Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvérek!
Adventi készülődésünk fő címe: úgy jön el, mint... Ezeken az estéken néhány hasonlatot hozok ide Isten igéjéből, hogy ezek segítsenek advent idején. „Úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj...” – hallottuk Jézus feletét, aki a zaklatott tanítványok kérdésére válaszol így. Erős feszültségben, nagy Isten-ország várásában faggatták mesterüket: mikor jön el végre Istennek országa? És hogyan jön el az az ország? Mik a jelei Isten országa eljövetelének? Ma beszéljünk az idő a kérdéséről. Bár sok minden egyebet is fogunk még látni (az „úgy jön el, mint...” kifejezés különböző módokat, lehetőségeket és viszonyokat jelöl), ma este az időről szólunk.
Azt hiszem az a kérdés, hogy „mikor?” vagy az, hogy „meddig?”, sokszor lényegesebb kérdése az életünknek, mint az, hogy „miért?” Tudom, ha statisztikát lehetne készíteni akárcsak egyetlen földi halandó összes kérdéséből, akkor ezek túlnyomó hányada (legalább a 80%-a) így hangzana: miért. Nem is emlékszünk, de édesanyánk elmondhatja, hogy gyermekkorunkban egy nap százszor is feltettük a kérdést: miért, miért? A gyerek állandóan ezt a kérdést teszi fel. De aztán életünk végéig feltesszük a kérdést: miért úgy vannak a dolgok, miért ez történt, miért nem az történt, mi az oka annak, ami van. Mindazáltal, nem biztos, hogy ez a legmélyebb kérdés. Talán a leggyakoribb, de ennél mélyebb kérdés az, hogy mikor.
Ha pedig azt kérdezzük: mikor? – ez máris kiegészül azzal, amit az igében hallottunk: hogyan. Úgy jő el, mint az éjjeli tolvaj. Hogyan jön el Krisztus? – mint az éjjeli tolvaj! S fordítva – a „hogyan?”-ban megjelenik az idő is. Mikor? Éjszaka! Pontosabban, az éjszaka egy adott szakaszában. Jézus itt egy rögzített szakaszra utal, az őrjárásnyi időre. Az időről hadd mondjak el annyit, hogy szeretünk mi az idővel foglalatoskodni. 2011. 11. 11. – pár hete az egész világot bejárták a spekulációk, hogy ezen a napon lesz a világvége. Még komoly keresztyén atyafiaktól is olvastam erről szóló fejtegetéseket. De jól emlékszünk 1999 és 2000 fordulójára is. Most nem csúfolódni akarok ezen, hanem jelzem: létezésünk mély kérdése az idő, és maga Jézus is tanít az időkről. Itt azonban éjszakai időről beszél és azt mondja, hogy úgy jön el Isten országa, mint a tolvaj éjszaka. Mielőtt ennek titka kibomlana, tegyünk fel néhány kérdést. Miért mond Jézus ilyen erős hasonlatot? Mert ez rendkívül erős hasonlat: úgy jön el, mint a tolvaj. Ha azt mondaná, hogy úgy jön el, mint a herceg fehér lovon, úgy jön el, mint a várva várt szabadító, úgy jön el – bocsánat az iróniáért – mint a világbank tele kamatmentes hitellel, úgy jön el, mint egy nagy politikai fordulat, úgy jön el, mint a szép lány a randevúra..., - nos mondhatnánk, ezek szép, fölemelő buzdító hasonlatok. Nem annyira ijesztőek, mint a tolvajjal való példálózás. S valóban, Jézus ezt nem mindig csak hasonlatként mondja. Idézzük föl a Jelenések könyvének az egyik üzenetét. Ott a feltámadott Úr üzen Szardiszba, abba a szardiszi gyülekezetbe, amelynek jó neve van, de rossz az élete. („Azt a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” – ez a fő diagnózis). Ez egy jó nevű tekintélyes gyülekezet, de belül már üres és halott. És azt üzeni neki Krisztus: vigyázz, mert úgy jövök el hozzád, mint az éjjeli tolvaj... (Jelenések 3:3) De nemcsak Jézus példálózik így! Pál apostol a Thessaloniki levélben (1Thessz 5:2), Péter apostol pedig második levelében inti (2Pt 3:5), sőt fenyegeti a gyülekezeteket ezzel a hasonlattal: vigyázzatok, mert nem tudjátok azt a napot, melyen úgy jön el az Úr napja, mint az éjjeli tolvaj.
Ám ha jól értjük Jézus példázatát, ez döntő módon mégsem a váratlanságról szól. Úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, mondja Jézus, de rögtön meg is toldja: aki ezt tudja, az felkel, őrködik, vigyáz, hogy a tolvaj ne tudjon betörni. Itt el kell felejtenünk 21. századi képzeteinket. Jézus nem azt mondja, hogy valami kényszeres bebiztosításba fogjunk, például erősítsük meg a zárat, kapcsoljuk be a riasztóberendezést, oldjuk le a láncról a kutyát..., ezek a mi megoldásaink. Hasonlata (eljön a tolvaj éjjel, és betör a házba!) egy igen sajátos kifejezésre épül. Ha a görög ‘betör’ szót pontosan fordítjuk, azt jelenti: alagutat ás. A régi keleti világban ugyanis a legtöbb házat alap nélkül építették, az épületet egyszerűen ráhelyezték a kőkemény talajra. Jézus korában gyakori volt az a fajta betörés, hogy alagutat fúrtak a ház alá, mert  alapja nem lévén, könnyű volt behatolni. Így értjük már Jézus hasonlatát: ha valaki elkezdte kívül kaparni a talajt, annak volt valami hangja, valami motozás hallatszott, a falak rezegnek. Emlékszünk, Gárdonyi Géza milyen szépen leírja az Egri csillagokban, hogy amikor az ostromló törökök alagutat ástak az egri vár alá, ezt onnan tudták meg a védők, hogy a kazamatákban elhelyeztek néhány dobot, és a borsót szórtak a dob hártyájára (ez lett a védők megnagyobbított dobhártyája), és amikor táncolni kezdett a borsó a dobon, tudták, hogy egyenletes, kitartó munkával fúrják az alagutat. Vigyázzatok! – mondja Jézus. Tehát nem a váratlanság itt a kérdés. Nem zaklatott drillre akar bevinni bennünket Jézus, hogy futkossunk szüntelen az ajtóhoz, és nézzük, biztosan be van-e zárva. Figyelemre késztet, készenlétre buzdít! Fordítsuk is meg a kemény képet, hiszen már értjük jól Jézus szavát. Azt mondja, ha tudná a ház ura az időszakot, melyben megkezdődik a behatolási kísérlet, az alagút-ásás, akkor megakadályozná, hogy betörjenek a házába. Meg kell találnunk ezt a vigyázó időt, meg kell találnunk a felkészülésnek, az odafigyelésnek az idejét, melyben legalább öt kérdéssel kell foglalkoznunk.
Az első kérdés Jézus szava nyomán: mire is van időnk voltaképpen? Mi sürgetjük az időt, s kérdezzük, hogy mikor jön el az Isten országa, mert nagyon elegünk van már ebből a világból, s nagyra lobbant szívünkben a vágyakozás lángja, hogy történjen már valami erős, isteni beavatkozás: nyíljon meg az ég, jöjjenek a katasztrófák, rázzák meg a világot a kataklizmák, bomoljanak az elemek égve, s múljék el ez az egész teremtett világ, hogy jöhessen az, amit várva várunk: új ég és új föld, melyben igazság lakozik! (2Péter 3) Erre érdemes várni, tehát egy olyan világra, új égre, új földre várni, melyben valóban igazság lakozik, s nem úgy, mint a választási plakátokon áll szegény igazság, mert választások után ott szokott maradni lógva az igazság a plakátokon, s aztán mikor két-három hét múlva letépik a plakátot, oda is az igazság. Nagyon várjuk az igazsággal telített, isteni renddel telített, igazi világot. De mikor jön el? Jézus azonban megfordítja a kérdést és az intő szavaiban inkább ő kérdez bennünket: nektek mire van időtök? Mert úgy tűnik, minden másra van időnk egyébként. Mindenre, ami lényegtelen, mindenre, amivel valahogy elfoglaljuk magunkat. Jaj, mennyi mindennel elpepecseljük mi az életünket, és aztán sóhajtozunk, hogy nyakunkba dől minden! De az, hogy nem érünk a dolgaink végére, az nem egyszerű, gyakorlatias életkérdés, hanem sokkal inkább szellemi kérdés. Mert azt kell kérdeznünk: mire akarom, hogy időm legyen? Mit tartok igazán fontosnak? Amit az ember fontosnak tart, abban nem tudja őt senki sem feltartóztatni. Kapcsoljunk vissza Jézus szavához: ha tudná a ház ura, hogy mikor történik ez a behatolási kísérlet, mikor kezdődik meg a betörés, akkor fölkel, készenlétbe helyezi magát, vigíliát, őrséget tart, hogy megakadályozza. Sőt nemcsak tudná, hanem egész pontosan: tudja,  mert megtudta...
S megint megfordítjuk a képet: van idők valóban arra, ami fontos? Paul Tillich, a 20. század nagy protestáns teológusa azt mondja, hogy az embert (minden embert) valami végső módon, feltétlenül meghatározza. Ez egy filozófiai leírás: ami abszolút feltétlen, aminek nincsen semmi előfeltétele, ami mindent feltételez, amit semmi nem határoz meg, hanem ami mindent meghatároz... - ez az ‘isteni’, mert mindenkinek van istene, ami őt feltétlenül meghatározza... Tillich ehhez egy találó angol szót választott: concern. Ez azt fejezi ki, ami nagyon izgatja, leköti, nyugtalanítja az embert. Filozófusul tehát: ez a valami az isten. Mindenkinek van istene. Mire van időd, mi a fontos, mire vársz, mire nézve kérdezed, hogy mikor? Ha tudja a ház gazdája... fölkészíti magát és vigyáz. Lám, van rá ideje az őrködésre.
A második kérdés nehézkesebb, de meg fogjátok érteni. Ezeken az estéken egy-egy példázattal, egy-egy hasonlattal élünk: úgy jön el, mint... Most egy közbevetett kérdést kell idehoznom: hogyan van már itt? Mert itt van! Mi Jézus második eljövetelére várunk, ez lesz a mi beteljesedő adventünk. De Krisztus már eljött, és Szentlelke erejével velünk is van. „Imé, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” – ezt ígéri a missziói parancsában (Mt 28:20). S ha ezt nem is értettük éppen akkor, amikor minket kereszteltek, de azóta már értjük. Csodálatos ige ez: veletek vagyok. Hogyan van velünk? S máris mondom velünk-léte jeleit, melyek az alagútásás képéhez kötnek. Valaki alagút ás itt körülöttünk, vagyis valami mozog az életünkben, rezeg a dob és táncol rajta a borsó. Jézus jár itt, de most még inkognitóban van itt, és ez a rejtett jelenléte bizony mindent megmozgat. S majd, amikor teljes dicsőségében eljön, bíróként (erről is fogunk beszélni), s elébe állunk, úgy kezdi ítéletét: éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztan és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok felruháztatok, tömlöcben voltam, meglátogattatok...(Máté 25:35-42) És aki ezt tette, azoknak ezt mondja: jertek Atyámnak áldottai! És lesznek, akik majd ezt mondják az ítéletkor (talán mi is ezt fogjuk mondani?), mikor láttuk volna, hogy éheztél, mikor láttuk volna, hogy szomjaztál? Ha az ítélet ránk nézve kárhoztató lesz, akkor ez a kérdésünk kétségbeesett kérdés lesz. Jaj, hát ugyan, mikor láttunk volna téged, Urunk így, mert akkor adtunk volna, megtettük volna neked... Akik számára az ítélet üdvözítő lesz, ők nem kétségbeesve, inkább csodálkozva fogják mondani: mikor láttuk volna? Ha eggyel, a legkisebbel megtettétek, velem tettétek meg – mondja Jézus. Így van Ő velünk, inkognitóban. Nem érzitek, testvérek, hogy rezeg-reng itt valami, hogy mozognak a falak, hogy az asztalon táncol a pohár éppen tele vízzel, s azt valakinek oda kéne adni? A kamrában leesett a polcról a kenyér, - kidobjuk a szemétbe, hát nem inkább oda kellett volna adni valakinek? Recseg, ropog a szekrény, tele van jó sok felesleges ruhával, nem is tudunk vele mit kezdeni, - valakinek szüksége van talán reá? Recseg, ropog, inog minden. Úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, vagyis úgy jön el, mint koldus, úgy jön el, mint a szegény, úgy jön el, mint a rászorult, úgy jön el, mint akinek szüksége van rám - jövevényként jön el. Ilyen inkognitói vannak Krisztusnak.
A harmadik kérdés, amit ma este felteszünk, hogy itt valamiféle tudásról volna szó. Bár Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy azt az időt, a percet nem tudja senki, még a Fiú sem tudja, mert az Atya titkába van letéve, hogy mikor jön el az ország De azt tudjátok, hogy úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj. Ha tehát ezt tudjuk, akkor a várakozás módját is tudnunk kell. A hogyanhoz hogyant kell igazítani. Úgy jön el, mint éjjeli tolvaj,  - fel kell rá készülnünk, és ez a várakozásunk módját jelenti. Hogyan várunk? Lehet várakozni végső felfokozottsággal is, amiből türelmetlenség fakad. A neveltetésünk, habitusunk, lelki alkatunk kérdése, hogy a türelmetlenség robban-e bennünk, vagy föl-alá járkáló emberré tesz minket, vagy túlfeszül bennünk, aztán elpattan. Milyen érdekes, a türelmetlen ember nem ér rá semmi másra, csak amire türelmetlen tevékenysége irányul. Ez az én döntő megfigyelésem. Olyannyira türelmetlen, olyannyira várja Isten országát, hogy nem ér rá Istenre sem. Azt kérdeztem az imént – ez volt az első kérdés –, hogy mire várunk, kire várunk, várunk-e egyáltalán, mi határozza meg a váradalmunkat, mire tekinthetünk előre? Ám a türelmetlen ember, miközben molyol az életében, nem ér rá, s éppen a legfontosabb dolgokra nem ér rá. Türelmetlenségében elmegy a legfontosabb dolgok mellett. Imádkozik-e a türelmetlen ember? Szerintem nem. Lehet, hogy szertartásosságból eldarál egy-egy imát, lehet, hogy eleget tesz külsődleges vallásos kötelezettségének, lehet, hogy amikor már kitüremkedik belőle a könyörgés, akkor enged belső késztetésének, ám a türelmetlen ember nem imádkozik. A türelmetlen ember nem csendesedik meg, a türelmetlen ember nem figyel, nem hallgatózik, nem figyeli az idők jeleit, a türelmetlen ember nem vár, s éppen azért nem vár, mert türelmetlen.
Aztán lehet ebben a módban teljes csüggedéssel is lenni, s igen gyakran jelenik meg ez a tűzből-vízbe esés. A türelmetlen ember hamar összetörik, és akkor jön a csüggedés. A csüggedt ember vajon mire vár? Imádkozik-e a csüggedt ember, figyel-e a csüggedt ember Isten jeleire? S engedi-e, hogy Isten a maga módján finoman, szelíden vezesse? Mi ragyog föl a csüggedt embernek a saját élete történéseiből? Valami megértés, valami belátás, valami összegzés, valami summa? Van a csüggedt embernek adventje? Így is mondhatnám: a türelmetlen ember azért nem vár Istenre, mert mindig spekulál, a csüggedt pedig azért nem vár Istenre, mert már lemondott róla.
Hogyan várakozzunk? Jézus mondja: azt pedig jegyezzétek meg (tudjátok meg), hogyha a ház ura tudja (megtudta), hogy az éjszakának melyik szakában jön el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Szójátékot mond Jézus, sajnos, ez a magyarban visszaadhatatlan. Talán így a legpontosabb: ha tudja, hogy melyik őrségváltáskor jön a tolvaj, akkor riadókészültségbe állna. Akkor tartaná az őrséget, amikor jönne. Vigyázna. Őrködve várunk-e, figyelünk-e a Jézus inkognitó-jeleire, figyelünk-e az idők jeleire, figyelünk-e arra, ahogy Isten vezeti a szívünket és a lelkünket? Figyelünk-e arra, hogy amikor Isten gyógyítást ad, akkor az eljövendő világ ízeit kóstoltatja velünk? Vagy tudjuk-e, hogy amikor Isten eljuttat bennünket – magyarosan szólva – egyről kettőre, akkor nem azt ígéri, hogy majd lesz kettőről-háromba is, hanem a megszámlálhatatlant és a végtelent nyitja meg nekünk. Figyelünk-e arra, hogy amikor hasra esünk valamiben, mert Isten kitartja a kisujját, és elbotlunk, és nem mehetünk tovább, akkor éppen abban akadályozott meg bennünket, hogy zsákutcába fussunk, vesztünkbe rohanjunk? És mennyi mindenre kellene figyelni, vigyázni, hiszen Szentlelke kegyelme által velünk van!
A negyedik kérdés az, hogy nem tévelygünk-e sokat? A várás módjához ez a kérdés is hozzátartozik. Nem egy helyen int bennünket Jézus, hogy majd lesznek (mert mindig is voltak) olyanok, akik azt mondják: hogy itt a Krisztus, ott a Krisztus... S bizony, az eljövetel idejét firtató ember ilyenkor hihetetlenül gyorsan elindul arrafelé. Ott a Krisztus, itt a Krisztus, - kiabálják! De ti ne menjetek oda! - mondja Jézus. Ugyanis ezek hamis krisztusok, ál-krisztusok, áltatás-krisztusok, átmeneti megoldás-krisztusok! S abból derül ki, hogy hamis krisztusok ezek, hogy nekünk kéne hozzájuk menni. Jertek ide, jertek oda, - kiáltoznak nekünk. (Máté 25:23-28) Ami persze metaforikus is, és nem csak azt jelenti, hogy föl kellene ülni a vonatra, vagy zarándoklatra kellene menni Debrecenbe, hol mikor megérkezünk, valami szentségest látunk, valami világcsodát, amire azt mondhatjuk, hogy tényleg megérte idejönni, mert itt van a Krisztus...Jézus intelme sokkal inkább spirituális. Régebben szektás testvérekkel voltak disputáim, akik megkeresgettek s vitatkozgattunk, és ők számtalanszor kifejtették: nem jó helyen vagyok én, oda kellene mennem, oda, ahol ők vannak. Oda tényleg? Igen – mondták: mert a Szentlélek megjelölt egy közösséget (természetesen az övéket) és csak ott hajlandó jelen lenni, s továbbá Jézus Krisztus világossága csak egy megadott helyen fog fölragyogni, és ha én oda nem megyek, akkor továbbra is sötétben fogok üldögélni. De, testvérek a példázatban nem kell a ház urának kiszaladnia a világból! Sőt, miket mond Jézus korábban? Ketten lesznek a mezőn, az egyik elragadtatik, a másik ott marad. Két asszony őröl a malomban, az egyik elragadtatik, a másik ott marad. Lukács még ezt a szavát is idézi Jézusnak: ketten feküsznek egy ágyban, az egyik elragadtatik, a másik ott marad...(Lk 17:34) A mindennapos élet képei ezek: mező, malom, otthon. S nem azt mondja Jézus, hogy ketten elmennek valami titokzatos, misztikus hegyre -  az egyik ugyan hiába megy, a másik azonban megtalálja, amiért odament. Isten jön. Ne tévelyegjünk hát. Mert minden ilyen nekiindulás a hamis krisztusok után, az illúziók után, az önáltatás után, az ígérgetések után, a becsapások után: mind-mind tévelygés. Az embernek ott kell várnia, ott kell készen lennie, ott kell az Isten-várás szent és igaz móduszát megélnie, ahol van.
Milyen megrendítően szól erről Pál apostol a Korinthusi levélben, őt is erről firtatták a korinthusiak,  hogyan jön el az Isten országa, mit kell ahhoz a világon változtatni, hogy egy kicsit gyorsabban jöjjön el az Isten országa. Van az emberben eféle hajlamosság, hogy egy kicsit besegítünk Istennek. Ő cammog. Tegnap idéztem Babitstól Jónás könyvét. Amikor Jónás dühöng, hogy Isten megkönyörült Ninivén, és nem érti az egészet (nos, persze, honnan értené?), Isten azt mondja, hogy “én várhatok.” Isten tud várni. Mi meg türelmetlenek vagyunk. Ha nem ülne itt a hitvesem, részletesen elmondanám, hogy amikor udvaroltam neki és a Nyugati pályaudvarra érkezett, de késett a vonat, türelmetlenségemben elindultam a peronon előre, hátha ettől előbb jön a vonat. Ez Ennek az lett a vége, hogy rossz peronon indultam el, egészen kimentem a végéig, de közben bejött a vonatv egy másik vágányon. Tévelygünk. Ne tévelyegjetek. Vigyázzatok! – mondja Jézus.
Milyen megrendítően válaszol Pál apostol a Korinthusi levélben, amikor őt is erről firtatták a korinthusiak, hogy miképpen jön el az Isten országa, mit kell ahhoz a világon változtatni, hogy egy kicsit gyorsabban jöjjön el az Isten országa. Igen, van az emberben hajlamosság arra, hogy egy kicsit besegítsen Istennek. Isten cammog. Tegnap idéztem Babitstól Jónás könyvét, hogy amikor Jónás értetlenül dühöng, mert Isten megkönyörült Ninivén, Isten azt mondja: “Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
 bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más...”  Isten cammog? Isten azt mondja: én várhatok. Isten tud várni. Mi meg türelmetlenek vagyunk, ezért egy kicsit besegítünk. Egyszer a menyasszonyomat vártam a Nyugati pályaudvaron. Késett a vonat, én meg türelmetlenségemben elindultam a peronon előre, hátha előbb jön meg a vonat, aminek az lett a vége, hogy mivel rossz peronon indultam előre, s egészen kimentem a végéig, közben  meg bejött a vonat egy másikra...Ne tévelyegjetek! Vigyázzatok! – mondja Jézus.
És az utolsó kérdés újra ahhoz kapcsolódik, hogy miképpen van jelen Jézus. Az előbb idéztem Jézus szavait: inkognitóban, igen. De azt is el kell mondani, hogy más módon is jelen van Ő, ahogy a zsoltár mondja: nem szunnyad, és nem aluszik a te őriződ. (Zsoltár 121:3-4) A várakozásra intő példázat a várakozásunk mikéntjére, vagyis a készenlétre hívja föl a figyelmünket. De nem tudnánk sem várni, sem a várakozás helyes módját megtalálni, és nem is tudnánk magunkat igazán késszé tenni Krisztus megérkezésére, ha nem lenne bennünk az a boldog bizodalom, mi több, boldog megtapasztalás, hogy nem szunnyad el, és nem aluszik el az én őrízőm. Bizony, nem én költögettelek ma este benneteket, hanem az, aki nem szunnyad, és nem aluszik. Nem én mondtam lelkipásztori szavakat, hanem maga az Úr Jézus Krisztus mondja azt: legyetek készen! Láttuk, ez az intés leginkább őrködésre, feszült várakozásra, odafigyelésre utal, de azt is jelenti, hogy készen vagyok. Teljesen (f)elkészültem. Ezért, ha el is szunnyadunk, ha álomba is merülünk, Ő maga költöget bennünket, és Igéje hatalmával, Szentlelke erejével teljesen késszé is akar minket tenni! Holnap este erről fogok szólni, hogyan lehetünk teljesen készek Jézus Krisztus várására. Most halljuk még egyszer az Igét: azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha a ház ura tudja, hogy az éjszakának melyik szakéában jön el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Azért legyetek készen ti is, mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Most, hogy immár jó néhány vasárnap óta az igehirdetések középpontjában az akarat áll (a mi akaratunk és Isten akarata), és sokféle módon próbáltuk megközelíteni ezt a nagy kérdéskört, el kellett jutnunk Istennek eleve elrendeléséhez, a predesztinációhoz, mely szintén ebbe a nagy kérdésbe nyit nekünk utat. Milyen drámákban, milyen történetekben találkozik egymással az én akaratom, és Isten kinyilatkoztatott (máskor meg csak sejtett) akarata, és hogyan alakítja Isten akarata a mi akaratunkat? Az eleve elrendelés kapcsán a régiek sokszor feltették azt a kérdést is, hogy szabad-e  egyáltalán Istennek erről a titokzatos rendeléséről bármit is mondani a gyülekezetben, vagy inkább hagyjuk meg titoknak, amelyről csak egy-egy teológus könyvének a mélyén, lábjegyzetben olvashatunk megjegyzést. Ha ugyanis arról szólunk, hogy Istennek van eleve elrendelése, Istennek van minden akaratot megelőző akarata, ha arról hallunk, hogy Isten dekrétumai, rendelései megváltozhatatlanok, akkor nagy nyugtalanság töltheti meg az embert.
Zűrzavart, vitatkozást, sokszor keserűséget, ellenérzést vált ki ez a tudat. Szabad-e hát erről egyáltalán szólni vagy beszélni? Azonban a régiek azt is mondják, hogy nemcsak szabad, hanem kell is az eleve elrendelésről szólni, mert ha Isten akaratáról (mégpedig örök akaratáról) hallunk, akkor abból mi nagy vigasztalásokat vehetünk. Egy régi hittudós így mondja: csodálatos horgony az Isten eleve elrendelésről szóló tanítás, mely életünk hánykolódó hajóját viharban, nyomorúságban, nehézségben megtartja. Erről hallottunk a múlt alkalommal a Római levél 8. részének csodálatos vallomásában: akik Istent szeretik, minden a javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak. Bizony, semmiféle nyomorúság, sem jelenvaló, sem elkövetkező, sem mélység, sem magasság nem szakít el bennünket Isten szeretetétől, mely van az Úr Jézus Krisztusban. Nem szakad el a kötél, a horgony nem lazul meg. Ezzel a tanítással egész életünket igazi mélységben, Isten szeretetében tudjuk rögzíteni, horgonyoztatni. De azt is mondják a régiek, hogy ha Isten eleve elrendeléséről hallunk, akkor az bennünket hálás alázatra is késztet, továbbá szent életre ösztönöz. Most ebből a háromból (nevezetesen vigasztalásból, aztán a hálás alázatra késztetésből, és a szent életre ösztönzésből) most a másodikat vesszük: Isten eleve elrendelése hálás alázatra késztet. De ehhez a belátáshoz is szükséges (ahogy a múlt alkalommal is tettük), hogy utat engedjünk az emberi ellenvetéseknek. Bár Istennel szemben sosincs igazunk, a szívünk rejtett zugaiban számos ellenvetés zajlik, - még akkor is, ha vigasztalásokat kapunk, még akkor is, ha Isten örök végzése megszilárdítja az életünket, ha boldogító tudat tölt el bennünket. Bár Isten akarja, és öröktől akarja, hogy tőle senki minket el ne szakítson, az a szívünk rejtett zugaiban mégis van egy-két vitaszólam, egy-két vitatétel. Úgy van ez, ahogy a Gyalog-galopp című egykori film-paródiában. Artúr király és lovagjai keresik a Szent Grált. Át kell menniük egy hídon, de ott áll a fekete lovag, s csak akkor lehet átmenni, ha valaki párbajra kél vele. Artúr király veszi a kardját, párbajozni kezd a fekete lovaggal, egy suhintással levágja a kezét. A fekete lovag átkapja a kardot a másik kezébe, tovább vívnak, Artúr király azt a kezét is levágja. De nem mehet át a hídon, mert ott ugrál a fekete lovag és lökdösi a királyt. Erre levágja az egyik lábát, s akkor már egy lábon ugrál előtte, így se tud átmenni. Levágja a másik lábát, s már csak egy megcsonkolt törzs van ott a porban. Ekkor megszólal a fekete lovag: egyezzünk ki döntetlenben. Így vagyunk mi, testvérek! Isten annyiszor legyőz bennünket, annyiszor bizonyítja hűségét, szeretetét, irgalmát, annyiszor megerősít bennünket arról, hogy nem hagyott magunkra, mi meg legyőzetve az isteni erőktől, még alkudoznánk: egyezzünk ki döntetlenben. De nem fog menni a döntetlen ma sem. Ám: kard ki kard, vívjunk. Szeretnék most is a szívekből néhány ottmaradt, rossz és félrevezető gondolatot elűzni, ha lehetséges.
