Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Most, hogy Ruth könyvét kivonatoltan olvastam fel, szinte csak a vázlatát, talán sokakban méltatlankodás támadt – de bennem is, amikor válogattam a verseket a rövidítés kedvéért. Méltatlankodás, hogy ezt a szép, megindító, nemes történetet nem szabadna így megrövidíteni. Nem szabadna abba a hibába esni, melybe mai napság olyan gyakran esnek a médiumok, amikor nagyon fontos, szép dolgokat csak egy-egy szalagcím erejéig közölnek, s aztán a részletezésben is csak ugyanarról írnak, merthogy feltehetőleg a mai embernek nincs ideje sokat olvasni, nem kíván a részletekben elmerülni, ezért a lényeget néhány egyszerű mondatban kell neki elmondani. Ráadásul, ahogy felolvastam ezt a néhány mondatot, sokan azt is megjegyezhették, hogy nem is az igazi történetet olvastam föl. Merthogy Ruth könyvének az az igazi története, hogy Ruth megérkezik anyósával Naómival - mindketten özvegyasszonyok - Betlehembe, aztán elmegy Boáz földjére aratáskor elhullt kalászokat szedegetni. Aztán Ruth és Boáz között szerelem lobban, majd Naómi, az anyós segít egy kicsit abban, hogy a két fiatal egymásra találjon, aztán ásó, kapa, nagyharang, éltek, amíg meg nem haltak... Viszont amit ma felolvastam, az voltaképpen ennek a történetnek csak a kerete, néhány vonatkozás, néhány tény megemlítése, - nem ez Ruth történetének a lényege. El is ismerem ezt, testvérek! Ám nem is azért olvastam föl, hogy ma a Ruth könyvét tételesen magyarázzam, hanem azért, tükröt tartsak a Bírák könyve felé. A Bírák könyvének magyarázatát megelőzve egy zsoltárt olvastam, és ennek alapján próbáltam megvilágítani, hogy mi tesz az, amit a Bírák könyvében sokszor hallunk: az Úrhoz kiáltottak és Ő megszabadította őket. Most pedig, miután befejeztük a Bírák könyvének magyarázatát, engedtessék meg, hogy Ruth történetének segítségével, mintegy visszapillantó tükörbe tekintve, lássuk, miről is volt szó valójában a Bírák korában, s egyáltalán lássuk, miért olyan fontos a Ruth története, hogy az Ószövetség történeti könyvei között olvashatjuk.  Miért volt fontos a kánon-alkotó atyáknak, hogy az Ószövetség történeti könyveinek a sorát megszakítsák? Józsuéban a honfoglalásról olvasunk, a Bírák könyvében a több évszázadig tartó törzsszövetségi állapotokról, aztán Sámuel könyvében már arról, hogy miképp állították fel királyságot, utána pedig a Királyok és Krónikák könyveiben a királyok történeteit olvassuk. És ide – a Bírák és Sámuel könyve közé - be van illesztve ez a történet, ami nem is történelem, merthogy két ember ügye, mondhatnánk, magánügy. Boáz és Ruth egymásba szeretnek, összeházasodnak. Ennyi. Itt nincsenek királyok, csaták, felvonulások, deklarációk, békekötések és háborúk,  - itt, a júdeai Betlehemben, egy kicsiny kis mezővárosban, egy özvegyasszony meg egy fiatalember románca olvasható.
Miért van mégis itt, megszakítva a történelmi elbeszélés folyamatát? S hogy a kérdésre adandó választ késleltessem, még azt is el kell mondanunk, hogy a Bírák könyvében mást láttuk. Azt láttuk, hogy rettenetes dolgok mentek végbe abban a korban. Szöges ellentéte annak, amit a Ruth könyvében olvasunk. Ruth története idill, szép novella, a bírák története viszont rettenetes történet. Mégis! Azt halljuk Ruth könyve elején: „amikor bírák bíráskodtak…” Tehát Ruth története is a bírák idején zajlik. Nem tudjuk pontosan, mikor, talán a leszármazásból vissza lehet következtetni, hogy amennyiben Ruth gyermeke Obed volt, aki Dávidnak a nagyapja, tehát emberöltőkkel számlálva, Dávid születése előtt ötven, hatvan évvel történhetett mindez, talán éppen Sámson idejében. De a pontos idő kiszámítását hagyjuk meg a tudósoknak, hadd vitatkozzanak rajta. Mi azt láttuk eddig, hogy a bírák idején rettenetes dolgok történtek. A legutóbb is erről hallottunk. Továbbá azt is láttuk, hogy ha nem magukról a bírákról, nem a csodálatos szabadítókról, nemes lelkekről, tragikus hősök, akkor a rettenetes történetek mind-mind a köznapi emberekhez kapcsolódtak. Csak múltkori történetekre hadd utaljak. Ki volt az az asszony, akitől Miká nevű fia ellopta a pénzét, aki aztán házi oltárt állított föl? Kik voltak a délről északra vándorló izraeliták, kik voltak a benjaminita férfiak, akik a gyalázatokat elkövették, s így nevezték őket: Béliál fiai? Köznapi emberek voltak mind. A Bírák könyvének utolsó megjegyzése, hogy ugyanis ki-ki azt tette, ami jónak tetszett neki, azt mutatja, hogy Isten népe tökéletes sötétségbe hullott. S ha Isten nem küldött időről időre egy-egy szabadítót, egy-egy kiemelkedő alakot, akkor vége is volt mindennek. Ám ma, és éppen a bírák idejéből egy másfajta történetet hallunk, egy szép történetet. Mondjuk ki: ez szép történet, nemes történet, csodálatos történet. Vagyis van itt egy titkos szál, van itt elrejtve valami a rettenetes és iszonyatos dolgok sűrűjében, a nagy homályában valami kis fény villan, mint valami reménysugár.
Mondhatnánk azt is, ezért áll itt ez a történet a Bírák és a Sámuel könyve között a nagy történelmi tablón, egyrészt csupa nagyszerű dicső hős, másrészt csupa dicstelen és rettenetes alak között, hogy egy igazi arcot is lássunk. Mert a hősök is mindig különös sugárzásban, a rettenetes alakok is mindig csupa feketében szoktak ilyen tablókon állani. De íme, láthatunk egy igazi emberi arcot, valóságos alakot, aki csak epizodista, mellékszereplő, de igazi ember. Én nagyon szeretem a történelmi filmeket, ahogy szokták mondani, a kardozós filmeket.  Egyszer sokadjára egy középkori kardozós filmet néztem, nagy csatajelenettel. Futott mindenki előre, ostromra, óriási tömegjelenet volt ez, és hirtelen észrevettem, hogy az egyik sorban egy atyafi elbotlott. Milyen emberi! Minden statiszta-katona rohant nagy hurrá-kiáltással ostromolni a várat, ám az egyikük elbotlott, hasra esett, s látszott a filmen, ahogy állt fel és porolta a nadrágját. Talán ilyen lenne ez a Ruth könyve is? Egy nagy tabló, idealizált és rettenetes alakok nagy összecsapása, s mégis valahol egy emberi arc, egy emberi történet, s ebben tisztességről, hűségről, szerelemről, jóságról, becsületességről olvashatunk? Közhelyesen, íme, egy üde színfolt, mint amikor a rettenetesen elfertőzött, kerozinnal szennyezett mezőn tavasszal kisarjad egy kis virág, és mi csodálkozunk, ez meg tudott ott maradni, s hogy tudott ott gyökeret ereszteni?
Van hát egy igazi arc. Ám azt hiszem, a Ruth könyve nem a rettenetet enyhíti, nem valami kis szépségflastrom ott a nagy iszonyatban, a nagy romlásban, a nagy elveszésben, nem valami színes-édes történet, amilyet mi is szeretünk sokat hallani a mi mostani borzasztó időnkben. Emlékszem, még az 1980-as évek közepén, a nagy pangó kádárizmusban, amikor mindenki kedvtelen és rosszkedvű volt, süllyedt már az ország, dűlt szét minden, s lehetett sejteni, hogy megjöttek a zsebesek is, akik mindent el fognak lopni, akkor a televízióban egy héten egyszer volt egy mesélő műsor. Vitray Tamás volt – ha jól emlékszem – a szó-mester, és szép, igazi történeteket meséltek ott. S ült az egész ország a tévé előtt - mert vágyakoztunk ilyesmire. Mint a szarvas a tiszta forrásvízre, valami szépre, valami igazra. Persze, ez semmit sem változtatott, ez csak egy szépségflastrom volt, kitalálták a párt propagandagépezetében, hogy kell az embereknek ilyet is adni. De nem ezért szerepel itt ez a történet. Nem enyhíti a rettenetet, hanem még élesebben megmutatja – s ha kell, fájdalmasabban – azt is jelzi, hogy Isten rejtetten munkálkodik. Egy kis mezővárosban zajlik a történet, Betlehemben – s  Betlehem itt még a bírák idejében nem jó név, innen indult egy rettentő történet, egy elkódorgó lévitának és a kikapós feleségének a története, s ennek következménye lett a polgárháború. Nem túl jó név ez a Betlehem. Szegény város is. Naómi és a férje, meg gyermekeik kivándoroltak innen Moáb földjére, mert nem tudtak megélni. S a család élete aztán is csupa hányattatás, csupa kudarc. Naómi megözvegyült, majd meghaltak a fiai, és ott maradt két moábita menyével. Három özvegyasszony. Idegenek, pogányok közt éltek, más a nyelv, mások a szokások, magára maradt szegény Naómi, mint a kisujjam. Aztán éhínség tört rájuk, nem könyörült rajtuk senki, a régi világban az özvegyeken nem szoktak megkönyörülni, s ha nem volt gyermekük, unokájuk, szinte lehetetlenné vált az életük. Ekkor visszamentek Betlehembe. Kivándoroltak, majd visszavándoroltak. Ismerős történet, 21. századi. Ma is mozog a világban minden. Fiataljaink elmennek, ki tudja, hova, Angliába, Amerikába, Spanyolországba? S nem tudjuk, visszajönne-e. Megígérik, persze: két év múlva, három év múlva jönnek. Aztán megszületik a gyermek, meg több a fizetés, jobban lehet élni. – s nem jönnek. Néha mégis visszajönnek, mint ahogy legutóbb Spanyolországból szabadítottak ki néhány szerencsétlen magyart, akik majdnem éhen haltak, mert éhbérért sem voltak hajlandók őket dolgoztatni. Nem nagy történet ez, mégis ebben a sok hányattatással, sok szorongással, sok vereséggel, sok tragédiával teli történetben ott rejlik egy csodálatos isteni szál. Merthogy támad megváltó.
Egy olyan szó hangzik itt a Ruth könyvének a negyedik részében – megváltó, amit többet mutat, mint ahogy önmagában áll. Ezt mondja a hetedik vers: ez volt a szokás régen Izraelben, a megváltás és cserélés alkalmával. Boáz ugyanis megvette Naómi földjét, az örökségét, és megvette vele együtt Ruthot is, az ifjú özvegyasszonyt, hogy utódot támasszon, és ne haljon ki a család, megmaradjon a nép. A régi Izraelben megváltásnak nevezték ezt – úgy ahogy a megváltás szót a köznapokban ma is használjuk. Megváltja valaki az adósságát, megváltja valaki az örökségét, köznapi szó ez. Ám a megváltás sokkal többet jelent, mint egyszerű örökségi tranzakciót. A megváltó az, aki jótáll, ő a kezes, akire lehet támaszkodni, aki köteles az elesettet felemelni, a szegény számára enyhülést vinni, a bajban levőt megvédeni, a perbe fogott mellé ügyében odaállni, - sőt a megváltó az, akiről Jób, a nagy szenvedő azt mondja barátainak: tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára porom felett megáll. A megváltó kezében van a végső igazság. A megváltó az, aki az összekuszált szálakat helyreigazítja. Most ebben a szomorúan induló, de aztán happy enddel végződő történetben, ahogy a szegény, idegen özvegyasszony férjet talál, s gyermeke születik, ebben a történetben - immár a bírák történetére is visszatekintve – azt fedezhetjük föl, hogy Isten munkálkodik itt is. S lám, a tükör nemcsak visszafelé mutat valamit, nemcsak tanulsággal szolgál, hanem előrefelé is felvillant valamit.
Először hadd szóljak arról, hogy mit mutat meg visszafelé. Támad egy kezes, egy megváltó, egy szabadító, Boáz ő, Naómi távoli rokona, aki jogosult az örökséget megvenni. Ez persze bonyolult procedúra volt, előbb fel kellett ajánlani másnak is a lehetőséget, s ha az nem élt a jogával, akkor léphetett Boáz, aki nyilván nem a földet akarta megvenni, hanem Ruthot akarta feleségül venni. Ám eleget tett a törvényi előírásoknak, s előbb megváltotta az örökséget. Vagyis nem azt tette, ami kényelmes lehetett volna – emlékezzünk a Bírák könyvének visszatérő mondatára: mindenki azt tette, ami jónak (kézenfekvőnek) látott! –, hanem igen pontosan és szigorúan megtartotta a törvényt. Olvassuk még egyszer ezt a bizonyos hetedik verset! Ez volt pedig a szokás a régi Izraelben…! Pontosan fordítva – ez volt (ez történt) a régi Izráelben. És nincs ott semmiféle más szó. Ez történt – ez volt megváltás és cserélés alkalmával. Boáz persze szerelmes, szeretné az özvegyet feleségül venni, de nem azt teszi, ami kézenfekvő lenne (ahogy ma is szokott lenni: ahogy esik, úgy puffan, mindenki él bele a világba…), hanem eleget tesz a rendnek. S ezzel kockáztat is. Mert van a sorban előbb valaki, aki jogosult az örökséget megvenni. Mindez így, visszafelé nézve különös fényt vetít a Bírák könyvére. És azzal a tanulsággal szolgál, hogy Isten szabadítása munkálkodik a csendes történetekben is. Nem kell bírának lenni, nem kell hadvezérnek lenni, nem kell nagyszerű valakinek lenni ahhoz, hogy Isten az Ő kegyelmét munkálja a hűségesek életében. Sokszor mi is felsóhajtunk: óh, ha lenne egy regimentem, ha nagy ember lennék, ha felröpített volna a történelmi jószerencse valami szilárd helyre, de tudnám én, mit kell tenni! De nekem csak annyi maradt - sóhajtozunk tovább, hogy reggel veszem a bevásárlószatyrot, elkocogok a boltba, bevásárlok, megetetem az enyéimet, elmegyek dolgozni, ledolgozom a nyolc órát, hazamegyek, elrendezem a dolgokat, beteszem a mosógépbe a mosnivalót, aztán vasalgatok, megtárgyalom a hitvesemmel a dolgot, ha férfi vagyok, én is takarítgatok egy kicsit. Mi jutott nekünk? Kisemberek vagyunk. Igen. De Boáz is kisember, és mégsem menti magát azzal, hogy az ő idejében – a bírák korában vagyunk – ki-ki azt teszi, amit jónak lát. Nem mondja, hogy a nagyok is arról híresek, hogy már ötször bezsebelték az országot, talán nekem is juthatna egy kis töredék abból, nem mondja, hogy országos szinten trónra ültették a hazugságot és a rágalmat – füllenthetek hát én is egyet. Nem mondja, hogy virágzik az erőszak, mert az erőszak civilizációjában élünk, egyszer én is odacsaphatok. Nem mondja, hogy úgy járja, hogy adok egy szót és visszavonom, mert így szokás, hanem ad egy szót és megtartja. Boáz nem egy nagy valaki, ő csak egy kisgazda, van néhány hold földje, de becsületes és nemes ember, és amit tesz, abban Isten kegyelme munkálkodik. De sokszor keressük Isten kegyelmét a nagyban, a nagyon nagyban, az óriásiban, valami világtörténelmet rengetőben! Keressük a látványt, amikor – ahogy régen szokták volt mondani – Isten fölgyűri könyékig az ingujját és gyúrja a történelmet véresen, sárosan, rettenetesen. Itt most Isten a Boázok életében munkálja a jövőt, mert a jövőt munkálja.
S itt fordul a tükör, és máris előre tekintünk. A Ruth könyvének legvégén van egy egyszerű megjegyzés, azt mondja: ekkor fogant Ruth gyermeket és szült, a szomszédasszonyok pedig nevet adtak neki, mondván: fia született Naóminak – tudniillik unokája – s nevezték az ő nevét Obednek, ez az apja Isainak, a Dávid atyjának. A visszatekintésben azt láttuk, hogy kétséggel is megéri hűségesnek, igazságosnak, méltányosnak lenni abban a zűrzavaros és rettenetes világban, vagy ebben a mai zűrzavaros és rettenetes világban. Előre tekintve pedig azt látjuk, hogy ez a Ruth, aki idegenből jött, de befogadták és fölemelték, Dávidnak dédanyja lesz, belőle sarjad Isai, és Isaiból sarjad az a vesszőszál, kiről Ézsaiás próféta beszélt.  Dávid Jézus Krisztusnak ősatyja – de inkább most Boáz az ősatya és Ruth az ősanya. Milyen titokzatosan munkálkodik itt Isten - előre. Természetesen Boáznak és Ruthnak nem volt messiási ambíciója, nem azért kapaszkodtak ők egymásba, mert tudták, hogy tőlük fog származni testileg az ÚR Jézus Krisztus, ami lehetne nagy-nagy történelmi ambíció, ők csak hűségesek voltak, ők csak igazak voltak. Ám rejtetten munkálkodott az életükben Isten kegyelme és szabadítása. Abban rejlik ennek a történetnek az igazi, ádventi üzenete, hogy amit ezek a hűségesek megtesznek – mert hűségből teszik! –, amit ezek az igazak megtesznek, mert igaz szívükből teszik, abban Isten a jövőt munkálja. De sok rettenetes dolog esik a mi mai világunkban, de sok minden történik – nem sorolom újra! –, ami minket is arra késztetne, hogy hagyjuk az igazságot, hagyjuk a hűséget, hagyjuk a méltányosságot! Ráadásul mi, magyarok önemésztő nép vagyunk. Tegnap emlékeztünk szomorúan arra a bizonyos december 5.-ére, amikor a magyar nép úgy döntött, hogy az asztalához nem ülhet oda az a magyar, aki történetesen egy másik ország az állampolgára, nem saját akaratából. Hát, kedves testvérek, ilyenkor mi is elsóhajtjuk a Bírák könyvének rettenetes ítéletét: ki-ki azt teszi, amit jónak lát. De íme, itt van néhány ember igaz története, és az ő történetükben, hűségükben ott rejlik a szabadulás, az üdvösség. Arra buzdít hát bennünket Ruth története és Boáznak a hűsége, hogy a magunk helyén, a magunk életében, ahova Isten állított bennünket, s azzal, amit Isten a kezünkbe adott, s amiképpen Isten jó törvénye megkívánja, járjunk el és éljünk. Mi nem tudjuk, hogy majd unokáink meg a dédunokáink életében milyen jót hoz mindez Isten kegyelméből. Nekünk csak annyit kell tudni, hogy hűséggel, igazsággal betöltjük Isten törvényét. Ahogyan az első zsoltár mondja: azok életén van áldás, akik éjjel és nappal Isten törvényén gondolkodnak, ezt a törvényt örömmel betöltik. Ők lesznek olyanná, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, mely a maga idején gyümölcsöt hoz.
Ámen

Szeretett Gyülekezet!
Akiknek nincsen hajnaluk… – mondja Ézsaiás próféta, amikor arra int bennünket, hogy Isten tanítására és bizonyságtételére figyeljünk, s ne azokra, akik nem az isteni tanítást és bizonyságtételt mondják. Ők azok, akiknek nincsen hajnaluk. Milyen különös, költői kép, és mégis milyen köznapi és magától értetődő! Hiszen az is magától értetődő, hogy ezen a karácsonyon is várjuk a szép fehér havat – ma reggel itt-ott már pihézett egy kicsit, én is kimentem, és boldog ámulattal nyújtottam ki a kezem. S ha nem lesz fehér a karácsony, hanem fekete lesz, vagy lucskos, arra is megvan a magyarázat. Ám mi idősebbek – engedje meg a gyülekezet, hogy most már én is ebbe a kategóriába soroljam magamat – azért úgy emlékezünk vissza, hogy gyerekkorunkban mindig fehér volt a karácsony. Én feketére nem emlékszem. Igen, ha elővennénk a meteorológiai almanachot, kiderülne, hogy akkor is volt fekete karácsony, akkor is előfordult, hogy be se kellett fűteni, mégis úgy emlékszünk,– mert így természetes, így magától érthető –, hogy a mi gyerekkorunkban mindig minden karácsony fehér volt. És hogy most nem az!? Hát meg van rá a magyarázat, globális felmelegedés, krízis, idétlenül él az ember a mai világban, olvadnak a jéghegyek, csapadék árasztja el a világot, évenként három fokkal emelkedik az átlaghőmérséklet, klímakonferencia van most éppen, a világból mindenhonnan összegyűltek a fejedelmek, a vezérek, a nagyurak s alkudoznak egymással, hogy miképpen lehetne kihűteni a bolygót megint, hogy legyen újra hó karácsonykor.
Ézsaiás próféta itt egy globális krízist mutat be. A Károli-féle revideált fordításban ez felirat áll a 8. rész elején: Szíria, Izrael és Júda romlása. Ez egy kisebb régió volt a régi világban, de ha átléptek a határokon, dél felé máris Egyiptomnál voltak, észak felé Babilóniában. Igen, egy nagy globális krízist mutat be a próféta. Talán nem környezetvédelmi krízisről van itt szó, nem is gazdasági krízisről, nem is hatalmi krízisről, de a legmélyebbről, isten-krízisről van szó. Istenkrízisben él az a világ, amelyiknek Ézsaiás próféta a buzdító szót mondja. És az istenkrízis éppen mindig ott kezdődik, az az első jele, hogy a magától érhetőségek világa megszűnik, s a kétszer kettő többé nem négy – tudjuk, ma sem mindenkinek négy, van, akinek tizenhat, van, akinek 0,2. Az igazság nem mindenkinek igazság, a szépség nem mindenkinek szép, a jóság nem mindenkinek jóság. Az evidens dolgok vesznek el. Gyermekkorunkba visszautazva ezt így fogalmazzuk meg: akkor még fehér volt a karácsony, de ma?! Ma nem a fehér karácsony a jó karácsony, hanem a rózsaszín, nem az angyalkás karácsony a jó karácsony, hanem a pompon-lányos karácsony a jó karácsony, nem a szaloncukros karácsony a jó karácsony, hanem a konfettis karácsony. Megbomlanak a maguktól érthetőségek. Ám ahol ez bekövetkezik, ott máris a krízis mélyére zuhanunk, oda, ahonnan a nagy tektonikus rengések indulnak. S ez egyetlenegy szóval így mondható ki: istenkrízis. A mai ember istenkrízisben él. Ez sokkal mélyebb, mint amit talán negyven vagy ötven évvel ezelőtt furulyáztak a fülünkbe, hogy ugyanis nincs is Isten, ez illúzió, Lenin is megmondta, hogy a vallás pálinka a népnek, s már Marx is megmondta, igaz, ő nem Oroszországban élt, ahol a pálinka járta, hanem Angliában, ahol ópiumbarlangok divatoztak, így hát ő azt mondta, hogy a vallás ópium a népnek. S mondták azt is, hogy a vallás ki fog halni. Még teológusok is voltak negyven-ötven évvel ezelőtt, akik ilyen címmel írtak könyveket: Meghalt Isten, Isten meghalt, Isten halálának teológiája. Nagy beletörődő nekrológokat mondtak ezek a jóemberek – úgymond –  Isten ravatalánál. Ám, testvérek, mindez csak afféle kamaszos nyugtalansága volt a világnak. Nem ez az istenkrízis. Az istenkrízis az, amikor az ember az igazi, az élő, valóságos Isten helyébe más isteneket állít. Hiszen az ember mindig hitt és hinni is fog valami embert-meghaladóban, az ember tudott és tudni is fog valami transzcendensről, valami emberen-túliról, isteniről. Tehát az ember hisz valamiben, amiről úgy gondolja, hogy összetartja a világot, de akit ebben lát, akihez az imádságait fordítja, akinek kezébe letenné az életét, az nem az igaz élő Isten. Ez az istenkrízis. Legtöbbnyire ez úgy következik be, hogy az ember elindul képzelt istene felé, majd megérkezik önmagához, önmaga javított kiadásához, amelyik természetesen nem valóságos. Vagy elindul az ember képzelt istene felé, és megérkezik a disznófejű nagyúrhoz, megérkezik valami borzasztó hatalomhoz, valami elmebeteg ideához. Mert nem az élő Isten felé indul el. De, hát hogyan induljunk el?  – kérdezték a régiek, s kérdezhetjük mi is Ézsaiás prófétától, miután bemutatja ezt a globális istenkrízist, ezt a borzasztó nagy válságot, az evidenciák szétdőlését. Hát hogyan induljunk el, nehogy újra önmagunk hamisított kiadásához érkezzünk el, ne a bűnös embernek, a nyomorult, tétova embernek a sokadik köbgyökön klónozott változatát találjuk, hogyan induljunk el, ha sötétség van, és a sötétségben nem lehet egy tapodtat sem tenni? Merthogy a próféta a sötétséggel jellemzi ezt a helyzetet.
