Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás magyarázata során többször utaltam már arra, hogy a keresztyén hit, különösen, ha a hitszabály szerint, tételekbe foglalva valljuk meg, mondjuk ki, ahogy a Hiszekegyben van, akaratlanul is ütközik más vallások meggyőződéseivel. Sőt, olyan meggyőződésekkel is, melyek nem feltétlenül vallásiak, lehetnek ezek másfajta meggyőződések is. Az ütközés lényege az, hogy hitvallásunk – ha megvalljuk! – számos kérdést intéz másokhoz, kérdéseket vet fel mások felé, és megfordítva is, hitvallásunkat hallva, keresztyén életünket látva mások is mintegy kívülről, kívülállóként kérdéseket intéznek hozzánk. Néhány jellegzetes példát hadd soroljak föl. Ha azt mondjuk, hogy hiszünk, vagyis nemcsak elhiszünk ezt, azt, amazt, nemcsak valamiféle emberi hiszékenység vagy fogékonyság van bennünk, hanem hiszünk, tehát érvényre juttatjuk az életünkben a hit létjogát, mindjárt kérdeznek bennünket, s hitünket azonnal megkérdőjelezik. Te hiszel? Te hívő vagy? És ebből aztán ezer más kérdés is adódik. Aztán, ha kimondjuk, hogy személyes Istenben hiszünk, azonnal ránk támad a filozófia meg sok-sok egyéb vallás is, olyan vallások, amelyek egy diffúz világot tételeznek, és számon kérik rajtunk a személyes Istenben való hitet, magyarázatot követelnek. Vagy, ha azt mondjuk, hogy Jézus Krisztusban hiszünk, vagyis abban, hogy Isten Jézus személyében találkozott az emberrel, közösséget vállal az emberrel, hogy a teremtő Isten átlépte a teremtő és a teremtés közötti határt, megszüntette a kvalitatív különbséget, hogy minket megmentsen, azonnal kérdéseket tesznek fel. Hogyan, miért, milyen módon, miért éppen Jézus Krisztusban? Vagy, ha azt mondjuk, hogy hiszünk a Szentlélekben, a szeretet végső személyes valóságában, a mindent meghaladó szellemi hatalomban, tehát nem hagyjuk a világot az anyag fogságában, máris jönnek, és sokan és sokféle kérdést tesznek fel a Szentlélekről,  s visszamenőleg újra Krisztusról, a személyes Istenről, az Atyáról, a hitről. A kérdéseikben ellenvetéseket támasztanak, vitára vonnak bennünket, és ezekből sokszor konfliktusok támadnak. Ma azonban egy olyan tételhez érkezünk az Apostoli Hitvallásban: hiszem a bűnök bocsánatát, amely érdekes módon nem így teremti meg a megosztást vagy a konfliktust és a vitát, hogy mi keresztyének és a többiek, mi keresztyének és mások állnánk szemben. Ezt a hitvalló tételt egy olyan vita teremtette meg, bár magát a vitát nem szüntette meg, mely vita a keresztyénséget belülről osztja meg.  Amikor azt valljuk: hiszem a bűnök bocsánatát, máris hallom, amint a keresztyénség önmagával vitatkozik, önmagában oszlik meg és magában a keresztyénségben támadnak konfliktusok.
A múlt alkalommal utaltam egy nagy vitára, ez a donatista szakadás volt, amely a keresztyénség első évszázadait kísérte végig. Az üldözések után támadt a kérdés, hogy mi legyen azokkal, akik megtagadták Jézus Krisztust, otthagyták a keresztyén hitet, majd miután véget értek az üldözések, vissza akartak térni, és újra keresztyének akarnak lenni. Ez a nagy vita nem is oldódott meg jól, hadd jelezzem, egészen a hatodik, hetedik századig tartott, különösen Észak-Afrikában.  Amikor aztán megjelent a hódító iszlám Észak-Afrikában, a súlyosan megosztott keresztyénség egy pillanat alatt feloldódott, és sokan a donatisták közül áttértek iszlám hitre, mert korábban nem kaptak jó megoldást nagy kérdésükre. A vitát már röviden bemutattam, nem akarom ismételni. Csak még egyszer jelzem, hogy a vitát eleve elkerülhetetlenné tette, amit az egyházról hiszünk, hogy ugyanis Krisztus megszenteli az Ő népét, hogy a keresztyén közösség szent közösség, hogy van egy szent valósága: hiszem a szentek közösségét, ez a tétel is ott áll a hitszabályok között. Mivel azonban az egyházról szóló tétel megelőzi a bűnbocsánatról szóló tételt, tűnhet úgy, hogy előbb van egyház, és utána van bűnbocsánat, ebből viszont nagyon sok félreértés támadt. Ezért szükséges néhány tisztázó szót is szólni.
A vita az első évszázadokban döntő mód arról szólt, hogy van-e bűnbocsánat, van-e bocsánat. Lehetséges-e a kegyelem valóságát, a kegyelmet olyan mélyre belegyökereztetni az emberi világba, hogy abból aztán  újra meg újra felsarjadjon a kegyelem és a megbocsátás? Emlékszünk Péter kérdésére, amit Jézustól kérdezett, hányszor lehetséges az, hogy az atyámfia ellenem vétkezzen, és én megbocsássak neki. Hétszer is? Mire Jézus azt mondja neki, hogy nem mondom Péter, hogy hétszer is, hanem még hetvenhétszer is. (Máté 18:21-22) Csodálatos és lenyűgöző Jézus felelete. Az első évszázadok kérdése az volt, hogy lehetséges-e valóban hetvenhétszer is ezt begyökereztetni. Van-e bűnbocsánat, van-e bocsánat? A régiek vitája azt sejteti, hogy az első keresztyének olyan tragikus mélységben élték meg a bűn valóságát, hajlamosak voltak úgy látni azt, ahogy az antik görögség is látta, hogy nem valami konkrét tettet, cselekedetet láttak a bűnben, hanem sorsot, legyőzhetetlen, kikerülhetetlen sorsot, tehát olyan tragikus mélységében, olyan sorserőnek élték ezt meg, annyira meghatározó volt számukra a bűn megtapasztalása, hogy sok keresztyén nem is tudta ezt másképpen megoldani, nem tudta másképp megvédeni a saját életének és a keresztyén közösség szentségét, mint úgy, hogy a lehető legmesszebb elkerülték a bűnt. Szinte fizikai adottságnak, fizikai valóságnak vették a bűnt. S ahogyan egy-egy járvány esetén karanténba zárják a beteggyanús embereket, ők is óvintézkedéseket rendelnek el.
Emlékszem, gyerekkoromban elég gyakran volt száj és körömfájás a faluban, s vagy le kellett vágni a jószágot, vagy bezárták a gazdát a jószágaival együtt a házba, se ki, se be. Mi ugyan jártunk iskolába, de ott volt a lavór, bele volt szórva a vízbe fertőtlenítőszer, csizmában mentünk, beleléptünk, s úgy mehettünk be a tanterembe. S ma, amikor járványok támadnak, szinte fizikailag is átéljük a fenyegetettséget. Így voltak valahogy a régiek a bűnnel, nyílegyenes volt számukra a megoldás: elkülönülni, aki pedig bűnös, azt a keresztyén közösségbe be nem engedni. Ebből lett aztán szerzetesség, lett belőle remeteség. Végül is talán megoldhatom a bűnt is, vélték sokan, ha kimegyek valahova az erdőbe, beülök egy barlangba, senkivel szóba nem állok, a bűn ragályát nem fogom elkapni. Lett aztán ebből gyakori kizárás, lettek belőle határozott, szigorú, kérlelhetetlen szabályok.
De ezek a keresztyének nem érték be ennyivel. Lázadtak is mindegyre. Végül is miért ők szigeteljék el magukat? De főleg akkor lázadtak, amikor úgy látták, hogy az egyház összekeveredik a világgal, az egyház túlságosan is elvegyül az emberek közt, hogy nagyon szabadelvű – mondjuk mai szóval –, nagyon liberális az egyház, megnyitja a kapuit, s jöhet boldog-boldogtalan, nincsenek kritériumok, túl könnyen bocsát meg az egyház. Ez volt régen a szakadároknak, így a donatistáknak a vádja: túl könnyen bocsát meg az egyház. Pedig, mondották ők, nincs mindig bűnbocsánat. Ez azonban óhatatlanul kérdéssé tette, hogy mennyit ér akkor a Krisztus kegyelme, valóban egyetemes érvényű-e, valóban feltétlenséggel hirdethetjük-e az evangéliumot, a szabadulás evangéliumát, vagy vannak esetek és helyzetek, amelyekre nézve azt kell mondanunk, hogy drága kegyelem a Krisztus áldozata, csodálatos dolog az Ő bűntörlő áldozata, de itt nem, erre az esetre nem áll. A régiek Augustinus vezetésével szembe szálltak az elkülönülőkkel, és okkal hangsúlyozták, hogy a kegyelem mindig hatalmasabb a bűnnél. Pál apostolt idézték újra meg újra, így mondja a Római levélben, hogy ahol bővölködik a bűn, eluralkodik a bűn, ott sokkal inkább bővölködik a kegyelem. (Róma 5:20-21) A kegyelem mindig több. Ezért okkal emelték ki erre vonatkoztatva, hogy az volna a keresztyénség lényege, a keresztyénség nagy titka és megragadó ereje, hogy a keresztyénségben jelenik meg az abszolút új. Hadd mondjam így: a mindig-új, vagy ahogy énekeljük az egyik reggeli énekünkben, az örökélet reggele. (489. dicséret) Merthogy a bűn mindig hozzáköt bennünket ahhoz, ami volt, és nem enged, és fogságban tart a befejezettség, megtörténtség – sokszor szoktuk mondani – a jóvátehetetlenség foglyai vagyunk, és aki a jóvátehetetlenség foglya, az a tehetetlenség foglya. De a keresztyének mindig azt hirdették, hogy Krisztusban a mindig-új jelenik meg. Ha elolvassuk Pál apostol csodálatos himnuszát a Római levél 8. részében, ahol mondja az apostol, hogy meg vagyok győződve arról, hogy sem élet, sem halál, sem eljövendők, sem elkövetkezendők, sem mélység, sem magasság, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem semmiféle teremtmény nem szakíthat el bennünket Jézus Istennek szerelmétől, amely Urunk Jézus Krisztusban vagyon, - ebben a csodálatos felsorolásban egy valami nem szerepel. Mennyire bátor az apostol, amikor azt mondja, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők… – és ott nincs az a szó, hogy a múlt. Mert a bűnbocsánatban Isten a múltat elengedte, a bűnbocsánatban Isten a múltat múlttá tette. Az már elmúlt. Ezért mondja másutt az apostol magára nézve, hogy amik voltak, azokkal nem törődöm, azoknak hátat fordítok, célegyenest igyekszem a nekem eltett mennyei jutalomra.(Filippi 3:4) Nem vagyunk immár foglyai a tegnapnak – hirdették a régiek. Egyszerű szóval:  nem vagyunk adósai a vétkeknek, a bűnöknek. Nem jön többet levél a mennyei bankból, hogy megváltozott a kamat, és ennyivel meg ennyivel többet tessék fizetni, és egyébként az ön életére az ördög inkasszót tett, és ha nem tud fizetni, vége a játéknak. Mi több, fordítva: nem vagyunk adósok.
A bűnbocsánat kegyelme szabadító kegyelem. Ezért hangsúlyozta nyomatékkal Augustinus, amikor az egyház valóságával való összefüggést elemezte, hogy keresztyén életünknek, az egyházban való életünknek három dimenziója felel az evangéliumra: a keresztség, az úrvacsora és a szent élet – mondjuk ezt most református kálvinista módon: ez a hálaadó élet – ez felel az evangéliumra. A keresztség fejezi ki, hogy egy szent néphez tartozunk, a Krisztus által megszentelt néphez. Az úrvacsora ad alkalmat arra, hogy újra meg újra elkérjük Isten kegyelmét és elkötelezzük magunkat szövetségében. És a szent élet, a hálaadó élet mutatja meg, hogy ez az elkötelezés valóban megtörtént, hogy nemcsak üres szavakat mondunk, amikor elmondjuk a közgyónást, amikor irgalmat kérünk a bűneinkre, amikor kifejezzük, hogy az anyaszentegyházhoz tartozunk, - ezt a szent élet, a hálás élet mutatja meg.
Ma azonban másról folyik a vita. Nem olyan hangos ez, mint a régi, nem olyan megrázó, de nem kell egy vitának hangosnak és megrázónak lenni ahhoz, hogy nagy kárt okozzon. Tehát ma is folyik egy vita – és meggyőződésem szerint igen kártékony vita –, melyre éppen ugyanolyan érvényes ez a hitvallási tétel, mint volt a régire, csak másképp. Hiszem a bűnök bocsánatát. Ha a régiek arról vitatkoztak, hogy van-e bocsánat, meg lehet-e bocsátani, ha azt vizsgálták, hogy milyen mélyen gyökerezik a kegyelem és fölsarjadhat-e a kegyelemből újra meg újra a szabadulás, a kegyelem gyümölcse, a szeretet valósága, akkor a mai ember – ha szabad így fogalmaznom – ezt a kérdést egyszerűen korszerűtlennek tartja. És kérdezi, mire való a bocsánat? Ha a régiek azon oszlottak meg, hogy mennyire mély és átütő a bűn valósága, és gyógyítja-e a bocsánat, akkor azt kell mondjam, hogy a maiak ezt egyáltalán nem értik. Mert azt mondják, hogy nincs bűn. Miről vitatkozunk hát? Miért kéne bocsánat, ha nincs is bűn? Mi az, hogy bűn? S ha van is bűn, akkor Machiavelli cinizmusával azt mondják, hogy az emberek egyetemlegesen gonoszak – így Machiavelli –, és csak szükség esetén hajlandók némi jóra. De Machiavelli nem teológus volt, ne értsük őt félre, nem pesszimista létfilozófiát fogalmazott meg,  amit ő mond, nem teológiai igazság, hanem cinikus önigazolás. Azt igazolja, hogy mégis meg lehet tenni azt, amit az erénytanok és a közfelfogás rossznak tart, hiszen mindenki rossz. S legfeljebb, ha nagy az árvíz jön, akkor kapaszkodunk föl együtt a tutajra, és nem lökjük le onnan egymást. Ha ég a ház, akkor mozdul a kezünk, hogy tüzet oltsunk, egyébként „normálisan” mindenki rossz és gonosz. Vagyis amit Machiavelli kimond, annak éppen a fordítottját gondolja. Amikor Magyarországon az úgynevezett – most már én is így mondom: úgynevezett - rendszerváltás után elkezdődött az úgynevezett múltfeltárás, én sokáig őszintén azt hittem, hogy az évtizedes vonakodás, az ímmel-ámmal folyó kutatás, a tény, hogy ezt az egész ügyet bujkálás övezi, a régi tények eltagadása, mind-mind abból származik, hogy az emberek – különösen az érintettek – az egyházban is félnek attól, hogy nem nyernek majd bocsánatot. Azt hittem, hogy mindebben egy alapvető lélektani meghatározottság jut érvényre, mert valóban úgy van, és borzasztó torzulásokat hoz létre az emberben az a gondolat vagy érzés, hogy nincs bocsánat arra, amit elkövetett. Ezért az emberek valósággal egy másik ént építenek fel, egy fedő-ént, egy leplező-ént, egy ént, ami a felszínen megjelenik, s a valódi ént másnak mutatja, nem feltétlenül angyalnak, szentnek, de feltétlenül olyasvalakinek, akiben nincs meg az elkövetett bűn vagy vétek, ami miatt a tettes, az elkövető, az érintett szorong. Pár éve még azt hittem, hogy ez az egész kérdés, hogy mi itt Magyarországon nem tudunk a saját múltunkkal szembenézni, ebből a szorongásból fakad, hogy talán nincs bocsánat. Azt gondoltam, hogy némelyek ebben a félelemben élnek, hogy csak azért firtatják múltjukat (na, lássuk, mi volt régen, mit tettél, mit mulasztottál?), hogy aztán szép mosollyal, szeretettel az arcunkon, kicsalogassák a vallomásokat - de hátunk mögött elrejtve a bunkó! S aztán puff – leütjük azt, aki feltárja múltját, - mert nincs bocsánat. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, itt nem a  leplező-én építése történik (Egyébként mi mást fejez ki a fügefalevél, amivel Ádám meg Éva eltakarták magukat? Az is egy másik, egy leplező én. Mi mást fejez ki a bokor, amelyben elbújnak, mint kultúrát, civilizációt, mely eleve azért épül, hogy elrejtse az embert? S mi más sokszor a vallásoskodásunk is,  mint ugyanezt? Beleöltöztetjük önmagunkat a vallásos ember fedő-, leplező-énjébe és azt hisszük, hogy már Isten sem veszi észre, kik vagyunk!) De rá kellett jönnöm, hogy nem ez az oka a mi elmúlt 15-20 évünket végigkísérő borzasztó vonakodásnak. Nem félnek a lelepleződéstől az emberek, nem tartanak a tények föltárulásától, nem szorongatja őket, hogy az életüket bűn terheli és netalán nincsen reá bocsánat. A baj egyenesen abban van, hogy nem hiszik, és nem gondolják, hogy volna bűn. Ilyen egyszerű. Amit ők egykor elkövettek, hogy társukat elárulták – maradjunk a konkrét ügyeknél –, hogy besúgók voltak, hogy összejátszottak egy diktatúrával, - az nem bűn, mert nincs olyan, hogy bűn. Egyszóval nincs is mit megbocsátani. Vagyis – miről beszélünk? Aki mégis azt gondolja, hogy az árulás, a besúgás bűn volna, az, úgymond, nyilván semmi mást nem akar, mint a mai embert visszarángatni valami régi, ókori, középkori, rettenetes, borzalmas, a múltnak átadott inkvizítori világba! Nincs erre szükség, nincs bűn! Mit akarunk hát mi tőlük? – kérdezgetik felháborodva. Ha a régieknek azzal kellett megküzdeni, hogy némelyek nem hittek a megbocsátásban – ez volt a régi vita! –, ma nekünk azzal kell szembenéznünk, hogy sokak szerint nincs is mit megbocsátani. Egyszóval a Krisztus keresztje, Isten mentő szeretete valami avult dolog, és aki ma megbocsátásról beszél – még egyszer mondom – , az a régi világba akarja visszarángatni a mai világot. Erről folyik ma a csendes, de megosztó, rettenetes, pusztító vita.
Bár a vita nem is igazán vita, hanem csak úgy megtörténik, hogy nem történik semmi.  S paradox módon, ezúttal nem a bűnében vergődő ember, nem a kereső, a szabadulni vágyó ember és az egyház között zajlik a vita, hanem belül az egyházban. Amikor Ausgustinus az Apostoli Hitvallást magyarázta, apologetikus tónusban minden egyes hitvallási tételnél fordítva is megmutatta az igazságot. A keresztségre készülőknek cáfolatot is adott a kezébe. Csak néhány tételt idézek a magyarázatából. Így mondja egy-egy hitvallási tételt magyarázva: ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nincs Isten. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy Krisztus nem üdvözít, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, a Szentlélek nem isteni személy, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják nincsen bűnöknek bocsánata, és nem fogadják vissza azokat, akik gyengék voltak az üldöztetéskor, hiszen Krisztus megbocsátott az őt megtagadó Péternek. Ne higgyetek azoknak – ez is egy régi vita volt – akik megtiltják, hogy az özvegyek újra házasodjanak, és bűnnek bélyegzik azt, hiszen Isten kegyelme lehetővé teszi, hogy az ember új életet kezdjen.
Most én ma az ő stílusában csak egy tételt mondok: ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, nincsenek bűnök. Ne higgyetek nekik. Sokan vannak, sokan mondják, sokan tanítják. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy a bűntudat illúzió, hogy a bűn csak valami pillanatnyi adottság, olyan mint a kaleidoszkóp, amit rázunk, belenézünk – ez nem jó kép – megrázzuk, és jó kép adódik. Vagy modern képpel, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, a bűn olyasmi, mint amikor a software-ben hiba támad, ám a hardware rendben van. Control+alt+del – újra indítjuk a menetet. A hardware rendben van, a software-hibát kijavítjuk – mi szükség hát bocsánatra?
Akik ezt mondják, akik azt mondják, hogy nincs bűn, azok a bűntelenség dogmáját vallják, és erre azt tudom mondani: ez rossz gyógyszer – mert sok-sok embernek gyógyszerül szánják a bűntelenség dogmáját, a szorongó, vergődő, aggódó embernek ajánlgatják, aki vergődik a bűneiben, vergődik a vétkében, vergődik – ahogy mondom – a tehetetlenségben, a jóvátehetetlenség tudatában. Azt mondják neki, hogy óh, ez illúzió, nem kell ettől félni. Ez a gyógyszer veszélyesebb, mint a betegség. Milyen orvos az, aki a betegének azt mondja, kérem, magának semmi baja! Gyógyszer ez? Valaki orvoshoz megy nyomorultul, betegen, megvan a diagnózis – rák –, és azt mondja az orvos: csak a röntgenkép homályos, magának nincs semmi baja. Menjen haza, éljen nyugodtan. Milyen viszony ez az életünk elrendezetlen dolgaihoz, a bűn csapdáihoz, a sors rettenetes erőihez, ha azt mondjuk, hogy nincsenek is. És ha nincsenek, akkor nincs mit megbocsátani. Ne higgyetek ezeknek! A bűnök bocsánatát higgyétek.
A felolvasott négy megfontolással segít bennünket, próbáljuk hát úgy érteni, hogy teljes egészében ránk is vonatkozik. Jézushoz visznek egy asszonyt, akit tetten értek házasságtörésen. Mózes törvénye szigorú és kérlelhetetlen, az ilyet meg kell kövezni. Megkérdezik Jézustól: Mester, mit szólsz? Nem mondom végig a történetet, ismerjük jól, csak a négy vonatkozást emelek ki. Ki az, aki közületek nem bűnös? – kérdez vissza Jézus. Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Ez a tétel belépés a kegyelem erőterébe. Ki az, aki itt nem bűnös? Aki tudja magáról, hogy az, aki elrejtett, megoldatlan, jóvátehetetlennek tudott vétkek között vergődik, és ezt Jézus kérdése nyomán immár elkerülhetetlenül tudja is magáról, - az lép be a kegyelem erőterébe.
Azt mondja Jézus: ha van közöttetek, aki nem bűnös, az vesse rá az első követ. Mi itt mosolygunk, hogy micsoda csapdát állít Jézus ezeknek a lihegő embereknek, akik tulajdonképpen Jézusnak akartak csapdát állítani. Aki nem bűnös, az vesse rá az első követ. De jól megválaszol nekik Jézus! De ha mosolygunk, és azt mondjuk, micsoda nagyszerű jézusi fogás van ebben a megengedésben (mert ez megengedés: aki nem bűnös, dobhatja a követ, aki nem bűnös, az jelentkezhet hóhérnak, aki nem bűnös, az ítélhet), ne feledjük, Jézus nem azt mondja, hogy senki sem bűnös itt.. Ez egy nagy megengedés, nagy kockáztatás, de tudjuk, hogy. Jézus tudja, hogy ott mindenki bűnös.  Jézus tudja, hogy itt mindenki bűnös. Miért mondjuk hát azt, hogy nincs bűn?
Hol vannak a te vádolóid? – kérdezi Jézus az asszonytól. Ez a kérdés megrendítő. Nem azt mondja Jézus, hogy hol vannak a hőbörgők, hol vannak a provokátorok? Nem azt mondja az asszonynak, na, megúsztad te is, sipirc, fel is út, le is út. Azt mondja: hol vannak a te vádolóid? – és az itt szereplő szó nem a vádaskodást jelenti, hanem az ügyész megalapozott tevékenységét, aki tényekre alapozva előterjeszti a vádat a bírónak ítéletre. Itt nem bizonyításról van szó, hanem a tett megítéléséről: hol vannak a vádolóid? Ezzel Jézus kimondja, hogy az az asszony bűnös volt. Nem azt mondja, hogy eloszlott a viharfelhő, vagy hogy koncepciós per áldozata lett majdnem. Hol vannak, akik kategorikusan szólnak ellened? Ez a kérdés nem elengedés, nem megengedés. Folytatásnak kell jönnie, s Jézus folytatja is: én sem kárhoztatlak téged. Itt már egy másik szó szerepel, ez már nem a vád, hanem az ítélet szava. Krisztus a bíró. Én sem kárhoztatlak téged. Hiszek a bűnök bocsánatában. De ennek is folytatódnia kell: és így folytatja Jézus: eredj el, és többé ne vétkezzél. Ha eddig azt hittük volna, hogy egy jogi rabulisztikának vagyunk itt tanúi, hogy Jézust provokálva odavisznek elé egy esetet, ami megítélés szempontjából nem is kétes, és arra akarják Jézust, a kegyelem királyát rávenni, hogy mondja ki: kövezzétek meg, sőt dobja Jézus az első követ…, akkor tévedünk, mert az elbocsátó szó  (eredj el, és többé ne vétkezzél!) jelzi, hogy csak a szabad ember, csak a megbocsátást nyert ember, csak a bűnéből feloldozott ember, csak a tehetetlenségből kiszabadított ember és a jóra képessé tett ember tud álcáktól mentesen élni. Csak az ilyen embernek nincs szüksége másik énre. Csak ebben az esetben mondhatom, hogy nem kell egy másik Szabó Istvánt magam köré nőtetnem, hogy azt lássa mindenki, míg belül ott van az igazi, amit jobb, ha nem lát senki és én sem. Csak így lehet szent életet élni, csak így lehet az igazságnak élni, csak így lehet hűségesnek lenni a jóhoz. Ne felejtsük el a hazug mondatot, amit Machiavellitől idéztem. A fele igaz, mert azt mondja – s addig igaz is – hogy minden ember egyetemesen gonosz. De a másik fele már nem: hogy ezért csak szükség esetén teszi a jót. A keresztyénség ezzel szemben áll, ezzel ütközik, mert mi az valljuk, hogy az  ember nem szükségből teszi a jót, hanem szabad hálából vagy hálás szabadságból.
Ma nagy szellemi forradalomra van szükség, hogy a cinizmusból szőtt hálót, amit évszázadok óta fonnak Európában és a nyugati civilizációban, valamiképpen átszakítsuk. János elmondja: Krisztust akarták megfogni, azért vitték oda a bűnöst és így akarták Jézust belesodorni egy ítélkezési procedúrába, hogy aztán megfoghassák. Mert tudták, hogy Jézus megbocsátó, tudták, hogy Jézus elengedő, tudták, hogy Jézus szabadító, s meg akarták fogni. Nem sikerült nekik. De csak itt. Mert később megfogták, elítélték, keresztre feszítették, megölték. Ahogy mondjuk úrvacsorai énekünkben: a nagy bűnöst elengedték, a szentet fára függeszték. (440.dicséret) Ez azért történt, mert valakinek meg kellett adnia a bocsánat, a kegyelem árát. Nem olcsó ez a kegyelem, nem olcsó semmi az a szó: eredj el, és többé ne vétkezzél. Nem olcsó a bűnbocsánat, nem olcsó a bocsánat, mert aki enged, aki elenged, az veszít. A szeretet veszít, a szeretet tud veszíteni.
Most már csak az a kérdés maradt hátra, hogy valóban megelőzi-e az egyház a bűnbocsánatot. A régiek a középkorban a hitvallásnak ezt a tételét (hiszem a keresztyén anyaszentegyházat) így fordították, hogy hiszek a keresztyén anyaszentegyházban. És úgy magyarázták, hogy azért kell az egyházban hinni, mert mintegy bele van zárva az egyházba a bűnbocsánat valósága, az egyházban nyerünk bocsánatot, az egyházhoz kell tartozni, s ezért kell megkeresztelkedni, ezért kell úrvacsorázni, ezért kell a szent közösséget gyakorolni, mert Isten ezt a kegyelmet az egyháznak adta. Van is ebben sok igazság, hiszen azt mondja Krisztus az apostoloknak: „amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Máté 18:18, vö.  Máté 16:19) De, hogy félre ne értsük a kulcsok hatalmának titkát, ki kell mondanunk, hogy az egyház mégsem zárhatja magába a bűnbocsánat lehetőségét, mert ha magába zárná, nem értenénk a kegyelem titkát. A kegyelem titka ez: a bocsánat ajándék. A bocsánat a végső kegyelem diadala, az egyház csak előleg. Isten az anyaszentegyház életében megelőlegezi számunkra a kegyelem végső diadalát. Az egyház az a közösség, ahol közösen, olykor vitáktól terhelten, olykor a régieket és önmagunkat sem értve, olykor a világ zűrzavarába is belezavarodva, fájdalmasan hordozva saját vétkeinket, nyomorúságainkat, mégis boldogan valljuk, és közösen valljuk, hogy Isten Krisztusban a radikális rossznál és mélyebben gyökereztette a kegyelmet, az isteni szeretet ősmélységébe rejtett el, és ebből újra meg újra fölsarjad és valósággá lesz a bocsánat. Ezért vallhatjuk együtt, és valljuk személyesen is: hiszem a bűnök bocsánatát. Ámen

 Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!
 
