Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai történet a Szentíráshoz vezet bennünket, bár egészen pontosan nem a teljes Szentíráshoz, vagyis az Ó- és Újszövetség teljességéhez, hanem az Ószövetséghez, mely Jézus idejében már írott formában rendelkezésre állt, úgy, ahogyan azt Bibliánkban találhatjuk. Az Ószövetségnek nevezett nagy irat-gyűjtemény, a törvény, a próféták, a bölcsesség-irodalom, a zsoltárok, a tanítások, már Jézus korában is rendelkezésére álltak a kegyes zsidó emberek számára. Most éppen egy olyan jelenetet hallottunk Názáretből, ahol a zsinagóga gyakorlata szerint a legfontosabb dolog történik, vagyis Isten igéjének az olvasása és a magyarázása. Néhány szót hadd szóljak erről bevezetőképpen.
Jézus idejében az Ószövetség rendelkezései értelmében egyetlen egy központi kultuszhely volt, a Jeruzsálemi templom, csak ott lehetett áldozatot bemutatni, csak a templomban lehetett nagy fogadalmat tenni, s minden izraelitának el is kellett látogatnia a templomba. Ugyanakkor a babiloni fogság után, vagyis Jézus születése előtt ötszáz esztendővel, Isten népe szétszóródott, sokan nem tértek haza és kialakult az a gyakorlat, hogy bárhol, ahol legalább tíz nős zsidó férfiember lakott, zsinagógát építettek vagy alakítottak ki. A zsinagóga szó pontosan ezt jelenti: összejöveteli hely. Ezek a helységek az imádságnak, a tanításnak, a közös ügyek megbeszélésének, elrendezésének a helyei voltak. A zsinagógák mellé gyakran vendéglátó szállásokat építettek, mert a régi Izraelben erős szokás volt a vendéglátás. De ugyanúgy a zsinagógában tárgyalták meg bírósági ügyeket is. Egyszóval a zsinagóga  - mai szóval - multifunkcionális hely volt, olyannyira, hogy ha szegényebbek voltak, még az iskola is ott volt. Úgy lehet ezt elgondolni, mintha itt a Böszörményi úti templom épületében, a templomi rész, a gyülekezeti-terem, a hittan-termek, a hivatal mellett, volna még néhány vendégszoba is, meg esetleg menhely a hajléktalanoknak, orvosi rendelő, és sok minden egyéb. Ám a régi szabályok szerint  a zsinagóga szent hely volt, zsinagógát már nem lehetett mássá alakítani. Többnyire a szombatnapon, Isten nagy napján gyűltek egybe a kegyes atyafiak, és szokás szerint két irat-együttesből olvastak föl. Mindig olvastak a  mózesi törvényekből, hogyan kell az egyes embernek, a családnak, a közösségnek vagy akár az egész nemzetnek az életét Isten szabályrendjéhez igazítani. S mindig olvastak a prófétákból is – itt most azt halljuk, hogy Jézus Ézsaiás prófétából olvasott föl egy részletet. A prófétai iratokat pedig döntő módon vigasztalásért olvasták. Erősítést, bátorítást vettek belőlük,  Isten üdv-ígéreteit olvasták fel, és ezek kapcsán újra meg újra megfogalmazták a reményeiket. Jézus korában is sokféle remény élt, ezeket röviden össze lehet foglalni, abban az egy kifejezésben, amit Keresztelő János és Jézus is hirdetett: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa! Isten országára irányultak a remények, a hívők erre tekintettek előre. Jézus tehát Ézsaiás könyvéből olvas, akinek a könyve közepén így is kezdődik a vigasztaló beszédek sorozata: vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet. Mondjuk meg őszintén, testvérek, ha mi ott lettük volna Názáretben és hallottuk volna, hogy a mi gyerekünk, a mi falunkból elszármazott, híres Jézus, az ácsmester olvassa éppen a prófétai tekercset a próféta könyvének 61. és 62. részéből, biztos, hogy a mi szívünket is nagy öröm járta volna át, hiszen vigasztalást mondott nekünk. S nem mondhatjuk, hogy nincs szükségünk vigasztalásra.
Jézus azonban, miután felolvasta a tekercset, ezzel kezdte magyarázatát: Ma teljesedett be az Írás fületek hallatára. Beteljesedett az Írás. Mint a bevezetőben mondottam, mi keresztyének Pál apostol Timóteushoz írt levele nyomán használjuk ezt a kifejezést, hogy a teljes (vagy egész) írás. A teljes írás pedig az Ó- és Újszövetséget jelenti, együtt a kettőt. Most azonban, ahogy Jézus e szavakat mondja, rögtön nekünk is fel kell tenni a kérdést, hogy mit kell ezen érteni, hogy beteljesedett az írás?
Négy szempontot szeretnék említek röviden. Az elsőről már szóltam is, ezt nem fogom hosszan részletezni. Az Ószövetség szent szabálya szerint az Írás már akkor beteljesedik, amikor olvassák. Önmagában az olvasás ténye beteljesíti az Írást, mert az isteni ige éppen azért íratott meg. Az elmúlt tavaszon egy alkalommal arról szólt az igehirdetés, hogy Jeremiás próféta jövendölő könyvét az Isten ellen föllázadt király levelekre tépeti, fölvagdostatja és elégeti. Megsemmisíti az isteni üzenetet. Ekkor Jeremiás az íródeákjának, Báruknak újra lediktálja az isteni igéket, mert azok nem veszhetnek el, és nemcsak azért, hogy esetleg újra eljusson a konkrét címzetthez – Krisztus előtt 607-ben, az ostromlott Jeruzsálemben a királyhoz, a nép vezetőjéhez –, hanem, hogy elérkezzen minden nemzedékhez, hozzánk is. Vagy amikor Mózes megkapta Istennek a törvényét, és kőtáblákra is föl kellett írnia, külön parancsot is kapott, hogy olvassa és olvastassa fel! Újra meg újra fel kell olvasni a nép előtt a törvény isteni igéit! A Szentírásnak éppen az az egyik ilyen beteljesedése, hogy olvassuk. Mindenneműen így van ez. Ha például kapunk egy levelet, megnézzük a borítékot, a feladót, aztán félredobjuk a levelet, ott marad olvasatlanul, nem éri el a célját. Nem akkor teljes az írás, ha le van írva, hanem akkor, amikor a címzett olvashatja és hallhatja. Isten azért íratja meg a szent emberekkel, az atyákkal, prófétákkal az ő üzeneteit, hogy hozzánk is elérkezzenek, hogy az Ige olvasásával teljesedjen az Ige.
Másodszor, hallani is kellett Jézus szavát: ma teljesedett be az Írás a ti hallásotokra. Régi szabály, hogy az olvasás nem teljes körű közlés – bár, igen jelentős – , mert hozzá tartozik a hallás is. Így mondja Pál apostol a Római levélben: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által (Róma 10:17), és mi módon hallanának, prédikáló nélkül (Róma 10:14). Én csak felületesen ismerem az újabb kommunikációs elméleteket, de azt megerősíthetem, hogy egy dolog valamit olvasni, amin gyorsan átszalad a szemem, és más dolog hallani, pontosabban: meghallani. Hallani azt, ami le van írva. Amikor még nem volt televízió, csak rádió, sokan emlékeznek rá, milyen élmény volt egy-egy nagy irodalmi művet folytatásokban hallhatni a rádióban. Micsoda óriási különbség, amikor nemcsak olvasunk egy szép verset, hanem egy kitűnő előadóművész el is mondja a verset. Mennyire más Babits gyönyörű szép versét, a Jónás könyvét olvasni, és mennyire más, amikor az öreg színész, Gáti József elmondja. Az élő szó hozza szívünkig az igét, s teljesedik az Írás, amikor halljuk.
Eddig nyilvánvalóságokat mondottam. Most azonban fordulatról kell szólni. Jézus azt mondja a körülötte állóknak: ma teljesedett be az Írás hallásotokra. És ekkor, folytatja az elbeszélést az evangélista, akik ott voltak, bizonyságot tettek felőle, azonosították őt, és álmélkodtak kedves beszédén, és azt mondták: avagy nem a József fia-é ez? Eddig az írás betöltetése kedvezően zajlik, kedves az ott levőknek a felolvasott prófétai üzenet, s az is tetszik nekik, aki felolvassa – József, az ács fia, Jézus, aki közülük való. Hát hogyne tetszene, hiszen Jézus a csodálatos messiási ígéretet olvassa: az Úr lelke van rajtam, mert felkent engem, hogy hirdessem az evangéliumot a szegényeknek, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, a foglyoknak szabadulást hirdessek, a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, és hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. Gyönyörű üzenet ez! Annyira az, hogy még ezt sem kellene különösebben kedvelnünk, aki átadja. Amikor az élő, lelkekig ható Ige eljön hozzánk, amikor megérint Isten vigasztalása, el is tudunk tekinteni attól a személytől, aki azt hirdeti. A Második Helvét Hitvallás egyenesen arra is tanít, hogy Isten igéjét, szent szavát a méltatlan szolgák szájából is el kell fogadnunk. Nagyon súlyos ez a szó, hogy a méltatlan, de nekünk alázattal el kell fogadni a méltatlanoktól is, mert Isten szavát mondják. Most azonban, megfordul a történet, mert Jézus szinte provokálja az ott lévőket, mert a kérdezgetésben – ahogy egymásnak adják a szót ott az emberek - benne van egy igény is, amit azonban Jézus nyíltan elutasít. Bizonnyal a példabeszédet mondjátok nekem: orvos, gyógyítsd meg magad. Amiket hallottunk, hogy Kapernaumban történt, azt itt, a Te hazádban is cselekedd meg! Vagyis itt Názáretben, a nevelő városban, Jézus földi szolgálata kezdetén mindjárt megtörténik az, ami aztán Jézus egész földi szolgálatát végigkíséri. Ez egy kérés, olykor kérdés, máskor gúnyos felvetés, megint máskor vád: bizonyíts! Bizonyíts! Mivel bizonyítod, hogy Isten Fia vagy? – de sokszor kérdezték ezt Jézustól! Mutass nekünk is jelet! – követeleik sokan, akik kétségbe vonják Jézus isteni valóságát. Egészen a keresztig halljuk a kiáltást: ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Még a lator is ezt mondja: Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, szabadítsd meg magadat és szabadíts meg minket is. S halljuk még a gúnyolódást is: másokat megszabadított, magát nem tudta megszabadítani! S mindjárt most itt, Názáretben is nekiállnak a kedves fogadtatás után: valóban az Úr kedves esztendeje itt van? – Hogyne! – Örömmel halljuk, a próféta szava beteljesedett. Tedd hát meg miközöttünk is azt, amit megtettél Kapernaumban! Jézus idézi a régi mondást: a prófétának mindenütt lehet becsülete, csak a maga hazájában nem!- így kell pontosan fordítanunk ezt az igét, amit, sajnos, már eltorzítottunk és így mondjuk: senki sem lehet próféta a saját hazájában! Dehogynem lehet, kedves testvérek, éppen csak a saját hazájában lehet próféta bárki, de a próféták sorsán lesz próféta, vagyis nem lesz kedves. Kedves próféta saját hazájában senki nem lehet. Mire csattan az ellenvetés: ugyan miért nem? Miért nem köztünk kezdte Jézus az Isten országa hirdetését? - kérdezhetik a Názáretiek,  - hiszen mi kedveljük őt! Hát itt vagyunk, falujabeliek vagyunk, jó referenciával vagyunk róla, miért nem közöttünk kezdte, miért nem innen indul az Isten országa nagy mozgalma, miért nem itt történtek az első csodák, miért nem itt történtek a gyógyítások? Itt is vannak betegek, itt is vannak nyomorékok, elesettek, szegények, s itt vagyunk mi, akik epekedve várjuk, hogy megérintsen bennünket Isten áldó szeretete.
Jézus azért szegül ellene ennek a felvetésnek, mert most nem az a döntő – és ezt kellene a Názáretieknek megérteni –, hogy mik történtek, hanem az, hogy ki által történtek. Az Írás valóságos beteljesedése ugyanis, amit Jézus mintegy magára mutatva mond: ma teljesedett be az Írás a ti hallástokra! Mert hogy is kezdődik a próféta vigasztaló beszéde? – Az Úr lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem az Úr. Ki ez, akiről a próféta beszél? Magáról mondja ezt, vagy egy eljövendő prófétáról? – Igen, egy titokzatos szent emberről mondja, akit Isten lelke fölhatalmaz majd az elrendelt időben. Ezt így gondolták a kegyes zsidók is, hogy jönni fog egy nagyszerű prófétai alak, akiben eggyé lesz minden próféta, minden király és minden szent főpap, aki egyszerre tölt be minden szent funkciót, Isten lelke felhatalmazza Őt, és az Ő révén teljesedik ki Isten áldott ideje. S most ezt mondja Jézus, és magára mutat. Mondom még egyszer – érzékeljük a drámát –, az övéi kedvesen fogadják a prófétai idézetet, jön Isten kedves esztendeje, így van, csak bizonyítsa ezt be a mi Jézusunk. Kezdje köztünk. Vagy legalább azt tegye meg, amit Kapernaumban megtett. Kapernaum két vagy három falunyira volt Názárettől, nem volt nehéz irigykedni rájuk. annyira Mintha Jézus elmenne a sárbogárdi református templomba, ott ülnének az atyafiak, és azt mondaná nekik, ma teljesedett be az Írás a fületek hallatára, és a bogárdi atyafiak erre azt mondanák, jól van, de miért Töbörzsökön kezdted a csodákat? Ez egy Bogárd szomszédos falu. Régen a legények bicskázták is egymást. A sárbogárdi krónikában az is föl van jegyezve, hogy mikor Töbörzsökről jöttek esküvőre, akkor a töbörzsöki meg a bogárdi legények összeverekedte a templomkarzaton. Miért a szomszéd faluban kezdődik a jó? Miért másoknál? Miért a másiknál, s miért nem nálunk?
Jézus válasza megdöbbentő, sőt, megrendítő: A próféta nem lehet kedves a maga hazájában, – majd folytatja: igazán mondom nektek, hogy Illés próféta korában sok özvegyasszony volt Izraelben, amikor nagy éhínség volt. Három esztendeig és hat hónapig nem volt eső, mégis azok közül senkihez nem küldetett Illés, hanem csak  a Szidonhoz tartozó Sareptába – egy pogány faluba -, egy özvegy asszonyhoz. Sőt, Elizeus próféta idejében sok bélpoklos volt Izraelben. De azok közül egy sem tisztult meg, csak a Szíriából, Damaszkuszból való Naámán, egy pogány. Mert ezek így voltak. És hogy beteljesedett az Írás, az azt is jelenti,  hogy Isten Jézust elsőül másokhoz küldte, Isten elsőül olyanokhoz küldte Őt, akik a mi gondolatunk szerint csak harmadikok lehetnének  a sorban, mert az elsőknek nekünk kell lenni.
Múltkor, a csarnokban vásároltam, hosszú sor kígyózott és magyar szokás szerint végignézhettem egy előrelopakodást. Egy idősebb asszony jelent meg kosárral, a sor végére áll, de magyar módon kezdett is előre sasszézni. Ez valóságos balettművészet, hogyan kell előrefurakodni a sorban. Egy kicsit benyomta a vállát, s a férfiak udvariasan elhúzódtak – máris két helyet szerzett. Aztán lehajolt a kosárért, s mikor kiegyenesedett újra egy helyet szerzett. De ekkor már elindult a zúgás: asszonyom, ne haragudjon, mi is sorban állunk! Ekkor azonban megszólalt a kofa, s azt mondta: Jöjjön csak előre, mit tetszik parancsolni? Mögöttem megszólalt valaki: Na, ide se jövök többet! Nos hát, előbb a hívők, előbb a szentek, előbb a rokonság, előbb a család, előbb mi, az Isten családja jövünk, aztán a pogányok, a hitetlenek, szépen sorban. Lesz hely, ne tessék izgulni, nem fogy el a végtelen isteni kegyelem, csak ki-ki állja ki a sorát. Emlékszünk Jézus szavaira, amikor vitatják isteni hatalmát, mert bűnösökhöz, prostituáltakhoz, szélhámosokhoz, csalókhoz, kiközösítettekhez, büntetett előéletűekhez megy, szóba áll velük?  Előbb nekimennek a tanítványainak: Igaz, hogy a ti Mesteretek a bűnösökkel egy asztalhoz ül? S akkor azt mondja Jézus: - Bizony, bizony mondom nektek, a bűnösök és a paráznák előbb mennek be Isten országába, mint ti. Vagy, amikor a tanítványok – pedig ők már igazán közel vannak Jézushoz, ők a bennfentesek, mindent tudnak, mindent látnak! – olyan igét hallanak Jézustól, hogy a többieknek csak példázatban szólok, nektek viszont megadatott, hogy Isten országát közvetlenül is megértsétek,  s ekkor megjelenik néhány gyerek, akik ott sertepertélnek, és a tanítványok elhessegetik őket? Ekkor Jézus azt mondja: engedjétek hozzám a kisdedeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké a mennyek országa! Csak a mi 19-20. századi elveink ütköznek meg azon, hogy a tanítványok elhessegetik a gyerekeket. A régebbi világban a gyereknek felnőttek között nem volt helye. A gyerek is hátul állt a sorban. Hát miért engedi előre? Hát nem hozzánk jött? – Akkor miért van itt közöttünk? Nem rajtunk kezdődik az Úr kedves esztendeje? – Akkor miért olvasta fel nekünk az Igét, és miért mondja nekünk, hogy most teljesedett be, fületek hallatára, és  hogy hirdetem nektek az Úr kedves esztendejét? Szinte látjuk is a mozdulatot, ahogy Jézus önmagára mutat. ma teljesedett be!  Őbenne teljesedett be az Írás. Minden Írás Őbenne teljesedett be.ű
Hogy ez mennyire így van, azt két tény erősíti meg. Az egyik mindannyiunk számára közismert. Az evangéliumokat olvasva rendre találkozunk ezzel a kifejezéssel: „hogy beteljesedjen az Írás.” Már a karácsonyi történetben is halljuk ezt. Aztán mikor Jézus csodát tesz, megjegyzi az evangélista: hogy beteljesedjen az Írás, amikor Jézus mond valamit, megjegyzi: hogy beteljesedjen az Írás. Vagyis az evangélium-írók folyamatosan úgy olvasták az Ószövetséget, hogy Jézust látták a beteljesítőjeként. Annyira így volt ez, hogy mikor Fülöp a Gázai úton összetalálkozott az etióp királyné főpénztárnokával, aki éppen Ézsaiás próféta tekercseit olvasta, de nem értette, azonnal Jézusról kezdett beszélni neki.
A másik tény igen különös. Vasárnaponként Márk evangéliumát olvassuk – csak ma egy alkalommal szakítottam meg a folyamatot, ennek az igének a kedvéért. Márk evangéliumában csak egyetlen egy helyen olvassuk, hogy beteljesedett az Írás. Márk csak egyszer jegyzi ezt meg, amikor a föltámadott Krisztus megjelenik tanítványainak. Ez azt is jelenti, hogy mi keresztyének már a beteljesítő fényében olvassuk az  egész Igét. Úgy látjuk beteljesedni Istennek ígéreteit, teljes törvényét, minden tanácsát, hogy mindezeknek Jézus a beteljesítője. És ezért lehetünk boldogok, ha az Írást olvassuk, mert Isten lelke által nekünk személyesen van közünk Jézus Krisztushoz. Nem annyi a Szentírás beteljesítése, hogy az ószövetségi írók üresen hagytak néhány lapot a könyveik végén, és az apostolok beírtak oda valamit. Nem úgy teljesedett be az írás, hogy az üres helyekre beírtuk volna: Krisztus. Isten Szentlelkének erejében lett az Írás teljessé! hozzánk való közében. A prófétai szó - az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem -, nemcsak a beteljesítőre, Jézusra  nézve igaz, és reá abszolút módon igaz – hiszen fogantatott Szentlélektől, a pusztába Llektől vezérelve ment ki, lelki hatalommal végezte szolgálatát –, hanem a Biblia olvasójára is igaz. Kempis Tamás, a nagy misztikus mondta nagyszerű elmélkedésében, a Krisztus Követésében, hogy a Szentírást ugyanazzal a lélekkel kell olvasni, mint amivel megírták. Krisztus igéjének igazi értelme akkor fénylik föl, amikor én, a Biblia olvasója is tudom azt mondani, hogy az Úr Lelke van énrajtam. Nem a betűből jön a Lélek, nem a feketére nyomtatott sorokból jön a Lélek, nem a prédikátor emberi szavából jön, hanem ellenkezőleg a Lélek vezet el engem ezekhez a szavakhoz, és a Lélek tárja föl az értelmüket. Kálvin Hogy mi van az Írásban, és mi teljesedett be Jézus Krisztusban, hogy ő a Beteljesítő, azt akkor értjük meg teljesen, amikor mi is elmondhatjuk: az Úrnak lelke van énrajtam. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy éppen Isten igéje tanácsol bennünket a Szentlélekhez. Hogy, kérjük el a Lélek áldását, megvilágosító kegyelmét, hogy lássuk, hogy az a Jézus, aki ott Názáretben magára mutatott és azt mondta, ma teljesedett be az Írás, fületek hallatára, ez a Jézus a Beteljesítő, ez a Jézus a mi Megváltónk, ez a Jézus a mi üdvösségre elvezérlő kegyelmes Urunk. Ezért boldog, aki az Írást olvassa, de csak azért, mert mielőtt kinyitja, és olvasni kezdi az Igét, s miután olvasta az Igét, a közben is mondja szívében az éneket: Jövel Szentlélek Úristen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pár napja olvashattuk mindannyian a hírt, hogy egy félig szír, félig francia származású jezsuita szerzetes, Henri Boulad atya magyar állampolgárságért folyamodott, és a napokban le is tette az állampolgársági esküt. Igen megtisztelő nekünk, magyaroknak, ha egy nem-magyar magyar állampolgár szeretne lenni. Ennek az eseménynek kapcsán aztán a jezsuita atya Magyarországra érkezett és több helyen előadásokat tartott igen érdekes témával, amely a mai igehirdetéshez is esik. Mondandójának a lényege az, hogy keleten szolgálva egy nagy felismerésre jutott.  Abból a töprengéséből indult ki, hogy mi vitte oda a nyugati keresztyénséget, hogy egyre szomorúbb, egyre savanyúbb, egyre keserűbb, egyre nehézkesebb, egyre törvénykezőbb? Az a gondolata támadt, hogy talán azért, mert a nyugati keresztyénséget a váltságtannak az a gondolata hatja át igen erősen, hogy Krisztus azért lett emberré, hogy a kereszten elvégezze az engesztelésnek a nagy munkáját. Ezt nekünk, reformátusoknak nem kell sokat magyarázni, hiszen a Heidelbergi Káté is ezzel kezdődik, a káté első 11 kérdése ezt a gondolatot ismerteti meg velünk: azért kellett Jézus Krisztusnak eljönnie, kereszthalált halnia, hogy Istennek az emberi  bűn elleni haragját testében, lelkében elhordozza, hogy ekképpen megváltson a büntetés alól, és ilymódon adja tudtunkra, hogy Isten megbékélt velünk, s ezért mi is békéljünk meg Istennel. De a végcélt tekintve, mondja Boulad atya, van egy másik megközelítése is az üdvözítés történetének, és ezt ő a régi keleti egyházatyáknál, leginkább talán Athanáziusnál, meg Alexandriai Kelemennél fedezett fel, akik azt mondják, hogy Isten azért lett emberré, hogy Isten lakozást vehessen az emberben, hogy az ember átistenüljön, leegyszerűsítve: Isten azért lett emberré, hogy az ember Istenné lehessen. A régiek erre egy görög szót használtak, theószisz, ezt ma szabatosan így fordítják: átistenülés. Tehát az Ige azért lett testté, hogy az isteni lét-valóság, az isteni szeretet és kegyelem átáradjon az emberbe, az emberi természetbe, áthassa azt, és isteni magasságokba emelje. Boulad atya szerint a keleti keresztyénség mindig meg tudta mutatni az üdvözítésnek ezt a napsugaras, a fénylő, ragyogó, egyúttal titokzatos és misztikus oldalát, bezzeg mi, nyugatiak (mi magyarok is nyugatiak vagyunk!) mindig csak a bűnért való elégtétel, a bűnből való kiváltás körül forgunk. Talán ez az oka, mondja Boulad atya, hogy a nyugati civilizációban kialakult a filozófiai és egzisztenciális nihilizmus is.
De ne mélyedjünk el túlságosan ebbe a teológiai disputákat, nem is dolgom, hogy ilyeneket rángassak fel a szószékre, csupán szeretném jelezni, hogy a Márk evangéliuma 9. részében, a mi Urunk színeváltozása történetében, ott, a Megdicsőülés hegyén együtt látjuk ezt a kettőt. Mert amit meg kell különböztetni, azt még nem kell szétválasztani, és ha valamit együtt látunk, még nem kell feltétlenül elegyíteni is. Megváltásunk szükségessége és az isteni dicsőség fölfénylése összetartozik. Isten beavatkozó kegyelme nélkül nem menekülhetnénk meg, és éppen ennek mélységében tárul fel az isteni szépsége. Olvassuk most így ezt a történetet.
Még egy bevezető megjegyzést kell tennem. Ahogy olvassuk Márk evangéliumát, óhatatlanul szeretnénk valamilyen diagramba foglalni Jézus életét. Ám ha Jézus földi életét meg akarjuk rajzolni, pontosan ugyanabba a zavarba esünk, mint maguk az evangélisták (vagyis előbb a tanítványok). De segít, például a Filippi levél gyönyörű Krisztus-himnusza, amely Krisztus aláereszkedésről majd felemeltetéséről szól. Az Apostoli hitvallásban is így mondjunk: alászállt poklokra, aztán a feltámadásával elkezdődik felemelkedése: ült az Atyaisten jobbjára, az örökkévaló dicsőségében. De most, a megdicsőülés történetét olvasva, nem segítenek bennünket igazán ezek a képletek. Éppen Márk evangélistánál látjuk a leginkább, hogy a süllyedésben is, és az emelkedésben is megszakítások, megakadások következnek be. Hadd mondjak néhány példát. Tegnap olvastuk Márknál, hogy a sok csodatétel, adományozás, feloldozás, betegek meggyógyítása, sőt, a kenyérszaporítás nagy csodája után Jézus megkérdezi a tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek. Idézik is mindjárt tanítványai a közvélekedést: némelyek szerint Jézus valójában a feltámadott Keresztelő János, mások szerint egy a próféták közül, megint mások azt tartják, hogy ő Illés próféta (róla még lesz szó). És akkor Jézus megkérdezi a tanítványokat, hogy: és ti kinek mondotok engem? És, igen, jön a csúcspont: azt mondja Péter: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! Ennél magasabb nincs, igen! Igen Jézus a messiás, Őreá vártak évezredek óta! Ám ekkor Jézus magához szólítja a tanítványokat és kezdi nekik mondani, hogy fölmegy Jeruzsálembe, ahol sokat kell szenvednie, meg fogják feszíteni, meghal, aztán harmadnap feltámad. Péter megragadja Jézust és azt mondja neki: mentsen ettől meg az Isten, ez nem történhetik meg veled! Lám, az imént még a döntő kérdésnél voltunk, mert az a döntő kérdés hogy, kicsoda Jézus? És Péter kimondja: te vagy a Krisztus. A többi kérdés nem számít. Ha nem Jézus a Krisztus, ha nem Ő a megváltó, akkor ki? S aztán a következő pillanatban Jézus a kereszthaláláról kezd beszélni. Lám, amikor úgy érezzük, hogy minden fölfelé tart, kezdődik a theószisz, az átistenülés, az isteni dicsőség, szentség, magasztosság átfénylése, éppen akkor kezdi Jézus a keresztről való beszédet. És ez így van együtt  a mai történetben is.
