Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, talán 170 esztendeje annak, hogy egy dán fiatalember ezeket a sorokat írta: ha megházasodsz, megbánod, ha nem házasodsz meg, azt is megbánod. Az után jegyezte fel ezeket a szavakat ez a fiatalember, miután felbontotta jegyességét Regina Olsennel. Őt pedig Sören Kierkegaardnak hívták, a modern kor egyik legnagyobb filozófusa volt. Ez a fiatalember egyszer ígéretet tett, eljegyzett egy fiatal lányt, aztán másként döntött, meggondolta magát. Tudjuk, sok írása, gondolata, meggondolkodtató, mélységekbe tekintő műve mind e körül a döntés és döntés-megmásítás körül forog: ha megházasodsz, megbánod, ha nem házasodsz meg, azt is megbánod. Vagy ahogy egy más helyen mondja: bánkódj a világ nyomorúságán, vagy nevess rajta, mindkettőt megbánod. Mégsem mondjuk, hogy lám, csak ennyit ét a filozófia, valaki döntött egyszer, aztán meggondolja magát, és e körül forog benne minden, ezért olvassa a régieket, ezért kutatja a lélek titkait, ezért ír nagy műveket! Hisz ez bagatell, mindennapos dolog. Hanem inkább kérdezzünk csak, vajon miért mondja a filozófus azt, hogy megbánod? Azért kell ezt kérdeznünk, mert ez a mi filozófusunk sokat hivatkozik Pál apostolra, és erre a szakaszra is hivatkozik, igéket kutat, Isten igéjének a fényében próbálja az emberi lélek talányát, titkait megérteni. Hát kérdezzük csak: miért mondja, hogy megbánod? Miközben Pál apostol itt éppen azt mondja, azt akarom, hogy amikor döntesz, úgy dönts, hogy azt ne bánd meg.
Azt mondja az apostol: bármit tanácsolok nektek, korinthusiaknak, s nektek, e levél olvasóinak, bármit tanácsolok az élet nehéz kérdéseiben, ne vegyétek csapdának. Így mondja: nem azért mondom, hogy tőrt vessek néktek - a régi fordítás szerint; azonban ezt úgy kell fordítanunk: nem azért mondom, hogy béklyót tegyek rátok, hurkot tegyek a nyakatokba. Vagy életszerűbb képpel: nem akarok koloncot akasztani a nyakatokba, mint azt faluhelyen szokták a vad kutyával, futhat ugyan, de mégsem, nekironthat valakinek, de mégsem, mert a koloncba mindegyre beleveri a lábát. Hanem azt akarom – mondja az apostol –, hogy hasznotokra legyen amit tanácsolok, és jó legyen nektek, amit a tanács nyomán döntötök. Nem azért mondom, hogy megbánjátok.
Itt, a Korinthusi levél hetedik részében Pál apostol nem is csak egy dilemmára ad tanácsot, házasodjunk, vagy ne házasodjunk, hanem sokkal több kérdésről szól. Így lehetne ezeket tömören elmondani: életvezetési kérdéseket kapott a korinthusi gyülekezettől, és ezekre mindegyre válaszol. Az első kérdés így szólt: megtérésük után éljenek-e házaséletet a hívők? Oktalan kérdésnek tűnik, de föltették az apostolnak. Megtér egy házaspár, keresztyének lesznek,  - éljenek-e ezután házas életet, vagy teljesen az Úrnak éljenek? Pál azt mondja, igen, éljenek, mert ez egymás iránti kötelességük. Aztán jön a következő kérdés: mindenképpen meg kell-e házasodni? Szükségszerű ez? Erre azt mondja az apostol, ezt döntse el ki-ki maga, és aki az Úr közelsége miatt, Isten szeretete miatt, Isten országára várva úgy dönt, hogy nem házasodik meg, jól dönt, de csak akkor, ha ezt ajándékba kapta. Ha ez – tudniillik, hogy nem él házasságban – kegyelmi ajándék a számára. Aztán jött a következő: elválhatnak-e a keresztyén házasfelek? Vagy gyötrődjenek a megromlott kapcsolatban? Pál válasza kategorikus: nem válhatnak el. Aztán a következő kérdés mindjárt: igen, de mi van akkor, ha a házasfelek korábban hitetlenek voltak és közülük csak az egyik tért meg? Akkor elválhat tőle? – már tudniillik a hívő a hitetlentől? A válasz egyértelmű: nem! Ha a hitetlen akar elválni, ugyan el kell engedni, de a hívő ne váljon el, mert áldásul lehet a hitetlen számára is. Aztán a következő: újraházasodhatnak-e azok, akik megözvegyültek? Az apostol válasza igen. És ezek között van – sorrendben az ötödik helyen, de én most a végére tettem: férjhez kell-e adniuk a családapáknak a hajadonokat?
Vissza kell utazzunk valami időgépben, ma már ilyen nem nagyon van, hogy egy édesapa kiházasítja a lányát, és igyekszik is minél előbb kiházasítani, amíg még virágában van, ahogy az apostol mondja. De régen így volt, a családfő kötelessége volt, hogy kiházasítsa lányait őket. Ezért mondták régen, hogy nagy szerencsétlenség, ha csak lányai születtek. Mert nagy gond, amíg őket kiházasították. A korinthusi hívő édesapák között nagy kérdés volt ez, hogy kiházasítsák a lányokat, vagy sem, keressenek nekik férjet, vagy sem, férjhez kell mennie a hajadonoknak vagy sem? Ekkor mondja az apostol, hogy ki-ki amiben elhívatott, maradjon meg, de ha férjhez megy, nem vétkezik, s ha hajadon marad, akkor sem vétkezik, mert az idő rövidre van szabva. Akiknek tehát van feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna, akik sírnak, mintha nem sírnának, akik vigadnak, mintha nem vigadnának, akik vásárolnak, mintha semmijük sem volna, s akik élnek e világgal, mintha egyáltalán nem élnének vele, mert elmúlik a világ ábrázatja. És gyorsan hozzáteszi: ezt a hasznotokra mondom. Nemhogy tőrt vessek nektek, nemhogy koloncot tegyek a nyakatokba, nemhogy pányvára eresztve egy-két lépést tehetnétek, de többet nem.
Titokzatos és talányos szavak ezek, és meg kell mondanom őszintén, nagy mélységbe engednek betekinteni. Minket, keresztyéneket az ilyen súlyos és meghatározó életkérdésekben, mint amit a korinthusiak feltettek az apostolnak, általában kétféle hiba szokott fenyegetni, és most az apostol minket is segít, hogy ezekbe ne csússzunk bele, e hibákat ne kövessük el. Az egyik hiba az, amit elég gyakran elkövetnek a keresztyének, hogy azt mondják: nekünk ehhez nincsen közünk, mi ebben nem tudunk tanácsot adni! Mondhatjuk, ez túlzó, elfajzott protestáns magatartás. Mi nem mondunk senkinek semmit. Meghallgatjuk ugyan, de döntse el ő maga. Ebből az szokott kijönni, hogy ott hagyjuk a dilemmában, hagyjuk őrlődni, s arra hivatkozunk, hogy felnőtt embernek felnőtt módon kell döntenie, mindenkinek vállalni kell a rizikót, a kockázatot, a felelősséget, a következményeket. Olykor megdicsérnek bennünket ezért a magatartásért, hogy mi protestánsok mindig mindenkit felnőttnek tekintünk, nem rágjuk senki szájába, hogy mit kell tennie, nem vágunk lózungot a fejéhez, nem foglalkozunk percre lebontott életvezetési kérdéssel, hogy reggel 6.30-kor kelj föl, imádkozz, 6.35-kor ágyazz be, 6.37-kor készítsd el a reggelidet, 6.47- kor csukd be az ablakot… mi nem vagyunk ilyenek, mi felnőttek vagyunk. Csakhogy, ez nagyon gyakran zsákutcába vezet bennünket, az érdektelenség és közömbösség zsákutcájába, nem tanácsolunk, nem buzdítunk, nem intünk, nem figyelmeztetünk, hanem: mindenki magának áll,  vagy esik, s ezt úgy mondjuk, mintha bibliai ige lenne, pedig a római levélben az van: mindenki urának áll vagy esik (Róma 14:4). Tehát rosszul idézzük az igét, Bibliát hamísítunk a közönyünk igazolására.  De van egy másik véglet is, amitől persze ódzkodnak a protestánsok, ez pedig az, amikor olyan szigorú, meghatározott törvényeket, életvezetési szabályokat akarunk a másikra kényszeríteni, amik nem Istentől valók – ne fogd meg, meg se kóstold, még csak ne is illesd (Kolossé levél), mégpedig Isten nevében! Íme, a két végleg: Isten nevében azt csinálsz, amit akarsz, illetve Isten nevében ne csinálj semmit! Ha végigolvassuk a Korinthusi levélnek ezt a részét, megdöbbentő, ahogy az apostol érvel. Mert olykor, amikor kategorikusan kell szólnia, azt mondja: ezt az Úr mondja. Máskor viszont azt mondja: nem az Úr mondja, ez az én tanácsom. Nem azt mondja, hogy nem tanácsolok semmit (protestáns túlzás), hanem azt mondja: ez az én tanácsom!
Azért tanácsolom, folytatja, mert kaptam bölcsességet az Úrtól, és hiszem, hogy az Ő lelke van énbennem is, - ez hát az én tanácsom. Persze zsákutca az is, amikor az őrlődő ember, aki megerősítésre vár, akinek bizonyosság kell, dilemmában van, nem tud dönteni, ránehezedik a döntés súlya, és valami határozott dolgot akar hallani, akkor azt hallják tőlünk: ez meg ez az Úr akarata. S ha beüt a baj, akkor, úgy-e, máris kezdjük magyarázni neki, hogy az volt az Úr akarata, de te biztos beletettél valamit vagy elhagytál belőle valamit. Próbáljuk kimagyarázni, de mit is, kit is? Nem is annyira az Urat, mint inkább saját magunkat. Azonban az apostol – még egyszer ismétlem – azért mondja tanácsait, azért mondja az igéket, azért mondja a titokzatos szavakat, hogy aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha nem lenne semmije, aki él a világgal, mintha egyáltalán nem élne vele, - hogy meg ne bánd sem ezt, sem azt. Sem azt, hogy vállalsz valamit, sem azt, hogy nem vállalsz valamit. Meg ne bánd. Mert ha vállalsz valamit, vagy nem vállalsz valamit, azt neked az Örökkévalóhoz képest kell eldöntened, s nem ahhoz képest, ami múlandó! Ez az apostol szavának a titka és lényege. Múlandó dolgokban döntünk, mert ez a világ múlandó. Ideig-óráig tartó dologban kell nagyon súlyos döntéseket hoznunk. De ideig valók, mert ez az élet, ez a hetven, legfeljebb nyolcvan esztendő. Tudunk hát jól dönteni a múlandóságok és a változandóságok között? Ne bízzuk rá magunkat a sodrásra, lesz, ahogy lesz! Ne vonuljunk el valami titokzatos, misztikus elvontságba, hogy úgyse számít, és nincsen jelentősége! Vagy éppen megfordítva, ne görcsöljünk össze és kövessünk egészen szigorú, tarthatatlan szabályokat akár önmagunk összeroppantása árán is, csak hogy el ne vétsük! Ha vállalsz valamit, az Örökkévalóhoz képest tedd, ahhoz képest fontold meg, és ne ahhoz képest, ami múlandó. Vagyis – mondja az apostol – amikor itt élsz, itt döntesz, itt vállalsz, vagy nem vállalsz valamit, akkor te ezt az Örökkévalóra nézve teszed, itt, a múlandóban. Az volna a dilemmád, hogy ha csak az Örökkévalóra nézel, arra hivatkozol, arra tekintesz, akkor elvéted a dolgod itt, a múlandóban? Megtörténhet ez, de sokszor megtörténik ez! Rajongás kap el, elfog valami mennyei tudat, és elvéted azt, ami itt fontos. Tehát, lássuk: az apostol nem azt mondja, hogy egyáltalán nem fontos az, ami itt történik! Ez hamis érvelés lenne. Azt mondja, hogy fontos, de… van annál fontosabb is! Látlak, korinthusiak itt, a múlandóban, és látom, hogy szenvedtek a gondolataitok miatt itt, hogy netalán mégsem ragyog fel az Örökkévaló bennetek, már a múlandóban is. Mert végül is, ez a keresztyéni élet nagy tétje. Ez a keresztyén élet nagy kihívása – ha szabad ezt a kifejezést használni –, hogy fölragyogjon bennem, a múlandóban, fölragyogjon az én múlandó dolgaimban az, ami örökkévaló. Fölragyoghat? – Erre válaszol az apostol.
Így mondja: elmúlik a világ ábrázata! Kétségtelen, hogy első hallásra, sok esetünkre, sok bajunkra, sok nyomorúságunkra szolgál nekünk vigasztalásul ez a szó. Ám az apostol ezt most nem vigasztalásul mondja. Igen,  ha koporsó mellett kell megállni, vagy ha megszereztünk valamit, de kiderül róla, hogy nem a miénk, vagy ha örülünk és nevetünk valamin, ám kiderül, hogy ez hamis öröm, vagy amikor nagyon megsiratunk valamit, és kiderül, hogy nem kéne rajta sírnunk – idézem a filozófust, mert ez egy fontos mondat: bánkódj a világ nyomorúságán, vagy nevess, mindkettőt megbánod! -  igen, elismerjük, az apostol is tud róla, vannak ilyen helyzetek! Ám nem ezekre nézve mondja, hogy elmúlik a világ ábrázatja,  - ez nem vigasztalás a szónak abban az értelmében, ahogyan a sztoikusok szokták magukat vigasztalni. Ez nem sztoikus vigasztalás. A sztoikusok szokták magukat így vigasztalni: minek kötöd magadat a múlandó dolgokhoz, miért láncolod magad ahhoz, ami van és holnap nem lesz, mert jön-megy minden a világban, s elmúlik, nem lesz többé, nem érdemes hozzá ragaszkodni, minden a veszendőség alá van rekesztve, emelkedj fölül, és szemléld úgy, mint a hiábavalóságok hiábavalóságát! Az apostol nem sztoikus.
Éppen ezért azt a vitát is értenünk kell, ami e kifejezés kapcsán régiek között folyt és azóta is tart. Még Jeromos az nagy latin Biblia-fordításban, a Vulgatában azt mondja, hogy elmúlik a világ alakzata: figura. Pálnál,  a görögben a séma szó  szerepel – és ezt így fordítja latinra  Jeromos így: alak. A világ alakja, úgy, ahogy előttünk van, úgy, ahogy megjelenik a számunkra, úgy, ahogy meghatározott alakzatban elénk vonul – ez múlik el. A görög séma szót a latinok is átvették, de Jeromos nem tartja meg a fordításban, mert a séma szót hadrendre, harci alakzatra alkalmazták, amikor a hadsereg meghatározott módon felállt, középen a gyalogság, két szárnyon a lovasság, ez harci alakzat, séma. Még mi is használjuk a katonai nyelvben: alakulat. Tehát az alakzat elmúlik, bármilyen nyomasztó erővel jelenjék meg ma számunkra a világ. A világ: ez a törvény, ez a rend, ezek a szokások, ezek a meghatározottságok, ezekben élsz, nem tudsz belőle kimenni. Hova mennél? Nemcsak Magyarországon bolond a világ, merthogy bolond a világ, kedves testvérek! Harminc évet a fiatalok még mind Amerikába akartak menni, mert Amerikában milyen szabad a világ, milyen boldog a világ, milyen jó ott az embereknek lenni! – nos, kérdezzük meg, most mi van Amerikában. Az is megbuggyant. Minden meg van buggyanva. Hova mennél? Később, talán éppen a korábbi félreértelmezések miatt, Erasmus a görög séma szót habitusnak fordította. Mert a séma jelenthet valami ilyesmit is, ami szokás, megrögzöttség. Ez már bensőségesebb, ez belül van, inkább belső dolog. Amikor azt mondjuk valakire, hogy neki ez a habitusa, így viseli magát, valami ilyesmit értünk rajta: ami benne van. Hogy mondja Lucifer: nem adhatok mást, mi lényegem. Modern nyelven így mondanánk: az összes feltételes reflex együttese, ez a habitus, ami kialakul bennünk. Ahogy éltünk, ahogy megtanultunk élni. Ahogy nekünk működik a világ! Mint amikor valaki elveszti a kulcsát, és előveszi a tartalék kulcsokat, van 40-50 kulcsa, és próbálgatja őket a zárban: ez se jó, az se jó, aztán akkor beilleszt egyet a zárba, és az működik! Kinyílik az ajtó, megvan a megoldás, ez a habitus, a megszokott, ami rúgóra jár, van rá recept, az jó lesz, ez a habitus. Azt mondaná tehát Pál: elmúlik a világ hadrendje? Érvénytelenné válnak a receptek? S olyan helyzetekbe fogunk kerülni, amikor nem működnek a feltételes reflexeink, a neveltetésünk, a hagyományunk, a kultúránk, mindaz, amit felszedtünk, és valamivé tett bennünket? Nem találjuk a pótkulcsot sem? Erasmusszal szemben, talán inkább Kálvinnak van igaza, testvérek, aki bekapcsolódik ebbe a vitába és azt mondja: amiről itt Pál beszél, az sokkal inkább ahhoz hasonlítható – hiszen Krisztus országának eljövetelére utal, és arról beszél, hogy kevés már az idő, nem végtelen az időnk, mert ezer esztendő is csak egy nap Istennél -, tehát olyan ez, mint amikor a színpadon zajlik a cselekmény, majd megszakad egy pillanatra, leereszkedik a függöny, és mi nézők, akik azt várjuk, hogy amikor felgördül ugyanott folytatódik, meglepve azt tapasztaljuk, hogy a következő színben már nem ugyanaz van a színpadon, mint ami az előzőekben volt. A cselekmény sem úgy folyik, ahogy az előzőekben. Fordulat következett be, változás. Más a felállás.
Elmúlik ennek a világnak a felállása, elmúlik az, amit a dolgokból, folyamatokból ki tudunk következtetni. Fordulat következik be, másmilyenné lesz minden. Ezért ujjong az apostol a 2. Korinthusi levélben, hogy aki Krisztusban van, az új teremtés, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden, megváltozott minden.
Neked ehhez viszonyítva kell dönteni, neked erre való tekintettel kell dönteni. Ha te ezt figyelembe veszed, ha te ezt tekintetbe veszed, ha te tudod azt, hogy elmúlik a világnak a sémája, hogy abban az új világban, az új teremtésben Isten abszolút más rendet állít fel, mégpedig Jézus Krisztus rendjét állítja fel, akkor – mondja az apostol – tudhatsz jól dönteni, akkor nem bánod meg. Megházasodsz? – nem bánod meg. Nem házasodsz meg? – nem bánod meg, de csak akkor, ha az Úrra nézve teszed ezt.
Természetesen tudja az apostol, hogy mi még a mostaniban vagyunk, még a múlandóban gondolkodunk. De azt szeretné, és azt kívánja, hogy ez a mostani ne legyen csapda, hogy amiben most vagy, az téged meg ne tartóztasson abban, hogy az eljövendőre gondolj. Hogy amiben most vagy, az téged vissza ne tartóztasson attól a boldog tudattól, hogy rövid az idő, amit Isten ennek a világnak adott. Vissza ne tartson attól a boldog bizonyosságtól, hogy akik Krisztusban vannak, azok új teremtés részesei, azok egy másik, egy Isten által meghatározott világra nyitják fel a szemüket, amikor fölgördül majd a függöny. Ezért mondja az apostol: ezt pedig hasznotokra mondom, nem hogy tőrt vessek néktek, hanem hogy illendőképpen és állhatatosan ragaszkodjatok az Úrhoz háborítatlanul.  Két szót mond itt, és mindkettő a tanácsához igazodik. Egyrészt azt mondja: azt kívánom, hogy ragaszkodhassatok az Úrhoz illendőképpen – ez egész pontosan azt jelenti: kolonc nélkül, akadály nélkül. Nagy divat ma az úgynevezett akadálymentesítés -  és ez jó gondolata az emberiségnek. Hogy az, aki tolószékhez van kötve, vagy bice-bóca, az is eljuthasson oda, ahova joga van eljutni, bejutni egy templomba, eljutni egy hivatalba, feljutni egy emeletre akadály nélkül, hogy ne szoruljon rá másra, ne sérüljön az emberi méltósága, ne kelljen őt mindig ölben hordozni. Azt mondja az apostol: azt kívánom – itt az illendőképp szót így lehetne fordítani, hogy akadály nélkül legyetek. A dilemmáid se legyenek akadályok, az élethelyzeteid se legyenek akadályok, ha sírsz, ha örülsz, ha vásárolsz, ha házasodsz – egy se legyen akadály. Mintha Jézus példázatát hallanánk a királyi menyegzőről: nem mehetek, most házasodtam, nem mehetek, ökröt vettem, nem mehetek, birtokom van – rendre kiderül, ami múlandó, az tart távol a örökkévalótól. Mintha tehát azt mondaná az apostol: ne legyen akadály az életre jutásban, az hogy élsz, ne akadályozzon a mozgásban az, hogy mozogsz, nem tartóztasson vissza a létben az, hogy vagy! Mert Istenben élünk, mozgunk és vagyunk! Ennek a világnak a sémája, az alakzata ne legyen sövény, kerítés, bezárt kapu, meghághatatlan lépcső, - akadály nélkül ragaszkodjatok Istenhez. Majd azt mondja: állhatatosan. Az állhatatosság most azt jelenti, ami mellett meg lehet maradni. Úgy döntsetek valami mellett, hogy amellett meg lehessen maradni. Hozzatok olyan döntéseket, ami mellett meg tudtok maradni. Mert ha nem tudunk a döntéseink mellett megmaradni, azok is akadállyá válnak, mert ha nem tudunk a döntéseink mellett megmaradni, újra dilemmákba kerülünk. Ezért hát – mondja az apostol, akiknek van feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna, és akiknek nincs, úgy legyenek, mintha volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, és akik vigadnak, mintha nem vigadnának, akik vesznek, mintha semmijük sem volna, és akik élnek e világgal mintha egyáltalán nem élnének vele, mert ennek a világnak múlik el az ábrázata. De mi új eget és új földet várunk, melyben igazság lakozik.
