Az Úrért és Gedeonért!

Legutóbb, amikor Gedeonról és dicsőséges győzedelméről szóltam, az igehirdetés címéül (amit nem szoktam bejelenteni előre, csak a leírt igehirdetés-vázlat elején áll) ezt a címet választottam: az Úrért és Gedeonért! Ez a csatakiáltás a kis sereg győzedelmes éjszakáján hangzott először! Megvallom őszintén, némi habozással választottam ezt a címet. Igen, a történetben valóban így van. A háromszáz választott legény - ki-ki kezében egy korsóval meg egy fáklyával - éjszaka rárontott a midiániták táborára, s ez volt a csatakiáltásuk, ezzel riasztották meg az ellenfelet: az Úrért és Gedeonért! Mégis haboztam, mert hogy kerül a csizma az asztalra, hogy kerül oda Gedeon az Úr neve mellé, hogy kerül bele Gedeon ebbe a harci kiáltásba: az Úrért! – és… Gedeonért? Mit keres ő ebben a kiáltásban? Mert ha így szólt volna a harci kiáltás: az Úrért! -, vagy netalán: az Úrért és angyalaiért! -, vagy: az Úrért és az Ő választottjaiért! -, az Úrért és az Ő szövetségeseiért! -, (és sok ilyen harci jelszót lehetne még javasolni), akkor rendbe lenne a dolog. Gedeon történetében viszont azt láttuk, hogy azért mégsem volt ő olyan nagyon-nagyon nagy hős, mint aminek a végeredmény mutatja. Gedeon tele volt félelemmel, sok volt benne a bizonytalanság még akkor is, amikor más embert már talán lenyűgözött volna az isteni jelenlét, neki akkor is külön jel kellett, neki akkor is külön bizonyíték kellett. És ahogy egy korábbi szakaszban olvastuk, igen, ő is csak akkor indult neki a szabadító nagy munkának, akkor szólította fegyverbe Izrael gyermekeit, amikor az Úr Lelke szállt rá. Így kezdődött az ő felszabadító háborúja is: és az Úrnak Lelke szállt Gedeonra, s akkor ő összetrombitáltatta a népet. Addig nem. Hát akkor miért kiáltozzuk: az Úrért és Gedeonért!? Az Úrért – úgy igen! És az Isten talál majd eszközt, szolgát, mert Istennek megvan az útja az ilyen-olyan emberek szívéhez, életéhez, Isten a senkikből is tud valakiket csinálni, a gyávákból is tud hősöket, az alkalmatlan emberekből alkalmasokat teremteni, - erről szól a Bírák könyve, erről szól Gedeon története is.
Mégis ezt a címet adtam a múltkori igehirdetésnek: az Úrért és Gedeonért! És ma is ezt a címet választottam. S hogy miért, azt a mai történetből értjük meg. A lekcióban felolvasott események már sokkal-sokkal később játszódnak, egy jó emberöltővel később. Meghalt Gedeon késő vénségben. Igen sok gyermeke született, mert a régi világ szokása szerint Gedeon többnejűségben élt. De voltak nem törvényes kapcsolatból származó gyermekei is. Az egyik ilyen gyermeke, Abimélek, nyilván régi elbeszélésekből hallotta, hogy néhány évtizede, amikor apja legyőzte a midiánitákat, királyt akartak belőle csinálni. A nagy győzelem után királlyá akarták tenni, de Gedeon elutasította, nem vállalta. Ám most itt az idő, zűrzavaros a helyzet, ki kell használni a lehetőséget. Persze, a zűrzavaros helyzetnek is tudjuk az okát – elmondja azt is a Bírák könyve –, meghalt Gedeon, Izrael fiai pedig újra elfordultak az Úrtól, s Baál-istenekkel paráználkodtak, Baál-Beritet tették meg istenüknek, s nem emlékeztek meg az Úrról, az ő Istenükről, aki megszabadította őket minden ellenségük kezéből. Tehát, ahogy a korábbi nemzedékekben, most is bekövetkezik az Istentől való elhanyatlás, megint hamis istennel kötnek szövetséget. Újra bevezetnek egy idegen kultuszt, és ennek a társadalmi, politikai életben, a közéletben, a gazdasági életben, egyszóval Isten népe egész életterületén megmutatkoznak a következményei. Most nem az a következmény, hogy ellenség jelenik meg. Eddig mindig az történt, hogy kívülről támadt valaki. Hol a midiániták jöttek, hol egy déli rablónép, hol északról jött az ellenség, hol összeálltak koalícióba és megtámadták őket, és Istennek mindig szabadítót kellett adni, hogy elháruljon a veszedelem. De a szabadító csak akkor érkezett, ha Isten népe megértette, hogy a rettenetes történelmi helyzet, amibe jutottak, nem véletlenül állott elő. Sőt, a helyzet éppen nem is történelmi helyzet, vagyis nem történetesen, ahogy esik, úgy puffan történt, ami történt, hanem ez éppen Istennek fenyítéke rajtuk. Ha tehát megtértek, Isten adott szabadítót, és megváltozott a helyzet.