Az elmúlt héten Jónás próféta könyvét olvastuk. Jónás próféta könyve a predesztináció Könyve. Nemcsak szép verset ihlető bibliai könyv, így nagyon miénk Babits Mihály okán, mert az az egyik legszebb magyar vers, s megdobog a szívünk tőle, sokan szinte fejből tudják ezt a gyönyörű verset. De nemcsak így a miénk, hanem úgy is, hogy ez a predesztináció könyve. Nem akarom a könyvet részletesen végigmondani, hanem a végéből fogok majd néhány eseményre visszautalni. De eleve a Jónás könyve is úgy van megírva, hogy a végső nagy összecsapásban, Jónás és az Isten összecsapásában tudunk igazán visszatekinteni a könyvben foglalt történet fontosabb mozzanataira.
Jónás dühös. Haragszik. Éspedig, ahogy Isten kérdezi tőle, méltán haragszol-e, - ezt úgy is lehetne fordítani, hogy nagyon haragszol-e? Nagyon haragszik. Jónás nagyon haragszik. Olyan mozzanata ez az emberi létnek, amelyben nagyon sok minden benne van. Benne van a hiábavaló fáradtság, a csalódottság, benne van a becsapottsági érzet, a keserűség, benne van az egész küldetésének az értékelése, hogy semmit nem ér, amit csinált. Hát dühös. És kifakad, azt mondja, hogy méltán, méltán haragszom. Nagyon haragszom. A lényegét talán Babits foglalja össze, legmélyebben: eltelt a negyven nap, és Ninive nem pusztult el. Ekkor Jónás kifakad, s azt mondja: “hazudtam én, hazudott a naptár…”, eltelt a negyven nap, nem pusztult el Ninive. “Hazudtam én, hazudott a naptár, és hazudott az Isten.” Még negyven nap és elpusztul Ninive – ez volt ő prófétai üzenete. És nem pusztult el Ninive. De vajon kire dühös Jónás, kire haragszik? Önmagára, hogy prófétaságra adta a fejét, vagy a cethalra haragszik, hogy elnyelte ugyan, és mégis kiköpte? A niniveiekre haragszik talán, hogy így kitoltak vele, hogy az ítélő szó nyomán megszeppentek, megijedtek, megtörtek, megbánták bűneiket, s böjtölni kezdtek? Vagy Istenre haragszik? Istenre haragszik és Istennel pöröl azon a furcsa módon, ahogy a csalódott próféták szoktak, mert ezt a szót már hallottuk: “most azért vedd el az én lelkemet, Uram!” – Illés próféta is így pörölt Istennel. Győzelmet aratott, a Baál papok megverve, a bálványok szétszórva, mégis úgy érzi Illés próféta, hogy egyedül maradt, kár volt az egészért. Jónás is úgy érzi, hogy egyedül maradt, kár volt az egészért, csak most fordított értelemben. Ninive megtért, és Isten megbánta azt a rosszat, amit Ninivén akart végrehajtani és nem hajtotta végre, megkönyörült. Hazudtam én, hazudott a naptár, és hazudott az Isten. Egy destinatum nem következett be. Emlékeztek, elmondtam, hogy a predesztináció szóban a latin destinatum szó áll, ez pedig valami szilárdan kitűzött célt jelent. De ez most nem történt meg. Hazudott a naptár, hazudott Jónás próféta,  - csak ő nem tudja (vagy talán tudja?), hogy van egy másik destinatum is. Ami viszont bekövetkezett. Az emberi akarat világában az az egyik legcsodálatosabb titok, hogy az elhatározás és a cselekvés között mindig van valami idő, mindig van meggondolási lehetőség. A Jónás könyvében ez az idő a negyven nap. Még negyven nap, és elpusztul Ninive. Ez tehát destinatum, meghatározott, elrendelt, bekövetkezendő rettenetes esemény. Pár napja is számolgatták, hogy (20)11-11-11, s itt valami borzasztó dolog fog történni, tele volt az internet meg a sajtó mindenféle balsejtelmű jóslatokkal. Jónás is így érzi most magát. Hazudtam, spekuláltam valamit, s hazudott a kalendárium is. Mégis. Mégsem. Jónás ugyanis nem maga spekulálta ezt ki, nem unalmában költötte ezt a dátumot is, Istentől rábízott üzenete volt ez. Isten hazudott? Ám van egy másik destinatum, és a kettő között van idő.
Ez itt a negyven nap. Vagy egy pillanat, ez negyven nap, ez negyven év, ez egy egész élet? – de nagy kegyelem, hogy az akarat és a megcselekvés között van idő, ezt kegyelmi időnek neveztük. Eltelt a kegyelmi idő, de a mi Jónásunk fel van háborodva. S ahogy mondja, perelve Istennel: kérlek Uram, hát nem ez volt az én mondásom, amikor még hazámban voltam, hogy Te könyörületes vagy?! Hát nem ezt hirdettem, nem ezt tanítottam, hogy Te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű, nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó!? Ezért menekültem Tárziszba, ezért nem akartam Ninivében próféta lenni, mert tudtam, hogy Te könyörületes vagy! Tudtam! És Te mégis rákényszerítettél, hogy Ninivébe menjek, és egy ítélő Istent hirdessek. Ninivében azt prédikáljam, hogy még negyven nap és elpusztul Ninive. Miért kellett ezt tennem, mire való az ijesztgetés? Pedig tudtam, tudtam, hogy Te milyen vagy, Istenem, tudtam, hogy a Te végső destinatumod, a Te végső célod a könyörületesség és az irgalmasság. Hát haragszik most Istenre. Minek, mire való volt ez az ő szolgálata?!
Tehát Jónásnak legelőbb nem Ninivével volt baja, hanem Istennel volt baja. Ám mellékesen, Ninivével is baja volt. Ninive ellenséges város volt, azzal tehát hát nem volt baja Jónásnak, amikor azt hirdette nekik, hogy el fognak pusztulni. Nekünk se lenne sok bajunk (nagyon keményet fogok mondani) a románokkal, ha tudnánk, hogy Románia negyven nap múlva becsúszik a föld alá. Oh, hát akkor megírjuk a Románia-siratót. Vagy a szlovákokkal lenne valami bajunk? Ilyen értelemben nem volt baja Jónásnak Ninivével. Kihirdette az ellenség fölött az ítéletet. Azzal viszont már van baja Jónásnak, hogy a niniveiek úgy viselkednek, mint ahogy az ő saját népének kellett volna megannyi alkalommal viselkedni. Mert Ninive megtért. Jónás népe viszont nem tért meg. Ninive megtért.
Ebben a vitatkozásban vagy nekifeszülésben, amivel itt Jónás szinte nekitámad Istennek, egész küldetése, prófétai mivolta is különös fénybe kerül, és ezzel érkezünk a mai ember nagy drámájához. Kell-e nekem azt mondani, szabad-e nekem azt mondani valakinek, bárkinek, hogy ha nem jobbítod meg útjaidat, elveszel? Szabad-e nekünk azt mondani, hogy van Istennél ítélet? Nagy kérdés ez, s egész komolyan áthatja az egész nyugati civilizációt, az egész nyugati keresztyénséget. Magam hallom ezerszer innen-onnan egyik-másik papról, prédikátorról a véleményt: phü, ez egy fundamentalista ítélkező! Angolul is szokták mondani: ez egy doomsayer, mindig ítéletet mond, mindig katasztrófát hirdet. S elcsavart életű nyomorék lelkek járnak a templomába, akik szeretik, hogy jól megdögönyözik a lelküket, jól megijesztik őket! S így folytatják: de hát mi keresztyének vagyunk, mi azt a Jézus Krisztust hirdetjük, aki a bűnösök barátja volt, mi Krisztus által Isten szíve legmélyéig belátunk, és Isten szíve mélyén könyörület és irgalom lüktet! Lám, Jónás is belelát Isten szívébe egy pillanatra, és azt mondja: Uram, hát én mindig ezt tanítottam Rólad, hogy Te irgalmas és kegyelmes vagy, nagy türelmű, nagy irgalmasságú, gonosz miatt is bánkódó! Hát nem ezt kéne mindig hirdetni? Nem ezt kéne mondani, nem azt kéne mondani a vergődő és nyomorult embernek, hogy Isten szeret? Hát nem mindig a Római levél múltkor felolvasott 8. részbeli szakaszát kellene mondani, újra meg újra csak ezt: tudjuk, hogy akik Istent szeretik, minden a javukra van, s hogy az Ő szeretetétől minket senki nem szakít el?! Jaj félre ezekkel az ószövetséges, rettenetes, ítélkező, törvénykező beszédekkel!
Az ám, kedves testvérek, csak amikor Isten csinál valamit Jónással, és még az okán is haragja lesz, ezt mondja Isten: Ninivét, a nagy várost, ne szánjam, melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és balkezük között…?! Akik nem tudnak különbséget tenni jobb és balkezük között. Vagyis most Jónás perlekedését látva, azt a kérdést is fel kel tenni, hogy jól tesszük, ha mindig csak arról beszélünk, hogy Isten szeret, az a dolga? Jól tesszük-e, ha mindig, minden helyzetben azt mondjuk, hogy ugyan nincs az jól, ami van, de mi a szeretet Istenét hirdetjük?! Nem csinálunk-e ezzel Istenből egy dobzse istent? Ulászló királyra mondogatták régen: dobzse László. Ült a koronatanácsban, s akármit mondtak a főurak, mindig azt mondta, hogy dobzse, dobzse, jól van, - ment volna vadászni, halászni, kártyázni, hagyják őt békén a koronatanács tagjai! Nem egy ilyen dobzse-istent csinálunk ezzel Istenből? Jól van, menjen a világ úgy, ahogy megy, majd a végén Isten egy rántással, valami nagy könyörületes aktussal, valami happy endes befejezéssel kikerekíti! Mondhatjuk-e ezt annak, aki jobb és bal keze között sem tud különbséget tenni? Hát nem éppen Jónás ítélő szava volt ott Ninivében az, ami megtanította a niniveieket, hogy jobb és bal között különbséget tegyenek? Ez eszméltette őket, hogy nincs rendben az életük. Ninive nincs rendben. Vajon mi nem hamisítjuk meg az evangéliumot? Az evangélium ugyanis nem azt üzeni, hogy minden “oké”, hanem az az evangélium üzenete, hogy Jézus Krisztusnak meg kellett halnia, és három napig a halálban volt, miképpen Jónás a cethal gyomrában. Áldozni kellett a bűnért, mert csak ily módon töröltethetik el a bűn, - nem az az evangélium, hogy nincs bűn és minden jó és minden szép, és Isten úgyis könyörületes és irgalmas! Nos, ez a mi nagy kérdésünk.
Most azonban térjünk vissza Jónáshoz, hogy megértsük: miért tanít Isten eleve elrendelése alázatos hálaadásra. Ehhez azt is el kell mondanom, hogy itt tényleg elrendelések vannak. Isten Jónást prófétának rendelte, eleve annak rendelte, mondhatom. Lám, Jónás fel akarja mondani a prófétaságot, el akar belőle menekülni, hátat fordít a küldetésének, de Isten végzetszerűen rákényszeríti a saját sorsával, hogy visszakullogjon a prófétasághoz. Így verseli Babits csodálatosan: Jónás rühellé a prófétaságot… Vissza kell mennie prófétának. A hajótöréssel fenyegető vihar, aztán ahogy kivetik rá a sorsot, ahogy kidobják a tengerbe, elnyeli a cethal, aztán ott van a fövenyen, és mennie kell Ninivébe – ez mind predesztináció, testvérek! Mert van hivatásra való eleve elrendelése is az Istennek! Én nem akarom azt csinálni, amiről tudom, hogy Isten hívott meg rá, de azt kell tennem. Nem akarom azt a hivatást, de Isten úgy vezeti az életemet, hogy az lesz mégis. És nem destinatum-e, amit aztán az eseménysorozat végén, kint, a városon kívül ülve mond Jónás: tudtam! Benne itt ez kesergő mondás: tudtam! Nos igen, nem pusztult el Ninive! Mintha azt mondaná Jónás: tudtam, hogy nem fog elpusztulni. Milyen nagy dolog lenne, ha mi ezt hálaadással tudnánk mondani! Tudtam, tudtam, hála az Istennek, hogy megmaradt, tudtam, hogy eljön az idő, amikor tudnak majd különbséget tenni az emberek jobb és bal kéz között, - és tudtam, hogy ebben nekem Isten ilyen szerepet, ilyen szolgálatot szánt.
De hogy Jónás is megértse ezt, történik még valami. Jónás, ahogy üldögél a városon kívül, már lázadozott Isten ellen. Mert kiment Jónás a városból és leült a város keleti része felől, csinált magának egy hajlékot, az alatt ült az árnyékban, hogy megláthatná, mi lesz a városból. Tehát nem adja fel! Mint a fekete lovag. Ninive megmenekült, eltelt a negyven nap, és nem pusztult el a város, és már perelt ezen Istennel Jónás, már kimondta, hogy tudtam, hogy ilyen vagy, Istenem. De aztán kiment a városból, leült, hogy láthatná, mi lesz a városból. Hátha mégis elpusztul Ninive? Hátha ez a megtérés csak Istent-becsapó trükk volt, félóráig pityeregtek, ahogy a gyerek szokott a szigorú szülő előtt, aztán mikor a szülő megkönyörül, a gyerek folytatja tovább. S majd akkor Isten nem hagyja tovább? És aztán ebben a várakozásában Isten – ahogy mondja az ige – odarendelt egy tököt, a tök szép nagy levelet hajtott, Jónás beült az árnyékba, s jó volt neki, aztán Isten éjszaka rendelt egy férget, az megszúrta a tök szárát, másnapra elszáradt, a féreg tehát megszúrta a tök gyökerét, a nap meg Jónás fejét, s ott feküdt a mi szegény Jónásunk végképp halálos levertségben. A beszélgetés, ami még hátra van Jónás és Isten között, lehetővé teszi, hogy amikor a predesztináció titkába betekintünk, akkor Isten megkérdőjelezhetetlen szuverenitását is lássuk. Miért? Hogy ez hálás alázatot indítson bennünk. Pedig éppen most semmi oka Jónásnak arra, hogy hálás legyen. Mi oka lenne rá? Eddig csak ennyit mondhatott: hazudtam én, hazudott a naptár, hazudott az Isten. De ha mindezt cáfoljuk is, még mindig ott van Jónás szívében az a kicsi kis férgecske, hogy hazudott az Isten – nekem, Jónásnak. Lássuk az érvet. Isten végső nem hazudott a maga örökkévaló szeretetéről, irgalmasságáról, könyörületétől, rosszat jóra fordító nagy szent akaratáról. Lám, Ninive megtért, megmarad. Jónás ebben eszköz volt. Jöhet a jutalomfagyi, egy töklevél, a csodálatos árnyék. Ennyit Jónás megérdemel, testvérek. Hát min ment keresztül ez az ember? Vihar, kidobták a vízbe, elnyelte egy cethal, aztán prédikálnia kell Ninivében, idegen városban egy zsidó prófétának, egy zsidónak a Jobbikosok között! Ez azért nem akármi. De Isten hazudott nekem – dühöng Jónás. Mert az a pici kis jutalom, a töklevél csodálatos árnyéka, a hűsülés, egy pillanat alatt odavész.  Isten küldött egy férget, megszúrta a tök gyökerét, s az elszáradt. A nap meg megszúrta Jónást. Hát az a kevés se jár? – vedd el Uram az én lelkem, mondja még egyszer Jónás. És megkérdezi az Úr megint: méltán haragszol Jónás? Méltán haragszom, okom van haragudni, - felel. Hát ennyit sem kap Isten szent embere, ennyi sem jár annak, akit Isten áldott eszközül használ egy város megmentése érdekében? Hát ennyire kemény Isten az Ő prófétáival, talán mégis csak igaza volt Jónásnak, jobb lett volna, ha nagyon-nagyon messze elmenekül ebből a hivatásból, és valahol a Bahamákon vesz magának egy bungalót, megváltoztatja a nevét, kicserélteti az ujján az ujjlenyomatokat, hogy Isten se találja meg őt soha többet, - hát így jár a próféta?
De kérdezzünk most mi: vajon azért száradt el a töklevél, mert nem tért volna meg, talán azért száradt el a töklevél, mert Isten nem küldött hozzá egy prófétát, hirdetni a töklevélnek, hogy még egy nap, és elszáradsz? Vagy valami isteni szuverenitás jelenik itt meg? A szuverén Isten az, aki szuverén módon rendeli Jónás feje fölé az árnyékot adó töklevelet. A szuverén Isten az, aki egy csapásra megszünteti ezt a kellemes lehetőséget. És ebből kell Jónásnak megértenie, hogy nem azért maradt meg Ninive (veszedelmes dolgot mondok, tudom!), mert megtért! Nem ez volt Ninive megmaradásának a kondíciója, hogy ugyanis ha megtér, és mindenki zsákba öltözik, és mindenki hamut szór a fejére, és még Ninive királya is megtér, és még az állatok is böjtölésbe fognak, akkor majd megmarad. Mint ahogy a töklevél kihajtásának sem az volt a feltétele, hogy éppen odaült le Jónás, hogy ahol az Úr embere van, ott mindjárt árnyéknak kelljen nőnie. Pedig szépet mond a 84. zsoltár, mikor azt mondja, bármerre járnak Isten kegyesei, ott éltető vizek fakadnak fel. Szóval, ez lehetne így is! De most nem erről van szó. Továbbá, megérdemelte Jónás, hogy elszáradjon a töklevél? S még lejjebbre megyünk: megérdemelte a töklevél, hogy elszáradjon? Isten szabad, önkéntes szeretetéből, megkérdőjelezhetetlen irgalmasságából marad meg ez a város! Amit Jónás tehetett, semmi több, minthogy önmagát, mint Isten száját (mert a próféta Isten szája) odaadja ebbe a nagy folyamatba. Így fejezi be az Úr a vitát: te szánod a tököt, nem fáradtál érte, nem nevelted, egy éjjel támadt és egy éjjel veszett oda. Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, akik nem tudnak (bár már tudnak!) különbséget tenni jobb és balkezük fölött, és barom is sok van.
Hálás alázat. Amikor föltolul a düh a szívünkben a saját sorsunkon, és harag, méltatlanság támad bennünk, amikor nem értjük, hogy Isten miért és hogyan vezet bennünket, miért kell tennünk azt, amire Isten kényszerít, és nem értjük, hogy amit éppen teszünk, annak miért az ellenkezője lesz a végeredmény (még negyven nap, és elpusztul Ninive - és eltelt a negyven nap és nem pusztult el Ninive!), akkor hálás alázattal, vagy inkább: alázatos hálával kell belátnunk, hogy Isten mindent, mindent, mindent szabad szeretetéből ad. Mindig, mindenben arra vezet bennünket, hogy a rosszat jóra fordíthassa, hogy könyörületét és irgalmát rajtunk kiterjeszthesse. Ez az az irgalom, maga az isteni lét teljessége a végső cél, ez a végső destinatum, és azért végső, mert ez volt eleve elrendelve. Ez a predesztináció egyik nagy titka. Sokan vagyunk Jónások, és sokszor vagyunk Jónások. De adjon Isten nekünk is bátorságot, hogy ha kell, kimondjuk szívünk indulatát, de méginkább adjon Isten nagyobb kegyelmet is, hogy amit az Úr tanít nekünk, azt meghalljuk, szívünkbe fogadjuk, s mint engedelmes gyermekek, boldogok legyünk általa.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal a futás metaforájával érzékeltettük, hogy az akarat mindig valamilyen célra tart, vagy éppen valamilyen célt akar elhárítani. Hiszen amikor akaratról szólunk, mégpedig arról az akaratról, amely mozgósítja az embert, amely megfontolást, eltökélést hordoz magában és tetté válik, ezt talán éppen a futás képével lehet a leginkább érzékeltetni. Idéztem a Zsidókhoz írt levél csodálatos buzdítását is: kitartással fussuk meg előttünk a küzdőtért, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Krisztusra. Ehhez a buzdításhoz azt is hozzáteszi az apostol, hogy úgy fussuk meg ezt a küzdőtért, hogy tudjuk, a bizonyságok fellege vesz körül minket, azoknak a tanúknak a sokasága, akik mintegy a stadionban a nézőközönség, nézik, hogyan futjuk meg ezt a küzdőtért. Vannak drukkereink, és senki sem ellendrukker, mert ők mind bizonyságo, mártüszok, akik életükkel és halálukkal már jó bizonyságot tettek Jézus Krisztusról. Azt is el kell mondanom, hogy amikor akaratról szólunk, legalább három dimenzió nyílik meg előttünk. A legáltalánosabb dimenzió, és úgy látom, hogy a mai ember ennek a dimenziónak a vendége, itt töltjük a legtöbb időt szívesen: ez maga az emberi természet vagy helyesebben általában a természet. Ebbe esik az, hogy természeti, biológiai, fizikai, fiziológiai szükségeket kell betölteni, s ez akarattá tud válni az emberben. Enni akarok, inni akarok, aludni akarok, pihenni akarok, nyugalmat akarok – szoktuk kezeket mondani. Mindez a természeti adottságainkhoz tartozik. Említettem már, hogy a görög nyelv, és így a bibliai görög nyelv is igen finoman elválasztja ezt egy másik dimenziótól.  Bár elég könnyű az egyikből a másikba átlépni, mégis megkülönböztetjük ezt attól, ami viszont sajátlagosan az emberre jellemző, ez az ember világában forog. Ezt a dimenziót mostanában, a 21. században kerülni szoktuk: ez a moralitás dimenziója. Talán emlékeztek testvérek, utaltam arra, hogy sok-sok szép természetfilmet lehet újabban a televízióban nézni, ám ezek meghatározó hányada az evolúció logikája szerint készül, megpróbálják az állatvilágot is emberi tulajdonságokkal felruházni. De átlátunk a szitán: a biológiai világnak nincs morális szerkezete. Viszont, megfordítva, ennek a logikának a következtében az ember sem küönbözik az állatvilágtól. Ám ha mi csak a vendégei akarunk lenni a oralitás világnak, hamar elveszítjük az emberi lét eme megkülönböztető jegyét: a moralitást, a morális akaratot, az erkölcsi akaratot. De bármennyire is kerüljük ezt a dimenziót, azt is tudjuk, hogy mégis ez az, ami bennünket döntő módon megkülönböztet a puszta naturától. Ha lehet különbséget tenni a natúra és a kultúra között, akkor ez az egyik döntő különbség: ahol kultúra van, ahol civilizáció van, ahol embervilág van, ott moralitás is van. Valamilyen (lehet, hogy nekünk elfogadhatatlan, lehet, hogy számunkra érvénytelen, lehet, hogy elavult, lehet, hogy ósdi), mégis moralitás. Az ember morális, erkölcsi szempontok szerint tájékozódik a világában, eszerint fontolja meg a vágyait és akaratát, és eszerint cselekszik.
S van egy harmadik dimenzió is. Ezt a mai kor tudósai, filozófusai nagyon szívesen utalják a középkorba, mondván, hogy ez egy elavult valami, a régi ember gondolkodott aszerint, látta benne a világot. Ám ha arra gondolok, hogy mit produkált a 20. század (csak a 20. század), akkor én szívesen visszamegyek ezért a középkorba: ez a metafizika. A metafizika világában is van egy akarati tényező, itt, a metafizika világában ütközik a leginkább Isten és ember akarata. Nézzük meg, mit tanít az Ige erről, mert amikor a tudatunkig, a szívünkig, a lelkünk mélyéig ható módon találkozunk az isteni akarattal, akkor ez a metafizikai dimenzió nyitja meg számunkra a predestináció értelmét.
Nos, kedves testvérek, a predestináció szó kapcsán jó lenne, ha rögtön elkerülnénk determinisztikus képzeteinket. Még utalni fogok rá, hogy amikor a predestinációt és a szuverén isteni akaratot gúnyolják drágalátós emberek, akkor erre szoktak utalni, de mi kerüljük el a determinizmust. A predestináció szóban ott áll a destinatum latin szó, vagy a destineo ige, ami eredetileg azt jelenti, hogy valamit megszilárdítanak, rögzítenek, valamit kitűznek. Kitűzik a célt. Ha repülőtéren járunk, látjuk, ki van írva angolul: destiny, ez az uticélt jelenti, ahova utazni akarunk. Istennél van egy előre megadott cél, erről szeretnék most szólni. Sőt, a régi latinban a jegyest így nevezték: destinata, - tehát, ha gyűrűt cserélt a vőlegény és a menyasszony, akkor ők egymásnak el-jegyezték egymást, és ez destinatum volt. Végzet ez? Rettenetes dolog, ha valakinek menyasszonya vagy vőlegénye van, ez talán valami rettenetes felfoghatatlan borzasztóság? Pál figyelmeztet is bennünket: ki vagy te ember, hogy versengsz Istennel? Szó szerint fordítva: ki vagy te ember, hogy feleselsz Istennel, és kikéred magadnak, hogy Isten kitűzte az üdvösség boldogító célját? Mert ezt a célt tűzte ki Isten! Ki vagy, óh, ember, hogy nekiszegülsz Istennek és ellentmondasz Neki, mikor Isten a teremtésben kitűzte az ember számára a boldogító célt, azaz: Önmagát, az élet forrását. Feleselsz a boldogító céllal? Feleselsz az élet alapjával, feleselsz az életadó Istennel?
De milyen nagy titok ez, és milyen szabad az Isten, hogy az Ő szeretetébe még az a szabadság is belefér, hogy megengedi nekünk, hogy feleseljünk, birokra keljünk, lázadozzunk, ellenakaratot fogalmazzunk meg! Ám, mint mondottam, az akarás világában mindig az a különös, hogy míg az akarástól a tettig eljutunk, mindig van valami idő. Kegyelmi időnek neveztem ezt. A feleselő ember is kap kegyelmi időt, a vitatkozó ember is kap kegyelmi időt, a lázadó ember is kap kegyelmi időt, az az ember is kap kegyelmi időt, aki éhségsztrájkol az isteni bőség mellett, az az ember is kap kegyelmi időt, aki nem akar az egészség forrásából inni, mert az az Istentől van, és ő valami más forrást keres. De kap kegyelmi időt, hátha nem hal szomjan, hátha felfakad a szívében a zsoltárvers: mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik/ Lelkem úgy óhajt Uramra és Hozzá kívánkozik. Ez is predestináció, testvérek, ez is destinatum, ez is cél: eljutni az istenihez.
Adjunk most helyet a vitának is, hallgattassék meg a másik fél – mondta valamikor Agustinus egyházatya a római joggyakorlatra hivatkozva. Hallgassuk hát meg önmagunkat, mert az egyik felet már hallottuk és hallottuk, Isten boldogító célra rendelt bennünket. Erre aztán ilyeneket szokott mondani az ember: ha Isten eleve elrendel, akkor nyilván eleve elrendeli a rosszat is. Ő a felelős a rosszért. Milyen érdekes ez az érvelés, hiszen most a metafizika dimenziójában járunk, ám az érvelő ember azonnal átlép a moralitás dimenziójába, és azt kiabálja: Isten akarja a rosszat is, fúj, fúj! Minden rossznak Isten a szerzője, Isten a szerzője a bűnnek is – zárja a következtetést az ember. Olvastam egy római katolikus teológus érvelését is, aki tagadja a predestinációt. Ő az emberi felelősségre, az emberi döntésre, az ember szabad választására helyezi a hangsúlyt, és teljes körűen tagadja a predestinációt. Persze, a Római levélnek erről a passzusáról nagyvonalúan megfeledkezik, és azzal kárhoztatja a kálvinistákat, hogy a kálvinisták felelőtlenségre tanítanak. Mert ha Isten eleve elrendel, akkor Isten a bábjátékos, és Istennek sokmilliárd ujja van és mindenik ujján egy-egy figura, és Isten játssza a világtörténelem eleve meghatározott, eleve elrendelt, örökkévalóan megmásíthatatlan nagy színjátékát. Zajlik a divina comedia, az isteni komédia, az isteni színjáték, és ebben mi csak bábuk vagyunk, ilyeneket tanítanak a kálvinisták, ilyeneket tanítanak a reformátusok – mondogatja ez az atyafi. Csípős érvekkel tudnék erre válaszolni, s azt is szoktam mondani mindazoknak, akik nem hitből és nem kegyelemből, hanem cselekedetekből akarnak üdvözölni, szabad akaratból akarnak üdvözölni, hogy: úgy is lehet, hiszen benne van az Igében: cselekedd ezt és éld, tessék megpróbálni! Szabad. De nem lenne-e jobb a békesség Istennel, és odafordulni ehhez a boldogító célhoz.
