Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ha visszatekintünk a mögöttünk levő időszakra, sok minden kifejezte már számunkra, hogy mi is a húsvét örömének az alapja, mi is keresztyén ember feltámadási reménységének igaz oka és eredője. Ha visszapillantunk az elmúlt napokra, hetekre, azokra a szokásokra, melyeket többé-kevésbé még mi magunk is tartunk, vagy legalább tudunk róluk, s azokat tiszteletben tartjuk, s ha visszapillantunk mindarra, ami az életünkben, a társadalmunkban végbement, vagy még mindig történik, vagy ha felfogtuk, hogy a természetben milyen folyamatok mentek végre, akkor mindezt egy szóval talán így lehetne összefoglalni: húsvéthoz hiányos élettel érkezünk. Sok minden hiányzott és hiányzik az életünkből. Akik böjtöltek, fizikailag is átélték, mit jelent kevesebbet vagy semmit sem magunkhoz venni. Akik a mai magyar valóságban vergődnek, jól tudják, mit jelent erkölcsökben, reménységben, anyagiakban hiányos emberi életet élni. Akik pedig csodálkozó szemlélői annak, hogy szinte két nap alatt felrobbant a természet s egy pillanat alatt nem is tavaszban, hanem nyárban vagyunk, fel tudják idézni, milyen volt az, amikor, élethiányosnak tűnt köröttünk a világ is. Pál apostol egy húsvéti imádságot mond és belefoglal bennünket is. Ennek az imádságnak a lényege az, hogy Isten megismerésében teljességre jussunk.
Három-négy tételt sorolt fel az apostol, melyek kapcsán őszintén, igaz szívvel elmondhatjuk, hiányos az életünk, ezek hiányzanak, a számunkra töredékek vannak belőlük, mégis abban a reménységben vagyunk, hogy ezekben teljességre juthatunk. Először is azt mondja az apostol, hogy azért imádkozom, hogy Isten az Ő hatalmát, az Ő hatalmának dicsőségét, az Ő dicsőségének nagyszerűségét mutassa meg a ti életetekben úgy, ahogyan azt megmutatta akkor, amikor Krisztust föltámasztotta. A feltámadásban tehát Istennek hatalmát, Istennek dicsőségét, Istennek fenségét szemlélhetjük.
Van azonban ennek komoly vonatkozása is az egész emberi életre nézve. Így kezdi az apostol: nem szűnök meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén rátok könyörgéseimben, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek atyja adjon nektek bölcsességnek és kijelentésnek lelkét az Ő megismerésében. Bölcsességről és kijelentésről beszél. Ha végigolvassuk az evangélisták húsvéti följegyzéseit, láthatjuk is csodálatos módon kibontakozni - különösen János leírása szerint - , hogy lépésről lépésre, fokról fokra hogyan tárul föl a tanítványok, az asszonyok, a tanúk számára Krisztus feltámadásának a titka, és ezt nyugodtan nevezhetjük bölcsességnek. Hogyan jutnak egyre mélyebbre annak megértésében, hogy ennek így kellett lennie? Így kellett lennie, mert Isten ezt így ígérte, így kellett lennie, mert Krisztus ezt így jelentette ki, így kellett lennie, mert másképpen nem lehet, nem maradhatott a halálban az életnek fejedelme. Ez az a bölcsesség, ami olyannyira hiányzik az életünkből. Sok mindenhez értünk, sok mindent egybe tudunk tenni, sok mindent egy szempillantás alatt átlátunk, mégis ez az isteni bölcsesség, hogy az életnek így kellett a halál felett győznie, hogy Isten az Ő életadó kegyelmét összekapcsolta bűntörlő irgalmával, nos, ez az evangéliumi bölcsesség, mely teljes mértékben föltárul húsvétkor.
Kijelentésről is beszél az apostol, amikor imádkozik az efézeusiakért, és azt mondja: imádkozom, hogy a kijelentés lelkét is adja nektek az Ő megismerésében. Idézzük fel azt az egyszerű megjegyzést, amit János evangéliumából hallottunk. Amikor János evangélista először udvariasan maga elé engedi Pétert, majd ő is belép a sírba, látja, hogy ott nem elraboltak valakit, ott szép rendben történtek a dolgok, össze vannak hajtogatva a halotti leplek, mondhatni, komótosan, kényelmesen, akkor ezt mondja önmagáról: - látott és hitt, mert még nem ismerték az írásokat, hogy Neki föl kell támadnia. Hogy mit is hitt az evangélista, nem mondja el, de hinnie kellett, hinnie kellett, hogy itt az élet bontakozik ki, hinnie kellett, hogy itt isteni beavatkozásról van szó, hinnie kellett, hogy halált másító hatalom jelent meg, mert még nem ismerte az írásokat, mert még az írások kijelentését nem értette teljes mélységében. Ezért mondja az apostol: - én pedig imádkozom érettetek, hogy a kijelentés Lelkét is megkapjátok. Hogy megértsétek Isten tanúbizonyságából Isten kinyilatkoztatásából, hogy ennek így kellett lennie. Megvilágosításért imádkozik. Húsvét megvilágosító csoda, húsvét megvilágosító ünnep: s talán épp ez a megvilágosodás hiányzik a legjobban. Az isteni fény, melynek világosságában hirtelen, egy szempillantás alatt mindent fölfogunk, megértünk, látjuk az összefüggéseket. Milyen nyomorult, elesett, reménytelen sokszor az életünk, s talán éppen csak ezért, mert nem látjuk az összefüggéseket. Pedig mennyi elméletünk, mennyi teóriánk, mennyi kitalációnk van arra, hogy miért olyan a világ, miért olyan az élet, miért olyan az én világom, miért olyan az én életem, amilyen. Miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak – erre mindannyiunknak vannak elméletei, mindannyian próbálkozunk önmagunkon és a másikon is segíteni. Az apostol csak ennyit mond: - Én azért imádkozom, hogy az Isten világosítsa meg a ti értelmetek szemeit, hogy értelemmel lássátok, hogy mi az Ő elhívásának reménysége.
Összefoglalva az eddigieket, látjuk, az emberi élet legnagyobb hiánya a reménységben mutatkozik. Így lehetne mondani: az apostol könyörög érettünk, hogy mi a bölcsességnek, a kijelentésnek, a megvilágításnak a kegyelmében részesedjünk, hogy lássuk, mi a reménység, mi az Isten elhívásának a reménysége, mely közöttünk van. Hadd hirdessem ebben a húsvétunkban is, hogy isten megvilágosító kegyelmében láthatjuk, foghatjuk föl és lehet a miénk az Istentől való reménység. Minden más csak toldozása-foltozása az emberi életnek, minden más csak önáltatás.  Az egyik zsoltárban egy mély vita bontakozik ki. A zsoltáros vitatkozik magával, másokkal, vitatkozik a hatalmasokkal, vitatkozik a szegényekkel, vitatkozik az élet-bajnokokkal, mindazokkal vitatkozik, akik alatta maradnak az életnek. Ekkor hall egy hangot, amelyik azt mondja, hogy talán van valami remény, talán mégis lehet hosszabbítani az életet, kibújni a lét-kudarc alól, talán továbbvihetjük magunkat, majd csak lesz valahogy. Talán – mondja a zsoltáros egyik vitapartnere – mégha örökké élne is és nem látná meg a sírgödört…. nem látna halált. De rögtön hall egy másik hangot: de meglátja! Ha reménységhiányos az életünk, csak egyik napunkból billegünk a másikra, egyik tervünkről fordulunk a másikra, s nem látjuk az igazi reménységet. Soha nem volt nagyobb igazsága annak, amit ma itt 2009.-ben olyan fájdalmasan élünk át, hogy milyen rettenetes igazi remény nélkül élni. Igazi reménységről beszélek, nem egy napra, nem egy hónapra, nem egy fél évre, nem öt évre, nem tíz évre való reménységről, hanem az egész emberi életet átfogó és azon túlmutató reménységről. Amikor Isten Krisztust föltámasztotta, helyreállította a reménységet. Így mondja ezt egy biblia-tudós: amikor Jézus Krisztus meghal a kereszten, tulajdonképpen összeomlott sokak reménysége, mert nemcsak a reménységet veszítették el, hanem a reménység Istenét is elveszítették. Mikor azonban Isten Krisztust föltámasztotta, visszaadja az embernek azt, amit az ember elveszített, akit az ember elveszített, Isten önmagát adja vissza. A feltámadásban Istent nyerjük vissza, Ő minden reménységünk alapja.
Továbbá, azért is imádkozik az apostol, hogy értelmünk megvilágosodásában, isteni bölcsességében és kijelentésében azt is meglássuk, hogy mi Isten felséges hatalmának nagysága irántunk. A mai ember nemcsak reményhiányos vagy reményvesztett világban él, hanem a fenség is hiányzik az életéből. Sokféleképpen lehet ezt érezni. A fenség hiánya lehet az, hogy nem tudjuk a másik ember méltóságát és tisztességét megadni, lehet a fenség hiányát úgy is érzékelni, hogy nincsen semminek értelme számunkra, minden megkérdőjelezhető, semmi sem magától értetődő! Merthogy fordítva, a Biblia nyelvén Isten fölragyogó fensége azt jelenti, hogy egy szempillantás alatt belátom, megértem, hogy mi a dolgok rendje. Mi az, ami tiszta, mi az, ami tisztázatlan, mi az, ami igaz és szent és mi az, ami nem szent, a dolgok a helyükre kerülnek. Amikor egyik ismerősöm beszámolt arról, hogy egy csodálatos pazar természeti jelenséget látott, egy gyönyörű vízesést, többtíz méterről zuhogott alá milliárdnyi köbméter víz óriási robajjal betöltve a környezetet, akkor, mondta, ez lenyűgözött, olyannyira fenséges volt. Figyeltem a szavát. Egyszer sem mondta ezt a nagy élményét mesélve, hogy milyen természetes volt, amit látott. Nem mondta, hogy ez így van rendjén, a fizika törvényei, a tömegek, a geológia és a többi. S mégis éppen az nyűgözte le, éppen az ragadta meg, éppen az töltötte ki teljes mértékben, hogy a világot a maga rendjében láthatta meg, ahogy ma is sokakat lenyűgöz húsvét hajnalán a végigvirrasztott éjszaka után a napkelte, a hajnal, amikor a nap fénye betölti őket, fenséggel, dicsőséggel. Mégsem azt mondják, hogy valami rendkívüli történt, hanem megértik egy pillanat alatt, hogy Isten rendje szerint történnek a dolgok. Bizony, hiányzik életünkből a méltóság, a tisztesség, a dolgok megbecsülése, hiányzik a másik ember méltósága és ezért hiányzik az én méltóságom is! Nos, ez csak azért lehet így, mert életünk nem az isteni rend szerint zajlik. De most azért imádkozik az apostol, hogy amikor a feltámadottra néztek, amikor Őt ünneplitek, akkor értsétek meg azt is, mi az Isten hatalmának felséges nagysága irántunk. Milyen hatalommal, milyen dicsőséggel, milyen mindent átragyogó isteni természetességgel vesz minket körbe a Mennyei Atya.
S legvégül, testvérek, arról szól az apostol, hogy mindezt Isten Jézus Krisztusban mutatta meg. Húsvétkor a mi gyenge emberi felfogóképességünk, méltósághiányos, igazsághiányos, reménységhiányos életünk mindenféle kapaszkodókat keres. Hogyan tudjuk mi húsvétot megérteni? Úgy talán, ahogy megértjük a természeti folyamatokat,  vagy talán úgy, ahogy a böjtös ember húsvét napján végre maga elé tehet valamit, és teljességre jut, vagy úgy talán, ahogy jön egy gondolat vagy belátás, és hirtelen minden összeállt egészben? Ezek csak segédeszközök, ezek csak hasonlatok! Azt mondja az apostol: - Isten mindezt Krisztusban mutatta meg, mikor föltámasztotta Őt a halálból! Élethiányos életet élünk? Jézus Krisztusban látjuk az élet teljességét, az Ő feltámasztásában látjuk Isten nagyszerű dicsőségét. És ilyen ígérteket kapunk kedves testvérek Isten igéjéből! Isten, aki Krisztust föltámasztotta, minket is megelevenít Ővele együtt! Krisztussal minket is! Ez a mi reménységünk szilárd alapja. Más helyen azt mondja az apostol a Római levélben: titeket is feltámaszt Jézus Krisztussal együtt! Megint máshol: vele együtt titeket is elő fog állítani az Ő dicsősége napján. Péter apostol pedig azt mondja: - Dicsőséget adott Krisztusnak Isten az Ő feltámasztásában, hogy a ti hitetek reménység is legyen! És itt, az Efézusi levélben arról szól Pál: együtt föltámasztott és együtt ültetett a mennyekben a Krisztus Jézussal. Azzal a Jézus Krisztussal, aki megélte velünk együtt a reménységhiányos, méltósághiányos, jövőhiányos, Isten-hiányos emberi életet. Azzal a Jézus Krisztussal együtt, aki mindannyiunk helyett így kiáltott a kereszten: - Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Ezzel a Krisztussal együtt föltámasztott bennünket is! Ez a mi reménységünk alapja, ebben van minden bölcsességünk, ebben van elrejtve Istennek kijelentése.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Sok minden hiányzik a mi életünkből. Tudom, sok mindenre vágyunk, és sok-sok tételben sorolhatnánk, mi az, ami kellene még. Most azonban az apostol a mindent beteljesítő, mindent összefoglaló Istenét mutatja meg a számunkra, és ezt mondja Jézus Krisztusról: Őt föltámasztotta, Őt tette a maga jobbjára a mennyekben, felül minden fejedelemségeken, hatalmasságokon, erőkön és uraságokon és mindenen, amely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is. És mindeneket az Ő lábai alá vetett, és Őt tette mindenek fölött az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste, teljessége Őneki, aki mindeneket betölt mindenekkel.
Nyissuk meg szívünket a feltámasztott Krisztus előtt, akinek neve mindenek felett való név, akinek lábai alá vetett Isten mindent, hogy bennünket is betöltsön javaival, igazságával, bölcsességével, örökké való szeretetével.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Jézus szava a keresztre feszítésekor „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek” egészen messzire, vagy még pontosabban, egészen mélyre vetít fényt, s az ember legelrejtettebb, mindannyiunk életét, minden emberi korszakot, minden emberi kultúrát, minden emberi mozdulatot átható ősmélységét mutatja meg. Az embernek azt a vágyát, Isten elleni lázadását mutatja meg, hogy tudni akar, mégpedig tudni akarja, mi a jó és mi a rossz. Ott indul az a történet, melyre most Jézus azt mondja: nem tudják, mit cselekszenek! Az ember Istenhez akar hasonló lenni, jónak és gonosznak akar tudója lenni, s tudjuk, hogy éppen attól kezdve, amikor ezt bitorolni gondolta magának, attól kezdve nem tudja igazán mi a jó és mi a rossz. Onnantól kezdve küszködik az ember, attól kezdve jönnek újra meg újra a bölcsek, a nagyszerű filozófusok, a csodálatos tanítók, attól kezdve vitázik az ember a másikkal és önmagával, mi lenne a rossz, mi lenne a jó, és attól kezdve látjuk az ember életében a borzasztó zűrzavart, mindennek az összekeveredését, amire most Jézus azt mondja: bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Pedig, testvérek, úgy tűnik, az ember igenis tudni véli, mit cselekszik. Jézus szenvedésének, megfeszíttetésének minden mozzanatában tudatosságot, kiszámítottságot, eltökéltséget látunk, jól szervezett itt minden, ez régi-régi emberi tapasztalaton alapszik. Nincs most mód mindent fölsorolni, csak néhány pillanatot hadd említsek föl. Mennyire tudatos, ahogyan a főpap a Nagytanácsban dűlőre viszi a dolgot, mikor korábban arról tanácskoznak, hogy mit kezdjenek Jézussal, akinek személye, tanítása nyugtalansággal tölti el a világot. Azt mondja a főpap: ti nem tudtok semmit, hogy jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem egész nép vesszen el. Milyen tudatosság van ebben, és milyen régóta, kezdetek óta meghatározza ez az ember magatartását, felfogását: jobb egyet odaáldozni, jobb egynek elveszni, jobb egyet félretenni, - ez tudatos megfontolás. S mennyire tudatosa az, amikor árulót keresnek Jézus tanítványi közösségéből. Tudják, kell lennie valakinek, aki belülről – nem kívülről – megmondja az alkalmat, a helyet, az időt, amikor majd – ahogyan Lukács evangélista mondja: zene-bona, fölfordulás nélkül - elfoghatják Jézust. Milyen tudatos a koncepciós per, maga a szó is ezt jelenti. Régi gyakorlat ez is az ember-világban, a politikában. A koncepciós per azt jelenti, hogy valaki ellen teljes tudatossággal, szervezett módon, az ártatlansága minden lehetőségét elvéve lefolytatnak egy jogi eljárást. Jézus ellen koncepciós pert folytatnak le, még hamis tanút is kerítenek. Mennyire tudatos az is, hogy Pilátus, aki átlát az egészen, de politikai okokból bizonytalan s nem meri Jézust szabadon bocsátani, hol ide küldi, hol oda teszi Jézust. Mennyire tudatos az is, amikor mégis úgy tűnik, hogy Pilátus elengedi Jézust, kiabálni kezdenek: ha Őt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mennyire tudatos, jól begyakorolt az is, ahogy megkezdődik Jézus megkínzása, majd az út egészen a Golgota dombjáig, s a kivégzés. Az evangélisták följegyzéséből az tűnik a szemünk elé, hogy itt egy gyakorlott kivégzőgépezet dolgozik, minden mozdulat a helyén, nincs itt semmiféle kapkodás. A pribékek tudják a dolgukat. Tudják, hogy ki kell érkezni a Golgotára, meg kell fogniuk Czirénei Simont, a vállára kell adni a keresztet, hogy vigye ő, mert a félholtra vert Jézus ezt már nem tudja megtenni. Tudják jól, hogyan kell ezt a rettentő kivégzési módot alkalmazni úgy, hogy a lehető legtovább szenvedjen az áldozat. S tudja nagyon jól immár Pilátus is, ki belement, hogy Jézus meghaljon, hogy mit kell oda íratnia a feje fölé az ítélet indokául. Mindenki tud mindent. Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Ha mélyebbre lépünk, testvérek, azt látjuk meg Jézus felkiáltásának a fényében, hogy nemcsak egyszerű esetről van itt szó, nem valami végzetes félreértés ez, melynek kapcsán majd megindulhat a begyakorolt gépezet, vagyis megszületik a terv, megtalálják az árulót, előkészítik a koncepciós pert, meggyőzik azt, aki az ítéletet kimondhatja, elindítják a kivégzőgépezetet, mert minderre még mindig mondhatnánk, hogy igen-igen, de valahol az elején ott van egy végzetes félreértés! Hogyne, megjelent Jézus és az Őbenne megjelenő isteni erők fölkavarták az állóvizet, ahogy bedobunk egy követ a tóba és hullámgyűrűk verődnek, igen, ez sokak szívében nyugtalanságot támasztott, nem értették, mit akar Jézus! De mondhatjuk ezt, kedves testvérek? Jézus nagyhéten, virágvasárnapi bevonulása után, a templomban vitatkozik, s azt mondja ellenfeleinek: minden nap veletek vagyok itt a templomban, minden szavam világos és érthető, az életem nyitott könyv, s amit mondok, az azt is jelenti. Nincsen semmi hátsó szándék, nincsen semmi rejtett elképzelés, nincsen semmi titkos terv, nincsen semmi sejtelmesség, nem lappang ott semmi, aminek netalán elő kellett volna kerülnie s elő nem kerülvén, ezt a végzetes félreértést okozhatta volna.
Jézusban Isten abszolút és feltétlen módon szólítja meg az embert! Nincs itt semmi félreértés. Jézus ezt mondja tanítványainak, amikor elhívja őket: Jer és kövess engem! Ez Istennek mindenkori szava. Meghív feltétlen önátadásra, meghív szent életre. Mi a félreérthető abban, ha a beteg meggyógyul, mi a félreérthető abban, ha a naini özvegyasszony visszakapja meghalt fiát, mert feltámasztja Jézus? Mi a félreérthető abban, hogy Lázár, a barát, ki harmadnap után is sírban volt, Jézus szavára új életre támad? Mi a félreérthető abban, hogy ötezer ember megvendégeltetik, mi a félreérthető abban, hogy Jézus kijelenti újra, s egyértelműen, hogy Isten csodálatos szeretete hordozza az embert? Van ebben valami félreérthető? Mondhatjuk erre, hogy valamit az ember ott, kétezer évvel ezelőtt, valami baleset folytán nem értett meg Jézusban? Nem tudják, mit cselekszenek!? Testvérek, ha egy lépéssel még tovább és még mélyebbre megyünk, látjuk, hogy Jézus szavának nem az az értelme, hogy azok, akik az egzekúcióban részt vesznek, végrehajtják az ítéletet, talán majd akármiféle emberi vagy metafizikai bíróság előtt is elmondhassák, hogy parancsra tettük, nem tudtuk igazán, mit teszünk, nem tudtuk igazán, kivel tesszük. Nem erre utal Jézus e szavával – nem, nem. Mélyebbre utal ez a jézusi szó. Így lehetne egyszerűen mondani: az ember, ki föllázadt Isten ellen, elszakította magát az isteni élettől, olyan akart lenni, mint Isten – meghagyom, még azt is tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Meghagyom, néha tudja is tenni a jót, és tudja is, hogy a jót teszi, s tudja szörnyű módon tenni a rosszat, és azt is tudja, hogy a rosszat teszi. Mindezt meghagyom, nem szállok vitába a filozófusokkal. De Istent nem tudja, Istent nem tudja az ember. S ha nem tudja Istent, akkor Jézusban nem fogja föl az istenit. Érzéketlen rá. Nem rezdül meg a szíve a Jézusban megérkező istenire. Embert lát benne. Embert lát, valakit, aki tájszólással beszél, valakit, aki egy nyugtalan országrészből származik, valakit, aki különös és talányos dolgokat mond, valakit, akinek követői támadtak és nincs magyarázat rá, miért támadtak követői, valakit, akit félre lehet és kell tenni az útból, valakit, aki ugyancsak nem tudja Istent. Amíg lázadásban vagyunk, amíg istentelenségben vagyunk, addig a másik emberre is így tekintünk, mert nem tudunk másképp tekinteni: ő sem tudja Istent. S amíg így látjuk egymást, mert így kell egymást látnunk, addig nem látjuk egymáson Isten csodálatos képmását. Ezt veszítette el az ember, amikor istene ellen föltámadt, föllázadt, amikor bitorolni akarta az isteni tudást, amikor nem volt elég Isten áldott gyermekének lenni, - ezt a csodálatos képmást és visszatükröződést vesztette el.
Jézus most a kereszten ezt mondja: Atyám, bocsáss meg nékik, nem tudják, mit cselekszenek. S Lukács evangélista szinte teljes tudatossággal rögtön hozzátold egy mondatot, ami tökéletesen jelzi azt, ahol a rendkívül tudatos, megdöbbentő, lelkünket rettentő fájdalommal, rémülettel eltöltő emberi tudatosság összetalálkozik azzal, amit Jézus mond. S itt mutatkozik meg, ami valójában az ember. Ezt olvassuk: Jézus pedig mondotta: Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Majd hozzáteszi ezt a mondatot: elosztván pedig az Ő ruháit, sorsot vetettek Rá. Nem nagy dolog – mondhatnánk –, a többi evangélista is elbeszéli ezt, talán részletesebben is, hogy miképpen vetettek Jézus osztatlan köntösére sorsot, hogyan tanakodnak egymás között, hogy nem lenne jó azt széttépni. Ám Lukács evangélista egymás mellé teszi ezt a két mozzanatot, Jézus fölkiáltását és azt, hogy sorsot kell vetni. Mert nem tudnak megosztozni a zsákmányon, nem tudnak a Krisztus köntösén megosztozni, nem tudják, mi tévők legyenek, tehát a sorsra bízzák rá magukat. S ha nekünk a sorsra kell rábízni magunkat, akkor már vége mindennek. S nekünk, akik olyan tudatosak vagyunk, akik szíves előszeretettel nevezzük magunkat homo sapiensnek, bölcs embernek, gondolkodó tudó-lénynek, az életünk egy-egy adott pillanatában ott áll ez a megvilágosító momentum: nem is tudjuk, mit kell tenni! Nem is tudjuk!
