagyunk,  és abban a hetedik, az utolsó Júdea. Az ószövetség embere számára a hét szent szám volt, és kerek szám. Hét és nincs tovább! Hétig lehetett mondani valamit.
Három bűne miatt, sőt négy, az hét is! Három meg négy az hét! Ha fellapozzuk a Prédikátorok könyvét, a Példabeszédek könyvét, a Zsoltárok könyvét, ott van mindenütt a hetes szám. Ez a teljesség száma, azzal minden le van zárva. Elég, ha csak azt mondom, hogy a jeruzsálemi templomban hétágú gyertyatartó áll, vagy a Jelenések könyvében a minden gyülekezethez, minden keresztyén gyülekezethez hét levél szól – és hány ilyet lehetne még mondani! És ülnek Béthelben az izraeliek – s be van kerekítve, s mondhatják: ez az Ámos a mi emberünk! Sőt, ha megnézzük a térképen, hol volt ez a Tékoa, ahol pásztorkodott, akkor még azt is mondhatták: „Na végre, átjött hozzánk Ámos!” – mert Tékoa Júdeában volt. A határ túloldalán. Átjött ide hozzánk, és most elmondja Damaskusról, Tirusról, Ammonról, Moabról meg Júdáról azt, hogy nagyon nagy baj van ott. És okkal harsog az Úr.
Ám, kedves testvérek, jön a nyolcadik, mert nyolcadjára ezt mondja a próféta: „Három bűne miatt Izraelnek, sőt négy miatt nem fordítom el: mert pénzért adták el az igazat, a szegényt pedig egy öltő saruért. A föld porát árasztják a szegények fejére, a nyomorultak útját elfordítják. Fiú és atya egy leányhoz járnak, hogy megfertőztessék az én szent nevemet. Zálogos ruhákon nyújtózkodnak minden oltár mellett, és az elítéltek borát isszák az ő istenük házában!” Ez hét! Damaskus, Ammon, Tirus, Moáb, Edom, Gáza, Júdea, náluk éppen csak egy vagy két bűnt találunk feljegyezve a prófétánál, és akik olyan boldogan hallgatnák, hogy baj van a szomszéddal és meg kell térniük, meg kell térnie Damaskusnak, meg kell térnie Romániának, és Szlovákiának is meg kell térnie –mindenkinek meg kell térnie –, azt mondogatják: de nekünk nem! Miért nem? Ímé, itt van Ámós is, aki nem a mi emberünk volt, de a mi emberünk lett, átjött hozzánk, mert itt van az igazság. Idejött hozzánk, úgy-e, mert minálunk semmit nem hallunk arról, hogy eladták volna pénzért az igazat. Hallottatok, kedves testvéreim ilyet a mi országunkban? Hogy megvesztegették volna a bírót vagy az ügyészt? Én ilyenről nem hallottam. Magyarországon ez ismeretlen. Hallottatok kedves testvérek olyat, hogy a szegény embert egy öltő saruért, egy ócska normatíváért, egy önkormányzatéti tételért eladják? Magyarországon nem. Hallottatok olyat bárhol Magyarországon, hogy egyetlen egy ember tizennyolc banknál vett fel két nap alatt félmillió forint szabad felhasználású hitelt? Ez nem magyar történet. Igaz, hogy tegnap mondta a tévé, de talán eltévesztette az országot. És ez az ember élete végéig rabszolga. Halottatok-e kedves testvérek olyat, hogy Magyarországon a föld porát állítanák a szegények fejére? Halottatok politikust méltatlankodva beszélni a magyar lakosságról és a magyar emberekről? Én még nem hallottam. Magyarországon minden vezető, minden politikus, minden parlamenti képviselő a legnagyobb tisztelettel beszél arról a népről, amely beválasztotta őt a parlamentbe. Ez nem mi vagyunk! Halottatok olyanról, hogy a nyomorult útját elforgatták? Magyarországon nincs bürokrácia és nincs hivatali labirintus, ahova bemegy szegény Bözsi néni, hogy elintézzen egy nyugdíjkérelmet, és négy hónapig járja a labirintusok útvesztőit. Ilyen ebben az országban nincs! Nincsen, kedves testvérek. És hallottatok arról, hogy atya és fiú egy szeretőt tart? Ez biztos valami hollywoodi filmben esett meg, de Magyarországon? – ugyan kérem! Mi vagyunk a legtisztább nép. Olyan példás házaséletet élnek itt a magyar emberek, hogy idejárhat a világ tanulni tőlünk! És hallottatok arról, kedves testvérek, hogy Magyarországon zálogos ruhákon nyújtózkodnának? Hogy amit odaadtak kölcsönbe, hitelbe, az máris a másé? Az a Baumag-ügy, az nem is Magyarországon volt, melyben több tízezer kisbefektető milliárdjai tűntek el. Hol a pénz? Biztos, ez sem Magyarországon történt. És arról hallottatok, hogy az elítéltek borát isszák? Még be se csukták, még le se kasznizták, földjét, birtokát, tulajdonát elvették és megosztoztak rajta. Úgy-e, kedves testvérek, nekünk ez nem szól, mi nem ilyenek vagyunk?! Mindezek ismeretlenek ebben az országban. És ha így van ez, akkor én most be is fejeztem az igehirdetésemet. Nem is szólok többet Ámós próféta könyvéről, én nem.
De fölharsan az Úr! Isten szavának mennydörgése hat át itt mindent. Mert én még, vagy talán te, meg mi, mindannyian félrenéznénk, meg elnéznénk, meg szívesen számolgatnánk és húznánk a rovátkát más országok rovására. Vagy el-legyintenénk, és azt mondanánk, hogy süllyedő kor a miénk, kapaszkodjon mindenki egy kis uszadék-fába, hátha megmenekül. De az Úr harsog! Ez Isten szava. És azért harsog az Úr, hogy megtaláljuk a kegyelmet! Ámós prófétának ez az első feddőzése így ér véget: „Én hoztalak fel Egyiptom földjéről és negyven esztendeig én hordoztalak a pusztában”. Isten népe tehát ismeri a kegyelmet. Isten gyermekei tudják jól, mi az, amikor Isten a karjaiban tartja őket - ezt is mondja az ige –, és hordozza őket. Vagy éppen a hátára veszi őket, és a hátán cipeli őket. Isten gyermekei nagyon jól tudják mindezt, nem mondhatják hát a prófétának: Te meg miről beszélsz? Nem mondhatják Isten emberének: ugyan miért harsog az Úr? Miért áll neki följebb? Mert ismerik ezt. Ez a történelmük, ezért vannak, mert még ezért vannak itt. Ahogyan a már idézett Jeremiás próféta mondja Síralmaiban: csak az Úr nagy kegyelmessége, hogy még nincsen végünk. S bizony ez a kegyelem meg-megújul naponként. Ne éljetek vele vissza, hanem éljetek vele. Megharsan az Úr, szava áthat minden szívet és minden lelket, pedig csak egy egyszerű pásztorember mondja, kinek még hangosító-berendezése sem volt. S mégis, ennek az isteni szónak el kell hogy jutnia minden szívhez. Azért imádkozom, és azt kérem, hogy jusson el a ti szívetekhez is, és ha kell, harsanjon meg a szívetekben, s ha kell, emlékeztessen Isten jóságára és kegyelmére, és ha kell, hívjon igaz megtérésre. Mert aki megtér, az él, aki az Úrban bízik, az él, aki az Úrra teszi az életét, annak van jövendője. Megharsan az Úr. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, János evangéliuma hetedik része Jeruzsálemben játszódik, és egy korábbi eseményhez vezet vissza bennünket, a Bethesda-tavi beteg meggyógyításához, amely szombatnapon történt. Jézusnak ez a szombat napi csodatétele olyan – ha a gyógyítás történetéhez kapcsolódni - olyan hullámokat vet, és annyira fölkavarja a vizet, fölkavarja a lelkeket, fölkavarja az emberek gondolatait, hogy jóval később, már az ünnep kellős közepén is visszatérnek rá. János evangélista ezt a drámát használja föl arra, hogy Jézusnak és a környezetének a vitáját bemutassa és érzékeltesse velünk is a vita tétjét Az evangélista azonban nemcsak ezt akarja elmondani, hanem egyúttal azt is megmutatja, hogy tulajdonképpen mi ez ember nagy baja. Mert nekünk is van bajunk Istennel, amikor az életünk értelméről, végső céljáról vagy arról van szó, hogy mi dolgunk a világon.