Aztán ilyeneket is mond a vitatkozó ember: ha ez az eleve elrendelés, ez a rögzített, megmásíthatatlan, örökkévaló módon kitűzött cél kényszerít, akkor nincs szabadság, pedig Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert! Igen, ebben foglaltatik az ember szabadsága. A szabadságot nem alkotmányok deklarálják és biztosítják, a szabadságot nem szabadságmozgalmak adják meg nekünk, a szabadságot nem a politikusok teremtik meg az ember számára, bár ők ezzel szeretnek eljátszani, mintha ők teremtették volna a világot, a jólétet, a szabadságot, a boldogságot, mindent, csak szavazzunk rájuk, és akkor megkapjuk. Nem, nem, kedves testvérek, az istenképűségben van elrejtve az ember örök és tökéletes szabadsága, amit az ember – ez a bűn nagy paradoxonja! – Isten ellen föllázadva elveszített. Gúzsba van kötve ez a szabadságunk, gúzsba van kötve az akaratunk. Amikor Pál apostol destinatumról, predestinatumról szól, azt éppen ennek kapcsán teszi, hogy ugyanis felfedezheti-e a szabadságában jelentős módon korlátozott ember az isteni célt. Egyáltalán sejti-e, hogy van ilyen cél? Pál apostol itt, a Római levélben beszél az ember szabadságának, egészen pontosan: az ember töredékes szabadságának erről a különös valóságáról. Azt mondja Római levél 7. részének a végén, hogy belső embere szerint (szív szerint) gyönyörködik Isten szent és tökéletes törvényében. Mi ez a törvény? - ez a szeretet törvénye, ebben mindenki gyönyörködik. Szeretni Istent és szeretni a másik embert -, erre senki nem mondja, hogy nem jó. Ez bizony szép. Néhány évvel ezelőtt összeült egy keresztyén, egy buddhista, egy hinduista hittudós, hogy megalkossák a világetikát, legyen egy úgynevezett Weltethos, ami mindenütt, minden vallásban, minden népben, minden országban, az egész földkerekségen érvényes. Ide jutottak el: a szeretet örök és tökéletes törvénye. Azt mondja Pál: én ebben gyönyörködöm. S aztán hozzáteszi: de jaj, felfedezek a tagjaimban egy másik törvényt, amelyik nem akarja, hogy ezt (a jó törvényt) akarjam. Ez halálos paradoxon. Hol fedezzük fel, mikor fedezzük fel a kijutást ebből a halálos paradoxonból? Mert szeretem az Isten szép törvényét, gyönyörködöm benne, de nem tudom, sőt mi több, nem akarom megtartani. Tartsunk csak tükröt önmagunk elé, nem kell másra nézni, nem kell a világtörténelem sötét lapjait lapozgatni, elég csak önmagunkba nézni. Tetszik nekem a szeretet törvénye, aláírom, de van bennem valami, aminél fogva nem akarom. Hol fedezem fel hát a kiutat, hol fedezem fel a prae-destinatumot, az isteni meghívást és elrendelést az üdvösségre? Ilyen helyzetekben - s ezeket sorolja Pál apostol a felolvasott szakaszban –, tehát nyomorúságban kérdezzük ezt igazán. Mikor rádől az emberre a maga élete. Ha vidáman akarnám mondani, úgy mondanám, ahogy gyerekkorunkban sokszor átéltük: összedől a csutkavár. Perzse, újraraktuk, míg öreganyánk a sparhertben el nem tüzelte az összeset. De komolyabban is lehet ezt mondani: amikor rádől az emberre az élete. Ez a nyomorúság. S nincs kiút, nincs segítség, sőt, magammal rántottam másokat is ebbe a nyomorúságba. A világ bűnben vesztegel, toporog, nem jut egyről kettőre, nincs menekvés. Ilyen helyzetben kérdez az ember, de talán meg is tapasztalja, amit Pál apostol olyan csodálatosan mond itt az Igében: akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.
Aztán vannak olyan helyzetek, amikor (az igét idézve) azt érzi az ember, hogy végleges szakadás történik. Kérdez az apostol: ki szakíthat el bennünket Istennek a szerelmétől? Egy törést jelöl ez az ige, mégpedig olyan törést, ami után a törés helyén vákuum marad, vagyis a semmi marad, tehát semmibe jut az ember, elszakad az éltető forrástól. Amikor a Svábhegyen elkezdtük a templomépítést, a telek szélén állt egy gyönyörű tölgyfa, a szomszéd viszont azért harcolt, hogy neki szolgalmi joga legyen, tűnjön el az a fa, valami behajtót akart a helyébe.  Nem egyeztünk meg vele. Aztán két év múlva kiszáradt a tölgyfa,  - valaki (nem tudjuk, hogy ki) a fa tövébe folyamatosan gázolajat öntözött, a gázolaj pedig megfojtotta a fa törzsét, s megszakadt az életfolyamat, megszakadt a tápláltatás és kiszáradt a fa. Kicsoda (kérdezi az apostol) szakít el minket Isten szerelmétől? Beh sokszor érezzük ezt, hogy beszennyeződött az életgyökerünk, és nem tudunk tápláló és éltető isteni erőket fölszívni az életünkbe. Gyengülünk, sorvadozunk, noha vannak szép terveink. Jaj, gyönyörű látomásaink vannak, és nincs erő a kivitelhez, vagy mire a gyümölcsözéshez érnénk, már semmi lesz a valamiből. Pedig a valamiből állítólag mindig lesz valami. Hogy van az, hogy a valamiből semmi lesz? Mégis, azt mondja az apostol, akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van, és sem mélység, sem magasság, sem jelenvalók, sem következendők, sem háborúság, sem nyomorúság, sem üldöztetés nem szakít el bennünket az Isten szerelmétől!
Át lehet élni ezt a nagy drámát az ürességérzetben is. Immár nem abban az értelemben, hogy a valamink semmivé lesz, hanem hogy egyszerre csak ürességben találjuk magunkat, és ilyenkor, mint a gyerek, azt  kérdezzük, kapunk-e mi valamit? A gyerek szeret kapni, identitásához tartozik, hogy őt mindig megajándékozzák. Heten voltunk testvérek. Egyszer vendég jött (aki szerintem nem is tudta, hogy ilyen sokan vagyunk), de hozott a pap gyerekeinek ajándékot. Álltunk sorba, az első kapott, a második kapott, a harmadik kapott, én voltam a negyedik. De annak, úgy tűnt, már nem jutott. Mire a vendég észbekapott, hogy nem a naggyal kell kezdeni, hágy gyorsan a hetedikhez fordult, aztán adott hatodiknak, ötödiknek. És ottmaradtam két szék közt a pad alatt. S azt kérdeztem: hát nekem ki fog ajándékot adni? Humorral mondtam el ezt – kaptam én is természetesen.  Mégis, hányszor tolul fel az ember életében ez a rémületes kérdés, amikor üres az élet, amikor senki nem akar adni, amikor már mindent elvittek? Amikor olyan az életem, mint a rossz dió, föl lehet törni, de nincsen benne semmi. Az apostol Jézus Krisztusról, Isten ajándékáról beszél. Azt mondja: hogyha Őt érettünk odaadta Isten – tudniillik Krisztust érettünk halálra –, mi módon ne ajándékozna nekünk Ővele mindent?
És van még sok-sok élethelyzet, sorolhatnám napestig. Most az Ige alapján még egy élethelyzetet hozok ide, - ez a vád. Ez az amikor vád alá rekesztik az embert, s azért omlik össze az élete, azért találja magát nyomorúságban, azért üresedik ki őbenne és körülötte minden, mert vád alá rekesztik. És ez a vád megjelenhet (visszatérünk a kezdetekhez!) a természet, a moralitás és a metafizika dimenziójában is. Meg lehet vádolni az embert természet okán is. Fogyatékos. Tudom, a mai civilizáció mindent megtesz – szerintem keveset! –, mindent megtesz, hogy fogyatékos embertársaink ne kerüljenek hátrányba. Mégis hány olyan élethelyzet van, amikor mi magunk is, pedig kezünk, lábunk, mindenünk megvan, és ha nem 9 másodperc alatt, de 20 másodperc alatt lefutjuk a száz métert (az 59-es villamosig biztos, hogy utolérjük), mégis a természetünk okán vád alá kerülünk valamilyen fogyaték, hiba okán. Lehet, hogy alacsony az intelligencia-hányadosunk, valamiben ügyetlenek vagyunk, valamit nem tudunk elintézni, valamihez nincs erőnk,  -  ez mind, mind a natúra kérdése. A moralitás világában még inkább megjelenik ez. Meghagyom, a mai ember mindent elken, mindet összedobál, divatos szlogen lett Magyarországon: minden szabad, amit a törvény nem tilt, még akkor is, ha nem erkölcsös, úgy is néz ki Magyarország. Mégis, a moralitás világában nagyon gyakran vád alá kerülünk okkal, és ok nélkül is. És a metafizikai világban is van vád. Gondoljunk Jób könyvére. Őt, Jóbot a vádoló – a Sátán, görögül: katégor – a kategorikus, az ügyész, a metafizikai főügyész, a sátán bevádolja Istennél. Azt kérdezi Pál a Római levélben: kicsoda az, aki vádol? – majd hozzáteszi: hiszen Krisztus érettünk meghalt és föltámadott, és nekünk igazságot adott. És ezt a Krisztust nem mi találtuk ki, testvérek, ez a Krisztus nem a mi szívünk gondolata, ezt a Krisztust az ember a maga nagy szabadságában soha nem teremtette volna, ezt a Krisztust az ember a maga nagy szabadságában inkább eltakarította az útból. Krisztus az első praedestinatus, ahogy Pál apostol mondja az Efézusi levélben, mert Őt rendelte Isten öröktől fogva, őt, a teremtés kezdetét, minden teremtésnek eleve elrendelten. Mire rendelte Krisztust? Erre. Kereszthalálra és föltámadásra. Eleve elrendelte, hogy az embert minden vád alól föloldozza megigazító kegyelmével. Van hát predestináció? Ha nincs predestináció, akkor nincs Krisztus, de mivel van Krisztus, van predestináció, mert Ő a Szentháromság második személye, s a Szentháromság békességtanácsában, a Szentháromság örök Úristen tanácsvégzésben, vagy, ahogy énekeltük, az énekünkben: Isten örök bölcs rendelésében áll: ez a Krisztus. És Őrá nézve mondja, ha Őt Isten nekünk ajándékozta, mi módon ne adna vele együtt nekünk is mindent: ad megigazulást a vád alól, ad ajándékot az ürességben, ad egyességet Ővele akkor, amikor minden szétszakadt, és ad szabadulást a nyomorúságból.
Legvégül még arról is szólnom kell, hogy van ennek az isteni destinatumnak útja is, hiszen ez cél, és minden célhoz valamilyen úton kell eljutni, oda meg kell érkezni. Csak tételesen sorolom, majd a továbbiakban fogjuk ezt részletezni. Tehát van egy út – így mondja: Isten szeretetétől semmi nem szakít el, minden a javukra van azoknak, akik Istent szeretik. Ők azok, akik az Ő végzése (mindent megelőző szeretet-tette) szerint hivatalosak. Akik pedig hivatalosak, azokat Isten eleve ismeri. (Nem éltem még a föld színén/ Te éltem megszülettél – énekeltük a keresztelőkor.) Akiket Isten eleve ismer, azokat eleve el is rendeli Krisztusra – Ő a cél –, és akiket elrendelt Isten, azoknak beleavatkozik az életébe és elhívja őket hathatós hívással. Akiket hathatós hívással elhívott, azoknak tudtára adja, hogy Krisztusban feloldotta őket a vád alól, mert vádakkal megkötözötten és terhelten nem lehet ezen az úton menni. Ezeket tehát bibliai szóval megigazítja, hogy eljussanak majd a boldogító célig, és a célban Isten meg is dicsőíti őket. A predestináció tehát nem gondolat, nem filozófia, nem a kálvinisták teoriája, amivel a katolikusokat bosszantják, hanem történet. Ez a Krisztus története és az én történetem,  ez Isten története velünk, a mi történetünk Istennel. Isten így lép be az emberi életbe, és a megváltott és megragadott embert így vezeti el az üdvösségig. És mi ez által lépünk be az Istennel való történetünkbe, és így megyünk végig az üdvösség útján.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal elmondottam, hogy a ránk következő néhány őszi vasárnapon arról a mindannyiunkat foglalkoztató, meghatározó kérdésről beszélünk, amely kapcsán egy nyári istentisztelet után egyik kedves gyülekezeti tagunk, az igehirdetésben elhangzott megjegyzésemre hivatkozva ezt kérdezte: nos, akkor ezek szerint nincsen szabad akarat!? Mielőtt  a kérdésre Isten igéje alapján választ adnék, jó, ha megnézzük, egyáltalán mi az akarat. A múlt alkalommal Jézusnak és Péternek a Genezáreti tónál folytatott beszélgetése alapján az átadott akaratról szóltam, arról, hogy Péter, az akaratember – mert Péter akaratember volt – hogyan hallja Jézus a szájából az ő eljövendő életére nézve az igét: amikor ifjú voltál, fölövezted magad, oda mentél, ahová akartál, majd megöregszel, kinyújtod kezedet, egy más övez fel téged, és oda mész, ahova nem akarod. Ezzel Jézus jelentette, hogy Péter milyen halállal fogja Őt megdicsőíteni. És arról is szóltam, milyen csodálatos módon vezette Isten Pétert, mennyi mindent kellett Péternek megtanulnia, hányszor kellett saját akaratából zsákutcákba jutnia, vagy éppen vállalkozásában elsüllyednie (mint mikor vízen is akart járni), hogy aztán a saját akaratát át tudja adni Megváltója kezébe. Azt is elmondtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy Péter akarata megszűnt volna. Tehát amikor keresztyénné leszünk, nem veszítjük el az akaratunkat, hanem átadjuk azt Isten dicsőítése szolgálatába. Ma a meghódított akaratról szeretnék szólni, és ezzel tovább is jutunk az akarat nagy kérdésében, és így közelebb jutunk ahhoz is, hogy van-e szabad akarat? És ha nincs, akkor milyen szabad akarat nincs. Ma a meghódított akaratról szólok.
Mózes első könyvének végéről olvastam fel József életének a summáját (ahogy a Biblia-magyarázók nevezik ezt). Még egyszer felolvasom. Ezt mondja József a testvéreinek: ti gonoszt gondoltatok énellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy, mint ma, hogy sok nép életét megtartsa. József egész élete benne van ebben az egyetlen egy mondatban. József életét most nem kívánom hosszasan taglalni, hiszen ismerjük a Bibliából, különböző feldolgozásokból, és talán a legrészletesebben Thomas Mann nagyszerű regényéből, aki persze ki is hímezi József történetét, sok-sok lélektani, szociológiai vonatkozást is megemlítve. Most elég nekünk a bibliai történetet röviden összefoglalni. Egy kisgyermekkel indul a történet, a legkisebb gyermekkel, aki akkor még az utolsó a testvérek sorában, s látjuk azt is, nem mindig jó a legkisebb testvérnek lenni! Elkényeztetett gyermek ő, akit cifra ruhában járatnak a szülei, és akinek különös álmai vannak, ám legkisebbként bátran meg is osztja azokat testvéreivel és szüleivel. Azt álmodja mindegyre, hogy eljön majd az idő, amikor a szülők és a testvérek mind előtte fognak hajlongani, neki fognak szolgálni, őt helyezik a legmagasabbra. Különös csillagjelet lát álmában, mely előtt meghajol a nap és a hold, aztán búzakalászt lát, s az előtt is meghajol az összes többi búzakalász. Meg is fejti mindjárt József önmagára az álmot. De nem pusztán az álom értelme, hanem nyilván a magatartása, a kisgyerek kérkedése,  elkényeztetett állapota is arra viszi a testvéreket, hogy gonoszt gondoljanak ellene.
Meg akarják ölni. Majd aztán mégis az egyik testvér, Rúben közbenjárására nem ölik meg, hanem egy másik testvér, Juda ötletére eladják az arra járó rabszolga kereskedőknek, de a cifra köntösét maguknál tartják, egy bárány vérével meglocsolják, megkenik az arcukat, gyászos képet öltenek, és otthon előadják az öreg Jákobnak, hogy egy vadállat széttépte a legkisebb fiút. József közben Egyiptomba kerül, és mondhatni, amit végig kell szenvednie ebben az életszakaszban, annál talán az is jobb lett volna, ha megölik, mert a rabszolgák ember nélküli, vagy emberen kívüli életét kell élnie. Mégis, József felemelkedik, különleges képességeit felfedezik, Isten sok bajból, nyomorúságból megmenti, és Egyiptom országában a fáraó után ő lesz ez első ember. S mivel abban az időben az egész termékeny félholdon, Egyiptomtól Babilóniáig nagy szárazság, éhínség támad, az ország főembere nem is lehet más, mint gazdasági miniszter. József teljhatalmú ügyintéző , válságmenedzser lesz. Nem mondom végig a történetet, hogyan érkeznek a testvérek, hogy gabonát vásároljanak, hogyan titkolja el József előttük kilétét, majd hogyan leplezi le magát, hogyan történik a nagy megbékélés, hogyan jut tudomására az öreg édesapának, hogy még él a fiú, hogyan történik meg a szülő és az elhaltnak hitt gyermek találkozása. Most arról olvastunk, hogy Jákob halála és temetése után a testvérek kétségbe vannak esve, mert úgy gondolják, hogy eddig is csak édesapjuk tekintélye miatt nem tört rájuk József, de most aztán szabad utat enged a bosszúnak. És így beszélnek egymás között: hátha gyűlölni fog bennünket József, és visszaadja nekünk mindazt a gonoszt, amit mi rajta elkövettünk. És ekkor az elhalt Jákob szájába adják, mint végrendeletet, a megengesztelődő kérést. Ekkor mondja József: ne féljetek, avagy Isten gyanánt vagyok én? Ti gonoszt gondoltatok énellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani.
A gondviselő kegyelem nagy titkát ünnepeljük ebben a szép történetben. De milyen a kegyeleme útja? Először is erről a szóról hadd szóljak néhány szót: gondol.  Most az akaratról beszélünk, az emberi akaratról, és arról, hogy az emberi akaratot hogyan másítja, formálja, tartóztatja, vagy éppen viszi előre Isten akarata. Ha szó szerint fordítanám az igét, így kéne fordítani: azt a gonoszt, amit ti énellenem akaratok, azt a gonoszt gondolta Isten jóra fordítani. Mert ez az igazi nagy titok. Mert azt, hogy az ember rosszat gondol, az Isten meg jót gondol, és azt, hogy az emberi gonoszság egy darabig eljut, aztán megszakad, nincs tovább, és belép – úgymond a színpadra – az isteni jó, ezt látni bármelyik drámában is óriási dolog. De József most nem ezt mondja, hanem azt, hogy azt a gonoszt, amit ti ellenem gondoltatok, azt az Isten jóra gondolta fordítani. Itt megfordításról van szó, megváltoztatásról, az emberi akaratoknak jóra tartó meghódításáról. Bár gondolatot mond a magyar fordítás, mi azért akaratról beszélünk. A görög Ószövetség-fordítás, a Septuaginta, mely Krisztus előtt másfél évszázaddal készült Alexandriában, a héber szót egyértelműen így fordítja: azt a rosszat, amit ti akartatok ellenem, Isten jóra akarta fordítani.
Ezért vettem hát mára ezt az igét, mert itt a gondolat és az akarat egybeesését is látnunk kell. A múlt alkalommal idéztem Descartes-t, a nagy filozófust, aki azt mondja, hogy az akarat és a gondolat (egészen pontosan az akarás és a gondolás) voltaképpen ugyanaz, s ezért bátorkodtam Descartes híres mondatát, a cogito, ergo sum-ot átkölteni így: volo, ergo sum, akarok, tehát vagyok. Amíg akarok, addig vagyok, amíg tud az ember akarni, még akkor is, ha az akarata nem hatékony, még akkor is, hogyha az akarata nem terjed túl egy gondolaton, addig létezik az ember. S itt, ebben a történetben ezt most egyben látjuk. Feltételezem, hogy Descartes is olvasott Bibliát, nem a saját kútfejéből találta ki az akaratnak és a gondolásnak ezt a titokzatos egybeesését, hanem abból, amit mi magunk is hordozunk magunkban, amiről a múlt alkalommal szintén szóltam, hogy miképp érlelődik az emberben vágyból gondolat, s a gondolatból akarás. És továbbá, hogy idő telik az akarás és a tett között, a  megfontolási ideje, változtatásra van lehetőség az akarat és a cselekvés között. Mindig döntő, hogy az akaratom, az elszánásom, megfontolásom, a konkrét tervem elérkezik-e a cselekvésig, és abból a cselekvésből mi lesz? Ezért jó így fordítani, ahogy itt, a revideált Károliban áll: azt a rosszat, amit ti gondoltatok ellenem… De így is lehetne fordítani: amit ti megfontoltatok ellenem. Merthogy József testvérei ezt megfontolták. Nem hirtelen felindulásból követték el tettüket. Ezt ők megfontolták, végigtervezték, erre ők összeszövetkeztek (ahogy a Példabeszédek könyvében is olvassuk, a 24. részben: aki rosszat gondol cselekedni, az cselszövő). Cselt szőnek, megfonják a szálakat, s hozzá még egy történetet is kitalálnak. Egyszóval jó itt ez a fordítás: gondoltatok, de érezzük csak mögé azt is, hogy a gondolás és az akarás egybeesik. Ahogy az új fordítás mondja: így tervezték el, mert így akarták: vesszen el a dicsekedő, tűnjön el az útból ez az elkényeztetett kistestvér, hátha még meghatottságában az öreg pátriárka ráhagy mindent.
Hátha Józsefé lesz az áldás! Mégis azt gondolom, talán az volt a fő motívum, hogy azért gondoltak testvérükről rosszat, azért gondoltak ellenére rosszat, azért terveztek ellene rosszat, hogy többet ne kelljen Józseffel gondolni. Rosszat gondoltak ellene, hogy ne kelljen többet vele gondolni. Eltakarítják az útból, és ha ez bekövetkezik, többé nem tényező. József már nem számít, József személye, József sorsa, a József dolgai, a puszta jelenléte, egyáltalán az a tény, hogy létezik, nem játszik szerepet az akaratok nagy dinamikájában. Nem kell vele többet gondolni.
Tudom jól, mindannyiunk életében vannak kellemetlen emberek, vannak kellemetlen esetek, de inkább beszéljünk csak az emberekről. És jaj, sóhajtunk, de jó lenne, ha nem jutna eszünkbe a személyük! Soha, soha többet! Ők azok, akik minket megbántottak, minket kiforgattak, minket lenyomtak, fölgáncsoltak, vagy egyszerűen csak a jelenlétüket nem bírjuk, mert nyakunkba lihegnek, tapossák a sarkunkat, nem boldogulunk velük – de jó lenne soha többet nem gondolni velük! Nemcsak szándékosan, hanem szándéktalanul, soha semmi eszünkbe ne idézné őket. Ezért gondoltak József ellen rosszat, hogy ne kelljen vele soha többet gondolni. Ezért akartak ellene rosszat, hogy József többé semmiféle befolyással ne legyen az akaratukra.
És itt érkezünk el ennek a történetnek a második mélységéig. A régi Biblia-magyarázók előképet láttak József történetében,  a megváltás előképét. Hogy mondja József, hogy foglalja össze? Ti gonoszt gondoltatok énellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy, mint ma, hogy sok nép életét megtartsa. József életének tehát nem az a titka, és nem azért páratlan, mert Isten őt egy személyben csodálatos módon megmentette és megszabadította! Hadd hangsúlyozzam: önmagában ez is fantasztikus, regénybe való történet! Thomas Mann gyönyörűen meg is írta, hogy egy ember, akit kipécéztek és halálra, megsemmisülésre szántak, akit eltakarítottak, Isten titokzatos vezetése folytán mégis fölébe kerekedik a dolgoknak, s beteljesedik a gyermeki álom, a testvérek pedig, az elvesztő, rosszat akaró testvérek lesznek azok, akik hajlongva rimánkodnak neki: itt vagyunk, és mind a te rabszolgáid vagyunk! Igen ez így önmagában is csodálatos történet. De mit mond József? Nem azért vezette őt Isten így, nem azért szabadította Isten így, nem azért tette őt Isten főemberré, nagyhatalmú úrrá, hogy csak azért is bebizonyítsa a testvéreinek, hogy József nem füllentgetett és nem confabulált, hogy éjszaka álmodott volna valamit, csak mert fölébe akart kerekedni a többi testvérének (ez amúgy a legkisebb létének örök nyomorúsága, hogy a legkisebb szeretne előretörni). Nem, hanem, mert Istentől kapta azt az álmot. És azért történt ez így, hogy ez a történet-sorozat sok nép életének megtartását szolgálja. Isten azért tartotta meg Józsefet, hogy általa sok nép megtartasson, Isten azért tartotta meg Józsefet, hogy általa a testvérek is megtartassanak. Kik? – akik elenne gonoszt gondoltak! Kik? – akik ellene összeszövetkeztek! Kik? – akik a legrútabb és leggaládabb módon eladták az édes testvérüket rabszolgának! Isten ezt jóra gondolta fordítani a ti javatokra, üdvösségetekre. Mi pedig ebben szép prófétai előképet láthatunk. Azt mondja Ézsaiás próféta a szenvedő Krisztusról: "mi pedig nem gondoltunk Ővele."
Az Úr szenvedő szolgája, akit Ézsaiás próféta lát: megalázott, megvert, megköpdösött. Így mondja a próféta: ábrázata utálatos volt a szemünkben, nem is tekintettünk rá, mert nem volt kívánatos, és nem gondoltunk Vele. Ez a szenvedő szolga a mi Krisztusunk, akivel nem gondolt az ember, akire nézve így született meg az elveszítő ítélet: jobb, hogy Ő vesszen el, mintsem hogy az egész nép (jobb, hogy József vesszen el, jobb, hogy József takaríttatik el, mintsem, hogy az egész Jákob családjában égiháború dúljon és minden tönkremenjen!) De ezt mondja János evangélista a Jézusról hozott ítéletről, mikor a főpap ezt kimondja: (a főpap nem tudta) hogy próféciát mondott, mert abban az évben ő volt a főpap. És ez által a ahalálra ítélt Krisztus által tartatik meg mindenki, őáltala, akivel nem gondoltunk, akit azért veszejtett el az ember, hogy ne kelljen vele gondolnia.