Ámen

Amikor Isten népe az új hazába érkezve átkelt a Jordánon, mikor tehát maguk mögött hagyták a pusztai vándorlás évtizedeit, s megérkeztek a nyugodalomba (ahogy erről az apostol beszél), a csodálatos átkelés emlékére a száraz mederből – merthogy a Jordán vize is kettévált, mint egykor a Veres tenger – köveket szedtek fel, s felállították őket a parton. Hogy ezek a kövek emlékeztessék őket Isten csodálatos jóságára és hűségére. (Józsué könyve 4)
Az apostol arra emlékeztet bennünket, hogy amíg ebben a földi életben vagyunk, és zarándokolunk, és a mennyei hazát keressük, azt a reményt kell hordoznunk, hogy minket a Megváltó szeretete vezet, bennünket cserben nem hagy, minket minden bajunkban megsegít, és átvezet bennünket ezen az egész életen, s majd átvezet a halálon is, - hogy Isten ígéretébe megérkezzünk.
Szabad ma nekünk Seres Béláné testvérünk ravatalánál emlékköveket állítanunk. Tegyük ezt meg, hogy amikor reá emlékezünk, amikor felidézzük kedves alakját – most itt a gyász szomorúságában, mégis hálás köszönetben egész életéért! –, akkor ezek az emlékek is támogassanak bennünket a boldog bizonyosságban, hogy Isten vezette őt, és Isten teljesíti őrajta ígéretét – megváltást és üdvösséget ad számára.
Emlékezünk minden erényére – s köztük a három legnagyobbra: hitére, reményére és szeretetére. Emlékezünk, miképpen bontotta ezt ki a Gondviselő Atya hatalma egész életében, kora ifjúságától kezdve: a tanulásban, a hivatásban, a munkában, a családban, férje oldalán, a gyermekek mellett, az unokáknak örvendezve. Emlékezünk, hogy nem titkolta hitét akkor sem, mikor egy rettenetes kor azt parancsolta volna. Megélte – mélyen és meghatározó módon – reménységét. DE leginkább annak élt, ami ezt a kettőt is fölülmúlja - szeretetben élt.
Emlékezünk arra is, hogy milyen határozottan megélte a nagy titkot, hogy nekünk egész életünkben Istennel van dolgunk: a gyógyító Istennel, az igazságos Istennel, az élet és halál Urával, aki olykor szuverén hatalommal dönt felőlünk, hogy még a nagy keserűséget is áldására fordítja, és akit olykor lázas és türelmetlen imáinkkal ostromlunk, míg meg nem értjük, hogy még szánkon sem volt a szó – ő azt már tudta és értette. Emlékezünk benne a hűséges társa: minden küzdelemben, minden aggodalomban, minden vergődésben, de minden örömben és áldásban is.
A régiek tizenkét követ vettek fel a Jordán medréből: mert tizenkét törzs végezte a honfoglalást. Van-e ennyi kövünk, mikor Seres Bélánéra emlékezünk. Bizonnyal több is. DE már csak egyetlen egyet hadd említsek, mely nem is kő volt, hanem az örök biztosíték, hogy amit hiszünk, amiért reménykedünk, s ami miatt módunk van szeretni – az igaz és megmarad. A Jordán úgy vált ketté – úgy nyílott meg az út ebből az életből a másikba–, hogy elöl vitték a Szövetség ládáját, s míg az ott volt, szabad volt az út. Míg Jézus Krisztus velünk van: mi úgy megyünk át ebből az életből a halálba – noha könnyeken, noha félelmeken, noha szorongattatásokon át -, mintha soha semmi akadálya nem lett volna, hogy Istennel és Istennél legyünk. Krisztus előttünk ment a halálba, és előttünk támadt fel a halálból új életre. Krisztus bejárta előttünk az utat, mit a régiek így mondtak: per crucem ad lucem – kereszt által megyünk világosságra, halálon át megyünk üdvösségre. Ő a mi hűséges kezesünk és oltalmunk. Mi most a fájdalmat és a veszteséget hordozzuk magunkban – de tudjuk: Krisztus előttünk is járt, értünk is meghalt és feltámadott.
Őrizzék hát az emlékezés kövei kedvesünk alakját, és emlékeztessenek minket Istennek minden csodájára. És őrizzen minket a Szentlélek Isten, a mi vigasztalónk, a mi szívünkbe is beírva boldog hitet, az élő reménységet, a halálból szabadító szeretetet.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Régebben - húsz vagy harminc évvel ezelőtt – egész biztos vagyok benne, hogy akkor még úgy volt, mint ma. Akkoriban voltam diák a teológián, s tanultam is, mit jelentenek Pál apostol szavai, itt a Korinthusi levélben. Tehát mondjuk, hogy húsz vagy harminc évvel ezelőtt még úgy gondoltuk, hogy amiről itt az apostol beszél, az régi történet. Nagyon régi történet. S olyan már ma nincs. Az csak valamikor régen volt, hogy az emberek babonásak lettek volna, olyanról mi nem tudunk, hogy az emberek bálványoznának, olyan már nincs a mai világban, hogy mindenféle praktikákhoz folyamodnának, - régi történet ez. Hogyha van is ilyen, az valahol távol, a világ eldugott szögleteiben lehet, ahova majd elmennek a keresztyén misszionáriusok, s ahol még régi babonaságban élnek az emberek, elviszik nekik a Krisztus világosságát és megszűnik ott is minden ilyen praktika. Kívül van ez, nem belül, régen volt és nem most – szoktuk volt mondani, mert hogy ilyet mondhattunk, az is régen volt. Ma már az a helyzet, hogy ezt a régi meggyőződésünket el kell felejteni, és azt kell mondani, hogy nem régi történet ez, hanem mai történet, s nem kívül és távol van valahol, hanem itt van, nagyon közel, itt van közöttünk. Sőt, egészen fenyegető akaratoskodással jelenik meg. Ki ne tapasztalta volna, ki ne látta volna, ki ne élte volna ezt?! Én magam lelkészként és püspökként sokszor tapasztalom ezt: hogy el kellene menni valahova – na, de ott fehér lovat is áldoznak! El kellene mennem valahova lelkészként valamit szólni, de ott dobol a sámán is, részt kellene vennem valamiben, de ott ólmot is öntenek, és mindenféle vajákosok ugrálnak. És ha az ember nem megy el, megtámadják. Lehordják, mindenféle szidalmat rámondanak. Nemcsak itt van hát a pogány visszafajulás, hanem erőszakosan van itt.
Ezt a kitekintést most egy pillanatra szakítsuk meg, testvérek, mert a korinthusiak helyzetéhez egy másik gondolatot is ide kell kapcsolni. Egyszer Jézustól megkérdezték tanítványai, ki az erősebb, ki lesz a nagyobb? – tudniillik az Isten országában. Akkor Jézus egy kisgyermeket állított a tanítványok elé és azt mondta, ha ilyenek nem lesztek, mint ez a kis gyermek, ilyen szelídek, ilyen ártatlanok, ilyen fogékonyak, ilyen alázatosak, bizony egyikőtök sem megy be soha az Isten országába. Ezt kellett tennie Krisztusnak, mert az evangéliumok nem hagynak kétséget afelől, hogy ez a kérdés – hogy tudniillik, ki a nagyobb vagy ki az erősebb – nem csak egyszer bukott ki a tanítványok szájából úgy véletlenül, amit el lehetett volna hessegetni. Ők ebben éltek, vetekedtek egymással, újra meg újra, több ízben is, még akkor is ezen vitatkoztak, Jeruzsálembe menet, amikor oly nyilvánvalóan tudták, hogy a Mesterük oda nem királynak megy, a Mesterük oda nem hódítani megy, hanem keresztet felvenni és meghalni. Ki hát a hatalmasabb? Ez volt, testvérek a korinthusiaknak is a kérdése. Ki a hatalmasabb? Szép szó ez, szeretjük is: hatalom, de nem gondolunk bele, hogy ez azt is jelenti, ami benne van a magyar szóban is, hogy akinek hatalma van, az hat. Nem gondolunk bele, hogy ami a hatalmunkban áll, az nemcsak azt jelenti, hogy én megtehetek valamit, jogom van rá, hogy megtegyem, szabadságom van rá, hogy megtegyem, hanem amit teszek, az hat is. Mi lesz a hatalmam hatása?
Így értjük meg e kettőből a korinthusiakat, és így értjük meg, hogy miért kezdi mindjárt ennek a nehéz ügynek a megtárgyalását –– a bálvány-áldozatok kérdését, mondja az apostol - mindjárt ezzel a kitérővel. Így mondja: tudjuk, hogy mindnyájunknak hatalma van, vagy ismerete van. De az ismeret felfuvalkodottá tesz. Íme, testvérek nem a középkor nagy filozófusa, Bacon találta ki ezt a mondást, scientia est potestas, tudniillik, hogy a tudás hatalom, hogy azóta ennek az igézetében éljen a mai ember, hanem ezt már a korinthusiak is mondták: van nekünk ismeretünk, van nekünk tudásunk, és ez hatalmat ad nekünk! Mert a tudás valóban hatalmat ad, a tudás az erőt ad, a tudás többé tesz, - sőt, a tudás nagyobbá tesz, mint a másik ember. De mindjárt mondja az apostol: korinthusi testvérek, az a tudásotok, ami nektek van, az az ismeretet, ami nálatok van, csak felfuvalkodottá tesz benneteket – én pedig azt mondom, hogy a szeretet épít! És ha tudtok is valamit, mivel nem szeretetben tudjátok, úgy tudjátok, hogy híjával vagytok még annak, hogy hogyan is kéne tudni. Úgy tűnik talán, hogy ez csak egy filozófiai probléma: hogy miképpen tudom azt, amit tudok? De ha belegondolunk, hogy mi mindent tud már a mai ember, s mi mindent tud, az valóban elképesztő és felfoghatatlan, de hogy mennyi kárunk van abból, hogy ezt miképpen tudja – tudniillik mire használja ezt a tudását, mire hat ez a tudása! –, akkor már közel vagyunk a korinthusiak problémájához. Van ismeretük, és ez hatalmassá, erőssé teszi őket.
De érdekes módon, akárhány biblia-fordítást megnéztem, az eredeti szövegben szereplő hatalom szót egyik sem hatalomként fordítja, és meglehet, ti is csodálkoztatok, hogy miután felolvastam az igét, miért kezdek én itt a hatalomról beszélni. Hiszen az apostol azt mondja, hogy meglássátok, hogy ez a ti szabadságotok, valamiképp botránkozásukká ne legyen az erőteleneknek. És itt, az eredeti szövegben nem a szabadság szó áll, hanem a hatalom szó! Ám okkal fordítják így a régi latinok, fordítják így a középkoriak és fordítjuk így mi is, hogy szabadság. Hiszen a hatalom éppen ezt jelenti:  a hat szóban éppen az van benne: megtehetem, módom van rá, hatalmamban áll, ez azt jelenti: szabad vagyok. Nos, ez a ti hatalmatok, ez a ti képességetek, ez a ti lehetőségetek –  sorolom, mi módon lehetne ezt még fordítani! – ez a ti jogotok csak nehogy a másiknak botránkozásává legyen.
Merthogy mi lett a korinthusiak nagy szabadságából, nagy ismeretéből, csodálatos tudásából? Angyalok nyelvén is tudtak beszélni – olvassuk majd később a Korinthusi levélben. Mindent tudtak. Sőt, ilyeneket mondottak a korinthusiak, hogy mindent szabad nékem, minden a hatalmamban áll, minden a jogomban áll. Ilyeneket mondtak a korinthusiak: már fel is támadtunk! S ami rajtunk van, tették hozzá, az már csak egy bőrzsák, amit az ember valóságának veszünk, húsának, vérének, csontjának, az már csak valamiféle kis takaró, amit még itt a földi életben magunkon tartunk, de már feltámadtunk, mi már a Krisztus hatalmában vagyunk, mi már mindent ismerünk, mi már mindent tudunk, nekünk már minden szabad. Mi lett ebből? Ha a mi mai időnkben átéljük, hogy milyen borzasztó mód keveredik össze minden: igazi hit és bálványimádás, az egy igaz Isten tisztelete és a legócskább babonák, a legszentebb önátadás Istennek és a legostobább babonás praktikák  - egy emberben is akár, és milyen módon keveredik össze a mai világban mindez, értitek miről szólok! Csak egy példát mondjak: egyszer eljött hozzám egy asszonyság, hogy kereszteljem meg gyorsan – ez vasárnap reggel nyolc órakor volt. Mondtam neki: nagy örömmel, én nagyon szeretek keresztelni, ez lelkészi szolgálatom egyik legáldottabb oldala, hát kérem, akkor beszéljük meg, vegyük fel az adatokat, jöjjön, szépen felkészülünk a keresztségre. Nem, Tiszteletes Úr, most és azonnal kell! Hát miért? Mert beteg vagyok. Hát – mondom – nem baj, meggyógyul, és akkor majd megkereszteljük. Addig imádkozunk érte. Nem úgy van, - felelte, mert voltam a gyógyítónál, és a gyógyító azt mondta, az ő csodaszere csak akkor használ, ha maga meg van keresztelve. Megkérdeztem tőle: mennyit fizetett annak a gyógyítónak azért a sok porért, fűért, mindenféle littyért-löttyért? – Hát jó sokat! Minden össze van keveredve, minden, ahogy Korinthusban is minden össze volt keverve. Noha a korinthusiak, akik – ahogy az apostol mondja –, miután Krisztus követőivé lettek, leszámoltak mindezzel a sok istennel, sok úrral, sok bálvánnyal, sok hamissággal. Mert csak egy Isten van, aki mindannyiunknak Atyja, mert csak egy Úr van, az ÚR Jézus Krisztus, - mert hiába gondolják az emberek, hogy sok istenség, sok hatalom van a világon, egy Isten van, aki mindeneket teremtett, és bennünket is, és egy Úr van, aki által van minden és mi is Őáltala vagyunk!
De hiába indultak így korinthusi keresztyének, némelyek közülük visszajártak két utcával odébb a bálványtemplomba, ahol régi szokás szerint a megáldozott bálványállatot közösen fogyasztották el. Kétféle magyarázatot fűztek ehhez, s mind a kettőre utal az apostol. Az egyik magyarázat – stalán inkább ez a modern – ennyi volt: megyek, mert ott potyahús van. Ingyért van. Az antik világban mikor áldozatot mutattak be, akkor azt mindig egy közösségi lakoma követte, s a leölt, áldozatként feláldozott állat húsa ingyen lakomára került. Aki ott odament, beállt a sorba, odaült az asztalhoz, az ehetett egy jót ingyért. Nos hát, milyen pragmatikusak voltak az első korinthusi keresztyének, nem zavartatták ők magukat, hogy a többiek mit gondolhatnak, mikor ők ennek vagy annak az istenségnek, ennek vagy annak a hatalomnak áldoztak. Hiszen ez ingyen hús! Hát jöjjön csak a többi keresztyén is, nem kell hamuzsírt fizetni, olcsóbb a világ. Aztán voltak közöttük olyanok is, akik azt mondták, hogy ez közömbös dolog. Ők is tudták – idézi az apostol is –, hogy egy Úr van, és minden ezáltal az egy Úr által van és mi is általa vagyunk, és nincsen más isten. Ez hát közömbös dolog, ez csak egy szokás. Néphagyomány. Hagyományújítás. Fölfedezzük mi magyarok is újra, hogy a régi pogány magyarok hogyan dobrokoltak a pusztában. Szokásba hozzuk. Ápoljuk. Hiszen hozzá tartozik öntudatunkhoz, így nem nagy ügy ebben részt venni, mert voltaképp közömbös dolog. Sőt, mi együtt élünk itt az utcában a szomszédokkal, része vagyunk a város közösségének, polgárok vagyunk – és nemde maga Pál apostol mondotta, hogyha valaki megtér és a házastársa nem tér meg, ne váljon el tőle, mert áldásul lehet rá? Nemde maga az apostol mondta, hogy nem kell eleve széttörni mindent, hogy a keresztyéneknek nem kell radikálisan szakítaniuk a világ gyermekeivel, a pogányokkal, az istentelenekkel, a bálványimádókkal? Hát mi se szakítunk! Nem szakítok a szomszédommal, harminc évig bálványáldozati húst jártunk enni, most én keresztyén lettem, de elmegyek vele! Nekem ez már nem árt. Énrám ennek már nincs hatása!
Szép érvelés, ügyes kicsavarása ez Pál gondolatának – bárha így volna, kedves testvérek! Bárha mindig így lenne, hogy ami közömbös, mert közömbös, ami nem isteni, mert nem isteni, ami nem az örökkévalóba tartozik, mert nem örökkévalóba tartozik, az csak úgy átmegy rajtunk, ahogy a víz, aztán volt is, nincs. Bárha így lenne! De azt mondja az apostol, hogy éppen ez a ti szabadságotok, ez a ti hatalmatok, ez a ti jogotok, felségjogotok, hogy oda menjetek és azt csináljátok, amit akartok, főleg, ha közömbös dologról van szó,  - megbotránkoztatja a gyengébbet. Mert voltak a korinthusi gyülekezetben olyan keresztyének is, akik nem voltak még olyan erősek a hitükben, mint emezek. Ők talán éppen csak néhány hete, néhány hónapja vagy éve indultak el a keresztyénség útján. Ők nem merték azt mondani, hogy én már minden ismerettel rendelkezem, nekem már minden tudás rendelkezésre áll, tizennégy konfirmációs tanfolyamot elvégeztem, azonkívül három teológiát, és doktoráltam minden hittudományból! Csak azt mondhatták: én még csak kezdő vagyok, én még botladozom. Botladozom, megbotlok, - és megbotránkozom. Megütközöm, beleütöm a lábamat valamibe, vagy megüt valami. Mint, amikor fut az ember az erdőben, és egy ág, amit nem vesz észre, hirtelen az arcába csap, és akkor megtorpan. Nincs tovább. Vagy még súlyosabbat mondok: mint amikor valaki boldog, vidám, sugárzó arccal ül egy társaságban, és odalép hozzá valaki, és arcon üti – akkor oda a jókedv, vidámság, oda a derű, oda a boldogság. Azt mondja az apostol a mindent-tudó korinthusiaknak, a mindenható korinthusiaknak, a mindenre szabad korinthusiaknak: vegyétek észre, hogy amit ti szabadon megtesztek, mert nektek közömbös dolog, abba a másik beleütközik, megbotlik benne, fölbotlik benne, megbotránkozik rajta, kárára lesz.