A fölolvasott szakasz a vitatkozás egyik szeletét mutatja be. Szólnak a főemberek, szól Jézus, szól a tömeg, aztán megint megszólal Jézus. Különös vitatkozásnak vagyunk itt a szem – és fültanúi, súlyos szavak hangzanak el. Ilyen szavakat olvasunk: igazság, megismerés, dicsőség, küldetés, és ellentéteiket: hamisság, tudatlanság, látszat, hazugság – igen súlyos szavak ezek. Annyira súlyosak, hogy amikor a saját életünk dolgait vitatjuk vagy próbálunk helyes döntéseket hozni, ezeket a súlyos szavakat eleve lesüllyesztjük a gondolataink mélyére, és a maga természetes módján ezerszer kimondva hétköznapi értelemben használjuk őket. Tehát nem fontoljuk meg, hol van ezeknek a helye, hogyan irányítják ezek az életünket, miképpen határoznak meg bennünket.  Egy szót még nem mondtam ki, ez pedig az akarat. Ez köti össze az igazságnak és a hamisságnak, az ismeretnek és a tudatlanságnak, a küldetésnek és az engedetlenségnek, a látszatnak és a dicsőségnek a súlyos valóságát. Akarat. Jézus – ahogy mondja, hogy Ő Isten akaratának a beteljesítője. Azért jött, hogy az Atya akaratát teljesítse. Ez a küldetése, a feladata, és amit tanít, amit elénk tár, a valóság, amit kinyilatkoztat, Isten akaratára mutat. Azért fontos ezt látnunk, és valóban látni is fogjuk ezt a történet kibontakozásában, illetve a beteg meggyógyításának történetében, mert az ember életét is az akarata határozza meg. Én tudom jól, hogy mennyi minden van még, vagy ahogy a középkoriak mondták, hányféle emberi fakultás van még, hány része, dimenziója van még az emberi életnek, ami elengedhetetlenül fontos és meg is határoz bennünket, az érzelemtől az ismereten át a gondolatig, bizony rengeteg dolgot lehetne felsorolni. De egyben bizonyosak lehetünk: az akarat olyan tengelye az emberi életnek, amely körül sorsdöntő dolgok fordulnak meg. Továbbá akaratunkban nemcsak egy konkrét akarat, nevezetesen a sajátunk jelenik meg. Szeretnék este korán lefeküdni, reggel korán fölkelni. Szeretnék egy jót ebédelni, szeretnék egy jó eredményt elérni, szeretnék valamit megvalósítani. Lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy ezeket én akarom. Ennél azonban sokkal mélyebb az akarat talapzata, az akarat valamilyen célra  felé irányít, az akarat késztet, filozófiai nyelven szólva, ahogy Spinoza mondja, az akarat azonos a törekvéssel, és amíg az ember törekszik, amíg az ember akar, addig él. Orvosok mondják, és ezt tények is igazolják, hogy a kórházakban azok gyógyulnak meg, akik meg akarnak gyógyulni. A gyógyszer, a műtét, az orvos segítő odaállása, az ápolás csak asszisztencia, segítség. Ha valaki nem akar meggyógyulni, sokkal nehezebb meggyógyítani – sőt, mondjuk ki –, olykor lehetetlen. Még drámaibb az, ha valaki nem akar élni! Amúgy talán meg tudjuk  az öngyilkosságra készülőt győzni jó szóval, segítséggel, szeretettel, hogy visszaforduljon a halál sötét alagútjából, ilyenkor mindenfélét ki lehet találni, le lehet kötni a figyelmét, lehet neki feladatot adni, ideiglenes életcélt. De ha nem akar élni, nincs meg benne az élet akarata, akkor szinte reménytelen eset. Sorolhatnám most végtelenségig, hogy hol és milyen pontokon, milyen vonatkozásban jelenik meg az akarat. Most egy döntő dolgot kell még mondanom: az emberi élet nagy drámája, hogy az ember akarata ütközik az Isten akaratával. Mit akar Isten? Mit akar tőlem személyesen, mit akar általában az embertől, mi az Isten életrendje, mi az Isten által megszabott élettörvény? És aztán a nagy kérdés, hogy én akarom-e ezt a törvényt. Nem úgy áta-botába, nem úgy, mint az engedelmességre kényszerített gyerek, aki ímmel-ámmal megissza reggel a kakaót, nagyobb ímmel-ámmal megírja a leckét, s még nagyobb ímmel-ámmal engedelmeskedik a szüleinek, nem úgy, mint a beosztott a munkahelyén, aki a saját maga érdekéből engedelmeskedik a főnökének, de amikor az megfordul, bemutat neki. Nem így kedves testvérek. Akarom-e az Isten akaratát teljes életemből, teljes erőmből, teljes valóságában teljesíteni? Törekszem-e arra a célra, melyet Isten az ember számára értelmes, valóságos és üdvösséghez vezető életcélként rendel. És azt is tudjuk jól, ha nem akarjuk igazán, akkor – ahogy maga Jézus is mondja –, ez az akarás látszattá válik az ember életében. Ismerjük a látszat-engedelmességet, ismerjük az érdek-engedelmességet, ismerjük azt, amikor az ember látszatra jó fiú, ismerjük azt, amikor látszatra hivő, látszatra imádkozik. Akarom-e Isten akaratát? Jézus küldetése első pillanatától kezdve világosan kimondja: azért jöttem, hogy az Atya akaratát beteljesítsem. Azért jöttem, hogy az Atya akaratát nyilvánvalóvá tegyem. Ebben a beszélgetésben, visszatérve a konkrét drámához, azért sűrűsödik ki ez a kérdés ilyen élesen, drámai módon, élet-halál kérdésként, mert annak a szerencsétlen embernek a meggyógyításával Jézus valóban fölkavarta az állóvizet. Tudjuk, hogy a Bethesda-tavánál a betegek azt várták, hogy ha angyal száll a vízre, megzavarodik a víz, és gyógyító erejű lesz. Aki először érkezett a vízbe, az meggyógyult, mert transzcendens erővel került közvetlen érintkezésbe. Nos, Jézus gyógyítása fölkavarta az állóvizet a lélek alján, és néhány nagyon súlyos kérdés rögtön felszínre került.
Mindjárt az a kérdés, hogy miképpen lehetek bizonyos afelől, hogy Isten akaratát cselekszem? Hogyan lehetek én bizonyos afelől, hogy akarom Isten akaratát? Hogyan lehetek én bizonyos afelől, hogy amikor azt mondom, hogy szeretem Isten útját, szeretem Isten igazságát, ahogy a zsoltáros mondja: éjjel és nappal abban gyönyörködöm, tehát akarom az Isten valóságát, hogy lehetek abban bizonyos, hogy ez valóban így van, hogy nem csapom be magam. Itt szinte mindannyian a 20. század gyermekei vagyunk, a késő 20. század gyermekei, akik a 20. században beleszerettek a nagy pszichológiába, s némi okkal is, meghagyom. A 20. század elején Freud fedezte föl, hogy a megfogalmazott akarat alatt van még egy akarat, amit ő tudatalattinak nevezett el. Amit nem tudunk irányítani, nem tudunk neki parancsolni, ami fölött nem úr az emberi ész, nevelés, az a tudatalatti. Freud arra tette föl pszichológiájának a tétjét, hogy megmutassa, föltárja, hogy mi van a megfogalmazott tudat alatt. Sokan beleszerettek ebbe a feltevésbe, s azt gondolták, hogy ez egy egészen nagy forradalmi felismerés, vélték, a 20. század elején egy olyan nagyszerű felfedezés történt, amit a korábbi emberiség nem tudott. Dehogy nem tudott! Régtől tudták ezt, mindenkor tudta azt az ember, hogy a lélek mélységeire oda kell figyelni. Azt mondom, akarom – s nem biztos, hogy igazán akarom. Jonathan Edwards, a 18. századi Amerika puritán teológusa mondja: a megfogalmazott akaratunk sokszor csak a bűn álarca. Beh szépen tudjuk mondani: akarom, csinálom, megyek… – de mindez csak álarc. Tudták hát a régiek is, és ezért szükségük volt valami eszközre, hogy önmaguk számára is bizonyítva legyen, hogy Isten akaratát akarják. Hogy nem csapják be magukat. Istent becsapni nem próbálták, azt tudták a régiek, hogy nem lehet. De hát magukat se csapják be!