Mivel a mai napon istentiszteletünket közvetíti a Kossuth rádió, engedjétek meg, hogy a szélesebb körben most néhány szóban, röviden elmondjam a rádióhallgatók kedvéért, hogy milyen vezérfonal szerint olvassuk és magyarázzuk az igét gyülekezetünkben, immár hónapok óta. Tavaly ősszel kezdtünk hozzá, hogy az Apostoli Hitvallás – egyszerűbb nevén: a Hiszekegy – alapján elmélyítsük hitünk sarkalatos tételeit. Így vasárnapról-vasárnapra az Apostoli Hitvallás egy-egy cikkelyét vettük, - de nemcsak azt néztük az Ige fényében, hogy mit mondunk, mit jelent Hitvallás egy-egy cikkelye, amikor keresztelőkor, konfirmáción, úrvacsorázáskor, temetésen, és még sok más alkalommal elmondjuk, sőt olykor elimádkozzuk. Aztán nemcsak arra figyeltünk, hogy milyen helyzetekben válik elkerülhetetlenné a hitünk megvallása – például, ha ilyen módon tudunk mi, keresztyének egymással közösséget teremteni, vagy ha hitvitánk van, vagy ha számot kell adnunk mások előtt hitünkről és reményünkről. A leginkább mégis mindig azon ámultunk, hogy mi teszi lehetővé azokat a nagy felismeréseket, a hitigazságok belátását, melyeket az Apostoli Hitvallás foglal egybe.
 
Ma a Hiszekegynek ez a cikkelye irányítja gondolatainkat: Hiszek Szentlélekben. És ma is mindhárom kérdésre tekintettel leszünk. Tehát először arra figyelünk, hogy mit mondunk, amikor megvalljuk: hiszek Szentlélekben, másodszor, hogy mikor kell ezt mondanunk, és harmadszor: mi teszi lehetővé, hogy Isten nagy titkába belelássunk.
 
Amikor tehát azt mondjuk, hogy hiszek Szentlélekben, akkor hitvallást teszünk arról, hogy a Szentlélek Isten. A keresztyén hit elsődlegesen istenhit. És azzal, hogy Istent Léleknek valljuk, azzal mindenek előtt mondjuk ki, hogy Isten: életadó hatalom. Az isteni Lélek mint élet árad ki és jár át mindent. Isten él! És ez el is dönti a vitát, hogy helyes-e a bibliai megnevezést: Szent Lélek – új módi szerint Szent Szellem-nek mondani? A vitának, elismerem, van alapja, és pedig az, hogy a bibliai nyelvek több szóval is képesek kifejezni a titokzatos isteni személy, a Szentlélek nevét. Ehhez aztán még hozzájön a nyugati szellem-filozófiák hatása, és máris sokan oktatnak minket: úgy lenne helyes, ha Szentlélek helyett Szent Szellemet mondanánk. De ez nem helyes, csak szellemes – a szellem ugyanis elvontságot jelöl, s nem mintha Isten ne tudna filozofálni, de ami absztrakt, az nem mindig az élettel, hanem inkább a semmivel határos. De Isten él. És mi boldogan elmondjuk ezzel azt is, hogy Isten nem szép emlék, nem elvont gondolat, nem lábjegyzet a történelemhez, nem sejtelem a világban tájékozódó ember szívében, nem költői felsóhajtás, nem minden jónak szótári gyűjtőneve, - hanem élet. S amíg átjár minket Isten Lelkének hatalma, addig van valósággal közösségünk Istennel, - akkor tehát közünk van az élethez. Isten a maga Lelkét lehelte az emberbe. Igen, az ember olyan Isten nélkül, mint a fuldokló, akit vízből mentettek, de már-már halott, hacsak valaki újra nem éleszti. Isten nélkül a semmibe fulladunk.
 
E hitünk megvallásával kimondjuk azt is, hogy a Szentlélek a szeretet köteléke is, - mert csak Isten által tudunk szeretni, viszont, Isten Lelke erőterében nem tudunk mást, csak szeretni. Pár éve jelent meg magyar fordításban egy népszerű és sokat olvasott könyv a keresztyén hit alapvető kérdéseiről. Ebben az angol szerző keresetlen szavakkal azt mondja, hogy a Szentháromság személyei közül a Szentlélek az, akivel régen meglehetősen mostohán bántak a teológusok – mert míg az Atyáról és a Fiúról sokat töprengtek, vitatkoztak, tanítottak, addig a Szentlélek, mint afféle hamupipőke sosem került sorra. Ezt egy 21. századi teológus írja. Ám az az igazság, hogy leszámítva a hamupipőkés hasonlatot, ezt a panaszt már Augustinus egyházatya is leírta. Nem a maiak kezdték tehát a töprengést, hanem a régiek is sokat elmélkedtek azon, hogy mit jelent ez a tömör hitvallási tétel – hiszek Szentlélekben -, csak így magában, szinte pusztán magában, főleg ha az teremtésről és a megváltásról szóló hosszabb cikkelyeket nézzük. Én nem szeretnék olyan szigorú lenni, mint volt Augustinus vagy a mai teológusok. Úgy vélem, ők is inkább csodálkoztak, mintsem méltatlankodtak. Mert a legegyszerűbben azt tudjuk mondani – hogy az isteni Lélek teszi valóságossá, teljessé Isten dicsőséges szeretetét  - személyesen bennem bűnbocsánat, újjászülés, megszentelés, új élet által, az emberi közösségben pedig az egyház eleven valóságában és szent életfolytatás által. Ha úgy érezzük, hogy keveset beszéltünk a Szentlélekről, azt először is mindig múlt időben mondjuk: keveset beszéltünk, és azért érezzük ezt, mert a Szentlélek mindig új. Bár én még a földön vagyok, de reményem már a mennyben van – bár még sóhajtozom a bűn rontotta élet terhei alatt, de szívemben már az új élet éneke zeng, bár én még a halál közelében járok, s annyi teher nyom, hogy szinte kívánom is az elmúlást, de leginkább azt kívánom, hogy odasorakozhassam azok közé, akik közt Krisztus az első, a feltámadott. A Lélek old bele teljesen Isten szeretetébe – ő, a Szentlélek: a szeretet Lelke. A szeretetben semmi sem régi.
 
S kimondjuk azt is, hogy a Szentlélek, akiben hiszünk, a józanság Lelke.  Az apostol olyan kifejezést alkalmaz itt, amikor fiatal munkatársát, Timótheust buzdítja, mellyel nemcsak egy fiatalembert lehet inteni, figyelmeztetni, meg kell is talán, hiszen a fiatalok hajlamosak a kapkodásra. Ezzel a szóval: józanság - inkább életünk nagy kérdéseinek megoldását jelezzük. Ahol ugyanis azt látjuk, hogy az ember gőgből alázatba jut, önhittségéből igazi léthez érkezik, és megfordítva: ahol restségből igyekezetre lép, csüggedésből pedig reményre ébred, ahol az ember képes betölteni isteni hivatását – ott van a józanság. Ott minden áthat a józanság Lelke, aki a mértéklet, a rend, a békesség, a bölcsesség Lelke.  Hiszünk ebben a Lélekben – s imádkozunk is szüntelen: jövel, teremtő Szentlélek!
 
De mikor kell ezt megvallanunk? Hol és mikor támad olyan helyzet, mely szinte szánkra kényszeríti, amit a szívünkben hordozunk?  Mindjárt most ennek az esztendőnek első vasárnapján itt van ez a helyzet. Most mindjárt, amikor érkezik sokféle józanodás – de persze nem a Lélektől, és nem is Lélek szerint. Mert számos józanodása van az embernek, de éppen ezek közt, mi több ezekkel szemben – hangsúlyozom –, ezekkel szemben segít meg az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke. Az apostol egy fiatalembert buzdít és józanít, és éppen azért, mert sokféle módon kellett józanodnia – de ha a Lélek józanságát elvéti, akkor minden megfontolása gyávaságra sarkallja (gyávaság: éppen ezt jelenti itt a félelem szó – azt, amikor félelem bénít valakit). Fiatal volt – könnyen letorkolták tapasztalatlansága miatt. Mentora, a nagy apostol börtönből írja levelét, üldözést szenved a Krisztus evangéliuma miatt – rettentő hír ez.  Mégis, emlékeztetlek – így kezdődik ez a börtönből írt levél - , emlékeztetlek (intelek), hogy gerjeszd fel Isten kegyelmi ajándékát, ne engedd kihunyni az áldás parazsát, hanem éppen ellenkezőleg lobbantsd azt eleven lángra. Mi ez a félelem, mely ellen az apostol beszél? Ez a félelem halálosan józanít – pontosabban szólva: rosszít! Kiábrándít, reménytelenné tesz, gyávát csinál az emberből. A megfontolás az oka? – ahogy Shakespeare mondja: „A megfontolás mindönkből gyávát csinál.” S erre utal már az antik drámaíró, Szophoklész is: a gondolat gyáva félelmet kelt. És szégyent ébreszt.  Mennyi-mennyi mindent kívántuk tegnapelőtt este, vagy éppen még tegnap reggel – új évre, új időre való mind. De talán ma már reggelre kelve uralkodni kezdett rajtunk a megfontolás – halljuk a hírt, hogy keresztyéneket üldöznek sok helyt a világban hitükért, halljuk, hogy akire tekintélyként néztünk, megbukott, és erkölcsi hitele elveszett, látjuk, hogy sok szép álomházat építettünk, de elolvad mind, mint  a jégcsap, ha rásüt a nap.  Azt tartják, hogy akit nagy dráma ér, órák alatt megőszül. Jaj, hogy tud az ember egy perc alatt szkeptikussá lenni?! S  mellé, még idézgetni is cinikusan a költőt: hogy ez a kétszer-kettő józansága! De nem! Hanem ahogy Lutherrel mondották sokan a régiek: Spiritus Sanctus non est scepticus.  „A Szentlélek nem szkeptikus, és nem ír a szívünkbe kétségeket és vélekedéseket, hanem inkább bizonyságokat, melyek erősebbek, mint maga az élet és minden tapasztalás!” Ahol a Lélek ereje és szeretete áthatja az embert, éppen ott következik az igazi nagy józanodás – kétséggel, cinizmussal, szkepszissel – gyávasággal szemben. A gyáva mindig a kétségeivel érvel. „Oroszlán van kint az utcán, mondja a rest” – idézzük csak a Példabeszédeket (Péld. 22:13). De akit megajándékozott Isten – márpedig a Szentlélek: ajándék, Isten önajándéka – tehát akit megajándékozott Isten, az éppen a Lélek erejében tartja meg azt, ami jó, mondja el azt, ami igaz, teljesíti azt, ami szép.
 
Hadd hirdessem hát nektek ezen a mai napon a Szentlélek józanító jóságát minden rosszal szemben, hadd hirdessem a megerősítő isteni erőt minden félelemmel szemben, hadd dicsőítsem a szeretetet, mely minden elveszést feltartóztat – nézzétek, mondom az apostollal: Isten megtartott minket, szent hívással meghívott örök életre, kegyelmet adott nekünk Krisztusban minden időknek előtte, most pedig meg is mutatta, mert Krisztusban eltörölte a halált, világosságra hozta az életet és halhatatlanságot. Lám, vallanunk kell: hiszek Szentlélekben – mert így gerjesztjük fel a kegyelem lángját, mert így csatlakozunk a világosságra hozott élethez, így tesszük meg az a létmozdulatot, amikor ugyan a megfontolás sötétbe rántana vissza, de mi esendő és töredékes módon hitünket lobbantjuk lángra. Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk vallást az üdvösségre. (Rm 10:10)
Józanság – szó szerint: jól gondolás – mindig jóra gondolás.
 
Amikor tehát a hitünk megvallásának ez az úgymond, kényszerhelyzete előáll – amikor tehát nem tehetek mást, mint hogy megvallom hitemet, akkor a józanító Szentlélekről vallok – a vigasztalás, az igazság Lelkéről –, aki maga a vallomás Lelke, aki nekünk Szószólónk.
 
Kétféleképpen is. A Szentlélek a mi védelmezőnk, tehát ügyvédünk, aki helyettünk elmondja a szükséges időben, amit mi nem tudunk elmondani. Mert nem tudjuk mindig elmondani az embereknek, hogy mit hiszünk. Ne aggodalmaskodjatok hát, buzdít Krisztus, a Szentlélek a szükséges órában megadja nektek, akit mondanotok kell. Felfoghatatlan nagy szabadság ez egy olyan világban, ahol minden szavunkért aggódnunk kell, mindent eleve pontosan tudnunk kell, ahol mindenkitől meggyőző szót várunk, és senkinek sem hiszünk.
 
De nem tudjuk mindig elmondani Istennek sem, hogy mivel van tele a szívünk: kétséggel és kéréssel, bánattal és örömmel, imádsággal és reménykedéssel, rossztól való félelemmel és jónak sejtelmével – de a Szentlélek  fohászkodik helyettünk és értünk, mondja Pál, és kiált a Lélek helyettünk, gyávák helyett: abbá, Atyám! – mert a kimondhatatlan fohászokat mindig a Lélek mondja bennünk. Nagy buzdítás ez nekünk, ennek az évnek a kezdetén.
 
Nehéz keresztyénnek lenni. Ha csak a szép múltunkat akarjuk elmondani, azonnal a legszebb színpadot kapjuk, ha csak kulturális értékeinket akarjuk megmutatni, rögvest miénk a legszebb múzeum, - de Istenről beszélni veszélyes, ahogy egy orosz keresztyén mondta pár évvel ezelőtt. Ahol Isten neve felhangzik, őrjöngeni kezd az amúgy gyáva értelem, de csalfa mód teszi: hallgat, közönyt mutat, elhallgatja azt, ami lényeges. Milyen nehéz hát nekünk – akik annyiszor meghátráltunk már Krisztus nevének megvallásában – most Isten elé állni, és könyörögni ez esztendő kezdetén – hogy szűnjenek a háborúk (óh, háborút mindig könnyebb kezdeni, mint befejezni!), hogy jusson eledel mindenki asztalára (s ne méricskéljünk senkinek érdemében), hogy ne büntessék, aki anyanyelvén beszél (történetesen, ha magyar), hogy ne kelljen életgondokon tengődnünk, hogy beteg gyógyulást lásson, a gyászoló vigasztalást, hogy a kereső magyar lélek megtalálhassa az örök Istent, hogy békességes és áldott esztendőnk legyen, – óh, van-e bizalmunk Isten elé vinni mindezt? Gerjeszd fel a Lélek ajándékát – az erőt, a szeretetet, a józanságot! –, mert a Lélek kimondja, ami neked kimondhatatlan. Mondanunk kell hát: hiszek Szentlélekben.
 
S végül, testvérek, ámulunk mindegyre, hogy miképpen lehetséges nekünk felismerni Isten nagy titkait! Kortársaink fülét szélhámosok duruzsolják tele, szemüket csillogó-villogó csodafélékkel kápráztatják, a miénket is, mert önmagunk kortársai vagyunk. A lélek éhes és szomjas – igazságot keres. Nehéz keresztyénnek lenni – mondottam az előbb. Igaz. De valósággal az igaz, hogy nagyszerű keresztyénnek lenni. S mi ezt ezzel az egyszerű hitvallással fejezzük ki: hiszek Szentlélekben. Amit eddig elmondottam a Szentlélek nagyszerű hatalmáról, azt egy szóban így is összefoglalhatjuk: a Szentlélekben terem számunkra igazság, vigasztalás, reménység – jó belátás, erő. Sőt, most azt is ki kell mondanunk – és éppen az isteni szeretet kapcsán, hogy a Szentlélek nemcsak terem, hanem teremt. Ami terem, az hosszabb-rövidebb folyamatok eredménye-gyümölcse – ezért utal az apostol Timótheus édesanyjára és nagyanyjára, a drága örökségekre, tapasztalatokra, az érlelődésre, a titkos vezettetésre, ezek mind-mind ott vannak már a mi életünkben is. Amikor pedig józanodunk, meglátjuk ezeket, amikor erőt kapunk, akkor összeszedjük szétszórt erőinket, s hálásak vagyunk, hogy mennyi mindent érlelt már bennünk Isten.
 