De miért is? Nem azért, testvérek, mert a gyenge magához akarná húzni az erősebbet! Erről is olvasunk sok helyt a Korinthusi levélben, de másutt is, különösen a Galata és az Efézusi levélben súlyos passzusokat és tanácsokat. Igen, az apostol azt sem engedi, hogy a gyenge visszahúzza az erőset! Nem engedi, hogy mindig úgy kelljen élni, mindig úgy kelljen tenni, mintha még mindig csak az ábécét tanulnánk, mintha mindig csak a könnyű eledelre szorulnánk, mintha mindig pitizni kéne a keresztyénségben, mintha mindig csak gyerek-istentiszteletre járnánk – bocsánat, elnézést kérek a gyerekektől, fognak ők felnőtt istentiszteletre is járni! –, nem erről van szó, kedves testvérek. Nem a gyengéknek játszik most az apostol, és nem azt mondja a korinthusiaknak, hogy: lejjebb, lejjebb, térdre rogyni, és folytonosan reszketni és szűkölni, hogy csak el ne vétsétek a dolgot! Hanem azt mondja, hogy mivel az ismeret felfuvalkodottá tesz, de a szeretet épít, ti most nem építetek, mert nem emelitek fel a gyengét, nem erősítitek meg a gyengét, hanem csak fölébe kerekedtek. Mert milyen érdekes ez a hatalom, milyen érdekes, amikor a tanítványok azt kérdezik, hogy ki a nagyobb az Isten országában, akkor nem azt vitatják, hogy ki lesz a befutó, ki lesz majd a mennyországban az aranyérmes meg a negyedik helyezett, ki kap majd érte olimpiai pontot! Vagy hogy miképpen lesz majd azon a csodálatos mennyei istentiszteleten a felállás, amit a középkor festői megannyiszor találgattak, amikor az Utolsó vacsorát festették, hogy ki üljön az asztal végén, és ki üljön a másik végén, és ki üljön a Jézus jobbján, és ki üljön Jézus balján? – nem erről van itt szó! Hanem. ki a nagyobb, vagyis ki kerekedik a másik fölé? Ki a nagyobb, ki áll a másik fejére? Ki a nagyobb, ki szorítja hátra a másikat? Ki a nagyobb, ki a főnök? Ki a nagyobb? – hadd idézzem, mert  gyerekkorom óta beleragadt a fülembe, amikor az óvodások is játszottak és el kellett dönteni, ki lesz a bandavezér, akkor előállt egy fiú és azt mondogatta, amúgy sárbogárdi módon: „én vagyok a parancs!” Nyilván azt akarta mondani, hogy parancsnok, de csak így mondta: én vagyok a parancs! Értitek már, kedves testvérek, a milyen jól kimondja a gyereknyelv: nem parancsnok vagyok én, hanem maga a parancs vagyok én! Ki a nagyobb, ki a hatalmasabb, ki mászhat a másik fejére, ki a parancs? S mi lesz ebből? Azt látják a gyenge korinthusiak, hogy az erősek, akik már benyújthatnák a szabadalmi jogot a filozófussal szemben, az erősek, akik már a középkor filozófusa előtt ezer évvel megmondták, hogy a tudás hatalom, mennek bálványáldozati húst enni, mennek oda, ahova ők menni nem mertek, mennek megtenni, amit ők gondolni nem mertek. Ha pedig mennek, akkor mennek ők is. Mert ha az erősebb mehet, mert ha a hatalmasabb megteheti, mert a többet tudó megengedheti magának, és még szép szövegei is vannak hozzá, akkor ő is megy, követi az erősebbet, követi a hatalmasabbat, követi - és elköveti a vétket, mert ő azt még bűnnek tudja. Így mondja az apostol: ezért a te ismereted miatt, amikor bálványtemplomnál vendégeskedel, a másik lelkiismerete, ami még gyenge és ingó lelkiismeret, nem arra indíttatik-e, hogy ő is megtegye?! Mert ő is erős akar lenni. Az lenne az erő bizonyítéka. Ő is szabad akar lenni, és ez lenne a szabadság bizonyítéka. Ő is tudni akar, és ez lenne a tudás bizonyítéka, hogy megteszi, megteheti. Hiszen nem is számít, közömbös dolog az, ez csak egy olcsó vacsora, ez már csak potya lakoma. Megtehetem.
Majd így folytatja az apostol: éppen a te ismereted miatt kárhozik el a te erőtelen atyádfia, akiért Krisztus meghalt, így aztán, mikor az atyafiak ellen vétkeztek, az ő lelkiismeretüket, az ő gyenge lelkiismeretüket megsértitek, és a Krisztus ellen vétkeztek. Mit tehetek hát, mire van hatalmam, mire van jogom? És ki az erősebb, ki a szabadabb, ki a hatalmasabb? Azt feleli az apostol, és ez a tanácsa: az, aki le tud mondani. Ez a keresztyénség titka, testvérek, ez az egyetlenegy mozzanat, ez a lényege és ez a veleje a dolgoknak: az az erősebb, aki le tud mondani. Az a több, aki meg tudja magát fosztani a lehetőségeitől, az az erősebb és az van elől, aki tud engedni. Mert egyébként nem így van. Egyébként az a hatalmasabb, akinek több van, az a hatalmasabb, aki hatékonyabb, az a hatalmasabb, aki parancsol, az a hatalmasabb, aki többel rendelkezik. Egyszer egy ismerősöm nagyfőnök lett, felkapta a politika szele, bekerült valami minisztériumba, szobát kapott, három titkárnőt, negyven telefont, meg valami szolgálati autót is. Aztán a minisztériumban valami racionalizálás folytán úgy döntöttek, hogy most már nem kapnak ezek az emberek olyan drága autókat, vettek hát neki is egy gyengébb minőségű autót Ment vele hazafelé, s ott állt a szomszéd a kerítésre könyökölve, s oda szólt neki: - Mi van szomszéd, buktál? Mert akinek kisebb autója van, az bukott, akinek nincs negyven telefonja, az bukott, de akinek hatalma van, annak tíz autója van, akinek hatalma van, annak sok van, az megteheti. Megteheti - ez a hatalom. Erre mondja az apostol: annakokáért, ha eledel botránkoztatja meg az én atyámfiát, inkább soha nem eszem húst. Tudniillik bálványáldozati húst. Csak, hogy az én atyámfiát meg ne botránkoztassam. Ki a nagyobb? – kérdezték a tanítványok az ő Mesterüket. Aki a legkisebb. Ki parancsol? – akinek mindenki parancsol. Ki az úr? – aki mindenkinek szolgája. Azt mondja az apostol: ti korinthusiak, némelyek azt hiszitek, hogy hatalmasabbak vagytok, erősebbek vagytok, szabadabbak vagytok, mint a többiek. De én nálatok is szabadabb és hatalmasabb vagyok, mert inkább egyáltalán nem eszem, inkább semmilyen húst nem eszem, csak hogy meg ne botránkoztassak. S mindezt az apostol azzal az alázattal mondja, amit Keresztelő János is mondott: aki énutánam jő, nálam is hatalmasabb, aki énutánam jő, az a szabadító Úr, az Úr Jézus Krisztus, aki az egész életét letette érettünk, hogy igazán és teljesen szabaddá tegyen bennünket.
Ki a hatalmasabb, ki mit tehet, meddig mehetünk el, meddig hatalmaz fel minket az ismeretünk? Nem tudom, testvérek. De ha igazán ismerünk, ha igazán van erőnk, ha igazán Isten hatalma jár át bennünket, akkor egészen bizonyosan eljutunk és meghódolunk annak a Krisztusnak, aki utánunk jön és hatalmasabb nálunk!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ha így mondom, hogy mostanában, nem teljesen mondok igazat, de mostanában újra hallatszanak hangok, s nekem is mondják, hogy sokan elégedetlenek az Anyaszentegyházban azzal, ahogy mi úrvacsorázunk. Azt panaszolják, hogy ilyenkor mi nagyon szomorúnak mutatjuk magunkat. Miért van úgy – kérdik -, hogy amikor úrvacsorázunk, vagy bűnbánati énekeket énekelünk, vagy a passió énekét énekeljük: Jer, lássuk az Úr keresztjét! Miért nem úgy van, modnják, hogy amikor úrvacsorázunk, akkor ünnepeljünk? Ünnepeljük a drága és áldott szövetséget, a kegyelemnek a szövetségét! Miért nem úgy van, hogy amikor úrvacsorázunk, hogy szánk megtelik nevetéssel? Miért nem úgy van, hogy az úrvacsora a szabadítás vacsorája, nagy örömlakoma a számunkra? Miért úgy van, kérdezik és mondják sokan, hogy ugyan miénk az örömnek és a dicsőségnek a sákramentuma, a keresztség is, de az csak egyszer a miénk, míg a szomorú sákramentum, az úrvacsora, amely hirdeti nekünk az Úr halálát, oly gyakran bekövetkezik, oly gyakran úrvacsorázunk?! Miért van ez így? Mert talán ilyen az élet, hogy egyszer örülünk, és sokszor szomorkodunk? Talán így akarta Isten, hogy egyszer nagy örömmel felvétessünk kegyelme szövetségébe, de utána aztán félelmek és rettegések között vigyük végbe a mi üdvösségünket?
Először feleljünk ezekre a kérdésekre kérdésekkel! Aztán majd felel az Ige is, amit felolvastam. Föl kell vetnünk tehát a kérdést, válaszul ezekre a kérdésekre, hogy vajon olyan szomorú dolog-e az, hogy megbánhatjuk a bűneinket? Bánt-e az bennünket, hogy megbánhatjuk a bűneinket? Vagy olyan nagy szomorúság-e az, hogy van szabadulás, olyan nagy szomorúság-e az, hogy szomorkodhatunk a bűneinken, s előre tekinthetünk a Krisztus kegyelmére? Olyan nagy szomorúság-e az, amit itt olvasunk az Igében – és hadd legyen most ez a középpontban –, hogy Isten a kísértéssel egyetemben vagy azzal együtt megadja a kimenekedést is, hogy a kísértést elszenvedhessük? Olyan nagy szomorúság, hogy Isten ad kimenekedést? És ha értjük a viszontkérdés lényegét, máris beléptünk az Igébe, amit most az apostol a korinthusiak lelkére köt, mintegy előkészítve majd mindazt, ami a következő részben, a 11. részben mond, ahol helyesen úrvacsorázásra tanítja a korinthusiakat, merthogy a korinthusiak nem tudtak helyesen úrvacsorázni.
Azt mondja az apostol: mikor egybegyülekeztek, nem haszonra gyülekeztek egybe, hanem kárral gyülekeztek egybe. S többek között talán az volt a kárral való egybegyülekezés oka, amit az első kérdésekben hallottunk. A korinthusiak is úgy gondolták, hogy ha már egybegyülekeztek, akkor úgy és olyan módon kell azt az egybegyülekezést, a szent asztalközösséget megtartani, ahogy azt indulataik, szívük és lelkük diktálja. Tanítja tehát most őket az apostol, hogy miképpen kell helyesen venni e szentséget, és tanít bennünket is. Nem akarom pedig atyámfiai – mondja - hogy ne tudjátok, a mi atyáink mindannyian egy felhő alatt voltak, mindannyian a tengeren mentek által, mindannyian a Mózesre keresztelkedtek meg, mindannyian egy lelki eledelt ettek, mindannyian egy lelki italt ittak, de nem ment be mindenki az ígéret földjére. Mert közülük némelyek elestek.
Így van hát, kedves testvérek, valóban igaz a régi mondás, hogy az anyaszentegyház sok mindenhez hasonlítható, és egyetlenegy hasonlatban talán sohasem mondható ki, mégis két nagy hasonlat mindenképpen találó. Egyrészt az egyház olyan, mint a Noé bárkája, melynek nem volt vitorlája, nem volt kormányosa, nem volt navigációs fedélzete, honnan ki lehetett vola tekinteni a háborgó világra, mégis Isten Lelke vezette azt a bárkát, nem merült el, nem veszett el - fluctuat, nec mergitur,  mondták a régiek: hányattatik, de nem süllyed el. Az anyaszentegyház megmarad, és a poklok kapui sem vesznek rajta diadalmat. De hasonló az anyaszentegyház a Paradicsomkerthez is, melyben első szüleink kötelességszegést követtek el, nem tartották meg Isten szent rendjét, és kiűzettek onnan. Mindannyian általmentek a Veres-tengeren, mindannyian megkereszteltettek Mózes felhőjében, mindannyian tápláltattak a mennyei mannával, mindannyian vették Isten szent rendjét, de nem mentek be mindannyian az Éden földjére. A pusztai vándorlás története ezt a kettőt (hogy ugyanis az anyaszentegyház megmarad, mert Isten hű az Ő ígéreteihez, és hogy nem mennek be mindannyian, mert tudniillik a paradicsomkertből is kiűzetett Ádám), most egy történetben vetíti elénk. Ezzel arra tanít az apostol, arra figyelmeztet bennünket is, hogy míg e pusztában vándorlunk, amíg e testben vagyunk, míg az Úrtól távol vagyunk, jó, ha e régi példákat figyelembe vesszük, jó, ha a régiek esetét megfontoljuk, jó, ha azokat önmagunkra alkalmazzuk. Alkalmazzuk hát mindegyiket önmagunkra, kedves testvérek!
Csak ötöt sorol fel az apostol a sok közül, ami Isten népével a pusztai vándorlás során történt. Sokkal többet találunk ott, ha végigolvassuk a feljegyzéseket az Ószövetségben. Ő most csak ötöt sorol fel, így mondja: ezek ugyanis például lettek, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, miképpen a régiek kívántak. Kívántak gonosz dolgot, mert nem volt elég a manna, s így kiabáltak: húst akarunk! Nem volt elég az Istentől tápláltatás, a manna és a sziklából fakadó víz, húst akartak, mert Egyiptomban volt, és ingyen volt, mert a rabszolgának nem kell fizetnie a táplálékért, semmivel sem tartozik azért, csak az életével.  A rabszolgának nem kell fizetnie azért, amit kap, ahogy  itt sorolják: kapott húst és mindenféle zöldséget, és terülj-terülj asztalkám volt Egyiptom! (4Mózes 11) Mégis gonosz dolgot kívántak, mert elfelejtették, hogy mindennek az életük volt az ára. Aztán mondja az apostol, bálványimádók se legyetek, mint azok közül némelyek, amint meg van írva: leült a nép enni, inni, felkeltek játszani. (2Mózes 32) Mikor? Miközben Mózes vette Istentől a parancsolatokat. Ám a nép azt mondta, nem tér  ő már vissza többé, és Áront arra kényszerítették, hogy bálványborjút öntsön, hamis oltárt állítson, s megkezdődött máris az Istentől való elhanyatlás. És paráználkodtak is némelyek, mert bár Isten megtiltotta, hogy másokkal keveredjenek. Hiszen aki más Istent választ magának, aki bálványt imád, az elkezd más rendben is élni. Így mondja Mózes könyve: azok, akik paráználkodtak, vagyis kiléptek a szövetség rendjéből, elszegődtek a hamis istenekhez (4Mózes 25). Újra rabok lettek, kívánság-rabszolgák, bálvány-szolgák, paráznaság cselédei. Aztán – folytatja az apostol – ugyanljünk, hogy meg ne kísértsük Krisztust, mint közülük kísértették Krisztust némelyek, s elvesztek a kígyók által. Emlékszünk a történetre, mikor Mózest megvádolták: azért hoztál ki bennünket, hogy itt vesszünk el, menjünk inkább vissza, mert nehéz volt nekik a pusztaság, a vándorlás, az ígéret földje felé való közeledés jó rendje, nehéz volt nekik a harc (4Mózes 11). Nem volt jó, nekik szomorúsággal, alázattal, önvizsgálatban, küzdelmekben, önmaguk megöldöklésében venni a kegyelem szentségét, a mannát, a sziklából fakadó vizet, nem volt jó vezettetni tűz és lángoszlop által, nem volt jó bizonyos bizonytalanságban élni, vagyis az emberi bizonytalanságban ezer százalékig Istenben bízni. Menjünk vissza? Int az apostol bennünket is, ahogy intette a korinthusiakat is! Hiszen látjuk és értjük, hogy mindezekben a vétkekben, amiket most felsorol (és nem mindet sorolja fel!), összegzésül egyetlenegy szót mondhatunk ki, ez a szó így hangzik: Egyiptom. Mikor Istent megkísértik, mikor Mózest megtámadják, mikor gonosz dolgot kívánnak, mikor megszegik a szövetséget, mikor bálványok előtt hajlonganak, az mind, mind Egyiptom. Ezért nem mehetnek be az ígéret honába. Nem mehetnek be az ígéret földjére, hogy oda egyetlenegy se mehessen be, aki megkísértheti a majd túlélőket, hogy oda egyetlen se mehessen be, aki majd ott, az ígéret földjén netalán azt mondja, mikor majd harcolni kell a honért, amikor a honfoglalás drámája megy végbe, mikor hűségesnek és állhatatosnak kell lenni, - ne mondhassa, hogy rabszolgának lenni mégiscsak jobb volt. A rabszolga nem harcol, a rabszolga nem kérdez, a rabszolga nem küzd, a rabszolga nem imádkozik, a rabszolga nem esdeklik, a rabszolga – ahogy Arisztotelész mondta volt - beszélő szerszám. Szerszám. Használják, és a sarokba teszik.
De Isten a szabadítás Istene, de Isten a népet szabadságra hívta ki, és egy szabad népet vezet be ígéretébe – mert Ő is szabad. Int hát az apostol minket is, és többször is elmondja: mindezek példák lettek a számunkra. Hogy mi se csaljuk meg magunkat, és mi is megértsük, hogy Isten, amikor kísértést ad, a kísértéssel egyetemben kimenekedést is ad.
Mert vegyük csak újra a történetet, kedves testvérek! Olyan csodálatosan mutatja meg nekünk az apostol a régiek esetén, hogy mikéépen is vannak Isten útjai velünk. Azt mondja az apostol: nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessétek. Hogy  elszenvedhessétek magatokat, merthogy emberi kísértések forognak itt fenn. Hogy elszenvedhessétek, amikor gonoszt kívántok, és annak ellene kell állni, hogy elszenvedhessétek, amikor bálványok előtt hajtanátok fejet, hogy mégse hajtsatok fejet, hogy elszenvedhessétek, mikor paráznaság gyötör benneteket, hogy megálljátok a próbán, és elszenvedhessétek, amikor tele van a szívetek panasszal és váddal, hogy jobb volt rabszolgának lenni, mint szabadnak! Hogy hát jobb volt ott, a halál révén állni minden nap, mintsem boldogan menni a megígért föld felé? Micsoda kísértés, de ad az Úr szabadulást, hogy ezt elszenvedhessétek. Isten a kísértéssel együtt ad kimenekedést.
Nem is lehet azt a szót igazán egy szóval magyarra lefordítani, amit itt az apostol használ, s csak még egyszer használja majd a Zsidókhoz írt levélben. Ez egy különös görög műszó, azt jelenti: az a pillanat, amikor a bénult ember meg tudja mozdítani a lábát, amikor a gúzsba kötött ember hirtelen észreveszi, hogy még sincs oly erősen megkötözve, hogy mégse vették oly erősen körbe a halál és a kísértések és a gonoszság kötelei, hogy ne tudna mozdulni, s meg tud tenni egy lépést, és ha ezt a lépést meg tudja tenni, már szabadul. A régi görög írók ugyanezt a szót arra használják, amikor a hajó a háborgó tengerről éppen az utolsó pillanatban becsúszik a kikötőbe. Csak egy mozdulat ez, mint amikor hallod, hogy nyílik a zár, mint amikor az aszító forróságban éppen meglibben egy kis szél, csak egy esély – ahogy szoktuk mondani – emberi módon, de ez a boldog kimenekedés is, a biztos révbeérés. Igen, Isten a kísértéssel együtt esélyt is ad, egy mozdulatot, egy ajtónyitást, egy kikötőt, amiről nem is tudtad, hogy létezik. S adott a régieknek is mindig. Milyen csodálatos, amikor azok ott a pusztában gonosz dolgokat kívántak, és vissza akartak menni Egyiptomba a húsos fazekakhoz, és ezért súlyos árat kellett fizetniük, Isten mégis adott fürjeket, mert nemcsak manna és víz volt a pusztában, hanem jöttek a vándormadarak és lett hús. És amikor bálványimádásba merültek, mert azt hitték, hogy Mózes már elveszett fent a hegyen, Isten adott kimenekedést. Mert bár Mózes összetörte a Szövetség tábláit, azokat újra le kellett írnia, és így kezdődik Istennek ez az örök szövetsége: ne legyen néked idegen istened énelőttem! Sőt, nem így kezdődik, hanem úgy kezdődik: én, az Úr, a te Istened vagyok, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről. Kihoztalak, ez be van fejezve, nincs visszaút. A kiút nem visszaút. Nincs visszaút, ha rád tör a kísértés, nincs visszaút, ha úgy gondolod, hogy a bűnben mégis jobb volt. Nem tudod magadat sem visszakönyörögni, sem visszaverekedni a bűnbe, a halálba és az elveszésbe – mert kihoztalak – és köztetek marad Lelkem (ahogy a próféta ígéri, Aggeus 2:5). És amikor némelyek – ahogy mondja az apostol Krisztust kísértették – nem is Mózest, hanem Krisztust, mert Mózes volt Krisztus képe -, és sokan elvesztek a kígyómarások miatt, Isten mégis fölállította a rézkígyót. És aki arra tekintett, megszabadult és meggyógyult, még ha kígyó marta is. Kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja.
Mi más a szent vacsora, kedves testvérek, mint a kimenekedés, mi más az az egyszerű kenyér és az a korty bor, mint kimenekedés?! Mi más, mint a szabadulás csodálatos jele?! Nem sok az, csak egy szellő az aszító nyári forróságban, nem sok az, csak annyi, hogy meg tudod mozdítani kezed, lábad, nem sok az, csak egy résre nyitott ajtó, nem sok az, csak egy lehetőség, csak egy esély! De szent esély, de szent lehetőség, mert Krisztust adja benne nekünk Isten!