Most azonban nem külső ellenség jön, hanem súlyos belső viszály támad. Abimélek uralomra tör és ennek érdekében három dolgot tesz. Egyrészt felbuzdítja a rokonait: hogy ha megszerzik a hatalmat, akkor rátehetik a kezünket a pénzcsapokra. Ez ismerős, ilyenről mindig is hallottunk. Ő azonban csak az anyjának ágán levő rokonságát buzdítja föl, ők nem közvetlen rokonai Gedeonnak. Abimélek házasságon kívüli kapcsolatból született fiú. Most anyja rokonságát játssza ki a féltestvérei ellen. Ezt mondja nekik: csont vagyok a csontotokból, test vagyok a testetekből. Meg kell szereznünk a hatalmat, buzdítja őket, mert mi dolog az, hogy hetvenen uralkodnak, és nem egy uralkodik?! Nos, ez nagy idea, tényleg! Ha hetven uralkodik, ha egy parlament uralkodik, ha egy köztársaság regnál, az nagyon rossz dolog. Egy embernek kell uralkodnia. Volt ilyen a magyar történelemben is. Még imádkoztak így is annak idején Rákosi Mátyás táboraiban a kisdobosok: „Jól esett az ebéd fiúnak és lánynak, köszönjük szépen Rákosi pajtásnak!” (Talán valaki emlékszik rá.) Egy ember kell, egy diktátor, egy egyeduralkodó, egy fő-okos, aki tudja a tutit! Mert ha már hetvenen vannak, az nagyon sok. Ha 386-an vannak, mint a magyar parlamentben, az katasztrófa. Sok képviselő: sok úr, sok parancsoló, sok törvényhozó – ez sok. Egy kell! Abimélek rokonai igen megörülnek a gondolatnak. Ha Abimélek király lesz, nyilván a rokonokat fogja a hatalomba hozni, bennük lehet megbízni. Mi is jól érjük ezt a kifejezést: rokonok, mi magyarok jól tudjuk - legalábbis Móricz Zsigmond regénye óta -, hogy mi az, hogy rokonok. De ez még nem elég a hatalomhoz. Azt is halljuk – mert Abimélek ügyes politikus –, hogy a rokonok adtak neki egy csomó pénzt a hamis isten Baál-Berit templomából, és ezzel ő holmi henyélő és hiábavaló embereket fogadott magának. Henyélő és hiábavaló – léhűtő embereket. Drága anyósom egyszer a Ráday utcában sétálván jött hozzánk, és megérkezve mondta rémülten: én ezt nem értem, hogy hétköznap délben ennyi ember hűti itt a levet! Fújták a tányérokban a forró levest, hűtötték a levet. Léhűtők. Sok henyélő, sok hiábavaló. Vannak henyélő, hiábavaló ismerőseitek, testvérek? Talán mindannyian ismerünk ilyeneket, bár mostanában nem állnak velünk szóba, jól meg vannak fizetve. Hallunk BKV-botrányokról, MÁV-botrányokról, szakértői díjakról, százmillió forintok repkednek, fizetnek azért is, hogy megszámolja valaki, hány használható komputer van a cégnél, hány foga van a bélyegnek, jaj, sok pénzt lehet keresni henyélő és hiábavaló embernek, a rokonok jóvoltából.