De a Szentlélek teremt is – újat teremt, mindent átformál, összeköti a mennyet és a földet, és bepecsételi szívünkbe Isten dicsőségét. Amikor az Apostoli Hitvallásnak ehhez a tételéhez érünk – hiszek Szentlélekben – egyszerre egybekötve látom az isteni világot és az embert, összekötve látom magamat Krisztusommal - élő hitben.  Igen, a Szentlélek ébreszt bennem hitet, megvilágítja az ige üzenetét, megváltoztatja észjárásomat – mert amik jók, tökéletesek, igazak, szentek, immár ezekről gondolkodom!  -, a Szentlélek formál, hogy olyan legyek, mint Krisztus. Ahol a Lélek ragyog, ott Isten ragyog, ahol a Lélek árad, ott Isten érkezik, ahol a Lélek a szívbe ér, ott vagyunk otthon Istennél – mert a Szentlélek társ az örökkévalóságban. Hogy hiszek – ezt azért mondhatom teljes érvénnyel, mert a Szentlélek ébresztett bennem hitet. Nem lemondó, gyáva félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem a termő és teremtő erő, a megváltó szeretet, és a megszentelő józanság Lelkét – bizony, jövel, jövel, Teremtő Szentlélek!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Régebben történt, de sosem felejtem el. Egy karácsonyi ünnepben elfogyott otthon a kenyerünk, s nem volt mit tenni, neki kellett indulni a városnak kenyeret venni. S bizony, karácsonykor a fél várost fel kell járni, hogy az ember olyan helyet találjon, egy nyitott üzletet vagy boltot, ahol kenyeret lehet venni, mert karácsonykor minden zárva van. (Megjegyzem, igen megvigasztalt, mert amikor egy hajléktalan-szállóhoz értem, ott nyitva volt egy kis bolt, és volt kenyér is, s ahogy beléptem, rögtön utánam besorjázott még két-három atyafi, ők is szép nyakkendősen, karácsonyra felöltözve. Az ő megkönnyebbült arcukon is láttam, hogy másutt is megtörténik karácsonyban, hogy elfogy a kenyér és más is nekiindul a városnak vásárlóhelyet keresni.) Igen, nagy feladvány karácsonykor bármit is nyitva találni, mert karácsonykor minden zárva van, mert ugyan mi van nyitva karácsonykor? Isten! – felehetnénk mindjárt azonnal. Mert éppen ez a karácsony lényege, nagy titka, és erre utal a karácsonyi történet megannyi mozzanata, hogy bárha annyi minden zárva is van, akárcsak azért, mert így szokás, akárcsak, mert ünnep van, akárcsak, mert így alakult, vagy még inkább, mert ilyen a világ, - Isten teljesen megnyitja önmagát karácsonykor. Krisztusban való közénk jöttének ez a nagy üzenete.
Nézzük is. A karácsonyi történetekből most a bölcsek történetét olvastam föl. Mit mutat ez? Legelőször azt látjuk (hadd szóljak azokhoz is, akiknek filozofáló hajlamuk van), karácsonykor nyitva van az egész kozmosz, az egész világegyetem. Azt olvassuk itt, hogy egy csodacsillag jelent meg, és ez a csodacsillag éppen ott állt meg, éppen a fölött a hely fölött, ahol az isteni gyermek megszületett. Ez jelezte a napkeleti bölcseknek, hol kell a gyermeket keresniük, hogy neki hódolhassanak. Nem értek különösképpen a természettudományhoz, még kevésbé a csillagászathoz, de mindig nagy érdeklődéssel olvasom a csillagászok különböző magyarázatait, hogy mi volt ez a csillag. Szupernóva volt, hullócsillag volt, vagy a csillagok különös együttállása lehetett? S nyilván, míg világ a világ, addig töprengeni fog ezen az ember. De lám, megnyílott az univerzum és egy csodacsillag jelezte a gyermek megszületését. Másképp is megnyílott azonban ég karácsonyban. Azt írja Lukács evangélista, hogy pásztorok voltak kinn a mezőn, nyájuk mellett vigyáztak éjszaka, s megnyílott az ég, angyalok jöttek énekelni a pásztoroknak. Angyalt nem mindig lát az ember, angyal énekét még kevésbé halljuk szüntelen. Péter apostol az első levelében különös megjegyzést tesz, mely megérteti, hogy nemcsak énekelni jöttek azok az angyalok, hanem inkább csodálkozni. Azért énekeltek, mert volt mit csodálniuk.  Azt mondja ugyanis Péter apostol a levelében, hogy azt a nagy titkot, hogy Isten Jézus Krisztusban, az ő életében, engedelmességében, abban ahogy Krisztus az emberi sorsot vállalta, a halálában és feltámadásában eltörölte a bűnt, és megszabadította az embert. Váltságot és üdvösséget készített a múlandónak az Örökkévaló. Nos mondja Péter apostol – ebbe még az angyalok is vágytak betekinteni, kinyitották az hát eget, hogy lássák, mi történik itt a földön, amit mi emberek olyan szomorú sárgolyónak szoktunk gondolni. Ami itt közöttünk, az emberi életben, az emberi világban megy, arra mi legszívesebben oda sem tekintünk. Mi fölfelé nézünk, az égre! Az angyalok meg azt nézték, hogy mi történik itt lent. Isten elküldte Krisztusát, és általa újra megnyitotta az ember számára az eget és az örökkévalót. Megnyitotta a csodák lehetőségét. Igen, testvérek, hadd biztassak mindenkit, szabad csodákért könyörögni, szabad csodákat kérni, szabad betegek gyógyulásáért imádkozni, mert Krisztus betegeket gyógyított, szabad a halál árnyékába jutottakért imádkozni, hogy ragyogjon rájuk a Krisztus világossága, hogy akik ezen a karácsonyon szorongásban, gyászban, ürességben, megvertségben, aggodalomban járnak, tudjanak a Krisztus feltámadó világosságán örvendezni, - ahogyan örvendeztek ott azon a karácsonyi éjszakán a napkeleti bölcsek. Ők, mikor meglátták a csillag jelét (mondja Máté evangélista), felette nagy örömmel örvendeztek.
Megnyílott az egész történelem is. Másodjára ezt nyitja meg Isten karácsonyban. A történelem itt azt jelenti, az, aminek úgy kellett lennie! Amikor gyerekes módon még olykor felnőttek is eltűnődnek a történelem folyásán, és ennek hangot is adnak, hogy például, mi lett volna, ha..., akkor azt szoktuk mondani: ez történelmietlen kérdés. Például, mi lett volna, ha Gavrilo Princip merénylő eltéveszti a lövést és Ferenc Ferdinánd nem hal meg, nincsen 1. világháború, nincsen Trianon, nincsen 2. világháború, nincsen kommunizmus, és szépen mi úgy vagyunk, mint száz évvel ezelőtt? Mi lett volna, ha? De ez a kérdés történelmietlen kérdés. A történelem az, amit el kell mondanunk, hogy úgy volt, a történelem az, ami eleve adott pályán mozog, s ez a pálya az, hogy nem lehet másképp, hogy úgy kellett lennie, és úgy is lesz. Amikor azonban a  napkeleti bölcsek megjelennek Jeruzsálemben, a Római Birodalom egyik provinciájának tartományi fővárosában, és fölteszik a kérdést: hol van a zsidók királya, láttuk az ő csillagát keleten és azért jöttünk, hogy hódolatot tegyünk neki, akkor minden felborul. Így fordítjuk a bibliai igét: megháborodott Heródes és egész Jeruzsálem, -  felháborodtak, lótás-futás támadt: ki született meg, mi történt itt? Hát nem az a történelem, hogy minden úgy megy, ahogy mennie kell? Nem az a történelem, hogy itt vagyunk, egy birodalom perifériáján, és majd megmondják valahol, hogyan kell lennie a dolgoknak, és ha akarjuk, ha nem, úgy lesz az, hiába küszködünk, hiába harcolunk, hiába álmodozunk!? De lám, akkor elő kell venni a régi, elfelejtett prófétai iratokat, ki kell nyitni ezeket az iratokat, s lám, a próféták arról jövendölnek, hogy Isten kinyitja egyszer a történelmet is. Másmilyenné lesz a világ, és ebben a másféle világban még a hatalom mérnökeinek is meg kell érteniük, amit a 2. zsoltár üzen. Azt üzeni, hogy amikor Isten az Ő egyszülött Fiával belép a történelembe, akkor – hogy mondja a zsoltár? – azért királyok, legyetek eszesek, és csókolgassátok a fiút! Mert nem úgy van, ahogy az ember kikalkulálja, nem úgy van, ahogy az ember reákényszeríti a másik emberre ezt a számítást, - egészen másképpen van.
Igen, Krisztus koldusként született, és nem volt nyitva semmi Betlehemben. A vendégfogadó sem volt nyitva, pedig – milyen paradox! – a vendégfogadó éppen azért volna fogadó, mert ajtaja mindig nyitva áll, éjjel és nappal, ha idegen jön, oda betérhessen. Csak egy istálló volt nyitva. Koldusként jön Krisztus, mégis Ő a királyok királya, Isten felkentje és szabadítója. Miből szabadít meg ő? Bár ilyen sincs, mégis van – az ember végtelen zsákutcába jutott. A zsákutca persze az, aminek van vége, s előbb-utóbb oda érkezünk, hogy vége, és nincs tovább, meg kell fordulni, vissza kell jönni belőle. De milyen érdekes az emberi történelem! Végtelen zsákutca. Tudjuk, a szívünk legtitkosabb sejtésével tudjuk,  legbiztosabb érzéseinkkel tudjuk, talán még az eszünkkel is tudjuk, hogy a magunk útján sehova se jutunk – és mégis megyünk rajta. És végtelenül megyünk rajta. Végtelen zsákutca. Ez az emberi történelem. S ha Isten nem vezet minket, ha nem nyit utat, ebből a végtelen zsákutcából nincs kiút. A szabadítás az, hogy Isten kiutat nyit. Ott, ahol vagy, abban, amiben éppen állsz – ott nyit utat. Isten megnyitja a történelmet, megnyitja az embervilágot. Nem kell mindig mindennek úgy lennie, ahogyan van.
Harmadjára arról is hallunk, hogy Jézus Krisztus által Isten megnyitja az emberi sorsot is. Nem véletlen, hogy ezek a napkeleti bölcsek Jeruzsálemben keresték a zsidók királyát. Ebben nemcsak a régi világ politikai adottságai játszottak szerepet, hogy ugyanis egy királyt mégiscsak egy fővárosban illik keresni, egy uralkodónak mégiscsak ott volna helye, ahol bíborban és bársonyban lehet születni, ahol szolgák hada sürög-forog, ahol beállítják az ember számára a  történelmi GPS-t. Nemcsak ezért mentek ők oda, hanem azért is, mert Jeruzsálem volt az akkori világ legszentségesebb városa is. És amikor emberi sorsról beszélünk, akkor egy másik dimenziót is érintünk nekünk, egy nagyon mély, rejtett, sok mindennel eltakart dimenziót, ez az Istennel való kapcsolatunk dimenziója. Ezt nyitja meg Ő Krisztusban. Hadd nevezzem ezt sorsnak, mert ahol vallás és hit van, ott sejtető módon mindig éppen erről van szó. Miről tehát? Arról, hogy Isten úgy nyitja meg számunkra a sorsunkat, hogy Krisztusában kinyilatkoztatja, egyértelművé teszi, hogy Ő öröktől megbékélt velünk. Milyen módon? Három módon, és hadd hirdessem most örömmel ezeket nektek.
Isten megbékélt az emberrel, mert a megfeszített és eltemetett Krisztust föltámasztotta. És nem angyalnak támasztotta föl őt, nem valami elvonatkoztatott szellemi lény lett a halálból fölkerekedő Krisztus, hanem ott vannak a kezén a szögek helyei és oldalán a dárda nyoma, és ez a feltámadott leül, és együtt eszik tanítványaival. Isten megbékélt az emberrel úgy is, hogy az örök és tökéletes emberben, a második Ádámban (ő Krisztus) elvette az emberről bünhődésének minden súlyát és terhét. Senki az ember vétkét el nem törölhette, senki azért eleget nem tehetett, csak maga az ember, amennyiben tökéletes. De az ember nem az. Krisztus, a második Ádám viszont tökéletes. És amiről ma többet szeretnék szólni, az ez: Isten megbékélt az emberrel öröktől fogva, mert emberré lett. Nem angyal született közénk karácsony ünnepén. Angyalok is jöttek, igen, beletekinteni a nagy titokba. De nem az akkori embervilág legtökéletesebb, legjobban kiszámítható, legnemesebb hajtása virágzott ki, - merthogy Betlehemben született meg a tökéletes ember, Betlehemben kötötte össze Isten az ember sorsát a maga örökkévaló szeretetével. Nem Athénben született! Szóltam már a filozófusokhoz, amikor a kozmoszról beszéltem. Nem Rómában született, szóltam a politikusokhoz is és a hatalmasokhoz, amikor a történelemről beszéltem. És nem is Jeruzsálemben született. Szólok mindannyiótokhoz, mert mindannyian vallásosok vagyunk, s mindannyian igyekszünk Istennel megbékülni, mindannyian áldozunk és áldoztatunk, s közben a szívünk tele van félelemmel és rettegéssel. Miért van tele félelemmel és rettegéssel? Hát ugyan, a bűnös ember hogy fér az örök, igaz és szent Isten közelébe? Ugyan, hogyan tudunk Vele megbékélni mi? Mit jövendölt Ézsaiás próféta? A Békesség Fejedelme jogosság és igazság által álltja helyre Isten és ember kapcsolatát! Hol van hát jogosság, hol van hát igazságosság, és hol hát van szentség? Mert azt is mondja Ézsaiás próféta, hogy a vitézek vérben megfertőztetett harci öltözete megégettetik. Hol van szentség? Hol van jogosság? Hol van igazság? Tudjuk azt mi magunkról mindannyian, hogy egyik sincsen meg bennünk, - s ezért mi Istenből csak a félelmest és a rettenetest látjuk. S másból sem áll az életünk, minthogy a félelmetes és rettenetes Istent próbáljuk engesztelni  - egyre reménytelenebbül és csüggedtebben, halál foglyaiként, bűntudattól gyötörve, vergődve. Ott Betlehemben Isten, a teremtő Ige testté lett, emberré lett, és ezzel az embersors egyszer s mindenkorra összeköttetett Isten szeretetével. Ímé, nem sötétbehullás az ember útja, mert Krisztus magára vette és megfordította az emberi sorsot, halálával legyőzte a halált, és feltámadásával valóra is váltotta ezt a sorsfordítót.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten megnyitotta önmagát, sőt, Isten Krisztusban mindig nyitva van. Ezt jelenti ez a szó, hogy az idők teljességében elküldötte az Ő Fiát. És ahol Krisztus ereje hat, ott a világ, a történelem, a sors is megnyílik. A te világod is, a te történelmed, és a te sorsod is megnyílik. Továbbá Isten szeretete és békessége járja át, mert – még egyszer mondom – ezt a rettenetes és félelmetes Istent Jézus Krisztus fordítja szerető Atyává. Igen, Isten, akit mi vallásos praktikáinkkal, történelmi csutkavárak építgetésével, kozmikus spekulációkkal próbálunk a magunk oldalára állítani, hogy kedvezzen már nekünk is, ez az Isten Krisztusban nemcsak az oldalunkra állt, nemcsak odalépett mellénk egy pillanatra (hogy igaza legyen Ady Endrének is: az én ügyem a te ügyed), hanem, ahogy az Ige mondja: mindenben hasonlóvá lett hozzánk. Azonosult velünk. Itt nyitotta meg magát teljesen Isten.
Egyvalamit azonban nem nyit meg Isten, nem nyitja meg sem csodával, sem erővel, sem a sorskerék megfordításával, egyvalamit Isten csak szelíd szeretettel nyitna meg. Egyvalamit, - önmagunkat.  Önmagunkat önmagunknak kell megnyitni. Az emberlét legtitkosabb ajtója belülről nyílik. „Imé, az ajtó előtt állok, és zörgetek...” – mondja a feltámadott Krisztus a Jelenések könyvében,  abban a könyvben, melynek leírása szerint sorra töri fel a történelem titkos pecséteit, fölnyitja a kozmosz elrejtett titkait, s végképp megmutatatja, mit jelent, ha Isten szeretetéhez köti az ember sorsát, s odaáll az ember helyébe az emberért. Itt látjuk meg, mi az igazán magasztos, amikor a magasságos hajol alá és emel föl bennünket. Itt, a minden sors, minden történelem, minden világfolyamat beteljesülésének könyvében mondja a feltámadott Krisztus: „ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek, s ha valaki megnyitja azt, ahhoz bemegyek, vele vacsorálok és ő énvelem.” Ezt üzeni a föltámadott Krisztus. Ezt sejtik meg a napkeleti bölcsek, amikor meglátják a hely fölött a csillagot, és nagy örömmel örvendeznek. Ezt élik meg a betlehemi pásztorok, amikor megtalálják a gyermeket, s igen örvendeznek, hogy úgy lett, ahogy az angyal mondotta nékik, - és ezt jelzi a mi életünkön Isten Krisztusának minden szelíd koppantása, minden szelíd motozása, minden szelíd jelzése: ímé, az ajtó előtt állok, és zörgetek. Ha valaki megnyitja... Isten megnyitotta önmagát, Istenben immár nincs titok, Isten az, aki a Krisztus Jézus! És ez az önmagát megnyitó, velünk öröktől-örökre megbékélt Isten most arra hív bennünket is: nyissuk meg az ajtót, mi is béküljünk meg Ővele. Mi is csókolgassuk a Fiút, mi is hódoljunk Neki, mi is töltsük be Isten szeretetrendjét jogossággal és igazsággal. Mi is égessük el a vérrel fertőztetett harci ruháinkat, hogy lehessen vezérlőnk, kalauzunk, üdvösségbe elvezető örök mesterünk a Békesség Fejedelme.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az őszi vasárnapokon számos alkalommal az akarat kérdéséről szólt az igehirdetés, és most még, karácsony előtt engedjétek meg, hogy ehhez a nagy kérdéshez visszatérjünk a mai Ige fényében. Nemcsak azért kérem ezt, mert én is akaratos ember vagyok, és elhatároztam, hogy ezeket a gondolatokat Isten igéje alapján elmondom, ha fúj, ha esik, ha ádvent van, ha nincs. Nem ezért elsősorban, hanem azért, mert a felolvasott Ige jól eltalálja, hogy milyen akaratokkal vagyunk tele ádventben, a készülődésben. De arra is utal, hogy milyen az az akarat, amelynek megjelenését karácsony nagy napján mindannyian csodáljuk és ünnepeljük. Pedig egy köznapi dologról szól Jakab.  Feddőzik némelyekkel, akik nagy tervekkel, elgondolásokkal, divatos szóval: stratégiákkal vannak, ezeket meg is osztják a többiekkel: ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, üzletet alapítunk, kalmárkodunk, kereskedünk, vállalkozunk, s ez majd szép hozammal fog járni. Erre mondja az apostol: ki vagy te, ember, és kik vagytok ti, akik így szóltok, mert nem tudjátok, mit hoz a holnap! És micsoda a ti életetek, bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik!” De nem ezért mondja mert az ember gyakran a nyelv bűnébe esik, és voltaképpen, amit most idéz, az is a nyelv bűnei közé tartozik, hiszen az emberek terveket, gondolatokat osztanak meg egymással. Ez még önmagában nem baj, ám ahogyan ezt teszik, ahogy előadják, ahogyan a másikat kioktatják, ahogy az ember önmaga előadványában megjeleníti magát -  az bizony nem a valóságos énje. Így van ez, igen. Amikor magunkról beszélünk, egy alter ego-t, egy másik ént mutatunk be. Elbeszéljük önmagunkat, de az nem a valóságos magunk, történeteket költünk önmagunkról. Igaz ez a múltra, de a jövőre nézve is.
Ezért mondja az apostol: testvérek, gondoljátok meg, azt sem tudjuk, hogy mit hoz a holnap! Gondoljátok meg azt is, hogy az ember léte pára-lét! Nem igazán ádventi gondolatok ezek, mondhatná bárki. Én azonban azt hiszem, ádventi gondolatok ezek. Ugyanis ádventben előre vetítjük az időt. Magyarországon is divat lett az ádventi kalendárium. Ezen az elmés alkotmnyon minden nap ki lehet nyitni egy-egy ablakot, és mindegyik ablakban van egy bibliai ige, prófécia. Mégis. Ádventben jövetelről beszélünk, valaki érkezik, valami érkezik. Tehát nem az fog megvalósulni karácsonykor, amit mi a jövőbe kivetítünk, hanem az, amit Isten megígért és az idők teljességében megvalósít. Tehát sokféle ádvent van a szó emberi értelmében, sokféle várakozás van, sokféle előkészület, sokféle holnap és holnapután. Kényszerülünk is arra, hogy így tekintsünk előre, emberileg szólok, hiszen egy zűrzavaros világba kerültünk, lehetetlen egyik napról a másikra élni, mindenkinek gondolnia kell a holnaputánra is. Ugyanis elfogy alólunk az életünk, megcsappannak az anyagiak, szűkülnek a kilátások,  - tervezni kell. Úgy tűnik tehát, mintha az apostol ezt a bölcs (vagy kényszerű?) emberi belátást zúzná szét. Mégis talán értjük figyelmeztetését és igéjét: nosza immár ti, akik azt mondjátok..., mert ez a „nosza” szó nem afféle kötözködő retorikai fordulat. Hanem nosza immár ti, akik azt mondjátok a dicsekedőkkel, a nagyot-mondókkal, a nagyot-tervezőkkel.... Tehát a nagyot-tervezés okán, a másikat háttérbe szorítókkal vitázik most az apostol.
De nemcsak e két vonatkozás jön itt számításba, hanem egy harmadik is, és ez a dolognak a veleje. Azt mondja az apostol: holott ezt kellene mondanatok, ha az Úr akarja és élünk... Röviden az első  vonatkozás: az idő. A mának és a holnapnak a kérdése. Mi lesz holnap, hogyan lesz holnap? Buzdítgatjuk is magunkat, mert rossz tanítványai vagyunk Krisztusnak. Ő a Hegyi beszédben arra tanít bennünket, ne aggodalmaskodjunk a holnap felől, a holnap majd aggodalmaskodik önmaga felől. Olyan belátásra hív meg bennünket Jézus, amely nem eltörli a holnapot, a jövőt, nem azt hirdeti nekünk egyfajta egzisztenciálista filozofikus mozdulattal, hogy mindig csak a jelen, a most, a pillanat számít, hanem éppen ebben az Isten iránti bizalomban – tudniillik, hogy nem aggodalmaskodunk a holnap iránt! – nyitja meg nekünk a holnapot. Jézus megtanít arra is, hogy éppen azzal torlaszoljuk el magunk előtt a jövőt, hogy most akarjuk bebiztosítani. És ha most akarom a jövőt bebiztosítani, ha most akarom a jövőt megszervezni, hogy aztán gombnyomásra menjen minden, ha most akarom felállítani az eljövendőnek a szerkezeteit, hogy aztán már mechanikusan működjön minden, akkor eltorlaszolom magam elől a jövendőt. A próféták, akik beírták Isten várakozó népének a szívébe a reménységet, nemcsak ennyit tettek, hogy évetredes távlatot nyitottak, hanem – ha szabad ezt mondani – romboltak is. Mert amikor azt mondja Ézsaiás próféta, hogy minden halom, minden magaslat alászálljon, és az egyenetlen utak legyenek egyenessé, ezzel munkára szólít fel bennünket. Milyen munkára? Az általunk, az elvárásainkból, a reménykedéseinkből, a jövő gondolatainkból, a futurumokból fölépített erősségeink lerombolására, szerkezetek megsemmisítésére. Miért nem nyílik meg az isteni jövő? Mert annyira be akarjuk biztosítani a jövőt. Nosza, ti, akik azt  mondjátok, ma vagy holnap, elmegyünk és egy esztendőt ott töltünk, miközben nem tudjátok, mit hoz a holnap... Ez nem fenyegetés, nem is tétlenségre akar bennünket kárhoztatni az apostol, nem azt akarja mondani, hogy innen most, istentisztelet után senki ne menjen ki, mert nem tudjuk mi vár bennünket odakint az utcán... Jakab azt mondja: éppen a jövőt zárod el magad elől azzal, ha azt hiszed, hogy tudod, mit hoz a jövő. A jövő Isten titkában van letéve.
Másodjára a gondviseléshez visz bennünket, hiszen amikor valaki azt mondja: ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt és kalmárkodunk és nyerünk, - ez tervet is jelent... A modern ember egyik legnagyobb nyomorúsága a terv – bármilyen furcsán is hangzik. Persze itt, Magyarországon ezt könnyű mondani, különösen az idősebb nemzedéknek, mert voltak itt nemzetgazdasági tervek. Sárbogárdon az idősek el tudják mondani, hogy annak idején beszántották a szittyós terepet és rizst vetettek bele, mert a párt központi bizottsága úgy határozott, hogy a hároméves terv során Magyarországon bevezetik a rizstermelést. Aztán volt négy éves terv, öt éves terv, majd a végén lett belőle hiánygazdaság. De nem ezen ironizálok, és nem is úgy általában a tervezésen. Jaj lenne, ha egy építésznek azt mondanánk, hogy ne tervezze meg az épületet, rakja csak a pallér a követ, majd lesz belőle valami. Jézus is arra int bennünket, hogy emberileg szólva fel kell mérni az erőinket. Emlékszünk a toronyépítő példázatára: csúfsága lesz, ha félbe marad a munka, csak mert nem tervezett jól, mert nem mérte föl az erőit. Viszont a terv, a tervezés átkára vált az embernek, és éppen ott, ahol Isten gondviselését akarta vele kikapcsolni. A 19. század közgazdászai leváltották a gondviselést, és a helyébe tettek egy általános elvet, nevezetesen hogy a piac önmagát szabályozz. Ez a szabad piac dogmája. Nem kell megkötéseket tenni, nem kell az árakat szabályozni, nem kell a kínálatot és a keresletet befolyásolni, szabad a piac, kvázi olyan ez mint a gondviselés, a piac szabályozza magát. Mi már tudjuk: nem szabályozza magát. Az ember a terveivel Isten gondviselése helyébe lép, és okosabbnak gondolja magát Istennél, tervezőbbnek tudja magát Istennél, úgy véli, több van a kezében, mint a mindentudó és örökkévaló Istennek, és ebből ki tudja kombinálni a jövendőt, odalép hát a gondviselés helyébe, - aztán azt veszi észre, hogy minden elpárolog körülötte. Ezért mondja Jakab: ne mondjátok ezt...
Harmadszor egy nagy ellentmondásra figyelmezetet: az az ember sorsa. Ezt mondja: micsoda a ti életetek, bizony pára az, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Ha ide kapcsoljuk Ézsaiás próféta az egyik szép képét, mellyel Isten aggódó népét inti, akik oda vannak vetve a nagy birodalmak nagy malomkövei közé, melyek már-már felőrlik és megsemmisítik őket, - azt mondja a próféta, hogy Isten előtt olyanok a népek, mint egy vízcsepp a veder alján. Egy csepp víz a veder alján. Voltak és nincsenek. De most Jakab apostol nem a nemzeti érzésünk megerősítésére idézi ezt áttételes módon a prófétától, hanem az Isten-hitünk megerősítésére. Milyen az emberlét? – mint a pára. Volt és nincs. Mint a harmat. Kisüt a nap és eltűnik. De az apostol nem ijesztgetni akar bennünket, nem kisebbé akar tenni bennünket, nem a sarokba állítja az embert, hanem emlékeztet arra, hogy kik vagyunk, hol állunk, milyenek a lehetőségeink, mennyit birtoklunk az eljövendőből, mennyi bemenetünk van ebbe. Így értjük meg a végén, hogy csodálatos üzenet, és nem korlátozás, amit a 15. versben mond: holott ezt kellene mondanotok, ha az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk cselekedni.
Kálvin arra int bennünket ennek a szakasznak a kapcsán, hogy átlátszó kegyesség az, amikor állandóan azt mondjuk, ha az Úr akarja és élünk... Persze, egyházias kifejezés ez, nagyon is. A régi időkben lelkipásztorok között divatozott, levelek végére odaírták: DV: Deo volente – Isten akaratából, ha az Úr akarja.  Sőt, ezt még meg is cifrázták így: ha az Úr akarándja és élünk, áttették jövő időbe az isteni akaratot, és ez olyan misztikusan hangzott: ha az Úr akarándja. Kálvin azonban azt mondja: nem leszünk mi attól sem kegyesebbek, sem hívőbbek, ha állandóan ezt mondjuk. Mert nem mindenki, aki azt mondja, hogy Uram, Uram, vegyen be a mennyek országába. A szellemi tartalom, a gondolati tartalom a lényeges, hogy valóban így gondolom-e, valóban így tekintek-e a jövendőbe, valóban így igazgatom-e az életemet? Ha az Úr akarja és élünk.
Hadd bontsam ki ezt, hiszen ez így valami korlátozásnak tűnik, sok esetben pedig afféle előrebocsátott magyarázkodásnak. Megígérem, hogy elmegyek, megígérem, hogy megcsinálom, de odaírom az ígéretem végére: DV - Deo volente, ha az Úr akarja..., aztán nem teljesítem az ígéretet. De már eleve ráfogtam Istenre, Isten nem akarta, nem enegedte, megakadályozta. Erről beszélne az apostol? Ellenkezőleg. Az Úr akarja, az Úr meg akarja nekünk nyitni a jövőt, mert Ő ezt akarja – ez az intelem lényege. Ez az ádvent szép üzenetének és a karácsony beteljesülésnek nagy örömteli titka. Az idők teljességében Isten elküldte Krisztusát és megnyitotta nekünk általa a jövőt. Mi mindannyian – mondja Pál apostol – vétkeink és bűneink foglya voltunk, s így kiált a Római levélben: Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak ily testétől? És a halálnak e teste az azt jelenti, hogy nincs jövő, nincs holnap. Hadd idézzem fel még egyszer Jézus csodálatos szavait a Hegyi beszédből. Jézus nem azért mondja: ne aggodalmaskodjatok a holnapért, mert nincs holnap. Jézus nem valami hedonista filozófiát hirdet, hogy csak ma van, éljünk hát a mának, mert holnap nem lesz, vagy ha lesz, nagy baj lesz. Jézus mást mond: ne aggodalmaskodjatok a holnapért, mert az igazi holnapot Isten nyitja meg.
Azután a tervezésről is szólhatunk. A Biblia tele van Isten akaratának a kutatásával. Szinte minden nagy bibliai hős története azt mutatja, hogyan keresték, kutatják, hogyan próbálják megérteni Isten jó, tökéletes és igaz akaratát. És hogyan próbáljuk mi az életüket ehhez az akarathoz hozzáigazítani? Egy 19. századi igehirdető érdekes és különös mondatot mondott. A becsvágy ellen prédikált, a becsvágyó emberek ellen, mert a becsvágy rettenetes dolgokat tud művelni, s ezzel fejezte be a prédikálását: egy becsvágyatok legyen, hogy Isten akaratát megértsétek. Aki Isten igéjét olvassa, Isten szavára figyel, aki imádságban keresi Isten szent akaratának a megnyilatkozását, az érti jól, hogy az semmi egyebet nem jelent, mint azt, hogy a gondviselő Isten akaratába helyezem a magam akaratát. Egyszer beszéltem arról, hogy nagy különbség van aközött, hogy én elkészítek egy programot, egy tervet, egy vázlatot, egy megvalósulási forgatókönyvet, majd valahol a szereplők közé odaírom azt: Isten. A régi angol színlapokon a szereplőket megjelenési sorrendben szokták feltüntetni, aki először bejön a színpadra, az van a színlapon először. Ezért ha valaki egy régi angol színlapot néz, mondjuk a Lear királyét, talán nem is érti, miért nem Lear királlyal kezdődik a szereplők névsora, noha ő a főszereplő. Szoktunk így időtervet készíteni. Mindenki föl van írva, s megjelennek – cselekvési sorrendben. Majd valahol 20., 30., 40. szereplőként oda van írva: DV – ha Isten is akarja. Megengedjük Neki, hogy akarja, helyet készítünk Istennek. Ez a terv, helyre tesszük benne Istent.  A gondviselés más: helyet hagyok Istennek - szabadon. Szabad vagyok arra, hogy Isten legváratlanabb módon, a legkülönösebb helyzetekben a legkülönösebb megoldásokkal, esetleg a számomra elfogadhatatlan akarat-megnyilvánulással lépjen be az életembe. Ha Isten is akarja...
És szólnunk a sorsunkról is. Így mondja Jakab: ha az Úr akarja és élünk, ím ezt vagy azt fogjuk cselekedni. Hadd fordítsam meg ezt az intelmet, és azt hiszem, nem fogok eltérni a bibliai gondolattól: az Úr akarja, hogy éljünk. Ez az Ő nagy ádventi ígérete, és ez az Ő nagy beteljesítése Jézus Krisztusban. Akarja, hogy éljünk mi, akik olyanok vagyunk, mint a hajnali pára, mi mindannyian, akik együtt olyanok vagyunk, mint egy csepp a vödör alján, mi, akik föllázadtunk ellene, terveket szövögetünk ellene, (ahogy a 2. zsoltár mondja), mi, akik összejöttünk tanácskozni, tervet szőni ellene, mi, akik ostoba és balga módon elzárjuk magunk elől a jövendőt, mi most ezt a csodálatos üzenetet és ajándékot halljuk a mindenkori ádventben: akarja Úr, hogy éljünk. A feltételes mód, amelyben Jakab apostol mondja az igét (ha akarja...), csak alázatossá, szerénnyé és Istenre figyelővé tesz bennünket. Ha az Úr akarja, és élünk. Igen, így van. Ha Ő nem akarja, akkor nem is élünk, ha Ő nem akarja, akkor sem ezt, sem azt nem fogjuk tudni megcselekedni. De Ő akarja, hogy éljünk, és akarja, hogy ezt és amazt megcselekedjük. Mi ez az ez és amaz? Most ádventben ez semmi egyéb, mint szívünknek és lelkünknek megnyitása, semmi egyéb, mint boldog várása Isten megsegítő kegyelmének, semmi egyéb, mint boldog megtöltekezés Isten Szentlelke örömével, semmi egyéb, mint boldog áthelyeződés az isteni akaratba. Ha az Úr akarja, és élünk. Isten akarja, hogy éljetek, ezért küldte Krisztusát. Isten akarta, hogy a páralétű embernek örök élete legyen a feltámadás által. Isten meg akarta szabadítani az embert a halálnak e testéből, ezért küldte Krisztusát. Ha az Úr akarja. S ha az Úr akarja, akkor neked is akarnod kell, ha az Úr akarja, akkor neked erre az akaratra rá kell hangolódnod. Ha az Úr akarja, akkor neked is akarnod kell nemcsak magadra nézve, hanem szeretteidre, embertársaidra, egész környezetedre, egész világodra nézve az Úr akaratát.
Nosza tehát ti, akik azt mondjátok, ma vagy holnap elmegyünk ama városba és ott töltünk egy esztendőt és kalmárkodunk és nyerünk, akik nem tudjátok, mit hoz a holnap, mert micsoda a ti életetek, bizony pára, mely rövid ideig látszik, aztán eltűnik, holott ezt kéne mondanatok: ha az Úr akarja, és élünk, és ezt vagy amazt fogjuk cselekedni. Majd hozzáteszi az apostol: aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne ez annak. Aki tehát tudna jót cselekedni, tegye a jót, mert ez az Úr akarata, ezért ad életet, ezért vezet, ezért tölt be, ezért áld meg, hogy Krisztusához mindannyian hasonlóvá legyünk. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Négy mögöttünk levő vasárnapon az akarat kérdéséről szóltunk az igehirdetésekben, és ezzel egy régi kérésnek tettem eleget, hogy egy gyötrő, máskor csodálkozásra késztető, a keresztyén életet átható nagy kérdéséről szóljak. Eddig négy úton próbáltunk ehhez a kérdéshez közelebb jutni, s talán a mai Ige fényében („nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!”), átmeneti nyugvópontra tudunk jutni. Most visszatekintünk egy-egy mondat erejéig arra a négy nagy témára, amiről korábban volt szó, s majd erről a nyugvópontról indulunk tovább, hiszen eddig  csak közeledünk a kérdés velejéhez, még nem vagyunk ott a lényegénél, még nem vagyunk benne teljesen ennek a titoknak a mélységében.
Legelső alkalommal az átadott akaratról szóltam Péter apostol története kapcsán. Azt láttuk, hogy a közvetlen tanítványságban is súlyos kérdés a magam akaratának és az Isten akaratának a találkozása. Péter Krisztus követője volt, tanítvány, Krisztus csodáinak, tanításainak átélője, mitöbb, a feltámadás tanúja lehetett. De még ebben a közvetlen tanítványságban is nagy-nagy dráma mutatkozik. Így mondta Jézus Péternek: mikor ifjú voltál, fölövezted magad, oda mentél, ahová akartál; mikor pedig megvénülsz, más övez fel téged, és nem oda visz, ahova te akarod. Hozzáteszi János evangélista: Jézus ezzel jelezte Péternek, hogy milyen halállal fogja majd Mesterét és Megváltóját megdicsőíteni.
Második alkalommal a meghódított akaratról szóltunk, és láttuk azt, hogy Isten az Ő gondviselésében éppen úgy igazgatja az emberi élet, a mi életünk útját is, ahogy ezt József testvéreinek történetében láttuk. Bár mi az utolsó pillanatig azt tudjuk hinni, hogy a mi akaratunk szerint lettek a dolog, és hosszú évtizedeket is el tudunk tölteni abban a meggyőződésben, hogy végleg eldöntöttünk valamit, mégis: egy-egy történet végén, vagy az életünk egy-egy fordulópontján ezt halljuk: ami gonoszt ti ellenem akartatok, azt Isten jóra akarta fordítani. Ezért mondtam, hogy ez meghódított akarat drámája, mert itt nem az akaratnak önkéntes átadásáról van szó, vagy valami jó belátásról, hanem arról, hogy bizony Isten tud minket így vezeti. Mi nagyon akarunk valamit, de hála Istennek, amikor elérkezünk a végállomásig, ki kell mondanunk: de jó, hogy nem úgy lett, de jó, hogy nem az lett, de jó, hogy nem az jött ki belőle, amit én elterveztem!! (Bizony, a szívünk különös és furcsa televény, de erről még fogok ma szólni.) Mi azt hisszük, hogy jót akarunk, jól teszünk valamit, de hogy mondja József? „Ami gonoszt ti ellenem akartatok, azt akarta Isten jóra fordítani.
