Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A Hegyi Beszéd berekesztő szakaszát olvastam fel, vagyis a Máté evangéliuma elején álló, három hosszú fejezetet kitöltő prédikáció-, mondás-gyűjteménynek a végét, mely prédikációkat, mondásokat Jézus nyilvános földi szolgálatának a kezdetén mondott el. Szinte mondhatnánk, hogy a Hegyi Beszéd az ő első nagy, nyilvános megszólalása, s ebben döntő és alapvető üzenetét hirdeti ki. Erre nézve jegyzi meg Máté evangélista, amit más vonatkozásban János is megjegyez, hogy álmélkodtak Jézus tanításán, mert amit mondott, és ahogyan mondta, abban erő, hatalom volt. Ez a hatalom eljutott a szívekig, az elmékig, formálta az embereket, mert Jézus nem úgy szólt, mint az írástudók. Tegyük hozzá, hála és dicsőség Istennek! Jézus szava igaz, az Ő szava örökké megmarad, és el nem múlik,  - és mi „írástudók” legfeljebb csak igyekezhetünk, hogy valamiképpen is megközelítsük szavának örökérvényűségét.
Ezért is nagyon érdekes, hogy nemcsak álmélkodással, csodálkozással fejeződik be a Hegyi Beszéd, ‑ ez a csodálkozás a hatását tükrözi, vagy adja vissza ‑, hanem a tartalmát nézve viharosan fejeződik be, viharral ér véget. Pedig, gondolhatnánk, amilyen szépen indult a boldogmondásokkal, amilyen szépen folytatódott a buzdítással, hogy nem kell aggodalmaskodunk, amilyen szépen szólt Jézus az élet útjáról, Isten szeretetéről, atyai hűségéről, úgy valami nagyon szép, költői befejezése kellene ide, hogy valami nagy kioldás, nagy szeretetteljes buzdítás álljon itt: csak így előre, gyermekeim, és nem lesz semmi baj! Ehelyett viharról olvasunk.
Természetesen, az Igében olvasunk másutt is viharról. Egészen szorosan idetartozik a Példabeszédek könyvének az a megjegyzése, amikor az atya bölcsességre tanítja gyermekét, arra inti, hogy tartsa meg a bölcsesség beszédeit, mert ha eljön a vihar ‑ így mondja ‑, amitől félnek az emberek, bizony csak ez a beszéd tarthatná meg, ha nem lenne már késő. (Péld 1,27) Tehát, úgy tűnik, Jézus elsősorban arról szól itt, hogy minden ember életében bekövetkezhet, igen, az Ő követőjének az életében bekövetkezhet olyan esemény, olyan fordulat, megrázkódtatás, amit ‑ a Példabeszédek könyvéhez igazítva ‑ megpróbáltatásnak nevezhetünk. Igen, valóban, erre is utalnak szavai: ha valaki hallja tőlem e beszédeket és megcselekszi azt, bármi is történik az életében, bármilyen próbatétel, nehézség, küzdelem, biztosan meg fog állni, bármilyen veszedelem is bekövetkezik az életében, nyugodt lehet, nem fog összedőlni az élete.
Mindazáltal van még néhány bibliai ige, ami arra enged következtetni, hogy ennél többről szól Jézus. Nem a Példabeszédek könyvébe foglalt jól ismert bölcsességet ismétli meg. Hadd hozzak csak két példát. Igen, az egyik még éppen az engedetlenségre utal: valaki hallja az isteni beszédeket, de nem tartja meg, aztán vihar támad és összedől az élete. „Az Úr pedig nagy szelet bocsáta a tengerre, és nagy vihar lőn a tengeren, és a hajó már-már töredezik vala.” (Jónás 1,4) Isten vihart támasztott, és a hajó alján szundikáló, és az önmaga döntésével amúgy megelégedett Jónásunkat kidobják a tengerbe. Lehet így is járni. De még megrendítőbb, amit Jób könyvében olvasunk, és ez vezet el ma a nagy kérdésekig. Jób egy helyen arról panaszkodik, hogy Isten fölkapta őt a próbatételben, és mint ahogyan a vihar elragad egy sodródó faágat vagy egy falevelet, vagy fölkap egy háztetőt, és aztán a földhöz veri, így mondja Jób: „Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.” (Jób 30,22) Így panaszkodik Jób. Isten bocsátotta rá a vihart. Aztán pedig a Jób könyve végén azt olvassuk, hogy Isten válaszolt Jóbnak - a forgószélből, a viharból.
Egyszóval, az itt a nagy kérdés, hogy ki is támasztja a vihart? Erről viszont, úgymond, Jézus nem szól egy szót sem, csak annyit mond: aki hallja igéimet és megcselekszi, azt hasonlítom a bölcs emberhez, mert amikor ömlik az eső, fúj a szél, föltámadnak a vizek, s megtámadja a vihar, az orkán, az áradat az épületet, az nem dől össze, mert sziklára építtetett. És hasonlítom a bolond emberhez azt, aki hallja beszédemet, de nem cselekszi, mert föltámad a szél, ömlik az eső, megindul az áradat, megtámadja a házat, és az összedől, mert homokra építették. Ezt tudjuk mind. Ez így van. Egyszerű emberi tapasztalat is igazolja ezt. Aminek szilárd fundamentuma van, az megmarad. Tudjuk nagyon jól, hogy például Japánban, ahol igen gyakori a földrengés, építési szabvány, hogy a legkisebb épületet is úgy kell megépíteni, hogy legalább hetes erősségű földrengést kiálljon. Általános, egyszerű tapasztalat ez. Miért van ez itt a Hegyi Beszéd végén? Mit akar ezzel Jézus mondani? Nyilván azt hogy van vihar, lesz vihar. Nekünk viszont föl kell tenni a kérdést, hogy ki támasztja a vihart? Isten? Vagy így jön a sorsunkból? Vagy mások támasztják a vihart? Nehéz és súlyos kérdések ezek, kedves testvérek. Az a csodálatos, hogy Jézus erre most nem ad feleletet. Lehet mind a hármat érteni. Igen, el kell fogadnunk, be kell látnunk, alázatos szívvel, hogy Isten is támaszt vihart. Úgy ahogy támasztott Jób életében, úgy, ahogy a Példabeszédek könyve mondja: eljön majd az a pillanat, amitől rettegnek, félnek az emberek. De azt is be kell látnunk, hogy olykor a saját sorsunk is támaszt vihart, és ezért is nagyon fontos a kérdés: de hát hogyan? Az én sorsom? Az én életem? Hiszen Isten törvénye, Isten jó rendje szerint élek. Miért támadna vihar? Minden ígéret, amit a Bibliában olvasol, összefoglalva nagyon egyszerűen így szól: cselekedd ezt, és élni fogsz! Maga Jézus a Hegyi Beszéd elején azt mondja, hogy boldogok az irgalmasok, boldogok a tisztaszívűek, boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, boldogok azok, akik a Krisztus nevéért bármit elvállalnak. Miért támadna az én sorosomból vihar? Miért támasztanék én vihart? Ezt úgy értjük meg jól, ha azt a kérdést is föltesszük, melyre, tudom, azonnal igen a felelet, hogy mások támasztanak vihart. No igen, hát mások! Az mindig lehet! Másnak könnyű! Belepiszkálni az életembe, körbekeríteni engem, rám rontani, olyan körülményeket támasztani, hogy nem is lehet belőle más, csak vihar. Valamin civódva, veszekedve elindulni, és aztán a végén már magunk se tudjuk, hogy mi lesz belőle. Röpül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg. Nos, ez könnyű. De ha a kettőt egymás mellé tesszük, azt hiszem, érthetővé válik, hogy Jézus arra utal, hogy aki megcselekszi azt, amit ő mond, az óhatatlanul is viharos helyzetbe fog kerülni. Igen, viharos helyzetbe fog kerülni, mert a Jézus tanításának követése mindig ellenállást, feszültséget, vihart fog támasztani. És természetesen, nem megtenni azt, amit Jézus mond, automatikusan fog vihart támasztani. Szinte, mintha azt mondaná Jézus itt a Hegyi Beszéd végén: ez elkerülhetetlen. Elkerülhetetlen a vihar. Elkerülhetetlen a próbatétel. Elkerülhetetlenül föltámadnak a hullámok és beleütköznek a házba. Vagy ezért, vagy azért. Vagy azért, mert az igazság útján jársz, vagy azért, mert nem az igazság útján jársz. Aki az igazság útján jár, tudja, hogy harcolnia kell. Aki az Isten igazságát követi, tudja, hogy küzdelmei és harcai lesznek. Hát hogyne lennének! Ahogy az apostol mondja: „nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6,12). Miért engedné ördög őfelsége, hogy drága, megkaparintott kincse kikerüljön a keze közül, és újra Istené legyen? Ott, ahol valaki elindul az Isten útján, ott mindig vihar támad. És megfordítva is, kedves testvérek: nem elkerülhetetlen, hogyha nem az Isten igazsága szerint élünk, hanem békétlenségben, bűnben, haragban, háborúságban, lázadásban, hogy ne támadjon vihar? Hát ettől szenved a világ. Mert attől szenved, hogy az ember nem akar az Isten útja szerint élni.
A második kérdés - Jézus hasonlata nyomán - nem az, hogy mit teszünk akkor, amikor vihar van. Én tudom nagyon jól, sok ember ezt kérdezi, és sokan némiképpen csalódottak is a keresztyénségben, mert amit a Bibliából kiolvasnak, prédikációban hallanak, kegyességi irodalomban, lelki gondozói beszélgetésben kapnak,  vagy keresztyén élet-példákban látnak, nem elégíti ki őket. Hiszen éppen ez lenne, gondolhatjuk, a kérdés, hogy ha már égzengés támadt, földindulás van, ha már megáradtak a folyók, és fölbőszült a tenger, ha már minden nekünk rontott, akkor mit tegyünk? Hogyan kell a vitorlát fordítani, vagy ‑ maradjunk Jézus hasonlatánál ‑, hogyan kell bedeszkázni ajtót, ablakot? Le kell vonulni a pincébe? Össze kell pakolni és biztonságos távolba menekülni? Vagy netalán valami csodálatos isteni erővel fújni egyet, ellen-szelet támasztani, hogy megforduljon a szél, vagy éppen  odaállni az áradat elé és parancsolni a vizeknek? Mit kell ilyenkor tenni?
Jézus példázata nagyon egyszerűen ezt mondja: vagy megmarad a ház, vagy nem marad meg. Vagy megmenekülünk, vagy elveszünk. Nem szól egy szót sem arról, hogy ilyenkor mi a dolgunk. Pedig ezt szeretnénk tudni. Igen, szeretnénk tudni, hol van az eszköz, hol van a mód, hol az eljárás, hol az életgyakorlat, mellyel a veszedelem kellős közepén helyt tudunk állni. De helyt tudunk-e állni? Ugyan mit tudott Jób tenni, amikor fölkapta őt a vihar, és földhöz verte? Csak kérdezni tudott. Ugyan mit tudott tenni Jónás, amikor kidobták a háborgó tengerbe és elnyelte a cethal, és ott töltött három napot és három éjszakát? Imádkozott. Mi mást tudott volna tenni? Vagy megmenekül, vagy elvész. Jézus tulajdonképpen arról beszél ‑ bármilyen furcsán is hangzik ‑, hogy mit tesz az alap? Amire építettél. Mit tesz az? Ha az életednek szilárd az alapja, akkor ez az alap megtart téged. Ha szilárd az alap, amire mindent fölépítettél, bármilyen veszedelem bekövetkezhet, amit fölépítettél, az alappal együtt szilárdan megáll. De ha nem szilárd az alap, mindegy, hogy mit építettél rá, mivel az alap elvész, mert az áradat kimossa, akármit is építettél rá, az is összedől.
Úgy vagyunk, kedves testvéreim, mi itt a modern korban, hogy életveszélyes játékba fogtunk bele. Mik az alapok? Jézus szava. És Jézus szava mi? Semmi egyéb, mint néhány döntő és mindent meghatározó evidencia. A modern kor egyik legnagyobb betegsége és nyomorúsága, hogy kimennek alólunk az evidenciák. Még pontosabban szólva, azok sose mennek ki alólunk, - mi megyünk máshova. Áttelepültünk az evidenciák világából egy másik világba. A kőszikláról lebontottuk, lehordtuk az egész kultúrát, civilizációt, lehet, hogy még a téglákat meg is számoztuk, hogy majd hogy újraépítsünk velük mindent, olykor óriási erőt, anyagi, szellemi erőt mozgatunk, egy kultúrát, egy egész civilizációt mozgatunk, hogy máshova építsük föl. De nem az evidenciákra. Nincsenek evidenciák. Néha mindenféle divat-filozófiából, melyek persze jönnek-mennek, kicseng, idehallik néhány kérdés és néhány válasz. Igazság? – kérdezgetik. Nincs igazság. Csak vélemények vannak – válaszolják gyorsan. Tisztesség? Az középkori konvenció – harsan az ítélet. Korszerűtlen. Becsület? No, azzal nem tudunk semmit kezdeni. S helyettük jönnek az új vezérigék: hatékonyság, siker, vélemény. Ez uralja a világunkat. De látható és érezhető is, hogy ez homok, homok, homok. Azért lett ilyen a világ, mert Jézus szavai ellenében él. Jézus arra tanít bennünket, hogy ne legyünk maga-biztosak, hanem bízzunk Mennyei Atyánkban. Miért aggodalmaskodtok a holnap felől? Miért aggodalmaskodtok az eledel, az ital, az öltözet felől? Tudja a Mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek. Bízzatok! És ez nem ugyanaz, mint maga-biztosnak lenni. Az ember a bizonytalanságát, a szorongását, a holnapi nap miatt való aggodalmát valamiféle abroncsba persze összefogja, hogy ne dűljön szét az élete, és ezt hívjuk magabiztosságnak – példázat szerint ez homok.
Aztán arról is beszél Jézus, hogy az Isten és az ember kapcsolatának megvannak a szilárd pontjai: az imádság, az engedelmesség, az Istenbe vetett bizalom, az Isten parancsa iránti hűség, és mintha azt fűzné hozzá Jézus: ezekkel ne játsszatok, ne kísérletezzetek. A mai ember folyamatosan kísérletezik. Neki semmi nem jó. Semmivel nem vagyunk megelégedve. Semmi sem jó, úgy, ahogy van. Ami működik, az azért nem jó, ami meg működhetne, de valami ok folytán nem működik, az meg azért nem jó. A modern ember unatkozik. És mikkel kísérletezik? Túlélő játékokkal. Ezek amolyan aranyos és édes dolgok, s ha bekapcsolunk egy kereskedelmi tv-csatornát, ahol egy amerikai túlélő játékot közvetítenek, mindannyian tudjuk, hogy a környezet be van rendezve, hogy minden meg van írva előre, hogy például a szereplőknek mikor kígyót, máskor békát kell enni, vagy úszni kell, meg fára kell mászni. Ezek aranyos dolgok, de ez az egész szimbólum, a mi korunk szimbóluma. Az egész modern civilizáció egy borzasztó, életveszélyes, öngyilkos túlélő játékot játszik. Vagy játszott mindig is? Nem túlélő játék háborút kezdeni? Nem túlélő játék a civilizáció alaptörvényeit átalakítani? Nem túlélő játék, ha a törvényhozók azt mondják, hogy a kettő meg kettő nem négy? Nem túlélő játék az élet megtartó szerkezetét egyik napról a másikra valamiféle világeszme nevében megváltoztatni? Nem voltak túlélő játékok a huszadik század diktatúrái, utópiái? Mind az volt, testvérek: homok, homok, homok.
Aztán Jézus arra is int bennünket, hogy ne legyünk lusták! Amikor imádkozol ‑ mondja Jézus ‑ menj, menj be a belső szobádba. Ne légy lusta, hogy csak emberek között imádkozol. Hiszen mindenki imádkozik. Amikor böjtölsz, csinosítsd ki magadat, kend be az arcodat, ne lássa senki, hogy böjtölsz. Ez plusz munka. Vagy amikor azt mondja Jézus: aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el azzal kettőre (Mt 5,41). Ne légy lusta! Ne légy lusta az irgalmasság munkáit végezni! Ne légy lusta újra meg újra Isten elé állni! Ne légy lusta újra meg újra kérni! Ne légy lusta újra meg újra a szívedet megnyitni! Ne légy lusta az Isten útján elindulni! De mi egy lusta világban élünk. Mit akar az Isten?
Úgy látom, hogy a mai embernek egyre inkább az a vallás tetszik ‑ mert most már válogathat is a különböző vallásokból: a régi nagy vallásokból, meg a sokféle újmódi vallásból -, amelyikben a legkevesebbet kell tennie. Múltkor beszélgettem valakivel, aki váltig állította, hogy ő nagyon jó protestáns, bocsánat, református, mert reformátusnak nevezte magát az atyafi! Azt mondotta: tudja, tiszteletes úr, én azt szeretem a református vallásban, hogy nem kell benne semmit csinálni. Na, mondom, soroljon néhány tételt, hogy mit nem kell csinálni. Nem kell imádkozni, mert Isten úgyis meghallgatja, még el se mondottuk, Ő már tudja – felelte máris. Hát, mondom, igen, bár én ebből nem erre következtetnék. Mert maga pap, - riposztozott - magának ez a dolga. Aztán - mondom neki -, mondjon még néhány szempontot. Erre mondja: nem kell Bibliát se olvasni. Kérdem tőle, miért? Mert Jeremiás próféta megígérte, hogy Isten majd beírja a szívünkbe az ő törvényét. Na, feleltem, hadd látom a maga szívét?! S mondjon még néhányat. Azt feleli: vannak ugyan bibliai igék, hogy félelemmel és reszketéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket, de én hiszek az eleve elrendelésben. Jaj, mondom neki: íme, a lusták kedvenc dogmatikája: az eleve elrendelés,  - nem kell semmit sem csinálni, ha Isten akarja, úgyis berepülünk a mennybe, ha meg nem akarja, akkor ugyan hiába ágálunk. Mit csinál a mai ember? Kísérletezget, tükör előtt illegeti magát, túlélő játékokat játszik, és lusta. Jézus példázata erről is szól. Miért építünk homokra? Mert az egyszerű. Aki homokra épít, tudhatja jól, ott nem kell sokat fizetni az alapozási munkákért. Egy-két fordítás a lapáttal, aztán kész a gödör, lehet önteni a betont. Aki itt a hegyvidéken, ebbe a márgás, mészköves, agyagos, rettenetes borzadályba akar valami alapot ásni, annak lesz vízhólyag a tenyerén, az biztos, kedves testvérek. Lusta az ember.
És végül, lázadó is a mai ember. Jézus az engedelmességről beszél. “Aki hallja tőlem e beszédeket és megcselekszi azokat.” A szó Isten szava. Nem mi találtuk fel. Nem közbölcsesség. Isten szava hozzánk kívülről - felülről. És mint minden külső szónak ‑ még inkább így mondom: felülről jött szónak az a viszonya az emberhez, hogy engedelmeskednünk kell neki. Hadd mondjam így: ha tetszik, ha nem, saját, jól felfogott érdekünkben. Vagy ahogyan a gyermek engedelmeskedik szülei szavának. Ahogyan a beosztott engedelmeskedik a főnökének. A mai ember Ádám bűnét ismétli, de ismételte Jézus korában is, ezért a Jézus szava ellen is lázad. És ha lázad, akkor nem építhet másra, csak önmagára. Ez a homok. Te vagy a homok. Aki önmagára épít, a maga erejére, a maga tapasztalatára, a maga belátására, az homokra épít. Mert ha nem Isten szavának engedelmeskedik, akkor minek engedelmeskedik? Ha nem Isten szava szerint jár és él, épít alapot, akkor minek a szava szerint jár, épít és alapoz? A maga szava szerint, - nincs más választás.
Ezért nem az a kérdés, hogy mit teszek én, ha már vihar van, meg nem is az a kérdés, láttuk, hogy ki támasztotta a vihart, álljon ide elém, elszámolok vele, hanem az a kérdés, hogy megmarad-e a hát vagy elvész. Megőrzi-e, megtartja-e az alap, vagy az alappal együtt összedől minden, amit építettünk? Ez a vihar ott van a Hegyi Beszéd végén is. Hogy eljuthassunk a szívünk helyes válaszához, az előtte levő szakaszt is el kell olvasnunk,  ahol Jézus azt mondja a huszonegyedik verstől: “nem mindenki, aki azt mondja nékem, Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a Te nevedben prófétáltunk, és nem a Te nevedben űztünk ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a Te nevedben? És én akkor vallást teszek: sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” Így kezdődik a vihar, kedves testvérek! De miért? Figyeljük Jézus szavait: a viharban, meg az ítéletben sokan kiáltanak: Uram, Uram, a Te nevedben, hiszen a Te nevedben, a Te nevedben prófétáltunk, mondtuk meg, hogy mi lesz holnap, a Te nevedben ördögöket űztünk ki, a Te nevedben hatalmas dolgokat cselekedtünk, többek között a Te nevedben lebontottunk mindent, ezt a hatalmas dolgot, és átvittünk máshova és fölépítettük. Hatalmas dolog! A Te nevedben!
De nem az a kérdés, testvérek, hogy kinek a nevében? Ó ha ez lenne a kérdés! Nem is tudnánk mit mondani arra a sok bűnre, vérre, mocsokra, iszonyatra, amit csak a keresztyénség, ne is beszéljünk más vallásról, amit csak a keresztyénség kétezer éves történelme során fölhalmozott. A Jézus nevében! A Jézus nevében villant a kard, a Jézus nevében mentek máglyára, a Jézus nevében döntöttek embereket rabszolgaságba, a Jézus nevében történt emeg megannyi iszonyat. Parancsolta ezt Jézus? Kérte ezt? Pedig nagy dolgok voltak ám! Egy országot meghódítani!? Nagy dolog ám egyszerre százezernyi szász harcost Nagy Károlynak, lefejezéssel megfenyegetve megkeresztelni! Nagy dolgok ezek! Nagy dolog ám kiszűrni a békés világból a rendbontó eretnekeket, lázadókat, nyugtalanokat, s máglyára dobálni mind! Ezek nagy dolgok! De parancsolta ezeket Jézus? Itt vétjük el a dolgot, kedves testvérek! Mert Jézus itt nem azt kéri, hogy az Ő nevében tegyünk nagy dolgokat, hanem hogy tegyük azt, amit Ő mond! Azt tedd meg, amit Ő mond! És ha azt teszed, akkor szilárd alapon áll az épület. Ha nem ezt teszed, hiába a Jézus nevében tornyot építeni, hiába országot alapítani, hiába ezt tenni, hiába azt tenni, akkor csak magadra építettél! Hogy’ is hangzik az ige? Ha szó szerint fordítanám ‑ bár a stiliszták ezt nem engedik meg ‑ így kéne mondani: Uram, Uram, hát mi nem a Te nevedben prófétáltunk? Hát mi nem a Te nevedben űztünk-e ördögöt? Hát mi nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a Te nevedben? És ez a „mi” – vagyis sokszoros „én” (ego) - egyre nagyobb, nagyobb, nagyobb, és ez a Te – ami itt Jézust jelenti - egyre kisebb és kisebb. Hát éppen fordítva! Hasonlítom a bölcs emberhez azt, aki hallja az én beszédeimet és megcselekszi azokat. Az ilyen kősziklára építette az ő házát.
Adja Isten Szent Lelke, hogy Jézus szava ma is erővel, hatalommal szóljon hozzánk, hogy mi, akik, unalomból, magabiztosságból, lustaságból, lázadásból nem Őrá építünk, meg tudjunk változni, és mindent, életünket, minden dolgunkat, minden gondolatunkat az Ő szavára építhessünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Isten segedelméből beléptünk az új esztendőbe, a 2008. évbe. S bár nem felhőtlen örömmel és csupa jót várva és remélve tettük meg ezt a lépést, Isten ennek az évnek a kezdetén is megengedi nekünk, hogy az Ő mennyei világosságával, igéjének erejével, Szent lelkének buzdításával kezdjük meg ezt az új esztendőt. A felolvasott evangéliumi történetnek sok-sok sok üzenete van a mai napra és a következő esztendőre is, engedjétek meg ezért, hogy ma erről szóljak, s ennek kapcsán hívjam föl figyelmeteket arra, hogy miképpen is kell nekünk, Krisztus gyermekeinek és követőinek ebben az esztendőben forgolódni. Máté evangéliuma elején arról olvasunk, hogy milyen körülmények között kezdődött Jézus nyilvános földi szolgálata. Nem könnyű körülmények között. Ha csak annyit idézünk fel az előző részből, hogy Jézus negyven napi böjtölés és sok kísértés után lépett a nyilvánosság elé, máris láthatjuk, hogy amire Őt Isten elküldötte, s ami szolgálatot közöttünk elvégezni jött, az nem könnyű szolgálat, hanem rendkívüli nagy terhek, kísértések, és próbatételek között kell ezt elvégeznie. Van azonban egy másik körülmény is, amely egészen fontos és nagyon is aktuális a számunkra. Így kezdődik ez a szakasz: „Mikor pedig meghallotta Jézus, hogy János börtönbe vettetett, visszatért Galileába.” Ekkor kezdte el Jézus nyilvános szolgálatát. És ettől fogva kezdett el Jézus prédikálni s mondani: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa!” Az áll most előttünk, hogy akit Isten Jézus előtt útkészítőül, előfutárként küldött, vagyis Keresztelő János, a bátorsága, a prófétai elkötelezettsége, vagy - egyszerűen a mai szóval élve - a karakánsága miatt börtönbe került. Tudjuk ennek az előzményeit is, az evangélisták is részletesen leírják. János különös, megrendítő, sokakat megmozdító figura. Olyannyira elterjed a híre, olyan befolyása támad – Izraelben régóta nem volt már próféta! –, hogy még Heródest, a bűnben, törvénytelenségben élő királyt is áthatja ez. Azt olvassuk, hogy félt Keresztelő Jánostól. Annyira azonban nem félt tőle – vagy éppen ellenkezőleg, olyannyira félt –, hogy amikor János konkrétan beleszólt Heródes életébe, mert törvénytelen, vérfertőző kapcsolatban élt saját testvére feleségével, és megüzente neki, hogy nem szabad így élnie, akkor, ahogy a hatalmasok szokták, Istennek ezt a prófétáját, szent emberét, a Messiás útkészítőjét letartóztatta.