De ez sem elég. Abimélek király akar lenni, és ezért megöleti a féltestvéreit, a gedeoni ágról valamennyi vér szerinti rokonát kipusztítja. Biztosra megy. És így meg is szerzi a hatalmat. Ekkor Isten különös dolgot visz végbe. Az egyetlenegy túlélő, Jóthám, Gedeon legkisebb fia, mindezt meghallva, elmegy a Garizim hegyére, ahol elmond egy tanmesét a sikemi férfiaknak, vagyis Abimélek rokonainak. A fák királyt választanak – ez a mese címe. S ez egy felejthetetlen történet. A fák királyt akarnak maguknak. Elmennek az olajfához: legyél a királyunk! Erre az olajfa azt mondja: Adjam a kövérségemet, amellyel – tudniillik amiért - tisztelnek Istent és embert?  Hagyjam oda a jó drága olajomat, és menjek hajlongani a fák fölé? Mit jelent az, hogy menjek hajlongani a fák fölé? Rákóczi György fejedelemről jegyezték föl a 17. században, hogy mikor bement a sátorba az embereivel tanácskozni, előbb megfogta a sátorfát, és - mondja az egyik udvari prédikátor -: kiimádkozta magát barátai kezéből. Kiimádkozta magát barátai kezéből. Ez ám uralkodónak lenni, testvérek! Amikor az ember kiimádkozza magát a haverok, a barátok, a tanácsosok, a szövetségesek kezéből, akik ízzé tépnék, mert mindent akarnak tőle. Menjek el hajlongani a fák fölé? Megvan a dicséretem, bőséges gyümölcsöt hozok, az olajból, amit termésemből kisajtolnak, megél az egész keleti partvidék a Földközi-tengernél. Az olajfa tehát nem lesz király. Sebaj, van itt más! Mennek hát tovább a fák, s elmennek a fügefához. Uralkodjál rajtunk te! A fügefa azt feleli: Hagyjam el édességemet és jó gyümölcseimet, hogy elmenjek és ingadozzak a fák felett, mert megtettek királyuknak? Csókolgassam öröklétig azok kezét, akit királlyá tettek? Mert a választók – a királycsinálók – bármikor le is válhatják őt. Dehogyis megy! Nem baj, van más – mint a bohóctréfában! És előveszik a szőlőt, és azt mondják neki: Uralkodjál felettünk te! Ez már nem is fa, ez már csak szőlőtő. Azt feleli a szőlőtő: „hagyjam el mustomat, mely isteneket és embereket megvidámít, hogy hajlongjak fölöttetek?” Hódolgassak nektek én, akit nem fa létemre méltóztattatok megtenni a fák királyává? Szó sem lehet róla. Van más! A galagonya. A galagonya belemegy a játékba, és azt mondja: igazán és becsületesen akartok királlyá tenni engem? Nos, akkor gyertek és nyugodjatok az én árnyékomban! Ki tudja, milyen magas a galagonya? Bokor az, testvérek! Térdig ér, vagy derékig. De ím, elmegy a tölgy, elmegy Libanon cédrusa, elmennek a fenyőfák, elmegy minden fa és odazsugorodik a galagonyabokor alá! Ez a feltétel. Összekuporodni, - merjünk kicsik lenni! – hallottuk mi ezt sokat. Mertünk kicsik lenni, meg még kisebbek is. Mert azt is mondja a galagonyabokor: ha pedig nem hódoltok nekem, nem lesztek kisebbek, mint én, akkor tűz jő ki belőlem és megégeti még Libanon cédrusát is. Ez a Jóthám meséje.
Ez a mese példabeszéd az ottani időben Abimélek fölött, aki rábeszéléssel, ígérhetéssel, pénzzel, megvesztegetéssel, cselvetéssel, és véres erőszakkal szerzett hatalmat, noha nem járt neki, merthogy Izraelnek egyáltalán nem volt királya. Izrael a törzsek szent szövetsége volt, Izrael törzsi köztársaság, és Isten mindeddig is adott Izraelnek karizmatikus szabadítót, ha kellett. De azt olvastuk a 8. fejezet végén, hogy nem emlékeztek meg Izrael fiai az Úrról, az ő Istenükről, aki őket megszabadította és velük nagy jót tett! Pedig ezen a szabadításon alapszik Izrael egész élete: Emlékezzél meg az Úrról, emlékezzél meg, hogy kiszabadított meg benneteket, emlékezzetek meg Isten jótéteményeiről! Ez az alapja az igazi szövetségnek, ez az alapja az igazi életnek: Isten jótéteményeire rátenni mindent!