Harmadjára a meggondolt akaratról hallottunk. Ekkor arról is szóltam, hogy az akarat, vagy az akarás és a cselekvés között mindig van valami idő. Erről különösen az emberi lélek kutatói tudnának nekünk sokat mondani. Az emberben megszületik egy vágy, a vágyból eltökélés, az eltökélésből akarat, - de még nincs ott a megfontolás, - és még nincs ott a tett. De van valami idő, amit kegyelmi időnek neveztünk, - ennek fényében beszéltünk a meggondolt akaratról Jézus egyszerű története nyomán. Egy édesapa dolgozni küldené gyermekeit a szőlőjébe. Az első azt mondja, hogy elmegyek, de nem megy el. A másik azt mondja, hogy nem megyek (szó szerint fordítva: nem akarok!), aztán meggondolta magát és elment. Jó dolog tudni, hogy Isten ad nekünk meggondolási időt, ami lehet egy töredékmásodperc, lehet egy hosszú hét, lehet egy fél élet, s akár egy egész élet is, hogy ezeket az Isten ellen tiltakozó mondatainkat, élet-eltökéltségeinket (nem akarom, amit az Isten akar!) meggondoljuk. Az akaratból ugyanis előbb-utóbb cselekvés lesz, tett kerekedik a döntésből, mert utat kell nyitunk az akarat előtt. De jó hát, hogy van kegyelmi idő, hogy meggondoljuk magunkat. Van tehát meggondolt akarat is.
Legutóbb pedig arról hallottunk az adós szolga példa szolgálata nyomán, hogy egyik legnagyobb kérdésünk olykor nyomasztó, de inkább lendületet adó kérdésünk az, hogy tudjuk-e akarni, amit Isten akar. Mit akar Isten? Szépen elmondja Jézus ebben a fölfokozott történetben. Egy szolga megfizethetetlenül sokkal tartozik, de a gazdája elengedi ezt az adósságot. Ő pedig nem tudja elengedni azt a töredékösszeget, amivel  szolgatársa tartozik neki. Nem tudta elengedni, mert nem akarta elengedni. Akarni, amit Isten akar,  - az elengedést, a megbocsátást, a visszafogadást, a szeretet munkáit! Ez az életünknek egyik legnagyobb kérdése: akarom-e, amit Isten akar?
Ma Pál apostol igéje summázza nekünk, amit eddig hallottunk: „tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” Ez most megnyit számunkra egy újabb dimenziót, és hadd szóljak ma erről röviden. Korábban is akaratemberek álltak előttünk. Péter akaratember volt, vízen is akart járni. József testvérei akaratemberek voltak, félre akarták tenni az útból a legkisebbet. A példázatbeli fiúk is akaratemberek, azt mondja a fiú az apjának: nem akarok. És az adósszolga is az akarat világában mozgott: nem akarta a megbocsátást, nem akarta az elengedést. De azt is mondhatom, hogy mi mind akaratemberek vagyunk. Átköltöttem Descartes híres mondását: gondolkodom, tehát vagyok, így: akarok, tehát vagyok, és amíg akarok, addig vagyok. Amíg van akarat, amíg az emberben – ha szunnyadozva is – van valami mozdulni-akarás, élet-akarás, terv és álom,  - addig vagyunk. Csodálni szoktam a televízióban a természeti filmeket, melyek mind-mind az evolúció logikája szerint vannak megcsinálva, tízmilliárd évekkel dobálódznak a tudósok. Hogy az evolúció tette ilyenné az élővilágot, azt nem tudom, de azt tudom, hogy az ember nem puszta biológiai-fizikai törvényszerűségek kreatúrája, sőt, az emberlét éppen ott kezdődik, amikor a puszta biologikumból, a puszta létből átlépünk egy másik dimenzióba, és ez az akarat dimenziója. A görög nyelv finom különbséget tesz kétféle akarás között, az egyik a szükségletekből támadó akarat, a másik a megfontolt, meggondolt, tudatos akarat. Az utóbbiban nyílik az emberlét, ez másféle dimenzió, de éppen emiatt mindannyian akaratemberek vagyunk – illetve mivel mindannyian emberek vagyunk, szükségszerűen akarunk is. Ezt látjuk Pál megtérése történetében is, bár ezt nem könnyű nekünk ma megérteni. Egyszer megbíráltam a magyar írót, Esterházy Pétert, voltak itt a gyülekezetben rajongói, meg is sértődtek. Most is el kell mondanom azonban, hogy Esterházy Péter híres megjegyzése, amit a rendszerváltáskor tett (nagy a tolongás a Damaszkuszi úton!), nem állja meg a helyét. Igen, rendszerváltáskor sok Saulusból akart Paulus kerekedni, sokan keresték a pálfordulás módját. De túl az irónián mellyel az író szemlélte ezt a folyamatot, valamiben nem értette meg Pál apostolt. Esterházy Péter a mai emberről mondott bírálatot, és talán azt gondolta, hogy a mai embert minden további nélkül Pál apostolra is vissza lehet vetíteni. Azt hiszem azonban, hogy nem. Pál apostol – vagyis a tarsusi Saulus – ugyanis nem volt ügyeskedő, a mai ember viszont ügyeskedő, szélkakas. A mi kortársunk megnyálazza az ujját, kiteszi, merről fúj a szél – aztán arra fordul. Saul nem volt ügyeskedő. Mi ügyeskedők vagyunk, a mi korunk ügyeskedő macher-korszak. Mindenből a jót, semmiből a nehezét. Istennel is szoktuk ezt csinálni. Akarjuk is az Istent, a segítségét. áldását, de nem akarjuk az Ő akaratát, ügyeskedünk hát. Sault nekünk nehéz megértenünk, mert ő nem tartozott az ügyeskedők közé, ő nyíltan szembeszegült Istennel. Ellensége lett az Istennek. Azt írja róla Lukács evangélista: üldözéstől és vértől lihegve üldözte a Krisztus követőit. Nem trükközött, nem játszotta a színen a drámát, s egyezkedett a színfalak mögött, ahogyan ezt politikában, üzletben, művészvilágban, sajnos időnként az egyházban is szokták. Pál nekiment mindennek, buzgó volt. Azt írja önmagáról: buzgó voltam szerfelett. Felhatalmazást kért a jeruzsálemi Nagytanácstól, hogy Damaszkuszba is elmehessen, meg a világ végére is elmehessen, és összeszedhesse az elüldözött keresztyének maradékát is, férfit, nőt. Akaratember volt.
Aztán azért is nehéz kedves megérteni Pált, mert mindeközben ő a legjobbat feltételezte önmagáról. Nem III. Richárd volt, aki ezt mondta: hogy eltöltsem e fecsegő időt, elhatároztam, hogy gazember leszek! Pál nem határozta el, hogy gazember lesz, ő a legnagyobb megelégedettségben volt önmagával, s a legmélyebben meg volt győződve arról, hogy amit tesz, az jó, s ezt kell mindig tenni. Így mondja magáról a Korinthusi levélben: őseim hagyományaiért rajongtam. Egy rajongó ember ő, akinek a saját önképe, és az önképéből fakadó akarata, és az akaratából jövő tettei (mind-mind így, egybefogva, tehát a léte is, a tudása is és az akarata is, ahogy Augustinus egyházatya mondja, az esse, a nosce és a velle,) a legjobb, a legjobb tanúsággal vannak önmagáról. Ezért kell ennek a Saulusnak ott, a damaszkuszi úton  - no nem tolongania, nem odaügyeskednie magát az új világhoz! -, hanem porba hullnia és megvakulnia! És ezért kell ennek az akaratembernek, aki annyira tudja, hogy mit kell tennie, annyira eltökélt, s annyira magabiztos mindebben, ezért kell porba hullva és megvakulva föltennie a nagy kérdést, amit olyan nehezen tudunk mi ügyeskedő maiak föltenni: mit akarsz Uram?
Pedig, kedves testvérek, minden igazi imádság voltaképpen ezzel kezdődik, és erre céloz: mit akarsz, Uram? Pedig voltaképpen, amikor kinyitjuk Isten igéjét, a szent Bibliát, és beleolvasunk, akkor nem régi hímes, tanulságos történeteket lapozgatunk ott, meg nem műveltségfaktorunkat növeljük, hanem azért nyitjuk ki, azért olvassuk, mert ez a szívünk legmélyebb indíttatása: mit akarsz, Uram? Ezért keressük a keresztyén közösséget, hogy megértsük a közösséggyakorlásban is Istennek az akaratát: mit akarsz Uram? Pál még azt sem mondja itt a megtérésekor, hogy mit akarsz Uram, hogy azt akarjam? Olyan hihetetlenül zártan, egyetlen kis pontba, szinte punctum matematicumba szalad össze minden egy kérdéssé: Mit akarsz Te? Ez a legyőzött ember kérdése, ez az úttalanná vált ember kérdése, ez a megvakult ember kérdése, ez annak az embernek a kérdése, akiben egy másodperc alatt összeomlik minden, ami ő eddig volt. De egyben új kezdet nyitópontján is áll. És ebben az új kezdetben sem a léte, sem az addigi ismeretei és tudása, sem korábbi oly meghatározó akarata felől nincsen semmi jó bizonyossága. Pál megtérése azt mutatja meg, hogy amikor akaratról beszélünk, akkor az egész életünkről beszélünk – már természetesen, ha az a kérdés, hogy mit akarok, és mit akar Isten, és tudom-e akarni azt, amit Isten akar?! Szabadon tudom-e akarni, természetesen. Nos, persze, tele vagyunk szabad akarattal, a világ a szabad akaratok végtelen tartománya. Mindenről szabadon döntünk. Csak egy kérdés van, hogy a célról szabadon döntünk-e? Fölállíthat-e az ember önmagából önmagának értelmes és beteljesítő boldog életcélt? De nézzétek, hogyan vezeti Isten a valóságosan megvakult, az imént még vértől elvakult, Krisztust üldöző  Sault.  (Igen,  Krisztust üldözte, hisz így mondja neki a megjelenő Krisztus a látomásban: Saul, miért kergetsz engem? Nem azt mondja: Saul, miért üldözöd a keresztyéneket, Saul, mit csinálsz ezekkel a jóemberekkel? – engem miért üldözöl?) Ebben drámai vezettetésben kell Saulnak megértenie, hogy az akaratok drámájában az egész életünkről van szó, mert ahol emberi élet van, ott akarat van, és az akarat minden életterületünket meghatározza.
Ezért állítja párhuzamba most az apostol így: nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut – szinte azt mondhatnánk, hogy ezek szinonimák. A Biblia nyelvén az akarat célt is feltételez. Mint ahogy mindigis. Futni pedig cél felé lehet. Szoktunk ugyan futkározni is össze-vissza, de futni célra kell. Ráadásul az apostol egy műszót használ itt, a régi görög világból, a sport nyelvéből veszi,  - ez eleve célra futást jelent. Amikor tanácsot ad a korinthusi gyülekezetnek, azt mondja nekik: futtok, de nem jól futtok, vagy szó szerint: futtok, de nem szabályosan futtok. Az mai atlétikai versenyeken föl van festve a futópálya, és szabályosan kell futni a célszalagig, nem lehet a másik pályára átmenni, nem lehet a másiknak gáncsot vetni, nem lehet megijeszteni egy mozdulattal, doppingolni sem lehet. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a futás (amely most számunkra az akaratot metaforizálja), a futás célt feltételez. Hová futok, hová tart az életem, merre megyek, mire összpontosul és mire irányul az akaratom? – mert az akarat mindig feltételez valamilyen célt, valamilyen adottságot vagy lehetőséget, amit vagy el akarunk kerülni, vagy el akarunk érni. A tengerész a tengeren nemcsak úgy hajókázik. Kikötőt keres, célt keres. Aki valahonnan elindul haza, az nemcsak úgy sétálgat, és nem mondja a háza elé érve: nini, én éppen itt lakom! Egyenest haza megy. Isten így szerkesztette meg az emberi életet, ahogy Ágoston egyházatya mondja: nyugtalan a mi szívünk, amíg Tebenned meg nem nyugszik, amíg célt nem talál, amíg nem biztos benne, hogy az a cél valóságos és elérhető, s amíg aztán célba nem ér.
A filozófia azt mondja (legalábbis a 20. század nagy filozófusa, Heidegger), hogy van célja az emberi életnek, s ez a megsemmisülés, a halál. Halálba tartó léttel élünk. Persze, vannak filozófusok, akik optimistábbak, és ők azt mondják, hogy ellenkezőleg, éppen a halálból, az enyészetből oldódik ki az élet. Platón is így mondta: leoldódik ez a bőrzsák rólunk, és a lélek, megszabadulván kiröppen. A keresztyénség az utóbbival tart, de hozzátesz egy szükséges korrektivumot, ez pedig az, amit Pál apostol megtérésében látunk. Az igazi célt nem találjuk fel magunkban, magunk által: mert nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Isten állítja fel ezt a célt, és Isten hív meg bennünket erre a boldogító futásra, erre a boldogító akarásra, erre a boldogító törekvésre (hogy egy másik filozófust, Spinozát idézzem). Isten hív meg erre. Tehát nem azé a cél felállítása, aki célt akar állítani. Láttuk Saulusban az akaró embert, aki annyira tudta, hogy mit kell tennie, annyira magabiztos volt, annyira jónak gondolta, amit tett, hogy aztán teljesen össze kellett törnie és bele kellett vakulnia ebbe a nagy törekvésbe. Láttuk, hogy ennek a futva, előrelihegő embernek, ennek a törekvő embernek fel kell tennie a kérdést: mit akarsz Uram, Te mit akarsz? Meg kellett hát értenie, hogy van Istennek akarata, és ez az isteni akarat felülmúlja, meghaladja, bekerekíti az emberi akaratot.
Immár a predestinációról beszélek, testvérek. A predestináció szó szerint azt jelenti, hogy föl van állítva a cél, a destiny – ahogy látjuk a repülőtereken angolul kiírva. Pre-destináció: eleve fel van állítva a cél, Isten eleve felállította a célt, amikor embert teremtett. S ez a cél önmaga. Isten eleve felállította ezt a célt, amikor az emberbe lelket lehelt, a maga képére és hasonlatosságára formálta, hogy az ember visszatükrözze az isteni dicsőséget. A tükör nem tükrözheti vissza a napot, ha elfordítjuk a naptól. Isten felé kell fordulnunk! És Isten végképp bepecsételte ezt az örök célt, amikor elküldötte Krisztusát. Az Ige testté lett és közöttünk lakozott! Ez az az Ige, aki által minden lett, ami lett. Van tehát predestináció, testvérek, van Isten által eleve meghatározott boldog cél. Mit akarsz Uram? – kérdezi a saját magába belevakult ember, és hallhatja Krisztusától: tanúm leszel nekem királyok, fejedelmek és népek előtt. Megváltott gyermekem vagy és üdvösségre hívtalak téged. Ez a cél felismerésének a nagy kegyelme, ez a cél bensősegítésének a nagy kegyelme. Ezért buzdít bennünket az apostol a Zsidókhoz írt levélben: kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért. Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené – Övé a cél, Ő Maga a cél. És boldog, aki már ezt akarja, és boldog, aki erre fut. Adja meg Isten mindannyiunk szívébe: mit akarsz Uram, Te mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem, - mert ebben Isten bizonnyal föltárja számunkra az egyetlen boldogító célt, Önmagát, és Krisztust, aki az út, igazság élet – általa van utunk a boldog célhoz.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hogyha Isten adna a mi időnkben is egy Luthert az anyaszentegyháznak – kellene is, hogy adjon! – , adna egy Luthert, akkor ez a mi Lutherünk bizonyosan ugyanúgy keresné a kegyelmes Istent, keresné az irgalmat, a szeretetet, az igazságot, ahogy a régi Luther. S ha Isten adna Luthert, bizonyosan adna mellé egy olyan lelki atyát is, mint aki volt régen. Staupitznak hívták, ő volt Luther gyóntatója a kolostorban. Staupitz Lutherrel rendre elmondatta az Apostoli Hitvallást, és amikor ahhoz a cikkelyhez érkeztek: hiszem a bűnök bocsánatát, megállította a bűnei miatt gyötrődő Luthert és újra meg újra elmondatta vele ezt a cikkelyt: hiszem a bűnök bocsánatát.
Ma azonban, azt hiszem, Staupitz, a lelkigondozó nem ezt a cikkelyt ismételtetné újra Lutherrel, hanem a ma soron következőt: hiszem a szentek közösségét. Ezt mondatná vele újra meg újra. Okkal állapította meg az 1930-as években egy nagy anglikán teológus, William Temple, hogy bár az első négy-öt évszázadban az egyházatyák, koruk legkiválóbb szellemi alakjai mindent megfogalmaztak, hitvallási formába öntöttek és kitisztáztak, amit mi a Szentháromság Istenről elmondhatunk, ám az egyház kérdését sem akkor, sem azóta nem tisztáztuk. Nagy kérdés ma is, mit jelent az: hiszem a szentek közösségét.
A múlt alkalommal némi humorral azzal fejeztem be az igehirdetést, hogy amit az anyaszentegyházról négy rövid tételben az Apostolok cselekedetei alapján elmondtam, nevezetesen, hogy ott van egyház, ahol tanulják és hirdetik az evangéliumot, ahol van egymással való szeretetközösség, ahol gyakorolják a sákramentumokat is, és nem szűnik meg az igazság, ez afféle liberális megközelítés lett volna, engedékeny, minimalista. S azt is megígértem, hogy ma a konzervatív felfogást fogom elmondani. Így ma kísérletet teszek rá (úgysem esik nehezemre konzervatív dolgokat mondani). Ugyanakkor ezzel azt is jelezni akartam, hogy az egyházról többféle módon kell gondolkodnunk.  Múltkor különösebb bonyodalom nélkül, néhány egyszerű tételben elmondhattuk, hogy mit hiszünk az egyházról, mit hiszünk a keresztyénségről. Most viszont elmélyedve, pontosan, szigorúan fogalmazva kell elmondanunk, hogy a két tétel (hiszem a keresztyén anyaszentegyházat - hiszem a szentek közösségét) egybetartozik. Olyannyira egybetartozik, hogy a tudósok egyértelmű tényként rögzítik, hogy az Apostoli Hitvallásnak számos korai változataiból hiányzik ez a passzus: hiszem a szentek közösségét, - és ennek jelentősége van. Sok változatban természetesen ez is ott van, de nem tudni, melyik változat volt a leghasználatosabb. Például, biztos, hogy Galliában és Észak-Afrikában ez a passzus nem hiányzott. A keleti keresztyénség liturgiájában viszont nem mindig használták. Egészen a negyedik század végéig változatos a helyzet,  s ekkor alakul ki a konszenzusos szöveg, amit azóta minden keresztyén a világon egyforma módon vall. De sok esetben, amikor hitszabályt fogalmaztak a régiek, nem tartották fontosnak ezt a passzust, beérték az anyaszentegyházról szóló résszel. Mégis úgy hozta a sora, hogy a negyedik század végére ez a tétel is az egyetemes hitszabályok közé került. A konszenzus kialakulásának történetét nem ismerjük, de többféle okot felsorolhatunk, s mindenik sarkalatosan érinti a keresztyén hitet és életet. S mindennek alapját megtaláljuk a felolvasott Igében, a Korinthusi levél bevezető szakaszában.
Hiszem a szentek közösségét - ezzel azt jelezzük, hogy az egyháznak van története. A negyedik században egy Nicetas (vagy görögösen Niketasz) nevezetű püspök, aki a mai Szerbiában, Fehérpalánkon püspökösködött, arról ír, hogy a szentek közössége – latinul communio sanctorum – azt jelenti, hogy Isten egyháza magába foglalja azoknak az életét is, akik előttünk éltek, a szüleinkét, a nagyszüleinkét, a dédszüleinkét, a reformátorokét, az egyházatyákét, az atyákét, az ószövetségi szentekét egészen vissza Ádámig, és azokat is, akik majd utánunk jönnek, a gyermekeinket, az unokáinkat. Egyszóval a hitvalló tételnek, hogy van egy idői vonatkozása. Időben, történelemben, közösségben vagyunk azokkal, akik előttünk jártak, és közösségben vagyunk azokkal is, akik utánunk fognak jönni. Ezt egyébként a Heidelbergi Káté is így magyarázza: Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig által egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt Igéje, Szentlelke által oltalmazza, és hiszem, hogy annak én is tagja vagyok és az is maradok. Nagy alázatra és bölcsességre indít ez bennünket, s most ennek néhány vonatkozását említem meg.
Mindenekelőtt, az idői dimenziónak a megnyitása azt jelenti, hogy a keresztyénség nem velünk kezdődik, és nem velünk végződik. Ezt néha könnyű kimondani, de sokszor úgy élünk, mintha ezt nem tudnánk. Néha úgy viselkedünk, mintha velünk kezdődne, és velünk végződne a keresztyénség. Annyi a keresztyénség, úgymond, amennyi az én keresztyénség-történetem. De mi egy nagy szent folyamatban vagyunk Isten elválasztó kegyelme folytán mindazokkal egyetemben, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magunkén és a miénken, ahogy Pál apostol mondja. Így kezdődik a Korinthusi levél: bármely helyen, a magunkén és a miénken - bármely időben, az ő idejükben és a mi időnkben: ez a szentek közössége. És mi ezt a boldog tapasztalatot terjesztjük ki időben egészen – ahogy a Heidelbergi Káté mondja – a világ kezdetétől annak végéig. Isten munkálkodik a történelemben, és munkálkodik az emberek között. Igéje és Szentlelke által embereket ragad meg, hív el, gyűjt egybe, és tart meg az üdvösség szent ígéretében.
Ebből az is következik, hogy el kell hordoznunk az előttünk járó nemzedékeket minden nyomorúságukkal együtt. Annak a felfogásnak, hogy velünk kezdődik és végződik a keresztyénség (na jó, talán még a gyerekem, az unokám konfirmáljon le, de nem kell ezt annyira erőltetni!), az egyik oka az, hogy a mai keresztyénség nagy szellemi támadásoknak van kitéve. Szüntelen a szemünkre lobbantják, az orrunkra koppintják, hogy: na de igen, inkvizíció, na de igen, keresztes háborúk, na de igen, tokás püspökök, na de igen, az egyházatyáknak ilyen, olyan megnyilvánulásai, na de igen a szent Niceai zsinat. A történész elmondja, hogy mennyi intrika, cselezés, csűrés-csavarás volt ott. No, mondjuk erre mi, magyar reformátusok, ezt mind régi dolog, viszont minket mindig üldöztek, gályarabjaink voltak, harcoltunk a vallásszabadságért! Ám erről nekem mindig az jut eszembe, hogy az 1800-as évek elején, mikor Debrecenben püspököt választottak, és az ellenpártnak nem tetszett, összecsapott a hierarchia meg a küriarchia. Ebből lett a híres Sinai-per, s mi büszke kuruc reformátusok elmentünk a labanc Bécsbe és feljelentettük egymást. És még mennyi minden van! Bizony, ilyenkor az ember könnyen mondja: semmi közöm a régiekhez, az én keresztyénségem közvetlen keresztyénség, egyenes utam van Istenhez, megkaptam Lelkének áldását, élek egy szép és drága jó közösségben, mi közöm ezekhez a régi dolgokhoz,  - a szentek közössége az, ami itt és most van.
S aki ezt srófolja tovább, hamar eljut oda, amit nemrégiben olvastam egy amerikai internetes egyházi portálon. Hogyan lehet harminc másodperc alatt megmondani, hogy milyen egy gyülekezet? Ez a harminc másodperc –amerikai módszer, lift-speach módszernek nevezik. Eszerint bárkiről megtudhatod kicsoda, míg a lift az első emeletről felér a harmadikra, elég erre ennyi idő. Ezt a módszert átvették az amerikai keresztyének is. Furcsállnám, de megtörténhetne, hogy ha belépne most ide egy amerikai testvér, máris – mindjárt fél tizenegy! – sőt, tíz óra hat perckor tudta volna, hogy budahegyvidéki gyülekezet milyen. A mai keresztyénség a gyötrelmében, bajában, gondjában gyökerezik ez, ha teher nekünk a régiekkel, a régi keresztyénséggel, meg az Ószövetség atyáival, meg a középkoriakkal közösséget vállalni. Ami a keresztyénségben itt és most van – ezt jelenti a szentek közössége. De sokan hirdetik ezt! Ám hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy éppen a negyedik század végén kerül be a Hitvallásba véglegesen a cikkely: szentek közössége – s nem véletlenül.
A negyedik század derekán a római birodalomban véget értek a keresztyénüldözések. Constantinus császár, türelmet adott, Theodosius császár államvallássá tette a keresztyénséget. Csakhogy az üldözés emlékei elevenen éltek. Különösen Észak-Afrikában, ahol sokan mártírok lettek, sokat szenvedett a keresztyénség. Amikor véget értek az üldözések, azt látták, hogy azok is keresztyénként teszik magukat, akik az üldözések ideje alatt megtagadták Krisztust. Voltak, akik a rejtegetett Bibliákat beszolgáltatták. Voltak, akik nyilvánosan megtagadták Krisztust. Túlélték az üldözéseket, sok hitvalló pedig áldozatul esett. S most megjelentek, és elkezdtek újra keresztyének lenni, csak úgy, minden további nélkül. De hát végül is, mondhatnánk, a keresztyénség a bűnbocsánatnak, az irgalmasságnak, az elengedésnek a vallása. Minden további nélkül lehet újra Jézus Krisztusban hinni, lehet papnak, püspöknek lenni, mert az árulók között nagyhatalmú atyafiak is voltak. Az észak-afrikaiak fellázadtak ellenük. Majd rendre csúfolódtak a többi keresztyéneken, mondván hogy ti mindenféle jött-mentet azonnal befogadtok, konkolyt vettek a búza közé. Nagy vita volt ez, évtizedekig tartott. Ha ma fölvetnék …. bár föl sem merjük vetni a kérdést! – nem vagyunk olyan bátrak, mint a régiek, gyávák vagyunk -  s mégis, ha fölvetnénk: mi legyen azokkal, akik a pártállam idején elárulták Jézus Krisztus ügyét, megtagadták a hitet, elszegődtek titkos ügynöknek? – vajon mit felelnénk rá? Visszafogadjuk őket, minden feltétel nélkül?  - a bűnbocsánat közössége vagyunk! Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? - az egész egy rossz álom volt! Csak egy színdarab a kommunizmus színházában, de igazából véve nem történt semmi? Mondjuk rá, hogy igen! De akkor hogyan számolunk el azokkal, akiket kivégeztek, börtönbe csuktak, mindenükből kiforgattak, tönkretettek? És ők, az áldozatok meg a tettesek hogyan fognak az anyaszentegyházban együtt meglenni? Azt tudom mondani, ez az egyik legsúlyosabb kérdése a mai keresztyénségnek, s nemcsak a volt szocialista országokban, hanem az egész világon. Ma is vannak keresztyénüldözések, mindenféle. A legszerényebb számlálás szerint ma 24 országában van keresztyénüldözés, köztük a világ legnagyobb népességű országában, Kínában, aztán iszlám országokban, és Indiában is. Hallottuk karácsonykor, Egyiptomban egy kopt templom előtt robbantottak, és ez kifejezetten keresztyénség elleni merénylet volt. Mit mondunk mi nekik? Hogyan segítsük azokat, akiket ma, 2011. január 16.-án üldöznek a hitükért? Mert amíg mi, akik túl vagyunk, ha nem is véres próbákon, ha mi nem tudunk tanulságokat levonni, akkor mit tudunk értük tenni? Hallgassunk úgy, ahogy a lusta nyugati keresztyének hallgatnak. Mert én nem hallottam az elmúlt tíz évben, hogy a német keresztyének tiltakoztak volna bármely arab országban a keresztyének üldözése miatt, vagy az amerikai keresztyének szólnának Kínának, hogy ne csinálják, amit csinálnak. Az olaj fontosabb, az arab vendégmunkások fontosabbak, a nukleáris leszerelés fontosabb, tudjuk jól. Vannak ilyen érvek és indokok is, - de mi a szentek közösségét valljuk, ismétlem Pál apostollal: azokról beszélünk, akik a Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magukén és a miénken.
Tehát nemcsak az idő dimenzióját nyitjuk meg, hanem kimondjuk, hogy ma, itt a maguk helyén közösségben vagyunk a más helyen élő keresztyénekkel. Ezért bár okos volt egykor a donatisták kritikája az egyházzal szemben, amikor visszafogadták a bukottakat, mégis Augustinusnak volt igaza, aki szerint nem lehet másként megbékülnie két embernek, csak, ha egymás szemébe néznek. Ha azt mondjuk, hogy hess azoknak, akik elbuktak, ki vannak zárva, és lehetetlen, hogy újra felkeljenek és megújuljanak, akkor először is Isten ítélőszékébe ülünk (amire nincs jogunk), másrészt soha nem nézünk a szemükbe.
Még egy vonatkozása van az idő és a tér dimenziójának. Így mondja a Heidelbergi Káté: Hiszem, hogy én is tagja vagyok ennek a közösségnek. A Heidelbergi Kátét a 16. században írták, s akkor fordított volt a helyzet, mint ma, de annak is van üzenete. A nagy egyházmegújító harc során a drámai kérdés az volt, hogy én tagja vagyok-e az egyháznak. Ez is nagy-nagy alázatra int bennünket. Ma ugyanis azt tapasztalom – református körökben különösen –, hogy nem rendíti meg az embereket, ha nem tagjai az egyháznak. Sőt. Nem nézett rám szépen a papom - mondja valaki -, én abba a gyülekezetbe többet be nem teszem a lábamat. Már megint konzervatív prédikációt mondott a pap – mondja más -, keresek egy liberálist. Már megint liberális prédikációt mondott a pap, keresek egy konzervatívot. Az a pap ide húz a politikában, én oda nem megyek, mert narancsszínű az orra! Annak meg piros szegfűből van a füle, én oda be nem teszem többé a lábamat! A lábunkkal szavazunk, - s nem akarunk egyháztagok lenni. Szinte azt játssza ma a református ember, hogy könyörögjön már a pap, meg a presbitérium, hogy méltóztasson a templomba eljönni, és közösséget gyakorolni. Milyen csodálatos, amit a Heidelbergi Káté mond: hiszem, hogy ennek a közösségnek tagja vagyok, és az is maradok! Nemcsak akkor vagyok ott, amikor én vigasztalást, erőt, békességet, boldogságot kapok a gyülekezetben, hanem akkor is, amikor harcok, konfliktusok, hiedelmek, félreértések és drámák vannak, és más is kap vigasztalást, erőt, békességet, boldogságot. Én annak a közösségnek vagyok a tagja. Az lehet, hogy egy édesapa kitagadja a gyermekét, olykor megtörténik ez a borzasztó dolog, de egy gyermek soha nem mondhatja, hogy ez az ember nem az édesapám, és ez az asszony nem szült engem, nem az édesanyám. Viselkedhet úgy, mintha nem lenne az apja, viselkedhet úgy, mintha nem lenne az édesanyja, de ezt a tényt, ezt az igazságot, hogy az anyaszentegyházba hívott el bennünket és szült bennünket Isten Lelke új életre, ezt nem tudjuk eltagadni. Fordítva, mi boldogan valljuk, amikor mondjuk: hiszem a szentek közösségét.
Amikor a régi óegyházban kitört a vita, újra meg újra felidézték ezt a tételt: hiszem a szentek közösségét. Ezzel vallották meg és vallom meg én is, hogy amilyen nagy és felfoghatatlan titok, hogy én a szentek közé tartozhatom, ugyanolyan nagy titok, hogy Isten milyen módon tartja meg az Ő választott népét a világban. A példázat szerint Isten nem enged szolgái dühödt rendcsinálásának: kitépjük a konkolyt! S azért nem enged, mert bár a búza és a konkoly együtt növekednek, és tudjuk, hogy az anyaszentegyházban együtt vannak igazak és hamisak, szentek és tisztátalanok, amint a búza és a konkoly, ezek együtt növekednek, - de az egyik csak búza, a másik meg csak konkoly, és nem azonosak. Ez az anyaszentegyház egyik nagy titka.
A középkorban, mást is értettek a szentek közösségén, mert középkori módon mindent két szintre bontottak. A szentek a kiemelkedő alakokat jelentették, azokat, akiknek annyi érdemük gyűlt már, hogy abból nekünk is jutott. Olyan bőséggel termett a hűség, jóság, állhatatosság, igazság, tisztesség, hogy érdemet lehetett belőle átszármaztatni. Ez aztán oda fajult, hogy bár a Biblia alapján Dávid bűneiről tudunk, Péter gyávaságáról tudunk, de hogy egy középkori szent milyen volt, arról nem tudunk semmit. Olyan fényesre sikálták az életüket, hogy szinte már nem is volt emberek. Aztán később ez a felfogás tárgyiasult is, a commonio sanctorum-ban a sanctorum szót semleges nemben vették. Aquinói Szent Tamás így is értelmezte, s azt mondta, hogy ez nem a szent emberek közössége, hanem a szent dolgok, a sákramentumok közössége. És az a jó keresztyén, aki mind a hét szentségben részesedik valamilyen módon. S mire Lutherhez érkezünk, látjuk, a szentséggel boltolni is lehetett. „Mihelyt a pénzed a ládikában koppan, lelked a menybe izibe betoppan” – prédikálta Tetzel János dominikánus prédikátor meggyőző módon, s elég sok pénzt össze tudtak ebből gyűjteni. Mert így gondolta a középkori ember: a szentség átruházható, megszerezhető. Tárgyiasult.
De mit mond Pál? Ti itt vagytok megszentelve - ezt írja a korinthusiaknak, noha később éppen az úrvacsora kapcsán azt írja nekik, hogy nem dicsérlek benneteket, mert nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe. Ezért utasította el a reformáció ezt a kétszintes felfogást, és hangsúlyozta az etikai jelleget. Szentek vagytok – ezt mondja a Korinthusi levél az első három versében Pál, majd utána semmi mást nem hallunk tőle, mint azt: hogy legyetek szentek. A keresztyénség ilyen módon életfeladattá válik. Ha nem lenne kiüresítve ez a szó, azt mondanám: életprogram ez. Isten a szentség dimenziójában hív meg bennünket, és a szentség dimenziójában nem lehet másnak lenni, mint szentnek. Aki felmegy az autósztrádára, az nem közlekedhet akárhogy. Ne legyünk hát olyanok, mint a viccbeli ember, aki megy az autósztrádán, bekapcsolja a rádiót, és hallja, bemondják: figyelem, figyelem, egy ámokfutó szembe megy a forgalommal! Mire az atyafi: na, már megint hazudik a média, mert itt nem egy ámokfutó jön velem szembe, hanem legalább ötven! A szent életnek vannak szabályai. Kár, hogy ehhez a szent élethez mi végső szükségben vesszük elő az anyaszentegyházat. Pedig az derül ki a hitvalló tételből (Hiszem a szentek közösségét), hogy a megszentelés az anyaszentegyházban megy végbe. Az angolok nagy Bibliája, a King James Version, amely ebben az esztendőben ünnepli kiadásának 450.-ik évfordulóját, helyesen érti ezt, magyarra áthozva így: Isten szentekül hívott el. Szentekül hívott el. Vagyis elkülönített és magának fenntart és megkülönböztet, és nem kever össze a világgal.
Ma sok minden hallottunk bűnről, vétkekről, bukásról, szentek közösségéről, megbocsátásról, búzáról és konkolyról. Nemrégiben mondta egy okos ember, amikor firtatták, hogy a keresztyéneknek mégiscsak jobban kéne szeretniük a bűnösöket: igen, igen, Jézus Krisztus leült a bűnösök asztalához és velük együtt evett. de nem nyitott velük közös éttermet. A bűnösök barátja volt, de nem az üzlettársa. Ez a keresztyén élet nagy művészete: Isten megújító kegyelmében szüntelenül szeretni, de soha nem cinkossá aljasodni. Hiszem a szentek közösségét, hiszem, hogy az egyház Isten Szentlelkének munkája, az üdvösség történetének közössége, hiszem, hogy az egyház az áldások közössége, és hiszem, hogy az egyház a végső idő közössége, mert sohasem a fennállóból szerveződik, hanem mindig az eljövendő isteni világ erői éltetik. Igen, tudom testvérek, ma az egyházra rájár a rúd – ahogy szokták mondani. De inkább azt mondom, hogy ma az egyház nagy próbatételben van, tényleges üldözések, és szellemi megvetés sújtja. A világ sok részén üldözik, Európában pedig megvetik. De te őrizd meg, ami tenálad van – mondja a gyülekezet ura, a Jelenések könyvében. Őrizd meg az igazságot, őrizd meg a megbocsátás hatalmát, őrizd meg meghívásodat az eljövendő örök életre, - légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.
Ámen