Mint mondottam, mi magától értetődő módon várjuk, reméljük a havat karácsonyra. De még ennél is magától értetődőbb – nem is szoktunk ezzel sokat foglalkozni –, hogy minden reggel fölkel a nap, hogy hajnal mindig lesz. Olyannyira így van ez, hogy egy másik próféta, Hóseás próféta, Isten hűségéről szólva, arra inti elkeseredett népét, hogy nem hagyott el benneteket Isten, hanem ti hagytátok el Őt. Nem Isten hűtlenkedik, ti vagytok hűtlenek, nem Isten szegte meg ígéreteit, hanem ti tértetek le hamis utakra. S ekkor Isten hűségét így példázza: ahogyan megjön a hajnal, olyan az Isten hűsége. S a hajnal bizonnyal megjön, olyan még nem volt a világ teremtése óta, hogy ne kelt fel volna a nap. Ez örök törvény, s ez Isten hűségének egyik példája. Ezért lehet a keresztyén ember reménysége megalapozott remény. Amikor a zsoltáros azt mondja: úgy várom Istent, ahogyan az őrök várják a hajnalt, az éjszakai várakozás nagy drámáját látjuk. De nem az a dráma,  hogy úgy várjuk a hajnalt, hogy vagy jön, vagy nem jön. Nem ez a tétje a keresztyén várakozásnak. A hajnal megérkezik, a nap fel fog kelni, Isten hűséges. A várakozás tétje az, hogy én kibírjam, én el ne aludjak várakozás közben, én föl ne adjam, én ne dezertáljak a frontvonalról, én ne mondjam azt, hogy késlekedik az Úr az ígéretekkel, mostmár elfordulok és keresek valami mást. A zsoltárok a  várakozásnak a szubjektív feszültségét jelzik, amikor azt mondják: várván vártam a felséges Urat – ez az én feszültségem, ez az én váradalmam, ez az én tétem, így mondja itt is a próféta: én pedig várom a Urat. A hajnal megérkezik, bizonnyal megjön. S mégis egy gyermek szavát hadd idézzem. Egyszer egy gyülekezeti gyermektáborban az egyik kis gézengúz korán ébredt, pirkadatkor, nyugtalanka volt, kinézett az ablakon és megszólalt: jé, fölkapcsolta Isten a villanyt! Fölkapcsolta Isten a napot, fölkapcsolta Isten a hajnalt. Milyen szépen hangzik ennek a gyermeknek a csodálkozó megjegyzése! Nem azt mondta, hogy fölkelt a nap. Ő ezt még nem tartotta magától értetődőnek. Úgy gondolta: Isten felkapcsolta a napot, mert hogy reggel legyen, ahhoz valakinek csinálni kellett valamit.
S éppen ez a gyermeki csodálkozás – és lényeglátás -  vezet be bennünket a mai Ige mondandójához. Eddig arról szóltunk, hogy Isten hűséges, Ő bizonnyal megérkezik, fölhozza napját, s mi boldog, olykor persze feszült, bizalmas, de máskor türelmetlen nagy várakozással lehetünk, hogy hűségéből úgy lesz minden, ahogy megígérte. Ám itt azt mondja a próféta: mégis vannak, akiknek nincsen hajnaluk. Ez hogy lehet? Nietzschének azok a drámai sorai jutnak eszembe, amikor az Isten haláláról beszél, illetve annak képtelenségéről, és azt mondja: vajon, ki lehet inni a tengert egy kortyra, ki lehet ottani a napot egy szempillantás alatt, - ez felfoghatatlan, ez rémisztő, kozmikus világkatasztrófa lenne! Mégis most azt mondja a próféta: vannak, akiknek nincsen hajnaluk. Mit jelent mindez?
Először azt, hogy azok, akiknek nincsen hajnaluk, éjszakában vannak. Nem úgy nincs hajnaluk, hogy éppen kora délután van, és nem szabad reménykedniük, hogy nekik már holnap reggel nem fog kisütni a nap, – tehát az elveszés éjszakájában vannak. Ezt nagyon fontos itt leszögezni. Ma az ember úgy próbál élni, mintha nem lenne holnapja, - nincs holnap – no future! – olvashatjuk sokhelyt a grafitit. Ám most még délután van, hát akkor mindent bele! Hajrá, még van egy fél órácska, még van két percecske az életecskéből, használjuk ki, szakítsuk le az óra virágát – aztán, hogy holnap mi lesz..? Hát hiszen nincsen holnap! Jézus is azt mondta - idézte nekem egyszer egy cinikus alkoholista – gondoskodjon magáról a holnap, nekem most ezt a sört kell meginni… De a próféta arról beszél, hogy akiknek nincsen hajnaluk, azok eleve éjszakában vannak, eleve sötétségben járnak.
Másodszor, láttuk, a próféta azokról beszél, akikhez tanácsért fordulnak. A sötétben föltorlódott emberek tanácsot keresnek, merre kéne elindulni. S ezek a sötétségben lakozók nem is akárkik. Amolyan vezetőfélék ők, befolyásos valakik – ha nem érti félre az, aki értelmiséginek tartja magát –, értelmiségiek lennének ők. Ők azok, akikhez tanácsért fordulnak. A sötétben toporgó, tétova, elbizonytalanodott ember, aki tesz egy lépést és máris beleütközik a másikba – ezt gondolom, mindannyian átéltünk már, sokakat szinte hisztérikus állapotba is tud hozni, hogy akármerre nyúl, valamibe beleütközik –, hát valakihez tanácsért kell fordulni. Merre van kiút a lélek éjsötétjéből? Merre van kiút az istenkrízisből? Ki tud itt valamit mondani? S kiderül a próféta szavából, hogy nemcsak együtt vagyunk a bajban, a sötétben, hanem akikhez tanácsért fordulunk, a régiek ott a régi időben, Szíriában, Izraelben, Júdában, Babilóniában, Egyiptomban, a maiak a mai nagy globális istenkrízisben, a tanácsadók, az értelmiségiek, az okosok, nos, ők nem is tudják, hogy éjszakában vannak. A kereső ember tudja, hogy sötétben jár, de akiktől tanácsot kér, azok ezt nem is tudják. Hanem elküldik az élőt a holthoz – olvassuk a próféta feddésében. Aki él, szüntelen kérdez. Kérdez az életéért, magáért, a gyermekeiért, a jövendőjéért, a holnapjáért, és jönnek ezek a „bölcsek”, és azt mondják neki, hogy kérdezd meg a holtakat. Nyissatok okkult standot, keressétek meg a jövendőmondókat, akikről ezt mondja a próféta: sipognak és suttognak. Avantgárd – bocsánat – expresszív, impresszív, lila ködök, csipogás és suttogás. S nagyon oda kell figyelni, mert ez metanyelv, posztmodern, elvonatkoztatott, többszörösen rétegzett, metaforikus, inverzív és transzverzív meg ami tetszik, egyszerre alanyi és tárgyas – soroljam, testvérek? De csak csipogás és suttogás, mert ők maguk nem is tudják, hogy sötétben vannak. Ez ennek az istenkrízisnek a második mélysége. Nem véletlenül tiltja a második parancsolat Isten nevének a felvételét: az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd! Jaj, de könnyű még Istent is belekeverni ebbe. Egyszer egy lelkésztársam mondotta, hogy az első vasárnap, amikor nem lesz reggel gyomorgörcsöm és úgy megyek fel a szószékre prédikálni, azonnal abba fogom hagyni a szolgálatot. Mi értelme, ha már rutinból tudok az Istenről beszélni. Ekkor bejutottam a sötétbe, és nem tudom, hogy sötétben vagyok.
Azután a mélység, amelyben Isten népe van, és amelyben átéli ezt a nagy válságot, a próféta szava szerint mégsem teljesen reménytelen állapot. Igen, itt sok minden nincs meg, kevés dologra lehet támaszkodni, nem világosak a vonalak. Igen a mai ember nem tud ötéves tervek szerint élni, amikor meg volt mondva, hogy hány mázsa szög lesz legyártva, hány tonna kukorica lesz megtermelve, hány cipőt gyártanak, egy családnak hány kilowattórát szabad elfogyasztani. Elena Ceausescu, a román nemzet legnagyobb kémikusa még azt is kiszámolta, hogy egy román bányásznak hány kilokalóriára van szüksége egy nap, és azt hányféle vegyi anyagból lehet összeszerezni – nyalogathatták is szegény zsilvölgyi bányászok a sót, ha találtak volna! (Nem találtak – só Parajd mellett van, itt szénbányák voltak.) Nem ilyen értelemben mondjuk, hogy még ez a mélység is hordoz reménységet. Ez a sötét, melyben most Isten népe jár, mégis létrehozhat egy figyelmes állapotot, amikor megtanulja az ember, hogy nem lózungok szerint megy az élet, és nem is úgy, hogy ahogy esik, úgy puffan! Hanem figyelni kell. Figyelmesnek kell lenni. Egyszer egy bölcs öreg, sokat szenvedett, keresztyén mondotta halálos ágyán, hogy boldog emberként hal meg. Pedig amit lehetett a 20. században, azt ő mind végigszenvedte. Elvitték a nyilasok, elvitték az oroszok, lecsukták Rákosiék, a kádári börtönben is ült, aztán száműzték egy kis faluba, ott éldegélt élete végéig, s mégis a halála közeledtén azt mondta: én boldog emberként éltem, és boldog emberként halok meg! Mondták neki az ott levők: elhisszük, hogy boldogan halsz meg, mert ebből az árnyékvilágból kimenni ekkora szenvedések után, tényleg nagy boldogság. De miért lett volna boldog az életed? Ekkor ezt felelte: azért voltam boldog, mert ami az enyém lett, sosem volt addig az enyém, amíg nem volt rá szükségem. Isten mindig mindent időben adott. És amit megkaptam, abból megértettem, hogy ott és akkor azért kaptam, mert szükségem volt rá. Lám ez az ember az élete legsötétebb mélységeiben is figyelmes volt. És ezért boldog ember volt. Mikor sem a bölcsek, sem az istentudorok, sem a nagy szónokok, sem a bűvös próféták, sem a magasságos értelmiségiek, és senki nem tud semmit mondani, hiszen nem is tudják, hogy sötétben vannak, ő megtanult figyelmesnek lenni. Értjük már a zsoltár szavát, testvérek? Várván vártam… Ez nem puszta hebraizmus, valamely szónak fokozó megismétlése, ez éppen azt jelenti: megtanultam a sötétben figyelni.
És hogy miért szükséges figyelni, azt is elmondja a próféta. Így szól: a tanításra és bizonyságtételre hallgassatok. Az ember istenkrízisének egyik legérdekesebb mutatója -  túl azon, hogy felbomlik a sok evidens és magától értetődő dolog, vagy hogy megszűnik a világ minden törvényszerűsége -, hogy az ember valami különös varázs folytán nem hall, megsüketül az isteni szóra! Pedig soha a világtörténelemben nem volt egyetlen egy pillanat sem, higgyétek el, testvérek, egyetlen egy pillanat sem, amikor Isten néma maradt volna! Nem volt. Soha. Én sem mondhatom és te sem mondhatod, hogy lett volna az életednek egyetlenegy pillanata, amikor azt élted volna át, hogy itt állok magam, mint a kisujjam, kiáltok föl az égre – és nem szól az Isten. Hogy nincsen szó, és nincsen törvény, és nincsen tanúbizonyság, és nincsen valamiféle megnyilatkozása Isten hatalmának, dicsőségének és örökkévaló voltának. Isten beszélő Isten, mindig szól, mindig megmutatja magát. Jézus a Hegyi Beszédben, lépten-nyomon arról szól: ne féljetek, Isten gondoskodik rólatok. S nem gondoskodik? Hát nézd meg a mezők liliomait meg az ég madarait, ülj az ajtós elé, és nézd meg a napfelkeltét meg a napnyugtát, nézd csak a szállingózó havat, meg az idejekorán érkező esőt! – Isten nem beszél? S nézz fel a csillagos égre és hallgasd, mit mond a 19. zsoltár: a nap és a hold egymással beszélgetnek fényi nyelven, kozmikus nyelven, és Isten dicsőségéről beszélgetnek. Meg a csillagok is. És aztán hallhassuk Jóbot, testvérek, aki azt mondja elébb, hogy nem szól hozzám Isten, de aztán szól neki az Úr a forgószélben és megkérdezi tőle: el tudod-e fordítani a Göncöl szekér szekere rúdját? Hát azt nem. Honnan jön a szél, és hol alszik? Hát azt nem tudom. Tudsz nyáron jégesőt csinálni? Hát azt nem tudok. Agyon tudod ütni a krokodilt egy ökölcsapással? Hát azt nem. Nos, kedves Jób, ezek zajlanak a világban, én beszélek általuk. S így mondja most a próféta: a tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok, mert az a legnagyobb sötétben is úgy vezet benneteket, ahogy az Egyiptomból kijövő Izraelt vezette éjszaka a tűzoszlop. Így vezet bennünket Isten tanítása, Isten bizonyságtétele szüntelenül. Mert Isten beszélő Isten, Isten jókedvű Isten! És úgy-e, milyen érdekes – mondom kortársaimnak, a boldogtalan magyaroknak –, hogy amikor az ember keservesben van, bánatban, bajban és sötétben van, akkor nem beszél. Láttatok már jókedvű embert? – Dől belőle a szó, nem lehet leállítani, mindenkinek el akarja mondani jókedvét. Nekünk jókedvű Istenünk van, aki szüntelenül szól, s minket is erre teremtett, vele való beszélgetésre, vele való élő kapcsolatra. Ő szólongat, ő tanít, és bizonyságot tesz. Ha megtanulunk figyelmesnek lenni a sötétben, ha tudjuk, hogy a sötétben vagyunk – ezt is tudni kell! -, akkor meghalljuk ezt az isteni szót. És az isteni szóban ígéret van.
Lukács evangélista írja, hogy mikor megszületett Keresztelő János, akkor édesapja, Zakariás, aki hitetlenség miatt nem tudott beszélni – hitetlenség miatt nem tudunk beszélni, hitetlenség miatt nem halljuk a beszélő Istent sem -, csodát él át. Megnyílik a szája, lepattan a szájáról a zár, és újra tud beszélni.  Ekkor - mondja Lukács evangélista –megtelt Szent Lélekkel és prófétálni kezdett, pedig csak egy kis csecsemő van a kezében, kinek János lett a neve, ahogy az angyal megparancsolta, és ő lesz majd az Úr Jézus Krisztus útkészítője. De felujjong Zakariásban a lélek, és azt mondja: meglátogatott minket a naptámadat! Íme, van hajnal! Meglátogatott minket a naptámadat! És immár el lehet tekinteni a régi időktől, a régi nagy istenkrízistől. Mi csak itt ülünk a mai istenkrízisünkben, megsötétedésünkben. Vagy éppen tülekszünk a mai nagy sötétben. Bocsánat a borzasztó képért, mint abban az orosz diszkóban, ahol kialudt a fény, de fellobbant a tűz, és félezer ember tolongott és taposta egymást halálra a rémítő sötétségben. Egyszerre csak megszólal egy ujjongó hang, egy idős ember hangja, kinek már nem volt reménye gyermekre, nem volt reménye semmire, s mondja: meglátogatott minket a naptámadat! Ha a tanításra és a bizonyságtételre figyelünk, újra meg újra ezt az ígéretet halljuk. Vagyis, kik azok, akiknek nincsen hajnaluk? Milyen egyszerűen ki kell mondani: ők azok, akiknek nincsen Istenük. Akinek van Istene, annak van hajnala, akinek van Istene, annak van reménysége. Igen, akinek van Istene, annak most is zeng a szívében a tanítás és a bizonyságtétel, akinek van Istene, az hallhatja a bizonyos isteni ígéreteket a megtartatásból, a sötétből való kivezettetésről. Hallhatja, azt, amit a próféta egyszerűen így mond: de nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongattatás van. Szorongattatásban vagyunk. De szabadok leszünk: kilépünk a szorongattatásból, az elveszésből, a reménytelenségből, a süketségből, a vakságból Isten csodálatos szabadságára. Készüljünk így, készítsük magunkat így ádvent e vasárnapjától karácsony nagy ünnepére - Zakariás marasztaló bizonyságtételével. Meglátogatott minket a naptámadat!
Ámen

Amikor nehéz idők járnak, nemcsak az év első napján jutnak eszünkbe nagy bölcsességek a jövendőről, hanem szinte minden nap kérdezzük: mire számítunk és mire várunk. A válaszokat keresve pedig rögtön segítséghez is folyamodunk. Ilyen segítség lehet az, hogy a világunk tele van jelekkel, s ezekből is lehet következtetni. Mondjuk is: tavaly így vagy úgy álltak a dolgok, s ez jele annak, hogy mi lesz az eljövendőben. Örök emberi hajlam ez a kalkuláció, hiszen az ember az egyetlen teremtmény, aki képes arra, hogy a jövőből valamit elővételezzen. Ezért szinte minden jellé is válhat, ami bennünket körülvesz.
Olyannyira így van ez, hogy ezt a szemléletet akarattal sem tudjuk elkerülni. Jézusnak is föltették a kérdést ellenfelei, az írástudók, a szadduceusok. Elsősorban messiási küldetését firtatták, s megkísértették, arra kérték, hogy mutasson nekik mennyei jelet. Merthogy vannak mennyei jelek is. Vannak olyan jelek, melyekre mi is azt mondjuk, hogy eleve nem maguktól értetődőek. Nem csak vannak-lesznek ahogy a dol­gokból következnek, hanem van bennük valami különös, távolba mutató, valami, ami nem az emberi történelemből következik. Nevezzük most ezeket az ige szavával egyszerűen mennyei jelnek. Ilyet kértek Jézustól. Jé­zus azonban elsőre nem válaszol a kérdésre, úgy tűnik, mintha kerülné a választ. Inkább azokról a jelekről beszél, amelyek evidensen vesznek körül bennünket. Itt vannak, a szemünkbe ütköznek, vagy mi magunk ütközünk beléjük. Nyilvánvalóan érthetők és magyarázhatók. Afféle népi bölcsesség­re hivatkozik most Jézus; nyilván akkoriban is próbáltak az emberek az időjárási jelenségekből arra következtetni, hogy milyen időre számíthat­nak. Kettőt idéz Jézus. Ezt mondja az őt firtatóknak: “Amikor esteledik, azt mondjátok, hogy szép idő lesz, mert veres az ég.” Ez azt jelenti, hogy úgy nyugszik le a Nap, hogy a fénye rőten beragyogja az egész horizontot, mert nincs felhő, tiszta éjszaka várható, tehát jó idő lesz. Ehhez a jöven­döléshez nem kell nagy bölcsesség. Vagy ha kellene is, ott a sok-sok em­beri tapasztalat, melyet nemzedékeken keresztül öröklünk, továbbadunk, egymásnak is mondunk, az ímé itt van: a jelek szerint szép idő lesz. A jel így előjel. Aztán idéz Jézus egy másik bölcsességet is: “Reggel pedig ezt mondjátok: Zivatar lesz, mert az ég borús és veres.” Felhős az ég, s a föl­kelő Nap fénye mintegy alulról vetül rá a sötét felhőkre, különös színjáték ez, ehhez sem kell sok bölcsesség, lehet arra számítani, hogy esős idő lesz. Minekünk is vannak ilyen bölcsességeink. Fáj a csontunk, időjárás változás lesz - mondjuk, fáj a fejem, valószínű, hogy frontátvonulás lesz - mond­juk. megerősíti Jézus, hogy az ég jeleiből tudunk ítélni. Sőt egész pontosan így fogalmaz: “amikor látjátok az ég ábrázatát”, akkor mindjárt tudtok jó és pontos ítéletet mondani, mindjárt tudtok különbséget tenni kedvező és kedvezőtlen között. Mindjárt el tudjátok választani egymástól a jeleket, a tényeket, a tapasztalatokat. Itt azt a görög szót olvassuk, amit más esetek­ben pontosan erre is használunk: megkülönböztetés. Látjátok, hogy mi­lyen az ég ábrázatja, és azon nyomban tudtok különbséget tenni jó és rossz között, kedvező és kedvezőtlen között, jó idő és rossz idő között: ragyogó napsütés várható vagy éppen esős idő lesz, nem kell ehhez mete­orológiát sem végezni, egyszerű, emberi bölcsesség mondja ezt meg. Mint ahogyan, hogy ki milyen arcot vág, egyszer fölfújja az arcát, és dühösen néz, máris tudunk ítélni, és azt mondani: ettől az embertől most sok kedvességet nem várhatunk. Ha viszont valaki mosolyogva közeledik felénk, és a szeme is csillog, akkor is tudunk különböztetni, és azt mondjuk: ni, ez az ember milyen barátságos velem. Ahogy Jézus mondja: képesek vagytok, van tudományotok arra, hogy megkülönböztessetek. De máris hozzáteszi kérdés formájában: “az idők jeleit pedig nem tudjátok megkülönböztetni?”
Mik az idők jelei? Ez tudnunk kell, hiszen általában az idők jelei alapján fogalmazzuk meg, hogy mire számíthatunk. Ám itt már nem az idő-járás jeleiről beszélünk, hanem minősített időről. Az eredeti szöveg kifejezetten időszakról beszél, mely nem a természetes módon mérhető időt jelenti, hanem azt az időt, amelyben élünk, amit a cselekvésünkkel, gondolatainkkal, az életünkkel kitöltünk, ami jellemzi az emberi életnek, a közösségek életének vagy éppen a történelemnek egy-egy szakaszát. Ezért mondjuk: minősített idő – vagy máskor: minősítő idő. Valamilyen módon minősítjük az időt, és ez az idő is minősít minket. Például, minősítjük az időt úgy, ahogyan Pál apostol teszi a Timóteushoz írt levelében: “Azt pe­dig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesz­nek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, ká­romkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyö­nyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek a látszatja, de megtagadják annak erejét.” Nehéz idők. Egy olyan katalógust állít elénk az apostol, amelynek bármelyik pontját kezdjük el feltárni, bármelyik szá­lát vesszük föl, csak bólogathatunk rá és szinte jeges rémület tölti el a szí­vünket. Hát ilyen idők vannak ma is! Az emberek magukat szeretők, pénz­sóvárgók, az emberek kérkedők, kevélyek, káromkodók, engedetlenek, há­ládatlanok. Elég a televíziót bekapcsolni, s félóráig nézni egy valóság-show-t, - pontosan ilyenek az emberek. Elég az újságot kinyitni, elolvasni a napi híreket,  - ilyenek az emberek. Elég beleelegyedni emberi dolgokba, viszonylatokba, egy-két napi tapasztalatot gyűjteni, - igen, ilyenek az em­berek. Amikor Jézus arról szól, hogy az idők jeleit is meg kell tudnunk ítélni, akkor olyan időkről beszél, amiket valamilyen módon minősítünk: jó idők, szép idők, nehéz idők, vagy ahogyan a himnuszban is énekeljük, víg esztendő! Ennek a jelei felől kérdezi Jézus: nem tudjátok megítélni? Erre nézve nem tudtok különbséget tenni? Jézus szavában az válik nyil­vánvalóvá, hogy nem is az a kérdés, hogy milyenek lesznek majd az embe­rek. Bár ez is izgat bennünket, tudom. Óév-újév fordulóján mi magunk is hajlunk arra, hogy ezt az örök-egy játékot eljátsszuk: ilyen voltam eddig, másmilyen leszek ezután. Ilyenek voltak az emberek, de kívánatos lenne, hogy másmilyenek legyenek. Így ment a világ eddig, legyen másképp ez­után. Én is ilyen voltam, ezt tettem, így gondoltam, úgy akartam, mától fogva másképp lesz. Másképpen lesz végre.
De nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy az idők jelei mutatnak-e ne­künk valamit arról, hogy milyen Isten. Milyen Isten? Mindig ez az igazi kérdés. Hiszen amúgy jól kérdeznek a farizeusok és az írástudók is, ismer­jük el, amikor Jézushoz mennek és mennyei jelt kívánnak. Nem emberi je­let kívánnak. Nem evilági jelet kérnek. Ilyenekkel tele van a világ. S ezek mindegyre ugyanazok, csak talán mi nem ott kezdjük, hogy “az emberek lesznek maguk-szeretők”, hanem ott, hogy “az emberek lesznek kevélyek”, de a kört újra megint végigjárjuk, ugyanoda visszajutunk. Ugyanazokkal a nyomorúságokkal találkozunk. Ilyen értelemben, nyugod­tan mondjuk ki: Isten nélkül mindig minden idő nehéz. Isten nélkül min­den kor nehéz korszak. Nincs különbség. Isten nélkül nehéz volt az elmúlt esztendő is, és Isten nélkül nehéz lesz a következő esztendő is. Isten nélkül nehéz volt az elmúlt ötven esztendő is, és Isten nélkül nehéz lesz a következő ötven esztendő is. Isten nélkül nehéz volt tegnap is, és Isten nélkül nehéz ma is. De milyen lesz Isten? Milyen az Isten? Mit mutat a menny, a valódi isteni valóság ábrázatja? Ez az a nagy kérdés, amelyre most az igéből is feleletet kapunk.