Ám Izrael fiai úgy gondolták, hogy nem így van a világ. A világ úgy van, hogy hol hetven uralkodik, ha köztársaság van, hol meg egy uralkodik, ha monarchia, vagy diktatúra van, - és nekik ez az utóbbi kellett. És kit kaptak, mert olyannyira királyt akartak? Galagonyát kaptak. Mert ez az Abimélek: galagonya-ember, egyetlen programja van: lábamhoz mind, alám zsugorodjon mind, ne merjen a libanoni cédrus ötven méter magasra megnőni, mert én csak 72 centiméter magas vagyok, nem merjen a tölgyfa harminc méter magasra megnőni, ne merjen a szőlő felfutni a ház falára, mert én csak térdig érő vagyok. Miért lett ez így? Mert királyt akartak, mert mindenképpen királyt akartak, mert mindenáron azt akarták, hogy náluk is úgy legyen, ahogy másoknál. Nemzedékekkel később, amikor már az emléke is elporladt Abimélek alig három esztendei galagonya-királykodásának és az azt követő polgárháborúnak, Isten népe megint királyt akart. Ekkor Sámuel próféta mondja el nekik, hogy mivel jár ez. A király azonnal professzionális hadsereget fog felállítani, emelni fogja az adókat, elviszi szolgálatba a fiatalokat, háborús célra lefoglalja a jószágot, s persze mindig megígéri, hogy csökkenni fogja a közterheket, az adókat, s olyan büdzsét készít, mely felvirágzást hoz, valójában azonban csak sanyargatni fogja a népet. Nem baj úgyse, felelték Sámuelnek, mi királyt akarunk! Miért akartak királyt? Mert a szomszédságban minden más népnek volt királya. Ismerjük ezt az érvelést, testvérek? Mi is akarunk valamit, mert a szomszédnak is van, mi is úgy akarjuk, ahogy mások csinálják. Pedig olyan egyszerű, amit az Ige mond: amit Isten tett, arról emlékezzél meg! Olyan egyszerű – s ezt minden alkalommal elismétlem! – a Tízparancsolat első sora: Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen néked más istened! S mégis volt: Baál-Berit (szinte csúfnév, azt jelenti  a szövetség Baálja), s van ma is mégis: pénz őfelsége, van mégis: becsvágy, van mégis: hírnév, van mégis: élj a mának! Ez az Abimélek rászedéssel, megvesztegetéssel, gyilkosságok árán galagonya-király lett - uralma galagonya-ország. Isten népe nem emlékezik: nem tekint fölfelé. Csak oldalra néz, hogy másoknak mije van – történetesen királya! -, s ennek az lett a vége, hogy alásüllyedt.
Számunkra két olvasata van a Jóthám meséjének. Az egyik olvasat az, hogy azért lett ez így, mert a kiválóak nem akartak királlyá lenni! Igen, lehet felületesen így is olvasni ezt a történetet. S néha meg is történik, hogy amikor valaki, amúgy érdemes ember, nem akar feladatot vállalni, akkor silányabb jön utána. Néha szoktak ezzel presszionálni bennünket: ha te nem vállalod, csak rosszabb jön. Ekkor az ember elvállalja a feladatot. Olykor önmagát is meggyőzi az ember: hogyha én ezt nem csinálom, nálam rosszabb fogja csinálni, inkább csinálom én. Erről szól a mese, mondhatnánk. Nem akart a fügefa, nem akart az olajfa, nem akart a szőlő vezetést vállalni, maradt hát az oktondi galagonyabokor. Aki aztán persze a maga kisebbségi érzéseivel így intézi a dolgokat. Ám azt hiszem, van itt egy mélyebb olvasat, és éppen itt érkezünk vissza a bevezető gondolatokhoz.
A nemes fák azért nem akarnak királlyá lenni, azért nem akarják az uralkodást elvállalni, mert – ha szabad ezt mondani – az életével, a gyümölcsével már mindegyikük végzi azt, amire rendeltettek. Halljuk az olajfát? – elhagyjam kövérségemet, mely miatt dicsőítik Istent és becsülik az embert? Aztán azt mondja a fügefa: - elhagyjam édességeimet és jó gyümölcseimet, hogy ingadozzak a fák fölött? Aztán azt mondja a szőlő: - elhagyjam mustomat, mely megvidámít isteneket és embereket? Ezek a fák – mondja az allegória – tudják, hogy a helyükön vannak, és ott gyümölcsöt terem az életük. Nekik nem kell máshova lépniük, nem kell az olajfának királlyá lenni, hogy megbecsüljék, nem kell a szőlőnek királlyá lenni, és koronát tenni a fejére, őt azért dicsérik, magasztalják, azért becsülik, mert tele van gyümölccsel az élete. Továbbá miért is akarnának királlyá lenni, minek a fáknak király? Király kell ahhoz, hogy gyümölcsözzenek? Nem akarnak a fák fölött uralkodni, mert minek az nekik? Az olajfa, a szőlő, a fügefa mind-mind betöltik a hivatásukat, rendeltetésüket, hiszen gyümölcsöt teremnek. Akkor pedig – pesties kifejezéssel – működik a dolog. Mi szükség királyra?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal nemcsak Gedeonról, Izrael nagy szabadítójáról szóltam, hanem éjszakáról is. A mai történetből is azt hallottuk, hogy a döntő dolgok éjszaka mentek végbe, - merthogy jelképesen is éjszaka volt. Ez nem a felejtésnek, az álomnak, a tétlenségnek az éjszakája, hanem sokkal rettenetesebb éjszaka ez, ez az istencsere éjszakája. Azt korábban is hallottuk, hogy Isten népe gonoszul cselekedett, és Isten büntetése utolérte őket. Törvénytelenségeket követtek el, nem tartották meg a szövetségi rendet, elfelejtették Istent és az Ő szövetségét. Itt azonban más történt. Nem elfelejtették, hanem elcserélték Istent. Csere-berés világ ez, az élő, igaz és szabadító Isten helyébe bálványokat állítottak. Ezért kellett Gedeonnak a szabadítást legelőbb azzal kezdenie, hogy lerontotta a hamis isten oltárát – s ez az oltár a saját apja által fölállított oltár volt!  Tehát az istentelenség, bálványimádás ott volt már a nép szívében. S amikor az ellenség felvonul mint a sáskahad, hogy bosszút álljon, kezdődhet a szabadítás fegyverrel, háborúban is.