Ezért hát, vegyük szívünkre mi is az Igét, amit ma az apostol mond: aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék! Mert hogyha az okát kutatjuk, hogy mi volt a régiek nagy megkísértése, mibe buktak bele a régiek, miért sarjadt fel szívükben a gonosz vágy, a bálványimádás, Mózes megvádolása és a zúgolódás, csak kettőt tudunk felsorolni: s milyen egyszerű mind a kettő, hogy ez a kettő igazából véve egy: a hálátlanság. Mégis kettő, mert lehet az ember hálátlan úgy, hogy nem köszöni meg, amit kapott. Ez a legismertebb, ez a legáltalánosabb. Egyszer egy római patrícius azt mondta Augusztus császárnak, aki nagy sok jót tett vele, pártfogolta, patrónusa volt: -Császárom, sok jót tettél velem életemben, sőt minden, amit tettél velem, jó volt, kivéve egyet, mert azáltal nyomorulttá tettél, hogy soha életemben nem tudom néked méltóképpen megköszönni jótéteményeidet. De hát ez a fajta beismerés, ez a beismert hálátlanság már igazán hála. Mi nem is mondunk ilyet, hogy Mennyei Atyám, nyomorult vagyok, mert soha nem fogom tudni megköszönni mindazt a jót, amit velem tettél. Inkább meg sem köszönjük, és nem is igyekszünk rá. Ez a legáltalánosabb, legismertebb. De van egy másik is, amikor a jót, ami történt, magunknak tulajdonítjuk. Nem Isten tette, nem Isten szabadított meg, nem Isten készítette a kimenekedést, nem Isten hozott ki csodálatosan, át a Vörös-tengeren, keresztelt meg a felhőben, adott mannát a pusztában, ragyogtatta föl az ígéret földjét! Én vagyok az, én vagyok a magam szerzője, én vagyok magamnak minden jó szerzője. Micsoda öncsalás ez a gőg! Ezért hát, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék, mert az Úr a kevélyeknek ellenáll.
Miképpen úrvacsorázzunk hát, kedves testvérek? Sokan mondják, hogy nem jól úrvacsorázunk. De azt gondolom, nem a kedélyek és nem a hangulat dönti el, hogy jól visszük-e végbe a dolgot, hanem az, amire tekintünk, és az, ami a szívünkben van. Ettől függ, hogy nem kárra, hanem haszonra gyülekszünk egybe. S mire tekintünk? Arra, hogy az Úr kimenekedést adott. Hogy miképpen vesszük? Úgy, mint a kimenekedés, a megtartatás, az üdvösség szent jelét és pecsétjét. Így hívlak ma benneteket az úrvacsora közösségébe: nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, hogy a mi atyáink mindnyájan felhő alatt voltak, mindnyájan tengeren mentek által, mindnyájan Mózesre kereszteltettek meg, mindnyájan egy lelki eledelt ettek, mindnyájan egy lelki italt ittak, de azoknak többségét nem kedvelte Isten, mert elhullottak a pusztában. Ezért, aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék. Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mintsem elszenvedhetnétek, sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja.
Ámen

Sok titkot nyit fel ma vigasztalásunkra az ige! Megnyitja a magunkra-maradás értelmét, megmutatja a mulandóságba rekesztett ember viszonyát az istenihez, megerősít a kegyelemben.
1. Ketten lesznek a mezőn – mondja Jézus a példázatában, látszólag mit sem törődve azzal, hogy éppen mindig mély gyötrelmektől vezettetve éppen ezt kérdezik tőle: mikor lesz annak vége, hogy ketten vannak a mezőn, az egyik elvétetik, a másik ittmarad? Ezt kérdeznünk kell, mert ez sorstapasztalat. Ketten vannak egy ágyban, ketten őrölnek a malomban, ketten vannak a mezőn – s az egyik elvétetik… Kérdeznünk kell ezt, mert mindig csak az egyik vétetik el – kérdeznünk kell, mert a vesztesnek, a másiknak, annak, aki itt marad, nem marad más lehetősége, mint ezt kérdezni: mikor lesz ennek vége? Mikor lesz annak vége, hogy a halál megoszt, kettéoszt – elvétetik, ittmarad !? Mikor lesz annak vége, hogy a halál dönt – az egyik elvétetik, a másik marad!? És mikor lesz vége mulandóságba zárt, kiszolgáltatott életünknek? A régiek ezt így kérdezték: mikor jön el Isten országa? Legelőbb tehát úgy tűnik, a Megváltó nem felel erre semmit, csak ugyanazt. Mintha azt mondaná: mindegyre ugyanígy lesz: elvétetik – ittmarad. Ez az ittmaradó nézőpontja. A miénk. A tieteké, gyászoló család, és a miénk is, akik veletek együtt keressük a vigasztalást. Jézus mégis egészen másképp mondja: felvétetik - otthagyatik. S ebben mindjárt érzékelteti, hogy nemcsak más nézőpontból mondja szinte, talán ugyanazt, hanem mást is mond. Mert az, ami a számunkra elvétel, az Isten felől felvétel: assumptio.
Tehát a magunkra maradás lehet a halál zsarnoksága – hogy a semmi ura dönt arról: ki és mikor indul, ki és meddig marad. S ha a halál zsarnoksága ez, valóban nem tehetünk mást, sőt,  a legszebb, amit tehetünk, hogy kérdezünk: meddig lesz ez még így?!
De ez a magunkra maradás lehet isteni döntés folyománya: aki felvétetik és aki itthagyatik (egészen pontosan: otthagyatik!), egyaránt isteni cselekvés része. Nekem is, aki itt maradtam, immár azt kell mondanom: nem maradtam, hanem itt hagyott Isten – itt hagyott magamra, magamra a másik nélkül, és magamra Önmaga nélkül – ahogy majd a Megváltó kiáltja ezt a kereszten! -, de csak azért, hogy megélhessem a nélküle-lét rettenetét, és majd megélhessem a vele-lét, pontosabban: az újra-vele-lét áldását. Akkor lesz vége a halál önkényének, amikor megváltoznak a mozzanatok: nem elvétetik, hanem felvétetik – s nem itt marad magára minden, hanem felvétetik az örök istenibe, és megmarad benne.
2. Másodszor, a Megváltó szava megmutatja a mulandóságba rekesztett ember viszonyát az istenihez. Amikor arról kérdezik, hogy mikor jön el Isten országa? – más szavakkal: mikor lesz vége a gyásznak, a halálnak, a veszteségnek, a bűnnek, a mulandóságnak, a kilátástalanságnak? – , akkor a Megváltó köznapi példálózással felel. Úgy lesz, mondja, mint volt Noé napjaiban, vagy Lót napjaiban. Az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhezmentek, majd ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek. Egyszóval: éltek. S hogy ami sebet rajtuk a halál szakított, az idő gyógyította-e? S ami kérdeznivalót halál a szívükbe dobott, hullámverése csillapult-e? S amit az életen a halál roncsolt, maga a tény, hogy éltek, helyreigazította-e? Ezek a mi kérdéseink. Amit Krisztus megmutat – az a mulandóba rekesztett ember csodálatos lehetősége: a kérdezés helyett kérhetünk! Mert az, hogy: ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek – tehát az, hogy az ember él és alkot, tervez és elvégez, örököl és továbbad, tanul és tanít, ültet és épít, tehát azzal, hogy ez ember él, azzal nem tud kitörni a mulandóból, nem tud áttörni az örökkévalóhoz – ezért kérdezünk, kérdezzük mindegyre: miért?  - és meddig?  De Krisztus most megmutatja, hogy kérhetünk is: mert az, hogy az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, az kegyelmes pillanat is, isteni beavatkozás, apokalipszis, a fátyol elvétele, a leplek elvétele, megmutatkozása a maradandónak és az isteninek az elmúlandóban – az örökkévaló belépése, működése itt és most, ahol élünk: eszünk, iszunk, házasodunk, adunk, veszünk, ültetünk, építünk, - alkotunk! Tehát itt és velünk. Ezért kérdezés helyett, vagy inkább a kérdezés fölött (mikor jön el az isteni ország?) – nekünk már szabad kérnünk is – ami talán szürracionális, de csodálatos: Jöjjön el a te országod! Körösényi Tamás tehetsége volt a kérdezés, a keresés: hol az az isteni rend, hol az a múlhatatlan?  Ugyanakkor szótlansága, már-már zárkózottsága volt a kérés, amit oly sokakkal mondhatott némán is: jöjjön el az az isteni ország, melyhez egy út vezet: a felvétetés – az assumptio.
3. S végre: Krisztus szava megerősít a kegyelemben. A felvétetést megelőzi ugyanis a gyermekké fogadtatás – az adoptio. Mielőtt tehát eljön a pillanat – felvétetik, ittmarad – nekünk már Isten gyermekeivé kell lennünk. S akkor nem a halál önkényét rettegjük, hanem várjuk a kegyelmes pillanatot, s közben töprengünk az apostollal: mennem jobb lenne, maradnom szükségesebb. Gyászoló Szeretteim! Ezt a kegyelmet mi azért kapjuk meg, mert Krisztus bejárta helyettünk a teljes elhagyottság, a teljes halálban-maradás, az Istentől való elhagyatottság minden mélységeit. S halálával legyőzte a halált. Ezért mondjuk: akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Ha maradnunk kell – az Úréi vagyunk, ha felvétetünk – az Úréi vagyunk. S majd ha feltámadunk, majd ha már nem lesz egyik és másik – nem lesz, ki felvétetik és nem lesz, ki marad – az Úréi leszünk és maradunk örökkön-örökké. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, az elmúlt két vasárnap Máté evangéliumában úgy vezetett bennünket az ige, hogy közben nagy konfliktus-helyzetekbe láthattunk bele. Láttuk azt is, hogy amikor az Istennek és embernek a konfliktusába tekintünk bele, mi sem tehetjük meg, félrehúzódunk, ahogy egyébként ezt nagyon sokszor meg szoktuk tenni, ha vitát, egymásnak feszülést, akaratok összeütközését látjuk. Bizony, félrehúzódunk, és legfeljebb nézőként szemléljük az ilyet, ha pedig egészen kemény, akár fizikai összeütközésig fajuló konfliktust látunk, akkor elfordítjuk a fejünket és távozunk a helyszínről: ott sem voltunk, nem is láttuk, nem akarunk beleavatkozni. Ilyenkor azt mondjuk: megvan nekünk a magunk baja, miért avatkoznánk bele másokéba?! De az elmúlt alkalmakon láttuk, hogy mégsem tudjuk ezt megtenni, mert azok a drámák, amelyek Jézust, Jézus küldetését, isteni elhívatását érintették ott, Jeruzsálemben, az utolsó napokban, ezek úgy mennek végbe, hogy Jézus bevon bennünket. Legélénkebben a múlt vasárnapi igére emlékszünk. Jézus a jelenlevő nézőket szólította meg, a közönséget, akik csak szemlélték a közte és a nép vezetői között zajló drámát. Egyenesen hozzájuk fordul Jézus, és őket szólítja meg. De, ha igaz a mondás, hogy elég nekünk a magunk baja, akkor a ma felolvasott Ige azt mutatja, hogy így van: elég nekünk a magunk baja, mert hogy itt nagyon nagy baj van, és ez mindannyiunk nagy baja.
Hogy megértsük ezt, három nagyon egyszerű és mélyre mutató emberi tapasztalatot kell fölidézni. Az egyik, aminek nagyon gyakran hangot adunk, az így szól: nincs időm! Ez talán az egyik legáltalánosabb emberi élethelyzet. Leginkább akkor érezzük ezt, vagy akkor adunk neki hangot, amikor az életünk döntő dolgairól van szó: nincs időm elvégezni egy feladatot, körmömre ég a munka, bajba kerülök emiatt. Nincs időm eljutni valahova, oda kéne érni időre. Vagy, amit mostanában egyre nyilvánvalóbban megfogalmaz a mai ember, aki ezerfelé szalad, ezer dologba belekap, szeretné az óráit megkétszerezni, az élet idejét meghosszabbítani, mégis ezt mondja: nincs időm élni. Élni nincs időm. Mély, szívbemarkoló tapasztalat ez.
De van ennél egy borzasztóbb tapasztalat, amikor van idő – s ezért nem mondhatom, hogy nincs időm –, de nincs mit csinálni benne. Nincs feladat, nincs értelmes élet-lehetőség. S abban a pillanatban nem az az élményünk, hogy kifutottunk az időből, hanem az, hogy futkározunk az időben, csak nem tudjuk, hogy hová futkározunk. Dolgunk nincs, feladatunk nincs, nincs értelmes életcélunk, értelmét veszíti az élet,  - s ilyenkor nem azt mondjuk, hogy nincs időm élni, hanem: miért is élek én egyáltalán? Nincs miért élni.
De ennél is mélyebb és megrázóbb tapasztalat az, amikor van idő, van feladat is, csak azt nem tudjuk, hogy kiért is és miért is tesszük azt egyáltalán. De hadd mondjam most csak így: kiért tesszük? Idős emberek sokasága tölti élete hátralevő részét abban a szorongásban, tűnődésben, elmélkedésben vagy olykor kétségbeesésben, hogy leélt egy életet, végigdolgozta, talán többé-kevésbé jól rendezte az idejét, és értelmes feladat is volt előtte, de most úgy néz vissza az életére, meg úgy néz előre, hogy közben ezt kérdi: mindezt én kiért csináltam? Nincsen gyermek, nincsen unoka, nincsen rokon, nincsen megbecsülő barát,  - csak ül valahol benn, a semmi közepén és kérdezgeti magát, hogy kiért is, miért is, miért fáradoztam, miért sóhajtoztam, hogy bár lenne még több időm, miért kerestem erőimet is megfeszítve értelmes feladatot magamnak?
Krisztus ebből a többszörös tapasztalatból indul ki, amikor jelezni akarja a számunkra, hogy nem tudjuk magunkat az Isten-ember drámából kivonni, nem tudjuk azt mondani, hogy azzal nekem nincs dolgom. Jézusa az itt olvasható valamennyi példázattal meg akarja velünk értetni, hogy egész életünknek Istennel van dolga. Három idővonatkozást hallottunk példázatokból, noha csak a tíz szűz példázatát olvastam fel egészen, a talentumok példázatának éppen csak a kezdetét, s a harmadikat, ami itt Máté 25-ben szerepel, nem is olvastam, de majd utalni fogok rá. Három idővonatkozást hallunk tehát. Az első a tíz szűz példázatában mutatkozik: azt mondja Jézus, hogy vőlegény késedelmeskedett. Nem érkezett meg arra az időre, amikorra esedékes volt. A régi keleti világ lakodalmi szokása szerint, amikor megérkezett a lakodalmas ház elé a vőlegény, tíz szűz, vagy tizenöt, vagy mennyi tellett egy faluból, lámpásokat gyújtva menyegzői énekeket énekelve elé vonult, fogadták és köszöntötték. Ez a szertartás, ugyanolyan elmaradhatatlan volt, mint gyerekkoromban falun, hogy esküvőre lovas kocsival mentek a templomba, és a lovakat krepp-papírokkal szépen felszalagozták, s megvolt a szerepe a vőfélynek, meg a násznagynak – nem sorolom, értjük a példázatot: itt egy erős szokásról van szó.   A köszöntőt-mondók jutalma pedig az volt, hogy bemehettek a lakodalomba. De késedelmeskedett a vőlegény! Jézus nem mondja meg, hogy miért. S erre még fogok utalni, hiszen ez valóban izgató kérdés. Miért nem jön el a szembesülés ideje, miért nem jön az örömteli találkozás, miért nem fut össze az emberi idő, vagyis a várakozás ideje, és az isteni idő, az Isten eljövetelének az ideje? Miért nem találkozik a készenlét ideje és a megérkezés ideje? A készülés ideje a miénk, a készenlét ideje a miénk, a megérkezés ideje a vőlegényé. De késedelmeskedett a vőlegény. Nem is akarom most ezt a jól ismert példázatot unalomig magyarázni, hogy a bolondok nem vittek magukkal olajat, amazok meg bölcsek lévén, vittek magukkal olajat, de hogy tartalék-olajról volt-e szó, vagy csak a lámpákban volt olaj - nem érdemes most ezen töprenkednünk, mert nem arra akar most bennünket Jézus rávezetni, hogy legalább negyed részben legyünk folyamatosan cserkészek és legyünk résen állandóan, és mindig legyen nálunk megfelelő tartalék mindenből, és hogy az egész életet egy nagy hátizsákkal éljük végig. Nem erről szól. A drámáról szól. Még nem találkozott a várakozás ideje és a megérkezés ideje. Miért? Ki késedelmeskedett? – A vőlegény!
A másik példázatban valami mást mutat meg az idők tekintetében. Azt halljuk a talentumok példázata elején, hogy egy ember útra akart kelni, előhívatta szolgáit, amije volt, átadta nekik, kinek-kinek a tehetsége szerint, majd azonnal – azonnal! - útra kelt. Aztán a 19. versben azt mondja: sok idő múlva pedig megjött. Azonnal útra kelt - és sok idő múlva jött meg. Megjelenik előttünk egy hosszú időtartam, amikor nincs jelen az, nincs ott az, aki rájuk bízta a feladatot, rájuk bízta a talentumot, de aki majd számon kéri ezt tőlük. A szolgák mandátumot, feladatot kaptak, s a feladattal el kell számolniuk. De aki a feladatot adta, azonnal elutazott, és csak hosszú idő után jön meg. Vagyis nem az a kérdése a két példázatnak, hogy mit is kell tennünk. Azt mindannyian nagyon jól tudjuk, mit kell tenni.
De ha nem tudnánk, hadd idézzem a harmadik példázatot, amit Jézus az ítéletről mond. Akkor kettéválasztja az igazakat és a hamisakat, és példálózik is ítéletében. Azt mondja az egyik csoportnak, hogy éhes voltam, ennem adtatok, szomjas voltam, innom adtatok, mezítelen voltam, felruháztatok, gyertek, örököljétek az Atya országát. És ott fognak állni ezek és azt mondják a Mesternek: mikor éheztél volna, mikor láttuk volna, hogy szomjas vagy, mikor lettél volna közöttünk meztelenül? De akkor azt mondja Jézus: ha ezt eggyel, a legkisebbek közül megtettétek, velem tettétek meg. Ne mondjuk, testvérek, hogy nem tudjuk, mi a dolgunk, ne mondjuk, hogy nem tudjuk, mit kell tenni, ne mondjuk, hogy az emberi élet nagy drámája hogy Isten nekem nem mondta meg, mi a dolgom. Egyszer beszélgettem valakivel, aki keresztyén élet kezdetén járt, és sokat gyötrődött, életproblémái, különös felfogásai, magatartásai voltak. S ahogy így birkózgattunk a beszélgetésben, hogy merre kéne kanyarítani az életet, azt mondja: én úgy irigylem a többi keresztyént. Mondom neki: mostanában nem a keresztyének a leginkább irigylésre méltó fajta, itt a 21. század elején kapunk hideget is, meleget is. De hát miért is irigykedik? Azt látom a többieken, mondja,  hogy annyira tudják, hogy mit kell tenniük, én meg nem tudom, hogy mit kell tennem. Hogy általában mit kell érezni, mit kell gondolni, mit kell hinni – azt úgy nagyjából el tudom lesni a többiektől. De nekem mit kell tennem, személyesen? Mire kötelez engem Isten, mi az én Ővele való kapcsolatomban az, amit sajátosan nekem kell tenni, amit nem adhatok át másnak? Ahogyan a múltkor hallottuk, bizony, nem állhatok be az arctalan tömegbe és mondhatom, hogy itt vagyok, és amit a többiek csinálnak, azt csinálom én is, amit a többiek nem csinálnak, azt én se csinálom. Igen, viszi az embert a hagyomány, a tradíció, a gyülekezet, a szokások, a közösség. De csak annyi a dolgom, hogy beálljak? Van ilyen is, meghagyom. Ám eljönnek az életnek azok a pillanatai, amikor mindenki személyesen átéli ezt a kérdést: hogy akkor nekem mit kell tenni? Tiszteletes Úr, mondja meg!  - sokszor kopogtatnak az ajtómon ezzel. Tiszteletes Úr, itt vagyok, mondja meg, hogy mit kell csinálni! Nos, mondok valamit, s most már én is tanulmányozom buzgón, új módi szerint a gyülekezeti menedzsmentről szóló könyveket, hogy a gyülekezet lelkészének hogyan kell feladatokat kiosztani, hogy senki ne unatkozzon, mindenki érezze, hogy buzog és tevékeny, és hogy kell ezt koordinálni. Nagy mesterség az! Mégis tudom, testvérek, hogy nem ez az igazi kérdés. Nem az a kérdés, hogy a lelkész mondja meg, nem az az igazi kérdés, hogy a presbiterek mondják meg, vagy a lelki társak mondják meg! Isten mit bízott rám?  – ez a kérdés. Mert igen, isteni elhívás nélkül nem is ragyog föl számunkra Istennek az ígérete és a kegyelme sem. Igen isteni elhívás átélése és megtapasztalása nélkül nem tud az ember a rábízottakban állhatatos maradni. Igen, ha nem Isten bízta rám, hanem csak a papom, vagy a férjem, vagy feleségem, vagy a korszellem, vagy valaki – hát az hamar elmúlik, az hamar meginog. Nekik meg tudjuk magyarázni, hogyha nem csináljuk, de ha Isten bíz rám valamit, tudom, hogy ahhoz erőt ad, tudom, hogy ahhoz állhatatosságot ad, tudom, hogy ahhoz perspektívát ad, tudom, hogy jelen van velem mindennek az elvégzésében. Így van, így van. Mégis ez a döntő kérdés, hogy ugyanis mit kell tennünk, mert tudjuk, hogy mit kell tennünk! Ollvassuk Máté 25 utolsó részét: mikor pedig eljön az Ember Fia az Ő dicsőségébe, ővele mind a szent angyalok, beül dicsőségének bírói székébe, és elébe gyűjtetnek a népek, és elválasztja őket, és mondani fogja: éheztem, ennem adtatok, szomjúhoztam, innom adtatok, jövevény voltam, befogadtatok, mezítelen voltam, felruháztatok, beteg voltam, meglátogattatok, fogoly voltam, eljöttetek hozzám. Ezt nem tudjuk? S nem tudjuk a Tízparancsolatot sem? Dehogynem tudjuk.