Jézus magához veszi Pétert, Andrást, Jánost, felmegy velük egy hegyre, ott elváltozik előttük. Ruhája fényesebb lesz, mint amit egy ruhafestő meg tud festeni, arca dicsőségtől ragyog, és a három tanítvány azt látja, hogy ott van Mózes és Illés, és beszélgetnek. Máté evangélista közli, hogy a Jeruzsálemben bekövetkező eseményekről beszélgetnek. Mindenféle magyarázat született már arra a kérdésre, hogy mit keresett ott Mózes és Illés. Talán csak egy látomás lett volna, ahogy ez sokszor megtörténik, hogy ott nem levő alakot ott lévőnek lát az ember? Mások szerint Isten, aki a semmiből előszólítja a meglévőket és a meglévőket semmivé tudja tenni, most itt kvázi megelőlegezett feltámadással oda teszi Mózest és Illést. Lehetséges. Én inkább a titokzatos értelmére hívom fel a figyelmet.  Itt két nagy ószövetségi próféta áll Jézus mellett. Mózesről tudjuk, hogy nem mehetett be a szent földre. Illés pedig nem látott halált, elragadtatott. És ez a két próféta a legnagyobb közbenjárók közé tartozott. Amikor Jakab apostol imádkozni tanít minket és azt mondja, hogy kértek, de nem kaptok, és azért nem kaptok, mert rosszul kértek, akkor többek közül Illéssel példálódzik, akinek könyörgésére Isten bezárta a felhőket és három és fél évig nem volt eső, majd újbóli könyörgésére, közbenjárására megnyitotta a felhőket és lett eső.
De most beszéljünk inkább Mózesről. Őt is megemlíti, a Zsidókhoz írt levélnek az a szakasza, amit a lekcióban olvastam. Ám Mózes V. Könyvében (9-11. Fejezet) maga Mózes is jelzi ezt a szolgálatát. Itt a szolgálatát összefoglalva, rátestálja népére az élete tapasztalatait. És itt arról beszél, hogy amikor lehozta a hegyről az Isten ujjával írt parancsolatokat, azt kellett látnia, hogy a nép igen hamar elhajolt szabadító Istenétől, aranyborjút öntött magának és azt kezdte el imádni. Ekkor Isten – mondja Mózes – haragra lobbant és kijelentette, hogy elveszíti ezt a hálátlan népet! Ám Mózes közbenjár, könyörög, imádkozik, – és ezt mondja magáról –, és igen rettegtem. Egykor Alexandriában a kegyes zsidók lefordították héberből görögre az egész ószövetséget, ezt Septuagintának nevezzük, nos, ott ugyanezt a szót találjuk, amit itt Márk mond: Péter megszólalván, ezt mondotta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lenni, csináljunk azért három hajlékot: Neked egyet, Mózesnek egyet, Illésnek is egyet, de nem tudta, mit beszél, mert igen megrémültek. A félelmet sokféleképpen tudjuk kifejezni,  a Biblia számos szóval adja vissza –de ez itt egy speciális szó, csak kétszer fordul elő az Újszövetségben, itt, a Márk evangéliumában, és a Zsidókhoz írt levélben, amit fölolvastam. Ez egy minősített szó. Azt fejezi ki, amikor az ember az isteni jelenlétébe kerül, ahol nem morális rémület tölti el, hanem valami más. Morális rémület is van, például, amikor az ember fél a lelepleződéstől, reszket, mert büntetés vár rá, fél, mert meg fogják szégyeníteni, fél, mert olyan feladatot vállalt, amit nem tud elvégezni. Ez afféle félelmeinknek morális gyökere van, vagy a velünk született erkölcsi érzék váltja ki, vagy valami más. Például iskolaév végén  megtörténik, hogy nem megy haza a gyermek. Megszökik, mert megbukott és fél hazamenni.
De most nem ilyenféle a félelemről van szó, hanem arról, amikor az ember a véghetetlen valóság erőterében átéli a maga végességét. Mi hasonlítható ehhez? Például, van egy nagyon különös klausztrofóbia, amikor az ember elkeveredik egy nagy erdő kellős közepén. Nincs bezárva, mégis be van zárva, mert nem tudja, merre kell mennie, csak rettentő félelemmel bolyong a roppant fák között  – és elveszettnek tudja magát. Nem megszökött, hanem utat tévesztett, s nem tudja, hova s merre. Akiknek tériszonya van (ahogy mondják), és fölviszik egy magas kilátóra, az nemhogy a korlátig nem mer kimenni, hanem a szemét sem nyitja ki. De valóban, tériszony ez? Nem inkább félelem-érzet a véghetetlen előtt? A kicsiségét éli át ilyenkor az ember, a porszem létét, mint Ábrahám, akinek megjelenik az Úr, elhívja őt, ígéretet ad neki, megáldja, és barátjának nevezi Ábrahámot, ő pedig azt mondja: por és hamu vagyok! Vagy amikor megtörténik a csodálatos halfogás, és partra húzzák a halászok, Péter pedig azt mondja Jézusnak: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok! Péter itt nem erkölcsi önítéletet mond – ez a vitám Henri Boulad atyával –, hanem átéli, hogy a véges, töredékes, magának élő ember nem fér össze a szentségessel, a véghetetlennel, az örökkévalóval.
És mégis. Azt mondja Márk evangélista, hogy Péter felajánlja Jézusnak, hogy építsünk hajlékokat neki, Mózesnek és Illésnek is, mert ahol vannak, az jó hely, nem kell tovább keresni, most kell lerögzíteni a dolgokat! Megjegyzi Márk evangélista: ezt azért mondta Péter, mert nem tudta, hogy mit beszél, mert megfélemlettek. Egészen szabatosan így kellene fordítani ezt a sajátos kifejezést: megfélemlés született bennük. Megfélemlés ragadta el őket, vagy - nem annyira magyarosan – telve voltak félelemmel. Nem is tudom, csak dadogni tudok, ha próbálom pontosan visszaadni.
Mit látunk? Jézus Krisztus, aki indul Jeruzsálem felé, és úgy, ahogy korábban jelentette a tanítványainak, meghalni megy, most megszakítja ez a történetet. Ezen a hegyen csodálatos kijelentés támad, Mózes és Illés megerősítik Őt ebben az útjában. A biblia-magyarázók és a teológusok fontos kérdéseket vetnek itt föl  – ez a tisztük – és ezek nem is spekulatív kérdések. Az egyik kérdés az, hogy Jézus miért csak három tanítványát vitte magával?  Némelyek szerint azért, mert Péter, Jakab, János alkották a belső kört, ők voltak, akiket Jézus a Gecsemáné- kertben is elválasztott a többi tanítványtól, velük ment külön imádkozni,  és nekik mondta: maradjatok itt velem és imádkozzatok velem. Itt, ahogy a történet végére érünk, azt halljuk, hogy Jézus megtiltotta nekik, hogy bárkinek is beszéljenek erről, csak majd a feltámadás után. Márk megjegyzi, hogy ez így történt, de egymás között csak kérdezgették ők, hogy mit jelent az, hogy a halottak közül föltámadni?  De  máris jön a következő kérdés: a többi kilenc miért nem lehetett ott? Miért engedi Jézus, hogy ez a három előízt kapjon a feltámadás dicsőségéből, a többiek viszont nem részesednek ebben? Essenek csak kétségbe, törjenek össze a kereszt után? De nem jó ez a firtatás, mert Péter, Jakab és János is összetörtek a kereszt után, számukra sem volt gyógyszer, amit itt láthattak. Vagy egészen másról lenne szó? Azt hiszem, mind a kettőről, hiszen Jézus maga mondja a tanítványainak, hogy erről nem beszélhettek, majd csak a feltámadása után, tehát maga Jézus köti össze a kettőt.
De a történet másik, mély értelme az evangélistának abban a megjegyzésében van, amit így mond: ekkor felhő támadt, befogta őket, a felhőből szózat jött ki, ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok. Ez itt talán egy második megkereszteltetése Jézusnak. Amikor elment Keresztelő Jánoshoz (aki a legnagyobb volt minden próféták közül), és megkeresztelkedett, megnyílt az ég és a Szentlélek galamb formájában alászállott és szózat támadt: ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm. Őt hallgassátok. Ez tehát most egy második megerősítés. Aztán így folytatódik a történet: amikor a tanítványok nagy hirtelen körültekintgettek, senkit sem láttak többé maguk körül, csak Jézust. A mi Urunk Jézus Krisztusunk színeváltozása, a mennyei dicsőség átfénylése személyén, a nagy közbenjárók,  Illés és Mózes megjelenése, aztán a nagy közbenjárók félelmének átvetülése a tanítványokra, és a mennyei szózat: ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok (vagyis Őt kövessétek, Neki engedelmeskedjetek, az Ő szavát fogadjátok meg, az Ő igazságára helyezzétek rá az életeteket, vagyis fogadjátok el a kezéből Istennek meghívását a szent és tiszta életre!) – ez van ennek a történetnek a középpontjában.
Őt hallgassátok! Hadd fordítsam meg, – hiszen közbenjárókról beszéltünk. Nekünk, reformátusoknak a közbenjárással kicsit sok bajunk van. Ennek nyilván van egyháztörténeti, kegyességtörténeti oka is.  Mi reformátusok erőst megkérdőjelezzük, hogy holmi földi közbenjáróhoz kellene folyamodjunk, netán valami dicső szenthez, aki már a szentek kórusában, az üdvözültek közösségében van. Akit aztán emlékeztetni kellene, hogy mi még itt vagyunk, szóljon érettünk jó szót (elnézést kérek, karakírozom a dolgot!). És Szűz Mária, akihez hithű katolikus testvéreink folyton esedeznek, hogy járjon érettünk közbe?! Mi azt mondjuk, hogy nekünk erre nincs szükségünk, Arany Jánost idézzük: „Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenesen oda fog folyamodni...” Nem kell közvetítő, nem kell közbenjáró. De sajnos, ebből az szokott kijönni, hogy ezzel elintézettnek vesszük a dolgot és megfeledkezünk arról, amire maga a mi Urunk Jézus Krisztusunk és az apostolok köteleznek bennünket, hogy járjunk közbe másokért. Imádságban. Beteg-e valaki közöttetek? – kérdezi Jakab. Imádkozzatok érte. Kenjétek meg olajjal, tartsatok könyörgést érte. Bajotok van a királyokkal, a hatalmasokkal, a nagy urakkal? Azt mondja Pál apostol Timótheushoz írt levelében: tartassanak könyörgések, esedezések, közbenjárások, imádságok minden hatalomban levőkért, hogy nektek békességes időtök legyen. Még a fránya politikusokért is közbe kell járni. Megfeledkezünk erről, mert úgy gondoljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk, aki ott ül az Atya jobbján teljes dicsőségében, úgyis közbenjár érettünk. De azt már elfelejtjük, hogy a mi könyörgésünket is Ő teszi jó illatúvá. Ezért most erre figyelmeztetve és emlékeztetve, hadd fordítsam meg.
Azt mondja a mennyei szózatban az Atya: ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok. És ez fordítva is így van, ez az én szerelmes fiam, Őt meghallgatom. Ez az én szerelmes fiam, Őt meghallgatom. Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között. Ő a tökéletes főpap, a főpap tiszte pedig az volt, hogy egyszer egy évben bemenjen a szentélybe és elvégezze a nagyáldozatot, a nagy könyörgést önmaga és a nép bűnéért. És megáldozzon. Jézus Krisztus az egyszerű és tökéletes és megismételhetetlen áldozat, Ő az áldozó és Ő az áldozat..., hogy meghallgattassék. És ugyanitt mondja a Zsidókhoz írt levél, meg is hallgattatott. Mint ahogy Mózes mondja: hogy megfélemlettem és reszketés volt bennem és imádkoztam az én népemért, és meghallgatott Isten. Akkor tudhatjuk boldog és bizakodó szívvel Jézus elé vinni a kéréseinket, az Ő nevében elmondani imádságunkat, ha hallgatunk rá, ha engedelmeskedünk Neki, ha az Ő útján járunk, ha elfogadjuk az Ő meghívását a mennyei életre. Ha tudjuk, hogy az a szenvedő arc dicsőséggel is ragyogott, ha tudjuk, hogy az a mi Urunk Jézus Krisztusunk, akiről ezt mondja Ézsaiás próféta, hogy ábrázata utálatos volt előttünk, ugyanaz az Jézus, akinek ábrázata elváltozott és fényességgel tündökölt és fehérebb volt, mint a hó, és Isten dicsősége ragyogott föl benne. Ő a szerelmes fiú, Őt hallgassátok, mert Őt meghallgatja az Atya.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A négyezer ember – illetve más alkalommal az ötezer ember – megvendégelésének a története az egyik legmesszebbre mutató jézusi csoda. Olyan sok szál fonódik itt össze, annyi dolog, érdek, szempont találkozik hirtelen, hogy mindenképpen – akár kétséggel csodáljuk a fejünket, hogy ugyan hogyan történhetett, akár elámulunk azon, ami itt történt –, mindannyiunkat múlhatatlanul megérint, a történet felejthetetlen. Ma azt a szót emelem ki, amit maga Jézus mond, mikor a hozzá áramló sokaságra tekint. A korábbi feljegyzésekből tudjuk, hogy ez a nagy tömeg nemcsak tanításra ment ki Jézushoz, hanem vitték a betegeiket is, hogy meggyógyítsa őket. Tehát, mikor már három napja együtt voltak, Jézus szeretné elbocsátani a sokaságot, de látja, hogy sokan messziről jöttek, és nincs már élelmük, ki fognak dőlni az úton hazafelé. Éhen nem bocsáthatja el őket. Megjegyzem ugyan, hogy nem Jézus hívta őket a pusztaságba. Márk evangélista igen érzékletesen mondja el, hogy olykor-olykor Jézus mintha menekült volna a tömeg elől, kereste a módját, miképpen maradhatna magára. Olvastunk arról is, hogy egy gyógyítás után megparancsolja a tanítványoknak, hogy azonnal szálljanak a hajóba, és áteveztet a Galileai-tenger túlsó partjára. Egy másik alkalommal arról olvasunk, hogy mikor újra Jézushoz megy a tömeg, ő mintegy kivonja magát, elhagyja a szülőföldjét is, és Tírusnak és Sidonnak a vidékére elmegy. Nem hívta őket, nem lenne dolga, hogy asztalt terítsen nekik.
Mégis, van itt egy fontos megjegyzése Jézusnak, amit a többi evangélista is közöl, sőt az evangéliumi elbeszélésekből kitetszik, hogy Jézus jellemének, belső alkatának az egyik legfontosabb elemét fejezi ki ez a megjegyzése. Azt mondja Jézus tanítványainak: „szánakozom a sokaságon.” Sajnos, a szánakozás szó a mai magyar nyelvben megkopott, szóhasználatunkban sok esetben üres kifejezés, - szánom-bánom szoktuk mondani, de közben vonjuk a vállunkat: ugyan, mit tehetünk? Sok esetben egy baleset, katasztrófa, nyomorúság nyomán tehetetlenül mondjuk: szánjuk, szánakozunk rajta. A tehetetlen sajnálat kifejezésévé vált ez a szó. De még a régi magyar nyelvben, sőt Himnuszunkban is – „Szánd meg, Isten, a magyart!”  – ez egy nagyon erős szó volt. Ugyanúgy, ahogy az eredeti szövegben is: szánakozni, könyörületre indulni, sajnálni – ez azt jelentette, hogy aki ezt az érzést átélte, nemcsak egy gondolatot élt át, nemcsak átsuhant a lelkén valami, hanem mintegy fizikailag is kifejeződött rajta, hogy szán valakit, hogy szeretne megkönyörülni, hogy bántja a másik ember nehéz helyzete. Az eredeti görög szó még hangzásában is eleve kemény, de úgy lehetne lefordítani, hogy szorosságban vagyunk. Egy alkalommal Pál apostol éppen ezt a kifejezést használja, amikor a Korinthusi levélben a keresztyén embernek a hányattatott helyzetét jellemzi, és azt mondja: mindenütt szorongattatunk, de nem szorulunk sarokba. A szorongattatásra ugyanezt a szót használja. Éreztél már, testvérem olyat, hogy összeszorult a szíved, a torkod, és ránehezedett a tüdődre –a lelkedre! – valami hihetetlen nagy teher, mert egy olyan esetet láttál, olyan körülménnyel találkoztál, ami belülről kényszerített arra, hogy tegyél valamit? A könyörület, a megszánás ezzel a nagy belső lélektani mozgással kezdődik, a szánalom, a könyörület mindig belülről indul. Talán ez a legfontosabb most, nekünk ezt meg kell jegyezzünk, és önmagunkra nézve is tudnunk kell. Az nem szánalom, hogy ha egy hivatalnok megteszi a hivatali kötelezettségét és kiutal valakinek egy segélyt. Ezért nem kell a hivatalnok kezét megcsókolgatni. Végzi a dolgát. Az nem szánalom, hogyha valaki fölpakol az autóba valami segélyt, elviszi messzire, kiosztogatja, s ezért megkapja a fizetését – tán prémiumot, mert előbb odaért, mint a másik segélyszervezet, így róluk szól először a híradás. Ennek semmi köze nincs a szánalomhoz. A szánalom belülről indul. Te érzed magadat kényszerítve, te érzed, hogy belülről szorít valami – és amíg nem teszel valamit, amíg nem lépsz, az a belső szorítás ott van rajtad.
Az evangéliumokban sok alkalommal olvassuk, hogy Jézus, ha beteget vittek hozzá, ha irgalomért könyörögtek, szánalomra indult. Máshol így fordítjuk: könyörületre indult. Mert Őt belülről kényszeríti és készteti valami. Pedig meg kell mondjam, ez az izgalmas jelenet másfelé is kanyarodhatna. Ugyanúgy, ahogy az ötezer embert megvendégelése is. Azért izgalmas ez a történet, mert nem szokott csak úgy, magától négyezer ember összegyülekezni. Az nincs úgy magától. A mai világban sem egyszerű négy-ötezer embert összegyűjteni – pedig a lakosság többszöröse a réginek. Ahhoz PR tevékenységet kell végezni. Külön mesterség az emberek megszólítása, mozgósítása, az alkalom kiplakátozása, hirdetése, az érdeklődésük felcsigázása. Magyarországon különösen nehéz, mert még egy válogatott labdarúgó mérkőzésre sem megy ki kétszáz-háromszáz embernél több.
Ezek az emberek maguktól mennek. S ez óriási lehetőség. Ebbe gondoljon bele mindenki. Négyezer ember eljön, hogy lásson engem. Még azt is lehetne mondani, hogy Jézus meg is próbálja őket, kimegy a pusztába, lássuk, ki van velem, ki jön utánam? Ilyen sokan? A régi Izraelben, talán jobban is, mint a mi világunkban, minden át volt itatva politikával, minden át volt itatva a hatalom kérdésével, minden át volt itatva reménységekkel és váradalmakkal, hogy jobbra fordul a világ, megváltozik a világ. Azt a régi ember is tudta, hogy a világon erővel kell változtatni, mert csak erővel lehet változtatni. Úgy magától a rossz nem megy odébb. Elment valaha magától a rossz? – azt mondjuk: menj már odébb, légy szíves, és kész?! Abbahagyja a zsarnok a zsarnokoskodást, ha azt mondjuk neki, nem szép dolog, amit csinálsz!? Befejezik az emberek kizsákmányolását, hogyha morgunk egy kicsit, hogy nincs ez így jól!? Erővel lehet. Csak erővel lehet! S itt van négyezer ember. Lukács evangéliumából tudjuk, Márk meg se jegyzi, ezek mind férfiak. Lukács azt mondja: voltak ott mintegy négyezren, nőkön és gyerekeken kívül. Férfiak. Éhesek? Fáradtak? Eltörődöttek? Hontalanok? - ahogy a zsoltárban olvassuk, kik a pusztában nem találják a maguk lakóhelyét? Szétszóródottak? Csak ki kell adni a parancsot. Négyezer emberben nagy erő van, meg kell indulni, és azt kell mondani, hogy – hát itt vagytok, kedves testvérek, tudok én Isten országáról szép dolgokat mondani nektek, a betegeket is el tudom rendezni, de a kenyereteket szerezzétek meg! Megmondom, hol vannak a raktárak. És máris lehetne indítani egy forradalmat. Elnézést kérek azoktól, akik úgy gondolták volna, hogy én csak egy retorikai futamba kezdtem itt bele,  - ez bizony valóságos lehetőség volt. János apostol is leírja a kenyér-csodát, és elmondja, hogy miután ez bekövetkezett, az emberek elkezdtek egymás között suttogni, és azt mondták: ragadjuk el Jézust, vigyük magunkkal és tegyük királlyá! (János 6) Értik ők, hogy miről van szó. Gondolták – s talán jól – micsoda lehetőség van itt! Egy forradalmat elindítani, a kenyér forradalmát. A kisemmizettek, az éhezők forradalmát elindítani. Itt a lehetőség!
Legelőször azt kell mondanunk, hogy ez a szó, amit Jézus mond: szánakozom a sokaságon, mert könyörület támadt szívében a sokaságon – ebben a közvetlen értelemben ilyen társadalmi, politikai értelmében egy király megnyilatkozása, egy vezető megnyilatkozása. Emberek vannak rám bízva, és nekem kötelességem, hogy gondoskodjam róluk. Éppen Jézus az, aki egy alkalommal, amikor az éhes tanítványok szombat napon kalászt tépnek és megszólják őket, Dáviddal példálózik, és azt mondja:  Nem hallottátok, mit tett Dávid amikor ő és emberei menekülés közben éhesek voltak? Bementek a szentélybe és elvették az oltárról a szent kenyeret, amit csak a papoknak szabadott enni. S nem követtek el szentséggyalázást. Jézus is király. Emberei vannak. És a király megsajnálja az embereit: enniük kell. A király szava ez most, a törődöttek, az elesettek, a betegek, a kiszolgáltatottak felöl, mert Jézus ezeknek a királya. A szegényeké meg a nincsteleneké. Azért jött, hogy könyörüljön rajtuk. S amikor kiáltanak hozzá úton, útfélen: Dávid fia, könyörülj rajtam – emlékszünk, Jerikóban is ezt kiáltja egy vak ember, aki már hónapok óta hallja, hogy valahol fönt, északon, Galilea környékén van egy csodálatos, könyörülő, nagyszerű alak, akiből királyt akarnak csinálni, Ő érkezik most Jerikóba. Ezt hallja a vak éles hallásával, hát kiáltozik: Dávid fia, könyörülj rajtam! Egy királyhoz kiált. Dávid fia királyt jelenti.
Igen, testvérek, mindenkinek, akinek Isten megadta, hogy embereket vezessen, annak a királyság nem a koronát és a trónt jelenti – ezek külsődlegességek –, s nem a nagy királyságot meg a birodalmat, vagy a kis királyságot, a Csák Máté földjét, hanem azt a funkciót jelenti, hogy emberek vannak rábízva, embereket vezet, embereket tanácsol, emberek életét irányítja, ami lehet egy család, lehet egy munkahelyi közösség, lehet az iskolában egy osztály, lehet egy baráti közösség, mely rám bízta az irányítást. A király könyörülete, a király szánalma ez: szánakozott e sokaságon. Nekünk ilyen királyunk van Krisztusban. Nem olyan király Ő, aki azt mondaná: küldjétek el az embereket, hogy hozzanak nekem valamit. Vannak ilyen királyok is. Amióta világ a világ, mindig voltak ilyen királyok is. Az egyiptomi fáraók jelszava, – ahogy Madáchnál olvassuk milliók egyért–, mind a mai napig él, mindegy, milyen az államforma: fáraóság, királyság, birodalom, népi köztársaság, köztársaság, demokrácia. Mindig vannak, akik felül ülnek, s alattuk arról szól az életünk, hogy nem ők vezetnek bennünket, nem ők igyekeznek gondoskodni rólunk, hanem fordítva. Milyen volt a kommunizmus? Bedobtunk mindent a kalapba azzal az ígérettel, hogy egyenlőképpen lesz szétosztva minden – szét is lett osztva egyenlőképpen a semmi, mert mire az osztozkodásra sor került volna, néhányan ellopták, ami volt. S ma is, állítólag közteherviselés van, de én nem nagyon látom ennek a jeleit, mert amit az adóba befizetünk, az nem megy oda vissza amire hivatkozva beszedték, az biztos. Vannak ilyen királyok is. Nekik üzeni a mi királyunk, a mi mennyei Teremtőnk: azért királyok, legyetek eszesek és reszkessetek és csókolgassátok a Fiút, a messiás Krisztus királyt, hogy föl ne gerjedjen az Ő haragja.