Azt is meg kell jegyezni, hogy a Midiániták egy nagy civilizációs újítással léptek fel. A történészek szerint ők valósították meg nagy méretekben való tevetartást. Most is olvastuk, tevékkel vonultak föl. Amikor Debora történetében azt hallottuk Siseráról, hogy kilencszáz harci szekere legyőzhetetlen hatalommá tette. Mai képpel élve, páncélos hadosztályai voltak. A midiániták nem rendelkeztek páncélos erővel, ám a sivatagi tevék tömeges idomításával olyan lépést tettek a civilizáció útján, mely akkoriban legyőzhetetlenné tette őket. Gyorsléptű tevékkel pillanatok alatt be tudtak hatolni Izrael területére, s ha valami ellenállást tapasztaltak, rögtön vissza tudtak húzódni a sivatagba. A teve szárazságtűrő állat, mindent kibír, nagy erő volt ez a Midiániták kezében. S többnyire tömegesen léptek fel, olyan nagy sereggel vonultak föl, mely sáskahadhoz hasonlított. De azt is olvassuk, hogy ezúttal sem jelent meg ellenük a harcra Izraelnek valamennyi törzse. Csak harminckétezren voltak ott, pedig ennél lényegesen nagyobb erőt ki tudott volna állítani a törzs-szövetség, ha mindenki készséges lett volna.
Gedeon megint jeleket kér. Már korábban is kért jelet, most is ezt teszi. És kap is jeleket, - kérésre is kap jelet, de kap úgy is jelet, hogy nem kérte. Erről szeretnék ma néhány szót szólni. A csatát nem szükséges részletezni, gyermek-istentiszteletes korunk óta belénk ívódott a történet, amikor éjszaka háromszáz katona – egyik kezükben kürt, a másikban korsó, beleállítva egy fáklya – megfújja a kürtöket, összetöri a korsókat, mire fölriad éjszakai álmából az ellenség, mindenütt villogó fáklyafényt lát, megriad, egymást kezdik kaszabolni, és elmenekülnek. Ennyit a csatáról. Most a jelekről szeretnék szólni.
Gedeon már korábban is kért jelet. Akkor az Istennek készített oltáron meggyulladt az áldozati hús, s ez megerősítette őt abban, hogy valóban Isten angyala, sőt maga Isten beszélt vele. Most más jelet kér. Előbb a gyapjú jelét. Kitesz éjszakára egy kis gyapjút, s azt kéri, hogy ha valóban Isten az, aki őt elhívta, ha valóban igaz Isten ígérete, hogy vele lesz, megsegíti, akkor a gyapjú körül maradjon minden százaz, ne hulljon semmire harmat, de a gyapjúban legyen nedvesség. Az ige egyszerű szóval így mondja: és meglett. Nem is mond többet. Meglett. Gedeon azonban, mint egy természettudományi kutató ellenpróbát kér, és azt mondja, legyen fordítva is: maradjon a gyapjú száraz, és legyen körülötte a mező mindenütt harmatos. És úgy lett. Mondhatnánk azt is, hogy ez már valami pimaszság Gedeon részéről, - ennyire tutira menni azért mégsem kellene, legalább nem Istennél. Mindegyre csak jelet kérni, zsarolni Istent: hogyha velem vagy, az én ügyemet pártfogolod, ha igaz az ígéreted, akkor legyen így, legyen úgy! Nem való megkísérteni Őt, s azt mondani: Isten, ha egyáltalán vagy, adj valami jelet, s ha úgy van, ahogy megígérted, legyen így, meg legyen úgy! De az az érzésem, hogy ez inkább a modern ember gondolata, a modern dogmatikus ember gondolata. Hogy keresztyén módon vagyunk-e dogmatikusok, azt nem merném állítani, de azt merem állítani, hogy dogmatikusok vagyunk. A modern ember nem kér jelet, mert vagy úgy vannak a dolgok, ahogy vannak, vagy nincsenek úgy. Vagy úgy van, ahogy látom, ahogyan tapasztalom, vagy úgy van, ahogy az élet dolgaiból következik, vagy nincs úgy. Gedeon szívében azonban más él. Tekintsünk majd bele ebbe is, hogy megértsük jelkérésének a lényegét.