Később majd olvasni fogjuk Keresztelő János végzetét is, nemcsak börtönbe vettette Heródes, hogy elhallgattassa őt, hanem le is fejeztette. Végképp elhallgattatta. Olyan körülmény ez, mely mindenképpen el kell gondolkodtassa azokat, minket is, akik az Isten igazságának világosságában élnek, akik az isteni igazságnak engednek, az életüket megpróbálják ahhoz igazítani. Sőt, ahogy már az ilyenkor lenni szokott, nemcsak engednek és szépen, csendben hozzá igazodnak az isteni életrendhez, hanem ő maguk is, akarva, nem akarva, ennek az igazságnak a továbbítói lesznek. Megmondom őszintén, néha csodálkozom rajtatok, hogy eddig nem tettétek szóvá, amikor arról beszéltem, hogy a keresztyén embernek kötelessége az Isten jó hírét, az evangéliumot hirdetni, arról bizonyságot tenni. Még istentisztelet után sem léptetek oda hozzám, és nem mondtátok: Tiszteletes Úr, ez a te dolgod, te csak prédikálj, mi majd igyekszünk Isten igazságának engedelmeskedni, igyekszünk aszerint élni, de ne tessék a hirdetés feladatát ránk terhelni. De azt is megmondom őszintén, hogy másrészt nem csodálkozom, hiszen a keresztyén élethez ez elkerülhetetlenül hozzá tartozik. Vannak pillanatok, alkalmak, idők, esetek, amikor Istennek azok a gyermekei is, akik nem kaptak ékesszóló tudományt, akik nem éreznek belső késztetést arra, hogy Isten igazságáról szóljanak, hogy az evangéliumot hirdessék, olyan helyzetekbe kerülnek mégis, hogy el kell mondaniuk azt, mert az életük más, mint a többieké. Ezért megkérdezik őket. Így nincs más módjuk, eszközük és lehetőségük, minthogy Isten igéjéről, üzenetéről, evangéliumáról, Isten akaratáról bizonyságot tegyenek. Nem könnyű hát, kedves testvérek, ilyen helyzetben, azt látva, hogy a próféta, akiről később majd Jézus azt mondja, hogy a legnagyobb a próféták közül, Keresztelő János egyszer csak börtönben találja magát.
Miért is? Talán valami összeesküvésben vett volna részt Keresztelő János, valami rettenetes, obskúrus politikai dologba került volna? Rossz társaságba keveredett volna ez a mi Keresztelő Jánosunk? Nem! Ő szent ember. Ő egy különös, mondhatnánk azt is, különc módon élő, de mégiscsak szent ember. Semmi egyébről nem beszél Keresztelő János, mint arról, hogy meg kell változni. – Térjetek meg, mert elközelített a Mennyeknek országa! Ezt hirdeti. Olvastuk azt is, hogy mikor megrendítő igehirdetése nyomán sokan kimennek a Jordánhoz, hogy megkeresztelkedjenek és ezzel mintegy jelezzék, hogy új életet akarnak kezdeni, akkor többen tanáccsal fordulnak hozzá, kereskedők, katonák, közemberek. De nem mond nekik Keresztelő János olyasmit, hogy szervezkedjenek össze, építsenek fel egy új birodalmat, válasszanak maguknak elöljárókat, ilyesmikben nincs ő benne. Mai szóval, Keresztelő János erkölcsprédikátor. Arról beszél, és semmi másról, hogy miképpen kell jó embernek lenni, hogyan kell tisztességesnek, becsületesnek lenni, hogyan kell az Isten szeretete törvénye szerint élni. Mondhatnánk azt is, hogy nincs ebben semmi különös, minket is így tanítottak a szüleink, mi is a erre tanítjuk gyermekeinket, egy tisztességes országban és világban ezt igazán nem lehet megkérdőjelezni.
Mi a baj akkor Keresztelő Jánossal? Nos, nem ővele van baj, hanem a világgal van baj. Odafajult, oda süllyedt, oda züllött Keresztelő János világa is, hogy prófétát, aki igazságot, tisztaságot, becsületet, az értelmes emberi élet rendjét hirdeti, letartóztatják. Szinte csodálkozunk is ezen. Ha felnyitjuk az Ószövetség lapjait és beleolvasunk a próféták sorsába, ott mondhatjuk, hogy ezek a régi próféták királyoknak meg vezetőknek prófétáltak, ott éltek a királyi udvarban, s amikor haditervet szőttek, akkor tanácsot adtak az uralkodóknak. Ők benne voltak a sűrűjében. S az, hogy néha rajtuk is csattant az ostor, néha koppant fejükön a rúd – hát igen, aki közel megy a tűzhöz, az könnyen megégeti magát! De a mi Keresztelő Jánosunk?! Be se teszi a lábát Jeruzsálembe. Nem hallunk arról, hogy valaha Caesarea palotáiba ment volna. Kint él a Jordán mellett, teveszőrcsuhát hord, sáskát és erdei mézet eszik, és megtérést prédikál. Erkölcsprédikátor ő – ha szabad ezt a kifejezést használni. Összeszorul az ember szíve, kétségbeesik, és szomorú gondolatok töltik el, ha azt látjuk, hogy ilyen a világ. Ilyen nehéz, sőt, lehetetlen bárkinek is bármi igaza-újat kezdeni?
S akkor most, ennek az évnek az első napján, kedves testvérek, mi is mondhatnánk némi szomorkodással, kesergéssel vagy szorongással, hogy ilyen a világ, hát nem lehet itt semmi újat kezdeni!? Akkor az új esztendő első napja csak egy régi szép szokás, íme, van a kalendáriumban egy nap, munkaszüneti nap, ilyenkor összejövünk, eltöltjük egy kicsit az időt, előző éjszaka még petárdáztunk is egy kicsit, koccintunk pezsgővel, múlatjuk az ót, a régi évet, s kezdjük az új évet – de nem lesz itten semmiféle változás! Nem is érdemes hozzáfogni. Néha az az érzésem, hogy óév-búcsúztatónk és újév-kezdőnk voltaképpen ezt a szomorúságot van hivatva elleplezni. Az ünnepség, a pezsgődurranás, a pohárkoccintás, a petárdázás, a zaj, a zene, az ünneplés, a konfetti, a tánc, minden, ami ebbe a másfél napba idesűrűsödik, nem azt jelenti, hogy elmúlott a régi és kezdődik az új, elveszett az óság és kezdődik valami soha-nem-látott, soha-nem-hallott, hanem inkább csak annak szól az egész, hogy minden marad a régiben. Minden marad ugyanúgy. Ez a mi Keresztelő Jánosunk is. – Mondd meg az igazat, beverik a fejedet – még ezen a szinten is. Pedig ez a János ártatlan ember! Kinek van ő ártalmára? Olyan nagy dolog valakinek megmondani az igazat, olyan nagy dolog valakit szembeszegezni azzal a kérdéssel, hogy miképpen is él? Jól élsz, hogy úgy élsz? Mit jót csinálsz, amikor ezt-azt teszed? Ezek lennének azok a nagy dolgok, kedves testvérek? Ennyire lesüllyedt, ennyire megátalkodott lett a világ?
És azt halljuk ebben a megrendítő pillanatban: „Mikor pedig meghallotta Jézus, hogy Jánost börtönbe vetették, visszatért Galileába, odahagyta Názáretet, elment és lakozott a tengerparti Kapernaumban és ettől fogva kezdte Jézus prédikálni, és azt mondani: Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa.” Jézus egy szót nem változtat annak főtételén, amit Keresztelő János prédikált. Ő is ugyanazt mondja, ugyanazzal kezdi a szolgálatát, amit Keresztelő Jánostól hallottunk. Jézus is kiáll: Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Jézus is ezt mondja, nem vitatja, nem hagyja abba. S hogy mégis van itt valami új, hallatlan és eddig nem tapasztalt mindabban, amit Jézus mond, azt az előtte álló prófétai szakasz világítja meg a számunkra. Azt olvassuk, hogy Jézus otthagyta Názáretet, elment Kapernaumba, Zebulon és Naftali határaiban lakozott, hogy beteljesedjen, amit Ézsaiás próféta mondott: „a nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot, és akik a halálnak földjében és árnyékában élnek, azoknak világosság támad.” Ugyanazt mondja hát Jézus, mint amit János mondott, de nem immár nem ugyanaz, aki ugyanazt mondja. S ez a döntő.
Jézus Isten országát hirdeti, a mennyek országának elközelítését hirdeti – ugyanazt tehát, amit hirdetett Keresztelő János. Ugyanazt, amit hirdetett volt Ézsaiás próféta is hatszáz évvel korábban. Ugyanazt, amit hirdettek Isten szent emberei nemzedékeken keresztül. Meg kell térni, meg kell változni, mert Isten királyi rendje, uralma az emberi életek fölött ezt követeli tőlünk. S mégis van egy jelentős és döntő változás itt. Aki hirdeti, az már nem egy a próféták közül, hanem Ő maga, akiről a próféták szólottak, Ő maga, akiről Keresztelő János azt mondotta: Ő az, akinek a sarúja szíját sem vagyok méltó megoldani. Ő az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ezért mondja Máté evangélista is, mintegy visszalapozva Ézsaiás könyvében: a nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot, és akik a halál földjében és árnyékában ülnek, azoknak világosság támad. A különbséget az a kép világítja meg, amit a próféta szavából hallunk. Ézsaiás próféta arról beszél, hogy akik a sötétségben ülnek, akik a halál árnyékának földjében járnak, azok eddig csak hallottak. Hallották a próféták jövendöléseit, hallották annak megerősítéseit, talán még olvasták leírva is azokat, hallották, hogy Isten nemzedékről nemzedékre, újra meg újra elküldi szent embereit, akik az igazságról szólnak, s ha kell, vállalják érte a mártíriumot is. Most azonban, ahogy a próféta mondja és az evangélista idézi: a nép lát. Eddig hallott, most már lát. A nép, amely sötétségben lakozik, nagy világosságot lát. A hang, áthatol a sötéten. Ha a sötétben ülünk, vagyis abban a helyzetben, amit megpróbáltam néhány szóval értelmezni, abban az állapotban, hogy mindegyre ugyanaz a világ és semmi nem fog változni, tavaly sem változott, tavalyelőtt sem változott, húsz éve sem változott, miért pont 2008-ban változna, nincs semmi a szent kalendáriumban megírva, hogy ez lesz a nagy év! – nos, a hang ebben az állapotban újra meg újra elérkezett hozzánk. De mit látunk? Látunk-e változást? Látjuk-e magunkon, a másik emberen, látjuk-e az anyaszentegyházon, látjuk-e a világ dolgain, a saját népünkön, országunkon, hogy lenne valami változás? Vagy csak újra, mintegy a mélyből, mintegy kútból hangzik valami távoli visszhangként a próféták szava, és visszhangozza a szívünk, visszhangozza a lelkünk, ezzel a hanggal fekszünk és álmodunk, ez a hang ébreszt bennünket,  - a szívünk és a lelkünk tele van vágyakozással? Ám most fordít a próféta és az evangélista, és odaütik megerősítő pecsétjüket: beteljesedett az írás. Akik Jézus hallják, akik az Ő szavának engednek, azok nem csak egy hangot hallanak, nemcsak egy igazságot hallanak kinyilatkoztatni, hanem látnak is valamit. Jézusban lehet látni Isten beteljesítő ígéretét. Ezért olyan csodálatos és elkötelező, amit hallunk: ettől fogva kezdte Jézus prédikálni, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa!
Az ige ma azt állítja elénk, hogy igen első pillantásra úgy tűnik, nincsen változás. Keresztelő János is ezt prédikálta: térjetek meg, mert elközeledett az Isten országa! A próféták is ezt prédikálták mindig: térjetek meg. Most Jézus is beáll a sorba. Mondhatnánk azonnal, hogy amíg világ a világ, amíg az emberi történelem tart, mindig is így lesz majd, Isten mindig küld valakit, aki ezt az elejtett fonalat felveszi, a próféta szájából kivert szót újra fölveszi, és amit az előző próféta nem mondhatott tovább, majd ő mondja tovább. Így volt ez háromezer éve, kétezer éve, ezer éve, így volt tavaly, így lesz az idén is, így lesz majd 2009-ben is. Majd ez a hang, mint valami távoli harangzúgás, valahogy csak elérkezik a fülünkhöz. S ha félrelökik a harangozót, odaáll helyére más, ha lekergetik a toronyból, fölmászik valaki más, mindig lesz valaki, aki újra meg újra megkondítja.
S mégis van itt változás. Hadd hirdessem, ennek az új esztendőnek az elején, hogy van változás, lehetséges a változás. Nem kell a világnak mindig ugyanúgy mennie, nem kell a dolgoknak mindig ugyanúgy folynia. Nem kell az embernek szüntelenül azt éreznie, hogy csak ülünk a sötétségben, a halál árnyékának földjén, nem kell ennek így lenni. Nagyon fontos az a különbség, amit itt látunk. Látszólag Jézus ugyanazt mondja! Ám nem ugyanaz, aki ezt mondja. Az a világosság jött el Jézus Krisztusban, akiről János evangéliumában azt olvassuk, hogy fölragyogott a sötétségben. Az a Jézus Krisztus mondja a mindegyre ugyanazon prófétai szavakat, aki Istennek örökkévaló Igéje. Az a Jézus Krisztus mondja ezeket a szavakat, aki mint örök főpap önmagán teljesíti be a bűnökért való engesztelő áldozatot. Az a Jézus Krisztus mondja, akire nézve a próféták és közöttük Keresztelő János is azt mondotta: Térjetek meg - Őmiatta és Őérette. Sőt, hozzáteszem: Őhozzá. Ez a nagy különbség! A próféta nem tehet mást, csak azt, amit valóban Keresztelő János is tett, amikor azt mondotta: Nékem alább kell szállanom, Néki pedig föl kell emeltetnie! A próféta nem tehet mást, mint hogy előremutat vagy rámutat Jézus Krisztusra. Hozzá menjetek, Őérette és Őmiatta változtassátok meg az életeteket. Sőt, Őhozzá menni azt jelenti: életünket megváltoztatni. De most Ő maga mutat önmagára és mondja azt: Én vagyok! Én vagyok Istennek báránya. Én vagyok az, akit, ha hallotok, az Atyát halljátok. Én vagyok az, aki Isten minden igazságát és szeretetét elhoztam számotokra. Ímé, nemcsak hallunk, hanem látunk is. A sötétben fölragyog a világosság.
Azt kívánom, kedves testvérek, hogy ebben az esztendőben, amelyre nem túl sok reménnyel, váradalommal, nem túl sok boldog, izgalmas előérzetekkel készülünk, hogy hanem inkább az életünk tényeit nézve, a dolgok szomorú süllyedését, a borzasztó közállapotokat látva, mégcsak meg sem fogalmaztunk semmi jót, hogy most lássátok: lehet ez az év jó és áldott. Nem maga az esztendő, hanem az a pillanat, amikor fölragyog Jézus Krisztusban Isten világossága. Mert dicsőséges az a pillanat, amikor a prófétai szó – Térjetek meg! –mélyen és elkötelező módon elérkezik a szívünkig, az enyémig és a tiédig! Dicsőséges az a pillanat, amikor ennek nyomán az ember valóban odafordul – hiszen ezt jelenti a megtérés! – Isten igazságához, szeretetéhez és szentségéhez, és immár azokhoz igazítja az életét. És azokon ezzel méri az életét. És immár azokon mér mindent,  - az isten mértékével. Térjetek meg – mondja Jézus –, mert elközelített a Mennyeknek országa. Egy mértékét, értékét, rendjét vesztett világban csodálatos evangélium tudni, és látni, hogy Isten fölállította a mértéket. Az Ő országa azt jelenti, hogy az Ő mértéke érvényre jut. Kezdjük hát úgy ezt az új esztendőt, ahogyan itt, ebben a történetben hallottuk: látszólag semmi új nem kezdődik, minden csak folytatódik, s minden csak ugyanúgy megy tovább. És mégis, Jézusban valami új kezdődik. Sőt, ki merem jelenteni, ami valóban új, az Őbenne van. Benne van az az abszolút új, amire vágyakozunk, amit annyira remélünk, amiről tudjuk is, hogy megvált és kiszabadít lelkünk sötétségéből és nyomorúságából. Miután pedig meghallotta Jézus, hogy János börtönbe vettetett – tehát miután meghallotta Jézus, hogy minden ugyanúgy megy, mint eddig is, visszatért Galileába és kezdte prédikálni, és ezt mondani: - Térjetek meg, mert elközelített Istennek országa.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai napon Jézus mint írás-magyarázó áll előttünk. Jézus Krisztus a prófétákat és Mózest magyarázza, a jövendöléseket és a törvényt vagyis mindazt, amit őfelőle megírtak. Először azonban arról szeretnék néhány rövid szót szólni, miért ír az ember. Az ember szimbolikusan gondolkodó szellemi lény, ahogy egy filozófus mondta: az ember szimbolikus állat, aki elvonatkozottan is tud gondolkozni, s tud gondolatai kifejezésére elvonatkoztatott, de általános érvényű jeleket alkalmazni. Ilyen jel a betű is, és a betűk határozott rendbe foglalása, az írás. Az írás jelrendszer, és olykor sokkal többet is ki tud fejezni, mint amit élő szóban elmondhatunk.
Az emberiség történetéből azt is látjuk, hogy már a legrégebbi időkben is remény is kapcsolódott az íráshoz. A latin közmondás fejezi ki ezt a reményt a legtömörebben: a szó elszáll, az írás megmarad. Tehát nemcsak azért ír az ember, mert szimbólumokkal, jelekkel tömörebben vagy lényegbevágó módon kifejezheti magát, hanem azért is, mert reméli, hogy, ami le van írva, az megmarad, és ami megmarad, az már talán nem képezheti vita tárgyát. A magyar pásztorok azért alkalmazták a rovást, mert a két egymás mellé tett fadarabra rávésett rovátkák mutatták meg vitathatatlanul, hogy mennyi birkával tartozott a pásztorember a számadáskor. Ennél jelentősebb, hogy leírták a törvényeket is, mert le kellet írni őket, hiszen a szó elszállt, az írás megmaradt. Így van ez ma is. Akik valaha is voltak bírósági tárgyaláson, láthatta, hogy éppen azért csűrik-csavarják ott a törvényeket, mert azok le vannak írva. De leírták a legszebb költeményeket is. Homéroszról, a vak költő fejből tudta az egész Iliászt és Odisszeát, mégis leírták, nehogy elvesszen a nagyszerű remekmű.
Az írás tehát reménységet hordoz. Azért írunk, hogy megmaradjon az, ami fontos, lényegbevágó, döntő. Emlékszünk, az év első felében egy olyan történetről szólt az igehirdetés, mely a régi Izraelbe vezetett, amikor Jeremiás próféta jövendölő tekercseit elégette az Isten ellen lázadó király. De a próféta magához hívatta íródeákját, Bárukot, és újra lediktálta neki az isteni jövendöléseket. Miért? Hogy ne vesszenek el, hanem megmaradjanak, hogy megmaradjon az isteni szó, az isteni üzenet. Különösen fontos volt ez a rögzítés abban az időben, amikor Isten próféták által szólt, hiszen Isten prófétai üzenete nemcsak egy adott pillanatra volt érvényes, nemcsak egy nemzedéknek szólt, hanem ugyanúgy, ahogy a törvényei örökidőre mutatták meg Isten akaratát. S mi ezt a régi világot nagyon jól értjük ma. Ma, az internet korában, amikor egy szempillantás alatt információk özöne zúdul ránk képi és írott formában, azzal védekezünk ösztönösen, hogy ezeknek 99 százalékát azonnal el is felejtjük. Vajon ki tudja, mit látott-olvasott egy napilapban címlapján egy hónappal ezelőtt? Azt hiszem, egyikünk sem emlékszik rá. S ki tudja felidézni, hogy hat évvel ezelőtt mi szerepelt az újságokban, hat éve november 9.-én, mondjuk a második oldal a bal alsó sarkában? Senki nem tudja. Ezek az információk jönnek és mennek. Ám Isten szava nem az unatkozó és kíváncsi olvasónak íratik, nem az információra éhes és attól ugyanakkor megcsömörlött embernek szól, aki napi hírfüggőségben él, s akár reggeli fölött az asztalnál, akár a sarokba húzódva, akár a villamoson, vonaton, akár a számítógép monitora előtt, mindig csak olvas-olvas. Szinte betegek lennénk, ha nem jutnának el hozzánk írott információk. A legjellemzőbb, hogy a betű még a képernyőre is visszatért, s beszélgető műsorok, sportesemények nézése közben a képernyő alján lévő kis sávban olvashatunk. Az isteni szó mindenkori érvénnyel szól. Szólt egykor annak a nemzedéknek, kiknek Jeremiás prédikálta az igét, szólt az ostromlott Jeruzsálembe bezárkózott királynak, de szól az utánuk következő nemzedékeknek is.
Olyannyira, hogy amikor távolodott az élő isteni szó közvetlen vonatkozása, ahogy jött az egyik nemzedék a másik után, megkezdődött a szövegek magyarázása is. Hiszen a nyelv él, a nyelv változik, a történelmi körülmények is változnak, és egy öt-hat nemzedékkel később élő generáció már nem feltétlenül ugyanúgy hallja az isteni üzenetet, ahogy a korábbiak. A magyarázás igényéhez pedig kapcsolódik egy bizonyos fajta előzetes csalódottság is. Az írás reménye az, hogy az írás megőrzi azt az érvényességet, közvetíti azt az erőt, amely az üzenet leírásakor, az első hallgatóknak-olvasóknak megmutatkozott. A csalódás, hogy ez mégsem teljes mértékben történik így. Mi ez a csalódottság? Ez nem az írástudók csalódottsága. Az írástudók öröme eleve az, hogy az írást értelmezni kell. Ebből élnek. Jézus korában is voltak írástudók, s az volt a mesterségük, a becsületük, hogy egy-egy nehéz helyzetben, vitatkozás kiváltó körülmény közepette, amikor összecsaptak az érvek és az indulatok, az írástudókhoz fordulhattak, és megkérdezhették őket: mit mond az írás? Mi van megírva? Ez mind a mai napig így van, a törvény magyarázói, kiket általában jogászoknak nevezünk, aztán az egyéb szövegek magyarázói, kiket bölcsészeknek és teológusoknak nevezünk, a nemzetközi szerződések magyarázói, kiket diplomatáknak vagy politikusoknak nevezünk, mind-mind ebből élnek. A magyarázat a mesterségük. Ugyanakkor a köznapi ember némi csalódottsággal vagy rezignáltsággal veszi tudomásul, hogy egy-egy szövegből és magyarázatából, nem az a közvetlenség érkezik, amit egy leírt dokumentum, kinyilatkoztatás, tanítás kapcsán várhatunk. S ennek a csalódásnak a mélyén egy mélyebb csalódás is rejtőzik. A Lukács evangéliumából felolvasott történet két tanítványról szól, az emmausi tanítványokról, akik rettenetesen csalódottak. Csalódottságukban vitatkoznak egymással. Arról vitatkoznak, hogy miképpen kellene értelmezni azt, ami Jeruzsálemben történt. Jézust elfogták, megfeszítették, meghalt, elhelyezték a sírban, aztán eltűnt. Hogy kell ezt értelmezni? Amikor Jézus hozzájuk lép, azonnal jelzi, látszik rajtuk a csalódottság, így szólítja meg őket: miért vagytok szomorú ábrázattal? Mint amikor a temetésről megy hazafelé az özvegy meg az elhunyt orvosa. És fölbugyog az özvegyből a csalódása, az orvosban meg a tehetetlenségének tudata, és egymást okolva keresnék a magyarázatot arra, amit nem tudnak elfogadni. Az emmausi tanítványok úgy érzik, hogy nem aszerint történtek a dolgok Jézussal, ahogy meg volt írva. Nem az következett be, amiről Jézus megannyi alkalommal kijelentette tanítványainak: amiképpen az meg van írva, amiképpen a próféták megmondották. Ha föllapozzuk az evangéliumokat, s összegyűjtjük, legalább százszor olvasható ez a megjegyzés: ahogyan a próféták megmondották, amiképpen meg volt írva, hogy beteljesedjék az írás. Maga Jézus is sokszor mondja: amint megíratott. Megíratott a régi időben Mózesnél és a prófétáknál. Látjátok, a régiek azért írták meg, és a nemzedékek azért őrizték, azért olvasták fel és magyarázták, mert Isten jövendölte. És Isten jövendölése azért íratott meg, hogy ezek Jézus Krisztusban beteljesedjenek. Azt halljuk a felolvasott szakaszban, hogy Jézus így szól hozzájuk, miután elmondják a csalódottságukat, a bánatukat, a kétségbeesésüket: balgatagok és restszívűek mindazok elhívésére, amit próféták szóltak, avagy nem ezeket kellett-e szenvednie Krisztusnak és úgy menni be az Ő dicsőségébe. És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva magyarázta nékik az írásokba fogva, amit Őfelőle megírattak.
Aztán azt olvassuk, hogy megérkezvén Emmausba, Jézust beinvitálják, asztalhoz ültetik, s amikor Jézus, hálát adva, megszegi a kenyeret és adja nekik, lehullik a szemükről, mintegy pikkely a homályosság, és fölismerik Őt. Jézus eltűnik, de ők igyekeznek vissza Jeruzsálembe elmondani a többieknek, hogy Jézus él, látták őt, és ezt mondják: vajon nem gerjedezett-e bennünk a mi szívünk, amikor szólt nékünk az úton, és amikor magyarázta az írásokat? Nem gerjedezett-e a szívük? Jézus, mint írásmagyarázó áll előttünk. Tudjátok, kedves testvérek, amikor Jézus áll előttünk, Róla olvasunk, az Ő szavát halljuk, akkor egy páratlan tüneményt látunk! Mert egyrészt valóban – és ez hihetetlenül fontos – Jézusban Isten teljes és tökéletes kijelentést adott. Így mondja Ő maga: aki engem látott, az Atyát látta, aki engem küldött, aki engem hallgat, az Atyát hallgatja, aki engem küldött. Ha tudni akarjuk, hogy kicsoda Isten, hogy milyen Isten és hogy miképpen van Istennek és embernek a dolga, és hogy Istennek és embernek a dolgában van elrejtve a boldog élet titka, akkor Jézusra kell nézzünk.