Másodszor, Jézus szavának: „szánakozom e sokaságon” – van egy nagyobb, átfogóbb, az élet mindennapos dolgain túlmutató értelme is. Ebben Jézus nem királyként, hanem másik tisztében, prófétaként nyilatkozik meg. Nemcsak a király dolga, hogy szánakozzon és könyörüljön az ő népén. Nemcsak a vezető feladata, hogy irgalmas szívű legyen. A prófétáé is. Az igazmondóé. És ezt azért kell hangsúlyozni, mert igazságot mondani nagyon sokféleképpen lehet. Igazságot meghirdetni, az embereket mintegy tükör elé állítani és megmutatni nekik, hogy kik is ők valójában, hogy mi az életük, ez hihetetlenül sok módon történhet. Lehet ezt úgy is tenni – ami elég gyakori – hogy ezzel a másik fölé kerekedek. Szemére lobbantom a vétkét, a nyomorúságát, a bűnét vagy éppen azt az állapotát, amiben van, és ezzel azt mondom – ha lehetne a szószéken pantomim-művészetet bemutatni, jelezném, hogy a szavammal már lépek is a fejére –,  édesem, te egy senki vagy! S meglehet, a másik talán az is volt. Elveszett, bűneibe, nyomorúságaiba belegabalyodott ember. S lehet úgy is mondani az igazat, a valódit, hogy az csak egy piszkos alku főtétele: én tudom, hogy te gazember vagy, te is tudod, hogy én gazember vagyok, de csak addig beszélünk róla, míg meg nem alkuszunk, utána spongyát rá! Időnként meg azért mondjuk, hogy na, azért a szeme közé vágom, nem megyek ugyan semmire, de azért a szeme közé vágom! Ez utóbbi már inkább jellemez bennünket, magyarokat, mert mi ugyan semmit nem csinálunk, semmit nem mozdítunk a világon, de azért megmondjuk – ennyi már engedtessék meg nekünk! Van azonban prófétai igazmondás is. És a prófétai igazmondásnak ez a lényege: azért mondom, hogy megváltozz! Azért mondom, amiért Keresztelő János is megüzente Heródesnek, aki vérfertőző kapcsolatban élt: - nem szabad neked így élned! És ebben már benne van az is, hogy meg kell változtasd az életedet, másmilyenné kell lenned, mert különben elveszel. Jézusnak van egy megrendítő példázata, melynek csattanóját önmagára alkalmazza. Egy ültetvényesről szól, akinek nagy földbirtoka van, munkásokat fogad föl, kiadja nekik művelésre a kertet, megegyeznek a járandóságban.  Elérkezik a szüret, elküldi az egyik követét, kéri a részét. Megérkezik a követ, megfogják, megverik, elkergetik. Kiküld még egyet. Megfogják, kidobják. Ekkor azt mondja a gazda, hogy elküldöm a fiamat, mert a fiam mégiscsak engem képvisel, és hátha az ő szavára hallgatnak. Mikor azonban meglátják a gonosz szőlőmunkások, hogy közeledik a fiú, összesúgnak, összeesküvést szőnek, és azt mondják, hogy ez az örökös, gyertek, öljük meg és miénk lesz az örökség. Jézus ezt a próféták sorsáról – és a saját prófétai küldetéséről mondja. Miért jöttek a próféták, mit mondtak a próféták, mit hirdettek? Térjetek meg, változzatok meg, adjátok meg Istennek a köteles tiszteletet, engedelmeskedjetek az Ő szent akaratának – és akkor élni fogtok! Higgyetek és megmaradtok. Prófétai könyörület szólal meg Jézusban, amikor azt mondja: szánakozom e sokaságon. És még inkább érteni fogjuk ezt, amikor Jeruzsálembe tartva, virágvasárnapon ünnepelve, ujjongva köszöntik Őt, mert tényleg azt hiszik, hogy jön a király, a kenyérszaporító, a csodatevő, a felszabadító, Jézus megsiratja Jeruzsálemet. Így írja le Lukács evangélista: könnyekre fakadt Jézus, és így kiáltott: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te, aki megölöd a prófétákat! Siratja, siratja Isten szent városát, siratja Isten szent népét, sirat bennünket, mert csak a dénomi lehetőséget ismertük fel benne! Jertek, öljük meg és miénk lesz az örökség. Gyertek, lökjük le Istent a trónról. Milyen Isten ez az Isten? Szánakozik rajtunk? Összeszorul az Isten szíve az embert sajnálván? Akkor ez az Isten gyenge, mert megszánni valakit, könyörülni valakin, az elvetemült ember logikája szerint a gyengeség jele. Voltak korszakok, s vannak mind a mai napig kultúrák, ahol a sírás, még a temetésen való sírás is, a gyengeség jele. Sokan nem merik magukat gyengének, szánalomra méltónak mutatni. Micsoda nagy lázadása ez, testvérek, az embernek Isten ellen! Nem mutatom magamat előtte szánalomra méltónak, nem mutatom magam Isten előtt könyörületre valónak – mert akkor gyengének mutatom magam. Emlékszünk Ady csodálatos versére, Krisztus kereszt az erdőn, ahogy leírja a költő, hogy az apjával télen szánon mentek, a két nyakas kálvinista, kemények, keménynyakú kálvinisták, az Isten sem tudja a fejüket lehajtani. Könyörögni, kérni, magunkat szánalomra méltónak mutatni? – Dehogy, mert különben fölém kerekedik Isten, akkor nem lesz mit követelni az Istentől, akkor nem mondhatom többet, hogy az én ügyem a Te ügyed – ahogy egy más helyen írja a költő. Csak amikor megtöri az élet, amikor elveszít mindent, amikor haldoklik az egész szétzüllesztett élete miatt, akkor mondja azt, hogy meghajtom fejemet mélyen. Mert szánalomra méltó az ember. S a próféta kimondja ezt az igazságot, és az igazságok kimondásával meghív bennünket: ne titkold el, ne rejtsd el, hát látod, itt van a négyezer ember, egy hadra fogható sereg, négyezer éhes száj, ezek világforradalmat tudnának csinálni. Lenin a Téli palotát kétszáz emberrel foglalta el – itt négyezer ember van! Föl lehetne mindent forgatni, micsoda erő van ebben! De Jézus azt mondja: szánakozom rajtuk, mert Ő látja a lényeget. Isten nélkül, Isten szabadítása nélkül, Isten jelenléte nélkül, az Istennek való boldog, engedelmes élet nélkül, mi más vagy, mint szánalomra méltó? Hiába a páncél, hiába a merev arc, hiába a gőg – nincsen semmid, mert nincsen életed.
És végül, a szánalom Krisztus felkenetése értelmében a pap szánakozása is. Talán ez az, ahol a leginkább számítunk szánalomra, könyörületre, ezt tartjuk a leginkább természetesnek, hogy kapjunk valamit, mert a pap dolga ez. Emlékszem, valamikor a tavaszon idéztem egy mondást, egy fiatalember vágta a fejemhez: - Imádkozzék, tiszteletes Úr, a papoknak ez a dolga! Voltaképpen igazat mondott, bár nem lenne baj, ha ő is imádkozna. A papnak ez a dolga, közbenjár Isten és ember között, az a tiszte, hogy imádságot, engesztelést vigyen a nép bűneiért Isten elé és kérlelje, engesztelje Istenét, a pap könyörög az övéiért. A pap az, akiről Gyökössy Endre egyszer azt mondta, lelki szemetes láda, mindent bele lehet dobálni, mindent, minden bűnt, minden szennyet, és az a dolga, hogy meghallgassa és magában is tartsa. A pap nem bíró, nem ítélkezhet, nem végrehajtó, nem üthet rá a másik fejére, Igen – és mégis, itt valami több is van, az isteni papságnak, Jézus papságának az igazi lényege, amit a Zsidókhoz írt levél ír le. Jézus nemcsak áldozott a bűnökért, ahogy az Ószövetség rendje előírja, hanem önmagát áldozta fel a bűnökért. Figyeljük, meg is üti a fülünket: „akkor megparancsolta Jézus a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, és vevén a két kenyeret, hálákat adván megszegte és adta…” Ismerősek, úgy-e ezek a szavak? „Azon az éjszakán, melyen az Úr Jézus elárultaték, vette a kenyeret, hálákat adott, megtörte és ezt mondotta: Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik.” A főpap önmagát áldozza. Jézus szánalma nem szánakozás, futó hangulat, nem a tehetetlen ember boldogtalan érzése, hogy szeretnék segíteni, de nem tudok, nem az ereje, tehetsége végére érkezett altruista rettenetes érzése, hogy kifutottam már minden lehetőségből – ez a szánalom Istennek a szánalma. Mert azt mondja Jézus: aki engem lát, az Atyát látja, aki engem hallgat, az Atyát hallgatja, énhozzám jöjjetek mindnyájan, akik az Atyát keresitek, és ez a szó: szánakozom e sokaságon – ez Isten szívének a szánalma. Jézus, az élet kenyere, megtöri önmagát. Nemcsak táplálásért, hanem áldozatért is.
Igen, kedves testvérek, ebbe a szóba, hogy „szánakozom a sokaságon” – magunkat is bele kell értenünk, Jézus egész küldetésének az értelme tárul föl egy pillanatra. Nem a kenyérszaporító király nyitja meg a kampányt megmutatva, hogy mit tud, nem is az igazszavú próféta mutatja, hogy mennyire elesettek, nyomorultak, kiszolgáltatottak vagyunk, hanem a főpap Jézus áldoz érettünk. Úgy is magyarázható ez, hogy ez az első Úrvacsora. A kiosztott kenyérben a tanítványok  - nem is tudják - már az úrvacsora kenyerét kapják, azt a kenyeret, amelyben mindig ott van Isten érettünk megtört szíve, amelyben mindig ott van Istennek az az üzenete, hogy szánlak és könyörülök rajtad. Sajnálom a nyomorúságodat és segítek neked, bánt, hogy tőlem elrugaszkodva a semmibe hull az életed. Most kint vagy a pusztában, a semmiben és nincs hova menned. Fogadd el ezt a kezemből!
Befejezésül azt kell még röviden elmondani, hogy ezt a kenyeret el is kell fogadni, ezt a kenyeret el is kell fogyasztani. Isten könyörületének ezzel a nagy ajándékával élni is kell. Fogadd el, fogadd el Isten szeretetét és könyörületét! Ne mondd, hogy nem kell engem sajnálni, nem kell engem szánni, majd kiigazítom én az életemet. Csinálunk egy kenyérforradalmat, csinálunk egy igazságforradalmat, igazítunk valahogy a világon! Mégis, inkább, ahogy Jézus megparancsolja a sokaságnak: telepedjenek le! S lám, az a senkiföldje, az a pusztaság, az a sívó vidék egyszerre csak terített asztallá, hajlékká válik. Telepedj le egy pillanatra az életed legsötétebb, legüresebb semmijébe, és fogadd el ott Isten könyörületét. És az -  ahol vagy, azt veszed észre -, otthonná, hajlékká lesz. Ő tud téged táplálni, Ő tud téged segíteni. Nyisd meg a szívedet, kiálts Hozzá: könyörülj rajtam, Dávidnak fia, könyörülj rajtam igazmondó, szent Ige, könyörülj rajtam örökkévaló Főpap, én királyom, prófétám és legfőbb főpapom, Jézus. Jézus, Uram és Megváltóm.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal arról szólottunk, hogy Jézus földi szolgálata, mely egy felfoghatatlan és környezete számára magyarázhatatlan, nagyszerű újnak a megjelenését is jelenti, sok konfliktust, vitát, félreértést, nézeteltérést, drámát váltott ki.  Legutóbb például arról is hallottunk, hogy Jézus családja az elterjedt hírek nyomán útnak indult, hogy hazavigyék Jézust, mert némelyek úgy magyarázták szolgálatát, szavait, tetteit, hogy magán kívül van. Mások azzal vádolták Jézust, hogy ördögi hatalmakkal cimborál, a csodákat, a jeleket, a nagyszerű dolgokat nem is tudná másképp tenni – magyarázták ellenfelei, ellenségei – mint hogy összeszövetkezik a nagy hitetővel, az ördöggel, hogy Ő maga is elhitesse az embereket. Az evangélium eddigi részeinek olvasása kapcsán azt is láttuk, hogy a Jézushoz közvetlen közelállók, a tanítványai, akik a közösségében vannak vele, akik egy asztalnál ülnek vele, akik valóban, a szó legteljesebb értelmében a tanítványai, s közvetlenül hallják Jézustól az Isten országára vonatkozó titkok föltárolását, ők sem értik Jézust, ők sem tudják mire magyarázni, hogyan felfogni a szavait és a tetteit. Említettem azt is, hogy ezt a drámát egy Biblia-tudós így jellemezte: messiási titok. Ma érkeztünk el ahhoz a részhez, amikor ennek a titoknak nem az a része mutatkozik, hogy nem értik Jézust, mert így is lehet valami titok. Igen többnyire a titok szón éppen ezt értjük, tehát hogy valamit történik, de az okait nem látjuk be, nem tudjuk felfogni.
Van azonban a titok fogalmának egy másik valósága is, különösen abban az értelmében, ahogy ezt a régi görög nyelvben használták, amit azonnal megértünk, ha Pál apostolnak az Efézusi levélben a házasságról írt szavaira gondolunk, ahol a férfinak és a nőnek az élet-szövetségéről szól. A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, ketten lesznek egy testté, közösség lesz az életük, szeretik egymást. S erre mondja az apostol, hogy felette nagy titok ez. Mi ebben a titok? – kérdezhetnénk, –  hiszen itt vannak előttünk, előttünk élnek, szeretik egymást, egybeszövődnek, összetartozik az életük, mindezt látjuk, semmi nincs benne elrejtve, mi ebben a titok? De van a titok szónak, egy olyan értelme is, hogy valami fölragyog előttünk és csodálkozással tölt el bennünket. Mi lehet a házasságban az képesség, nagyszerűség, mindannak ellenére, hogy az ember hajlamos a vétekre, hogy esendő, hogy sokszor rossz dolgokkal van tele élete, férfi és nő mégis ragaszkodik egymáshoz, jóban-rosszban szeretik egymást, s ahogy az Ige mondja: egy testté lesznek – nos, ez titok. Csodálkozással tölt el bennünket. Bár nincsen benne semmi felkutatatni való, semmi utánamennivaló, csak itt vannak előttünk szent életben, és ez ámulattal tölt el bennünket. Jézus földi szolgálatának – amit így neveztünk: messiási titok – most ez az oldala ragyog föl. Az a valósága, amely látható, elmondható, még felolvasott történet nem szorul arra, hogy részletesen elismételjük, s mindazokat, akik ezt látják, átélik, csodálkozással, mi több – olvassuk – félelemmel tölti meg.
Hogy közelebb jussunk ennek a titoknak a felragyogásához, néhány bevezető megjegyzésre van szükség. Az eddigiekben azt láttuk, hogy Jézusnak felfoghatatlan és lenyűgöző hatalma van. Betegeket gyógyít. A betegek gyógyítása, főleg ha a betegség fizikai vagy biológiai természetű, igen nagy hatalmat és erőt jelent. Láttam kórházban beteget, amikor kiadták neki a zárójelentést és abba az volt írva, hogy gyógyultan távozik, hogy elkapta az orvos kezét és csókolgatta. Milyen nagy dolog egy megromlott, beteg szervezetet meggyógyítani! Fantasztikus tudomány kell ahhoz, hogy a megbillent egészség egyensúlyba jöjjön, és azt érezhesse a beteg hogy meggyógyult. Aztán azt is láttuk, hogy Jézusnak a szavak világában is nagy hatalma van, mert ott is van hatalom. Különösen a mai időkben érezzük ezt, mert az életünkbe – vagy ahogy mondani szokták– a magánszféránkba, a konyhába az asztalunkhoz, a nappalinkba, a beszélgetéseinkbe, a gyereknevelésbe, mindenüvé bevonult az, amit közéletnek vagy politikának neveznek. Olykor mintegy üldöznek is bennünket, újra meg újra kikérik a véleményünkre, újra meg újra döntenünk kell, állást kell foglalnunk, ezért szóáradat lepi el a mai embert, s egy idő után  már immúnissá leszünk. Elmegyünk a fontos szavak mellett is. Ha valamit százszor kiabáltak a fülünkbe, százegyedére már nem figyelünk oda, megszoktuk. De az igaz beszéd  így is megérinti, megtalálja az embert, mert abban erő van, és megállít, odafigyelünk rá, hiszen igazságot hallunk, és ez az igazság nem elvont filozófiai megállapítás, hanem egzisztenciális érvényű. Nemrégiben olvastam Kirkegaard egyik megjegyzését, amit igehirdetőként magamra is kellett vennem. A dán filozófus a hamis teológusokról meg bölcsekről mondja, hogy mindent megmagyaráznak, de soha semmit nem mondanak. Nos, ilyen korban élünk: minden meg van magyarázva, bőséggel, de olyan kevés dolgot hallunk, ami mond valamit, ami teremtő szóval érint meg bennünket. Jézusban azt látjuk, hogy a szavai teremtő igék. Azt mondják róla: úgy beszél, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudók. Hatalom van Jézus szavában.
Azt is láttuk, hogy Jézusnak a természeti világ fölött is hatalma van. Talán a legmegrendítőbb történetet az előző részben olvastuk. Jézus és tanítványai útban vannak a tenger túlsó partjára, de vihar csap le rájuk. Ez a vihar ugyanolyan, mint amikor a Bakony mögül kijön a vihar a Balatonra, és szempillantás alatt két méteres hullámokat támaszt. Szegény tanítványok próbálják az életüket menteni. Jézus pedig alszik a hajóban, ágyút lehet a füle mellett sütögetni. Fölébresztik, s kiáltoznak: -Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk? És akkor Jézus parancsol a szeleknek, parancsol az elemeknek, és így mondja az evangélista: elállt a szél és lett nagy csendesség. Ekkor megtölti a tanítványok szívét is egy szent rémület, mert egy megnyilatkozó titkot látnak, tapasztalnak, és mondogatják egymásnak: - Kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek neki?
A mai történetben mindezek legmélyére jutunk el, ez a történet azt mutatja, hogy Jézusnak a szellemi világ fölött is van hatalma. A modern kor embere, talán éppen a középkor túlzott ördög-kultusza vagy ördög-félelme miatt az inga másik végébe lendült, s ma már sok ember – különösen az írástudók, akik mindig mindent megmagyaráznak, de semmit nem mondanak – kimagyarázza a Bibliából, a hittudatából azt, hogy van egy ellenséges szellemi világ, van egy ördögi világ, egy démoni világ, és ez a démoni világ, ahogy az apostol megjegyzi az ördögről, szerte jár, mint üvöltő oroszlán és keresi, akit elragadhatna. Nem is tudja ezt az evangélista sem másképp leírni, mint megszállást. Amikor Jézus találkozik ezzel az ördöngös emberrel, akit lekötözni, megbilincselni sem tudnak, megközelíteni sem mernek már, kiderült, hogy egy önpusztítására démonizált emberről van szó. Azt olvassuk, hogy éles kövekkel üti-vágja magát, elhagyatott helyeken, sírboltokban jár, s nincs az az elmegyógyintézet, ahova be lehetne zárni, nincs az a módszer, amivel meg lehetne gyógyítani. Megkérdezi tőle Jézus, hogy mi a neved? – és ekkor ez az ördöngös így válaszol: légió. Már nem is ő válaszol, hanem a benne lakozó tisztátalan szellemek, a légió – merthogy sokan vannak. Sokan vettek uralmat e fölött a szerencsétlen ember fölött, de Jézus kiűzi belőle a démonokat, meggyógyítja őt. Egyszóval, Jézusnak a szellemi világ fölött is hatalma van. Ha azt mondom, hogy az emberi életnek egyik mértéke a megszállottság, a megkötözöttség, azzal paradoxont is mondok: senki sem tudja megkötözni ezt az embert, és mégis megkötözött, senki nem tudja fogságban tartani, és mégis egy légió fogságában van. (Később majd olvasni fogunk az emberi élet legnagyobb mélységéről és legnagyobb reményéről is, amikor kiderül az is, a naini ifjú feltámasztásakor, hogy Jézusnak a halál felett is van uralma. Egy teljhatalmú, isteni küldött áll előttünk Jézus Krisztus személyében.)
A jól ismert, sokat magyarázott történetből ma azt a pillanatot szeretném kiemelni, ami talán bennünk még is fokozza a bámulatot és a csodálatot e messiási titok fölött, ahogy fölragyog, lenyűgöz, vonz, és magával ragad. És ebben az a bámulatos, hogy Jézus még most sem, most a szellemi hatalmak felett aratott győzelme után sem – ha szabad ezt mondani – játssza ki a kártyát. Teljes titka megfeszíttetésekor és feltámadásakor tárul fel. Jézus még vár. S hadd mondjam el, hogy sok ilyen alkalom volt Jézus nyilvános szolgálatában, amikor nem játssza ki a kártyát, amikor még várt. Bizony, meg kell értenünk ennek a visszatartásnak, ennek a kivárásnak a mélységét, mert így érthetjük meg magát a története is, ez rejlik a mélyén, és ez ragyog ránk igazi erővel.
Hadd idézzek hát néhány esetet, amikor Jézus vár. Az egyik leglátványosabb, amikor nagy tömeg gyűlik össze Jézus tanítását hallgatva, több ezren vannak, ötezer férfi, asszonyokat és gyerekeket nem számítva. Isszák Jézus szavait, táplálkoznak az Igével, de – kenyérrel is él az ember! Éhesek, eltörődöttek, fáradtak, enniük kell, de nincs miből. Ekkor Jézus megáldja azt a kevés kenyeret és halat, amit egy kisgyereknél találnak, és megsokasítja, ötezernek lesz elegendő. Ez a kenyérszaporítás csodája. Ekkor a tömeg el akarja Őt ragadni, hogy királlyá tegyék. Itt az idő, ki lehet játszani a lapot! Jézusnak teljhatalma van, Ő aztán méltó rá a trónra. S azt olvassuk, hogy Jézus mintegy kiszakította magát a tömegtől és félrevonult. Mintegy elmenekült. Egy más alkalommal azt olvassuk, hogy amikor már szinte megfojtja a rajongók sokasága, megparancsolja tanítványainak, hogy azonnal evezzenek át a túlsó partra. De miért, hova menekül? Kivonja magát, nem játssza ki a kártyát. Aztán azt is olvassuk, hogy mikor meggyógyít egy vakon született embert – ez már Jeruzsálemben történik –, megtiltja neki, hogy elmondja másoknak. Pedig ott vagyunk Jeruzsálemben, a szent helyen, oda várják a kegyes zsidók a messiást, oda kell megérkeznie. Itt az idő. És Jézus nem játssza ki a lapot. És még egyet hadd idézzek fel, amikor nagycsütörtök éjszakáján Jézus a Gecsemáni kertjébe készül, hogy utolsó harcát, az engedelmesség nagy küzdelmét megvívja az Atyával, mert halálfélelem tölti meg, tehát mielőtt elindulnának, előáll Péter, megmutatja Jézusnak a két kardot: látod, Mester, beszereztük az eszközöket, megnyertük a fegyverkezési versenyt, induljon a felszabadító háború! De Jézus ellegyinti Pétert, elutasítja ezt a lehetőséget is, nem játssza ki a lapot, pedig – emlékszünk? – néhány nappal korábban ezrek és ezrek ünnepelték Őt, mint szabadító királyt. És emlékszünk rá, micsoda összeesküvést kezdenek Jézus ellen szőni, hogy félreállítsák az útból, mert féltik a hatalmukat a hatalmasok? Hát itt az idő, most kell kijátszani a lapot! És Jézus nem játssza ki.
A mai történetben nem általánosan, hanem nagyon személyesen – és ezért a szívünkhöz szólóan – mennek végbe az események. Jézus kiűzi ebből a szerencsétlen emberből a légiónyi ördögöt, melyek a kétezer disznóból álló kondát szállják meg, amelyik belerohan a szakadékból a tengerbe. Akik látták, elszaladtak, s jelentik a városban, hogy nagy kár érte a várost, elpusztult a konda, de valami más is történt, mert ez a hírhedt ember, akinek Légió a neve, a megszállott meggyógyult. És máris mennek ki az emberek, hogy lássák, mi történt. Azt látják, hogy ott ül ez az ember Jézus lábainál, fel van öltözködve, és az eszénél van. Az eszénél van. Nagyon fontos ez a megjegyzés, Lukács evangélista is pontosan ugyanígy közli. Lukács orvos volt, az evangéliuma tele van orvosi kifejezésekkel, és az a kifejezés itt, hogy eszénél van, diagnózis. Nem úgy általában van eszénél, mint például, amikor valakire előbb hirtelen rájön valami hisztérikus roham, adnak neki egy pofont, s akkor megrázkódik, és magához tér, de még ott van lelkében a zaklatottság, ott van a szívében a félelem. S nem úgy, mint amikor valakivel valami rémítő dolog történik, sokkolja őt, aztán elmúlik a riadalom, fújja ki magából a levegőt: már magánál van, de még nincs igazán magánál, mert az elméjében még ott zakatol a rémület, sőt, talán a tudatát akkor kezdi megtölteni a rémület. Láttunk már embereket, nehéz helyzetből szabadultakat, baleset szélére sodrottakat vagy elaléltakat, akik úgymond egy pillanatra magukhoz jöttek, de igazából azután kezdődött a baj, amikor kezdtek a tudatára ébredni annak, hogy milyen veszedelemben voltak. Ez az ember diagnózis szerint magánál van, az itt álló görög szót józanságnak szoktuk fordítani. Ez az ember józan. Nemcsak úgy van magánál, hogy elmúlt egy rohama, egy pillanatra megkönnyebbedett, hanem józanul, színjózanul van ott. És ez a színjózan ember, amikor Jézus indulna vissza, merthogy a titok fölfénylése zavarja az ott lévőket, és elküldik őt, utána fut, színjózanon, a döntése is józan, és arra kéri Jézust, hogy hadd lehessen vele. Nincs ennél józanabb kérés, testvérek, nincs ennél józanabb kérés. Azt kívánom mindenkinek, aki itt van, aki hallja most ezt az igét, mindenkinek, aki hallja Jézus nevét bárhol a világon, bárhol ebben az országban, ebben a városban, szülessen a szívében színjózan döntés és akarat: hadd lehessek Veled, Uram Jézusom! Merthogy ez az ember ebben a színjózanságában fölismerte, fölmérte, hogy ez még alternatíva is lehet: vagy Jézussal, vagy újra az elveszésben, vagy Jézussal lenni, vagy megszálló Isten-ellenes hatalmak alatt szenvedni. Mintha hallotta volna Jézus példázatát, amikor Jézus egy alkalommal arról beszél, hogy úgy van az Istentől elhanyatló embernek a dolga, mint az a ház, amely ördögtől megszállott, kiűzetik belőle az ördög, a házat kiseperik, kitakarítják, kitisztítják, kimeszelik, aztán ördög visszatér, benéz és látja, hogy nincs ott senki. Üres. S elmegy, s vesz még maga mellé hét annyit, elfoglalja újra a házat, és azt mondja Jézus: rosszabbul lett annak a háznak dolga, mint volt korábban. Mintha ez az ember tudná, hogy rosszabbul lehet dolga, ha nem maradhat Jézussal. Veled akarok lenni!
Itt kezdődik a titok igazi megértése. Az a lenyűgözöttség, ami megtölti szent csodálattal, melyben persze lehet rémület is, ezt a döntést, ezt az akaratot, ezt a vágyat érleli: Jézussal akarok lenni. Milyen drámai az ellentét, ott van egy közösség, egy város, ők elküldik Jézust. Van írásmagyarázó, aki így is magyarázza, hogy rögtön kiszámolták, mekkora kár érte őket, az egész konda odaveszett, összeomlik a mezőgazdaság és az állattartás. Menjen el Jézus az ő határukról. Nem akarnak Jézussal lenni, nem akarják Jézust befogadni. De ez az ember egyedül is azt mondja: Veled akarok lenni. De fokozódik a dráma, ezért mondottam a bevezető szavakat, hogy Jézus nem játssza ki a lapot, még nem tárja fel teljesen messiási titka, csak mintegy előfényei ragyognak fel, lám, Jézus nem engedte meg neki, hanem azt mondta: eredj haza a tieidhez, és jelentsd meg nékik, mily nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad. Mondhatnánk erre, miért is engedte volna meg Jézus, hogy vele menjen, van neki tanítványa elég? Vagy miért is engedne neki Jézus, hiszen a gadarénusok földje egy másik világ, az ott lakók már nem tartoztak a régi Izrael szövetségi rendjéhez, látjuk, disznókondát tartanak, tisztátalan állatot esznek, pogányok, miért vigye magával Jézus ezt a pogányt? Vissza, a szent földre, a zsidók közé, ott idegen lesz, zavarni fogja a szolgálatot! Bizony, sok szép, okos magyarázatot lehetne adni arra, hogy miért nem enged ennek az embernek. Még talán azt is mondhatná, hogy menjen először haza, hadd örüljön a család annak, hogy megszabadult ettől a nagy rossztól, aztán jöjjön. De Jézus nemcsak ennyit mond, hogy menj haza a családodhoz, térj vissza közéjük, ott van neked dolgod, hanem azt mondja: menj el, jelentsd meg nékik a nagy dolgot, amelyet az Úr cselekedett veled, és hogy miként könyörült rajtad. Jézus bizonyságtevővé teszi ezt az embert. Apostollá – szószerint: küldötté –  teszi. Mert a Jézus-követéshez az is hozzá tartozik, hogy el kell mondanunk, meg kell jelentenünk, nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy milyen nagy dolgot cselekedett velünk az Úr.