Először is, azt látjuk az idők jeleiből, hogy Isten az idők ura. Az Ő kezében van letéve minden, ami fontos, döntő és számít. Isten az idők ura. Így énekeltük az előbb: “örök Isten, kinek létedben nincsenek eszten­dők”. Istennek nem a létében vannak idők, mert Ő „örök van”, az idők Isten hatalmában vannak. Ezzel a szép verssel a költő Isten örökkévalóságát akarta kifejezni. Isten az idők ura, mert az Ő véghetetlen­ségébe van belefoglalva minden, ami mulandó. Mulandó az emberi, a tör­ténelmi, az univerzális korszakok összessége. Isten uralkodik felettük. Mit mutatnak az idők, testvérek? Azt, hogy amikor az ember makacsságból, keményszívűségből, önszeretetből, Isten-nélküliségből ki akarja zárni Istent a világ- és élet-kormányzásból, mindig csak azt tapasztaljuk meg, hogy máris nem tudjuk, mi lesz holnap. Ilyenkor mindegyre csak azt éljük át, hogy a következő percünk is bizonytalan. S így valóban a politikus böl­csessége válik igazzá: mindig az fog bekövetkezni, amire nem számítot­tunk. És ez a „mindig” egyre rosszabb. Sokan mondogatták az elmúlt na­pokban is: boldogabb újesztendőt kívánok, mint a tavalyi volt, könnyebb újesztendőt kívánunk, mint az elmúlt volt, reménytelibbet kívánunk, mint amiben élnünk kellett. Micsoda áldott és nagyszerű kívánságok ezek! Milyen jó, ha ezeket közel tudjuk magunkhoz engedni. De lesz-e valóban boldogabb, könnyebb, áldottabb időnk, ha kizárjuk az életünkből, a sorsunkból, a dolgainkból azt, aki az időknek ura, azt, aki hozza a jó alkalmakat, azt, aki megteremti a kegyelemnek a lehetőségét? Jézus viszontkérdése első soron hát azt tanítja nekünk, hogy Isten az idők ura.
Másodszor, azt is megtanulhatjuk Jézus szavából, hogy Istennel voltaképpen nincsenek nehéz idők. Nem mond ellene ez annak, amit Pál apostoltól fölolvastam, ki az ifjú Timóteust inti, hogy az utolsó napokban nehéz idők lesznek. Nem mond ez ellene annak sem, amit végigolvasha­tunk, a mennyei jelenések könyvében, az apokalipszisben. Nem mond ez ellene annak, hogy Isten igéje sokszor keményen int is bennünket arra, hogy az idők gonoszok, az idők nehezek. De nem azért, mert Isten valami különös módon minket, itt, a huszonegyedik század elején élőket megkü­lönböztetne, s nekünk nehezebbet hozna, mint volt az eleinknek, és mi boldogtalanul sóhajtozhatnánk, hogy “de szép volt száz éve”, “de szép volt ötszáz éve”, óh, dicső, nagyszerű korok! Biztos ez, kedves testvérek? Könnyebben élt valaha is az ember, ha magáén élt? Könnyebb volt valaha is az embernek, ha Isten nélkül akart élni? Jézus arra tanít bennünket, hogy Istenben, de csak Istenben nincsenek nehéz idők. Mégpedig azért, mert ha az Istennél vagyunk, az időnek, a történelemnek, a világegyetem­nek, az örökkévalóságnak az uránál vagyunk, akkor – bármilyen tautologi­kusan is hangzik – éppen Istennél vagyunk. Isten kegyelménél vagyunk, Isten szereteténél vagyunk, Isten hűségénél vagyunk, Isten világkorszako­kat átfogó bölcsességénél vagyunk, Isten megsegítő erejénél vagyunk, - s ha ezeknél vagyunk, vagyis Istennél vagyunk, akkor nincsenek nehéz idők. Nem tudom, kiben milyen érzések forognak mostanában, de láthatjuk, hogy az Isten nélküli ember csak rosszra tud kalkulálni. Ez egészen bizo­nyos. Mostanában már a mosoly-offenzívát folytató politikusaink is el-elárulják azt, amit eddig nem mertek kimondani, bár tudtunk mi magunk­tól is, hogy nehéz idők jönnek. Mostanában már azok is bevallják, hogy nehéz idők jönnek,  akik amúgy azért kapják a fizetésüket, hogy moso­lyogtassanak bennünket és derűt öntsenek a lelkünkbe a tények ellenére is.  Nem csak úgy általában lesz nehéz, hanem mindenképpen nehéz lesz. Nem több lesz a világ, hanem kevesebb. Mégis, testvérek, vajon aki Isten­nél van, aki az idők uránál van, gondolhat-e másra? Azt hiszen, gondolnia kell másra. Gondolnia kell arra, hogy megsegítő Istene fogja őt vezetni, megáldani, hordozni és megtartani.
Végül, Jézus szava visszakapcsol az egyszerű példálózáshoz, és meghív bennünket. Azt mondja Jézus a farizeusoknak: mikor esteledik, azt mondjátok, szép idő lesz, mert veres az ég, reggel pedig azt mondjátok, ma zivatar lesz, mert az ég borús és veres. Ez azt jelenti, az ember készül is arra, amit kikövetkeztet az ég jeleiből. Ha szép időre számítunk, s ragyog a nap, és lemegyünk a boltba vásárolni, nem viszünk magunkkal esernyőt. Ha arra számítunk, hogy éjszaka nem lesz zivatar, kinyitjuk az ablakot szép nyári időben, és nyitott ablaknál alszunk. Amire számítunk, arra készülünk. Hogyha arra számítunk, hogy Isten hűségében és Isten szeretetében telhet el a következő esztendő is, mert jelek és bizonyítékok vannak rá, hogy Isten az idők ura és Ő fog bennünket hordozni, akkor erre készülünk is. Eszerint kell élnünk. Vajon milyen magatartás az, hogy ha hittel hisszük, szájjal valljuk, dogmatikailag elmondjuk: Isten az idők ura, Istennél nincsenek nehéz idők, minden Isten kegyelmébe van belefoglalva, de úgy kezdünk el élni, minthogyha erről mi semmit nem tudnánk?! Kezdjük el az életünket úgy rendezgetni, minthogyha az csak egy üres mondat lenne? A galatákhoz írott levélben az apostol szintén fölsorolja a tényeket, hogy milyenek a nehéz idők. Milyenek lesznek az emberek akkor, amikor nehéz idők jönnek, amikor nem az Isten Lelke vezérli az embereket, sorolja: a test cselekedetei nyilvánvalók, ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek, gyilkosságok, részegségek, tobzódások, más ezekhez hasonlók. Majd folytatja: „ezekről előre mondom néktek, amiképpen már azelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának örökösei nem lesznek.” Nem akarjuk ezeket sem hallani, ugye, kedves testvérek? Ebbe a körbe se akarunk belépni. Pedig ilyen az ember. Ilyen az Isten nélküli ember.
De milyen az az ember, aki a hűséges Istent várja segítőül, szabadítóul ebben az esztendőben is? Milyen az az ember, aki tudja, hogy Isten örökkévalóságába foglaltatott bele minden idő, az én időm is? Isten hűségébe van elrejtve minden korszak, minden minősített idő. Isten hűségébe van belefoglalva az én minden percem is. Ezért mondja az apostol: de akiket a Lélek vezérel, azok a Lélek gyümölcseit aratják, ezek pedig: „szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mérsékletesség. Az ilyenek ellen nincsen törvény.” Amikor Jézust a bölcsek, az idők jeleinek kutatói kérdezik, amikor mi kérdezzük az idők jeleit: hogy volt tegnap, miképpen lesz holnap, mi volt eddig, mi lesz ezután, - óhatatlanul is valamiféle törvényszerűség után kutatunk. Valamiféle rendet akarunk látni. Még hogyha ez a rossznak a rendje is. Valami logikát akarunk felismerni, még akkor is, hogyha ez egy rettenetes logika, hiszen valamiből valaminek következnie kell. Mit mond most az apostol? Akiket a Lélek vezérel, azok aratják a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, az örömöt, a békességet, a béketűrést, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget, a mérsékletességet. S az ilyenek ellen nincs törvény. Ez azt jelenti, hogy Isten jelei, szeretetének minden áldása, gyümölcse Isten kegyelméhez hív bennünket. Arra a valóságra hív meg bennünket, amely fölött nem érvényes az a rettenetes logika, hogy a rosszból, amiben vagyunk, úgyis csak rossz jöhet, hogy a rendetlenségből, amiben élünk, úgyis csak rendetlenség lesz, hogy a szeretetlenségből, amiben vagyunk, úgyis csak szeretetlenség következik, hogy a hazugságból, amivel körülvattáztuk az életünket, úgyis csak hazugság lesz. A szeretetre, az örömre, a békességre, a jóságra nem áll meg ez a törvény.
A lekcióban az efézusi levélből olvastam azt a csodálatos Igét, mellyel ebben az esztendőben buzdít bennünket Istennek Igéje. Így mondja: minket is, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt Krisztussal, - kegyelemből tartattatok meg! -, és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban, hogy megmutassa a következendő időkben az ő kegyelmének felséges gazdagságát, hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusnak, mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. Isten a következő időkben is meg akarja mutatni kegyelmének felséges gazdagságát. Arra hív bennünket Jézus, hogy álljunk Istennek az oldalára, álljunk Istennek kegyelmes árnyékába, - Isten nagy gazdagsággal, nagy könyörülettel szeretett bennünket. Oly nagyon, testvérek, hogy e világ, az emberi sors, a dolgok egymásra következésének törvénye dacára szeretetet, jóságot, örömet, békességet, béketűrést, szelídséget, szívességet, mértékletességet tud gyermekeinek ajándékozni. Mire várunk hát, a következő évben? Isten megsegítő kegyelmére, velünk maradó hűségére, a világ minden nyomorúságát megfordító, jóra vezérlő nagy szeretetére, Lelkének gazdag gyümölcseire. Ezért hát, kérdem mire várunk is most, induljunk, öleljük magunkhoz megtartó Krisztusunkat, akiben Isten elrejtett minden jót, és akiben mindazt nekünk is ajándékozza.
Ámen

Egy ember egymaga tizenkét nagyszerű dolgot vitt végbe, míg fogságba nem esett. Széttépett egy oroszlánt, legyőzött harminc askeloni filiszteust, égő farkú rókákat küldött az ellenség gabonatábláiba, Étámnál legyőzte a ráküldött filiszteusokat, kiszabadította magát, mikor honfitársai át akarták adni az ellenségnek, egy szamár-állkapoccsal agyonvert ezer filiszteust, éjszaka elvitte Gáza városkapuját, csodás módon vízhez jutott, elszaggatott hét nyersbőr szíjat, eltépett két új kötelet, majd a szövőszék fonalát is, mely hajával együtt a falhoz volt szögezve. Majd immár vakon és fogolyként összedöntötte a Dágon templomát, ahol több ezer ellenség veszett oda. Hallva ezt a listát, érezzük, ezek félig hősies, félig kalandos tettek. Ma az a Sámson áll előttünk, akit valóban így jellemezhetünk a legjobban: bár hajtott végre nagy tetteket, mégis magános hős. Sámson történetét lapozgatva, rögtön feltűnik, hogy nem olvasunk arról, hogy lettek volna társai. Sámson magános hős. Még Éhud sem az, kiről hetekkel korábban hallottuk, hogy egyedül hajtott végre egy merész akciót. Viszont miután ezt végrehajtotta, Izrael fiai fölkeltek és elindították a fölszabadító háborút. Sámsonnál azonban arról olvasunk, hogy amikor már mindenki látja, hogy Isten Lelke van rajta, éppen a honfitársai akarják az ellenség kezére adni. Véghetetlenül magános ember tehát ő. Ha voltak társai, csak egy-egy pillanatra bukkannak fel, ha voltak a győzelmeinek ünneplői, mégiscsak a saját népe mond le róla, mert úgy érzik, miatta vannak bajban. Magános hős, magános alak. S ezt még az is jól mutatja, hogy amikor fogoly lett – ennek a történetét olvastam fel –, nem siettek a szabadítására, pedig akkor már húsz esztendeje Izrael bírája volt. Ő a törvényadó, ő a szabadító – s mégis, mikor fogságba esik, mintha semmi sem történt volna.
Hadd szóljak néhány szót először róla. Csodálatos módon született. Egy meddő házaspár kapta őt isteni ajándékként. Hosszú-hosszú évekig nem született gyermekük, majd angyal jelentette születését, de egyúttal kötelezte is a szülőket, hogy a gyermeket isteni szolgálatra ajánlják fel. S miután megszületett, valóban így is tettek, héber szóval: nazír lett belőle. Ezzel a szóval jelölték azokat a fiatalembereket, akik valamilyen – akár egy egész életre szóló, akár egyetlenegy feladatra való - elkötelezettségben fölajánlották magukat Istennek, és ezt külső életvitelükkel is kifejezték. A nazírok nem fogyaszthattak alkoholt, nem vágathatták le a hajukat és szakállukat, s többször böjtöltek, mint egyébként szokás volt. Ezekkel a külsőségekkel jelezték, hogy érinthetetlenek, Isten számára vannak fönntartva. Sámson esetében élethivatásról van szó. Édesanyja azt az ígértet kapta, amikor angyal jelentette, hogy gyermeke fog születni, hogy ez a gyermek kezdi majd megszabadítani Izraelt a filiszteusok kezéből. Fontos a megjegyzés: ő kezdi majd. Nem ő végzi el, de ő kezdi. A végső szabadítás Dávid korában következik be, száz évvel később. Tehát újra ott vagyunk, ahol a Bírák könyvének minden történetét kezdtük, ezzel kezdődik Sámson története is: Izrael gyermekei föllázadtak Istenük ellen, és azt tették, ami gyűlöletes az Úr szemében. Ezért Isten ellenséget hozott a nyakukba. Ez az ellenség azonban nem a hagyományos úton érkezik, nem keletről, a sivatagból, vagy délről, az Arab-félszigetről, s nem is észak-keletről, a babiloni folyamvölgyekből, hanem nyugatról, a tenger felől. A filiszteusok tengeri nép voltak, akik éppen a Bírák korában, tehát Krisztus előtt 1200 évvel rajzottak ki a Földközi-tenger északi medencéjéből, fölismerve, hogy egy nagy geopolitikai válság hatja át a régiót. A babiloni folyamvölgyek államai egymással hadakoztak, az egyiptomi birodalom szinte majdnem összeomlott a belső viszályok miatt. Egyiptom azonban ügyes politikával Izrael tengerparti részein letelepítette a filiszteusokat, városállamok alapításához segítette őket, s ezzel elhárította a maga feje fölül a veszedelmet, viszont nagy bajt hozott Izraelre, mert a filiszteus városállamok vazallus néppé akarták tenni Izraelt. Újra meg újra betörtek, háborúskodtak, s egészen az ország szívéig behatoltak. Most tehát sokkal nagyobb a veszedelem, mint korábban volt. Máskor kirontott a sivatagból egy nép, ám ha Isten szabadítót adott, néhány csatában sikerült őket visszaverni, és egy fél, vagy akár egy egész nemzedékre beállott a békeidő. Korábban mindenik bírónál azt olvastuk, hogy negyven évig bíráskodott – ez persze szimbolikus szám. A Biblia-tudósok vitatkoznak is, hogy ez alapján nem lehet kiszámolni a kronológiát, mert ha mindenik negyvenet egymás mellé teszünk, akkor sokkal hosszabb a bírák működési ideje, mint amit a történelem megenged. Ám kis bölcsességgel felismerhetjük, hogy a negyven év inkább egy emberöltőt jelez. A győzelem után egy nemzedékre békesség támad. Sámsonról viszont azt olvassuk, hogy csak húsz évig bíráskodott, Sámson ideje csak egy fél emberöltő, noha három sem volt elég a teljes szabaduláshoz - tudjuk, hogy száz évvel később, Dávid fejezte be a szabadítást Az ellenség nyomása tehát sokkal nagyobb, vagyis a büntetés mértéke sokkal nagyobb. Isten népe életében is sokkal nagyobb változásoknak kellene végbemenniük a teljes szabaduláshoz. Nem elég már csak felkiáltani, rimánkodni, és azt mondani, amit a múltkor is hallottunk, hogy csak még most az egyszer, Uram, könyörülj meg! – és akkor Isten megint megkönyörül. Mélyebben van már a baj.
Sámson,  ahogy a neve mutatja: nap-támadat, ő a napkelte, de nem a delelő. A neve azt jelenti: „napocska” – szép név ez, ahogyan egy édesanya elnevezheti kisfiát, akit oly hosszú idő óta várva várt. Sámson késői gyermek, drága ajándék, s a neve jelzi a szülők rajongó szeretetét. Sámson - napocska. Ő a család szemefénye. De ő lesz Isten népének szemefénye is, egyedül ő benne ragyogott a szabadulás reménye, a kegyelem valósága, az új kezdet lehetősége. S mégis magános, noha – ahogy mondottam – a legtöbb bíró nem volt az, a bíráknak mindig voltak társaik, mindig jöttek a törzsekből segítségre a csapatok. Ez a mi Sámsonunk azonban magános. És ez a magánossága a szeretetéhségében mutatkozik, leginkább a szerelem-éhségében. Bár nem értek a lélektanhoz, annyit sejtek, hogy sok minden összekeveredik Sámson szívében. Az Istennek felajánlott fiúcskában élte végéig uralkodik az egy-szem gyermek, a napocska, a család szemefénye, aki körbe volt szeretve az első pillanattól fogva. S az egykéknél az úgy szokott lenni, hogy mégis szeretetéhesek. Sosem elég, amit kapnak. Sámsonnál ez a szereleméhségben nyilatkozik meg. Zűrzavaros szívügyekbe keveredik. Én ma csak a Delilával való történetét olvastam föl, de elmondja a Bírák könyve korábbi szerencsétlen házasságkötését is. Kinézett magának egy filiszteus asszonyt, és a szülei aggályai ellenére úgy rendezte, hogy feleségül vehesse. Ám a házasságból nem lett semmi, mert már az esküvői lakomán csúnya bonyodalom támadt. Ekkor Sámson durcásan oohagyja a feleségül sem vett asszonyt, s mire visszatérne hozzá, addigra máshoz adták férjhez. Zűrös ügy ez. Ezek a nő-ügyek váltják ki Sámson életében a kalandokat is. Érzelmei kapcsán keveredik konfliktusba a filiszteusokkal, s mindig akkor kell verekednie, hadakoznia, a szorongatásból magát kivágnia, amikor a szeretet- de inkább szereleméhsége okán belekeveredik valamibe. Egy középkori biblia-magyarázó igen érzékenyen meglátta, hogy Sámsonnak ez a magánossága és szeretetéhsége voltaképpen Isten népét szimbolizálja. Igen. Évszázadokkal Sámson után Ezékiel próféta példálózott Isten népéről úgy, mint egy fiatal leánykáról, aki árván maradt, Isten meglátta, magához karolta, fölnevelte, de aztán felnővén ez a leányka mindegyre rossz párnára hajtotta a fejét – ahogy szokták volt ezt faluhelyen mondani. Parázna lett belőle. Mintha Sámson is ezt a különös sorsot fejezné ki: Isten népe mindegyre másnál próbálkozik, sosem a magáénál, akihez tartozik. Én vagyok hitvesed – üzeni Isten a prófétákon keresztül népének. S itt értjük meg, amikor a próféták paráznasággal, házasságtöréssel vádolják Isten népét. Isten az Ő népének a hitvese – ez vallási kijelentés. Sámson most a maga sorsában jelzi ezt. Szereleméhesen hol ebbe a szoknyába, hol abba a szoknyába kap, de sosem a saját népéből választ, s végül rajtaveszt. Legvégül Delilával keveredik kapcsolatba. Delila a filiszteus Mata Hari, aki jó pénzért vállalja, hogy megszerzi Sámson erejének a titkát. Érzik a filiszteusok is, hogy Sámson több, mint egy izmos fiúcska, akinek mindig szerencséje van. Nem arról van itt szó, hogy Izraelben body building klubot nyitottak, és ezek a nyámnyila zsidó fiúk úgy megizmosodtak, hogy most már ellenük is fel kell kötni a gatyát! Értik ők is, Sámsonnak titka van, nem magától való az ereje. Meg kell hát tudni a titkát. S mivel Sámson bolondul a szoknya után, talán majd Delila kiszedi belőle. Itt válik a mi Sámsonunk tragikus hőssé, amit két az ige két megjegyzése is mutat.
A felolvasott szakasz 16. és 17. versében ezt olvassuk: „Mikor aztán őt – tudniillik Sámsont – minden nap zaklatta szavaival – tudniillik Delila - , halálosan belefáradt a lelke és kitárta előtte egész szívét, és ezt mondta neki: borotva nem volt soha az én fejemen, mert Istennek szentelt vagyok.” Halálosan elfáradt a lelke Delila gyötretésétől… A görög fordítók Krisztus előtt száz évvel még értettek a lélektanhoz és így fordították, görögül mondom: oligopszüchozis, ami itt történik! Megrövidült Sámsonnak a lelke. Oligopszüchosz lett – fogyatkozott lelkű, kis-lelkű lett. Delila felőrölte. Az eredeti héber szót azonban nehéz pontosan fordítani. Az eredeti szó vágó mozdulatot fejez ki, mint amikor a metélőhagymát vágják, szépen fokozatosan apró kis darabokra, miről nekem a szecskázás jutott eszembe: Delila leszecskázta Sámson lelkét. Ahogy egyébként ez magyarul pontos is. Ebbe aztán halálosan belefáradt a lelke. Inkább meg akart halni, mintsem hogy hallgassa mindegyre a nótát: szeretlek téged, de te nem szeretsz, mert hazudsz nekem, amikor azt mondod, hogy szeretsz engem, hiszen nem mondod meg nekem, mitől van az erőd, íme, három ízben is becsaptál engem... Amúgy valóban szerelmi dolognak tűnhet ez.  Delila úgy próbálja Sámsonból kiszedni a titkot, mintha játszana vele. Mondd már meg nekem, mivel lehet téged megkötözni, s aztán megkínozni, mondd már meg nekem! Nos, testvérek, mondjuk ki, bár nem szószékre való, ez egy szadomazochista játék. Sámson pedig mond ezt, mond azt, mond amazt, ám minden esetben minthogyha csak pókfonal lenne rajta, kiszakítja magát a kötelékekből. Delila pedig egyre jobban gyötri őt. Sámson viszont nem fogja föl, hogy halálos veszedelemben van. Mert Delila nem játszani akar, hanem a titkot akarja tudni. Sámson végül halálosan belefárad, elunja a kelepelést, a gyötretést, a faggatózást, noha – még egyszer mondom – át kellett volna látnia a szitán, hogy Delila nem tréfálkozik, nem játék ez, nem egy erős embernek hízeleg a szeretője. Ez csalás, ez itt becsapás. És persze, mivel Sámson nem látja ezt, ő is játszik. Milyen gyenge ez a legyőzhetetlenül erős ember, nem tudja megőrizni isteni felhatalmazottságának a titkát! Ha meg lehetne fordítani, s volna értelme úgy is a páli igének, hát megfordítanám. Pál apostol azt mondja a 2. Korinthusi levélben, hogy a mi erőnk erőtlenség által végeztetik el, Sámsonnak az erőtlensége pedig éppen az ereje által végeztett el. Döbbenetes. Tragikus hős lesz belőle. De még inkább Jézust kell idéznünk, aki így int bennünket a Hegyi beszédben: ne szórjátok gyöngyeiteket a disznók elé. Ne vitatkozz kocsmaasztalnál a Szentháromságról. Ne beszélj részeg cimborák között arról, hogy te hogyan szoktál imádkozni. Ne add ki magadat, mert ezek szent dolgok. Az, ami Sámsont megjelölte a nazírságában, vagyis hogy nem vágták le a haját, nem fogyaszthatott részegítő italt, s hogy bizonyos szertartásokat többször kellett megtartania, ezek szent jelek voltak az életében. Igen, majd ki fog derülni, hogy nem a hajában volt az ereje – ahogy mondani szoktuk! –, hanem a nazírságban, az Istennek odaszánt életben. Isten helyett másnak adta az életét, s ez lett a tragikuma. S látjuk ezt is, ahogy hangzik a második megjegyzés: kinyitotta a szívét. Így fordítja Károli: kitárta előtte egész szívét. Szó szerint fordítva az eredeti azt jelenti, hogy kitette az asztal tetejére a szívét. Az itt szereplő héber szót használja a Biblia akkor, amikor ajándékot vittek egy fejedelemnek és elé tették magasra, hogy lássa. Ugyanezzel fejezi azt is, amikor a bíróság előtt az ügyet a bíróság elé emelik. Sámson lelke belerövidült a gyötrettetésbe, halálra unta a dolgot, és átadta szívét Delilának.