Másrészt, ugyanilyen fontos, hogy Jézus írásmagyarázó is volt. Számos helyen megemlékeznek erről az evangélisták, most csak néhányat hadd idézzek föl. A példák segíteni fognak bennünket annak megértésében, hogy miért gerjedezett a tanítványok szíve, mikor Jézus az írást magyarázta nekik. Gondoljunk, például, a Hegyi Beszédre. Milyen tökéletesen magyarázza Jézus a törvényt! Ezt mondja: Megmondatott a régieknek, szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek: magatokért bosszút ne álljatok…, ha valaki megüti a te jobb orcádat, tartsd oda a te balorcádat… megmondatott a régieknek, hogy ne paráználkodjál, én pedig azt mondom néktek, ha valaki asszonyra tekint kívánságnak okáért, már vétkezett – magyarázza Jézus a törvényt. Szigorúan. Mondhatni, kérlelhetetlenül. Még csak azt a mentséget sem hagyja meg nekünk, hogy úgymond: Uram, ugyan nem tudtuk megtenni a törvényt, de akartuk. De hogyan magyarázza Jézus? Így kezdi: boldogok a szegények, mert övék az Isten országa, boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják. S az egész törvénymagyarázatot úgy fejezi be, hogy buzdítja a tanítványait az Istenben való feltétlen bizodalomra. Aztán emlékszünk arra is, hogy nem sokkal megfeszíttetése előtt Jeruzsálemben mindenféle fogós kérdéseket tesznek föl Jézusnak, mintegy provokálva Őt. Egy alkalommal Jézus így felel: tévelyegtek, mert nem ismeritek az írásokat! S hogy még egyet idézzek, Lukács evangélista jegyzi fel: a tizenkét éves Jézust elvitték szülei Jeruzsálembe, s mikor onnan mentek hazafelé, nem találták Jézust. Sokáig keresték, mígnem megtalálták a templomban, ahol az írástudók és törvénymagyarázók között ült a tizenkét éves gyermek, és magyarázta az írásokat azoknak ámulatára. Mikor pedig a szülei korholták, hogy miért tette ezt velünk, akkor azt mondja: - Nem tudjátok, hogy nekem az én Mennyei Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom? Jézus, mint írásmagyarázó. Bizonyos vagyok benne, testvérek, hogy amikor az emmausi tanítványok Jeruzsálembe igyekeztek vissza, immár nem igéket vágtak egymás fejéhez. Nem vádolták egymást, hogy mi történt, hogyan történt, s miért történhetett meg, hanem egymásnak is mondták az örömet: hát nem gerjedezett a szívünk, amikor az írásokat magyarázta nekünk?! Hogyhogy nem ismertük föl, hogyhogy nem vettük észre, nem éreztük meg azt, hogy Ő az! S ekkor már nemcsak abban a mozdulatban azonosították Jézust, ahogy a kenyeret megszegte és nekik adta, hanem ebben ismerték föl döntő módon. Gerjedezett a szívük! Attól ugyanis, ahogyan Jézus a törvényt és a prófétákat, vagy a Szentírást magyarázta. Talán emlékeztek is valamire, talán átsuhant a szívükön, hogy ismerős ez a hang, ismerős ez a mód, ismerős ez a világosság, ismerős ez a határozottság, - mert senki úgy nem tanította a törvényt és a prófétákat, ahogy Jézus. Senki mellet nem lehettek olyan boldogok, mint Jézus mellett, amikor az írásokat magyarázta nekik. Hát gerjedezett a szívük! Pedig, akár éppen – mai nyelven szólva – le is fagyhattak volna, hiszen Jézus dorgálással kezdi a magyarázatot: balgatagok és restszívűek mindazok elhívésére, amit a próféták szólottak. És elkezdve Mózestől, minden prófétától fogva, magyarázta nékik minden írásukban, amik Őfelőle megírattak, hogy ezeknek így kellett lenniük.
Mit jelent ez ma, legelőször ezt szeretném kiemelni. Jézus az egyetlenegy olyan írásmagyarázó, aki soha, semmit Isten igéjéből nem hagyott el. Nem tudok olyan írásmagyarázót, akiről ezt elmondhatnánk. A legnagyobbakról sem. Ha valaki föllapozza egy könyvtárban Augustinus egyházatya írásban fennmaradt prédikációit, ezek száma több ezer, mert szinte az egész Szentírást végigmagyarázza, előbb-utóbb meg fogja állapítani, hogy ez a nagy egyházatya ezt meg azt hangsúlyossá tett, más mellett meg elment. Ha valaki leveszi a könyvtár polcairól Kálvin János latinul kiadott összes művét, ötvenkét vastag kötetet, több tízezer oldallal, azt fogja látni, hogy bár Kálvin János szinte a teljes Szentírást végigmagyarázta, ám azzal ahogyan a Jeremiás könyvét magyarázza, vagy ahogyan Lukács evangéliumát magyarázta - a legnagyobb becsülettel és igyekezettel, és ezért a legnagyobb bibliamagyarázók közé tartozik, s ezt ma már a római katolikusok is elismerik és idéznek is tőle, nem röstellik! – hagy el az írásokból. Jézus azt mondja: az írásokból egyetlen egy pont és vesszőcske sem veszhet el, és Ő mindig így magyarázta Istennek az igéjét. Jézus a tökéletes írásmagyarázó.
És ez azért fontos, mert maga az írás is tökéletes. Én ugyan sokat olvasom a modern biblia-kritikusokat, akik mindenféle magyarázatokkal állnak elő, okoskodván például azon, hogy Lukács evangélista miképpen írhatta le az evangéliumot, hogy kacsintgatott volna a római császárra, mert kedvező színben akarta feltűntetni a keresztyéneket, és hogy azért írta le az evangéliumot, hogy jó színben tüntesse fel a keresztyéneket, - ezek szép vagy kevésbé szép elméletek, kedves testvérek, de ha arra szolgálnak, hogy csökkentsék Lukács evangéliumának értékét, és azt sugallják, hogy az csak egy apologetikus pamflet, akkor én már nem tudok ezekkel mit kezdeni. Jézus tökéletesen magyarázza a tökéletes írásokat. És itt, talán a legfontosabbat értjük meg. Mi volt a tanítványok baja, az emmausiaké is? Miért voltak elcsüggedve, noha jöttek az asszonyok a sírtól s jelentették: feltámadott, angyal szólott nekünk úgy, ahogy karácsony éjjelén is szólt az angyal: él, föltámadott, előttetek megy Galileába, úgy lett, amint meg van írva és úgy lett, amint Ő mondotta néktek!? Nem hittek, kedves testvérek. S azért nem hittek, mert ők is csak válogatva olvasták a Szentírást. Egyszer ezzel a címmel adtak ki egy Bibliát Amerikában: Reader’s Digest Bible. Olyan húszoldalnyira sikerült a szerkesztőnek lecsökkenteni a terjedelmet. S hogyan digesztálták, rövidítették, szemezgették a tanítványok a Bibliát? Hát úgy, ahogy ezt már Péter megtette ott a Cézária-Filippi útján, amikor Jézus elmondta: fölmegyünk Jeruzsálembe, ahol az Emberek Fia elfogatik, főpapok kezébe adatik, megfeszítik, s harmadnapon feltámad. Ekkor megragadja Péter, rákiált Jézusra, szinte megrázza: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! Az a Péter mondja ezt, aki az imént még a Megdicsőülés hegyén Mózest is hallotta, és Illést is, minden próféták reprezentánsát, akik a Jeruzsálemben bekövetkezett dolgokról beszélgettek Jézussal. De, kiált most: mentsen, Isten, uram, ez nem fér bele, ez nincs benne az írásokban. Hogy a Messiás gyenge, hogy a Messiást elfogják, hogy a Messiást megköpdösik, hogy a Messiást elárulják, hogy a Messiást keresztre feszítik és meghal, ez lehetetlen! S mennyi mindent gondolunk mi is lehetetlennek, amikor az írást olvassuk. Ugyan oda van írva, s jól van, jöjjön egy okos Biblia-tudós, és mondja meg nekünk, hogy kétezer éve, meg ötezer éve talán úgy is volt, a kortörténetbe tartozik, régi múlt igazság, ránk már nem áll meg. Vagy ha csak kinyitjuk Mózes második könyvében a Tízparancsolatot, mely egyetemes és mindig érvényes, és azt mondjuk magunkban, hogy ez itt tíz, de nekem elég lesz ebből nyolc is, vagy nyolc és fél, vajon nem hagytunk-e el az írásokból?. Vagy, ha elolvassuk Jézus szavait a boldog és tökéletes életről, az imádkozás szükségességéről, az Istenbe vetett bizalomnak a mindennapi életben megmutatkozó valóságáról, kiterjedtségéről, s azt mondjuk: hát igen, ezeknek az egyszerű galileai parasztoknak így kellett beszélni, de mi itt, a modern 21. században nem teljesen így gondoljuk, vajon nem hagyunk-e el valamit?. Mi történik az emmausi tanítványokkal való beszélgetésben? Azt mondja Jézus: így kellett ezeknek lenni - és magyarázta nekik az írásokat Mózestől a prófétákon keresztül. Mert így kellett lenni. És így teljesedett be. És így mutatkozott meg, hogy az írás, mely tökéletes, azt üzeni, hogy Isten Jézus Krisztusban tökéletes üdvösséget, szabadulást és váltságot szerzett. A Szentírást olvasva mindannyian tudhatjuk, nem is az a tét, nem is az a nagy kérdés, hogy tökéletes-e az írás vagy kevésbé tökéletes, minden szava igaz-e, vagy valami nem igaz benne, vagy csak egykor volt igaz! Ez a tét, mely a középpontban áll, hogy igaz-e vagy nem az, amit Isten az ember boldogságára, üdvösségére, örök életére nézve kijelentett? Ez megáll-e vagy nem? Tökéletesen úgy van-e, vagy nem? Ez a kérdés. Ez az, amit el kell dönteni, és ez az, amit az írásmagyarázó Jézus újra meg újra elénk állít. Nem csoda, hogy fölgyullad az emmausi tanítványok szíve, vagy – ahogy ők mondják – gerjedezik a szívük, s visszhangzik benne a tökéletesség beszéde, a tökéletes írás tökéletes magyarázása ott, Jézus szavából.
Legvégül azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak ezt látjuk most itt, hogy ugyanis Jézus ugyanúgy, ahogy földi szolgálata során mindig, most is az írást magyarázza, hogy soha Isten igéjétől egy hajszálnyira el nem tért. Azt is látjuk – szabadjon így mondanom -, hogy nemcsak magyarázza, mégpedig tökéletesen az írásokat, hanem Ő maga az írás tökéletes magyarázata. Ő maga az írás tökéletes magyarázata.
Nekünk, keresztyéneknek – ahogy Kálvin János mondja - Isten szemüveget ajándékozott, ez a Szentírás. Hogy milyen a világ, kicsoda az ember, kicsoda Isten, azt a bűne miatt rövidlátóvá lett, vaksi ember - noha az egész világegyetem Isten dicsőségét hirdeti, Isten dicsőségét mutatja - nem látja meg és nem veszi észre. Föl kell tenni ezt a szemüveget. Ahogyan a rövidlátó ember sem tudja a betűt olvasni, ha nem teszi föl a szemüvegét – én is kapkodom itt a szószéken, hol föl, hol le a szemüvegemet, ha olvasni akarok, bizony föl kell tennem. De van még egy másik vonatkozás is. Ebben a szemüvegben olyan lencse van, melynek fókusza, vagy más kifejezéssel élve, a szkópusza, az iránya, a meghatározott gyújtópontja nem más, mint maga Jézus Krisztus, aki születésében, földi életében, halálában, feltámadásában, mennybemenetelében és dicsőségében a tökéletes írásmagyarázat. Mit mond az emmausi tanítványoknak? Balgatagok és restszívűek, mindazok elhívésére, amit a próféták szóltak… avagy nem ezeket kellett-é szenvednie Krisztusnak, s úgy menni be dicsőségébe. És elkezdvén Mózestől és minden prófétától fogva magyarázta nékik minden írásokban, ami Őelőtte megírattak.
Régi mondás, idéztem: a szó elszáll, az írás megmarad. De az is igaz, hogy az írás élet nélkül csak halott beszéd. Az is igaz, hogy ami meg van írva és nem kel ki a papírról, nem kel ki a betűkből, nem lép elénk életként, az halott dolog. Hiába van megírva valami, ha én nem aszerint élek, hiába van egy igazság feltárva és bemutatva, ha én nem alkalmazom magamat ahhoz. Hiába a legnagyobb bölcsesség, ha könyvtárak poros polcain rejtőzik olvasatlanul. Az írás lapjairól, Mózesből és a prófétákból az élő Jézus Krisztus lép elénk. Ő a tökéletes írásmagyarázat. Nemcsak tökéletes írásmagyarázó, hanem személyében, egész valóságában Jézus a tökéletes írásmagyarázat. Ezeket kellett szenvednie és így kellet dicsőségébe bemennie. A megfeszített és feltámadott Krisztus önmagában az írás tökéletes megmagyarázása.
Mit akart Isten? Miért hívta el Ábrahámot? Miért adott Mózesnek Tízparancsolatot? Miért adott országot Izraelnek? Miért küldött prófétákat? Vagy másképpen szólva: miért engedte Isten, hogy az történjen az emberrel, ami történt, és ugyanakkor miért nem engedi meg az Isten, hogy az ember mindennek következményét elhordozza? Miért teremtette Isten az embert a maga képmására és hasonlatosságára? Miért hangzik kétszer e világ létezésében és történetében az isteni idő szava: „kezdetben”, kezdetben teremtette Isten a világot, a mennyet és a földet, továbbá: kezdetben volt az ige, és az ige testté lett!? Mert Jézus, a Szentháromság második személye az írások tökéletes magyarázója. Nemcsak Isten van Őbenne elrejtve, és nem csak Isten tárul fel Őbenne, hanem mi is el vagyunk rejtve Őbenne, és az igaz ember is föltárul Őbenne. Mi a mi boldogságunk? Mi a mi életünk végső és megingathatatlan és tökéletes alapja? Istennek és önmagunknak megismerése. Istennek és embernek boldog, élő szövetsége. Jézus az, aki ezt a szövetséget megköti, Jézus az, aki ezt a szövetséget megerősíti, Jézus a mi szövetségünk.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, a mennyei jelenések könyvében azt a prófétai kijelentést olvassuk az egész Szentírásra vonatkoztatva: Boldog, aki olvassa! Most így fordítjuk és így mondjuk: boldog, aki hallja az írásmagyarázó Jézust, és boldog, aki látja és követi Jézust, aki az írás tökéletes magyarázata. Így kellett ezeknek lennie, így kellett szenvednie és dicsőségbe bemennie. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Érdekes jelenetet figyeltem meg múlt keddi Biblia-óránkon, nem először egyébként, mert sok alkalommal láttam már ezt. Máté evangéliumát olvastuk, az 5. rész végét vettük, ahol Jézus tökéletességre szólít fel  minket. Miközben olvastam az 5. rész utolsó versét: „legyetek azért tökéletesek, miként a Mennyei Atyátok tökéletes!”,  láttam, többen rázták a fejüket, némelyek szomorú mosollyal, mások kicsit kétségbeesetten. Bizony, ezek az igék, Jézus tökéletességre bíztató szavai rezignált tiltakozást vagy csüggedt lemondást váltanak ki. Sőt ezek voltaképpen forradalmi szavak, hiszen azt kéri Jézus, hogy olyan tökéletesek legyetek, mint a ti Mennyei Atyátok, sőt, mivel egyedül Ő tökéletes. azért ti is legyetek tökéletesek. Nos, ez a kérés könnyen elcsüggeszt, hiszen tudjuk, bármennyire akarjuk, akkor sem tudunk eleget tenni neki. Tehát mintha Jézus lehetetlent kérne tőlünk. Természetesen a hívő keresztyén ember, sőt, nyugodtan mondhatom, bármely kor Istenben bízó vallásos embere igyekszik azért komolyan venni ezt a jézusi mondást, és a tökéletességre való felszólítást ereje szerint próbálja teljesíteni.  Ha valaki – egyszerű, közönséges magyar szóval – gyakorolja a vallását, nem is tesz másra kísérletet, mint hogy ezt a tökéletességet megközelítse. Most a Hegyi Beszédből kedves  három, egymásra vonatkozó rész közül emeltem ki egy szakaszt. Jól ismerjük ezeket a részeket, melyekben Jézus az adakozásról, az imádságról és a böjtről beszél. Jézus azért veszi ki a vallásos életből ezt a hármat, az adakozást, az imádságot és a böjtölést, mert talán éppen ez a három az, a tökéletességet a legmélyebben érinti. Egyik sincs helyhez, időhöz, körülményekhez kötve, s általuk nyerhetünk vissza mindent, amit amúgy elvesztegettünk istennel való kapcsolatunkból.
Mit veszíthetünk, például, az etika területén?  A korábbi részekben Jézus arról beszél, hogy milyen módon kell egymást szeretnünk, - a szeretet feltétlen. Tanít bennünket megbocsátásra, irgalmasságra, elengedésre, megbékélésre, és azt mondja, hogy Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Isten fölhozza napját jóra, gonoszra, esőt ad igaznak és hamisnak, nincs válogatás, Isten előtt nincs személyválogatás. Nahát, – mondja Jézus – szeressetek ti is így! És embertársatokat szeressétek így! S máris érezzük, tudjuk – ezért is szoktuk ilyenkor a fejünket rázni –, hogy ez nem megy, az etika, az erkölcs, a morál területén lépten-nyomon elveszítjük a tökéletesség nagy küzdelmét. Sőt, lehetne ezt fokozni. Mai világunk nagy drámája éppen akkor ütközik ki, hogy amikor úgy érezzük, hogy egy-egy ponton végre valamit nyertünk. Például, igen jellegzetes a modern jogalkotás. Amikor a törvényhozók törvényeket hoznak, melyek szerint semmilyen élet-területen nem lehet ember és ember között különbséget tenni,  tilos a diszkrimináció, nem lehet embereket ezért, azért, amazért háttérbe szorítani,  és már ünnepelnénk is, hogy, íme, a jog és erkölcs területén tettünk egy nagy lépést a tökéletesség felé, máris dugába dől a jogalkotás. Mert ugyan azt mondjuk, hogy mindenkit megillet a szabad véleményalkotás, a véleményéért senkit nem lehet bántani, ám máris elveszítettük a kiengyelítés küzdelmét, mert éppen arra hivatkozva lehetséges emberek ellen uszítani, és azt mondani: ez csak vélemény-nyilvánítás. Nagy dolognak tartjuk a mai jogalkotásban, hogy a kiskorúakat, akik még nem felelősök önmagukért, döntéseikért, nem lehet elítélni. Ünnepelhetjük is, milyen csodálatos a jogrendszerünk. Aztán, ha arról olvasunk, hogy tíz, tizenkét éves gyilkosok járják az utcát, és minden hatóság tehetetlen velük szemben, akkor érezzük, hogy valójában elveszítettük a csatát. Ezért hát – mivel nem akarom ezt tovább fokozni –, amit az ember elveszít az erkölcsnek, az etikának a területén, azt tudniillik, hogy tökéletes legyen, azt egy másik dimenzióban, az igazán vallásgyakorlás területéhez tartozó dolgokban próbálja visszaszerezni. Merthogy veszítünk, az egészen biztos. Jézus szavai nagyon jól rámutatnak erre, s éppen itt, a 6. rész második felében. Jézus újra meg újra mondja: ne aggodalmaskodjatok, ne aggódjatok! Csak az aggódik, aki veszíthet. Ne aggodalmaskodjatok a holnap felöl, ne aggodalmaskodjatok, hogy mibe öltözzetek, ne aggodalmaskodjatok, hogy Isten meghallgat-e benneteket – mondja újra meg újra Jézus. Ezt pedig azért kell mondani, mert aggódunk, hiszen tudjuk, hogy vesztésben vagyunk.
Mit is veszítünk valójában? Az előbb nem mondottam el, de az előbbi példák valójában inkább következmények. Viszont elveszítjük azt a meggyőződésünket, hogy a 21. századi ember mégsem a sötét középkorban él, s  már fényes homlokúak volnánk. Hamar elveszítjük ezt a beképzeltségünket. Elveszítjük továbbá azt a meggyőződésünket, hogy mi el tudjuk rendezni az élet dolgait, nem vagyunk vademberek, nem a dzsungelben élünk – de hamar el tudjuk ezt a hitet is veszíteni! Elveszítjük az önáltatásunkat is, hogy ha nem is sikerül minden, azért mi jóra törekszünk, igyekszünk, a szívünk tele van jóindulattal, szeretettel, nemességgel, emberséggel. De hamar elveszítjük ezt is, kedves testvérek! De az az igazság, hogy szorongásunk döntő oka nem ez, mert hogy mit veszítünk, mit veszíthet az ember, az egészen egyértelmű Jézus szavából: Istent veszítheti el. Nem azt mondja Jézus, hogy: - Legyetek tökéletesek, mint a másik ember, legyetek tökéletesek, mint az erkölcs nagy hősei. Nem azt mondja, hogy legyetek tökéletesek, mint a lovagok, legyetek tökéletesek, mint a szentek, hanem azt mondja, hogy legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok! Ha veszít valamit az ember, akkor nem is valamit veszít, hanem valakit, Istent veszítheti el, élete teremtőjét, megtartóját, élete forrását. Ezért hát, ha mégis volna Istenünk, mégis csak volna közünk Istenhez, mégiscsak volna bemenetünk Hozzá, azt ezzel a hárommal biztosítjuk: a szabad és önkéntes felajánlással, az adakozással, az alamizsnával, aztán az imádkozással és a böjttel.
Ma csak egyet emelünk ki ezek közül, az imádkozást, és annak is csak három vonatkozását. Három szót mond Jézus, majd elmondja az Úri imádságot, a Miatyánkot, így tanít bennünket imádkozni. Mielőtt azonban imádkozni tanítana, mond mást is. Először is azt mondja Jézus: amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akiket mindenki lát, - ők a gyülekezetben, az utcák szegletein szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Hogy lássák őket! Íme, van kapcsolatuk Istennel! Lássák csak, mégsem veszítették el Istent! Imádkoznak. Az csak a süllyedő civilizációk, a hanyatló kultúrák világában történhet meg, hogy az imádkozó embernek nincsen becsülete. Volt ez így 40 évig Magyarországon is, ismerjük ezt. Az imádkozó embernek nem volt becsülete, nem volt tanácsos imádkozni. Hogy ma van-e az imádkozónak becsülete, nem tudom eldönteni. Néha úgy érzem, azért a mi korunkban is alad jó néhány gúnyolódó, aki szívesen csinál tréfát, ha imádkozó embert lát. De ez az abnormalitás világába tartozik, egy normális világban az imádkozó embernek becsülete van, hiszen van Istene, van kihez mennie, van transzcendens kapcsolata, tud valamit az emberen túli világról. És ez a tudás óriási dolog. Ezért mondja Jézus: vannak, akik szeretnek a szegleteken, az utcákon, a tereken, tehát nyilvánosan imádkozni, hogy mindenki lássa, mert megbecsülik az ilyeneket. És így is folytatja Jézus: Bizony, mondom néktek, elvették jutalmukat! Mintha azt mondaná: aki imádkozik, és azért imádkozik, hogy megbecsüljék az emberek, azonnal meg is kapja a jutalmát. Mi többet várhat? Ha csak azért imádkozol, hogy lássák, hogy megbecsüljenek, hogy azt mondják: - Na, ez egy rendes ember - mert a vallásos emberek mégiscsak rendes emberek, mint ahogy a 60-as években, ugyan üldözték a vallást, de a termelőszövetkezetekben csak a templomba járó presbiterekre bízták rá a magtár kulcsát, mert tudták, hogy az nem fog lopni! -, ha tehát csak ezért imádkozol, akkor megkaptad jutalmadat.
Mintha azt mondaná Jézus – a bármily megdöbbentő, így van –, az imádkozás nem erény. Nem erény. Aki erről így gondolkodott mindezidáig, jó, ha Jézus szavai fényében felülvizsgálja ezeket a gondolatait. Az imádkozás nem erény. Annál sokkal több! Nem kevesebbet akarok mondani! Több az imádság, ezt akarom mondani. Az erény dicséretet érdemel, az erény megbecsülést érdemel, az erényes embert oda kell állítani a többi elé példaképül. Így kell élni! Így kell viselkedni! Így kell bizonyos dolgokban és ügyekben eljárni! Ha pedig nem tanítanak bennünket erényes emberek nyomán erényes életre, akkor bizony, nagyon nagy baj van.  Ha az iskolai kötelező olvasmányok arról fognak szólni, hogy a hős hogyan csapja agyon a másikat, hogyan csapja be, hogyan zsebeli ki, mondjuk, egy jó krimi lesz a kötelező iskolai olvasmány, ahol arról olvasunk, hogy a tolvajok hogyan rabolják ki a tolvajokat – s lehet, hogy ez is bekövetkezik egyszer! – akkor nagyon nagy baj van. Ha szülő a gyerekét úgy tanítja, hogy nézd, kisfiam, megmutatom, hogy kell zsebmetszeni –, akkor már nagyon nagy baj van. Az erény dicséretet érdemel – ezt tudjuk. De Jézus szavai nyomán egyértelművé válik, hogy az imádáság nem erény. Több. Élet. Aki imádkozik, él. Az imádság, az élet jele. Egyszerűen az imádkozás – bár nehézkes a magyar szó – élést jelent. Élek, Isten elé állok, és Isten elé viszem a kérésemet, Isten elé viszem a panaszomat, Isten elé viszem a dicsőítésemet, Isten elé viszem a hálaadásomat, Isten elé viszem a tanácstalanságomat: Isten előtt élek. Ezt jelenti imádkozni. Nagyon fontos ebben a vonatkozásban, hogy Isten előtt. Nem a másik előtt, hanem Isten előtt.