Az egyik ilyen bizonyíték a tradíció, a rend, a jó rend volt. Aki igazodott a rendhez, aki tartotta magát a hagyományhoz, aki megtartotta Isten törvényes rendjét, az bizonyította, hogy ragaszkodik ahhoz, amit Isten akar. Jézus a vitában utal erre: - Nem Mózes adta nektek a törvényt? – kérdezi. Ezer éve van egy törvény. Aztán leleplezi őket: - De hát senki sem teljesíti közületek a törvényt! – és ebben a pillanatban mindenki fölhördül. Miről beszél Jézus? Mi nem tarjuk meg a törvényt? Hiszen ő nem tartotta be, szombat napon beteget gyógyított! Dolgozott, mert gyógyítani munka volt! Aztán folytatja Jézus az érvelést, s azt mondja: ha ti a mi hagyományainkat, a zsidó hagyomány megszentelt életrendjét, a körülmetélést, a szövetséghez való tartózást szombatnapon is végrehajtjátok, mert annyira szent, hogy nem úgy tekintitek, mintha azzal munkát végeztetek volna, megszegtétek volna a munkatilalmat, akkor mi a baj azzal, hogy én szombat napon, teljeskörűen és abszolút módon helyreállítottam egy ember életét, és meggyógyítottam őt. Mert ezt a törvényt adta Mózes: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat – ez a Mózes törvényének a lényege. Megmenteni a másikat. Irgalmasnak lenni. Emlékszünk azokra a vitákra, kedves testvérek, amikor Jézus példálózik, beteget gyógyít? Nem is értelek benneteket, mondja – hát ha az ökröd beesett szombaton a kútba, kihúzod – nem? Nem hagyod, hogy megfulladjon. Szombaton életet menteni? Megszegtem vele a törvényt? – Éppen hogy nem, éppen hogy betöltöm.
Csakhogy visszatérve a vita lényegéhez, mégiscsak így van, és azért kell Jézusnak ebbe a konfliktusba belebocsátkoznia, mert úgy gondolja az ember, hogy ha én egy hagyományra ráteszem az életemet, hozzáigazítom magamat, engedelmeskedem a hagyománynak, akkor bizonyítottam, hogy miképpen akarok élni. És jó dolog is, kedves testvérek, a hagyomány. Abban nem volt semmi csalás, nem azért utalok rá. A hagyomány hordozza az embert, megtartja, keretek között tartja az életét. Bizonnyal tudjuk jól ebben a szétesett mai világban, melyben senki sem számít és semmi sem érvényes, melyben amit ma igazságnak jelentünk ki, az holnap már nem lesz  az – milyen jó, hogy vannak még hagyomány-maradékok! Mint a zátonyra futott hajó szétszóródott deszkáiba, úgy kapaszkodunk a hagyomány roncsaiba, hogy megmentsük az életünket. Ezzel kezdte Jézus is. És mégis fölkavarta az állóvizet. Aztán van egy másik lehetőség is, hogy valamilyen módon, önmagunk számára bizonyítsuk, hogy az Isten akaratát akarjuk. Ez nem annyira a hagyományban jelenik meg, mint inkább abban, amit mi a vitában is hallottunk. Jézus ellenségei csodálkozva mondják: mi módon tudja ez a Jézus az Írásokat, holott nem tanulta? Nincs róla diplomája, nem PhD a Názáreti Jézus. Nem habilitált belőle, nem egyetemi tanár, nem akadémiai tag, honnét tudja a törvényt? Még azt sem tudjuk, hogy járt-e iskolába, s azt sem tudjuk, hogy tud-e írni- olvasni. Miről beszél, honnan szedi?
Ez azt jelenti tehát, hogy az embernek van egy másik lehetősége is. Elkezdi kutatni, hogy mit akar Isten. Persze, ott van a hagyomány, s vannak a hagyománynak őrei, hivatalosai, ez rendben van. Ám a hagyomány időnként elromlik, megpudvásodik, elkorhad, valamit újítunk kell rajta. De van egy másik lehetőség, hogy én a magam útján fölkutatom a bizonyítékot…Ez jellemzi a mi mi korunkat, kedves testvérek. A 20. század elejének egyik nagy német teológusa, Ernst Tröeltsch – bár a teológusoknak nem szabad jövendölni, mert többnyire rossz prófétának bizonyulnak –  azt jövendölte, hogy a modern korban, s ezen a mi korunkat értette, nem a hagyományban, nem a szervezett vallásban, az intézményekben fogja az ember az üdvösséget keresni, hanem a misztikában. Ő ezt még így fogalmazta meg a 19. század végi nyelven: a misztika. Ma ezt úgy mondjuk, hogy new age, új kor. Mindenki csippenthet egy kicsit mindenhonnan, az egész világ egy nagy ezoterikus könyvesbolt, az egész világ egy nagy ezoterikus svédasztal, mleyről csippentünk egy kis kereszténységet, abból is mondjuk, a református vallást, az tetszik nekem. De csipegetjük a buddhizmust is, mely nem is tudom, hogy vallás vagy filozófia, de nem baj, az is jöhet, hiszen elfonnyadt ez az európai kultúra, s nem baj, ha beiratkozom egy Korán-iskolába, ott megtanulom a rendet, a fegyelmet. S vannak újkeletű ezoterikus tanok, azok is érdekesek – és a nagymama receptes könyve módjára én is összeállítok magamnak egy receptes könyvet, egy református mákos gubát, egy buddhista bablevest, egy hinduista túrós tésztát, nos, ez az én életem. Kialakítok magamnak egy magam-világot. Félreértés ne essen, kedves testvérek, parodizálva mondom ezt a dolgot, ám óriási dráma van mögötte, még egyszer szeretném mondani, az ember nagy drámája van mögötte. Tudni akarom: akarom-e tenni Isten akaratát, és ehhez a tudáshoz eszközöket keresek. Ott vagyunk most Jeruzsálemben, s mindjárt nekiállnak Jézusnak: - Honnét tudod? Honnét vetted ezt, hol olvastad? Melyik könyvből? Ki volt a tanítómestered? Hiszen azok mi vagyunk, mi vagyunk a tudomány őrei, mi vagyunk a kutatók, mi vagyunk a szellem emberei, mi vagyunk azok, akik elindultak soha nem járt utakon,  - ugyan, ki ez az ácsmester? S akkor Jézus azt mondja: ha valaki cselekedni akarja az Isten akaratát, megismerhető erről a tudományról, vajon Istentől van-e ez,  vagy én most magamtól szólok? Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, üldözte Őt. Igaz a Jézus tudománya, és nincs abban hamis. Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy amikor az ember óhatatlanul és önkéntelenül rányílik életének e nagy drámájára, akkor az akaratok konfliktusában meg kell látnia egy mélyebb és valóban abszolút módon transzcendens valóságot, ez pedig az Isten dicsőségének a kérdése. S egyedül az. Nem is az hát a kérdés, amit eddig bemutattam, hogy ugyanis akarom-e, akarod-e Isten dicsőségét szolgálni! Azt mondja Jézus, hogy aki előáll és magától szól, és azt mondja, rájöttem, megvilágosodtam, megtaláltam – az hamisan szól. Hányszor halljuk, hogy minden, ami korábban volt, ötezer éve, tízezer éve, ötszáz éve, száz éve, ötven éve – az mind hazugság volt –, de most jön az ügyeletes próféta és megvilágosodik: ő megtalálta, ez az! Pedig hát egész múltunk, egész történelmünk, egész eddigi emberségünk mind hazugság, mind áltatás volt, ha úgy vesszük – mert Isten dicsősége öröktől nyilvánvaló, Isten dicsősége mindenkor látható, Isten dicsősége mindig ott áll az ember előtt és mindig meghívja az embert arra, hogy hódoljon ennek a dicsőséges Istennek és dicsérje Őt.