És ebből indulva ki is bonthatjuk Jézus szavának az értelmét: nem tudják. Pál apostol ezt visszhangozza, amikor Athénben a világ bölcseinek, filozófusainak, okosainak prédikál Jézusról, és így fejezi be: Isten eddig elnézte a tudatlanság idejét... de most arra szólít minden embert, hogy Krisztusért tegyen le minden bálványimádást, minden önáltatást, hamisságot, önbecsapást, hamis szót, minden, ami így kezdődik: tudom, s minek a vége az, hogy egyáltalán nem tudom,  s térjen meg teremtő Istenéhez. Jézus a tudatlanság idejében kiált így: bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek!
Egyúttal Jézus szava, egészen pontosan az Ő golgotai keresztje, nemcsak arra világít rá – és ez a fordítópont –, hogy az ember, miközben - csak így tudjuk mondani – hallatlanul tudatosan tesz itt mindent, kiszámítottan, rutinosan, miközben nem tudja, hogy mit tesz, s nem lát el az élet mélységéig, nem érti, hogy kivel találkozik Krisztusban, aközben mégis megértheti már ott, a keresztnél is mindezt, mert a kereszt Isten irgalmasságára is rávilágít. Sokan találgatják az írásmagyarázók közül, hogy vajon azt a római centuriot, aki kivezette a kivégző csapatot és végignézte Jézus halálát – egész pontosan nem Jézus halálát nézte végig, hanem ellenőrizte, hogy a pribékek megfelelő módon végzik-e a dolgukat, ő volt a munkafelügyelő –, mégis ezt az embert mi bírta rá, hogy Jézus halála után így kiáltson: bizony, ez az ember Istennek fia volt! Talán a legegyszerűbb magyarázat, hogy Jézus szavaiból, Jézusnak ebből az imádságából megérkezett a szívébe Isten irgalmának és fölszabadító szeretetének az ereje. Bocsásd meg nékik... Ez testvérek nem a sztoikus bölcs fölényes mondata, nem a fölényes felnőtté, aki – ha a gyermekek rosszat tesznek is, kénytelen megbocsátani, mert a gyermek úgysem tudja, mit tesz. Ez nem a mindentudónak a mondata, aki némi lekicsinyeléssel is mondja: ugyan nekem ártanak, nekem bajt okoznak, de megbocsátom, mert nem tudják, mit tesznek. Itt a kereszten még azt sem mondhatjuk, hogy életről és halálról volna szó, itt csak halálról van szó, itt csak elveszésről van szó. Semmiféle fölény nem jelenik meg Jézus szavában. Jézus Isten irgalmára apellál, Isten szeretetére hivatkozik, Istennek arra a bűntörlő kegyelmére, hogy noha az ember Isten ellen föllázadt és úgymond, mindent tud, de Istent nem tudja, úgymond, mindent meg tud ismerni, csak azt nem tudja, mi tartja össze ezt a világot, úgymond, mindenre képes, csak azt nem tudja, hogy a saját élete honnan ered és hova is tartana, mi volna annak boldog célja,  - nos, erre is rávilágít a kereszt.
S utoljára arról is szólnunk kell, hogy itt születik meg, itt, ebben a szóban, ott, a bitófán, itt, ebben a könyörgésben, ott, az irgalmatlanság helyén, itt születik meg valóban a bocsánat. A bocsánat mindig azzal születik, ha valaki kimondja. A bocsánat mindig azzal születik, ha valaki kezdeményezi. Bocsánat ott születik, amikor adatik nekünk, s nem is akkor, amikor kérjük. Nem is akkor, amikor megrendülünk, magunkba szállunk, és akár embertársunknak, akár Istennek azt mondjuk: bocsáss meg,  - hanem ott, amikor ez minden gondolatot, minden összetörettetést, minden fájdalmas belátást megelőző módon már adatik. Ezért mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben: Krisztussal járván követségben, kérünk benneteket, béküljetek meg az Istennel, mert Isten már megbékítette magával a világot Jézus Krisztusért. Előbb van hát a bocsánat. Még zajlik a kivégzés, még nem ért véget az agónia, még hallatszik majd ott a keresztnél a kiáltozás: szabadítsd meg magad, ha már Isten fiának nevezted magadat..., még hallatszik a gúnyolódás, szállj le a keresztről, még minden lehet. De Jézus tudja, már csak egy lehet, egy lehet, ami mindent megalapoz, amiben mindent újra lehet nyitni, hogy Isten megbocsát.
Krisztus a megengesztelés szerzője. Ő mondja: bocsáss meg nékik. Az ember még élvezi agóniáját, az ember még sorsot vet a köntösére, az embernek még jól esik az ártatlanon, a kiszolgáltatotton, a gyengén erőt venni. Az ember még nem tart ott, hogy azt mondja: bocsánat. Jézus a megbocsátás és a megengesztelés szerzője. Nézzünk hát Őrá, testvérek, akiről azt mondja a Zsidókhoz írt levél: ő a hitnek megkezdője és bevégzője, aki megvetve az előtte levő gyalázatot, keresztet szenvedett és az Atya jobbjára ült. Jézus szüntelen közbenjár érettünk, a kereszten is közbenjár érettünk. Milyen nagy titka ez Istennek, milyen nagy titka ez a Megváltónak. Hát nem annak kéne ott történnie, hogy valaki odaugrik, közbelép, beavatkozik, megmentő szót mond, még az utolsó pillanatban visszacsinálja azt, ami végleg el van rontva, valaki tesz egy lépést, hogy ez a szörnyű, lehetetlen, értelmetlen dolog meg ne történjen. Ez a valaki maga Jézus Krisztus lehetne. S ő közbe is lép, be is avatkozik, szól is megmentő szór, visszacsinálja azt, ami végleg el van rontva, igen, tesz lépést – de csak érettünk, önmagáért nem. Ő könyörög érettünk, önmagáért nem. Így hoz számunkra megbocsátást és engesztelést, Ő az, aki közbenjár érettünk. Nézzünk hát a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Krisztusra, s rajta keresztül az emberiség legsötétebb óráján meglátjuk fölragyogni Istennek dicsőségét is. Királyi zászlók lobognak, fénylik titka keresztfának. Az élet ottan halni tért, s holtában nyert drága bért – mondja a régi nagypénteki ének. Nézzünk Krisztus keresztjére, látni fogjuk saját mélységünket, Isten-nélküliségünket, de látni fogjuk Jézusban azt a magunkat is, kire nézve – s nemcsak a régiekre, hanem mireánk is - ott a megfeszítéskor ezt mondotta: Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvére!
Jó néhány hete már annak, hogy először olvastuk János evangéliuma 14. részét, Jézus búcsúbeszédeinek a kezdetét. Azóta mindahány alkalommal, ha egy-egy mondatot, gondolatot kiemeltük, azt láttuk, hogy a megrendült órában, mikor a tanítványoknak szembesülniük kellett azzal, hogy Jézus valóban búcsúzik tőlük, s hogy az, amit korábban nem vettek komolyan, most valósággal beáll, továbbá hogy a válságnak, a krízisnek a nagy óráján vannak, amikor világosság és sötétség, jó és rossz, tiszta és tisztátalan, igaz és gonosz elválik egymástól, s ők sem tétovázhatnak immár, dönteniük kell, nos ezen az órán Jézusnak minden szava az emberi élet sorsdöntő kérdéseire világít rá. Így ma is, amikor Jézus búcsúbeszédének első részét bekerekíti, ezt mondja tanítványainak: nm sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme, de bennem nincsen semmije.
Kálvin János az Institutioban, a Szentírásról szólván, megjegyzi, hogy milyen drága kincset tartunk a kezünkben, azzal, hogy Isten szavát leírva olvashatjuk, mert Isten ilyen módon igen ritkán szól hozzánk. Ezt a megjegyzést én hosszú ideig nem vettem komolyan, átsiklottam fölötte, s úgy gondoltam, ez csak szónoki megjegyzés. Ám mostanában újra meg újra visszatérek ehhez a mondathoz, és próbálom az értelmét föltárni. Talán azt akarta mondani Kálvin, hogy egyetlenszerű könyv a Biblia, mert Isten ugyan sokféle módon és mindig szól, de ilyen módon, írásban mégiscsak páratlanul? Nos, talán így is érthetjük ezt a megjegyzést. De ha most Jézus szavát vesszük: nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme… – akkor egy másik bemenetet is találunk ehhez a megjegyzéshez. Jön a világ fejedelme, és a világ fejedelme sokat fog beszélni. Sőt, mást sem tesz, csak beszél. Újra meg újra beszél. A világ összes országának összes költségvetése sem ér el annyit költség tekintetében, mint amennyit a világ fejedelme beszél hozzánk. Nem sokat beszélek már veletek, de jön az, aki telebeszéli a fejeteket.
Hogy mit mond, az is benne foglaltatik ebben az igében. Amikor Jézus ezt a kifejezést használja. „világ fejedelme”, egy igen szokatlan és különleges metaforát mond. A fejedelem szó, amit görögül úgy mondanak, hogy archón – s ebben az arché, kezdet szó van benne –, vagy latinul princeps – ebben pedig a principium szó van benne –, egyszerre jelent eredetet és mindennek a betetőzését. Ebből már jobban értjük, hogy mit mond Jézus. A fejedelem szót Jézus korában mindenfajta elöljáróra lehetett használni. Találunk a Bibliában is kifejezéseket: a birodalom fejedelme, a nagygyűlés feje, a nagytanácsnak a feje, vagy a bölcseknek fejedelme. Aki elől van, vagy legfelül van, és akiben egy adott rend összegződik, ezt ő testesíti meg, ő képviseli, az a fejedelem. A világ fejedelme? Itt a világ szón azt a valóságot kell értenünk, amiről János apostol a levelében azt írja, hogy az a valóság, amely Istentől lehanyatlott, és bűnben vesztegel, az a világ ez, mely a saját öntörvényei szerint akar élni, és önmagát isten-nélküli valóságnak tünteti fel – vagyis hazugságra épít. És mindjárt értjük is Jézus múlt alkalommal elhangzott szavainak a súlyát, amikor azt mondja, hogy békességet hagyok néktek, az én békességemet hagyom néktek, nem úgy adom néktek, ahogyan a világ adja. Itt egy olyan szerkezetről, olyan valóságról van szó, amit most Jézus így fejez ki: ezt megtestesíti, reprezentálja, eminens módon képviseli az, aki így neveztetik: a világ fejedelme.
Egyrészt hát, kimondhatjuk, hogy ebbe a valóságba minden nap belekóstolunk. Másrészt és más szavakkal azt kell mondanunk: a világ fejedelmében összegződik a rossz. Aki már járt úgy, hogy az életéből sok-sok idő telt el több-kevesebb békességben, mely idő alatt, persze, követett el hibákat, bűnöket, vétkeket, de mégiscsak csendessége volt, az élet sodra vitte őt is tovább, meg a dolgokat is, aztán eljött egy pillanat, amikor barátai, családtagjai, ellenfelei, ellenségei, egyszóval: mindenki mintegy hirtelen összegyűjtött ellene mindent, ami ellene fölhozható, és mintegy tűzgolyót fejéhez vágták, - az tudja, miről beszélek. Mintha a csend csak arra szolgált volna, hogy gyűjtögessék ellene a parazsat, szítsák csak szépen, csendben, hogy egyszer a markába nyomják az egészet, kezdjen vele valamit. Az ilyen pillanatokban – úgy érzi az ember – nincs kihez menni. Nincs barátom – mert a barátom is vádol engem. Nincsen másik barátom, mert az is vádol engem. Nincsen, akire támaszkodhatom, nincsen ügyvédem, pártfogóm, mert senkinek nem kell az ügyem, ahogyan a zsoltáros mélyen panaszkodik: hogy még az is, aki a kenyeremet ette, sarkát emelte föl ellenem. Mikor rázúdul az emberre minden rossz, és nincs hova kitérni előle, mert a kellős közepén vagyunk, és bármerre indulunk belőle, újra csak, újra csak ugyanazt találjuk, ha ezt átéltük, tudjuk, mit tesz, amikor Jézus azt mondja: eljön a világ fejedelme. Szokott néha az életünkben összegződni úgy a rossz, s mintegy fejjé válni, mai szóval: főnökké válni, hogy értjük a szót. A világ fejedelme így is fordítható pestiesen: a világ főnöke. Tudjuk, ki ez a világ fejedelme: a vádló, és a kezdettől embergyilkos! De értjük-e Jézus szavának másik felét:  én bennem nincsen semmije?
A világ fejedelme a főnök. (Don Diabolo!) De ennek kétféle értelme van, kedves testvérek. Az egyik, Jézus szavainak értelmében az, hogy nagy rosszat élünk át az életünkben, amikor tudjuk azt, hogy nekünk közünk van az életünkben, a dolgaikban, a világunkban megjelenő rosszhoz. Közünk van hozzá. Felelősök vagyunk érte. Bár talán sokszor megpróbáltunk úgy élni, hogy a rosszat bekereteztük, félretettük, a jelenségeit, a lenyomatait megpróbáltuk enyhíteni, puhítani, s valami felszíni kezelést alkalmazni, mégis inkább egy szörnyű és rejtett titkot hordoztuk mindig. S amikor ez a titok kinyílik, kiderül, hogy ő a főnök, éspedig olyan főnök, akit mi magunk engedtünk a maunk nyakába ülni. Mi kértük fel főnöknek. Mi választottuk meg, mi akartuk, hogy így legyen! És amikor már zablát tett a szánkba, és kantárral rángat bennünket jobbra-balra, bizony, már hiába dobrokolunk, s nyihogjuk, hogy semmi közünk nincs hozzá, mi ezt nem akartuk, mi ezt nem így gondoltuk, ő a főnök, ő parancsol. És nekünk felelősségünk van abban, hogy ez így bekövetkezett. A gyümölcsöt esszük ugyanis ilyenkor, mert a rossz már áthatja az egész életünket, és készségeket ál-képességeket nevel bennünk. Azok, akikre azt szoktuk mondani, hogy megették már a kenyerük javát, akik sokat elküszködtek már az életükben levő rosszal, a maguk alkalmatlanságával, vétkeikkel, bűneikkel, hibáikkal, azok mind-mind tudhatják, hogy a világ fejedelme, a Fővádló, Mr. Kategorikus, micsoda készségeket tud a világ embereiben kinevelni. Micsoda hajlamok, micsoda habitusok jönnek létre, hogy úgy éljünk, mintha nem lenne rossz, vagy úgy tegyünk, mintha nem lenne közünk a rosszhoz, úgy gondoljunk rá, mintha csak valami metafizikai valóság volna (vagyis mai ésszel: mintha nem volna), vagy legalábbis valami szent villámhárítóval el is lehetne távolítani a csapásait. De amikor a keserű gyümölcsöket esszük – és ennünk kell! –, amikor a keserű vizét isszuk – és innunk kell! –, mert enni és inni: élettörvények, vagy amikor azt a levegőt szívjuk, ami körülvesz bennünket, és lélegezni kell, mert élni kell, akkor bizony Jézus szavának: jön a világ fejedelme – borzasztó drámai súlya van. Ő a főnök! És ő parancsol. És ő a fej – hadd fordítsam most így ezt a szót, kedves testvérek –, s ez nemcsak azt jelenti, hogy őt tartjuk jófej-nek, hanem hogy ő gondolkodik bennünk. Az ő akarata a mi akaratunk. Pál apostol a Római levél 7. részében megrendítően írja ezt önmagáról, hogy bár látja Isten csodálatos törvényét, és gyönyörködik benne,  a törvény mintegy élő szövétnek megvilágítja előtte a jó utat, ő felfedez magában egy másik törvényt is, egy másik akaratot, amelyik nem akarja, hogy akarja az isteni igazságot, nem akarja, hogy akarja azt, ami jó, és igaz. Pál így kiált föl: Óh, nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Ki a főnök?
Azután, amikor Jézus ezt mondja, hogy jön a világ fejedelme, nemcsak azt éljük át, hogy nekem közöm van hozzá, én valamilyen módon és elodázhatatlanul és eltagadhatatlanul felelős vagyok érte, és iszom a levét és meg kell ennem azt, amit én főztem, hanem, átéljük azt is, hogy neki is köze van hozzám. A világ fejedelmének köze van énhozzám. Akar tőlem valamit, és nem megy ki az életemből, hanem egyre több helyet, egyre több időt, egyre több gondolatot, egyre több erőt, egyre több valóságot foglal el az életemből, és nincs mód, nincs lehetőség és nincs semmiféle taktika vagy stratégia, hogy kiseprűzzem az életemből, pedig már amióta a világ világ, a bölcsek mindig tanácsoltak valamit. Az egyik bölcs azt mondta – nevezetesen Rousseau –, hogy hát persze, ott van a rossz az ember életében, de vissza kéne térni – retour a la nature! – a régi természetes állapothoz, ahol az emberi társadalom nem rontotta el a dolgot, vissza a természeti világ egyszerű gyermeki adottságaihoz, vissza az álmodó ártatlanságba. S akkor megszűnik a rossz. Most itt a 21. század elején éppen rohamléptekkel igyekszünk vissza ehhez az állapothoz, vélhetjük, csakhogy oda a civilizáció, oda a kultúra, az ember nyers ösztönlényként viselkedik. Igen, Rousseau álma megvalósul, s lassan már a Bőszörményi úton is mindenki bőrruhában és husánggal fog járni, s ha a másik csúnyán néz rá, fejbe csapja. Retour a la nature. De ezt mondta Darwin is: ez az evolúció, a jobbik marad fönn, az ügyesebbik marad fönn, az erősebbik marad fönn, a nagy hal megeszi a kishalat. Kész, pont, vége. Visszatérünk. S megoldottuk a rosszat?
Aztán voltak mindenféle társadalmi próféták, akik azt mondták, hogy nem úgy, nem az egész társadalommal van gond, hanem a társadalom valamelyik részével, valamelyik osztállyal, ha ugyan vannak társadalmi osztályok. Az arisztokraták azt mondták – például Tolsztoj gróf hirdetett ilyen eszményeket –, az a baj az orosz valósággal, hogy az orosz paraszt műveletlen, buta és önző, föl kell emelni. Beiskoláztatta a parasztjait, s mikor megtanította őket számolni, egyből közölték a gróffal, hogy most már ők is tudnak annyit, mint ő, tudnának ők is Háború és békét írni, tessék hát eltávozni. Hallottunk olyat is, hogy fordítva, nem az emberi társadalom elitje, nem az arisztokrácia az, melynek hivatása előre kell menni, ellenkezőleg! Ez az osztály a rossz. Jöjjön hát a proletáriátus, söpörjön el mindent! Állítsuk feje-tetejére a dolgokat, vagy, ahogy ők mondták, a talpára a dolgokat. Ez volt a 20. század. De volt a 20. században olyan gondolat is, amelyik azt hirdette, hogy a vérrel van a gond. Vannak tiszta vérűek, meg vannak rossz vérűek. Vannak tiszta fajok, meg vannak rossz fajok. A rossz fajokat el kell távolítani, és akkor a tiszta fajok virágzani fognak. Mi lett belőle? Mi lett a 20. századból? Mi lett minden olyan gondolatból, melynek a mélyén persze ott van a felismerés, hogy a rossznak köze van hozzánk, a rossz igényt tart ránk, uralkodni akar az életünkön, elfoglalt az életünkből minden területet, hát hogyan, hogyan nyomjuk ki, hogyan tisztítsuk meg az életünket, hogyan rázzuk le az igát a nyakunkból? Mert nemcsak a király főnök, nemcsak az okos ember a főnök, hanem a smasszer is főnök, kedves testvérek. Az is főnök, aki ránk rakja a bilincset, és aki az életünk börtönében parancsolgat nekünk. Azt mondja Jézus: Nem sokat beszélek már veletek. Tudjátok, ez azt jelenti, és ez Kálvin szavának az igazi értelme, hogy Isten beszélő Isten, de nem locsi-fecsi. Isten beszélő Isten, de nem mond el mindent ezerszer és százszor. Elmondja egyszer, elmondja kétszer, - hát figyelj oda rá! Vagy ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja: próféták által szólt régen az Isten, s most a legutóbbi időben szólt nékünk az Ő fia, az Úr Jézus Krisztus által. És ez a legutóbbi idők, azt jelenti, hogy véglegesen, teljesen és abszolút módon. És a világ fejedelme? Vajon van olyan füldugó, amit a füledbe dugsz, és nem hallod, mit mond? Dehogynem hallod! Belül beszél. Van olyan fültapasz, amit a füledre teszel, és nem hallod többet? Hát minden hangnál áthatóbb hangon szól hozzád! Van olyan életvalóság, ahova kivonulhatnál, és ott nem találkoznál vele? Ó, azok a pusztai remeték, a régiek, akik a keresztyénség hajnalán kimentek a sivatagba, mert azt hitték, hogy ott már nem hallják a világ zaját! Ott már csönd lesz, ott már nincs kísértés, ott már ki van zárva minden rossz. A persze, nem jöttek utánuk a korrupt emberek, nem kínálták meg őket ezzel-azzal, nem látták a világ nyüzsgését, tolongását, de annál inkább kezdték belül hallani azt a hangot. Mert ez a hang attól a pillanattól kezdve, amikor a kígyó így szólt: „csakugyan azt mondta az Isten?” – szüntelenül beszél hozzánk. És azóta is, újra meg újra, mindig ezzel kezdi: „csakugyan azt mondta az Isten?” Csakugyan azt mondta az Isten? – kérdezi a kísértő tőlünk is minden napon, azt mondta Isten, hogy aki hisz, megmarad. Csakugyan azt mondta Isten, hogy aki az igazság útján jár, eljut az élet forrásáig? Csakugyan azt mondta Isten, hogy az embernek fölfelé nyitott életet kell élnie? Csakugyan azt mondta az Isten, hogy az örök értékekre kell rátenni a tétet? Csakugyan? Nemde, becsapott benneteket, nemde becsapott bennünket, hát mi is így hittük: értékek, hűség, tisztesség, erények, becsület, aztán itt vagyunk belerogyva az egész életünkbe!? Csakugyan azt mondta Isten? És szüntelenül kérdeti, ús újra meg újra mondja – mondja a magáét. Mindenféle formában, ezerféle alakban jön a világ fejedelme. Nem sokat beszélek már veletek – mondja Jézus.
Jézus ezekkel a szavakkal azt akarja mondani, hogy ami ezután következik majd az Ő és tanítványai, az Ő és az Őt követők kapcsolatában, az már nem a szavaknak a világa lesz, hanem a tetteké. De először még hadd szóljak a szavak világáról is. Két alkalommal használja még Jézus ezt a kifejezést: „a világ fejedelme”, és mindkét alkalommal győzelmi jelentés keretében. Korábban, János evangéliuma 12. részében arról olvasunk, hogy Jeruzsálembe görögök érkeztek, akik a tanítványokkal üzentek Jézusnak, hogy látni szeretnék. Ekkor Jézus fölkiált: Most dicsőítettetik meg az Embernek Fia, és most ítéltetett meg a világ fejedelme. Ez pedig azt jelenti, hogy immár nem titok többé, hogy Isten szabadítót küldött nekünk. Azért fecseg a világ fejedelme annyit, hogy elfelejtsd, hogy van szabadító, azért duruzsol állandóan a füledbe, hogy megkérdőjelezze, akadályt támasszon, hogy el ne juss a te Élő Istenedhez! Azért kiabál állandóan a füledbe, hogy ne figyelj az istenire, maradj magaddal keserű gondolataiddal, maradj magadra megsavanyított életeddel, maradj magadra az ezerszer kipróbált és ezerszer csődöt vallott esélyeknek a latolgatásával, amik nem is esélyek. Most ítéltetik meg a világ fejedelme – kiáltott Jézus –, mert többé nem titok, nem titok ebben a világban, hogy van Istennél szabadítás.