Mit akar ezzel Jézus? Amikor az idők teljességében fölfénylik Őbenne Istennek nagy titka, ahogy János evangélista mondja a talányos, mély értelmű szavakat, amikor fölragyog az isten világosság, mely mindent dicsőséges fénnyel betölt, akkor a Krisztust követő ember odaadja magát arra, hogy ez a világosság átragyogjon az életén. Így nevezik ezt a régiek: transzparens életté válik az életem. Ha fölidézzük ennek az embernek az esetét, aki sötét helyeken, sírboltokban, barlangokban, az emberek elől bujdokolva, talán némely józan pillanatában önmagát is szégyellve, a nyomorúságát maga elől is elrejtve, önmagát ütve, önmagát megsemmisíteni akarva él, kizárva és kirekesztve a világtól, és az életéből semmi jó nem sugárzik ki, mert semmi jó nem tud egy megkötözött emberből kisugározni, most, hogy meggyógyult, most, hogy fölszabadult, most, hogy a légió bilincsei lepattantak róla, Jézus szava által késszé kell legyen arra, hogy most viszont az isteni dicsőség sugározzon át az életén. Ő Jézussal akar lenni, ő menni akar a Mesterrel, ő ott akar lenni a gyógyítónál. Talán, mert fél, talán, mert sokszor megtapasztalta már azt, hogy megkönnyebbedett a megszállottságból, aztán minden rossz visszatért. Mint ahogyan egyszer valaki, aki nagyon-nagyon hosszú ideig volt kórházi kezelésben, ahol egy napot sem jó dolog eltölteni, a kórházból való elbocsátás napján azt mondta, hogy azért szívesebben maradna ott. S kérdeztem tőle, miért? Kórházban, épeszű ember nem marad szívesen. Erre ő azt mondta: itt érzem magam biztonságban, mert közel van az orvos. Csak megnyomom a gombot, ha rosszul érzem magam, és már jönnek is. Itt minden nap megvizsgálják az állapotomat, és ha valami rosszabbodás mutatkozik, azonnal gyógyító segítséget hoznak. Jézus, hadd legyek Tele van az életem bizonytalansággal, és hányszor megtapasztaltam én magam is azt, hogy kegyelmet kaptam Tőled, lehetőséget kaptam Tőled, újat kaptam Tőled – de eltévedtem. Hányszor tapasztaltam, hogy lepattantak rólam a bilincsek, de kis idő sem tellett el és újra a régiben voltam. Veled akarok lenni, mindig Veled, a közelségedben, a gyógyító hatalmad erőterében. De Jézus többet akar. Bármilyen furcsa, és bármennyire egyetértünk ezzel a megszabadított emberrel, ahogy Márk evangélista precízen mondja: a volt ördöngössel, bármennyire mi is így vagyunk ezzel, Jézus többet akar. Azt akarja, hogy a mi életünkön is átsugározzon Isten kegyelme. És éppen ez, ha átsugárzó élet, ez jelenti azt, hogy meggyógyultunk. Vagyis, ha a mi emberünk elmegy és megjelenti, hogy milyen nagy dolgot cselekedett vele az Úr, akkor lett valóban mássá, szabad emberré. Amíg Jézus erejéről bizonyságot tud tenni, nem fenyegeti a veszedelem. Minket sem fenyeget a veszedelem. Téged sem, amíg Jézus hatalmáról, kegyelméről bizonyságot tudsz tenni. Nem ott kezdődik a keresztyén életben a hanyatlás, nem azzal kezdődik a visszacsúszás, nem ott nyitjuk meg magunkat újra egy ellenséges, Isten-ellenes világnak, amikor – bármilyen furcsa is a magyar szó – beteltünk és úgy érezzük, hogy elvégeztük a bizonyságtételt? És nem addig vagyunk igazán Jézus gyermekei, ameddig azt érezzük, hogy nem tudok vele betelni, nem tudok az örömmel betelni, nem tudok az Isten dicsőségével betelni, nem tudom nem tovább mondani, nem tudom újra meg újra elmondani? Csak egyet nem tudok, egyre nem vagyok képes: azt mondani, hogy ezt már hallottátok tőlem, ezt már ezerszer elmondtam, mostmár nem mondom. Emlékszem, fiatal lelkész koromban csúnya szavakat mondtunk mi, fiatal lelkészek egy igehirdetőre, egy idős testvérre, aki szeretett régies, tekintélyes stílusban prédikálni, erőteljes, öblös hangon szólani. Egyszer egy prédikációja közepén ezt mondta: Ezerszer mondtam már, mondom ezeregyedszer, nem unom: szeressétek egymást. Akkor mi, fiatal lelkészek, összenéztünk hátul a sorokban, s  mondtuk: jobb lett volna, ha csak kilencszázkilencvenkilencszer mondja, mert sok beszédnek sok az alja, minek ezt mondogatni, tudjuk mi azt! Jaj, de megbántam én ezt, kedves testvérek!, ezt a fölényes, nyegle ifjúkori ellegyintést! Mert ha nem mondod, akkor nem éled, ha nem jelented, meghalt benned, és máris nyitod a kaput a rossznak, a bűnnek. Hogy mondja a zsoltár? Áldjad én lelkem az Urat, és meg ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Mit jelent, hogy ez az ember magánál van, ép eszénél van? Működik az emlékezete, emlékszik arra, hogy mi történt vele, és nem tud vele betelni. Hogyan kelhetett ő birokra egy légióval? A római légió, attól függ, hogyan számláljuk, állhatott hatezer katonából is. Egyet sem bírt közülük legyőzni, mert szellemi hatalom volt mindegyik. És Jézus egy szavára szabad emberré lett. Hatezerszeres átok és hatezerszeres teher jött le róla, kedves testvérek. Lesz ennek az embernek módja hatezerszer elmondani, hogy majd hatezeregyedszer azt mondja, végeztem, elmondtam? Van olyan pillanata az életünknek, amikor ellegyinthetjük ezt a boldog örömöt: nagy dolgot cselekedett velem az Úr és megkönyörült rajtam?
Kedves testvérek, látni fogjuk majd Márk evangéliuma végén, amikor a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban teljes egészében fölragyog Isten szeretet-titka, hogy ennek a titoknak ez a középpontja, ez a tengelye, e körül rendeződik el minden: nagy dolgot cselekedett veled és megkönyörült rajtad. A volt ördöngös, a volt bűnös, a volt parázna, a volt tolvaj, a volt káromló, a volt istentagadó, a volt hitetlen a volt halott – mind-mind volt, mert nagy dolgot cselekedett az Úr, s már nem a volt-ban élsz, meggyógyultál, szabad vagy, igaz vagy, és Jézusban örök életed van. Jézus nem egy újabb hessegetett el, egy meggyógyított embert, aki menne vele és csókolgatná a kezét élete végéig. Lássuk őt úgy, ahogy Jézus akarta látni, és akar minket: eredj a tieidhez s jelentsd meg nékik, mily nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és miként könyörült rajtad. S így fejeződik be a történet: ő el is ment és kezdte hirdetni a tíz városban, mily nagy dolgot cselekedett vele Jézus és mindnyájan elcsodálkoztak.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Kétségtelenül, hogy nekünk, keresztyéneknek mulasztásaink vannak abban, hogy keveset beszélünk a családról. Sőt, mintha csak utólagosan sok-sok évvel vagy évtizedekkel vagy akár nemzedékekkel elkésve is csak kommentálnánk, hogy mi zajlik a mai világban, különösen a nyugati civilizációban a családdal. Olykor csak megállunk, a kezünket széttárva, sajnálkozva, hogy az emberi életnek, a társadalomnak a legelemibb megtartó közössége, a család hihetetlen nagy válságban van. Sem statisztikákat, sem adatokat nem érdemes most idézni, ismerjük ezeket mindannyian nagyon jól. A mulasztásunk, vagy figyelmetlenségünk egyik különös oka talán abban rejlik, hogy amikor Isten igéjét olvassuk, mindig egy magától értetődőséggel találkozunk, Isten igéje a családról, az emberi élet alapvető közösségéről mindig magától értetődő módon szól, még akkor is, ha olykor egy-egy történetből vagy bibliai tanácsból meglátjuk, hogy a régi időkben is voltak drámák. Olykor megingott egy-egy családnak az élete, vagy tönkre is ment, ám a család intézménye – ha szabad ezt a szót használni – megkérdőjelezhetetlen volt. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség egyöntetűen tanít és beszél erről. Például a Példabeszédek könyve a fölnövekvő nemzedéket buzdítja, vagy az Újszövetség pásztori levelei az első keresztyéneket tanítják, vezetik arra, hogy miképpen kell a család közösségében megélni Istennek a szent valóságát.
Ma Márk evangéliuma egy megrendítő történetet hoz elénk, Jézus családjának a történetét, és egy olyan összeütközést, amit nagyon nehéz megérteni, s még nehezebb magyarázni, és még ennél is nehezebb – ha meg is értettük a történetet – mintegy beletörődni abba, amit itt hallunk. Néhány rövid szóval hadd jellemezzem a felolvasott részt. Márk előbb két rövid mondatban jelzi, hogy Jézus atyafisága – vagyis legközvetlenebb rokonsága, édesanyja és a testvérei – elindulnak, hogy megfogják Jézust, hazavigyék, mert elterjedt felőle a hír, hogy magán kívül van. Ez a szál egy pillanatra eltűnik, majd később azt olvassuk, hogy meg is érkeznek Jézushoz, aki éppen egy sokaság kellős közepén ül és tanít és üzennek neki: megérkeztek érte. Jézus kérdéssel üzen vissza: - Ki az én anyám, kik az én testvéreim? Végignézett a sokaságon, rájuk mutatott és azt mondta: Imé, az én anyám és az én testvéreim, mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem, nőtestvérem és az az én anyám!
Most azonban nem a történetnek a végéről szeretnék szólni, hanem az elejéről, az indításról, ezekről a súlyos drámai szavakról: miután az övéi meghallották mindazt, amit Jézus tett, amit Jézus tanított, illetve mindazt, ami Jézusról elterjedt, elindultak, hogy megfogják őt. Más helyeken ezt a görög szót így fordítjuk, hogy letartóztassák. Nyílván, ha hatóságról van szó, ott szabatos és pontos is az utóbbi fordítás. Például, amikor kivonul a katonaság és a rendőrség, és megfognak valakit, akkor azt úgy kell fordítani, hogy letartóztatják. De ugyanez az ige fejezi ki most a család szándékát is, le akarják fogni Jézust, haza akarják vinni. Most még az igazi okokról sem akarok szólni, mert előbb látnunk kell, amit Márk evangélista megjegyez: „mert azt mondták, hogy magán kívül van.” Ezen a megjegyzésen már kétezer éve vitatkoznak a Biblia-tudósok, ki ezt, akik azt érti rajta. Talán a család mondja, hogy Jézus magán kívül van, vagy inkább a tömeg véleménye ez Jézusról, vagy Jézus ellenségei vádolják ezzel? Hiszen vádolják azzal is, hogy a csodáit úgy teszi, hogy az ördöggel cimborál, továbbá megszegi a szombatnapi törvényt, megtöri Isten népének szent életrendjét. Néhány biblia-tudós annyira mentegetni akarja Jézus családját – mert itt mentegetni kell a családot –, hogy ezt a megjegyzést - „mert azt mondják, hogy magán kívül van” - egyenesen a tömegre vonatkoztatják, ez nyelvtanilag lehetséges. Nem Jézus van magán kívül, hanem a tömeg van magán kívül. A tömeg annyira belelkesedett, mint ahogy mi szegény magyarok mikor végre már nyertünk egy olimpiai aranyérmet. A vendéglőkben ülők kirohantak és üvöltöttek az utcán, szinte magán kívül volt a tömeg. Igen, lehet ezt így magyarázni. Jézus föllelkesítette az embereket, akik mintegy extázisba jöttek, „magán kívül van” ezt jelenti, és valóban ez többször megtörtént, az evangéliumok rendre tudósítanak róla. Amikor Jézus csodát tett, betegeket gyógyított, nagyszerű, lenyűgöző módon tanított, elámultak, elcsodálkoztak, szent révület vett rajtuk erőt, mintegy kikerül önmagukból, ek-sztatikus állapotba kerültek, külső hatások ragadták el őket. Ha azonban szigorúan és pontosan vesszük azt, amit Márk evangélista mond, akkor egyértelmű, hogy ezt itt Jézusra vonatkoztatták. Sőt, bátorkodom azokkal is egyetérteni, akik szerint maga Jézus családja mondta ezt. És ebből egy nagy dráma kezd kibontakozni. Elmennek Jézusért, hogy ha kell, erőnek erejével hazavigyék. Hogy megmentsék. Hogy megóvják a bekövetkező veszedelemtől egyrészt Jézust is, s természetesen önmagukat is, elsősorban a szégyentől: az ő gyerekünk, közöttük nőtt fel. Később majd Márk evangéliumában olvasunk arról is, hogy több oka is volt – emberileg szólva – Jézus családjának, hogy mintegy kivonják Jézust a forgalomból, hazavigyék. Hasonló ez ahhoz, ami, sajnos előfordul, hogy idős, agyér-elmeszesedésben szenvedő ember elkóborol, és a családja utána megy, megkeresi és hazaviszi, hogy biztonságban legyen. Vagy, ahogy az elkószált kamaszgyereket kerestetik, s ha megtalálják, ha kell, erőnek erejével is hazaviszik, hogy biztonságban legyen és a családot se érje szégyen. Igen, egy alkalommal, amikor Jézus szülőfalujában szolgál, már csúfolják őt is, a családot is, hogy: hát, nem ez az ácsmester meg a családja, ezek a jött-mentek, akik valamikor eltűntek innen és aztán előkerültek. Kik ezek? Sőt, Jézus szülőföldjét is csúfolják, mikor tanítványokat hív el, Nátániel ezt mondja magában: jöhet-e Názáretből valami jó?
De alaposabban is meg kell vizsgálnunk, hogy vajon mit jelent ez kifejezés: magán kívül van. Utaltam már arra, hogy ez elragadtatást, lenyűgözöttséget jelent, akár még vallási értelemben vett eksztázist vagy valamiféle vallásos révületet is, és jó okunk van feltételezni, hogy Jézus nyilvános szolgálatát kísérő szóbeszédek inkább erre vonatkoznak. Jézusban egy különös alak jelenik meg, egy soha nem látott, nem ismert, el nem gondolt vallási személyiség, és ezt éppen ez a családi dráma mutatja meg a legigazabban. Mert egyrészt Jézus ellen – emberileg szólva – semmit sem tudnak felhozni. Nem tudják azt mondani, hogy szélhámos volna, nem tudják azt mondani, hogy Jézus egy önhitt alak, aki messiáskodni kezdett. Nem tudják azt sem megtenni vele, amit híres emberekkel szoktak, hogy rászáll a bulvársajtó,s  mindjárt találnak is valamit a zsebében, vagy a pénztárcájában vagy az életében, valami stiklit, bűnt, valami gyanús kapcsolatot. Jézus csodáitól, gyógyításaitól, a személyiségétől mindenki le van nyűgözve. Fölfoghatatlan a számukra. Természetesen, a támadás megindul, és a kifejezés – magán kívül van  -  sok minden egybe is, hiszen Jézus fellépése sok mindent sért is.
Amikor elkezdtük olvasni Márk evangéliumát, rögtön konfliktusokról olvastunk. A tanítványok bemennek a vetésbe szombatnapon kalászokat tépni. Jézus szombatnapon beteget gyógyít. Jézus szóba áll a bűnösökkel. Mindenki meg van döbbenve, hogy ki ez a szent ember, aki éppen ellenkezőleg, mint Keresztelő János, vagy sok ismert szent ember, nem kivonul a bűnösök közül, hanem bemegy közéjük. Jézus bemegy a sűrűjébe. És fölteszik a kérdést, ki ez a Jézus, aki a bűnösökkel, a paráznákkal, a vámszedőkkel, a prostituáltakkal, a stricikkel, a gyilkosokkal, a tolvajokkal egy asztalhoz ül? Igen, Jézus mondja: nem az egészségesnek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, és nem jöttem máshoz, mint Izrael házának elveszett juhaihoz, és. Isten jó esztendejét és kegyelmét hirdetem. De értjük jól, megrezdül és megmozdul és meginog minden, mert ki van már alakítva, be van már rendezve az élet, és ebben a berendezett életben megkérdőjelezhetetlenül ott van a család is, a család tekintélye is, amely nem sérülhet. Hát el kell menni a „fekete bárányért”, mert lassan ez lesz Jézusból, és haza kell vinni. Jézus ellentmondások tűzébe kerül és – még egyszer mondom – a családja meg akarja Őt menteni. Nem megtagadni akarják Jézus, csak megragadni. Van, aki ezt a történetet úgy olvassa, hogy itt Jézust megtagadja a családja. Ez nem igaz, mert akkor hagynák a sorsára, vagy  – mai nyelven szólva – kiadnának egy nyilatkozatot, melybe bejelentik, hogy elhatárolódnak Tőle, ezek ismerős dolgok a mai világban is, különösen a politikában. Ott bizony, még családtagoknak is illik egymástól elhatárolódni. Nem, nem, nem, ők meg akarják menteni!
Ám, kedves testvérek – és itt érkezünk el mai igénk velejéhez –, azt kell mondanom, hogy nem menthetik meg őt, Jézust nem lehet megmenteni – emberileg szólok –, és ezt nemcsak a család nem tudja megtenni, de nem tudja megtenni a tanítványi közösség sem. Majd, ha előbbre jutunk az evangélium olvasásában, a 8. részben már arról olvashatunk, hogy Jézus jelenti tanítványainak, hogy Jeruzsálemben az Ember Fiát elfogják, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és a harmadik napon föltámad. Ekkor megragadja Péter Jézust, és kiabálni kezd vele: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg Tevéled! És akkor Jézus megfordul, s azt mondja Péternek: Távozz tőlem Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Nem tudják Jézust megmenteni a tanítványok. És Pilátus sem tudja megmenteni. Idézzük csak fel János evangéliumából, milyen hosszasan írja meg az evangélista, hogy az egyébként közönyös, cinikus, hatalmaskodó római helytartó, akiben most megszólal a jogérzék, hogy mégsem lehet ezt a justismord-ot elkövetni, mi mindent meg nem tesz, kimegy, tárgyal – ez egy ártatlan ember, elengedem, jól van, válasszatok, mosom kezeimet! – igen, Pilátus sem tudja megmenteni. És, hadd mondjam azt is, mert ebben érünk el ahhoz, amit én messiási titoknak nevezek, az ördög sem tudja Jézust „megmenteni!” Pedig szívesen mentené. Amikor megkísérti. Idézi a zsoltár, amelyet a lekcióban olvastam: ha Isten fia vagy, ugorj le a templom párkányáról, meg van írva, angyalaidnak parancsolt felőled, hogy lábadat ne üssed a kőbe! Mert amit Jézus majd elvégez, a bűnökért való halála által az lesz ember abszolút megváltása. Van, aki nem érti ezt, mert nem tudja érteni, nem tudja felfogni, hogy ez a csodálatos személyiség, a megígért Messiás a halál útján indul el. Sem a családja, sem a tanítványai nem értik. Van, aki nem érti, hogy miért áll ott, mintegy közönyösen s hagyja a vádakat válasz és védekezés nélkül, s nem él a felkínált lehetőséggel, nem keres egérutat, nem érti ezt Pilátus. S van, aki érti, persze, ördög őfelsége érti, hogy fel kell kínálni Jézusnak menekülési vágyat, mely bennfoglalt az emberi életösztönben: mentsd meg magad! S majd mintha megsokszorozott erővel és hangon, a kísértő kiáltozna Jézus keresztjénél: Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magadat és szabadíts meg bennünket is. Igen, ott van ebben a nagy drámában, Jézusnak és az Ő családjának a nagy drámájában a messiási titok, ez pedig kedves testvérek az, hogy Isten az emberi világba, az emberi történetbe rejti el Ő üdvözítő munkáját, ám úgy, hogy közben fölnyitja ezt az emberi történetet, és egy szempillantásra mindent érvénytelenné tesz, hogy aztán Krisztusban, a halálon győztes, föltámadott Úrban egy új szövetséget kössön az emberrel.
Mit jelent az, hogy Isten az ember világába elrejtve végzi üdvözítését? Márk evangélista talán a  legszigorúbb ebben a tekintetben, bár a többi evangélista is utal rá.  Márk mintegy szigorú, szűk szavú novellista, nem enged a szorításból, és evangéliumán végigvonul, újra meg újra jelentkezik a megjegyzés, hogy nem értették Jézust. Nem hittek Jézusban. Még amikor a feltámadásról szóló tudósítást adja, ott is azt olvassuk, hogy Jézus megjelenik a tanítványok körében, szemükre hányja hitetlenségüket. Nem hittek az asszonyoknak, akik kijelentették, hogy föltámadott, nem hittek az emmausi tanítványoknak, nem hittek semminek, asszonyi fecsegésnek tartották, hagymázos dolognak. És ugyanezek a tanítványok már korábban is számos alkalommal tettek tanúbizonyságot arról, hogy nem értik őt. Oh, hitetlen nemzetség – fakad ki Jézus, amikor lejön a megdicsőülés hegyéről, és látja, amint a tanítványok kóklerkednek, próbálnak beteget gyógyítani – meddig kell még veletek lennem, meddig kell még benneteket eltűrnöm? Egy más alkalommal mondja, kérdezi tőlük: hát ti sem értitek –, amikor csodálatos példabeszédeken szól Isten országáról. Nem értették, nem hittek benne, fogalmuk se volt, hogy mi történt, de valami történt, ami megragadta őket, mintegy kiröpítette őket önmagukból, noha a maguk embervilágának, a maguk tapasztalatának, a maguk elgondolásának menetéhez akartak mindent hozzáigazítani. Még az Apostolok Cselekedetei elején is azt olvassuk, hogy amikor a Feltámadott búcsúzik mennybemenetelekor a tanítványoktól, megkérdezik tőle: Uram, hát nem most állítod helyre az országot? Még akkor is.
Bizony, testvérek, az egész tanítványi életet végig kíséri, és végig kíséri a mi életünket is sok-sok küszködésünk és értetlenkedésünk: hát nem most? Hát ez nem azt jelenti? Hát ebből nem az következik? Hát nem úgy kell annak lennie? Nagy titkot munkál Isten az emberi világban, az Ő üdvösségének titkát. S azért vagyunk sokszor zavarban, mert Isten ezt úgy munkálja, hogy fölnyitja – erősebb kifejezéssel: egy pillanatra fölbontja – mindazt, ami emberi világunkban összeszervesült, mindazt, amit mi magától értetődőségnek, evidenciának tartunk. Mennyire magától értetődő számunkra az, hogy a tisztát nem lehet a tisztátalannal összekeverni,  és az is, hogy a tisztát meg kell óvnunk mindentől, rossz gondolattól, bűntől, kísértéstől, hamisságtól. Vannak érzéseink, gondolataink, tárgyaink, emlékeink, melyek a számunkra szentek és így is akarjuk őket megőrizni, sokszor saját magunktól is védjük ezeket. Milyen egyszerű ezt belátni. Így vagyunk például az ünneplő ruhával, azt nem vesszük föl csak úgy, nem fekszik le az autója alá senki a legszebb esküvői öltönyében, hogy megszerelje, és nem ölt menyasszonyi ruhát a háziasszony, hogy abban készítse el a leveshez a rántást. És így vagyunk az érzésekkel is. A magyar ember sokszor inkább befogja a fülét,  csak ne is halljuk, hogy mások foltot ejtenek a nemzet becsületén. Aztán ugyanilyen evidens dolognak számít – még ha sokszor meg is inog -, hogy a bűnösnek és az igaznak nincsen köze egymáshoz. Így énekeljük, így tanuljuk zsoltárunkban is: boldog ember az, aki nem jár a hitetlenek tanácsán, nem áll meg a bűnösök útján, és nem ül bele a csúfolók székébe. Az igaz embernek ezekhez semmi köze nincs. S sorolhatnám még ezeket a magától értetendő, evidens dolgokat, melyek Istennek a gondviseléséből következnek, Isten így tartja fenn a világot, így kormányozza a világot, így őrzi meg a világot attól, hogy eluralkodjék benne a bűn. Isten az Ő gondviseléséből hatalmakat, erőket, törvényeket, rendeket, emberi intézményeket adott, hogy föltartóztassa a rosszat, - mintegy gátként magasodik a jogrendszer, mely védőgyűrűként védi az emberi életet, és milyen nagy baj lenne, ha beszakadna a gát és elöntene bennünket a szenny és az iszap! Most viszont azt olvassuk Márk evangéliumában, hogy Jézus áttöri, fölbontja ezeket az evidenciákat. Leül a bűnösök asztalához, meggyógyítja az ördöngöst, megszabadítja a betegségtől azt a beteget, aki fölött legfeljebb csak arról lehet vitatkozni, hogy a saját bűnei miatt beteg-e vagy a szülei bűnei miatt. Jézus közéjük megy, közösséget vállal velük, minden felbomlik. Csoda-e, ha azt mondják: magán kívül van? Normális ember ilyet nem csinál.
De Istennek abnormális módon kell az ember világába beavatkoznia, mert azok a gátak, azok a szabályok, azok a rendek, azok az evidenciák, amelyeket az ember évezredek során építgetett föl magának, egyszerre csak kiüresedtek, hamissá, üressé váltak. Vagy még pontosabb, ha azt mondom: magát Istent akarták mintegy fogollyá tenni. Mikor Jézus megkérdezi szombatnapi gyógyításakor, hogy szabad-e szombatnapon jót tenni vagy gonoszat tenni, életet menteni vagy kioltani, mindenki meg van döbbenve. Isten sem dolgozik szombatnapon, Isten is leáll, mit csinál itt ez a Jézus! Isten nem másítja meg a törvényét, a bűnért bűnhődni kell. Miért mondja Jézus: eredj el, megbocsáttatnak a te bűneid. Hol a bűnhődés? Bizony, az ember szívében olyan mélyen gyökerezik az istenkedés vágya, hogy a legszentebb isteni rendeket is eltorzítja, s mintegy foglyává teszi Istent. Isten csak így tud működni – véli az ember. Isten csak itt és itt van jelen, Isten csak ekkor és ekkor oldoz fel. Isten csak ilyen és ilyen feltételekkel gyógyít. Jézus korának nagy szentjei – így mondom: szentjei! hadd védjem őket, mert szent emberek voltak -, a farizeusok, ha szabad azt mondani, olyanok voltak mint a régi GELKA-sok, akiknek ott volt a zsebükben mindenféle géphez a használati utasítás. Volt a régieknek Istenhez is használati utasításuk. De most mindez megbomlik. Ám nem azért, mert Jézus felforgató volna. Olyanból mindig volt és mindig is lesz. Nem azért, mert ez egy kamaszságában megmaradt késői lázadó volna, s nem azért, mert ő lett volna a későbbi anarchisták előfutára, nem azért mert lett volna a szektavezér örök prototípusa, aki azért jön, hogy széttépje az emberi életeket. Nem. A 35. versben ezt olvassuk: mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem, nőtestvérem, az az én anyám. Mi az Isten akarata? Az, hogy az evangélium által az emberek megtérjenek, és üdvösségre jussanak. Ez az Isten akarata. Jézus egy új szövetséget köt most, a kegyelemnek a szövetségét, s ennek a szövetségnek az abszolút szerzője Isten, ebben a szövetségben az erők egyirányúan mozognak Isten felől az emberhez, ebben a szövetségben az ember elfogadó fél, elfogadja Isten szeretetét, Isten áldását, Isten megújító kegyelmét, ebben a szövetségben az ember kiereszti a kezéből a használati utasítást, amit innen-onnan beszerzett, és elfogadja – ha már a képnél tartunk – Isten használati utasítását. Olyan akar lenni, aki az Isten akaratát cselekszi.
Egy nagy, mély és emberileg szólva érthetetlen dráma kellős közepébe vitt bennünket az evangélista, egy családi dráma kellős közepén megmutatja nekünk Istennek ezt az üdvözítő munkáját, amely – valljuk be –megrendíti és megkérdőjelezi azt is, amit mi Istenről gondolunk, amit a szent életről elképzelünk, ahogyan Istenről elgondoljuk, miképpen van itt a világban, hogyan van velünk,  - de azért, hogy meghívjon bennünket egy új szövetségre. Igen, testvérek, igaz, amit Jézusról mondanak: magán kívül van. Azon a „magán” kívül, amit róla képzelnek, azon a „magán” kívül, ahogy Jézusról feltételezik, hogy milyen egy normális ember, milyen az az ember, aki tudja, hogy Isten hogyan működik, és működteti Istenét. Jézus ezen kívül van. És meghív bennünket is egy ilyen lépésre. Pál apostol beszél erről a 2. Korinthusi levélben, amikor azt mondja: Ha magunkon kívül vagyunk, az Istenért van, ha józanok vagyunk, az tiérettetek van, mert a Krisztus szeretete szorongat bennünket. El kell jutnunk oda, hogy kilépünk mintegy önmagából, megszokott énünkből, jól körülbástyázott világunkból, az evidenciáinkból, mechanizmusainkból, azokból a képzetekből, hogy minden együtt van, és jól működik. De nem a semmibe lépünk ki, hanem Krisztus Istenéhez, aki egy új életre, új szövetségre, új életrendre hív meg. Igen, minket a Krisztusnak szerelme szorongat.