Kedves testvérek!
Az előttünk lévő estéken négy tételt hallottunk. Az első este az idő móduszában Jézus ezt mondta önmagáról: úgy jön el az ember Fia, mint az éjjeli tolvaj, s ezzel Ő nem megrettenteni akart bennünket, hanem az idő valóságában ébrenlétre, készenlétre akar buzdítani. Mert az időknek megvannak a jeleik.
Másnap az idő móduszából áttértünk az öröm dimenziójába, itt azt mondja Jézus: úgy jön el az ember Fia, mint a vőlegény. A lakodalomban öröm van. Itt talán nem annyira a készenlét a mi megfelelő feleletünk, hanem az ottlét. A tíz szűz példázatából értettük meg, hogy akik nincsenek ott az esküvői ház kapujában, ahova a vőlegény örömmel érkezik, azok kizáratnak.
Aztán a rend dimenziójába léptünk. Az ember Fia úgy jön el, mint bíró. Láttuk, hogy mennyire átszövi az egész életünket az igazságnak, az igazságosságnak, a döntésnek, a rendnek a valósága. Itt azzal tudunk jól felelni, úgy tudjuk Őt jól várni, ha rendbe tesszük magunkat. Ez volt a rendben lét. Milyen gyakran kérdezzük: rendben vagy?
Tegnap a gazdáról szóltam a jézusi példa szerint, a gazdáról, aki a szolgáinak munkát, mandátumot ad. Keresztyén várakozásunk nem tétlenség, nem azért várunk, mert nincs mit tenni, hanem munkában várunk. Azt mondja Jézus: boldog az a szolga, akit az ő ura ilyen munkában talál, tudniillik abban a munkában, amit ő bízott rá.
Így mindegyik vonatkozáshoz hozzákapcsoltunk egy készenléti valóságot is: az ébrenlétet, az ottlétet, a rendben létet, a munkában létet. Miközben ezeket bemutattam néha humorral, néha drámaian, megpróbáltam sötétebb, drámai, sőt tragikus oldalukat is bemutatni. Ma azonban nem fogok ilyen dialektikákba belebocsátkozni, mert amiről most Ézsaiás próféta jövendölése szól („eljön Sionnak a Megváltó, és azoknak, akik Jákobban megtérnek hamisságukból”), arról csak annyit lehet mondani, hogy bajban-létben várjuk a Szabadítót. A Megváltót, a Szabadítót várjuk. Jézus Krisztus, mint megváltó jön el. És ehhez tartozik feleletül az is, hogy végre egyszer belátjuk: bajban vagyunk. Ha valaki merül a vízben, kapálódzik, fuldoklik, és beugrik érte valaki, hogy kihúzza, ő azonban mindegyre elüti a segítő kezét, és azt mondja: én nem fuldoklom, hanem úszni tanulok, az nem ismeri be bajban lételét. S azon nem nagyon lehet segíteni. Ha valakinek kigyullad a háza, és már jönnek szirénázva a tűzoltók, ő azonban kihajol az ablakon, és azt mondja: nini, a másik ablakon dől ki a füst, valami gyertya ég, majd elfújom, és nem érzékeli, hogy nagy baj van, válság, az soha nem fogja megérteni, mi az, hogy váltság. Egy „t” betű, ezen múlik minden. Meg lehet maradni a válságban, a krízisben, a megoldatlan helyzetekben, az ide-oda csapódásban is, de az a jó és helyes feleletünk Jézus Krisztus megváltó jövetelére, ha belátjuk azt, hogy bajban vagyunk, ekkor lehet miénk a váltság.
A próféta vallomásából ma este három vonatkozást emelek ki, de kérek mindenkit, hogy hazatérve vegye elő a próféta könyvét, s olvassa végig az egész 59. részt. Rendkívül megdöbbentő vallomás ez, ennyit előlegben jelezhetek. És azért megdöbbentő, mert amúgy hozzá vagyunk szokva a prófétai feddőzésekhez, ítélkezésekhez. A próféta felemeli ujját, és ítélettel mutat ránk. Mert ránk mutat. Amikor prédikálni tanultam a teológián, a tanárunk azt mondta, ha gesztikulálok a szószéken, és a gyülekezetet meg akarom szólítani (Te, kedves testvére!), akkor ezt ujjamat végighordva kell csinálni: Te kedves testvérem! És ezzel a köröző mozdulattal mindenki eltalálok. De hát nekem nem olyan hosszú az ujjam, mint az isenheimi oltárképen Keresztelő Jánosnak. Igen, Keresztelő János is így prédikált: térjetek meg, mert a fejsze a fák gyökerére vettetett! Krízis van, válság van. Aztán mikor mennek hozzá a riadt emberek, még egyet teker Keresztelő János (és ez rímel is Ézsaiás szavára): viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a közelgő veszedelemtől?! Lehet még srófolni? Ézsaiás szava viszont azért döbbenetes, mert bár ez is ilymódon kezdődik, nem így ér véget. Ő is többes szám, harmadik személyben beszél a törvénytaposókról, a hamisakról, a tévúton járókról, a vérgőzösökről, a gyűlölködő szívűekről. De egyszercsak ez a feddőzés átváltozik többes szám első személyű vallomássá. És ekkor már nem azt mondja a próféta, hogy ők meg ti. Amúgy sokat tanultuk mi a prófétákat, s magyar szokás lett, hogy mindig mást teszünk meg hibásnak nem? Most éppen a Világbank, meg a Moody’s, meg a világtőke összeesküvése a hibás, meg a kormány, de mindig valaki más hibás. S talán még az utolsó pillanatunkban is  ezt fogjuk mondani! Néha vizionálok ilyet, hogy temetünk valakit, fölcsapódik a koporsó fedele, felül a halott, és rámutat az álló három orvosra: ti vagytok a hibások, hogy meghaltam! Mindig más a hibás. De milyen döbbenetes, a próféta beszéde itt átalakul, és eztán szám első személyben kezd beszélni. Mi. Így fogom most ezt a három elemet bemutatni, mert így tartoznak össze.
A 8. versben azt mondja a próféta: a békesség útját nem ismerik. Mert nem ismerjük a békesség útját. Mindjárt oldom és bontom is magunkra. Nincs igazság. Nincs igazság a kerékvágásban. Szinte látjuk, a csapáson, amibe be lehet állítani a kocsit, nincs igazság. Értjük, hogy a kifejezés hebraizmus:  nincs igazság a kerékvágásban, ez azt jelenti, hogy az az út, amelyikre ráállítjuk a szekeret, nem az igazság útja. Inkább zsákutca, sehova se vezet, vagy inkább az elveszésbe vezet. Azt mondja a próféta: elferdítik az ösvényeket, és aki azon jár, nem ismeri meg a békességet. Ez nem házi békesség, testvérek, nem annyi, hogy az iskolában az első szünetben összeveszett két barát, a második szünetben pedig kibékülnek, aztán megint összevesznek és megint kibékülnek. Ez a béke, héberül a shalom, a jó rend, amelyben van munka, a jó rend, amelyben van öröm, a jó rend, melyben igazság lakozik. (Ismétlem az előző esték üzeneteit.) És aki ezen a mi csapásunkon indul, a mi ösvényünkön, a mi kerékvágásunkban akar jönni, az nem ismerheti meg a békességet. Nem fogja megtalálni, hírét sem fogja hallani. Kálvin, aki a latin klasszikusokon nőtt föl, alkalmaz egy nagyon érdekes metaforát erre az elveszettségre. Azt mondja, hogy labirintusban járunk. A labirintust így fordítjuk magyarra: útvesztő. Most hadd fordítsam meg Kálvin értelmében: ez nemcsak útvesztő, ahol elveszti az ember az utat, hanem élet-vesztő, a labirintusban minden út halálba vezet. Azt mondja Kálvin: labirintusban vagyunk, de ez nem ketrec, nem tömlöc, nem platóni barlang, ahol ülünk megbilincselve, és a barlang falára odavetül az ideák, az örök valóságok  világából valami árnyék, és mi szeretnénk  ebből megszabadulni. Ez itt útvesztő, ebben menni kell,  s ez a labirintus lényege. Ott az ember belsőleg is kényszerítve van arra, hogy folyamatosan menjen és keresse a kiutat, de jaj, akárhány ajtót nyit, jaj, akárhány nyílásra talál, az mind csapda, az mind elveszéssel fenyeget. Ki vezet ki bennünket innen, ahol szüntelen menni kell? Hol találjuk meg, amit a szívünk legtitkosabb rezdülésével várunk, keresünk? Ez pedig – ahogy a próféta  mondja – a békesség.
A másodszor az emelem ki, amit előbb a 4. verstől olvasunk, majd a 14-15. versben is megtalálunk. Ezt mondja a próféta a 4. versben: nincs, aki az igazság mellett szólna. Majd azt mondja a 14-15. versben: elesett az utcán a hűség, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. A világ önmaga ellenére forog, az ember életellenesen él. Nem tudom, van-e értelme annak, amit most mondok: életellenesen élünk. A legjobbjaink is mind gyávák. Hol van ma bátor ember, aki az igazság mellett szól? Miért lettünk gyávák? Mert – mondja a próféta – elesett, elbotlott utcán a hűség, hiányzik a hűség. Bár ezt már nem is ő mondja, ezt már az Úr észleli. A 16. versben halljuk: nem tetszett az Úrnak, nem tetszett Istennek ez az állapot. Ránézett az emberre, és azt látta, hogy nincsen hűség. A jogosság pedig nem tud bejönni a kapun. Gyávák vagyunk, testvérek, a gyávaság létvalóságunkká lett, ezért nemcsak azt látjuk, hogy senki sem áll ki az igazság mellett, hanem már arra sincs bátorsága, hogy legalább elkerülje a hamisságot, elkerülje a gonoszságot. Vannak itt értelmiségiek. Látok egy-kettőt. Tipikus 20-21. századi értelmiségi póz lett a be-nem-avatkozás. Az értelmiségi nem avatkozik bele az élet összevissza zajló dolgaiba, fölötte áll, kívül áll, kritikus szolidaritásban marad. De mi az a kritikus szolidaritás? Ki beszél ma igazságról, és hol van a hűség? Mert, aki nem avatkozik be, annak bezárva az ajtói, és ezért nem tud közénk bejönni az igazságosság. Így mondja a próféta: nem jut be a kapun. Az isteni Lélek szeretne az életünkbe betoppanni, szeretne bennünket megbátorítani, szeretne minket fölbuzdítani, hogy álljunk ki az igazság mellett. De nem ez történik, hanem gyávák lettünk, és úgy bezártuk magunkat, úgy berekesztettük magunkat, hogy ezzel mindent ki is rekesztettünk.
A harmadszor a 2. és a 16. versben foglaltakat emelem ki. Azt mondja a próféta a 2. versben: a ti vétkeitek választanak el titeket Istentől. A 16. versben pedig, ahol már Isten szabadításáról szól, ezt mondja: nincsen közbenjáró. Isten és ember között a teremtés okán kvalitatív különbség van. Ezt, jobb, ha minél előbb tudomásul vesszük. Ebben a kvalitatív különbségben ragyog föl a számunkra Isten szentsége, és ez a szentség egyszerre vonzza és riasztja az embert. Egy nagy vallástudós, Rudolf Otto, gyönyörűen írta le ezt a kettősséget. De elég, ha kinyitjuk Bibliát és elolvassuk Mózes égő csipkebokrának jelenetét. De idézhetnénk Ézsaiás prófétát is, aki papként szolgál a templomban, és a szövetség ládájánál szembesül a szentséges istenivel. És ő szent ámulatban így kiált: jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom. Egyszerre él át az ember ellenállhatatlan vonzerőt és riadalmat a szentséges erőterében. Ám a kvalitatív különbség csak különbség, a kvalitatív különbségben még boldogan élhetne Istenével az ember, sőt, tulajdonképpen éppen akkor lenne a boldog élet, ha egyszer végre belátnánk, hogy a teremtő és a teremtmény között végéremehetetlen és végtelen különbség van! Éppen azzal kezdődött a boldogtalanság, amikor az ember elhitte a kígyó szavára, hogy olyan lesz, mint Isten. Mit mond itt a próféta? A vétkeitek választanak el benneteket Istentől. A különbségtevés nem szétválasztás. Amit meg kell különböztetni, megkülönböztetjük, de az nem jelenti azt, hogy el is szakítjuk, el is választjuk. Itt azonban már elszakadásról beszél a próféta, sőt fokoznia kell a leírást: nincsen közbenjáró, nincs, aki közvetítene Isten és ember között, nincs, aki eljárna profán és szent között, nincs, aki összhangot adna vétkes és megbocsátó között, nincs, aki hidat verne az örökkön élő és életellenesen élő között. Nincs, aki a sötétségben tapogatózónak világosságot gyújtana, nincs, aki a labirintusban bolyongó ember kezébe Ariadné-fonalat adna, hogy kitaláljon onnan. Nincs, aki odaállna az ember mellé, és azt mondaná: miért vagy te olyan gyáva, miért nem állsz ki az igazság mellett, hogy aztán halálig szégyenkezd magadat, mert gyáva voltál, - miért nem követed a jogosságot?
Bajban vagyunk. Sorolhatnám még a jeleket, akár csak ennek a résznek a kapcsán, hogy milyen mélységeket mutat meg a próféta. Dante pokla ehhez képest bedekker, kellemes útikönyv. Ugyan hova térjünk be, a pokol melyik bugyrába töltsünk egy-két kellemes percet? Amit itt a próféta leírt, az a halálba, elveszésbe, az istennélküliségbe, az Istentől való elszakítottságba, a teljes vakságba, a semmibe való zuhanás egy-egy mozzanata. Bajban vagyunk, válság van. Van-e váltság? Van-e megváltás? Ezt ígéri az Úr: eljön a megváltó, eljön Krisztus. Ez a mi ádventünk, erre készülődünk, ezért igyekszünk az ébrenlétnek, az ottlétnek, a rendben létnek, és a munkában való létnek a valóságait kitölteni. Krisztus eljön, mint megváltó. Most a bajban-lét  három vonatkozásához szeretném hozzákapcsolni jövetelének módját.
Az első diagnózisnál azt hallottuk, hogy nem ismerjük a békesség útját. Krisztus úgy jön el, mint a békesség fejedelme, és az Ő útja egyenes út. Ő maga az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet – mondja tanítványainak (Jn 14:6). Az a Krisztus-követés, melyre mesterünk meghív bennünket, voltaképpen nem is egyéb, mint szüntelen ádventezés. Van egy szép énekünk, így ér véget: „Vezess engem utadon, magad légy az út, melyen lelkem a halálból életre jut.” (462:3) A Krisztus-követés semmi egyéb, mint a békesség útján való járás, és szüntelen közeledés a teljes krisztusi valósághoz, az Ő második eljöveteléhez, a teljes, abszolút ádventhez. Azt is hallottuk a próféta második leírásában, hogy életellenesen élünk. Súlyos szavakat mondott a próféta: nincs, aki az igazság mellett szólna, elesett a hűség, és aki arra igyekszik, hogy elkerülje valahogy a gonoszt, előbb-utóbb mégis prédává lesz (tehát vagy tevőlegesen résztvesz a gonoszságban, maga is zsivány és haramia lesz, vagy áldozattá válik). Bajban vagyunk. De azt ígéri Isten, hogy az a Krisztus, aki eljön, maga lesz az igazság. Krisztus élete az igazság, és Krisztusban találjuk meg a hűséget. Csodálatosan mondja az őskeresztyének szép himnusza a Filippi levélben Krisztus útjáról, az Ő aláereszkedéséről, engedelmességéről, hogy emberformát vett fel, rabszolga halált halt, és Isten Őt ezért fölmagasztalta, és olyan nevet adott neki, ami minden név fölött van, és amely névre minden térd meghajol. Mennyei és földi alattvalói. (Fil 2:5-12) Teológiai nyelven, Isten vindikálta Jézust a hűségéért. Isten vindikálta Jézust, aki nem volt gyáva, mert kötélből ostort font, és kihajtotta a pénzváltókat a templomból, mert nem hagyta, hogy Isten szent nevét megköpdössék. S nem törődött bele, amit a rabok szoktak a hasukra tetováltatni: bűn az élet! - hogy úgy sincs igazság. Jézus engedelmes volt, hűséges volt mindhalálig, mégpedig a keresztfa haláláig. Mi életellenesen élünk, Krisztus a mi életünkért hal. Ez az a t betű, testvérek, mely által a válság váltság lesz, ez a „t” betű a keresztnek a jele. Ha kiveszed a keresztet, marad a válság. Ha odaállsz a kereszthez, ott fordul meg minden, és ott változik meg minden.
S végül azt hallottuk, hogy a baj ijesztő jele, hogy nincsen közbenjáró. S ha nincs közbenjáró, akkor a nagy lét-gyávaság, az embernek ez a mindenből való visszahúzódása, és hogy önmagára zárja az életét, mert meg akarja magát óvni minden rossztól, abban csapódik le, hogy nem érkezik meg hozzá a jó, nem érkezik meg hozzá a közvetítő, nem érkezik meg hozzá a hűség, nem érkezik meg hozzá a szabadítás. Isten megmentő, megváltó, megfordító szeretetét elzárja magától. A pünkösdi tanítványok bezárkózottságát hadd idézzem. Együtt voltak bezárkózva  a zsidóktól való félelem miatt. És mi Isten lelkének az ősmozdulata? Kinyílt az ajtó, és ki kellett menniük és el kellett mondaniuk Isten szeretetét és dicsőségét azoknak, akik a 73. zsoltár szava szerint fölköpnek az égbe. Erről beszél a 73. zsoltár, amikor a gonoszok szerencséjén lamentál. Azt mondja: mindig szerencséjük van, kövérek, gazdagok, tokát ereszt, gőgös, és fölköp az égre. Én ilyenek közé nem állnék be, testvérek, ne is haragudjatok! S ti elmennétek ilyenek közé? De mi történik pünkösdkor? Ki kell menni, mert zúgó szélnek zendülése támadt, és eltöltötte a félelemnek, a gyávaságnak, a megvertségnek, a tétlenségnek, a semmittevésnek a világát. Mit mond Ézsaiás próféta? Eljön az Úr az Ő dicsőségében, mint a sebes folyóvíz, amit az Úrnak szele hajt.
Ha nem hozott volna az utóbbi néhány évben annyi iszonyatot a szökőár, azt mondanám, hogy mint a szökőár, úgy jön el Isten dicsősége, és elsöpör mindent, ami gyáva, nyomorult létünkhöz, válságban-létünkhöz tartozik. Mint a sebes áradat jön el. Igen, lett zúgó szélnek zendülése, amely eltöltötte azt a helyiséget, ahol bezárkózva tartózkodtak, és kisöpörte a tanítványokat az utcára. Talán minket is kell kisöpörni, testvérek, azokból a zugokból, vackokból, egérlukakból, amikbe behúzódunk és – ahogy a próféta mondja – csak jajongunk és búsulunk, és elszakadásról, és reménytelenségről és elveszésről lamentálunk, - miközben jön a Szabadító.
Legvégül ez áll: eljön Sionnak a megváltó – ezt ígéri Isten. Ez egy sokértelmű szó, s talán úgy tudnánk legjobban visszaadni: megmentő. De mondhatunk megváltót is, hiszen most váltságról beszélünk a válság kellős közepén. De hadd kerekítsem a szó értelmét így: megmentő az, aki kihúzza a fuldoklót a vízből. Megmentő az, aki fölébreszti a szunnyadót: ég a házad és rád ég! Fölébreszti a szunnyadót, légy éber, mert jön az éjjeli tolvaj, és fúrja az alagutat, behatol, betör! Vedd észre az idők jeleit! Megmentő az, aki nyilvánvalóvá teszi, hogy szabad örvendeznünk! Én nem szeretem a dafke-örömet. S ezért nem szeretem a kabarékat sem. Persze, a humoros jeleneteken nagyokat tudok kacagni, de nem szeretem, ha válságidőben a médiumokba hirtelen meggyarapodik a stand up comedy-knek, meg a régi vidám estéknek a műfaja. Kacagj, magyar, felejtsd a bút! Búfelejtő! Nem, én ezeket nem szeretem, mert ez amolyan dafke-öröm, ál-öröm, ez csinált öröm. Ha valaki végignézi az 1950-es évek filmarchívumát, lám, csupa móka, kacagás. Nem akarok most holtukban színészeket megbántani, kik nagy színészek voltak, s eljátszották a szerepüket. Talán emlékszünk, Páger Antalra a Hattyúdalban, ahogy „A Villa Negra, nem apácazárda...” kezdetű, fantasztikus slágert énekelte. Mikor? Amikor az 1960-as évek elején ezrek meg ezrek lettek öngyilkosok Magyarországon, mert mindenüket elvitték, amikor százezrek keltek útra, hogy elmeneküljenek a tsz-esítés elől. És mi volt a vidám dal kulisszája? Épült a József Attila lakótelep a sztahanovistáknak. A Villa Negra nem apácazárda! Milyen kedves, szívmelengető dal volt ez. Ám ez nem igaz öröm. Jézus tanít meg bennünket arra, hogyan kell örülni. Emlékeztek, idéztem egyik estén, amikor az örömről volt szó: sírhat-e a násznép, ha vele van a vőlegény? És böjtölnek-e, amikor lakodalom van? Hát micsoda nonszensz: üdvözítőnk van, válságot szerző Krisztusunk van, de a keresztyének orra a földig lóg!
Aztán ez a megmentő igazságot hirdet, és emlékeztet bennünket Isten jó rendjére. A mai világ természete anarchikus, az életünkben a zűrzavar uralkodik, mely mindent tönkre akar tenni. A Megváltó emlékeztet Isten jó rendjére, mely fennáll és örök, és szentséges. Szinte ijesztő, de ki kell mondanunk, hogy Isten csodálatos teremtése el bírna lenni az ember nélkül is. Nehogy azt higgyük már, hogy az Örökkévaló Isten, aki csillag milliárdokat teremtett, aki univerzum ura, úgy nagyon kétségbeesne, ha mi eltűnnénk. Mi, rendbontók. Isten szeretetének abszolút jele, hogy lehajol érettünk és megment bennünket! Nem a rendjét menti meg, hanem minket ment meg. Nem az igazságot menti meg, hanem minket, hamisakat ment meg. Mi nem vagyunk függvénye az örök és jó rendnek, mi abba beléphetünk. Ezért küld Isten megmentőt.
És végül a munkáról is hadd szóljak, a szeretett és gyűlölt munkáról. Szeretjük a munkát, mert a munka gyógyít, s persze gyűlöljük is, mert a 20. század borzasztó diktatúrái démonivá tették a munkát. Kiírták a koncentrációs táborokra, hogy Arbeit macht frei, pedig oda megsemmisíteni vitték az embereket. Pol Pot, aki a párizsi egyetemen kitanult valami marxista filozófiát, kitalálta, hogy a kambodzsai parasztokat át kell nevelni, - ebbe az őrült ötletbe két és fél millió ember pusztult bele néhány esztendő alatt. Ezek a munkának a meggyalázásai. A Megváltó ment meg bennünket a jó munkára. A szeretet munkájára, a munkás szeretetre, melynek van reménye és gyümölcse. Igen, a mi Mesterünk a szeretet munkájához utasít, hogy ezt végezve várjuk Őt, mert boldog az a szolga, aki így várja az ő urát.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ézsaiás próféta nem másokra mutogat, hanem ezt mondja: mi tapogatjuk, mint vakok a falat, mi morgunk, mint a medvék, mi mindnyájan. Istenünk, sokak Előtted a mi gonoszságaink, elpártoltunk és megtagadtuk az Urat, eltávoztunk Istenünktől. Szóltunk nyomorgatásról, elszakadásról, gondoltunk és szóltunk szívünkből hazug beszédeket. S így szól az Úr: a hűség hiányzik, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. Látta ezt az Úr, és nem tetszett szemeinek, hogy jogosság nincsen, látta, hogy nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró. Ezért karja segít, igazságot hoz és gyámolítja őt, eljön Sionnak a megváltó azoknak, akik Jákobban megtérnek hamisságukból.
Bajban vagyunk, válság van, de van váltság is. Aki az én tanítványom akar lenni – mondja Mesterünk – vegye fel a maga keresztjét, vegye fel azt a „t” -t, és úgy kövessen engem. Ámen