Másodszor János evangéliuma 16. részében halljuk, a búcsúbeszédek második szakaszában, amikor Jézus elmondja, hogy mintegy önmaga helyébe állítva elküldi a vigasztaló Szentlelket,  aki megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében: „bűn tekintetében, hogy nem hisztek énbennem, igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem, ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett.” Itt az a szó áll, amit a magyar változatában is ezer esetben használunk: krízis! A krízis szó pedig eredetileg azt jelenti, amikor megrostálnak valamit, és ami értékes, fölül marad, és ami értéktelen, kihullik. A világ fejedelme megítéltetett, Isten megrostálta, - nem ér semmit. S erről bennünket a Szentlélek győz meg! Miért éljük át olyan sokszor azt a drámát, hogy közöm van a rosszhoz? Mert úgy hisszük, hogy hátha mégis van abban a rosszban valami, amit majd beleépítünk az életünkbe, mint amikor bontott anyagból építkezik valaki. Csak aztán nehogy az alapba, a födémbe, a tartófalakba olyan megítélt és félredobott anyag kerüljön, ami miatt később az egész épület kárt vall. Történt már ilyen. Megítéltetett, mert nincs benne semmi. A semmi van benne – és ez mondja mindig és újra a magáét?! Miért ragaszkodsz hozzá? Miért hallgatsz még rá? Miért engeded, hogy duruzsoljon a füledbe - csábít, és miért állsz oda Isten ítélete alá – ahol vádol? A bűn nem az, hogy nem hittél a rossznak – az a bűn, mondja Jézus, hogy nem hisznek bennem. Ez a bűn! Miért hallgatsz bűnre hívó szóra?
De most e két diadalittas, csodálatos szó között - megítéltetett, kirostáltatott! - Jézus azt a mondja tanítványainak, hogy ennek az ítéletnek van egy alapja és konzekvenciája is. Ez mélyebb, teljesebb az ítéletnél is. Talán így lehetne visszaadni: nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme, de énbennem nincsen semmije, mert rajtam nem úr a semmi. Legyőzetik a semmi. Jézus a kereszt felé megy, és golgotai halálával, és föltámadásával legyőzetik a rossz. Ez az Ő diadalmas, csodálatos szava a tanítványokhoz. Jézus áldozata győz, s előre jelenti tanítványainak, nincs énbennem a világ fejedelmének semmije. E talán metafizikusan, különösen hangzik! Hát hogy is lehetne benne, Jézusban valamije is a rossznak? Hisz az Ő egész életében azt láttuk, hogy neki nincs köze a rosszhoz. Hiába csipogott a fülébe a kísértő: ha te vagy Isten Fia, ó, hát itt van egy csomó kő, és itt van egy csomó éhes ember, legyen a kőből kenyér! Íme, a modern közgazdaságtan! Mostanában a politikában így ígérik nekünk a kenyeret: majd lesz kőből kenyér. Nincs válság, nincs nagy baj, nem kell csinálni semmit, tökéletesen halad előre minden, lesz új reform – kőből kenyér. Aztán: te vagy az Isten Fia? Ugorj le a templom ormáról, hiszen az angyalok megvédenek téged. Meg akarod hódítani a világot? – mondja a kísértő – én félreállok, neked adok mindent. Minden a tiéd lesz. Ígéri azt, ami nem az övé. Nem így szokott mostanában is lenni? Mennyi mindent ígér nekünk a kísértő, ami nem a miénk és végképp nem az övé. S mondja, hogy neked adom. Cserébe csak annyit kért, hogy ismerd el, ő a főnök. Ha leborulva imádsz engem. De Jézus jelenti: legyőzetett, nincsen bennem semmije. Ezért ez a szó, ahogy egy angol Biblia-fordító megkísérli szabatosabban, mélyebben értelmezni, így is fordítható: nem talál rajtam fogást.
Miért talál rajtad fogást a gonosz? Mert van köze benned. Mert van hozzád kapcsolópontja. Mert van mire rátámaszkodnia, mert van köze benned, mert van kapcsolópontja hozzád, mert van bemenetele hozzád, mert van hol megfognia téged. Emlékszem, gyerekkoromban, mikor nyaralni mentünk, és óriási nagy, kétfülű szatyrot kellett vinnünk, azt egy gyerek nem bírta fölemelni. Erre szoktuk mondani: fölbírnám emelni, de rossz a fogás rajta! Ha elénk tesznek akárcsak egy tíz kilós, de óriási kiterjedésű tárgyat, amelyen sehol sem találunk fogást, azt nem bírjuk fölemelni. Nincs rajta fogás. Most azt mondja Jézus: a gonosznak nincs énrajtam fogása. Nincs köze hozzám. Nincs kapcsolópontja hozzám, nincs bennem semmije, ami révén bemenete volna az életembe.
Most gyermekeinek, tanítványainak, nekünk ezt ajánlja. Választás elé állít bennünket. Gyötrődtél már sokat a rosszal, ült már a nyakadban a világ fejedelme, kellett hódolnod neki akarva-akaratlan, fogcsikorgatva, sírva, kompromisszumokat kötve, és érezted úgy, hogy mindig ő kerekedik felül, mert mindig fogást talál rajtad? Íme, Jézus szabadítása. Jézus követői tudhatják, hogy őrajta nincs fogása a rossznak, és akik Jézust követik, megkapják tőle ezt a csodálatos szabadítást. Így találjuk ezt Pál apostolnál a Római levélben az előbbi megrendítő vallomásánál. Előbb hát kiált: Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? – majd így folytatja – Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik az Úr Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint járnak. Mert a test törvénye halál, a lélek törvénye pedig lélek és békesség. (Róma 8.)
Nem sokat beszélek már veletek! – mondja Jézus, aki sosem a magáét mondta, hanem amit az Atya adott modania. Figyeljünk az Ő szavára, nyissuk föl rá életünket, fordítsuk szíveinket Őfelé, tegyük rá az Ő ígéretére az egész életünket, hiszen így szól követőihez: ne féljetek, mert én legyőztem a rosszat. Adja Isten mindannyiunknak, hogy Lelke tanácsát, buzdítását, megvilágosító hatalmát elfogadjuk, szívünket, életünket a mi igazi fejünkbe, Jézus Krisztusba helyezzük, minden életnek, minden jónak, örök dicsőségnek dicsőséges fejedelme.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pál apostol nehéz vallomással kezdi a szakaszt: „én sem szólhattam néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban a kisdedeknek.” Én sem szólhattam néktek. Milyen nehéz ez a vallomás, főleg amikor az élet legfontosabb dolgát szeretnénk valakinek elmondani. Át akarjuk adni valakinek a barátságunk szavát, vagy a szerelmes vallomást tenne a szerelmesének, vagy a szülő életre szóló útmutatást adna gyermekének, vagy ki kellene mondani egy igazságot. Milyen nehéz, ha eközben azt éljük át, hogy nem szólhatunk teljességgel. Az apostol szó szerint azt mondja: nem voltam képes nektek úgy szólni, ahogy szerettem volna. Pedig korábban már említette, hogy az ő evangélium-hirdetése érintette meg a korinthusiakat, s főleg olyanokat, akik korábban soha nem gondolhattak arra, hogy Isten szava, útmutatása közvetlenül megérintheti őket. Olyannyira nem gondoltak erre, hogy amikor ez mégis megtörtént, és átadták magukat Istennek, ez az átadás nem volt teljes. A gyülekezetbe bevitték régi énjüket is. Ez abban is megmutatkozott, hogy a kicsi korinthusi gyülekezetben azonnal pártok jöttek létre. Szoktam volt mondani, hogy ezek a korinthusiak feltehetően nem görögök, hanem magyarok voltak, mert ahol három magyar ember összegyűlik, azonnal négy pártot alapít. A korinthusi keresztyének nem voltak sokan, a Biblia-tudósok kutatásai szerint ez kicsinyke gyülekezet volt, de máris pártokra szakadtak. Én Pálé vagyok! – mondta az egyik – volt tehát Pál-párt. Én Apollósé vagyok! – mondja a másik,  volt Apollós párt is. Én Kéfásé vagyok! – mondta a harmadik, tehát volt Péter-párt is. Később majd olvassuk, hogy volt szabadság-párt is. Mindent szabad – hirdették. Akkor is voltak szabaddemokraták: minden szabad nékem! Voltak konzervatívok: semmit sem szabad – mondogatták. Volt ott mindenféle párt Korinthusban. Pál azonban úgy ítéli meg, hogy ez a pártoskodás, viszálykodás elszakítja a korinthusiakat az élet igazságától.
De azt is megvallja, hogy miközben félelmek és rettegések között ment közéjük –olvassuk egy korábbi szakaszban –, missziói útjainak korábbi kudarcai miatt tele volt szorongással, azt is el kellett határoznia, hogy nem szól nekik teljességgel. Nem szólhattam néktek, mint lelkieknek, mert ti még testiek vagytok, Krisztusban gyermekek, ezért én tejnek italával tápláltalak benneteket. Még nem bírtátok volna, - mondja, sőt még most sem bírjátok, mert testiek vagytok, irigykedés, versengés, visszavonás, pártoskodás van közöttetek. De milyen csodálatos az Isten titka, hogy még ezen a gyerekbeszéden keresztül is, még a tejbe-papin keresztül is, még a képes beszéden keresztül is, még azon keresztül is, ahogyan egy édesanya leguggol a kisgyereke elé és gügyög neki - így beszélt az apostol a korinthusiakhoz! -, még ezen keresztül is képes Isten a gyülekezethez szólni. Sőt voltaképpen Isten igazából véve mindig is így beszél hozzánk. Régi felfedezés ez. Először Justinus egyházatya, aztán a középkorban sok tudós teológus, majd Kálvin János is fölismerte, hogy a Biblia igen különleges könyv, nincsenek benne rébuszok. Isten igéje nagyon egyszerű beszéd. Ha a Biblia mellé odatesszük Heidegger filozófiáját, belátjuk, ég és föld a különbség, pedig a filozófus mégis csak az igazságról beszél, a filozófus mégis csak a nagy dolgokat mondja ki. Olyannyira meghökkentő ez a különbség, hogy Nietzsche - ő is filozófus volt – gunyoros sorokat írt arról, hogy ez a Pál, ki a régi görög világban élt, fogalmazhatott volna elegánsabban is, kifejthette volna gondolatait filozófiai mélységekkel is. De ha föllapozzuk Jézus példázatait, hasonlatait – látjuk, még Pálénál is egyszerűbb beszéd az! Óvodában lehet tanítani. Isten titka ez. Isten alkalmazkodik hozzánk, amikor szól hozzánk. A gyermekbeszéd azonban nem elhallgatás. Pál sem hallgatja el a titkot. Minden kegyelemből van – istennek ez a beszédmódja is. Ha Isten önmagához szabná a mértéket, és úgy szólana, ahogy a Szentháromság személyei egymás közt társalkodnak, talán csak valami lebegést érzékelnénk. Akkor sem szót, sem titkot, sem isteni valóságot nem tudnánk felfogni.
Az apostol azt mondja a korinthusiaknak: Jézus Krisztus az életetek alapja, Ő az a szilárd fundamentum, amin minden megmaradhat. Jézus is elmondja ezt példázatában: ha sziklaszilárd alapra épült a ház, jöhet a vihar, jöhet a szél, belekapaszkodhat az áradat, nem dől össze, megmarad, mert biztos alapon áll. Pál megtoldja: ha megvan az alap, akkor már csak az a kérdés, mit építettetek rá? Mit építünk a krisztusi alapra? Ilyen lehetőségeket sorol az apostol: lehet rá aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, pozdorját építeni,  úgyszólván mindent lehet arra az alapra építeni, de mindez majd megpróbáltatik, és ebben a próbában dől el, megmarad-e, amit az alapra építettünk. Volt-e értelme a Krisztusban való életnek, vagy ez csak egy keret volt számunkra, amibe beleépítgettük a magunk gondolatát, versengésünket, viszálykodásunkat, pártosságunkat, önmagunkat úgy, ahogy vagyunk? Érezzük máris, hogy az apostol két képet csúsztat egymásra. Az egyik kép tárgyszerű, hideg, mint a kő, szilárd, mint a kő: épület. A másik kép azt mutatja, amivé mi magunk épülünk. S ezért mondja megrendítő szavakkal: hát nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és Isten lelke lakozik bennetek? Ennek az erős kérdésnek kétféle értelme van, mindkettőt alkalmazzuk.  Ha valaki önpusztító életet él, rongálja önmagát, süllyed lefelé, nem törődik önmagával, nyugodtan a szemére lehet lobbantani: nem tudod, hogy te Istennek temploma vagy, és aki az Úr templomát megrontja, az vétkezik az Úr temploma ellen?! Az apostol azonban most a másik értelmet bontja, a közösségről beszél. Ti nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, ti nem tudjátok, hogy az anyaszentegyház Isten csodálatos épülete, nem tudjátok ti, hogy Isten egymásba és egymásra épít titeket, és ti pártoskodtok? Ti együtt vagytok Isten temploma, és Isten Lelke lakozik közöttetek. Gyermekkoromban sokat hallgattuk a tanítást, hogy a templom Isten háza. A gyermeki fantázia és kíváncsiság mindjárt fel is indított bennünket, hogy akkor bemegyünk a templomba, felmegyünk a karzatra és meglessük Istent. Isten háza – hát ott lakik!  Kilessük, amíg öreg Isten elő nem jön. A hitoktatónk zavarba is jött, amikor néhány hétre rá bevallottuk, hogy besettenkedtünk és megzavartuk a templom szent nyugalmát, de bizony nem láttuk Istent. Értjük azonban jól, ha már amikor túljutottunk a tejnek eledelén, hogy az apostol spirituális valóságról beszél. Isten Lelke lakozik közöttetek, Isten Lelke egyik szívtől megy a másikig, Isten Lelke egyik lélektől megy a másikig, Isten Lelke köti össze az életeket. Ha ez nem így volna, az anyaszentegyház csak ugyanaz maradna számunkra, mint amit mindenütt megkapunk. Egyebütt is vannak emberi közösségek. Az embereket összeköti a félelem, vagy a vállalkozás, a kalandvágy, a versenyszellem, összeköti az irigység, a versengés, a visszavonás, a pártoskodás. Pártoskodni sincsen értelme, ha nincs másik párt, irigykedni sincs értelme, ha nincsen kitől mit irigyelni, visszavonni sincs értelme, ha nem adtam valakinek ígéretet. Nagy cement ez. Bele van tapasztva az életünk értelmetlensége, céltalansága, reménytelensége és minden boldogtalansága is. S éppen arról beszél Pál, hogy Isten, amikor megérinti az emberi szívet, és az ember erre hittel válaszol, kibont bennünket ebből a megrögzöttségből, ebből a halálos beágyazottságból, és beleépít minket a saját templomába. Tudjátok, milyen nagy dolog ez, hogy Istened templomában lehetsz, Isten temploma vagy? Tudjátok, milyen nagy dolog az, hogy mindaz, ami félre van hányva és semmire se jó, egy másik világban, egy másik vonatkozásban Isten Szentlelkének lakozó helye lehet?
Ma csak egy tételt szeretnék az apostol intelméből kiemelni. Ezt mondja: nem szólhattam nektek lelki módon, mert nem voltatok még lelkiek és még most sem vagytok lelkiek, képekben kell hozzátok szólnom, hasonlatokban, mert még testiek vagytok és irigykedtek. Ezt mondja a 20. verstől: „ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók, azért senki se dicsekedjék emberekkel, hiszen minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” Sokunk szívében azonnal visszhangot támasztanak ezek a szavak, mert az apostol szinte ugyanezt a leírást alkalmazza egy másik levelében. A Római levél 8. részében arról szól, hogy ugyan ki szakíthat el bennünket Istennek a szerelmétől, ami az Úr Jézusban van? Jelenvalók, következendők, hatalmasságok, fejedelemségek, egyáltalán van valami a világon, ami elszakíthat bennünket a Krisztustól? Semmi, de semmi nem szakíthat el. A Krisztusé vagyunk, Istenéi vagyunk Krisztus szeretetében! Most ugyanezt mondja el  egy másik értelemben, és érdemes ebbe belecsodálkozni. Mert amit a Római levélben olvasunk, az nagy vigasztalás. Nagy erő van benne, sok-sok helyzetben megsegíti Isten gyermekeit, amikor ránk ront a saját életünk nyomorúsága, ránk ront egy másik ember, ránk ront a csüggedés, ránk ront az érzés, hogy jobb befelé is legyinteni magunkra! De jó, de nagyszerű evangélium, hogy azt halljuk: semmi nem szakít el Isten szeretetétől! Nem jöhet közém és Isten közé semmi, ami elszakíthatna. Most azonban látjuk, hogy van ennek a vigasztalásnak egy másik oldala is, s ez éppen a korinthusiak irigykedését gyógyítja, mert azt gyógyítani kell. Azt mondja az apostol: ti korinthusiak, mivel dicsekedtek? Egyikőtök Pállal dicsekszik, Pállal lehet is dicsekedni, másiktok Apollóssal dicsekszik, ővele is lehet dicsekedni, amaz meg Péterrel, nos, vele is lehet igazán dicsekedni! Mint ahogy mi, reformátusok is szoktunk. Dicsekszünk Kálmán bácsival, Bandi bácsival, Sándor bácsival – sorolom nagy idők nagy prédikátorait -, én az övé vagyok, én őhozzá járok, ő csepegteti belém tejnek italát, ő növeli lelkemben a bátorságot. Ám korábban azt mondta az apostol, hogy ki az a Pál és ki az az Apollós és ki az a Kéfás? Segédmunkások, legjobb esetben betanított munkások Isten veteményes-kertjében. Az egyik plántál, a másik öntöz, a harmadik kapálgat, de a növekedés, a gyümölcs az érdekes, és azt Isten adja. Talán az is benne van a korinthusiak lelkében, hogy ezek az emberek, akik között Pál apostol önmagát is ellegyinti mégis csak nagy emberek, és azért csak úgy van az, hogy Isten embereket ad nekünk, vezetőket, tekintélyeket ad, és mi odaállunk a tekintélyek mögé és követjük őket. Jaj, de nagy baj, ha kiderül egy tekintélyről, hogy semmit sem ér, kár volt utána menni! De itt most nem ez a baj. Enyém Pál, mert ha Pál az enyém, Pál minden lelki gazdagsága az enyém, enyém Péter, és ha Péter az enyém, akkor Péternek minden ígérete, minden áldása az enyém – én az övé akarok lenni, ezt harsogják a korintusiak! Ember azonosítja magát egy másik emberrel. Kinek hiszel, kire szavazol, kit választasz, ki a vezéred, kit védelmezel, és kit gyalázol?
Ebból megmutatkozik, ki vagy. Ám az apostol azt kérdezi a korinthusiaktól: hát ti ilyen kevéssel beéritek, beéritek egy Pállal, beéritek egy Péterrel, beéritek egy teremtménnyel? Pedig minden a tiétek, mindenki és minden a tiétek. Mert Isten így szeret benneteket. Ezért hát – mondja az apostol – akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig Istené. Figyeljük meg, milyen pontosan beszél az apostol, ugyanarra a mintára, mint a Római levélben! Ebből a felsorolásból, a mindenből egy valami mégis hiányzik – s itt kezdődik az evangélium, itt kezdődik a keresztyénség! Amikor azt mondja, hogy tiétek a világ, tiétek az élet, tiétek a halál is, tiétek a jelenvaló, tiétek a következendő, minden a tiétek, egy szót nem mond ki! Nem mondja ki, hogy tiétek a múlt. És ezen azt érti – és ezért hagyja ki –, hogy a múlt, akik a korinthusi rabszolgák és kereskedők, a korinthusi pogányok és zsidók, a korinthusi katonák, mindenféle népek voltak, eltöröltetett. Krisztusban már nem azok, akik voltak. Emlékszünk az apostol korábbi szavaira? Tekintsétek elhívásotokat, amikor Krisztus elhívott benneteket, hogy milyen formában hívott el benneteket! Ti voltatok a legbölcsebbek? Bolondok voltatok. Ti voltatok a legerősebbek? Rabszolgák voltatok. Nemesek lettetek volna? Jogfosztottak voltatok. De titeket hívott el az Isten! S amikor elhívott, Krisztusban eltörölte ezt a régit. S ez többet is jelent. Jelenti azt is, amiről az apostol beszél: mikor megszólítottalak benneteket, testiek voltatok, versengő, visszavonó, pártoskodó irigykedők, jó magyarok. Most már nem vagytok „jó magyarok” – keresztyének, Krisztus-gyermekek vagyok, úgy-e? Már nem a magatokéi vagytok, hanem a Krisztuséi. Krisztusban, az Ő áldozatában és föltámadásában egy másik élet nyílott meg. Ezért eltöröltetett a múlt. A te múltad is eltöröltetett, a vétkeid, a bűneid, az Isten ellen való lázadásod, a kivagyiságod, az önistenkedésed eltöröltetett. Eltöröltettek a megkötöző viszonyrendszerek, - hogy kié vagy és kinek tartozol, ki befolyásol, és ki parancsol néked, ki határozza meg az életedet és gondolkozásodat. Eltöröltetett. A jelenvaló és a következendő azonban a tiéd, s tiéd az élet is, a halál is, a világ is és Pál is, és Péter is, és minden, mert Krisztus a tiéd. Isten Krisztust adja nekünk, amikor evangéliumát hirdetteti. És amikor mi a kegyelem drága szavát magunkhoz öleljük, a hit által Krisztust öleljük magunkhoz, nem pedig egy alaktalan fantomot, nem egy sejtést, nem egy fantáziát, nem egy újabb tervet az életünk megmentése végett! Krisztust öleljük magunkhoz. Krisztus pedig Istené.
Egy más helyen azt mondja, hogy ha Isten Krisztusban mindent néktek adott, mi módon ne ajándékozna nektek minden egyebet is: hitet, reménységet, szeretetet, békességet, reménységet, üdvösséget – hiszen Krisztust már nektek adta. S Krisztusban egybefoglaltatik, egybe-zárul minden, amit Isten az Ő gyermekeinek készített. S akié minden, annak nem kell irigykednie, akié minden, annak nem kell a másiktól semmit sem elvennie, akié minden, annak nem kell az életét rőffel méricskélnie, akié minden, nem kell titkos adóbevallásokban kutakodnia, hogy a másik mégis hogy csinálja, hogy neki mindig több jut. Akié minden, annak nem kell a másikra haragudnia. A tiétek minden! A keresztyén felnőttség, a hitben való épülés, Isten templomának kibontakozása, a Lélek közöttünk való lakozásának az átélése kezdődik ezekkel. Isten Krisztust nekünk ajándékozta, de azzal, hogy Krisztust nekem ajándékozta, Ő magát ajándékozta nekem, mert Krisztus az Istené.