Aztán, ugyan nem kéri, de más jelet is kap Gedeon, - és éppen itt mutatkozik meg a dolog értelme. Négy-öt törzsből harminckétezren vonultak föl a csatára, s a kor szokása szerint már elfoglalták a helyüket, az ellenfél is letáborozott, s keresték a terepet, ahol megütközhetnének. Ekkor Isten felszólítja Gedeont, hogy vezesse le az embereit a vízhez, parancsolja meg nekik, hogy igyanak, s majd, akiket Ő kiválaszt, azok mennek harcra. De már ennek előtte haza kellett menniük azoknak, akik féltek. Ez önmagában még nem jel, vagy legfeljebb nyomasztó jel, hogy a sereg kétharmada hazaballagott, s maradt a harmada. De a vízpróba után a harmadának is csak a három százaléka maradt. Tízezerből háromszázan, eredetileg harminckétezerből háromszázan – egy százalék! Ők azok, akik úgy isszák a vizet, mint a kutya. A többiek letérdelnek, s míg egyik tenyerükből szürcsölgetik a vizet, a másik kezükben ott a fegyver, körül is tudnak nézni, csak fél-térden vannak, s ha támadna az ellenség, azonnal fel tudnának ugrani! Hát éppen ők a vitézek! És éppen az a kilencezer-hétszáz, aki nem kell Istennek, ők voltak a vitézek, a harcedzettek, ők tudták, hogy nem szabad védtelenül hagyni magukat, ha ilyen közel ellenség, s még az ivás kedvéért sem szabad lehasalni a vízpartra, és úgy lefetyelni a vizet. Íme, előbb a gyáváknak, most meg a vitézeknek kell hazamenni.  S marad egy százalék! Hadászatilag szólva: senki nem maradt! Itt fordul meg minden. Amikor hazament a huszonkétezer gyáva, az még rendjén volt. Vették a motyójukat, nem akartak harcba bocsátkozni, mentették a bőrüket. Ám most Isten azt parancsolja Gedeonnak, hogy a harcban tapasztalt és úgy is viselkedő vitézek menjenek haza. Pedig ők meg tudnák magukat védeni! S marad háromszáz fegyelmezetlen ember. Ekkor adja Isten az újabb jelet! Szól Gedeonnak még azon az éjszakán – megint éjszaka! Kelj fel, menj le az ellenség táborába, mert kezedbe adtam őket. Ha pedig félsz lemenni, menj le te és Púra, a te szolgád a táborba és hallgasd ki, hogy mit beszél az ellenfél. Még egy jel! Merthogy Gedeon, mondjuk ki, félt. Egy nagy hős áll előttünk, testvérek, akiről a Zsidókhoz írt levél is magasztos szavakkal szól. „Mit mondjak még – kezdi a Zsidókhoz írt levélnek ez a szakasza –,  kifogynék az időből, hogyha szólnom kellene…” - és Gedeonnal kezdi a felsorolást!. Ő áll a hősök listájának az élén. És ez az ember fél! Hogyisne félne. Milyen abszurd is az isteni jel, amit kapott. Ez nem a gyapjú jele, mely kívánságára egyszer nedves lett, máskor meg száraz maradt. A vízívás jelének súlyos tétje volt – csak az egy százalék maradt!