Így mondja Pál apostol a Római levél elején: márpedig az, hogy Isten a világnak teremtője és hogy Ő a világegyetem dicsőséges Ura, öröktől nyilvánvaló úgy is, mint az Ő teremtésében, úgy is, mint az Ő törvényében, úgy is, mint az Ő kinyilatkoztatásában. Ám az ember, ahelyett, hogy hódolna a dicsőséges Istennek és dicsőítené Őt, a maga keze csinálmányának, a maga esze csinálmányának, a maga történelmi hozadékának állítja az élő Isten elébe és azt kezdi imádni. Ezért mondja Jézus e szavakat: aki magától szól, a maga dicsőségét keresi. Jézus nem keresi a maga dicsőségét. Szombatnap meggyógyít egy beteget és betölti vele a szeretet törvényét, hiszen szabad arra, hogy a hagyomány korhadt elemei alól feloldozza a tanítványait, szabad arra, hogy az Isten örök igazságát szólja – s ez mind azért van, mondja Jézus, mert Ő annak dicsőségét keresi, aki elküldötte Őt. És aki elküldötte Őt, igaz és nincs benne hamisság.
Szeretett gyülekezet, amikor János evangéliuma hetedik részét olvassuk, meg a korábbi és későbbi részleteket, mindig megütközünk, hogy János nyomatékosan odaírja: a zsidók, a Jeruzsálembeliek, s ebből az az érzésünk támadhat, hogy ezzel hozzáköt bennünket egy régi történethez, egy kétezer évvel ezelőtti történethez. A történet igen konkrét, adott helyen játszódik, adott környezetben. Ott vannak a zsidók, ott van a Bethesda-tó, ott van a beteg ember, ez kész és konkrét történet. De János ezeket a szavakat nem azért írja le, hogy oda tudj állni és behelyettesíteni. Helyettesítsük be a zsidókat a reformátusokkal – csak egy gondolat erejéig, hogy érezzük: rólunk szól az ige. S aztán lehet a történetet így olvasni: már-már ünnep közepén azonban Jézus fölment a Böszörményi úti református templomba. És csodálkoztak a reformátusok, mondván, mi módon tudja ez az írásokat, holott nem tanulta, hittanra sem járt és nem is konfirmált. Felelt pedig Jézus: az én tudományom nem az enyém, nem is Kálvin Jánosé, nem is Barth Károlyé, Luther Mártoné, hanem azé, aki küldött engem. Aztán felelt neki a sokaság, a Böszörményi úti református gyülekezet és azt mondta: ördög van benned, ki akarna Téged megölni?! Föl vagyunk háborodva. Jézus így felelt nekik: én magamtól nem jöttem, de igaz az, aki engem küldött. Igen, az alapkérdés mégiscsak az: akarod-e, amit Isten akar? Akarod-e Istent dicsérni? Látod-e a világegyetem dicsőséges Urát, aki a te életed ura akar lenni. Jézus Isten akaratát teszi nyilvánvalóvá. És mindannyiunkat meghív szent szeretettel, hogy az Ő szövetségében mint Isten gyermekei hozzá igazítsuk az életüket ehhez az igazi, valóságos isteni akarathoz. Így fogjuk Jézus szavát igazán jól megérteni: mind engem ismertek és tudjátok, hogy honnan való vagyok, én nem magamtól jöttem, de igaz az, aki elküldött engem. Ti nem ismeritek, én azonban ismerem Őt, mert Őtőle vagyok és Őt szolgálom. Ez Jézus igazi szava: aki engem látott, látja az Atyát is, aki engem hallgat, az Atyát hallgatja, aki engem követ, az Atyához érkezik el. Jézus arra az útra hív bennünket is, melyen Ő járt, amelynek végén Ő maga várja az üdvösségbe érkezőt.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt héten olvashattunk egy drámai jelenetet az Apostolok cselekedeteiben. Még Kis-Ázsiában történt, hogy az apostol és igehirdető társai körbe-körbe mentek Kis-Ázsiában, de egy tapodtat sem jutottak előre, sőt azt a megjegyzést olvastuk, hogy: “nem engedte meg nekik a Szentlélek” hogy ebbe vagy abba a városba bemenjenek. Mitöbb, egy helyen azt mondja Lukács, hogy „megtiltotta nekik a Lélek”, hogy valamely a városba bemenjenek. A hiábavaló célkeresésük közepette, egy éjszaka Pál apostol egy látomást lát: egy macedón férfit, aki így szól hozzá: “jöjj át hozzánk és légy nékünk segítségünkre!” Macedónia már Európában van, s ennek a látomásnak a nyomán érti meg az apostol, hogy azért nem mehetett be egyik vagy másik kisázsiai városba, azért volt hiábavaló az igyekezet, mert Isten őt most már arra hívja, hogy egy másik kontinensen, Európában hirdesse az evangéliumot.
Hogy ez mit jelent, azt pedig éppen most, a felolvasott részben láthatjuk. A korabeli Európának, – ha lehetett a Római Birodalom idején kontinensekről beszélni – két fővárosa volt. A közigazgatási, politikai főváros Róma, ott hozták a törvényeket, onnan jöttek a parancsok, oda mentek az adók, oda szállították a gabonát, ott lüktetett ez élet. De volt egy másik központ is, a szellemi központ, ez pedig Athén.
Mikor Pál apostol megérkezik Athénba, útitársait elküldi, hogy Timóteust és Silást is hozzák el. S miközben rájuk várakozik, körbejár a városban, és azt olvassuk, hogy háborgott a lelke, mert azt látta, hogy a város bálványokkal van tele. Igen, így jár egy zsidó atyafi, aki Ázsiából megérkezik Európába! A zsidó atyafi, Pál apostol, kit kötnek a mózesi törvények és ő azoknak szigorúan alá is veti magát, bálványt nem imádott. Ha pedig azt látta, hogy istentisztelet címén szobrot, képet vagy bármi mást imádtak, neveltetésénél fogva is okkal háborodott fel. Háborog hát a lelke. De legyőzi ezt a fölháborodást, mert azt olvassuk a további részekben, hogy az ott lévőkkel vitába bocsátkozott. Ez természetéből is fakadt. Tudjuk, Pál nagy vitázó volt. Nem kellett neki alkalmat keresni, hogy másokkal vitába bocsátkozhasson. Ő maga provokatív ember volt. Ha nem volt alkalom, akkor ő maga volt az alkalom, hogy vita támadjon. Most itt a vitatkozásnak az lett a vége, hogy fölvitték az Aeropagoszra, mely Athén egyik köz-nyilvános tere volt, ahol különböző csarnokok álltak. Az ott lévő sztoikus, epikureus és másféle filozófusok régi szép athéni szokás szerint nyilvános filozófiai disputákat folytattak, és jegyzi meg némi iróniával Lukács evangélista, természetesen, semmi másban nem voltak foglalatosak, csak valami újságnak a beszélésében és hallgatásában. Természetesen ez nem a Magyar Távirati Iroda központi csarnoka volt, ahova bejöttek az új hírek, majd mentek tova. Az újdonság itt a filozófiai újdonságot jelentette. Bizony, a filozófia, amely nagy tudomány, magán hordja azt a terhet, hogy egy-egy újnak beállított filozófiai gondolatról rövid idő után kiderül, hogy nem új az, régen is mondták már a bölcsek, csak éppen abban az adott helyzetben, s azon a nyelven, azzal a bemenettel, ahogyan az elhangzott, nagyon újnak tűnt. Száraz volt már a filozófusok lelke, vártak valami újdonságot. Valamit, ami megmozdíthatta volna őket, valami nagy ihletést vagy egy igazi nagy vágyat, amely a valódi filozófust mozgatja, hogy a világot megértse, megmagyarázza. Azt gondolom, e tekintetben 2007. év sem különbözik ettől. A mai kor mai filozófusai is – ha igazán filozófusok, és nem iskolamesterek, kik csak a régi dolgokat tanítgatják, mondogatják – ettől a vágytól ihletve gondolkodnak, töprengenek, szeretnének valami újat hallani, mert meg akarják érteni a világot. Az apostolt pedig azért rángatják oda az Aeropagoszra, mert a viták során azt hallják, hogy valami különös, furcsa és idegen dolgot hirdet nekik. Ezt is mondják neki: “vajon megérthetjük-e, mi az az új tudomány, mi az az új ismeret, amit te hirdetsz.”