Így futnak össze a szálak, s így látjuk be, hogy az akarat, az emberi akarat Isten megengedő kegyelméből sokra juthat. Sokra juthat a rosszban is, bizony, sokra juthat. Múlt vasárnap valaki odajött és azt mondta, hogy nagyon tetszett neki az igehirdetés az akaratról, de most már magyarázzam meg, honnan van a bűn. Majd fogok erről is többet szólni, most csak egy motívumát említem meg, azt, hogy az ember akarja a bűnt, ebből van a bűn. Pár napja egy nagyon okos, tudós emberrel beszélgettem, és csakhamar búslakodósba fordult a beszélgetésünk. Azon búslakodtunk, hogy mindig jót akar az ember, mindig tele van jó szándékokkal, mindig nagy igézeteket követ az ember, ám valahol elrontjuk, mert csak dagonyázik a világ megannyi bűnben, rettenetben, iszonyatban. Ekkor azt mondta nekem, mintha tudta volna, hogy én itt miről prédikálok – nem tudja – hát, Püspök Úr, azért van ez így, mert Isten szabad akarattal teremtette az embert. Erre mondtam neki: de ezzel a legrosszabb és legveszedelmesebb dolgot mondtad ki, nevezetesen, hogy az ember akarja a rosszat.
Tehát most mindjárt elsőül figyeljünk mi, akik olyan büszkék vagyunk a szabad akaratra, és annyira megüti fülünket, ha valaki azt mondja, hogy nincsen szabad akarat, és tiltakozunk, mert úgy érezzük, a szívünket tépik ki, ha elveszik tőlünk a szabad akaratot! Jegyezzük csak meg (ezt bizonyítja a történelem, ezt bizonyítja az egyes ember élete, ezt bizonyítja a politika, a gazdaság, a kultúra, a civilizációk élete!) – az ember akarja a rosszat. A rosszat, amit ti gondoltatok ellenem, a rosszat, amit ti akartatok ellenem, azt ti akartátok ellenem… visszhangzik József szava. Akartátok ellenem, de Isten jóra akarta fordítani. Miért?  Azért, hogy helyreálljon az embernek ez a megromlott akarata, s ez a  megromlott szabad akarat arra való legyen, amire Isten bennünket teremtett.  Isten saját képére, hasonlatosságára teremtett minket, és ha ez így van, akkor szabad akaratot is adott nekünk, mert Isten a véghetetlen szabadság. De az ember megromlott, és a megromlott ember megromolva akarja a rosszat. József történetnek csodálatos, fölemelő befejezése azt mutatja, hogy Isten viszont meg tudja hódítani az emberi akaratot, Isten meg tudja hódítani magának az akaró embert, hogy jót akarjon. Ezért kéri Pál apostol a Krisztus kegyelmét megismerő római gyülekezetet: kérlek atyámfiai titeket Isten irgalmasságára, változzatok meg, változzatok meg elmétek megújulása által, a gondolkodásotok megváltozása által, a megfontolás megváltoztatása által, és vizsgáljátok meg, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata! Majd így zárja az intelem végét: iszonyodjatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz.
Mindeddig, úgy tűnhetett, hogy az akaratot kizárólag vagy főleg a rációnak, a megfontolásnak, az észnek, a gondolásnak a világába utaltam. De tudjuk jól, hogy sok más impulzus, sok más hatás,  tényező is van az emberben. Említettem már az akarat munkáját a szívben, a lélekben, tehát nemcsak a szellemben találjuk azt meg. S az a szó, amit most az apostol mond, megnyit előttünk egy második dimenziót is. Ezt mondja: iszonyodjatok a rossztól és ragaszkodjatok a jóhoz. Megnyitja számunkra az akarásban azt a területet, amit én most így fogalmazok meg: meghódított akarat, az Isten által meghódított akarat, mert a mi akaratunknak meg kell hódolnia az isteni akaratnak. Ha tehát látjuk – és látjuk –, hogy a rosszat, amit az ember gondol, a gonoszt, amit az ember naponként szövöget, a fölfoghatatlan gonoszt, amit az ember görget maga előtt a maga életében, a közösségei életében, a gondolati világában, a lelki életében, azt az Isten tudja és akarja is jóra fordítani. Miben látjuk ezt? Kiemelkedő, elkerülhetetlen és cáfolhatatlan módon az Úr Jézus Krisztus halálában és föltámadásában, mert azt a gonoszt, amit az ember Krisztus ellen gondolt, azt Isten az ember üdvére és javára fordította. Mert azt a rosszat, amit az ember Krisztussal szemben ott és akkor elkövetett (és akik ott voltak és elkövették, azok az egész emberiséget reprezentálták, a legjavát annak, amit az ember tud!), azt  Isten az ember üdvére és javára fordította. József története előkép, talán csak egy sejtelem, egy érzés, egy gondolat, hogy Isten tud így járni, tud így utakat és akaratokat meghódoltatni. De Krisztus nem sejtelem, hanem napnál világosabb bizonyíték. Ő az Isten irgalma. Én is kérlek hát benneteket testvérek, Isten irgalmára, a Jézus Krisztusban adott jóért, a rosszból jóra fordított isteni kegyelemért, kérlek benneteket, iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz! Változzatok meg, újuljatok meg, fontoljátok meg, gondoljátok meg mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata! A zsoltárok könyve a legelső zsoltárban, aztán sok-sok zsoltáron keresztül egészen végig, az utolsó, dicsőítő zsoltárig arról szól, hogy az a boldog ember, aki éjjel és nappal az Isten akaratán gondolkozik, aki éjjel és nappal munkálja magában, miképpen lehet a saját akaratunkat, a megromlott, elveszett, összetört, és csak rosszat kívánni tudó akaratunkat meghódoltatni Isten kedves, jó és tökéletes akaratának! Isten áldjon meg benneteket ebben a munkában, ragyogtassa föl számotokra jó, igaz és tökéletes akaratát, s vezessen benneteket is úgy, hogy tudjátok mondani, amit József mondott testvéreinek, ti pedig testvérnek, barátnak, főnöknek, szomszédnak, akárkinek, de leginkább talán önmagatoknak: ti gonoszt gondoltatok énellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy, mint ma, hogy sok nép életét megtartsa.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány vasárnappal korábban a kijáratnál egyik kedves gyülekezeti tagunk a kézfogókor megkérdezte tőlem, hogy úgy van valóban, tiszteletes úr, ahogy a prédikációjában mondta, hogy nincs szabad akarat? (Merthogy a prédikációban tettem egy mellékmondatot, hogy nincs szabad akarat.) Bólintottam rá, nincs szabad akarat, s láttam, hogy elkerekedik a szeme és csodálkozik, hogy ezek szerint az nem egy rosszul sikerült mellékmondat volt az igehirdetésben, hanem én ezt így gondolom. Így gondolom. De azóta is töröm a fejemet, hogy vajon miért kavarodik fel a szívünk, miért mozdul meg az elménk, miért támad mindannyiunkban valami kimondhatatlan nagy bizonytalanság, ellentmondás vagy olykor kétségbeesés, ha az akaratnak – egészen pontosan a szabad akaratnak – a kérdéséről hallunk, akár csak egy megjegyzés erejéig? Miért van ez így? Ha ugyanis végignézzük az emberi élet megannyi dimenzióját, és nézzük, hogy például mit mond a lélektan az akaratról meg az akarat szabadságáról, mit mond a szociológia, hogyan értekeznek a jogtudósok az akarat kérdéséről, hogyan ítél egy bíró, amikor az ügyvéd magyarázza, hogy a tettes nem szabad akaratából tette azt, amit tett, az ügyész viszont azt mondja, de igenis, szabad akaratából tette, amit tett, mit mondanak a filozófusok – ők aztán nagyon sok mindent mondanak! –, akkor azt látjuk, hogy valóban nincsen olyan része, olyan dimenziója, olyan rétege az emberi életnek, ahol az akarat kérdése ne kerülne elő, ahol ne ütköznénk bele. Akarhatunk-e egyáltalán, szabad-e ez az akarat, mire képes az emberi akarat, elég-e csak akarni, de aztán abból nem lesz semmi? - és így tovább, és így tovább. Miért hát, hogyha Isten igéjében az akaratról olvasunk, borzongunk és vigasztalódunk? Milyen különös és talányos ige, például, amit Pál apostol ír a Római levélben: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené?! Egyszerre vigasztal bennünket, csodálatos erő van benne, mély, hívő tapasztalat, meggyőződés, de közben ott zakatol a szívünkben: ha nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, akkor hogyan biztassuk az embereket arra, hogy akarják a jót, hogyan bátorítsuk a gyermekeiket, hogyan neveljük az utánunk jövő nemzedékeket, hogyan próbáljunk meg embereket a rossz útról eltéríteni, a jó útra rátéríteni, hogyan prédikáljunk egyáltalán?
Különösen akkor ötlik fel bennünk sok kétség, még bennünk, reformátusokban is, ha a szabad akarat kérdését összekapcsoljuk Isten eleve elrendelésének a nagy titkával. Ha minden eleve el van döntve, ha van egy öröktől való forgatókönyv, amibe minden szereplőnek minden mozdulata, minden szava, egész életvalója bele van írva, akkor mi csak egy isteni színjáték statiszta-figurái vagyunk, akiket a rendező – nem is a rendező, hanem a bábjátékos - mint a marionett figurákat, mozgat? Akkor hol a szabadság, akkor hol az én szabadságom, akkor hol az a nagy ügy, hol az a nagy meggyőződés, hogy a mi szabadságunk az Isten nagyszerű és végére mehetetlen szabadságának a visszatükrözése? Folytathatnám a sort, testvérek!
De a néhány héttel ezelőtt feltett kérdés nyomán úgy éreztem, kell már erről is szólni, úgyhogy a következő néhány vasárnapon az akaratról, s mellesleg a szabad akaratról lesz szó, s persze Isten szuverenitásáról, Isten gondviseléséről, az eleve elrendelésről is, továbbá a földi életről meg az eljövendő életről. Annál is inkább érzem ennek szükségét, mert miután eldöntöttem, hogy erről a kérésről fogok igehirdetéseket tartani, s kezdtem olvasgatni a hozzávaló irodalmat, a gondolatokat, melyek  átszivárognak a kultúra eresztékein, beláttam, hogy igen rosszul áll a szénánk nekünk, reformátusoknak. Szinte mindenki minket támad, a kálvinistákat, hogy a kálvinisták, hogy a reformátusok.., azoknál nincsen szabad akarat, azoknál csak predestináció van, a kálvinisták rosszabbak, mint a mohamedánok, mert azok is valami determinizmust tanítanak, - egyszóval a saját öntudatunknak, a saját identitásunknak is a nagy kérdése ez, ami itt forog előttünk.
Van azonban annál sokkal mélyebb kérdés is, mint az, hogy büszkén és öntudatosan vagyunk-e reformátusok és tudunk-e  a hitünknek minden regiszterén jól játszani, és tudjuk-e mondani, hogy látjuk Istennek és embernek a kapcsolatát. Ennél sokkal mélyebb kérdés forog itt, a felolvasott Igében. Itt Isten nagy parancsát halljuk, amit maga Jézus is összefoglal, mikor kérdezik tőle, hogy mi az Isten törvénye: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Valaki ezt egyszer így próbálta összefoglalni kicsit modernizálva: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes akaratodból. Sokat törtem a fejemet, jó ez? Általában is gyanakszom, amikor egyszerűsítéseket hallok, még inkább gyanakszom, amikor régi nagy igazságokat a mai ember gondolatához vagy felfogóképességéhez akarnak hozzáigazítani - idegen szóval -, digesztálják a dolgokat. Ilyen volt az is, amikor az Egri csillagokat, Gárdonyi nagyszerű regényét (néhány száz oldal és rendkívül izgalmas olvasmány még a felnőtteknek is) egy irodalmár három oldalon összefoglalta. Ilyenkor én mindig gyanakszom.
Gyanakodtam akkor is, amikor a szeretet parancsát ily módon foglalta össze ez a kedves atyafi: szeress, teljes akaratodból! Talán nem véletlenül van úgy az Igében, ahogy a felsorolás mondja: szívedből, lelkedből, elmédből. Mégis, van valami találó a javaslatban, hogy mondhatjuk ezt így is: teljes akaratodból. Miért? Azért, mert az emberi akarat az emberi életnek minden regiszterében, vagy a régiek kifejezésével szólva, minden fakultásában megjelenik. Vegyük csak sorba: teljes szívedből. A Biblia metaforikus nyelven beszél, és amikor a szívről beszél, akkor az emberi életnek ahhoz a titokzatos, mindenki által megtapasztalt, de soha ki nem ismerhető valóságáról szól, ahol az ember a legmélyebb megfontolásait teszi, ahol megjelenik az akarat. Ha szívet mondunk, akaratot is mondunk. Teljes lelkedből. Hogy mi az emberi lélek, azt hosszasan lehetne taglalni, de tudjuk jól, hogy a lelkünk, vagyis a dolgaink, az életünk, az önmagunk és a világ felé magasodó képességünk az, ahol az akaratot meghatározó nagy motívumok megszületnek, kiformálódnak. A lelkünkben van a habitusunk, az hogy egyáltalán mire irányulhat az akaratom és hogy akarok-e valamit, ezt az ember lelki meghatározottsága dönti el. Teljes elmédből. Azt is hosszan lehetne taglalni, amit a mai filozófia és pszichológia, a bölcselet és a lélektan párbeszédében látunk. Példa kedvéért csak egyetlen egy kérdést hozok ide. Már a régi görög filozófusok is firtatták, hogy késleltetető az akarás és a cselekvés közt telő idő, hogy a kettő között még megfontolhassam a dolgot vagy az akaratnak és a cselekvésnek az ideje egybeesik. És itt lép be az elme, az ész. Hogy szoktuk mondani? Számolj háromig, mielőtt mondasz valamit. Aludj rá egyet, mielőtt eldöntöd. Ez az elme világához tartozik, ahogy megszületik az emberben a vágyból, a késztetésből, az indíttatásból, az ösztönből az akarati gondolat. Tehát az elmét is áthatja és meghatározza az akarat titokzatos valósága. A régiek azt mondták: cogito, ergo sum, hadd javítsam ki ezt a mondatot most így: volo, ergo sum, akarok, tehát vagyok. Amíg akarok, addig vagyok. Maga Descartes egyébként, aki ezt a mondatot kitalálta, hogy cogito, ergo sum, az akaratot és a gondolkodást teljesen azonosnak is vette. Persze, mondhatjuk, hogy ez csak filozófia, ezek a filozófusok.
Azért mondottam el mindezeket, mert ha nem ötlik fel senkiben, hogy az akaratban tömörítse a nagy parancsot (szeresd az Urat, a te istenedet teljes akaratodból), akkor is utat találunk az akarathoz a szíven, a lelken, az elmén keresztül. S még inkább úgy, ahogy most János evangéliumában, ebben a megrendítő szép történetben hallottuk, amikor Krisztus a Péterrel való beszélgetésében a szeretet és a hit közé helyezi az akaratnak a nagy kérdését. Nem kívánom most (hogy stílszerű legyek, nem akarom) részletezni ezt a csodálatos beszélgetést, ezért a beszélgetésnek az első részét csak érintem. Itt Jézus Pétert háromszor kérdezi: szeretsz-e engem, s Péter háromszor felel, harmadjára már könnyes szemmel. Csak jelzem, a szeretet és a hit dimenziója között találjuk meg az akarat nagy titkát. És íme, itt is van előttünk. Jézus Péter válaszai nyomán többször is felhatalmazást ad neki: legeltesd az én juhaimat, legeltesd az én bárányaimat, őrizd meg az én juhaimat, - tehát Péterre feladatot, apostolságot bíz. Nagy küldetést ad neki. És ezek után mondja ezeket a szavakat: bizony, bizony mondom neked, amikor ifjabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahová akartál, mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.
Felövezted magadat. Kezdjük a közepével, testvérek. Az öv metaforikus nyelven az a ruhadarab, amivel összefogja az ember a ruháját, - a keleti világban a hosszú köpenyt fogták össze az övvel. A mai világban a férfiak, meg időnként a nők is a nadrágot erősítik a derekukra övvel Alig vártam gyerekkoromban, hogy végre levehessem a hózentrógert, és szíjam legyen, azzal kezdődött a felnőttség. Pontosan erről beszél itt Jézus. Amikor ifjabb voltál Péter, fölövezted magadat, rendelkeztél magaddal, felnőtt voltál, dönthettél. És (mondja Jézus): oda mentél, ahová akartál, amikor ifjabb voltál. A teljes emberi léthez tartozik ez. Nem azt mondja Jézus, hogy Péter, lám, szeretsz engem, Péter, Péter, legeltesd az én juhaimat, de a leveleidben majd írjál a predestinációról, mert nincsen szabad akarat! Ezt csak a Buda-hegyvidéki pap szokta mondani. Krisztus nem mond ilyeneket. Hanem azt mondja: szabad voltál, s oda mentél, ahova akartál.
Nem kívánok most abba vitába belebocsátkozni, amelyik mindannyiunk szívében ott van, különösen a 20. század nagy determinista filozófiái után, különösen az evolúciós elméletek után. Ezek a következőn tanakodnak:  abban  pillanatban, amikor választanom és döntenem kell, szabadság kell, hogy dönthessek, és akarnom is kell, hogy azt vagy ezt tegyem. Ám ahogy Schopenhauer, a nagy filozófus mondta, visszatekintve rá kell jönnöm, hogy az adott pillanatban, amikor szabadnak kellett lennem, hogy dönthessek, valójában nem is volt más választási lehetőségem. Csak az az egy. Természetesen, tudom, jön a többi filozófus, és azt mondja, hogy Schopenhauer játszik a tényekkel. De most nem ez a lényeg, hanem hogy milyen megrendítően mondja Jézus Péternek: amikor ifjabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. Hova is akart Péter menni?
Mondok néhány tételt. Hova akart Péter menni? Vízen akart járni. Uram, parancsold, hogy járhassak a vízen. Jöjj! És Péter kilépett a tengerre, de az arcába csapó hullámtól megrémült és süllyedni kezdett. Oda mentél, ahová akartál. Hová ment Péter? Elindult Jánossal, tanítványtársával a főpap udvarába, ahova elvitték Jézust. A többiek nem akartak menni, a többiek elszaladtak, a többiek gyávák voltak, a többiek leoldották az övet. Volt egy tanítvány, aki, miután megragadták, kibújt a ruhájából és meztelenül szaladt el (a hagyomány szerint ez maga Márk evangélista volt). Péter azonban felövezte magát, elment a főpap udvarára, lássa, mi történik, - aztán sírva el kellett mennie. Mert oda ment, ahová akart, de nem az történt, amit ő akart. Mert mit akart Péter? Péter azt akarta, ami fel is indította a Gecsemáné-kertjében, amikor kirántotta a kardot, s odasújtott s levágta a templomszolga fülét. Péter harcot akart, Péter háborút akart, Péter angyalok légióját akarta, Péter szabadságot akart, s Jézusban, a Messiásban látta a nagy szabadító hadvezért, aki viszont valami miatt nem akarta azt, amit Péter akart. Jézus, valami miatt így imádkozott ott a Gecsemáni-kertjében fél órával korábban: Atyám, mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az legyen, amit Te akarsz. Mikor ifjabb voltál.. mikor ifjabb voltam, mikor ifjabbak voltunk, mikor önrendelkezők voltunk… Úgy tűnik, mintha Jézus erről beszélne, hogy volt az ember életében egy időszak, amikor levette a hózentrógert meg a rövidnadrágot, fölvette a hosszúnadrágot, kapott egy szép csatos szíjat, és oda ment, ahová akart. És önrendelkező lett, és futotta a szabadság minden körét. Nem érzitek, testvérek, Jézus szavából, azért itt nem erről van szó, ez itt nem egy emberi életútnak a lefestése. Nem arról beszél Jézus, hogy addig jó, amíg fiatalok vagyunk. Fölövezem magam, azt csinálok, amit akarok. Aztán mikor öreg leszek, hát persze, kinyújtom a kezem, keresem a botot, a korlátot, a kapaszkodót, s akkor már más fog felöltöztetni engem, és oda visz, ahová én nem akarok menni, beültetnek a tolószékbe, betolnak egy klinikára, bedugnak egy öregotthonba, félretesznek, mert már öreg vagyok… Érezzük, hogy Jézus nem erről beszél, hanem ezzel az életkori sajátossággal világít meg különbségeket. Amikor ifjabb voltál, amikor még úgy gondoltad a hited éretlenségében, amikor még úgy gondoltad (és idézzük csak föl Pétert!!), hogy minden lehetséges, és mindent megtehetsz, és amit akarsz és amit elgondolsz, amire ígéretet teszel, azt meg is tudod tenni, akkor olyan utakon indultál el, amelyeknek nem láttad a végét… Amikor ifjabb voltál!
Akkor még nem tudtad, micsoda nagy dráma, hogy akar az ember, és közben fél.  Akkor még nem tudtad, hogy milyen dráma, hogy nagyon vágyik az ember valamire, és minden adottság megvan hozzá, hogy úgy is legyen, de ő maga, te magad vagy a legnagyobb akadály, hogy az úgy is legyen. Akkor még nem tudtad, hogy az akaratnál több a szeretet, még nem tudtad, hogy az akaratnál több a hit, merthogy az akarat sok kaput kinyit előttünk, sok lakatot letör, sok mindent megold, de az üdvösség kapuját nem nyitja meg. Nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené… Amikor ifjabb voltál, fölövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. Azt akarja Jézus ezzel Péternek elmondani: Péter, eddig akaratember voltál, de immár másmilyen emberré kell lenned. Merthogy Péter akaratember volt, ez egészen bizonyos. Csak azokból a példákból, amelyeket felsoroltam nyilvánvaló ez. Ő volt az első a tanítványok között, és az minden kisebb és nagyobb emberi közösségben úgy van, hogy az akarat visz, tud élre vinni embereket. Az akaró emberek lesznek a szószólók, az akaró emberek lesznek, akik egy közösség gondolkozását meg tudják határozni. Egészen odáig elmenően – s ezt egyetlen más nyelv nem tudja kifejezni, csak a magyar – hogy az akaró emberből akarnok lesz, az akarnokból meg talán zsarnok lesz. Az akarnokság, az akarat, a vasakarat röpít előre embereket, és Péter első volt a tanítványok között. Ő volt a szószóló, ő volt a képviselő, ő mondta ki a tanítványok szívét, gondolatát,  ő ment elöl és szólította meg az Urat. Tehát, mintha Jézus ezt mondaná: Péter akaratember voltál. Ezután másképp lesz.
De teljesen kell értenünk az Igét, testvérek. Mit mond Jézus, aki folytatja: mikor pedig megöregszel, kinyújtott kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Nem azt mondja Jézus, hogy mikor majd megöregszel, nem lesz akaratod, mikor majd eljön az az idő, hogy erősebbek lesznek a külső és belső tényezők, az objektíven meglevő adottságok felörólnek, mert már nem tudsz átlépni rajtuk, s akkor már nem is fogsz akarni, és az lesz a jó… Fordítva, Jézus azt mondja, akkor is fogsz akarni! Amíg akarok, addig vagyok, amíg élek, addig akarok, így teremtett minket Isten. De megöregszel, s más övez fel téged, és oda visz, ahova te nem akarod. Így is lehetne fordítani: nem oda visz, ahova te akarod. Hozzáteszi az evangélista: ezt pedig azért mondta Jézus, hogy jelentse, Péter milyen halállal dicsőíti majd Istent. Majd ezt mondva szólt neki: kövess engem! Jézus jelzi Péternek, az akaratembernek, hogyha ő a Krisztus tanítványa akar lenni, hogyha ő a szeretet parancsát be akarja tölteni, ha meg akarja élni, hogy mind a szívben, mind a lélekben, mind az elmében, sőt, mind az erőben szent akarattal, szent eltökéltséggel kell igyekeznünk Isten szeretetére, szeretet parancsának betöltésére, a Krisztus követésére, akkor ez az akarat alárendelt akarat lesz, akkor ez az akarat (az én akaratom, az én törekvésem, az én vágyakozásom) és az én szabadságom alárendelt akarat, alárendelt szabadság lesz. Jelentette, milyen halállal dicsőíti meg az Urat.
Szép ez a kifejezés, hogy milyen halállal dicsőíti meg az Urat. Kérek mindenkit, ne borzongjon meg tőle, mert ha az Újszövetség szimbolikus nyelvén azt mondjuk, milyen halállal, ez azt is jelenti, milyen élettel dicsőíti meg Istent. Milyen élettel? – tudniillik teljes élettel. Milyen megélt élettel és milyen életbefejezéssel dicsőíti meg az Urat? - ezt jelezte és jelentette meg Krisztus Péternek, és ezzel mutatta meg, hogy az igazi tanítványság, az igazi Krisztus-követé nem abban dilemmában dől el, hogy akarok vagy nem akarok. Nem az a dilemma, hogy van-e szabad akaratom, és hogyha nincs, akkor nincs is akarat, - ezt a kérdést hagyjuk meg a filozófusoknak, kedves testvérek. Nem az a kérdés, hogy egybeesik-e a tények kényszerítő valósága és az én belső meggyőződésem, - ezt a kérdést hagyjuk meg a pszichológusoknak, sok komoly dolgot tudnak ők erről mondani. Nem az a kérdés, hogy az én spontán vágyam (ahogy a németek mondják, Wesenwille), tehát a létemből fakadó akarat egybeesik-e az adott közösségnek – jelen esetben a tanítványi közösségnek – a meghatározottságával (a Kürwillé-vel), - ahogy ezt egy német szociológus mondja. Hagyjuk ezt meg a szociológusoknak, sok lenyűgöző dolgot tudnak erre mondani. A mi kérdésünk, ami bennünk visszhangzik, az a Jézus kérdése: szeretsz te engem?
Igen, Uram – mondja Péter harmadjára, összetörve, alázatosan – Te tudod, hogy szeretlek Téged. Legeltesd az én juhaimat, és kövess engem! Akard a Krisztust követni. Egész pontosan azt tudom mondani, hogy akkor támad életre igazán az akaratunk, akkor beszélhetünk igazán a jónak az akarásáról, akkor tudjuk igazán átélni, hogy micsoda erőket fakaszt fel az emberben a szeretetre való akarás, amikor a Krisztust követjük, amikor a Krisztus tanítványai, a Krisztus engedelmes követői, az Isten szeretet-parancsának a betöltői leszünk. Azt mondottam a bevezetőben, hogy az akarat-vita kapcsán nekünk, keresztyéneknek időnként  összeszorul a szívünk, mert mi a szabadságot úgy éljük meg, hogy az, tudnillik a szabadságunk az Isten szabadságának a visszatükröződése, mivel Isten a saját képére, hasonlatosságára teremtette az embert, és ha Istennek örök tulajdonsága az Ő véghetetlen szabadsága, akkor annak bennünk is meg kell jelennie. De, most ehhez hozzá kell tennem, hogy Istennek ez a véghetetlen szabadsága össze van zárva  az Ő végtelen szeretetével és elválaszthatatlan attól, Isten az Ő szeretetében szabad véghetetlenül, és az Ő véghetetlen szabadságában tud és akar minket szeretni.
Ha Szentlelke által helyreállítja bennünk a megrongált, összetört Isten-képűséget, mi sem élünk meg mást, mint amit Jézus és Péter drámai beszélgetésében látunk és hallunk! Az én szabadságom  véghetetlenül és elválaszthatatlanul össze van kötve a szeretet törvényével. És nem tudhatok másképp szeretni, mint a helyreállított igazi, isteni szabadságban. Mikor ifjabb voltál, mikor a magadé voltál, mikor magaddal rendelkeztél, mikor autonóm voltál, fölövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. Akartál vízen járni, akartál hős lenni, akartál csodákat tenni, akartál magad ura lenni. Mikor pedig megvénülsz, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged, a Szentlélek övez fel téged, s oda visz, ahova most még nem akarsz menni. De Isten Szentlelke által akarhatjuk, hogy ne a magunk urai legyünk, hanem Isten gyermekei, hogy ne magunknak állítsuk fel a törvényt, mely mindig torz és fogyatékos, hanem szabad szívvel elfogadjuk Isten tökéletes törvényét: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. És hasonló a második parancsolat ehhez: szeresd felebarátodat, mint te magadat.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Néhány vasárnapja az akaratról szólok az igehirdetésekben, s ahogy haladunk előre ebben nagy átható kérdésben többen sokféle kérdést tesznek fel. Be kellett hát látnom, hogy nem tudok feltétlenül abban a menetben haladni, amit elterveztem. Legutóbb is többen is megkérdezték: azt tudjuk,  hgy Isten mit akar, tudjuk, hogy Isten üdvösséget akar, tudjuk, hogy Isten megbocsátást, igazságot akar, de hogyan tudhatom meg, hogy velem mit akar Isten egy adott napon, vagy az életem egy adott időszakában, nekem mit kell cselekednem Isten akaratából? Nos, ezt én hogyan tudhatom meg egyáltalán? Többen kérték, hogy szóljak erről is néhány szót. Aligha tudok most közvetlen tanácsot adni mindenkinek, hiszen ezt inkább személyes beszélgetésben vagy lelkigondozásban lehetne megtenni. Így engedjétek meg, hogy inkább tágasabb térben szóljak erről, és hadd fordítsam meg a szólást-mondást: akinek inge, az vegye csak magára!