Itt a kérdés az, hogy meddig kell tennünk? Meddig kell az Isten országa ügyeiben megállnunk és állhatatosnak lennünk, meddig kell a tíz szűznek várnia? Hiszen nem az a baj, hogy elbóbiskoltak, elaludtak. Bóbiskolni is lehet, aludni is lehet, - ez a példázat nem az őrzőkről meg az őrszemekről szól, hanem arról, hogy nem volt bennük érzék, mikor erre a szolgálatra mentek, hogy ott van egy isteni titok, amit mi csak faggatni tudunk: meddig? Mi csak kérdezzük, hogy meddig. S a válasz ugyanilyen titokzatos:  amíg el nem jön, amíg meg nem érkezik a vőlegény, amíg a gazda, aki talentumot bízott a szolgákra, vissza nem érkezik. Jézus azt mondja a példázatban: ez az amíg sokára lesz - sok idő múlva jött haza a gazda. De jó lenne, ha úgy mondaná, hogy egy év múlva hazajött, vagy két év múlva, amikor a banki kamat fordult egyet, és be lehetett váltani a kamatot is, akkor. Vagy három év múlva, amikor megváltozott a forint/euró beváltási arány, és akkor az öt talentumos mondhatta: kaptam öt forintot, csináltam belőle tízet, úgy-e milyen jó merkantilista vagyok! De nem tudunk időpontokat. Ennyit mond Jézus: hosszú idő után.
Íme hát, testvérek, az indításul föltett kérdéseinkre az Ige ilyen feleleteket ad. Mi azt mondjuk: nincs időm! – ne mondd, hogy nincs időd, mert csak késedelmeskedik a vőlegény, és hosszú idő után jön meg a gazda. Ne mondd, hogy nincs időd. Azt se mondd, hogy van ugyan időm, de nem tudom, hogy mit kell tennem, csak lötyögök az időmben, és sóhajtozok, hogy bárha rövidülne már! Az igazi kérdés az, hogy meddig és kire nézve is tesszük ezt. Kinek tartozunk? A két példázat értelmében nyugodtan így felelhetünk: igen, a lakodalom előtt a vőlegény üdvözlésére kivonuló szüzek a vőlegénynek tartoztak, az ő köszöntésére mentek ki. Természetesen a szolgák, akik erejükhöz képest kapták a feladatot, annak tartoznak, aki rájuk bízta. És mégis, mind a két példázatban van egy törés, mint ahogy a harmadikban is. Ez pedig az, hogy nem sikerül mindenkinek.
Pedig Jézusnak vannak olyan példázatai, amelyek arról szólnak, hogy még az utolsó pillanatban is változhat minden. Emlékszünk a hamis sáfárra, aki elsinkófálja a gazdája vagyonát, kirúgják, s mindennel le kell számolnia.  De míg elbaktat a számadási könyvekért, és visszaviszi a gazdájához, igen pimasz dolgot csinál: jóváíratja egy csomó adós adósságát, hogyha kirúgják, mégse jusson koldusbotra, hiszen ezzel barátokat szerez magának. Ám azt olvassuk a példázat végén: és megdicsérte az úr ezt a szolgát, és kijelentette, hogy a világ fiai a maguk nemében eszesebbek, mint a világosság fiai. Van ilyen is, valóban! De ebben a két példázatban egy törés jelenik meg, és a törésnek az a titka, hogy nemcsak az a kérdés, hogy kinek is tartozom én – persze, annak, aki a feladatot adta – kinek is tartozom én – persze, aki életidőt adott, aki lehetőséget adott és az életidőmben egészen tiszta feladatot is adott. Szinte azt lehetne mondani, hogy amit Jézus itt mond, az naturalis theologia politica, olyan természetesnek mutatja, hogy az ember szívéből jön a jó, hogy adok az éhezőnek, fölkarolom az elesettet, irgalmas és szolidáris vagyok. Ezt nem kell senkinek sem magyarázni, ez ősi ösztön. Csak egy nem tisztázott még: hogy kihez tartozom én. Itt mutatkozik meg a különbség az öt talentumos meg az egy talentumos között. Az öt talentumos tudja, nem csak azzal tartozik, hogy elvégzi a rábízott feladatot, hanem ő maga egész életével, egész valójával az urához tartozik. A keresztyén ember is egész életével, egész valójával Megváltó Istenéhez tartozik. Mert ha azt kérdezzük, hogy mivel tartozom én Istennek, mindjárt mondhatunk is  evangéliumot – de ez hamis evangélium lesz, csak jól hangzik: hogy semmilyen tehetségeddel nem tartozol Istennek elszámolni! Mert Isten nem fogja megkérdezni tőled, hogy hány nagy szimfóniát írtál, hány kötetben vannak a verseid befoglalva, hány Nobel-díjas tanítványod lett, hány tudományos felfedezésed van, hány embert boldogítottál a tehetségeddel. Nem fog ilyet kérdezni. Tessék elolvasni a példázatot! Nem fog ilyet kérdezni. De azt meg fogja kérdezni, hogy hozzám tartozónak tudtad-e magadat? És úgy jártál-e és úgy éltél-e az idődben – s az lehet kevés, lehet sok idő –, úgy végezted el a rád bízott feladatot – akár sok volt, akár kevés volt –, hogy minden pillanatban nyilvánvaló volt, hogy nemcsak valamivel tartozol, hanem önmagaddal tartozol hozzám?
Azért ilyen radikális a Jézus szava, mert most mert valami szépre, jóra és igazra akar bennünket megtanítgatni. Arra is tanít bennünket – félreértés ne essék! Ezek a szavak azonban nem sokkal a keresztre feszíttetés előtt hangzanak el. Ezeket a szavakat az életét érettünk odaáldozó Krisztus mondja. Az a Krisztus mondja, aki majd kereszthalálával és feltámadásával megnyitja a lehetőséget – és ez az egyetlenegy lehetőség –, hogy teljes körűen Istenhez tartozzunk. Éspedig nem kényszerből, nem teremtési adottságból – egyébként kényszerből és teremtési adottságból is Istenhez tartozunk! – hanem hálából. Mivel fejezhetem ki, hogy Isten feloldozott minden nyomorúságom alól, és Jézus Krisztusban megnyitotta számomra a boldog élet forrását? Mivel élhetem meg, hogy minden el van rendezve köztem és Isten között? Mert, ha nincsen elrendezve, - mit mond a példázatban a vőlegény? Nem ismerlek titeket! Ha nincsen elrendezve: nem ismerlek titeket. Ha el van rendezve: gyertek, Atyámnak szerettei. Mivel fejezhetem ki hálámat ezért? Nemcsak azzal, hogy ezt, meg azt, meg ezt megteszem, hanem azzal, hogy teljesen Hozzá tartozom. Milyen csodálatos és megrendítő a harmadik példázat végén, amikor Krisztus szeretettel fogadja országába, dicsőségébe az övéit, hogy szinte méltatlankodva mondják: Uram, mikor láttunk volna Téged, Téged, a dicsőség királyát nyomorultnak, egyszerűnek, kiszolgáltatottnak, mikor láttunk volna így Téged? Ez a mondat igen fontos, mert egyébként lehetne azt mondani, hogy Jézus Marx Károlynál is nagyobb kommunista volt, mert itt valami szegénységet-segítő programot fogalmaz meg. De nem erről szól ez a történet, hanem amit a kérdés fejez ki:  mikor láttunk volna?  Mert nem volt ilyen élet-programunk, nem kötöttük fel a gatyánkat, hogy huj, huj, hajrá, magyar reformátusok, nekimegyünk a szegényeknek, és mindeniknek adunk kenyeret, adunk ruhát, mindenkihez szólunk egy jó szót, és akkor mehetünk is a Mennyeknek országába, megvan a belépő! De azt mondják: Uram, nem láttunk Téged így. S Jézus mégis azokkal azonosítja magát, akikkel ezt megtettük. Messze van a mi Urunk? Távol van, tényleg sok időre ment el, s máris itt a keresztyén élet nagy kockázata? Hogy nincs még itt az én Uram és Királyom, és nem tudom, mit tegyek ebben az időben? Ő itt van, mindig itt van, mindig jelen van, szüntelenül veled van, és ha Ő benned, a megbízhatatlanban megbízott, s rád bízta Isten országának csodálatos titkait, és ha neked, az állhatatlannak, a kezedbe adta a szeretet csodálatos erőit, neked, aki nem tudsz szeretni, akkor ezen a bizalmon igazán meg kell rendülnünk, akkor ezen az isteni bizalmon igazán el kell indulnunk. Ha Krisztusát Isten elküldte értünk, elveszettekért és hűtlenekért, hogyne kellene nekünk igazán hűségre kötelezni magunkat?! Nincs hát időnk, nem tudjuk, hogy mi a dolgunk? Ha tudjuk, hogy kihez tartozunk, hogy kiéi vagyunk, megnyílik előttünk az idő végtelensége és mindent, amit Isten elénk állít, szent feladatként állít elénk, amit erőivel, szeretetével, hűségével jó végre vinni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az elmúlt alkalommal arról hallottunk a Korinthusi levél alapján, hogy amikor Krisztus bennünket meghív Isten követésére az anyaszentegyházba, akkor egy olyan iskolába iratkozunk be, ahol persze nem az ábécét és a szorzótáblát tanuljuk, hanem az Istennel való életet. Azért különös kegyelem ez – még ha nehezünkre is esik olykor vén fejjel már iskolába járni –, mert megértjük életünk különös fordulóin, a drámai és nehéz fordulókon, hogy nekünk voltaképpen mindig Istennel van dolgunk, és ezt újra meg újra tanulnunk kell. Ma ennek a krisztusi iskolának az egyik nagyon nehéz leckéjét hozza elénk a próféta, azt a leckét, amit tulajdonképpen nem azért nehéz felfogni, mert ne értenénk, ne látnánk be, hiszen valahogy úgy van Istennek a dolga velünk, hogy amit Ő nekünk mondani akar, amit meg kell értenünk azt mindig hozzánk igazítja.  Tehát most nem az ész küzdelméről van szó, itt valamit egész életvalónkkal kell felfognunk. Igen, Isten mindig úgy szól, mindig úgy tanít, mindig úgy közeledik, mindig úgy ad valamit, hogy amiatt nem kell rébuszokba bocsátkoznunk, nem misztériumokról van szó, amit néhány beavatott – jó pénzért, persze – megfejt nekünk. Így is kezdi a prófétánál Isten a példálózást: miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, miért gondoljátok, hogy Isten bölcsességéért, szeretetéért, hűségéért, kegyelméért bármit is adni kell, jertek, kapjátok ingyen és ebben a szóban, hogy ingyen, nem üzleti a kifejezést hallunk, hanem a szabad, megnyilatkozó isteni kegyelmet. Isten úgy tárul fel a számunkra, hogy mi azt fel tudjuk fogni. S ezért mondhatnánk, hát akkor nem is nehéz az Isten iskolájába járni, éppen csak benézünk az ablakán és már értjük is, hogy miről van szó, éppen csak odahallgatunk és a legnagyobb titkokat is megértjük, ami a katedrán elhangzik, hamar megszerezzük mi ebben az iskolában a diplomát, doktorálunk is belőle, még akadémikusok is leszünk, merthogy Isten a legegyszerűbbekhez igazította önmagát. Hálát adok Neked, Mennyei Atyám – mondja Krisztus egy helyen, ujjongó imádságban – hogy mindezeket elzártad a bölcsek és értelmesek elöl, és a kisdedeknek jelentetted meg, mert így volt Neked kedves.
Mégis, testvérek, a felolvasott prófétai ige ebben a csodálatos kegyelemben megzökkent most bennünket. Mert ahhoz, hogy mindez valóban így megnyíljon a számunkra, valóban ebben az engedelmességben, örömben és készségben vizsgáljuk és kapjuk Isten titkait, ahhoz még nekünk le kell mondani valamiről. Ahogy az egyik zsoltár mondja: le kell mondanunk a magabírásról, le kell mondanunk arról az önhittségről, hogy képesek vagyunk mindent egy marokra kapni, - és valóban gyermekké kell lennünk. Ha Isten gyermekeihez úgy szól, mint gyermekekhez, akkor nekünk erre gyermekké kell lenni. Ha Isten úgy szól az övéihez, mint rászorulókhoz, akkor rászorulókká kell lennünk (koldusokká, ahogy Luther mondja), ha Isten a világ legegyszerűbb módján jelenti ki titkait nekünk, akkor egyszerűvé kell lennünk. Ezért üzeni a prófétával a nehéz helyzetben levő nép számára: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim. Ebben az igében értjük meg, hogy Isten olykor éppen azzal vigasztal bennünket, amit megtagad tőlünk, éppen azzal erősít bennünket, amihez nincs bemenetünk és bejárásunk. Mert Isten nemcsak a betegség tüneteit vagy éppen magát a betegséget akarja gyógyítani, hanem annak az okát és a lehetőségét is. Így szól: Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van, hagyja el a gonosz az Ő útját.
Isten nemcsak megoltani akarja szomjunkat, hanem a bajba jutás okát is meg akarja szüntetni. Ezért először cáfol. Így mondja: halljuk még egyszer: nem az én gondolataim a ti gondolataitok. Egy másik fordítás ezt így hozza, talán pontosabb: az én gondolataim, nem a ti gondolataitok. Érezzük talán éppen a hangsúly-eltolódásból az isteni kijelentés súlyosságát. Valami olyasvalamiről van itt szó, mint amikor Jób barátja megszólal, és perbe száll Jóbbal. Jób maga is perel. Ő Istent perli. S ekkor az egyik barátja, aki Jób vigasztalására igyekezett, cáfolni kezdi Istennel perlekedő barátját. Szeretném előre jelezni, csak a cáfolatot végzi el! Isten azonban mindig többet mond, mint cáfolatot – Jóbnak is többet mondott, mikor végül megszólalt a forgószélből, sőt eleve többet kérdezett! De előbb, valóban, a cáfolatot is el kell végezni. Azt mondja Jób barátja az Istennel perlő Jóbnak, aki a fájdalmában, bajában, nyomorúságában le akarta rángatni az Istent maga elé, bűnvádi eljárást akart Isten ellen lefolytatni, mert felfoghatatlan, kimondhatatlan tragédia köszöntött életébe, akkor hát azt mondja neki a barátja: de hát Isten magasabb az égnél, mit teszel tehát? Isten mélyebb a tengernél, hogyan ismerheted meg? (Jób 11:8) És ezt mondja itt a próféta igéje is: az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Az ember szívében – mert a szívről kell most beszélni, nem az elméről, kedves testvérek –, a szív gondolatában Isten sokféleképpen áll előttünk, és a magunk megszabadítására való elgondolásaink is igen-igen sokfélék, sőt tulajdonképpen azt kellene mondanom – hajtsunk fejet a filozófus előtt, ha nem is értünk vele mindég és mindenben egyet: cogito, ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok, épp azért vagyok, mert gondolkodom. Mert gondolni tudom magamat, mert gondolkodó állatnak teremtette Isten az embert, és az ember, ahogy felfogja önmagát, az maga a gondolat. Latin szóval a gondolat, a cogitatio, és pontosan ezt mondja most Isten, hogy amit ti gondoltok, ahogy ti gondoljátok, az nem az, amit én gondolok, és nem úgy van, ahogy én gondolom. Vagyis, egészen pontosan és még pontosabban, ahogy én gondolom, amit én gondolok felőletek, a világ felől, az nem a ti gondolatotok.
Az első nagy lecke tehát nem az, hogy boldogan és örömmel felismerjük: lám, Isten úgy tud szólni, hogy igazodik a gondolatainkhoz, mert igazodik. Isten úgy tudja magát kinyilatkoztatni, hogy igazodik a felfogó képességünkhöz, mert Ő igazodik, mert mindig igazodik. Olvassuk csak végig Jézus példázatait, csupa egyszerű kép, csupa nagyszerű villanás az életből, és kinyílik bennük Isten országa. De most mégis azt mondja Isten, hogy amit én gondolok, amit gondolok felőletek, amit gondolok a javatokra, amit gondolok jóságról, igazságról, életről, az most éppen nem a ti gondolatotok. Mert mit gondol az ember? Mózes első könyve szerint az ember semmi mást soha nem gondol, mint gonoszt („szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” – 1Mózes 6:5). Szüntelen gonoszt gondol az ember szíve. Éppen e mózesi ige miatt,  a régiek, Augusztinusztól kezdve egészen a 19. századig úgy magyarázták ezt az igét, hogy Isten azért mondja itt, hogy ez én gondolatom, nem a ti gondolatotok, mert az ember gondolata szüntelen rossz:  tiétek gonosz, mondja Isten, az enyém jó! Ez így igen egyszerű dolog, igaz is, fejet kell hajtanunk, és lehajtott fővel kell belépnünk Isten iskolájának az ajtaján. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagoknak Isten országába bejutni, keskeny az út, testvérek, a gondolatnak is keskeny az az út, az elgondolásnak is szűk az az ösvény és szoros az a kapu, amelyen Isten országába be lehet lépni. Ám nemcsak erről az egyszerű szembeállításról van szó, mert Ézsaiásnál igéi a megrendült helyzetében levő népéhez szólnak, és a próféta látja, hogy nemcsak gonoszt gondol az ember szíve – gondol azt is, mindig! –, hanem gondol az ember szíve nagyon sokszor csüggedést is! És most itt vigasztaló igék körében halljuk az isteni megkülönböztetést, és ezért bátorkodom a régiektől eltérően azt mondani, hogy Isten most elsősorban a csüggedőkhöz szól. Az én gondolataim nem a ti csüggesztő gondolataitok, az én gondolataim nem azok a ti gondolataitok, amelyek mindegyre azt mondják nektek, hogy régen sem sikerült, most sem sikerül, régen is elromlott, most is el fog romlani, régen is beköszöntött a baj, most is be fog köszönteni a baj, régen is csak mentünk délibábjaink után a sivatagban és ott maradtunk a semmiben, most is talán délibábot kergetünk?
Aztán nemcsak csüggedést gondolunk, hanem gondoljuk azt is – maradjunk szorosan az Igénél –, amit rögtön az 55. rész elején hallunk: Ó, mindnyájan, akik szomjúhoztok, gyertek e vizekre, a kegyelem vizeire, ti is, akinek nincs pénzetek! Mert mit gondolunk? – mindennek ára van, mindennek ára van, mindenért fizetni kell. Fizetni kell a szabadságért, fizetni kell a jólétért, fizetni kell a boldogságért, fizetni kell a szerelemért, fizetni kell mindenért, még a szomjúságért is fizetni kell. Még a betegségért is fizetni kell, még a rabságunk árát is mi fizetjük meg, kedves testvérek. Óh, mi magyarok ne ismernénk ezt? Ötven éve fizetjük a rabságunk árát, s egyre mélyebben hullunk alá az adósság-spirálban, s bizony mindig jól megfizetjük, hogy még mélyebbre essünk – micsoda végzetes vidámpark ez! Ahogy Jeremiás próféta mondja síralmaiban: még azért is fizetünk, hogy másnak dolgozhassunk, még annak is megadjuk az árát, amit más vesz el tőlünk. Hát így is gondoljuk, mindennek ára van! Isten meg azt mondja: a kegyelem ingyért van. Mi azt hisszük, és úgy gondoljuk – mert így jár az eszünk kereke –, hogy mindenért le kell szurkolnunk valamit, ha nem az elején, akkor majd a végén. A világ úgy van berendezve, hogy vagy az elején fizetjük a belépti díjat meg, vagy a végén jól leszedik rólunk  a sápot. De többnyire inkább a közepén szokott megtörténni, hogy a zsebünket is kiforgatják. Így gondolkodunk. Az én gondolatom azonban – mondja az Úr – nem a ti gondolatotok. És ha nem igazítjuk magunkat az Isten gondolatához, akkor soha nem érjük föl, akkor soha nem indulunk el, akkor soha nem élünk azzal, amit Isten szabadon, szeretetéből, az égihez igazodva ingyért adott nekünk.