Ezen a ponton azonban fordulat következik be, és erről a fordulatról szeretnék ma néhány szót szólni. Lélektani is ez a fordulat, de – ha szabad azt mondani – az egész evangélium-hirdetés, a keresztyénség elterjedése tekintetében is fordulatot láthatunk itt. A lélektani fordulat talán a retorika világába tartozik. Az imént még azt hallottuk, hogy az apostol háborgott, hogy ne mondjam, dühöngött, hogy ne mondjam, így is használja néha a görög irodalom ezt a szót: hányingere volt, attól, amit látott, és hogy ne dühöngött volna. Szentéletű ember volt, aki a filozófia városában a legförtelmesebb bálványokat, hamis isteneket, borzasztó kultuszokat lát. Okkal fölháborodott hát – mondom még egyszer. Ám most azt olvassuk, hogy valami fordulat következett be: amikor szóhoz jut az Aeropagoszon, így kezdi: “athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek talállak titeket.”
Nem tudom, mi következett be az apostolban, de az imént még föl volt háborodva. Kezdhette volna a mondandóját azzal, hogy: “athéni férfiak, azért vagyok itt, hogy megmentselek benneteket. Istentelenségben, sötétségben, bálványimádásban, rettenetes dolgokban tévelyegtek. Fel vagyok háborodva emiatt! Hallgassatok meg, hogy megmentsem a lelketeket, az életeteket. Borzasztó, amit ti csináltok!” De nem ezt mondja, hanem azt: “minden tekintetben nagyon istenfélőnek talállak titeket.” Néhány kommentátor megjegyzi ehhez a szakaszhoz, hogy ez nem egyéb, csak a retorika klasszikus fogása, a captatio benevolentiae. Hogyha valakinek meg akarom nyerni a figyelmét, a jóindulatát, akkor a beszédemben először meg kell őt dicsérnem.
Múlt héten kezembe került egy pszichológiai kézikönyv, amely az emberi karaktereket tárgyalja modern felfogásban, és ütközteti is azokat. Azt mondja a szerző, hogy aki nagyon kritikus karakterű ember és a másikkal kapcsolatba kerülvén rögtön a kritikai megjegyzéseinek ad hangot, azt a másik embert eltaszítja magától, hiszen minden ember arra vágyik, hogy megerősítsék, megdicsérjék, megbiztassák egy kicsit. Főnöknek is az a jó főnök, folytatja, aki ugyan látja, hogy zűrzavar van a cégnél, de először megdicséri a dolgozókat, csak utána veszi elő a kardot, hogy lekaszabolja őket. Csak egy a lényeg, olvassuk e könyvben,  hogy nem szabad az embereket rögtön megtámadni! Előbb meg kell őket dicsérni. És azt mondják a retorika tudósai is, hogy Pál apostol itt ehhez az eszközhöz folyamodik. Ám az a helyzet, kedves testvérek, hogy a régiek is tudtak arról, amit ma metakommunikációnak neveznek, vagyis hogy hiába dicsérem meg a másikat azért, hogy a bizalmát megnyerjem, ha én őfelőle rosszat gondolok, az úgyis keresztülmegy a szavaimon.
És okkal foghatnának gyanút ezek a görögök is. Hiszen korábban azt látták, azt hallották, hogy az apostol kiabál. Alant még vitatkozás volt. Nem működik a captatio benevolentiae, ha pusztán retorikai trükk. De itt nem erről van szó. Az apostol belül, lélektanilag megváltozott. És az, hogy megváltozott, a beszédéből is kiderül. A görögök mielőtt fölvinnék őt az Aeropagosra, hogy mostmár nyílt színen megvitassák vele a nézeteltérést, azt mondják maguk között: ez az ember idegen istenségek hirdetőjének látszik. S nagyon fontos ez a szó, hogy idegen. Valami olyasmit hirdet az apostol, ami idegen a számunkra. És ha valami idegen, akkor azt vagy elutasítjuk, mert megrémülünk tőle, vagy, ahogy halljuk a következő szakaszban, kiváncsiak leszünk: lássuk, megértjük-e? Ha pedig megértettük, akkor elfoglaltuk. Az emberi életnek, világban létnek van egy nagy belső törvényszerűsége: a megértés, a másiknak a megértése, a dolgoknak a megértése az egyúttal annak az elfoglalását is jelenti. Nem véletlenül mondta a középkor egyik nagy filozófusa, Bacon: “a tudás hatalom.” Amit tudok, azt birtoklom. Amit tudok, az enyém. Amit tudok, azzal tudok bánni. Amit tudok, azt tudom kezelni. Jó a magyar szó, kézbe venni, kezelni, vagy a magyarosodott latin kifejezés: manipulálni. Lássuk, mondják az athéniek, amit itt nekünk ez az ember hirdet, az ugyan idegen nekünk, de megérthetjük-e? Ha megértjük, birtokoljuk. Ha nem értjük meg, idegen marad és ellökjük magunktól. Az apostol azonban, miután rátalált erre a szoborra, melyen az volt felírva: az ismeretlen istennek, nem az idegen istenről kezd el beszélni, hanem arról az Istenről, aki ugyan nem idegen, csak ismeretlen. Nem valami fölfoghatatlanul új, nem valami soha nem hallott, soha meg nem tapasztalt, csak ismeretlen. És itt az apostol az emberi megismerésnek a másik vonulatára utal, arra – és erről is szól – amikor a megismeréssel az ember nem birtokba vesz valamit, hanem részesedik abban, amit megismer. Így mondja az apostol, idézve a görög költőket: Isten az, aki teremtette a világot és mindent, ami abban van, mivelhogy Ő a mennynek-földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik, sem emberek kezeitől nem tiszteltetik, mintha valami nélkül szűkölködne. Hiszen Ő ad mindeneknek életet, leheletet és mindent, és az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, meghatározván eleve rendelt idejüket, lakásuknak határait és nem vagyunk tőle messze, amint a ti költőitek mondják: őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.
Nem tudom, kedves testvérek, érezhető-e, hogyan fordít itt meg mindent az apostol?! Azt mondja, ti görögök, ti görögök, vagyis mi, emberek, mindannyian, meg akarjuk érteni és ismerni Istent, és miután megértettük és megismertük, adunk neki egy helyet az életünkben. Egy kézzel csinált templomot, hogy az apostol kifejezését alkalmazzuk. Egy hajlékot, egy helyet, itt a mi világunkban. Állítunk neki szobrot is, építünk neki egy oltárt. És ha kellően okosak vagyunk, az athéniak pedig nagyon okosak voltak, ráírjuk: “az ismeretlen istennek!” Biztos, ami biztos. Sok istent ismerünk. Ismerjük Jupitert, ismerjük ismerjük Hermészt, ismerjük Aphroditét, ismerjük Pallasz Athénét, ismerjük a búza istenét, az aratás istenét, a boldogság istenét, a keserűség istenét, az eső istenét és a tenger istenét, s mindegyiknek megvan a maga helye a mi világunkban. Kategóriák vannak, fogalmak vannak, kataszterek vannak, s az istenek is szépen el vannak helyezve a világban. Van lakóhelyük is, és abban áll az igazi kegyesség, az a pogány ember igazi kegyessége, hogy meg is adja az istenségnek az őt illető helyet. Ez az igazi kegyesség. Nem von el tőle semmit. Nem tagadja meg az istenségtől, hogy volna valami dolga, helye, posztja, tisztje, rangja itt ebben a világban. Nem is szabad így tenni, mert akkor a régi isten-gondolat szerint fölgyullad az istenek haragja. Ha nem kapják meg, ami nekik jár, elveszik erővel. Inkább megadjuk nekik. Pál apostol azonban most megfordítja, és azt mondja, hogy Isten nem lakik kézzel csinált templomokban, Isten nem lakik ember-alkotta hajlékokban, fogalmakban, kategóriákban, filozófiákban, vallásokban, kegyes gyakorlatokban. Azokban mi lakunk. Sőt, mi lakunk az isteniben is! Éppen fordítva tehát: nem Istennek kell helyet találni a világban, hanem az embernek kell megtalálnia a helyét az Isten világában. Ezt hirdetem nektek, mondja az apostol.