Aztán azt mondja Jézus, hogy amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba. Másutt ezt a szót úgy fordítja Károli, hogy titkos kamra, megint másutt így: éléskamra. Azt hiszem, minden lakásban van valami kis kamraszerűség, ahol az élelmiszert tartjuk. Az be van csukva, és ahol sok torkos gyerek van a családban, ott a háziasszony gondosan kulcsra is zárja az ajtaját, nehogy bemenjenek a gyerekek. De azt is tudom jól gyerekkoromból, hogy a kamra az egyik legjobb búvóhely. Ha bújócskáztunk, én mindig a káposztáshordó mögé bújtam, ott aztán senki nem talált meg, csak benyitottak a sötét kamrába, nem láttak semmit. Amúgy félelmetes hely a kamra, főleg, ha nagy, oda nem tanácsos bemenni. Mintha azt mondaná Jézus: mikor imádkozol, bújj el, rejtőzz el! Van néhány szép énekünk, melyekben ott áll a barokk korból származó kifejezés: a szív rejteke. Ott keress magadnak búvóhelyet, amikor imádkozol. Ám nem azért, mert mindenkit ki kell zárni imádságunkból, hanem mert maga az imádság: titok. Nagy titok az imádság. Nem titkolózás.
Nem azért mondja Jézus, hogy menj be a te belső kamrádba, vagy menj fel a felsőházba, ott senki nem látja, zárkózz el, rekesztd ki a világot, mert titkolóznod kell. Hanem azért mondja, mert az imádság titok, önmagában titok, ahogy történik. Föl tudjuk fogni, meg tudjuk magyarázni kedves testvérek, hogy amikor imádkozunk mi, hús-vér emberek, biológiai egységek, akkor egy láthatatlan szellemi valóságot szólítunk meg? Nem tudjuk mi azt kifejezni, mert titok az. De nem véletlen, hogy a Biblia mindenféle képi kiábrázolást és bálványozást tilt. Nem az a bálványimádás lényege, hogy az ember farag valami fél-figurális dolgot, elibe áll és hajlong alőtte, mert jól esik neki hajlongani a saját keze-csinálmánya előtt, hanem az itt a lényeg, hogy nem tudjuk elhordozni a titkot, hogy imádságunkban láthatatlan szellemi hatalmat szólítunk meg. Ezért ki akarjuk fejezni, ábrázolni akarjuk, tudni akarjuk, hogy ki az, akihez imádkozunk. Jézus azonban azt mondja: menj be, rejtőzz el, bújj el, és úgy mondd el imádságodat,  - zárd be az ajtót, mert a te Atyád, aki titkon van, megfizet néked nyilván. Isten is titkon van. Nemcsak azért, mert láthatatlan, végismerhetetlen, megragadhatatlan és kifejezhetetlen, hanem Isten el is rejti magát sok-sok alkalommal. És ezt éppen a harmadik szakaszban fogjuk megérteni, hogy miért is rejti el magát Isten, vagy egészen pontosan mi elől rejti el magát Isten.
Így folytatja Jézus: amikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy sok beszédükért hallgattatnak meg. Ismerős szavakat fogok mondani, ehhez illeszkedik az itt álló sokbeszédűség.  A homológia szót mindannyian ismerjük, az apológia szót még inkább, az eulogia kifejezést is ismerjük, ezek görög szóösszetételek. A homológia az együttmondott, áhítatos magasztalást jelent, az apológia védőbeszédet, az  eulógia pedig szép beszédet, dicséret jelent. Itt pedig egy érdekes görög szó áll, így hangzik: battológia. Ez a szó, hogy batto-, nem is szerepel a görög nyelvben, ez egy héber-arámi szó, s a szóösszetétel feltehetően Jézus korából való. Nem könnyű fordítani. Károli így fordítja: sokbeszédű. Angol és német fordítások így adják vissza: szaporabeszédűség. A tudósok szerint olyasmit fejez ki ez a szó, amit talán pszichés eredetű kényszeres túlbeszélésnek nevezhetünk, nem annyira a dadogásnak, mint inkább annak, amit Karinthy mond Ady Endrét parodizálva: „Miért kell mindig mindent kétszer mondani, kétszer mondani?”. Valami ilyesmiről van szó. Tehát battológia: túlbeszélés. Ám azt hiszem, ha kilépünk az imádság világából, máris ismerős jelenség. Amikor politikusok megfogalmazzák üzeneteiket és megállapíthatjuk – ezt bizony már mondotta volt, s most megint mondja, aztén megint mondja, ugyanabban a beszédben akár háromszor is elmondja. Amikor lelkes ifjú prédikátor voltam, egy idős lelkész bácsi megintett, s azt mondta: - Végighallgattam az igehirdetésedet, fiam, a tartalma körülbelül tíz perc volt, de te negyven percet beszéltél, mert háromszor megismételtél mindent. Mire én azt feleltem: - Nos igen, de meg kell győzni a hallgatóságot! Mire ő azt felelte: Ne becsüld alá őket! Bizony sokszor és sokat mondjuk ezt meg azt, győzködjük a másikat, újra meg újra elmondjuk a magunkét. Elmondjuk így, úgy, amúgy, mintha nem értené, mintha belé kéne sulykolni, mintha csak úgy hathatnánk a másik lelkére meg az értelmére, ha újra meg újra elmondjuk neki. Ém erre a régi igehirdetői mondásra visszaemlékezve, most így mondom, testvérek, ne becsüljétek alá annyira Istent! Mintha Ő nem értené! Jézus azt mondja: ti ne legyetek hosszúbeszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy sokbeszédűkért hallgattatnak meg. Ők azt mondják: sokat kell imádkozni! Ez azonban nem bibliai mondás, mert a bibliai mondás az, hogy mindig imádkozni kell. Azt nem olvassuk a Bibliában, hogy sokat kell imádkozni, de azt igen, hogy mindig imádkozni kell. Nem tudom, érthető-e a különbség? Jézus most ezt akarja megmutatni. Nehogy azt gondoljátok, hogy a sok beszédért, a szép beszédért, a hosszú beszédért, vagy azért, mert tovább bírod, győzöd szusszal, meghallgat Isten, mint ahogy a pogányok gondolják. Az ima ugyanis nem meggyőzés. Hogy tehát. összeszedem magam, végre minden gondolatomat, erőmet, s most már elmegyek Istenhez,  és elmondom Neki. Régebben beszélgettem valakivel, az imádkozás is szóba jött, és ő azt mondotta nekem: megmondja őszintén, nem nagyon szokott imádkozni, csak amikor úgy összegyűlik benne. Na, de akkor aztán megadja! De kell nekünk Istent valamiről meggyőzni? Mit mond Jézus az előző szakaszban? Isten fölhozza napját jóra, rosszra, esőt ád igaznak és hamisnak. Meg kell győznünk Istent, hogy legyen napfelkelte? Meg kell győznünk Istent, hogy hulljon az áldott tavaszi eső? Meg kell győzni Istent arról, hogy minket, kiket saját képére és hasonlatosságára teremtett, szeressen? Miről kell Istent meggyőzni, milyen leckét kell Istennek felmondani?
Az imádság, nem meggyőzés, hanem – hadd fordítsam meg! – legyőzetés. Amikor imádkozom, én győzetek le. Több okból is. Ha visszalépünk Jézusnak az imádkozásról mondott szavaira, mind a háromból meg is értjük ezt a döntő mozzanatot. Miért legyőzetés az, ha én imádkozom? Azért, mert ha az imádság nem erény, hanem élet, akkor bizony nagy lecke megtanulni, hogy Isten elé nincs mivel odaállni. Nincs mivel. Ha elolvassuk a Miatyánkot, amit el is fogunk mondani, vajon találunk-e abban valamit, amivel oda tolakodhatnánk Isten elé, mondván: Uram, itt vagyok, légy szíves vedd figyelembe! Nincs mivel odamenni Isten elé. Nem erény az imádság, s ebben nagyon komoly harcot kell folytatni kedves testvérek, mert csak feltolul bennünk a büszkeség, hogy mégiscsak volna Istennek járandósága felém. Ajánlom mindenkinek a 73. zsoltárt. Ebben Isten szent embere megrendítően beszél. Igen szent ember ő, ártatlanságban, igazságban, tisztán él, de azt látja, hogy nemhogy nincs mit odavinnie Isten elé, hanem, hogy a gonosznak még jobban is megy, mint neki. Ez hogy van? Az imádság nem meggyőzés, hanem legyőzetés, annak mély, egyszerű és boldogító belátása, hogy mire hivatkozva kérnünk Istentől. Gyermekek vagyunk, gyermek az imádkozó ember, a szülő pedig nem azért szereti a gyermekét, mert erényes volna, vagy mert látja benne a potenciális Nobel-díjast (sőt, már meg is kapta!), vagy mert lassan már többet keres, mint ő, és többet hoz a konyhára. Szereti, mert a gyermeke. És a gyerek is akkor kér jól, amikor mint gyermek kér. Azután az imádság azért sem meggyőzés, hanem legyőzetés, mert az imádság titok: a titkon lévő Isten birodalmába lépünk be, ahol elrejtetten, Isten belsőségességében elrendezve és eldöntve van, ami számunkra fontos és meghatározó. Amikor az ember beléphet Isten csodálatos világába, akkor mit is kell ott, és kit kell ott meggyőzni? Beléphetett, ott van, Istennél van! Ennél nagyszerűbb dolog nincsen. Jézus azt kéri tőlünk, hogy amikor imádkozunk, ne legyünk sokbeszédűek, mint a pogányok, aki azt gondolják, hogy sokbeszédűkért hallgattak meg, ne legyünk ezekhez hasonlók, mert jól tudja  Mennyei Atyánk, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle.
Utoljára arról kell még szólnom, amit reformátusok szájából olvastam és hallottam az imádságról. S éppen a Hegyi Beszédre hivatkozva mondják: Jézus is megmondta, hogy ne imádkozzunk! Így volna ez? Meg azt is hirdetik, hogy Jézus is mondta volna, hogy az imádság magánügy. Így volna ez? Erről a kettőről még szólni kell, kedves testvérek. Először arról, hogy az imádság magánügy. Jézus látszólag szavai ezt sugallják. Ne menjetek ki a terekre, az utcasarkokra, ne csápoljatok kezet feltartva, ne kameráztassátok magatokat, amikor imádkoztok. Azt amúgy szeretik az emberek, tapsolnak is neki: nézd, imádkozik, vallásos, buzgó, üdv és dicsőség néki! – de ti ne tegyétek ezt, mondja Jézus. Azt is mondja Jézus, hogy ha imádkozol, menj el a rejtekbe, zárkózz be, bújj el. Ebből a kettőből, kedves testvérek, rögvest arra lehetne konkludálni, hogy az imádság magánügy. De egy pillanatra itt meg kell állnunk, mert magyar nyelvben a magánügy azt jelenti, hogy senkinek semmi köze nincs hozzá! Úgy-e, ezt jelenti, ha azt mondom: ez az én magánügyem? Szomszédok veszekszenek, mert az egyik oroszlánokat tart a kertjében, s a másik azt mondja, hogy ez egy kicsit aggályos, mire emez átkiabál: - Kérem, ez magánterület, s hogy én a saját telkemen mit csinálok, az magánügyem, ahhoz senkinek semmi köze! Tényleg senkinek semmi köze ahhoz, hogy én imádkozom vagy nem imádkozom, és mit imádkozom? Jézus nem ezt mondja.  Ő azt mondja: a te Mennyei Atyád, aki titkon van, megfizet néked nyilván. A te Mennyei Atyád tudja, hogy mire van szükséged. Tehát legalább még egy valaki ott van. S amiben már ketten vannak, az nem magánügy. Ne gondoljátok, hogy az imádság annyira magánügy volna, hogy senkinek semmi köze hozzá, még Istennek se! Lám, eredetileg éppen abból indultunk ki, hogy azért imádkozunk, azért alamizsnálkodunk és azért böjtölünk, mert nem akarjuk Istent elveszíteni.
S legvégül, kedves testvérek, azokkal is szembe kell szállnunk, akik Jézus szavához  - ne legyetek hát ezekhez hasonlók, mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek Tőle - hozzá szokták fűzni: íme, Jézus azt sugallja: nem is kell imádkozni. Hát tudja Isten, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk Tőle. Ő már tudja. Ám nem azt mondja Jézus – olvassuk csak a 8. verset! –, hogy ne is imádkozzatok, hanem, hogy ne legyetek a pogányokhoz hasonlók, mert tudja jól a ti Mennyei Atyátok szükségeiteket, mielőtt még kérnétek! Hanem azt mondja Jézus: zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találtok, kérjetek és kaptok. Azt mondja Jézus: ha csak azért imádkozol, hogy elkerüld a nyomasztó, véghetetlen aggodalmat kiváltó érzést, hogy elveszítetted Istent, ha csak ezért imádkozol, akkor tudd meg, ha mégis jól imádkozol, ha mégis Istenhez imádkozol, ha mégis a belső szentélyben imádkozol, már Istennél vagy. Ne aggodalmaskodj. A te Mennyei Atyád tudja, mire van szükséged. Ezért hát hallgassuk meg még egyszer Jézus buzdítását: amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, amikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek. Ne legyetek ezekhez hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle. Szükség hát mindenkor imádkozni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hosszú ideje, apró szakaszokban olvassuk János apostol első levelét. A levél igen rövid terjedelmű, azonban igen sok mondanivalója van, és ezért azt hiszem,  egyáltalán nem bánjuk, hogy két-három versenként olvassuk a levelet, sőt, átérezhettük, hogy ez a néhány oldalnyi rövid írást, amit szinte egy félóra alatt el lehet olvasni, teljes körűen megragadja az egész életünket. Talán az is feltűnt, hogy János apostol, akit a Biblia írói közül talán a leginkább misztikus szerzőnek tartunk (vagy ahogyan Reményik versében áll: János külön áll), itt mégis mennyire konkrét. Igen a többi evangélista erőteljesebben ír az élet dolgairól, s János valóban külön áll, János misztikus, János titokzatos, ő mintegy felülről szemléli a dolgokat, úgy közelíti, és úgy mutatja be. S mégis, ez a János ebben a levelében abszolút konkrét, életszerű, szinte mondhatnánk, hogy nincs benne semmi misztika, nincs itten semmi titok, amiről itt ír, az csupa etika, csupa elkötelezés. Arról szól itt János, hogy hiába nekünk azt mondani, hogy szeretjük Istent, ha nem szeretjük embertársainkat. Hiába nekünk azt mondani, hogy tiszta emberek vagyunk, ha a szívünk tele van tisztátalansággal. Hiába nekünk Istent dicsőíteni, nagyszerű dolgaiban gyönyörködni, hogyha bennünk belül sötétség van. Kemény szavak ezek: ha valaki elnézi, hogy a felebarátja szükséget lát, abban nincsen meg az Isten szeretete. Ha valaki azt mondja, hogy szeretem Istent és gyűlöli az ő atyjafiát, az hazug. A misztikusok nem szoktak ilyet mondani, ők felragadnak bennünket, titkokat mutatnak nekünk, csodálatos utakra invitálnak, Isten jóságát, Isten dicső világát, Isten különleges kegyelmét akarják megmutatni.
Persze, az ötödik részt olvasva, egy pillanatra mégis az eredeti tételt láthatjuk igazolva, hogy ugyanis János misztikus volna. Csakhogy ez a misztika nem elvonatkoztatott. Így kezdi az ötödik részt: Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus Istentől született és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született. Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük. Olykor át is ugrani ezen a szokványosnak tűnő mondaton, amit János korábban – de nemcsak ő, hanem Pál és Péter is, meg Jakab is, az evangélisták és a próféták is, meg a Bibliának minden írója – mond: abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Istent, hogyha szeretjük embertársainkat. Ez így van, kedves testvérek. Ezt mindannyian meg tudjuk erősíteni, hogy semmit nem ér az imádságunk, semmit nem ér a hitünk, semmit nem ér a keresztyénségünk, semmit nem ér az Istenre való hivatkozásunk, hogyha az életünkből nem árad ki embertársaink felé az Isten szeretete. Ha ez nem érzékelhető, nem megragadható, akkor csak üres hivatkozás, akkor mindannyian olyanok vagyunk, mint a rossz pap, aki vizet prédikál és bort iszik, tiszta erkölcsöket tanít, de ő nem úgy él, akkor az egész keresztyénség egy nagy csőd, hiszen hiába valljuk, hogy Isten szeretet, ha rajtunk, akik Isten szeretetének az erőterében élünk, nem árad át Istennek ez a szeretete. Akkor ez az egész semmit nem ér. Most azonban, figyeljük meg még egyszer, hogyan is mondja János: abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük! Itt tehát fordítva áll az, amit megszoktunk, s ha figyelmetlenek vagyunk, könnyen túl is lépünk rajta!
Ezen az első ádventi vasárnapon most erről kell szólni. Igen, mi keresztyéneknek, abbéli nagy igyekezetünkben, hogy bizonyítsuk magunknak is, másoknak is, a kritikusainknak, a keresztyénség megvetőinek, vádlóinak is, hogy mi azért rendes keresztyén emberek vagyunk, ebbéli nagy igyekezetünkben tehát Istent gyakran kihagyjuk a dolgokból. Szeretnünk kell embertársainkat – ezt tudjuk. De hogyan kell szeretnünk embertársainkat? Ezt már nem mindig tudjuk. Sokféle recept, megoldás, számtalan mód kínálkozik erre, sokféle tanácsot hallunk, sokféle követelménnyel lépnek fel velünk szemben, s mi magunk is sokféle mértéket állítunk fel, és igyekszünk is ezekben jól eljárni, fáradozunk, buzgólkodunk, jobbnál jobb ötleteink, nagyszerű programjaink vannak. Ám most János megállít bennünket és megkérdezi: honnét tudod, hogy szereted felebarátodat? Milyen egyszerű lenne a felelet, azt mondani: onnét, hogy szeretem, onnét, hogy hűséges vagyok hozzá, onnét, hogy megnyitottam előtte az életemet, onnét, hogy semmit nem vonok meg tőle, amit én is úgy kaptam Istentől, onnét, hogy küzdök az igazságosságért, onnét, hogy kiállok az ügye mellett, onnét, hogy minden jó dologban részt veszek erőm, tehetségem, igyekezetem szerint! Honnan máshonnan? S János most csendesen csak annyit mond: abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük.
Ez pedig rögtön el is vezet bennünket ennek a szakasznak az utolsó részéhez, felolvasom még egyszer: Akié a Fiú, azé az élet! János azt a titkot mutatja meg – amit egyébként tudunk, csak elfelejtünk –, hogy az élettől nem lehet elvonatkoztatni a szeretet, és megfordítva, a szeretettől sem lehet elvonatkoztatni az életet. Az élet sem absztrakt dolog, és a szeretet sem az. Hogyha végiglapozzuk a Bibliát, azt a különös megfigyelést tehetjük, hogy ami bennünket nagyon a leginkább érdekel, arra nem kapunk tételes feleletet. Mi is hát az élet? Mi az élet? A Biblia nem ad erre definitív választ, úgy, ahogy az esetleg egy lexikonokban benne van, tehát élet: akkor oda van írva valami, ha a biológus írja, akkor biológiai feltételek együttese, életterek működése, vagy ha fizikus írja, akkor fizikai leírás, ha történész írja, történelmi meghatározások.  Ilyen nincsenek definíciók a Bibliában. Az élet az, ami mi vagyunk, az élet az, ami történik, az élet az, ami az ember és világa. S arra is megtanít bennünket Istennek igéje, hogy ettől nem lehet elvonatkoztatni a szeretetet. Mi a szeretet? Ha föllapozzuk a Korinthusi levél 13. részét, a szeretet himnuszát, mondván, no, innen megtudhatjuk, mi a szeretet, mert ott gyönyörűen le van írva, tudjuk, emlékezünk rá, nos, ott is azt vesszük észre, hogy a szeretet él. Pál apostol úgy beszél róla, mint egy személyről. Nem fuvalkodik fel, nem keresi a maga hasznát, nem cselekszik éktelenül, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent eltűr, mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél. Mintha én lennék az, mintha te lennél az, mintha egy személy lenne a szeretet. A szeretet él. S éppen ezért János bátran össze is köti a kettőt. Ilyeneket mond a levelében: abban van meg az élet, akiben megvan a Fiú. Akiben megvan a Fiú, akiben megvan Isten szeretete, akinek az életét Isten Szentlelke áthatja, átitatja, élteti, az ismeri a szeretetet, az tud a szeretetben járni. S most itt, ebben a nagyon egyszerű tételben így szól: akié a Fiú, azé az élet. Az kétségtelen, hogy amikor életről beszélünk, önmagunkról is szólunk, S ebben, hogy ugyanis mit jelent élni, igen fontos kérdés az, hogy mim van? Mi az, amiből, ami által élek? Az élet bizonyos értelemben – bármennyire is megszólják ezt az etika tanárok – birtoklást jelent. Valamit bírok, valamim van, ez meghatározó! Csak a semmi nem él, kedves testvérek. Mert a semmi, az nem élet, valóban. S most, hogy megkezdjük az idei ádventünket, azt hiszen, hogy igen sokféle fordításban feltesszük ezt a kérdést. Mim van, mink van? Egy szegényedő országban élünk, tele szorongással, csüggedéssel, lemondással. Egyre több emberrel találkozom, nagyszerű koponyákkal, kitűnő alakokkal, tiszteletreméltó figurákkal, s egyre többük szemében látom, hogy halványodik a reménység fénye. Egyre több ember szemében látom, hogy nem csillog már, egyre több szóban hallom a csüggedést és a lemondást. Egyre kevesebb vidám történetet mesélnek, egyre kevesebb jóízű viccet mondanak az emberek. S egyre többet beszélnek, illetve egészen pontosan egyre többet nem beszélnek az életről, a saját életükről, a mai napról, a holnapról, a gyerekekről, az unokákról, a barátokról, a munkáról. Egy hallgatagon süllyedő világba érkeztünk el. S közben azt is látom, hogy még azok is, akik nem arról nevezetesek, hogy mint Moliere fösvénye, ki minden este kiszaladt a kertbe, kiásta a ládikát és megszámolgattak, hogy megvan-e, ami megvan, még tehát azok is, akik erről nem híresek, egyre többet számolnak. Mennyi van, mi maradt még, van-e még valami, lesz-e holnap valami? És közben itt van megint ádvent, itt van ádvent, igazi tartalmától megfosztva, itt van megint a vásárlásnak a kényszere. Néhány nappal ezelőtt az egyik televízió-híradóban lehetett látni, hogy az Egyesült Államokban megnyitottak egy kedvezményes ádventi vásárt, s óráiási tömegek álltak az áruház előtt. Az Egyesült Államokban pedig nem csóró emberek élnek. S amikor kinyílt az ajtó, a tömeg befeszítette az ajtót és keresztül gázolt az egyik bolti alkalmazotton, aki ott meg is halt. Szerezni, birtokolni, venni, bírni, - mert az élet élni akar, és azon mérjük az életet, hogy mim van! Tegnapelőtt a rádióban egy reklámszakemberrel beszélgettek, aki azt mondta, hogy bár mindenki azt várta, hogy Magyarországon az idei karácsony szerényebb lesz, ma újra ott vannak a nagyáruházak előterében a hiteleket kínáló bankszakemberek, s ugyanúgy édesgetik a boldogtalan magyarokat – ingyért hitel, kedvező kamatra hitel, nem is kell a hitelt visszafizetni, csak vegyél, vegyél, vegyél! Bírjál, bírjál, bírjál!
János ilyen egyszerű szót mond: akié a Fiú, azé az élet! Ez egy igen tiszta és világos pont, kedves testvérek. Ez az igen tiszta és világos pont döntési helyzetet jelöl. Akié a Fiú, azé az élet, -  majd így folytatja: akiben pedig nincs meg a Fiú, abban nincs meg az élet sem. Élni él, szervei működnek, gondolkodása, agykerekei forognak, lélegzik, érez, fogyaszt, táplálkozik, lefekszik és fölkel. De - mondja János -  nincs meg benne az élet. Ha most összekötjük ezzel azt, amit a levél ötödik részének az elején hallottunk, akkor mindannyian megértjük, hogy mire buzdít bennünket ádventünk a kezdetén Istennek igéje. Azt mondja, hogy abból tudjuk meg, hogy szeretjük embertársainkat, ha Istent szeretjük. Ebből tudjuk meg. Mit keresünk hát kedves testvérek ebben az ádventben? Mire fogunk ebben az ádventben figyelni? Nyilván mindannyian, velem együtt, arra fogunk igyekezni, hogy még ebben a süllyedő, elfogyó, kedvetlenné, lemondóvá váló világban is, legalább karácsony ünnepén hadd  mutassuk meg, hogy tudunk szeretni. Legalább akkor hadd mutassuk meg, hogy szeretjük egymást. Legyen így ez, kedves testvérek! Mert ez nagyszerű dolog. De vajon, miközben erre törekszünk, erre igyekszünk, nem vétjük-e el azt, hogy a mi emberszeretetünk bizonyítéka az, hogy Istent szeretjük? Nem lehet Isten szeretetéről lemondani, nem lehet azt mondani, hogy olyan vagyok, mint az egyszeri inas, aki eltanultam a mesteremtől a fogásokat, most már tudom, hogyan kell tetőt építeni, most már tudom, hogyan kell a patkót kikalapálni, most már tudom, hogyan kell valamit megalkotni, nem kell többé a mester, nem kell többet az Atya, aki a szeretet és az élet forrása, már megtanultam szeretni, nem is kell engem erre különösen ösztökélni! Úgy lenne, ahogy egy lelkész mondotta egyszer, amikor – a békepapi korszakban – elmentek hozzá az ügynökök és arra buzdították, hogy prédikáljon már többet a békéről? Ő erre azt mondta: nem kell a harkályt arra bíztatni, hogy kopácsoljon, kopácsol az magától is, nem kell a keresztyént arra bíztatni, hogy beszéljen a békéről, beszél az magától is, nem kell a keresztyént arra bíztatni, hogy szeressen, szeret az magától is! Nos, kedves testvérek, ez a válasz szellemes volt, s jól kikerülte a provokációt! De mégsem így van! Mi magunktól nem tudunk szeretni. Isten szeretése nélkül elfogy az emberszeretetünk is. Mert ha azt kérdezzük, hogy mink van, akkor azt kell látnunk, hogy amint csak magunkban vagyunk, amint Isten keresése nélkül vagyunk, amint az isteni élet nélkül vagyunk, már nem az isteni forrásból merítünk, és elfogy az, ami van. Sőt, azt kell mondanom, testvérek, az apostol tiszta és világos szava szerint nemhogy elfogy, hanem nincs is. Mert még ha így volna is a dolog, hogy elfogy, akkor sem mondhatnánk, hogy amikor nagyon fogytán lesz, majd megújulunk az Isten-szeretetben, vagy ha nagyon kevés lesz, ha már látjuk, hogy a bödön alján kevés a zsír, s azzal már nem lehet semmit csinálni, akkor majd fölemeljük a kezünket, megint odaujjongunk Istenhez, hátha kapunk egy kis pluszt az Ő szeretetéből. János azt mondja: ha nem Őbenne vagyunk, és ha Ő nincsen bennünk, akkor nincsen semmi! És ezt azért mondja, mert Isten úgy szerkesztette meg a világot, hogy csak az Ő jelenlétében válhat értelmessé, az Ő Szentlelke hatalmában válhat élő valósággá mindaz, amit megalkotott. Megalkotta Isten az embert a földnek sarából, és az Ő lelkét lehelte belé.