Ámen

Kedves testvérek!
A tegnap nagy zavarban voltam délután, mert ezt az igehelyet már hét közben kiválasztottam, de engem is elkapott a fociláz, és azon törtem a fejem, hogy ma vajon ujjongó igehirdetést kell-e tartanom, vagy vigasztalót. De mivel a magyar-izlandi mérkőzés eredménye döntetlen lett, maradhatok a hét közepén kiválasztott Igénél. (Ami késik, nem múlik majd, lehet, hogy egyszer vigasztalást is kell mondani vagy éppen ujjongást.) Most azonban egy csodálatos Ige áll előttünk. Számomra pedig különösen kedves történet. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy vajon hány alkalommal és hány igehirdetésben meg Biblia-órán hivatkoztam már rá. Nyilván, igen sokszor, és biztos vagyok benne, hogy hallva amint olvasom a textust, sokan mondták magukban, hogy már megint a szombatnapi kalásztépés...! De az az igazság, hogy még nem prédikáltam róla. Hivatkozni sokat hivatkoztam és utaltam rá, amikor a Krisztus szabadságáról, a szombat nap feltétlenségéről, az irgalmasságról volt szó, de most, a Biblia-olvasó kalauz jóvoltából néhány nap késéssel itt van előttünk ez egész ige. Sok minden van benne, de most mindössze három lényeges vonatkozást szeretnék kiemelni, amelyek a történethez még közelebb vezetnek minket.
Először is a történet rendkívül köznapi és ugyanakkor mégis ünnepi. Azután, látjuk majd a történetben, hogy milyen módon ütközik benne a kegyelem és a kegyelem, az a kegyelem, amely az irgalmasságból fakad, és a másik, amelyet az ember képmutatással rejteget magában. És végül, de talán mindent meghatározó módon, azt fogjuk látni ebben a történetben, hogy nem a törvényhez, vagy az élet jó rendjéhez, vagy a hagyományhoz, hanem éppenséggel ezeken keresztül az Istenhez való viszonyunkról van itt szó.
Szabad-e hát szombat napon kalászt szedni? – ez a vitának, és aztán Jézus kinyilatkoztatásának az indító pontja. Ez a bemenet egy nagy titokhoz. Mi talán megvonjuk a vállunkat itt, mi már keresztyének vagyunk, minket Isten kegyelme fölszabadított a régiek rigorózussága alól. S ha efféle itt-ott ez még nyomokban fel is lelhető, a szekularizmus már elég erősen uralkodik. Igen, ha valaki most éppen Németországon autózik keresztül, vajha talál-e egyetlen üzletet is nyitva? Vagy, ha éppen Angliában van, és most szeretne még egy korsó sört inni a tegnapi csodálatos döntetlenre, délután háromig biztosan várnia kellene, mert ott még az állami törvényekben megáll az ünnepnapi tilalom. Mennyivel inkább régen, Jézus idejében, amikor az országot följáró farizeusok és írástudók - vagyis törvénybírák -  betartatták a törvényeket! Ezek az emberek ugyanis tekintélyek voltak. És most az a jelenet van előttünk, amikor Jézus és a tanítványai, egy szombati napon, már aratási időben bemennek a búzatáblába, és kalászt tépnek. Ismerjük a mozdulatot: a kalászt szétdörzsölik, a pelyvát kifújják a tenyerükről, és rágják a még nem teljesen kiszáradt magokat. Én is tettem így gyerekkoromban, sokat nem lehet belőle enni, de az éhséget elüti. Ekkor a Jézust és a tanítványi közösségét kísérő farizeusok nekirontanak a tanítványoknak: miért teszitek azt, amit szombat napon nem szabad tenni?
Milyen érdekes ez, gondoljunk bele! Szombat napon munkát végezni nem lehet, tehát aratni is tilos. De mondhatnának ellenük mást is: miért loptok? Ha ugyanis a közvetlen cselekménysort ítéljük meg, akkor inkább ezt a kérdést kellene feszegetnünk: hogy-hogy bementek a máséba, hogy-hogy szedtek belőle?! Hát nem tilos, hát nem lopás bemenni a más gabonájába és abból szedni – kvázi, a másét aratni és a másén jóllakni? Ne lopj! – ez van megírva a főparancsolatban. Vajon, miért nem ezt mondják ott a farizeusok? De egy pillanat alatt kiderül, hogy nem is aratásról van itt szó, hanem kalászszedegetésről. Van egy régi, szép magyar szó – nagyon sajnálom, hogy az új fordítású Bibliában átírták – , ezt régen mezgérelésnek nevezték, ma böngészésnek mondják. Azt mondja ugyanis Mózes törvénye, hogy aratáskor - illetve szüretkor vagy gyümölcsszedéskor –, ha valami a szőlőtőkén, a fán marad, vagy gabonakalász a földön, azt az aratók nem szedhették föl. Ha nem végezték el teljesen az aratómunkát és maradt kint valami, kéve, kalász, nem mehettek vissza érte. Ez a régi törvény  irgalmassági törvény volt, hogy az úton járó, a jövevény, a szegény, az özvegy is szedhessen. Te is jövevény voltál - mondja az Úr, amikor ezt a parancsot adja. Ha valami ottmaradt, az a jövevényeké volt.
Idézzük csak Rúth könyvét! Amikor Moáb földjéről, az éhínségből megérkezik Rúth és Naomi haza, Bethlehembe, éppen aratás van. Boáz, a gazda megparancsolja az aratónak, hogy hagyjanak a tarlón több kalászt, hadd jusson több a gabonából Rúthnak és Naominak, akik egyszerre szegények, éhezők, jövevények és özvegyasszonyok.
Ezt az irgalmassági tényezőt bele kell értenünk a Jézus válaszába, máskülönben nem fogjuk jól érteni. Lám, a farizeusok nem azzal állnak elő, hogy mit műveltek itt, a máséból szedtek!! – és ezzel elő sem állhattak. Mert azért – bocsánat – a farizeus-szívben is dobogott az irgalmasság, megtanulták azt ő, is. És aztán, hogy elhallgattak, amikor egy más alkalommal Jézusnak felrótták, hogy szombat napon gyógyított, márpedig a gyógyítás is munkának számít (és bár annak számítana és jobban megfizetnék manapság!), és akkor azt mondja Jézus: ha valakinek beleesik az ökre a kútba szombatnapon, nem húzza ki? Nagy csönd lett ekkor.  Ha itt ők azzal álltak volna elő – ez csak egy gondolati játék – hogy miért mernek a tanítványok a máséból venni..., de nem állhatnak vele elő, mert ismerik a szolidaritás rendjét. Isten megparancsolta népének, hogy mindig legyen valami fölöslege. És ez önmagában – ez is csak egy kitérő – máris nagyra tanít bennünket. Sose lehet az életünknek olyan szűkössége, olyan ínségessége, olyan közgazdaságtana, hogy azt mondhassuk, hogy egy szem barack a fáról, egy fürt szőlő a négy hektáros szőlőskertből, tíz gabonakalász a nagy tábláról nem juthat másnak!
Értjük tehát jól, a farizeusok felvetése valami másféle rendhez, törvényhez, szigorhoz kapcsolódik. Ezért mondottam, hogy ebben a történetben egy nagy ellentét feszül, ez a köznapiságnak és az ünnepnek az ellentéte, amely mögött a kegyelem megtapasztalásának és a kegyelem megnyerésének a nagy ellentétei állanak.
Az a törvénytartó rend, amely Jézus korában uralkodott, egy mély történelmi tapasztalatból táplálkozott. Mégpedig egy sokkoló tapasztalatból, amely fél évezredre ment vissza. Ha ezt ellegyintgetnénk, mondván, hogy ötszáz év mégiscsak tizenöt emberöltő, és ki emlékszik már ükapjára, szépapjára, hadd jegyezzem meg, hogy a mindennapos dolgainkat máig áthatja, a mohácsi csatavesztést, vagy 1848-49, vagy 1956 forradalma. És ebből nyomban megértjük, hogy milyen erősen meghatározta régen a fogságból hazatérő zsidókat az a gondolat, hogy azért vesztették  el országot, azért pusztult el a templom, azért telepítettek a nyakukra idegeneket, mert nem vonták le a bírák korának a tanulságát (ami még ötszáz évvel korábban volt!), tudniillik azt, hogy ha nem az Isten jó rendje szerint élünk, Isten kiszolgáltat bennünket saját bűneink következményének. Pedig ezt hirdették a próféták, ezt hirdette Ézsaiás, ezt hirdette Jeremiás, ezt hirdette Ezékiel, ezt hirdette még korábban Ámos, és ez a bírák könyvének is a nagy tanulsága, hogy: ha Isten felé fordul a nép, Isten átkarolja, nehézségeken átvezeti, megmenti, fölemeli őket, ha pedig kiszakítja magát Istene kezéből, akkor az lesz az ítélet, ahogy Madách mondja: lásd, mit érsz magadba! És mit ér egy kis nép magába?
Ezért évszázadokon keresztül csiszolgatták, magyarázták az Isten törvényét, a Tízparancsolathoz még 613 egyéb kultuszi, polgári, rendtartási törvény kapcsolódik, ezért születtek a nagy törvénymagyarázó művek, hogy milyen körülmények között, hogyan, miként kell a törvényt értelmezni. De leginkább és mindenképpen be kell tartani. A törvény megtartása a kegyelemnek az előfeltétele. Csak ott van kegyelem, ahol az ember egészen pontosan, mindenre odafigyelve megtartja az Isten törvényeit. Azonban most éppen valami más van itten előttünk. Emlékeztetek még egyszer a mezgérelés törvényére. Itt is, miként a mózesi törvény szinte minden passzusánál  az áll indoklásul, ami a Tízparancsolat elején is: én vagyok az Úr, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, a rabszolgaság házából. Vagyis a törvény megindoklásánál az első lépés a kegyelem. Először van a kegyelem, utána jön a törvény. Először van a szabadítás, utána van a szabadság jó rendje. József Attila ugyan nem volt teológus, meg próféta se, de amikor azt mondja versében: Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet/ Játszani is engedd okos szép fiadat! – mindent tökéletesen megértett. Azt mondja Karl Barth, nagy svájci teológus, hogy az Ószövetségben tulajdonképpen a Tízparancsolat az evangélium. Milyen furcsa! A Tízparancsolat, a törvény volna az az evangélium? Igen, mert így kezdődik: Én vagyok, aki kiszabadítottalak téged. Jó hírrel kezdődik. Ez van belehelyezve a szövetség ládájába, oda van behelyezve az isteni szabadító aktus.
Igen ám, csakhogy a történelmi tapasztalatok és a spekuláció okán  megfordult a gondolat, és működésbe lépett az a farizeusi logika, hogy ugyanis először betűről betűre meg kell tartani mindent. Értsük jól! Az a Pál apostol, aki farizeus volt, minden tekintetben atyáiért buzgó, aki Gamáliel lábainál ült, miután átélte az evangélium felszabadító erejét, teljes erőbedobással, teljes feltétlenséggel, tekintélyét, szolgálatát, tisztességét kockáztatva, Péterrel és apostoltársaival konfliktusokat  is vállalva  azt hirdette, hogy nem lehet az isteni sorrendet megfordítani! Nem cselekedetekből igazulunk meg, hanem kegyelemből. Ez azt jelenti, hogy nem a mi cselekedeteink indítják el Isten jóságát, szeretetét, hűségét, hanem Istenből, magából, az Ő szeretetéből, jóságából indul el az egész történet. Ezért az az egyszerű dolog, amit a tanítványok zavartalanul tehettek volna hétköznap, vagyis szedhették volna a gabonát, és amit a törvénytartók tiltottak volna nekik az Úr napján, nos, az lényegében éppenséggel Isten legmélyebb szándékát mutatja. Azt mondja Máté evangélista, aki ugyancsak részletesebben jegyzi fel a történetet, hogy miután Jézus néhány érvvel legyőzve a farizeusokat, azt mondja a végén: irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Ez a törvény lényege. És ez a kegyelem lényege is. Itt találkozik a kettő. Itt itt értjük meg, hogy az a rend, amit Isten adott, nem a megszorításnak a rendje. Az a rend, amit Isten adott, annak a rendje, hogy élhessünk. Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Azt mondja János evangélista is a levelében, hogy azért jött Jézus Krisztus, hogy életünk legyen és bővölködjünk.
Másodsoron, Jézus egészen különös módon érvelve vezet el bennünket az egész ügy lényegéhez. Azt mondja a farizeusoknak, akik  megfeddték tanítványait: nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, mikor megéhezett ő és akik vele voltak, mi módon ment be az Úr házába és vette el a szent kenyereket és azt ette és adott azoknak, akik vele voltak, noha ezt nem tehette volna meg, mert azokat a kenyereket a mózesi rend szerint már csak a papok ehették meg? Dávidról beszél, a szent királyról, a prófétáról, a zsoltárok szerzőjéről, a nagy, titokzatos, szimbolikus alakról, akinek neve  a dicső ország eljöttét jelezte, akiben úgymond, Isten helyreállít majd mindent, ahogy Zakariás prófétánál olvassuk: felállítom újra Dávidnak leomlott sátorát. Ez volt az a kegyelem, amit a farizeusok is vártak. Hogy ugyanis, ha majd minden zsidó mindenhol megtartja a törvényt, akkor jön el Isten és állítja fel Dávid leomlott sátorát. És most ezt mondja Jézus: ti, akik erre törekedtek és ebben a váradalomban éltek éppenséggel Dávidba ütköztök bele, aki megszegett egy olyan törvényt, amihez köznapi ember a lehetőségeihez képest hozzá sem fért volna. Csak egy-két szóban hadd idézzem fel Sámuel könyvéből a történetet, amelyre Jézus utal. Saul üldözi Dávidot, aki menekül, egy kis csapat van már csak vele, éhesek, kimerültek, bemennek a szent helyre, és enni kérnek a főpaptól, aki mondja, hogy nincsen. De van! Nincsen – és mégis van! Nincs, mert ami van, az nem lehet az övék az ugyanis papoknak szentelt kenyér. És mégis van – , mert kenyér van ott. A főpap és Dávid beszélgetésében tisztaságról, tisztulásról, megtisztított kenyérről, tisztaságban levő papokról esik szó, –  aztán a főpap a kenyereket átadja. Később Saul ezért rettentő bosszút áll rajta. Nos tehát, van kenyér vagy nincs? Jézus ezt a történetet úgy idézi fel a farizeusok számára, mint ami elhárít minden ellenvetést, elsöpör minden megfontolást, minden jó érvet,  amit a szentségi rend sérthetetlensége és megőrzésére mellett fel lehet hozni. Hiszen az a kenyér, ami ott van a papoknál és a papok számára megszentelve, az is mind az Úr áldásából jött, az is mind az Úr kegyelméből való. Csak olvassuk el a mózesi törvényekből apróra, hogy miből került az a kenyér. Hálaadásból, aratás után. Fölajánlásból, megköszönve Istennek a termő bőséget, megköszönve Istennek a csodálatos ajándékokat, mindent. Másutt (Márk ev. 7) Jézus korholja azokat, akik rámondják valamire, amivel segíthetnének, hogy korbán, és még szüleiknek nem adnak semmit, mert azt mondják, hogy amivel segíthetnének, az templomba szánt ajándék (Korbán – ez a héber szó tabut jelöl, olyasmit, amihez más nem nyúlhat.) Tehát Jézus ott is, itt is, azt fejti ki, hogy Isten irgalmasságot akar, nem áldozatot akar, – és ezzel Jézus nem az áldozatot szünteti meg! Egyáltalán nem, hiszen tisztelője volt a templomnak, befizette az egyházadót, nem engedte, hogy megsérüljön Isten házának a tisztasága, felforgatta a pénzváltók asztalát, kiűzte onnan a galambárusokat, mert az az imádság háza. És éppen ezért, de még mélyebben, mondja a prófétával: irgalmasságot akarok, nem áldozatot.
És végül, az egészből a mi Istennel való kapcsolatunk mutatkozik meg. Egészen pontosan az a folytonos küzdelmünk, hogy a megtapasztalásaink, amelyek renddé, szokássá, hagyománnyá, bevett dolgokká lesznek az életünkben, és megtartanak bennünket, biztosítják-e számunkra azt is, hogy megmaradjon a mi Istennel való élő és eleven kapcsolatunk?  A szociológusok ezt a kérdés úgy írnák le, Max Weber szavaival, hogy a problémák mindig akkor kezdődnek, amikor a karizma rutinizálódik. Amikor a csodálatos erő- és kegyelem-megtapasztalás mechanizálódik. Akkor az ember nyilván abba kezd el belekapaszkodni, amit önmaga számára lefordított, renddé tett, majd ez szépen lassan elkezd önmaga és Isten közé odaépíteni egy önmaga által megalkotott rendet. Mintha Jézus azt mondaná a farizeusoknak: hát nem elég nektek a Tízparancsolat?  Nem elég nektek az, amit Isten törvényi rendül adott? Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, megszűritek a szúnyogot,  a tevét pedig elnyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, elviselhetetlen terheket helyeztek az özvegyekre és az árvákra, ti magatok azonban egy ujjal sem nyúltok hozzá – mondja Jézus amikor megrója a farizeusokat.
De, most ne kiáltsunk jajszót, csak tegyük fel önmagunknak is ezt a nagyon mélyreható kérdést: hogy mindaz, ami az életünkben, az életünk rendjében, a keresztyénségünkben, az egyházunkban, a szokásainkban, a hagyományainkban olyan hihetetlenül fontos? Fontos, mert megtartó erő van benne, mert összetartja az életünket, mert eligazít bennünket, mert egyenesen tartja a lépteinket. És mint ilyen, nem került-e mégis valamiképpen közénk és a mi Istenünk közé? Nem szoktam más egyházak liturgiájára irigykedni, mert a reformátusnál jobb nincsen, ami pedig gyengébb, azt nem kell irigyelni,  – de egyet megtennék, ha megtehetném, hogy istentiszteleteink kezdetén, úgy mint az evangélikusoknál, mindig felolvasnám a Tízparancsolatot. Ők ugyan más okból teszik ezt, mint én tenném, mert szerintük először a törvény jön, azután majd jön feloldásul az evangélium. Én pusztán csak azért olvasnám fel, hogy miközben gyötrődünk itt a magunk életével, és mindenfélét kitalálunk magunknak, aztán ráköltjük, hogy így akarja az Isten, úgy akarja az Isten, és ha ezt vagy azt nem tesszük meg, nincsen áldás, nincsen kegyelem... – nos, csak úgy időnként jó lenne eszünkbe idézni a szabadság csodálatos törvényét, az Ószövetség evangéliumát, s megkérdezni magunkat: nem elég?  Nem elég a tízparancsolat? Dehogynem elég, hiszen benne foglaltatik minden, és leginkább az, hogy Isten semmi másért nem adta az Ő törvényének rendjét, mint hogy Ővele eleven kapcsolatban legyünk. Tőle vegyünk mindent. És mindenért Neki adjunk hálát. Tőle kérjünk mindent és mindent az Ő segedelmével vigyünk végbe. Így mondja Jézus: azért az embernek Fia a szombatnak is ura.
Úgy-e, milyen különleges a 21. században hallani ezt, hogy a szombatnak is Ura. Mi már úgy vagyunk, hogy ha meghagynák nekünk meg az Úrnak a hetedik napot, azt nagyon-nagyon megköszönnénk a szekuláris világnak, hogy azt az ici-pici kis vasárnapocskát csak meghagyták az Úrnak meg nekünk. De mit mond Jézus? A szombatnak is Ura... Akkor a többié is. Vigyétek magatokkal kedves testvérek ezt az utolsó jézusi szót, annak okáért az embernek Fia a szombatnak is Ura.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Márk evangéliumát kezdjük olvasni a Biblia-olvasó kalauz szerint. A mai napon – ahogy az evangélista mondja – a Jézus Krisztus evangéliumának kezdetéről szóló részt olvastuk. Abban a két versben, amelyet felolvastam, drámai sűrűséggel, összefoglaló módon mutatja be az evangélista, hogy miképpen kezdte Jézus Krisztus az evangélium hirdetését.  Másrészt azt is megmutatja, hogy mi ennek az evangéliumnak a tartalma. Sőt, a két vers olyan értelemben is összetartozik, hogy nemcsak az idői vonatkozást mutatja be az evangélista – vagy hogy mikor kezdődött pontosan Jézus nyilvános földi szolgálata -, hanem azt is megmutatja, hogy ez az idő szoros összefüggésben van magával az evangéliummal, hogy ugyanis mi az, amit Jézus Krisztus hirdetett, amiért élt, meghalt és föltámadott.
A szakasz első része így kezdődik: „Minekutána pedig Keresztelő János tömlöcbe vettetett…” János bebörtönzéséről szólnak a többi evangélisták is, ma nem is akarom ezt részletezni. De röviden, a tények kedvéért fel kell idéznünk, hogy Keresztelő János Jézus előfutára volt,  szolgálata Jézus fellépése elé esik, János Jézus útkészítőjének tekintette magát. Amikor Jézus megkeresztelkedett általa, János által ezeket a szavakat mondta: Még arra sem vagyok méltó, hogy a sarúja szíját megoldjam. Úgy tekintett magára, mint egyre a próféták közül, aki folytatja és beteljesíti az Ószövetség jövendölőinek szavait, például azt is, amit Jeremiás próféta könyvéből hallhattunk. Azt üzeni Isten az Ő szövetséges népének: Támasztok sarjat a Dávid magjából és ez a sarj lesz, aki igazságot fog hirdetni, Isten igéjével és valósággal lesz teljes. Igen kifejező a prófétai kép. Tudjuk jól, mit jelent a sarjú.  Kaszálás, aratás után, amikor újra megsarjad a lekaszált fű, ezt nevezik sarjúnak. Vagy éppen, amikor kiégett a mező, és lassan elsivatagosodik, ám egyszer csak a gyökérből fölsarjad valami. Ez a sarjú. Vagy, amikor megcsonkolnak egy fát, szinte a tövéig levágják, de a törzsből, törzsökből, fölsarjad egy új hajtás, nos, ezt nevezik a próféták, és ezt nevezzük mi is régi nyelven sarjúnak. Sarjadni fog a Dávid magjából valaki: ezt hirdeti most Keresztelő János is: Imé, elközelített, itt van, higgyetek Őbenne, térjetek meg. Azonban azt is tudnunk kell Keresztelő Jánosról  - és ezért is kapcsolja össze Márk evangélista ilyen szorosan János bebörtönzésének tényét és Jézus földi szolgálatának kezdetét -, hogy nemcsak az üdvígéret tekintetében volt próféta, hanem abban a tekintetben is, amit Isten minden prófétájának tennie és mondania kell, János igazságosságot, tiszta és erkölcsös életet hirdetett, az Isten törvénye és rendje szerint való életet. Ez pedig azt jelentette, hogy János, ha akarta, ha nem, óhatatlanul is belekeveredett a politikába. Szoktuk mondani, ma is sokat mondják: Isten embereinek nem az a dolga, hogy politikával foglalkozzanak, a politika rettenetes dolog, a politikában emberi akaratok csapnak össze, s ha egy nagy vihar támad, bizony, könnyen megsebződik az ember, könnyen elsüllyed, mert a politikában nagy erőjátékok hatnak. Jobb, ha mi, akik az üdvösségre számítunk, mi, akik az eljövendő Isten országára tekintünk előre, kihúzódunk ebből, és nem avatkozunk bele, rábízzuk azokra, akiknek ez a hívatása vagy ez a dolga. Azonban Isten valóságában – és ezt éppen a prófétai látásmód mutatja meg nekünk – nem lehet az emberi életet egymástól független területekre felosztani, és azt mondani, hogy ez is talán olyan, mint egy torta. Van egy cikkelye, amit politikának nevezünk, van egy másik cikkelye, azt gazdaságnak nevezzük, van egy másik szelet is, ezt kultúrának nevezzük, s megint egy másik, amit vallásnak nevezünk, és ki-ki mozogjon, tevékenykedjen abban, amiben hivatása van, mert ezeknek voltaképpen nincs egymáshoz semmi közük. Elvileg – meghagyom – lehet a világot úgy berendezni, hogy ne legyen ezeknek egymáshoz semmi közük, de csak elvileg. Valójában mindenik érinti az ember életét, mindegyikben részesek vagyunk. Mi, mindannyian.
Éppen ezért Isten prófétája, Keresztelő János, ha akarja, ha nem, kénytelen Heródes életébe beavatkozni. Heródes, a rómaiak által oda tett bábkirály, aki Rómától kapta a hatalmat, Rómától kapta a garanciákat, egészen biztos lehetett, hogy amíg Rómának megfizeti az adót, s jól forog a római udvarban, szilárd a hatalma. Ez a Heródes éppen ezért nagyon súlyos és borzasztó dolgokat engedett meg magának. Vérfertőző kapcsolatban élt. Keresztelő János viszont megüzente Heródesnek, hogy nem szabad neked így élni. Nem pusztán azért, mert uralkodó volt, és a közvélemény is súlyosan megítélte, hanem azért is, mert Isten törvénye ezt a fajta kapcsolatot tiltja. Bűn az. Természetesen nem késett a bosszú, nem maradt el a királyi intézkedés, Keresztelő Jánost letartóztatták. Így halljuk az Igében is. „Minekutána pedig Keresztelő Jánost tömlöcbe vetették…” Ez, természetesen, nemcsak azt jelenti, hogy Keresztelő János pórul járt – és máris mondhatnánk neki, látod, miért nem hallgattál a 21. század liberális újságíróira meg politikusaira, ők szokták mondani, hogy hát ne avatkozz a politikába – mégis beavatkoztál, beverték a fejedet! Látod, üzengettél a hatalmasoknak, és most a hatalmasok, úgy, ahogy szoktak, jól elbánnak veled. Na nem baj hát, mindegy, mi visszük tovább az életünket. Többet jelent ez a tény, itt most meginog valami, mégpedig rettentő módon inog, és szinte zavarba is kell jönnünk. Mert most akkor hogyan tovább? Ez bizony nagy krízis, Isten szent emberét, Keresztelő Jánost félreteszik. Pedig nyugodtan mondhatom, János nem is nagyon akart a politikába beleavatkozni, nem Jeruzsálemben hirdette a tanításait, nem szervezett magának csapatot, nem foglakozott azzal, hogy miképpen lehetne Isten népét a római uralom alól felszabadítani. Egészen különös alak ő, aszkéta, kint él valahol, a Holt-tenger környékén, ahol a Jordán beérkezik a Holt-tengerbe, sivatagi remete, teveszőr ruhát hord, mézet és sáskát eszik. Akik kíváncsiak az üzenetére, azoknak ki kell hozzá zarándokolniuk. Keresztelő János nem beavatkozó típus. Csak mondja azt, amit mondania kell, hirdeti az Isten igazságát. És ha ez így van, ha tehát megtörténhet Keresztelő Jánossal, hogy tömlöcbe vetik, később pedig egészen borzasztó módon és körülmények között Heródes a fejét is veteti, megöleti, likvidáltatja, akkor meg kell rendülni, akkor nagyon nagy baj van. Ilyen helyzetekben, amit krízis helyzeteknek nevezhetünk, bizony sok minden meginog az ember életében. Mit mondunk erre?