Persze, az Úr meg is indokolja döntését, amikor hazaküldeti a vonakodókat, a gyávákat, a könnyen berezelőket. Azt mondja, menjen csak haza, aki akar, túl sok nekem itt ez a nép, nehogy a végén azt mondják velem szemben, hogy a mi sokaságunk, a mi nagy hadi kivonulásunk, a mi ügyességünk győzte le Midiánt. Ám most haza megy a kilencezer-hétszáz is, és maradnak azok, akik talán csak arra képesek, hogy az egyik kezükben kürt legyen, másikban egy korsó, benne egy égő fáklyával – fegyverről nem is hallunk itt! Milyen fegyverrel mentek ők oda? Megtámadni az ellenséget úgy, hogy az egyik kézben egy kürt van, másikban egy korsó? Gedeon tehát nem ok nélkül félt. Korábban is voltak más irányú félelmei, amikor az apja oltárát kellett lerontania, s azt is csak éjszaka merte megtenni. Milyen megdöbbentő Isten igéjének ez a keresetlen őszintesége. Nem hinném, hogy a világtörténelem nagy csatáinak a leírását olvasva, valamelyik nagy hadvezérről, Nagy Sándorról, Julius Cézárról, Napóleonról vagy bárkiről azt találnánk, hogy a harcra készülődve végigcidrizte az éjszakát, és rettenetesen félt, amikor csatába kellett indulni. Inkább azt olvassuk: kard ki kard, és az első sorban vonult a hős, és mutatta az utat, ő tette az első csapást és rettenthetetlen oroszlánként küzdött. A mi Gedeonunk fél. De jelet kap. Jelet kap, olyat, amit nem ő kért, hanem Isten adott neki, s ez mutatja neki, egyrészt, hogy Isten vele van – ahogy megígérte („én vagyok veled” - és ez így nyomatékos: én vagyok veled!), másrészt, hogy elég az, akit az Úr rendel szabadításra. Annyi elég. Amit az Úr elvégez, az elég.
Gedeon tehát álom-jelet kap arról, hogy biztos a győzelem. Isten így szól hozzá: - Gedeon, ha félsz itt ebben az éjsötétben, amikor minden olyan bizonytalan, amikor alig van embered, amikor nem lehet előre látni a dolgok kimenetét, ha félsz, menj le és hallhasd ki, miről beszél az ellenség. A midianita táborban két legény beszélget őrségen. Az egyik elmondja az álmát. Azt álmodta, hogy egy nagy árpacipó legurult a domboldalról, nekiment az egyik sátornak, kiütötte a cövekét, összedőlt a sátor. A másik rögtön meg is fejti – ez Gedeon. (Ez az a Gedeon, aki arról híres vagy arról hírhedt, hogy éjszaka szokta csépelni a gabonát! Emlékszünk? Ő az a titkon csépelő Gedeon.) És ez azt jelenti, ha ledőlt a sátrunk, hogy Isten Gedeon kezébe adta a táborunkat. Kell-e több Gedeonnak? Nedves lett a gyapjú, aztán szárazon maradt, Isten kiválogatta a győzedelmes sereget, és az ellenség már tudja, hogy el fogják veszíteni a csatát. Kell ennél több?
S kell-e nekünk több mint, amit Isten jelül ad nekünk? Ehhez azonban - hogy erre a kérdésre jól tudjunk felelni -, azt is meg kell vizsgáljuk, hogy megérintenek-e bennünket Isten jelei? Arról már szólottam, hogy modern dogmatikusok lévén, tartózkodunk attól, hogy bármit jelnek gondoljunk, hogy egy eseményben többet vagy mást lássunk, mint ami történt. Mi úgy szeretjük a tényeket látni a maguk egyszerű nyersességében, ahogyan vannak. De amikor mi is éjszakában vagyunk, az istencserék éjszakájában, és a néma bálványok, akiket a mai ember imád (mert ezek is néma bálványok, ezek sem adnak semmi jelet, sem meg nem szólítanak bennünket, éa semmi közük nincs a valósághoz), akkor még azt is ide kell venni, hogy ebben a mi éjszakánkban mi is félünk. Félünk, ahogy Gedeon félt? Vagy úgy félünk, ahogy a mai ember fél? A mai ember ugyanis úgy fél, hogy a félelme mellé a félelem ikertestvérét társítja: az érzéketlenséget! Nemrégiben beszélgettem valakivel, elmondom őszintén, fogászhoz kellett mennem, ebben a korban már baja van az embernek a fogaival, és azt mondtam az illetőnek, nekem azért van bajom a fogaimmal, mert túl sokat beszélek és Isten időnként hol az egyiket, hol a másikat kitöri, hogy ne beszéljek olyan sokat. Mert nagyszájú ember vagyok. Hát ilyenkor legalább becsukom a számat. Mire az illető nyomban elkezdte mondani, hogy á, dehogy, szuvasodnak a fogak, meg öregszik az ember, ez az élet rendje, ebben az