Szeretett gyülekezet, lelkes ádventet kívánok mindannyiótoknak! Azt kívánom, hogy a hitetekben, az imádságotokban, az Istenre való fölnyílásotokban ezt a lelket kérjétek és reméljétek, s így legyünk lelkesek egy olyan országban, olyan közösségekben, olyan családokban, ahol csak gondot, kérdést, aggodalmat látunk, de nem hatja át őket az élet. Mim van nekem? Mit adhatok, mivel léphetek oda a másikhoz, miből tudhatom meg én magam is, hogy szeretek igazán, valóban, érvényesen? Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogy szeretjük a szülőt. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük embertársainkat, ha szeretjük Istent. S akié a Fiú, azé az élet. Lehet, hogy sokan közülünk úgy gondolnak a mostani ádventre: már nincsen semmi, már nem maradt semmi. Nem így van ez. Mi Jézus Krisztus születésére készülünk, akiben Isten az Ő szeretetét tökéletesen kinyilatkoztatta, akiben bennünket szeretettel átkarolt, akit nekünk ad, nekünk ajándékoz. Keressük Őt ebben az ádventben, nyissuk meg szívünket az Ő Szentlelke hatalma előtt, mert ha Őt, az Atyát szeretjük, Fia és Szentlelke által késztetni fog bennünket arra, hogy igaz szeretettel, nagy bölcsességgel, örömmel és hálával szeressük embertársainkat is. Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus, aki Krisztus Istentől született, és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született. Abból ismerjük meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük, és az Ő parancsolatait megtartjuk. Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában és ez a bizonyságtétel, hogy Ő örök életet adott nekünk. Akié a Fiú, azé az élet. Ha a tiétek a Krisztus, tiétek az élet, ha tiétek a Fiú, tiétek Isten, s ha Isten a tiétek, tiétek a szeretet mindenre elégséges örök és tökéletes bősége.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Márk evangéliuma utolsó szakaszait olvassuk, melyek egy olyan jelenetsort hoznak elénk, melyben különös összefüggés tárul fel. Talán sokszor észre sem veszünk. Pedig észre kell vennünk, hiszen Márk evangélista igen szűkszavú, és ha valaki szűkszavúan beszél, s előadásban többször megismétel valamit, az mindenképpen fölkelti a figyelmünket. Vajon miért ismétli az evangélista többször is azt a fordulatot, amit ma szeretnék a gyülekezet elé hozni?
Ez a fordulat két részből áll, az első része egy drámai jelenetsor. Egy kihallgatásnak vagyunk a tanúi. A római császár helytartója, a császár képmása, Pilátus vezeti a meghallgatást. Mikor Jézust eléviszik a Nagytanácsból, ahol már halálra ítélték, egy kihallgatásba kezd, de ez a kihallgatás nemcsak Jézus kikérdezését jelenti, sőt Jézus nem is felel a föltett kérdésekre. Pilátus azokat is mintegy faggatja és kérdezi, akik Jézust odavitték, bevádolták, halálra ítélték, és most Pilátust is szeretnék belevonni ebbe a halálos játékba.
Hadd szóljak hát először erről. Bevonni Pilátust is a halálos játékba. A bűnnek ugyanis az a természete, hogy sohasem tud megmaradni magában, mindig terjeszkedni akar. A bűnnek az a természete, hogy az erejét kiterjeszti, és cinkosokat gyűjt. Pilátus – ahogy megjegyzi az evangélista – igen tisztán és világosan látja, hogy itt egy koncepciós perről van szó, egy eleve meghozott döntésről, amihez voltaképpen csak ürügyet keresnek. Az idősebb nemzedék láthatta, megtapasztalhatta, átélhette azt a korszakot, amikor el volt végezve, hogy embereket félre kell tenni az útból, s el volt végezve, hogy demonstrálni kell a diktatúra hatalmát, s voltaképpen a bíróságokon csak ürügy-gyártás folyt. Akták ezreit állították elő, de mindenki tudta, sejtette, hogy az elítéltek ártatlanok. Pilátus is tudja ezt, meg is jegyzi az evangélista: tudta, hogy irigységből adták Őt kézbe. Az egész történetnek tehát az az oldala áll előttünk, hogy Pilátust a jognak, az igazságnak a védelmezőjét bevonják ebbe az eljárásba. Megrendítő, hogy nem úgy vonják be őt, hogy rávennék: mondjon ki egy hamis ítéletet, hanem fölhasználják a húsvéti amnesztia alkalmát, hogy, hogy Pilátust mintegy rávegyék, ne Jézust, hanem a rablógyilkosságért letartóztatott és halálra ítélt Barabást engedje szabadon. S ezzel meg is történik Pilátus bevonása a bűnbe, az igazságtalanságba. Pedig figyeljük meg, hogy Pilátus a régi rend szerint is korrektül jár el. Márk gondosan följegyzi, hogy Pilátus háromszor fordul a Jézust vádlókhoz, és háromszor kínálja föl Jézus számára a mentességet. Azonban mindhárom esetben kiabálásba, őrjöngésbe fúl a meghallgatás, az ott levők  vagy erősen vádolják Jézust, fennszóval, kiabálva, vagy pedig a Pilátus palotája elé odagyülekezett ordítása fojtja Pilátusba a szót.
A másik vonatkozás, ami a passio-történetből elénk áll, és erről szeretnék ma részletesebben szólni, az a kifejezés, mely ebben a rövid, fölolvasott szakaszban több alkalommal hangzik el.  S talán nem véletlen, hogy Márk evangélista ezt különös nyomatékkal hangsúlyozza. Így kezdődik Jézus Pilátus előtt való pere: bevitték Jézust, átadták Pilátusnak, aki és megkérdezte Őt: te vagy-e a zsidók királya? – mert ez volt a vád Jézus ellen. A kifejezés: „a zsidók királya” még négyszer hangzik el ebben a rövid, talán félórás jelenetsorban, amit itt most az evangélista leír. A zsidók királya. Mindjárt hadd kezdjem a végén, amit nem olvastam föl. Amikor Pilátus halálra adja Jézust, s kiadja a vitézeknek, elkezdődik a szokásos vegzatúra, a halálra ítélt a megalázása, Jézus megverése, a Golgota hegyére való kivitele, megfeszíttetése. Ekkor Pilátus készített egy táblát, arra ráíratja a vádat, amiért Jézus elítélték: A Názáreti Jézus, a zsidók királya. Ezt minden középkori festményen látjuk, Jézus keresztje fölött ott van egy tábla, és rajta a rövidítés: I.N.R.I. – Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum, a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Lukács megjegyzi evangélista, hogy ezt három nyelven írták fel: latinul, mert az volt a hivatalos jogi nyelv, s fölírták görögül is, mert az volt abban a korban az angol, azt mindenki értette, és fölírták arámi nyelven is, hogy a helyiek is olvashassák. S amikor ez megtörtént, a Jézust vádlók berontottak Pilátushoz és követelni kezdték, hogy vetesse le a táblát. Pilátus visszakérdezte: miért? Azt mondtátok, hogy Ő a zsidók királya, ezért ítéltem el, ez egy politikai ítélet! Mire rögtön megkezdődött a rabulisztika, és mondták a Nagytanács tagjai: nem mi mondtuk, Ő mondta, nem mi mondtuk, nem állítottuk, hanem Ő mondta, hogy Ő a zsidók királya.
Legalább három fontos tényt mutat ez a számunkra. Egyrészt valóban így van, mondhatjuk: Jézus király volt. Királyként született, a féltékeny Heródes, mint királyi utódot akarta eltávolítani őt az útból, a megszületett Jézust mint királyi gyermeket üldözte, ezért gyilkoltatott meg megannyi gyermeket Betlehemben és környékén. S Jézus egész életében királyként élt és viselkedett. De nem politikai királyként! S talán, ha ebbe belepillantunk, Isten világába is belelátunk, Isten királyi rendjét is felismerjük, és megérthetjük, hogy milyen torz lett az ember világa! Mi tudjuk az igéből, hogy nincsen hatalmasság, csak Istentől, ahogy Pál apostol a Római levélben mondja. Tudjuk és sokszor alázattal, fájdalmas lélekkel tanulnunk, hogy a hatalmat Isten adja, és Isten veszi vissza. A hatalmat embereknek kormányzásra, uralomra Isten adja mandátumként, és aki ezzel visszaél, attól Ő visszaveszi. Nincs hatalom, csak Istentől. De hogy milyen torz az embervilág, azt éppen ez a jelenet mutatja.  Mert hát mégis, milyen király volt Jézus, akiről mi azt mondjuk, hogy király, s még énekeljük is: Jöjj királyom, Jézusom!? Milyen király volt ő? Volt hadserege? Az a két kard, amivel Péter próbálkozott a Gecsemáné kertjében? Honnan aztán a többiekkel együtt elfutamodott! Az a tizenkét tanítvány, akik közül még az egyik áruló lett? Azok a galileai szegények, akiknek enni sem volt mit, és ott kellett a mezőn megetetni őket? A meggyógyított betegek, a sánták, akik járni kezdtek, a vakok, akik újra láttak, a gyötrött életűek, akik vigasztalást kaptak Istentől? Milyen ország ez, milyen csapat ez, milyen birodalom ez? És milyen király ez a Jézus, aki azt mondja egyszer magáról, hogy a rókáknak van barlangja, az égi madaraknak van fészke, de az ember fiának nincs hova fejét lehajtania!? S mi az a vád, s mi annak a tartalma, amit Jézus ellen megfogalmazhattak?
De hogy milyen torz a világ, lám, ennek az egyetlen egy gyanús mondatnak a nyomán mégis csak megrezdült valami Pilátusban. Zsidók királya? Ezt mondják Róla, ezzel vádolják? – akkor ez mégiscsak veszélyes ember! Pilátus nem azért van ott Jeruzsálemben, hogy hajbókoljon a zsidók egyik vagy másik királya előtt, a Heródesek előtt, a negyedes fejedelmek előtt, a báb-fejedelmek előtt, ő azért van ott, hogy fönntartsa a rendet, fönntartsa Róma uralmát. És ha egy kicsit előre lépünk a keresztyénség történetében, tudjuk, föl vannak jegyezve a mártír aktákban, hogy a keresztyének ellen az egyik fő vád az volt, hogy nem lojális állampolgárok. Sok mindent felhoztak ellenük, például, hogy ők gyújtották fel Rómát – nem ők gyújtották föl, Néró gyújtotta föl – aztán, hogy obskúrus istentiszteleteket tartanak, szamarat imádnak, emberhúst esznek, és embervért isznak, mert ráfogták az úrvacsorára, de persze ez nem így volt. Viszont a fő vád az az volt, hogy ők egy királynak engedelmeskednek, egy királyt dicsőítenek, egy királyt imádnak, mégpedig istenkirályt imádnak. Ezt a Názáreti Jézust. S talán itt értjük meg, ebben a drámában, hogy miért rezdül meg Pilátus, miért enged mégis az igazságtalanságnak. Az Istentől elhanyatlott ember ugyanis nem tud más uralmat elképzelni, csak a vérnek, a vasnak, na meg olykor-sokszor az aranynak az uralmát. Csak a politika uralmát tudja elképzelni. Az Istentől elhanyatlott ember számára elképzelhetetlen Isten lelki királysága, Isten szellemi birodalma, Isten mindenre kiterjedő, mindent kitöltő nagyszerűsége és dicsősége. Annyira elképzelhetetlen ez, hogy ez ütközik is, ahogy ütközött a keresztyénség történetében megannyi alkalommal. Ha Krisztus gyermekei Krisztust királynak vallják, és ekként dicsőítik, ők maguk is üldözötté válnak.
A második tény, amit ki kell emelni a történetből, az a jelenet, amikor Pilátus leleplezi a főpapokat, és leleplezi a Barabás szabadon bocsátását követelő tömeget. Nagyon okos ember ez a Pilátus, és azt gondolnám én, hogy egy jobb világban Pilátus eljárásának eleve minden vádat oszlató hatása lenne. Azt írja az evangélista, hogy amikor az amnesztia szokására hivatkozva követelni kezdték, hogy a rablógyilkos Barabást bocsássa el, Pilátus ezt a kérdést tette fel: akarjátok-e, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát? Az előbb azt mondottam, hogy a bűn természete az, hogy cinkosságba vonja az embereket, nem nyugszik addig a bűn – ez a bűn természete – amíg lehetőleg mindenkit be nem von, mindenkit meg nem sároz, mindenkit nem kompromittál.  Pilátus most egy – ha szabad ezt a kifejezést használnom – ellencinkosságot ajánl föl. Tessék ebbe belegondolni! Előbb odaállítanak elé valakit, akit királynak neveznek! Ott, abban a nyughatatlan, régi Izraelben, ahol lázadásra lázadás, forradalomra forradalom, politikai gyilkosságra politikai gyilkosság történt, egy olyan országban, ahol – Josephus történetíró le is írja – voltak emberek, szikáriusoknak nevezték őket, akik hosszú köpenyben jártak, a köpenyük alatt tőrt tartottak, s villant a tőr, ledöfték a római katonát, majd eltűntek a tömegben – tehát terroristák voltak. Egy ilyen világban a római helytartó, aki amúgy kíméletlen ember volt – leírják az evangélisták, hogy egy alkalommal galileai zarándokokat gyilkoltatott le a templomban – most ellencinkosságot ajánl. Azt kérdezi tőlük: Akarjátok-e, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát? Eleresztem a királyt. Ez azt jelenti, hogy Pilátus felajánlja, kész politikai öngyilkosságot elkövetni. Mert híre megy Rómába, hogy elengedett egy politikai lázadót, Pilátust hazarendelik vagy száműzik, vagy netalán ki is végezteti a római uralkodó. Hogy-hogy lázadókkal cimborál a rend fenntartója? S hogy milyen mély az elvakultság, milyen mély a gyűlölet és a bűn, azt rögtön a rákövetkező versben olvassuk: A főpapok pedig fölindították a sokaságot, hogy inkább Barabást bocsássák el.
S ebből tetszik ki a harmadik tény. Egy Biblia-tudós egyszer úgy foglalta össze ezeknek az eseményeknek a lényegét, hogy mi nemcsak külső szemlélői vagyunk azoknak, hanem valamilyen módon résztvevői is. Azt mondja, hogy Jézus perében, elítéltetésében és halálában az egész emberiség csődöt mondott. Az egész emberiség. Könnyű lenne azt mondani, hogy a főpapok meg a nagytanács politikai raison-ból tették ezt, mert meg akarták tartani a saját kis uralmukat. Sőt azt is mondhatjuk, és föl is nagyíthatjuk, amit Márk evangélista mond, Pilátus fölismerte: irigyelték Jézust, s félre akarták tenni az útból. Azt is mondhatjuk, hogy mióta világ a világ, így volt, nem kellett csak néhány embernek a zsebébe dugdosni egy kis pénzt, aztán kiabálták ők, amit kellett. Ismerjük ezt mind a mai napig. Azt is lehetne mondani, hogy Pilátus csak játszott itt az emberekkel, mint macska az egérrel, hogy ez az egész kihallgatás, meghallgatás igazából véve csak komédia volt, aminek a vége nyilván nem lehetett más, mint amit odaszögeztetett a táblán a keresztre: a Názáreti Jézus, a zsidók királya, hogy mindenkit jól megalázzon. Ezt akartátok? – Nesze nektek! Ám kedves testvérek, nem így van ez, itt minden és mindenki csődöt mond, mégpedig az ember legjobb dolgai mondanak csődöt. Azt mondja ez a Biblia-tudós, hogy három nagy tényező van itt együtt, és a Jézus keresztjére feltett tábla háromnyelvű szövege szimbolikusan ezt is fejezi ki. Hadd szóljak még erről röviden.
Föl van írva Jézus keresztjére latinul: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Latinul van fölírva, a római birodalomban vagyunk, abban a világban, amely olyan jogrendet alkotott, ami mind a mai napig példaértékű. Ha valaki beiratkozik joghallgatónak, római jogot kell neki tanulnia, ez olyan, mint az orvostudományban az anatómia. E nélkül nincs jog. A világ legtökéletesebb jogrendszere mond itt csődöt – mert csődöt mondott. Élén Pilátussal, a jogtudóssal és a jog őrével.
Oda van írva Jézus keresztjére görögül is: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Egy olyan világban vagyunk ott, melyben olyan magasságokig emelkedett a filozófia, az emberi gondolkodás, amit azóta sem érünk utól. Ha valaki beiratkozik az egyetemre filozófiát tanulni, a preszokratikusokkal kezdi, Platonnal folytatja, Arisztotelesszel, a sztóikusokkal viszi tovább, és ha ezeket végigolvasta, megmondom őszintén – én ugyan nem nagyon értek a filozófiához – többet már nem is nagyon kell neki olvasnia, le van ott írva minden kérdés, minden probléma, minden belátás. Éleslátó, bölcs világ volt az. De ebben az éleslátó és bölcs világban, ahol mindent minden oldalról megnéztek, és mindent kielemeztek, s ahol az igazság nemcsak jogi kérdés volt, hanem mély filozófiai kérdés is, ahol olyan nagyszerű szavakat tudtak mondani a görög filozófusok az ember méltóságáról és nagyszerűségéről, hogy azóta sem, csődöt mond az emberi elme, mert nincsen senki, aki feltenné a kérdést: jól van ez így? Nincs senki, aki feltenné a kérdést, és azt mondaná, hogy ez a Jézus, Isten lelki birodalmának királya, mondott-e valaha valaki ellen valamit? Ilyen hamar el lehet felejteni a Hegyi Beszédet, ilyen hamar el lehet felejteni Jézus vigasztaló szavait, ilyen hamar kimegy az ember agyából, hogy mit tanított Jézus Isten gondviseléséről, az Isten-gyermekségről, az élet forrásáról és boldogító céljáról? S lám, lehet. S valóban, mintha bozótból jött barbárok üvöltöznének ott, akik csak véres kívánnak, egy borzalmas rítust, a művelt ember, a hellén-kor művelt embere egyszerre csak kiabáló csőcselékké válik. Csődöt mond.
És oda van írva arámi nyelven is: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Jeruzsálemben vagyunk, az akkori világ legtökéletesebb vallásának központjában. Mert a zsidó vallás volt az akkori világ legtökéletesebb vallása. Abszolút tiszta, monoteista vallás. Nem ismert bálványokat, nem ismert hamis gondolatot, épp ugyanakkor ismerte Istennek abszolút fenségét, tökéletes erkölcsi rendjét. Olyan vallás volt ez, amelyikért emberek tízezrei tudták az életüket adni, s belőle egy tapodtat sem engedtek. S egyetlen egy hely volt a római birodalomban, ahova nem lehetett pogány szobrot, áldozati oltárt, hamis istent bevinni – ez a Jeruzsálemi templom volt. És ímé, itt van, akit Isten megígért a próféták által. Ímé, itt van, akiről Keresztelő János, minden próféták legnagyobbika azt mondja: arra sem való vagyok méltó, hogy a sarúja szíját megoldjam. Ímé, itt van az a Jézus, aki tökéletes, isteni hatalommal jelenti ki Istennek a világosságát és tisztítja meg az egyébként is tiszta és tökéletes vallást. Itt van Jézus, aki hirdeti a prófétákkal együtt: irgalmasságot akarok és nem áldozatot. És csak Istenről beszél, csak Istenről. Nem tudok az emberiség történetében még egy olyan prófétát, még egy olyan szent embert, még egy olyan alakot, akinek minden egyes megnyilatkozása Istenhez kötne bennünket. Egyetlen vallásalapítót nem ismerek, egyetlen nagy prófétát, szentet, bölcset és teológust sem, csak őt. Jézus minden szava Istenhez köt minket. S csődöt mond a legtökéletesebb vallás. Kit akartok, hogy elbocsássak nektek? – kérdezi Pilátus, és kérésükre elbocsátja Barabást, a rablógyilkost, és megfeszítteti a királyt. Mert értjük jól a kifejezést: a zsidók királya nem politikai uralkodóra vonatkozik, nem is volt zsidó-ország akkoriban, nem is volt értelme senkit akkor trónra ültetni, a római császár volt a király.
Ez a Jézus mindannyiunk királya. És ott, ott vagyunk mi is, kedves testvérek, mindannyian Jézus elítéltetése körül, hadd mondjam ki nyugodtan így: ott vagyunk mi mindannyian, mint zsidók a csődöt mondott legtökéletesebb vallással, ott vagyunk mi mindannyian, mint görögök a semmihez sem vezető és értelmetlenné vált filozófiában. És ott vagyunk mi, rómaiak, a jog őrei és tudói egy csődbe ment jogrenddel. Igaza van annak a tudósnak, aki azt mondta: ott, Jézus keresztjénél az egész emberiség csődöt mondott. Mi is. Mindannyian.
De – mert ebben a történetben van egy „de! - és ez itt, Jézus perében éppen az, amikor Jézus hallgat! Egy valaki nem vesz részt ebben a cinkos játékban, egy valaki nem adja a szót, mint jogász a filozófusnak, mint filozófus a papnak, mint pap a politikusnak. Egy valaki van csak, aki kívül áll ezen a bűnös játékon: add tovább, mert szamár maradsz, s mindenki adja tovább, s maga is sáros lesz tőle, - az az egy valaki, aki most hallgat! Az az egy valaki, aki mikor kiviszik és megfeszítik, így imádkozik: - Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ő a mi királyunk. Ő a mi közbenjárónk, Ő a mi kezesünk. Jézus nélkül elveszett az ember, és ezt éppen Jézus elveszésének története bizonyítja. Jézus nélkül nem ér semmit a jogod, Jézus nélkül nem ér semmit a bölcsességed, Jézus nélkül nem ér semmit a vallásod. Ímé, a zsidók királya, ímé, a mi királyunk, aki megfeszíttetett, érettünk meghalt, hogy megszerezze számunkra Isten bűnbocsátó kegyelmét. Menjünk Őhozzá, hódoljunk Neki, hajtsunk térdet és fejet Őelőtte és magasztaljuk mindenkoron imádságunkkal, énekünkkel, szavunkkal, egész életünkkel, mint Urunkat és királyunkat..
Ámen

Ma az örömről, az örvendezésről szeretnék szólni. Gyakran úgy érezzük, hogy ha más nem is, a spontán örömre való készség megmaradt bennünk, s továbbá van bennünk egy titkos, rejtett húr, hogy a másik örömére is tudunk rezonálni. Ám a mai zsoltárunk azt bizonyítja, hogy bizony, örvendezni is tanulnunk kell. Nem szégyen ez, még akkor sem, ha a mai világ mást sugall. Mit sugall? Ezt: bár mindent tanulnod kell, tanulnod kell járni, beszélni, számolni, s tanulnod kell az erényeket is, az öröm azért mégis spontán, természetes képességed. S valóban, milyen gyakran fel is tudják bennünk csiklandozni, sőt, szinte felkorbácsolni az örömöt. A zsoltár mást mutat. Örülni is tanulnunk kell, sőt, egyáltalán azt is meg kell tanulnunk, mi az öröm. A zsoltár előbb arra irányítja figyelmünket, hogy az univerzum, amiben élünk, mozgunk és vagyunk, tele van örömmel. Hogy ezt miért nem vesszük észre, arról később fogok szólni. A zsoltáros tehát így kezdi: „Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek!” Másutt is egyértelműen szól arról, hogy az ég és a föld, a bolygók és a csillagok, a hegyek, a folyók, az erdők és mezők Isten dicsőségével vannak eltelve, s ujjonganak és örvendeznek. És ez, nyugodtan kimondhatjuk, nem spontán öröm. Talán meglepő, hogy a természettel vagy a világegyetemmel kapcsolatban ezt mondjuk: nem spontán, hanem tartós öröm. De nincs igaza Pascalnak, a nagy matematikusnak, aki megjegyzi: csak jeges űrt érzek, és elijeszt a világegyetem véghetetlen tágassága. És nincs igaza azoknak a filozófusoknak sem, akik a világűrt horror vacui-nak, rémisztő ürességnek tekintik. A világ örömmel van tele. Sőt, tartós örömmel, s ez egészen különös. Ennek az örömnek különös a forrása, különös a megszerkesztettsége. A világegyetem uralkodásnak örül. S talán legelőbb, mi is belépünk a képbe, itt értjük meg, hogy miért észlelünk olyan keveset a világegyetem öröméből, s miért kell megtanulnunk együtt-örülni a világgal. Ez az uralkodás ugyanis Isten uralma. Az ember ott rontotta el a dolgot, hogy Isten helyébe akart ülni, Isten trónusába akart beleülni, olyan akart lenni, mint Isten, jónak és rossznak tudója. Jaj, hogy’ becsapott bennünket az ördög! Ettünk a jó és gonosz tudásának fájáról, és pontosan azóta nem tudjuk, hogy mi a különbség a jó és a rossz között! Olyannyira nem tudjuk, hogy még a világot szemlélve is zűrzavar támad bennünk. Említettem már, hogy újabban kétféle természet-filmet lehet látni a tv-csatornákon. Az egyik film-típusnak ilyen címeket szoktak adni: ragadozók, veszedelmes állatok, vérengzők, gyilkos fenevadak. Ezekben úgy mutatják a természetet, mint valami véres, rettenetes, evolucionalista életversenyt, melyben az marad életben, akinek több foga van, gyorsabban megöli a másikat, több élő húst el tud fogyasztani, - s a pilincka légyfogó darázstól egészen a nagy szörnyetekig ez a törvény. Ugyanebbe a kategóriába tartoznak azok a filmek is, melyek az ősidők nagy szörnyeit mutatják be, a csattogó tirannoszauruszokat, meg a többit. Mi meg ülünk beleszottyanva a fotelbe, s ki se merünk menni az utcára. De vannak olyan filmek is, melyek a világot, a biológiai és csillagvilágot csodálkozó alázattal, mint valami gyönyörűséget mutatják be. Mert lehet a világot így is látni. Milyen csodálatosak az Isten teremtményei! Igen! Micsoda képessége van egy szöcskének, aki a távolugróhoz képest százötvenszer akkorát tud ugrani a saját test-tömegével! S milyen csodálatos a kalászt tartó búzaszál. Nem lehet ilyen felhőkarcolót építeni, mert az tízezer méter magas lenne, s ilyet építeni mi nem tudunk. Milyen csodálatosan van megalkotva ez a világ, milyen gyönyörű törvényszerűségei vannak, ahogy a zsoltár mondja: igazság és jogosság által uralkodik Isten. És ennek örül az univerzum. Istennek ezt a nagy dicsőségét hirdetik az egek, mondja a zsoltáros, és ehhez kapcsolódva mondja Kálvin, hogy az egész világegyetem: theatrum gloriae Dei - Isten dicsőségének a színtere. Majd hozzáteszi, nem is érti, hogy az ember nem örül ennek, sőt nem is fogja fel, pedig még a legostobábbnak is fel kellene fognia, ha szétnéz a világegyetemben, hogy milyen dicsőséges alkotó az Isten! Az univerzum örül. Van Ura, van Gazdája, van Királya. Csak az ember boldogtalan, hogy van ura, van Gazdája, van Királya. Fellázadt Teremtője ellen.