Szívemet hozzád emelem – énekeljük a zsoltárban. Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé – mondja Jézus. Kihez emeled szívedet? Nagy kérdés ez, testvérek. S megrendítően jelzi azt is Ige, mikor beteljesedik a tragédia. Delila levágatja az alvó Sámson haját, elkezdi kínozni, már meg sem kell kötözni, rákiabál, ahogy szokott: rajtad a filiszteusok! A bódulatból fölriadó Sámson fölpattan, és azt gondolja, sőt mondja is: kimegyek, mint egyébkor és lerázom őket magamról! Mi az egy Sámsonnak? Szamár állkapoccsal ezer embert agyonvert egy délután. S ha úgy tartotta kedve, a hátára kapta Gáza kapuját, és harminc kilométerrel odább vitte - mint a legények szokták mostanság is faluhelyt, leakasztják a kaput, aztán odább viszik egy utcával. Mit volt neki összefogni háromszáz rókát, csóvát tenni a farkukra és belehajtani a filiszteusok búzájába!? Kimegyek és lerázom őket! Ám csak ennyit mond az Ige: „mert még nem tudta, hogy az Úr eltávozott tőle!” Mert még nem tudta.
Hogy mire tudunk vállalkozni, mibe megyünk bele hívő rutinból, mire tudjuk mondani: kimegyek és lerázom, elindulok és megcsinálom, mert mindeddig meg tudtuk tenni, mindeddig sikerült, s ez után is menni fog? - hát halld ez a koppanó mondatot, a megrendítő megjegyzést: nem tudta még, hogy elhagyta az Úr. Emlékszünk, a múltkori igére? Egy nemzedékkel korábban prófétát küldött Isten, aki megfeddette népét, nagy volt a baj és a veszedelem. Akkor ők megint Istenhez folyamodtak, hogy segítse őket, szánják már igazán bűnüket. Ám Isten azt felelte: most már nem segítek, elég volt, menjetek azokhoz a hamis istenekhez, a bálványokhoz, akikkel felcseréltetek engem, s próbáljátok ki, hátha azok megszabadítanak benneteket. Így mondtam akkor: lám, Isten is fellázadt. Most pedig úgy kell mondanom, micsoda megrendítő dolog, lám: Isten is elhagyta Sámsont. Nemcsak Sámson hagyta el Istent, nemcsak ő mondta fel a Istenével való szövetségét, nemcsak ő játszotta ki a szent élet, az érinthetetlen személy titkát, nemcsak ő szórta a gyöngyöket a disznók elé, hanem megtörtént itt az is, amit Jézus szavának a másik fele mond, azok megtapossák a gyöngyöt, és ellenetek fordulva megszaggatnak titeket. Ez történik. Nem tudta még, hogy elhagyta az Úr.
Pedig, testvérek, Sámson tudhatta volna az előtte járt nemzedékek, az előtte élt bírák történetének hosszú sorából, hogy nem szabadna ezt tennie. Nem szabadna azt hinnie, hogy az Úr úgy volna velünk, hogy zsebben van, az Úr úgy volna velünk, hogy a hajamban van, az Úr úgy volna velünk, hogy néhány rutinos mozdulatban van, az Úr úgy volna velünk, hogy majd megyünk hozzá, ha baj van, és azt mondjuk neki, Uram, könyörülj, és a Ő könyörül is. Sámson az előtte járt nemzedékek életéből tudhatta volna ezt. Tanuljuk meg mi is az előttünk járók életéből, hogy nem így van ez. Továbbá tudhatta volna Sámson a saját törzsének sorsából is, hogy nem lehet játszani. Dán törzséből való volt, s régen, a honfoglaláskor ez a törzs telepedett le délen, a tenger mellé. Nos, éppen Sámson idejében kezdődött meg a filiszteus betelepedés, és Dán törzsének ott kellett hagynia szálláshelyét, északra kellett költöznie, pedig Isten nekik is megígérte a honfoglaláskor, hogy ami isteni sorsvetés által az övék lesz, az örökös részük. És mégsem. Lám, el kell indulni. Lám, elveszítik földjüket. Sámsonnak tudnia kellett hát, hogy népe ítéletet alatt nyög, mert azt tették, amit rossznak lát az Úr. Sámson azonban azt hitte, hogy ereje mindörökre az övé, hogy Isten azért adott neki erőt – és egyedül neki! –, hogy játszadozzon a filiszteusokkal. Milyen szörnyű lesz majd olvasni, hogy fordítva történt: ővele, a vak emberrel játszanak majd a filiszteusok. De leginkább azt felejtette el Sámson, hogy az Úré a szabadítás. Nem Sámsoné. Nem a hadseregé, nem a törzseké, nem az okosságé, nem az ügyességé, nem az odaszentelt nazíroké! Az Úré a szabadítás.
Sámson tragikus hős. Mi nem tudjuk gyorsan visszaforgatni az idő kerekét, hadd tudja meg, másképp is lehetett volna. Egy nagy tudós szerint a görög és a bibliai tragédiában mégis van valami különbség. A görög tragédiát az jellemzi, hogy érezzük, nem lehetett másképp a dolog, s ez töri össze a lelkünket, ez vezet el a katarzishoz. Nem lehetett másként, úgy kellett lennie. Milyen megrendítő. A bibliai tragédia azért tragédia, mert azt érezzük, hogy nem kellett volna úgy lennie annak, ami megtörtént. Úgy lett, igen, nem tudunk az időgépben visszamenni, s változtatni. De Sámson történetében is azt érezzük, hogy lehetett volna másképp. Hogy hol ez a pont, ahol ez a másképp mutatkozik, arra talán a zsoltár előbbi szava tanít meg a legjobban. De ez a Bírák könyvének lényeges üzenete is. Sőt, életünk minden megrendítő mozzanatából megérezhetjük, megtudhatjuk ezt: az Úré a szabadítás. Sámson magának akarta a dicsőséget, noha neki csak a kegyelemmel kellett volna élnie. Sámson megfordította a dolgot, dicsőséges akart lenni, aki mindent megengedhet magának, és ezért elveszítette a kegyelmet is. A dicsőség mindig később van. Előbb a kegyelem, a kegyelem teljessége, a kegyelemben való átformáltatás, a kegyelemben élő lélek istendicsőítő engedelmessége. S majd a boldog és új életben vár ránk a dicsőség! Tanulhatunk Sámson történetéből? Igen, testvérek, tanulhatunk, hogy fölöttünk és rajtunk ne az a szó legyen igaz, hogy lehetett volna másképp! Hanem az legyen igaz, hogy úgy lett, ahogy az Úr akarta, úgy lett, ahogy az Úr rendelte - bűnből megváltásba, halálból életre, kegyelemből dicsőségbe.
Ámen

Egy időre megszakítottuk a Bírák könyvének a magyarázatát, de talán senki nem bánja, mert volt idő elgondolkodni arról, amit szeptember óta vasárnaponként kisebb-nagyobb szakaszokban hallottunk. Sok ige, sok történet, sok tanulság ülepedhetett le bennünk, s így talán könnyebb emlékezni mindarra, amit eddig láttunk. Most valóban csak a lényeges dolgokra hadd utaljak. Azt hallottuk, hogy Isten népe történetében egy-egy emberöltő után újra visszatért az a súlyos tény, amit ez az ítélet fejezett ki: azt tették, ami gonosz az Úr szemében. Mondhatni, hogy amikor új sort kezdtek hímezni, mindegyre ezt a hamis szálat fűzték be, és ezzel a hamis szállal kezdték saját életüket varrni, szőni, díszíteni. De nemcsak ez tért vissza újra, hanem az isteni ítélet is. Hol innen, hol onnan, más és más körülmények között, többnyire külső ellenség támadt, szorongatta Isten népét, s ez olykor politikai csődöt idézett elő, máskor gazdasági katasztrófát váltott ki, megint máskor rabszolgaságba kényszerítette Isten népét, - és ekkor a nép Istenéhez kiáltott bűnbánattal, és Isten szabadítót küldött. Ezeket a szabadítókat neveztük bíráknak, mert nemcsak katona-politikai értelemben voltak szabadítók. Úgy is, igen – mert bár nem volt hozzá különösebb tehetségük, Isten Lelke megáldotta őket, és akár katonai műveletek levezetésére is képessé váltak. Például, felidézhetjük Debora alakját, aki egyszerű asszony volt, mégis különös tehetséget mutatott a hadvezetésben. Vagy éppen emlékezhetünk Gedeonra is, aki – mondjuk ki őszintén, így szól a története – éppen fusiban, titokban csépelte a gabonáját, mikor elhívta Isten. Ő volt a saját törzsében, nemzetségében, családjában a legkisebb, legtehetségtelenebb, ő volt az ügyetlenke, mégis Isten úgy megáldotta, hogy csodálatos hadvezérként megszabadította Isten népét. Sok hőst láttunk, akik azonban korántsem voltak tökéletesek, és a szó filozófiai vagy antik értelmében egyáltalán nem is voltak hősök. Mégis hősök voltak! Bár a róluk szóló elbeszélések megmutatják gyengeségüket, emberi gyarlóságukat, olykor rettenetes bűneiket, a tragédiájukat is, mindezt azért olvashattuk, hogy lássuk, valóban azért lettek szabadítók és hősök, mert Isten Lelke szállott rájuk és Isten Lelke hatalmával végezték a szabadítást. Vagyis voltaképpen mindig maga Isten volt a szabadító. Ez a Bírák könyvének az egyik nagy összefogó tanulsága: ha Isten népe elfordul urától és királyától, történelmi katasztrófák következnek be, ám ha Isten megkönyörül rajtuk, választ magának eszközt, nem is a legtökéletesebbet, nem is a legalkalmasabbat, s ezzel újra meg újra bebizonyítja népének, hogy Ő a szabadító.
A mai igét jó füllel kell hallgatnunk, mégpedig azért, mert ha előre lapozunk, a Bírák könyvének legvégére, ott a 21. rész legutolsó versében így fejeződik be könyv: „ebben az időben nem volt király Izraelben, azért mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott a maga szeme előtt.” A ma felolvasott történetnek is  ez áll a közepén: „ebben az időben nem volt király Izraelben, hanem mindenki azt cselekedte, amit jónak látott.” A Biblia-tudósok igen komoly és – azt gondolom - ez esetben nem is értelmetlen vitát folytatnak arról, hogy ebben a 17. résztől a könyv végéig tartó szakaszban leírt események voltaképpen mikor is mentek végbe. Merthogy itt nem hallunk bírákról, itt nem jelöli meg a leírás az időt, amit egyébként mindenütt megtalálunk, ezzel a kifejezéssel: és akkor. Itt azonban nincs ilyen „és akkor”, hanem szinte meseszerűen kezdődik a történet: volt egyszer. Volt egyszer egy férfiú Efraim hegyén. Mikának hívták, ellopta az anyja pénzét... Anélkül, hogy beleszólnánk a tudósok vitájába, ebből szófordulatból mi is érezzük, hogy ez a történet időtlen. És mivel időtlen, éppen hihetetlenül időszerű is. Ez egy mindenkori történet. Nem kellett ahhoz sem a midiánitáknak jönni, sem a filiszteusoknak támadni, sem kiskirályoknak basáskodni, hogy ez megtörténjen, hogy egy fiú ellopja az anyja pénzét. Ehhez még csak a bírák korában sem kell élni, van ilyen szomorú történet ezerszám ma is, amikor egy gyermek nem bírja kivárni, hogy édes szülője meghaljon, s rá hagyja az örökséget, ami neki van amúgyis félretéve, hanem előbb talán csak a halálát kívánja, aztán, hogy nem akar a mama meghalni, hát belenyúl a bukszába és lop.
Így kezdődik ez a történet, és ennek során jegyzi meg a Bírák könyve, hogy mindenki azt tette, amit jónak látott. De hogy mi ez, hogy azt tette, amit jónak látott, és hogy ez nyilván nem azt jelenti, hogy a jót tette, azt már értjük a kifejezésből is. Itt valami egészen más zajlik. Engedjétek meg, hogy néhány szóban összefoglaljam azt, ami a 17. résztől a 21. részig olvasható. Nem fogjuk ezt már részletesen magyarázni, de néhány lépésben nézzük át. Az első történet, melynek az elejét olvastam, arról szól, hogy ez a fiatalember vallást alapít. A saját házában templomot rendez be, és ott valamiféle vallásoskodás folyik, az egyik gyermekét fölkeni papnak is. A következő történetben Dán törzséről hallunk, kik a honfoglaláskor déli területet kaptak, de most északra vándorolnak, mert az ősi területet nem bírták megtartani. Ellenség nyomul be, elveszítik a földjüket. Vándorlásuk közben találkoznak ezzel a hamis kultusszal, amit ez az efraimi fiatalember alapított, magukkal viszik, mert megtetszik nekik. Utána az egyik törzs szörnyű gaztettet beszéli el a könyv. Gilbea városában megsértik a vendégjogot, s egy arra járó lévita papot előbb egy homoszexuális banda akar megerőszakolni, majd kikapják ennek a papnak a feleségét, akit egész éjszaka gyaláznak, aláznak, erőszakolnak úgy, hogy hajnalra meghal. S miután a bűnösöket a város nem hajlandó kiadni törvényszékre, polgárháború támad Izraelben, melynek során a Benjámin törzsét gyakorlatilag kiirtják. S végül a törzsszövetség megpróbálja megmenteni a maradék benjaminitákat, újra letelepítik őket, feleséget vehetnek más törzsekből és többé-kevésbé helyreáll a békesség. Majd később Sámuel könyvéből megtudjuk, hogy ebből a törzsből, a Benjámin törzséből származott az első király, Saul. Értjük hát, testvérek, ennek a súlyos megállapításnak a mélységét? Ebben az időben nem volt király Izraelben, hanem ki-ki azt cselekedte, amit jónak látott. Mit üzen ez a megjegyzés?
Az értelmét leginkább a mai ige tárja meg. Ennek az asszonynak és fiának, Mikának a története legelőbb azt mutatja, hogy a pénznek - pontosabban, a pénzvágynak – démoni hatalma van. Mika meglopta az édesanyját. A kétségbeesett asszony annak rendje-módja szerint megátkozta a tolvajt, nem tudva, hogy ki a tolvaj, és ezt az átkot a fia fülébe is belekiabálta. Az egyik középkori Biblia-magyarázó szerint talán azért, mert sejtette, hogy a fia volt a tettes, és ahogy szokták mondani: „a fiamnak mondom, a menyem is értsen belőle” - hát az ő fülébe is belekiabálta az átkot az ismeretlen tolvaj ellen, hogy értse már, elő kéne adni a lopott pénzt. A fiú megijedt, s megvallotta anyjának, hogy ő a tolvaj, és maradéktalanul visszaadta a pénzt. Mire az anyja megáldotta a fiút, ami régi szokás szerint az átok feloldását jelentette: légy megáldva fiam. A fiú tehát visszaadta az ezeregyszáz ezüstpénzt, az anyja pedig azt mondta: szentelve szentelem ezt a pénzt az Úrnak. Eddig ez szép. Megható történet, lehetne mondani: megtérés-történet. Megtér a tolvaj, visszaadja a pénzt, az anyja pedig afölötti örömében, hogy megkerült a pénz, odaszenteli az Úrnak. Befizeti templomadónak, valami kultuszi ügyre, szent célra.
Ám ezután, koppan a mondat: szentelve szentelem ezt a pénzt az Úrnak kezeimből fiamért, - hogy egy faragott és öntött bálványt készítsenek abból! Bizony, bizony, testvérek most jó sokáig csendben kéne maradnunk. Hát hogy van ez? Az Úrnak szentelem, az Úrnak, aki kiszabadított minket, az Úrnak, aki azt parancsolja a szabadítás nagyszerű törvényében, a Tízparancsolatban: Ne csinálj magadnak faragott képet, semmi hasonlót azokhoz, ne imádd, és ne tiszteld azokat. És most ez az asszony azt mondja: az Úrnak szentelem a pénzt – hogy csinálunk belőle bálványt. A Királyok könyvének végén olvasunk egy megrendítő megjegyzést. A fiatal Jósiás király idejében – ez körülbelül ötszáz évvel a bírák kora után van – ezt írja a krónikás: megtisztították Isten templomát, áldozatot mutattak be, és hozzáteszi: ilyen tiszta áldozatot a bíráktól fogva, egy király idejében sem mutattak be. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy a nándorfehérvári diadal óta vagy a mohácsi csata óta Magyarországon nem volt rendes istentisztelet. Fölajánlom az Úrnak – mondja az asszony, és itt ez a szó: Úr, ez Jehova, ez a szabadító Isten egészen különös, sajátos neve, amit nem is lehetett zsidó embernek kimondani, helyette mindig Adonájt mondtak, ezért fordítjuk Úr-nak. Tehát Mika anyja tudja, hogy ki az Úr, tudja, hogy ki az Isten, tudja, hogy kinek ajánlja föl a pénzét – és mégsem tudja. Mondhatnánk itt, hát mi a baj ezzel? Végülis, ez az asszony vallásos! S mondhatnánk mi, kiszáradt, 21. századiak, a szekularizmus, a vallástalanság, sőt a vallásellenesség évtizedei – mi több, évszázadai – után, tessék már örülni annak, hogy legalább vallásosak az emberek. Az, hogy egy kicsit össze van keverve a dolog? Ugyan! Nemrégiben egy pap azt javasolta, hogy az Ószövetséget ki kellene tépni a Bibliából és a helyébe minden népnek bele kéne tennie a maga mítoszait. Az angoloknak a kelta mítoszokat, a németeknek a Wotan-történeteit, a magyaroknak meg a Fehér lovat, hadd olvassa mindenki a magáét, aztán majd az Újszövetség elvégzi azt, amit kell. Vagy amikor a fülembe súgta egy drága jó keresztyén: Püspök Úr, eljönne fehér lovat áldozni? S amikor azt mondom neki, ne komolytalankodjon már, ő kikéri magának: miért nem tetszik annak örülni, hogy vallásosak vagyunk? Íme, itt is egy vallásos korban vagyunk. Mi hát a baj?
Döbbenetes, hogy összekeveredik minden. Egy asszony, akinek szívében felgyullad a hála és felajánlja a magáét az ő szabadító Istenének, nem tud mást, mint bálványszobrot önteni. S aztán folytatódik a történet, s nemcsak azzal, hogy ki lesz öntve a bálványszobor, hanem azzal is – és itt megint a pénz hatalmáról kell beszélni – hogy az asszony eredetileg ezeregyszáz ezüstről beszélt. Nagy pénz ám az! Emlékszünk, ez volt Sámson vérdíja. Pontosan ezeregyszáz ezüstöt ígértek Delilának, és nem is egy, hanem öt filiszteus külön-külön. Az ötezer-ötszáz ezüst, komoly pénz az. Az asszony is rájön egy pillanat alatt, hogy ez komoly pénz, úgyhogy végül csak kétszázat ad az ötvösnek bálványöntésre. Mennyit ajánlott eredetileg? S itt tűnik ki az a különbség, amit az élő Istenbe vetett hit és a vallásoskodás mutat. S nagy különbséget ez. Az élő Istenbe vetett hit nem kívánja tőlünk, hogy ezeregyszázat ajánljunk föl, nem kívánja, hogy százat ajánljunk föl, nincsenek mértékek és normák, szabadon ajánljuk föl, amink van - de amit fölajánlunk, amire kimondtuk, hogy az Úré, az az Úré. S ebben a másik világban, ahol bálványok, mindenféle bálványok meg vallások vannak, itt lehet alkudozni. Ezeregyszázat ígértem, megteszi kétszáz is! Tartalékba eltesszük a többit, s ha szükség lesz rá, adunk még. Idézzük fel Anániás és Zafira történetét az ősgyülekezetből. Eladják a földjüket és jelzik az ősgyülekezetnek, hogy a pénz  felajánlják az Úrnak, de útközben meggondolják, és egy részt zsebretesznek. Hát kit csapnak be ők? Magukat? Istent? A gyülekezetet? De nem így kell feltenni a kérdést, hogy kit akartak becsapni! Itt ez az asszony sem akart senkit sem becsapni – ő csak alkudozott. Ez volt a rend: ezeregyszázat fölajánlok, elég lesz talán kettőszáz is.
Majd folytatódik a történet. A fia, Miká, aki megúszta az átkot, mert visszaadta anyjának az ellopott pénzt, látván a két bálványszobrot, csettint egyet, és azt mondja: csináld magad! Utaltam már arra, hogy a bírák kora nagyon hasonlít a mi korunkhoz vallási szempontból is, ez amolyan Csináld magad világ. Gyerekkoromban járattam egy barkács-újságot, ennek volt egy rovata: Csináld magad. Csinálj magad polcot, csinálj magad asztalt, csinálj magad ezt, csinálj magad azt, nem olyan érdekes dolog. Ha ma bemegyünk bármelyik könyvesboltba, ezt látjuk: szépirodalom három sor, épületgépészet egy sor, közlönyök fél sor, politika egy kötet, hit semmi, - ezoterika: az egész könyvesbolt. Csináld magad, csináld magad. És ez a fiatalember is csinálja maga. Fogja ezt a két bálványszobrot, ezek terminus technikusa az Ószövetségben teráfim, aztán csináltat magának egy efódot – ez papi mellény -, ezen elől-hátul rajta van Izrael tizenkét törzsének a neve, az efód zsebében ott az urim és a tumin, a sorsvető eszköz, ha nagy vita támad, a pap sorsvetéssel döntsön, és végül az egyik fiát kinevezi papnak. Hát ilyen egyszerű ez, kedves testvérek. Ha egy üzlet egyszer beindul. Be lehet menni a hónunk alatt egy telefonkönyvvel a bíróságra, amiből kiírtunk száz nevet, ha ismerjük, ha nem, s a bíróság bejegyzi nekünk az új egyházat. Lehet vallást alapítani. Az elmúlt három évben Magyarországon 140 új egyházat jegyeztek be. Az egyiket – megnéztem a listát - a dzsumbujban, a Bihari út 8/c 2. emeletén jegyezték be, ahol Julika néni, Horthy Miklós utolsó takarítónője lakott. Nem hinném, hogy Julika néni alapított volna vallást, valószínű, hogy a Mázsa téri piacon két fröccsért aláírt valakinek egy papírt. Így megy ez. Mindenki azt tette, amit jónak látott, - mindenki azt tesz, amit akar.
S éppen a csak felsorolt történetekből, a hamis kultuszból, a lévita meggyalázásából, a felesége meggyilkolásából, a polgárháborúból, egy törzs majdani elveszéséből, mindebből az látszik, hogy szörnyű süllyedés indul meg, szörnyű romlás kezdődött meg. S az a fantasztikus itt a Bírák könyvének a végén, ebben a négy fejezetben, ami kortalan, időtlen és mindenkori, hogy megmutatja mindennek a gyökerét is. Nem azért van süllyedés, mert a Világbank úgy döntött, hogy ezt a régiót kiaszalja. Szeretnénk jófajta összeesküvés elméletben hinni, én is szeretnék hinni. De nem azért van süllyedés, mert még itt voltak a bolsevikok, vagy még itt vannak, tudjuk. Ó, én is szeretnék mindent megmagyarázni ezzel. Nem azért van süllyedés, mert föltámadt a Kisantant és szorongatnak bennünket! Föl is támadt, szorongatnak is bennünket – de meg lehet ezzel magyarázni mindent? Nem azért van így a világunk, mert szegény árva magyar népünket a 20. században annyit rúgták, ütötték, vágták, alázták, hogy nem bírunk azóta sem föltápászkodni, ez is igaz, persze! Nem azért van így, mert ahogy a slágerben énekeltük: „kár, hogy a magyar nyelvet nem érti senki, nem érti senki, nem is akarja megtanulni!”, vagyis minket nem ért meg senki. Miért, kedves testvérek – az örményeket vagy a kurdokat megérti valaki? Miért, a kecsua indiánokat megérti valaki? Miért, az ewe törzset Ghánában megérti valaki? De jó, de egyszerű magyarázat lenne ez!
Azért van ez így, mert mindenki azt teszi, amit jónak lát! S az élet legmélyén, az emberi történelem, az emberi társadalom szíve közepén is azt teszi. Ez pedig a hit, ez pedig a vallás. S ezek a történetek most azt mutatják, hogyha ott, tudniillik az élet közepén nincs világosság meg jó isteni rend, akkor a vallás – láss csodát! – a vallás Isten ellenségévé lesz. Ez megdöbbentő, pedig erről van szó itt. Ez a Miká, még papot is fogott magának, egy kóborló, elcsapott lévitát, akit elkergettek a szentélyből, magyar nyelven szólva megfosztották a palástjától, kitették az egyházából. Mika fölfogadja. És vallásoskodnak, de immár mint Isten ellenségei. Amikor tehát azt olvassuk, hogy nem volt király, és ezért mindenki azt tette, amit jónak látott, nekünk legelőbb Gedeonra kell emlékeznünk. Igen, Gedeont a csodálatos győzelem után királlyá akarták tenni. Ilyen ember kell nekünk, ilyen szabadító kell nekünk! De Gedeon azt mondja, hogy nem leszek királyotok és a gyermekeim sem lesznek királyok fölöttetek. Isten a ti királyotok. Vagyis, amikor a Bírák könyve azt mondja, hogy nem volt király, akkor nem Saulra, nem Dávidra gondol, nem arra utal, hogy de jó lett volna, ha Gedeonból mégis király lett volna, vagy Deborát királynővé választják, mert akkor nem következtének be ilyen történetek, hanem azt mondja: Nem volt király – vagyis nem volt Isten. Íme, egy vallásos kor, de nincs Isten, íme, egy vallásoskodó nép, de  nincs Istene? Hát hogy lehet ez? Úgy, testvérek, hogy mindenki azt teszi, amit jónak tart, és nem azt, amit Isten tart jónak. Már Mózes V. könyvében, még a honfoglalás előtt arról olvasunk, hogy Mózes intelmet ad át, mely szinte az utolsó intelmei közé tartozik: ti ne tegyetek úgy, mint azok ott, akik ott azt teszik, amit jónak látnak. Pontosan, szóról szóra ugyanez a kifejezés áll ott is, mint itt. Az ott prófétai intelem: tartózkodjatok ettől. S lám, a honfoglalás után, nem is tudjuk, pontosan mikor, nem is tudjuk, hogy melyik szakaszban, vagy mindenkor, állandóan? – azt teszik, amit jónak látnak, mert nem volt király. Mert nem engedték, nem akarták, hogy az Úr uralkodjék rajtuk. S ha nincs Isten, akkor csak sok-sok istenség van. Vannak terafimok – kisebb-nagyobb bálványocskák –, vannak szentélyek, házi szentélyek, melyeket ki lehet adni gebinbe, lehet belőlük vallási kft.-t csinálni, meg is lehet belőlük élni. Istenkék vannak itt, vagyis emberszörnyek vannak itt, lopás van, hazugság van, gyalázat van, gyilkolás van, pusztulás van, elveszés van.