Szólhatunk-e ma a lelkieknek lelkiképpen? Szólhatunk-e ma bátor szívvel igazán és teljesen hitvesnek, barátnak, kollegának, embertársnak? , Bízvást szólhatunk énekekkel, dicséretekkel, bizonyságtétellel, hálaadással, egymás szüntelen vigasztalásával és buzdításával, mert ez a méltó Isten templomához! Isten templomában azok mondanak dicséretet, dicsőítést, hálaadást és buzgó éneket, akik immár nem dicsekszenek emberekkel, sem magukkal, sem másokkal, sem Pállal, sem Péterrel, sem Apollóssal,  -csak eggyel dicsekszenek, az Úr Jézus Krisztussal, akiben Isten mindent nekik ajándékozott. Azért senki se dicsekedjen emberekkel, mert minden a tiétek, akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig az Istené.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma is visszatérünk János evangéliuma 14. részéhez. Már két alkalommal szóltam ebből az igeszakaszról és ma is erről szeretnék szólni, mert Jézus vigasztalása, a tanítványoknak szóló buzdítása, ígéretei konkrétan is találkoznak a mi valóságos helyzetünkkel. Mielőtt azonban erről szólnék, el kell mondani, hogy természetesen általában is találkozik emberi helyzetünkkel mindaz, amiről itt szó van. A tanítványok aggodalma, félelme, szomorúsága, vigasztalansága és kétségbe-esése találkozik a mi helyzetünkkel. S ez a találkozás egyetlen szóval is kifejezhető, ezt ma mi is gyakran mondjuk ki, de a felolvasott szakaszokban is többször előfordul. Ez a szó: krízis, válság. Ma nincs olyan újság, melyben ne erről olvasnánk, nincs olyan TV-műsor, melyben ne erről hallanánk, nincs olyan barátunk, családtagunk, ismerősünk, aki ne ezt hozná szóba, és nincs olyan tekintet, melyből ne ezt olvasnánk ki. Ma mindenki krízisről, válságról, bizonytalanságról beszél. És mégsem úgy van a dolog, ahogy lenni szokott, hogy ugyanis minél többet beszélünk valamiről, annál inkább megszokjuk, és annál kevésbé törődünk bele. Van erre is példa. Az elmúlt két évtized során igen sokszor hallottuk Magyarországon reform szót. Ma ha ezt mondják, meg se halljuk, egyik fülünkön be, a másikon ki, elmegyünk mellette. De ugyanilyen sokszor hallottuk a demokrácia szót, s most már ezzel sem törődünk, nem rezonálunk rá. De a krízis, a válság, az aggodalom, a kétségbeesés - ez bizony olyan, mint a csúf madár, aki az ablakunkba ül, ott csiripel, s nem tudjuk elűzni. Vagy még inkább olyan, mit amikor a nyitott ablakon berepül egy szerencsétlen galamb a szobába, s csapkodhatjuk seprűvel, partvissal, módolhatunk mindenféle trükköt, hogy megtalálja a szerencsétlen madár a kivezető utat, bizony, nem találja meg, ott csapong szerencsétlen zajjal, riadalommal, rémülettel. Ott csapong a lelkünkben is a krízis, a válság, a kétségbeesés, a nyugtalanság, ezek mindenféle formája, s hiába tárjuk nagyra az ablakot, hessegünk, hussogunk, az bizony ott van az életünkben. Ahogyan a próféta mondja más vonatkozásban Isten népének egy megrendült történelmi helyzetére: feljött a halál a mi ablakainkra (Jeremiás 9:21), feljött a kétségbeesés, feljött a krízis, feljött a válság a mi ablakainkra.   S mindennek, testvérek, van egészen komoly és konkrét kifejezése is, most hát erről kell néhány szót szólni.
Jézus azt mondja tanítványainak: ne nyugtalankodjék a szívetek, se ne féljen! Dehogynem nyugtalankodik a szívünk, dehogynem félünk. A válságnak, az ember örökös válságának az egyik legerőteljesebben megmutatkozó jegye a nyugtalanság. Mégpedig egy nagyon mély, mindent meghatározó nyugtalanság. Erről sokat beszélnek a filozófusok, a pszichológusok, az antropológusok, mert sokszor az okát sem tudjuk, az embert valami kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan, gyökerében megfoghatatlan aggodalom tölti el, olyan nyugtalanság, ami újra meg újra bizonytalanná tesz mindent. Ma néhány konkrét okot is meg tudunk nevezni, és bölcsen bólogatunk is rá, hogy bizonyosan ezek miatt van nyugtalanság az életünkben, ezek miatt tölt el bennünket annyi aggodalom. Például ilyen ok lehet, hogy eltűntek életünkből az evidenciák. Többé nem négy a kettő meg kettő, nem kötelez az adott szó, nem becsület a becsület, ma vissza lehet vonni, sőt éppen az ellenkezőjét lehet tenni annak, amit az imént megígértek. Ez nyugtalansággal tölti el az embert. De ha rögtön kérdezünk is tovább: miért vesztek el az evidenciák, miért nem adott szó az adott szó, miért nem értékek többé az erények, miért nem támogatják és erősítik ezek az ember életét? S mindjárt ott vagyunk, hogy széttárjuk a kezünket, és azt mondjuk: nem tudjuk! S a nyugtalanság csak növekszik. Azt is látjuk ebben az általános helyzetben, hogy az aggodalmaskodó ember mindenféle módon megpróbálja ezt a borzasztó viharmadarat kiűzni az életéből, a megoldások, a javaslatok, az ötletek, az elképzelések, a nagy nekirugaszkodások, a hórukkok semmit sem érnek. És ahelyett, hogy a gondok megoldása felé közelednénk, amint hozzányúlunk valamihez, csak még súlyosabb lesz a baj – és ez még nagyobb nyugtalansággal tölt el. Aki volt már fogbeteg, tudja, hogy ha halogatja a fogának a rendbetételét, többnyire oda fajul az állapota, hogy amikor aztán végre elmegy a nagy fájdalmával, kínjával a fogorvoshoz, és az hozzányúl, azzal nem egy fogat kell betömnie, hanem hármat kihúznia, vagy nem hármat kell kihúznia, hanem talán az egész fogsort, - vagyis a halogatással, tétlenséggel rossz módszerek (szilvapálinka!) alkalmazásával, nem elmúlik a gyulladás, hanem még nagyobb lesz a baj.
A tanítványok nyugtalansága azonban konkrétan is találkozik a mi nyugtalanságainkkal - és a felolvasott jézusi buzdítás, bátorítás fényében erről is kell szólani, sőt meggyőződésem, hogy igazán erről kell szólni! A tanítványok aggodalma egészen konkrét, megfogható, megragadható. Ki tudják mondani. Azt mondja Tamás Jézusnak: nem tudjuk Uram, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat? (14:5) Azt mondja neki egy másik tanítvány: Uram, mi dolog, hogy nekünk jelented ki magadat, és nem a világnak jelented ki magadat. (14:22) A tanítványok ide-oda csapódnak. Az egyik pillanatban Tamás azt mondja: Uram, legalább nekünk mondd meg, legalább a tanítványi körnek jelentsd ki, mi fog itt történni, mi fog itt bekövetkezni? Mit hordoznak azok a rejtélyes szavak, hogy elmegyek, helyet készítek, most jött el az óra, hogy az Emberfia megdicsőítessék, és közben arról beszélsz, hogy keresztre adnak és meg fogsz halni?! A másik pillanatban pedig egy másik tanítvány, a másik Júdás, nem az Iskariótes, azt mondja Jézusnak: Mester, miért nekünk jelented ki magadat, miért nem a világnak? Az üzenet, amit hoztál, a szabadítás, amit elkészítettél, Isten csodálatos szeretete, amit meghirdettél és megértettél és meg akarsz értetni az egész világnak szól, ugye? Ez a csapongás itt valóban ugyanolyan, mint egy vihar, amikor ide-oda csapódik az ember lelke. Amikor Jézus azt mondja a tanítványuknak: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek!”, a nyugtalanság kifejezést a tengerészéletből veszi.  A tengerészek és a tengerélet ismerői ezzel a szóval fejezték ki azt, amikor háborog a tenger, hol ide, hol oda csapódnak a hullámok. Minden elsötétedik, vihar ztámad, eltűnik a horizontról a hajnalcsillag, és a szerencsétlen hajósok azt sem tudják, merrefele sodorja őket a szél, hova rángatja őket a hullám, - de sodorja és rángatja őket hol ide, hol oda. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!
Azt is el kell mondani, hogy a tanítványok nyugtalanságának nemcsak az az oka, hogy nem tudják fölfogni a helyzetet, amiben vannak, hogy nem tud a szívük jóba lenni azzal, hogy mindeddig ugyan gyönyörűséges volt Jézus tanítványának lenni, boldogító volt megismerni az igazságot, megvilágosíttatni, s most jön ez a dráma, jön a hányattatás. Ez is elég volna. A keresztyén embernek is elég dráma, hogy előbb megízlelte Isten jóságát, átölelte Isten szeretetét, megvilágosíttatott, érti Isten titkait, és az átfénylik a szívén s a lelkén is, helyükre kerültek a dolgok, megszilárdult benne minden, majd mindezek után vihar jön, jön szenvedés, jönnek megmagyarázhatatlan és elhordozhatatlan dolgok! Ezt érzik a tanítványok is, hangot is adnak ennek. Ők Jézus lelkes követői voltak. Emlékezzünk, csak pár napja volt még virágvasárnap diadalittas bevonulása, emlékezzünk Jézus megfellebbezhetetlen abszolút szellemi, isteni fölényére. Nos, minden rendben van –  vagy volt? –,  s most Jézus arról beszél: itt van köztetek, aki engem elárul, engem pedig halálra adnak, megfeszítenek, rabszolgahalállal végzem, t pedig megbotránkoztok bennem, magamra hagytok engem – miért?
Ám a tanítványok tanácstalanságának van még egy forrása és emiatt abszolút konkrét az aggodalmuk, rettegésük, belső hányattatásuk. Jézus is fél! Nem mondanánk el teljesen ezt a történetet, ha nem követnénk az evangélista megjegyzését. Azt mondja az evangélista, mielőtt Jézus szavait, búcsúbeszédét leírná, hogy Jézust nyugtalanság töltötte el (János 13:21). S itt ugyanazt a szót használja. Jézusban is nyugtalanság van. Észlelik ezt a tanítványok. És még később is: azt mondja nekik a nagy imatusája előtt, a Gecsemáné kertjében: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Márk 14:34) Nyugtalan és szomorú a Jézus szíve-lelke. Látják hát ezt tanítványai. Pedig, ha már minden dől, ha már minden meginog, ha már minden veszni látszik, ha már úgy tűnik, hogy vissza van vonva minden, amit kaptunk, minden áldás, öröm, békesség, nagyság, dicsőség, tisztaság veszve, akkor mégiscsak ott volna Jézus, és mi a kis szerencsétlen életünkkel csak ráindázhatunk, ahogyan a futónövény rácsavarodik a karóra vagy keres magának támasztékot, ami szilárdan áll! Sokan mondják, és néha csúfolódnak emiatt rajtunk, hogy a vallás meg a hit a gyenge emberek támasztéka, az csak afféle mankó, afféle karó! Ne szégyelljük ezt, kedves testvérek! Az bizony, támaszték! Mankó! A hónunk alá vesszük és bicegünk a segítségével. Karó az, amire a mi kis semmi életünket ráfuttatjuk, hogy megtartson minket. De most ez a szilárd pont, aki köré odagyűltek, most az a Jézus, akiben fölnyílott számukra Isten csodálatos világa – ez a Jézus fél. Nyugtalankodik. Rettegés tölti meg. S ennek félelmetes hatása van.  Amikor Jézus a Gecsemáné kertjében  imádkozik,  és a haláltól való félelem miatt agonizál, ezt kéri: „Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem a keserű pohár!”, s ezzel kimondja mindannyiunk ezredjére sem kimondott imádságát és életrettegését: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlünk a keserű pohár, ne kelljen azt kiinnunk, ne kelljen a válság poharába beleinnunk, ne kelljen a semmi nedűjét kortyolgatnunk, ne kelljen összedőlt életünk romjainak kotyvalékát fogyasztani! De leírják az evangélisták, hogy a virrasztásra – imaharcra -  kiválasztott három tanítvány, Péter, Jakab és János elaludtak. S miért alszanak? Elfáradtak talán, olyan izgalmas volt az utolsó vacsora? Igen, az volt, drámai volt. Lelepleződött az áruló. Aztán feltették a Mesternek a sok nyugtalanító kérdést, és titokzatos válaszokat hallhattak – ebbe is el lehetett fáradni. Aztán ott, az utolsó vacsorán – mondja némileg cinikusan az egyik Biblia-magyarázó – talán a kelleténél több bort ittak, és borittasan melegből hidegbe kimenni, azzal jár, hogy álmosság tör az emberre. Ezért aludtak volna? Vagy csak az örök emberi restség van itt szó, vagy így működött a biológiai órájuk? A válasz abban van, hogy féltek. Féltek a tanítványok, és szomorúak voltak (Lukács 22:45). S mint a gyerek, aki félelmes szomorúságban van, összekuporodtak és elaludtak – milyen sokértelmű Márk szava: elnehezedett a szemünk. S milyen érthető, ha Pál szavát vesszük: „nem akarjuk, hogy ne tudjatok nyomorúságunk felől, mely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben voltunk (2Kor 1:8) Hát akkor inkubáljuk magunkat, összekuporodunk, összezsugorodunk, s megpróbáljuk átaludni a krízis idejét. Így aludt Jónás is a hajó gyomrában, mert reszketett az Úrtól, Isten igazságától – Babits ugyan úgy mondja, hogy rűhelte a prófétaságot, hát hadd költsem át Babitsot, Jónás félte a prófétaságot, s lement a hajó gyomrába, jöhetett vihar, ágyút is sütögethettek a füle mellett, ő aludt, mint egy gyerek! Átaludni a vihart. Átaludni a nyugtalanság óráit! De ezek nem órák, kedves testvérek, ez nem egy éjszakára való valami, ez nem két napig tart, hanem, ha igaza van Kierkegaardnak, a nagy pszichológus-filozófusnak, ez átrezgi az ember egész életét. Merthogy mindig abszolút konkrét.
Hova viszi Jézus a félelmét? – Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár! Az embert az tölti ki aggodalommal, azért csapódik az élete ide-oda, azért mondja Jézus egészen pontosan: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, mert Istennel nem vagyunk rendben. És ha Istennel nincs rendben az életünk, és az életünk mindig abszolút konkrét és sosem általános, sosem csak úgy van az élet! - nos, akkor ránk tör a nyugtalanság. Ránktör a vihar. Másutt a nyugtalanság szót a görög történetírók azoknak a társadalmi politikai helyzeteknek a leírására alkalmazzák, melyek nagyban hasonlítanak arra, amiben mi vagyunk itt most Magyarországon, amikor nem tudjuk, hogy mi lesz. Egy politikai, történelmi, társadalmi katasztrófa nyomán beáll a zűrzavar, és az embereket nyugtalanság tölti el. Ma arról olvasunk híreket, hogy az e,berek fegyverkezni kezdtek. Megnőtt a fegyverkereskedésekben a forgalom –. lehet, hogy ők találták ki a válságot, nem tudom? A magyar emberek fegyvereket vásárolnak. Félnek. Arról is hallottunk, megeshetett, hogy mikor kiszól valaki az autóból az úttesten csámborgó embereknek, hogy menjetek már le az országútról, azok kaszára, kapára kaptak, hogy agyonverjék. Arról hallunk, ha valahova kivonulnak a rend védelmezői, ott nyomban polgárháborús helyzet támad. S közben a megtakarított pénzünk egyre kevesebbet ér, emberek ezrei veszítik el munkájukat, kerülnek az utcára, s velük családok ezrei, tízezrei kerülnek létbizonytalanságba, s mindeközben akik a mi hajónk kormányát erre vagy arra fordíthatják, akik elrendelhetnék, hogy eresszük le a vitorlát vagy éppen húzzuk föl, hogy dobjunk ki a hajóból ballasztot, azok tétlenkednek.
Jézus azt mondja: békességet adok néktek, nem úgy adom, ahogy a világ adja, ne féljen, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Hogyan adja a világ a békességet, kedves testvérek? A nyugtalan ember békességre vágyik, meg kell hát kérdezzük, hogyan adja a világ a békességet? Jézus valóságosan is megmutatta ezt, amikor háborgott a tenger, s Jézus parancsolt, és lecsillapodtak a hullámok, és lett nagy csendesség. Békesség támad. Így adja Jézus a békességet. Hogyan adja a világ? Néhány esetet tudunk arra, hogy a világ mimódon akar nekünk békességet adni. Legelsősorban úgy is, ahogyan mindig is tette az ember, hogy szervez. Szervezzük át a dolgokat. S máris áltatjuk önmagunkat, hogy a bajoknak oka az, hogy nem jól van megszerkesztve az élet, más lenne az élet igazi mechanikája, át kell hát alakítani. Mint amikor leáll az úton az autó, kiszállnak az utasok, s tanakodnak hogyan lehetne újra elindítani jószágot? S ötletek sorával lépnek fel, biztos, a gyertya rossz, a karburátor romlott el, elszakadt az ékszíj. Aztán csak kiderül mindössze elfogyott a benzin. De mire erre rájövünk, talán már az egész világot átrendezzük. Lehet azzal is próbálkozni, hogy ígérünk. Ígérünk úgy, ahogy a szülő ígérget a dobrokoló gyermeknek, hogy megnyugtassa. Csak aztán, jaj, gyermekeink és unokáink késő őszültünkben számon ne kérjék tőlünk!  Ígér a világ is önmagában. Ahogyan egy cinikus politikus mondta, kit Machiavellinek hívtak: ígérni nem kerül semmibe, az ingyért van. Tele van az életünk ígéretekkel. És csillapította egyetlenegy ilyen ígéret a nyugtalanságunkat? Megoldotta egyetlenegy is a helyzetünket? Elűzte lelkünkből, megbolydult dolgainkból ezt a borzasztóságot, amivel nem tudunk megküzdeni? Aztán próbál a világ úgyis békességet adni, hogy győz. Háborút indít. Amióta világ a világ, amióta Káin fölemelte kezét Ábel ellen, a nyugtalanságon leginkább így próbál az ember erőt venni. És így próbál békét adni. Ha békét akarsz, készülj a háborúra – mondották régen a latinok. Ha békességet akarsz szerezni jobb, ha előtte harcolsz, és aztán ha mindenki elhullt a csatamezőn, mindenki térdre kényszerítve, beáll a békesség. Mi magyarok, amikor ezt a kifejezést halljuk, hogy Trianoni béke, jól tudjuk, hogy ez minden volt, csak nem béke. Amikor arról hallunk, hogy békefenntartók érkeztek a világ különböző részeibe, és ott már hosszú időt elöltöttek békesség-csinálással és mégsincs békesség, a háború inkább eszkalálódik, vagy amikor bejelentik az államfők, hogy jövőre megteremtik a békét és minden katonánkat kivonnak a megszállt országokból, mi tudhatjuk, hogy talán kétszer annyi katona lesz ott jövőre. Ha békét akarsz, készülj a háborúra.
Azt mondja Jézus: békeséget adok néktek. Nem úgy adom az én békességemet, ahogyan a világ adja. Mit mond ezzel? Azt mondja, amit az előzőekben megjegyeztem, hogy az ember szívét eltöltő nyugtalanságnak van egy központi kérdése. A nyugtalanság így mondható ki: Isten. Isten az ember nyugtalanságának az oka. Akár úgy is merem ezt mondani, ahogy lehetett talán a szavaimból félreérteni: hogy ha nem lenne Isten, nem lenne semmi baj, nem lenne nyugtalanság. Igen, a modern korban sokan ezt a megoldást javasolták. Iktassuk ki Istent az ember tudatából, öljük ki az Isten-érzéket az ember lelkéből, és akkor nyugalom lesz. Ez csak frusztrálja az embert. Freud szerint minden neuraszténiának az isten-tudat az oka. Ha Istent kitesszük az életünkből, beáll a nagy békesség. De hagyjuk most az ateista terápiát, s inkább nézzük meg, hogyan is jelenik ez meg valójában. Jónásra már hivatkoztam? S szólott az Úr Jónásnak, menj el Ninivébe, s hirdesd nekik, hogy még negyven nap és elpusztul a város. Jónás elindul  - az ellenkező irányba, nem akar Istennek engedelmeskedni, megszökik. Igen, kedves testvérek, Isten akarata, Isten életrendje örökös nyugtalanság forrása - a lázadó ember számára. Ha bevalljuk, ha nem, ha elfogadjuk, ha nem, a szívünk alján mindannyian tudjuk, hogy Isten életrendje a helyes, és ahogyan élünk, az a helytelen. Hadd hivatkozzam más történetekre is. Isten alkonyatkor járja a paradicsomkertet,  Ádám és Éva pedig ott cidriznek a bokorban, mert szólongatja őket az Úr. Ádám, hol vagy? Pedig milyen idillinek tűnik a jelenet, alkonyatkor, mikor hűvös szél járja a kertet, ki lehetne ülni az ámbitusba egy jó pohár bor mellé, s kvaterkázni, jön hát a Teremtő, hogy leüljön Ádámmal és Évával, szent békességben, nyugalomban. Az ember viszont elmenekül Isten elől, mert valamit végzetesen elrontott. Beláthatjuk hát, hogy amikor Jézus azt mondja, békességet adok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, ahogy a világ adja, akkor kimondja: minden nyugtalanságnak, minden tétovaságnak, csüggedésnek és reménytelenségnek az oka az, hogy nincsen benne Isten az életünkben. S ha Isten nincsen benne az életünkben, akkor mi van benne az életünkben? A semmi! Ha Isten nincsen benne az életünkben, akkor mi van benne az életünkben? A halál! Ha nincsen benne Isten az életünkben, akkor mi van benne az életünkben? A rendetlenség és a zűrzavar! Ha nincsen benne Isten az életünkben, akkor csak a végzetes gyengeség, az aláhullás van benne az életünkben. Jézus azt mondja: nyugtalan az én lelkem mindhalálig, de nem dől az oldalára, és alszik el ujját szopva, ahogy a riadt gyermek, nem menekül le a hajó mélyére és igyekszik minél messzebb lenni Istentől, s nem tesz ilyen javaslatot: jaj, nyugtalan a mi szívünk mindhalálig, jöjjön valami zsongító, bódító, aztán majd csak átbicegünk az életen – hanem odaáll Isten elé. Nem bújik el hűvös alkonyatkor, hanem a mindenség legsötétebb éjszakáján az Atya elé borul. Ez az Ő útja. És ez a békesség útja. Nyugtalan a szíved? És ha már nem is tudod megnevezni e nyugtalanság felelőseit? Vajon Isten felé indulsz-e el ezzel a nyugtalansággal? Vagy éppen Tőle távolodsz? Mindig ez a kérdés. Ez a döntő kérdés, a mozgásirány. Közeledsz az Istenhez vagy távolodsz Tőle? Közeledjetek hozzá, és ő is közeledni fog hozzátok – üzeni Isten az apostol által. Keressetek engem és élni fogtok, – mondja Ámos prófétával egy tragikus helyzeten. Higgyetek énbennem, és nyugalmat találtok a ti lelketekben. Jöjjetek énhozzám mindannyian – mondja Jézus – akik megfáradtatok, meg vagytok terhelve, és én nyugodalmat adok a ti lelketeknek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja.