Isten megbocsát, az a mestersége – mondotta, illetve szedte versbe ezt a jólismert mondást Heine, a híres, hírhedt német költő 19. században. Isten megbocsát, az a mestersége… Afféle polgár- vagy keresztyénpukkasztó mondat ez. Föl is háborodunk rajta azóta is mindig, ha halljuk. Így pár évvel ezelőtt egy botrányos életű, önmagát orgonaművésznek nevező médiaceleb is írt egy könyvet ezzel a címmel: Isten megbocsát, az a mestersége. A zajongás abból támadt, hogy mondandója szerint Isten neki nyilván megbocsát, de nekünk  kispolgári keresztyéneknek nem. Megbotránkozunk ezen. De hadd kérdezzem meg, testvérek, valóban olyan botrányos ez a mondat? És ha igen, kérlek, most ezzel a megütközéssel lépjünk abba a történetbe, amit Jézus akkor mondott, amikor a tanítványok azt firtatták, hogy hányszor lehet megbocsátani. Megbocsátani konkrétan. Mert megbocsátani úgy általában, általában meg tudunk bocsátani, főleg, ha egy afrikainak kell megbocsátani, aki egy másik afrikaival szemben követett el vétket, vagy egy eszkimónak, aki a jegesmedvékkel szemben követette el a vétket, ezt mi, itt Magyarországon meg tudjuk bocsátani. Sőt itt, Budapesten meg tudjuk bocsátani azt, amit Szegeden követtek el, és azt is meg tudjuk bocsátani, amit a Németvölgyi úton követtek el, ha nem ott lakunk. De ha a Böszörményi úton, és abban a házban, abban a lakásban, abban a szobában, ahol én élek, ha történt valami rossz, nos, akkor ez a kérdés már nem is olyan egyszerű. Lépjünk hát be ebbe a történetbe ennél a megbotránkoztató kijelentésnél: Isten megbocsát, az a mestersége.
Azt halljuk a példázatban, hogy miután az adóssággal terhelt ember nemhogy csak haladékot kap, hanem el is engedik teljes adósságát, pedig az a tízezer talentum körülbelül annyi, amennyi a libiai diktátor, Kadhafi magánvagyona volt, kétszázmilliárd dollár. Igen, Jézus története szinte meseszerű, mert ilyen szinte nincs is, ennyivel nem tartozhat senki, s ha igen, ennyit nem lehet elengedni. De most fogadjuk el, ennyivel tartozott ez az ember, s ezt megfizetni lehetetlenség. Haladékot kér, de ez csak halogatása a végső szembesülésnek. De nem haladékot kap, hanem elengedik az egész adósságát. Immár szabad a mi emberünk. Aki ma bankok, pénzintézetek markában vergődik, s tudja, hogy nemhogy az adósságot, hanem a kamatot sem tudja megfizetni, az érti, mit jelent Jézusnak ez a szava: az adósságát is elengedték. Ez kegyelem, ez ajándék  - és ennek folyománya a szabadság.
Aztán, folytatja a történetet Jézus, ez a szabad ember, kinek immár nincs adóssága, kilépve az ő urától, a kegyelem trónusától, meglátta egy szolgatársát, s hirtelen felötlött benne, hogy neki viszont van adósa. Az adósság összege száz dinár, egyhavi kereset. Nekirontott szolgatársának, követelte rajta a járandóságot. Szolgatársa pontosan ugyanazt mondta, pontosan ugyanúgy rimánkodott, esedezett, ahogy ő is az imént az uránál: adj még egy kis időt, mígnem mindent megfizetek neked! És ekkor hangzik el az a döntő mondat, amiért ezt a textust választottam ma az igehirdetés alapjául. Így folytatja Jézus a történetet: de ő nem akarta! Nem azt mondja Jézus: hogy nem tehette,  - tegyük fel, egy adósságlánc miatt, mert ez nem állott fenn hiszen ő már nem tartozott senkinek, ő már szabad volt. Elengedhette volna szolgatársa kicsiny tartozását, megtehette volna,  szabad volt. Azt sem mondhatjuk, hogy valami miatt nem kívánta ezt. A görög nyelv általában két nagy fogalmat használ az akaratra. Az egyik kifejezés arra az esetre vonatkozik, amikor a külső kényszerítő körülmények olyannyira belsőségessé válnak, hogy kívánságként vagy vágyként mutatkoznak elő, és míg a vágy ki nem elégül, az ember nem tud kioldódni belőle. Még a habitusát is meghatározza. Mondhatnánk talán, a szolga szabad volt, de a habitusa, a szíve, a lelke nem bírta elengedni a másiknak a tartozását. De Jézus nem ezt mondja, hanem pontosan azt, amit hallottunk is: de ő nem akarta. Ez kategorikus akarat, ez nem vágy, nem elgondolás, nem érzés, nem érzék, bár ezekből is érkeznek az emberhez akarati impulzusok,  - ez itt eltökélt akarat. Vegyük ezt a magyar szót teljes értelme szerint: eltökélt akarat, ez teljes akarat, ez bekerekített akarat, ez egy végiggondolt vagy méginkább végig-akart akarat. Hallottuk a múltkor a két testvér példázatában is, amikor azt mondta az egyik fiú az apjának, hogy nem megy el dolgozni, azt így hangzott szó szerint: nem akarok elmenni a szőlőbe munkálkodni. Aztán meggondolta magát és mégis elment. Ezek a meggondolások a másodperc töredék része alatt megszülető megfontolások. Itt is mondhatnánk, csodálatosan érhetne véget ez a történet: a szolgatársa könyörgött, ő előbb nem akarta, aztán meggondolta magát, és elengedte neki a tartozását. De ő nem akarta. S megragadta szolgatársát, fojtogatni kezdte, keresett egy poroszlót, elvitette, bevádolta a hatóságnál, adósok börtönébe záratta, mígnem megfizeti neki azt a száz dinárt. Ő, akinek kétszázmilliárd dollárt engedtek el alig pár perccel korábban, nem akarta ezt a pár száz dollárt elengedni.
Ez az akarat szó jelzi azt, amire a Miatyánkban is utalunk: legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is… Ez az az isteni akarat, ez az a tökéletes akarat, mely bennünk is leképződik, mert Isten a maga képére és hasonlóságára teremtett bennünket. Ezért az ember tud tökéletesen akarni. Ezért azt kell mondjam kedves testvérek, hogy van szabad akarat. Egy szabad ember áll előttünk - és szabadon akar…illetve nem akar. Igen, van szabad akarat, csak az a kérdés, mit akar az a szabad akarat, mire irányul az az akarat? Igen, tud az ember tökéletesen akarni, tud eltökélten akarni. De mit akar a maga szabad akaratával? Mert tud az ember úgy  is akarni, hogy közben azt is elfelejti, hogy ő szabad. Tud az ember úgy is akarni, hogy közben azt is elfelejti, hogy őt kioldotta Isten minden kötelékből, feledve, hogy mi történt vele az előző pillanatban. Szabad az akarat. De mire irányul? Szabad az ember. De mihez köti magát? – mindég ez a kérdés. Ezért a reformátorok sosem mondták, hogy nincs szabad akarat. Ők mindig azt mondták, hogy ez a szabad akarat szolgává lett. A tökéletes akarni tudás immár nem Isten szabad szeretetét tükrözi, hanem rabszolga lett. Ez egy fogoly akarat.  A példázat végén azt halljuk, hogy a hatalmaskodó szolgát visszarendeli az ura, és ezt mondja neki: gonosz szolga vagy… Gonosz lett az akarata. Noha neki minden adósságát elengedték, mert könyörögött az urának, ő nem eszerint élt.  Nem kellett volna-e neked is könyörülnöd szolgatársadon, miképpen én is könyörültem rajtad?  - kéri rajta számon.
Hadd alkalmazzam most ezt három olyan életterületre, ahol egyre szűkülő körben, de szüntelenül föltesszük  a kérdést, hogy mit akar Isten éntőlem, és hogyan tudhatom meg, hogy Isten mit akar éntőlem, az előttem levő választási lehetőségek közül melyiket kell megtennem, ha Isten jó és tökéletes akaratát akarom cselekedni. Az első, amiről szólni kell most, nemzeti ünnepünk kapcsán, az az, hogy a nagy népek uralma éppen olyan a kis népek fölött, mint a gonosz szolga uralma és akaratoskodása szolgatársa fölött. A nagy népek, a nagy birodalmak történetében ugyanis mindig akaratkoncentrációt látunk. Nem is tudjuk megfejteni a titkát, mi magyarok biztosan nem, de egyszercsak csak ott van előttünk ez: egy-egy nép birodalommá magasztosul. És sejtjük, hogy a felemelkedés története (ami lehet egy emberöltő, két emberöltő, vagy kétszáz év), nem egyéb, mint az akaratok folytonos koncentrációja. Hogyan megy végbe ez? Sokat töprengtek ezen a 19. századi filozófusok. Történelmi szerencse hozza így? Vagy talán meg van írva a világtörténelem forgatókönyvében, a világszellem alakítja így? Vagy ahogy Hegel, a nagy német filozófus gondolta, hogy Poroszország fölemelkedése a világtörténelem logikájának a beteljesedése? Vagy netalán a régiek gondolták jól, hogy isteni gondviselésből van ez így? Erről töprengenek a régi próféták is. Miképpen van az, hogy Isten kicsiny népe, mely nem sok és nem nagy, csak egy maroknyi nép a népek országútja mentén, valahogy megmarad? Hiszen hol Egyiptom emelkedett föl, hol az asszírok  jöttek, hol Babilónia emelkedett a magasba, hol a perzsák, és hozza a fenyegetést? És miért nem érthető meg ez másképpen, mint Isten gondviselő titka? És miért kell mindig a prófétai szóra figyelmezni? Sok drámai pillanat le van írva, csak kettőt hadd idézzek. Az egyik Jeremiás korában történt, a másik Ézsaiás korában. A távolság időben 150 év. Ézsaiás korában az Asszír birodalom emelkedett fel, egy évtized alatt lerohanta a fél világot (ahogy az oroszok is lerohanták három év alatt Közép-Európát). Aztán felgyülekeznek Jeruzsálem ostromára is. A tanácstalan nép bezárkózva kérdezte, most mit csináljunk? Adjuk meg magunkat? Vagy kérjük meg a békefeltételeket? Hódoljunk be? Ézsaiás próféta ezt mondta: ne adjátok meg magatokat, tartsatok ki, bízzatok, megszabadít benneteket Isten! Értelmetlennek tűnt ez. De egyik hajnalban a várvédők azzal ébresztették a lakosokat, hogy elvonult az asszír hadsereg. Egy nagy pestisjárvány tört ki az ostromlók táborában, abba kellett hagyni a harcot. Megszabadultak. Százötven évvel később a világnak ugyanerről a tájáról egy másik birodalom, Babilónia támadt. Akkor is bezárkóztak a jeruzsálemi várba, s kérdezték a prófétát, Jeremiást: hát most mit tegyünk? A próféta azt mondta: adjátok meg magatokat! Erre szájba verték, megpróbálták elhallgattatni, ráfogták, hogy elárulta a nemzetét, hogy lefizették a babilóniaiak, provokátor, demoralizálja a védőket, pöcegödörbe dobták, és nem adták meg magukat. A babilóniaiak megostromolták a várat, elesett Jeruzsálem, és hetven évre fogságba ment a nép. Honnan, honnan tudhatjuk meg, hogyan igazodunk el itt, kedves testvérek? Mert a nagy népek jellemzője, hogy nem akarnak engedni. 1956 nagy tragédiája, hogy a birodalom nem akart engedni, a szovjet nem akart engedni. Hiába egyenesedett ki egy nép, és (idézem Márai Sándor versét) mondta, hogy: elég volt, - a nagynak nem elég, nem akar engedni. Pedig mennyi kedvezést kap a nagy, hát hogyan emelkedett föl, hogyan lett naggyá, hogyan lett birodalommá? – oh,  nyilván gondviselésből. De nem akar engedni. De éppen ez 1956 nagy isteni titka is, testvérek, nem engedett, nem adott szabadságot, eltaposta a szabadságvágyat, megfojtotta egy kis nép szabadságvágyát. És ma már csak a történelemkönyvek lapjain van Szovjetunió. Volt és nincs. Gonosz szolga! Miképpen én engedtem néked, neked is úgy kellett volna engedned ennek a te szolgatársadnak…
A másik terület az Anyaszentegyház, a mi egyházunk, a Krisztust követők sokasága, közössége. Itt megfordítva áll a helyzet. Mi keresztyének ügyesebbek vagyunk, mint a birodalmak. Különösen mi voltunk azok a rendszerváltás utáni elmúlt tizenöt, húsz esztendőben. Mi olyan annyira keményen eltökéltük, hogy nem bocsátunk meg, nem engedünk el, nem akarunk elengedni, noha tudjuk (mert olvassuk a Bibliát, és hittanórán, meg konfirmáción is megtanultuk, és hallottuk eleget a papunkat erről prédikálni, hogy el kell engedni, mert különben rossz vége lesz), tehát ebben a nagy eltökéltségünkben azt mondjuk, hogy nincs mit elengedni. Csak a szívünk mélyén, a zsigereinkben, a gondolataink titkos rekeszeiben tartjuk számon az adósságot! A vétket, a bűnt, a tisztátalanságot, a Krisztus ügyének elárulását, az elmaradt gesztusokat, a szeretet megannyi elsikkadt jelét! S divatba hoztuk a mai, új keresztyénségben, hogy nincs bűn. Rosszabbak vagyunk, mint Heine, kedves testvérek! Mert Heine legalább azt mondta, hogy – nem tudom a versét pontosan idézni – majd, ha Heine meghal a német nép örömére, s ha mennybe jut, Isten végigtekint bűnein, prózában idézem: majd megbocsát néki, mert az a dolga. Heine legalább beszélt a vétkeiről, így mondja versében:
S a németek nagy örömére végre
én, Heinrich Heine, feljutok az égbe,
s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem,
úgy majd az Isten törvényt ül felettem,
és megbocsájt, mert az a mestersége.
És odafroclizta a német kispolgárok orra alá, hogy ti ugyan sosem bocsátottatok meg nekem de Isten megbocsát nekem, az elveszett gyermeknek. (Enfant perdu - ez a versének címe) Mi rosszabb vagyunk, mint Heine. Itt, a 21. század elején azt mondjuk, hogy nincs bűn. S jaj, ha egy pap a bűnről beszél! Óh, fundamentalista, borzasztó… Jaj, egy pap a vétekről beszél! Hát hova lesz a wellness-keresztyénség? Hát nem ezért járunk templomba, hogy egy kis lelki hátmasszírt kapjunk, hogy csiklandozzák a lelkünket, duruzsoljanak édeset a fülünkbe? Bűnről beszélni? Jaj, kiáltozunk, jönnek az inkvizítorok!! Régi dolog az, hogy bűn. Nincs az már! De van, testvérek! Hiába tökéltük el, hogy nem bocsátunk meg, és hiába akarjuk kijátszani Istent, embertársainkat - hiába mondjuk, miért kellett volna megbocsátani, ha nincs mit megbocsátani?! Rosszul áll a szénánk, mert inkább leplezzük a bűnt, csak ne kelljen megbocsátani. Mert szinte képtelenek vagyunk felfogni a megbocsátás titkát. Ráadásul ebben a leplezésben az is fogoly marad, akinek nem bocsátunk meg. Jézus példázatának éépe ez az egyik legcsodálatosabb vonatkozása, hogy ez egy felszabadító történet: a király fölszabadítja a szolgát, aki megfizethetetlen sokkal tartozik, és Isten azt várja, és azt reméli, bocsánat, hogy most így mondom: Isten azt kockáztatja, hogy miután ő eldöntötte az első dominót, eldől a többi is. Isten megbocsát, hogy a megszabadított ember feloldozza az embertársait. Mit mond Jézus Péternek és a többieknek? Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz, és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lesz. Oda – vissza. Mi keresztyének buzgón kérdezzük: mit akar Isten tőlünk, keresztyénektől? Be sokan kérdezik most, a reformáció hetébe lépve: mit akar Isten a mai keresztyénségtől? Vajon ezt: építsük meg a síremlékünket, s írjuk rá: élt egy nép a Tisza-táján, századokig lomhán-gyáván? Most alkalmazom ezt az egyházra: élt egy egyház a Tisza táján, soha senkinek megbocsátván -, aztán tűnjünk el a színtérről?! Ezt akarja Isten tőlünk? Amit én tettem veled, azt kellett volna tenned szolgatársaddal… - ezt akarja Isten!
S végül, testvérek, eljutunk önmagunkhoz is, bár én nem tudom önmagunkat a keresztyén közösségéből kivenni és kivonni. Nem hinném, hogy volna szóló keresztyénség, mégis, annyira mély és feszítő ez a kérdés, hogy önmagunkhoz is el kell jutnunk. Nem akarta a szolga. Miközben gyakorlatozzuk magunkat a kérdező kegyességben (azt kérdezzük: mit akar tőlem Isten ma? mit akar tőlem Isten ezzel a mostani életszakaszomban?) és Isten igéjében,  napi bibliaolvasással, másra való odafigyeléssel, lelki tanácsolásban keressük az isteni impulzusok megértését és megfejtését, aközben szabad önmagunk felé irányoznunk a ma hallott példázatot! Jézus nem azt mondja, hogy eképpen cselekszik az én Mennyei Atyám azokkal, akik szívükből meg nem bocsátanak, hanem azt mondja: eképpen cselekszik veletek. Tehát nem másokról mondja, hanem nekünk mondja. Ezért nem baj, ha megkérdezzük magunkat, hogy akarom-e én, én, Szabó István, és mondhatja az én után mindenki a maga nevét, ahogy esküvéskor szoktuk mondani, én tehát akarom-e az elengedést, a szabadon engedést? Ha igazán meghalljuk a szívünk hangját, ezt mondja: nem akarom! És most felejtsétek el az összes többi odatolt indokot. Mert olyan barikádokat tudunk emelni, hogy önmagunk szívéhez sem jutunk el. Annyi történetet, sztorit, körülményt fel tudunk sorolni, úgy ráhizlaljuk mindezt a szívünkre, hogy a saját szívünk hangját nem halljuk meg. És ha a szívünk hangját nem halljuk, az Istenét hogyan halljuk meg? Ha a sok érvünk ricsajában a saját indulatunkat sem halljuk meg, hogyan halljuk meg azt a halk és szelíd hangot, amit Illés prófétának is meg kellett hallania. Halk és szelíd hang az Isten szava. S nem azt mondja a szívem, hogy bizony én azt nem akarom? Nem akarom, és nemcsak azért,  mert aki enged, az veszít, és én nem akarok veszíteni!  Hanem azért sem, mert mi is Heine titkos követői vagyunk! A felszínen megbotránkozunk, csóváljuk a fejünket, hogyan mondhatott ilyet egy költő! De azért mégis Heine titkos követői vagyunk: Isten majd megbocsát… Szó szerint fordítva. Majd meg fog bocsátni… Nem a Krisztus követői vagyunk, aki nemcsak ebben a példázatban, hanem minden szavában, egész életében, kereszthalálával és feltámadásával megpecsételve, nem azt mondta, hogy Isten majd megbocsát, hanem azt mondta, hogy Isten megbocsátott. Megbocsátott. Elvégeztetett, kiált a kereszten, célhoz ért, perfectum lett az engesztelés nagy műve. Isten megbocsátott. Ez immár nem egy kalkulus az emberi életben, hogy volna egy kevés esély ott még mindennek a végén… Megbocsát az Isten, az a dolga! S ezzel  meghagyunk  valami esélyt, ahogy régen falusi emberek meghagytak egy kis pénzmagot., mondván: szükség lehet még rá. Mégis, testvérek, mikor lenne szükség Isten megbocsátására? Hát nem éppen abban a pillanatban, abban az órában, ott, akkor, abban a minutában, amikor jön szembe velem az én embertársam, akivel kapcsolatban én olyan eltökélt vagyok? Hát nem éppen akkor, abban a pillanatban (és nem majd valamikor!) kell tudnom, hogy Isten megbocsátott!? Ezt hirdeti Krisztus.
Mit akar az Isten tőlem ma, mit akar az Isten az egyháztól ebben a mostoha időben, mit akar Isten az én népemtől, az én magyar népemtől ebben a korban? Szilárd meggyőződésre jutást, az akarat teljes irányváltását, vagy ha tetszik, akaratcserét! Utoljára hagyom ezt. Eldönthetjük, választhatunk (ha tetszik: szabadok vagyunk ebben), hogy az akarjuk-e, amit Isten akar, vagy az én igazam, az én igazam, az én igazam (háromszor mondom, mert három a magyar igazság!) legyen-e meg! De tudnunk kell, hogy a magam igaza pokolra taszít! Rettenetes a történet befejezése: nem kellett volna-e néked is könyörülnöd szolgatársadon, miképpen én is megkönyörültem rajtad…kérdezi a király és tömlöcre vetteti, örökös szolgaságra adja ezt az imént  még oly szabad embert. Nem azt kéri rajta számon, hogy amiképpen én is megígértem, hogy meg fogok rajtad könyörülni, neked is úgy kellett volna megígérni. Megkönyörültem rajtad. "S megharagudván az ő ura, átadta őt a hóhérok kezébe, mígnem megfizeti mind, amivel tartozik néki." Az igazam pokolra taszít, a Krisztusban megnyert igazságom Istenhez vezet. Krisztus tett eleget mindenért, Krisztus fizette meg az árat, és abban van az én igazságom, ahogy Pál mondja a Római levélben. Az én igazam, az egyház igaza, a magyarok igaza, hacsak az a mi igazunk, hacsak az a mi járandóságunk, amit mi olyannyira számon tartunk, - ez a pokolra taszít. Isten megbocsát? Az a dolga? Ezt felelem: Isten megbocsátott, s nekem az a dolgom, hogy amiképp az én Uram, királyom, teremtőm és megváltóm megengedett nekem, szabaddá tett engem, akképpen én is, itt és most, ott és akkor, a magam  adott helyzetében, az én közösségemben tegyem azt, amit Ő tett énvelem. Az igazam pokolra taszít, de igazságom (aki a Krisztus) Istenhez emel. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mögöttünk levő vasárnapokon az akaratról, előbb az Istennek átadott akaratról, aztán az Istennek meghódított akaratról szólt az igehirdetés. Azt láttuk, akár az átadott akaratról volt szó (Péter apostol esetében), akár meghódított akaratról volt szó (József testvérei esetében), hogy az emberi eltökélésnél, a mély és megfontolt elszánásnál nagyobb erő, nagyobb hatalom az isteni jó, vagyis Isten akarata. És láttuk azt is, hogy Isten csodálatos módon, emberi életekbe beleavatkozva, a történelem menetébe beleavatkozva, de máskor csak a lelkünkkel beszélve fordítja a mi akaratunkat az isteni jó felé. A mai ige nyomán közelebb jövünk – de még nem jutunk el teljesen! – az akaratnak és a szabadságnak a kérdéséhez is. Egy pillanatra látni fogjuk, hogyan tartozik össze ez a kettő, miért nem szabad a kettőt összekeverni, és miért szoktuk a kettőt összekeverni, és miért indulunk el gyakran e miatt végzetes utakon, vagy jutunk zsákutcákba.
Mielőtt Jézus példázatát részletesen taglalnám, néhány előzetes megjegyzést kell tennem. Először is, ebben a példázatban nem a magunk akaratáról beszélünk. Így kérdezi Jézus: "mit gondoltok, a két testvér közül melyik teljesítette az atya akaratát?" Itt egy másik akarat jelenik meg. Korábban már elmondtam, hogy mind a lélektant, mint a szociológiát, mind a jogtudományt, s egyáltalán az emberi életnek minden területét rendkívüli módon izgatja az a kérdés, hogy mi a különbség aközött, amikor én akarom az akaratomat mások fölött érvényesíteni, és aközött, amikor én találkozom egy nálam erősebb akarattal, vagy egyáltalán valami más akarattal, mely engem késztet, mozdít, motivál, valamilyen irányba fordít. Most tehát a példázatbeli atya akarata áll a középpontban. A mi pozíciónk ebben a tekintetben az engedelmesség vagy az engedetlenség. Az atya valamit kér a fiúktól. A régi keleti világban vagyunk. Itt, amíg az atya meg nem halt, és a gyermekek teljes jogú birtokosai nem lettek az atyai örökségnek, addig függőségi viszonyban voltak az atyával. Az atya parancsolhatott nekik, az atya házában éltek, az atya függelmi rendjében állottak. Elég a múltkori igét fölidézni, azt a drámai jelenetet, amikor Jákob pátriárka meghalt, és a testvérek, akik azt tették Józseffel, amit tettek (eladták Egyiptomba rabszolgának), a temetés után kupaktanácsot tartottak és azt mondták: meghalt atyánk Jákob, hátha most József megfizeti nekünk mindazt a rosszat, amit neki tettünk. A testvérek azt hitték, hogy József csak azért nem állt bosszút, mert Jákob  atyai tekintélye visszatartotta őt ettől. De a mai világban is érzik még ez, a gyermek engedelmeskedni tartozik a szüleinek. Még akkor is, nagyrészt másképp van már a világ, s elég hamar megkezdődik a gyermekek felszabadítása. Évszázada már, hogy nagy mozgalom indult a közoktatásban, a szellemi életben, kulturális dimenzióban, s különösen a popkultúrában, mely ezt célozza. S azt látjuk, hogy miközben a gyermekeink már tíz, tizenegy évesen önálló életet élnek és saját akaratuk van (azt csinálnak, amit akarnak?!), aközben – ezt a lélektan bizonyítja – nem tizenöt, tizenhat évesen nő be a gyermekek feje lágya, hanem harminc, harmincöt évesen. Pár évvel ezelőtt készült egy szociológiai felmérés, melynek során a húszéves nemzedéket kérdezték. Kiderült, ők nagyon jól érzik magukat édesanyjuk pendelyébe kapaszkodva, akár harminc éves korukig is. Pár hónapja pedig Olaszországról jelent meg egy nagy felmérés. Kimutatták, hogy az olasz férfiak jelentős hányada harminc, harmincöt, negyven éves él otthon, nem házasodnak, nem keresnek maguknak hitvest, jól érzik így magukat. De közben tíz-tizenegy éves korukban már úgymond felnőtt gondolataik vannak. Különös és zavaró kor a miénk, s egyáltalán más, mint a régi. Ezt azért mondom, mert a példázat megértéséhez ezt a különbséget figyelembe kell vennünk: engedelmesség vagy engedetlenség az atya akaratával szemben.