A revideált Károli fordításban igen érdekesen, két módon olvassuk a döntő kifejezést, erre csak a magyar nyelv képes. Szó szerint így kell fordítani a héber mondatot: mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Minden más nyelven pontosan ugyanígy adják vissza a 17. rész elején, és a 21. rész végén álló, tökéletesen egyforma mondatot. Ám, figyeljetek, testvérek, a 17. részben mi még így halljuk: hanem ki-ki azt cselekedte, amit jónak látott, a 21. rész 25. versében viszont ezt olvassuk: ki-ki azt cselekedte, ami jónak látszott. Ici-pici kis különbség, de az eredeti szöveg meg engedi, hogy így fordítsuk.
S így csúsztunk le nagyon hamar. Előbb még az áll, hogy mit akarok én, mit tartok jónak én, mi a jó nekem, amire még egy kis kanti filozófiát is rá lehet tenni: az a jó nekem is, ami másnak jó, az a jó, ami egyetemesen jó, ami kategorikus feltétlenség, Ding an Sich, mindenkinek jó, - meg lehet szépen magyarázni, csodálatos! De a végén már az áll, hogy azt tették, ami jónak látszott – és az már nem az előző, ez már a balítéleteknek, a véleményeknek, s ha szabad ezt mondanom, ez a posztmodernnek a világa, mert a posztmodern éppen az, hogy nincs semmi, ami megmutatkozik, úgy ahogy van, hanem minden csak látszik. Ez a végállomás. De milyen jó nekünk Ézsaiás prófétától hallani, hogy az a nép, amelynek nincsen már hajnala, az a nép, amelyik reménytelenül virraszt, az a nép, amelyik fölnéz az égbe, aztán lenéz a földre és pusztulást és nyomorúságot és elveszést lát, hallhatja a boldogító szót: de nem lesz mindig sötétség ott, ahol most szorongattatás van, nem lesz nyomorgattatás ott mindig, ahol most nyomorúság van, mert az Úr ad szabadítót! Aki nem látszódik, hanem megmutat, aki maga nem látszat, hanem élő valóság, aki ezt mondja magáról: én vagyok az igazság, az alétheia, a lelepleződő, föltáruló igaz isteni valóság.
Mindenki azt tette, amit jónak látott, aztán mindenki azt tette, ami jónak látszott. Boldog az a nép, amelyik arra igyekszik, hogy azt tegye, ami jó az Úr szemében, amit Ő jónak rendelt, népétől elvár, s megcselekvőit meg is áldja gazdagon.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
János evangéliumát olvassuk a Biblia-olvasó kalauz megjelölése szerint, és azoknak, akik e szerint olvassák az Igét, nem szükséges különösebben részletezni, hogy János evangéliumának hatodik része, melyből ezt a rövid történetet felolvastam, egy rendkívül bonyolult, szinte alig követhető eseménysorozatot tár elénk. Néhány momentumát hadd idézzem fel, mert ez nagyon fontos lesz a mai történet megértése szempontjából. Sőt azért is, mert voltaképpen a mi életünk is ilyen. Ha ezt a történetet, a történetnek ezt a részét Isten Lelke segítségével megértjük, talán saját életünkbe is bepillantást kapunk, s meglátjuk, igazán milyen nagy szükségünk van Jézus segítségére és jelenlétére.
A történet azzal kezdődik, hogy Jézus elhagyja Galileát, átmegy a Tiberias tenger túlsó partjára, egy másik tartományba, de utánamegy a tömeg, akik tudják már, hogy Jézusban gyógyító hatalom van, s Jézus nem vonja meg ezt a gyógyító hatalmat senkitől sem. Egy nagy mozgás, - ha szabad azt mondani – népmozgás és egyfajta népvándorlás kezdődik el. Odamennek, ahova Jézus. Az evangélista följegyzései szerint csak férfiak vannak ötezren, tehát egy igen tekintélyes tömeg követi Jézust. Ekkor történik az ötezer ember megvendégelésnek a csodája, ennek nyomán támad sokak szívében az a gondolat, hogy Jézus az, akiből királyt kell csinálni. El is indulnak – mondja János evangélista – hogy elragadják Jézust, hogy királyt csináljanak belőle. Jézus kivonja magát a tömegből, félrevonul, maga marad. A tanítványok – erről szól a felolvasott rész – hajóba ülnek, hogy visszatérjenek Galileába, Kapernaumba. Jézus nélkül vannak, egyedül van a hajójuk is kint a vízen. Éjszaka vihar támad, Jézus megjelenik a tengeren, be akarják venni a hajóba. De mire ezt megtennék, már Kapernaumban találják magukat, ahol újra megjelenik a tömeg, mert látták még este, hogy egyedül indult el a hajójuk, mennek hát utána, de mire odaérnének, találkoznak Jézussal, és ekkor kerül sor Jézus tanítására az élet kenyeréről, az üdvösségről, Isten szeretetéről. Nagyon bonyolult tehát a történet, több szálon fut: Jézust látjuk, a tanítványokat látjuk, a tömeget látjuk, mindenki járja a maga útját, néha találkoznak, néha elválnak egymástól.
Ennek a bonyolult történetnek a kellős közepén áll egy szó, ez segít bennünket a mai történetet, s talán önmagunk helyzetét is igazán jól megérteni. Azt olvassuk a nagyon is talányos 21. versben: be akarták Jézus venni a hajóba, „de a hajó azonnal annál a földnél volt, amelyre mentek” – az új fordítás így mondja: azonnal, annál a partnál volt, ahova menni akartak. De a lényeges szó, amit ma szeretnék kiemelni, így hangzik: azonnal. Azért emelem ki ezt a szót, mert a többi evangéliumot olvasva igen gyakran olvassuk, különösen Márk és Lukács evangélista használja előszeretettel, de János alig-alig írja le. A többiek leírásában: Jézus mond valamit, azonnal meglesz, Jézus kinyújtja kezét, azonnal meggyógyul a beteg, elindulnak a tanítványok, azonnal történik valami. A többi evangélistánál tehát a mozgalmasságot fejezi ki ez a szó, - történnek a dolgok. Továbbá azt, hogy a jézusi parancs nyomán nem kell várni.  Tudjuk, hogy ha valaki valamit elhatározott, jobb, ha azonnal megteszi, nem várakozik, nem késlelteti a dolgot, - a tett halála az okoskodás – mondja a költő!  Ezt mi is jól tudjuk, a sok okoskodásban maghalnak a legszebb tervek, a legszebb álmok, a legszebb elképzelések is. Azonnal, rögtön, feltétlenül. Azonban a többi evangélistánál és János evangélistánál is van ennek a szónak egy vonatkozása is, ez vezet át bennünket Jánoshoz: az azonnal valami feltétlent is jelent, valami istenit mutat meg.
János evangéliumában ugyanakkor nagyon keveset olvassuk ezt a szót, tehát szinte lehetne mondani, hogy az evangélista tudatosan használja ezt a szót, kiemelt alkalmakkor, amikor különös mondanivalót akar elénk hozni. Valahogy mindannyian így vagyunk, akiknek katedrán kell állni, beszélni kell, sokat kell tanítani, mondani a dolgokat.  Mindannyiunknak vannak kedvenc szófordulatai, például én tudom, hogy az én kedvenc szófordulatom, amikor prédikálok az, hogy kedves testvérek. A múltvasárnapi igehirdetés leírt változatában megszámoltam, huszonhatszor mondtam. (Ma igyekszem kevesebbet mondani.) Gonosz diákként azzal szórakoztunk, hogy az egyik professzorunk kedves szavát,  a„voltaképpen”-t számolgattuk előadásai alatt. Még statisztikát is készítettünk róla. Nos, az egészen bizonyos, hogy János apostolnak nem ez  a kifejezés a kedvenc szófordulata. Nem afféle gondolattöltelék, amit addig mondunk, amíg kitaláljuk a következő mondatot. Jánosnál nem így van ez, ha ő ezt a szót használja, azzal ő nyomatékot ad valaminek. Valamit jelezni akar. Elsősorban, természetesen, ő is Isten szuverenitását, Isten fenségét jelzi. Amikor János evangéliuma 5. részében a Juhkapui beteg meggyógyítását olvastuk, így mondta az evangélista: Jézus azt mondta a betegnek: kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj. Majd: és azonnal meggyógyult a beteg. Nem lábadozni kezdett, nem valamit próbált tenni, hogy talán mégis fel tudna állni,  - azonnal meggyógyult a beteg. De van ebben a szóban valami beteljesítő isteni fenség is. Mikor Jézus az Utolsó Vacsorán emlékezteti a tanítványokat, hogy lesz egy a tanítványok közül, aki Őt elárulja, mégpedig az, aki Vele együtt nyúl a tálba. A tanítványok egymásra néznek, csodálkoznak: én leszek az, én leszek az, ki lesz az? Majd sor kerül a mozdulatra, Jézus és Júdás együtt nyúlnak a tálba, és ezt olvassuk: és azonnal fölkelt Júdás és kiment, hogy elárulja Őt (Jn 13:30). Azonnal beteljesedett a jézusi szó. Ugyanígy, Jézus azt mondja Péternek, aki nagy bőszen fogadkozik: Uram, ha mindenki meg is tagad Téged, ha mindenki elfut mellőled, én soha meg nem tagadlak. „Bizony, bizony mondom néked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem.” (Jn 13:38) S azt olvassuk, hogy ott a főpap udvarán, mikor Péter harmadszor megtagadta őt, a kakas azonnal megszólalt (Jn 18:27) Aztán meg kell említenünk, hogy Jézus halálának a nagy drámájakor, miután elvégezte az agóniát, s lelkét az Atya kezébe ajánlotta és meghalt, a régi kivégzési mód szerint az katona vette a dárdát és átszúrta Jézus oldalát: s azonnal víz és vér jött ki az Ő oldalából (Jn 19:34). Tehát értjük mindannyian jól – János evangélista ezzel a szóval azt akarja jelezni, hogy valami feltartóztathatatlanul, elháríthatatlanul, akár isteni szuverenitásból következően, akár a dolgok logikájából következően, megtörténik. De mivel ilyen keveset használja ezt a szót  - Márk legalább harmincszor, János csak négyszer-ötször -, nyomatékosít vele, ezért a történet közepén álló megjegyzését így kell megértenünk.
„Be akarták Őt azért venni a hajóba, de a hajó azonnal annál a földnél volt, amelyre mentek.” A körülményekből értjük meg, hogy miért döntő megjegyzés ez. Mit jelent ez az azonnal? Azt hallottuk, hogy a magukra maradt tanítványok elindultak vissza Kapernaumba. Van úti céljuk. Nyilvánvaló, a számukra is talány, hogy Jézus nem akar király lenni. Erre vannak bizonyítékaink is, hiszen sok alkalommal megnyilatkoztak erről a tanítványok, és ők pontosan ugyanúgy gondolták, mint az az ötezer ember, akik látták a csodát, hogy az öt árpakenyér és a két hal nemcsak hogy elegendő volt, hanem még tizenkét teli kosárral maradt is belőle, nos, a tanítványok is úgy gondolták, hogy ilyen király kell nekik. Ilyen király kell! Ajánlom minden politikusnak, kísérletezzen vele. Ha öt zsömléből meg két konzervből ötezer embert meg tud etetni, egészen biztos, sőt garantált, hogy a következő, meg a következő választásokon mindig meg fogják választani. Kenyérszaporító király kell, mert a kenyér gond, és aki ezt megoldja, az a mi királyunk. Így gondolták ezt a tanítványok is. Emlékszünk a Zebedeus-fiúkra, meg az édesanyjukra? Akik Jeruzsálembe menet odaléptek Jézushoz: Uram, add meg, kérünk, nekem és testvéremnek, mikor eljössz a Te országodban a jobb és balkezed felöl való ülést. Emlékszünk a tanítványokra, akik a Gecsemáné-kertjébe menet, indulás előtt mutatják Jézusnak: van náluk fegyver: ország lesz, úrság lesz, birodalom lesz, király lesz, Jézus lesz a király! S emlékszünk, virágvasárnap csodálatos, ujjongó tömegére: mégis csak, mégis csak király lesz itt Jézus!! De Jézus kivonja magát a tömegből, elvonul, maga marad, nem akarja ezt. S nem feltétlenül azért, amit megjegyez egy mai kommentátor, aki egyébként láthatóan nem szereti a politikát, mondván Jézus egy olyan keresztyénséget akart, egy olyan világot képzelt el, ahol a hivőknek nincs semmi köze a politikához. Ilyet talán a Népszabadságban szoktunk olvasni, hogy úgy lenne jó keresztyénnek lenni, hogy semmi közünk nincs a világhoz, - ajánlják ezt nekünk is melegen. De nem ezért vonul félre Jézus, hanem azért, ami a történetben eleve benne van: királlyá akarták tenni Őt. Miért nem engedi? Azért, mert Ő már király. Nem mi tesszük királlyá Jézust, Ő már király. Nem attól lesz király, hogy mi felfedezzük, fölismerjük benne a nagy embert, összeütjük a fejünket, és azt mondjuk, hogy Ő kell nekünk, s ha kell, erőnek erejével királyt csinálunk belőle. Jézus már király. A Szentháromság második személye, az Örökkévaló Ige: király! Micsoda vihar van itt a tanítványok szívében is, nemcsak kinn a tengeren, hol háborog a tenger, hánykódik a hajó, bizonytalan minden, és a szívükben is mennyi-mennyi kétség, - mekkora vihar ez! Megoldódott a kényér-gond, megoldódott a betegség-gond, megoldódott az élet minden nagy kérdése - és Jézusban oldódott meg! Ő az a személy, aki körül ott sűrűsödik mindennek a megoldása. Megoldódott minden nagy életkérdés, íme, itt van, itt van Jézus, s vele ott van az életünkben minden.
Ám most, mégis nélküle, egy hánykolódó hajón, egy árva lélekvesztőn vagyunk. Egyedül, társ nélkül megy ez a hajó – olvassuk később – mert ez a hajó egyedül ment, és sincs ott Jézus. Nem akar ott lenni. Hát dúl a szívükben is a vihar, testvérek, mert egyszerre csak, a mindent megoldó Jézus eltávoztával, s annak az örömnek a megszűntével, hogy Jézusban minden gond megoldódik, egy csapásra minden gond, minden baj vissza is jön. Újra ott van az életükben a kenyérgond, ott van újra a betegség gondja, ott van újra a vihargond – és ezt most egészen konkrétan is értenünk kell! –, hánykódik az a hajó, s ki tudja, hogy épségben átjut-e a túlsó partra, íme, újra ott van a megannyi kudarc által csak tovább halmozódó kérdések gondja, ott van a Jézus-nélküliség gondja, ott van az Isten-nélküliség gondja.
De mégis mentek valahova. Így van ez a mi életünkben is. Amikor az ember alatt beszakad az élete, amikor előbb egy pillanatra azt hittük, hogy minden elrendeződött, minden megoldódott, de a következő pillanatban minden visszaköszön, s az arcunkba nevet az a betegség, pedig azt hittük, kigyógyultunk belőle, arcunkba nevet a kenyérgond, pedig azt hittük, egyszer és mindenkor le van győzve, az arcunkba nevet az életünk megannyi zűrzavara, noha azt hittük, azok már rég ki vannak zárva, s milyen csúfosan, milyen megalázón tudnak ezek visszaköszönni, visszajönni! – nos, ilyenkor a legtöbbször az van, hogy azért megyünk valamerre. Hova megyünk? Ahol az előbb voltunk. Megyünk azon az úton, amit ismerünk már. Csináljuk azt, amit tettünk eddig is. Az emberi lélek kutatói nagyon sokféle szóval, kategóriával tudják leírni, hogy válsághelyzetben az ember a kondicionált reflexei szerint kezd el a cselekedni a érdekében. Nem maradt más. Sokszor ezt is fásultan csináljuk, vagy éppen kétségbeesetten, máskor nagy-nagy szkepszissel, vagy nem is tudjuk, miért, de élni kell: amíg megyünk, élünk – Ady szavát megfordítva.
Mennek hát a tanítványok – olvassuk a történetben –, s már mintegy 25-30 futamatnyira négy-öt kilométerre beeveztek, benn vannak a Genezáreti tenger kellős közepén, ez még a térképen is lemérhető. Rájuk tör a vihar, csak egyet tudnak: át kell érni a túlsó partra. Egész pontosan ezt sem tudják, mert nem a jó szó, hogy át kell érni a túlsó partra. Inkább: vissza kell érni Kapernaumba. Onnan indultunk. Vissza kell érnünk Kapernaumba. Onnan indultunk. Ott van a házunk, ott van az otthonunk, ott vannak a rokonaink, ott van az életünk, és most át kell vergődni ezen a viharon. Milyen megdöbbentő, ahogyan János átélőként, szemtanúként leírja ezt a történetet: megjelenik Jézus a vízen, megrémülnek, Jézus szól: Ne féljetek!, és be akarják venni a hajóba, mert ha Jézus ott van, akkor nincs baj. Nos, ez az egy, amit tudnak. Ha Jézus ott van az életünkben, az nem jelenti azt, hogy nincs vihar. Ha Jézus ott van életünkben, az nem jelenti azt, hogy nem azt fogja mondani: adjatok nekik enni ti! –  az nem jelenti azt, hogy nem ér bennünket bántás, nem támad ránk nyomorúság, de jelenti, hogy ha Ő ott van, akkor nincs miért félni! Be kell Őt venni a hajóba. És ekkor jön ez a szó, hogy azonnal. Így mondja János, még egyszer olvasom: be akarták azért Őt venni a hajóba, de a hajó azonnal annál a földnél volt, amelyre mentek. Nagyon nehéz ezt elképzelni, mindenféle racionális magyarázatokat olvashatunk ehhez, hogy hirtelen megfordult a széljárás, a száz kilométeres szél kirepítette őket a partra, nem is olyan nagy az a Genezáreti tenger, csak éppen olyan széles, mint a Balaton, hipp-hopp, pillanatok alatt oda lehet érni. Lehet, meghagyom, bárki magyarázhatja, ahogy akarja. De János, aki a hajóban ült, csak ennyit tud mondani: be akartuk vonni Jézust a hajóba, de nem tudtuk, mert azonnal ott voltunk, ahova mentünk.
A kérdés tehát pontosan az, testvérek, amit a mi életünkre nézve is kérdez az evangélista ezzel a szóval: be akarod-e Jézust venni a hajóba? Szólok pestiesen: be akarod-e Jézus venni a csapatba? Be akarod-e Jézus venni a családodba, be akarod-e venni a megfontolásodva, be akarod-e venni Őt az életedbe? Mert azt bizonyára mindannyian el tudjuk mondani, sok szép zsoltárt olvastunk hozzá magunk is, és bizonnyal mély átéléseink vannak, hogy sokszor megtapasztaltam már Isten áldó jelenlétét az életemben, - csak most éppen nincs itt. Csak most éppen egyedül evezek, csak most éppen fúj a szél, csak most éppen benn vagyok a mélyvíz fölött, s már nem tudom, hogy visszafelé induljak-e vagy menjek előre tovább, ó, ez a legborzasztóbb emberi helyzet: belekezdtem valamibe, és nem tudom, érdemes volt-e elkezdeni, nem tudom, visszamehetek-e a kezdőpontra, vagy be tudom-e fejezni, vagy csak álljak itt és várjam, hogy valahogy majd megoldódik. Mennyi ilyen helyzet van! De az ilyen helyzetekre nézve kérdezi az evangélista: van-e még hely Jézusnak a hajódon? Van-e még hely? Vagy olyan kicsi lélekvesztővel szoktál te kievezni a mélyre, amin csak te férsz el? Vagy olyan nagyon büszke magyar ember vagy, hogy nem is hagyod másnak, hogy segítsen neked? Van-e hely a hajódon? Van-e hely az életedben, van-e hely otthon az asztalodnál annak a Jézusnak, aki odaült a bűnösök asztalához? Van-e hely a családodban annak a Jézusnak, aki meggyógyította a betegeket és visszaadta őket az övéinek? Van-e hely Jézusnak a kalkulusaidban, amelyekről amúgy tudod, hogy Isten nélkül mindig csak nulla lesz az eredmény? Ha van, s van mozdulatod, hogy bevond Őt – ahogy az evangélista mondja –, a hajó azonnal ott lesz, azonnal ott lesz, ahová mégy.
Még az ige is megrendítő, amivel az evangélista leírja a csodát. Nem azt mondja, hogy a hajó azonnal odaért, a hajó azonnal kiköthetett, a hajót azonnal odarepítette a szél, hanem csak ilyen egyszerű mondatot mond: ott volt. Mint egy általános iskolás, aki az első fogalmazását írja, melynek ez a címe: Kirándultunk. S ennyi a dolgozat: kirándultunk. János is csak ennyit mond: ott volt (ott lett!) a hajó. Azonnal ott volt. Csodát élnek át a tanítványok, és ezt a csodát ők nyitották meg, ezt a csodát az ő szabadságuk, Jézus iránti szeretetük, az a szándékuk nyitotta meg, hogy Jézust bevegyék a hajóba. Vársz-e még csodát az életedben? Remélsz-e még jézusi segítséget, vagy már belekeményedtél abba, hogy mindig magad vagy, mindig egyedül vagy, mindig nullára fordul a dolog, és most is ott vagy a semmi kellős közepén, és nem tudod, hogy merre? De íme, itt az evangéliumi szó: azonnal. Szabad nekünk is igaz és tiszta szívvel megnyitni az életünket, bevonni Jézust a hajóba, és átélni általa ezt a kegyelmes csodát. Kérjük is ezt Tőle. Szabad imádságban kérni, szabad énekben kérni, de leginkább úgy, ahogy János evangélista tanítja nekünk! Úgy kérni, úgy várni, remélni, hogy kinyújtjuk kezünket felé, megragadjuk Őt, és el nem engedjük, hogy velünk legyen, és életünket a boldogító célig elvezérelje. Ámen

Másfél emberöltő telt el a múltkor olvasott történet eseményei óta. Akkor Abimélekről hallottunk, aki galagonya-királyságot alapított Izraelben, s valóban, orzással, csalással, vérontással szerzett királysága nem is tartott tovább, mint három esztendeig. S aztán egy békeidőszak állott be, ám ez nem tartott sokáig, csak tízegynéhány évig, és ekkor újra kezdődött Isten népe életében az istencsere. Erről a 10. rész beszél bőségesen - ajánlom is mindenkinek, hogy otthon olvassa át alaposan. A krónikás itt már nem takarékoskodik szavakkal, hanem hosszan és tételesen sorolja, hogy ebben a békeidőben, vagyis ajándék-időben mi mindenbe kaptak bele Isten gyermekei melyik nép melyik istenét adoptálták, melyik nép melyik istenéhez fordultak, emelték a szentélybe, isten-pantheonba. Nagy-nagy belső zűrzavarra mutatnak ezek a megjegyzések. Mint a kétségbeesett ember, aki mindenhez odakap, ami elébe kerül, úgy tettek itt a régiek. Egyszóval tehát, a ma felolvasott történet előzménye az, hogy Isten népe megint megfeledkezett az Úrról, megint gonoszul cselekedett, megint hamis istenekkel szövetkezett, föllázadt szabadító Istene ellen. Ám a 10. részben van egy különösen megjegyzés, és ez teszi drámaivá a következő eseményeket. Ezúttal Isten is fellázad. Azt olvassuk a 10. rész 13. és 14. versében, hogy amikor jött a veszedelem, Isten gyermekei már-már rutinosan, történelmi hagyományból is az Úrhoz kiáltottak, bánkódtak egy sort, segítse meg őket az Úr! Így volt ez korábban is, így volt ez Debora idején, így volt ez az összes korábbi bíró idején is: felkiáltottak, és az Úr elküldött egy csodálatos szabadítót, legutóbb éppen Gedeont. Most azonban mikor felkiáltanak, ezt halljuk: „Így szólt az Úr: én mindig megszabadítottalak benneteket, amikor énhozzám kiáltottatok, megszabadítottalak ellenségeitek kezéből, de ti mégis elhagytatok engem, idegen istennek szolgáltatok, annak okáért többé nem szabadítalak meg benneteket ezután. Menjetek, és kiáltsatok azokhoz az istenekhez, akiket választottatok, szabadítsanak meg azok benneteket nyomorúságotoknak idején.” Isten is föllázad! Jaj, de nagy baj, testvérek, ha Isten is föllázad! Elunja a régi nótát. Talán emlékeztek, a Bírák könyvének bevezető részében utaltam már erre, s jó okkal, hogy mi is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgy történt az régen, félrement a nép, bűnbe esett, és aztán, ahogy a gyermek, egy kicsit pityergett, előbb-utóbb csak meghatódik a szülő, csak megbocsát nekik Isten, csak elengedi. Hogy mondta egy cinikus a halálos ágyán? – Isten megbocsát, az a dolga. Most azonban azt halljuk: menjetek és próbáljátok ki azokat a hamis isteneket, bálványokat, akiket magatoknak választottatok, majd ők megszabadítanak benneteket. Persze, azonnal értjük, hogy ez lehetetlen és abszurd dolog, hiszen éppen e miatt van a nyakukban a baj, az istencsere miatt van a nyakukban a baj. Hiszen mással kötöttek szövetvéget. Kivel mással? A senkivel és a semmivel, a halállal és az elveszéssel, ezzel kötött szövetséget a nép! Hogy szabadít meg a halálból a halál, hogy szabadít meg a semmiből a semmi, hogy szabadít meg a hazugságból a hazugság, hogy szabadít meg a gyűlöletből a gyűlölet? És akkor megint esdekelni kezdtek, újra kiáltottak Izrael fiai, és azt mondták: vétkeztünk, cselekedj úgy velünk, amint jónak látszik szemeid előtt, csak most az egyszer még szabadíts meg bennünket.