életkorban már fel kell erre készülni, de aztán hirtelen megállt és azt mondta: tudja, azon csodálkozom, hogy olvasom az Ószövetséget – ő is most olvassa a Bírák könyvét! – és úgy megüt, hogy ezek a régiek úgy pertu beszélgettek Istennel. Hogy van ez, mondja már? Megszólítják Őt, hangokat hallanak, jeleket kapnak, utasításokat vesznek Tőle, hogy van ez? S mi maiak, miért nem vagyunk ezzel így? – kérdezte. Mert félünk, és beköltöztettük a szívünkbe a félelem ikertestvérét is, az érzéketlenséget is. Így van ez, testvérek, a lélektan minden törvénye szerint is, hogy aki fél, akinek az egész életét eltölti a félelem, az csak úgy tudja ezt kompenzálni, hogy amikor már nem bírja a félelme terheit, akkor közönyössé és érzéketlenné válik. És ez a két rettenetes iker tart fogva bennünket: hol félelem, hol érzéketlenség. Hol tele van az életünk rettenetes szorongásokkal, hol pedig az élet legfontosabb dolgai mellett – mit, az élet legfontosabb dolgai mellett!? –, az Isten jelei mellett is teljes érzéketlenséggel megyünk el. Pedig Isten ma is ad jeleket. Jelek jönnek szüntelenül igéjéből. Aki a Bibliát olvassa, annak minden mondatában üzenetet kap. Ha most a Bírák könyvét olvassuk, vagy ha az Újszövetség passzusait olvassuk, mondhatjuk-e, hogy ezek csak régi történetek, kultúr-históriába valók, jöjjenek az egzegéták, a szövegmagyarázók, majd ők elmondják, hogy miképpen volt az. Érezzük mindannyian, hogy itt isteni erők lüktetnek felénk: buzdítás, intés, megrovás, hibáztatás, a szeretetnek megannyi jele, minden, amire szükségünk van. S nem jönnek-e jelek a lelkiismeretünktől, ettől a furcsa és talányos önkényúrtól, akit a régiek szinte majdhogynem a Szentlélek szócsövévé tettek!? Nem int a lelkiismereted, nem késztet a lelkiismereted, nem buzdít a lelkiismereted, vagy nem kárhoztat éppen? Hiszen a lelkiismeret nem alszik, legfeljebb mi alszunk. A lelkiismeret szól, legfeljebb mi vagyunk süketek. És aztán nem kapunk-e jelet akkor, amikor a saját életünket imádságos módon mérlegeljük? Milyen csodálatos dolgokra tanít bennünket Isten igéje, amikor – csak egy példát mondok – „ne menjen le a nap a ti haragotokon, haragudjatok ám, de ne vétkezzetek”. Ez azt jelenti, hogy estére érve az ember csak elgondolja, Isten előtti imádságban csak mérlegre teszi a napját, vagy reggelre kelve úgy indul neki a napnak, hogy mérlegre teszi a maga kis pára-létét, törékenységét, aggodalmait, terveit. S nem jönnek-e jelek és késztetések legfőképpen éppen Jézus Krisztus hatalmából, szabadításából?
Gedeon ezt az ígéretet kapta: én vagyok az, aki veled leszek. Így indult el lerombolni a hamis isten oltárát, így fújta meg a kürtöket és hívta egybe szabadításra a törzseket, így kellett elengednie a hadsereg kétharmadát, így kellett az embereit levezényelnie a vízhez, és maradt meg hadseregének mindössze egy százaléka. Így kellett lelopóznia az ellenségnek táborába s kihallgatni, hogy övé a győzelem. S így kellett azt a háromszázat meggyőzni arról, hogy kezünkben a győzelem, és elindulni és megnyerni velük a csatát. Én vagyok az, aki veled vagyok! Ma is hallottuk a keresztség szereztetésének igéjében: Ímé, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig – ez Krisztusunk szava! Gedeon jeleket kért, de nem azért, mert pimasz lett volna, nem azért, mert száz százalékban be akarta magát biztosítani. Ha így lett volna, ő az első, aki hazaindul a táborból, amikor Isten elbocsátotta a félelmes szívűeket. Mert azok mentek haza, akik féltek. Csak féltek! Gedeon azonban fél – és beszélget, beszélget az ő Istenével. És ahogyan Kálvin mondja szépen: a mi egész életünknek van dolga Istennel, úgy üzeni nekünk ez az ige: mindenben és mindenkor, félelemben és érzéketlenségben, kudarcok és remények között, vereségben és győzelemben, legfőképpen most, 2009 őszén, ebben a mi korunkban, mi időnkben, az istencsere éjsötétjében - az Úr az, aki velünk van! Hallgass az Ő szavára, érezd jeleit, kövesd útmutatását, és Ő lesz az, aki veled lesz minden napon.
Ámen