S minderre most egyetlen konkrét bizonyíték! János evangéliuma 14. részének elején így kezdi Jézus: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, elmegyek, és helyet készítek számotokra. Láttuk, ez a szó még nagyobb vihart kavar a tanítványok lelkében, még nagyobb nyugtalanságot váltott ki bennük. Hova megy Jézus? Mikor készít helyet? Hogy készíti azt a helyet? S mivelünk addig m i lesz? Láthatjuk mi azt, tudhatjuk mi azt? Hosszú beszédének a végén, amit Jézus imádsággal fejez be, ezt mondja a tanítványokról: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek!”(Jn 17:24) Jézus ezt az imádságot a tanítványai füle hallatára mondja el. Nem elkezdi majd a tanítványok bevonását az isteni életbe, nem vár még vele egy kicsit, nem végez előbb közvélemény kutatást, nem vár arra, hogy miképpen alakul a helyzet, hanem máris. Amit Isten megígér, azt már el is kezdte, amit Isten nekünk felkínált ígéretében, az már meg is kezdődött – ezért tehetjük rá a reménységünket. Nem majd valamikor lesz – hanem már meg is kezdődött. Íme, itt a bizonyság. Azt mondja Jézus: elmegyek, hogy helyet készítsek számotokra, majd azt hallják a tanítványok, hogy Jézus máris így imádkozik: Atyám, azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek. Így ad békességet. Máris adja. Minket pedig akik ezt az ígéretet, ezt a boldogító szót halljuk, arra buzdít, hogy közeledjünk Istenhez, minden életnek, igazságnak és szeretetnek a forrásához. Mert ha Istennél vagyunk, és Ő bennünk van Lelke által, akkor megkapjuk az életen, halálon, bűnön, gonoszon, poklon diadalmas Jézus Krisztusnak kegyelmét, erejét és igazságát. Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom. Nem úgy adom néktek, mint ahogy a világ adja, ne nyugtalankodjék szívetek, se ne féljen.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott szavak első pillanatra nagyon messzire visznek bennünket, de még sincs olyan messze, ahova most mennünk kell. Egy ókori városba érkezünk, egy virágzó kereskedővárosba, mely a kereskedelmi útvonalak metszéspontjában áll, de nemcsak a kereskedők, az árúk, az üzlet találkozik, hanem a kultúrák is, és minden, ami abban a korban érdemes és méltó. E városban rangok, posztok, tehetség, erő, nemesség szerint körök - mai nyelven klubok – szerveződtek. Régi nyelven ezeket kultuszoknak nevezték. Ezekbe nem volt könnyű bekerülni. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen közösség tagja lehessen, valamit fel kellett mutatnia. Érdemet, vagy bölcsességet, erőt vagy valamiféle jó származást, ez döntötte el, ki kerülhet egy kultuszi körbe. Ha fölszorozzuk ezt a valóságot, mondhatjuk, közel vagyunk önmagunkhoz is, hiszen ma egy olyan világban élünk, melyben mindenféle rendező elv szerint szerveződnek klubok, politikai klubok, az országok, nemzetközösségek kis és nagy körei. Valamit föl kell mutatni ahhoz, hogy valaki ezekbe bekerülhessen. S ha valamit fölmutatott, ám kiderült róla, hogy talmi, akkor – először udvariasan – kitessékelik, közlik vele, hogy nincsen ott semmi keresnivalója, de ha kell, erővel is kiteszik, vagy, ha maradni akar, maradhat cipőtisztítónak. Nem kell rébuszokban beszélnünk, amikor arra gondolunk, hogy a mai Magyarország hogyan, milyen áron, milyen téttel került bele az európai országok közösségébe, az Európai Unióba, és hogyan és milyen módon került bele egy nagy nemzetközi katonapolitikai szövetségbe. S hogy most éppen milyen állapotban van, azt abból is megértjük, hogy azok a szavak, amiket Pál apostol mond – noha csak a korinthusi rabszolgáknak, nemteleneknek, bolondoknak mondja –, eltalálnak bennünket is. De abban a világban, akkor éppen Pál evangélium-hirdetése nyomán megjelenik egy közösség, keresztyéneknek nevezik őket, s ennek a közösségnek egészen más a rendező elve. Sőt, oda egészen más – ha szabad ezt a szót mondani – feltételekkel lehet bekerülni, merthogy a feltétel-együttes itt az, hogy nincsen feltétel. Így mondja nekik Pál: tekintsétek csak hivatásotokat, atyámfiai, amikor meghívtak ebbe az élő közösségbe, és azt látjátok, hogy nem sokan voltatok bölcsek, hatalmasak, nemesek. Sőt, inkább azt látjuk, hogy Isten a világ bolondjait választotta ki itt magának, meg a világ erőtelenjeit és a világ nemteleneit. Ezeket a szavakat aztán párba is állítja ekképpen: bölcsek és bolondok, erősek és erőtelenek, nemesek és nemtelenek. Fordítsuk le ezeket mai nyelvre: bölcsek azok, akik tudnak valamit, bölcsek azok - a mai kor életfilozófiája szerint -, akik rendelkeznek annyi ismerettel, tapasztalattal, információval, melyek alapján az életüket szépen el tudják igazítani. Netalán ezt az ismeretet áruba is tudják bocsátani, ezzel az ismerettel kiállhatnak a tudáspiacra, vagy bekapcsolódhatnak a tudásiparba és előrébb viszik a dolgokat. A bolond - kire az apostol egész különös szót használ – sok más szót használhatna! –, bolond az, akinek se füstje, se lángja. Szó szerint bolond az, ami ízetlen, ami nem ér semmit, amivel nem lehet semmit kezdeni. Bolondság az, amivel nem tudunk semmit kezdeni, és ez előbb-utóbb az élet-próbákban kiderül. Aztán azt mondja, hogy nem sokan vannak erősek, akiket Isten meghívott ebbe a különös közösségbe, az anyaszentegyházba. Az erő igen egyszerű: hatalom. Akinél hatalom van, az tud erőt gyakorolni, akinek van hatalma, és tud erőt összpontosítani, annak nem okoz problémát sem az, hogy megálljon, sem az, hogy fölálljon, sem az, hogy az erőtlenen átgázoljon. Az erő, az a valami! Ráadásul az erőnek nem csak a fizika, hanem a szellem és a politika világában is van gravitációja: vonz. Ahol erő van, oda vonzódnak az emberek. S ne vessük meg az embereket, mi is óhatatlanul oda vonzódunk, ahol erő van. Ahol erő van, ott van támaszték, ahol erő van, ott van védelem, ahol erő van, ott van életlehetőség. Ahol erő van, ott talán ki tudunk magunknak is könyörögni valami kis lehetőséget. Az erő hatalmat, lehetőséget jelent. Aztán azt mondja az apostol, hogy nem sokan vannak közöttetek, akik nemesek, kiknek jó a családfája, vagy jó helyen születtek, jó körben nevekedtek, s akiknek – éppen ezért! – jogaik vannak. A régi világban, ekként oszlott részekre a világ, s még a régi római világban is, ahol pedig egyetemes volt a jogok szerkezete: voltak előjogok, és azokban nem mindenki részesedett. Előjogok, kiváltságok, többletjogok, mindez egyetlen egy szóban így foglalható össze: ezek a nemeseket illették meg. De voltak nemtelenek, kiknek kevesebb joguk volt, s azokat is kevésbé érvényesíthették. Tudás, hatalom, jog, ez a valami! Így mondja Pál mintegy összefoglalva a fölsorolást: Isten a semmiket választotta ki, hogy a valamiket megsemmisítse. Pedig a tudás, a hatalom, a jog: az a valami. Ez az a valami, ami szerint elrendeződik a világ. Nem csak régen volt ez így, ma is így van. A tudás rendezi a világot, a hatalom rendezi a világot, a jog rendezi a világot. Mi az a közösség hát, amelyikre azt mondja az apostol: arra nézve Isten egy más rendet tart. Megkeresi és elhívja a bolondokat, megkeresi és elhívja a hatalom nélkül levőket, megkeresi és elhívja azokat, akiknek nincsen semmi joguk.
Megadja erre kérdésre az apostol a választ egy korábbi szakaszban, ahol azt mondja, hogy miután a világ a kinyilatkoztatott bölcsességében nem ismerte meg Istent; miután a világ nem akart élni Isten jelenlévő, áldó hatalmával; miután a világ az isteni jogrendet szüntelenül és örökös módon fölborítja és megsérti, Isten úgy döntött, hogy az igehirdetés bolondsága által tartja meg a hívőket. Bolondság által. Ez a bolondság zagyva beszéd. Ez a bolondság nem erőtlen szó, mitöbb világos beszéd. Ennél súlyosabb itt a helyzet. Ez a bolondság a Krisztusról szóló beszéd. Pál azt mondja, hogy ő botrányt és bolondságot hirdet, vagyis Krisztust hirdeti. Merthogy, Isten Krisztusban hozzánk lépett, és megmutatta, hogy mindaz,  ahogyan az ember a világát szervezi, azok az elvek, szervezetek, melyek szerint az ember a világát fölépíti, nem vezetnek el Istenhez. Sem a magunk tudománya, sem a magunk hatalma, sem a magunk joga nem vezet el Istenhez. Külön sem és együtt sem. Istennek kell hozzánk jönnie ebben a számunkra megbotránkoztató és bolondságot jelentő Jézus Krisztusban, Krisztus keresztjében.  Azért szól így az apostol, mert azok a korinthusiak, akik abba ott az eygházba összegyülekeztek, természetesen hozták magukat. Igen, megérintette és megragadta őket, hogy van a világban valami, van a világban valaki, ami-aki szól hozzám, van a világban valaki, aki számon tart engem, van a világban egy közösség, ahol számítok, ahol nem senki és semmi vagyok, hanem valaki vagyok! De nem csak ezt az örömet hozták a közösségbe, hanem hozták önmagukat is. Hozták magukat a kikötői rabszolgák. Azok a rabszolgák, akik valóban senkik voltak, akikről Arisztotelész, a legnagyobb filozófus egy helyen azt mondja: beszélő szerszám. Szerszám, akit használnak, aztán a sarokba rakják. Akit kicserélnek, ha elkopott. S jöttek ezek az emberek, akik talán az egész életüket abban a gondolatkörben töltötték, hogy “hol vannak a mi jogaink? ezektől bennünket megfosztottak, vagy nem is kaptuk meg ezeket. S hol és milyen módon tudjuk mi, ezeket a jogokat kicsikarni?” Amikor 1848. forradalmára emlékszünk, és fölidézzük a 12 pontot, a nagy kiáltványt: “Mit kíván a magyar nemzet?” eszükbe jut, hogy annak szinte mindegyik pontja jogot követel. Jogot egy elnyomott népnek, jogot egy kisemmizett nemzetnek, jogot egy országnak, amit a történelem országútjának árokpartjára állítottak. Értjük hát a korinthusi rabszolgák érzéseit. Aztán voltak, , a korinthusi gyülekezetben olyanok is, akik az erőtelenséget élték át. Nem volt az életüknek ereje. Ezt talán nem csak úgy lehetne lefordítani, hogy nem volt hatalmuk, hanem még egyszerűbben talán így: nem volt lehetőségük. Jogaik talán voltak, s volt magukhoz való eszük is, de lehetőségük nem volt. Az erő mindig lehetőséget is jelent. Ők nem tudtak kibontakozni. Nem tudtak egy lépést se tenni. Nem tudtak tovább jutni, mert az erősebbek, a hatalmasabbak eltorlaszolták az utat. Mondták nekik, hogy jogotok van, s ezt ugyan nekünk is mondják ma, hogy nekünk itt, Európa közepén mindenre van jogunk! Hoztak is a magyar parlamentben is az elmúlt 18 – 20 évben legalább 1500 olyan törvényt, ami csak arról szól, hogy mihez van jogunk. Papíron. Mindenhez. Mindenhez van joga ma a magyar embernek. De mire van lehetősége? Mindent szabad neki. De ki áll mellé, ki ad neki erőt, hogy a papíron megfogalmazott lehetőségekkel éljen? Milyen csodálatos dolog volt a Krisztus keresztjéről szóló örömhírt meghallani, s ennek nyomán a keresztyén közösség tagjává lenni és átélni, hogy Isten erejéből, Isten hatalmából lehetőségek nyílnak meg az ember számára! Csak néhány példát hadd mondjak. Meggyógyul a beteg, vagyis újra megnyílik számára az élet-lehetőség. Leteheti valaki az élete koloncait, vagy éppen maga mögött hagyhatja azt a madzagra fűzött bádogdobozt, amivel bármerre ment, mindig ott csörömpölt mögötte; leteheti a bűneit, és megnyílik előtte a szent élet lehetősége. Társakat találhat, akikkel megoszthatja bánatát, örömét, reménységét. Micsoda nagy dolog ez! De a korinthusiak nem csak ezt az örömet vitték, hanem vitték az erőtelenségüknek minden lenyomatát is. Vitték mindazt, ami az erőtelenségükből, tehetetlenségükből kialakul bennük, vagyis hogy nem érdemes semmibe se belefogni. „Nekünk úgyse sikerült soha semmi.” A magyar ember is hajlamos ilyen analógiákban gondolkodni: nekünk a történelemben sosem sikerült semmi, nekünk minden forradalmunk elbukott, minden szabadságharcunkat elveszítettük, nekünk ugyan kinyitották mindig egy résnyire a börtönajtót, aztán az orrunkra verték, hogyha kiléptünk volna rajta. Most már aztán tágra is nyithatják az ajtót, maradunk a priccsen, üldögélünk, s várjuk a smasszert, hogy hozza a vacsorát.
Azután, sokan voltak a régi Korinthusban, akik minden nap átélték azt, hogy micsoda megfosztottság az ismeretek hiánya. S fordítva, micsoda fantasztikus lehetőség, ha az ember ismeretek birtokában van. Amikor Pál itt a bölcsességről szól, azon nem a bibliai bölcsességet érti, amiről Kálvin egyébként azt mondja, tudniillik a bibliai bölcsességről, nevezetesen, hogy Isten a legostobább, egyszerű szántóvetőnek is megadhatja, hogy a világot isteni szerkezetekben lássa. Ez a bölcsesség, ami itt Korinthusban olyan sokaknak kellett volna, és amire olyan sokan áhítoztak, az bizony nem termett meg minden bokorban. Azért meg kellett dolgozni. Azt meg kellett szerezni. Ahhoz hozzá kellett jutni. Kapcsolatok kellettek hozzá. Ismeretek kellettek hozzá. Bár az internet korában szívesen áltatjuk magunkat, hogy klikkelünk kettőt és minden ismeret a rendelkezésünkre áll, hogy a világsztrádán hiper-sebességgel száguldoznak az információk, s mi csak kivetjük a hálót, és begyűjtjük a magunkét, tudjuk, hogy nem így van ez. Mennyi mindentől vagyunk mi is megfosztva. Mennyi mindent nem tudunk, ami jogos birtokunk volna. A saját országunk dolgait sem tudjuk, testvérek. Nem tudjuk, hogy mi megy ebben az országban, s mi történik itt. Kik és miért döntenek? Nélkülünk. Rólunk. Milyen nagy dolog volt a korinthusi ostobák számára egyszer csak azt hallani - és megérni! -, hogy az élet döntő dolgairól szólnak nekik, a szívükhöz, és ők értik azt. És ez nem valami 26-ik köbgyökre fölszorzott metafizikus titok, amit még egy Platon se érthetne, hanem a szívükhöz és a lelkükhöz szóló üzenet. Isten szól hozzájuk! Amikor beléptek a keresztyén gyülekezetbe, ezzel az örömmel léptek be. De természetesen, ahogyan vitték magukkal a rabszolgák a resentment-et, az ellenszegülést, a keserűséget a jogtalanságuk miatt. Ahogy az erőtelenek vitték magukkal a korábbi kétségbeesést a lehetőségek hiánya miatt, úgy vitték magukkal ezek az egyszerű, megszorított emberek is a korábbi bánatot amiatt, hogy nekik nem termett tudás ebben a világban.
Azért figyelmezteti őket az apostol, azért emlékezteti őket, mert meg akarja őket óvni attól, hogy a régi énjük, amiből Isten őket kihívta már őket, amit Isten átformált már, vagyis, hogy az a bizonyos semmi – vagyis az, hogy ők senkik voltak -, most fölülkerekedjen rajtuk, fölülkerekedjen az istenin, egész pontosan az isteni mindenen. Amikor az apostol intelmeivel találkozunk, ne felejtsük el soha bevezető sorait. Pál így emlékezteti a hívőket: tekintsetek elhívatásotokra, atyámfiai. Kik voltatok ti, amikor Isten megszólított benneteket? És nem azért kell hálásnak lenniök, mert a tudatlanokat, a bolondokat, a senkiket, a lehetőség nélkül valókat, a jogfosztottakat, a nemteleneket Isten megszólította, hanem arra is emlékezteti őket, hogy viszont ezzel megszégyenítette és megsemmisítette a bölcseket, az erőseket, a hatalmasokat, a nemeseket, a valakiket. Mert Isten előtt csak egy valaki állhat meg. Ez az egy valaki pedig az, akit az apostol prédikál, Jézus Krisztus. Isten előtt csak egy valaki állhat meg bölcsességben, erőben, nemességben, tisztaságban, szentségben és igazságban, az egy Jézus Krisztus. És most azt mondja az apostol: nézzétek, Őbenne hívott el benneteket Isten. Vagyis Ő a megoldás. Ő a kulcs minden életproblémához. Őbenne van elrejtve a bölcsesség. Lehet, hogy a világ ezt a bölcsességet bolondságnak tartja és vitatja. De így kiált az apostol: Hol van a világ vitázója? Azt mondja az apostol: Nézzetek Jézus Krisztusra és az Ő keresztjére! Micsoda fölfoghatatlan és szinte megsemmisítő gyengeséget láttok benne, és meg is botránkoznak sokan emiatt, mert úgy gondolják hogy Istennek mindig hatalomban, erőben, mindig lenyűgöző fenségben, végére mehetetlen majestas-ban kell megnyilatkoznia. De most azt mondja az apostol: hol az írástudó? hol a vitázó? és hol a bölcs? Hát nemde bolondsággá tette Isten e világ bölcsességét? Nemde megmutatta Isten, hogy az ember okoskodó útjai a semmibe vezetnek? Testvéreim, ma sincs másképp!! A magyar ember annyi mindenben szűköl. Mennyi tudásra lenne szükségünk. Szokták mondani az okosok: Tudásalapú társadalomban lehet csak megállni. És mennyi keserűség tölti el a szívünket, hogy nem áll a rendelkezésünkre, nincs birtokunkban a tudás. Némelyek mondják: könnyű volt régen, 161 esztendeje, de könnyű volt. Micsoda zseniális figurák voltak ott! Mennyi mindent tudtak, és milyen csodálatos készülődés előzte meg azt a nagy magyar forradalmat. De mi? Aztán mennyi erőre lenne szükség, csak puszta lehetőségre, lehetőségre? Ma azt éljük át, hogy folyamatosan szűkülnek a lehetőségek. Nemhogy nemesek nem vagyunk, nem hogy bölcsek nem vagyunk, hanem lassan rabszolgák leszünk. Megélhetési rabszolgák. Fogynak a lehetőségek. Reform címén ma másról sem beszélnek, mint arról, hogy mit fognak elvenni az emberektől. Legelső sorban a lehetőségeket. Hány fiatal indul útnak ma Magyarországról, fordít hátat ennek az országnak, és nem is énekli azt, hogy “elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországról”, hanem már dúdolja magában az angol himnuszt, meg az amerikait, meg a németet, mert megy oda, mert ott van lehetőség. Mert élni akar. És papíron, papíron, ott mindig megvan, megannyi jogunk, és mégis mennyi mindenhez nincsen jogunk! Hát a korinthusi rabszolgák, a korinthusi nemtelenek, a korinthusi ostobák módjára megtölti a szívünket a vágy, hogy nekünk is mindezt! S ez a lenne forradalom, amikor a világot megrázzuk kicsit és onnan fölülről, a nagyoktól, a hatalmasoktól, az okosoktól, a nemesektől, a minden joggal bíróktól, a mindenhatóktól lepotyog nekünk is egy kevés! Ez a forradalom? Az a forradalom, testvérek, amit Pál apostol mond: Isten Jézus Krisztusban megsemmisítette a valakiket. Hogy ne dicsekedjék előtte egyetlen egy test sem. Tőle vagytok pedig ti, a Krisztus Jézusban, aki bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul lett nekünk.
Isten igéje ma arra hív bennünket hálás ünnepi megemlékezésünkben, hogy tegyük mérlegre a történelmünket, a régiek nagyszerű dolgait. De a mérleg maga a kereszt! Isten igéje most arra hív bennünket, hogy álljunk oda ez elé a kereszt elé, álljunk oda Jézus Krisztus elé, akiben Isten mindent fölmutat számunkra. Egy más helyen az apostol azt mondja, hogy vigyázzon, aki valakinek tartja magát, nehogy semminek bizonyuljon, és adjon hálát az, akit ez a világ semmibe vett és senkinek tartott, mert Jézus Krisztusban Isten kedves gyermeke lehetett. Miért? Azért, mert az a Jézus Krisztus, mégpedig a megfeszített, akit az apostol prédikál, ezt a sorsot élte végig. Nem mondhatnánk, hogy Jézus Krisztus ne lett volna bölcs. Nincs olyan bölcsesség, ami fölérhetne az övével. Nem mondhatnánk, hogy Jézus Krisztusnak ne lett volna hatalma; szólt és szavára (!) elcsendesedett a tenger, szólt és meggyógyultak a betegek, imádságot mondott és meggyarapodott a kenyér. Ne lett volna hatalma? De nem szólt, amikor meg kellett volna védenie magát! Azt mondja a Gecsemáné kertjében: csak egy szavamba kerülne, s angyalok légiói vitézkednének érettem. S ennek a Jézusnak ne volna joga? Aki királyi felségben jelent meg, kinek szavára a legnagyobb vitázó is befogta a száját. Aki megélte és meghirdette minden ember abszolút méltóságát? De a világnak Ő bolondság volt. De a világnak Ő senki volt. De a világnak Ő csak egy erőtelen rabszolga volt, akivel el lehetett játszani minden idők legborzasztóbb és legszörnyűbb gúnyos játékát, amit pribékek eljátszhattak. És mégis Ő, és az Ő keresztje, Ő és az Ő áldozata, Ő és az Ő váltsága, Ő és az Ő fensége akivel, és amivel Isten befogad bennünket magához. A régi Korinthusban és a mai Magyarországon ez az ember legnagyobb kérdése: hova is tartozom én tulajdonképpen? Kikhez is tartozom? Melyik az az életközösség, ahol én az vagyok, aki vagyok. Jézus keresztje körül létesül ez a közösség. És a mi magyar népünknek is meg kell értenie, hogy Jézus keresztje körül létesül az igazi közösség. Onnan sarjad erő, onnan van bölcsesség, onnan árad minden jó, onnan van igaz szentség, ott fakad föl a megtartó szeretet.
Hadd hirdessem hát nektek, testvérek, ebben az ünnepi órában, amikor a régiekre emlékezünk és kívánnánk, hogy bárha mi is olyanok lehetnénk, mint ők voltak, s a szívünk tele a megfosztottság megannyi keserű érzésével, hadd hirdessem, amit az apostol mond: tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Bár egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek, mi Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, zsidóknak ugyan botránkozást, görögöknek ugyan bolondságot, ám maguknak, a hivatalosaknak, nektek, elhívottaknak Krisztust, mint Istennek hatalmát és bölcsességét. Keressétek e bölcsességet, vágyjatok Isten hatalmára, járjatok Krisztus útján, éljetek az Ő  szentségében - és akkor Istennek minden áldása a tiétek lesz. Ámen.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A nagy drámaköltő Shakespeare egyik legismertebb és talán legszebb drámájának, a Lear királynak a kellős közepén az egyik főszereplő, a korábban megvakított királyi tanácsadó, Gloster bolyong viharban. Mikor hozzálép egy segítő, hogy felkarolja és vigye tovább, mondván is, hogy mutatni kell az utat, mert vakként eltévedne, – Gloster így felel: „Nekem nincs utam, és ezért szemekre sincs szükségem.” Túl a saját mély és konkrét drámáján, itt örök emberi igazságot fogalmaz meg ez a vak ember. Akinek nincs hova mennie, akinek nincs miért távolba néznie, akinek nincsen útja, annak nincs szüksége szemekre.