Vannak az evangéliumban feljegyzések, amikor magát Jézust is számos alkalommal megkeresték, hogy kommentálja az ilyen krízis-helyzeteket, fűzzön hozzájuk valamit. Azt olvassuk egy helyen Lukács evangéliumában, hogy Jézust egy szörnyű esemény kapcsán kérdezik. Jézus szülőhazájából Galileából zarándokok mentek föl Jeruzsálembe, ahol lázongás ütötte fel a fejét, és Pilátus, a római helytartó lemészároltatta a galileai zarándokokat. A római katonák behatoltak a templomba, noha szabály volt, hogy oda ők nem léphetnek be, és sok-sok ártatlan zarándok vérét ontották ki. Megkérdezték Jézus: Mester, te mit mondasz erre? Most mi a teendő? Vagy idézhetnék azt az esetet is, amikor Jézus a Gecsemáni-kerti nagy tusakodásra készül tanítványai körében, és előkap Péter két szablyát, Uram, itt vannak a kardok! Vagy amikor a virágvasárnapi bevonuláskor ujjongó tömeg dicsőíti Őt, s még a gyerekek bekapcsolódnak ebbe az ünneplésbe, ráreccsennek Jézusra a főemberek: Hallgattasd el őket! De kérdésként is feltehető: miért kiabálnak ezek, mi folyik itt? Mi történik itt? S végül, emlékezzünk arra a megfontolásra is,  amivel végül is Jézust bevádolják Pilátus előtt, és ami nyomán Pilátus halálra ítéli Őt. Így hangzik a vád: A zsidók királyának mondotta magát. Politika,  politika.
De testvéreim, nemcsak ilyen esetekben állhat be az ember életében krízis, vihetjük ezt tovább is. Az is krízis az ember életében, amikor összeomlik egy országban a gazdaság és ínség üti fel a fejét. Ekkor az emberek nem tudják, mit hoz a holnap. Nem látszik a kibontakozás. És ekkor, a holnapért való aggodalomban, a gyötrelmekben sok-sok fájó kérdést teszünk föl, s mivel nem tudjuk igazán a feleletet, a megoldást, nem látjuk a kibontakozás lehetőségeit, magunk egyre zűrzavarosabbak lesz. Sokszor egészen váratlanul a saját életünkben is krízisek jelennek meg. Valamit elkövetünk, vagy éppen valamit elmulasztunk, vagy bekövetkezik egy betegség, aminek csak rettentő sötét vége látszik, és az egyéni élet, családok élete, két ember kapcsolata azonnal hihetetlen nagy belső válságot mutat. Ilyenkor előfordul, hogy azt mondjuk: forduljunk a bölcsekhez, az ihletettekhez. Hallgassuk, mit mond a költő, nézzük, mit fest nekünk a festő, nézzük meg, hogy mit állítanak színpadra, mit mondanak a kultúrának, a bölcsességnek az emberei. Ám sokszor azt érezzük, hogy cserben hagynak bennünket, nem mondanak semmit, csak ön-kifejeznek – mai divatos szóval. Nincs üzenetük számunkra, nincs eligazító szó, nincs vigasztaló beszéd. Az a pillanat, amit Márk evangélista megjelöl  - „minekutána pedig János tömlöcbe vettetett” - egy nagy drámát, krízist jelöl. Azt a pillanatot, amikor meginog minden.
Még egyet lehet tenni,kedves testvérek, és erről is szól Márk evangélista feljegyzése. S ezt nemcsak lehet, hanem kell is, mindig, minden ilyen helyzetben: megkérdezni Istent. Vagy megkérdezni Isten embereit. És ezért olyan hihetetlenül mély most ez a válság,  mert az előzményekből jól látható, hogy János volt Isten embere, ő volt az, akit meg lehetett volna kérdezni. Ő volt az, akihez – olvassuk Lukács evangéliumában – sokan kimentek a Jordánhoz, és megkérdezték tőle, hogy mit tegyünk. Kimentek hozzá a katonák és megkérdezték tőle, mit  tegyünk. Azt felelte János: ne zsarnokoskodjatok az emberek fölött. Kimentek a vámszedők, a fináncok, az apeh-osok s megkérdeték ők is: mit tegyünk? Nekik azt mondta János: ne nyúzzátok a népet. Kimennek az egyszerű emberek és megkérdezték: mit kezdjünk az életünkkel, mert válságban vagyunk, és nincs tanács, nincs kiút, a megszokott dolgok, a megszokott mozdulatok sem igaziak már. Nem találjukaz ajtón a kilincset. Talán mindenki élt át már ilyet, amikor hazakeveredett a sötétben, és kereste a kilincset, amit ezerszer megismételt, megszokott mozdulattal mindig megtalált, de nem találta. Hát ez az a helyzet, kedves testvérek, nem tudom a kezem a kilincsre tenni. Meg kell kérdezni az Isten emberét: van kimenekedés ebből? Van megoldás? S mi ez az egész helyzet, valami magyarázatot, valami kommentárt kérek! Mert változik valami, de ez a változás nem jó irányba mutat. Ez a változás süllyedést jelent, inogni kezdtek az alapok is, mint amikor készülődik a földrengés, és az úgynevezett előrengések elkezdődtek, minden eliszamosodik az ember lába alatt, ahogy a zsoltár mondja. Mit mondasz János ezekre? És Keresztelő Jánost tömlöcbe vetették.
S ezt halljuk utána: Elment Jézus Galileába prédikálván az Isten országának evangéliumát mondván: Bételt az idő és elközelített az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban. Betelt az idő. Nagyon fontos Jézus szájából ezt a mondatot megérteni. Mégpedig azért, mert a 19-20. században az európai történelmet, így a mi magyarságunk történelmét is igen erősen, sőt nyugodtan mondhatom, tragikusan, iszonyatos mélységben meghatározta az, hogy ezt a mondatot: „betelt az idő!” – hatalmasok, szellemi emberek, teológusok ragadták föl, írták a zászlójukra. Így tudom én őket megnevezni nevezni, ők voltak az apokaliptikusok. Betelt az idő. Amit mi magyarok negyven évig megszenvedtünk, amiért minket az iskolában indokrináltak, amiről a sajtó napszám írt, amiről a politikusok prelegáltak abban a bizonyos negyven esztendőben, az ebben az egy mondatban összefoglalható. Azt hirdették, hogy a világ apokaliptikus helyzetben van, és a marxista,  bolsevik logika szerint: minél rosszabb, annál jobb. Minél nagyobb a válság, minél jobban ingadozik minden, minél mélyebbre süllyed a világ, minél nagyobb a katasztrófa, annál jobb, mert annál közelebb az a pont, amikor azt lehet mondani, hogy betelt az idő. Ez az apokaliptika evilági apokaliptika volt. Természetesen, ez a szellemi élcsapat, ahogy önmagukat nevezték, fölajánlotta szolgálatait, hogy ebből a rettentő nagy válságból kivezetnek bennünket. Aztán amikor az embereknek ez nem akaródzott követni őket, fejbeverték őket, amikor megkérdőjelezték hitelüket, börtönbe csukták őket. Amikor a tömegeknek nem akaródzott az új piramist építeni, akkor létrtehozták a Gulág-szigetcsoportot. Most emlékezünk meg arról a Szolzsenyicinről, aki egyedüliként, bátor íróként megírta ezt az egészet, leleplezte, megmutatta a világnak, hogy mi az, amikor az ember Isten nélkül mondja azt: betelt az idő. Itt az idő. Mert ez ezt jelenti. Itt az idő, felgyűlt a világban a gonoszság, annyi a baj, annyi rettenet, annyi megoldatlanság, hogy itt az idő.
De Jézus szava, betelt az idő, nem ezt jelenti. Hanem azt jelenti, hogy az az idő telt be, amelyről a próféták jövendöltek. Betelt az az idő, amiről szólott Ézsaiás, szólott Zakariás, szólott Ezékiel, és szólott Jeremiás is, akitől ezt a csodálatos igét hallottuk: sarjadék támad. Nem a pusztulás ideje érkezett el, hogy a mindent megsemmisítő emberi őrület tönkre tegye a világot, hogy aztán majd a romokon valamilyen utópia fölépülhessen, hanem az az idő érkezett el, amikor megjelenik a sarjadék, megjelenik az igazság embere, megjelenik az, akit Isten készített, most Isten elküldött. Akiről Keresztelő jános, az igazszavú, akire most olyan nagy szükség lenne, mondotta: aki utánam jő, Ő az, a sarúja szíját sem vagyok méltó megoldani. Nékem alább kell szállanom, Néki pedig föl kell emeltetnie. Miért kell fölemeltetnie? Mert ha van Istennek szava mindarra, amit mi is látunk a világban, ha van Istennek szava mindarra, amiről olykor föltételezzük, hogy Ő is úgy látja, ahogy mi látjuk, Ő is rettenetes nagy krízisnek látja, ahogyan mi átéljük a közéletben, a gazdaságban, a kultúrában, az egyéni, családi életünkben, és ha már Isten is bajnak látja, Isten is elhordozhatatlan, iszonyatos tehernek látja – no, akkor gondolhatnánk, talán Istennek is ugyanaz minderre a szava, ami nekünk is. De éppen itt a különbség. Ezért olyan fontos ezt a két verset mindig együtt olvasni. Mi lehetne itt Istennek a szava? Bétölt az idő, Keresztelő János tömlöcben van, veszni látszik az igazság, mozgósítsuk csapatainkat! Ám ez emberi gondolat. Bétölt az idő, reszket minden, földrengés készül, mentsük, ami menthető. Ez is mély és igaz emberi gondolat. Készítsünk tartalékokat, építsünk bunkereket. Akik jártak az 1970-es években Svájcban, tudják, hogy a hidegháborús fenyegetettségben Svájcban építési szabvány volt, hogy új házat csak atom-biztos pincével együtt lehetett építeni. Svájc ma tele van olyan épületekkel, amelyek alatt 5, 10, 15 méter mélységben atom-biztos pince van. Kész. Készüljünk a rettenetre. Készítsük fel magunkat. Ez is teljesen tiszta és világos emberi gondolat és megoldás. Vagy húzódjunk ki mindenből. Az 1970-es években járta egy szlogen, különösen a lázadó fiatalság körében, falfirkákon is lehetett olvasni: Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. Szálljunk ki. Valahova, valami menhelyre, menedékre s mondjuk azt, hogy semmi közünk sincs mindehhez. Nekünk, keresztyéneknek sincs – nekünk aztán végképpen semmi közünk nincs hozzá. Mi a szeretetnek, a békességnek, az irgalomnak, a könyörületességnek a népe vagyunk, és biztos, Isten is ezt tanácsolná nekünk, ha szólhatna az Ő embere. Hány és hány szavunk, gondolatunk, megoldásunk van, testvérek, mire mondanánk is rögtön, hogy Isten is úgy látja a helyzetet, a bajt, a nyomorúságot, ahogyan mi látjuk. Ám Jézus ezt mondja: Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban. Ha Istennek van kommentárja ahhoz, ami ebben a világban történik, ha olvashatunk valamit, ami bizonyosan isteni szó mind afölött, ami közöttünk, a mi világunkban történik, akkor az ez: térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!
Isten gyermekeinek van egy csodálatos ajándéka, az egész keresztyéni létnek van egy csodálatos nagy titka. Nagy titok ez, és éppen ezért könnyű is elvéteni. Mi szeretünk Isten oldalára állni, és szeretjük úgy nézni a dolgokat, hogy mintegy Isten oldalán állunk és mintegy Őfelőle nézzük. Ez önmagában még nem baj, nem ez a titok, mert az, hogy a világnak, az emberi történelemnek, az emberi együttélésnek miképpen kellene történnie az Ige, Isten törvényei, Isten szabályrendszere szerint, mindez ismert és tudott. Kálvinnal szólva, nyugodtan föltehetjük ezt a szemüveget, és mintegy Isten oldaláról állva nézhetjük a dolgokat. A titok azonban – és erről szól Jézus első szava: Térjetek meg! – azt jelenti, hogy forduljatok Isten felé. Ez nagy titok, és ebben olyan nehéz magunkat gyakorolni. Hogy Isten felé forduljunk. Hiszen, mondja a szívünk, akkor szem elől tévesztem, nem láthatom azt, ami a világban van. S bizony a krízisben, a dráma kellős közepén, mindannyiunkat éberség, élénkség, az odafigyelés jellemez, ekkor nincs se éjjelünk, se nappalunk, nem kell semmiféle élénkítő vagy doppingszert szedni, nem tudjuk álomra hajtani a fejünket, zakatol a szívünk, és állandóan rajta tartjuk a szemünket a világon, a gondokon, az életen. Hátha van még remény! Vagy csak ne legyen rosszabb! El kell kerülni a bekövetkező veszedelmet! De most Isten azt mondja: forduljatok felém. Arccal énfelém. – De Uram, vitatkozhatunk, akkor én nem látom többet Keresztelő Jánost, de Uram, akkor én nem látom többé, hogy mi van ebben a világban, akkor nem látom többet azokat, akik a világ dolgait rendezgetik, nem látom, hol szakad át a gát, honnan jön a veszedelem! Térjetek meg, forduljatok felém! – ezt jelenti az, hogy „megtérni” A régi magyar szó értelme tehát a fülünkbe cseng: megfordulni azt jelenti: nézzetek rám. És hogyan üzen Isten az Ő bánkódó népének Jeremiás próféta által? Azt mondja a régi nép, a régi szövetség népe, hogy elfordult tőlük az Isten, elhagyott bennünket Isten, világ csúfsága lettünk. Sem az északi, sem a déli országrészt nem őrizte meg, felbontotta velük a szövetséget! De most azt feleli Isten: - Nézzetek rám. És majd ha a nappallal és éjszakával való szövetségem fölbomlik, majd ha a világegyetemnek adott rendem fölbomlik, majd akkor megszüntetem veletek is a szövetséget. Őrá kell nézni, Őrá kell hallgatni, Őreá kell figyelni. Még akkor is – megismétlem –, ha teljesen jogosan, úgymond isteni nézőpontból tudjuk a helyzetet elemezni. Cáfolhatatlanul. Bizonyítékaink vannak rá: elfajzott az emberiség, elfordult Istentől, minden bűne, nyomorúságának keserű levét issza! Így van, igaz – de ez csak a diagnózis. A gyógyulás Őnála van!
Aztán így folytatja Jézus: És higgyetek az evangéliumban! Ki kell hegyezni ezt a szót – higgyetek az evangéliumban! –, mert nem általános hitről van itt szó. Akkor így is hangozhatna és sokszor, mintegy rövidítésként így is olvassuk az evangéliumban, a prófétánál, a zsoltárosnál: higgy, higgy, higgy, ne félj, csak higgy, bízzál, reménykedjetek, higgyetek. De most Jézus konkréttá teszi a hit irányűt, mert a helyzet is konkrét, mert a válság is súlyos, és mert Őt kell kérdeznünk, mert Ő Isten szava. Ő az a „jó szó”, amiről Jeremiás próféta beszél: megújítom az én jó szavamat, - mondja Isten, és ebben a jó szóban kell hinni. Nemcsak úgy általában. Oh, mi mindent tudunk mi hinni, kedves testvérek! Tudunk reménykedni. Amíg élek, remélek. Tudunk hinni, hátha mégis van valami esély, tudunk hinni, mint a kártyajátékos, hátha nekem húzzák a jó lapot. Tudunk hinni, mint a mániákus lottózó, majd most az én számaim fognak bejönni. Tudunk hinni, mint az asztrológusoknak hisznek sokan, hogy majd úgy, odébb megy egy csillag, meg a Vénusz, meg az Uránusz, és akkor lesz egy kedvező konstellációm. De tudunk hinni általában is, mert hit nélkül nincs élet. De most Jézus azt mondja: Az evangéliumban higgyetek, Isten jó szavában higgyetek, az örömhírben higgyetek: elközelített az Isten országa, amely nem közöttetek van, ahogyan egy vita alkalmával mondja Jézus, hanem bennetek van, bennetek van az Isten országa, bennetek munkálja Isten Szentlelke által a megmenekülést, az irgalmat, a könyörületességet, a vigasztalást, az igazi reménység megtalálását, higgyetek az evangéliumban. Horgonyozzátok le a hánykódó hajót, horgonyozzátok le hitetek horgonyával ebben a biztos révben, ebben a biztos kikötőben az Isten szavával. Ehhez a nagy alázat kell, testvérek, ehhez annak a nagy titoknak a megélése kell, hogy a bajomból, a nyomorúságomból, a csüggedésemből, az elkeseredésemből, abból a helyzetből, melyben nincsen érvényes szó, egyszer csak fölhangzik a sarjadék szava, Jézus Krisztus szava: - Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban! Kedves testvérek! Isten mindég ezt akarja. Az Ő megoldása nem átmeneti megoldás, mint mikor árvízkor egy nyúlgátat építünk, mely visszatartja a vizet, aztán megígérjük, hogy jövőre majd megcsináljuk a nagy árvíz-tározót, hét éve nem épült semmi! Nem átmeneti megoldást ígér Isten, hogy egy kicsit: „eloltom most életedben a tűzet, de ott hagyok minden gyú-anyagot.” Nem átmeneti megoldást ígér az Isten: „egy kicsit elrendezem a lelked bajait, aztán, ha nagyon ügyes leszel, nem lesz már nagyobb baj”. Tegnap egy beteg emberrel évek óta húzta a lábát, fekélyes a bokája. Elmondta, hogy már minden pénzét orvosokra költötte. Mondom: Megműtötték már a lábát, vagy csináltak vele valamit? Legyintett s azt mondta: - Megműtötték a sérvemet, csináltak egy hasműtétet, s azt mondták, ha azt megcsináljuk, elmúlik a fekély. Ezt csinálták azt csinálták. – És a lábához hozzányúltak már? Ahhoz még nem. Oh, kedves testvérek, vajon egy olyan Isten kell nekünk, aki hol ehhez nyúl, hol ahhoz nyúl, hol belenyúl, hol itt igazít egy kicsit, hol ott igazít egy kicsit? Térjetek meg! – Ő azt akarja, hogy mindig Őfelé fordulva éljünk. Azt mondja az Ószövetség a gyönyörű áldása: Fordítsa az Úr az Ő orcáját tereád. És erre csak az az igazi felelet, hogy én is Őfelé fordítom arcomat. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban. Ez az Isten kommentárja. De ez nem is kommentár. Azt csak a semleges résztvevő mondhatja – ez itt szent hívás. Fölszólítás. Így mondja Márk evangéliuma: és ekkor kezdett el Jézus prédikálni. Ez az Isten prédikációja. Ezt mondja nekünk - pre-dico, azt mondja, előnkbe, mindig előnkbe. Mindig ezzel vár bennünket, mindig ezzel a szóval fogad bennünket. Óh, mennék és önteném az én Istenem elé minden bajomat, meg a megoldási javaslataimat is. De Isten megelőz - térjetek meg -, ahogy megelőzte a tékozlót, mert az atya futott elébe, átölelte, megcsókolta és fölemelte, így előz meg bennünket mindig, minden bajunkban, minden krízisünkben, minden nyomorúságunkban Jézus Krisztus prédikálása, Isten jó szava, amit megígért a próféták által: bétölt az idő és elközelített az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Szokásunk szerint ebben az évben a hónap első vasárnapján Isten igéjéről, a Bibliáról szól az igehirdetés. Az egész Biblia-év igei mottója a Jelenések könyvéből való: „boldog, aki olvassa.” Mi a Biblia, miért íratott meg, és miért boldog, aki olvassa? A korábbi vasárnapokon jórészt arról szóltam, hogy milyen körülmények között íratott meg az Ige, mit jelent egyáltalán az a tény, hogy a Biblia meg van írva, a kezünkben van nyomtatott formában és olvashatjuk. De többször már láttuk az egyértelmű a célt is: Mózesnek azért kellett kőbe vésnie a tízparancsolatot, Jeremiás prófétának azért kellett újra leírnia a próféta-jövendöléseket, Pál apostol azért írt nagy betűkkel az általa szeretett Efézusi gyülekezetnek, hogy mindenki olvashassa az Igét, az isteni üzenetet.
Ma is ehhez kapcsolódik a felolvasott igeszakasz. Habakuk próféta egy a látomása közepette hall egy isteni hangot, pontosabban kérdéseire válaszul kap egy isteni feleletet, mely így szól: írd fel a látomást, vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen! Miért kéri Isten a prófétától ezt? Hogy megtaláljuk a választ, és egyáltalán a fölírandó üzenetet is megértsük, néhány szót kell szólnunk Habakuk prófétáról, a koráról és a könyvéről is. A próféta Jeremiás kortársa volt. Ebben a korszakban egy nagy nemzeti katasztrófa következik be, az Asszír birodalom megtámadja Júdeát, Jeruzsálemet megostromolják a káldeusok, és el is esik a város. Mindezt tudjuk a történeti krónikákból is. Bár Isten népe azt remélte, hogy úgy, amiképpen százötven évvel korábban, mikor egy ugyanilyen nemzeti katasztrófa fenyegetett, de Isten csodálatos módon elhárította a veszedelmet, ekképpen majd most is– reménykedtek – elhárítja a veszedelmet. Ám Jeremiás próféta egyértelműen megjövendöli, hogy a város el fog esni, a nép fogságra megy és ez a fogság (vagy száműzetés) hetven esztendeig fog tartani, s majd a hetven esztendő letelte után térhet vissza Isten népe az ígéret földjére. Habakuk tehát Jeremiás próféta kortársa. Igen érdekes, hogy az ő jövendölő-könyvében – ha egyáltalán annak lehet nevezni – csak egyetlenegy kötelezően mondandó üzenetet olvasunk, s ez éppen az, amit most felolvastam, a könyv összes többi részében voltaképpen vitát olvasunk. A próféta vitatkozik Istennel. Nagyon súlyos kérdéseket vet fel, és Istentől várja rájuk a feleletet. Habakuk prófétai könyve tehát nem egyéb, mint az ő Istennek feltett kérdéseinek és az isteni válaszoknak az írásba foglalása. Ilyeneket kérdez a próféta: Miért lehetséges az Uram, hogy Te, akinek szemei tisztábbak, hogy nem nézhetnéd a gonoszt, a nyomorgatást, csak szemléled a hitszegőt? Miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat? Jaj, de nehéz kérdés ez! – Hogyan lehetséges, hogy Isten, aki nem tűr hamisságot, nem tűr gonoszságot, Isten, akiről a zsoltáros feljegyzi, hogy még csak a tekintetét sem fordítja a kevélyek, a gonoszok, az istentelenek világa felé, most mindezt eltűri? Miért lehetséges – kérdezi a próféta –, hogy föltámad egy iszonyatos, vakmerő, hódító nép, amelyik maga szerzi magának törvényét és hatalmát, amelyik azt mondja önmagáról: az én istenem az én saját hatalmam, s népeket hódít, városokat dönt romba, s immár itt áll Jeruzsálem kapuiban? Már kezdődik is a város ostroma, s meg megtámadja a várost, körbeveszi, gátakat, magaslatokat emel, olyan magasat, mint a városfal, megostromolja, beront a városba, és elfoglalja azt. Szenved Istennek ez a szent embere, nem érti, hogy miképpen következett be mindez. S amikor hallja az isteni feleletet: írd fel e látomást, vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen, - nekünk, bizony, a szenvedő Jób jut eszünkbe. Jóbnak ez a csodálatos vallomása: bárha szavaimat följegyeznék, vas irónnal kőbe vésnék, hogy mindenki láthassa, tudhassa: „Tudom, hogy az én Megváltóm él!” Ugyanígy szenved a próféta is, így kezdődik a könyve: A teher, amelyet Habakuk próféta látott. Terhet hordoz. Valami nyomja a szívét, a lelkét, az egész valóját, és mindaddig nem tudja letenni ezt a terhet, sőt ez a tehet összenyomja, nyomasztja, megbénítja, amíg Istentől feleletet nem kap rá.
De a próféta fájdalma nem egyéni, miként a Jóbé egyéni volt, nem is azt mutatja a szenvedése, hogy egyedül ő lett volna az, aki betegségeket, fájdalmakat, tragédiákat hordozott volna, a próféta most a népéért szenved. Történelmi léptékben gondolkodik, történelmi igazságot keres, a történelem egyik nagy talányát szeretné megoldani: hogyan és miképpen lehetséges, hogy az a nép, amelyet Isten olyannyira szeret, az a nép, amelyet Isten századokon keresztül olyan csodálatos módon vezetett, most itt áll a végső megsemmisülés szélén? És ekkor hall a próféta egy csodálatos isteni ígéretet és kijelentést. Az ígéret így szól: a látomás bizonyos időre, meghatározott időre szól - Jeremiás próféta könyvében olvassuk: hetven esztendőre -, de vége felé siet, és nem csal meg, ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el. És a kijelentés: Ímé, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke, de az igaz az ő hite által fog élni. Az igaz pedig hitből él. Ez az ige, kedves testvérek, ez az isteni kijelentés, ami az ígérethez kapcsolódik, illetve egész pontosan a reménykedő prófétát kapcsolja az Isten ígéretéhez, több helyen olvasható az Újszövetségben is, szinte azt lehetne mondani, hogy az Újszövetségnek ez az egyik nagy vezér-igéje. És hogy jól értsük, mert jól kell értenünk, hogy konkrétan mit jelentett egykor a próféta számára abban az adott történelmi helyzetben, abban nemcsak az segít bennünket, hogy föllapozzuk a Krónikák, meg a Királyok, Ezsdrás, meg Nehemiás könyveit, vagy a későbbi prófétákat, például Ezékielt vagy Zakariást. Ezekben egyértelműen megláthatjuk, hogy valóban bizonyos időre szólt a büntetés, valóban beteljesedett az ígéret, úgy lett, ahogy Isten megígérte népének. Megfenyítette, aztán megszabadította – igen, így is megérthetnénk ezt az Igét: az igaz pedig hitből él! De vannak ennek a kijelentésnek sokkal mélyebb rétegei, dimenziói, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy Istennek ez a parancsa: vésd táblára, írd fel ezt a látomást, hogy könnyen olvasható legyen, ezekre is vonatkozik. Vagyis, hogy nekünk – az Újszövetség olvasóinak is - könnyen olvasható legyen. Ugyanis nem feltétlenül szükséges történelmi katasztrófát látni, s nem szükséges Jób nyomorú helyzetébe jutni, elegendő csak Istennek és az embernek a kapcsolatára gondolni, elég önmagunk helyzetére gondolni, és ez a parancs máris csodálatos parancsként hangzik: írd fel, hogy könnyen olvasható legyen. Hogy mi is újra meg újra, szüntelenül olvashassuk ezt az igét, ezt az isteni állítást: az igaz pedig hite által él.