Mégis, kedves testvérek, ha már ennyit szóltam róla, vajon miért mondja korábban az apostol, hogy: “athéni férfiak, minden tekintetben nagyon istenfélőnek, kegyesnek találtalak titeket”? Az a fordulat jelenik meg itt, amely ezután a keresztyén missziót mind a mai napig meghatározza, s amit talán az ellentétekben lehet legigazabban bemutatni. Lehetne azon a nyomvonalon is haladni, Istent meghirdetve, Róla bizonyságot téve, ahogyan azt az apostol legelső közvetlen reakciójában, a felháborodásában látjuk. Nekimenni, szétdönteni, lerombolni, megsemmisíteni minden hamisságot, s majd arra az üres térbe, ami maradt beletenni a mi Istenünket, a mi Istenünk tiszteletét, kegyességét, vallását, életrendjét. Olykor azt gondolom, hellyel-közzel ez jó útnak is tűnik. Ám most az apostolnak meg kell értenie, hogy mi is volt annak a macedón férfinak, annak az európai embernek a kérése, akit álmában látott: “Gyere át hozzánk és légy segítségül nékünk!” Ez az ember segítséget kért. Nem azért hívta az apostolt, hogy “gyere hát, rombolj le mindent, dózerolj le mindent, és építsd ide föl az új világot, az új vallást, az új hitet az igaz Istennek!” Hanem légy segítségül. Miért kell segíteni? Ezért változik meg az apostol fölfogása, magatartása, s ez egy belső, lélektani megváltozás is. Ezért tudja, nem puszta retorikából, nem valami csűrcsavaros rafináltságból azt mondani, hogy “athéni férfiak, istenfélők vagytok.” Ő most segítni akar. Mit jelent hát a fölirat az oltáron: “Az ismeretlen istennek”? Jelentheti azt, amit az előbb mondtam: hogy okosak az athéniak, bebiztosítják magukat. Ha a magam indulatát veszem, meg is maradnék ebben, és jókat ironizálgatnék azon, hogy ezek a pogány görögök milyen dörzsöltek voltak. Nem tud rajtuk még az Isten se kifogni, odaírják “az ismeretlen istennek”, aztán ha minden kötél szakad, odateszik a bizonyítványt: “hát, Mennyei Atyám, igaz, nem ismertünk, igaz, nem tudtunk Rólad, igaz nem követtük a tanításaidat, de azért, hát megadtuk Neked is.”
De nem erről szól ez a felirat, hanem az embernek mérhetetlen szomjúságáról, hogy megismerje az igazságot. Ez arról szól, hogy hiába rakja körbe az ember a maga életét mindazzal, amit megismert, és tud – és ez nem csak a materiális, közvetlenül megismerhető világra vonatkozik, arra talán a legkevésbé, hanem sokkal inkább a szellemi világra. Hiába építi magát körbe az ember mindazzal, amit megismert, amit tudhat, és hiába finomítja és mélyíti ezt, ahogy itt tették a sztoikusok meg az epikureusok, csak boldogtalan, csak úgy érzi, és okkal érzi, hogy nem áll össze ez az egész egésszé. Mindenb egész töredékes és szétszórt. Ezért is van az, hogy az igazság ismerete nélkül a filozófiai is, a bölcsesség is darabokra szakad, elemeire törik szét, és teljesen ellentétes irányok és gondolatok tudják befolyásolni az embereket. Nem véletlenül mondja Lukács, hogy ott voltak a sztoikusok és az epikureusok. A sztoikusok azt tanították, hogy az a boldogság, ha az ember végső soron nem vesz tudomást arról, hogy a világ nem megismerhető. Ez a sztoicizmus lényege. Mert azt már tudták, hogy magukból, maguk által nem fogják megismerni az igazságot. A sztoikusok ezért kialakítottak egy tiszteletreméltó etikai felfogást: szilárdan, rezzenéstelenül, nyugodtan, fenségesen szembenéztek az ismeretlennel, az ismeretlen fenyegetésével, egyszóval szembenéztek a sorssal. Úgy akartak fölébe emelkedni, hogy nem vettek róla tudomást. És ott voltak az epikureusok is, akik ugyanúgy  beismerték, hogy nem ismerhetjük meg a világot, s nem lesz miénk a teljes igazság. Ők azonban azt mondták, hogy nem kell fölülemelkedünk, inkább élvezzük az életet. Ameddig tart. Rövid az idő. Szakítsd le az óra virágát!
Mindkettőben – és bárhány filozófiai iskolát lehetne még fölsorolni – nem a filozófusnak, hanem az embernek a véghetetlen nyugtalansága jelenik meg: miért is vagyok a világon? Hol is van az én helyem ebben a világban? Mi az emberi élet értelme? S Pál megérti, hogy segítenie kell. Hiszen ott vannak már a küszöbön! Az egyházatyák meg a skolasztikus teológusok a középkorban már-már teológussá avatták Platont, és azt mondották, hogy Isten ugyan még nem nyilatkoztatta ki magát Jézus Krisztusban, ám Platon már sejtett valamit, mert a platoni filozófia logikai úton valóban eljutott oda, hogy nem sok isten van, hanem egy Isten van.
De ki ez az Isten? Segítségre van szükség. Isten azért hívja, küldi az apostolt Európába, és így Athénbe is, hogy segítségül legyen. Azt az Istent, akit ti nem ismerve imádtok, azt hirdetem most néktek - mondja. Ez az Isten az, aki Jézus Krisztusban megismerhetővé tette magát. Ezt észlelik is az athéniek,  s mondják, hogy Pál Jézust és a feltámadást hirdette nékik. Azt az Istent hirdette nekik, akiben járunk, élünk mozgunk és vagyunk. Azt az Istent hirdette nekik, akitől vagyunk, és akitől van életünk, leheletünk és mindenünk. És ez az Isten Jézus Krisztusban megismerhetővé tette magát. Ezt hirdeti az apostol, és meggyőződésem, hogy ez a kétezer éves mai történet. A mai ember is szeretne megismerése által birtokolni, a birtoklás által mindenre feleletet kapni, és ha szükséges, a birtokát, a tudását úgy fölsorakoztatni, hogy a tudás templomában mindennek meglegyen a helye. A mai ember sem tudja, hogy hol a helye. Amúgy mindennek tudjuk a helyét, mindennek adtunk iktatószámot, lexikon-számot, kategóriát.
De te ki vagy? S neked hol a helyed? Miért élsz? Miért vagy itt ezen a világon? Ezt megérteni és fölfogni, ehhez isteni segítségre van szükségünk. Isten Jézus Krisztusban bemutatkozott, föltárta önmagát és az embernek élő, valóságos reménységet adott. Nos hát, az az ismeretlen Isten mégsem ismeretlen. Az az idegen mégsem idegen. Az a megközelíthetetlen mégsem megközelíthetetlen. Itt van, mert Őbenne járunk, élünk és mozgunk. Itt van, mert Jézus Krisztusban megmutatta szeretetét, igazságát és örökkévaló hűségét. Boldog az az ember, aki Isten Lelke által megérti Istennek ezt a kinyilatkoztatását, akinek a szíve erre fölnyílik, s magához öleli és megérti: Nem nekem kell Isten számára helyet adnom, hanem nekem kell Isten világában a saját helyemet megtalálnom.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Sokat panaszkodunk mi Magyarországon, hogy az igazságszolgáltatás, vagy ahogy mostanában az újabb keletű jogfilozófia szerint mondják: a jogszolgáltatás malmai nagyon lassan őrölnek. Időnként statisztikák jelennek meg arról, hogy hány rendezetlen ügy van még a bíróságok előtt, hány ügy van, amit talán el sem kezdettek, milyenek ezek az ügyek. Aztán arról is vannak kimutatások, hogy egy-egy, igen egyszerűnek tűnő pereskedés vagy bírósági eljárás akár hosszú évekig is eltarthat. Ha valakit vigasztal, most egy olyan történetet olvastam föl, amelyből kiderül, hogy régen sem volt ez másképp. Azt olvastuk a történet végén, hogy Felix Caesereában császári megbízottként jár el Pál apostol ügyében, és két esztendeig tartja fogva az apostolt. Igaz, enyhe fogságban, Pált lehet látogatni, a dolgait közvetítőkkel intézheti. Viszont kiderül, hogy Félix késlelteti az ügyet – nevezetesen, a vádlók berendelését -, mert azt reméli, hogy Pál pénzt ad majd neki szabadon bocsátásáért. Ez két dolgot jelent, túl azon, hogy egy korrupt római hivatalnok áll előttünk. Egyrészt ez a mi Félixünk első hallásra is meg tudta ítélni, hogy az apostol ártatlan. Ha nem lett volna az, akkor nem gondolhatott volna arra, hogy szabadon bocsássa. Ha egyértelmű lett volna számára az apostol vétkessége, és csak a peres eljárást kellett volna lefolytatnia, bizony nem törhette volna a fejét azon, hogy netalán az apostol valami pénzt ad majd, hogy szabadon bocsássa. Szándékosan ott tartotta, hogy ami egyébként járt neki – nevezetesen a szabadságot – megváltsa nála.