De van itt valami, amit a zsoltár is jelez, s ezt nagyon alaposan meg kell figyelnünk, nehogy félreértsük, s meg ne zavarodjunk tőle, mert mély igazságot mutat. Azt mondja a második versben: „Felhő és homályosság van körülötte, igazság és jogosság az ő székének erőssége.” Sokan ebből arra következtetnek, hogy tehát ha Isten dicsőségét felhő és homály veszi körül, akkor nem is lehet tőlünk számon kérni, hogy felismerjük. Hogyan lehetne világosan és tisztán látni, tévedhetetlenül és csalhatatlanul érzékelni az isteni világosságot, ha homályosság van körülötte!? Azonban az összefüggések tisztázzák, hogy ez itt: áldott homály. Védelmünket szolgálja ez a homály, mert bűnösként nem láthatjuk Istent színről-színre. Mikor Mózes Istentől veszi a parancsolatokat, szeretné színről-színre látni az Urat. De csak a hátát láthatja, és ez kegyelmes elutasítás, mert bűnös ember belehalna, ha Istent színről-színre látná, nem hordozhatja el Isten felségét, dicsőségét, tiszta fényének kisugárzását. A mi javunkra van, hogy Istent, az Ő mindent átható fényében, teljes dicsőségében felhő és homályosság veszi körül. Ám olykor – mondja a zsoltár – kiragyog belőle valami, mert „tűz jár előtte, körökörül elégeti szorongatóit. Megvilágosítják villámai a világot; látja és megretten a föld.” A 18. század egyik legnagyobb teológusa, Jonathan Edwards többször leírta a megtérésének történetét. Kegyes családban nőtt fel, s tudjuk jól, hogy a hívő családoknak megvan az a hátránya, hogy olykor kontra-produktívak, a gyermek kényszernek érezheti, hogy reggel és este imádkoznia kell, vasárnap templomba kell mennie – én is emlékszem a sötétkék kantáros nadrágra, a fehér zoknira, és tiltakozásainkra, hogy miért kell a papgyereknek mindig templomba mennie, bezzeg másnak nem kell! Így is nőhet az ember szívében a lázadás. Ilyen vívódó fiú volt Edwards is. De feljegyzi, hogy egyszer kint a mezőn átélt egy hirtelen vihart. A villámfény, amely amúgy megrettenti az embert, s menekülésre készteti, őt valami kimondhatatlan fenséges, édes örömmel töltötte el. Isten dicsőségét látta a mennydörgésben és villámlásban. A mindent átható, mindent megvilágító, megfellebbezhetetlen isteni fenséget észlelte.
Továbbá azt is el kell mondanunk, hogy nem elég csak úgy látni, hogy az univerzum csodálatosan, magasztosan, felségesen van egybeszerkesztve. Bár ez olyan csodálatos, hogy a legnagyobb emberi elmék, a legnagyobb gondolkodók is fejet hajtanak előtte, a puszta érzékelés nem elegendő! Jób könyvében ezt olvassuk: „észak felől aranyszínű világosság támad” (Jób 37:17), ez Isten felsejlő dicsősége. Olyan ez, mint amikor az északi fény eltölt mindent, ahogy a magyar fordítás szép kifejezésével olvashatjuk: aranyszínű világosság támad. Aranyszínű és csodálatos, mégis tünékeny. Nem tudja végleg áthatni a homályos elmét. Mert amikor homályosságról beszélünk, nemcsak az Isten örök dicsfényét körülvevő, s bennünket védelmező homályról kell szólnunk. Beszélnünk kell a homályos elméről, a homályos szívről is. És itt van az az ellentmondás, amiért örülni is meg kell tanulni. Ézsaiás próféta megrendítő szavakkal szól arról, hogy mi az oka az emberi elme, az emberi felfogó-képesség meghomályosodásának. Igen, kettőn áll a vásár. Ha ragyog is Isten dicsősége, a mi érzékelésünk megromlott már. Nemcsak a szemüvegünk homályos, hanem a retinánk is. S hiába tesszük fel a legélesebb lencsét is, ha belül rossz a felfogóképességünk, csak homályosan látunk mindent. Ezt mondja a próféta: „Nincsen, aki az igazság mellett szólna, aki igazságosan perelne, haszontalanban bíznak, és hazugságot beszélnek, gonoszt fogadnak és vétket szülnek. Vipera tojásait költik ki, és pókhálót szőnek; aki tojásaikból eszik, meghal, és ha egyre rátapodsz, vipera kél ki. Pókhálójukból nem lesz ruha, csinálmányuk nem felvehető; cselekedeteik hamisságnak cselekedetei, és erőszak tette van kezeikben. Lábaik a gonoszra futnak; és sietnek, hogy ártatlan vért ontsanak; gondolataik hamisságnak gondolatai, pusztítás és romlás ösvényeiken. A békesség útját nem ismerik, és nincsen jogosság kerékvágásukban, ösvényeiket legörbítik, aki azon jár, nem ismeri a békességet. Ezért van távol tőlünk az ítélet, és nem ér el minket az igazság, várunk világosságra, és ímé, sötétség, és fényességre, és ímé, homályban járunk!” (Ézsaiás 59:4-9) Bizony, nem azért járunk homályban, mert felhő és homályosság veszi körbe Isten örök dicsőségét, azért járunk homályban, mert amit teszünk, és helyeslünk, nem felel meg Isten örök igazságának és kegyelmességének.
Adventi ez a zsoltár, hiszen a próféta még ha keserű szavakkal is, de várakozást jelez: várunk a világosságra, és ímé, sötétség, és fényességre, és ímé, homályban járunk. Ám ugyanő csodálatos messiási ígéretet is ad. Könyvének 9. részben olvassuk az egyik legszebb adventi ígéretet: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van…a nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttük! Te megsokasítod ezt a népet, nagy örömöt szerzel néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével, és vigadoznak, mint mikor zsákmányt osztanak. Mert terhes igáját és háta vesszejét, az ő nyomorgatónak botját összetöröd, mint a Midián napján; mert a vitézek harci saruja és a vérbe fertőztetett öltözet megég, és tűznek eledele lesz. Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége!” (Ézsaiás 9:1-7) Jézus Krisztusról szól a próféta. Adventet sokszor fizikailag is úgy éljük meg, mint amikor sötétben, homályban és árnyékban várunk. S valóban, holnapután lesz advent első vasárnapja, s egészen karácsonyig csak megyünk, megyünk bele a télbe, egyre rövidebbek a napok, egyre hosszabbak az éjszakák, egyre mélyebb a sötétség. Érdemes elindulni? Hiszen egyre mélyebb a sötét. Nem lenne jobb egy tapodtat sem tenni, csak várni, hogy majd valami nagy világfordulat felragyogtat valami fényt? De tudjuk, hogy karácsony éjszakáján az a csillag, amely vezette a napkeleti bölcseket, megállt ott, a betlehemi istálló fölött, s áldott fényével mindent betöltött! Így beszél erről János evangéliuma: a világosság a sötétségben ragyog. A sötétség legmélyén, a homályosság legnagyobb mélységében, a magunk okozta bajban, kilátástalanságban felragyog az a világosság, amit Isten megígért és Jézus Krisztusban beteljesített. Zakariás így énekel, amikor megszületik Jézus előfutára, Keresztelő János: meglátogatott minket a naptámadat! Felragyogott Isten áldó napja, hogy bevilágítsa életünket.
Így értjük meg, a zsoltárnak azt a versét, amit ma kiemelek: „Világosság támad fel az igazra, és az egyenes-szívűekre öröm.” Hogy megtanuljunk örvendezni, még néhány dolgot most is fel kell sorolnunk. Először is az öröm, amit a Szentírás igazi örömnek nevez, együtt-örvendezés. Sok helyen olvassuk a zsoltárokban és az Istent magasztaló himnuszokban, hogy a világegyetem együtt-örvendezik. Együtt örvendeznek a csillagok, együtt örvendez a világ a maga megszerkesztettségében. A 19. zsoltárban azt halljuk: egymásnak énekel a nappal és az éjszaka, a Hold és a Nap, a csillagok, egymással ujjonganak. Mint mi is: ha öröm van az életünkben, egymást is biztatjuk az örömre. Még a tűnékeny spontán örömben is azt látjuk, hogy akit öröm ér, a másikhoz lép, rámosolyog, átöleli, szeretné átadni örvendező valóját. Ez is együtt-örvendezés. Ez az öröm megosztása. De meg kell tanulni együtt-örülni. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal - mondja az apostol. Most azt emeljük ki: örüljetek az örülőkkel. Hadd tegyek fel itt egy kérdést, mely a homály világába utal. Láttad már, tapasztaltad már, hogy sajnálod a másik örömét? Bizony, tapasztaljuk ezt magunkban. Hallottad már szívedben a hangot, mikor ujjongó embert láttál: ez meg minek örül annyira? Csepegtettél már keserűt az édesbe? Volt már úgy, mikor örvendező embereket hallottál gyógyulásról, szabadulásról, áldásról beszámolni, te csak azt mondtad: hátrébb az agarakkal, még nincs itt a teljes öröm ideje! Mi, magyarok, amennyire szalmaláng természet vagyunk, legalább ugyanannyira vagyunk savanyú jánosok. Mellettünk nem lehet olyan nagyon örülni. Jaj, de el tudjuk rontani a másik örömét, ahelyett, hogy átengednénk magunkat az együtt-örvendezésnek. Ma délután egy barátomat hívtam fel, beszámoltam neki arról, hogy egy közös barátunkat nagy öröm érte. Igen, valóban? – kérdezte. Mondom, valóban! Mire ő: akkor most végre felhívhatom és letolhatom? Kérdezem: miért most? Mert most talán nem törik össze annyira, az öröm meg a letolás kiegyenlíti egymást - felelte. Ez az a homály, amiről beszéltem. Ez az a borzasztó kiegyenlítés. Ami homályos, az nem sötét. Abban van fény, de nem fénylik át. Nem teljesen sötét, nem abszolút fekete, valami áttűnik belőle. Jaj, de tudjuk a homályt keverni?! Örülsz? - kérdezzük barátunkat. De ne örülj annyira! Valami nagyszerű dolog tölti meg a lelkedet? No jó, mondok valamit, amitől mindjárt énhozzám savanyodsz. Örülni azonban jelenti: együtt-örülni. Együtt örülni az egész teremtett világgal. Egy bölcs mondotta egy ökológiai konferencián, ahol arról tanácskoztak, miképpen lehet megmenteni a földet, hogy ez a megmentő igyekezet tévedés, mert az embert kell megmenteni. Nagy beképzeltség, hogy az ember pocsékba viheti a világegyetemet! Ha minden elpusztul is, ami az ember számára életlehetőséget biztosít, a világ megy tovább. A szekér megy tovább. Legfeljebb mi emberek lemaradunk róla. A világegyetem szüntelenül örvendezik, legfeljebb mi maradunk ki belőle. De szabad felkapaszkodni erre a csodálatos világ-szekérre, és az egész világgal, a Nappal, a Holddal, a csillagokkal, az ég madaraival és a mezők liliomaival együtt örvendezni a csodálatos Alkotónak.
Azután meg kell tanulnunk a megváltásban is örvendezni. Ez több, mint együtt-örvendezés, ez már felül-örvendezés. Fölül-örülni - nehézkes kifejezés, de ha azt mondom: felülmúlni, máris értjük. Ismerős helyzet, az ember bizonyos esetekben fölülmúlja önmagát, vagyis egy adott pillanatban túlhalad azon, amire egyébként képes. S ez nagyszerű. Mi lenne, ha egyszer fölül-örülnénk önmagunkat? És ezzel a fölül-örvendezéssel fölül-írnánk pesszimizmusunkat, csüggedtségünket, fölülírnánk, hogy leírtak bennünket, vagy leírtuk magunkat, mondván, nekünk úgyse sikerült soha semmi, fölülírnánk megannyi mindenféle rosszra, bűnre, aljasságra, alávalóságra késztető gondolatunkat, a beletörődést, hogy úgy is rossz az ember, el van fuserálva minden, s csak József Attilának van igaza: „ugyancsak rossz kedvében lehetett az Isten, hogy ilyen csúnya plánétát köpött”? Írjuk fölül József Attilát! Írjuk fölül a szív homályos és sötét gondolatait! Meg kell tanulnunk fölülörvendezni. Ahol bővölködik a bűn, ott felette bővölködik a kegyelem!
És meg kell tanulnunk egyenes szívvel örülni is - így mondja a zsoltár: „világosság támad az igazra, és az egyenes-szívűekre öröm.” A 12. zsoltárból azt a panaszt hallottuk, hogy a világ tele van két-szívűséggel. Mintha volna egy jó szívünk, meg egy rossz szívünk, s nem tudjuk melyik az igazi. Bizony, sok nyomorúságunk van abból, hogy két-szívűek vagyunk, s az egyik láthatóan a rosszabbik, a savanyú, a szkeptikus, a rosszkedvű, a haragos, az átkozó, a jó szívünket meg azoknak tartogatjuk, akiket szeretünk. Csakhogy az a rosszabbik elnyeli a jót. Vagy megbénítja. Most a zsoltáros azt mondja, hogy Isten örömet áraszt az egyenes-szívűekre. Ezt úgy kell értenünk, ahogy halljuk magyarul, mert úgy van az eredeti szövegben is: egyenes. Hogyan panaszkodott az imént a próféta? Legörbítik az ösvényeket, elcsavarják az igazságot, és aki ezeken indul el, eltéved, s nem talál békességet. Amikor falusi kisdiákként Budapesten kellett átutaznom, az aluljárókban rendre eltévedtem, s csak bolyongtam össze-vissza. De nem miért tévedtem el? Mert büszke voltam megállítani bárkit, hogy megkérdezzem, hol kell itt felszállni a kelenföldi pályaudvar felé?. Miért vagyunk büszkék megkérdezni a mi hűséges Tanácsadónkat, aki minket soha be nem csapott, aki maga a világosság, és nincs benne semmi sötétség, aki maga a színtiszta igazság, és nincs benne hazugság? Miért vagyok én büszke megkérdezni az én Uramat és Istenemet? Az egyenes-szívűség azzal kezdődik, hogy Őt kérdezem. S Ő útba igazít, megmutatja ösvényeit, megtanít az igazság és békesség útjára. Mi több, örömet hoz föl rám! Mert ha engedem, hogy Ő tanácsoljon, Ő vezessen, akkor megtapasztalhatom, hogy Istennél nincs ilyen mondás: „igen is, meg nem is.” Emlékszünk, mit mond Jézus? A ti igenetek legyen igen, a nemetek legyen nem, és minden egyéb, ami ezen túl van, az ördögtől van. Ördög urat ismerjük, ő a nagy összedobáló. Egymásra dobál igent és nemet, szent elkötelezést és vonakodást, tiszta, becsületes, igaz ítéletet és hamisságot. Mr. Diabolos szeretné egybetolni a világosságot meg a sötétséget is. De a világosság a sötétségben ragyog! (János 1:6) Kik az egyenes-szívűek? Akik boldog szívvel indulnak az isteni fény felé. Nem késlekednek, ahogyan nem haboztak a betlehemi pásztorok sem, s nem késlekedtek a napkeleti bölcsek sem, kikről azt olvassuk, hogy mikor megtalálták a Gyermeket, felette nagy örömmel örvendeztek. A Vulgata, a Biblia latin fordítása így fordítja ezt: valódi örömmel örvendeztek. Isten felhozza örömét az egyenes-szívűekre, akik Őt kérdezik, és Őt követik. Az egyenes-szívűeket Isten tanítja együttörülni, és fölülörülni. Ez ma a nagy buzdítás. Ez a nagy advent, melyre epedve várunk, ez Isten nagy kegyelme, mely, ha beköszönt, minket is meggyógyít, minket két-szívűeket, meghasadt életűeket, homályban és sötétben járókat, hogy igaz legyen ránk is: a nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot. Figyeljen szívünk az Úrra, keresse lelkünk az Ő mindent megvilágító kegyelmét, s legyünk kész együtt-örülni a szabadító Úr Jézus Krisztussal Isten dicsőségének, megtartó kegyelmének.
Ámen

Ma este áldást mondani tanít bennünket a zsoltár. Áldást mondani nem teljesen ugyanaz, mint imádkozni, bár imádságunk is sokszor Isten magasztalása, áldása, –  áldjátok az Urat, imádkozzatok előtte éjjel és nappal kezeteket felemelve, ujjongjatok őnéki! - mondják a zsoltárok. Meghagyom azt is, hogy még vallomásban is lehet áldást mondani. Amikor embertársunknak vallunk a hitünkről, boldog Isten-tapasztalatunkról, belefoglaljuk, hogy Isten megáldott, és így a vallomással mintegy tovább adjuk az áldást is. Sőt, láttuk, hogy még az emberi gondolkodás, a ráció is fel tud emelkedni, hogy áldást gondoljon. Mégis azt kell mondanom, hogy az áldásmondás, akár Isten nevét áldjuk és magasztaljuk, akár embertársunkra kívánunk áldást, külön megtanulandó. Két példát hadd idézzek. Az egyik eset megszégyenített, a másik nagyon elgondolkodtatott. Teológus koromban történt, hogy Gyökössy Endre, kinek az írásait sokan ismerik, bejöhetett a Teológiára órát adni, feloldották a szilencium alól. A családlátogatásról és a lelkigondozásról beszélt nekünk. Egyik megjegyzésében nekünk, mindent tudó és sokat vitatkozó fiataloknak azt mondta: aki hozzám jön, velem beszélget, akármire is jutok vele – s megvallotta, sokszor nem jut semmire –, nem mehet el úgy, hogy ne áldanám meg. Ott ültünk mi, ifjú titánok, akik azt hittük, hogy a lelkigondozás valami olyan mesterség, hogy bejön a delikvens, felnyitjuk a lelkét, ahogy az órás felnyitja az óra hátlapját, megigazítjuk a fogaskereket, kifújjuk a porszemeket, beállítjuk a megfelelő időre, és azt mondjuk: készen is van, viszontlátásra. Mi, reformátusok sem vesszük komolyan, amikor így köszönünk: áldás, békesség. Tréfásan ilyeneket mondunk: málnás békesség, ádáz békesség, viccelődünk vele. Gyökössy Endre megszégyenített bennünket, amikor szerényen azt mondta: tőlem nem mehet el úgy senki, hogy ne áldanám meg. Vajon tőlünk elmehetnek-e áldás nélkül a rokonok, barátok, szomszédok, segítségre szorulók, tanácsot kérők, sőt ellenségek is?  - hiszen Jézus azt mondja, hogy imádkozzatok azokért, és áldjátok azokat, akik titeket gyűlölnek. A másik eset nemrégiben történt, igen elgondolkodatott, és ebből is csak arra tudok jutni, hogy bizony tanulnunk kell az áldásmondást is. Hidason voltunk, ahol gyönyörű szép, új templomot épített a valamikor Bukovinából előbb a Bánát déli részére telepedett, majd a világháború után Baranya kis északi falujába menekülő székely közösség. A templomépítést koreai reformátusok is segítették, meghívták hát őket is a szentelésre. Egy kedves koreai házaspár jött Hidasra. S ahogy ilyenkor illik, megérkezvén mentünk a parókiára, s én nagy széles mozdulattal lekezeltem a presbiterekkel, s mondtam a lelkésznek, gyorsan beszéljük meg a teendőket, a liturgiát, mert kezdődik az istentisztelet. S terelgettük befelé a koreaiakat is. Milyen gyönyörű szőttesek vannak itt, mutatnám nekik, milyen szép ez a parókia, - de ők ültek a kanapén lehajtott fejjel és imádkoztak. Egy szempillantás alatt felfogtam, hogy ők előbb áldást mondtak. Így tanulták, hogy akárkinek a házába érkeznek, legelőbb áldó imádságot nem mondanak. Vajon, amikor mi megyünk vendégségbe barátokhoz, családtaghoz, a szívünk és a lelkünk mélyén mondunk-e áldást? Bizony, tanulnunk kell áldást mondani.
Tanulnunk kell továbbá azért is, mert ez nem olyan könnyű. A zsoltár olyan élethelyzetet mutat, amire valóban azt mondhatjuk: ez a legrettenetesebb élethelyzet, s talán éppen az ilyen élethelyzetek azok, amelyekben úgy érezzük, hogy nincs mentség, tehát nem tudunk áldást sem mondani. Dietrich Bonhoeffer, a nagy német teológus etikájában egy különös gondolatnak ad hangot, amikor a keleti és a nyugati civilizáció különbségeit próbálja érzékeltetni. Az egyik leírása igen találó. Azt mondja, hogy a nyugati ember számára a rosszak rossza a kudarc. A nyugati ember legjobban a kudarctól fél, - valamit elkezd, elgondol, de nem jó végre fut a dolog, belesül. A keleti ember – mondja Bonhoeffer – a megszégyenüléstől fél a leginkább. Magyar emberként először nem is értettem, hogy mi a kettő között a különbség. De rájöttem, hogy azért nem érzékelem a különbséget, mert mi magyarok keletiek és nyugatiak is vagyunk, rajtunk kettős a teher. Már tanultunk annyit a nyugattól, hogy féljünk a kudarctól, és vagyunk még annyira keletiek, hogy rettegjünk a szégyentől. De talán éppen ezért mi nagyon is jól megértjük, hogy amikor a zsoltáros leírja a helyzetét, - ágyban van, beteg -, azt is érzékelteti, hogy a betegsége egyszerre kudarc és szégyen. Bizony így van ez. Hányszor előfordul, hogy értesülünk kedves barát, ismerős betegségéről, fölajánljuk, hogy meglátogatnánk, de egészen nyers elutasítást kapunk. Nem kellünk neki. Majd, akkor gyere, ha meggyógyultam, most hagyjál békén - üzeni. Nyilván szégyelli a gyengeségét, törékenységét, szégyelli, hogy ágyban van, szégyelli kiszolgáltatottságát, hogy a másikra rászorul. Talán büszke is, és nem akarja a segítségünket elfogadni. Nagyon sokszor viszont a beteg ember azt gondolja, hogy ha ágynak esett, s beköszöntött életében a baj, akkor az bizony egész addigi életének a kudarca. A mai világot szemlélve úgy látom, egyre inkább efelé megyünk. Ha fodrásznál vagyok, és várnom kell soromra, nagy előszeretettel lapozgatom a női magazinok és a pletykalapok egészségügyi oldalait, melyek mindenféle horoszkópokkal és bio-receptekkel vannak tele, s bennük egyre erőteljesebb az a sugallat, hogy aki beteg, az magának köszönheti. Beteg, mert nem élt egészséges életvitelt, nem fogadta meg a jótanácsokat, nem sportolt rendszeresen, nem ugrott ki reggel 5-kor az ágyból és szaladt uszodába, nem szedte a sok csodabogyót, nem kezeltette magát pszichiáterrel, nem vizsgáltatta ki magát rendszeresen. Tehát a betegség az életvitelének következménye: betegség kudarc.