Hadd említsek meg ma az Újszövetségből három vonatkozást, hogy majd ezek után visszatérjünk a próféta helyzetéhez és állapotához. Hiszem, hogy azt is sokkal mélyebben fogjuk megérteni. Az első vonatkozás talán éppen a próféta helyzetéhez, Isten népe helyzetéhez áll a legközelebb. A Zsidókhoz írt levélben idézi Pál apostol az igét: az igaz pedig hit által él, - egy olyan helyzetben, amikor Isten népe éppenséggel elfordulna az isteni ígéretektől. Már hallatszanak az őstagadás hangjai, hogy – úgymond - szép dolgokat ígért Isten, nagyszerű ígéretekkel, reménységekkel buzdított bennünket, például az eljövendő istenországával kapcsolatban vagy, hogy aki hitben jár, az Istennek minden áldásait meg fogja nyerni, de - ahogy Péter apostol is idézi a régi szlogent - íme, atyáink elaludtak, íme, az ősök meghaltak, íme, elmentek a nemzedékek  - és nem változott semmi! Minden ugyanolyan maradt. A világ ugyanúgy fő a maga keserű levében, a világ egy reménytelen szerkezet, a világ nem tud megváltozni  - és késik az Úr az ígéretekkel (vagyis, sugallja ez az álpanasz: nem is teljesíti azokat!). Nem jön az Úr az ígéreteket betölteni. A Zsidókhoz írt levél egy régi-régi helyzetet, állapotot idéz fel, Isten népének a pusztai vándorlását, egészen pontosan nem is a vándorlást, hanem azt a pillanatot, amikor Egyiptomból kiszabadulva rövid idő utát, néhány hónap alatt elérkeznek a Jordán partjára, az ígéret földjéhez. S meg kéne kezdeni a bevonulást, a honfoglalást! Ám jönnek a kémek és jelentik, hogy: az odaát csodálatos ország, amit Isten nekünk ígért, ilyen gazdag föld sehol a világon nincs, csak van egy bökkenő: nagy és erős népek lakják és meg kell velük küzdeni. Ekkor kezd zúgolódni a nép, megkeményítik a szívüket, fölháborodnak, hogy ők ezt nem így gondolták, hanem úgy, hogy szépen bemasíroznak és minden az övék lesz. Ekkor Isten azzal bünteti megkeményedett szívű (valójában azonban gyáva) népét, hogy negyven évig a pusztában kell vándorolniuk. Valaki azt mondta nekem tizenhat vagy tizenhét évvel ezelőtt, a rendszerváltáskor, hogy most kezdődik számunkra is a negyven esztendős pusztai zarándoklat. Legyintettem egyet, s azt mondtam, az rég volt, valamikor Mózes idején, az egy régi történelmi emlék! Ma úgy érzem, kedves testvérek, hogy tízegynéhány esztendeje meglehetősen csak bolyongunk, merthogy annak a drága szabadságnak áldásaival, lehetőségeivel és a szabadságban foglalt felelősséggel nem tudtunk élni, megkeményítettük a szívünket és azt mondtuk: majd minden egybe ide nekünk vagy megyünk vissza a húsosfazekakhoz. Vagyis gyávák voltunk.  Efféle helyzetet idéz föl a Zsidókhoz írt levél, és azt mondja, az igaz pedig hitből él, aki pedig meghátrál – idézem a másik próféciát! –, abban nem gyönyörködik az én lelkem. A kitartásról, az elfogadott, mélyen élt hitről, a hitben foglalt felelősségről beszél, egyszóval az állhatatosságról. Nevezetesen, testvérek, amíg hitben járunk, addig nekünk mindig Isten ígéretére kell rátámaszkodnunk. Nem a kalkulusokra, nem az esélylatolgatásra, nem arra, hogy miképpen állnak a mutatók, s nem arra, hogy mit számolnak ki számunkra az okosok, hanem egyes egyedül, kizárólag Isten ígéreteire. Mert a hit csak itt tud tájékozódni, és itt tud élni, ahol Isten ígéretet ad, ahol Isten reménységet támaszt. Mindenütt másutt - ahova az ember odakeveri a maga kalkulusait, esélyeit, számításait -, meghal a hit. Egy példát hadd idézzek, és ez át is vezet minket a másik újszövetségi ígérethez. Emlékszünk arra a történetre is, amikor Mamré tölgyesében tanyázik Ábrahám, aki elindult Isten ígéretében bizakodva, hogy nagy nép származik majd tőle, útóda támad, földet ad neki Isten. Elindul Ábrahám és keresi ezt a földet, s éppen Mamré tölgyesében tanyázik, és vendégségbe jő hozzá az Isten két angyallal – Ábrahám persze ezt nem tudja, csak azt, hogy vendégek jöttek! –  akik buzdítják őt, hogy Isten ígéretet adott neked, hidd el, hogy ha még késik is, nem marad el, meglesz az. A látomás bizonyos időre szól és a vége felé tart. Sára a sátorlapon kívül hallgatózik és kuncog magában, mondván, miről beszélnek ezek, hát vénasszony vagyok már, túl vagyok már azon a koron, amikor gyermeket foganhatnék és szülhetnék. S kacag magában. Mert kalkulál, mert számít, mert úgymond tényekre alapozza az életét. És ahol – mondom, testvérek – az ember a tényeket, a kalkulusokat, az esélyeket összevegyíti a hitével, ott meghal a hit. De az igaz hitből él.
Ezt a helyzetet Pál egy másik levelében idézi föl, a Rómaiakhoz írt levélben, ahol Isten igazságosságáról beszél, és arról a helyzetről, amely valóban egyetemes és mindannyiónkat érint, hogy ugyanis miképpen állhatunk meg Isten előtt, sőt, egyáltalán megállhatunk-e Isten előtt?! Természetesen mindannyian jól megtanultuk a keresztyén dogmatikát, és mondjuk is, hogy dehogyis állunk meg Isten előtt, hát egész életünk bűnbe, gyötrelembe, vétkekbe, lázadásba, keményszívűségbe, hitetlenségbe van belecsavarva, ugyan, hogy állhatnánk meg Isten előtt? De ne kapkodjuk el ezt a dogmatikus feleletet, mert erre lehet, hogy kapunk rá egy jelest, de a választ folytatni is kell! Mert ha ez így van, akkor imádságra sem állhatunk meg Isten előtt, ha ez így van, akkor áldásért sem állhatunk meg Isten előtt, ha ez így van, akkor elveszettek vagyunk! Nem kicsi a tét, amikor arról beszélünk, hogy van-e valamiféle igazságom, tisztaságom, méltóságom, jogom, egyáltalán valamiféle alapom arra, hogy Isten áldásai az enyémek legyenek! Azt mondja az apostol: nincsen semmi, amit odavihetek Isten elé, még egyszerűbben szólva: nem állhatok oda Isten elé, mert ha Isten az életemre tekint, csak megítélni valót lát benne. Ismerős talán mindenkinek az a jelenet, amikor a gyerekeket hívják ebédelni, hívja őket az édesanyjuk: - Gyertek, gyerekek ebédelni! – s leül a gyerek, előbb még játszott az udvaron vagy a játszótéren, és csak úgy leül az asztalhoz, jó mocskos kézzel. S akkor ráparancsolnak: menjél már ki, gyermekem, és mosd meg a kezed. Ha ezt fokozni akarjuk, még akkor is kiküldik kézmosásra, ha egyébként tiszta a keze. Addig nem veheti a kanalat a kezébe, addig nem mernek neki a tányérba. Vajon, ha Isten előtt megállunk, vagy az Ő bőséges kegyelmének asztalánál állunk, ahogy a 23. zsoltárban olvassuk, nem azt halljuk először: - Édes gyermekem, menj és tisztítsd meg magadat?! Erről szól Jézusnak az a példázata is, amelyet a királyi menyegzőről mond. Útról, útfélről jöhet mindenki, mert a hivatalosak elutasították a részvételt, hát jöjjön, akárkit találnak a szolgák, sánta, csonka-bonka, koldus, bárki jöhet, ez a kegyelem nagy meghívása. Ám talál a király ott a lakodalomban, az asztalnál egy embert, aki nem a lakodalmi ruhában jelent meg. S megkérdezi tőle: - Barátom, mi módon kerültél ide? Hogy jöttél te ide be? Nem ülhetsz az asztalhoz tisztátalanul és méltatlanul. Akkor hát elvesztünk, kedves testvérek. Erre mondja az apostol, hogy viszont az igaz ember hitből él,  - mert a hit nem is tőlem van, a hitet Isten ígérete, Isten igéje támasztja bennem, hitet egyedül csak az ígéret támaszthat bennem, és a hit nem is a reményemet köti, a bizakodásomat Isten ígéretéhez, hanem engem magamat köt istenhez. A hit ott-tart engem Isten ígéreténél, a hit Istenhez köt! Ha arról vitatkoznánk, perelnénk Teremtőnkkel, hogy mégis volna valami igazságunk, csak egyet mondhatunk: egy igazságunk van, amit Isten nekünk tulajdonít Jézus Krisztusért.
A harmadik máris ide kapcsolódik! Nemrégiben olvastuk a Galatákhoz írt levelet, ahol az apostol hallatlanul keményen és eltökélten harcol a galatai gyülekezetért, a keresztyén hitükért. Egészen konkrétan azért harcol, hogy ne veszítsék el a szabadságukat. Mert azt könnyű elveszíteni. Olyan könnyű lemondani a szabadságról, amikor elbizonytalanodik az ember, amikor eltéved az ember, amikor körül veszik és hol súgják, hol kiabálják a fülébe: így kell lenni, úgy kell lenni, így igaz, úgy igaz! Vagy éppen, mint a 21. század elején: sehogy se igaz! Még az 1960 években egy amerikai szociológus jelentetett meg egy könyvet, aminek egyik tétele szerint a modern embert különös csapdába került. A mai ember nagyon büszke arra, hogí szabad! Mondhatni, a kultúrának, a nevelésnek, az oktatásnak, a törvényhozásnak hosszú évtizedes fáradozásai is errefelé irányozzák őt -, hogy szabad legyen - József Attila szavával szólva -, hogy belülről vezérelt ember legyen! (Az én vezérem belülről vezérel – mondja József Attila.) Ma már a hároméves gyermektől is elvárjuk, hogy hozzá tudjon szólni a családi háztartás megfelelő elosztásához. Elvárjuk a tízéves gyerektől, hogy minden tekintetben felelősen tájékozódjon, s azt is, hogy – ha kell – ennek érdekében minden hagyományt, tradíciót, tekintélyt felrúgjon. Mindeközben – írja negyven évvel ezelőtt ez a tudós – mégiscsak magános tömegről beszélhetünk (ez a könyvének is a címe), és az embereket valójában kívülről irányítják. Kívülről irányított ember a mai ember. Majd megmondja a híradó, majd megmondja az újság, majd megmondják az okosok, majd megmondják a megmondó-emberek! Azt vesszük észre, hogy ma már a kérdéseket is úgy tesszük föl, ahogyan kívülről akarják. A kérdéseket is úgy fogalmazzuk meg, hogy azok politikailag korrektek legyenek, ha már esetleg a politikáról vagy a közéletről lehet szólni is valamit. A világról, az életről, önmagunkról, kívülről meghatározott, kívülről irányított szempontok szerint tájékozódunk. Ez ellen harcol az apostol a Galata levélben, és kérdezi, hogy balgatag Galácia-beliek, ki babonázott meg benneteket, hogy amit lélekben kezdtetek, szívből kezdtetek, azt most testben fejezzétek be?! Ki lopózott közétek, hogy kikémlelje drága szabadságotokat, és újra a törvény rabságára adjon benneteket!? Pedig tudjátok, hogy nem törvény által igazultok meg, nem teljesítmény által szereztek Istennél érdemeket,  - mert az igaz ember hitből él.
Ezek azok a vonatkozások testvérek, melyek segítenek nekünk a régi próféta terhét is megérteni  (a teher, amelyet Habakuk próféta látott), és segítenek megérteni Isten csodálatos feleletét. Még egyszer olvasom: „e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet, és meg nem csal, ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el. Imé felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke, az igaz pedig az ő hite által él.” Nem igaz benne az ő lelke, mondja Isten felelvén a kétségbeesett prófétának arról a birodalomról, amelyik a saját hatalmába szerelmes, amelyiknek – még egyszer, olvasom –istene a maga hatalma,  - nem igaz benne az ő lelke, felfuvalkodott. A zsoltárból halljuk a megerősítő igét: Isten a kevélyeknek ellene áll. Az igaz pedig hite által él.
Vagyis az isteni felelet mindjárt két dolgot megmutat, s mind a kettő hihetetlenül konkrét és vigasztaló is egyben. Mit kell felfuvalkodottságon érteni? Nagyon jó a magyar szó, találó fordítása annak, amit az eredeti szöveg kifejez. Az eredeti szöveg arra utal, mikor valaki magasabbra tör, magasabbra, egyre magasabbra. Ha ehhez hozzátesszük a magyar szón különböző jelentés-változatait, belátjuk, milyen találó ez: felfuvalkodott. Milyen a felfuvalkodott ember? Nemcsak olyan, mint Aesopus meséjében a béka, aki olyan nagy akar lenni, mint az ökör, aztán addig pumpálja, fújja magát, amíg szét nem pukkan, hanem mindég és mindegyre csak olyan, amit mi is ismerünk, amit a gőgős, kevély, törtető emberben látunk. Ő is fölfújja magát, vagyis nagyobbra mutatja magát, mint valójában. De nemcsak azért, hogy méltóságot, tekintélyt szerezzen, erőt mutasson, hanem hogy ezzel mintegy kiszorítson másokat az élet-valóságából. Ismertek olyan embert, aki, mikor belép egy társaságba, onnantól kezdve nincs helye semmi másnak, négy szék sem elég neki  – ahogy szokták mondani mifelénk? Ha ő ott van, szépen lassan azt vesszük észre, hogy csak ő van ott, mert csak ő van! Nem áll meg mellette más szó, érv, más szempont, csak ő van, csak ő van. Ez a birodalom. Mert nemcsak történelmileg, politikailag lehet ezt elmondani, valóban minden birodalomnak ez a belső logikája, s addig él egy birodalom, amíg terjeszkedni tud, amíg hódítani tud. Emlékezzünk, Afganisztánban tört meg a szovjet birodalom, mert nem ment tovább a hadi gépezet. Abban a pillanatban, amikor nem megy tovább a hódítás, össze is omlik az egész, és azt sem tudták megtartani, amit addig szereztek. Emlékezzünk a Római birodalomra, amikor eljutottak a párthusok határára, beállt a frontvonal és nem tudott a birodalom tovább hódítani, megkezdődött az összeomlása. A felfuvalkodás ezt a logikát hordozza magában. Hódítani, megenni, magam alá gyűrni, mindent elvenni - ezt írja le a próféta megrendítő látomásában. Ezt mondja: kegyetlen, vakmerő nemzet ez, eljárja a földet széltében, hogy hajlékokat foglaljon, melyek nem övéi, maga szerzi törvényét és hatalmát, lovai serényebbek a párducnál, lovasai előtörnek és úgy repülnek, mint a zsákmányra siető keselyük, mindnyájuk ragadományért jön, arcuk előre néz, és annyi foglyot gyűjt, mint a fövény. Majd a végén ezt mondaj: olyan, mint a telhetetlen halász, aki újra meg újra kiveti a hálót és húzza be a halat és húzza be a halat, és soha sincs vége. Mintha a mai emberről beszélnénk. Újra meg újra kiveti a hálót. Van még hal a tengerekben, van még vad az erdőben, van még gyümölcs a gyümölcsöskertekben, tud még teremni ez a földgolyó valamit? Csak hódít, csak hódít, és rajta kívül és mellette nincs már más. Mert felfuvalkodott. De hamis, nem igaz az ő lelke. És Isten előtt csak az állhat meg, aki igaz, akinek igazsága, egész pontosan igazságossága van.
Tehát nem filozófiai igazságról beszélünk, amit a bölcsek megállapítanak, szép könyvekben leírnak, és az egyetemeken tanítanak. Az igazságosságról beszélünk, az igazságosság pedig az, hogy van mellettem a másiknak hely – neki is van helye. Az igazságosság az, hogy az özvegyet és az árvát nem tapossuk el, az igazságosság az, hogy nem 50-ért veszem a meggyet, hogy aztán 400-ért adjam, az igazságosság az, hogy méltó a munkás a maga bérére, az igazságosság az, hogy Isten szeretet-rendje szerint élek. Az igaz pedig hite által él. Hol találjuk az igazat, kedves testvérek? Mindig Isten előtt. És hol találjuk Istent? Ha a zsoltárhoz igazítjuk a mostani gondolatokat, akkor így szól: Isten a kevélyeknek ellene áll, a gőgőst csak távolról nézi, de a szegényt, alázatost meglátja. Ott van mellette. Hol van Isten? Jézus így azonosítja magát: éhes voltam és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, börtönben voltam és meglátogattatok. S majd kérdezik az igazak, hogy Uram, hogyan és mikor láttuk, hogy éheztél volna, szomjúhoztál volna, mezítelen lettél volna? De bizony – felel Jézus –, ha csak eggyel a legkisebbek közül megcselekedtétek ezt, velem cselekedtétek meg. Hol van Isten? Ahol a szegény, a szűkölő, a megnyomorított, a mindenéből kiforgatott – még egyszerűbbet mondok, kedves testvérek – a világból kiszorított van, ott van Isten is. Dietrich Bonhoeffer egy elmélkedésében azt mondja: Isten hagyja magát kiszorítani a világból. Nem azért, mert gyenge, tehetetlen, vagy mert rálegyint, és azt mondja: na jól van, legyen itt a tiétek minden! -  hanem mert nem vesz részt a zsákmányszerzésben, nem vesz részt a szegény eltiprásában, nem vesz részt a méltánytalanság és az igazságtalanság ostoba és halálos játékaiban, hát hagyja magát ebből kiszorítani a világ peremére, egészen a Golgotára. Ott van Ő, ahol az emberi történelem legnagyobb igazságtalansága megtörtént. De ott van! És aki hisz, az is ott van, ahol az ő Istene van. Miért fog élni hite által az igaz? Azért, mert a hit mindig Istent keresi. A hit sohasem ad alapot arra, hogy elbizakodottak legyünk, a hit sohasem engedi meg, hogy gőgösek legyünk, a hit meggyógyítja az ember hamisszívűségét, a hit soha nem engedi meg, hogy felfuvalkodott légy, mert a hit tudja, hogy neked nem a másik emberrel van dolgod, neked nem egy másik néppel van dolgod, neked nem egy birodalommal van dolgod, neked mindig Istennel van dolgod. És te ki vagy Isten előtt? Birodalom, zsákmányszerző, valamit érő, piramisépítő, negyven kitüntetéses szovjet tábornok, gyanús földügyletekben megzsírosodott kapitalista? Bizony, por és hamu vagyok – mondja Ábrahám –, aki hitt és tulajdonítatott néki igazságul. Bizony por és hamu vagyok, és Jézus Krisztus alázatos rabszolgája vagyok – mondotta Pál –, mert hitt és tulajdoníttatott néki igazságul. Azért fog hite által élni az igaz, mert amíg hisz, addig a hite mindig Istene elé állítja. Istene elé állítja a teremtményt, a rászorulót, a szűkölködőt, az áldásra, gyógyulásra, örömre, feltámadásra váró embert. Ne aggódj, bízzál, a látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet a rossz, és meg nem csal a biztos ígéret, ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el. Íme, felfuvalkodott, nem igaz őbenne az ő lelke, de az igaz ember az ő hite által él. Írd fel e látomást, vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy régi bölcs mondotta, hogy az embernek Istennel kapcsolatos életében három lényeges terület van, ahol mindenképpen változást tapasztalunk magunkon, mégpedig mindenképpen jó célú változást. Az első az, hogy ha értelemmel fogjuk fel Istennek dolgait, Istennek valóságát, akkor bennünk az értelem, a megértés, az emberi okosság bölcsességgé lesz. A másik, hogyha szeretettel járunk Isten valóságában, szeretetben élünk meg mindent, akkor minden dolgunk erénnyé változhat bennünk. S legvégül ‑ talán ez a legfontosabb ‑ ha egész valónkkal Istenben élünk, akkor életünknek minden nyomorúsága, elesettsége, kiszolgáltatottsága boldogsággá változik. Azt is elmondja ez a bölcs, hogy jórészt ebben a háromban mindent össze lehet foglalni, amit a keresztyén életre nézve tudni kell. Nos, ebből az utóbbi megjegyzésből, máris ki lehet találni, hogy ez a bölcs ember teológus volt, mert a teológusok szoktak mindent háromba összefoglalni, de elismerhetjük, hogy olykor a teológusok is fején találhatják a szöget.
Azért jegyzem ezt meg, mert a felolvasott ige, melyben Pál apostol egy nehéz élethelyzetéről számol be a korinthusi gyülekezetnek, még egy újabb területet is megnyit a számunkra. Ez pedig valóban áthatja az egész emberi életet, mégis nagyon nehezen lehet megfogalmazni, témává tenni, mert úgy van velünk, ahogy velünk vannak az érzékeink. Erről is szeretnék ma szólni: Krisztus jó illatja vagyunk mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között. Amikor szaglásról, ízlelésről, érzékelésről, látásról, hallásról beszélünk, vagyis az emberi érzékekről, akkor sokkal nehezebb úgy megfogalmazni valamit, mint amit pusztán racionálisan, ésszel ki tudunk mondani. Ezért is egy köztes hasonlatot alkalmaz most az apostol, mikor a saját életének, de azt hiszem, az egész keresztyén életnek az egyik nagy titkát akarja most bemutatni.
Először hadd szóljak arról a szorongatott helyzetről, amelyben az apostol ezeket a gondolatokat írja, illetve a Macedóniában történteket följegyzi. Kétféleképpen is szorongatott helyzetben van. Először is felidézett esetre visszatekintve azt mondja, hogy amikor Troászban voltam, nem volt lelkemnek nyugodalma, mert nem találtam Tituszt, az én atyámfiát. Vagyis egyedül maradt. Tudjuk jól az apostoli időkről, hogy az apostolok soha nem egyedül indultak szolgálatra, mindig volt társuk. Egy-egy apostollal mindig volt valaki, aki mellette volt. Pál apostol pedig kifejezetten munkatársakat keresett, választott, fogadott maga mellé. Egy igen érdekes, némiképp humoros, de ijesztő esetet is föl tudunk idézni erről. Amikor az apostol Barnabással járta a missziói utat, és meggyógyított egy beteget ‑ ez Lisztrában történt ‑, az emberek, akik látták a gyógyítást, mindjárt elterjesztették, hogy az istenek jelentek meg közöttünk emberi ábrázatban. Barnabást, aki feltehetően szép hangú, nagydarab ember volt, mindjárt elnevezték Zeusznak, az apostolt pedig, aki okos ember volt és jól forgatta a szót, elnevezték Hermésznek. Ugyanis így végezték a szolgálatot, Barnabás prédikált, mert szépen tudott prédikálni, szép öblös hangja volt, afféle igazi református pap-fajta, nagy bajusszal, magas barna ember, jó basszus hangon, dörgő hangon elmondta az evangéliumot, aztán, ha volt kérdés, azt Pál apostol megmagyarázta. Zeusz és Hermész jött közénk. Persze tisztázni kellett a félreértést, és aztán mindenféle rettenetes bonyodalom lett utána.
Mikor azonban Troászba érkezett az apostol, nem találta Tituszt, a munkatársát, és nyugtalanság fogta el. És ez mindjárt át is vezet a másik szorongattatáshoz, ami tulajdonképpen a korinthusi levél megírásának az indoka. Az apostolt ugyanis megtámadták Korinthusban, a szeretett gyülekezetben. Persze ez a távollétében történt, és mindenféle híreket kezdtek róla terjeszteni. Többek között ilyen híreket, hogy „már magára maradt”, „már nincsen vele senki”, „ez egy olyan állhatatlan figura, hogy a legjobb munkatársai is leléptek mellőle. S lám szegénykém, már hát a legjobb munkatársát, Tituszt is elveszítette, olyan  rossz a természete.”
Nem áll hát jól a dolga az apostolnak Korinthusban sem, magyarázatot kell csatolnia ahhoz, hogy miért maradt egyedül. De nem sokat magyarázkodik az apostol, hanem leírja, hogy mi történt: elbúcsúztam tőlük és elmentem Macedóniába. Aztán: „hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti általunk.” Arról szól röviden, hogy noha egyedül kellett Macedóniába mennie, Isten mégis megáldotta az ott végzett munkáját, az evangélium-hirdetést, - sőt, az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk azt is, hogy Macedónia lett az a hely, ahol az apostol a legtöbb adományt tudta gyűjteni a jeruzsálemi szegények számára. Vagyis ugyan látszólag egymaga maradt, és mint egy magányos farkas, már csak a sebeit tudja nyalogatni, elfogyott körülötte mindenki, minden munkatárs, mégis, Isten így is többszörösen megáldotta szolgálatát. Ezt a szót használja az apostol, amikor leírja: “hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket.” Mi már nem nagyon tudjuk, hogy mi ennek a szónak, hogy “diadalra vezet”, vagy “diadalmenetben vezet” az igazi jelentése, nem nagyon szoktak a modern időkben diadalmenetet tartani. Főleg pedig hozzá, hála Istennek, Magyarország évtizedek óta nem áll háborúban, és nem kell a katonáinknak szép parádéban fölvonulni, de a régi római időkben ez bevett gyakorlat volt. Ha valamelyik római légió vagy hadsereg megnyert egy csatát vagy győzött egy háborúban, járt nekik, hogy Rómában diadalmenetet tartsanak, s a diadalkapun ‑ ezeknek még vannak itt-ott nyomai ‑ átvonuljanak. Vitték a zsákmányt, a hadijelvényeket, ünnepelték a győztes hadvezért, hajtották a rabszolgákat, és a római nép köszöntötte és üdvözölte őket.
Talán mondhatnánk, hogy talán erős ez a hasonlat az apostol részéről. De ha belegondolunk abba, hogy ő is egyfajta harcban áll, ő is egyfajta háborút folytat, a lelkek megmentéséért harcol, Krisztus jó hírének az elterjesztéséért harcol, az emberek üdvösségéért küzd, akkor nem is olyan túlzó, vagy erős a hasonlat, ha azt mondja, hogy Isten engem Macedóniában oly módon megáldott, hogy az valósággal diadalmenethez volt hasonló. És ehhez kapcsolja a másik hasonlatot, amit itt most részletesebben is kifejt: “mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között, ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.” A diadalmenetekben, mindenféle füstszerszámokat is égettek, illattal töltötték meg a levegőt. Ma már talán ez nem annyira lehetséges, ma inkább a szemnek szólnának a diadalmeneteken vagy a parádékon. A látványosságok ‑ ahogy szoktuk mondani. S valóban, ma inkább a látványosságokról van szó, felrepül három repülő piros fehér zöld füstöt bocsátva ki. A mai ember inkább látni akar. De régen a szűkebb utcákon illatot is árasztottak, jó illatot, győzelmi illatot. Ezzel mélyíti az apostol a hasonlatot, mondván, hogy ez az, ami teljes mértékben elkerülhetetlen. Ha félrefordulunk, akkor nem látunk valamit, ha nagyon messze vagyunk valamitől, nem biztos, hogy halljuk. Az illat, vagy ahogy mifelénk mondják – mert faluhelyen nem nagyon használják ezt az elegáns szót, hogy illat ‑ közönségesen csak szagnak mondják, nos, a szag az szaglik. Mindenhova elér, mindent áthat. A rossz szag is, meg a jó illat is. Egyszer egy okos emberrel vitatkoztam, aki azt mondta, hogy az lesz majd a televíziózás igazi forradalma, amikor illatos TV-t nézhetünk. Az majd végleg oda fogja bilincselni az embereket a készülék elé. Nekem ugyan van efelől kétségem, de ahogy a technika fejlődik, lehet, hogy a gyermekeink már meg is fogják ezt érni.
Az elkerülhetetlenségről van szó, testvérek. Az illat elérkezik hozzánk, elkerülhetetlen. És ami árad, amit érzünk az illatban, az meghatározó is. Ez a hasonlat azért érdekes most, mert az apostol nem azt mondja, hogy Krisztus illatjai vagyunk, néha rossz illat, az elveszőknek, az elkárhozóknak, azoknak, akik nemet mondanak az evangéliumnak, néha pedig jó illat azoknak, azoknak, akik azt örömmel fogadják, és magukhoz ölelik a Krisztus szeretetét, az Isten világában akarnak járni. Csak azt mondja, hogy jó illatja vagyunk! És ‑ bár ez képzavar, meghagyom ‑ ez vízválasztó. Van, akinek a Krisztus evangéliuma, a jó illat: rossz hír. Van, akinek a jó hír: rossz hír. Van, akinek az Isten szabadításáról, szeretetéről szóló üzenet rossz üzenet. Bosszantja. Bántja. Idegesíti. És van, akinek az evangélium valóban az, amit a görög szó jelent: jó hír, felszabadító, nagyszerű üzenet, boldog és megboldogító életvalóság. Amiről azonban az apostol még egy mondatban szól -  és ezzel érkezünk el mondandójának a közepéhez - , az nem költői kérdés: ezeknek halál illatja vagyunk halálra, amazoknak pedig élet illatja életre  - és ezekre kicsoda alkalmatos? Mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik meghamisítják az Isten igéjét, hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban. Arról szól,  ami mindannyiunkat, mindenféle élethelyzetben megkísért: hogy másítsuk a tényeket. Másítsuk azt, ami van. Másképp mondjuk, amit mondani kell. Vagy ahogy most az apostol mondja, valamit elhagyjunk belőle. Nem sokat, csak annyira, hogy ne legyen bántó.