A másik, amiről igazán szólni kell,  az, hogy Pál apostol magatartásából kiviláglott életének célja, és ez a cél nem az volt, hogy egy vitás ügyben neki legyen igaza. Az apostolnak az a célja, hogy minél előbb szabad legyen. Szabad legyen, hogy az evangéliumot hirdesse, szabad legyen, hogy ő útiterve, nagy célkitűzése – nevezetesen, hogy Rómába juthasson, ott a fejedelmek és királyok előtt Jézus Krisztusról bizonyságot tehessen –minél előbb valósággá legyen. Vagyis, nem túlzunk, ha azt mondjuk: érződött az apostolon, hogy szeretne minél előbb szabad ember lenni, és talán azt sem hagyta titokban, hogy szeretne minél előbb Rómába jutni. Talán ez a másik ok, amiért a korrupt római helytartó feltartóztatja őt, eljárásjogi körülményekre hivatkozva tartóztatja fel – mondván, még nem érkeztek meg a tanúk, a bizonyítási eljárás még nem folyt le –, de azért időnként magához hivatja az apostolt, faggatja, remélvén, hogy a beszélgetés esetleg úgy alakul, hogy az apostol fölajánlj valami válságdíjat a szabadságáért. Miért olyan izgatott az apostol? Miért ébreszti föl a magatartása ennek a római helytartónak a gyanakvását, hogy ez az ember többet akar, mint egy egyszeri igazságot egy bírósági perben?
Azért, mert az apostol egész magatartásán, megnyilatkozásán és a sorsán is – amit már hosszabb ideje olvasunk – átviláglik, hogy nem róla van szó. Pontosan úgy, ahogy a múlt alkalommal mondottam: amikor az apostol önmagáról beszél, akkor Krisztusról beszél, és az ő életét, sorsát, életének az értelmét az határozza meg, hogy a Krisztustól kapott küldetést teljesítheti. Ezért olyan izgatott, ezért igyekezne minél előbb kiszabadulni, ezért védekezik itt is, amikor a jeruzsálemi zsidók felfogadnak egy ügyvédet, egy Tertullus nevezetű atyafit, aki ott Caesareabanaz ő nevükben beszél. Az apostol igyekszik előrébb vinni az ügyet. Jöjjenek csak ide, akik engem vádolnak, mondják el ők, legyen szembesítés, és akkor majd minden tisztává válik, és szabad leszek. Az apostol szeretné az evangéliumot, Jézus Krisztus jó hírét minél előbb szabadon mondani. Nemcsak itt, Caesareaban, hanem ahova Isten őt küldötte és rendelte. Arról is olvasunk az igében, hogy éjszaka az apostolnak látomása támadt, isteni üzenetet hall és ez az isteni üzenet megerősíti őt:– ne félj Pál, néked Rómában is bizonyságot kell tenned. Tehát, ha a belső, emberi lélektani gyötrelmek az apostolt elgyengítenék, vagy a célkitűzésében elbizonytalanítanák, akkor Isten segítségére siet, és megerősíti őt. De ebből természetesen nem az következik, ami talán sok esetben következne, hogy azt mondaná az apostol: - Nos, amit Isten akar, az úgyis meglesz. Ha nekem Rómába kell mennem, akkor előbb-utóbb úgyis Rómába fogok menni. Bár most éppen nem mehetek, föltartóztattak engem, itt vagyok egy rettenetes vizsgálati fogságban, de lesz, ami lesz, nyugalom. Nem kell izgulni.
Nem így van, Pál szeretne minél előbb Rómába jutni a krisztusi üzenettel. Valami sürgősséget érez. Ezt fejezi az is – ha visszafelé olvassuk a történetet, – hogy, amikor Félix egy alkalommal a feleségével együtt meghallgatja, egészen megrémül, mert – ahogy az ige mondja– amikor igazságról, önmegtartóztatásról és eljövendő ítéletről szólt az apostol, akkor Félix megrémült. Olyan átütő és átható erővel tett bizonyságot az apostol, hogy Félix egészen belerendült. De tehetünk néhány következtetést mi is arra nézve, hogy mi az igazság, mi az önmegtartóztatás és mi az eljövendő ítélet. Ez a három egyre vonatkozik, egyetlenegy tényre, arra, amiről az apostol a védőbeszéde kezdetén szól, miután elmondja, hogy hithű ember, soha senkit fel nem bolygatott, soha lázadást nem szított, soha semmi összeesküvésben nem vett részt. Egy dolog van itt, mondja Félixnek. Pál a halottak feltámadását hirdeti, Jézus Krisztus feltámadását, és e miatt vádolják őt. Vagyis, úgy tűnik, hogy az apostol elsőbben egy egyházi vitáról szól. Vannak Jeruzsálemben olyanok, akik hisznek a halottak feltámadásában, és vannak olyanok, akik nem hisznek a halottak feltámadásában. Tudjuk jól, a farizeusok hittek benne, a szalducceusok nem hittek benne. Emiatt tört ki ribillió Jeruzsálemben a vallási pártok között. S erre mondhatná, hogy ez egy veszekvős belügy. Ugyan kit érdekel, például, ma Magyarországon, hogy egy református teológus meg egy másik református teológus hogyan vitatkozik egymással, és hogy az egyik supralapsarianus, a másik pedig infralapsarianus – ez két teológiai terminus arra nézvést, hogy a predestinációt mi felől kell nézni. Belehallgatnánk a vitáikba, és azt mondanánk, hogy ezek teológiai okoskodások. Még akkor sem nagyon törődnénk vele, ha pártot is szerveznének maguknak, és a református egyházban lenne egy supra-párt meg egy infra-párt. Csak szó-kardoznának egymással, vitatkoznának egymással, küzdelmeket folytatnának egymással. Egy római hivatalnok köteles volt a Római birodalom rendje szerint a vallási békét biztosítani, egyik felekezetet sem részesíthette előnyben a másik felekezettel szemben, egyiknek az igazságát sem volt jogosult dönteni – most nem is a római jogot mondom, hanem a magyar alkotmányt, erről is szól a magyar alkotmány –, hát vitatkozzanak egymással. Pál apostolt szabadon kell engedni, vitassa meg mindezt Jeruzsálemben.