Amikor Jézus a tanítványaitól búcsúzik, vigasztalja és erősíti őket, egyrészt mert látja és tudja is, hogy sok-sok nyugtalanság tölti el a szívüket, másrészt mert ott, nagycsütörtök estéjén, az Utolsó Vacsorán is különös és megrendítő dolgok történnek. Júdás már felugrott az asztaltól, elhagyta a helységet, s elment, hogy elárulja Mesterét. Péter még bizonykodik, hogy ő a legvégsőkig ki fog tartani Jézus mellett, de Jézus megjövendöli, hogy nem szólal meg a kakas addig, míg háromszor meg nem tagadja Őt (vagyis hajnalra meglesz mindez!). De szól Jézus másról is, és ez is nyugtalansággal tölti el a tanítványokat. Eltávozásról beszél, egy titokzatos otthonról, egy mennyei hajlékról, s arról hogy elmegy, és ott helyet készít a tanítványoknak, majd visszajön, és magához veszi őket. Mit láthatnak és érthetnek ebből a tanítványok? A vigasztaló beszédnek ebben az első szakaszába beleszól Tamás, és úgy, ahogy szinte Lear király hősénél, Glosternél halljuk (aki azt mondja, hogy nincs utam, és ezért szemekre sincs szükségem), ezt az örök emberi igazságot ismételve teszi fel a kérdést: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat? Ez így van, testvérek! Ha tudjuk, hova akarunk menni, ha megvan a cél, az utat előbb-utóbb megtaláljuk. Ha tudjuk, hogy mi az a pont, ahova el akarunk érni, akkor – ha éppen nem is azon az úton, amelyen elindultunk, hanem esetleg kerülő úton, s ha azon sem, akkor egy harmadik úton – előbb-utóbb oda érünk, mert oda igyekszünk. Örök emberi igazság, hogy amit látunk, ahhoz el is juthatunk.
Nem véletlen, hogy a filozófusok és az antropológusok a látáshoz kapcsolják azt, amit általában tudásnak nevezünk. Hiszen a szemünk az, ami a legnagyobb távolságból is érzékelni tud valamit. A fülünk is messze hall, de legfeljebb csak néhány kilométerről észlelhet hangokat – mondjuk, a mennydörgését. Az orrunk is észlelhet valamit tizenöt, húsz, vagy legfeljebb ötven méterről. A bőrünk talán a közeledő hőt vagy hideget megérzi, de egészen konkrét tapintásra van szükség, hogy érzékeljünk valamit. Az nyelvünk pedig végképp így van az ízekkel. A szemünkkel érzékeljük legmesszibb a dolgokat, a csillagokat is. Ezért, amit az ember tudásnak nevez – ahogy Tamás is mondja: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatnánk azért az utat? – nos, ezt éppen a látás fejezi ki. S ebben az is megfogalmazódik, hogy amiről nem tudunk, az olyan, mintha nem is lenne. Amit nem látunk, az nincs. De ez nemcsak a filozófiában van így, még inkább így van az erkölcsök világában, s még inkább a politika világában, ha van ugyan manapság a politikának meg az erkölcsnek egymáshoz valamilyen köze. Azt szokták mondani, hogy amiről nem beszélünk, amit nem mutatunk meg, ami nem látható, az nincs is. Ezért aztán az emberi élet mindenféle függönyökkel, álcákkal van fölszerelve, ugyanúgy, ahogy az ősi bűnnél, amikor Ádám és Éva hallván, hogy járja Isten a kertet, elbújtak a bokorba. Ha ők nem látják Istent, akkor Isten sem látja őket. Ahogyan a gyerekekkel szoktunk bújócskálni, amikor én vagyok a hunyó, és falnak fordulok, aztán mondja a gyermek, hogy – Jöhetsz, elbújtam! – de nem bújt el sehova, csak a szeme elé tette a kezét. Ha ő nem lát, akkor én sem látom őt. Nagy mélységek vannak ezekben az egyszeri, drámai, erkölcsi dolgokban. Talán a legnagyobb mélység az, hogy a mai időkben egyre több helyről halljuk vallásfilozófusok, okos emberek, úgynevezett guruk szájából, hogy tulajdonképpen a vallás is valami ilyesmi, olyan, mint egy hegynek a csúcsa, ott van fönt az isteni, ott van fönt az örökkévaló, ott van fönn az örök állandó, az egy igaz, mi pedig a hegyoldalakon különböző szakaszokon próbálkozunk oda följutni. Ez lenne a vallások világa? Egy a cél és sokféle az út. Vajon így van-e ez, kedves testvérek?
Tamásról is kell néhány szót szóljunk, hogy egészen jól és mélyen megértsük Jézusnak a Tamás kérdésére adott feleletét. Amikor egy konfirmációs órán föltettem a konfirmandusoknak a kérdést, hogy sorolják föl a tizenkét apostolt, kezdték is mondani, négyig-ötig eljutottak, majd néztek rám, mondjam tovább én. Megvallom őszintén, csak tizenegyet tudtam felsorolni, Bertalan nem jutott eszembe. Most kipótolom a jelen levő konfirmandusoknak: tehát a tizenkettedik Bertalan! Ám Tamás nevét mindegyikük tudta, noha nagyon kevés említés van róla, és szinte csak János evangéliumában. De azokon a helyeken, ahol Tamásról hallunk, mindig valami nagyon fontos dolog mutatkozik meg, és nem is egyéni – ezt is ki kell hangsúlyozni –, hanem általános értelemben is. A biblia-tudósok körében él ugyan egy közmegegyezés, hogy a tanítványokat voltaképpen Péter reprezentálja, s amikor Péter szól, Péter beszél, Péter tesz valamit, akkor azt mintegy a többi nevében is teszi. Péter az első a tanítványok közül, ő a kőszikla, őreá alapítja Jézus az anyaszentegyházat, Péter a reprezentáns. És valóban az evangéliumokat olvasva látjuk is, hogy Péter nagyon sokszor nem magáért beszél. Még ha teljesen csak a saját szíve indulatát fogalmazza is meg, ha teljesen azt teszi, amit egy átlagember tenne adott helyzetekben, ő valóban mintegy a többieket is reprezentálja. De ha ez így van, és engedünk ennek a tudósi közmegegyezésnek, akkor a többiekre, Jánosra, Jakabra, Fülöpre, és aztán még Tamásra is, mégis csak úgy kellene tekintenünk, mint akik ott vannak a tanítványi közösségben, de az egyéni arcélük is látszik. Nem teljesen így van ez! Meggyőződésem, hogy amikor az evangélisták megjegyzéseket tesznek a tanítványok kapcsán, akár a Zebedeus-fiakról, akár Fülöpről, akár Náthánelről, akár Simon Léviről, Júdásról, és Tamásról, valami általánost is meg akarnak mutatni. Tamás a látóember. Minden helyen, ahol a neve szóba kerül, valamilyen módon a látásról, az előrelátásról, az előre tudásról vagy tudásról van szó. Amikor hozzák a hírt, hogy Jézus barátja, Lázár meghalt s Jézus háromnapi várakozás után azt mondja, hogy menjünk el Lázár barátomhoz, hogy felköltsem őt, a tanítványok kétségbeesnek, és tartóztatnák Jézus, ne menjen, mert életveszedelemben van, ha megy, elfogják és megölik. Ekkor Tamás ezt mondja: Menjünk el és haljunk meg Veled mi is. (Jn 11:16) Tamás előre lát valamit, amit a többiek még nem látnak – messzebbre lát. Milyen pontosan fogalmazza meg, hogy ha Jézussal mennek, magukat is élet-halál veszedelembe hozzák. Mennyivel többet tud és lát Tamás, mint az a Péter, aki az imént még, éppen Jézus e felolvasott szavai előtt büszkén és bátran mondja, hogy: Uram, én kész vagyok Veled meghalni, s ha mindenki el is hagy, s mindenki el is árul Téged, én nem. S mit lát Péter? Semmit nem lát, fogalma sincs önmagáról, hogy ő milyen gyáva, ijedős ember, s majd néhány óra múlva ott fogja reszketve megtagadni Jézusát a főpap udvarában, mert dehogyis képes ő arra, hogy életét adja érte. Továbbá látó ember ez a Tamás, akkor is, amikor éppen nincs ott a tanítványokkal, amikor a föltámadott Jézus megjelenik nekik. Amikor aztán megérkezik, és a többiek boldog szívvel elmondják: láttuk az Urat, azt mondja Tamás: „Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem.”(Jn 20.24) Hiszem, majd, ha én is látom. Tamás látóember. De nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Tamás ember. Mint mi mindannyian. Ha nem látjuk a célt, ha nincsen utunk, nincs is szükségünk szemekre. Emlékezzünk csak Gloster szavaira! De látni akarunk, és előre, sőt messzire akarunk látni. S mikor Jézus a vigasztaló szavakat mondja a tanítványoknak: az én Atyám házában sok hajlék van, elmegyek, helyet készítek, ismét eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek, és hogy hová megyek, tudjátok, az utat is tudjátok – mos, ekkor Tamás belevág Jézus szép szavaiba, és azt mondja: Uram, nem tudjuk, hová mégy, nem látjuk, hová mégy, mi módon tudhatnánk azért az utat. Nem látjuk ezt a boldog célt, nem tudjuk fölfogni, rejtély, talány a számunkra – lám, az előre-látó tanítvány, a legmesszebbre látó is megvallja, hogy ebben a dologban rövidlátó ő is.
Nos, kedves testvérek, talán éppen ez a helyzet felel a legjobban arra a divatos fölvetésre, amit mi, keresztyének is sokat hallunk és amivel hitvalló elkötelezettségünket szokták gyengíteni. Ma sokan hirdetik, hogy hagyjuk a hitvallást, hagyjuk a dogmatikai nyelven megfogalmazott tételeket, ne kössük magunkat ezekhez, bontsuk le a válaszfalakat a vallások között, tekintsünk el a különbségektől. Végül is, mondogatják, mindenki látja a célt, minden ember látja a célt. Aztán, hogy miképpen megy föl a hegyoldalra,  sziklamászóként vagy a túlsó oldalon, a lankán szépen sétálgatva, virágot a foga közé véve, fütyörészve,  vagy éppen helikopterrel, az már teljesen mindegy. De Tamás kimondja: nem tudjuk az utat sem. De Tamás kimondja: nem látjuk a célt – a mennyei hajlékot. Hiába szeretnénk mi is beleduruzsolni a saját szívünkbe és  a saját lelkünkbe, hogy mi magunktól is látjuk, magunktól is tudjuk, hiába szeretnénk elhitetni önmagunkkal, hogy ott van a szívünkben az Örökkévalónak az örök ígérete és bizonyos látása, - ez nincs így. Kálvin bibliai igéket elemezve megrendítően írja le az Institutioban, hogy milyen következményekkel jár az, hogy az ember értelme meghomályosodott, s mit jelent az, amit a próféta mond: nézvén nézünk, és nem látunk. Hogy micsoda csapdákba viszi bele magát az ember, és hogyan téved el újra meg újra, azt Kálvin a régi, antik mitológiára hivatkozva így jellemzi: ez a rettenetes valóság: labirintus. Azt mondja Kálvin: labirintusban vagyunk. És mit látunk a labirintusban? Voltaképpen mindent. Látjuk a falat, látjuk a nyíló ajtókat, látjuk a folyosókat Csak egyet nem látunk - a kijáratot nem látjuk. Csak azt nem látjuk, hogy hol szabadulunk ki ebből a helyzetből. Ettől labirintus a labirintus, ezért olyan rettenetes. S Tamás ebben a megrendítő belekérdezésben voltaképpen ezt mondja ki, s ha még szóról szóra tudnánk fordítani, még drámaiabban áll ez elénk: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat – és itt ezt – tudhatjuk -, úgy kell fordítani szó szerint: mi módon lehetne erőnk vagy képességünk tudni az utat. Nincs az emberben erő, nincs az emberben képesség. Sőt, tovább kell menjünk, mert az álló szó – a tudásra való képesség – átvisz minket egy másik kérdéshez is. Voltaképpen még csak nem is akarjuk igazán tudni ezt az utat.
Jézus azt mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet. És ebben csodálatos módon megfogalmazza, hogy mi keresztyének miért nem engedhetjük el Őt. Mi keresztyének nem tehetjük Jézust üres hivatkozássá, nem mondhatjuk azt – pedig sokszor talán hajlunk is rá, különösen nehéz helyzetekben –, hogy Jézus a mi konvertibilis valutánk. Jézus nem konvertibilis valuta, nem lehet átváltani euróra, forintra – bocsánat a hasonlatért – nem lehet átváltani buddhizmusra, hinduizmusra, animizmusra, Jézust, a mi legfőbb Főpapunkat és Prófétánkat nem lehet átváltani valami ősmagyar sámánra, vagy a lelkek titkos gurujára. Ezt Ő mondja, nem más: én vagyok az út, az igazság és az élet.
Ezzel Jézus felel Tamásnak is, de felel nekünk is, mintegy azt mondván: Tamás, nem tudod az utat? Én vagyok az út. Nem tudod, hogy merre kell menni? Tekints reám. Nem tudod, hogy mire való ez az egész? Én vagyok az élet. Vagyis, amikor az ember, Jézus szava nyomán él és megrezdül, felfogja, hogy itt döntő kérdésről van szó. Még a mai ember is, aki nagyon hasonlít ehhez a Tamáshoz, a tudni akaró, az előre tudni akaró, a látni akaró, és az előrelátni akaró emberhez, ha mégis megrezdül, talán felfogja a lelke titkos rekeszeiben, hogy Jézus a legfontosabbról beszél. Nevezetesen a mennyei hajlékokról. Jézus arról beszél - egy más hasonlattal élve -, hogy a mi egész földi életünk olyan, mint amikor egy gyönyörű templomnak a mellékhajójában vagyunk. Aki már járt szerencsésebb nyugati országban, ahol nem pusztultak el - mert nem volt török hódoltság -, a gyönyörű gótikus katedrálisok, tehát, ha egy ilyen szép templomba nem a főbejáraton lépett be, hanem oldalt egy mellékhajóba, talán átélhette ezt a feszültséget, ami az egész emberi életnek a jelképe is. Hogy amíg a mellékhajóban vagyunk, benne vagyunk ugyan a templomban, benne vagyunk Isten csodálatos világában, de nem a lényeges közepében vagyunk benne. Ez az életnek és az örök életnek az egymáshoz való viszonya. Ezt a földi életet is Isten szeretetében éljük, ez a földi élet is Isten világában van, de csak mellékhajó. És Jézus most arról szól a tanítványoknak: elmegy, és helyet készít számukra, hogy amikor az Atya szól: jöjj, gyermekem – mi beléphessünk a főhajóba, a szentek szentjéhez, az örök isteni lényeghez, az el nem múló dicsőséges, örökké való tiszta élethez. Ha megsejtjük, hogy ez a tétje az egész földi életünknek, hogy abból a mellékhajóból átléphetünk-e a főhajóba, hogy ebből a földiből, a múlandóság alá vetettből átléphetünk-e az örökkévalóba, akkor értjük Tamás kérdésének súlyát, Jézus feleletének hatalmát. Az imént Szepetneki János gyönyörű énekével énekeltük, az 5. versben: „ha senkitől nem volna is bántásom, mennyországra vagyon nagy kívánságom, mert ott vagyon nékem maradandó városom.” Ha ebben az életben semmi nyomorúságom nem lenne, és minden boldogságom meglenne, és mindazzal bírhatnék, amit ez a földi élet adhatna, akkor is vágyakoznék a mennyei után, mert az a maradandó, ez pedig itt a múlandó. Mert az a főhajó, mert ott van az oltár, mert ott van a szentély, mert ott van Isten dicsőségének a teljessége. Ha ezt megértjük kedves testvérek, akkor értjük már Tamás kérdésének a drámaiságát is, szinte a kétségbeesett voltát: Uram, nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat, miért hagyod ezt így ránk, hogy tudjátok, hova megyek, az utat is tudjátok!? Nem tudjuk.
Ám így felel kegyelmesen a mi Krisztusunk: engem lássatok, s ha engem láttok, látjátok a célt és látjátok az utat is. Mert arra az örök életre, amelyre Krisztus meghív bennünket, amelyet most szerzendő elindul, hogy szenvedése, kereszthalála és feltámadása által számunkra megragadható, elérhető valósággá tegye, nos, amire Krisztus elhív minket, ahhoz az utat is Ő maga Önnönmagában biztosítja. Nincs más út az örök élethez csak Krisztuson keresztül. S elvétjük az utat, ha csak annyit gondolunk, hogy valahol a végén ott van Ő, vagy valahol az elején van ott. Az Ószövetség egyik legnagyobb és legcsodálatosabb története az, amikor Isten kihozza népét Egyiptomból az úttalan utakra, a pusztaságra, a semmire, a senkik földjére - de éjszaka tűzoszloppal, nappal pedig felhőoszlopával vezeti őket. Ő megy előttük, Ő vezeti őket. Jézus azt mondja: előttetek megyek, és vezetlek benneteket. Sőt, ha meginognánk, kétségbe esnénk, azt is mondja: és eljövök értetek.
János evangéliuma 12. részében már olvastuk, hogy amikor hallván az Ő hírét, görögök üzennek Jézusnak a tanítványokon keresztül ezzel: látni akarjuk Jézust! - akkor Jézus fölkiált: eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az ember Fia! (Jn 12:22) - most kezdődik el az üdvözítés nagy drámája, most nyílik meg a mellékhajón a kárpit, mely elválasztott bennünket a szentek szentjétől, most nyílik szabad út Isten kegyelmes királyi székéhez alkalmas időben való segítségül. Látni akarjuk Jézust! Tamás, akit kétkedőnek vagy hitetlennek is szoktunk nevezni – van rá alapunk és okunk! –, most az emberi élet legnagyobb kérdését, legnagyobb drámáját mondja ki: igen, az én királyom és mesterem azt mondotta: van örökkévalóság, van feltámadás, van Istennél az embernek örökös hajléka. Hol hát az út? A megváltó így válaszol rá: én vagyok az út. Nekünk pedig, kedves testvérek, erre a csodálatos jézusi buzdításra szüntelenül, minden napon s minden órán ezt a feleletet kell mondanunk: látni akarjuk Jézus! Adja meg Isten Szent Lelke, a Vigasztaló, akit Krisztus maga helyett állít nekünk, aki lelkünk tanácsolója, a teljes igazság megtanítója, hogy szívünkkel, lelkünkkel mindennap szüntelen láthassuk azt, aki az út, az igazság és az élet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
János evangéliumát olvasva sok helyen, különböző helyzetekben, de mindig ugyanarra nézve halljuk Jézus kijelentését: én vagyok. Én vagyok az élet kenyere, én vagyok az élet vize, én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a feltámadás és az élet... És most ezt halljuk Jézustól: én vagyok a juhok pásztora, a jó pásztor életét adja a juhokért. Ilyenkor rögtön egy igen kedves zsoltárunk jut eszébe, a 23. zsoltár: Az Úr énnékem őriző pásztorom. Ebben a zsoltáros vallomásban, Dávid szép megnyilatkozásában, amit Isten gondviseléséről, hűségéről, szeretetéről mond, magunkat is mintegy ott érezzük. Sőt, ha meg tudjuk vallani, hogy Isten a mi pásztorunk, Ő hűségesen hordoz bennünket, gondja van ránk, s még a halál árnyéka földjén sem kell félnünk, mert vigasztalása, feltámasztó hatalmának ereje velünk van és megerősít bennünket, már szinte úgy érezzük, hogy a többi nem is számít. A zsoltáros személyes vallomást mond, Istennel való kapcsolatát fogalmazza meg a szép képben, amit nekünk, magyaroknak nem is nehéz megérteni, hiszen félig-meddig pásztornép volnánk. Tudjuk, mit jelent, hogy a pásztornak nyája van, tudjuk, mit jelent a jószágról gondoskodni, micsoda nagy szeretet, irgalom jelenik meg itt, Igen, ha én Isten kedves juha vagyok, Isten hordoz engem, Ő az én pásztorom, akkor nem is kell mással törődnöm. Azonban Jézus szava itt János evangéliumában csak áttételesen vonatkozik erre szép személyes vallomásra, a csodálatos költői képre, és sokkal inkább kötődik ahhoz, amit Ezékiel prófétától hallottunk, ahol Isten egy megosztott néphez szól. Ez a nép nem a vélemények mentén megosztott, nem különböző meggyőződései mentén tusakodik, nem valamiféle ősi szembenállás jelenik meg itt. Nem az egyik törzs küzd a másik törzzsel, nem ilyen vagy olyan politikai vagy éppen a nagypolitikai helyzetben levő csoportok feszülnek szembe egymással. Így mondja Ezékiel próféta: a kövér meg az ösztövér. Azok a juhok, akik jó kövérre legelték magukat – mondja a próféta – nem érik be azzal, hogy jut nekik bőséggel, hanem ami a legelőn marad, azt eltapossák, s ha tiszta vizet ihattak a patakon, a maradék tiszta vizet lábaikkal fölzavarják, hogy jó sáros legyen, - így oszlik meg Istennek a népe.
Ismerős helyzet. Egészen megdöbbentő a prófétának ez a képe. Ő is a mindennapos pásztoréletből veszi. Az erősebb, kövérebb vállával elnyomja, szarvával felökleli a másikat, nem hagy neki semmit, pedig maradna. Aki szegény, az a legszegényebb. Aki pedig gazdag, az még gazdagabb akar lenni. Akinek van, azt is irigyli, ami a másiknak jutna. Aki helyzetben van, és odébb kell állnia, úgy áll odébb, hogy nem hagy a másiknak semmit. Egy nagyon mély társadalmi krízisre utal a próféta. De Isten ebbe beavatkozik. Mégpedig azért, mert ahogy a prófétánál halljuk, Isten a békesség szövetségét szerezte, és ez a békesség a közösségnek a békessége. Isten az övéit egy csodálatos szövetségre választotta ki. Ez a szövetséget más képekkel így írja le: népem, vagytok, gyermekeim vagytok, a családom vagytok, kiválasztottak vagytok, megkülönböztetettek vagytok. S erre nézve nyugodtan mondhatjuk, hogy éppen a szövetségi okiratban foglaltak írják elő azt is, hogy Isten népe gyermekeinek – mai keletű szóval – egymással szolidárisnak kell lenniük. Hogy megvilágosítsuk ezt, idézzük fel,  hogy amikor Mózes 5. könyvében megismétli Mózes a Tízparancsolatot, vagyis a szövetség igéit, magyarázatot is fűz hozzájuk, szankcionálja őket, s egy helyen így szól kijelentő módon, mintegy Isten nevében. A jövevényt és az árvát fogadjátok be, de nem azért, mert az egy szép dolog – szép is egyébként –, nem azért, mert ezért megdicsérnek majd benneteket, és azt fogják mondani: végre, Isten népe a szebbik arcát mutatja. Így indokol: fogadjátok be őket, mert egykor ti is jövevények voltatok. Isten újra meg újra emlékezteti népét, hogy – egy másik prófétai szóval élve – egykor senkik voltatok. Így mondja ezt a próféta: nem-nép voltatok. Mai nyelven ezt úgy tudjuk visszaadni: senkik voltatok. De – mondja az Úr - kiválasztottalak benneteket, elhívtalak benneteket, és az én kedves népemmé lettetek. Egy más helyen a próféta így feddi Isten népét: Nem azért választott ki benneteket az Úr, mert minden népnél különbek, okosabbak, erősebbek, tehetségesebbek, gazdagabbak lettetek volna. Éppen ellenkezőleg. Minden népnél nyomorultabbak voltatok, nem-nép voltatok, senkik voltatok. Isten azért választott ki benneteket, hogy megmutassa az Ő kiválasztásának dicsőségét, irgalmának nagyságát rajtatok minden nép előtt.