Ezt a szabadítást beszéli el a felolvasott történet. Emberileg szólva ennek is egy szabadító áll a középpontjában, Jefte a neve, akinek személyisége illetve sorsa részben hasonlít Abimélekéhez, akiről az elmúlt alkalommal hallottunk. Abimélekről is azt hallottuk, hogy a régi, törzsszövetségi rendben arra predestinálta a származása, hogy kívülálló legyen. Abimélek is törvénytelen házasságból született, és nem fogadták be a vérszerinti rokonai, Jefte is törvénytelen kapcsolatból született, mi több, prostituálttól született, és abban a pillanatban, mikor apjának, Gileádnak a törvényes feleségétől is születtek gyermekei, rögtön kitúrták, és azt mondták: nem fogsz te itt semmit örökölni, szerelemgyerek vagy, zabigyerek vagy, és elűzték. Aztán arról hallunk, hogy ez a Jefte maga mellé vett „henyélő embereket”, - ez is hasonlít Abimélek történetéhez. A múltkor hallottuk, hogy Abimélek is mindenféle jött-ment, henye, semmirekellő emberrel vette körbe magát, ővelük hajtotta végre azokat a szörnyű tetteket, melyek révén királyságot szerzett. Most úgy tűnik, Jeftéből is betyárkirály lesz, aki henyélő embereiből szabadcsapatot szervez, és velük portyázgat. Lehet, hogy időnként ők is részt vettek saját népüknek a kirablásában? Lehet. Nem tudjuk, az ige nem mond semmi közelebbit, csak annyit, hogy portyázgattak, - ám ebbe minden belefér. Úgy, ahogy a 19. századi betyárvilágban is portyázgattak a betyárok. Hol ide, hol oda. Egy Ráday grófnak kellett jönni, hogy aztán az Alföldön véresen és rettenetes módon rendbe tegye a dolgokat. Mert egy Rózsa Sándornak vagy Sobri Jóskának nem esett nehezére a saját fajtáját sem kirabolni, hiszen henyélő, kiközösített, kirekesztett, peremre került emberek voltak ők. Ebben a helyzetben, ahogy így él Jefte, megérkezik a veszedelem, megérkezik Ammon népe, s egy régi, nagy, történelmi követeléssel lép fel. Ammon ősellenség. Ők támadnak Isten népére, régi birtokot követelnek vissza, s majd kiderül a történetből, hogy ez bizony háromszáz éves ügy. Ammon a Jordántól keletre, az Arab sivatag legfelsőbb csücskében élő nép volt. A pusztai vándorlás történetében le van írva, hogy a Jordánhoz közeledve Izrael többször kért tőlük áthaladási engedélyt, de Ammon mindegyre megtagadta ezt, nem engedte át őket a saját földjén. Ezért, akik a bibliai földrajzot ismerik, és a térképet maguk elé tudják képzelni, meg is kapják a magyarázatot, hogy amikor Izrael kijött Egyiptomból, miért nem, úgymond egyenesen délről indította a honfoglalást. Inkább egy óriási nagy kerülőt tettek, s az ígéret földjének észak-keleti széléről kellett elfoglalniuk az ígéret földjét. Miért? Mert Ammon nem engedte át őket a saját területén. Régi történelmi emlék ez, háromszáz évvel korábban történt. Most azonban Ammon éppen azt a részt követeli, mely a honfoglalás idején nem az övék volt, hanem Izrael egy másik néptől foglalta el. Igaz, háromszázötven évvel korábban még az ammoniaké volt. Mi magyarok, mind nagyon jól tudjuk, mit mondunk, amikor arról beszélünk, hogy kié mi volt háromszáz éve, s megint másé ötszáz éve, meg nyolcszáz éve, vagy hetven éve. Ám etekintetben nem vagyunk páratlan nép, mert a régi keleti világban is számon tartották az ilyet a nemzedékek, akár évszázadokon keresztül. Ammon persze hamis követeléssel lépett föl. Hiszen Izrael nem tőlük foglalta el a területet. Mivel azonban most erőben vannak, rátámadnak Izraelre. S az ürügy is megvan, még ha régi is. Az ok persze más, de az ammóniak ezt nem tudják. Isten engedi ezt nekik.
Nagy hát a baj. Az ellenség ott ül már Gileád törzshelyén, a Jordántól keletre. Behatoltak és követelésekkel lépnek fel, Izrael törzsei pedig nem tudják magukat megvédeni. Tanácskozást tartanak és kérdezgetik egymást, ki lesz az, aki a csapatok élére áll? Ki indítja a honvédő háborút? Hiszen emlékeznek, hogy Isten mindig kirendelt valakit, olykor váratlanul, olyanok közül, akikre nem is gondoltak. Megint hadd idézzem föl Deborát! – Gondolt valaki egykor Deborára? Csak asszony volt. Vagy gondolt valaki Gedeonra? Gedeon saját törzse legkisebb gyermeke volt. S kérdezgetik most, ki lesz a szabadító? Ekkor kipattan az ötlet, hogy van itt egy féltestvér, akit elkergettünk, aki pusztai szabadcsapatok élén portyázik a környéken, kérdezzük meg őt! Elküldenek Jeftéért, hogy visszahozzák. Jefte vállalkozik, de nem akármilyen feltételekkel. Először is teljes rehabilitációt kér. Amnesztiát. Úgy, ahogy szegény Kossuth Lajos próbálkozott 1848/49-ben az Alföldön, amikor  amnesztiát és rehabilitációt ígért azoknak a pusztai betyároknak, akik hajlandók voltak szabadcsapatokban részt venni a harci műveletekben. De azt is megszabja Jefte, hogy őt állítsák a törzsszövetség élére, s nemcsak a harcban, hanem győzelem és szabadság esetén békeidőben is. Mindent megígérnek neki. Mindent. A pusztai betyárnak mindent megígérnek. Ilyen nagy a baj.
S amikor mindez megtörténik, kiderül, hogy Jefte mégsem az, akinek én eddig leírtam, - elnézést is kérek, hogy egy nagyszerű bibliai alakot, akit a Zsidókhoz írt levél a hit hősei közé számlál, ilyen pusztai betyárként mutattam be! Sokkal több volt ez a Jefte, rögtön kiderül a történetéből. Először is, rendkívül jól érti a diplomáciát. Amikor felkérik a fölszabadító csapatok vezetésére, nem indul azonnal harcba, hanem levelet ír az ammoniaknak, melyben tudakolja tőlük, mi az oka a támadásuknak. Tehát előbb diplomáciai tárgyalásokat folytat. A Biblia-tudósok szerint a 11. részben leírt levelezés és diplomáciai tárgyalás párját ritkítja a korabeli Keleten, szinte mintaszerű eljárás. Megkérdezi, miért jöttök ellenünk? Ekkor megüzenik neki az ammoniak, hogy adjátok vissza a földünket. Ekkor megírja Jefte, hogy az nektek nem jár, mert háromszáz évvel ezelőtt nem tőletek vettük el, s az elbirtoklásnak akkor is voltak már törvényei. Háromszáz év alatt a területszerzés érvényessége régen életbe lépett. Ám nem működik a diplomácia, háborúba kell menni. Ekkor az is kiderül Jeftéről, hogy érti a politikát is. Merthogy amikor elküldenek érte, feltételeket szab, hogy engedjék vissza a saját életterületére, abba a törzsszövetségbe, ahonnan kiűzték. De nemcsak ezt kéri, meg a hadvezetést, a parancsnokságot – hiszen ezért hívták, hogy ezt nekiadják –, hanem azt is kéri, hogy ő legyen a vezető – és ez a héber eredetiben a törvényhozót jelenti. Azt kéri tehát, hogy ha ő kockára teszi az életét, és győzelemre vezeti a népet, akkor illesse meg az is, hogy békeidőben is vezethesse ezt a közösséget. Ez azt jelenti, hogy Jefte ért a politikához, előre megszabja a feltételeket. Nem a győzelem után áll elő, amikor torzsalkodni szoktak a zsákmányon. Aztán az is kiderül, hogy nemcsak néhány lézengő ember portyavezére ő, hanem nagy hadvezér is, mert – néhány szóban hallottuk az igében -, egy olyan hadműveletet vezet végig, mely nemcsak nagyszerű győzelmet hoz, ez egy csata gyors megnyerését jelenti, hanem teljesen megtisztítja a területet az ellenségtől. Hadvezéri képességei vannak. Kiderül tehát, hogy ez az ember, akit elkergettek a szülői a háztól, mert prostituálttól született, akit nem akartak az örökség részesévé tenni, s ezért földönfutóvá tettek, és sivatagi betyár lett belőle, ez egy kvalitátos valaki, nagyszerű figura. Sőt, azt is olvassuk, hogy Isten Lelke száll rá, tehát a bátorságot, a leleményességet, az eltökéltséget, a vezetés rendkívüli képességét is megkapta, s ez jellemezte az összes bírót. Később olvasni fogjuk: a győzelem csak ezért közeledik, mert Isten Lelke reászállt. Ez a marker, a védjegy, a pecsét, ettől szabadító a szabadító. E nélkül – hiába kitűnő diplomata, hadvezér, politikus – a győzelem még nincs a kezében!
Egy valamit azonban Jefte nem ismer igazán - és ez az ő nagy tragédiája. A csata előtt áldozatot ajánl fel, mégpedig egy – ha szabad ezt mondani – lutri-áldozatot. Azt mondja fogadalmában: ha békességgel hazavezérelsz engem, bárki jöjjön ki elsőként otthon a házam kapuján, égő áldozatul föláldozom neked. Akárki jön ki először! S a lánya jön ki először! Ez a lány Jefte egyetlenegy gyermeke. Se más lánya, se fia nincs. A régi világban vagyunk, amikor és a diplomáciánál, a politikánál, a hadra-termettségnél is erősebb a fogadalom - azt nem lehet megváltoztatni. A a Bírák könyve később leírja Jefte lányának a sorsát is. Elkérezkedik édesapjától, hogy elvonulhasson két hónapra a barátnőivel, hogy elsirassa szüzességét, hiszen nem fog férjhez menni, áldozat lesz. Sok Biblia-tudós úgy magyarázza ezt, hogy Jefte addig ügyeskedett, míg végül nem kellett feláldoznia a lányát, viszont nem mehetett férjhez. Ám a 39. versben az olvassuk, hogy Jefte pontosan úgy tett, ahogy fogadalmában felajánlotta („betöltötte azt”). Véres, rettenetes, borzasztó történet ez. Egy régi történet. Egy olyan emberről, aki sok mindent tudott, Isten szabadítóul állította őt, áldott eszközül rendelte – még egyszer mondom –, mindent ismert, mindent tudott, ami ahhoz elég, hogy győzzön, és szabadságra vezesse népét. De nem ismerte igazán az ő Istenét.
És ez az igazán megrendítő: nem ismeri igazán Istent. Először is, nem ismeri Istenét, mert nem emlékszik a régiek történetére, hogy ki ez az Isten. Pedig Jeftének jó a memóriája, a diplomáciai levelezésben évre pontosan megmondja, hogy három évszázada hogy is történtek a dolgok. Azt azonban nem tudja fölidézni, pedig nem háromszáz éve történtek ehhez hasonlók, hogy akit Isten megpecsétel, Lelkét adja rá, szabadítóul küldi el, azt bizonnyal az áldásai is kísérni fogják. Jefte önmaga helyett ajánl föl valakit áldozatul. Igen, ez erről szól. Ha békében hazavezetsz engem, vagyis ha életben maradok… – mondja: ha életben maradok, ez azt jelenti, ha győztem (hiszen a veszteseket nem hagyták életben), akkor bárki jöjjön ki az ajtómon, égő áldozatul fölajánlom. Maga helyett ajánl fel áldozatot! Nem ismeri Istent. Nem tudja, hogy Isten, aki oly sok alkalommal megkönyörült népén, s most is megkönyörül. Noha ez a történet úgy kezdődött, hogy Isten is fellázadt, és azt mondta: elegem van belőletek, menjetek azokhoz az istenekhez, akikkel így lehet bizniszelni: életet az életért, adok, hogy adj, áldozok valamit, hogy megkapjak tőled valamit, de én nem ez az Isten vagyok, én a szabadító Isten vagyok! – nos, ez az Isten most is könyörül. Jefte a drámai pillanatban, a csata előtt, nem igazán ismerve Istenét, önmaga helyett felajánl valakit. S ez a valaki az egyszem gyermeke - lesz. Nem tudja, kit ajánlott föl. Nem ismeri az eljövendő áldozatot, nem tudja nevét, de kötelezvény ad a csata előtt, akárkire, – aki a győzelem után a lánya lesz. S ez azért történik így, mert ismeri igazán az ő Istenét. Úgy véli, Istennek szüksége van a felajánlásra, Istennek túszt kell felajánlani, egy áldozat-túszt. Bizony, testvérek, ez a történet sokra tanít bennünket, mint ahogy tanította a maga idejében Isten népét is. Azt olvassuk a rettentő történet végén, hogy utána szokásba jött a régi Izraelben, hogy évről évre összejöttek és megemlékeztek Jefte lányáról. S hogy milyen mély nyomott hagyott ez Isten népe életében, azt onnan tudjuk, hogy Krisztus után 300-ban Cesareai Basilius följegyzi, hogy a régi Gileádban – Jefte hazájában - egy évezreddel az esemény után még mindig szokásban volt, hogy az év egy adott napján összegyülekeztek és elsiratták Jefte lányát.
Bizony, ez a történet évezredeken keresztül tanít bennünket, hogy tanuljuk az Isten útjait. Tanulnunk kell Isten útjait. Naponként élnünk kell Isten igéjével, hiszen mennyi baj, romlás, mennyi veszedelem van abból, hogy csak félig ismerjük Istent. Félig ismerjük. Jefte is csak félig ismerte az ő Istenét. A diplomáciai levelezésben azt írja az ammoniaknak, hogy: mit akartok, van nektek is istenetek – meg is nevezi ezt! –, éljetek úgy, ahogy a ti istenetek akarja, az adta nektek a földeteket, ezt a földet viszont a mi istenünk adta nekünk. Ez amolyan felemás monoteizmus, testvérek. Mindenik népnek van egy istene, s mindenik nép megtárgyalja a maga dolgát a maga istenével. Nem igazán ismeri Jefte azt az Istent, aki Lelkét bocsátja rá, aki fölhatalmazza, erőt ad neki, győzelmet ad neki, mert úgy gondolja, hogy ennek az istennek is szüksége van efféle felajánlásra, szüksége van áldozatra. Ám ennek egy rettenetes, sokkoló tragédia lesz a vége. A győzelemből, a diadalból, az ünnepből gyász, keserűség, vereség lesz. Íme, a szerencsétlen hős, aki megszabadítja népét, boldog békeidőket hoz, csak ő, egyedül ő a vesztes. Nem is véletlen, hogy a romantika íróit, zeneszerzőit, drámaköltőit folyamatosan ihlette Jefte tragédiája, s újra meg újra megpróbálták lélektanilag, egzisztenciálisan feldolgozni. Amit azonban mi megtanulhatunk a Jefte történetéből, az is el van rejtve itt. Ha fölidézzük a korábbi bírák történetét, mindeniknél azt láttuk, hogy különös árnyék van az arcukon. Ezt láttuk nemrégiben Gedeonnál – pedig micsoda nagy szabadító volt Gedeon, micsoda hőstetteket vitt végbe! S még király sem akart lenni, azt mondta, hogy én nem leszek király, a gyerekeim sem lesznek királyok, az Úr uralkodik felettetek. Igen, ez nagyszerű! De azt olvastuk, hogy efódot, díszes papi mellényt készíttetett magának. S azt is közli az ige, hogy negyven kiló ezüstből készíttette. Fölállni sem bírt ebben a szent öltözetben. Majd azt olvassuk, hogy ebben az efódban főpapkodott Gedeon, és paráználkodtak ott Izrael gyermekei. Milyen különös árnyék ez. És itt van Jeftén is ez a különös árnyék, ami tragédiához vezet. Ám ha teljes fényt engedünk rá, megértjük, mit üzen belőle az ige.
Először is az ige azt üzeni, hogy ne ajánl föl magad helyett soha senkit és semmit. Ne ajánlj fel magad helyett mást. Ne tegyél fogadalmat a te Istenednek így: - Uram, ha megsegítesz, a tizedemet megkapod. Tényleg, ennyivel ki lehet szúrni Isten szemét? Vagy: Uram, aki először szembejön majd a lépcsőházban, azt ütöm fejbe. S hazafelé tartva imádkozol, hogy az vészbanya jöjjön ki a 6. emeletről, aki mindig rikácsol veled? Még jót is teszel a lakóközösségnek? Ne ajánl fel időt, ne ajánl fel két napot, se két órát, ne ajánl fel valami jótékony dolgot – magadat ajánld föl! Soha semmi mást! Mindig magadat! Magad helyett mást soha, magad helyett a másikat soha. Az vezetett Jefte tragédiájához, pedig ott volt rajta Isten Lelke, ott volt rajra Isten áldása, hogy neki a csata előtt önmagát kellett volna a szabadító Isten kezébe beletenni. Magadat ajánld föl, Isten nem éri be kevesebbel, ne számítsd, hogy Vele megalkuszol. Magadat ajánld föl. És hogy miért tehetjük ezt meg, testvérek, azt megértjük abból, hogy Jefte története egy fordított előkép, egy negatív előkép, egy rettenetes előkép, de mégiscsak előkép, mely előremutat. Önmagadat eleven és élő áldozatul, nem pedig égő, megsemmisítő halál-áldozatul, hanem élő áldozatul ajánld fel, merthogy Istennek már nem kell halál-áldozat. Ő már megáldozott érted, éspedig a legkedvesebbet, az Egyetlent áldozta fel érted, hogy neked ne kelljen meghalni. Így mondja ezt a zsoltár, és ismétli a keresztyénség összes nagy megtérője, csak kettőt idézek, Augustinust és Luthert: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit! (118. Zsoltár 17). Nem halok meg, mert az Úr megszabadított engem. Áldozatot állított a helyembe. Ezért hát, ez a rettenetes, megrendítő, feledhetetlen történet, amit szeretnénk a múltnak adni, és azt mondani rá, hogy ez csak egy régi, háromezer éves valami, s nekünk nincs már közünk hozzá, mi már egy civilizált, kiegyensúlyozott, rendezett világban élünk, nos, ez a történet mégis tükör. S mielőtt azt mondanánk, csak egy régi történet ez, nézzünk bele a tükrébe és értsük meg, hogy magunk helyet soha ne ajánljunk föl senkit. Isten ránk tart igényt. Hadd idézzem a reformáció kedves alakját, Kálvin Jánost. Ő így mondja egy helyen: az egész életednek van dolga Istennel. Egész életedben tart rád igényt Isten. De nem azért, hogy áldozat legyél, hanem azért, hogy kedves, áldott gyermeke lehess. És hogy ez lehetséges, és hogy ez így van, és hogy ez garantált, azt Isten elvégezte, mert Egyszülöttét áldozta meg értünk. Az öröm ebben a történetben gyászra és szomorúságra fordul. Az apostol azonban arról ír: Isten elküldte Krisztusát, Szent Lelke által meghív bennünket a szent életre, hogy a mi szomorúságunk örömre forduljon, életre való megtérést hozzon. Magatokat tehát - egészen és teljesen, igazán és őszintén, hálából. Halálból életre, elveszésből megtartatásra, szomorúságról igazi isteni örömre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A bírák történetének újabb szakaszához érkeztünk. Néhány évtizednyi béke után újra halljuk a súlyos szavakat: gonoszul cselekedtek Izrael fiai az Úr előtt, és az Úr a Midianiták kezébe adta őket. Most olyan nép nevét halljuk, akikkel már találkoztunk néhány évszázaddal korábban, a pusztai vándorlás idején. Őket Mózes és Józsué Isten segítségével legyőzte. A honfoglalás után eltűnik a nevük a krónikákból, pusztai nép voltak, s nem volt dolguk többé Isten gyermekeivel. S most mégis néhány évszázad eltelte után, Isten bűntető keze alatt, amikor népére bocsát egy ellenséget, megjelennek ők is. Az itt elhangzó történeteknek, melyek a szabadító hősről, Gedeonról szólnak, ezt a fantázia-címet adtam: éjszaka. Éjszaka van. Részben valóságosan, részben jelképesen is. Ezek kelet felől érkező pusztai rablótörzsek úgy lepik meg újra meg újra aratási időben Isten népét, mint ahogyan elsötétedik az ég, amikor megjelenik a mindent elpusztító sáskaraj. Így is mondja az ige: annyian voltak, mint a sáskák, úgy pusztítottak, ahogyan a sáska lelegeli mindazt, amit talál. Olykor filmhíradókon mi is láthatjuk a sáskajárásnak ezeket a rettenetes képeit. S valóban, meg is sötétedik akkor az ég. De éjszaka van azért is, mert amit Isten gyermekeinek szabad tenni, azt éjszaka teszik. Azt halljuk, hogy olyan rettenetes erővel jelenik meg újra meg újra ez a sivatagi rablónép, hogy Izrael gyermekei felhúzódtak a hegyoldalakba, barlangokba költöztek, erősségeket készítettek, de ezzel csak a puszta életüket tudták megmenteni, hiszen a termés aratáskor mindig odaveszett. Az idősebb nemzedék tudja, mit jelent, amikor azt mondom, hogy időről időre megjelentek és lesöpörték a padlásokat, amikor terménybeszolgáltatás volt. Bizony éjszaka kellett tilosban vágni, éjszaka kellett a keveset megmenteni, úgy, ahogy halljuk Gedeonról is, aki éjszaka, sötétben csépelte a gabonát. Ahogy az ige mondja: hogy talán egy keveset még megmentsen a Midianiták kezéből. De most nem akarom részletezni ezt a történelmi katasztrófát, mert a korábban bőségben hallottunk már arról, hogy mit jelent az, amikor egy idegen és ellenséges nép megszálló hatalomként regnál, elveszi az adót, a termést, elveszi az életet.  Egyetlen egy szóval lehet ezt valóban kifejezni: nagy a baj, Isten népe történelmi mélypontra érkezett: éjszaka van.
Aztán halljuk, hogy hét esztendei sanyarúság után fölkiáltanak Istenhez. De Isten most először nem szabadítót küld – ez különbség a korábbi történetekhez képest! –, hanem előbb prófétát ad. Gedeon történetében tehát nemcsak azt kell látnunk, amit egy éjszakában lehet látni, hogy ugyanis nagy a baj, és Isten gyermekei érdemlették ezt az ítéletet, hanem meg kell látunk a nyomorúság okait is. Röviden, a nyomorúság oka vallási természetű. Bizonnyal sok mindent el lehet mondani ennek a nyomorúságnak politikai okairól is. El lehetne mondani azt is, amint majd látni fogunk, hogy a tizenkét törzs közötti szövetség meglazult már, hűtlenek lettek egymás iránt, hátat fordítottak egymásnak. Ez korábban is megesett, Debora énekében már hallottunk arról, hogy bizonyos törzsek nem mentek el a felszabadító háborúba. Tehát voltak politikai okai is a nyomorúságnak. S voltak világtörténelmi okai is. A történészek szerint a napkeletről érkező népek nem szabad vállalkozásból indulnak nyugatnak, hanem azért, mert a nagyhatalmak szinte préselték-nyomták őket a tenger felé. Elvették az életterüket, így át kellett vonulniuk erre a területre. Mégis, a Bírák könyve, és különösen itt a prófétai szó, nem hagy kétséget afelől, hogy a nyomorúság oka döntő módon vallási természetű. Így halljuk: prófétát küldött az Úr, aki így szólt, mintegy Isten szájaként: Ezt mondja az Izrael Istene: Én vezettelek fel titeket Egyiptomból, én szabadítottalak ki titeket a szolgálat házából, én mentettelek meg az egyiptomiak kezéből, minden nyomorgatóitok kezéből, akiket kiűztem előletek. S azt mondtam nektek: Én az Úr vagyok, a ti Istenetek, ne féljétek az Emoreusok istenét, akiknek földjén laktok, de ti nem hallgattatok az én szómra. Szövetségszegésről van szó. Isten gyermekeinek azt kell megérteniük ebben a drámai helyzetben, hogy saját maguknak okozták a bajt, a maguk fejére idézték a nyomorúságot, mert szövetségszegőkké lettek.