Hadd foglaljam össze röviden mögöttünk lévő három alkalmat. Várakozásról beszélünk, de még inkább készenlétről, készülődésről, s láttuk, hogy a készenlét ébrenlétet jelent, aztán helyben-létet, majd rendben-létet. Az ébrenlét az időhöz kötött bennünket Itt az idő értette meg velünk, hogy Jézus nem ijesztget bennünket, hanem ébrenlétre buzdít, hogy így készítsük magunkat eljövetelére. A helyben-lét az örömöt nyitotta meg előttünk, az örömben csak akkor lehet részesedni, ha benne van az ember, táv-örömről nem tudunk. A rendben-lét pedig azt mutatja, hogy ha nincs helyes ítélet az életünkben, nincsenek helyén a dolgaink, ki van ficamodva a világ, addig mi sem vagyunk rendben.
Ma egy újabb dimenziót fogunk megnyitni, mely a rendből is következik, de következik az ébrenlétből, a helyben-létből is, szinte azt tudnám mondani, hogy ez rekapitulálja az előző hármat, és ez a munkában-lét. Tudam, sokan munkából jöttek, és szeretnének egy kicsit leereszteni, szeretnék, hogy az Ige ellazítsa a lelkünket, hogy megfrissülve mehessünk tovább, de itt van előttünk Jézus példázata, ez a munka világából való. Ha valakinek van újszövetségi szómutató szótára, ajánlom, nézze meg: Jézus szinte leggyokibb szava a cselekvés. Milyen érdekes! Jézus legtöbb példázatában nem csak úgy történik valami, hanem csinálnak valamit. Nemcsak úgy megesnek a dolgok, hanem az emberek a cselekvés, munka által kapcsolódnak egymáshoz. És máris itt a kérdés: lehet-e várakozni annak, aki munkában áll, nem üti ez a kettő egymást?
Itt is el kell mondanom, hogy a munka is ugyanolyan áhított és gyűlölt valami, mint a rend. Tegnap elmondtam, hogy a rendet egyszerre áhítjuk és gyűlöljük. A munkával is így vagyunk. Áhítjuk a munkát. A lélek kutatói alkották ezt a kifejezést: munkaterápia. Legutóbb, a zsinatunkon, a zsinat elnöke egy depressziós pillanatban, ránk csattant, hogy mi bajunk: talán depressziós a zsinat? Kénytelen voltam erre munkaterápiát javasolni. A depressziós embernek csinálnia kell valamit. Az egyik öcsém, ahogy az néha gyerekekkel szokott lenni, amolyan örökmozgó gyerek volt, szétrúgta a ház falát. Nem bírtak vele a szüleink, kétségbe voltak esve.  Aztán az egyik nagybátyánk, egy mérnökember, azt javasolta: mit bíbelődtök ezzel a gyerekkel, adjatok neki munkát! Értelmes munkát. De mi legyen az? Kimentek a szerszámos kamrába, volt ott egy doboznyi elhajlott rossz, rozsdás szög, édesapám fogta az üllőt meg a kalapácsot és a szögeket, és azt mondta: na, kisfiam, egyenesítsd ki ezeket a szögeket! Öt éves lehetett az öcsém, de fogta a kalapácsot, s három perc alatt ki volt egyenesítve minden szög. Akkor édesapám azt mondta: na, várj egy kicsit kisfiam, mindjárt hozok valamit. Majd kiment megint a szerszámos konyhába és újra elferdítette a szögeket. Kellett a munkaterápia.
A munka gyógyulást sejtet. Természetesen, értelmes munkáról beszélünk, mert az értelmes munkának gyümölcse van, a munka valami célra tart, eredmény lesz belőle. Aki dolgozik, olyan tevékenységet végez, melynek gyümölcse lesz. Úgy is mondhatjuk, a munka terhelés. Bár én sem szeretem, ha egy várandós édesanyára azt mondják, hogy terhes, ám a terhes szóban benne van a termés, hogy a kilenc hónapnyi várandósságból, abból, hogy az édesanyának ki kell hordani a gyermeket, éle-gyümölcs lesz. Az anyaméh gyümölcse jutalom, - mondja a zsoltár. A munka teher, de értelmes teher, amit azért vesz az ember a vállára, mert valami  áldás kerekedik belőle. Áhított dolog tehát a munka, mert a tétlenségnél nincs rosszabb. Még a lusta ember sem tud tétlenkedni, mert a lusta ember sem tétlenkedik, hanem lustálkodik.
Ugyanakkor, azt is el kell mondani, hogy a munka gyűlölt valami is. Pontosan úgy, mint a rend. A munkával is így vagyunk. Gyógyítunk a munkával. A világot, a kultúrát, a civilizációt munkából építette fel az ember, azn nem csak úgy lett. Nmezedékek vére, verítéke, küszködése van ebben a templomban itt. De gyűlöljük is a munkát. Mert a munka fáradtság, mert a munka célja gyakran kisiklik, és értelmetlenné válik a küszködés, vagy mert a munkánk gyümölcsét kiütik a kezünkből. Hallok idős szülőket és nagyszülőket megrepedt szívvel panaszkodni, mert egy egész élet munkáját adták át korhely, mihaszna gyerekeknek vagy unokáknak, akik egy perc alatt eltékozolták. És összetört a szívük. És akkor meggyűlöli az ember a munkát, ahogy nekem is mondták: hát ezért dolgoztam, ezért verítékeztem, ezért kaptam gerincsérvet, ezért operáltak kétszer? Átok lett a munka. Szeretnék mindenkit figyelmeztetni: a paradicsomkerti történetet a henyélő emberek szeretik úgy értelmezni, hogy mikor Isten kiűzte a lázadó embert a paradicsomból, átokként munkát akasztott a nyakába. Ez nem igaz. Ez rossz olvasása a Bibliának, mert amikor Isten megteremti az embert és beállítja az édenkert közepébe, ahol a natúra és a kultúra csodálatosan együtt van, azt mondja neki: műveld és őrizd a kertet. Az ember a paradicsomkertben munkára is mandátumot kapott. Oh, igen, mindig voltak ábrándos lelkek, akik úgy gondolták, hogy a paradicsomkert olyan volt, mint egy trópusi oázis, ahol annyi volt a munka, hogy leszedtük a banánt és megettük. De műveld és őrizd a kertet! A bűnös ember miatt lett átkozott a föld, és ezért kell verítékkel megkeresni a kenyerünket. Hát nem így van? Vörösmarty mondja: az ember fáj a földnek. S valóban, nem tudunk ezen a gyönyörű kék bolygón egy négyzetméternyi területet találni, amit ne szennyeztünk volna be. Olyan ember bűne, mint a kerozin, amit itt hagytak az oroszok maguk után a kunmadaras-i repülőtér talajában száz évig sem fog ott megteremni semmi. Az ember fáj a földnek, nem a munka.
De munka is gyűlölt valamivé válik ember szívében, főle, ha mástól kaptuk azt, ha más bízta ránk. Talán amíg én találok magamnak cselekvést, feladatot, célt, amíg az én ambícióm, hogy mit kell tennem, addig bírjuk, amíg tart a lelkesedésünk. De hogy más…. Különösen a magyar ember van így. Mi virtusos nép vagyunk, mi nemes emberek vagyunk, szeretjük a nemet mondani. Ha más adja a munkát, azonnal ellenzékké leszünk, mi büszke, szittya-kuruc magyarok. Nekem más nem dirigáljon! Milyen a magyar ember? Tessék elmenni egy építkezésre, útbontásra. Egy csákányoz, kilenc nézi. Egy melós, kilenc főnök. Ezt szeretjük, ezt nagyon szeretjük. De komolyra fordítva a szót, valóban akkor válik a szívünkben és a tudatunkban a munka elviselhetetlen nyűggé, elcsavart módon átokká, ha más bízza ránk, ha mástól kapjuk a feladatot.
Fordítsunk most még egyet ezen. A legenda azt tartja, hogy a munkálkodás protestáns erény. De ez csak legenda. Aki valóban végig elolvassa Max Weber híres, hírhedt könyvét, láthatja,  hogy ő sem ezt mondja. Igaz, a reformáció idején ezt prédikálták a reformátorok, és később a puritánok is. Ezt énekeljük a zsoltárban is: Kezeink munkáit tedd állandóvá! De azt tudom mondani, hgy ez inkább legenda, s nem gondolnám, hogy a protestánsok mind munkamániások lennének. Bizony, gyakran kell a fiatalokat arra intenem, hogy egy rendes református ember, befejezi azt, amit elkezdett. Elkezdte az egyetemet – befejezi. Nem szalad el a diplomavizsga elől. Ha elkezdett egy nyelvet tanulni, elmegy és leteszi a nyelvvizsgát. A rendes református ember, ha elkezdte a kertjét fölásni, nem hagyja ott három ásónyom után, mondván, jaj, nagyon süt a nap, majd küld az Isten valakit, és föl lesz ásva. De hogy munkamániások lennénk, nem tudom, talán csak a magunk választotta munkájában. A jézusi példázat viszont azt kérdezi tőlünk, hogy amit Isten bíz ránk, abban is munkamániások vagyunk-e? Amit Istentől kaptunk mandátumként, abban is ugyanúgy helytállunk-e, mint a magunk választotta tevékenyésgekben?
Ezért is, hadd idézzem Luthert, akitől megkérdezték egyszer, hogy ha tudná, hogy holnap eljön az Isten országa, mit csinálna. Luther rögtön azt mondta: kimennék a kertbe és elültetnék egy almafát. Ez az igazi munka, ez az Úr Jézus Krisztus munkával való várása. Nem azt mondta Luther, hogy kimennék, és tágra nyitnám a kaput, hogy be tudjon jönni, vagy felgyújtanám az őrtornyot, hogy jó messze világítson, hogy idetaláljon, hanem elültetnék egy almafát. A gyümölcs reményében ültetünk ugyanis fát. A faültetéssel az ember olyan tevékenységet végez, amely túlmegy az ő életén, túlmegy a sorsán, a személyiségén. Valóban gyümölcsöt teremthet. Talán így kell belépni a jézusi példázat világába, s belátni, hogy a készenlét nem tétlenség, hanem munka. Mit mond Jézus a példázatban? Azt mondja, az a boldog, aki azt végzi, amit az ő ura rábízott. Lukács is közli Jézusnak ezt a példázatát, és azt mondja: elment a ház ura lakodalomba, és rábízta az egyik szolgájára a háznépet, a házat, a jószágot, adjon nekik eledelt. Ennyi a munka! És az a boldog szolga, akit a ház ura abban a munkában talál, amit rábízott. Hogyan jön el Krisztus? – mint gazda. Hallottuk eddig, hogy eljön, mint éjjeli tolvaj, eljön, mint vőlegény, eljön, mint bíró. És most: eljön, mint gazda, mint a ház ura, mint megbízó. Tehát nemcsak eljön, hanem visszajön. Mi nem egy jövőbe előrevetített reménység beteljesülését várjuk, hanem visszavárjuk urunkat. Ez a boldogító titok! Ki jön vissza? A gazda jön vissza, az én uram, az én királyom jön vissza. Hogy kezdődik a Káténk? – az az én vigasztalásom, hogy életemben és halálomban nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómé, Jézus Krisztusomé. A gazdámé vagyok, aki visszajön. A munka-mandátumunk értelme is így fénylik fel. Így értjük meg, hogy nem én találtam ki magamnak, hogy mit kell keresztyénként csinálni, nem én raktam össze a dolgaimat. A munka nem pachwork – mindenféle szálakból összehordott rongylabda. Ezért mondom ezt ilyen hevesen, mert állandóan kísérti a keresztyénséget az a felvetés, hogy füleljünk: mit mond a világ, mire van szüksége a világnak. Mi ráadásul egy mélyen szekuláris világban élünk, az emberek félig ateisták, félig pogányok, kicsit bolondok, kicsit reménykedők, s valamit akarnak tőlünk is, kapni akarnak valamit - na, kérdezzük meg őket, mit akarnak? És amit akarnak, azt csináljuk. De ez végzetes tévesztés.
A példázatbeli szolgának nem a szolgatársak mondják meg, hogy mit csináljon. A gazda mondja meg neki. Kicsoda a hű és bölcs szolga? -, akit az ő ura gondviselővé tett háza népén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt, és ő azt tesz! Értjük a példázatot. Egy konkrét eset áll előttünk, a szolga azt a feladatot kapta, hogy a maga idejében, tehát esteadja ki a vacsorát szolgatársainak. Ki a gonosz szolga? Aki azt mondja: nem jön vissza az én uram, ott maradt a lagziban... elrabolták a menyasszonyt, ő is lóra kapott, hogy visszahozza, az el fog tartani egy darabig. Késik az én uram. S akkor mit csinál? Elkezdi verni szolgatársait, hozzákezd enni, inni, dorbézolni, részegeskedni, - megteszi önmagát úrnak. Nem úgy van tehát, hogy ne tudnánk, mit akar tőlünk a mi Urunk és Krisztusunk, s felette érdeklődnünk kellene mindenfelé, hogy mi a keresztyén ember dolga. Nem úgy van, ahogy a világ állandóan közöl egy feladványt a keresztyénekkel, és nagyon-nagyon igyekeznünk kell, hogy azt megvalósítsuk.
Mondok erre is példát, mindenki meg fogja érteni. Amikor 1956 után újrakezdődött a tsz-esítés, sok pap azt prédikálta, hogy ez az Úr akarata, a magyar gazdák menjenek be a tsz-be! Igen, volt, aki ezt prédikálta, kitüntetést is kapott érte. Meg arról is prédikáltak templomokban, hogy az most Isten akarata, hogy a magyar paraszt földjét, jószágát, szerszámát, mindenét vigye be a termelőszövetkezetbe, és tegye magát termelési egységgé. S aki ezt nem teszi, hirdették, az az Úr akaratával szegül szembe! Hát akkor, testvérek, nekünk ilyen Istenünk van, hogy harmincegynéhány év után meggondolta magát, és azt mondta, ezt a szocializmusnak nevezett förtelmet elfújom, és most már mindenki dolgozzon a magáén? Isten így, harminc évenként forgatja a gondolatot? Van Istennek örökérvényű mandátuma: a hűségnek, a szeretetnek, a tisztességnek, a becsületnek, a másik szolgálatának, és a szeretetnek minden munkája! Ezt bízza ránk. Nem kell ezt egy párttitkártól megkérdezni, sem Marx Károly könyvéből nem kell ezt kiolvasni, sem valami világfilozófiából megérteni, nem egy okos ideológus fogja ezt ma megmondani, bármekkora szájjal is hirdetik, hogy mire van igénye a mai világnak! A mi kérdésünk az, hogy mit akar az én Uram és Istenem?! Ő mit bízott reám?
Lukács evangélista részletesebben mondja el a példázatot, s találunk benne egy spekulatív gondolatot – tudniillik, a gazda lakodalomba ment, és azt gondolja a szolga, hogy onnan nem jön egyhamar vissza, tehát meghosszabbodott az idő az eltávozás és a hazatérés között. Van egy másik példázatsora Jézusnak, a talentumok példázata, mely gyakorlatilag ugyanerről szól: a gazda kiosztja szolgáinak a talentumokat, a mandátumokat (mert a talentum mandátum és nem tehetség!). Aztán elmegy, és idő múltán hazatér. Ki a boldog szolga? Aki oda tud állni elébe és azt  tudja mondani: azalatt az idő alatt, míg távol voltál, a mandátumot megsokszoroztam. És ki a gonosz szolga? Aki azt mondja: nem csináltam semmit. Csak ennyit: elástam és hiánytalanul visszaadom, amit adtál. Mert tudom – mondja ez a gonosz szolga –, hogy te gonosz gazda vagy, mert ott is aratsz, ahol nem takartál, ott is aratsz, ahol nem vetettél. Mit mond a gazda? Igen, igen, így van! Mert ilyen az Isten. Ott is arat, ahol nem vetett, - ott is aratni akar, ahol neked kell vetni, ott is gyümölcsöt akar látni, ahol neked kell elültetni a fát, ott is azt akarja látni, hogy a szolgák asztalán eledel van, ahol éppen Ő nincs ott, és nem Ő osztja az ki eledelt. Ott is kell tudni kenyeret adni, ahol nincs varázsütésre manna, ott is kell tudni vizet adni, ahol nem fakaszt Mózes a kősziklából vizet, ott is kell tudni húst adni, ahol nem szállnak alá fürjek, - mert Ő ilyen. Boldog az a szolga, akit az ő ura munkában talál, amikor hazajön. Mert nem az a kérdés, hogy rövid az az idő, vagy hosszú az az idő, ami az eltávozás és a visszajövet között eltelik, hanem az a kérdés, hogy kaptam-e mandátumot és végzem-e a dolgom? Istennek az a titka, hogy akit Krisztus által egyházába meghív, annak keresztyén létéhez azon nyomban mandátumot is ad. Pál apostol gyönyörűen írja az 1. Korinthusi levélben, hogy hányféle szolgálat van az egyházban, s mindegyik a Lélektől való. Van olyan szolgálat, hogy az embernek vállán kell vinni az egész világot, és van olyan szolgálat, ami csak annyi, hogy megtörölgetem a mamóka szája szélét, aki fekszik az ágyban. Ezernyi mandátumot bíz ránk Isten a keresztyéni létben, és ezek betöltése jelenti az éber várakozást.
De hallottunk mandátumszegésről is, mely egy feltevésből, egyetlen mondatból indul,  - minden bűn, minden lázadás egy mondatból indul. A paradicsomkertben ebből indult: csakugyan azt mondta Isten? Ebből indul minden rossz: csakugyan azt mondta Isten? Egy kérdés, egy feltevés. Itt pedig az a feltevés, hogy késik a a gazda. Aztán a mandátumszegő szolga megteszi magát úrnak: ő lesz a gazda, ő lesz a tulajdonos,  és új rendet szab, buli-rendet szab: elkezdtek enni, inni, verekedni, egymás szemét kinyomni. Van ilyen „rend” is, testvérek, ezt anarchiának nevezzük (a rendetlenség rendjének), s ezzel igyekszik az ember elfoglalni az Isten helyét. Ide jut az ember, ha az Istentől kapott feladatot, mandátumot nyűgnek, tehernek, átoknak tarja, s magának akar rendet szabni. Amikor a modern ember fellázadt Isten ellen, és nemcsak graffitikkel írta ki az utcákon, higy Isten halott, nincs Isten, hanem beleírta azt a saját szívébe is, nem kellett egy fél évszázad sem, és állat alatti mélységre süllyedt le az ember. Amit a 20. században el tudott követni az ember, az az állati valóságnál is iszonyatosabb. Bestiális, förtelmes. Auden-nek, az angol-amerikai költőnek van egy verse Isten haragjáról, melynek ez az utolsó szava: förtelem. Förtelem. Ezt tudta  elvégezni az Isten nélküli ember, az isteni mandátumot felrúgó ember.
A mandátum betöltéséhez viszont mond Jézus egy igen érdekes szót, nehéz ezt most nekem lefordítanom. Kicsoda a bölcs szolga? – kérdezi. Ez ugyanaz a szó, amit a szüzekről olvastunk, hogy öt okos volt, öt meg bolond volt. Másutt pedig úgy fordítjuk magyarra, hogy eszes. De én most hadd használjam az Erdélyben használatos szót. Ott azt szokták mondani a talpraesett emberekre, hogy ügyes. Ez bizony nagyon érdekes szó. Itt Magyarországon az ügyes szóról az ügyeskedő jut eszünkbe. Erdélyben más jelent, azt értik ügyes emberen, amit a magyarokra mondanak Amerikában: a magyar megy be utolsónak a forgóajtón, de ő jön ki elsőnek. Kicsoda az ügyes szolga? - kérdezi Jézus. A görög szó (froneszisz) célra irányuló gondolkodást jelent. Ez sajátos képessége az embernek, bár nem értek nagyon sokat az etológiához, azt tudom mondani, hogy  ez jelzi az ember és az állat közti különbséget. Az állati létben egészen minimális, halvány, vagy csak néhány behatárolt tevékenységre mondhatjuk el, hogy célzatos, és az éppen adott feladatot meghaladó, jövőre irányul. Az emberi cselekvés azonban célra irányuló. Az állat mindig egy közvetlen feladatot akar megoldani. Én is tanultam biológiából az evulució-elméletet, mely azt bizonygatja, hogy tulajdonképpen a halak is okosak, mert ha az akváriumba betesznek néhány üveglapot, s mögéjük teszik az eledelt, a hal addig úszik, amíg ki nem kerülgeti az üveglapokat. De nem okos, hanem éhes, ezért megoldja ezt az egy közvetlen feladatot. És miért nem okos a hal? Mert ha a következő alkalommal másképp teszik be az üveglapokat, megint kezdődik vergődése. Egészen más, amiről a fronészisz szó beszél, ez célra irányultó gondolkodást jelent, úgy mint az okos szüzeknél. Mi az okos szüzek célra irányult gondolkodása? Elmennek köszönteni a vőlegényt.
Tudják, hogy éjszaka lesz, amikor égő mécseseket tartanak majd magasra. Hát visznek magukkal olajat, mert az kell hozzá. Célra irányuló gondolkodás ez. Mi a balga szüzek balgasága? Ők olyanok, mint a hal az akváriumban, nincsen olajuk, és akkor lóti-futiba kezdenek, hogy szerezzenek valahonnan. Csak közben lemaradnak az ünnepségről.
Mi az okos szolga okossága, célra tartása? Hogy azt végzi, ami a feladata, amit mandátumba kapott. Szolgatársai számára kell az asztalra eledelt tennie, és fenn kell maradnia és virrasztania kell mindaddig, amíg a gazda nem kopogtatja a kaput, hogy megnyissa neki. Ez célra irányuló gondolkodás. Egy Biblia-magyarázó azt mondja, hogy szinte szemellenzőséggel határos ez a magatartás! Én azonban hadd hivatkozom Bonhoeffer-re, a nagy német teológusra, aki ilyen szót mond erre: együgyűség, vagyis: egy-ügyűség. Mert tényleg milyen az egy-ügyű ember? Nyilván nem a magában dudurászó autista, s nem is a falu bolondja, meg a monomániás. Hanem az, aki vállalja, hogy ügye van, egy ügye van, mandátuma van. Mi az az egy ügy? Hogy a gazda vissza fog jönni. Nem tudja, mikor fog visszajönni a gazda, nem tudja az órát, sem a napot, de vissza fog jönni. És az együgyű ember nem tesz mást, mint készül, éspedig úgy, hogy a betölti mandátumát. Úgy várakozik, hogy a dolgát végzi.
Az utolsó kérdés ma is az, amit eddig minden este feltettem, hogy miképpen van jelen az, akinek érkezését várjuk? Van már tapasztalatunk, mert láttuk már a váratlan eljövetel néhány dimenzióját. Előbb a Jézus inkognitóját láttuk, aztán Isten örök örömét, majd az igaz ítéletet, ezek jelzik a drámát, ahogy Krisztus eljön. Most a munka dimenziójában azt mondjuk, hogy jelenlétét a gondviselésben tapasztaljuk meg. Isten felhozza napját jóra és gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak, eledelt ád az ég madarainak és mezők vadjainak. Ez az Isten dolga, - szoktuk mondani. Lám, Ő teszi a dolgát. Szüntelenül. Továbbá, Szentlelke szüntelen átalakító munkát végez. A Galata levélben Pál csodálatos szavakkal magasztalja és ajánlja a Lélek gyümölcseit. Akiben az Isten Szentlelke munkálkodik, annak az élete elkezd gyümölcsöt teremni: öröm, jóság, szeretet, békesség, alázatosság, hűség, -  és ezek ellen nincs törvény, ezek ellen nincs mit mondani, mert ezek az isteni mandátumot jelzik bennünk. Arra buzdítok hát ma este mindenkit, hogy az Ige szavai szerint ne csak ébrenlétben, ne csak helyben-létben, nem csak rendben-létben, hanem munkában-létben is töltse várakozása idejét, s így készítse magát a mi Urunk Krisztusunk eljövetelére.
Ámen