Egyszóval tehát azt értjük meg a próféta feddőzéséből, hogy nekünk keresztyéneknek sem elég azt mondani - bár szabad, mert fontos és drága, de nem elég! -, hogy az Úr az én pásztorom, füves legelőkön legeltet engem, dús asztalt terít nekem az én ellenségem előtt is, nem félek a gonosztól, minden rendben van. Azért nem mondhatjuk csak ezt, mert Istennek nyája van, Istennek népe van, és nem érvényes a szívünk kegyességéből, hálaadásából felfakadó örömünk, boldog és bizalmas vallomásunk, ha úgy látjuk önmagunkat, hogy csak én és az Úr. Még azt a szép példázatot is idézhetjük, amit olyan gyakran vigasztalásul veszünk, de olyan gyakran félre is értjük, amit Jézus mond, amikor az elveszett juhról beszél. Arról szól ez a példázat, hogy a pásztor odahagyja a kilencvenkilencet egyért. Egyért. Utána megy. Micsoda kockázat – mondhatnánk –, micsoda vakmerőség kilencvenkilencet őrizetlenül, védtelenül hagyni, - egyetlen egyért. Igen, így szeret Isten. De vajon, hova kerül vissza az az egy, amit aztán megtalál a pásztor? S hova kerül vissza a tékozló fiú, aki hazatér a disznók vályújától, újra gyűrűt kap az ujjára, újra fölsaruzzák, s azt mondja az atya: Ez az én fiam, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott!? Sőt, kimegy az idősebbik testvérért is, hogy jöjjön csak be, mert a család újra eggyé lett. És vajon az a drachma, amit az a szegény asszony az egész házát fölforgatva, mécsest gyújtva, mindent fölsöprögetve olyan nagy buzgósággal keres, hova kerül? Külön egy éremtartóba, külön a vitrinbe? Ímé, itt van. Oda kerül vissza, a láncra, ahova való. És az a juh hova kerül? Vissza a kilencvenkilenc közé, hogy újra száz legyen a szám. Ha mi el tudjuk mondani, és el is kell tudnunk mondani boldog szívvel, hogy Isten, mint hűséges pásztor, szeret bennünket, utánunk jön, Isten megkeres bennünket, nem hagyja, hogy tévelyegjünk, mintegy elénkbe kerül, utunkba áll, vagy olykor – ezt is megtapasztaljuk – szent humorral kiteszi az ujját és mi hasra esünk rajta, hogy ne mehessünk tovább a vesztünkbe, nos, ha mindezt elmondhatjuk, azt is el kell mondanunk, hogy mindez azért is történik, hogy Isten visszahozzon bennünket az Ő népe körébe. Mert úgy kerek a szám, úgy teljes a közösség, hogy én is benne vagyok. Ebben a közösségben azonban Isten igazságosságának a rendje uralkodik. Erről szól a próféta. Nem fenyegetőleg, hanem csodálatos ígéretet adva mondja: „annak okáért így szól az Úristen: Ímé, én teszek majd ítéletet kövér és ösztövér juh között, mivelhogy oldallal és vállal eltaszítotok, szarvaitokkal elökleltek minden erőtlent, még szétszóratván azokat kiűzitek, de én megtartom az én juhaimat!” Milyen erős a vállunk, milyen erős a szarvunk, milyen igyekezettel tapodjuk föl a másik elől a megmaradt legelőt, kavarjuk fel a vizet, hogy neki ne jusson tiszta! De én – mondja az Úr szent igyekezettel – ítéletet teszek közöttetek, mert én az én juhaimat megtartom.
Amikor Jézus kijelenti önmagáról: Én vagyok a jó pásztor, s a jó pásztor életét adja a juhokért – akkor nem azt mondja, hogy életemet adom egy juhért. Életemet adom éretted – ezt is mondja, kedves testvérek – de most azt mondja, hogy a juhokért adom életemet. S milyen drámai, hogy amit Jézus mond, indulatokat vált ki. Ezért is kellett Ezékiel próféta szavait felidéznem, mert egészen megdöbbentő, hogy Jézusnak e beszéde után azt látjuk: fölsistereg ellene az indulat, szembe fordulnak vele, eltökélik, hogy elveszítik Őt, ne mondjon már ilyeneket. Mert miket is mond Jézus? Azt mondja, hogy akik előtte jöttek tolvajok és rablók voltak, és nem hallgattak rájuk a juhok. Akik eddig jöttek, hogy rendet csináljanak, akik eddig jöttek, hogy békességet adjanak, akik eddig jöttek, hogy igazságot szolgáltassanak, akik eddig jöttek, mert mandátumuk volt arra, hogy Isten népét egybetartsák a békesség szövetségében, azok mind cselédek és béresek voltak, s amikor eljött a veszedelem, elfutottak. Mert a cseléd és a béres csak a maga hasznát nézi, a maga érdekét, a maga kényelmét, a maga előrébb jutását keresi. Én vagyok a jó pásztor – mondja Jézus.
S itt érezzük mindannyian, hogy egy szempillantás alatt minden megváltozik, és mi isteni titkok kellős közepébe jutunk. Igen, kétségtelen, hogy Ezékiel próféta politikai prédikációt mondott népének, és azt ígéri, hogy eljön majd az a Dávid, eljön az az eszmei király, a pásztorkirály, aki egybetartja Isten népét. Isten megbízza őt ezzel a mandátummal, Ő pedig Istenük lesz, a nép pedig Isten népem. Jézus azonban azt mondja: valami olyasmi fog történni, ami nem szokott. Sem ezelőtt nem történt meg, s nem fog utána sem megtörténni. A pásztor ugyanis nem adja az életét juhaiért. Ez teljesen normális. Belőlük él, azért legelteti őket, azért tartja egybe a nyájat, azért igyekszik ad mindeniknek egyformán, egyforma eséllyel, egyforma bőséggel. De Jézus azt mondja: én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja a juhokért.  A bűnbe süllyedt embert, az elveszett embert, az Isten igazságától elhanyatlott embert, az örökös belső békétlenségben vergődő embert csak krisztusi áldozattal lehet meggyógyítani. Életemet adom az én juhaimért. Arra utal Jézus, hogy a jó pásztor hasonlata - Isten a pásztor, a nép az Ő nyája, Isten a pásztor és az Ő legelőjén legelteti a juhait – egy ponton véget ér. S éppen ezen a ponton átlépünk Isten legmélyebb titkához, aminek nincsen hasonlat, amire nincsen szép kép, amire nincs költészet, mert itt a legmegrendítőbb valóság tárul föl: Isten Jézus Krisztusban mintegy önmagát adja oda áldozatul az Övéiért. Hiszen a próféta beszédéből korábban azt is megértettük, hogy az a juh nemcsak tévelyeg. Ennél súlyosabb a helyzet. Igen, így énekeljük szép bűnbánati énekükben: Eltévedtem, mint juh. S szoktuk néha magunkra is mondani, hogy eltévedtünk, mint az oktalan bárány. Ide mentünk, oda mentünk, ide csatangoltunk, oda tévedtünk, amoda keveredtünk, de jön a jó pásztor, és helyes útra igazít bennünket. Jön majd, s ha kell, a vállára vesz minket, hogy visszavigyen a milyeink közé. Ennél súlyosabb a helyzet.
Ezek a juhok öklelnek, irigyek, ezek a juhok elűzik a gyengébbiket, hatalmaskodnak, ezek a juhok mindent elpusztítanak, ami nem az övék. Gonoszok, nem oktalanok, nem tévelygők, nem elesettek, - gonoszok, irigyek, nagyra törők. Az ősbűn olyan mélyen ivódik az emberbe, hogy szinte valóban mondhatjuk, nem tudunk semmilyen módon megszabadulni belőle. A bűnbe való beleszövődöttségünket, a bűnnel való megkötözöttségünket talán egy grafika ábrázolja a legjobban. Most látható Budapesten Szalay Lajosnak, a nagy magyar grafikusnak egy gyűjteményes kiállítása. Ott látható a művésznek egy nagyon érdekes grafikája, a Teremtés Könyvéhez készített vázlatainak egyike. Ezen az első emberpárt, Ádámot és Évát látjuk mintegy egybeszőve, mint egy törzsökből sarjadó  fát, amelynek két ága van: a férfi ág és a női ág, mely kettényílik. S az a kígyó, ki megkísértette őket, nem egy mellettük levő fára – a jó és gonosz tudásának fájára - tekeredik, ahogy a keresztyén ikonográfiában több ezer éve már így látjuk. Itt azt látjuk, hogy a kígyó rájuk tekeredik. A férfi és a nő az a fa, amire rátekeredik ez a kígyó. A kísértő nem távol-kívül van, hanem mintegy rátekeredik az egész életünket. Ezért ígéri ott, a bűneset után, az ősevangéliumban Isten, amikor az asszonynak mondja: a te magod a kígyó fejére tapos, az pedig annak sarkát mardossa. Csak az engedelmes, áldozati halált haló Jézus Krisztus, a bűnökért meghaló Krisztus oldhatja le rólunk ezt a bilincset. Így mondja a Zsidókhoz írt levél csodálatosan összefogva ennek az ígéretnek a beteljesedését, s belefoglalva abba minket is, kiknek oly nagy szükségük van arra, hogy egyéni életükben is megtapasztaljuk Istennek ez a gondozó, hordozó szeretetét, de nem feledve, hogy Isten szövetségbe gyűjt bennünket: „a békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát örök szövetség vére által a mi Urunkat, Jézust tegyen készségessé titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az Ő akaratát azt munkálva tibennetek, ami kedves Ő előtte a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké.” Tegyen készségessé. A jó pásztor egybegyűjti az övéit, az övéi hallgatnak az Ő hangjára, kivezeti őket az élet legelőjére, és életét adja érettük, hogy készségessé tegye őket. Tiszta szívemből kívánom kedves testvérek, hogy mikor Jézus szavát halljuk: Én vagyok a jó pásztor, a jó pásztor életét adja az Ő juhaiért, - halljuk is az Ő hangját, engedjünk lelke késztetésének, hogy készek legyünk minden jóra népe közösségében Isten igazságosságát megcselekedni, a békesség boldog szövetségében élni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alkalommal is János evangéliuma 14. részéből olvastuk az igét, s hallottuk Jézus megvilágosító feleletét Tamás szorongó kérdésére, mely kérdés mindannyiunk kérdése: nem tudjuk, hová mégy, mi módon tudhatjuk az utat? - noha szívünk mégiscsak sejti, noha lelkünk a Jézus ígéretére mégiscsak fölébred, hogy ahova Jézus megy, ahol helyet készít nekünk, nos, ez éppen az a valóság, amelyre Isten igazán teremtett bennünket. Ezért is élünk. S mindaddig, míg ezt a nagy titkot nem látjuk, és nem ismerjük, hogy ugyanis az ember örökös otthona Istenben van, s evégre is teremtette Isten az embert, hogy Őt megismerje, s benne boldog legyen, addig bizony nyugtalan a szívünk. Jézus azt felelte Tamásnak, Ő maga az, aki Istennek az örök életre szóló meghívóját tolmácsolja nekünk, és mindaddig, míg Jézust látjuk, látjuk a célt is, mindaddig, míg Jézus követjük, megvan az út is, melyen járnunk kell, s mindaddig, míg Jézushoz ragaszkodunk, ez az igazság számunkra megtartó, örökös igazság. De azt is elmondottam, hogy Jézusnak ezek a szavai egy olyan helyzetben hangzanak el, mely túl az ember örökös transzcendens várakozásán, önmagában is nyugtalansággal tölthettek el a tanítványokat. Búcsúvacsorán vagyunk, immár a tanítványok is sejtik, amit eddig nem vettek komolyan, amit ugyan amit mondott nekik a Mester, de nem figyeltek rá igazán, hogy közeledik az óra, az idő, amikor a Mestert elfogják, és elszakíttatik a tanítványoktól, és ők magukra maradnak.
Ez a szorongás mélyen tölti el Jézus tanítványait. János evangélista sok helyen leírja az Utolsó Vacsora történetében, hogy miképpen is fordulnak egymáshoz, hogyan is kérdezték egymást szinte kétségbeesetten ebben helyzetben. Ugyanúgy, ahogy mi is, amikor ugyan tisztában vagyunk az élet általános igazságaival, s tudni véljük azt is, merre felé tart az életünk, és Isten mire hívott meg bennünket, mégis egy-egy adott helyzetben szorongás, nyugtalanság fog el bennünket. Ezért buzdítja, bátorítja Jézus a továbbiakban is a tanítványait ezekkel a szavakkal: ha engem szerettek, parancsolataimat megtartsátok, és én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. A vigasztaló szó több mindenre utal, és mindenik értelméről kellene most egy-egy szót szólni, hogy aztán a nagy ige, a nagy buzdítás, amit e szakasz végén mond Jézus: nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok – valóban reményünk alapja lehessen, s ebben a reményben élhessünk.
Amikor tehát azt a szót halljuk, hogy vigasztaló vagy vigasztalás, a leggyakrabban a gyász jut eszünkbe. És találó is az, amit Jézus a szakasz végén mond: nem hagylak titeket árvákul. Árvaság az, ha valaki elveszíti a szüleit. Kiterjesztett értelemben árvaság az, amikor valaki elveszít valakit, aki a társa volt, akire támaszkodhatott, akiben megbízhatott, aki mellé állt, aki az ügyében pártfogója volt. S itt is lépünk át rögtön az árvaságnak és a vigasztalásnak a másik értelméhez, hiszen ezt a szót a görög eredetiből szokták úgy is fordítani, hogy pártfogó. Az Ószövetség törvényei pontosan leírják, és parancsolják Isten népének, és parancsolják nekünk is, hogy az özvegyet, az árvát, a jövevényt támogassuk és segítsük. S ezzel éppen erre a pártfogásra utalnak. Az árvaság ugyanis azt jelenti, hogy az ember maga van, s nincs, aki az ügyét képviselje. Az ember egyedül maradt és nincs, aki segítsen neki egy-egy nehéz ügyében és bajos dolgában. Nem kell nagyon messzire gondolni, elég, ha felidézzük önmagunkban azt a helyzetet, amikor magunkra maradva kellett egy ügyet elintézni, mondjuk, a magyar bürokrácia labirintusában. Az pedig nagy szörnyeteg ám, és ha annak a közepébe bejutunk, ott vár minket a Minotaurusz: a közigazgatási törvény, az önkormányzati törvény, az adótörvény, a telektörvény meg mindenféle törvény, és ez többnyire a szegény árva magyar embert szőröstől-bőröstől meg szokta enni. Hát segítsen valaki!
A pártfogó a legáltalánosabb értelemben az, aki párt-ba áll velünk, a pártunkra áll, és az ügyünkben képvisel minket, mert minket támogat. Ez is jelenti a vigasztalás az árvaság gyógyítására nézve. Kedves testvérek, a vigasztalás azt jelenti, hogy elesett állapotomban, kiszolgáltatott helyzetemben valaki a pártomra áll. Aztán a görög igét lehet úgy is fordítani egyszerű magyar jogi nyelven, hogy ügyvéd. Amikor ugyanis Jézus azt mondja, hogy vigasztalót küldök nektek, a görög paraklétosz (latinul ad-vocatus) szót használja, s ez a szó elsőül azt jelenti: akit az ember maga mellé hív, oda állít maga mellé, hogy az ügyét képviselje. Ez kicsit mélyebb és általánosabb, mint a pártfogás. Az ügyvéd védi az ügyemet, nemcsak mellettem áll, nemcsak segít nekem, hanem azt az ügyet is védelmébe veszi, amit én képviselek, amiben én járok, megvédi az ügyemet és így megvéd engem is. Ahogyan Ady mondja egyik Istenes versében talán kicsit hetykén, kicsit félreérthetően egy versében: „az én ügyem a te ügyed!” Jézus azt mondja, hogy elküldöm számotokra az ügyvédet. De ennek az ügyvédnek nincsen ügyvédi irodája, nem számít fel óradíjat, nem kell részletesen és alaposan ismertetni vele az ügyünket, a bajunkat, a gondunkat. Sőt nem is mi vagyunk azok, akik ezt az ügyvédet fölkeressük, és ügyünket elétárjuk, és mintegy felfogadjuk őt. Azt mondja Jézus: én elküldöm őt hozzátok. Mintegy maga helyett, a maga nevében, teljes isteni felhatalmazással küldi a Szentlelket. Mert a Szentlélekről van szó, aki egyszerre pártfogónk, egyszerre ügyvédünk, egyszerre az igazság tanítója, és ahogy a régi magyar nyelvben ezt a szép görög szót szokták fordítani, egyszerre vigasztalónk is. Mert a Szentlélek vigasztaló.
Először tehát arról kell kiindulnunk, amit Jézus mond: nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok. Lelke által eljön hozzánk. Nem hagylak titeket árvákul. Milyen ez az árvaság? A tanítványokhoz szól, akik elhívattak Jézus által, akik hallottak Isten dicsőséges országáról, akiknek a szívében, ahogy az evangéliumok oly sokszor leírják, fölbuzgott, fölmozdult a nagy öröm, fölbuzgott a nagy lelkesültség. Kapcsolták is ezt a nagy lelkesültséget magukban mindenféle gondolatokhoz, s a Mesternek sok alkalommal kellett helyreigazítani őket, mert az isteni jelenlét hatására fölbuzgott szívükben az a gondolat, hogy szerezhetnek magunknak igazságot. Nemsokára is úgy lesz, hogy mielőtt Jézus elindul a Gecsemáné kertjébe, eléugrik Péter két karddal s megmutatja: itt vannak az igazságszerzés eszközei. Így buzgott a tanítványok szíve. Aztán buzgott úgy is a szívük, az isteni erőt átélve, hogy íme, meg lehet előzni a többieket. Emlékezzünk a Zebedeus-fiakra: Uram, ha eljössz a Te országodba, add meg nekem és az én testvéremnek a jobb és balkéz felöl való ülést. Igen, erőket éreztek maguk körül a tanítványok, és úgy gondolták emberi módon, hogy ez előzésre való. Fölbuzgott a tanítványok szíve arra is, hogy elkülönítsék magunkat, s fölállítsák az értékek új hierarchiáját. Amikor egy samaritánus faluban nem fogadták be Jézus tanítványait, a két Zebedeus fiú felhevült, és azt mondották: Uram, parancsold, menjen tűz erre a falura,  - ők pusztuljanak, s maradjanak meg az igazak. Aztán fölbuzgott a tanítványok szíve akkor is, amikor Jézushoz gyermekek gyülekeztek, s lelkesen toporogtak a Mester körül. A tanítványok elkergetik őket, mert ott nagy dolgokról volt szó. De vajon kedves testvérek, fölbuzog-e a tanítvány szíve, fölbuzog-e Krisztus tanítványának szíve az isteni erő közelségében, ha azt kell átélnie és megtapasztalnia, amiért Jézus valójában jött, amit hirdetett, amit megélt, amiért meghalt és föltámadott, s amiben minden boldogságunk el van rejtve? Hangsúlyozom: el van rejtve! Most Jézus kimondja: én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.
Ha azt mondottam, hogy árvának lenni a szó legelemibb értelmében azt jelenti, hogy elveszítünk valakit – elsősorban szüleinket vagy a társunkat, és ahogyan sok népdalban énekeljük, árva madarak leszünk –, akkor megértjük, hogy nemcsak emberi értelemben szabad és kell árvaságról szólni, hanem transzcendens értelemben is. Az ember saját maga hibájából, lázadása miatt, Istentől való elfordulása miatt: Isten-árva. Az ember Isten-árva. És az egész élete, amit Isten nélkül tölt, annak minden perce, minden perc-töredéke Isten-árvaságban telik. Ezért mondja Augustinus egyházatya a vallomásaiban, hogy nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik, ó, Isten! Mert az árvaság nyugtalanságot jelent, az árvaság társnélküliség, az árvaság az élet céltalansága. S mennyivel inkább jelent nyugtalanságot az Isten-árvaság, mennyivel inkább jelent végső céltalanságot az Isten-árvaság, mennyivel inkább tölti el az embert, egész életét kimondhatatlan nagy nyugtalansággal az Isten-nélküliség. Egyszer valaki azt mondotta, hogy a modern kor emberét valami nagy nyugtalanság tölti el, és ezért is sikerül a mai világot a fogyasztói civilizáció kellékei szerint berendezni, ezért mi magunk is, akik egyébként hajlanánk némi mértékletességre, puritanizmusra, tulajdonképpen a konzumerizmus bűvöletében élünk. Ez azért van így - mondják a bölcs elemzők -, mert a magára maradt embert kétségbeesetten próbál megvenni, megszerezni mindent, s ezzel árvasága hiányát kipótolni. Ez éppen a fordítottja annak, amit időnként gyerekeknél látunk. Azok az iskolás gyerekek, akiket a társaik kitolnak a szélre, talán mert különcök, talán mert tehetségesebbek, mint a többiek, talán mert furcsa idegenszerűek, azért, hogy a többiek kedvességét, szeretetét, befogadását megnyerjék, mindenüket odaadják nekik. Talán van is közöttünk ilyen, aki emlékszik gyerekkorából erre, hogy volt olyan osztálytársa, aki hozta a tízórait és adta máris, pedig ő is éhes volt, a másik meg nem volt éhes, de adta, hogy szeressék végre. Ennek megfordítása az, amikor az ember a maga Isten-árvaságában, világ-árvaságában mindent meg akar szerezni, mindent meg akar venni. Lehet, hogy már van elég a mindenből, de mégis újra kell.
Ez csak egyetlenegy jele annak, hogy milyen mélyen gyökerezik az ember Isten-árvasága, és milyen nagy drámákat jelent ez, sőt ez a végső nagy dráma. De van ennek egy másik jele is, és voltaképpen ezért kell róla szólnunk, mert Jézus halálának - emberileg szólok –  oka, vagy egyik emberi összetevője ebben keresendő. Az Isten-árva ember úgy akarja ezt a nagy Isten-hiányát pótolni, hogy megteszi magát Istennek. A maga istenévé teszi magát. Egyszer egy gyermeknevelési könyvben olvastam, melynek volt egy külön fejezete az árva gyermekek neveléséről, ami hihetetlenül nehéz dolog, sok áldozattal, törődéssel jár, nos a könyv végtelenül okos szerzője azt írta, hogy figyeljük meg, az árva gyerekek gyakran úgy pótolják a szülők hiányát, hogy önmagukat teszik meg önmaguk szüleivé. Elvesztette valaki az apját, a maga apjává lesz, elvesztette az anyját, a maga anyjává lesz. De ez csak pótlék. S milyen torzulások, milyen rettenetek fakadnak abból, hogy az ember az Isten-árvaságát azzal akarja megoldani, hogy ő lesz isten. Persze, mivel nem egy egyszeri szülőről van itt szó, nem egy édesapáról, nem egy édesanyáról, hanem az univerzum teremtőjéről és minden ember teremtőjéről és atyjáról, ez óhatatlanul azzal fog együtt járni, hogy az ember aztán a többinek is istene akar lenni. Egy angol-amerikai költő egyik versében egy zsarnokról ír, aki mérhetetlenül magányos, de okos is, és átlátja, hogy a talpnyalói csak félelemből hízelkednek neki, s keresi, hogy az emberek szeressék őt, s ezért nagy tömeggyűléseket tart és milliók gyűlnek össze elébe – hátha a sokmillió között egy van, aki tiszta szívből szereti őt! De ő mégiscsak zsarnok! A versnek megdöbbentő az utolsó sora, így hangzik: mikor nevetett, az utcán meghaltak a gyermekek. Isten nélkül ide vezet az út. Az Isten-árva ember isten akar lenni, és igyekszik is magát emberek fölé tenni, de az ő istensége, istenkedése nem életteremtő, hanem halálhozó. Nem hagylak árvákul titeket, mondja Jézus, hanem elküldöm a vigasztalót, elküldöm a pártfogót, elküldöm az ügyvédet, elküldöm a társat, hogy veletek maradjon mindörökké.