A korábbi történetekben azonban a könyörgés azonnal meghallgatásra talált, az alázatnak, a bűnbánatnak mindjárt lett foganatja is, és támadt szabadító. Most azonban bele kell látnunk a dolgok mélyébe, és a baj orvoslását a gyökereknél kell elkezdeni. Vallási természetű a baj, ismétlem még egyszer. S mielőtt Gedeon, mint szabadító színre lépne, mielőtt bátor és hős vezérként elvégezné a szabadítást, előbb egy tisztázásra van szükség. Merthogy éjszaka van.
A mi Gedeonunk a Manassé törzséből való, és a saját nemzetségén belül a legjelentéktelenebbnek számít, ő a legkisebb fiú, de csak a mesében lehet nagy hős a legkisebb fiú. A szövetségi és törzsi rendben a legkisebb fiú mégiscsak a legkisebb fiú, nincsen tekintélye, nincsen szava, legfeljebb cselédkedhet otthon az apja házánál. Erről a Gedeonról hallunk most, akihez Isten angyala érkezik, megszólítja, és mindjárt el is mondja a csodálatos ígéretet: az Úr veled, erős férfiú. Gedeon viszont azonnal idézni kezdi az ellenvetéseket: miért beszélsz te nekem Istenről, miért beszélsz nekem az Úrról? Ha az Úr velünk lenne, vagy velem lenne, akkor mindez nem következhetett volna be. Panasz ez? Hivatkozás ez? Hárítás ez? Azt gondolom, testvérek, inkább az utolsó. Ez egyfajta hárítás, és a történetből jól kiderül, hogy miért hárít máris Gedeon. Persze, érvel Gedeon, mondták nekünk atyáink a régi dolgokat, elmondották a Széder-esteken, hogy miképpen szabadította ki Isten a népünket Egyiptomból, elmondták a pusztai vándorlás csodálatos történetét, elmondták a honfoglalás történetét is, de hát „őseimnek véres kardja, fogason függ, rozsda marja”, rég volt, szép volt… – ha most velünk lenne az Úr, akkor nem történhetett volna mindez. Még egyszer mondom, a történetből kiderül, hogy ez itt nem panasz, ez már csak ürügy, hárítás. Milyen érdekes az emberi szív, milyen érdekes a logikánk is! Tudván tudjuk, hogy magunknak okoztuk a bajt, tudván tudjuk, hogy Isten szava ellenére letértünk a jó útról, rámentünk a rossz útra és isszuk a levét, mégis mondjuk: ha velünk lenne az Úr, akkor ez nem történhetett volna meg! S tovább is megyek! Sokan mondják ma is: ha lenne-volna Isten, akkor mindez nem következhetett volna be! Panasz ez? Gedeon szájában sem tűnik panasznak. Elhárítja a feladatot. S aztán, ahogy az angyallal bontakozik a beszélgetése, és megkapja az isteni feladatot a szabadításra, Gedeon továbbra is hárít, s most már nemcsak azt mondja, hogy ő a legjelentéktelenebb család legkisebb gyermeke, hanem hogy ha valóban Isten küldötte az angyal, valóban isteni szót hozott, és isteni felhatalmazást közöl, akkor adjon jelet. Gedeon jelet kér, tisztán akar látni. És amikor megkapja a jelet, kétségbeesik. Megijed, összeszorul a szíve, fölkiált: végem van, mert Isten angyalával beszéltem. Isten angyalával pimaszkodtam. Nem hittem az isteni szónak, nem hittem az isteni küldetésben. S mégsincs vége, mert Isten már kiszemelte őt, és visszavonhatatlan Istennek akarata, hogy ez a férfiú legyen a szabadító. Újból megerősíti és elküldi a szabadításra. Lám a szabadítás gyökere is vallási természetű.
Először is tehát a hamis istentől kell megszabadulni. És hogy miért olyan bonyodalmas ez, azt abból a konkrét parancsból derül ki, amit Gedeonnak legelőbb kell elvégeznie: végy egy tulkot atyád ökrei közül, meg egy másikat, amely hét éves, rontsd le a Baál oltárát, amely a te atyádé… Itt van a drámának a közepe. Ha éjszaka van, akkor nemcsak külső okok miatt van éjszaka. Nemcsak a nagy történelmi sáskaraj felhőzi el a napot, nemcsak a hegyekbe fölhúzódva kell szinte már barlanglakóként, – bocsánat – hajléktalanként élniük azolnak, akik egykor honosak voltak. Ez bizony a hitnek mély éjszakája. Kié az oltár, amit le kell rombolni? Ezt az oltárt nem egy midianita kiskirály állította, nem egy ellenséges hatalom tette oda, az nem olyan, mint minálunk volt a felszabadító csapatok emlékműve, mely előtt minden április 4.-én politikai istentiszteletet kellett tartani, s aztán mikor elmentek a felszabadító csapatok, egy-kettő maradt csak mutatóba, mert többe került volna lebontatni, mint otthagyni. Ez a helyzet most, mint amit korábban hallottunk, amikor szinte istenkirályként ünnepeltette magát egy-egy megszálló nép fejedelme. Ez az oltár egy hamis isten oltára, bálványoltár – és a Gedeon apjáé! Házi oltár. Ez bizony a hitnek sötét éjszakája. Nem kívül van a baj, nem történelmi-ideológiai kényszerekről van szó, immár belül van a hamis isten. Baál-oltárról hallunk. Baál a termékenység istene volt, a bőség istene, a szerencse istene, mai nyelvre így tudnám lefordítani: a jólét istene, a fogyasztás istene. Ő volt a konzum-isten. Nyilván a régi időkben másképp jártak a Baál papjai - maradt egy-két régészeti nyom, hosszú köntösök, cifra csengettyűk. Ma a reklámszakemberek, vagy a politikai ideológusok másképp járnak, de ugyanazt azt mondják, hogy addig élet az élet, amíg növekszik a fogyasztás. Azért élünk, hogy fogyasszunk. A világ pedig kétségbe esik, ha a fogyasztás egy ezrelékkel is csökken, a világ csődöt kiabál, hogyha az emberek azt mondják, hogy nem akarom a stelázsit három évenként kicserélni, jó lesz az tíz évig is. Ma már kinevetjük azokat az idős embereket, akik a boltból hazatérve kisimogatják a reklámszatyrot meg a csomagoló papírt, beteszik a polcra, és azt mondják: jó lesz az még valamire. A Baál a fogyasztás, a bőség, a televény istene. De mégsem akármilyen isten, akit elég csak nézni. Baálnak áldozni is kellett, mégpedig – ha úgy hozta a sora – embert is kellett áldozni neki. Így hangzik a próféták egyik panasza az elpogányosodott néppel szemben, s olykor királyokkal szemben is: átvitted a te fiadat a tűzön. Ez a biblikus kifejezés - átvitte a tűzön - azt jelenti, hogy égő áldozattal föláldoztak valakit. Ez az isten csak akkor adott, hogyha adtak neki, csak akkor volt bőség, ha az ember a vérét csorgatta érte. És ez az isten van most ott a középen. Gedeon apjának házi oltárán imádják. Éjszaka van, megsötétedés. Hogy szólt a prófétai szó? Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak, csodálatosan vezettelek, minden nyomorúságodban megmentettelek, életre való világot ajándékoztam neked. Az élő Isten mindig így mutatkozik be. Idézzünk egy történetet a Királyok könyvéből. Évszázadok múltán is támadt egy nagy prófétája Izraelnek, Illés, aki egy istenítéletben párbajra hívta Baál papjait. Milyen plasztikusan van ott leírva: a Baál-oltárt négyszáz pap ugrálja körül egész nap, a vérüket ontják, szaggatják magukat, de nem gyullad meg az oltár. Mert nem gyulladhat meg az oltár, mert ez egy hamis isten oltára. Ez az isten az ember vágyainak a kivetülése, ez az isten egy hamis elgondolás, hogy úgy jutok előrébb, hogy feleszem magam elől a saját életemet. Ez az isten feléteti velünk a saját jövendőnket. Éjszaka van. Le kell rombolni ezt az oltárt.
Gedeon azonban, noha Isten határozottan, jelek kíséretében parancsolja ezt, nem tudja megtenni, nem meri fényes nappal elvégezni az oltár-rombolást, mert félt a rokonságától és a városlakóktól. Kiválasztott hát tíz férfit a szolgák közül, és éjszaka rombolta le az oltárt. Íme, egy éjszakai történet. Fél az apjától. S erről szeretnék még néhány szót szólni.
Micsoda mély konfliktus ez! Ne feledjük, a történet egy tradicionális világban megy végbe. Itt törzsek, nemzetségek, nemzetségfők kezén forog minden. Az apa szava mindenről elkötelezően szól. Az apa a ház ura, ő a nemzetség feje, s amerre megy, arra megy minden gyermeke is, ahogyan dönt, úgy kell viselkednie mindenkinek. Nagy konfliktus hát ez, hiszen gyermek és szülő között támad. Ez is ismerős talán! Mégis, kedves szülők és nagyszülők, engedjétek csak gyermekeiteknek és unokáitoknak, hogy az élő Istenre emlékeztessenek! S ha nem emlékeztetnek erre, akkor se neveljétek őket arra, hogy a Baálnak áldozzanak, ne sugalljátok nekik, hogy akkor lesznek boldogok, sikeresek, ha a fogyasztás versenyében dobogós helyet szereznek. Mert ennek tragikus következményei vannak. S a magyar nép jól ismeri ezt. Először jött az egyke, aztán jött az egyse. Hallottam nemrégiben, amikor egy családban a harmadik gyermeket várták, hogy az egész rokonság hisztériában tört ki: mi lesz itt? Miből lesz ez a gyerek eltartva, hogy lehet megélni? Ne neveljétek a gyerekeiteket arra, hogy kaparj kurta, neked is jut! Ne engedjétek a gyerekeket abban gondolkozni, hogy csak pofon kell csapni a másikat, és el kell tőle venni, mert úgymond, az élet egy nagy törtetés. Ne higgyetek a szociál-darwinistáknak, akik azt mondják, hogy az emberi társadalom csak úgy mehet előbbre, ha az erősebb meg az ügyesebb legyőzi a gyengébbet, és csak az marad fönn, aki ezt a nagy túlélő játékot a másikat agyontaposva csinálja. Gedeon most a saját apjával kerül konfliktusba. Gedeonnak az élő Isten jelent meg, az apja egy bálványistent imádott. Gedeon az élő Istennek állított oltárt, míg a családban, a háznál, a városban ott volt a hamis isten. De hogy Isten Gedeont szemelte ki szabadítónak, azt az is bizonyítja, hogy azon az éjszakán még egy csodálatos megtérés is bekövetkezik. Gedeon apja megtér. Nem az idősebb nemzedék adja át az élő Isten hitét az utána jövő nemzedéknek, hanem fordítva.
Reggel, amikor látják, hogy elrombolva az oltár, kivágva a szent berek, és a fái éppen parázslanak egy másik oltáron, és azon a másik oltáron az élő Istennek való áldozatot mutattak be, természetesen mindenki felbőszül. Hát nem lehet Baált megsérteni, a mindenható-fogyasztás istennek nem lehet az orra alá pöckölni! Nem mehetünk boltba, nem törhetjük magunkat, nem gázolhatunk át a másikon, nem onthatjuk vérünket ezért a csodálatos rendszerért? Ki tette ezt? Nem kell sok idő, kiderül, Gedeon volt a tettes. A fiú lerontotta az apja oltárát. Kérik is az apját: add ki, meg kell halnia, mert ezt cselekedte. Megsértette a vallásos rendet. Még egyszer mondom a szót: éjszaka. Hát nem az volt a halálos vétek Izraelben, ha valaki bálványt imádott? Hát nem volt az a halálos vétek, ha valaki hamis istennek állított oltárt? Nem annak kellett kivágattatnia az Ószövetség szigorú szabályai szerint, aki az egy örök Isten tiszteletétől eltért? De most így kiabálnak: add ki a fiadat, meg kell halnia, mert ezt tette, mert lerombolta Baál oltárát és kivágta a szent berket. S ekkor Joás, Gedeon apja így szól: Nem adom ki. Mit mond ezzel? Mit fejez ki? Azt hogy megtért. Korábban oltárt állított Baálnak, eltért Isten útjától, betagozódott korának a hamis kultúrájába, az istentelenség világába. De most, egy szempillantás alatt megtér, és ilyeneket mond: ti akarjátok megoltalmazni a Baált? Az ember védi istent? Őrséget kell fonni egy oltár körül, és meg kell védeni azt a néhány követ? Nem fordítva van ez inkább? Hát nem Isten a mi oltalmazónk, nem Isten a mi hűséges Urunk? S ekkor már Joás szívében is ott zubognak az igék: igen, hallottam én is nemrég a prófétát, aki az élő Isten nevében beszélt: én szabadítottalak ki titeket, én mentettelek meg titeket, én könyörültem meg rajtatok, én vezettelek benneteket csodálatosan! Hát védje meg magát Baál, ha olyan nagy isten ő, védje meg magát, hogyha úgy gondoljátok, hogy ezt a nem létező valamit meg lehet sérteni! Pereljen az én fiammal Baál – mondja az apja. S rögtön kap Gedeon egy ragadványnevet: Jerubbaál: pereljen vele Baál. S a fiú életben marad, és kezdődhet majd a felszabadítás nagy munkája is.
Éjszaka van. Isten azonban prófétát küld, majd angyalt küld, majd maga szól, és elküldi szabadítóját. Így halljuk ezt Ézsaiás prófétánál egy másik rettenetes korszakban: Ímé, sötétség borítja a földet, de feltámad rajta az Úr dicsősége. Mi borítja a világunkat? – ezt kérdezi tőlünk az ige. Nem tévedek, ha azt mondom: sötétség. Sok-sok házi oltár áll, sok-sok bálványnak hódolnak, sok-sok hamis istennek áldoznak, sokan szívesen gondolják, hogy ez a jó rend, ezt meg kell védenünk, pedig ez a rend, ez a világ csak sötétség. Először hát otthon kell lerombolni a bálványoltárt, otthon kell behívni az életünkbe a szabadító Istent, vele kell a szövetséget megerősíteni, hogy a próféta szava számunkra is igazság legyen: bár sötétség borítja a földet, de feltámad rajta az Úr dicsősége.
Ámen

Legutóbb, amikor Gedeonról és dicsőséges győzedelméről szóltam, az igehirdetés címéül (amit nem szoktam bejelenteni előre, csak a leírt igehirdetés-vázlat elején áll) ezt a címet választottam: az Úrért és Gedeonért! Ez a csatakiáltás a kis sereg győzedelmes éjszakáján hangzott először! Megvallom őszintén, némi habozással választottam ezt a címet. Igen, a történetben valóban így van. A háromszáz választott legény - ki-ki kezében egy korsóval meg egy fáklyával - éjszaka rárontott a midiániták táborára, s ez volt a csatakiáltásuk, ezzel riasztották meg az ellenfelet: az Úrért és Gedeonért! Mégis haboztam, mert hogy kerül a csizma az asztalra, hogy kerül oda Gedeon az Úr neve mellé, hogy kerül bele Gedeon ebbe a harci kiáltásba: az Úrért! – és… Gedeonért? Mit keres ő ebben a kiáltásban? Mert ha így szólt volna a harci kiáltás: az Úrért! -, vagy netalán: az Úrért és angyalaiért! -, vagy: az Úrért és az Ő választottjaiért! -, az Úrért és az Ő szövetségeseiért! -, (és sok ilyen harci jelszót lehetne még javasolni), akkor rendbe lenne a dolog. Gedeon történetében viszont azt láttuk, hogy azért mégsem volt ő olyan nagyon-nagyon nagy hős, mint aminek a végeredmény mutatja. Gedeon tele volt félelemmel, sok volt benne a bizonytalanság még akkor is, amikor más embert már talán lenyűgözött volna az isteni jelenlét, neki akkor is külön jel kellett, neki akkor is külön bizonyíték kellett. És ahogy egy korábbi szakaszban olvastuk, igen, ő is csak akkor indult neki a szabadító nagy munkának, akkor szólította fegyverbe Izrael gyermekeit, amikor az Úr Lelke szállt rá. Így kezdődött az ő felszabadító háborúja is: és az Úrnak Lelke szállt Gedeonra, s akkor ő összetrombitáltatta a népet. Addig nem. Hát akkor miért kiáltozzuk: az Úrért és Gedeonért!? Az Úrért – úgy igen! És az Isten talál majd eszközt, szolgát, mert Istennek megvan az útja az ilyen-olyan emberek szívéhez, életéhez, Isten a senkikből is tud valakiket csinálni, a gyávákból is tud hősöket, az alkalmatlan emberekből alkalmasokat teremteni, - erről szól a Bírák könyve, erről szól Gedeon története is.
Mégis ezt a címet adtam a múltkori igehirdetésnek: az Úrért és Gedeonért! És ma is ezt a címet választottam. S hogy miért, azt a mai történetből értjük meg. A lekcióban felolvasott események már sokkal-sokkal később játszódnak, egy jó emberöltővel később. Meghalt Gedeon késő vénségben. Igen sok gyermeke született, mert a régi világ szokása szerint Gedeon többnejűségben élt. De voltak nem törvényes kapcsolatból származó gyermekei is. Az egyik ilyen gyermeke, Abimélek, nyilván régi elbeszélésekből hallotta, hogy néhány évtizede, amikor apja legyőzte a midiánitákat, királyt akartak belőle csinálni. A nagy győzelem után királlyá akarták tenni, de Gedeon elutasította, nem vállalta. Ám most itt az idő, zűrzavaros a helyzet, ki kell használni a lehetőséget. Persze, a zűrzavaros helyzetnek is tudjuk az okát – elmondja azt is a Bírák könyve –, meghalt Gedeon, Izrael fiai pedig újra elfordultak az Úrtól, s Baál-istenekkel paráználkodtak, Baál-Beritet tették meg istenüknek, s nem emlékeztek meg az Úrról, az ő Istenükről, aki megszabadította őket minden ellenségük kezéből. Tehát, ahogy a korábbi nemzedékekben, most is bekövetkezik az Istentől való elhanyatlás, megint hamis istennel kötnek szövetséget. Újra bevezetnek egy idegen kultuszt, és ennek a társadalmi, politikai életben, a közéletben, a gazdasági életben, egyszóval Isten népe egész életterületén megmutatkoznak a következményei. Most nem az a következmény, hogy ellenség jelenik meg. Eddig mindig az történt, hogy kívülről támadt valaki. Hol a midiániták jöttek, hol egy déli rablónép, hol északról jött az ellenség, hol összeálltak koalícióba és megtámadták őket, és Istennek mindig szabadítót kellett adni, hogy elháruljon a veszedelem. De a szabadító csak akkor érkezett, ha Isten népe megértette, hogy a rettenetes történelmi helyzet, amibe jutottak, nem véletlenül állott elő. Sőt, a helyzet éppen nem is történelmi helyzet, vagyis nem történetesen, ahogy esik, úgy puffan történt, ami történt, hanem ez éppen Istennek fenyítéke rajtuk. Ha tehát megtértek, Isten adott szabadítót, és megváltozott a helyzet.
Most azonban nem külső ellenség jön, hanem súlyos belső viszály támad. Abimélek uralomra tör és ennek érdekében három dolgot tesz. Egyrészt felbuzdítja a rokonait: hogy ha megszerzik a hatalmat, akkor rátehetik a kezünket a pénzcsapokra. Ez ismerős, ilyenről mindig is hallottunk. Ő azonban csak az anyjának ágán levő rokonságát buzdítja föl, ők nem közvetlen rokonai Gedeonnak. Abimélek házasságon kívüli kapcsolatból született fiú. Most anyja rokonságát játssza ki a féltestvérei ellen. Ezt mondja nekik: csont vagyok a csontotokból, test vagyok a testetekből. Meg kell szereznünk a hatalmat, buzdítja őket, mert mi dolog az, hogy hetvenen uralkodnak, és nem egy uralkodik?! Nos, ez nagy idea, tényleg! Ha hetven uralkodik, ha egy parlament uralkodik, ha egy köztársaság regnál, az nagyon rossz dolog. Egy embernek kell uralkodnia. Volt ilyen a magyar történelemben is. Még imádkoztak így is annak idején Rákosi Mátyás táboraiban a kisdobosok: „Jól esett az ebéd fiúnak és lánynak, köszönjük szépen Rákosi pajtásnak!” (Talán valaki emlékszik rá.) Egy ember kell, egy diktátor, egy egyeduralkodó, egy fő-okos, aki tudja a tutit! Mert ha már hetvenen vannak, az nagyon sok. Ha 386-an vannak, mint a magyar parlamentben, az katasztrófa. Sok képviselő: sok úr, sok parancsoló, sok törvényhozó – ez sok. Egy kell! Abimélek rokonai igen megörülnek a gondolatnak. Ha Abimélek király lesz, nyilván a rokonokat fogja a hatalomba hozni, bennük lehet megbízni. Mi is jól érjük ezt a kifejezést: rokonok, mi magyarok jól tudjuk - legalábbis Móricz Zsigmond regénye óta -, hogy mi az, hogy rokonok. De ez még nem elég a hatalomhoz. Azt is halljuk – mert Abimélek ügyes politikus –, hogy a rokonok adtak neki egy csomó pénzt a hamis isten Baál-Berit templomából, és ezzel ő holmi henyélő és hiábavaló embereket fogadott magának. Henyélő és hiábavaló – léhűtő embereket. Drága anyósom egyszer a Ráday utcában sétálván jött hozzánk, és megérkezve mondta rémülten: én ezt nem értem, hogy hétköznap délben ennyi ember hűti itt a levet! Fújták a tányérokban a forró levest, hűtötték a levet. Léhűtők. Sok henyélő, sok hiábavaló. Vannak henyélő, hiábavaló ismerőseitek, testvérek? Talán mindannyian ismerünk ilyeneket, bár mostanában nem állnak velünk szóba, jól meg vannak fizetve. Hallunk BKV-botrányokról, MÁV-botrányokról, szakértői díjakról, százmillió forintok repkednek, fizetnek azért is, hogy megszámolja valaki, hány használható komputer van a cégnél, hány foga van a bélyegnek, jaj, sok pénzt lehet keresni henyélő és hiábavaló embernek, a rokonok jóvoltából.
De ez sem elég. Abimélek király akar lenni, és ezért megöleti a féltestvéreit, a gedeoni ágról valamennyi vér szerinti rokonát kipusztítja. Biztosra megy. És így meg is szerzi a hatalmat. Ekkor Isten különös dolgot visz végbe. Az egyetlenegy túlélő, Jóthám, Gedeon legkisebb fia, mindezt meghallva, elmegy a Garizim hegyére, ahol elmond egy tanmesét a sikemi férfiaknak, vagyis Abimélek rokonainak. A fák királyt választanak – ez a mese címe. S ez egy felejthetetlen történet. A fák királyt akarnak maguknak. Elmennek az olajfához: legyél a királyunk! Erre az olajfa azt mondja: Adjam a kövérségemet, amellyel – tudniillik amiért - tisztelnek Istent és embert?  Hagyjam oda a jó drága olajomat, és menjek hajlongani a fák fölé? Mit jelent az, hogy menjek hajlongani a fák fölé? Rákóczi György fejedelemről jegyezték föl a 17. században, hogy mikor bement a sátorba az embereivel tanácskozni, előbb megfogta a sátorfát, és - mondja az egyik udvari prédikátor -: kiimádkozta magát barátai kezéből. Kiimádkozta magát barátai kezéből. Ez ám uralkodónak lenni, testvérek! Amikor az ember kiimádkozza magát a haverok, a barátok, a tanácsosok, a szövetségesek kezéből, akik ízzé tépnék, mert mindent akarnak tőle. Menjek el hajlongani a fák fölé? Megvan a dicséretem, bőséges gyümölcsöt hozok, az olajból, amit termésemből kisajtolnak, megél az egész keleti partvidék a Földközi-tengernél. Az olajfa tehát nem lesz király. Sebaj, van itt más! Mennek hát tovább a fák, s elmennek a fügefához. Uralkodjál rajtunk te! A fügefa azt feleli: Hagyjam el édességemet és jó gyümölcseimet, hogy elmenjek és ingadozzak a fák felett, mert megtettek királyuknak? Csókolgassam öröklétig azok kezét, akit királlyá tettek? Mert a választók – a királycsinálók – bármikor le is válhatják őt. Dehogyis megy! Nem baj, van más – mint a bohóctréfában! És előveszik a szőlőt, és azt mondják neki: Uralkodjál felettünk te! Ez már nem is fa, ez már csak szőlőtő. Azt feleli a szőlőtő: „hagyjam el mustomat, mely isteneket és embereket megvidámít, hogy hajlongjak fölöttetek?” Hódolgassak nektek én, akit nem fa létemre méltóztattatok megtenni a fák királyává? Szó sem lehet róla. Van más! A galagonya. A galagonya belemegy a játékba, és azt mondja: igazán és becsületesen akartok királlyá tenni engem? Nos, akkor gyertek és nyugodjatok az én árnyékomban! Ki tudja, milyen magas a galagonya? Bokor az, testvérek! Térdig ér, vagy derékig. De ím, elmegy a tölgy, elmegy Libanon cédrusa, elmennek a fenyőfák, elmegy minden fa és odazsugorodik a galagonyabokor alá! Ez a feltétel. Összekuporodni, - merjünk kicsik lenni! – hallottuk mi ezt sokat. Mertünk kicsik lenni, meg még kisebbek is. Mert azt is mondja a galagonyabokor: ha pedig nem hódoltok nekem, nem lesztek kisebbek, mint én, akkor tűz jő ki belőlem és megégeti még Libanon cédrusát is. Ez a Jóthám meséje.