A másik általános megjegyzés már inkább a mi korunkra esik. Ma igen erőteljesen érezzük, hogy különös kapcsolatban áll egymással a szabadság és a kényszerítés. Ha akaratról és engedelmességről beszélünk, ennek meg kell nézzük ezt a másik oldalát is, kényszerítés és szabadság. Ez nagy lélektani, társadalmi, pedagógiai, civilizációs kérdés. Szabadság és kényszerítés. Idéztem a múltkor Ferdinand Tönniest, a nagy német szociológust, aki már a 19. században meghatározta ezt a dilemmát. Az akaratról szólva, egyrészt Wesenwilléről, másrészt Kürwilléről beszél. Wesenwillén az ember spontán, természeti lényéből fakadó akaratát érti, és szembeállítja vele a szervezett társadalomból, főleg e törvények felől érkező impulzusokat.  Nem tudom, ha ma élne ez a nagy tudós, mit mondana? Talán az első szava az lenne, hogy egész kultúránkat egy rettentő képmutatás hatja át. A 20. század ugyanis különös fejleményt hozott, amit úgy lehetne talán összefoglalni, hogy mindent a szabadság kérdésére vezettek vissza, és ugyanakkor a mindenre kiterjesztették a szabadságot. Nem dolgom, hogy  a szószékről országokat és államokat bíráljak,  most mégis meg kell tennem. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma minden évben kibocsát egy jelentést, melyben minden országról értékelést közölnek. Ebben első helyen áll az a kérdés, hogy az adott ország hogyan áll a szabadságjogokkal. Demokratikus-e a berendezkedés, s a törvények milyen szabadságjogokat biztosítanak. A szabadság a mérőfok. De a népek nemzetközi tanfelügyelője, Amerika ugyancsak gyakran félrenéz. Ahol sok az olcsó olaj, vagy ingyért adnak területet katonai bázisnak, ott nem olyan nagy ez a szabadság-szigor. S persze ugyanebben az Amerikában történt, én magam hallottam húszegynéhány évvel ezelőtt, hogy egy híres prédikátor, aki a politikát is befolyásolta, nevesül Billy Graham, azt találta mondani, hogy a Szovjetunióban nagyobb a vallásszabadság, mint az Egyesült Államokban. Később bocsánatot kért – méltányoljuk! Mégis, azért sok képmutatás kapcsolódik ide. S fölidézhetjük az 1930-as éveket is, amikor a nyugati világban állandóan gyalázták a középkort, a középkori a csuhásokat, a klérust, a papokat, a kényszerítő rendszereket, s persze ebbe mindig belevették az inkvizíciót, és közben magasztalták Sztálin Szovjet-Oroszországát. Különös valami ez. Zavarban  is vagyunk, és ez civilizációs zavarodottság, mert egyrészt a szabadságra vágyó ember iszonyodik, ha bármi kényszerítés jelenik meg, de mi tegyen, ha maga a kényszer, az önkény emeli piedesztálra a szabadságot, mint mindenek fölött valót!? Vagy fordítva, megfeledkezhetünk-e arról, hogy még a szabadság-mámoros világban is vannak a kényszerítésnek szerkezetei és társadalmi intézményei?! Mondok néhány példát: a karon ülő csecsemő nem maga dönti el, hogy sárgarépa főzeléket fog-e enni, vagy tejbepapit kap az édesanyjától, vagy hogy este már nyugovóra kell térnie, s ha nem nyugszik, a szájába dugnak egy cumit, hogy maradjon csendben. Testvérek, ez kényszerintézkedés. Az ötéves kisgyermek sem maga dönti el, hogy az óvodából melyik általános iskolába viszik a szülei. Egyszer szülőkkel beszélgettem emlékeztetve őket arra, hogy be lehet íratni a gyermeket hitoktatásra, eljött az ideje. A szülők rám néztek, nagy szabadságharcos tekintettel: hadd döntse majd el a gyermek maga, hogy akar hittanra járni vagy sem – mondták hétéves gyermekükről. Magyarán ők eldöntötték, hogy nem akar a gyerek hittanra járatni, csak nem merték nekem megmondani. Mert mit dönt el a hétéves gyermek? – lehet, hogy ma egy kicsit többet, mint régen, mert ezzel udvarolunk a gyermekeknek. Én egykor vasárnap bizony nem döntöttem el, hogy felveszem-e vagy sem a sötétkék kantáros rövid gatyát meg a fehér zoknit, s hogy megyek-e templomba. Nem döntöttünk mi erről. Meg abban sem döntöttünk, hogy a sült csirkéből a két combot ki kapja, heten voltunk testvérek, a két kicsi kapta. S nem kényszer-e az utcasarkon a STOP tábla? Dehogynem. Akkor is meg kell állni, ha nem jön semmi. Nem kényszer-e, hogy maximum 130-cal lehet az autósztrádán menni, miközben senki nincs az autósztrádán, s az én felelősségem, ha a falnak megyek?! Nem kényszer-e az adó? Hát, ha rajtunk múlna, egy fillért nem fizetnénk. De adózni kell. Nem kényszer-e az, hogy egy magyar ember egy másik magyar emberrel magyarul beszélget? Ugyan egyszerű adottság, mégsem kezdhetek el neki hottentotta módon beszélni, csak mert én úgy akarok beszélni. Mindenféle adottságok, meghatározottságok, mozgások vannak, amelyek kényszerítenek bennünket. Nos, szabadság és kényszerítés, mindkettő itt van ebben a történetben.
Aztán azt is el kell mondanom, hogy az akarat mindig rendet is rak, mindig valamilyen rendet szab maga körül. A példázatból csak egyetlenegy szót emelek ki, és itt most ez rakja a rendet. Persze az is rend, hogy van egy családfő, van egy szőleje, családi gazdasága, a gyerekek pedig ott élnek a házban. De itt az adja a rendet, hogy ideje van munkának. Hogy mondja az atya? Azt mondja a fiának: eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Ma. Ha hangsúlyossá akarnánk tenni, akkor így is lehetne fordítani: eredj fiam most, és munkálkodjál az én szőlőmben. Nem holnap, vagy holnapután, nem akkor, amikor te is jó belátásra térsz és rádöbbensz, hogy ha nem dolgozol, nem lesz gyümölcs! Hanem: ma munkálkodj a szőlőmben. Ma kell munkálkodni. Az akarat tehát rendet rak. Abból lehet megfigyelni, kiben mekkora akarat-potenciál lakozik, hogy más környezetbe kerülve milyen módon kezd viselkedni. Az egyik szélsőség az, hogy neki úgy van jól, ahogy ott van, és gyorsan alkalmazkodik hozzá. A másik szélsőség az, hogy elkezdi a dolgokat átrendezni, mert neki nem jó úgy, ahogy ott van. Aki szíves vendéglátó és sokféle vendége volt már, megfigyelhette ezt. Jön egy vendég, leül a szék szélére, és semmit nem csinál. Ha mondjuk néki, egy kicsit beljebb ül, ha kérdezzük, mond valamit, ha fölszólítjuk, illedelmesen megteszi. Nem éppen akaratos ember. S van olyan vendég is, aki megérkezik, s máris kérdezi: miért itt van a fogas, amott sokkal jobb helyen lenne, erre a székre üljek, vagy ez a házigazda széke, kapok már kávét? – s hozzákezd rendet rakni az életünkben. Az akarat (a más akarata vagy az én akaratom) világot rendez maga köré.
És végül a környezetről is hadd szóljak, testvérek. Virágvasárnap után mondja el Jézus a példázatot. Megtisztította a templomot, Isten prófétai Igéjét hirdette mondván: az én házam az imádság háza, ti pedig azt latrok barlangjává tettétek. Jaj, mit tett a templommal az emberi akarat? Átrendezte pénzváltó hellyé, bankká - forogjon a pénz. Ez az Isten akarata? Ez az imádság háza? Másnap Jézustól megkérdezik: mondd meg nekünk, milyem hatalommal teszed Te ezt? Viszontkérdezi Jézus: Keresztelő János milyen hatalommal hirdette a megtérést, a megváltozást? Magától, vagy Isten küldte őt? Nem mernek rá válaszolni. Ha ugyanis azt mondják, Istentől volt, máris jön a kérdés: miért nem engedtetek Isten akaratának, miért nem engedtetek a szent kényszernek, miért bújtatok el holmi álszabadság mögé, vagy éppen álrend mögé? De ha azt mondják, hogy Keresztelő János is csak emberi gondolatokat mondott, maga-csinálta próféta volt, agyonverik őket az emberek, mert Jánost mindenki prófétának tartotta. Csapdában vannak, s azt mondják: nem tudjuk. Ekkor Jézus elmondja ezt a példázatot, melynek végén megtudják, hogy cselekedte atya akaratát. Aki engedett az atyának.
Két fiú áll előttünk, két akaratember. Ezt mondja az atya az egyiknek: menj el ma az én szőlőmbe, és munkálkodjál. Ő pedig ezt mondta neki: nem megyek. Kivételesen bírálat alá kell vegyem a Károli fordítást, mert szó szerint a görög szövegben ez áll: nem akarok. Igen, annyiban jó a fordítás, hogy a lelki mozgást végigvezeti: ha nem akarok, tehát nem is megyek. De szó szerint itt ez van: nem akarok, nem fogok, nem jó ez nekem, nincs a megfontolásaim között (latinul: nolo). Majd (folytatja Jézus) a fiú meggondolta magát és elment. Az egyik angol fordítás így adja vissza, és ez még jobban közelít a lélektani részhez: megbánta. Azért tetszetősebb ez, mert itt pontosan arról van szó, hogy összetett mindent, összerakta a gondolatokat, az akaratokat, és ennek a végeredménye megfontolás lett, a megfontolásból pedig az, hogy mégis elment. Azt mondta, hogy nem akarok elmenni, aztán történt vele valami, végbement benne a saját akaratának, az atya akaratának az egyberakása, ami persze nem 24 órás, dokumentált eseményben történt, hanem egy másodpercben - mégis! És aztán elment.
A másik azt mondja, kihangsúlyozva (s itt nagyon pontos a magyar fordítás!): én elmegyek, uram! Ő már hallotta, mit mondott a másik. A másik azt mondta: nem megyek, nem akarok. Ő viszont azt mondta: én igen. Beh tudjuk ezt mondani, kedves testvérek: én, ego! Volt itt valahol följebb, a hegyoldalban, nem tudom, megvan-e még, egy fittness szalon, ez volt rá írva: Egocenter. Én. Én elmegyek. Egy kis dicséretet be lehet zsebelni, egy kicsit el lehet különbözni a nem akarótól, az engedetlentől, a szabályok felrúgójától. Én, én elmegyek. Mintha a tékozló fiú bátyjának a panaszkodását hallanánk, csak fordítva. Amikor a kisebbik  otthagyja a bűnt, és visszamegy az atyai házhoz, örömünnepet tartanak, a nagyobbik meg kinn áll a sötététben, s nem akar bemenni. Kijön hozzá az atya, kérleli. Ekkor a nagyobbik rákezd a panaszra: én soha parancsodat meg nem szegtem, én mindig a te házadban vagyok, én mennyit dolgoztam, és soha egy kecskefiat nem adtál nekem! Ego, ego, ego. Milyen hangsúlyos ez: én elmegyek. S itt van a megrázó fordulat. Szó sincs arról, hogy meggondolta magát, és nem ment el, hanem csak ennyi történik: nem ment el. Meg sem gondolta magát, már amikor mondta, hogy elmegy, akkor tudta, hogy nem fog elmenni.
Most tehát, testvérek: szabadság vagy engedelmesség? Így éli meg a modern ember a kérdést. Ebben küszködünk, vergődünk. Ha engedelmeskedem, nem vagyok szabad, ha szabad vagyok, akkor nem szabad engedelmeskednem, - s mindez az én körül forog. Magam körül forgok, önmagunk körül forgunk.  De csodálatos ez a szó, hogy meggondolta, vagy ahogy az angol fordítja: megbánta, vagy ha egészen ki akarnánk a görög szót bontani, ami itt a szövegben van: mindent egymás mellé tett. Nagyon találó ez a szó: megfontolta. Megfontolta, a serpenyőbe tett mindent, fölmérte a szavai súlyát, a következményeit, mi lesz ebből? Mi lesz ebből, hogy én nem akarok, - hova fog az vezetni? És azt kell most örömmel hirdetnem, hogy Isten csodálatos világában, amikor mi az isteni akarattal találkozunk, amikor Istentől impulzusok, felszólítások és parancsok érkeznek, és ezek mind így szoktak érkezni: ma, nem holnap! Egy amerikai teológus régebben írt egy könyvet, s címéül egy szép spanyol szó választott. Latin-Amerikában nagyon szeretik használni, manana - holnap, holnap, majd, majd. Mint Pató Pál: ej, ráérünk arra még. De hogy mondja a Zsidókhoz írt levél? Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint egykor, az elkeseredéskor, a pusztában. Isten szent akarata, a jó rend, a szeretet parancsa nem így szól: szeresd az Urat, a te Istenedet holnap, szeresd felebarátodat, mint magadat, majd, ha ráérsz. Ma és most! És milyen csodálatos, hogy az engedetlen válasz (nem akarok, nem megyek!) után van egy kis idő. A meggondolás ideje. Ez lehet, hogy csak egy momentum, pár perc, vagy valami, ami eltérít a rossz útról. Ne vegyétek hát zokon, ha Isten nem enged meg nektek valamit, amiért egyébként nagyon hosszú ideje imádkoztok.  Isten kitesz egy sorompót, valami akadályt, és fölbukunk benne, s máris tele a szívünk dohogással, haraggal, Isten elleni lázadással! Vajon nem a megfontolás ideje ez? Nem az a mi történetünk, hogy nem mi kértünk, hanem Isten kért tőlünk valamit? Eredj el, munkálkodj az én szőlőmben,  légy engedelmes a szent életben! Olyan felháborító engedelmeskedni ennek: szeresd Istent és szeresd felebarátodat? Olyan borzasztó? Elvész a szabadságunk? Pedig láttuk, hogy a szeretetben találjuk meg igazán a szabadságot, mert Istenben a szabadság és a szeretet összetartozik, egymástól elválaszthatatlanok, a szabad Isten szeretetéből teremtett bennünket és szeretetre teremtett bennünket. Hol másutt találod ezt meg? Fontold meg, gondold meg, mérlegelj! Számítsd ki, ha tetszik. Ahogy ez a fiú kiszámította, és mégis elment. A másik pedig megfontolás nélkül rávágta, hogy igen, megyek, és nem ment. Melyik töltötte be az atya akaratát? – kérdezi Jézus.
Én is kérdéssel fejezem be az igehirdetést, de ehhez két idézetet szeretnék idecsatolni, mind a kettő Shakespeare-hoz kapcsolódik Az egyiket jól ismerjük, Hamlet mondja, ki rosszra, bosszúra készül készül: a lelkiismeret mindünkből gyávát csinál. A másik fordítás szerint (mert így is lehet fordítani): a megfontolás mindünkből gyávát csinál. Mintha azt mondaná Hamlet (vagy Shakespeare?), hogy aki okoskodik, aki megfontol, az előbb-utóbb annyi szempontot lát maga előtt, hogy elgyávul, és nem meri férfiasan, bátran megtenni, amit meg kell tennie. Ám van egy másik idézet is, ez nem Shakespeartól való, de Shakespeare emlékművére írták fel szülővárosában. Így szól: "mint angyal jött a bölcs megfontolás, kiűzve vétkes Ádámját belőle." Mint angyal jött a bölcs megfontolás… Az akaratokról beszélünk,  s hiszem, hogy az a bölcs megfontolás, amit itt az egyik testvér esetében hallunk, angyali érintés, ez isteni munka bennünk, ez Isten ihletése a szívünkben és a lelkünkben. Isten unszolása ez, Isten szent kényszerítése, hogy mégis tegyük a jót. Mert nem gyávát csinál belőlünk a megfontolás, vagy ha gyávát csinál belőlünk, akkor a rosszra csinál belőlünk gyávát, a jóra viszont bátrat csinál. Idézhetem még egyszer, amit a múltkor idéztem Pál apostoltól: iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Gyávaság-e hát az engedés, testvérek? Szabadságvesztés-e az engedelmesség? Aki isteni erőket igényel, és fölsóhajt és imádkozik Istenhez, hogy adjon erőket, annak Isten elküldi Szentlelkét, és a Lélek ott elkezd rendet rakni. A nemakaromból, a nemmegyekből, megyek lesz, az engedetlenségből engedelmesség lesz, a gonoszra hajló szívből szeretni képes szív lesz. Nos hát, testvérek, gyávaság-e az engedés? Vagy inkább bölcsesség az engedés? E kettő közül mit gondoltok, melyik teljesíti az Atya akaratát?
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az egyházi ünneprend szerint a mai nap a hálaadás napja. Legyen hát ez a mai nap hálaadó nap. Hálaadás a kenyérért, az új termésért, Isten bőséges kegyelméért. Hálaadásra terítettük meg az Úr asztalát és így is hívunk benneteket. Ma tehát a naptár szerint hálaadásban vagyunk. Persze, tudom, sok panaszunk van, tudom, sok fájdalmunk, sok keservünk van, tudom, hogy amikor a közösség hálát ad, abban nem mindenki tud  részt venni úgy, ahogyan kellene. Némelyek e nap kedvéért udvariasan félreteszik a panaszukat, fájdalmukat, kesergésüket, elteszik a holnapra, vagy már istentisztelet után hazafelé előveszik. Igen, tudom, nehéz hálát adni akkor, amikor az emberben panasz, fájdalom vagy keserűség van. De az igazság az,  hogy ezt az igét sem könnyű most felfogni. Ebben az igében is van panasz, van benne fájdalom és van keserűség, de nagy-nagy kegyelem is van ebben az igében. Olyan ez a prófétai ige, mint amikor hirtelen kialszik a fény mindenütt, aztán kibotorkálunk a konyhába, keresünk valami gyufát, de csak egy szál gyufánk találunk. S azt az egy szál gyufát gyújtjuk meg, és addig a rövid ideig tartó fényben, amíg az világít, addig kell tájékozódnunk, addig kell elraktározzunk az érzékeinkben, hogy mi hol van, merre van az ajtó, merre a kilincs, mert aztán az az egy szál is elég, és teljes sötétségben maradunk. De az az egy szál, amíg ég, megmutatja a kiutat. Olyan helyzetben mondja jövendölését a próféta, amikor a déli napfény is sötétséggé változik. Ebben a nappali sötétségben ragyog föl a vigasztaló ige: eljönnek a napok, amikor nem kenyéréhséget támaszt Isten, hanem igeéhséget, nem a kenyér után fogunk vágyakozni és éhezni, hanem Isten igéjének hallgatása után. Ez nagy kegyelem, de ez a nagy kegyelem most nagy sötétségben hangzik el. És éppen maga, a kegyelmes ige mutatja meg, hogy milyen nagy ez a sötétség.
Arra hívlak most, hogy először nézzük meg ezt a rettenetes dolgot, amibe Isten népe belehullott, ezt a sötétséget, amit a próféta így ír le abszurdummal, lehetetlennel, hogy: délben besötétedik, délben lesz éjszaka. Ezután fog igazán segítni bennünket ez a felgyulladó kis fény, a próféta jövendölése, így ad kegyelmet nekünk. Tehát Isten ítéletének a terhéről beszél a próféta, és ehhez az ítélethez sok minden hozzátartozik. A próféta korábban egy megrendítő képben azt is leírja, hogy amikor bekövetkezik majd a nagy katasztrófa, a nagy nemzeti, politikai katasztrófa, ezt gazdasági katasztrófa is kísérni fogja. S ő látja, hogy emberek egyik házból a másikba, egyik faluból a másikba, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba az éhség miatt tántorogva mennek kenyeret keresve. Olykor látni a televízióban a világ kevésbé szerencsés részeiből tudósításokat. Legutóbb lehetett látni a pakisztáni nagy árvízkatasztrófa után, hogy megérkezett az élelmiszer-segélyt hozó helikopter, leszállóhelyet keresett ott, a vízzel elöntött terepen, és emberek ezrei futottak arra, amerre a helikopter halad, fölfelé nézve, reménykedőn és kétségbeesve, de mindenképpen éhes ábrázattal. Valami ilyesmit ír le a próféta, majd az ítéletben, a nagy összeomlásban, amivel az Isten fenyeget az is benne lesz, hogy egyik helyről vándorolnak az emberek. Ám így mondja: tántorognak. De menniük kell, mert enni kell, keresniük kell, mert enni kell, táplálékot kell szerezniük, mert élni kell, - nagy ítélet ez. De miért következik be ez az ítélet? – ezt is elmondja a próféta. Mert azok az emberek fognak éhségtől tántorogni – mondja – akik az imént még nagy jólétben laktak.
Úgy meggazdagodott Isten népe, hogy elefántcsonttal burkolták a palotáikat, kényelemben és jólétben dőzsöltek, úgy meggazdagodtak és megzsírozódtak, hogy elfelejtették a szolidaritást. Ilyeneket mond a próféta: jaj nektek, aki a szegényektől elvett köntösökön dőzsöltök. Mert a szegény ember zálogba adta az utolsó köntösét – mai nyelvre fordítom – mert a szegény ember hitelt vett föl, mert a szegény embernek valamihez hozzá kellett jutnia, majd törlesztenie kell a hitelét, annak meg emelkedik a kamata, és soha nem jön ki belőle. Jaj nektek, akik ezen zsírosodtok és ezen dőzsöltök! Mert elvétetik tőletek mind, mert összeomlanak a paloták. Jaj nektek, akik a szegényt eladtátok adósrabszolgának. Súlyos ítéleteket mond Isten a próféta által: jaj nektek, mert az idén még nagy jólétben voltatok, jaj nektek, mert gőgösek voltatok, jaj nektek, mert nem voltatok éhesek, tele voltatok önmagatokkal. Önteltek voltatok. Amikor az ember nem éhezik, nem keres, nem aggódik, amikor annyira jól megy, annyira nagy a jólét, hogy idézzem érdemesült politikusunkat. Amit itt néha látni is a Bőszörményi úton is, amikor mennek rajta végig a kukázók. A kenyér még nekik sem kell, ki van dobálva a kuka mellé a kenyér.
Megtapossuk a kenyeret. Emlékszünk még sokan édesanyánkra vagy nagyanyánkra, ha leesett egy szelet kenyér, felkapta és megcsókolta. Tudom, félrevezető a régi magyar mondás, hogy a kenyér élet, mégis a kenyér élet is, a kenyérben az életet becsülték. Vagy, hogy biblikus képpel éljek, egyszer Isten azzal fenyegette az Ő népét, hogy eltöröm a kenyered botját. És itt a kenyered botja kifejezés azt jelenti, hogy eltöröm azt, amire támaszkodhatsz. A bot az, amire lehet támaszkodni. Eltöröm a biztonságodat, eltöröm a holnapodat. Nagy a jólét, s mindenki el van telve magával, senki nem törődik a másikkal, mindenki a másikén zsírosodik, mindenki a másikén dőzsöl – Isten ezt nem tűrheti.  Még áldozataikat is gyűlöli és utálja: gyűlölöm az ünnepeiteket, utálom az áldozataitokat, hanem az igazság folyjék, mint bővizű patak a prófétával. A kegyelmesség és a könyörület, azok tetszenek nekem.
Az ige, ez a fellobbanó kis láng ebben a nagyon súlyos ítéletben, ami végül kegyelmes fényt mutat, előbb egy súlyosabb ítéletet közöl annál is, amit megvilágít. Mert súlyosabb a helyzet, nemcsak az a baj, hogy nem kell a kenyér, mert oly bőséggel van, hogy nem törődnek vele. Azt mondja a próféta: olyan napok jönnek majd, amikor az éhséget maga Isten fogja támasztani. Isten küldi – szó szerint: küldi – az éhséget. Hogy a régi görög fordításához igazodjam, az éhség lesz Isten angyala, az éhség lesz – ahogy egy másik görög fordítás mondja – Isten apostola, mert itt az eredeti héberben így van: éhséget küldök, az éhség megy előttem követségbe, az éhség fogja megmondani, hogy mi a helyzet, az éhség fogja prédikálni az Isten igazságát és ítéletét. Jönnek majd olyan napok, amikor Isten ítéletének tudtul-adói közt az egyik apostol az éhség lesz. Isten támasztja az éhséget. Ha nincs kenyérre való, általában tudjuk az okát, nem kell ahhoz közgazdásznak és mezőgazdásznak lenni, tudjuk, ha nincsen kenyér, azért nincs, mert szárazság volt, nincsen kenyér, mert elverte a jég a termést, nincsen kenyér, mert elvitte a háború, nincsen kenyér, mert kiégette a nap – ezeket mind tudjuk. De most azt mondja a próféta, másképp lesz éhség. Nem azért, mert szárazság lett, nem azért, mert elverte a jég, nem azért, mert betört az ellenség és elvitték, mint ahogy a tatárok elvitték a tatárjáráskor a magyarok gabonáját. Nem azért, mert kiégette a nap, nem valami, egyébként kalkulálható és számítható körülmény okozza ezt, ami hozzátartozik az ember küszködéséhez, vergődéséhez, s amire nézve imádkozunk is mindig: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel – ezért is imádkozunk és ezt is kérjük. Most nem így lesz éhség, hanem maga az Isten az, aki éhséget küld. Ez meg hogy lehet? És hogy lehet, hogy Isten az Ő igéje iránt támaszt éhséget, hogy lehet, hogy Isten olyan helyzetet teremet, engedi a dolgokat úgy történni – most megint fordítom szó szerint, nehézkesen –, engedi a dolgokat úgy történni, hogy éhség támadjon igéje hallgatása után, ez hogy lehet? Hiszen minden, de minden arról szól, hogy Isten beszél, hogy engedheti meg Isten, hogy Ő ne legyen hallható, miközben minden, de minden e világon arról szól, és azt mutatja, hogy Isten folyamatosan beszél. Ez hogy lehet?
Ha föllapozzuk a Zsoltárokat, akár a 19.-et, akár a 103.-at, a 104.-et, 105.-et, 119.-et és sorolhatnánk végig a zsoltárokat, mind azt mondja: az egek beszélik Isten dicsőségét. Ha fölkel reggel nap, máris Isten jóságáról beszél, ha lenyugszik és fölkel a hold, és fölnézünk a csillagos égre, semmi mást nem látunk és hallunk, mintha ezek állandóan Istenről diskurálnának, Istenről beszél minden. Nincs igaza Pascalnak, hogy a világegyetem véghetetlen néma és rettenetes űr! Minden beszél, minden Istenről beszél. Szentgyörgyi Albert, a nagy tudós, aki zsoltárokat is írt, az egyik ilyen zsoltárában éppen arról beszél, hogy ő, a tudós, aki fölhasítja az atomot, a sejteket, megfejti a szemnek láthatatlan titkokat, azt is látja, hogy a mikrovilág is a Teremtőről beszél. Isten beszél. Hát hogy lehet akkor, hogy Isten olyan helyzetet teremt, hogy mi nem halljuk meg, és éppen mi nem halljuk meg? A süket csillagok hallják, az egyébként persze nem beszélő nap hallja és énekli, az egész univerzum hallja és tovább adja és visszahangozza és tükrözi, csak mi nem halljuk, akik Isten képmására teremtettünk? Éppen mi nem halljuk? Hogy lehet ez? Talán úgy, s erre is utal a próféta, hogy megtelik az ember önmagával, és nem akar mást hallani. Elég vagyok én magamnak. Mint ahogy Madách Istene mondja Ádámnak: lássuk, mit érsz magadban! De sokszor nekimegyünk ennek: elég vagyok én magamnak. Néha úgy látom az egész emberiséget egyben, mint a mániás embert: aki megy az utcán, és beszél – magával-magában –, még hadonászik is hozzá, el van magával. Köszönünk neki – jó napot kívánok – nem hallja, nekimegy valaki – zötty, zöttyen egyet – s megy tovább. Nem figyelünk Istenre, nem akarjuk hallani. Vagy talán elegünk van belőle? Mondottam, a zsoltáros belerendül, belecsodálkozik, a tudós belerendül, belecsodálkozik, az igazán odafigyelő ember is belecsodálkozik és belerendül Isten zenéjébe, Isten szavába, Isten versébe, Isten regényébe, Isten drámájába, hát mit mondjak még, Isten szónoklataiba – mert ezekkel van tele a világ! Mi meg azt mondjuk, hallgasson el már ez a fecsegő vénasszony, mit karattyol ennyit, miért jön utánam állandóan, miért beszél a fülembe, miért beszél a lelkemnek, miért beszél a szívemnek?