Itt rejlik az emberi élet nagy titka, itt rejlik a boldogságunk titka is, itt rejlik az, hogy minden reményünk megalapozott remény legyen, ahogy a Káténk mondja, hogy a jövendő felől is bizakodó szívvel legyünk a mi Mennyei Atyánk iránt. Tudniillik, Isten velünk van, nem vagyunk árvák. Isten ott van az életünkben, részt vesz a dolgainkban, vezet, tanácsol bennünket. Ahhoz hogy ez a vigasztalás teljesen a miénk legyen, még egy dolgot kell tudnunk és ezt az ige is kifejezi a számunkra. Azt mondja Jézus: ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. A jog világában sokszor megtörténik, hogy amikor egy ügyvédnek védenie kell valakit, egy adott ponton rájön, hogy nem úgy van a dolog, ahogy a delikvense mondja. Egyáltalán nem ártatlan, nem valami hamis váddal illették, és immár nem lehet azon fáradozni az ügyvédnek, hogy fölmentesse védencét. Máskor rá kell jönnie az ügyvédnek, hogy az ügy, aminek képviseletével megbízták, nem jó ügy, nem tiszta és nem becsületes dolog. Ez minden ügyvédnek, jogászembernek nagy drámája, hogy ilyenkor mit tegyen. Adja vissza az ügyet? Próbáljon valami más mentőkörülményt találni? Győzze meg az ügyfelét arról, hogy változtassa meg a gondolatait? Nos, amikor a Szentlélekről ügyvédként, vigasztalóként, pártfogóként beszélünk, akkor ez az utóbbi az, amit Isten Lelke munkál bennünk. Idéztem Adyt: az én ügyem a te ügyed. Amikor eljön a Szentlélek és betölti a szívünket, elkezdődik bennünk egy isteni munka, egy nagy meggyőzési folyamat, hogy ezt a sort fordítsuk meg, és tudjuk azt mondani, hogy a te ügyed az én ügyem! Ha engem szerettek, parancsolataimat megtartsátok – mondja Jézus. Isten nemcsak vigasztalóként, fölkaroló társként, célt mutató örök bölcsességként van velünk, nemcsak titokzatos, de átélhető mennyei erőként, hanem átformálóként is. Visszafordítja szívünket ahhoz Önmagához, akit elhagytunk, aki ellen fellázadtunk, akinek a hiányát mégis olyan rettenetes módon éljük át, visszafordítja Önmagához, akiben az életünk gyökerezik, akiből indul és akihez megérkezik. Akkor miénk Jézus boldog áldása a Szentlélek által, ha engedünk késztetésének, ha ez az ügyvéd, pártfogó a számunkra nemcsak és nem elsősorban a mi ügyünk pártfogója lesz, nemcsak és nem elsősorban a mi Isten-árvaságunkban lesz vigasztalónk, hanem Isten ügyének szószólója lesz bennünk. A szószóló Lélek szívünkben és lelkünkben Jézus szavait tanítja, Jézus igazságát, Jézus örök törvényét. Átadja Jézus meghívását az igazi, boldog és áldott életre. Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok! Milyen könnyű annak engedni, milyen könnyű annak parancsát megtartani, aki minket szeret, nem hagy bennünket árvákul, összeköt az élet forrásával és nekünk boldogságot, örök életet és üdvösséget hoz.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Keresztelő János, a tüzes szavú próféta vízzel keresztelt, Jézus pedig Szentlélekkel és tűzzel. Vajon, mikor ezeket a szavakat halljuk: víz és tűz, melyek bennünk mindig az ellentétet jelentik, mégpedig a feloldhatatlan, a kiegyenlíthetetlen, a megbékíthetetlen ellentétet - tűz és víz, vagy víz és tűz -, utalhatnak-e ezek a szavak, hogy Keresztelő János és Jézus között lett volna valamilyen feloldhatatlan ellentét. Az evangéliumok elbeszélései részben megengedik ezt a következtetést. Tudjuk, hogy Keresztelő János Jézus útkészítőjének tekintette magát, tudjuk, hogy Jézus úgy nyilatkozott Keresztelő Jánosról, mint minden próféták közül a legnagyobbikról, mint az igazi utolsó nagy prófétáról, aki a Messiás megérkezése előtt lép fel. Ha be akarjátok venni, mondta Jézus az érdeklődőknek: Illés ő! De arról is olvasunk, hogy volt Jézus és Keresztelő János között ellentét, vagy finomabban fogalmazva: félreértés, vagy reálisan szólva: csalódás. Keresztelő János csalódott Jézusban. S csalódásának talán az volt oka, az alapja, amit a felolvasott igében hallottunk: „én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam, a sarúja szíját sem vagyok méltó megoldani, Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg majd titeket!” S ha ellentétet keresünk, az pedig abban mutatkozik meg, amit Keresztelő János prédikált,  világosan, mindenki számára érthetően: a fejsze a fák gyökerére vettetett. Keresztelő János a krízis embere volt. A krízisé, a válságé. Egy olyan helyzetben szólal meg, amikor minden bizonytalanná válik, s azt kell érezni,  hogy minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is, de nem látjuk, miképpen oldjuk föl a felhalmozott ellentéteket. Krízisről beszél tehát Keresztelő János, Isten népe terméketlenségének a válságáról prédikál, arról, hogy ugyan Isten törvényt adott népének, prófétákat küldött hozzájuk, csodálatosan vezette őket, megannyiszor megtartotta népét, de a fa – mely itt a népet ábrázolja – gyümölcstelen. Mint, ahogy valósággal is válságot láthatnak, akik már valaha is ültetett gyümölcsfát, s várta az időt, két évet, három évet, ötöt, tizet, mikor termőre fordul a fa. Nyesegette, gondozgatta, megtrágyázta, mindenfélét kitalált, s talán még virágzott is az a fa, de gyümölcse nincs. Akkor mire való az a fa? Akkor mire való fáradozni vele, akkor mire való róla gondoskodni?
De még áthatóbb módon is ismerjük a krízis mélységét. S mostanában ismerkedünk a krízisnek immár nemcsak ezzel az egzisztenciális vetületével, ami mindennap szóba kerül, hogy kevesebb a pénz, kevesebb a lehetőség, szűkül körülöttünk a világ - ez önmagában véve számunkra, keresztyének számára még nem lenne igazán krízis. Minket Isten meg tud tanítani arra, hogy megelégedettek legyünk azzal, amink van, mint ahogy az apostol is mondja a Filippi levélben: tudok bővelkedni, tudok szűkölködni, megtanultam, hogy mindennel ismerős legyek és mindenben hálás legyek, amit Isten ad nekünk. Ez még nem a krízis veleje. A krízis veleje az, amire Keresztelő János prófétai szava is fölhívja a figyelmet: én ugyan vízzel keresztellek benneteket, megtérésre... A legmélyebb krízis mindig lelki, szellemi természetű. A krízisnek, ha igazán arról beszélünk, valamilyen módon mindig köze van az isteni dolgokhoz, valamilyen módon mindig köze van az életünk alapjához, mindig köze van ahhoz, ahol eldől, hogy ki vagyok én, ki vagy te, mi a világ, mi végre élünk, hol van a boldogság, mi az élet értelme. A valódi krízis mindig ezekkel áll kapcsolatban. Egészen pontosan egyébként mégis azt kell mondanom, hogy a krízis akkor mutatkozik meg, amikor rá kell döbbennünk, hogy nekünk éppen ezekhez nincsen közünk. Én vízzel keresztellek titeket megtérésre – mondja Keresztelő János. A megtérés fejezi ki, hogy az ember fölismeri: eddig úgy élt, úgy rendezte a dolgait, úgy képzelte a világát, úgy alakított maga körül mindent, úgy fogalmazta meg a terveit, úgy feszült neki nagy akarattal az egész életének, hogy éppen a döntő dolgokhoz nem volt köze. A megtérés sürgetése fejezi ki, hogy zsákutcába jutottunk. S hiába igyekszünk előrébb jutni, az irány nem jó, hiába törtetünk tovább, nem lehet előre jutni – egy fal van előttünk, nem lehet tovább menni. Akkor hogyan tovább?
A krízisben értjük meg, hogy éppen a legfontosabb dolgokhoz nem volt közünk. S éppen ezért nem tudjuk az életünk egyéb dolgait sem megnyugtató módon elrendezni. Mert mindig csak a jelenségeket kezeljük. Mindig csak azzal foglalkozunk, ami éppen bekövetkezik, mindig csak annak látunk neki, azt próbáljuk megoldani, ami a legjobban szorít bennünket. Keresztelő János a krízis prófétája, s azt hirdeti ige határozottan és keményen, hogy vége az önáltatásnak: a fejsze a fák gyökerére vettetett. Vagyis a válság kapcsolódik a gyökérzethez. A valósi krízis mindig radikális. Nem azok a radikális gondolatok, melyek az isteni világtól elvonatkoztatottan, hol erővel, hol ügyességgel, hol hatalommal, hol ezzel, hol azzal próbálnak valamit érvényre juttatni. A megoldatlanság a gyökérnél van, és a fejsze a fák gyökerére vettetett.  Ezt prédikálja Keresztelő János, viszont úgy tűnik – ő legalábbis így észleli –, hogy Jézus levette a fejszét a fák gyökeréről. Jézus felfüggesztette az ítélet végrehajtását, vagy el sem kezdte, nem mondja ki a végső szót, nem indítja a végső mozdulatot, amire nézve Keresztelő János olyan megrendítően prédikált.
Valójában azonban azt kell mondanunk, hogy mégsincs Keresztelő János és Jézus között feloldhatatlan ellentét. A próféta talán csak a saját küldetése kudarcát éli bele abba, amikor Jézustól kérdezi: Te volnál valóban az eljövendő? Vagy mást várjunk? Csak egy illúzió volt, amit megkeresztelkedésekor hallottuk: ez az én szerelmes fiam, akiben és gyönyörködöm!? Várjunk mást, hogy jöjjön egy fejszés ember, jöjjön az ítélő, aki egy csapásra eldönt mindent, s megoldja a megoldhatatlant? Én azt hiszen, kedves testvérek, hogy Keresztelő János küldetése is Istentől való volt, és egybe is cseng a Jézus küldetésével, mert itt nem a víznek és a tűznek a föloldhatatlan ellentétéről van szó, hanem arról, hogy a víz is és a tűz is megtisztít. Keresztelő János és Jézus is megtérést prédikál. János prófétai szava eltakarhatatlanul, leplezhetetlenül megmutatja a válságot, s rámutat annak a lényegére is, és éppen ezért prédikálja a megtérést.
Amikor kiment hozzá Júdea, Jordán egész vidéke, hogy megkeresztelkedjenek általa, látta Keresztelő János a farizeusokat, a szadduceusokat, hogy azok is jönnek megkeresztelkedni, haragra lobbant: mérges kígyók fajzatai, kicsoda intett meg titeket, hogy Istennek elkövetkező haragjától megmeneküljetek? – vágja hozzájuk. Teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket! Ha szabad ebből a farizeusokkal, szadduceusokkal való vitából kiemelni ezt az elemet: teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöket! - nos, ez az a pont, amely – akár érzékeli János, akár nem  - teljes mértékben egybecseng azzal, amiért Jézus jött. Meg kell értenünk Keresztelő Jánost, és meg is értjük. Bennünk is fellobban időnként ilyen indulat, amikor a válság sűrűjében, nagy megrendülésekkor, amikor az emberek nem tudják, mibe kapaszkodjanak, nem tudják, hova nyúljanak, egyszer csak azt látjuk, hogy azok, akik eddig Isten útjának éppen az ellenkezője szerint jártak, s ha Isten nevét mondták, legfeljebb káromkodásban mondták ki, most egyszer csak megjelennek és meg akarnak térni. Erre mi mit mondunk? Jól emlékszem, húsz esztendővel ezelőtt a rendszerváltozásnak nevezett valami hajnalán a Ráday utcában volt egy lelkészértekezlet, amolyan rendszerváltó igyekezetben, mit tegyünk, mit csináljunk, mit nyilatkozzunk. Ezen megjelent egy békepap is, egy hírhedt békepap, aki mindig a Tsz-ről prédikált, meg a szocializmust magasztalta. Nagy békeharcos volt.  Állunk ott az előtérben, s jön fölfelé a lépcsőn ez az atyafi, mire odakiabált közülünk valaki: „Te meg mit keresel itt?” Erre ő azt válaszolta: meg akarok térni! Gúnyosan mosolyogtunk, ellegyintettük. De jól tettük-e ezt, kedves testvérek? Nem a Keresztelő János szavával kellett volna felelnünk, s azt mondani: rendben, szeretettel köszöntünk, teremj hát megtéréshez illő gyümölcsöt!? Mert ez Keresztelő János prófétaságának a lényege. Mert már itt a fenyegető a veszedelem. A fejsze a fák gyökerére vettetett. S milyen érdekes – gondolkozzunk el ezen is –, Isten gyermekei olykor sokkal kevésbé érzékelik ezt a veszélyt, mint azok, akik Isten ellenében élnek. Van Jézusnak egy nagyon elgondolkoztató mondása, éppen Keresztelő János kapcsán megjegyzi: „A Keresztelő János idejétől fogva mind mostanig erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt.” (Máté 11:12). Micsoda életösztön ez, micsoda hatalmas megmaradási kényszer ez! S mi, Isten gyermekei nagyon sokszor nem érzékeljük ezt. Nem fogjuk fel, hogy nagy a baj – ahogy szoktuk mondani. S még annál is nagyobb. És nincs más megoldás – ez a krízis lényege – mint Istenhez fordulni! Nincs más megoldás, mint kijönni a zsákutcából vissza, addig a pontig, ahol letértünk a jó útról, és újra elindulni Isten felé. Teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket. A tűz is, a víz is megtisztít. Erről beszél Keresztelő János: én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jön erősebb nálamnál, a sarúját sem vagyok méltó hordozni, Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd meg benneteket. Így kezdődik Keresztelő János egész prófétai tevékenysége: térjetek meg, mert elközelített Isten országa.
Igen, Isten országának ezzel kell elkezdődnie: térjetek meg, változzatok meg. Istennek semmilyen más programja nincs, kedves testvérek. Tudom, hogy mindannyiunk szívén, lelkén, gondolatán átsuhan sok-sok fantáziadús gondolat, miképpen is kellene annak az Isten Országának kezdődnie, miképpen kellene az Isten országának már végre ránk köszöntenie, miképpen kellene az Isten országa erőinek ebben a mi nyomorult magyar életünkbe erőt ideadnia, s a viszonylatokat tisztábbá tennie. Vannak elképzeléseink és válaszaink ezekre a kérdésekre, - de vannak az Igében is! Keresztelő Jánosnak is volt megoldása: képmutatók oda, farizeusok amoda, szadduceusok emide, az ateisták a gödörbe, a rómaiak süllyedjenek el, - Isten gyermekeinek fölvirágzik, emelkedünk, és jobbak, sőt nagyobbak leszünk. Jó program ez, kedves testvérek? Szívesen is csatlakozom én is azonnal, csak bárki mutassa meg az értelmét. Mert ezek emberi gondolatok, emberi elképzelések.
Amikor azonban Isten országa közelít, amikor Isten erői megnyilatkoznak, és krízist okoznak, válságot okoznak, mert megtisztító, megújító erővel érkeznek, akkor csak ez az egy szó, csak ez az egy program érkezik hozzánk: térjetek meg! Forduljatok meg! Változzatok meg! S hogy ez mennyire így van, s hogy mennyire nem oltja ki a víz a tűzet, és ellenkezőleg, nem szárítja fel a tűz a vizet, az abból látható, hogy amikor Jézus elkezdi nyilvános földi szolgálatát, a pusztai megkísértés után az Ő első szava is ez: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. Nincs különbség e tekintetben Keresztelő János és Jézus között.
S mégis van egy különbség, és erről is kell szólnunk a mai ige alapján. Azt mondja Keresztelő János: aki utánam jő, erősebb nálamnál. És talán a Jézussal való ellentétét vagy tőle való különbözőségét éppen ebből a kifejezésből lehet érteni. Mit ért Keresztelő János azon, hogy aki utánam jön, erősebb nálamnál? Talán azt, kedves testvérek, hogy prófétaként János is próbálkozott azzal a fejszével, de neki nem sikerült? Emlékszem, gyerekkoromban odahaza a kertünkben egy régi, kiszáradt körtefát kellett kiszedni. Annak rendje-módja szerint körbeásták gyökérig, mert gyökérből akarták kivágni, aztán elmentek ebédelni a favágók.  Én meg kotnyeles gyerekként odamentem, fölvettem a fejszét, majd én elrendezem a dolgot! Jó nagyot ütöttem, amekkorát csak bírtam. De nem lett annak semmi nyoma. Próbálkoztam még egyszer, még egyszer, nem akartam beletörődni, hogy én gyengébb vagyok. Mikor visszajöttek az emberek, mondtam nekik, mutassák meg a gyökérvágás technikáját, mert biztosan csak azért nem sikerült, mert nem tudtam a módját. Az erő, az megvan,  - áltattam magam -, csak a technika nem stimmel. Mosolyogtak rajtam, s mondták, nem kell ahhoz sok technika, izom kell hozzá, kisfiam, egyél sok spenótot, s erős leszel, mint a Popey, a tengerész. Aki utánam jő, erősebb nálamnál. Talán azt akarja mondani János, hogy én is megpróbáltam? Mint ahogy megpróbálta már Istennek megannyi prófétája, szent embere, mint egyébként megannyiszor megpróbáltuk mi is? Egy mozdulattal, egy nagy igyekezettel, egy tisztázó gondolattal, egy határozott szóval, egy jó életprogrammal döntsük ki, vágjuk ki azt, ami terméketlen! Nos, ha krízis van, ne bíbelődjünk a bajjal, így nincs értelme tovább csinálni a dolgokat. De nem ment, de nem megy! Ma sem ment, ma sem megy! Nekünk nem megy. De aki utánam jő – mondja Keresztelő János – erősebb, mint én. Majd Ő megteszi? Én lehet, hogy csak annyit tudok, hogy jól megfenyegetlek benneteket, én lehet, hogy csak annyit tudok, hogy a prófétai tüzes szavammal rábírlak benneteket arra, hogy ijedtetekben, élet-ösztöneitektől fogva változzatok meg? De aki utánam jön, biztos, Ő megteszi, mert erősebb? Ezt hirdetné János? Mert Jézus nem teszi meg. Azt halljuk Róla, kedves testvérek: nagyétű és részeges, a bűnösök barátja, együtt cimborál a vámszedőkkel, társaságában prostituáltakat lehet látni, nem keresi az igazakat, hanem azt mondja, hogy az elveszettekért jött, és azokat akarja megkeresni, mert akinek rendben van az élete, az örüljön neki, őt Isten népének elveszett juhaihoz küldötte. Nem suhint a fejszével, pedig erősebb.
S talán ez az oka annak, amit a bevezetőben mondottam, hogy Keresztelő János már Heródes börtönéből, közel a kivégzéséhez üzen Jézusnak: te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? Te sem vagy erős, te sem tudod megtenni? De okosabb vagy, mint voltam én vagy volt megannyi próféta, aki nekihuzakodott, odacsapott és nem ment neki? Te már meg se próbálod? Nem erőlteted magadat, mert úgysem fog menni? Mást várjunk hát? De Jézus valóban úgy van, ahogy Keresztelő János mondja: erősebb. Jézusban azonban valami másban mutatkozik meg az, hogy erősebb. Ezt olvassuk a Kolossé levélben: Tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség, és hogy Őáltala békéltessen meg mindent magával, békességet szerezve az Ő keresztjének vére által; Őáltala mindent, ami csak van, akár a földön, akár a mennyekben. Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek voltatok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett!” (Kolossé 1:19-21). Most mégis megbékéltetett. Ez a „mégis”, ez jelenti azt, hogy aki utánam jő: erősebb nálamnál. Jézus erősebb a kegyelemben. Keresztelő János erős az ítéletben, cáfolhatatlan, fellebbezhetetlen: nincs tovább. A fejsze a fák gyökerén van. Igaz szó ez. De aki utána jő és erősebb nála, ebben a „mégis”-ben erősebb. Most mégis megbékéltetett. Bár minden veszve, bár mindennek vége, bár minden le van leplezve, bár minden tekintetben megmutatkozott és nyilvánvaló az ember elveszettsége, Isten-nélkülisége, istentelenségének minden halálos következménye, bár az is nyilvánvaló, hogy nem is érdemes így tovább kínlódni, - mégis megbékéltetett.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy Biblia-tudós egyik szép tanulmányában jegyzi meg azt, hogy a prófétáknak mindig különös volt a sorsa, ezért ezt a fejezet-címet adta könyvében a prófétákról szóló szakasznak: rászedett emberek. Az alcíme pedig ez: akiket Isten rászedett. Részben ironikus ez a cím, de ha az ószövetségi próféták történetére gondolunk, jelesül is például Jónásra: talán Jónást is rászedte Isten. Még negyven nap és elpusztul Ninive – kellett hirdetnie! A fejsze a fák gyökerére vettetett – hirdeti János. Negyven nap. Nem sok. Jónás kiül a töklevél alá, megnézni, hogy is lesz meg ez. Ő megmondta a tuttit. S mégis. Mégis megbékéltek, - Ninive megtért és megmaradt. Mégis. Mert a kegyelem erősebb. Keresztelő János is – mondjuk így – talán egy ilyen rászedett ember, ítéletet prédikál, hallja már a fejsze suhanását, szinte látja, hogy dől a fa, és tűzre vettetik, látja a szórólapátos férfit, aki fölszórja a szélbe a kicsépelt gabonamagot, melyből kifújja a szél a pelyvát, és az olthatatlan tűzre, látja az ítéletet és a megsemmisülést, látja, hogy nincs tovább. De hall is valamit, amit talán nem ért, de mi érthetünk, és boldog szívvel értünk: ímé, egy égi hang ezt mondotta: ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm. Isten nem az elveszésben, nem a megsemmisülésben, nem a föloldhatatlan krízisben, nem a radikális megsemmisítő megoldásokban gyönyörködik, hanem ebben a fiúban, Jézus Krisztusban, ahogy olvastuk a Kolossé levélben: tetszett az Istennek, mert gyönyörűsége volt az Istennek – szó szerint fordítva – hogy benne lakozzék, az Ő testében az egész teljesség. És tetszett az Istennek, hogy Őbenne rejtse el ezt a szót, ezt az igazi isteni szót: mégis. Őáltala mégis megbékéltetett. Ami azt is jelenti, hogy mégsem. Mégsem kell kivágatni a fának, mégsem kell megsemmisülnie mindennek, mégsem kell elvesznie mindannak, ami elveszésre méltó, mert mégis van kegyelem. Aki utánam jő, erősebb nálam.
Az egyházi hagyomány szerint ezekben a napokban emlékezünk Jézus vízkeresztségéről. Én csak vízzel keresztelek megtérésre – mondotta Keresztelő János. Mi annak a Jézusnak a megkeresztelkedésére emlékezünk, aki utána jött és erősebb volt őnála. Testvérek, annyi minden gyűr le mostanában bennünket, a kríziseink az országban, a világban, a családunkban, meg a lelkünkben végbemenő nagy krízisek, annyi mindenben éljük át, hogy gyengék és tehetetlenek vagyunk, legfeljebb csak arra marad már erőnk, hogy utolsó mozdulattal mindent összedöntsünk, mert nincsen értelme, testvérek, nekünk is hallanunk kell azt a mennyei szózatot, amely Jézus megkeresztelkedésekor szólott: ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm. Ő erősebb minden prófétánál, erősebb a próféták legnagyobbikánál, Keresztelő Jánosnál, erősebb a szívünk és a lelkünk minden indulatánál, Őbenne Isten ereje rejtőzik, a kegyelem csodálatos ereje, mely megtérésre, megváltozásra, új, Istenben való boldog életre hív. Engedjünk az erősebbnek, engedjünk Isten kegyelmének.
Ámen