Ez a mese példabeszéd az ottani időben Abimélek fölött, aki rábeszéléssel, ígérhetéssel, pénzzel, megvesztegetéssel, cselvetéssel, és véres erőszakkal szerzett hatalmat, noha nem járt neki, merthogy Izraelnek egyáltalán nem volt királya. Izrael a törzsek szent szövetsége volt, Izrael törzsi köztársaság, és Isten mindeddig is adott Izraelnek karizmatikus szabadítót, ha kellett. De azt olvastuk a 8. fejezet végén, hogy nem emlékeztek meg Izrael fiai az Úrról, az ő Istenükről, aki őket megszabadította és velük nagy jót tett! Pedig ezen a szabadításon alapszik Izrael egész élete: Emlékezzél meg az Úrról, emlékezzél meg, hogy kiszabadított meg benneteket, emlékezzetek meg Isten jótéteményeiről! Ez az alapja az igazi szövetségnek, ez az alapja az igazi életnek: Isten jótéteményeire rátenni mindent!
Ám Izrael fiai úgy gondolták, hogy nem így van a világ. A világ úgy van, hogy hol hetven uralkodik, ha köztársaság van, hol meg egy uralkodik, ha monarchia, vagy diktatúra van, - és nekik ez az utóbbi kellett. És kit kaptak, mert olyannyira királyt akartak? Galagonyát kaptak. Mert ez az Abimélek: galagonya-ember, egyetlen programja van: lábamhoz mind, alám zsugorodjon mind, ne merjen a libanoni cédrus ötven méter magasra megnőni, mert én csak 72 centiméter magas vagyok, nem merjen a tölgyfa harminc méter magasra megnőni, ne merjen a szőlő felfutni a ház falára, mert én csak térdig érő vagyok. Miért lett ez így? Mert királyt akartak, mert mindenképpen királyt akartak, mert mindenáron azt akarták, hogy náluk is úgy legyen, ahogy másoknál. Nemzedékekkel később, amikor már az emléke is elporladt Abimélek alig három esztendei galagonya-királykodásának és az azt követő polgárháborúnak, Isten népe megint királyt akart. Ekkor Sámuel próféta mondja el nekik, hogy mivel jár ez. A király azonnal professzionális hadsereget fog felállítani, emelni fogja az adókat, elviszi szolgálatba a fiatalokat, háborús célra lefoglalja a jószágot, s persze mindig megígéri, hogy csökkenni fogja a közterheket, az adókat, s olyan büdzsét készít, mely felvirágzást hoz, valójában azonban csak sanyargatni fogja a népet. Nem baj úgyse, felelték Sámuelnek, mi királyt akarunk! Miért akartak királyt? Mert a szomszédságban minden más népnek volt királya. Ismerjük ezt az érvelést, testvérek? Mi is akarunk valamit, mert a szomszédnak is van, mi is úgy akarjuk, ahogy mások csinálják. Pedig olyan egyszerű, amit az Ige mond: amit Isten tett, arról emlékezzél meg! Olyan egyszerű – s ezt minden alkalommal elismétlem! – a Tízparancsolat első sora: Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen néked más istened! S mégis volt: Baál-Berit (szinte csúfnév, azt jelenti  a szövetség Baálja), s van ma is mégis: pénz őfelsége, van mégis: becsvágy, van mégis: hírnév, van mégis: élj a mának! Ez az Abimélek rászedéssel, megvesztegetéssel, gyilkosságok árán galagonya-király lett - uralma galagonya-ország. Isten népe nem emlékezik: nem tekint fölfelé. Csak oldalra néz, hogy másoknak mije van – történetesen királya! -, s ennek az lett a vége, hogy alásüllyedt.
Számunkra két olvasata van a Jóthám meséjének. Az egyik olvasat az, hogy azért lett ez így, mert a kiválóak nem akartak királlyá lenni! Igen, lehet felületesen így is olvasni ezt a történetet. S néha meg is történik, hogy amikor valaki, amúgy érdemes ember, nem akar feladatot vállalni, akkor silányabb jön utána. Néha szoktak ezzel presszionálni bennünket: ha te nem vállalod, csak rosszabb jön. Ekkor az ember elvállalja a feladatot. Olykor önmagát is meggyőzi az ember: hogyha én ezt nem csinálom, nálam rosszabb fogja csinálni, inkább csinálom én. Erről szól a mese, mondhatnánk. Nem akart a fügefa, nem akart az olajfa, nem akart a szőlő vezetést vállalni, maradt hát az oktondi galagonyabokor. Aki aztán persze a maga kisebbségi érzéseivel így intézi a dolgokat. Ám azt hiszem, van itt egy mélyebb olvasat, és éppen itt érkezünk vissza a bevezető gondolatokhoz.
A nemes fák azért nem akarnak királlyá lenni, azért nem akarják az uralkodást elvállalni, mert – ha szabad ezt mondani – az életével, a gyümölcsével már mindegyikük végzi azt, amire rendeltettek. Halljuk az olajfát? – elhagyjam kövérségemet, mely miatt dicsőítik Istent és becsülik az embert? Aztán azt mondja a fügefa: - elhagyjam édességeimet és jó gyümölcseimet, hogy ingadozzak a fák fölött? Aztán azt mondja a szőlő: - elhagyjam mustomat, mely megvidámít isteneket és embereket? Ezek a fák – mondja az allegória – tudják, hogy a helyükön vannak, és ott gyümölcsöt terem az életük. Nekik nem kell máshova lépniük, nem kell az olajfának királlyá lenni, hogy megbecsüljék, nem kell a szőlőnek királlyá lenni, és koronát tenni a fejére, őt azért dicsérik, magasztalják, azért becsülik, mert tele van gyümölccsel az élete. Továbbá miért is akarnának királlyá lenni, minek a fáknak király? Király kell ahhoz, hogy gyümölcsözzenek? Nem akarnak a fák fölött uralkodni, mert minek az nekik? Az olajfa, a szőlő, a fügefa mind-mind betöltik a hivatásukat, rendeltetésüket, hiszen gyümölcsöt teremnek. Akkor pedig – pesties kifejezéssel – működik a dolog. Mi szükség királyra?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal nemcsak Gedeonról, Izrael nagy szabadítójáról szóltam, hanem éjszakáról is. A mai történetből is azt hallottuk, hogy a döntő dolgok éjszaka mentek végbe, - merthogy jelképesen is éjszaka volt. Ez nem a felejtésnek, az álomnak, a tétlenségnek az éjszakája, hanem sokkal rettenetesebb éjszaka ez, ez az istencsere éjszakája. Azt korábban is hallottuk, hogy Isten népe gonoszul cselekedett, és Isten büntetése utolérte őket. Törvénytelenségeket követtek el, nem tartották meg a szövetségi rendet, elfelejtették Istent és az Ő szövetségét. Itt azonban más történt. Nem elfelejtették, hanem elcserélték Istent. Csere-berés világ ez, az élő, igaz és szabadító Isten helyébe bálványokat állítottak. Ezért kellett Gedeonnak a szabadítást legelőbb azzal kezdenie, hogy lerontotta a hamis isten oltárát – s ez az oltár a saját apja által fölállított oltár volt!  Tehát az istentelenség, bálványimádás ott volt már a nép szívében. S amikor az ellenség felvonul mint a sáskahad, hogy bosszút álljon, kezdődhet a szabadítás fegyverrel, háborúban is.
Azt is meg kell jegyezni, hogy a Midiániták egy nagy civilizációs újítással léptek fel. A történészek szerint ők valósították meg nagy méretekben való tevetartást. Most is olvastuk, tevékkel vonultak föl. Amikor Debora történetében azt hallottuk Siseráról, hogy kilencszáz harci szekere legyőzhetetlen hatalommá tette. Mai képpel élve, páncélos hadosztályai voltak. A midiániták nem rendelkeztek páncélos erővel, ám a sivatagi tevék tömeges idomításával olyan lépést tettek a civilizáció útján, mely akkoriban legyőzhetetlenné tette őket. Gyorsléptű tevékkel pillanatok alatt be tudtak hatolni Izrael területére, s ha valami ellenállást tapasztaltak, rögtön vissza tudtak húzódni a sivatagba. A teve szárazságtűrő állat, mindent kibír, nagy erő volt ez a Midiániták kezében. S többnyire tömegesen léptek fel, olyan nagy sereggel vonultak föl, mely sáskahadhoz hasonlított. De azt is olvassuk, hogy ezúttal sem jelent meg ellenük a harcra Izraelnek valamennyi törzse. Csak harminckétezren voltak ott, pedig ennél lényegesen nagyobb erőt ki tudott volna állítani a törzs-szövetség, ha mindenki készséges lett volna.
Gedeon megint jeleket kér. Már korábban is kért jelet, most is ezt teszi. És kap is jeleket, - kérésre is kap jelet, de kap úgy is jelet, hogy nem kérte. Erről szeretnék ma néhány szót szólni. A csatát nem szükséges részletezni, gyermek-istentiszteletes korunk óta belénk ívódott a történet, amikor éjszaka háromszáz katona – egyik kezükben kürt, a másikban korsó, beleállítva egy fáklya – megfújja a kürtöket, összetöri a korsókat, mire fölriad éjszakai álmából az ellenség, mindenütt villogó fáklyafényt lát, megriad, egymást kezdik kaszabolni, és elmenekülnek. Ennyit a csatáról. Most a jelekről szeretnék szólni.
Gedeon már korábban is kért jelet. Akkor az Istennek készített oltáron meggyulladt az áldozati hús, s ez megerősítette őt abban, hogy valóban Isten angyala, sőt maga Isten beszélt vele. Most más jelet kér. Előbb a gyapjú jelét. Kitesz éjszakára egy kis gyapjút, s azt kéri, hogy ha valóban Isten az, aki őt elhívta, ha valóban igaz Isten ígérete, hogy vele lesz, megsegíti, akkor a gyapjú körül maradjon minden százaz, ne hulljon semmire harmat, de a gyapjúban legyen nedvesség. Az ige egyszerű szóval így mondja: és meglett. Nem is mond többet. Meglett. Gedeon azonban, mint egy természettudományi kutató ellenpróbát kér, és azt mondja, legyen fordítva is: maradjon a gyapjú száraz, és legyen körülötte a mező mindenütt harmatos. És úgy lett. Mondhatnánk azt is, hogy ez már valami pimaszság Gedeon részéről, - ennyire tutira menni azért mégsem kellene, legalább nem Istennél. Mindegyre csak jelet kérni, zsarolni Istent: hogyha velem vagy, az én ügyemet pártfogolod, ha igaz az ígéreted, akkor legyen így, legyen úgy! Nem való megkísérteni Őt, s azt mondani: Isten, ha egyáltalán vagy, adj valami jelet, s ha úgy van, ahogy megígérted, legyen így, meg legyen úgy! De az az érzésem, hogy ez inkább a modern ember gondolata, a modern dogmatikus ember gondolata. Hogy keresztyén módon vagyunk-e dogmatikusok, azt nem merném állítani, de azt merem állítani, hogy dogmatikusok vagyunk. A modern ember nem kér jelet, mert vagy úgy vannak a dolgok, ahogy vannak, vagy nincsenek úgy. Vagy úgy van, ahogy látom, ahogyan tapasztalom, vagy úgy van, ahogy az élet dolgaiból következik, vagy nincs úgy. Gedeon szívében azonban más él. Tekintsünk majd bele ebbe is, hogy megértsük jelkérésének a lényegét.
Aztán, ugyan nem kéri, de más jelet is kap Gedeon, - és éppen itt mutatkozik meg a dolog értelme. Négy-öt törzsből harminckétezren vonultak föl a csatára, s a kor szokása szerint már elfoglalták a helyüket, az ellenfél is letáborozott, s keresték a terepet, ahol megütközhetnének. Ekkor Isten felszólítja Gedeont, hogy vezesse le az embereit a vízhez, parancsolja meg nekik, hogy igyanak, s majd, akiket Ő kiválaszt, azok mennek harcra. De már ennek előtte haza kellett menniük azoknak, akik féltek. Ez önmagában még nem jel, vagy legfeljebb nyomasztó jel, hogy a sereg kétharmada hazaballagott, s maradt a harmada. De a vízpróba után a harmadának is csak a három százaléka maradt. Tízezerből háromszázan, eredetileg harminckétezerből háromszázan – egy százalék! Ők azok, akik úgy isszák a vizet, mint a kutya. A többiek letérdelnek, s míg egyik tenyerükből szürcsölgetik a vizet, a másik kezükben ott a fegyver, körül is tudnak nézni, csak fél-térden vannak, s ha támadna az ellenség, azonnal fel tudnának ugrani! Hát éppen ők a vitézek! És éppen az a kilencezer-hétszáz, aki nem kell Istennek, ők voltak a vitézek, a harcedzettek, ők tudták, hogy nem szabad védtelenül hagyni magukat, ha ilyen közel ellenség, s még az ivás kedvéért sem szabad lehasalni a vízpartra, és úgy lefetyelni a vizet. Íme, előbb a gyáváknak, most meg a vitézeknek kell hazamenni.  S marad egy százalék! Hadászatilag szólva: senki nem maradt! Itt fordul meg minden. Amikor hazament a huszonkétezer gyáva, az még rendjén volt. Vették a motyójukat, nem akartak harcba bocsátkozni, mentették a bőrüket. Ám most Isten azt parancsolja Gedeonnak, hogy a harcban tapasztalt és úgy is viselkedő vitézek menjenek haza. Pedig ők meg tudnák magukat védeni! S marad háromszáz fegyelmezetlen ember. Ekkor adja Isten az újabb jelet! Szól Gedeonnak még azon az éjszakán – megint éjszaka! Kelj fel, menj le az ellenség táborába, mert kezedbe adtam őket. Ha pedig félsz lemenni, menj le te és Púra, a te szolgád a táborba és hallgasd ki, hogy mit beszél az ellenfél. Még egy jel! Merthogy Gedeon, mondjuk ki, félt. Egy nagy hős áll előttünk, testvérek, akiről a Zsidókhoz írt levél is magasztos szavakkal szól. „Mit mondjak még – kezdi a Zsidókhoz írt levélnek ez a szakasza –,  kifogynék az időből, hogyha szólnom kellene…” - és Gedeonnal kezdi a felsorolást!. Ő áll a hősök listájának az élén. És ez az ember fél! Hogyisne félne. Milyen abszurd is az isteni jel, amit kapott. Ez nem a gyapjú jele, mely kívánságára egyszer nedves lett, máskor meg száraz maradt. A vízívás jelének súlyos tétje volt – csak az egy százalék maradt!
Persze, az Úr meg is indokolja döntését, amikor hazaküldeti a vonakodókat, a gyávákat, a könnyen berezelőket. Azt mondja, menjen csak haza, aki akar, túl sok nekem itt ez a nép, nehogy a végén azt mondják velem szemben, hogy a mi sokaságunk, a mi nagy hadi kivonulásunk, a mi ügyességünk győzte le Midiánt. Ám most haza megy a kilencezer-hétszáz is, és maradnak azok, akik talán csak arra képesek, hogy az egyik kezükben kürt legyen, másikban egy korsó, benne egy égő fáklyával – fegyverről nem is hallunk itt! Milyen fegyverrel mentek ők oda? Megtámadni az ellenséget úgy, hogy az egyik kézben egy kürt van, másikban egy korsó? Gedeon tehát nem ok nélkül félt. Korábban is voltak más irányú félelmei, amikor az apja oltárát kellett lerontania, s azt is csak éjszaka merte megtenni. Milyen megdöbbentő Isten igéjének ez a keresetlen őszintesége. Nem hinném, hogy a világtörténelem nagy csatáinak a leírását olvasva, valamelyik nagy hadvezérről, Nagy Sándorról, Julius Cézárról, Napóleonról vagy bárkiről azt találnánk, hogy a harcra készülődve végigcidrizte az éjszakát, és rettenetesen félt, amikor csatába kellett indulni. Inkább azt olvassuk: kard ki kard, és az első sorban vonult a hős, és mutatta az utat, ő tette az első csapást és rettenthetetlen oroszlánként küzdött. A mi Gedeonunk fél. De jelet kap. Jelet kap, olyat, amit nem ő kért, hanem Isten adott neki, s ez mutatja neki, egyrészt, hogy Isten vele van – ahogy megígérte („én vagyok veled” - és ez így nyomatékos: én vagyok veled!), másrészt, hogy elég az, akit az Úr rendel szabadításra. Annyi elég. Amit az Úr elvégez, az elég.
Gedeon tehát álom-jelet kap arról, hogy biztos a győzelem. Isten így szól hozzá: - Gedeon, ha félsz itt ebben az éjsötétben, amikor minden olyan bizonytalan, amikor alig van embered, amikor nem lehet előre látni a dolgok kimenetét, ha félsz, menj le és hallhasd ki, miről beszél az ellenség. A midianita táborban két legény beszélget őrségen. Az egyik elmondja az álmát. Azt álmodta, hogy egy nagy árpacipó legurult a domboldalról, nekiment az egyik sátornak, kiütötte a cövekét, összedőlt a sátor. A másik rögtön meg is fejti – ez Gedeon. (Ez az a Gedeon, aki arról híres vagy arról hírhedt, hogy éjszaka szokta csépelni a gabonát! Emlékszünk? Ő az a titkon csépelő Gedeon.) És ez azt jelenti, ha ledőlt a sátrunk, hogy Isten Gedeon kezébe adta a táborunkat. Kell-e több Gedeonnak? Nedves lett a gyapjú, aztán szárazon maradt, Isten kiválogatta a győzedelmes sereget, és az ellenség már tudja, hogy el fogják veszíteni a csatát. Kell ennél több?
S kell-e nekünk több mint, amit Isten jelül ad nekünk? Ehhez azonban - hogy erre a kérdésre jól tudjunk felelni -, azt is meg kell vizsgáljuk, hogy megérintenek-e bennünket Isten jelei? Arról már szólottam, hogy modern dogmatikusok lévén, tartózkodunk attól, hogy bármit jelnek gondoljunk, hogy egy eseményben többet vagy mást lássunk, mint ami történt. Mi úgy szeretjük a tényeket látni a maguk egyszerű nyersességében, ahogyan vannak. De amikor mi is éjszakában vagyunk, az istencserék éjszakájában, és a néma bálványok, akiket a mai ember imád (mert ezek is néma bálványok, ezek sem adnak semmi jelet, sem meg nem szólítanak bennünket, éa semmi közük nincs a valósághoz), akkor még azt is ide kell venni, hogy ebben a mi éjszakánkban mi is félünk. Félünk, ahogy Gedeon félt? Vagy úgy félünk, ahogy a mai ember fél? A mai ember ugyanis úgy fél, hogy a félelme mellé a félelem ikertestvérét társítja: az érzéketlenséget! Nemrégiben beszélgettem valakivel, elmondom őszintén, fogászhoz kellett mennem, ebben a korban már baja van az embernek a fogaival, és azt mondtam az illetőnek, nekem azért van bajom a fogaimmal, mert túl sokat beszélek és Isten időnként hol az egyiket, hol a másikat kitöri, hogy ne beszéljek olyan sokat. Mert nagyszájú ember vagyok. Hát ilyenkor legalább becsukom a számat. Mire az illető nyomban elkezdte mondani, hogy á, dehogy, szuvasodnak a fogak, meg öregszik az ember, ez az élet rendje, ebben az életkorban már fel kell erre készülni, de aztán hirtelen megállt és azt mondta: tudja, azon csodálkozom, hogy olvasom az Ószövetséget – ő is most olvassa a Bírák könyvét! – és úgy megüt, hogy ezek a régiek úgy pertu beszélgettek Istennel. Hogy van ez, mondja már? Megszólítják Őt, hangokat hallanak, jeleket kapnak, utasításokat vesznek Tőle, hogy van ez? S mi maiak, miért nem vagyunk ezzel így? – kérdezte. Mert félünk, és beköltöztettük a szívünkbe a félelem ikertestvérét is, az érzéketlenséget is. Így van ez, testvérek, a lélektan minden törvénye szerint is, hogy aki fél, akinek az egész életét eltölti a félelem, az csak úgy tudja ezt kompenzálni, hogy amikor már nem bírja a félelme terheit, akkor közönyössé és érzéketlenné válik. És ez a két rettenetes iker tart fogva bennünket: hol félelem, hol érzéketlenség. Hol tele van az életünk rettenetes szorongásokkal, hol pedig az élet legfontosabb dolgai mellett – mit, az élet legfontosabb dolgai mellett!? –, az Isten jelei mellett is teljes érzéketlenséggel megyünk el. Pedig Isten ma is ad jeleket. Jelek jönnek szüntelenül igéjéből. Aki a Bibliát olvassa, annak minden mondatában üzenetet kap. Ha most a Bírák könyvét olvassuk, vagy ha az Újszövetség passzusait olvassuk, mondhatjuk-e, hogy ezek csak régi történetek, kultúr-históriába valók, jöjjenek az egzegéták, a szövegmagyarázók, majd ők elmondják, hogy miképpen volt az. Érezzük mindannyian, hogy itt isteni erők lüktetnek felénk: buzdítás, intés, megrovás, hibáztatás, a szeretetnek megannyi jele, minden, amire szükségünk van. S nem jönnek-e jelek a lelkiismeretünktől, ettől a furcsa és talányos önkényúrtól, akit a régiek szinte majdhogynem a Szentlélek szócsövévé tettek!? Nem int a lelkiismereted, nem késztet a lelkiismereted, nem buzdít a lelkiismereted, vagy nem kárhoztat éppen? Hiszen a lelkiismeret nem alszik, legfeljebb mi alszunk. A lelkiismeret szól, legfeljebb mi vagyunk süketek. És aztán nem kapunk-e jelet akkor, amikor a saját életünket imádságos módon mérlegeljük? Milyen csodálatos dolgokra tanít bennünket Isten igéje, amikor – csak egy példát mondok – „ne menjen le a nap a ti haragotokon, haragudjatok ám, de ne vétkezzetek”. Ez azt jelenti, hogy estére érve az ember csak elgondolja, Isten előtti imádságban csak mérlegre teszi a napját, vagy reggelre kelve úgy indul neki a napnak, hogy mérlegre teszi a maga kis pára-létét, törékenységét, aggodalmait, terveit. S nem jönnek-e jelek és késztetések legfőképpen éppen Jézus Krisztus hatalmából, szabadításából?
Gedeon ezt az ígéretet kapta: én vagyok az, aki veled leszek. Így indult el lerombolni a hamis isten oltárát, így fújta meg a kürtöket és hívta egybe szabadításra a törzseket, így kellett elengednie a hadsereg kétharmadát, így kellett az embereit levezényelnie a vízhez, és maradt meg hadseregének mindössze egy százaléka. Így kellett lelopóznia az ellenségnek táborába s kihallgatni, hogy övé a győzelem. S így kellett azt a háromszázat meggyőzni arról, hogy kezünkben a győzelem, és elindulni és megnyerni velük a csatát. Én vagyok az, aki veled vagyok! Ma is hallottuk a keresztség szereztetésének igéjében: Ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig – ez Krisztusunk szava! Gedeon jeleket kért, de nem azért, mert pimasz lett volna, nem azért, mert száz százalékban be akarta magát biztosítani. Ha így lett volna, ő az első, aki hazaindul a táborból, amikor Isten elbocsátotta a félelmes szívűeket. Mert azok mentek haza, akik féltek. Csak féltek! Gedeon azonban fél – és beszélget, beszélget az ő Istenével. És ahogyan Kálvin mondja szépen: a mi egész életünknek van dolga Istennel, úgy üzeni nekünk ez az ige: mindenben és mindenkor, félelemben és érzéketlenségben, kudarcok és remények között, vereségben és győzelemben, legfőképpen most, 2009 őszén, ebben a mi korunkban, mi időnkben, az istencsere éjsötétjében - az Úr az, aki velünk van! Hallgass az Ő szavára, érezd jeleit, kövesd útmutatását, és Ő lesz az, aki veled lesz minden napon.
Ámen