Kedves testvérek, már az előző két estén is láttuk, hogy sokféle hasonlat mutatja, miként jön el Krisztus. Ezek a képek egész életünket behálózzák. Mert voltaképpen az egész életünk várakozás. Azt is láttuk, hogy ez a várakozás nem a tétlenség. A keresztyén életvárakozás: készülés, - készülünk, hogy készen legyünk, mert (s engedjétek meg, hogy stand up comedy-kből való szójátékkal éljek) aki nem készül, az előbb-utóbb kikészül. Tehát a keresztyén élet szüntelen készülődés. Mikorra legyünk készen? Amikor Krisztus úgy jön el, mint...
Eddig az idő valóságát és az  öröm dimenzióját láttuk. Ma sokkal nehezebb területre lépünk. Bár idő is rendkívül bonyolult valami, s az öröm még inkább, ma nem kerülhetem meg, hogy egy nehezen kibogozható szövevénybe lépjek be. Pál azt mondja vallomásában: „végezetre eltéteték nékem az igazság koronája, melyet megáld nékem ama napon az Úr, az igaz bíró.” Krisztus úgy jön el, mint bíró. Erről Pál apostol a Thesszaloniki levélben is beszél, és Jakab apostol is szól róla („a bíró az ajtó előtt áll” – mondja, rettenti, inti a méltatlanul viselkedő embereket), de ezt találjuk a Jelenések könyvében is, ahol Jézus így is üzen a hét gyülekezetnek. Tehát, ha azt mondjuk: bíró, akkor igen bonyolult dimenzióba lépünk be, s ez a dimenzió a rend. A rend világa a legbonyolultabb a világon. Ha azt mondom, éberség, azt még értjük az időhöz kapcsolva. Ha azt mondom, öröm, azt érti a szívünk, hiszen ízlelni tudja az örömet. Ha azonban azt mondom: rend, ezzel egy egyszerre utált és áhított szót mondok. Utáljuk és áhítjuk. Utáljuk, ha nekünk kell rendbe tenni az életünket, utáljuk, ha reguláznak bennünket. Utáljuk, ha a politikában megjelennek a rendcsinálók, utáljuk, hogy csak a Böszörményi-út 28.-tól a villamosmegállóig százféle tábla van az úton, amelyek szabályozzák a forgalmat. De nagyon áhítjuk a rendet, ha rendetlenségbe zuhant az életünk. Ekkor rendőrért kiáltunk. Olykor a legcinikusabb istentagadó is eljutott oda, hogy rendőrért kiáltott: rendőr-istenért. Voltaire, aki nagyon szeretette froclizni a keresztyéneket, sőt kifejezetten  gyűlöletet szított ellenük, zűrzavarba került az élete végén csak leírta, hogy „ha Isten nem volna, ki kellene találni.” Kell lennie valakinek, aki legfőbb tekintélyként rendet rak az életben. Hát kiabál az ember egy ilyen rend(ező) Istenért, rendőri rendért. Egyszóval: egyszerre utáljuk és áhítjuk a rendet. Ez pedig jól megmutatja, hogy mennyire zavarodott az embe, milyen nagy bennünk az össze-visszaság.
Beszéljünk még néhány olyan vonatkozásról, amit ide kell majd hallanunk az Ige részletes kifejtésekor. Először is, ott mindig van bíró, ahol igazságról van szó. Igen bánt, hogy a magyar közbeszédben és jogi gyakorlatban az utóbbi húsz évben szinte teljesen eltűnt az igazságszolgáltatás kifejezés, és helyette bejött jogszolgáltatás. Ma a bíróságok jogszolgáltatók lettek, s ezért aztán a perek tizenöt évig is elhúzódnak. Mindazáltal azt hiszem, Magyarország vissza fog térni az igazságszolgáltatás elsőbbségéhez. A bírónak igazságot kell szolgáltatnia. Ez bírói funkció. Különösen akkor igényeljük ezt, amikor az én igazamról van szó, mert az én igazam nélkül nem állhat helyre a világ rendje. Elsikkadt történet lett Magyarországon a rendszerváltozás után sürgetett és remélt igazságtétel, s ebben a mulasztásban fövünk húsz éve. Tele is van az ország keserű emberekkel, mert az ő igazságtételük nélkül a világ rendje sem áll helyre.
Továbbá, bírói funkció a szétválasztás is. A krizis görög szó magyarul döntést (vagy választást) is jelent. A bírónak döntenie kell. Persze, nem úgy, mint Arany János bírója A fülemile című versben („jobbra ütök: nekem fütyöl, balra ütök: nekem fütyöl, elmehetnek!”). A krízis választási kényszer, és a bíró méltósága, bölcsessége abban van, hogy tud dönteni, a többé-kevésbé egyenlő állítások között. Ezt mi magyarok jól ismerjük, hiszen mi jussoló nép vagyunk. Örökségi perekben, meghagyásokban keressük, kinek mennyi jár! S ha nem egyezünk,  hát bíró dönti el, hogy kinek mennyi jár, hacsak szét nem téptük már a cihapárnát, el nem szállt a toll, s nem maradt semmi.
Bírói funkció a stratégia. Stratégának nevezték régen a hadvezért, aki megtervezte és eldöntötte a következő harci lépést. A stratégia szó azt is jelenti, hogy csatába vezetés, tehát aki a csatába vezetett, az volt a stratéga. A stratégiához pedig, ahogy Arisztotélesz leírja, hozzátartozott a taktika is. A taktika: lépés. A bírói döntés pedig az olyan lépés, mely megmutat egy útat, merre mehetünk, merre menjünk. Jézusnak van erről példázata. A király háborúba akar menni, kiküldi kémeit és kinyomozza, hogy az ellenfélnek hány katonája van. És aszerint dönti el, hogy hogy van-e esélye a győzelemre. Egyébként csak békefeltételekről fog tárgyalni. A stratégia az esélyről való döntést jelenti.
Aztán az esztétika világába is be kell lépnünk, ott is a krízis szóból leszármaztatva megjelenik a kritériológia. Milyen kritérium szerint ítélünk szépnek vagy rútnak valamit? Abba nem szoktunk belehalni, ha valamit szépnek mondanak, noha csúnya, és abba sem haltunk bele, hogy most megjelent egy új országalbum, mely tele van giccsel. Ám ítélni arról, hogy a szép, csak valamilyen kritérium, mérték szerint lehet. Mert szép nélkül nem tudunk élni. A csúnya is csak a széphez képest csúnya, a szabálytalan is csak a szabályoshoz képest szabálytalan. Johann Sebastian Bachot egyszer megrótták, hogy nem úgy komponált meg egy fúgát, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Erre Bach azt mondta: a szabályok nem azért vannak, hogy betartsuk őket, hanem, hogy éljünk velük. S ki merné ma közülünk Bachnak felróni, hogy a D-moll toccata és fuga hibás? Ezért mi magunk is bírók vagyunk, amikor elmegyünk valami mellett, jés azt modjuk: jaj, de csúnya ez az épület (Budapest, sajnos, tele van ilyenekkel)!
És még egy vonatkozást hozok ide, ez a hegemónia. Az antik világban hegemónnak nevezték az uralkodót, mert ő szabott rendet és törvényt. A drákói szigor kifejezést mindenki ismeri, a régi görög világban Drákó volt az, aki új rendet és új törvényt szabott. Mint hegemón, mint akitől származik a rend és a törvény.
S mehetnénk tovább: az ítélethez jön a vád, a panasz, a védelem, a tanú, az eljárás. És egyszerre csak azt vesszük észre, hogy hiszen ilyen az egész életünk. Amikor Pál apostol azt mondja, hogy Jézus Krisztus úgy jön el, mint igaz (mint megbízható, hűséges) bíró, akkor az egész életünknek meg kell rezdülnie, mint egy kifeszített húrnak. Ez a szó (bíró) megrezdíti ezt a húrt. Ilyen az egész életünk. Másból nem áll az életünk, mint eljárásokból, ítéletekből! Én most csak ötfélét soroltam föl, de ha valaki fölnyit egy görög szótárt (a görögöknek mindenre volt szavuk), azt látja, hogy a bíráskodás gyakorlatával egész élet le van fedve. De ne menjünk messzire, mi magyarok talán még jobban tudjuk, hogy nem filozófia az, amit eddig elmondtam. Mi perlő nép vagyunk, szüntelen perlésben élünk. Ezer éve perel a magyar, s még ezer évig fog perelni a. Egyszer valakinek fáradt iróniával azt mondtam, hogy szerintem a magyar nép nem fog kihalni. Dehogyis hal ki, hiszen a magyar ember még a saját koporsófedelét is fel fogja nyitni és kiszól: nekem van igazam! Hány család, gyermek, unoka, dédunoka él úgy, hogy az ősök rájuk hagyták a pert. Két hete találtunk a püspöki hivatalban egy levelet, 1921-ben tették le, és rá volt írva, hogy 90 év múlva bontandó. S mi volt benne? – per és panasz.
De ilyen általában is az ember, mert a magyar is ember, nagyon ember a magyar. De nekünk leginkább nem is egymással van perünk, hanem Istennel. Mióta az ember Isten helyébe akart lépni  (és akar is lépni szüntelenül), azóta Istennel van pere. Ezért mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben: Krisztusért járván követségben mintha Isten kérne általunk, kérünk, béküljetek meg Istennel! Ahol nincs békesség, ott per van, ahol háborúság van, ott stratégia van, ahol nincs elfogadás, ott szétválasztás van, ahol nem tetszik valami, ott kritériológia van, és ahol az ember akar úr lenni, ott el kell dönteni, hogy ki a hegemón, ki az úr, ki a gazda a háznál!?  Jaj, béküljetek meg Istennel!
Ma este még felolvasok egy másik igét is. Amikor ugyanis arról hallunk, hogy Jézus Krisztus úgy jön el, mint bíró, rögtön rezdül az életünk húrja, mert a bíró szóra a rend egész nagy jelentésvilága ott terem előttünk. És ez a rezdülés bennünk ijedelmes. „Lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Hogy hangzik ez? Engedjünk egy kicsit a fülünknek! Lészen eljövendő ítélni el (el)eveneket és holtakat. Így halljuk: elítélni jön... – pedig az eredeti latin és görög szövegben nem az van, hogy elítélni jön, de mi így halljuk, a magyar fül ezt csak így hallja: lészen eljövendő ítélni el. De hogy jól értsük ezt, és az apostol nagy váradalmát, nézzük az ő nagy életsummáját, amit a börtönből ír, kivégzésére várva. Lám ez is jogi helyzet: halálra ítélték. De mit ír? Én az igaz bírót várom! És miért? Mert be tudja summázni az életét. Azt mondja az apostol (gyönyörűek a szavak), sokszor idézzük: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Harcoltam és bevégződött a harc. Az „agón”, amiből az agónia szó származik, a halálos tusát jelenti. Ugyanez a szó írja Jézus agóniáját a Gecsemáni kertben. Az agónia bevégzése az, amikor az ember saját életakaratát áthelyezi Isten akaratába. Harcoltam – és végére ért a harc. Futásomat elvégeztem. Szó szerint fordítva, futva célba értem. Átszakítottam a célszalagot. És a hitet megtartottam, megőriztem. Nem esett el útközben a hit, nem szórtam el valahol, nem kell érte visszafordulni. Szabályszerűen végigfutottam a küzdőteret, szabályszerűen harcoltam, a hitet megtartottam. És itt jön az, amiről ma este szólnom kell, – a korona, a győzelmi korona. Hogy ugyanis a korona mégsem járandóság. Mert nem azt mondja az apostol, hogy megharcoltam a harcot, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam..., és megyek a bankba beváltani a járandóságot. Hanem azt mondja: az igaz bíró ítélete, döntése nyomán adatik meg nekem az igazság koronája. Mégpedig a legelső és legmélyebb bírói funkció nyomán adatik a korona: tehát nem a filozófiai igazságról való döntés nyomán, nem a juss-igazság eldöntése után, hanem az igaz voltról való döntés nyomán. Az igaz bíró, a hűséges bíró engem ennek a küzdelemnek a végén úgy ítél meg, hogy nem vagyok Isten ellensége. Igaz ember vagyok.
A reformáció legnagyobb vitája a jusztifikációról, az igaznak nyilvánításról folyt. E vitában volt egy erős áramlat, amit forenzikus megigazításnak neveztek. Eszerint Isten bírói fóruma előtt maga Isten nyilvánít engem igaznak Jézus Krisztusért, aki nem ellenségem, hanem a barátom. Csodálatosan mondja az Ige, hogy Ábrahám Isten barátja volt, és akik megbékülnek Istennel, azok Isten barátai lesznek! De nem úgy magától, hanem az igaz bíró ítélete nyomán, az igaz bíró döntése nyomán. Sőt, ő adja nekem ezt a harcot is, ezt a futást is, ezt a célba érkezést is, hogy a hitnek ezt a megtartását senki ne vitathassa el tőlem. Ezért olvasom most a másik Igét, mert sok az óvás, sok a vita, ahogy a versenyek után (sőt közben is) szoktak óvásokat tenni. (Aki szokott néha amerikai focit nézni, ismeri azt a jelenetet, hogy még folyik a harcma labdáért, és már be lehet dobni a pályára egy sárga kendőt. Ez a küzdelem közbeni óvást jelenti. S bár végbemegy még az akció,  de az óvás fennáll.) De sok óvás van a keresztyén életfolytatásban. A legnehezebbet fogom most felolvasni, bár más is óvást tesz ellenünk. A Biblia többször kátégórnak, vagyis vádlónak nevezi az ördögöt, aki állandóan azt súgja a fülünkbe, hogy nem vagy jó, nem vagy alkalmas, ne csináld, hagyd abba, nem érdemes, hülyeség az egész keresztyénség. De most a legmélyebbet szeretném felolvasni. János apostol mondja az első levelében: „Erről ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tettük bátorságossá Őelőtte szíveinket: hogyha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél és mindent tud. Szeretteim, ha a szív nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez.” Ha vádol a szív. Az én szívem vádol engem, s nem a másik szíve. Ez nem az az eset, amikor egy incselkedő kisgyerek kettéroppantja a mézeskalácsban egybefont két szívet, - ez itt az én szívem. Vádol a szív. És lehet úgy harcolni, lehet úgy futni, lehet úgy a hitet megtartani, hogy az embert a saját szíve vádolja? Hát nem elég, hogy a nagy kátégór, az ördög vádol bennünket, és mennyet és földet betölt az ember elleni váddal? Hát nem elég, hogyha más ugrik nekünk, és hozza, pecsételi, süti ránk a vádját és panaszát? Hát nem elég nekünk, magyaroknak, hogy a bíróság folyosóján éppcsak becsukjuk az egyik ajtót, s már megyünk is a másikhoz? Mit tegyünk ugyan, ha a szívünk vádol? Ráadásul, igen érdekes szót mond itt, - görögül is mondom, hogy érthető legyen: kataginoszkein, ez azt jelenti, hogy tud valamit ellenem. Tud a szívem valamit ellenem, a szívemnek van panasza ellenem! Bizony ez a keresztyén élet nagy drámája, ez a csüggedésünk mélységes oka, olyan nagy az a mélység, hogy beleszédülünk. S emiatt nem mondhatjuk, hogy a keresztyénségünk afféle muszáj-Herkulesség volna. Persze, úgy jó volna. Ó, ha csak a külső körülmények nem engednék, tudnánk mi nagyon keresztyének lenni: dafke-keresztyének. Elmondtam tegnap este, hogy mikor Sáregeresen kezdtem a lelkészi szolgálatot, behívatott a párttitkár leckéztetni.  Hű, azt a félórát! Mert én ott dafke-keresztyén voltam, és jól megmondtam annak a bolseviknek, hogy igenis van Isten, és hinni kell! Muszáj keresztyének is tudnánk lenni, ha már végre rendnek kell lennie. S bátran mondhatnánk is, hogy igaza volt Voltaire-nek, aki a nagy ateisták közé számít, de mégis csak megnyílott a szája, mint a Bálám szamarának, s mondott egy nagy igazságot: ha Isten nem volna, ki kéne találni! Nos muszájból, kényszerből tudnánk, mi keresztyének lenni - de megcsüggedünk, mert a szívünk vádol, mert  éppen a szívünk tud ellenünk valamit. Ezt jelenti a kataginoszkein szó: tud ellenem valamit.
Például tudja a szívem, hogy gyenge vagyok, s alkalmatlan a futásra. Emlékszem, általános iskolás koromban volt egy bajnok tornatanárunk, aki állandóan versenyre készítette a gyerekeket. Jártam én is edzésre. A fiúknak 5 órakor volt az edzés, a lányoknak egy órával korábban.  Mikor a lányok elmentek, jöttünk mi, fiúk és atletizálgattunk. Egyszercsak megérkezett egy nyolcadikos kislány, aki eltévesztette az időpontot. Egyébként a legkitűnőbb atlétikai tehetség volt. A tornatanár azt mondta neki: hát édesem, elkéstél, fuss most a fiúkkal együtt. És mindjárt küldte őket síkfutásra. Futott az a lány talán tíz métert, de a fiúk gyorsabbak és erősebbek voltak, meg is állt sírva, mondván: tanár bácsi, én nem futok a fiúkkal, mert én nem vagyok fiú. Nem futok, mert a szívem tudja, hogy én nem vagyok igazi keresztyén, - és ezt csak a szívem tudja. A szívemnek van panasza ellenem, tud valamit ellenem a szív. Tudja a szívem, hogy hazug vagyok. Az a nagy életszövevény, amit a rend és ennek a jogi vetületei kapcsán bemutattam, nagyon hamar megtanítja az embert arra, hogy úgy igazítsa az életét, hogy az rendben lévőnek látsszon. Már a gyermeknevelés legelső drámái közé tartozik, amikor az édesanya ölébe kapja a még beszélni sem tudó kisdedet és hol tréfásan, hol riadalommal, hol dühvel azt mondja neki: „mit tettél?”. Ez már számonkérés. Oh, még beszélni sem tudunk, de már nem is értjük ezt a beszédet, és hozzáigazítjuk magunkat ahhoz, aminek meg kell felelni, ám az én szívem tudja, hogy én csak egy kényszeres megfelelő vagyok – vagyis hazug. Tudja a szívem, hogy az én egész életem egy nagy-nagy konfabuláció, egy nagy mese, és én a kis hazugságokból fonom a nagy hazugságot, a nagy hazugságból a mitológiát, a mitológiából az önéletrajzot, az önéletrajzból a revízió alá vett önéletrajzot – a szívem tudja ezt. Lehet, hogy senki más nem tudja ezt. Mennyire szereti a mai ember a magánszférát. Hű, hű, hű, a magán szféra,  - ez az új kor bálványa, a magánszféra. Huj, de haragszunk a diktatúrákra, a politikusokra, a hatalmasokra, és kiabálunk, hogy már megint beavatkoztak a magánszféránkba. De a szívem tudja, hogy a magánszférám nem elmélkedésre, nem csendre, nem istenkeresésre, nem az igazság tükrébe való belenézésre kell, nem belső megtisztulásra, nem nyugalomra, áhítatra kell, hanem a bűnre kell a magánszféra. Hogy ne lássa senki, hogy ne tudja senki, hogy ne legyen ahhoz senkinek semmi köze, amit én teszek, hogy semmi korrektívum, semmi javító szándék meg ne szólaljon. Tudja a szívem. És tudja a szívem, hogy eljön az igaz bíró.
De vajon mindent tud-e a szív? János apostol szép szójátékot mond itt, azt mondja, hogy kata-ginoszkein: vádol a szív, de így folytatja az igét: hogyha vádol is minket a szív, nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Nem valamit tud, mindent tud. Mert Isten nagyobb a szívünknél. Isten mindent tud, és ezért mondja János apostol, hogy mi boldog bizodalommal várhatjuk az igaz bírót. Mi az, amit Isten tud, mi az a minden? Hadd soroljak néhány tételt.
Isten, aki Krisztusát elküldte, igazságot hozott Krisztusban, tudja, hogy eltöröltetett a megfizethetetlen bűn-adósság. Isten tudja, hogy Krisztusra kell tekintenie, hogy rajtunk megkönyörülhessen, és Krisztuson keresztül is néz bennünket. Isten tudja, amit esetleg mi nem is tudunk, hogy mi szeretjük Őt. Isten nagyobb a szívünknél. Ha semmi mást, csak ezt az egyet vigyük ma magunkkal: Isten nagyobb, mindig nagyobb (semper maior – ahogy ezt a régiek mondták). Isten nagyobb a szívünknél, Isten nagyobb az életünknél, Isten nagyobb az ezer éve perlő, s még ezer évig perlő magyaroknál, Isten nagyobb az összemberiségnél. Isten nagyobb az univerzumnál, nagyobb minden időnél, Isten nagyobb minden megragadható örömnél. Isten mindig nagyobb. A szívem rólam csak valamit tud, Isten az, aki rólam – beleértve a szívemet is - mindent tud. És így jön el az igaz bíró, eldönteni futásom jutalmát, átadni az igazság koronáját. Ezért mondja Pál: megadja nékem az Úr az igaz bíró ama napon, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését. Mi a mindig több megjelenését várjuk. S akkor a részleges, a töredékes, a valami fölvétetik a mindenbe, akkor az ideig való fölvétetik az örökkévalóba.
Legvégére hagytam ma este is, amiről az előző két estén is szóltam már. A várakozás jövőre irányultság. Pál is azt mondja: várva várom az igaz bírót, és hiszem, hogy azok is meg fogják kapni a jutalmat, akik várva várják őt. János apostol pedig azt mondja, hogy mivel Isten nagyobb a mi szívünknél, ezért van bizodalmunk. Ezért mondja a Heidelbergi Káté csodálatos kifejezéssel, hogy mi a megváltó Krisztust mint igaz bírót várjuk vissza, felemelt fővel. Nem sompolyogva fogunk Krisztus ítéletére járulni, nem úgy állunk Krisztus bíró elé, hogy hátha szerencsénk lesz, főleg ha tartalékolunk némi könnyet is az ítéletre, hátha a bíró meghatódik. Ám az igaz bíró igaz bíró. Felemelt fővel várhatom őt, mert az jön ítélni, aki megváltott engem, az jön, aki szeret engem, az jön, aki hűséges hozzám, az jön, aki Szentlelkét adja nekem. Tehát nem csak azt kérdezzük, hogyan jön el, hanem azt is, hogyan van velem? Jézus azt mondja: veletek vagyok a Vigasztaló által, de most mondhatom jogias nyelven is: veletek vagyok az ügyvéd-Lélek által: ügyvéd által, aki ítélet, igazság és bűn tekintetében meggyőzi a világot. Itt és most. A Szentlélek az én segítő társam, Ő az, aki amikor leállnék (mert a szívem azt mondja, tudom rólad, hogy gyenge és bűnös vagy!), erőt ad, hogy továbbmenjek. A paraklétosz az, aki megsegít engem, amikor a szívem tudja rólam, hogy én hazudok, de Ő igazat mond, s bevon engem az igazmondás szépségébe. A paraklétosz az, aki megnyitja szememet újra meg újra (mikor engem vádol a szívem, hogy céltalan volna az életem), s megmutatja az isteni dicsőség csodálatos valóságát.
Ámen