De az Ige nemcsak cáfol, hanem talán már az elmondottakból is kiderült, hogy ha cáfol is, közben meg is erősít. Azt hallottuk a Példabeszédek könyvéből, a bölcstől, aki nem mondja magát bölcsnek, a legbölcsebbtől, aki tanulatlannak és tudatlannak mondja magát, merthogy ő nem a másikhoz méri a tudását és a bölcsességét, hanem Istenhez: kicsoda ment fel az égbe, hogy onnét alájönne, ki fogta össze a szelet a markába, hogy aztán onnan elindítsa a szeleket, ugyan, ki tudja összekötözni köpenyébe az egész tengert, kicsoda annak neve? – kérdezi a tudós tudatlan, kérdezi a balga bölcs. (Példabeszédek 30) Mutassátok meg őt, mi a neve, adjátok meg a telefonszámát, az e-mail címét, fönt van már a facebook-on, írhatok neki, megkereshetem? Mi annak a neve? Lejjebb, lejjebb, lejjebb, de mégis, kedves testvérek, ahogy kérdez a bölcs, és ahogy beszél a próféta, kibontakozik a szívünkben a sejtelem, hogy ez megerősítés is, mert nemcsak azt mutatja meg, hogy mennyire nem ér fel Istenhez a gondoskodásom, vagy mennyire nem tud elérkezni hozzánk az Istennek a gondolkozása, hanem  azt is megmutatja, hogy mégis van valaki, fenn van az égben, aki összefogja markában a szeleket, aki – ahogy Ézsaiás próféta mondja korábban egy szakaszban – úgy tekinthet az egész világra, minden népre, az egész történelemre, mint egy vízcseppre a vödör alján. Van, aki felfogja köpenyében a vizeket, és van neve. Van neve. Amikor mi lázadunk, csüggedezünk, amikor – a zsoltár szavával – maga-elégségességünk körében forgunk, akkor a cáfolattal együtt Isten megerősíti azt is, hogy Ő van, és Neki is van gondolata, van gondolata felőlünk. Ha szabad azt mondani, gondolkodik felőlünk, gondol felőlünk valamit. Majd így folytatja: és nem a ti utaitok az én utam. Itt nem ugyanaz a kép-szó! Ó, ezt itt nagyon gyakran rosszul idézzük. Olvastam olyan prédikációkat, melyben az igehirdető kiegyenesítette és így mondta, mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem az utaim  a ti utaitok, de nem így van. Azt mondja: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim. Amin te jársz, amin te elindulsz, amerre mész, amerre a gondolat vezérel – Descartes-hoz igazodva - amerre önmagad vezérel, cogito ergo sum – mondta - gondolkozom, tehát vagyok, gondolkodom, tehát megyek, megyek, tehát gondolkodom, megyek, tehát vagyok, mindegy már hogy miképpen mondjuk, amerre mész, és ahogy mész, az nem az az út, amelyen Isten jár.
És ezt már az indoklásból értjük meg, miért van így. Ez marad a vigasztalás végére. Mert amint magasabbak az egek a földnél, úgy magasabbak az én útaim útaitoknál, gondolataim gondolataitoknál, - eddig értettük, eddig világos, ezt mindannyian belátjuk. Magasabb az Isten gondolata, mint a mi gondolatunk, máshol vannak az Isten útjai, mint a mi útjaink, a cáfolatot elmondta nekünk a bölcs, elmondta nekünk Jób barátja is, és eddig tökéletesen világos! De van még egy indoklás, és itt rejlik a titok – egész pontosan itt van az a lecke –, amit megtanulunk a Krisztus iskolájában. Mert – folytatja – amint leszáll az eső és a hó az égből és nem tér oda vissza üresen, hanem megöntözi a földet, gyümölcsözővé teszi, magot ád a magvetőnek, áldássá lesz, így lesz az én beszédem, mely számból kimegy, és nem tér vissza hozzánk üresen. Miről beszélt a bölcs? Kicsoda hágott fel az egekbe, hogy onnét visszatérjen? Ki az, aki föllajtorjázik az isteni világba, körülnéz, kiszimatolja, kikutatja, aláereszkedik és elmondja nekünk ezt a bölcsességet? Hol a bölcs, hol a vitázó? Hol a világ bölcse, hallottuk a múlt alkalommal Pál apostoltól, amikor a korinthusi okoskodókkal vitatkozott? Mert hogy mi fölmegyünk, és üresen térünk vissza - ez a cáfolat lényege. Fölfelé törekszünk, és mit fogunk? Csaknem a szélvihart? Csak valami levegő az a markunkban. Amit összegyűjtünk a köpenyünkbe, mi az? Csak nem az áldó vizek áradása? Inkább csak a saját izzadtságunk. Fölmegyünk, és üresen jövünk vissza. Ezért nem azonos az ember útja az Isten útjával, mert Isten alászáll, elküldi az áldó esőt, az eső megöntözi a földet, és az nem tér vissza üresen hozzá (ez pedig a vigasztalás). Isten elküldi az áldó igét, és az áldó ige nem tér hozzá vissza üresen, elvégzi azt, amiért Isten elküldte. Merthogy kicsoda Isten, vagy egészen pontosan Kálvinnal szólva – milyen az Isten, milyen a számunkra Ő, azt nem ott fent tudjuk meg, hanem itt!! Ezért mondja Jézus: ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok (János 12:32). Amikor fölemeltetik. Amikor a kereszten, a kereszthalálában, és a feltámadásban megdicsőíttetik, amikor a megaláztatás után megkezdődik a Fiú felemeltetése, miután Krisztus elvégezte a megváltó munkát és az arra való meghívást, azt mondja, ha fölemeltetem, mindeneket magammal vonzok. Magammal viszek, magammal emelek. Mi megyünk fölfelé, mert nekünk mindig fölfelé kell menni. A szó nemcsak metafora, valóságosan is kifejezi, hogy fölül van a bölcsesség, fölül van az ismeret, mely mindent meghalad és felülmúl. De mivel a magunk gondolatával megyünk – cogito ergo sum - , a magunk útján megyünk, hol önhitten, hol csüggedőn, hol lázadón, mindegyre csak üresen térünk vissza önmagunkhoz. De ha Isten elküldi az Ő igéjét, mint áldó eső érkezik, az az ige nem tér vissza üresen Istenhez. Miért nem tér vissza üresen? Nemcsak azért, mert áldásokat ad, nemcsak azért, mert letöri a szívünkben a lázadást, nemcsak azért, mert csillapítja a fájdalmat, nemcsak azért, mert meggyógyítja a gyászt, nemcsak azért, mert megszünteti a betegséget, nemcsak azért, mert feloldoz a kényszerképzetek alól, hanem, mert minket visz, emel: ha fölemeltetem, mindeneket magammal vonzok. Ezért hát mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre. Ezek a vizek, amelyek oltják a szomjúságot, megújítják az erőt, megáldják az életet, nemcsak úgy maguktól itt vannak, ezeket Isten küldötte. Jézus így kiált egy alkalommal a templomban: én vagyok az életnek vize, ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék (János 7:37). S ha valaki énbelőlem iszik, soha meg nem szomjazik, szomjúhozik, sőt élő vizeknek folyama árad ki abból. Ha valaki szomjúhozik, ha valaki éhezik, ha valaki eltévedt, ha valaki mindegyre járja önkörét s a magasból mindegyre üresen tér vissza a mélybe, hallja az Igét: Óh, mindnyájan, kik szomjúhoztok, gyertek e vizekre.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy bölcs ember mondta – s minden bizonnyal nagy igazságot mondott, hogy egész életünkben Istent tanuljuk, merthogy egész életünkben Istennel van dolgunk. Hogy miképpen tanuljuk Istent egész életünkben, arról sok mindent kell mondani. A ma felolvasott ige néhány szempontot hoz ide, de azt hiszem, talán a legfontosabbak és a legdöntőbbek éppen azok a leckék, amiket ma az apostol felsorol, s amikre meg akar tanítani minket is. Először is azt kell elmondani, hogy mindent tanulunk. Nem olyan iskola a keresztyénség, ahova azzal a szándékkal vagy céllal írat be bennünket Isten, hogy néhány ismeretet megtanuljunk, ami szükséges és fontos, majd a végén levizsgázzunk és kapjunk egy diplomát ebből, abból, amabból. Van, akinek C típusú kazánfűtő vizsgája van, másnak A típusú nyelvvizsgája van, amannak meg B típusú jogosítványa. Tehát volna C típusú, A típusú, B típusú keresztyénség? S mindegyik jó valamire, sokra vagy kevésre? Aztán ha az egyiket megszereztük, be lehet iratkozni egy következő tanfolyamra, de ha nem akarunk, akkor nem iratkozunk be, merthogy egyébként vannak olyan emberek, akik életük végéig tanulnak, és diplomákat szereznek, és vannak, akik örülnek, hogy befejezték tanulmányaikat, és többet tankönyvet nem akarnak látni. Nem ehhez az emberi alakhoz igazodik, ahogy Isten minket az Ő iskolájába, nagyon egyszerűen, az anyaszentegyházba meghív és beírat. Hanem úgy van, ahogy az apostol mindjárt itt, a Korinthusi levél elején elmondja, Isten mindenre hív bennünket. Hálát adok az én Istenemnek – mondja - mindenkor tifelőletek Isten kegyelméért, melyet néktek a Krisztusban adott, mivelhogy mindenben meggazdagodtatok Őfelőle. Mindenkor mindenben. Olyan iskola, olyan tanulnivaló a keresztyén élet – merthogy Istennel van dolgunk – amely mindig és mindenre kiterjed.
Persze, mondhatnánk rögtön, hogy ez lehetetlen, - az ember felfogó képessége véges, s eltérő alkatúak vagyunk, ki ezt tudja, ki azt tudja megtanulni! Túl nagy igénnyel lép föl Isten velünk szemben – mondhatnánk. De máris válaszolni kell, hiszen amikor az apostol ezt a mindent mondja – tudniillik, hogy Isten mindent nektek adott – akkor így mondja: mindennel meggazdagított benneteket. Isten áldása ugyanis, amelybe befogadja gyermekeit, az áldás, amit Isten nekünk ad, mindig a mindenre irányul. Nem egy-egy részt kapunk Istentől – vagy még pontosabban fogalmazva, ha egy részt kapunk is Istenről –, akkor is az mindig a mindenre, a teljességre tekint. Ezzel az előrebocsátással kell néhány olyan tételről szólni, amit ebben az iskolában tanulunk meg.
Először is, azt tanuljuk meg Isten iskolájában, hogy csodálatos áldások vesznek bennünket körbe. És bizony, meg kell tanulnunk, hogy ez nem magától értetődő. Nemcsak úgy van, hogy az áldás ott van a lábunk előtt, csak le kell érte hajolni, mert az jár nekünk. Az első nagy lecke - és erre emlékezteti az apostol a korinthusiakat is – hogy az áldást kegyelemből kaptátok. Vagyis amit Istentől kapunk, az Istennek az adománya, Isten ajándéka. Ezt meg kell tanulni. Mert ha tanultuk is, csak félig. Mert amikor kérjük az áldást, akkor nagyon tudjuk a leckét. Amikor kérünk, tudjuk is sorolni, hogy mennyi mindenre lenne szükségünk. Így is mondjuk: mennyi mindenre lenne szükségünk, mi kellene még, mi hiányzik, mit kell még Istennek teljesítenie az életünkben. Amikor viszont megkaptuk az áldást, mintha véget ért is volna a lecke egy szempillantás alatt, úgy teszünk, mintha az isteni adomány mindig is a miénk lett volna, természetes része volt mindig az életünknek. Mintha a bölcsesség, a szeretet, az áldás, a józanság, a tisztaság, az életünk gazdagsága velünk született valami volna. Mind-mind természetes folyomány, – és nini! – most került elő, nini, most bontakozott ki, nini, eddig ott volt a sublótban, hogy-hogy nem vettük észre? De nyilván mindig ott volt. Nagy lecke, testvérek, hogy ez csak a lecke fele. S ezt  mindjárt a következő tétel kapcsán fogjuk megérteni. És ha ezt is megtanuljuk, vagyis az áldást nemcsak tudomásul vesszük, hanem magunkat belegyakorlatoztatjuk abba is, hogy miután kértük és miután megkaptuk az áldás, meg is köszönjük, vagyis keresztyéni módon hálát adunk, akkor azt tanuljuk, hogy az egész életünkkel kell hálát adunk Istennek. Így mondja ezt az apostol: mivelhogy mindenben meggazdagodtatok Krisztusban, minden beszédben, minden ismeretben, amint megerősített bennetek a Krisztus felöl való bizonyságtétel. Mert ezt a mindent, amit végtelenségig lehetne sorolni, azt is csak úgy tanulhatjuk ki, hogy egy határozott ismerethez kötjük. Ha nem vagyok hálás az ajándékért, nemcsak az ajándékot nem ismerem meg igazán, hanem az ajándékozót sem. Az ajándékokból, az áldásokból ugyanis mindig ismeret is jön. Kitől kaptam? Mert az áldás nemcsak van, nemcsak úgy itt van, nemcsak élhetek vele, hanem valakitől kaptam. Ezért mondja az apostol, hogy akkor éli át igazán az ember, hogy Isten megajándékozott gyermeke, amikor a Krisztus ismerete megerősödik benne. Isten tehát összeköti az ajándékot az ajándékozó ismeretével. Sokszor előfordul ünnepségen, születésnapon vagy esküvőn, miután átadják az ajándékokat, és egy helyre hordják a csomagokat, egyik vagy a másik csomagról leesik a címke, mely jelzi, hogy kitől kaptuk. Kibontjuk a csomagot, nézzük, szép az ajándék, és találgatjuk, hogy ezt vajon kitől kaptuk? Bizony, kellemetlen is lehet, hiszen illene megköszönni, jó lenne jelezni valakinek, hogy valóban megkaptuk ajándékát, de ha nincs rajta a közlés, hogy ki a feladó, mi magunk is bizonytalanságba kerülünk. Mennyivel erősebb, szilárdabb, mennyivel mélyebb a hálaadás, ha tudjuk is, hogy kitől kaptuk.
Mindezeket azért mondottam el, mert újra meg újra ezt a leckét kell megtanulnunk, s ebbe az osztályba kell újra beiratkoznunk. Mint a korinthusiaknak is. De nem azért, mert megbuktunk és ismételnünk kell, hanem azért, mert Isten az, aki mindig ismétli, Isten az, aki mindig újra adja, Isten az, aki újra meg újra emlékeztet bennünket, hogy kiért, ki által kapunk áldást! Tudniillik Krisztusért és Krisztus által vesszük a kegyelmet és kapjuk az ajándékokat. Erre kellett a korinthusiakat is emlékeztetni. Pedig ők valóban, azt lehet mondani, hogy párját ritkították a tekintetben, hogy mennyi minden ajándékuk volt! Ha fellapozunk a Korinthusi levél közepét, ott az apostol tételesen felsorolja a sok lelki ajándékot, aminek szinte csodájára lehetett járni, irigyelni lehetett a korinthusiakat. Annyi, annyi áldást kaptak, annyi ismeretet kaptak, hogy még magukat is nagyra nőttették! S lám. mégis emlékeztetni kellet, hogy kitől kapták.  Azt hallom – mondja az apostol –, hogy közöttetek a gyülekezetben – a megajándékozott gyülekezetben! – versengések vannak. És itt mi máris megzavarodunk, de mégis értjük, hogy ott kell maradnunk a Krisztus iskolájában, tanulnunk kell még. Hiszen ha azt látjuk, hogy Istennek ez a gyülekezete, a korinthusi keresztyének ennyi mindent kaptak, s mégis versengenek, akkor megkérdezzük: hogy is van ez? Mindenkinek bőségesen terít Isten asztalt, mindenkinek csodálatos ajándékokat ad, mindenkit átölel áldó szeretetével, ám a korinthusiak, ahelyett, hogy arra tekintetének, akitől kapták, a másik tányérját nézik, a másik ajándékát nézik, a másik áldást nézik – és máris versengés támad köztük. Pedig ugyanazt kapták mindannyian, mindegyre. Ahogyan a zsoltárban is hallottuk. Talán feltűnt, hogy milyen csodálatosan mondja ezt el a grádicsok ének: az Úr nem engedi, hogy lábad inogjon, nem szunnyad a te őriződ, ímé, nem szunnyad, és nem alszik Izraelnek őrizője, az Úr a te őriződ és a te árnyékod. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet. Imbolyog a zsoltáros szava, mert nem tudja egyszerre kimondani, mert ember nem is tudja egyszerre kimondani, hogy: aki engem őriz, aki az én árnyékom és aki védelmem, az Izrael őrizője, az a közösség védelmezője, aki közösség áldó Istene, az pedig az én őrizőm, és az én őrizőm, aki az eget és a földet teremtette. Egyikből lépünk át a másikba, egyik dimenzióból kerülünk át a másikba, a saját magam életéből a közösség életébe, a közösség életéből vissza magamhoz, és onnan kilépek az egész univerzumba, -  ezt nem tudjuk egyszerre kimondani!
De tudnunk kell, hogy egyszerre kellene kimondanunk, de tudnunk kell, hogy ez az egész együvé tartozik. Erre emlékezteti az apostol a korinthusiakat is, mindig így mondja: nektek adatott. Nektek adott Isten mindenkor mindent bőséggel. Itt még sorol még neveket – majd fog. Majd később jönnek a nevek, jönnek a frakciók, jönnek a versengő pártok, jönnek a szakadárok, jönnek a megáldottak, jönnek a háttérben maradottak - névvel és név nélkül, egyenként és külön-külön. De most még nem, mert most egyszerre kell kimondani: ti kaptátok, együtt kaptátok, és mivel együtt kaptátok, kaptátok külön-külön is, és megfordítva, mivel te kaptad, és kapta a másik is, mindannyian kaptátok. Miért vannak hát közöttetek versengések?
Ez a következő nagy lecke, testvérek, amit Isten iskolájában meg kell tanulnunk. Azt könnyű talánb megtanulni, elismerem, és erre szívesen emlékeztetünk másokat is, hogy vedd már észre, mennyi sok áldás vesz körbe. Kezdd csak fölsorolni – és nem érsz ki a szóból! Kezdd el reggel, és másnap reggeléig sorolhatod, és akkor is úgy érzed, hogy még nem jutottál a végére. Erre jó magunkat emlékeztetni. Teljesen fordítva van ez, mint volt szegény gyötrődő Luther, amikor még nem ismerte az isteni áldásokat. Elment a gyóntatójához, és sorolta neki a vétkeit, sorolta, sorolta, sorolta – ugyan mit tud egy szerzetes felsorolni, bezárva a kolostorba, mi vétket követhetett ő el? De csak sorolta, sorolta. Aztán kirótták rá a penitenciát, megkapta a feloldozást.  A ahogy ment kifelé Luther a templomból, a kilincsére tette a kezét, majd visszafordult, visszament a gyóntatójához. Kérdezi a gyóntatója: miért jöttél még? Azt mondja: még eszembe jutott valami! Hát most ezt megfordítva, kedves testvérek, amikor Isten áldásait sorolod, nem érzed néha, mikor a végére értél, a kilincsre tetted a kezedet, hogy mennél a dolgodra, hogy meg kell állni, vissza kell fordulni, és azt kell mondani: még eszembe jutott valami! Eszembe jutott még a bőség, eszembe jutott még a vigasztalás, eszembe jutott az még erő, eszembe jutott még a kegyelem, eszembe jutott még a megerősíttetés, mennyi minden – nem érünk ki belőle!
De mint mondtam, ennél nehezebb lecke – mert ez még itt könnyű és szép lecke – megtanulni legyőzni az emberi természetet, s nem versengeni. Nehezebb lecke, megtanulni, hogy mindnyájan egyképpen szóljunk, ne legyenek közöttünk szakadások, de legyünk teljesen egyek egy ugyanazon értelemben. Ez Isten iskolájában az egyik legnehezebb lecke. De nem lehetetlen megtanulni. Nem véletlenül idézi az apostol a levele elején a Szentháromság Isten csodálatos egységét, nem véletlen utal arra, hogy miképpen adta nekünk az Atya Jézus Krisztust, miképpen töltötte be Krisztus az Atya akaratát. Miképpen élte Jézus, amit mondott: hogy nekem az a kenyerem, hogy az én Atyám akaratát cselekedjem, és hogy én és az Atya egy vagyunk, nemcsak a személyi, titokzatos isteni valóságban, hanem az akaratban és a célban is. És Jézus elküldi nekünk a Szentlelket és megtanít minden ismeretre, ami Istentől való. Nem véletlenül idézi ezt az apostol, mert azt, hogy egyazon véleményen, egyazon gondolaton, egyazon szándékon legyünk mi, akik annyifélék vagyunk, mi, akiknek annyiféle a sorsa, mi, akinek annyiféle a gondolata, a tapasztalata, az nem lehetséges másképp, csak úgy, ha ezt a csodálatos isteni akarategységet tanuljuk.
Amikor az apostol ebbe a titokba vezeti a korinthusiakat, veszélyes útra hív meg bennünket is, de el kell indulnunk ezen az úton. Miért mondom, hogy veszélyes út ez? Azért, testvérek, mert emberi adottságainknál, a felfogóképességünk korlátozottságánál, az életünk végességénél fogva valóban nem vagyunk alkalmasak arra, hogy a véghetetlent és az örökkévalót egy szempillantás alatt fölfogjuk. Nem vagyunk erre alkalmasak. S ebből adódóan gyakran rossz útra megyünk,  - nem annyira rossz út az, csak nem maga a jó út, párhuzamos útja a jó útnak, de nem ér végig. Nevezetesen, mikor Istenről kezdünk beszélni (ahogy az apostol is elkezd beszélni Istenről: a kegyelem atyjáról, Istenről, aki a Fiú, aki az irgalmat hozta el nekünk, Istenről, aki a mindent betöltő Szentlélek!) mi szinte automatikusan rátérünk a magunk útjára, a magunk észjárására, és máris csak magunkról beszélünk. Isten az – mondja az ember –, akit én megtapasztalok, Isten az, ami valamilyen titokzatos módon bennem és velem történik. Ez igaz is, mert Jézus Krisztust csak jótéteményeiből lehet megismerni, ez igaz is, mert Istent csak az áldásaiból lehet megismerni, de az nem igaz, ezt mi döntöttük el így, Isten akarja azt, hogy így ismerjük meg Őt. Tehát veszedelmes út ez, látja az apostol is. Látja, hogy a korinthusiak is elindulnak az Isten áldásainak az útján, aztán letérnek róla, és elkezdenek magukról beszélni. S mindjárt rátérnek, hogy ők egymástól mit tudnának tanulni – ez is fontos dolog, egymástól is tudni kell tanulni. De most azt akarja, hogy ezt a belső szellemi, gondolati, akarati egységet Istentől tanulják meg, mert egymástól soha nem fogjuk megtanulni.