Ismertek olyan embereket, testvérek, akik úgymond soha nem tudnak rosszat mondani? Ismertek olyan embereket, akik mindig úgy fonják a szót, hogy soha bántás, sértés, harag, bonyodalom ne támadjon belőle? Ismertek olyan embereket, akik ‑ megfordítva mondom ‑ a legrosszabb dolgokat is mindig olyan szépen tudják elmondani,  ahogy a zsoltárban hallottuk: a szájuk tele van békességgel, de a szívükben valami nagyon rossz van? Én ismerek ilyen embereket, szerintem minden ember ilyen. Egyet biztos ismerek, ez én vagyok! Mindannyiunknak van ‑ azt hiszen ‑ hajlama és kísértése erre. De ha ti, kedves testvérek, nem vagytok ilyenek, akkor elnézést kérek tőletek, akkor most magamról prédikálok, és magamnak prédikálok. Bizony azonban így vagyunk mi mind, kedves testvérek.  Az apostol ellenben azt mondja: mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik meghamisítják az Isten igéjét. Azok valamit beletesznek, belekevernek, mást meg kivesznek belőle, csak jól hangozzom, csak ne támadjon belőle bonyodalom, csak döntés elé ne állítsa az embereket, mert az emberek nem szeretnek dönteni. Csak nyilvánvalóvá ne legyen belőle, hogy kik is vagyunk mi voltaképpen, milyen az életünk. Csak egyértelművé ne legyen az, hogy azért kellett Istennek elküldenie Jézus Krisztust, ki azért halt kereszthalált és azért támadott fel, mert elveszettek vagyunk, és csak ez ment meg bennünket. S máris horkan föl az ember: „Mi az, hogy elveszett!? Mi az, hogy bűnökért meghalni!? Nincs is bűn! Mi az, hogy az embernek a világban Isten nélkül rosszul megy a sora?! Nincs is Isten! Miről tetszik itt beszélni? Tessék engem békén hagyni! Mi az, hogy Isten ‑ ha van Isten ‑ akar tőlem valamit, hogy változtassak az életemen?”
Igen, kedves testvérek, az apostol idejében is voltak hamis apostolok, hamis próféták, evangéliumot elcsavarók, és olyanok is, akik tetszésért, elcsavarták az igét, mert volt, akinek viszketett a füle, és azt akarták egy kicsit megcsiklandozni. És voltak, akik szerettek jót szagolni. Hát odafüstöltek az orruk alá valami jó illatot. Ezért kérdezi az apostol olyan megrendítő módon: „Mi pedig Krisztus jó illatja vagyunk, halálnak illatja halálra, életnek illatja életre. Kicsoda alkalmas erre?” Ez nem költői kérdés, és ez igen lényeges.  , kedves testvérek. Nem azért olyan eltökélt, szilárd és egyértelmű és tiszta beszédű az apostol, mert ő erre kiváltképpen alkalmas volna, vagy magát alkalmasnak tartaná. Főleg, hogyha ennek a szónak, hogy “alkalmas” a mélyébe belegondolunk. Ha tovább viszem, és asszociálok ebből a szóból, bár az eredeti szóban is benne van, az a jelentés is kibomlik itt, amit a magyarban így fejezünk ki: alkalmatosság. Ha valamire szükségünk egy művelet elvégzésére, az eszközre olykor általánosságban azt is szoktuk mondani: alkalmatosság. Ez az a valami, amivel végre tudom hajtani a feladatot. Sőt, általánosabban is igaz ez. Meg kell kapálni a kertet, nincsen kapa, de valami alkalmatossággal majdcsak elvégzem a dolgot. Végre kell hajtani egy műveletet, elvesztettem a hozzá megfelelő eszközt, vagy szerszámot. Nem baj, adjanak a kezembe valami alkalmatosságot. Aztán, amikor küszködünk a dolgainkkal, meg az életünkkel, de sokszor elmondjuk, hogy ha lenne alkalom, ha alkalmas lenne az idő, akkor előre tudnánk lépni. És amikor személyeket keresnek egy-egy feladatra, az alkalmas embert keresik.
És most azt mondja az apostol: kicsoda alkalmatos ezekre? Én nem vagyok alkalmas! Hát látjátok, kedves korinthusiak, elmentem Troászba, Titusz eltűnt, elmentem egyedül Macedóniába, félelmek, szorongattatások, nyugtalanságok közepette! Én ennyit érek! Isten azonban általam mintegy diadalmenetben hordozta végig az evangéliumot Macedóniában. Ki alkalmas erre? S ha mélyebben nézzük ezt a szót, ilyen kérdéseket is föl kell tennünk. Nem csak azt, hogy kicsoda alkalmas közöttünk arra, hogy egy-egy nagy feladatot, egy-egy nagy ügyet végbevigyen, hanem hogy kicsoda alkalmas közülünk arra, hogy Isten valóságát fölfogja? És kicsoda alkalmas közülünk arra, hogy fölemelje a kezét Istenhez, ahogy a zsoltárban hallottuk, és esedezzen Őhozzá? Egyébként az ószövetség görög fordítása pontosan ugyanazzal a szóval fejezi ki az alkalmasságot és az esedezést. Fölemelni a kezünket, elérkezni valameddig, beérni a célba, megtölteni valamit színig: ezek jelentik az alkalmasságot. Kicsoda alkalmas mindezekre? És kicsoda alkalmas arra,  hogy bölccsé legyen? Kicsoda alkalmas arra, hogy erényes életet éljen, és kicsoda alkalmas közülünk úgy mégis a boldogságra? Mert az, hogy vágyakozunk rá, hogy szeretnénk bölcsek lenni, szeretnénk erényes életet élni, és szeretnénk boldogok lenni, s hogy ezeket nagyon akarjuk, nagyon igyekszünk utánuk, nagyon törekszünk rájuk, az egy dolog, - de kicsoda alkalmas mindezekre? ‑ kérdezi az apostol.
Még azt sem mondhatja magáról, hogy belekever a szolgálatába valamit, hogy az jobb legyen. Pál apostol nem paprika-hamisító. Emlékszünk mindannyian, néhány évvel ezelőtt hamisítók téglaport daráltak és kevertek a jó magyar piros paprikába. Pál azonban nem hamisít ízeket, illatokat, színeket, hangokat, érzéseket. Még erre sem alkalmas - ha szabad ezt mondani, pedig tudjuk magunkról, hogy hajlamosak vagyunk a dolgokból elhagyni és a dolgokba belekölteni. Hiszen nem szeretjük az ütközést. Továbbá szeretnénk mindig szépek lenni, szeretnénk mindig jók lenni, szeretnénk mindig „jót” mondani. Azt mondja magáról az apostol: nézzétek, korinthusiak, én még erre se vagyok alkalmas. Még felvizezni se tudom, még meghamisítani se tudom! Én csak azt tudom mondani, amit Isten rám bízott. Így mondja: “mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, kik meghamisítják az Isten igéjét, hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban.” Istenből, Isten előtt, a Krisztusban. Szinte lehetetlen az apostol helyzete, testvérek. Az igazság megélésének és a kimondásának arról a pillanatáról beszél most, amit nagyon ritkán él át az ember, de amikor átéli, akkor az az egész életében sorsdöntő megtapasztalás lesz. Ez az, amikor nem tehetsz mást, minthogy az igazat mondod. Nem tehetsz mást. Nincsen olyan körülmény, nincsen menekvés, nincsen mentség. Csak egy alkalom van, amikor ezt kell mondanod, nem tudsz mást tenni. Nem vagy alkalmas arra, hogy elcsavard az igazságot.
Azért mondom ezt így, kedves testvérek, mert amúgy természetesen sok eszmefuttatást olvasunk, hallunk, vagy esetleg mondunk mi magunk is arról, hogy mindig igazat kell mondani. Így mondta Kant is, a nagy filozófus. Mindig igazat kell mondani. Akkor is igazat kell mondani, hogyha elrejtetted a barátodat azok elől, akik őt üldözik, de jönnek hozzád és megkérdezik, hol van a barátod, s akkor neked meg kell mutatni őt, hová rejtetted. Mindig igazat kell mondani, ez kategorikus imperatívusz, mondja Kant. Igen? Nos ezt mondja a filozófia, de a valóság az, hogy szinte egy ujjunkon is meg tudjuk számolni az életünknek azokat a pillanatait, amikor valóban nem volt módom másra, nem volt választásom, az igazat kellett mondanom. Ez a mód, ez a pillanat, ez az alkalom pedig akkor következik be, amikor az ember találkozik az igazmondó Istennel. Így mondja az apostol: hanem mi tisztán, sőt szinte Istenből szólunk. Az igazmondó Istennel találkoztam. Isten nem hazudik. És ha én Ővele találkoztam, én sem hazudhatok. Milyen szánalmas az ős-hazugság, amely aztán végiglengi az egész emberi történelmet, amikor a paradicsom-kertben Isten keresi az embert, és számon kéri. És akkor elkezdi az ember a füllentgetést. A férfi az asszonyra mutat: az asszony volt az. Így szoktuk mi férfiak. Az asszony pedig: a kígyó volt az. Így szokták a nők. Megy a körbemutogatás. Isten előtt nem lehet hazudni. Ott állnak előtte mezítelenül. Hiába takarnák el magukat, hiába bújnának el előle. Hiába a sok álca, mert az igazmondó Isten előtt csak igazat lehet mondani. És ez a Krisztus jó illatja. Ez élet illatja azoknak, akik megtartatnak, azoknak, akik magukhoz ölelik, akik boldogan elfogadják, akik hálásak Istennek azért, hogy elérkezett ez a pillanat. És halál illatja - ugyanaz az illat! -, azoknak, akik elvesznek,  akik megkeményítik a szívüket, akik nemet mondanak az igazságra,  akik cáfolni akarják az igazat mondó Istent. Kicsoda alkalmas ezekre? A következő részben mondja ki az apostol erre a kérdésre a feleletet, a harmadik rész 5. versében: “nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, mintegy magunktól, ellenkezőleg, a mi alkalmatos voltunk az Istentől van, aki alkalmatossá tett minket arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké, mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít”. Itt is ugyanarról a valóságról szól az apostol, ám egy másfajta hasonlattal: a betű megöl, a lélek megelevenít. De ezt visszahozhatjuk a jó illatnak a hasonlatára is. De sokszor megéltük már, hogy jó illat érkezett hozzánk, és megelevenedtünk tőle. Gyermekoromban, mikor mentem haza az iskolából és befordultam a kapun, már jött ki a konyhaablakon a jó illat, édesanyám bablevest főzött, és én megelevenedtem. Még a táskámat sem raktam le rendesen a táskám, csak bevágtam a sarokba, aztán mentem a konyhába. Bizony, ha az ember egy jó illatot, egy jó ízt érez, egy jó színt lát, egy jó érzést átél, megújul, megelevenedik. S ellenkezőleg, hányszor esik meg, hogy valami facsarja az orrunkat, undorító és megkeseríti a lelkünket is. A betű megöl. A puszta szó, amelyet betűkből lehet toldani, amit el lehet csavarni, s amit magyarázgatni kell, megöl. A lélek megelevenít. Isten jó illata a Szentlélek. Isten jó illata, Isten jó híre a Szentlélek, aki megtanít bennünket, ahogy Jézus mondja, minden igazságra. Kicsoda alkalmatos, testvérek, mindig igazat mondani? Kicsoda alkalmatos egyáltalán igazat mondani? Senki, de senki! S mégis, Isten az evangélium és Szentlelkének csodálatos hatalma által minket alkalmatossá tesz. Elérjük ezt a célt. Eljuthatunk erre a boldog létállapotra. S ebben bölcsesség és erény is van bőséggel. Mert magához Istenhez jutottunk el.
Ámen

Kedves Testvéreim!
Gyakran élünk az ősi szabállyal, hogy úttalanságban, betegségben, töredelemben, vagy értelem-vesztés helyzetében kérdéseket teszünk fel Istennek. Sokszor, természetesen, beérjük azzal is, ha a barátunk, a hívő társunk, a lelkészünk, a lelkigondozónk adja meg a választ. Máskor az is megesik, hogy még meg sem osztottuk a gondunkat mással, de megszólít egy igehirdetés, egy ének vagy szép vers. Még gyakrabban magában a Bibliában találunk választ. Most, a Biblia évében, mikor különös figyelem irányul a Szentírásra, magam is több megrendítő történetet hallottam, hogy olyanok, akik korábban még soha nem olvasták a Bibliát, kíváncsiságból belelapoztak, és hirtelen választ kaptak legmélyebb gyászukban, kilátástalan helyeztükben, erőt vettek a legnagyobb erőtlenségben, megújultak a legnagyobb összeomlásban.
Ezt a tapasztalatot erősíti az a gyakorlat is, amit mi reformátusok bibliaórának nevezünk, vagyis, hogy a gyülekezeteinkben, itt náluk is, hét közben is egy-egy estére egybejönnek gyülekezeti tagok, és Bibliát olvasnak, Bibliát tanulmányoznak – s ilyenkor a bibliai szakasz fényébe kerül egy-egy személyes és közösségi kérdés is.
Leginkább azonban a Szentírás magányos olvasása segít nekünk, hiszen maga a Biblia is tele van kérdésekkel. Miért? - kérdezi zsoltárában a szenvedő. Meddig még? - kérdezi a népéért kesergő próféta. Mire várunk még? - kérdezi a tétova ember. Kiről beszél a próféta? - kérdezi a jövendölést olvasó. Mit cselekedjünk? - kérdezik pünkösdkor a Péter prédikációján megrendült zarándokok. Miért hagytál el engemet? – kérdezi a szenvedő Krisztus a golgotai kereszten. S igen, ahogy csatlakozunk a kérdezőkhöz, a szenvedőkhöz, a prófétákhoz, az apostolokhoz, a pünkösdi zarándokokhoz, Krisztushoz - választ is találunk.
Bethlen Gábor fejedelemről jegyezték fel, hogy élete során több mint hússzor olvasta végig a Bibliát. A régi világban pedig egykönyvű embernek nevezték azt, aki jószerivel csak a Bibliát olvasta.
Amire azonban kevésbé figyelünk, testvéreim, pedig legalább ugyanilyen meghatározó, hogy nemcsak mi kérdezhetjük Istent, hanem Ő is kérdez bennünket. Engedjük most itt, a gyülekezetben, s otthon a rádió-készülékek előtt, hogy ma megérintsenek minket a prófétai írásban megszólaló isteni kérdések – és még inkább, kérjük Isten Lelkét, hogy tudjunk is rájuk választ adni.
Ezeknek a kérdéseknek a megértéséhez szükséges néhány bevezető megjegyzést tennem. A felolvasott hosszú szakaszban Jeremiás próféta megrendítő állapotokról szól. Ilyeneket mond: „akik megmaradtak, inkább választják a halált, mint az életet.” Aztán: „hazugságra munkál az írástudók tolla!” Aztán: „hazugsággal gyógyítják én népem leányának romlását, mondván: békesség, békesség, de nincs békesség!” Majd: „elmúlt az aratás, elvégződött a nyár, és mi nem szabadultunk meg!”
A próféta egy politikai katasztrófát, egy háborús összeomlást jövendöl, és az országvesztést, a reménytelenséget, a kibontakozásra való képtelenséget foglalja össze ily módon egy-egy, rövid tételben. Ezt a megrendítő elesettséget súlyos kérdések szövik át, hiszen abban mindenki érintett, a nyomorúság mindenkire kihat. Csak a felolvasott részben tizenöt kérdést számoltam össze! Kérdez itt mindenki: azok is, akik az összeomlást elszenvedik, az ország kétségbeesett lakosai, kérdezgetik egymást a háborús menekülők, - és kérdezik egymást, kérdezik a prófétát, a királyukat, faggatják a sorsukat! Csak egy valakit nem kérdeznek, - Istent!
Isten azonban kérdez! A szakasz végén három kérdés áll, ezek így hangzanak: „Nincsen-e balzsamolaj Gileádban? Nincsen-é itt orvos? Miért nem gyógyíttatott meg az én népem leánya?” A szavak a próféta szájából hangzanak, de Isten kérdései. Ugyanúgy van ez, mint ahogyan Isten számtalanszor emberi eszközökön keresztül nyilvánítja ki akaratát, közöl üzenetet, mond tanácsot, intelmet, törvényt, úgy most itt a prófétán keresztül kérdez: „nincsen? nincsen? és miért nem?” És egyik kérdése sem költői – ahogy mondani szoktuk. Bizony, van rájuk válasz!
1.) „Nincsen-é balzsamolaj Gileádban?” – Ha egyszerűsíteni akarjuk, kérdezhetjük így is: hát nincsen orvosság? Testvéreim, milyen egyszerű és megszokott mozdulat gyógyszer után nyúlni, ha valakit előfog valamilyen fizikai fájdalom, betegség, gyötrelem. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik hosszú útra készülve, a legnagyobb gondossággal készítik el a gyógyszeres készletet: fájdalomra, gyulladásra, előre nem is látható bajokra. A családi kasszát pedig mindannyian úgy tervezzük, hogy ha másra már nem is telik, gyógyszerre azért jusson. Milyen természetes, hogy a beteg embereknek a rokonai, barátai különböző gyógyszereket, kúrákat ajánlanak, sokszor ezzel fejezik ki a szeretetünket, ragaszkodásunkat. Láttam már én is, hogy beteghez gyógyszert vittek – ajándékba.
Óh, van hát gyógyszer! – felelhetünk azonnal az isteni kérdésre. De van-e balzsamolaj? – mert most így szól a kérdés. Ez pedig a hathatós orvosságot jelenti, a sebeket gyógyító, fájdalmat enyhítő, az egész szervezetet frissítő, sőt a lelket is örömmel eltöltő drága eszközt, mely bizonyosan eléri célját. És a cél, az, amiért a próféta is kiált: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem!” De élünk-e ezzel a lehetőséggel, ha mégis így kell szólnia a prófétának: „Hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: békesség, békesség, és nincs békesség!” Megoldhatjuk-e a bajt, testvérek, ha nem jó orvosságot adunk a bajra? Ezért kérdez az ige egészen pontosan! Hát nincs balzsamolaj Gileádban? Mert a rossz gyógyszer sosem éri el a célt. Sőt, a hazugság éppen az ellenkezőjét éri el: csak növeli, ki elfödi a bajt!
Nemrégiben egy megrendítő elmélkedést olvastam, melyben a szerző azon tűnődött, vajon miért olyan rosszkedvű a mi világunk, miért van az, hogy - a próféta szavaihoz igazodva – hiába dús aratás, hiába a jókedvű nyár, mi nem éljük át a megszabadulás nagy ajándékát? Miért ülnek rosszkedvűen a születésnapjukon az ünnepeltek az ünneplők körében? Miért látunk keserű ráncokat pompázatos esküvőn az ifjú pár arcán Miért hogy mindenünket orvosságra költjük: jókedvre, vidámságra, derűs órákra, a jólét tündöklő szimbólumaira, békességre – s mégsincs békesség? Hiába teli a táskánk gyógyszerekkel – kommunikációval, imázs-készítményekkel, propagandával -, ha nincs nálunk az isteni igazság, nem lehetünk egészségesek! Hát valóban nincsen balzsam Gileádban? Az igazság ez a gyógyszer – mondjuk most ki, az igéhez igazítva: az igazság ez a balzsam! És Istennél van ez a gyógyszer. Ha orvosságra van szükség, a leglustább ember is felkel, s a legvadabb téli éjszakában is elindul, hogy a gyógyszertári ügyeleten kiváltsa. Nos, az igaz hit ez a mély indulat és alázatos eltökéltség! Mély hitre hív most az isteni kérdés, mert a hit tudja a választ is, s el is vezet egészen a Krisztus keresztjéhez, a Szenvedő szolgához, kiről ezt mondja Ézsaiás próféta: az ő sebei által gyógyultunk meg.
2.) Nincsen-é itt orvos? – kérdezi másodszor a próféta által Isten. Ne kapkodjuk el a választ, testvéreim, bár az előzőek fényében, talán könnyű és egyértelmű is a felelet. Előbb hallgassuk, mit mond a próféta a betegség, az elesettség okairól: „Figyeltem és hallottam: nem igazán beszélnek, senki sincs, aki megbánja gonoszságát, ezt mondván: mit cselekedtem? Mindnyájan futó-pályájukra térnek, mint a harcra rohanó ló. Még a gólya is tudja a maga rendelt idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniük, de az én népem nem tudja az Úr ítéletét! Hogyan mondhatjátok: bölcsek vagyunk, és az Úr törvénye nálunk van? Bizony, ímé, hazugságra munkál az írástudók hazug tolla! Megszégyenülnek a bölcsek, megrémülnek és megfogattatnak! Ímé, megvetették az Úr szavát; micsoda bölcsességük van tehát nékik?” Ez a néhány sor az okokat mutatja be. És ez így szükségszerű is. Ha ugyanis igazán nagy a baj, orvoshoz kell fordulnunk. Nem érhetjük be azzal, hogy jól bevált receptek alapján gyógyítgatjuk magunkat, hanem immár gyógyító előtt kell feltárnunk a bajunkat. Bátran mondhatjuk tehát, hogy amikor Isten azt kérdezi szenvedő, bajba jutott népétől: hát nincsen-é itt gyógyító, akkor erre igazán úgy felelhetünk, hogy dehogynem: Uram, Te vagy a gyógyító!
De mi a betegség? Jeremiás fájdalmas leírása egyértelművé teszi, hogy éppen az a betegség, hogy nem vagyunk ott a gyógyítónál. Nem vagyunk ott Istennél! Lám, mondja a próféta, a teremtett világ milyen kitűnően ismeri és éli saját élettörvényeit: a gólya, a fecske, a daru mind-mind tudja, mikor kell útra kelnie, s belső törvény-szerűségnek engedve indul útnak délre, vagy ha eljön az ideje: északnak. Csak az én népem nem tudja Istenének igaz életrendjét? Nem tudja, hogy vissza lehet hozzá térni, lehet Ővele lenni, Nála és Benne lakozni? Valami révület uralkodik itt, mutat rá a bajra egy másik kifejezéssel: nincsen senki, aki felvesse a bűnbánó önvizsgálat nagy és komoly, életfordító kérdését: mit tettem? Jaj, mit követtem el? – hanem mindenki rohan előre a maga futó-pályáján, mint a harci paripa, vak révületben. Huizinga a nagy holland tudós jegyezte fel 1934-ben, a huszadik századi diktatúrák idején, hogy az ember őrületben él, s csak idő kérdése: mikor kezd őrjöngeni. A mai ember törtetésben él, s csak idő kérdése, mikor töri darabjaira a világot. A szellem embereiről is szól a próféta: az írástudók elcsavarják Isten igazságát; s azt mutatják bölcsességnek, ami nem bölcsesség, hanem elveszés. Legyünk alázatosak, mi keresztyének is. Mi szeretjük a régiekhez hasonlítgatni magunkat, s azt mondogatni, nálunk, legalább nálunk megvan még az isteni bölcsesség! Nem igaz – mondja a próféta. Ezek együtt, íme, itt az ősok. Orvoshoz kell fordulnunk, bizalommal – másképpen nem is tehetjük – a gyógyulás érdekében és mindenestől fel kell tárnunk magunkat, remélve, hogy megtalálja számunkra a gyógymódot. Igen, Isten második kérdése: hát nincsen-é itt orvos, a remény dimenzióját nyitja meg nekünk. A derült jövőt, a gyógyulást, a szabadulást, az üdvöt.
Van-e orvosod, szoktuk kérdezni beteg emberektől? Van-e orvosod, testvérem? - kérdezem most én, hogy szinte érzem is tekintetedből: gyógyulást remélnél. Isten az én orvosom – őhozzá kell folyamodnom, őt kell megkeresnem! S milyen nagy csoda, hogy amikor őhozzá érkezik az ember, belátva, hogy vétkezett, feladva, hogy bölcsebb volna a mindenhatónál, akkor megtapasztalja, hogy Istennél valóban minden meggyógyul: az egészség azt jelenti: kerek és egész minden. S mitől voltunk betegek, ha nem attól, hogy Isten kizártuk életünkből?! Nélküle semmi sem lehet egész, Isten nélkül teljesség-hiányos az élet. Ezért látja jól a próféta, hogy akik Isten nélküli életre rendezkedtek be, azok egy adott ponton inkább a halált kívánják, mint az életet. A mi orvosunk azt mondja: válaszd az életet! S hogy hol van ez az orvos, azt is tudjuk: nincsen távol ő, hogy segítene! Amikor kérdezi: hát nincsen-é itt orvos? – ezt a kérdést már itt teszi fel, már itt van veled, mert tőled kérdezi ezt!
3. S végül így szól a harmadik kérdés. „Miért nem gyógyíttatott meg az én népem leánya?” Ez kérdés az előző kettőt összegzi, s teszi súlyossá, s erre is igaz felelősséggel kell választ adnunk. Az ember egyik legcsodálatosabb képessége, hogy beláthatja a dolgok értelmét – az egyik legnagyszerűbb isteni ajándék, a kérdés minden átható mélysége, mennyi erő és értelem árad e kérdésből: miért? És bizony, sok-sok miért-re tudjuk is a választ. Hát, hogyha van balzsamolaj, vagyis van hathatós gyógyszer, hogyha van itt orvos, mégpedig itt mellettünk: az Áldott orvos, - akkor miért nem gyógyult meg népemnek leánya? Igen, miért?
Isten ezzel a kérdéssel már a gyógyulásunkat készíti elő. Merthogy még mindig magunkba hullva élünk, merthogy semmit sem ér az önmentő improvizálás, a varázslás, a rossz és a rosszabb latolgatása, és merthogy ebbe nem lehet belenyugodni, mondja a próféta, - Isten ezzel a kérdéssel a maga oldalára hív minket, mert őt, a teremtőnket nyugtalanítja a sorsunk, s nem akarja azt annyiba hagyni. Sőt, elküldi Krisztusát, a szenvedő szolgát, aki magára veszi bűnterheinket, és kiárasztja ránk Szentlelkének gyógyító kegyelmét.  Mert szeret minket. Egy másik próféta, Ezékiel, a nagy országromlás kellős közepén, csodálatos látomást látott. Egy új templomot a régi, megsemmisült helyett. S ennek a templomnak a küszöbe alól forrás fakadt fel, melynek vize kiáradt az utakra, s nagy és mély folyóvá bővült, s a partja mentén a fák olyan leveleket hoztak, és olyan gyümölcsöket teremtek, melyek gyógyításra valók. Miért nem gyógyíttatott meg népemnek leánya? – kérdezi most az Úr tőlünk is. Van válasz a kérdésre, a válasz az, hogy odaállunk mellé, az ő oldalára, a teljesség világába, hogy ott áldó kegyelmével meggyógyítson, s minket is gyógyító emberekké tegyen. Van balzsamolaj Gileádban, van gyógyítónk, és van gyógyulásunk – Istennél Jézus Krisztus által.
Ámen