Ma Magyarországon több ezer helyen papok prédikálnak. S hallom az ország többségét: mit prédikálnak a papok? Minek beszélnek ezek annyit? Elegünk van már Istenből, mindig ugyanazt mondják, ráadásul mindig ugyanazt mondják! Mit mond Isten? – Szeretet. – Unalmas téma. Igazság. – Jaj hát, ebből volt már elég. Kegyelem. – Nem kell. Dicsőség. – Istené? Isten, bizony mindig, mindegyre ugyanazt mondja. Mi meg unjuk, mint ahogy Ámos korában is elunta Isten népe. Egy korábbi részben, amikor Ámos Isten népének nyomorúságáról jövendöl, és megtérésre hívja őket, buzdítja, tanítja őket szentségre, igazságra, kegyelemre, jóságra, tisztaságra, oda megy hozzá egy hamis kultusznak a főpapja, és azt mondja neki: - te menj már haza innen, menj haza a földedre, ott beszélj, ott prédikálj, ott keresd a kenyeredet. S akkor azt mondja Ámos: ha az oroszlán üvölt, ki ne félne, ki ne rettenne meg? Ha az Úr szól, akkor ki ne prófétálna?! S mégis eljönnek a napok, amikor éhséget támasztok, de nem kenyér után való éhséget, hanem az Isten beszéde utáni éhséget. Mert majd nem szól az Isten! És akkor ott áll az ember megzökkenve, magatehetetlen, és kiderül, amivel megtöltöttem magamat, az csak egy homonculus, az csak egy kis gyurma-ember, az csak egy elporladó agyag-valami. Ott fogok állni, és kiáltozni fogok, jaj, de sokszor mondtam régen, hogy nem, nem kell az Isten beszéde, unom ezt a beszédet, ne karattyoljon nekem az Úristen, ne dumálja nekem újra meg újra, mindegyre ugyanazt, de már szomjas is vagyok, már éhes is vagyok rá, és már vágynám hallani – és nem hallom. De nem azért, mert katasztrófa történt, nem azért, mert elromlott a hallásom és hallókészülékre szorulnék, nem azért, mert sértetten befogták szájukat a papok, vagy mert kitörték a próféták összes fogát, mert elégették az összes Bibliát és fölrobbantották az összes templomot, nem ezért. Az Úr küldi ezt, Ő teszi ezt, Ő bocsátja reátok ezt az éhséget.
És ekkor, bizony, nem segít semmi. Ha nincs kenyér – mondja a próféta –, akkor be kell kopogtatni a szomszédhoz. Ha nincs kenyér, akkor el kell menni a szomszéd faluba. Ha nincs kenyér, útnak kell indulni, és el kell menni egy másik világba, ahogyan ma százezrek és milliók indulnak útnak, ma újra nagy népvándorlások vannak, milliók keresik a kenyeret. És ha az Isten beszéde után támad éhség, akkor nem segít az, amivel oly gyakran próbálkozik a mai ember, nem segít, hogy másik valláshoz kapkodok, nem segít a panteizmus, pedig ma már milliószám vannak vallási népvándorolók is. Ha figyeltél volna Istenre korábban, ha hallgattad volna a csillagok muzsikáját, ha megértetted volna, hogy mit énekel a tenger! (Ezek egyike sem panteizmus!) De most már hiába vagy panteista, s hiába mondod, hogy mindenben Isten van,  - nincs már hozzád szava, mert nem szól. Vagy talán mégiscsak szól, csak nem halljuk? Ez még súlyosabb ítélet, és egészen pontosan ezt is fejezi ki az ige: éhséget támasztok az Isten beszéde hallgatása után! A hallgatás után támaszt éhséget – mert Isten mindig beszél. Csak te nem hallod. Milyen borzasztó. Az egész univerzum Isten dicsőségét zengi, és te nem hallod, hogy mit énekel ez a csodálatos kórus, és nem is tudsz beszállni ebbe a kórusba. Csak sejted, csak gondolod, hogy valamit mond. Azt mondja Isten: ez a szív éhsége lesz, a szíved lesz éhes. Ez a léleknek a tanácstalansága lesz, ez az a pillanat, amikor elrejtőzködik előled az igazság. Hiába mondja olyan szépen a filozófus, hogy az az igazság, amikor az ősvalóság föltárulkozik, mikor lehull a lepel mindarról, ami el van takarva, feledve, a-létheia, - gyönyörű, még a szó is. De ha nem tárul föl, ha nem mutatja meg magát, akkor mit mondasz, akkor mit csinálsz? Akkor éhesen marad a szív, pedig az előbb még milyen öntelt volt, az előbb még senkire sem szorult, az előbb még elég volt önmagának. Aztán tanácstalan marad a lélek:  mert mit is kell tenni? Olyan közelinek érzem néha Istennek ezt az ítéletét: tanácstalan a lélek. Mit tegyünk, mit tegyünk a mai világban? Merre menjünk, hova lépjünk? Hogyan döntsünk, mi mellé álljunk ki, mihez ragaszkodjunk, ki ad tanácsot? És ami ma érvényes, holnap is érvényes lesz-e? Mert rejtőzködik az igazság, olyan sötét ez az éjszaka, és egyre jobban mélyül és mélyül. Ebben gyújtja meg Isten ezt a gyufalángot, nem sokáig ég, kedves testvérek, hamar kilobban az, hamar a körmünkre ég, hamar eltűnik a fénye, de mondja: Ímé, napok jönnek. Azt mondja az Úristen: és éhséget bocsátok a földre, nem kenyér utáni éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után.
S nemcsak ítéletet hallunk tehát, hanem kegyelmet is. Nemcsak azt mutatja meg ez a fölvillanó fény, hogy milyen hihetetlen mélyre, nyomorúságra, elveszésbe süllyedt az ember, hanem megmutatja – még egyszer ismétlem – hogy ezt Isten támasztja, az az Isten nem szól, aki szól,  - az az Isten szól – gyújt világosságot - , aki majd nem szól. Tehát éppen azzal támasztja ezt az éhséget – értsük jól, nagy titka ez Istennek! –, hogy most viszont még szól, most még szól. Az Ige támaszt Ige utáni éhséget. Semmi egyéb. Egyébként nem értenénk, egyébként nem tudnánk, hogy mi az a nagy sötétség, amiben mi bóklászunk, mi a szívnek az a kielégíthetetlen nagy éhsége. Hogy ugyanis miközben minden az enyém, én még sem vagyok semmivel elégedett, mi a léleknek az a tanácstalansága egy ilyen világban, ahol minden információhoz hozzá lehet jutni, és mindent meg lehet tudni. Hát nem is érteném ezt az igét, ha most a próféta szavában ne ragyogna föl ez a fény. De fölragyog. És kimondja, hogy Igét vágyakozunk majd hallani. Merthogy az Ige utáni éhség nem természetes. A kenyér után való éhség természetes. A kenyér szükséglet, ha hiányzik, ha nincs, kell, mert nem lehet nélküle élni. Ebben az értelemben az Ige utáni éhség nem természetes. Sőt, iróniával mondom: az kezd természetessé válni, hogy nem éhezzük az igét. Kérdezem tehát. Természetes, hogy nem kell az Ige? Természetes, hogy nem törődünk vele? S  mint a kenyérrel, úgy bánunk vele – kenyérbőség idején, kenyértöbblet idején? Nyugodtak vagyunk, mert ige mindig lesz? És természetesen, jár is nekünk, ha kérjük? Természetes, hogy van? Nemrégiben találkoztam valakivel, aki harcos ateista, most akarja megalapítani a Magyar Ateisták Pártját – sok sikert kívánok neki hozzá, sok minden bolondságra lehet pártot alapítani. De azért jóban vagyunk, diskurálgatunk. És mondja: Tiszteletes Úr, azért vasárnap prédikálgasson csak, mert magát azért fizeti az állam! Hát jól van – mondom – maga ezt így gondolja, de nem így van, természetesen. Mégis, ez az ateista ismerősöm is azt mondja, hogy a papokat azért tartja az állam, hogy prédikáljanak, hogy akinek kedve van ilyet hallgatni, az menjen el, hallgassa meg. Ha nem jön el senki, akkor is prédikáljon csak – ezért kapja a fizetését. Mint a váltóőr, ha jön vonat, ha nem jön, az ott áll a bakterházban. Mint a jegyellenőr: akár vannak a buszon, akár nincsenek a buszon, neki akkor is föl kell szállni, és kérni kell a menetjegyeket. Hát, ami jár. Tényleg? – kedves testvérek, nem is törődünk vele. Nem futott át soha a szívünkön az a gondolat, amit mondtam, hogy talán majd megsértődnek a papok, s elmennek remetének, hogy minden próféta fogát kitörik, minden Bibliát elkoboznak, minden templomot felrobbantanak. Dramatizálom, értitek jól,  - nem lesz ilyen, bízunk Istenben, reméljük. De volt ilyen a történelemben. Most azt mondja a próféta: megszüntetem ezt a természetességet, megszüntetem, hogy csak úgy van ige, megszüntetem, hogy csak úgy jár nektek az ige. Mintha a mindig beszélő és mindig kommunikáló és mindig közlő, és önmagát mindennel közösségbe vonó Isten most azt mondaná, hogy titeket, ember gyermekei kihagylak ebből. Mindenki kapni fogja áldó igémet: fű, fa, virág, csillag, minden, ami a világon van, de titeket kihagylak belőle. Voltál már így – akinek több testvére van, igen jól ismeri, hazajönnek a szülők, hozzák az ajándékot, s kimaradtál? Jaj, neked nem hoztak, elfelejtettek! Elfeledkezhet-e a szülő az ő gyermekéről, elfeledkezhet Isten az Ő csodálatos képmásáról, az emberről, hogy osztogat mindenkinek, és éppen te maradsz ki a sorból? Ez az ítélet! De a kegyelem is, - és ezért kegyelem, mert még az ítélet is az Ige által szól! – és az a kis felvillanó fény ott, Ámos idejének éjsötétjében bár csak egy gyufaláng, mégis évezredet előrevilágít, addig a Jézus Krisztusig, aki így szól, miután kenyeret sokasított és adott az éhezőknek (úgy, hogy tizenkét teli kosár maradt utánuk), azt mondja nekik: Én vagyok az élet kenyere. És aki ebből a kenyérből eszik, soha meg nem éhezik. Ez a kenyér az Ige kenyere, ez a kenyér az, amikor Isten önmagát adja teljesen és egészen, a szívnek, a léleknek, az embernek, az éhes szívnek, a tanácstalan léleknek, az eltévedt embernek ezt is Ő adja, ezt is Ő küldi.
A régi prófétai fenyegetésben látjuk magunkat megítélten, látjuk az ítélőt is, az ítélő Istent, aki azonban Krisztusban kegyelmesen ítél. Mit mutat a felvillanó láng? Előbb megmutatja, hogy sötétben vagy, eleve azért kell ennek a lángnak fellobbannia. Aztán megmutatja – merthogy az Igéből támadt a fény – hogy Istennél van a mindent bevilágító világosság. És végül azt is megmutatja, hogy Isten ezért a Krisztusért minden ítéletet félretesz, Isten ezért a Krisztusért visszavonja az ítéletet, Isten ezért a Krisztusért eltörli az ítéletet. Isten ezzel a Krisztussal elégít meg bennünket. Ez a Krisztus az élet kenyere. Ma hálával emeljük szívünket Istenhez, hogy van kenyerünk, mondom szomorkodva-szorongva, annyi, hogy még a kukába is telik belőle. Van kenyerünk bőséggel. De leginkább azért adunk hálát, amikor az úrvacsora kenyerét és poharát vesszük, hogy Isten az engedetlen, magába belesüketült, magával eltelt és megítélt emberen megkönyörült, közösségre lépett vele, s életét megosztotta vele. Eljönnek a napok – mondja Ámos próféta – és vándorolni fognak tengertől tengerig, északtól fogva napkeletig, futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg! De megtalálják. Mert futkosnak déltől északig, kelettől napnyugatig, hogy megtalálják, de nem találják – mondja a próféta – keresik, de nem találják. De megtalálják – felelünk rá boldog hittel, mert Isten elküldötte Őt. Elküldötte Őt, Krisztust oda, ahol vagy az éhségedben, oda, ahol vagy a bánatodban, oda, ahol vagy a keserűségedben, oda, ahol vagy a nyomorúságodban, ahol még így dohogsz: mit beszél a pap hálaadásról, mikor tele vagyunk bajjal! Éppen oda küldte, ahol ülsz a sötétben, mert a próféta régi szerény gyertyalángja, mely ellobbant, megszűnt, és sötétről sötétet hagyott maga után, mégis előre mutatott, egy másik fényre, Isten örök világosságára, magára Jézus Krisztusra, ki ott ragyogott fel, ahol te vagy – a sötétségben. Ímé, eljönnek a napok, amikor éhséget támasztok az én beszédem hallgatása után. Ó, jöjjenek ezek a napok, kívánjuk igazán, hogy a szívünkben, lelkünkben, életünkben éhség támadjon Istennek beszéde után, mert abban van élet, abban van kegyelem, abban van dicsőség, abban van megmaradás, abban van maga Isten, aki minden életnek forrása.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai vasárnaptól egy régi adósságot szeretnék a gyülekezetben és a gyülekezetnek törleszteni. Ez a régi adósságom az Apostoli Hitvallás végigmagyarázása. Minden keresztyénnek hitvallása ez, amit Apostoli Hitvallásnak nevezünk, évezredek óta hangzik keresztyén közösségekben, és akik ezt mondják és vallják, évezredek óta közösségben is vannak egymással. Az Apostoli Hitvallás által közösségben vagyunk a régiekkel, akik ezt a hitvallást átadták nekünk, megtanítottak bennünket reá. Ők ezt úgy adták át nekünk, mint amelyben a keresztyén hit alapvető igazságai és tételei foglaltatnak benne, és aki ezt elfogadja, és – régi magyar szóval - kivallja, az közösségben van a keresztyénekkel. Mi is ezt adjuk át az utánunk következő nemzedékeknek, erre tanítjuk gyermekeinket, - néha jól, mint hitvallást, mint olyan alapot, melyre rá lehet helyezkedni, néha nem igazán jól, elvétve, úgy, mintha imádság lenne, mert sokszor az Apostoli Hitvallást imádságként mondjuk. De ha hittel mondjuk, nem bánom, mondjuk imádságként is.
Másrészt általános ismertető jegy is az Apostoli Hitvallás. Bármilyen felekezethez tartozzék valaki, és bármilyen különbség is legyen hitágazatok, felekezetek, hagyományok között, ha ezt mondjuk mi, reformátusok, és mondják római katolikusok, ortodoxok és még ki tudja hányan hányféle nevezeten, ha tehát ebben egyetértünk, akkor a leglényegesebb dologban egyet is mondunk. Mert egyre tekintünk, a Szentháromság élő Istenre. S mindjárt ehhez tartozik, hogy nemcsak a nemzedékek során, s nemcsak a hitbéli meggyőződésben van kimondhatatlan jelentősége az Apostoli Hitvallásnak. Van itt egy nagyon erős aktualitása is. Mert most nemcsak az adósságomat szeretném a gyülekezetnek törleszteni. Azt is el kell mondanom, hogy mi, keresztyének ma, a 21. század kezdetén önmagunknak is adósai vagyunk – azzal is, hogy az Apostoli Hitvallásban foglaltakat végiggondoljuk. Sőt, merem ezt kiterjeszteni: adósok vagyunk azzal is, hogy egyáltalán a hitünk tartalmát végiggondoljuk. Adósok vagyunk, mert alig beszélünk róla, pedig az apostol arra buzdít bennünket, hogy egymás hite által, hitből hitbe épüljünk. Az egyik hívő mondja a másiknak. Mára nagy divat lett a hit kérdését – azt nem mondom, hogy mellőzni – de mindenképpen bensőségesíteni, s annyira elzárni, magánügynek tekinteni, hogy meghagyással intézzük el. Te is hívő vagy, én is hívő vagyok, hívőnek lenni jó dolog, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, aki hisz, az rossz ember nem lehet.
Mindig felötlik bennem a régi eset, amikor kezdő lelkészként a falu tanácselnökéhez kellett mennem, aki kedvesen fogadott is, ám jelezte, nem örül, hogy az iskolában szervezzük a hitoktatást. Majd azt mondta: üsse kő, én is hívő ember vagyok meg maga is vivő ember. Mikor látta, hogy elkerekedik a szemem – mert azért vasárnap őt nem láttam a templomban – mindjárt hozzátette: én a kommunizmusban hiszek, maga meg a vallásában, de az a lényeg, hogy hiszünk. Azóta töröm a fejem, hogy ha ez ennyire egyszerű és nem számít, hogy mit hiszünk, akkor végül is mi a baj a világgal?  Valóban, minden ember hisz valamiben, mindenki „hívő.” Hogy van hát ez? Egy szónak is száz a vége, mára olyannyira bensőségesítettük mi, keresztyének is a hitünket, olyan keveset beszélünk róla még egymás között is, hogy előbb-utóbb óhatatlanul a helyébe teszünk valamit. Mit is? Hát, ami éppen van, ami jön. A mi keresztyénségünk improvizálgató keresztyénség lett, de nem a szó klasszikus értelmében. A klasszikus improvizáció az, amikor feladnak az orgonaművésznek egy szép motívumot, dallamot, és ő fantasztikusan szép dolgot varázsol belőle. Mi viszont úgy improvizálunk, hogy ami éppen eszünkbe jut, arra fújjuk a nótát. Sőt, dallamot, a cantus firmust is mi költjük. Nincs ez így jól.
Ma tehát, és később is, nemcsak azt szeretném megmutatni, hogy mit mondunk, amikor a hitvallást mondjuk, mit kell értenünk egyes tételein, hanem azt is, hogy nekünk eleve szükségünk van a hit megvallására. Szükségünk van arra mondjuk a hitünket. Nem tudom, van-e még egy olyan nyelv, mint a magyar, amely a hit és meg-vallás szót, a hit és a vallás szót belső jelentésük szerint is összeköti – így: hitvallás. Ez az összekapcsolás a vallás szó aktív értelmét tárja fel, a vallás megvallás, kivallás, vallomás, konfesszió, az a mozzanat, amikor az ember előadja, elmondja, megmutatja azt, amit hisz. Márpedig, a hit - ha élő hit - mindig el is akar jutni a megvallásig. Igen, annak is eleget kell tennünk, amire Péter apostol buzdít, hogy készségesen adjunk számot, ha kérdeznek a bennünk lakozó reménységről, ha kérdeznek, ha vádolnak, ha bírálnak, ha szükség hozza, meg kell vallani hitünket. Ám magának hitnek is van egy belső mozgása. A hit meg akar nyilatkozni. A hívő szüntelen ezt érzi: el kell mondania! Hittem, azért szóltam – mondja a zsoltáros. Hittem, azért szóltam – mi is hiszünk, azért szólunk, bővíti Pál apostol. Azért szólok, mert hiszek, vagyis amit mondandó leszek, az a hitemben fogant és a hitemből születik meg. Nem maradhat bennem, nem rejthetem, nem titkolhatom. Az ujjongó zsoltár, egy másik, így mondja: nem titkolom el a Te dicsőségedet, a Te jóságodat a nagy gyülekezetben. (Zsoltár 40:11) Nem titkolom el az emberek elől, mert nem is titkolhatom, a hitem arra kényszerít, hogy megvalljam.
Meghagyom, és majd erről is lesz szó, a hit természetesen belsőséges valami. Nagy titok. Szívügy. Mégis, engedjétek meg, hogy most ezt a másik dimenzióját hangsúlyozzam: a hit megvallás. Vallás. Tehát benne kimondja magát a hívő, és elmondja, mit kapott Istentől. Sőt, azt is elmondja, hogy Isten az életünk forrása és boldogító célja, tehát hogy kicsoda maga Isten. A hitvallás vállalás is, szent kockáztatás, kísérlet arra, hogy elmondjuk, kicsoda Isten.
A mai artikulus, hitvallásunk első cikkelye: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában. Mindenható Atya. Ez mindjárt a legnehezebb kérdéshez visz minket, de a hitvallásnak – mondom – meg van ez a kockázata. A szó köznapi értelmében nem közismereteket sorol, nem a kétszer-kettőről beszél, nem az 59-es villamos menetrendjét, nem a kurrens valutapiaci árakat adja elő. Másféle evidenciát mond ki, - életet, sorsot meghatározó igazságokat és titkokat. Isten Mindenható Atya. Ez egyszerre általános és egyszerre sajátos (személyes) hittétel. Olyan meghagyás, amelyre a legelemibb tapasztalatból is el lehet jutni. Jól emlékszem rá, amikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, az egyetemen vitába keveredtem egy diákkal, aki hangos, harcias ateista volt. Milyen érdekes, az ateizmus is hit, és a modern korban az ateisták hívőbbek, mint a keresztyének, - vallásosabbak, aktívabbak, jobban szeretik elmondani, hogy nem hisznek, örülnek, ha vallhatják, hogy úgymond, szerintük nincsen Isten. Nahát, vitába keveredtem ezzel az ifjúval, s érdekesen alakult a vita, merthogy én, egy magyar anyanyelvű diák sarokba szorítottam őt. Mindenféle okoskodó kérdéseket tettem fel neki, majd a végén, a meghagyáskor azt kérdeztem tőle: mégis, ha volna Isten, minek neveznéd Őt? S minthogy ő már sarokba szorult, nagy fogcsikorgatva odamondta nekem: na jó, ha volna Isten, akkor így nevezném: kozmikus hatalom. Mégsem éreztem, hogy megnyertem a vitát, keresztyénként végképp nem. Én ugyanis azt vártam, hogy valami ilyesmit fog mondani: örök jóság, csodálatos szeretet. Tehát valami személyes meghagyást vártam tőle. De ezzel, hogy odadobta: kozmikus hatalom, úgy éreztem, nem mond semmit. Kozmikus hatalom. Hát, a Csillagok Háborúja nagy filmeposzában is az a jelige, hogy az erő veled! Talán ettől lett olyan népszerű ez a film, hogy mindenkinek, keresztyénnek is tetszhetett, s még egy buddhistának is, meg egy muszlinnak is, sőt egy ateistának is: az erő veled?! Normálisan ezt úgy szokták mondani: az Isten veled van, nem? Mi az, hogy kozmikus hatalom? Sokat tűnődtem ezen a megjegyzésen, és rájöttem, hogy ha végül is válaszolni kell valamit Goethe kérdésére, aki a Faustban veti fel, hogy mi abroncsozza össze a világot, mitől nem dől szét az univerzum, miért működik ez a felfoghatatlan, csodálatos valami, ami nem masinéria, hanem élő, lüktető eleven erővalóság, akkor egyszerű logikával, tapasztalataink alapján is mondatjuk: valami kozmikus hatalomnak kell itt lennie. S máris megyünk tovább, mert megjelenik a kórusban Spinoza, a nagy filozófus, aki amikor Istenről értekezik ezt mondja: Deus sive natura, Isten, avagy a természet. Vagyis, kérdezem: amit természetnek látunk, ismerünk meg, tapasztalunk: az Isten?  Vagy természet? Ezt Spinoza nem tudta eldönteni. Aztán jönnek a modernek, a 20. század második felének intellektuálisan becsületes tudósai, akik arról szólnak, hogy nem lehet ezt a kérdést megkerülni, hiába hőbörgött a 19. században az ateizmus, és csinált maga köré politikát is. Ha egy tudós intellektuálisan tisztességes, akkor Einsteinnel, vagy Szentgyörgyi Alberttel, vagy Heisenberggel – csak a nagyokat említem – csak azt kell mondja, hogy kell lennie valaminek, kell lennie egy alkotó hatalomnak, kell lennie egy tervnek, kell lennie egy rendnek, valaminek kell lennie. Mi azonban, azt mondjuk, hogy ez a valami: valaki, mi nem egy mindenható valamiben hiszünk, amit különböző elnevezésekkel lehet illetni, éppen mi divatja járja filozófiának, tudománynak. Hanem mi azt mondjuk, hogy ez a mindenható valami, ez a kozmikus hatalom, ez a véghetetlen, felfoghatatlan erő és élet, amiben élünk, vagyunk és mozgunk, hogy idézzem Pál apostolt, aki viszont régi görög költőt idéz (ApCsel 17:28), ez a valami: valaki  - Mindenható Atya.
És azért mondjuk ezt, mert ez az Isten szólt. Előbb le kell szögezni, hogy nem azt mondjuk ezzel, hogy mi hallottuk valamit, s az mintha szó lett volna. Nem költészetről van itt szó. A költészetnek valóban a leggyönyörűbb lapjaira tartozik, amikor a költő metaforizál, vagy még inkább antropomorfizál, és azt mondja: beszél a tenger. Mit beszél a tenger? Dehogyis beszél, hangokat hallunk mindössze, - de mondjuk: csattog a víz, harsog a szél, mennydörögnek a villámok, énekelnek a madarak. Sőt, mehetünk tovább, - azt mondja a zsoltáros, hogy a nap és a hold beszélgetnek egymással (19. zsoltár). Tényleg, beszélgetnek egymással? Gyönyörű költői kép ez. Mi azonban nem azért mondjuk, hogy Isten szólt, mert másképp nem tudnánk felfogni az isteni hatalmat. Azért mondjuk, hogy mindenható atya - mert Isten az, aki szólt. Szólt, hogy sötétségből világosság legyen. A keresztyénség alapvető hite, hogy a világ nemcsak úgy magától van, és Isten, akiről szólunk, nem puszta foglalata mindannak, ami van. Mi nem mondjuk: Isten avagy természet, sőt azt mondjuk: a világ nem csak úgy van, hanem úgy lett, a világosság lett, az univerzum lett, mert Isten szólt: legyen. Sőt azt is valljuk, hogy Isten a semmiből teremtett,  vagyis Isten nem az eleve meglevőt formálgatta és alakítgatta. És ez azt is jelenti – kapcsolódjunk az apostolhoz –, hogy ez az Isten, aki szólt: sötétségből világosság legyen, a szívünkben is szólt, Ő támasztotta a mi szívünkben is a világosságot. Ezért teszünk hitvallást, ezért hiszünk, ezért van vallásunk, mert Isten, aki sötétségből világosságot teremtett, aki minden hatalomnál öröktől több hatalom - ahogy Anselmus mondja: Isten mindig nagyobb, Deus semper maior -, ez az Isten szólt nekünk is.  Tehát a Hitvallás első cikkelyében az egyetemesből így jutunk el a sajátoshoz. Nevezetesen ahhoz, hogy nekünk valami különös közünk van Istenhez, amellett, hogy mi is része vagyunk a világegyetemnek. Istenhez valami különös köze van az embernek, - én nemcsak egy vagyok a világban tenyésző és enyésző, porból lett és porrá leendő valami,k közül, nemcsak része vagyok a világnak a magam tiszavirág-életével, Szent-János bogár fényével, nekem különös közöm van Istenhez. Talán ez az egyik oka annak, hogy a Hitvallást nem így mondjuk: credimus, hiszünk – hanem így: credo, hiszek!