Egymástól mit tanulunk, testvérek? Azé szebb. Egymástól mit tanulunk? Az ő ajándéka nagyobb. Egymástól mit tanulunk? Az ő tányérján több van. Mi sokan voltunk testvérek. Amikor megjött a nagymama, aki ha hozzánk jött látogatóba, mindig vásárolt egy budapesti trafikban egy nagy zacskó stollwerket – akkor még lehetett darabonként is venni –, és aztán volt nagy ajándékozás, felsorakoztunk, s a nagymamától mindenki kapott egy szem stollwerket. Szépen ki lehetett csomagolni, el lehetett szopogatni. De emlékszem, néhányszor előfordult, hogy nézegettük egymásét, hogy melyiké a nagyobb. Sose volt az nagyobb, futószalagon gyártották, mikrogrammra ugyanannyi volt mind, de mi néztük, melyiké van fényesebb papírba csomagolva, kié csillog jobban. Úgyhogy néha elő kellett venni a szülői pedagógiát. Előbb kirakták mind a hetet: nézzétek meg, mind egyforma. Ez nem működött. Akkor édesapám mindenkitől elkérte azt, amit kaptunk, betette egy kalapba, aztán azt mondta: húzzatok! De még akkor sem csillapodtunk le, mert az ember mindig a másikat nézi, mert mindig a másikkal hasonlítja össze magát, soha nem lesz egy értelmen, soha nem lesz azonos akarata. Ezért most azt mondja az apostol: Istentől tanuljatok, Isten csodálatos szentháromságos titkából, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek az akarategységéből tanuljatok, a jóra való egységéből tanuljatok. És ezért mondja azt, hogy az Úr Jézus Krisztus nevére kérlek, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok! A kegyelmet nevezzétek mindannyian kegyelemnek, a jóságot nevezzétek mindannyian jóságnak, a vigasztalást nevezzétek mindannyian vigasztalásnak, a kegyelmi ajándékokat nevezzétek kegyelmi ajándékoknak. Ne legyenek közöttetek szakadások, szóharcok, vitatkozások és megoszlások, hanem legyetek teljesen egyek egy ugyanazon értelemben, egy ugyanazon véleményben. Szó szerint fordítva: növekedjetek, vagy formáljátok, alakítsátok magatokat arra, hogy egy ugyanazon értelemben, ugyanazon felfogásban, ugyanazon szemléletben legyetek. Hogyan lehetséges ez? Úgy, ha az ember nem vonja ki önmagát ebből a mindenből, amit Istentől kapott mindent, mivel mindig mindent Istentől kap. Úgy, ha megértjük – és ezt egy szemvillantás alatt kell megérteni, kedves testvérek, csodálatos megértésben -, hogy én, akit Isten mindennel körül vesz, nem vonhatom ki magamat ebből a mindenből, nincs külön másik mindenség, s én nem vagyok önmagammal egyedül egy külön univerzum, hanem Isten ebbe a csodálatos mindenbe belehelyezett. Isten engem ezzel a csodálatos mindennel körülvett, én nem zsűri elnöke vagyok az isteni szeretet-történetnek, az isteni mega-sztár versenynek, hogy, úgymond, kiáll az Atya, Fiú, Szentlélek, mindenik eljátssza a maga műsorát, én pedig lepontozom, hogy melyik ér többet. Nem vagyok kívül. Éppen ellenkezőleg, amikor Isten meghív az Ő iskolájába, akkor az isteni életre hív meg, akkor belehív engem mintegy ebbe a mindenbe, - mert amíg kívül vagyok rajta, addig Jézus szava szerint éppen a külső sötétségben vagyok. Amíg kívül vagyok rajta, addig – megint csak Jézus szava szerint - az ajtón kívül vagyok, amíg kívül vagyok, addig még mindig csak tiltakozom, és elutasítom Istennek a boldog életre vonatkozó meghívását. De amikor belépek, akkor már Isten logikájával kell gondolkodni, akkor már Isten szemléletmódjával kell szemlélni. Ezért bátor az apostol, és kéri a korinthusiakat is, kér bennünket is, hogy ne csak az első leckét, a könnyű és szép leckét tanuljuk meg, nevezetesen, hogy minden jó és tökéletes adomány onnan felülről van a szeretetnek és a kegyelemnek Istenétől. Hanem tanuljuk meg a második leckét is, ami nehezebb, mert ebben önmagunkat kell legyőzni, mert ebben önmagunkat kell odavinni az istenihez, hogy együtt is, közösen is egyazon értelemmel legyünk. És akkor az, amit a zsoltárban hallottunk és  logikailag talán olyan imbolygónak véltünk, mert egyszer azt mondja: az én őrzőm nem szunnyad, aztán azt mondja: az Izrael őrzője nem szunnyad, majd: az univerzum őrzője nem szunnyad, mindez tökéletes egységbe kerül, tökéletesen egyben látható. És én is, amikor azt mondom, nem szunnyad az én őrizőm, ezzel együtt mondom azt is, nem szunnyad a te őriződ sem. Amikor azt mondom, nem szunnyad a mi őrizőnk, mondom azt is, hogy nem szunnyad az én őrizőm. És amikor az ég és a föld teremtőjéről, a mindenható Istenről beszélek, akkor beszélek arról, aki nekem könyörületes Atyám, aki nekem elküldte Krisztusát, aki nekem ajándékozott mindent, és ezt a mindent minden időben nekem is akarja adni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Akik folyamatosan olvassák a Bibliát, észrevehették, hogy akármelyik fordítást olvassuk, akár a revidiált Károlit, akár az új fordításnak bármelyik kiadását, apró betűkkel vagy lábjegyzetben, vagy a bibliai szöveg mellé, de megkülönböztetett módon egyéb bibliai szakaszok is meg vannak jelölve. Ezek segítik egy-egy adott szakasznak a megértését, oda lehet lapozni és akár egy kifejezésnek, vagy egy történet párhuzamos elbeszélésének a fényében teljesebben kibontakozik számunkra a mondandó. Így van ez a mai igénkkel is, Jézus megdicsőülésének a történetével. Amint olvasni kezdjük, látjuk, hogy ezt Márk és Lukács evangélista is lejegyezte, és ha oda lapozunk, rögtön észrevesszük, hogy némileg eltérően beszélik el. Ez érthető, hiszen a tanúknak vagy az elbeszélőknek nem ugyanaz a nézőpontja, még ha ugyanazt a dolgot beszélik is el, de ezek a különbségek is fontosak és sokra mutatnak. Azt olvastuk Máté evangélistánál a 8. versben: Mikor pedig szemeiket fölemelték, senkit sem láttak, hanem csak Jézust egyedül. Márk evangélista ezt úgy mondja el: nem láttak maguk körül senkit, csak Jézust egyedül. Lukács pedig a maga tárgyilagosságával így mondja, passzív szerkezetben: nem találtatott ott más, csak Jézus maga. Ez a három megjegyzés teljesen azonos is és mégis különbözik. Ez lesz ma a kiinduló pontunk, hogy a megjegyzés titkát és értelmét is megértsük, és valóban megtaláljuk, hogy miért tartotta fontosnak mind a három evangélista ugyanezt elmondani: csak Jézust egyedül látták.
Az első értelme igen egyszerű. annak. Egy csodálatos tünemény után – vagy inkább látomás után –, hogy fönt a hegyen láthatják Mózest és Illyést Jézussal beszélgetni - azt észlelik, hogy már csak maga Jézus van ott egyedül. Első értelme ennek nagyon egyszerű: ahogyan fölmentek a hegyre, úgy fognak a hegyről lejönni. Ez mindennapos értelem, s a történet szerint is így van. Jézus maga mellé vett három tanítványt, Pétert, Jakabot és Jánost, akik belső bizalmas köréhez tartoztak, felment velük a hegyre, amit mi már a Megdicsőülés hegyének nevezünk, ott egy csodálatos esemény történt, valami titokzatos, kimondhatatlan dolog. Márk evangélista azt is följegyzi, hogy lefelé jövet a hegyről Jézus megparancsolta ennek a három tanítványnak, hogy ebből semmit ne mondjanak el, csak majd az Ő feltámadása után, mert annyira továbbadhatatlan, annyira közölhetetlen, annyira elmondhatatlan, kifejezhetetlen az, amit ott láttak. Tehát egyelőre, ahogyan kezdődött, úgy ér véget a történet, - föl a hegyre Jézussal, le a hegyről Jézussal.
Mintha azt akarná ezzel jelezni az evangélista, hogy jól is van ez így. Vannak az életünknek kiemelkedő pontjai, magaslatai, lehetnek ezek megmenekülések, megvilágosodások, lehetnek titokzatos, nagyszerű élmények, tapasztalatok. De mégis csak úgy van, a Jézus tanítványának rendesen az az útja, hogy Jézussal kezdtük, és Jézussal folytatjuk, és minden egyéb, ami történt, akármilyen nagyszerű, ottmarad emlékként, megtapasztalásként, marad úgy, hogy majd eljön az ideje, amikor el is mondhatjuk ezt. Milyen jó Jézussal felmenni a hegyre, milyen jó Vele megmenekedni, milyen jó átélni, hogy Jézus közelségében, az Ő dicsősége fényében beleláthatunk az isteni titkokba, és milyen jó aláereszkedni a hegyről Jézussal, és Jézussal együtt folytatni tovább az életutat. Nagy és általános üzenete ez ennek a megjegyzésnek.
De még mélyebb értelmek is vannak, és hadd hozzam ezeket is ide. A másik jelentése annak, hogy nem láttak mást, csak Jézust egyedül, arra utal, hogy elmúlt a látomás, elmúlt a titokzatos, misztikus élmény. Tessék ebbe belegondolni, ezek kegyes zsidó emberek voltak, zsinagógai iskolákban nevelkedtek fel, a prófétai hagyományt hordozták a szívükben. Még akkor is, hogyha halászemberek voltak, valószínű a vasárnapi iskolában az aranymondás-versenyen ők is részt vehettek annak idején, és tudták jól, hogy két nagy alakja volt az Ószövetségnek, két nagy, titokzatos alakja, akik közül az egyik az Ígéret földjére soha be se tehette a lábát, ez Mózes. Mózes csak távolról üdvözölte az eljövendőket, ő nem kelhetett át a Jordánon. De most itt van. A másik pedig Illyés, akiről azt se tudta a hagyomány, hogy élt-e, halt-e, mert tüzes szekereken elragadtatott, Elizeus próféta felvette a palástját és folytatta a prófétai szolgálatot. Akiket az Úr nagyon szeret – mondja Ady Endre –, azokat elragadja és ők a tüzes szekerek, ők az Illyések, a próféták. Élnek-e, halnak-e? És lám, Illyés is ott van, ő a próféták egyik legnagyobb alakja. De elmúlt ez az élmény. Márk evangélista megjegyzése is fontos ebből a szempontból. Ő így mondja nagyon finoman: nem láttak maguk körül senki mást, csak Jézust. Vagyis körülnéztek, vagyis próbálták azt a kimondhatatlan, fantasztikus élményt megtalálni, és folytatni, és kezdték a tekintetükkel keresni Mózest is és Illyést is, hol vannak ők? Az imént még itt voltak, most hol vannak? Az imént még nagy fényesség, káprázatos isteni világosság támadt, mennyei szózatot hallottunk, de ez elmúlott, - hol vannak ők? Vagy csak álom volt az egész, ahogy jelzi Lukács evangélista, hogy ott a tanítványok előbb el is aludtak, elnyomta őket a buzgóság. Álomban látták volna ezt? Hogy történt ez az egész dolog? Mint amikor az embernek isteni érintései vannak, de a következő pillanatban nem tudja már, hogy ezt képzelte csak, gondolta csak, ez csak álom volt, ez csak a dolgoknak, a káprázatoknak a különös együttállása volt, vagy valóságos isteni jelenlétet tapasztalt meg? Körülnézünk, tapogatjuk magunk körül a világot, megpróbáljuk rögzíteni ezeket a benyomásainkat. De nem láttak mást maguk körül senkit, csak Jézust. Elmúlt a látomás, elmúlt a jelenés, elmúlt a csodálatos megtapasztalás, ám annak tartalma mégis változtatott az életükön. Mert már csak Jézust látják egyedül.
A harmadik mély értelem az, hogy ugyan ott van Mózes és Illyés, és ahogyan Lukács evangélista megjegyzi, az eljövendő dolgokról beszélgetnek Jézussal, vagyis jeruzsálemi útjáról, megfeszíttetéséről, halálátról és feltámadásáról, és bár valóban a feltámadás után kiderül, hogy Mózes már megmondotta, Illyés már jelentette, és a többi próféták is jövendölték ezt, és már itt is vannak a Megdicsőülés Hegyén, és erről beszélgetnek, de az, hogy a jelenés után nem találtatott ott más, csak Jézus egyedül, ez azt jelenti, hogy az üdvözítés nagy művében Mózes és Illyés immár elvégezték a dolgukat. Ők az életükkel, a jövendölésükkel, a szavaikkal, a sorsukkal előkészítették a Messiás útját, már sokkal-sokkal korábban, évszázadokkal korábban,  - és most már csak maga Jézus van ott. Ő a beteljesítő. Ebben már Mózesnek, Illyésnek, prófétáknak, atyáknak nincsen helye, - Jézus egyedül, teljes kizárólagossággal, mint Isten küldötte végzi el a megváltás művét. Sokan ebből arra is következtettek, hogy akkor se Mózesre, se Illyésre nincsen nekünk többé szükségünk. Hiszen így is szól a mennyei szózat: Ez az és szerelmes Fiam, Őt hallgassátok! Már csak Jézust kell hallgatnunk, ezt a két alakot Isten még odahozta, aztán Isten onnan elvitte őket, vagyis mindaz, ami régen történt, az atyák jövendölése, a szent törvény megadása, Isten régi népének története megannyi tanulságával, csak régi dolog, ezt itt Isten félretette. Olyannyira így gondolják ezt némelyek, hogy nemrégiben hallottam egy okos embert arról beszélni, hogy úgy kellene nekünk tenni, hogy itt van a Bibliánk, úgy-e, egybe van kötve benne Isten Újtestamentuma meg a régi testamentum. Nohát, javasolta ez az okoskodó,  az úgynevezett Ószövetséget nekünk félre kéne tenni, és oda kéne tenni  helyébea magyar mitológiát, a magyar őstörténetet. Mert hát végül is, bölcsködött, minden népnek van egy őstörténete, miként volt a zsidóknak is egy őstörténete. Az angolok tehát tegyék oda Artúr király legendáját, a németek a Wotanról szóló mítoszokat, a finnek a Kalevalát, az amerikaiak az indián történeteket, ki-ki a magáét, és aztán majd az Újszövetséggel kezdődik mindenkinek, egyetemesen, örökérvénnyel és igazán, hogy mi is az Istennek az akarata.
De, kedves testvérek, ez tévesztés, ez megmásítása, elcsavarása az isteni kinyilatkoztatásnak! Nem azért történik az, hogy Mózest és Illyést már nem látják, mert ugye még utoljára fölléphettek ők is a színpadra, minjt valami elő-zenekar, aminek úgy-e le kell mennie a színpadról, mert jő a fő-zenekar. Nem arról szól a történet, hogy Jézushoz elérkezvén, Mózesnek és Illyésnek immár semmi jelerntősége nincs, hanem inkább egy negyedik értelem bontakozik itt ki, mely a történet legigazabbi értelme!
Így mondja Máté evangélista: Mikor pedig szemeiket fölemelték, senkit sem láttak, hanem csak Jézust egyedül. Igen fontos, hogy mi történik az azt megelőző pillanatokban. A megelőző pillanatokban azt látják a tanítványok, hogy fényes felhő borítja be őket, tehát nemcsak Jézust, hanem Mózest és Illyést is, és ebből a felhőből mennyei szózat zeng: ez amaz én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok! Ekkor a tanítványok,  arcra estek, igen megrémültek, Jézus pedig hozzájuk menve megillette őket, és azt mondta: keljetek föl, ne féljetek. Miért fontos ez?
Tehát, immár az utolsó, legtitkosabb értelemnél azt kell mondjuk, hogy éppen az ellenkezője mutatkozik meg annak, amnit észlelnek. Nem láttak mást, csak Jézust egyedül! De éppen ez azt jelenti, hogy Jézus nincs egyedül. Az a felhő, mely dicsőségbe borította Jézust és a két prófétát, Mózest és Illyést, az a felhő, amelyből a mennyei szózat szólt: ez amaz én szerelmes Fiam, őt hallgassátok, - ez azt jelenti, hogy Jézusban összegződik –latin szóval rekapitulálódik -, mintegy egybefoglaltatik, egybeszerkesztetik minden. Egybeszerkesztetik Istennek minden ígérete, továbbá az ígértek története, az Egyiptomból való kiszabadulás története, a pusztai vándorlás története, a törvényadás története, a próféták küzdelmes története – és ezek minden mozzanata és minden alakja, minden benne foglaltatik immár Jézusban. Jézus nemcsak Jézus, Jézus Mózes is, Jézus nemcsak Jézus, hanem Illyés is, Jézus nemcsak Jézus, hanem szent király is, Dávid király is. Jézus nemcsak Jézus, hanem a legkimagaslóbb, egyszerű és örök, tökéletes főpap is, akiben minden, de minden alak, minden személy, minden ígéret, minden történet és minden tanulság egybefoglaltatik. Mikor azt mondják: egyedül Jézus, ez az egyedül azt jelenti, hogy nincs egyedül, benne Isten egész teljessége jelenik meg.
Azután, kedves testvérek, azt is jelenti ez a megjegyzés, hogy ha Jézus nincs egyedül – mert nincs egyedül, bár így észleljük, hogy csak Őt látták a tanítványok, azt is jelenti, hogy a tanítványok sincsenek egyedül. Nem láttak mást, bár körülnéztek, vagy ahogy Lukács evangélista mondja ezzel az érdekes passzív szerkezettel, nem találtatott más, nem találtak mást, nem láttak mást, csak Jézust. Erre mondhatnánk, hogy – amint a bevezetőben mondottam – sovány eredmény ez. Jézussal mentünk fel a hegyre, aztán Jézussal is jövünk le. Pedig maradnának. Mondja is Péter: Uram, jó itt nekünk. Építünk hajlékokat, Neked egyet, Mózesnek egyet, Illyésnek egyet. Itt fönt a hegyen nincs árvíz, itt nem zajlik a történelem, itt nincsenek vereségek, itt nem történik az, amit majd látnak a hegyről lemenve. Mert éppen csak leérnek és látják, hogy a többi tanítvány hogyan szerencsétlenkedik ott egy beteg fiú meggyógyításával, akit nem bírnak meggyógyítani. Hát itt jó, ez  itt egy azílium, menedékhely, ez itt az isteni teljesség. Mégis! Mikor elindulnak le a hegyről, vissza az életükbe, akkor Jézussal mennek. Egyedül Jézussal mennek, vagy hadd mondjam így, ha van értelme a szavak csavarásának: csak Jézussal mennek. Mert csak Jézussal érdemes, csak Jézussal lehetséges, csak Jézussal van értelme, csak Jézussal van reményünk arra, hogy megálljunk és megmaradjunk, amikor aláereszkedünk a nagyszerű és csodálatos isteni élményekből, érintettségekből oda, ahol az életünk elrendezetlen dolgai vannak. Jézus az, akiben Isten mindent összefoglal, de nemcsak összefoglal, hanem teljességre is visz. Nem úgy foglal össze, hogy helyettesíti Mózest vagy Illyést és a többieket, hanem úgy, hogy amiért Mózes küldetett, amit Illyés elvégzett, amit a szent írók kinyilatkoztak, amit a próféták megjövendöltek, azt Isten teljességre viszi, beteljesíti, és igazi értelmét mutatja meg. Az igazi értelem pedig a Mennyei Szózatban van: ez amaz én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm! A Fiú áll előttünk, az öröktől való Fiú, az üdvözítő és a szabadító. Milyen csodálatos ez a jelenet, hogy akit úgy vártak és reméltek a régi szentek, a Mózesek, az Illyések, a próféták, azt most láthatják. Akiről jövendöltek, arról most ők is hallhatják a megerősítő szózatot: ez az a Fiú, ez az én szerelmes Fiam. Nem más, nem valaki más majd máskor, hanem Ő, itt és most, az, aki majd elindul a hegyről, s megérkezik egy másik hegyre, a Golgota hegyére. Most elindul a dicsőségből és megérkezik az önként magára vett gyalázathoz. S majd onnan megérkezik a Feltámadás napjához. Őt hallgassátok, Őt kövessétek, Ővele töltekezzetek be, az Ő dicsőségét keressétek, mert ezt a Fiút Isten azért küldte, hogy életünk, üdvösségünk és szabadulásunk legyen.