De különösen akkor áll be a betegség miatti szégyen és kudarc érzése, amikor vannak, akik örülnek a beteg fölött, ujjonganak. Létezik ez? Így mondja a zsoltáros - nem Jób, hanem Dávid! - „ha látogatni jön be valaki, hiábavalóságot beszél; szíve álnokságot gyűjt össze magának, kimegy az utcára és beszél. Minden gyűlölőm együtt suttog reám, gonoszat koholnak ellenem. Azt mondják: Az Istenek átka szállott őreá, s mivelhogy benne fekszik (az ágyában), s nem kél fel többé!...ellenségeim rosszat mondanak felőlem: mikor hal meg és vész ki a neve?” Rémisztő. Milyen rémisztő volt az is, amikor megpróbáltatások alatt lévő Jóbhoz elmentek vigasztaló barátai, de vigasztalás helyett borzasztó vitába kezdtek. A vita oda fajult, hogy a vigasztalásra érkező barátok ellenségeivé lettek Jóbnak, - nem a barátaim vagytok, hanem az ellenségeim, mondja nekik Jób –, akik mindenféle teológiákkal, filozófiákkal, pszichológiákkal, tudományokkal, okoskodásokkal próbálták bebizonyítani, hogy kudarc az élete, s szégyellje magát. Pedig vigasztalni indultak. Jób így védekezik: „ha örvendeztem én az engem gyűlölőnek nyomorúságán, és ugrándoztam örömömben, hogy baj érte” - akkor jogos rajtam az ítélet. Ha ezt tettem volna. Mert ez a szó, hogy ellenségem ujjong fölöttem, igen erős szó, általában a harci kiáltást jelzi, de különösen a győzelmi ujjongást. Ki győztes, ha beteg valaki, hogy ujjongana? Ugyanezzel a szóval lehetne leírni, amikor a labdarúgó mérkőzésen berúgják a győztes gólt, és az egész stadion őrjöngve ujjong és lelkesedik. Ki rúgott gólt, ha beteg valaki, hogy zengne győzelmi kiáltás? Ha beteg ember felett ujjong valaki, az nem győzelmi kiáltás, hanem a halál jelszava. Ez a szó azt is jelenti: jelszó, ám itt ez a halál jelszava: átok szállott rá, nem kel föl belőle többé! Mondottam, hogy a betegség egyszerre szégyen és kudarc, ám egy szóval is vissza lehet ezt adni: csőd. Sőt, abszolút csőd-helyzet ez, hiszen Dávid megvallja Istenének is: vétkeztem ellened. Mély bűnbánat gyötri, és nincs embere, nincs vele senki, aki áldást mondana rá. S ha nem tudunk áldást mondani, akkor még a vigasztalásunkból is jelszó lesz. Ha nem azért megyünk, hogy megáldjuk a beteget és a szenvedőt, és Isten könyörületét kérjük rá, akkor a legjobb teológiánk is buta szöveggé válik. Ha nem áldást visz a barát, ellenséggé lesz. Mit viszünk mi? Okos szavakat, bölcs megfontolásokat, vagy semmi mást, mint áldást? Ezután következik az a vers, amit ma ki kell emelnem: „De te Uram, könyörülj rajtam és emelj föl engemet, hadd fizessek meg nékik! Abból tudom meg, hogy kedvelsz engemet, ha ellenségem nem ujjong felettem.” S hogy miért lehet áldást vinni, azt éppen ebből a versből értjük meg: abból tudom, hogy kedvelsz engemet, ha ellenségem nem ujjong felettem. Amikor a zsoltáros előadja állapotát, a maga csődjét, barátai csődjét, az őt körülvevő csődöt, akkor egy olyan tapasztalatra utal, amit Mikeás próféta könyvében találunk meg egészen pontosan leírva. Itt a próféta egy zavarodott állapotot mutat be. Egy nagy történelmi katasztrófa áll be, nemzeti bukás, nagy süllyedés, mindenki mindenkinek ellenségévé lesz. Ebben a rettenetes állapotban: „gonoszságra készek a kezek, hogy jól vigyék véghez (ti. a gonoszságot). A fejedelem követelőzik, a bíró fizetésre vár, a főember is maga mondja lelke kívánságát, és összeszövik azt.” (Régen írták ezt? Szerintem ezt 2008-ban írta valaki!) „Aki jó közöttük olyan, mint a tüske. Az igaz olyan, mint a tövisbokor, a te őrállóidnak napja, a te megítélésed eljött, most következik el az ő győzelmük. Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a tanácsadóban, az öledben ülő előtt is zárd be szájadnak ajtaját. Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára, az embernek saját háznépe az ellensége. De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem. Ne örülj, ellenségem. Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom.” (Mikeás 7:4-8) Mit ír le a próféta? Egy összezavarodott, maga ellenébe fordult világot. Itt a barát ellenséggé lesz, a jó tanács félrevezet, annak se merem megnyitni a számat és kiönteni a szívemet, aki az ölemben ül, a saját gyermekem - ez a csőd, ez az ítélet. És mégis elhangzik egy szó, mely Dávid zsoltárában is zeng: de.
Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, ha szavakba vagy szavakból képletekbe írható lenne, hol találjuk meg Istent: hogy kezdődne az a mondat? Íme, így kezdődhetne: de. Így mondja Dávid zsoltárában: de te Uram, te vagy az én gyógyítóm, te vagy, akihez folyamodhatok, te könyörülsz rajtam, és felsorolja Isten megannyi áldását. Ezért Te könyörülj rajtam, mert Te megmented a beteget, mert Te megőrzöd és élteted őt, mert Te nem szolgáltatod ki ellenségeinek, s meggyógyítod még azt is, aki vétkezett ellened. A zsoltár így mondja: abból tudom meg, hogy kedvelsz engem... Kedvelsz. Nem olyan nagy szó, mondhatná bárki. Mégis különös, még magyarul is átérezzük, ha belépünk ennek a szónak a csodálatos világába: barátság van benne, jóindulat, öröm van benne. Isten, áldd meg a magyart, jókedvvel bőséggel! Minden ott kezdődik, hogy az áldás kedvet jelent. Abból tudom meg, hogy kedvelsz engem, hogy nem engeded, hogy az én ellenségem örüljön felettem. Sminthogy Isten kedveli őt, Dávid kicsit zsarolja Istent: Uram, mutasd meg, hogy kedvelsz engem. S ebből is értjük meg, hogy, ki az ellenség, mi ez a megfordított világ, s milyen rettenetes az, hogy akik kedvelnének bennünket, a barátaink, a gyermekeink, a hitvesem („ne örülj én ellenségem!” – ez nőnemben áll Mikeás könyvében -, férfi mondja a feleségének?) – miképpen lesznek ellenségekké. Ahogy Jézus beszél az apokalipszisről: eljön az idő, amikor testvér testvér ellen, gyermek szülő ellen, szülő gyermek ellen, házastárs házastárs ellen támad, - az lesz az ellenséged, aki legközelebb áll hozzád, aki az életed része. Talán éppen ez a szó – kedvel - mutatja meg, ki az ellenség. Az ellenség mindent meg tud tenni, irányunkban mindent tud érezni, tud velünk szövetséget kötni, tud tisztelni, tud hódolatot tenni, érdemeket elismerni, de egyet nem tud: kedvelni. Ebben a szóban íz van. Isten nemcsak látni, hallani, gondolni tanít, hanem ízlelni is. Amit kedvelünk, azt szeretjük, amit nem kedvelünk, annak az ízét sem bírjuk, azt kiköpjük. Mint a kisgyermek, aki elé odateszi az édesanyja a legnagyobb szeretettel elkészített ebédet, de ő a szagáról és az ízéről kijelenti: nem kell, utálom. Az édesanya sír: gyermekem, a szívem-lelkem benne van, meg kell enned, de a gyerek makacsul azt mondja: utálom. Mindannyian voltunk gyerekek, ismerjük ezt. Nem kedvelem: utálom. Az ellenség az, aki utál, s ezért ujjong fölötted, szétharsogja a halál jelszavát, elviszi betegségednek hírét az utcára, mondván rólad: átok van rajta. Ezzel igazolja magát: átok van rajtad, Isten is levette rólad a kezét, - pusztulj, nem kedvellek. Viszont, aki kedvel, az a barátod, aki kedvel, az a kedvesed, aki kedvel, Isten az, mert az övé vagy.
De nemcsak az embervilág mutat megfordítást, amiről Mikeás próféta olyan megrendítően szól, hanem ahogyan mondottam, ez az isteni de is mutat egy megfordítást, vagy inkább visszafordítást. Ezt Ézsaiás próféta könyvéből értjük meg, messiási jövendöléséből: „Ímé, az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam őbelé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált, és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán.” Ez a szolga nem fut el a betegágyad mellől, hogy fellármázza a világot, kikürtölve: átok van rajtad. „A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti – így szól az Úristen, aki az egeket teremtette és kifeszítette, és kiterjesztette termésivel a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek, és leheletet a rajta járóknak. Él az Úr, én hívtalak el igazsággal, és fogom a kezedet, és megőrizlek, és népem szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává, hogy megnyisd a vakok szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad és a fogházból a sötétben ülőket.” (Ézsiás 42:1-7) Isten is fordít. Jézus Krisztusban mindent megfordít - visszafordít. Róla mondja: ímé, akit lelkem kedvel! Ímé, az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok! – halljuk Jézus színeváltozásakor a mennyei szózatot. Őt küldötte el érettünk, kik csak a halál jajszavát tudjuk kiáltozni, érettünk Jézust halálra adta és nem kímélte. Ézsaiás próféta könyvében ezt is olvassuk a szenvedő Szolgáról: mi az Ő sebei által gyógyultunk meg. De te Uram, mondja a zsoltár, te megőrzöd, megmented, nem szolgáltatod ki ellenségeinek a beteget, hanem meggyógyítod. Meggyógyítod Jézus által, akit így mutatott be az Atya: Ímé, az én Szolgám, akit lelkem kedvel. Ez az a nagy fordulat, amit így tudunk egyetlen szóval összefoglalni: de. Isten az igazi kedveltet, az egyetlen kedveltet, Jézus Krisztust odaadta értünk, kedvtelenekért, rosszat kedvelőkért.
Dávid ezt a zsoltárát úgy énekli, hogy sejthetjük, Isten őt valóban meghallgatta és megáldotta. Ezért mondja a zsoltára végén: „Áldott az Úr, Izraelnek Istene öröktől fogva mindörökké. Ámen, ámen!” Nagyon kevés igehely van, ahol az ámen szó kétszer áll egymás mellett. A bibliatudósok azt mondják, ez valószínűleg másolási hiba. Nem így van. A Bibliában minden szó a helyén van. Ennek a kétszeres megerősítésnek is van értelme. Az ellenségeskedés az egész emberi történelmet átfogja. Karl Schmidt, a német jog-filozófus az 1920-as években írt egy nagyhatású tanulmányt a politikáról, mely a mai közkézen forog. Szerinte közéletben két kérdés van: ki a barátom és ki az ellenségem. Ez mozgatja politikát, a népeket, a birodalmakat. Bizony, ijesztő ez a megállapítás, de a két ámen, a két „úgy legyen” között valóban végigvonul az egész emberi történelem, s a történelemben egy mély, s mindent meghatározó ellenségeskedést látunk. „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Mózes 3:15) Így szól Isten a bűneset után. A bibliatudósok ezt a passzust proto-evangéliumnak, első evangéliumnak nevezik. Az asszony magva, Jézus Krisztus, Ő tapos a kígyó fején. Ellenségeskedés van az asszony magva és a kígyó magva között. Jézus a kígyó fejére taposott, és az mardosta sarkát. Krisztus megkóstolta a halált. De - harmadnapon feltámadott, és ebben az Ő feltámadásában van elrejtve minden gyógyulásunk és áldásunk. Ezért kiáltott fel Pál apostol az utolsó időkre tekintve így: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Korintus 15:26). Mert nem az a nagy ellenség, aki az én ágyam felett megáll és ujjong, és a halál jelszavait harsogja, nem az a nagy ellenség, aki egy olyan zűrzavaros korban, mint a miénk, mindent a visszájára fordít, barátból ellenséggé lesz, társból ellenféllé, hűséges segítőből gyalázatos akadályozóvá! A halál az igazi nagy ellenség, a halál az utolsó ellenség. De: ímé, a Szolga, akit Isten kedvel, feltámadt. És Isten azt ígéri nekünk is, hogy a feltámadáskor ez az utolsó ellenség legyőzetik. Mi hát az akadálya, hogy áldást mondjunk? Mi az akadálya, hogy a beteg ágyához ülve, ha nem is tudunk semmit mondani a szenvedésében, a homlokára tegyük a kezünket, és megáldjuk őt ? Mi az akadálya, ha valaki búcsúzik tőlünk, mi így búcsúzzunk el: áldás, békesség!? Mi az akadálya, hogy jó reformátusok legyünk, és így köszönjünk, köszöntsünk: Isten áldása legyen veled! És mi az akadálya, hogy ezt az Urat, a gyógyításnak, az életadásnak, a megmentésnek, a halál legyőzésének Urát, mi szüntelenül, éjjel és nappal, szívünkben, lelkünkben, egész hálás életünkkel áldjuk és magasztaljuk?! Semmi, de semmi! Mert Benne minden ámen és ámen. Az ő szava mindig ez: legyen! Legyen világosság, és lett világosság! És hozzá kiált a Jelenések Könyvének látnoka: Jövel Uram, Jézus, - ámen, ámen! Ebben foglaltatik Jézus Krisztus győzelme, csodálatos ígérete. Adja Isten, hogy szívünkben-lelkünkben áldottak, és másokat áldani tudó emberek legyünk.
Ámen

Az első este arról hallottunk, hogy Isten csodálatos lehetőséget adott nekünk. A zsoltárokból megtanulhatunk imádkozni,  ha segítségért folyamodni a segítséget adó Istenhez olyan helyzetekben is, amikor nincs már velünk és körülöttünk senki, aki velünk, értünk vagy helyettünk is imádkozna. Tegnap arról hallottunk, hogy a zsoltárok megtanítanak a vallomástételre is, hiszen az az igaz vallás gyakorlásába beletartozik vallomás is. Egyrészt vallomást tehetünk az élet-akaró Istenről, Aki legyőzi a halált is, de vallomást teszünk hálánkról a nagy gyülekezetben is. S mondhatná valaki: ez a kettő elég is, - elég, ha tudunk kérni, s elég ha tudunk vallomást tenni, s ebben a kettőben a vallásos élet leglényegesebb dolgai benne vannak.
Ma este azonban másra is fel kell hívni a figyelmet. A mai zsoltár gondolkodni tanít, mert a zsoltárok gondolkodni is megtanítanak. S ez legalább olyan jelentős, mint az előbbi kettő. Sőt, ma ezt külön hangsúlyozni is kell, mert a mai keresztyénségben él egy bizonyos anti-intellektualizmus, s ez persze nem a balgaság dicséretét jelenti. Mi nem rajongunk azokért, akik nem gondolkodnak, de gyanakszunk az emberi értelemre. Igen, az emberi gondolkodás sok fájdalmat és keserűséget okozott, a keresztyének is, főleg az elmúlt két-háromszáz esztendőben. Itt meg is kell jegyeznem, hogy a 20. század egyik nagy misztikusa, az ateizmusból megtért trappista szerzetes Thomas Merton feljegyzi egy helyen, hogy az egyik leghíresebb amerikai protestáns-református egyetem homlokzatára ezt a zsoltárverset látta kiírva: In lumine tuo videbimus lumen - „A te világosságod által látunk világosságot.” Érdekes, tűnődik Merton, hogy ezek a jó protestánsok a 18. században összeszövetkeztek az istentagadó felvilágosodással, ezek a jó protestánsok, akik olyan büszkén írják ki: a te világosságod által látunk világosságot, a 20. században inkább nagy homályosságban tapogatóznak. Bizonyos fokig el kell fogadnunk ezt a kritikát. S ha ehhez hozzátesszük, hogy minket, 21. századiakat a sok rossz tapasztalat arra tanított, hogy legyünk gyanakvók, távolságtartók az emberi gondolkodással szemben, értjük, mire utaltam az előbb. Bármennyi igazság is van azonban a tartózkodásban, a veszélye még nagyobb. Ha megszűnünk gondolkodni, csak mert az emberi gondolkodás sok-sok rosszat is kitermelt, akkor azt kell mondanunk - Kálvin szavával -, hogy a gyógyszer veszedelmesebb, mint a betegség. Azt tartani, hogy a hívő embernek nem kell gondolkodnia, mert a hit voltaképpen ott kezdődik, ahol megszűnik a gondolkodás, a hit mozdulata akkor érkezik el, amikor fölmondjuk a megértés lehetőségét, nos, ez éppen az a helyzet, amikor a gyógyszer veszedelmesebb, mint a betegség. De a zsoltár ma este olyan gyógyszert hoz a számunkra, mely bizonnyal gyógyítja a betegséget, üdvünkre és javunkra van.
Ma tehát egy különös világba lépünk most be. Imádkozni, mondatjuk, nem nagy feladvány. Ha nem tudunk imádkozni, hát megtanulunk. A nagymamánk meg édesanyánk odaült az ágyunk szélére, összekulcsolta a kezünket, s még értelmes mondatokat sem tudtunk mondani, imádkozni már bizonyára megtanultunk az ő szavaikkal, vagy imádság-mintáikkal. A tanítványok is arra kérték Jézust: taníts minket imádkozni! A vallomásba se törik bele a bicskánk, ha szükségét érezzük, hogy vallást tegyünk a hitünkről, meggyőződésünkről. A hívők mindig is tanították egymást, hogyan kell Isten dolgairól, a hitükről vallást tenni. A régiek ezt nevezték át-adásnak és a vissza-adásnak. Ha valaki egy keresztyén gyülekezethez akart csatlakozni, előbb átadták neki a hitismeretet, amit minden keresztyén vall, ez volt a tradíció, majd az illető, amikor felvétett a gyülekezetbe, konfirmált, megkeresztelték, visszaadta, „visszavallotta” azt a gyülekezet közösségében, ezt volt a reddició. De ezt fejezi ki a szép görög szó, a homológia is, az egy nyelvvel, egy értelemmel, közösen mondott vallástétel. Ezt tesszük mi is, ha kereszteléskor, úrvacsorakor elmondjuk az Apostoli Hitvallást.
De gondolkodni, bizony nem olyan egyszerű, gondolkodni nehezebb feladvány. Ráadásul, ha így indulunk neki, ahogyan a zsoltáros kezdi: „A gonosznak hamissága felől így gondolkozom szívemben: nincs őelőtte istenfélelem. Mert hízeleg néki önmagának, ha bűnét elkövetheti, ha gyűlölködhetik. Szájának beszéde hiábavalóság és hamisság; megszűnt bölcs lenni és jót cselekedni. Hiábavalóságot gondol ágyában; nem a jó útra áll, és nem veti meg a rosszat.” Ha így gondolkodunk a gonosz hamissága felől, a töprengés megterhel, súllyal nehezedik ránk, tehetetlenné tesz bennünket. Azt látjuk, hogy a hamisság egyre nagyobb erővel bontakozik ki, nincs, ami feltartóztassa. Azt látjuk, hogy nincsen módunk és erőnk, nincsen megoldásunk, hogy miképpen iktassuk ki a rosszat a világból és az életünkből. „Hízeleg néki önmagának, ha bűnét elkövetheti.” A rosszról, a hamisról való gondolkodásunkban, szemléletünkben borzasztó belátásra teszünk szert, nevezetesen, hogy a gonosz ember élvezi a bűnt. Tetszik neki, ha hamis lehet. Mi, magyarok ezt az utóbbi néhány esztendőben jól megismertük a politika színpadáról. Elénk áll valaki, és kéjes mosollyal közli velünk, hogy hazudott. S az arcunkba mosolyog, láthatóan élvezi önmagát. De még mélyebb a tapasztalatunk, ha Radnóti verssorára gondolunk: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg.” Ilyenkor gondolataink egyre lejjebb és lejjebb süllyednek, s nem tudunk olyan szárnyalásokat tenni, mint Dante, aki a poklot is kalandos úti-beszámolóként írta le. Mi nem így vagyunk, minket megterhel a rossz. Mert a hamisságról gondolkozva egyre kevesebbet tudunk a jóról gondolni. Nehéz hát a helyzet, amiben a zsoltáros megszólal. De gondolkodnia kell, a tapasztalat, a látvány, a kikerülhetetlenség arra kényszeríti, hogy értelmével is világítsa át a folyamatokat, és értse, mik mennek végbe az emberben. Nem könnyű gondolkozás ez. Nemrégiben valakivel a kommunizmus bűneiről beszélgettem, s megállapítottuk a régi axiómával, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. De azt mondta nekem ez a kedves barátom, Vörösmarty versét idézve: „Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!” Ne gondolj a búval, ne gondolj a világgal, ne törődj vele, felejtsd el! Sok búfelejtő intézmény van ma is, s nemcsak a temetők mellett állnak csapszékek, italkimérések. Minden utcában találunk búfelejtőt, minden zsebben találunk búfelejtőt: seduxent és sokféle csodabogyót, altatót, narkotikumot. Búfelejtő a televízió is, mellyel révülésig hülyítjük magunkat, mert fájdalmas is a rosszal gondolni. Olykor az sem vidámít meg, ha elővesszük a 2. zsoltárt, mely mintegy az Isten trónusa felől néz a gonoszra, s halljuk egyrészt az Isten ellen lázadó ember dicsködését, a nagyra-törtetését (levetjük az Istent, fellázadunk!), de halljuk másrészt, hogy a magasságokban lakozó kineveti őket. Óh, de jó lenne Istennek ezt a szelíd nevetését hallani, de jó lenne tudni, hogy bármilyen nagyra is törtet az ember, bárhova is igyekszik s tetszeleg magának, csak hiábavalóság, amit ágyában gondol, csak hiábavalóság, amin a fejét töri, csak nem ér az semmit, mert nem jó útra áll, és nem veti meg a gonoszt. Igen, mi most még itt vagyunk, s nem a Magasságos trónusa mellett, bizony megnehezedik a szívünk a rosszról, a hamisról, a bűnről gondolkozva, jaj, de belenehezedik a lelkünk.
De a zsoltáros tovább-gondolkodik, és így tanít bennünket is: „Uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig! Igazságod, mint Isten hegyei; ítéleteid, mint a nagy mélységek; az embert és barmot te tartod meg, Uram! Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékéba menekülnek.” Egy költői képben szól a zsoltáros, és nem fél kimondani, amit mi gyakran gondolni sem merünk, hogy ugyanis menekülni kell. Pedig menekülni kell. „Az embernek fiai a te szárnyadnak árnyékába menekülnek.” Menekülni kell. Jó gondolat-e, a rosszat látva, hogy felvesszük a harcot? Jó gondolat-e, hogy összeszedjük az erőinket? Jó gondolat-e, hogy úgy csoportosítjuk a világot, hogy összeszedjük belőle azt a kevés jót, kevés igazat, aki megmaradt, s frontot nyitunk, harcot kezdünk? Jaj, milyen sokszor belegabalyodunk az efféle tervekbe. Például, ki akarunk fogni a rosszon, és azt mondjuk, hogy ezt egy kisebb rossz által tesszük meg. Ki akarunk fogni a rosszon, és azt mondjuk, amit régóta zengenek már a cinikusok: a cél szentesíti az eszközt. És a mi célunk mi? S érette minden eszköz szent? Ha így gondoljuk, máris oda süllyesztettük magunkat ahhoz, amit felül akarunk múlni, odazüllöttünk ahhoz, amit el akarunk kerülni, ugyanolyanokká lettünk, mint amit szeretnénk kiküszöbölni a világból. Amikor Isten gondolkodni tanít, és hangsúlyozom még egyszer: gondolkodni, abban ott van, amit a zsoltáros mond: az embernek fiai szárnyaid árnyéka alá menekülnek. Ez nem érzelmi indíttatás. Én tudom jól, természetesen, hogy menekülésre leginkább akkor gondolunk, amikor pánikba esünk, vagyis, amikor éppen gondolkodni nincs idő. A kényszerhelyzet késztet menekülésre, futásra, gyors visszavonulásra. Ez a stressz, amit az angol szó szerint jelöl. Aki stresszbe kerül, szorítást, nyomást érez, és rúgkapálva menekül. Az ausztrál labdarúgó mérkőzésen tojás alakú labdával kell futni, s teljesen szabályos dolog, hogy négyen-öten rárontanak a labdát vivő játékosra, földre teperik, ő pedig rúgkapál, hogy kiszabaduljon. Szinte rémisztő nézni is. De tegyük át az életünkre: milyen sokszor van, hogy amikor már körülölel bennünket minden, már földre vittek, s egy tapodtat se tudunk tenni, akkor rúgkapálunk, menekülünk. A riadalmunk, a stressz, a szorítás arra kényszerít bennünket, hogy meneküljünk. De ez pánikszerű menekülés. S a pánikba került ember össze-vissza menekül. Sok katasztrófa történt például abból, hogy kigyulladt egy diszkó, mindenki riadtan menekült, s bár senkinek nem kellett volna meghalni, a menekülő emberek eltorlaszolták egymás elől az utat, és halálra taposták egymást. Most gondolkodni tanít a zsoltár, hogy amíg fel tudod mérni a dolgokat, amíg tisztán és világosan tudod azt mondani, hogy a 2x2=4, addig lásd be, így jó: az emberek Isten szárnyainak árnyékába menekülnek. Mégpedig azért, mert Istennél hűséget, kegyelmet, igazságot, igaz ítéletet találnak, mert „dúskálnak házadnak bőséges javaiban; megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből. Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot.” Istenhez kell menekülni.
Íme, azt látjuk, hogy a hamis ember, akinek abban van gyönyörűsége, ha bűnét elkövetheti, fokozatosan távolodik az élet forrásától. A bűn törvényszerűsége, és ezt józan ésszel kell belátnunk, hogy egyre nagyobb erővel és egyre gyorsabban távolít bennünket az élet forrásától. A zsoltáros okkal idézi ezt a képet. A keleti ember többet lát pusztából, sivatagból, mint mi. Azt idézi, amikor az emberek a szikkasztó nyári melegből, aszályból, élet-nélküliségből egy oázisba menekülnek. Hova máshova mehetnének? Uram, kihez mehetnénk – mondja Péter Jézusnak–, örökéletnek beszéde van tenálad. Hova mehet a maga sivatagában élő ember? Vagy csak leszúrjuk az ujjunkat a homokba, és ott a víz? Azt hisszük, hogy ott a domb mögött biztosan, ott van élet? Vagy talán a második, a harmadik domb mögött? Vak vezet világtalant romlásba! Hazug vezet hazugot elveszésbe, önáltató vezet önáltatót a megsemmisülésbe! A magának hízelgő vezeti a másik magának hízelgőt, és áltatják magukat, hogy ott, ott, még egy kicsit menni kell, s közben egyre távolabb van tőlük, a hátuk mögött az éltető forrás, az oázis, a megmaradás. Azt szokták mondani parasztosan: ahhoz nem kell sok ész, hogy valaki vizet húzzon a kútból. Én pedig azt mondom: de sok ész kell ahhoz! De sok ész kell a kútnál megmaradni, de sok bölcsesség kell Istennél maradni, de sok józan belátás kell ahhoz, hogy a semmiből, az önáltatásból, az Isten nélküliségből visszameneküljünk Isten szárnyai árnyéka alá.