Atya! Első helyen áll hitvallásunkban -  és döntő kérdést vet fel. Azt valljuk itt ugyanis, hogy a Mindenható Isten: Atya. Ez pedig döntő kérdés, hogy mondhatjuk-e így: Mindenható Atya? Nem udvarias kifejezés ugyanis, hogy Isten Mennyei Atyának nevezzük, hanem mély tapasztalat. És nem felfokozott túlzás, hogy a Mennyei Atyát Mindenhatónak nevezzük, hogy így hódoljunk Neki, és ezzel ismerjük el felsőbbségét. Feuerbach, a 19. század ateista filozófusa igen jól látta – ismerjük el, jól látta és fején találta a szöget -, hogy itt kell igazán a keresztyéneknek helytállni, és valamit mondani. Szerinte ugyanis a keresztyének sem csinálnak mást, mint amit mindenki csinál: antropomorfizálunk, emberiesítünk, vagyis amit a világban tapasztalunk, azt emberi tulajdonosságokkal ruházzuk föl. Sőt – mondja Feuerbach – a keresztyének ezen tovább is mennek, s amit egyébként mindenki csinál, azt a keresztyének megtoldják egy mennyei világgal, melyre mintegy égi vetítővászonra kivetítik a vágyaikat. Ezt nevezik projekciónak, vagy kivetítésnek. Nem vagyok halhatatlan? –  döbben az ember – hát kivetítek egy halhatatlan istenséget. Nem vagyok mindenható? – nemhogy a Himaláját nem bírom odébb nyomni, de a Gellért-hegyet sem. Kivetítek egy mindenhatót. Az ember nem boldog, mert szenved, körülvették a halál kötelei? Ügyefogyott – ahogyan a zsoltárt fordítja megkapóan a régi fordítás. Hát kivetítünk egy mindenre képes, felettébb ügyes szuperlényt. Feuerbach azt mondja, hogy amit isteninek állítunk, az tulajdonképpen maga ember. Önmagunk javított kiadása. Ezt vetítjük ki, ehhez imádkozunk, ennek hódolunk, és abban reménykedünk, ha ebből valami keveset megvalósítunk, már nem kell olyan sokat kivetíteni. S lám, a 20. század nagy ateista birodalmai, úgy is, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok vállalkoztak erre, ezen vetekedtek jó évszázadig, hogy ebből megvalósítsanak valamit. Mert ha, például, minden kunyhóban lesz villany, akkor az orosz paraszt nem fog azért imádkozni, hogy a Világosságok Atyja ragyogtasson rá fényt. Van fény – éjszaka is. Ha sikerül jó fájdalomcsillapító szereket föltalálni, már nem érzi úgy az ember, hogy a Könyörülő Istenhez imádkozzon. És így tovább, és így tovább... Most éppen ott tart ez az eszelős verseny, hogy azt keresik, miképpen lehetne az embert halhatatlanná tenni. A génmanipuláció, az ember géntérképezése mögött ez a nagy eszme van.
Mi azonban látjuk, hogy a kettő között nincsen ilyen egyszerű átmenet. A végtelen nem a véges felnagyítása, az örökkévaló nem a mulandó végtelenítése. Nem azért nevezzük Istent Mindenható Atyának – még egyszer mondom –, mert udvarolni akarunk ezzel, vagy mert szeretnénk mindenhatósággal felruházni, hanem azért, mert Jézus Krisztusban megértettük, hogy Isten valóban Atya.
Egyetlenegy kitérőt teszek ennek megértéséhez. Szószéken nem szoktam sokat szólni eretnekségekről,  nem érdemes, jönnek és mennek a maguk során, minek nekik ingyen reklám. Viszont a mi korunkban divatozott fel és le egy eretnekség, mely újabban Magyarországon is csilingel, noha másutt már kiment a divatból – jaj, szegény magyarok, megint divatja-volt dologgal bajlódunk! Ez a feminista ideológia. Ez azt hirdeti , hogy a hitvallásban, az imádságban, a Bibliában ki lehet (és kell) cserélni az atya szót. Például arra, hogy Anya, vagy arra, hogy „atya-anya”, vagy valamire. Pár éve Németországban jelent meg egy politikailag „korrekt” bibliafordítás melyben eszerint változtatták (illetve hamísították) a szavakat. Ám korunk feministái valójában Feuerbach követői, aki azt mondta volt, hogy az ember mindig kivetít valamit, s azt nevezi nagyszerűnek. Márpedig, ha emberi alkotmányról és elnevezésről van szó, akkor át is nevezhető – így az eretnekek. A kozmikus hatalmat – merthogy ez mégiscsak valami általánosság -  tetszés szerint átnevezhetjük. Mi keresztyének azonban azt mondjuk: csak meghagyjuk, hogy Istent kozmikus hatalomnak is lehet nevezni. Számunkra ő mindenható Atya – ez az ő neve! Nem mi találtuk ki ezt a nevet, hogy Istent, a Mindenhatót Atyának nevezzük. Ez Jézus Krisztus üzenete. Jézus Krisztus az Atyát nyilatkoztatta ki számunkra. Jézus Krisztus mennyei Atyát nyilatkoztatott ki. És itt érkezünk el hitvallásunk aktuális üzenetéhez is, és erről kell még befejezésül néhány szót szólni.
Értsük meg, nemcsak fogalmakkal játszunk itt: mindenható meg atya, hogy az egyik általános, a másik pedig személyes, és hogy az embernek így jó, hogy az általánost személyesen is megéli. Nem ez kapcsolódik itt össze, hanem egészen más. Az ugyanis a döntő dolog, hogy nem mi vagyunk azok, akik Istennel ilyen viszonyban akarunk lenni. Arra, hogy mi milyen viszonyban szeretnénk Istennel lenni, arra a vallás története a keresztyénségnél ezerszer szellemesebb megoldásokat hozott már. Ha betérünk a mai kor bármelyik vallási bazárjába, ott ezerszer jobb megoldásokat találunk és vehetünk. Az ember zseniális gondolatokat talált arra, hogyan kéne nekünk Istenhez viszonyulni. Nem sorolom őket. Itt most azt értjük meg, és azt valljuk meg, hogy Isten akar hozzánk így viszonyulni. Ő akar Atyánk lenni. A hatalmas Isten Atyánk akar lenni, a hatalmas szeretni akar. Tehát mi azt is mondjuk ki hitvallásunkban, hogy a hatalmas szeret, és hogy, aki szeret, az a hatalmas, - aki szeret, annál van a hatalom. Isten akar így viszonyulni hozzánk. Milyen csodálatosan írja le ezt a felolvasott zsoltár is. Elestem, elvesztem, halál kötelei vettek körül, beláttam a por-létemet – mondja, de Istenhez kiáltottam. Szeretem ezt az Istent, mert Ő szeret engem,  megsegített és megszabadított. Szeretem Istent, mert meghallgatja esedezésemet. Isten Jézus Krisztusban úgy mutatkozik be, mint aki az univerzum céltudatos és csodálatos teremtője és fenntartója, de mint akinek az emberi élettel sajátos célja van. Tehát véghetetlen dicsőségét, mindenhatóságát, világkormányzó hatalmát Jézus Krisztus által úgy éljük meg, hogy Istennek velem, az emberrel külön sajátos célja van. Hitünk nem filozófiai okoskodásokon, nem feltevéseken és meghagyásokon alapul. Amikor mi hitet vallunk, tulajdonképpen felelünk. A hitvallás felelet. Tapasztalataink alapján felelünk, válaszolunk Isten megnyilatkozására. Annak vallom Istent, aki Ő maga, annak vallom, aminek Ő önmagát egyetemesen megismertette: mindenhatónak, és annak vallom, akinek Ő megismertette magát nekem: Atyának.
Legvégül - mint minden alkalommal teszem majd - most is jelezni szeretném, miért szükséges nekünk a hitet megvallani. Sokféle körülmény hoz bennünket hitvalló helyzetbe, amikor  el kell mondanom a hitemet. A ma felolvasott két Igében, mint két szembefordított tükörben a következőket látjuk: a zsoltáros csodálatos tapasztalatról szól, halálból való szabadulásról, s mondja: az én Istenem meghallhatja kérésemet, esedezésemre hajtja fülét, odahajol hozzám. Én Őt szeretem, mert Ő, a mindenható szeret engem. Ezt idézi fel Pál apostol. Elmondja, sok hányattatása, üldöztetése, sarokba szorítása, mélyre nyomása, megaláztatása van a keresztyén embernek, - főleg akkor, ha hitet vall. A hitéért szenved. Tehát előbb idézi a zsoltárt: hittem, azért szóltam. Majd visszatükrözteti: hittünk mi is, ezért szóltunk. Mit hittünk és miről szóltunk? Hogy Isten a mi szívünkbe is világosságot gyújtott Jézus Krisztus által dicsőségének  visszatükröztetésére. Majd, még mindig a zsoltárt fokozva, azt mondja: mert minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye Isten dicsőségére. Amikor konfirmandus korunkban a Heidelbergi Káté magyarázatát tanultunk az Apostoli Hitvallásról, talán azt éreztük furcsán fogalmaz a káté. De itt van a gyökere, azt mondja: amikor megvalljuk Istenről, hogy Ő Mindenható Atya, akkor egyszerre valljuk, hogy Isten mindenható, minden a rendelkezésére áll, és mindent meg is akar tenni, mert Irgalmas Atya is, hogy minden a javunkra szolgáljon. A helyzetem nehéz, mondja a zsoltáros: nyomorúságom mélyén így kiáltottam, minden ember hazug. Senki nem mond igazat. Ám a nyomorúságban van egy pillanat, amikor felismerjük, nem azt kell mondanunk, amit gondolunk, vagy látunk (minden ember hazug), hanem a hitünket kell mondanunk – ez a  hitvalló helyzet, amikor én is, te is, a gyülekezet is, mindenki, aki Istenben, a Mindenható Atyában hisz, mondhatja az igazat. Isten az, aki világosságot gyújtott a mi szívünkben. Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt napokban János apostol levelét olvastuk, egy igen gyöngéd, szeretetteljes módon fogalmazott levelet, melyben az apostol úgy tekint az övéire, a gyülekezetre, mint az édesapa, sőt talán nem is úgy, hanem inkább, mint a nagyapa tekint az unokáira. És van is oka rá, hogy gyöngéden és szertetettel tanácsolja övéit, és arra is van oka, hogy erős buzdításokat, vigasztalásokat, s ha szükséges, erős intéseket is írjon ebben a levelében. De így ér véget a levél: fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól! Különös befejezés egy olyan levél végén, és különösen egy olyan apostoltól, akinek az írásiban egyebütt másutt nem olvassuk ezt a szót, hogy bálvány. Tehát, hogy mit ért János apostol ezen: óvakodjatok – vagy óvjátok meg magatokat – a bálványoktól, azt közvetlenül János apostol írásaiból vagy gondolataiból, vagy éppen ebből a levélből nem olyan könnyű megállapítani. Éppen ezért egyes Biblia-tudósok, Biblia-magyarázók szerint ez az utolsó mondat talán nem is János apostol szava, talán a levele egyik másolója írta oda. Mert, valóban, nagyon szépen, elegánsan, magasztosan érne úgy véget a levél, ahogy olvasom még egyszer. Ha a 20. vers lenne az utolsó, így érne véget: „De tudjuk azt is, hogy Isten Fia eljött, értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az Ő Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk. Ez az igaz Isten, ez az örök élet.” Nos, ide áment kéne mondani. Gyönyörű befejezés.
Mégis ott van, testvérek, a 21. vers: „fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól.” És azután van az, hogy ámen. Nos, hát némelyek hajlanak rá, hogy elhagyják ezt a verset, mondván: nem Jánostól való, mondván: ő másutt a levelében le sem írja ezt a szót, hogy bálvány, sőt az evangéliumában sem írja le ezt a szót. Engem viszont, megmondom őszintén, fölingerelt ez a gondolat. Hogy is van ez? Ha valamit nem értünk, máris elmegyünk mellette? Ha valamit nehezen tudunk megmagyarázni, máris azt mondjuk rá, hogy későbbi betoldás? Én ezzel nem tudok jóban lenni, sőt, azt gondolom, hogy ez itt János apostol szívének a gondolata, és meg is fogjuk érteni magából a leveléből, hogy miről van szó! János azért írja a levelét, mert tapasztalja, hogy a gyülekezetet, a közösséget, a keresztyéneket két véglet rángatja ide-oda. Az egyik véglet – s burkoltan ez is benne van itt a befejező részben, másutt pedig nyíltan ki is fejti – az aggodalmaskodás, illetve az aggodalmaskodás szélsőséges esete: az önvád. Ez lélektani jelenség. Az önvádas ember mindegyre azt mondja önmagáról: nem érek semmit, úgysem jutok semmire! De ez nem valami óvat, visszafogott – hogy mondjam? - jóra tartó pesszimizmus, belátó józanság, hogy nem kell nagyon elbizakodni, jobb, ha az ember szerény marad. Sőt, nem is holmi provokáció, hogy valaki azért legyintget önmagára, hogy mások megvigasztalják és felemeljék őt. Ez itt más, így mondja János apostol: vádol a szív. És ha a szív vádol, az cáfolhatatlan vád szokott lenni. Ha más vádol bennünket, más hord a fejünkre vádat, más forgat ki bennünket a méltóságunkból, az rettenetes tud lenni, sokak élete tönkre tud ebben menni. De ez más. Ha más vádol minket, felismerjük, hogy rosszindulatból teszi, tudjuk, hogy méltánytalan hozzánk, tudjuk, hogy igazságtalan. De ha a saját szívünk vádol, bizony saját szívünkkel nem tudunk perbe szállni. Az aggodalmaskodásnak, aggályoskodásnak, kicsinyhitűségnek, önmagunk alábecsülésének ez a végső állomása: vádol a szív. A másik szélsőség az elbizakodottság. Ha valaki túl sokat gondol magáról, a szíve, nem pedig az életének a tényei, eredményei, nem az övéi, hanem a saját szíve mondja: miért ne! Te mindenre képes vagy.
S lássuk be, hogy az önítélet és az elbizakodottság mindannyiunk életében megvan, és sokszor – főleg amikor hányattatásban vagyunk – egyikből a másikba esünk. Egyik pillanatban semmit érőnek tartjuk magunkat, a másik pillanatban mi vagyunk az univerzum legdicsőségesebb alkotmányai, s ha az ember a teremtés koronája, én vagyok a koronaékszer, én vagyok a gyémánt a koronán. Ha a föld Isten kalapja és hazánk a bokréta rajta, abban a bokrétában én vagyok a legszebb szál! Aztán a másik pillanatban meg ülünk, önmagunkba rogyva, önmagunkat semmittevőnek titulálva. Így van ez. János jól látja, hogy ezek a szélsőségek áthatják a gyülekezetet, de nem akar ahhoz, egyébként jótékony módszerhez folyamodni, hogy úgy párosítja a gyülekezet tagjait, hogy a magabízó ember mellé odaültet egy pesszimistát. Majd a pesszimistákat kijózanítja a magabízókat, és fordítva, az önvád alatt összeroskadó embereket meg felemelik a harsány, a magukat mindenre képesnek tartó valakit. Ezek ideig-óráig való orvoslatok legfeljebb a felszíni tüneteket lehet velük kezelni, a betegség ettől még nem gyógyul meg. Pedig van gyógyulás.
János egy szót használ mindkét szélsőségre. Mindkét szélsőségben van egy kulcsszó, ugyanaz a szó: tudom. Tudom, hogy én nem érek semmit – mondjuk, ha a szív vádol. Milyen érdekes, a szív most nem érez, a szív nem sejtet, a szív nem akar – a szív most nem valami szürreális világot nyit meg nekünk, ahogy egyébként szokta, a szív most tud, és ha a szívünk tud valamit, az csalhatatlan tudás. Arra szoktuk mondani: csalhatatlanul tudom, ami a szívnek a tudása. Az egyik szélsőségben így szól a szív: tudod – mondja nekem, magamnak a szívem –, hogy semmit nem érsz. Vádol a szív. A szív olvassa a vádiratot. (József Attila versét idézzük? Tudod, hogy nincs bocsánat!) A másik végletben is ez szól: tudom. Lehet, hogy sokan gáncsoskodnak, sokan ellenem beszélnek, de én tudom, hogy ki vagyok. Hát milyen sokszor mondjuk ezt: tudom én azt, kérem, ki vagyok. És ez a kevélységnek, a gőgnek, a nagyratartásnak a tudása. Milyen érdekes a szív tudománya, testvérek! Csak két lapja van: egy fekete meg egy aranyszínű. A feketén is ott a neved, meg az aranyszínűn is ott a neved, és pörgeti a szív a két lapot, ide-oda, rángat ide, rángat oda ezzel: tudom... Ám János gyógyító igéket mond: amikor a szívünk vádol bennünket, amikor azt mondom, tudom, hogy nem érek semmit, János mintegy kimondatlanul is azt kérdezi: tényleg mindent tud a szív? Hiszen így mondja csodálatos igéjében: ha vádol a szív, nekünk bizodalmunk van, hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Isten nagyobb a szívünknél. Mindent tud a szív? Isten nagyobb a mi szívünknél! Majd mondja: van szószólód, van közbenjáród, van kezesünk, az Úr Jézus Krisztus, aki az Isten ítélőszéke előtt közbenjár érettünk, aki a kegyelem trónusánál esedezik érettünk, akit Isten azért küldött el, hogy a golgotai kereszthalállal, a bűnért való áldozattal minden vádat és minden terhet levegyen rólunk. Mindent tud a szív? S ezt is tudja a szíved: hogy Isten nagyobb a szívednél?
Aztán az önhittségre, kevélységre is ugyanezt mondja az apostol egy másik helyen.  Szeretteinek, gyermekeinek, unokáinak, lelki testvéreinek így ír: gyermekeim, tudjuk, hogy Isten fiai vagyunk, de még nem tudjuk, mivé leszünk. Tudjuk, hogy Isten fiai vagyunk. Eddig nagyon jó hallani az Igét, ez már lehet ugródeszka, trambulin, innen már lehet magasan startolni, innen már érezhetjük magunkat isteneknek, nagynak, fontosnak, innen már mondhatja a szívünk, hogy tudom én, hogy ki vagyok! Ám János, az idős és sokat tapasztalt ember a segítő keresztyén társ bölcsességével hozzáteszi: de még nem tudjuk, hogy mivé leszünk, hanem majd meg fogjuk Őt látni, az Ő teljes dicsőségében és akkor majd hasonlókká leszünk Őhozzá. Tudniillik Isten Fiához. Mintha a Korinthusi levél 13. része visszhangozna itt, ahol Pál apostol, a szeretetről, a legkiváltképp’ valóról szólván azt mondja: most még tükör által homályosan látok, most még rész szerint való bennünk az ismeret. Egyszerre gyógyít hát János apostol kétségbeesést, csüggedést, önvádat, önítéletet, és önhittséget, kevélységet, elbizakodottságot, - mert egyiknek sincs keresnivalója Isten gyermekei életében.
Így érkezünk el az utolsó, nagyon különös óváshoz! Azt mondja: fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól. Magyar nyelven sajnos nem értjük teljesen az összefüggést, ezért engedje meg a gyülekezet, hadd utaljak arra, hogy János apostol természetesen eredetileg görögül írta a levelét, és az itt szereplő bálvány szó, görögül eidolosz, rímel arra, ami ugyanabból a szógyökből való: tudás. Bálvány és tudás? Ám ha az 5. részt a 13. verstől olvassuk, ott megszámolhatjuk: hétszer mondja az apostol azt, hogy tudjuk, vagy tudunk. Ezeket írtam, akik hittek Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van.  Aztán: és ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk azt is, hogy meghallgatja kéréseinket, amik nálunk vannak. Ha valaki tudja – a magyar fordításban: látja –, hogy az ő atyjafia vétkezik, és imádkozik érte, annak Isten életet ad. Aztán: tudjuk, ha valaki Istentől született, nem vétkezik; majd a 20. versben: tudjuk azt is, hogy Isten Fia eljön. Tudjuk, tudjuk, tudjuk – egymás után hatszor. Mennyi megerősítés: tudjuk, hogy Isten elküldte szeretett fiát, tudjuk, hogy bizalmunk lehet Istenhez, tudjuk, ha Krisztus nevében kérünk, megcselekszi azt, tudjuk, ha töredelemmel megyünk elé, megvallva bűneinket, Isten megment bennünket, sőt, azt is tudjuk, ha másért imádkozunk, Isten annak is életet ad. Tudjuk, hogy megismertük az igazságot Jézus Krisztusban, és amit Krisztusban megismertünk: az igaz isteni és örökélet. Mondom görögül hangzás kedvéért: eidete, oidamen, oidamen, oidamen, oidamen, oidamen, aztán az utolsó szó így hangzik: eidolon. Nos, akik ezt a levelet hallgatták, mert a gyülekezetekben hangosak olvasták a leveleket, azok az utolsó bezáró szakaszban biztos fölkapták a fejüket. Mert egy pillanat alatt értették, hogy éppen itt  van a gond – és éppen ezért mondja az apostol végül az intelmet: óvjátok meg magatokat a bálványoktól, őrizkedjetek a bálványoktól, mert az visszaköt ahhoz, amit az ember erre a különös és talányos valamire, régi latin kifejezéssel, fakultatás-ra mond: tudom. Tudás. Mi az, hogy tudás, mi az, hogy tudni? Azt pillanatot írja le ez a szó, amikor világ feltárul nekünk, a megismerésnek, a tudásnak talán legközvetlenebb és legelső momentuma ez – de valószínűleg a legmélyebb is –, amikor egy képben, egy alakzatban fölragyog az ember számára a lényeg. Másképp is mondjuk ezt: most drámaian tudom csak leírni, mert a magyar nyelv nem szereti az elvont absztrakt kifejezéseket, inkább drámában, történésben beszél, - tehát így fogjuk érteni: ahá, már tudom, már tudom! Mint amikor útbaigazítunk valakit itt, a Bőszörményi út sarkán. Kérdi, merre van a Beethoven utca? Mondom: itt a sarkon! Nézze, ott az utcatábla. Mire ő a homlokára csap: tényleg. S megerősíti őt ebben egy alakzat, akár fizikailag, akár szellemi értelemben. Ilyenkor végigfut az emberben a villanyozó felismerés: már tudom! Rá-jöttem, észre-vettem, meg-láttam – sokféle mód tudjuk kifejezni. A régi görögök bálvány szót ugyanebből képezték. Miért? Ha szó szerint fordítanánk, az eidolon szót, ezt jelenti: az a kép, ami megmutat valamit, amiben meglátszik valami. De a bálvány szóban nemcsak a kép, a látvány van benne, hanem egy másik görög szó is: holosz: vagyis minden. Mindent-látó, mindent-képző, mindent-mutató – ez a bálvány. A bálvány a mindenség képlete. A bálvány mindent mutat. Mi mindent? Az emberi élet nagyszerű vagy éppen tragikus pillanatait így is leírhatjuk: összeáll a kép. Ahogy a zseni hirtelen fölfog egy matematikai képletet, vagy egy orvos rájön a gyógymódra. De hogy mindent látunk, mindent tudunk, amit egy megjelenő alakzat jelenít meg  - mindent? Volna mindent kifejező képlet? Nem inkább képzelgés ez? Ha az eidosz szó eredetileg képet jelent, akkor a legártatlanabb módon így tudnám a bálványozást fordítani: képzelgés – azon képzeleg az ember, hogy kezében a képlet! De mégsem olyan ártatlan ez, mint amikor az ember csak ábrándozik, nem olyan ártatlan, mint amikor a gyerek kardos huszárnak képzeli magát, egri várat védő Dobó Istvánnak, s ki tudni még, kinek. Nem, nem, ez itt Istennel kapcsolatos képzelgés. Amikor elolvassuk az Ószövetségben a bálványtilalmakat, mindegyre azt olvassuk: ne csinálj magadnak faragott képet! Mert mindegyre azt látjuk és az ellen óvnak e törvények, hogy az ember istent alkot magának, a szíve istent fabrikált mindegyre. De most ilyet hallottunk, kedves testvérek, és megrendítő, nagy igazság ez: hogy Isten nagyobb a mi szívünknél. Mert a véghetetlen mindig nagyobb a végesnél. Tényleg mondhatja-e a véges, hogy befogtam Istent, és mint egy képet bekereteztem? – vagy befogtam Istent, és megvan az isteni képlete? Bekeretezhető Isten, megfaragható Isten, lehet valami tüposzt, öntőmintát csinálni és abban újra meg újra kiönteni Istent? Persze, tudom én, hogy nagy munkával, sok bölcselkedéssel, évezredes kultúrák gyötrelmével, ezt fúrja-faragja, csinálja az ember, aztán csak nehogy úgy járjon legyen vele, mint manapság ami az elektrotechnika legcsodálatosabb termékeivel szokott történni, hogy előbb-utóbb a kínai piacon a legegyedibb alkotás sokezer másolatát meg lehet venni sokkal kevesebbért – márványszobrot műanyagból! Óvjátok magatokat a bálványoktól – mondja az apostol – mert a bálvány azt sugallja, hogy mindent tud, és ha az a te bálványod, a te szíved alkotmánya, istenhamisítványa, az örökkévaló műanyagból, akkor ugyanott vagy, ahol voltál az előbb, tehát: vagy azt mondja szíved, hogy semmit sem érsz, vagy azt mondja, hogy te vagy a tutti.
Óvjátok magatokat a bálványoktól, mert a bálvány olyan képzelgés, mely elhiteti az emberrel, hogy mindent tud. Nos, ha a bálvány mindent tud, akkor – mondja az ember - én még sokkal többet is tudok, mert én alkottam. Ha a bálvány mindent tud, akkor  - mondja az ember - én még annál is többet tudok, mert én állítottam oda. Óvjátok meg magatokat ettől! Hanem ahogy az apostol bíztat bennünket, fogadjuk az orvoslatot, az ellenszert. Azt mondja: bizakodjatok, mert Isten olyan sok csodálatos tudnivalót adott az embernek, aminek, azt gondolom, hogy még a kezdetén sincs az emberiség! Ha igazán belegondolunk abba, hogy mennyi mindent nem tudunk, és nem ismerünk, csak az mondhatjuk, hogy a mindentudás kislexikonjának még a címlapjánál sem tartunk, még az előszót sem olvastuk el, hihetetlenül, véghetetlenül gazdag világot adott Isten! Ezért az Ő vele való viszonyunkban, az első szó és az utolsó szó a személyességé, a bizalomé, és a hité. Ezért nem mondjuk, hogy tudjuk Istent, hanem azt mondjuk, hogy bízunk Istenben. Nem azt mondjuk, hogy mindent tudunk, ami a véghetetlenből tudható, hanem bizalomban megyünk Istenhez és kérünk Tőle magunkért, és kérünk másokért is. Azt mondja az apostol, ha megvan bennünk ez a bizodalom, mellyel hozzá vagyunk, ha kérünk valamit, az Ő akarata szerint megadja nekünk. Sőt, nagy hatalmat mond itt az apostol, mert azt mondja, hogy még a másikért való imádságunkat is meghallgatja Isten. Bizalomban. Mert ahol bálvány van, ott nincs bizalom, ahol bálvány van, ott nincs hit, ahol bálvány van, bármely furcsa, ki kell mondanom, ott vallás sincs. Pedig azt szoktuk gondolni, hogy a bálványok a vallás világába tartoznak. Nem, ahol bálvány van, ott legfeljebb csak praktika van, mechanika, hogy mit, de főleg miként valamit kell tenni, mennyit kell a bálványnak adni, hogy aztán adjon. Ez nem vallás, ez nem bizalom, ebben nincsen még kérés sem, legkevésbé imádság, - ez egyszerű praktika. De nekünk, testvérek, Istenben kell bízni, mert Isten nagyobb a szívünknél, és Isten nagyobb az eszünknél. A szívünknél és az eszünknél is nagyobb.
Hogy nagyobb az eszünknél, azt egy középkori teológus így fejezte ki: Isten az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. De ez csak filozófia, bár igen szép.  János azt mondja: Isten nagyobb a szívünknél, - Isten mindig nagyobb. Ha önmagadat ítélnéd el, Isten kegyelmes ítélete nagyobb ennél a te ítéletednél, ha önmagadat magasztalnád fel, Isten bölcsessége, és az, hogy téged a helyedre tesz, mert Ő a kevélyeknek ellenáll, lám, nagyobb ennél az elbizakodottságodnál is. Isten mindig nagyobb. Óvakodjatok a bálványoktól, óvakodjatok a kevéstől és a semmitől, óvakodjatok attól, amihez csak ti beszélhettek, de az nem beszél hozzátok, óvakodjatok elhitetni vagy képzelegni magatokban, hogy mindent tudtok, de legyetek bátrak és bizakodók Istenhez menni, aki mindig nagyobb, és aki ebből az Ő örökös isteni nagyobb voltából, véghetetlenségéből elküldötte Fiát, szeretetét, kegyelmét, irgalmát. Ez az Isten és ez az örök élet.
Ámen