Csakhogy, kedves testvérek, amikor részletekről szól az apostol, akkor ez a Félix megérzi, hogy itt mégsem vallási nézetkülönbségről van szó. Így mondja Lukács evangélista: - És amikor őt hallotta, megrémült. Az igazságról van itt szó. Van-e halottak feltámadása, van-e élet a halál után, van-e ura a világegyetemnek? Igaz-e az ember szívében sejlő reménység, hogy ez a földi élet, az ötven, hatvan, hetven, kilencven esztendőnk nem semmivé lesz? Egyáltalán, az a kérdés, hogy van-e igazság vagy nincs. Természetesen, tudom, hogy a pragmatikus politika azt diktálná: mondjuk azt, hogy nincs. Ugyan már, az igazságon általában összevesznek az emberek, az igazság feszültséget támaszt. Nyugtassunk meg mindenkit, neked is igazad van, neked is igazad van, mindenkinek igaza van. Olyan ez, mint amikor a bölcs rabbihoz elmegy két atyafi a zsinagógába, az egyik elmondja az ügyét, és azt mondja neki a rabbi, hogy Kohn, igazad van. Másnap megy Grün is, ő is elmondja panaszát Kohnnal szemben, s azt mondja neki a rabbi: Grün, igazad van. Másnap találkoznak a piacon és mondják egymásnak: - Azt mondta a rabbi, hogy igazam van. Mire a másik azt mondja: - Nem igaz, nekem mondta a rabbi, hogy igazam van. Na, elmennek mind a ketten együtt a rabbihoz - Rabbi, most már mond meg nekünk, kinek van igaza? Kohnnak vagy Grünnek? Mind a kettőtöknek – válaszol a rabbi. Gyakorlatiasan, szellemes, és persze bölcs is a rabbi megoldása. Lehet így is megoldani a vitát. Ám mélységes önáltatás, nagy-nagy önbecsapás, amikor az ember becsukja a mennyei világ kapuját, bezárja magát saját korlátozott, semmilyen tekintetben nem végérvényes töredékekből, részleges benyomásokból álló életébe, és egyszerűen elhiteti önmagával, hogy nincs igazság. Pál Krisztusról való prédikálása ott, Félix előtt megrendíti ezt az embert, mert megérti, hogy van igazság. És az igazsághoz való viszony dönti el az ember életminőségét. Az igazsághoz való viszony a legvégsőbb életkérdéseket tárja fel az ember számára. Filozofikusan szólva, ha nincs igazság, akkor nincs értelme az emberi életnek, ha nincs igazság, akkor minden relatív, akkor az egész emberi élet etikai rendje összeomlik, akkor legfeljebb etiketté válik az emberek egymáshoz való viszonya, s bizony láttunk már elég sok udvarias rablót és elegáns martalócot – nem ezen múlik a világ, hanem azon, hogy van igazság.
Másodsoron, az apostol önmegtartóztatásról beszél, s ez igen félreérthető kifejezés. Félix számára elsőre úgy tűnhetett, hogy ez az ember, aki ott áll előtte afféle pusztai remete – ilyenből volt elég sok abban az időben , afféle Keresztelő János, aki kivonul a pusztába, erdei mézet, sáskát eszik, teveszőr csuhába öltözik, és rettenetes nagy megtartóztatást prédikál mindenkinek, ez egy Savonarola-szerű valaki, aki mindentől megfosztaná az embert, beszűkítené az ember életét. Azonban itt az önmegtartóztatás összefüggésben van az igazsággal. Hogy az ember hogyan tud helyesen élni – amire egyébként minden ember vágyik –, azt a Krisztus igazsága mutatja meg, és hogy ez megfelelő módon meglátszódjon. Ahhoz, hogy az ember életét áthassa ez az igazság, ne féljünk kimondani ezt a szót: önmegtartóztatásra van szükségünk. Két tekintetben mindenképp.
A régi teológusok arról beszéltek, hogy az ember szüntelenül két nagy ősbűn kísérti. Az egyik ősbűn a rendetlen vágy vagy az érzékiség, a másik pedig a gőg. Az érzékiségen elsősorban azt kell értenünk, amit ismer és ízlel sokszor minden ember, hogy soha semmi nem elég. Sem a pénz, sem a hatalom, sem a dicsőség, sem a szex, sem a másik fölött való uralom, semmi soha nem elég. Megenni a másikat – ez a rendetlen vágy. Feneketlen bendő az ember. A másik a gőg őskísértése. Olyanok lesztek, mint az Isten – hazudja a kígyó a paradicsomkert óta. Mennyi nyomorúság, gyötrelem, katasztrófa zúdult már erre a világra az ember kevélysége miatt! A gőg miatt. Nagyobbra, följebb, magasabbra, mindig uralkodni a másikon, mindig többnek lenni, mindig szebbnek lenni, mindig dicsőségesebbnek lenni – még Istennél is! Az önmegtartóztatás alapjaiban azt jelenti, hogy az ember tisztába jön ezzel a kettővel, és e kettővel szemben megtartóztatja magát. Ez nem az a típusú önmegtartóztatás, amit a farizeusok hirdettek, tisztogatták egész nap a tálat, hogy szép fényes legyen, megtisztulási szertartásoknak mindig eleget tettek – aztán a nagy vétkeket meg elnézték. Ahogy Jézus mondja: - Megszűritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek, másokra elhordozhatatlan terheket tesztek, magatok egy újjal nem nyúltok hozzá. Itt nem erről van szó. Az apostol beszéde az ember legmélyebb problémájára mutat rá.
Végül, harmad soron azt olvassuk, hogy amikor Pál az eljövendő ítéletről szólt, megrémült Félix. Pedig voltaképpen egy pogány emberről van szó, egy római hivatalnokról, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy még ha zsidó is volt a felesége, nem igazán ismerte azokat az apokalipsziseket, amelyek Jézus idején a zsidó világot áthatották. Ő csak a jövendő ítéletről hallott, arról, hogy minden embernek, minden teremtménynek van ítélő bírája. És az ítélő bíró a szerint fog ítélni, ahogy az ember az igazsághoz szabta az életét. Ehhez fogja mérni az ítéletét. Az igazsághoz szabtad-e életedet vagy sem? Ha valaki azt mondja, hogy nincs igazság, nincs, mihez szabja az életét, eleve ítéletben van. Ha valaki azt mondja, hogy van ugyan igazság, de nem gyakorolja az önmegtartóztatást a telhetetlenségnek és a gőgnek a kísértésével szemben, az ugyan csak mondta, de nem a szerint élt. S mindez, mind a három egyből bomlik ki – mondom még egyszer –, az apostol a feltámadott Jézusról tett bizonyságot.
Akik az előző részt olvasták s talán még magyarázatot is olvastak hozzá, találkozhattak azzal a gondolattal, hogy talán nem volt teljesen rendén való, ahogyan az apostol Jeruzsálemben védekezett. Volt abban – mondják némelyek - valami huncutság, ahogy ott állt a farizeusok meg a szaddecusok előtt, tökéletesen tudva, milyen heves viták dúltak a feltámadás kérdéséről, s bedobta közéjük ezt a koncot, s el is kezdtek rajta marakodni, s így ő megmenekült. De aki úgy gondolja, hogy az apostol részéről ez csak egy ügyes trükk lett volna, az most ezen a ponton kénytelen ezt a gondolatát visszavonni. Hiszen láthatjuk, hogy az apostol védekezésében – bocsánat, hogy így mondom: maga-mentegetésében - döntő módon nem arról szól, hogy ő nem szőtt összeesküvést, nem támasztott ribilliót, soha nem sértette a vallásos jó-rendet meg, tehát ő valóban jó ember, hanem újra elmondja a feltámadott Jézusról szóló bizonyságtételét. Majd a következő részekben arról fogunk olvasni, hogy amikor a következő római prokonzul, Festus előtt áll  majd, ez a Festus azt fogja neki mondani: - Bolond vagy te Pál. Micsoda maga mentegetés ez, ha azt mondják az embernek, hogy bolond vagy, micsoda maga mentegetés ez, hogyha a feltámadásról szóló beszéd összeszorítja a szívét és megrémíti ezt a római embert? De nem mondhat mást az apostol, mert ez az igazság. És ő immár ennek az igazságnak él. Ő immár arra tekint előre, hogy az ítélő bíró, amikor maga elé állítja, eszerint fog róla dönteni. Hát talán értjük Pál apostol mérhetetlen nyugtalanságát: minél előbb kiszabadulni, minél többször minél többeknek elmondani ezt a megmentő, fölszabadító, bennünket Isten előtt helyes életrendbe állító igazságot. Ez az ő élete, ez az ő küldetése. Nem azt látjuk hát ebben a történetben, hogy az apostol valami ügyes módon, vagy valami, egyébként valóságosan és létező indokkal kimentette volna magát, vagy éppen váltságdíjat fizet a szabadságáért. Egyiket sem teszi. Azt teszi, amire őt Istene elhívta, amit rábízott, amit a szívébe írt, ő immár ezzel azonos. Segítsen meg bennünket az Isten Szentlelke, hogy amit Őtőle kaptunk feladatul, küldetésül, azt a Krisztus nagy igazságára nézve mindig és mindenkor be tudjuk tölteni.
Ámen