Így kiált a zsoltáros: „Terjeszd ki kegyelmességedet a te ismerőidre, és igazságodat az igaz szívűekre!” Terjeszd ki. Ez mindenféle mozdulatot jelenthet. Jelenti, amikor a madár kiterjeszti a szárnyát. Jeruzsálem, Jeruzsálem hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogy a kotlós egybegyűjti a csibéit, de te nem akartad – mondotta Jézus a szent várost siratva. Mint amikor a kotlós felemeli a szárnyát, és a kiscsirkék hozzámenekülnek a veszedelem elől, ő elrejti őket. Jelenti ez a mozdulat azt, amikor egy szövetet teljes terjedelmében kiterítenek. Jelenti ez a mozdulat azt, amikor valamit lefednek. Egy asztalt terítővel. Jelenti ez a mozdulat egy folyamatnak a meghosszabbítását. S a Biblia nyelvén Isten teremtő és dicsőséges mozdulatát is jelenti. Kiterjesztetted a Te dicsőségedet az egész földre – mondja a zsoltáros. Vagyis nincs ebben a világban, itt, ezen a földgolyón, az egész univerzumban olyan hely, ahol ne lenne ott Isten dicsősége. Maradéktalanul megjelenik, és érvényre jut mindenütt. Kiterjesztetted a te igazságodat, mondja egy másik zsoltár. A miénk pedig éppen ezért könyörög. Isten népe körében Isten igazsága maradéktalanul érvényre jut.
Amit itt kér a zsoltáros: nagy fordulat! Hiszen az előzőekben azt hallottuk: menekülni kell. Istent kell keresni. El kell jutni a megmaradás éltető forrásához. De mondhatná bárki, miközben én mondom lelkesen e szavakat, köszönjük szépen tiszteletes úr, de hogyan? Itt vagyok az elveszésem kellős közepén, és a kis kulacsomból elfogyott már a víz. Hogyan találok én vissza? Az emlékeim legmélyén él még valami arról, miképpen van az én dolgom Istennel, a lelkemben van még egy-egy imádság-foszlány. De mit kell ilyenkor tenni, hogyan kell megtérni? Le kell térdelni, valahova el kell menni? A zsoltáros imádkozik: Uram, Te találj meg bennünket, mert nem tudunk Hozzád visszamenni. Találj meg bennünket ott, amibe belejutottunk. Szabadíts meg, Uram, mert belenehezedtem a sárba - ahogy József Attila mondja. Emelj fel, Uram a gödörből! Lépni sem tudok. Csapdában vagyok. Tudom, hogy rendezni kellene Istennel a dolgom. Tudom, hogy az Ő életforrásából kellene merítenem, de nem tudok egy tapodtat sem tenni. Csak egyet tudok: tudok imádkozni. Amikor megtanulunk Isten szerint gondolkodni, megtanulunk imádkozni is. S ez az imádság már az én imádságom lesz! Én hálával megcsókolom édesanyám kezét, és áldom nagyanyám emlékét, hogy imádkozni tanítottak, hálás vagyok a hittan tanáromnak, hogy sok szép drága imádságot megtanított, de immár ez az imádság immár az enyém. Ezt az imádságot nem eltanultam, ezt az imádságot nem más mondta fel énelőttem, ez az én szívem imádsága – ez nemcsak a tanulásnak, hanem a tanulságnak az imádsága. S el kell ide jutni.
Hadd fordítsam a zsoltárosnak könyörgését - terjeszd ki kegyelmességedet a te ismerőidre – az eredeti szó értelmében így: hosszabbítsd meg kegyelmedet, Uram, hogy az mintegy utolérjen és megtaláljon engem. Mint ahogy láttam gyermekkoromban éppen a mi kotlósunkon, mikor körözött fent a vércse, de néhány idétlen kiscsirke nem volt hajlandó a hívó hangra menni, ekkor tyúkanyó felemelte a szárnyát, s totyogva ő maga gyűjtötte be kiscsibéit. Uram, gyere, és terjeszd ki szárnyadat fölöttem, mert hallom a vészjelzéseket, már látom a bajt, félelmek töltenek el, s tudom, hogy elveszés a vége az egésznek, de már nem tudok egy tapodtat sem mozdulni.
A zsoltáros kérése meghallgattatott, hiszen megannyi más alkalommal magasztalja is Istent, hogy szárnyai árnyékában rejtőzhet. Csak a 139. zsoltárból hadd idézzem: „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.” Elől és hátul körülzártál engem, fölöttem tartod kezdet.” De beteljesedett a zsoltáros kérése messiási értelemben is. Ezt olvassuk János evangéliuma elején: a világosság a sötétségben ragyog. Isten az idők teljességében elbocsátotta az Ő egyszülött Fiát, aki itt volt közöttünk, és így szólt hozzánk: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok fáradva és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok a ti lelketeknek. Ha a zsoltár verseihez igazodva használjuk a képet: Isten utánunk küldötte Jézus Krisztust. Utánunk a mélységbe, utánunk az elveszésbe, utánunk az életforrás nélküli helyekre, utánunk, ahova az embert lerángatja kevélysége, makacssága, istentelensége. Terjeszd ki, láttuk, ez azt is jelenti, amikor Isten úgy terjeszt ki valamit, hogy annak nem lesz vége, nem szűnik meg. Az egyik angol bibliafordító így is fordítja: soha ne érjen véget a te kegyelmességed a te ismerőiden. S mit mond a mi Megváltónk, akinek adventjében vagyunk? Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Isten Jézus Krisztusban kiterjeszti fölénk kegyelmességét, kiterjeszti fölénk Szentlelke szárnyának árnyékát, és bevon bennünket az áldásba, az életbe, az isteni valóságba.
Befejezésül még egy szót arról, hogy miért a gondolkodásról szól ez a zsoltár. Terjeszd ki kegyelmességedet a te ismerőidre. Istent megismerni nekünk csak úgy lehet, ha Jézus Krisztusra tekintünk. Hogy kicsoda Isten, mi az Ő akarata, mi az Ő dolga az emberrel, mit kíván tőlünk, mi az Ő kegyelme, szeretete, irgalma, kiapadhatatlan életforrása, mindezt Jézus Krisztusban ismerjük meg valósággal. De a Biblia nyelvén ismerni azt is jelenti: szeretni. János apostol első levelében ezt mondja: aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki szeret, ismeri Istent. Hadd fordítsam meg: aki ismeri Istent, az szeret. Nem tud mást tenni. Mert a szeretetet ismeri meg Istenben ezt a végtelenül kiterjesztett oltalmazó kegyelmet, a csodálatos isteni mozdulatot ismeri meg, mivel Ő mintegy utánunk jön, utánunk küldi Krisztusát, hogy visszahívjon, visszavezessen bennünket az élet forrásához. A zsoltáros a gonosz hamissága felől kezdett el gondolkodni, s megérkezett Istenhez, Akit megismert, Akit szeret, és Akinek árnyékában akar élni. Induljunk el a nyomdokán.
Ámen

Ma egy boldog vallomást hallunk. S rögtön le kell szögeznünk, hogy amilyen nagyszerű, ha tudunk nehéz helyzetben, egyedüllétben, nyomorúságban, betegségben Istenhez folyamodni, ugyanolyan nagyszerű és múlhatatlanul fontos is, hogy boldog vallomást is tudjunk tenni. A zsoltár boldog vallomás. Meghagyom, a vallomás szó mára elvesztette régi, kétféle jelentését, és inkább csak rendőrségi krónikákban olvassuk, hogy valamely tettes vallomást tett. Rosszízű lett a szó. De rögtön hozzáteszem, hogy a vallás szó is kapcsolódik a vallomáshoz: vall, ebből jön mindkettő. Nem is él, higgyük el, semmilyen vallás, ha nem tartalmaz vallomást. Amikor ezt a zsoltárt olvasom, eszembe jut mindig egy nagy tiszteletnek örvendő ember, akit 1956 után letartóztattak, a rendőrségen megverték, aláírásra kényszerítették, vallomást kellett tennie. Egész hátralévő életében vallott a titkosrendőrségnek, jártak hozzá és faggatták. Én ismertem ezt az embert, sokszor idézte ezt a 16. zsoltárt. Különösen az utolsó versét: „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad.” Sokat tűnődöm azon, hogy ez a rettentő sorsú ember hogyan élte át, hogy ez az ő kedves zsoltára segíti őt, amikor vallomásra kényszerítik, s amikor másokra is vallania kellett. Voltak-e pillanatai, mikor a nem éppen istenfélő hatóságoknak Istenről is vallomás tehetett? Nagy kérdés ez. A zsoltárban meg is látjuk majd ennek a kérdésnek az igazi mélységét. De mielőtt eljutnánk a 10. versig („mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson!”), hadd tegyek néhány megjegyzést. Ez a boldog kijelentés ugyanis olyannyira előre tekint, hogy szükséges néhány előzetes megjegyzést tenni.
Először is, azt mondja a zsoltáros: „Én Uram vagy te, feletted való jóm nincsen.” Tegnap azt hallottuk, hogy a két-szívű ember így szól: az én nyelvem saját hatalmamban van, általa fölül fogok kerekedni, és nincs felettem úr. Igen, a gőgös embernek, a lázadó embernek ez a nagy életcélja. Egyszer kimondani, aztán megélni, hogy nincs úr felette. És ez nemcsak azt jelenti, amit kamaszok szeretnek magukban duzzogva mondani: alig várom azt a napot, amikor nekem nem parancsol senki, se anyám, se apám, se tanárom! Itt többről van szó. Nincsen felette úr, vagyis ő az úr mindenki fölött, ő dönti el mi az igaz, mi a jó. Milyen áldott dolog a zsoltáros vallomásából hallani, hogy őfelette viszont van Úr. Feletted való jóm nincsen,  - vallja meg boldog szívvel. Csodálatos élettapasztalatokból táplálkozik ez: Isten uralmában élni, ez a boldog élet titka. Boldog megtapasztalás, hogy ez az Úr, aki felettünk áll, jóságába, szeretetébe, hűségébe foglal bele bennünket.
Másodszor azt mondja a zsoltáros: „a szentekben, akik e földön vannak és a felségesekben, bennük van minden gyönyörűségem.” Immár nem felfelé néz, hanem körülnéz. Tegnap ezt hallottuk: segíts Uram, mert elfogyott a kegyes, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül. Milyen borzasztó tapasztalat, ha null-ponton vagyunk. Elfogytak azok, akik Istenre bízzák magukat, és éppen emiatt megbízható emberek. Milyen borzasztó, ahogy ez ma, Magyarországon kifejeződik. Egy felmérés szerint, a felnőtt lakosság 75 %-a arra a kérdésre, hogy számít-e valakire, ha bajban van, ezt a feleletet adja: nem. De milyen jó, hogy most a zsoltáros azt mondja: körülnézek, s látom, vannak szentek, vannak felségesek, gyönyörködhetem bennük, bízom bennük. Nem vagyok egyedül. Isten társakat adott. S lehet, hogy ezek a társak még megbízhatóbbak is, mint én vagyok, lehet, hogy tapasztaltabbak, mint én vagyok, szentebbek, mint én vagyok. Így mondja róluk mély szerénységgel: felségesek. A 21. sz. embere sok mindent örökölt a 20. századból. Sok rosszat is, sajnos. Az egyik nagy rossz: a mérhetetlen cinizmusunk. Nekünk senki és semmi sem szent. Nekünk senki sem érvényes igazán. Mindenkit meg lehet kérdőjelezni, bárkit ki lehet figurázni. Néhány napja egy beszélgető műsort néztem, sztár-riporter faggatott egy híres embert. Bőbeszédű volt a riportalany, kérdés nélkül is mondta a magáét. Közben a kamera egy pillanatra a riporter felé fordult, kin látszott, éppen csukódik le a szeme, s mindjárt elalszik az élő műsorban. Ám hirtelen villant a szeme, megélénkült az arckifejezése, lecsapott, és feltett egy hihetetlenül aljas kérdést. Ilyen világban élünk. Mikor valaki a gyerekeiről, unokáiról beszél, hogy azok milyen kedvesek, lecsukódik a szemünk, ez unalmas. De ha beakaszthatjuk a kampót, benyomhatjuk a pumpát a küllők közé, felcsillan a szemünk, megélénkülünk, s egyből figyelni kezdünk, ebből mi lesz. A zsoltáros minket is buzdít, ne hunyjuk le a szemünket, ne unatkozzunk, amikor szenteket és felségeseket látunk. Mert nagy ajándéka Istennek, hogy nem kell a 12. zsoltár szavával így kiáltani: segíts Uram, mert elfogytak az igazak. Segíts Uram, mert nullponton vagyok. Segíts Uram, mert a lélek éjsötétje borul ránk. Segíts Uram, mert ebben a világban nem hangzik igaz és tiszta szó. Hogy örül a zsoltáros, és ezt az ő örömét most megvallja!
Itt azt is szükséges elmondanom, hogy a zsoltár felirata így hangzik: Dávid miktámja. A miktám versforma, olyan mint a szonett vagy a disztichon. Ebben a különös versformában a zsoltáros az egyik szakaszban harmadik személyben szól Istenről: kicsoda Isten, milyen Istennek a dicsősége, hatalma, - a következő szakaszban viszont közvetlenül Istenhez szól a vallomása, Neki szól. Itt is előbb azt mondja: „Az Úr az én osztályos részem és poharam!” – majd rögtön utána: „te támogatod az én sorsomat!” Tehát előbb nekünk vall, aztán Istenhez fordul, és Neki tesz vallomást. Szinte feltolul a szívében az Isten előtti vallomás öröme, de elujjongja nekünk is, ahogy egy másik zsoltárban halljuk: elhirdetem a Te nagy tetteidet a nagy gyülekezetben. Elmondom a szenteknek, a felségeseknek, hogy én is ismerem az Urat! Én is szeretem Őt. Én is áldott gyermeke vagyok.
S még egy megjegyzés kívánkozik a tizedik vers elé. Ezt mondja a hetedik versben: „Áldom az Urat, aki tanácsot adott nékem; még éjjel is oktatnak engem az én veséim.” Az ószövetség antropológiája képi, metaforikus nyelv. Ha az ószövetségben szívről olvasunk, azon nem azt a maroknyi izomcsomót kell érteni, mely a vért pumpálja, és élteti a szervezetet. Ha veséről hallunk nem arra a páros szervre kell gondolni, deréktájt található. A vese a bibliai képes nyelven a tudat-alattit jelenti. Még éjjel is oktatnak engem az én veséim. Isten olyan csodálatos módon van velem, hogy mikor alszom - nem álmot álmodom, mert olyan is van, amikor álmot lát az ember, és úgy tanítja őt Isten -, amikor tehát alszom, s nem tudom, mi történik velem, reggel mégis úgy ébredek, hogy Isten a tudat-alattimban tanított engem. Ha Freud nem ateista lett volna, hanem bibliaolvasó, feltehetően másképp fogalmazza meg pszichológiai tanítását a tudatalattiról. Freud szerint ugyanis a tudatalatti az ember benső, pszichés világában egy rettenetes erővel, késztetéssel teli valami. Például, a halál-ösztön a tudat alattiból érkezik az emberhez. Ez erős impulzusokat küld tudati világunkhoz, ahol gondolkodunk, döntéseket hozunk, megfontolunk. Freud pesszimistán úgy látta, hogy az emberi kultúra reménytelen küzdelem a tudat-alattival szemben. Egy másik pszichológus térszerűen fogalmaz, s azt mondja, hogy a tudatalatti olyasmi, mint a régi házak nagy pincéi, telve vannak lim-lommal. Ugyanis a tudatalattinkba dobáljuk le azt, amiről nem akarunk tudni, amit el akarunk felejteni, amit röstellünk, amit nem merünk megvallani. Sok bűnünket, rendezetlen dolgunkat, tisztátalanságunkat dobáljuk le a tudatalattiba. De ott mégiscsak megvannak, majd egyre erősebb hatalommá válnak, s kényszerítő impulzusokat küldenek az akaratunkhoz, megfontolásainkhoz, életszemléletünkhöz. Most azonban, mondja a zsoltáros, látom, hogy az én Istenem még ebben a rettentő pincében, az emberi lélek rettentő alvilágában, sötét sikátoraiban is milyen biztonsággal jár, és még ott is oktat engem. Még ott is tanít engem az én Istenem, ahol én nem tudok eligazodni. Még ott is tanácsol engem, ahonnan borzasztó késztetések érkeznek hozzám. Ő ott van a legmélyebb titkok mélyén is, a felejteni akart dolgok mélyén, a rendezetlen életünk mélyén, félelmek, ösztönök szövevényes világában is. Az én veséim még éjjel is oktatnak engem, de nem a veséim, hanem Isten oktat engem még éjjel is. Ugye, milyen örömmel hallgatjuk a jólismert zsoltárverset, hogy Isten szerelmesének álmában ad eleget! Ezt általában aktív embernek szoktuk mondani: nyugalom, nem kell rohanni, kétségbeesni, hogy nem érünk a dolgaink végére. Akit Isten szeret, annak álmában is ád eleget. De nemcsak úgy, hogy reggelre érve megkapjuk áldott napsütését, a minden napra való kenyeret, és a létbiztonságot! A leginkább talán úgy, ahogy itt halljuk: még éjjel is oktatnak engem az én veséim. Isten tehát nemcsak a körülöttünk levő világban mutatja meg dicsőségét, szeretetét, hanem legbensőnkben is.
Így érkezünk el a tízedik vershez: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” A Seol szó legegyszerűbben úgy fordítható: pokol. A bibliafordítók azonban tartózkodnak ettől az egyszerű fordítástól. A szó eredetileg egy olyan világnak a leírására szolgál, amit mi is sokszor láthatunk. Seolnak nevezték a régiek azt, ha leégett egy erdő, s nem maradt a nyomában más, csak kietlenség, pusztulás, elveszés. Ezért jelentheti a poklot is. Amikor arról szóltam, hogy a zsoltáros előre tekint, mély emberi szemléletet jelöltem meg. Az emberi lélek kutatói mutatnak rá, hogy az ember mindig elővételezi önmaga végét, halálát. Halál-tudattal élünk. Némelyek szerint ez különböztet meg bennünket minden más élőlénytől. Az ember tud arról, hogy meg fog halni. Milyen boldogan él a mi kis aranyhörcsögünk, úszkálnak a halak az akváriumban, milyen boldog a cica, milyen gyönyörűen futnak a lovak, milyen önfeledten élik az életüket a vadon élő állatok, - nem tudnak a maguk elmúlásáról. Csak az ember tud erről. Halálra-tartó, halálra-néző létben élünk, ahogy Heidegger német filozófus mondja. De most a zsoltáros, mivel őt nemcsak a tudat-alattiak, nemcsak a halál-ösztön tanítja, hanem Isten is tanítja, kimondja a boldog vallomást: én bízom Istenben, Ő körülvesz engem, segít engem, s örül az én szívem és lelkem, mert Te, Uram, nem hagyod lelkemet a pusztulásban, az elveszésben, a mélységben, a halálban, a Seolban. Pedig ez a Seol, amiről itt szó van, igen nagy hatalom. Az ószövetségben 81-szer olvassuk ezt a kifejezést. Én most csak három vonatkozást említek. Mindegyik megrendítő. A Példabeszédek Könyvében azt olvassuk egy helyen: „a piócának két lánya van: add ide, add ide! Ez a három nem lakik jól, sőt négy nem mondja, hogy elég: A holtak hazája és a meddő asszony, a föld, mely sohasem telik el vízzel és a tűz, mely nem mondja, hogy elég!” (Péld 30:16-17) A Seol mohó. A halál és a pokol mohó. A Seolnak soha nem elég. Oda soha nem lesz kiírva a tábla: megtelt. Aki azzal a titkolt reménnyel érkezik a poklok kapuihoz, hogy jó sokan jártak előttünk az emberi történelemben, cézárok, napóleonok, sztalinok, megtelt már velük a pokol, hátha kiüzennek nekem: sajnáljuk, megtelt, az csalódni fog. Ezért mondja a Bibliához igazodva a népnyelv is, hogy a pokol feneketlen. Soha nem elég, a halál mohó.
A másik megállapítást a 6. zsoltárban olvasunk, ahol Dávid szabadulásért könyörög, s azt mondja: „térj vissza, Uram, mentsd ki lelkemet a szorongattatásból, a halál közeléből, segíts meg engem kegyelmedért, mert nincs emlékezés rólad a halálban, a Seolban, kicsoda dicsőít téged?” A Seolban nincs isten-dicsőítés. Vagyis ez a világ – ha szabad ezt mondani –, a Seol az, ami kívül van. Jézus így nevezi: külső sötétség. Márpedig a világban, tudjuk, mindenütt isten-dicsőítés van. Kálvin így mondja: a teremtett világ Isten dicsőségének a színtere. Ebben a világban minden Istent dicsőíti, Isten nagyságáról beszél. S ha Kálvinnak nem hiszünk, olvashatjuk a modern kor atomfizikusait, fizikusait, orvos-biológusait, például Szent Györgyi Albertet, aki gyönyörű magasztaló zsoltárokkal dicsőítette Istent. Miért? Kutatta a sejtek világát, és beleborzongott abba, hogy micsoda fantasztikus összerendezettség, felfoghatatlan logika, szépség, harmónia van abban, ahogy a világ előttünk áll. A Seolban kicsoda dicsőít téged?!, - mondja a zsoltáros. A Seol az elveszés, a pusztulás, a halál, ahol nem mutatkozik Istennek dicsősége.
Harmadjára a circumdederum-ból is olvasnunk kell, amit a régiek sokszor hallottak római katolikus temetésen, mikor még latinul zajlott szertartás. A 18. zsoltár szavaival: „a halál kötelei vettek körül, az istentelenség árnyai rettentettek engem, a Seol kötelei vettek körül, a halál tőrei fogtak meg engem.” A halál és a Seol ugyanazt jelenti, és arról beszél a zsoltáros, hogy erős a halál. Nemcsak mohó, nemcsak dicsőség nélkül való, hanem erős is. Hatalmas. Körülvettek, megkötöztek, a foglyuk vagyok, és nem szabadulhatok.
Így jutunk el ahhoz a nagyszerű gondolathoz, amit két másik zsoltárból szeretnék most felolvasni. Az első megrendítő, mert minden okoskodást lesújt, minden balga emberi reménységet szétoszlat, a másik egy kérdést vet fel, és erre a kérdésre ad választ a mai zsoltár 10. verse. Előbb a 49. zsoltár. Itt egy vitát hallunk. „Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek. Minthogy lelkünknek váltsága drága, abba kell hagynia örökké. Mert ha örökké élne is, és nem látná meg a sírgödröt. De meglátja. A bölcsek is meghalnak. Együtt vész el bolond és ostoba, és gazdagságukat másoknak hagyják.” Mennyire szeretnénk az érvelést kiterjeszteni, és így mondani, ha talán örökké élne, és nem látná meg a sírgödröt… ám! Ám lecsap a zsoltáros, és azt mondja: de meglátja! – meglátja a sírgödröt! A 89. zsoltárban pedig így kiált: „Kicsoda oly erős, hogy éljen és ne lásson halált, és megszabadítsa magát a Seolnak kezéből?” Óh, kicsoda? Hol vannak az erősek, hol vannak a bölcsek, hol a lélek ismerői, hol a világ erőinek felkutatói? Kicsoda olyan erős, hogy megszabadítsa magát a Seol kezéből, és ne lásson halált? A mi zsoltárunk ma este így szól: „nem hagyod lelkemet a Seolban!” Kicsoda olyan erős? A zsoltáros Istenről beszél és Istennek tesz vallomást, Ő ilyen erős. Egyedül Ő ilyen erős, egyedül Ő teheti meg, hogy ne lássunk rothadást, ne legyünk a halál martalékai, foglyai, hogy ne nyeljen be bennünket végképp ez a mohó és telhetetlen hatalom, ez az istentelen valóság, a külső sötétség! A zsoltáros tehát egyrészt elővételezi a saját halálát, hiszen önmagára nézve is kérdezi: kicsoda olyan erős, hogy éljen és ne lásson halált, és megszabadítsa magát a Seol kezéből? Tudja Dávid, hogy meg fog halni. De nemcsak ezt elővételezi a jövőből, hanem másrészt boldogan megvallja: örül a szíve és örvendez a lelke, mert Isten nem fogja a lelkét a Seolban hagyni.
S amit Dávid csak elővételezett, megsejtett, amit titkon éjszaka veséi tanítottak neki, s amire felébredve nagy vallomással is tudott válaszolni, azt Isten valóságosan be is teljesítette, meg is pecsételte - Jézus Krisztusban. Ezt a zsoltár-verset, („mert nem hagyod lelkemet a Seolban, s nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson”) a keresztyénség első prédikációjában, pünkösd napján, amikor háromezren megtértek, Péter apostol idézte (ApCsel 2:27), s ezzel a feltámadott Jézus Krisztusról tett bizonyságot. Jézus halált látott, megfeszítettek, dárdával átszúrták a szívét, sírba helyezték, de Isten nem hagyta őt a Seolban, nem hagyta, hogy az ő szentje rothadást lásson. Sokféleképpen magyarázzák, hogy mi indította pünkösd napján a kegyes zarándokokat megtérésre. Talán megrendítette őket, hogy ki-ki a saját anyanyelvén hallotta az apostolokat szólni, és ez késztette őket megtérésre. Mások szerint megrendítette őket Péter apostolnak kemény szava, amikor egyetemleges emberi felelősséget állapított meg a Krisztus-gyilkosságban. A bűn nyomasztó valósága vitte őket oda Istenhez. Én azonban ennek az igének a fényében vallom, hogy azok az emberek ott Péter szavából megértették, hogy Isten, aki Jézus Krisztust feltámasztotta, vele együtt minket is fel fog támasztani. Azok az emberek, akik ugyanúgy, mint mi, a haláltól való félelem miatt egész életünkben foglyok voltak, ott egy szempillantás alatt megértették, hogy Isten az úr, és Isten úr a halál felett is. Feletted való jó nincsen. Buzdítok mindenkit, vegye szívébe, fontolja meg, s ha halál árnyékai között él, hallja boldog szívvel: ez a mi felette való jónk, ez a mi Istenünk nem hagyja lelkünket a Seolban, s nem engedi, hogy mi, az Ő szentjei rothadást lássunk. Igaz beszéd ez, Isten Jézus Krisztus életével, halálával és feltámadásával pecsételte meg ezt. Nem a szív sejtése, nem a tudat-alatti gondolata, nem titokzatos világok üzenete ez, hanem boldog vallomás, hálás előretekintés – és Jézus Krisztusban nagyszerű beteljesedés. Legyen ezért most és minden időnkben dicsőség a mi Istenünknek.
Ámen