Kedves testvérek!
Tegnap este szóltam róla, hogy bár életünk leggyakoribb kérdése a „miért?” -, de szoktunk ennél mélyebben is kérdezni, például azt, hogy mikor, és a mikor-ban bennefoglaltan azt is, hogy hogyan. A „miért” filozofikus kérdés, az okot keressük vele, filozófiailag szólva az első okot, mígnem megtaláljuk a mozdulatlan mozgatót. De kérdeznünk kell azt is, hogy mikor, mert hiába ismerjük az első okot, ha nem dinamizálja az idő.  A világ azzal válik élővé, ha elkezd történni, az pedig időben történik. Ugyanakkor a hogyan által – mert ezt is kérdezzük – válhat minden egzisztenciálissá, személyessé. Itt a létmód, a valóságban-lét a kérdés. Jézus okkal példálózik ezzel, mikor ádventjéről, Isten országáról szól. Azt mondja el, hogy miért jön el az Ország, az idejét pedig egyenesen titoknak minősíti, ám a várakozás móduszát (a hogyan?-t) elmondja, éspedig azért, mert a sok sürgető kérdés, nyomorúság miatt tele van a világ csapdahelyzetekkel, sőt tele van csapdaemberekkel, hamis messiásokkal is. Azt mondja Jézus: sokan lesznek (és sokan is voltak) Isten országa eljöttéig, akik azt mondják, hogy itt van a Krisztus, ott van a Krisztus, ide hívnak, oda mennek, ide kéne mennünk, oda kéne futnunk, de (mondja Jézus) ti ne mozduljatok, hanem várjatok. Mert nem mi megyünk Isten országához, hanem Isten országa jön hozzánk.
Tegnap nehéz példázatot idéztem, ám láttuk, hogy ez nem félelemre, hanem szüntelen éberségre, készenlétre buzdít bennünket. Ma az örömről szeretnék szólni. Azt mondja Jézus, hogy Ő úgy jön el, mint vőlegény. Erről sem könnyű szólni, ezért engedjétek meg, hogy alaposabban részletezzem, a példázatot. Száz éve Magyarországon mindenkinek felcsillant a szeme, ha azt hallotta: lakodalom. S azt mondta volna: na igen, ezt értem. Vőfély, násznagy, vőlegény, menyasszony, násznép - mindenki tudta, mi az. Ma szomorúbban él a magyar, nem vagyunk már lakodalmas nép, kevés az esküvő, talán mert a családok sokallják a költséget, vagy fölösleges mulatságnak tartják. Ezért néhány szót szólnom kell a példázat körülményeiről is.
Jézus több ízben is vőlegényhez hasonlította önmagát. Egyszer mérgesen nekitámadtak Jézusnak és a tanítványainak, hogy mi ez a nagy dínomdánom, mi ez a nagy lazaság, mert – bocsássa meg a gyülekezet – abban a régi, kemény világban, amikor a farizeusok hosszú fekete köntösökben jártak és megfehérítették ábrázatukat, s nagyon mutatták, hogy böjtölni kell, Jézus tanítványai úgy tűnhettek, mint egy hippi-banda. Még kezet sem mostak. Persze, ez rituális kézmosás lett volna, de akkor is... Sőt! Aztán Kánában egy lakodalmon, mikor elfogyott a bor, a mester a vízből is bort csinált. (Jn 2:1-11) Miféle társaság ez? Ekkor Jézus megkérdezte a kritikusoktól, hogy sírhat-e a násznép, böjtölhet-e a násznép, ha velük van a vőlegény? – és magára mutatott. Majd, ha elvétetik a vőlegény, akkor lehet sírni, és böjtölni. (Máté 9:15)
Egyszer Jézus előfutárához, Keresztelő Jánoshoz elfutottak a tanítványai, és jelentették, hogy a Názáreti Jézus elcsábítja a tanítványait. Milyen tanítványai voltak Keresztelő Jánosnak? Sáska- és erdei mézevők, teveszőr köntösben járó aszkéták, akiknek Keresztelő János azt hirdette, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett, jön az Isten Messiása, és szórólapátra tesz mindent, fölszórja, mint amikor a gabonából kiszeleltették az ocsút, s mindent kitisztít, és ami fölösleges, azt mind tűzre veti. Sokan engedtek is ennek a kényszerítő szónak, hiszen bajban volt a világ, menedéket kerestek a megtérésben. De most Keresztelő János emberei jelentik Jánosnak, hogy ez a Jézus elviszi a tanítványokat. Ekkor azt mondja Keresztelő János: ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam? Sőt! Én a vőlegény barátja vagyok, és a vőlegény barátja örül, amikor elérkezik az esküvő ideje! Majd hozzáteszi, hogy imé, ez az én örömöm most teljesedett. Tehát Keresztelő János is azt mondja Jézusról, úgy jött el, mint vőlegény. (Jn 3:29)
A Mennyei Jelenésekről írott könyvben, a végső nagy látomásban, a könyve 18. részétől kezdődően nagy esengő hívásokat olvasunk. Itt így kiált a menyasszony, vagyis a gyülekezet (és segít neki kiáltani a Szentlélek): jövel! (Jel 22:17) Kinek kiált? A vőlegénynek. Tehát a mi nagy Krisztus-váradalmunkba tökéletesen belefér, ha azt mondjuk: úgy jön el Ő, mint a vőlegény. S itt az esküvői szokásokat is fel kell idéznünk. A vőlegény megy a lányos házhoz. Csak furcsa, feminista esküvő lenne, hogy menyasszony menne elébe a  vőlegénynek: gyere már ki, megyünk a templomba esküdni, lakodalomba!
Ezért is Jézus igen sok példázatában, mikor Isten országa titkáról szól, menyegzőről, lakomáról, lakodalomról is beszél. Nem feltétlen önmagát mutatja be vőlegénynek, de Isten országa titkáról szól. Ott van a nagy vacsora példázata, a királyi menyegző példázata, s még hány intelme, buzdítása, bátorítása Jézusnak, melyekben örömből veszi a példát, mert a beteljesedés nagy boldog érzését ismerjük. Hiszen a lakodalom nem olyan, mint a sportverseny. A verseny végén a győztes egyedül áll a dobogó felső fokán, aki pedig tizennegyedik lett, már kint ül a lelátón, s nem feltétlenül örül. A lakodalomban a meghívottakat mind örömre hívják meg. Közös öröm ez. Jézus sokat példálózik ezzel, ízlelteti velünk a saját éltünk tapasztalataiból a mennyei világ örömét. Sőt, nemcsak beszélt erről, hanem tett is ebben, - a kánai menyegzőben a vízből bort csinált, ez volt a legelső csodája, melynek persze nem az a lényege, hogy minden vízből bor lesz, hanem, hogy eloszlott az aggodalom. Jézus ezzel is jelzi, hogy úgy jön el, mint örömadó király.
És most itt van előttünk a tíz szűz példázata. Ha a mélyét keressük, az éppen akkor tárul, amikor a vőlegény érkezik, hiszen akkor támad az öröm. Igen, akkor támad az öröm, amikor a vőlegény megérkezik. Ma mifelénk mindenféle esküvői szokások terjedeznek, külön esküvőtervező cégek foglalkoznak ezzel. Én néha csóválom a fejemet ezeket látva, de szelíd szeretettel jegyzem meg, értem a dolog lényegét: a szervezők az örömöt akarják fokozni újfajta eseményekkel, kellékekkel. Olykor egy-egy lakodalomban akkora tűzijátékot rendeznek, hogy aki messziről hallja, azt hiheti kitört a háború. Az viszont nem volt újdonság, hanem bevett szokás volt a régi keleti világban, hogy amikor érkezett a vőlegény, a lakodalmas ház előtt fiatal lányok, szüzek égő mécsesekkel várták, így köszöntötték, hogy mielőtt belép a kapun, legyen a benti örömnek máris valami kinti fénye. Történet szerint tíz fiatal lányka vállalta ezt a tisztet egy lakodalomkor. Kiültek a ház elé és várták a vőlegényt, hogy ha majd harsan a kiáltás: Ímhol a vőlegény, jöjjetek elébe! – meggyújtsák mécseseiket, feltartsák, és így köszöntsék a vőlegényt. Ez most itt nagyon fontos! A meggyújtott mécsesek az érkezés örömét fejezték ki. A Biblia-magyarázók sokféleképpen allegorizálták, hogy mi volna ez a mécses, meg benne az olaj, s én is fogok ma allegorizálni, bár a homiletika professzorok szerint ez tilos. Mégsem ez a lényeges, hanem az, hogy ezek a szüzek várakozásban vannak, de nem üres várakozásban. S talán az egész keresztyén életnek ez az egyik nagy titka. A keresztyén ember tud várni, mert van tárgya a váradalmának. Az ember úgy általában azért szokott várni, mert nincs tárgya a váradalmának. De sok ilyen eset van. Összedőlt az élet, nincs mit tennünk, várunk. Majd meglátjuk, mi lesz. Ez az egyik leggyakoribb magyar mondat: majd meglátjuk, mi lesz. Aztán, ha döntési helyzetben van az ember, de nincsenek támaszkodó pontjai, tehát aligha fogunk jó döntést hozni,  azt mondjuk: aludjunk rá egyet! Merthogy mást nem tudunk tenni. Talán majd éjszaka, álomban megajándékoz bennünket Isten, mint Józsefet, valami vízióval, s beteljesedik a zsoltár: szerelmeseknek álmában ad eleget?! (Zsoltár 127:2) De akárhogy is, testvérek úgy általában az ember várakozási helyzete olyan, hogy nem tud mit tenni, nem tudja, mi fog történni. Hát vár: majd meglátjuk, mi lesz.
A keresztyén várakozás azonban valamire irányul. Itt, a példázat szerint az örömre irányul. Ezek ezek a szüzek örömre várnak. Jönni fog a vőlegény, lakodalom lesz. Meggyújtják a mécseseket, megjön a vőlegény, és vele bemennek ők is. Hiszen őket is megilleti a várakozásért, a szolgálatért, az üdvözlésért az örömben való részvétel. Ez a belépőjegy. Csakhogy öté érvénytelen. Nem tudják érvényre juttatni, hogy ott vannak. Hogy mondja Keresztelő János? – Ímé, az én örömöm betelt, nékem alá kell szállanom, néki fel kell emeltetnie... Vagyis ez a keresztyén várakozás: örömmel való betöltekezés, örömre való előtekintés, már a váradalomban is megjelenő öröm. Örömmel várni, - de nagy titok ez. Örömmel várni, amikor kedvesnek írunk, s odaírjuk a végére: örömmel várlak. Örömmel várni, mert aki érkezik, örömet hoz, érkeztével teljesedik az öröm.
Tehát a keresztyén öröm beteljesedésének a forrása az, hogy a helyünkre kerülünk. A lakomában az asztalhoz. Ennyi az egész: a lakomában az asztalhoz ülni, vagyis résztvenni az Isten örömében. Lám, kezd minden a helyére kerülni. Mert a hitben igasághoz jutunk, reményben szeretethez jutunk, és szeretetben Istenhez jutunk. Ezek azok a lépések, melyeket Keresztelő János így mond ki: nékem alább kell szállanom, neki fel kell emelkednie. Mindenki a helyére kerül. Idézzük fel Keresztelő János iménti vitáját: mennek a tanítványai, és azt mondják, János, te vagy a főnök, te vagy apokaliptika prófétája, te vagy az, aki azt hirdeted, hogy elérkezett az Isten országa, hát ki ez a Jézus, aki elszedi a tanítványaidat? Ekkor mondja János: nekem lejjebb, neki följebb... Nem én vagyok a vőlegény, Ő a vőlegény! Mert furcsa lenne, testvérek, ha a lakodalomban a násznagy ülne be a vőlegény székébe. A vőlegénynek kell fölemeltetnie, őbenne és őáltala kerül minden a helyére. És megfordítva is mondhatom, az örömtelenségünknek az a forrása, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kell, nem abban vagyunk, amiben lennünk kellene. Hadd menjek tovább: nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene! Nem azok vagyunk. Rengeteg dolgot kipróbálunk, sok dologba belekezdünk, sok-sok helyre elfutunk önmagunkért, de hiába. Éppen ezt példázza a balga szüzek esete, mert amikor érkezik a vőlegény, kiderül, hogy ők nem azok, akiknek lenniük kellene. Miért nem azok? Mert nincs náluk olaj. Igen, az eszesek vittek magukkal olajat, a balgák viszont nem. Nem volt hát mit meggyújtaniuk, és ha nincs mit meggyújtani, hiába a nem-világló mécsest a sötétben magasra tartani, a akkor ők nem azok, akiknek lenniük kellene: vőlegényt váró, mécsest gyújtó, üdvözlő szüzek. Akkor kik ők? Valakik, akik csak úgy odakerültek, valakik, akik ugyan toporognak a kapuban, s be akarnak menni, de nincs rá joguk. Potyázók. Van Jézusnak arról is példázata, hogy mi a sorsa a potyázónak. Ez is menyegzői példázat, ismerjük. Bejön a ház ura a fia menyegzőjén a terembe, körülnéz, és észrevesz az asztalnál valakit, aki nem esküvői ruhába öltözött. Odamegy és megkérdezi tőle: barátom, te mimódon kerültél ide? S nem is ad időt magyarázkodni, hanem kirakatja azt, akinek nem lehetne ott lennie. (Mt 22:21)
Boldogtalanságunk egyik nagy forrása, hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kell. Igen, valami máz ragadt ránk a keresztyén kultúrából, megtanultuk a kétezer éves keresztyén filozófiájából, hogy minden ember anticipáló módon él, mindenki elővételezi a jövőt, s megtanultuk azt is, hogy az ember egyfajta világra nyitottságban létezik. Mégis, valóban ilyenek vagyunk? Valóban várakozók vagyunk? Valóban örömmel várakozók vagyunk, mégpedig folyamatosan beteljesedő örömmel várakozók? Mert ha nem, az oka is egyszerű: nem ott vagyunk, ahol lennünk kell. Mi történik a példázatban? El kell menni olajat szerezni. Mi maiak ezt nem nagyon értjük. Ugyan éjszaka milyen bolt volna nyitva? A keleti világban azonban nem így van, a bazárok éjjel is nyitva állnak. Hát elszaladnak a balga szüzek, hogy olajat szerezzenek. Hátha azt az időt, ami a vőlegény biztos jövetele és házhoz érkezése között eltelik, valami gyors művelettel még meghosszabíthatják, s olajat szerezhetnek, visszaérkezhetnek, meggyújthatják a mécsest, és hipp-hopp, ők is ott vannak, mintha el sem mentek volna. De elkésnek. Tehát nem azok, akiknek lenniük kellene (vőlegényvárók), mert nincsenek is ott, ahol lenniük kellene (az érkezés helyszínén). Azt hiszem, örömtelenségünknek az a forrása, ami a balga szüzek balgasága: kívül maradtak, mert nem elővételezték az örömet, és ezért nem elővételezték az olajat. Ennyit szabadjon tehát allegorizálni. Igen, a példázatbeli olajról mondták már, hogy az a hit, és nekünk a hit mécsesét kell meggyújtanunk. Mondták azt is olajról, hogy az a jó cselekedetek összessége, és nekünk jó cselekedetekkel kell ékeskednünk, amikor megjön Krisztus. Más pedig azt mondta, hogy ez az olaj a szüntelen való imádság. Mégis, a lakodalomban örömről van szó, és aki elővételezi azt az örömet, hogy megjön a vőlegény és vele mi mind az öröm hajlékába megyünk be, az elővételezi az olajat (örömöt). S aki ezt teszi, az nem mondja: majd meglátjuk, mi lesz! Azt sem mondja: aludjunk rá egyet! Hiszen amúgyis elaludtak, de nem azért, mert azt mondták, hogy aludjunk rá egyet, hanem, mert ilyen az emberi természet, meglankad a várakozásban, megrenyhül az erőfeszítésben, elkallódik a figyelmünk, mert a türelmetlen, sürgető várás, a feszültség átdönt minket egy szempillantás alatt a teljes ernyedtségbe. Mégis, akik elővételezték az örömet és képesek a múlandó földi életben az Isten örökkévaló örömét elővételezni, azok bizton készen állnak, hogy amikor harsan a kiáltás: Ímhol jön a vőlegény, jöjjetek elébe – máris indulhassanak.
De ma este sem csak azt kérdezzük, hogy miképpen jön el a mi Urunk, hanem azt is kérdezzük, hogy miképpen van itt? Nyugodtan mondhatom, hogy Jézus örömmel van jelen. Isten országa nem evés, nem ivás – mondja az apostol – hanem igazság, békesség és Szentlélekben való öröm. (Róma 14: 17) Isten országa az öröm. És kit küld el nekünk Jézus feltámadása és mennybemenetele után? A Vigasztalót. Tegnap kezembe került egy új Biblia-fordítás, mely  Jézus szavát így fordítja: pártfogó. Elnézést kérek a jogászoktól, bizony, elfancsalodtam ezen. Jézus azt mondja: elküldöm a paraklétoszt, s meghagyom, a paraklétosz szót sokféleképpen lehet fordítani, talán lehet úgy is, hogy ügyvéd. Dehát a Szentléleknek ügyvéd volna, aki majd a bíró előtt mindenféle eljárásjogi traktákkal nyújtja el a perünket? Minap viszont megláttam ezt a fordítást, mely szerint a Szentlélek pártfogó. Nos, erről nekem a börtönből szabadultak pártfogói jutottak eszembe. Akkor tehát a Szentlélek  mozgó  smasszer? De jól adja vissza a régi fordítás, a paraklétosz szót: vigasztaló, - és ebben vígság van. Mert nemcsak akképpen pártfogónk a Szentlélek, nemcsak úgy ügyvédünk, nemcsak úgy szószólónk, hogy valakikkel szemben megvéd bennünket. Igen, ha nem tudjuk mondani, amit mondani kell, nem kell aggodalmaskodnunk, – ígéri Jézus tanítványainak –,  a Szentlélek majd a szükséges órában megadja, hogy mit mondjunk. (Lk 12:11) Vagyis nem kell félnünk, s ne engedjük az örömünket elrepülni, a Lélek velünk van. Ifjú pap voltam, lelkes, örvendező. Hívatott a párttitkár, hogy az ifjú papot jól megtáncoltassa marxista-leninista filozófiából. Emlékszem rá, blazírt voltam, szinte pimasz. Feleselgettem. Hogy a Szentlélek tett ilyen pimasszá, azt nem fognám Reá. De abban biztos vagyok, hogy akikben Isten Szentlelke munkálkodik, azoknak derűt, elvehetetlen örömet ad. Tavaszy Sándor, a nagy erdélyi teológus jut eszembe. Ő Trianon után a Romániához odaszakadt Erdélyben élt. A hivatalnoki kar felét vagonokba tették és átküldték Magyarországra, mert nem voltak hajlandók a román királynak a hűségesküt letenni. Ott állt az erdélyi magyarság, mi lesz? Vége mindennek. Ekkor ez a teológus elkezdte sorban írni a cikkeit, melyeknek mindeniknek ez volt a motívuma: derült jövőbe nézés! Lehet a jövőbe derülten tekinteni? Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel... Sírni, fogat csikorgatni, átkozódni, mindent megcsaholni a magyar embernél senki sem tud jobban. A Krisztustól elhanyatlott magyar ember a legborzasztóbb, testvérek. Magunkon is észrevesszük, hogy akármi történik, ráköpjük az epénket, hadd legyen másnak is keserű. De mit kérünk Himnuszunkban, mi az áldás első jele: jókedvvel! Nem véletlen a Himnuszban a sorrend: nem bőséggel, hanem jó kedvvel kezdünk. Aztán bőséggel. Így áldana meg bennünket Isten, ha igaz szívvel kérnénk. Ez a derült jövőbe nézés, ez az öröm, ez a vigasztaló Szentlélek munkája bennünk. Isten országa nem evés, nem ivás, hanem a Szentlélek által való öröm. Így van jelen Krisztus.
Ezért hát, mikor azt kérdezzük, hogyan jön el, azt tudom mondani, úgy, ahogyan már jelen van. Mindig úgy jön el, ahogy jelen van. Tegnap azt hallottuk, hogy Krisztus sokarcúságához tartozik az is, hogy úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, bejelentés nélkül, mégis ezernyi előjellel. Ma pedig azt mondom: úgy jön el, mint vőlegény. A Jelenések könyvének kiáltása (jövel!) Isten népének ezt a boldog tudatát fejezi ki. Ott a menyasszony kiált, és segít neki a Lélek, a vigasztaló, a szószóló, a szavakat adó Lélek. Nem a megvert, kirabolt ember kiált, nem a börtönben lakozó kiált, nem az árva kiált, hanem a menyasszony.  És aki örül, az tud várni. Egészen pontosan: az tud várni, aki örül. Tud várni arra, hogy az öröme teljes legyen, mert már örömben él, az örömöt ízleli, az örömöt kapja  a Szentlélek erejével, vigasztalásával, megbátorításával, gyógyításával, megvilágosításával, eligazításával. Ezzel töltekezik és táplálkozik. Aki örül, azért is örül, mert közelebb jut igazi helyéhez. Megy az asztal felé, megy a lagziba. Én csak egyszer láttam síró embert lakodalomba menni. Az is én voltam. Édesapámnak az volt a szokása, hogy amikor a papot is meghívták lakodalomba, mindig elvitte egyik gyermekét. Heten voltunk gyermekek, lassan haladt a sor. De aztán én lettem a soros. S ekkor édesapánk egy esküvő után szólt az öcsémnek: na, Sanyikám, gyere! Micsoda? – tolult bennem a düh -, hát megint kimaradok, és kezdtem is bömbölni. Erre édesapámnak korrigált: jaj persze, Pistikém, te jössz! S én végig az utcán bőgve mentem, de már örömömben bőgtem, hogy én is elmehetek, és is ott lehetek. Aki örül, az Isten Lelkében örül, hogy az igazi helye felé megy. Lakodalomba megy. És aki örül, azzá lesz, akinek lennie kell. Isten országa öröm.
A sírás és fogcsikorgatás az, ami kívül van. Milyen drámai, amit Jézus mond lakodalomról, esküvőről, nászházról, meg a külső sötétségről. A sötétség kívül van, azok a kis égő mécsesek is mind benn vannak, s azok is, akik ott a sötétben világítottak velük. Immár bezáraték az ajtó...Ebben a passzív szerkezetben fontos titok van. Bezáraték az ajtó: se ki, se be. A sírás és a fogcsikorgatás kívül marad. Nos, hát testvérek, hogy’ gyújtjuk meg mi ezt a mécsest, hogy aztán ott tudjunk ülni? Igen, néha még el is szunnyadozunk a várásban, de vajon örömnek olajával töltjük-e meg mécsesünket? Várunk-e, és örömmel várunk-e? Egy tanácsot adok a kérdés mellé. A Kánai menyegzőben elfogyott a bor. Amikor Mária Jézushoz megy és odasúgja, hogy elfogyott a bor, Jézus előbb meghökkentő dolgot mond: asszony, mi közöm nekem hozzád, nem jött el még az én órám, - nem jött még el az igazi vőlegény! De Mária értette ezt a szót, és azt mondta a szolgáknak: amit nektek mond, megtegyétek. Aztán Jézus átveszi az irányítást, és azt mondja nekik, töltsétek meg a kővedreket vízzel. Ott kezdődik tehát a keresztyén élet, amikor Jézus átveszi az irányítást. Amit mond, megtegyétek. Bár még nem jött el az Ő órája, bár még az éjszakában vagyunk, bár még várakoznunk kell, - boldog az ember, nem azért vár, mert nem tudja, hogy mit tegyen. Boldog az ember, aki nem azért alszik el várakozás közben, mert nem tudott magának mást mondani: aludjunk rá egyet. Az az ember boldog, aki örömmel vár, és azt teszi a várakozás idején, amit mestere, Krisztusa parancsol neki: örüljetek! Ismét mondom, mindenkor örüljetek.
Ámen