Milyen csodálatos dolog, kedves testvérek, egyszer csak hallani megannyi zűrzavarban, elképzelésben, látomásban, váradalomban, tapasztalatban: ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, majd utána látni, hogy valóban nincs más, csak Ő egyedül, akiben hihetünk, bízhatunk, akiben mi magunk is gyönyörködhetünk. Ő az alapja életünknek, hitünknek, közösségünknek, Istentől elrendelt üdvösségünknek. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek Szeretném előrebocsátani, hogy a mai ige – az ige mindenképpen! - nagy bajba hoz mindannyiunkat, de hiszem, hogy aztán ki is hoz abból. Legelső sorban is az atyákra gondolok, akik itt vannak. Vannak itt szép számmal férfiak, atyák és nagyatyák. Aztán vannak itt szépszámmal, akinek a neve előtt ott áll az, hogy doktor. És mindannyian, akik itt vagyunk, életünk egy-egy pillanatában átéltük, hogy mi vagyunk a mesterek – nem szakipari mesterek, hanem a szó eredeti értelmében olyanok, akik tanítják a másikat, mert itt a mester szó ezt jelenti. Jézus igéi, melyeket ő a farizeusokkal és írástudókkal folytatott vitája nyomán közvetlenül az ottlevő szemtanúkhoz idéz, minket is nagy bajba hoznak tehát. De hogy milyen bajba, és hogy nem ugyanolyanba, mint az ott levő farizeusokat és írástudókat, azt szeretném ma elmondani. Illetve azt, hogy az nagyobb ez a baj, mint az, amit ott a farizeusoknak és írástudóknak kellett átélniük.   Most nem állíthatjuk magunkat a kívülálló helyzetébe, nem sorakozhatunk oda a tömegbe vagy a tanítványok közé, és élvezhetjük – mert egyébként talán élvezhetnénk –, hogy a Mester milyen kemény és ítéletes szavakat mond a képmutatók és írástudók fölött.
Először nézzük, hogy vonatkozik azokra, akiknek közvetlenül mondja Jézus ezeket a szavakat. Azt mondja, hogy vannak itt olyanok, azok, akik velem vitában állnak, akik a tekintélyem, az isteni küldetésem felöl firtatnak. Különös emberek ők, mert jog és rend szerint eleve nagy méltóság illeti őket: a Mózes székében ülnek. A Mózes széke pedig a törvénytanító széke. Mózes volt Isten népének legnagyobb prófétája, tanítója, törvényközlője, az abszolút tekintély. A Mózes székében ülni azt jelenti, hogy a szellemi, erkölcsi dolgoknak a főhelyén ülni. Ez nem politikai hatalom, nem siker-hatalom, hanem a legfontosabb kérdésekben a legmeghatározóbb hely. Vannak hát itt közöttünk olyanok, akik Mózes székében ülnek – mert ott kell ülniük –, de nem érik be ezzel. Jézus felsorol néhány még dolgot, hogy mit kívánnak. Ezeket kivonatolva így lehetne sorolni: szeretik a főszéket, szeretik a tehermentes életet, szeretik a látványosságot, tudniillik ha ünnepelik őket, szeretik a főhelyeket akár lakodalomban vannak, akár piactéren, akár a zsinagógában, akár a tanítóhelyen, akár a templomban vannak, mindenütt előre tolakodnak, mindenütt előre állnak, és nagyon szeretik, ha megsüvegelik őket. Szeretik, hogyha mesternek, atyának és doktornak nevezik őket.
Viszont látható, hogy ez csak hiúság, ezek mindegyre csak olyan törekvések és vágyakozások, amelyeket mindig meg kell ítélni. Azt mondja Jézus: Mózes székében ülnek, tehát mindent meg kell tennetek, amit megparancsolnak nektek, mert a Mózes székében ülnek, mert tanítók. Tehát tegyétek meg. De az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert mondják ugyan, de maguk nem cselekszik. Ahogy a papokról szokták mondani: vizet prédikálnak, de bort isznak, - mutatják a szépet, de ők maguk ettől távol vannak. Tegyétek meg, amit a törvény szerint mondanak, de cselekedeteik követői ne legyetek.
Mit jelent ez? Ha mindent összeteszünk,  az derül ki, hogy ezek az emberek a törvény tanítására hívatottak, az igazat kell mondaniuk, törvény szerint valót kell mondaniuk, a jót kell mondaniuk. És nekünk ahhoz tartani kell magunkat. Ám őket nem követhetjük, mert nagyra törő, nagyravágyó, első helyre ülni akaró, mindenki fölé magasodni akaró emberek ezek. Úgy lehetne ezt talán a legegyszerűbben érzékeltetni, hogy még a legsilányabb tanító szájából is igaz a szorzótábla. Igen, a kétszerkettő akkor is négy, hogy ha ezt egy bankrabló tanítja nekünk. A stop-táblánál akkor is meg kell állni, ha ezt éppen egy notórius gyorshajtó koppintja az orrunkra. A jó rend akkor is jó rend, hogyha épp olyanok hirdetik fennkölten, és kérik rajtunk számon, akik maguk nem tartják be. Amit tanítanak, azt tartsátok meg, - amit csinálnak, ahhoz ne legyen semmi közötök. Bölcsességre tanít tehát Jézus, megkülönböztetésre, az igazság elkötelezett követésére.
Most kell rátérni arra is, amit a bevezetőben jeleztem, hogy mi is bajban vagyunk e szavak hallatán. Jó lenne, ha nem vonatkoznának ránk, tudom, de ránk is vonatkoznak. Figyeljük meg, most nem a farizeusokhoz és az írástudókhoz szól, nem azt mondja nekik, hogy micsoda képmutató alakok vagytok – ezt is megfogalmazza majd, amikor a jajszavakat mondja róluk, s akkor már hozzájuk beszél. Most azonban azokhoz szól, akik hajlamosak kihúzódni, és azt mondani: „itt van ez a konfliktus-helyzet – a múltkor erről hallottunk! –, lelepleződnek a dolgok, föltárul az igazság, megmutatkozik a hamisság, ez feszültséggel jár együtt, de mi csak nézők vagyunk.” Ráadásul azt is látjuk, hogy ez a konfliktus az isteni tekintélyt érinti, Jézus egész szolgálata forog kockán, az egész küldetése. Az a kérdés, hogy van-e hitele Jézusnak. Mi tehát kihúzódunk, nem tudunk ebben dönteni, nem akarunk döntőbírók lenni. A döntőbíró azok, akik a Mózes székében ülnek, nekik kell igazságról dönteni. Mi – ahogyan az mostanában elég gyakran a televízióban látjuk - inkább beülünk a nézőközönségbe, a zsűri csak szenvedjen, hozza az ítéletet, mi majd kimondjuk a magunkét a közönségszavazatokban. De, kedves testvérek, Jézus most nem az ellenfeleihez szól, hanem azt halljuk: ekkor szólt Jézus a sokaságanak és a tanítványainak.
Legelőször tehát azt kell elmondani, hogy Jézus szava elől mégsem lehet elhúzódni, - akkor sem, ha kemény összeütközésben van az isteni igazság az ember vélt igazságával, ha összeütközésben van Isten szentsége az ember tisztátalanságával, ha összeütközik Isten jóakarata a szívünkben lakozó sok-sok rosszal. Nem tudunk félrehúzódni, félreállni, és nem mondhatjuk, hogy: „igen-igen, ez Jézusnak meg a farizeusoknak a drámája, s mi nem vagyunk farizeusok még kicsit sem, vagy csak amolyan házi farizeusok vagyunk. Ha baj van velünk, az  otthoni ügy, majd a feleségemmel, a férjemmel, a gyerekeimmel elrendezem. De itt nagy dráma van, ehhez nekünk semmi közünk nincs, legfeljebb nézőként.” Azt mondja Jézus és ránkmutat: ti. Ti megtartsátok, amit ők parancsolnak nektek, de ti ne legyetek olyanok, mint ők. Vagyis a megszólítások: mester, atya, doktor, - ránk is vonatkoznak. Hogy mondja Jézus? Halljuk még egyszer hangsúlyokkal: ti ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Ha engedjük ezt a mondatot átszűrődni az érzékeinken, a gondolatainkon, a tapasztalatainkon, csak egyetlenegy dolgot kell elhárítanunk: a világproletáriátus hamis eszményét, amit jó sokáig sulykoltak belénk. Csak azt az érzést kell kiküszöbölni, hogy Jézus itt valami világ-testvériességről beszél, valami nagy, egyetemes összefogásról, azért nincs itt mester, nincs itt tanító, nincs itt elöljáró, nincs itt, aki megmondja, hogy mit kell tenni. Majd együtt, valami nagy, népi demokratikus alapon - mert végül is mindannyian testvérek vagyunk, mindannyian elvtársak vagyunk, mindannyian tavarisok vagyunk, - majd szépen úgy, a Nagy Népi Hurálban eldöntjük a dolgokat. Nem erről beszél Jézus. Azt mondja: van mesteretek. Nem azt mondja, hogy senki sem mester, hanem azt mondja, hogy van mesteretek. Ne azért ne szólítsatok senkit mesternek, mert senki sem az, ne azért ne szólítsatok senkit mesternek, vagy tegyetek meg magatoknak oktondi tanítókat, vezetőket, mert az ostoba dolog, mert a nagy össz-testvériségben maguktól elrendeződnek a dolgok. Hogy mondja? Ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. És érezzük mindjárt, hogy ott, az adott konfliktusban, ott a templom tornácában, ott, abban a vitában, amit sokan néznek ott kívülről, és mi is legfeljebb a nézőközönséghez csatlakoznánk, ez a jézusi szó elérkezik hozzánk is, ahogy elérkezett az ott-állókhoz is. Egy a ti Mesteretek, a Krisztus.
Aztán folytatja Jézus: Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyekben van. Nekünk, testvérek, magyaroknak ezt a passzust nem kell sokat magyaráznunk, de valószínű, hogy más nyelveken sokat kell, főleg, ahol nincs meg ez a  szép nyelvbeli különbség az apa és az atya között. Mi tökéletesen értjük, hogy miről beszél Jézus. Pedig az eredetiben csak annyi van: apa. Mégis, jó érzékkel tudjuk fordítani, hogy itt atyáról van szó. Nem azt mondja Jézus, hogy ne merd édesapádnak azt mondani, hogy édesapám. Nem azt mondja Jézus, hogy akit ez a szó megillet, azt ne szólítsuk így, hanem vezessünk be egy új módit. Hallottam, sőt láttam is modernkedő, bolond fiatal családokat, ahol az édesapát a gyerek Janinak szólította, az édesanyát meg Zsuzsinak. Persze, lehet így is, el lehet tüntetni az édesapai, édesanyai minőséget az életből, de ez nem vezet sehova – megjegyzem, itt nem erről van szó (emlékezzünk milyen erősen védi Jézus a Hegyi Beszédben a szülői méltóságot!) Atya, atyám, - ez szellemi tekintélyt jelent, azt a személyt, akire rábízzuk magunkat, akinek odaadjuk a lelkünket és a szívünket, akinek a szava – a szava? ha csak felhúzza a szemöldökét, ha elmosolyodik, elkomorodik, ha csak sóhajt egyet, az is - orientál bennünket! Az atya szó a tekintélyt jelenti. Ezért magyarázza a Tízparancsolatból ötödiket minden református hitvallás, úgy hogy az nemcsak az édes szülőkre vonatkozik, meg a nagyszülőkre,  hanem mindenkire, aki tanít minket, akinek befolyása van az életünkre, aki tekintély a számunkra - a sarki rendőrtől az iskolaigazgatóig. Atya. Tehát nem azt mondja Jézus, hogy ne szólítsatok senkit atyának, mert ezt végképp eltöröltük, mert beköszöntött a nagy tegezősdi, jön az IKEA-kultúra, melyben mindenki, te, a vásárló és a boltigazgató isa pénztáros és a portás is csak tegeződik. Jézus azt mondja, hogy van Atyátok: atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a Mennyben van.
S végül azt mondja: doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti doktorotok, a Krisztus. A doktor szó kedves az eredeti szöveg szerint azt a személyt jelenti, aki képes a másikat vezetni. Révkalauz – így is lehetne fordítani. Tehát az, aki megtanít eligazodni az élet szövevényében, sőt, nemcsak megtanít, majd a tanítással magunkra hagy, nemcsak fölnevel, majd miután már mi is nagyok leszünk, akkor megválik tőlünk, hanem aki folyamatosan és szüntelen vezet bennünket az élet veszedelmei között. Hogy hajótörést ne szenvedjünk, hogy zátonyra ne fussunk, hogy rossz vizekre ne vigyük életünk hajóját. Az a doktor, aki a saját életében, a bölcsességében, a tapasztalatában leszűrt már mindent - tehát vezető. Ha nem lenne mögöttünk az elátkozott 20. század, akkor azt mondanám, hogy vezér. Németre is le merem fordítani: Führer. Ne mondjatok senkit Führernek, ne mondjatok senkit Vezérnek, ne mondjatok senkit révkalauznak, ne mondjatok senkit doktornak, mert egyvalaki vezet át benneteket az élet összes veszedelme között, hogy hajótörést ne szenvedjetek, hogy vihar ne tépje szét a hajótokat, hogy az emberi kívánságok és a kísértések, a rossz és a még rosszabb között megtaláljátok a biztos utat,  - ez az egy, ez a ti Krisztusotok.
Nos, kedves testvérek, ellenfeleihez szól most Jézus, vagy hozzánk szól? Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy hozzánk szól, ahogyan ott is a hallgatókhoz és a tanítványokhoz szólt. És végül kimondja, amit már korábban is tanítványai szívére írt,  amit győzött újra meg újra tanítani. Kimodnja, de most más módon, más megvilágításban, mint korábban, de kimondja ugyanazt. Szól a tanítványi élet az örök aranyszabályáról, és ezt jó ebben az összefüggésben is megtanulnunk: „hanem aki nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok, és aki magát felmagasztalja, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” Eddig az evangéliumokban ezt legalább két vonatkozásban hallottuk. Egyszer, amikor a tanítványok elkergették volna a gyerekeket Jézus körül. Erről sokszor beszéltünk már. Milyen meghökkentő, hogy a tanítványok abban a meggyőződésben, hogy a világ legnagyobb dolga zajlik az ő körükben (ami egyébként így is van), éppen azokat nem engedik oda, akik a leginkább rászorulnának erre: a gyerekeket. De Jézus meginti, megfeddi és tanítja őket erre. Aki a legnagyobb akar lenni, az legyen a legkisebb.
Aztán hallottunk egy másik vonatkozásban is erről, amikor a tanítványok torzsalkodtak egymás között, hogy ki a nagyobb, tudniillik, kié lesz a főhely Jézus jobbján és balján. Ki ül a főhelyen, kire kell feltekinteni, ki mondja meg a tuttit, ki a vezér, ki van a többi fölött? És akkor is magához szólítja őket, mert meghasadt a tanítványi közösség ebben a nagy torzsalkodásban, – ahogy manapság szoktuk mondani: hatalmi vagy tekintélyi harcban. És azt mondja nekik, hogy aki a legnagyobb, az szolgáljon, mert akkor a legnagyobb, amikor szolgál, akkor a legnagyobb, amikor a sor végén áll, akkor a legnagyobb, amikor senki sem veszi észre, akkor a legnagyobb, amikor – és most igazodjunk a mai igéhez – terheket kell hordoznia. Mit mond Jézus kora főembereiről? „Elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, az emberek vállára teszik, de ők maguk egy digittel, egy ujjal sem nyúlnak hozzá.”(Már akkor is digitális korban éltek.) Ne legyetek ilyenek. Te akkor vagy a legnagyobb, ha terheket hordozol, a másét is, akkor vagy a legnagyobb, amikor nem vagy látványosság, mert – folytatja Jézus – „csak azért teszik, amit tesznek, hogy lássák őket az emberek.” Mint az ötéves kislány a tükör előtt, aki illegeti magát, ő a világ legszebb színésznője. Nyílik az ajtó, belép az édesanyja, és már mutatja magát neki. Milyen gyerekes, sehova se vezető. S, persze, milyen aranyos, mert hát a kicsikémnek ezt még szabad. De a jót tenni csak azért, hogy lássák az emberek? Igazat mondani csak azért, hogy lássák és hallják az emberek, hogy én igazmondó vagyok? Valamit tenni egyáltalán azért, csak hogy lássák? Néznek, tehát vagyok? Látnak, tehát vagyok? Micsoda filozófia ez? Tedd úgy, hogy ne lássa senki.
Aztán azt mondja Jézus: ha igazán első vagy, akkor a lakomákon és a gyülekezetekben nem találod meg a főhelyet. Nos, azt gondolom, ezt az egyet, mi abszolváltuk. Itt az első sorok mindig üresek, ezt az egyet megtanultuk Jézustól, úgyhogy ezt már tovább nem ragozom. De mégis azért egy szó erejéig, ha nem is a templomban, de azért lakomán, összejövetelen keresik az emberek a főhelyet! Keresik. De te nem keresed, ha igazán elöl vagy, ha első vagy és legnagyobb vagy, akkor nem is tudsz főhelyről – mondja Jézus. Aztán azt is mondja, hogyha te vagy a legnagyobb, ha te vagy az első, akkor előre kell köszönöd. Mert amazok szeretik a piacon való köszöntgetéseket, hogy már messziről kiáltoznak neki: Mester, Mester, Atya, Atya, doktor, doktor. Itt van, itt van, végre, s megsüvegelik jó előre. Nem hinném, testvérek, hogy a legszerényebb ember is, aki közöttünk itt van, ne dohogott még egyetlen egyszer sem magában azon, hogy nem köszönnek neki. Dehogynem dohogott. Hányszor megtelik a szívünk ezzel: még köszönni sem tud – mondjuk valakire. És elvárjuk természetes módon, mert a világ szerkezetei ilyenek, hogy a minket megillető tisztességet, a köszönetet, a köszönést megadják nekünk. A gyereknek előre kell köszönni, a beosztottnak előre kell köszönni. Ha áll a portás a hivatalban, és megy be a gyárigazgató, csak nem a gyárigazgató fog odamenni és gazsulálni a portásnak. Vagy ha ilyet tesz, azt szoktuk mondani: demagóg, játssza, hogy milyen jó fej. Leereszkedik. Azt mondja Jézus: ha te vagy a legnagyobb, köszönsz, ha te vagy a legnagyobb, akkor ezt a három szót: Mester, Atya, doktor szüntelenül kimondod, és megtiszteled vele azt, aki a Mester, aki az Atya, és aki a doktor – aki Isten és a mi Krisztusunk. Ott a legnagyobb az ember, ahol a maga helyén áll, ott a legnagyobb az ember, ahogy pontosan úgy áll az Istennel való viszonyában, ahogy ezt most itt Jézus megtanítja.
Persze, sok mester van, sok atya van, sok doktor van, - de nekem egy Mesterem van, egy Atyám van és egy doktorom. Övé a főhely, Őneki kell előre köszönni, Őt kell megsüvegelni, Hozzá kell tanácsért menni, az Ő szavát kell követni, Őt kell mindek előtt első helyre helyezni. Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza, felmagasztaltatik. Egy zsoltárt idéz Jézus ezen a különös módon. Istenről szól a zsoltár, ég és föld uráról, aki szüntelenül meglátja, észre veszi, irgalmába és könyörületébe fogadja a szegényt, az alázatost, a kiforgatottat, a megvetettet. Majd folytatja a zsoltár: a kevélyt, a gőgöst pedig csak távolról ismeri. Azt sem tudja, ki az. Miért törekszik fölfelé az ember, miért magasztalja magát az ember, miért nőtteti magát az ember? Hogy legyen valaki, hogy tudják azt, hogy valaki, mert, ahogy szoktuk mondani: valaki azért én is vagyok. Jézus azt mondja, hogy azok, akik ezen az úton indulnak el, ott végzik, ahol elkezdték, ott maradnak, ahonnan elindultak, egy tapodtat sem jutnak sem előrébb, sem följebb, ott maradnak a maguk semmit érő voltában. Aki fölmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, nem keres főhelyet, előre köszön, nem akar látványosság lenni, hordja a másik terhét, - az fölmagasztaltatik. Mert annak ott a helye, ahol a Mester, az Atya és a doktor van. Más helyen, János evangéliumában Jézus azt mondja: - Nem különb a tanítvány az ő Mesterénél, majd hozzáteszi: ahol én vagyok, ti is ott lesztek.
Nos, kedves testvérek, érezzük, nem helyezhetjük magunkat kényelmi helyzetbe, nem mondhatjuk, hogy végre egy Ige, ami másokról szól, és igen kellemetlenül szól másokról, és végre, mivel másokról szól, mi ebből kimaradhatunk. Nekünk szól az Ige. Minket tanít, minket késztet, minket hív, nekünk mutatja meg, hogy van egy csalhatatlan Mesterünk, van egy örökkévaló irgalmas Atyánk, és van egy üdvösségre elvezérlő doktorunk. Az Ő szavát halljátok, az Ő szavát fogadjátok meg, az Ő tanácsának engedjetek, az Ő élete szerint járjatok, és akkor igaz Krisztus ígérete:  ahol én vagyok, ott lesztek ti is. Ámen