Úgy jön el…

Kedves testvérek!
Az előttünk lévő estéken négy tételt hallottunk. Az első este az idő móduszában Jézus ezt mondta önmagáról: úgy jön el az ember Fia, mint az éjjeli tolvaj, s ezzel Ő nem megrettenteni akart bennünket, hanem az idő valóságában ébrenlétre, készenlétre akar buzdítani. Mert az időknek megvannak a jeleik.
Másnap az idő móduszából áttértünk az öröm dimenziójába, itt azt mondja Jézus: úgy jön el az ember Fia, mint a vőlegény. A lakodalomban öröm van. Itt talán nem annyira a készenlét a mi megfelelő feleletünk, hanem az ottlét. A tíz szűz példázatából értettük meg, hogy akik nincsenek ott az esküvői ház kapujában, ahova a vőlegény örömmel érkezik, azok kizáratnak.
Aztán a rend dimenziójába léptünk. Az ember Fia úgy jön el, mint bíró. Láttuk, hogy mennyire átszövi az egész életünket az igazságnak, az igazságosságnak, a döntésnek, a rendnek a valósága. Itt azzal tudunk jól felelni, úgy tudjuk Őt jól várni, ha rendbe tesszük magunkat. Ez volt a rendben lét. Milyen gyakran kérdezzük: rendben vagy?
Tegnap a gazdáról szóltam a jézusi példa szerint, a gazdáról, aki a szolgáinak munkát, mandátumot ad. Keresztyén várakozásunk nem tétlenség, nem azért várunk, mert nincs mit tenni, hanem munkában várunk. Azt mondja Jézus: boldog az a szolga, akit az ő ura ilyen munkában talál, tudniillik abban a munkában, amit ő bízott rá.
Így mindegyik vonatkozáshoz hozzákapcsoltunk egy készenléti valóságot is: az ébrenlétet, az ottlétet, a rendben létet, a munkában létet. Miközben ezeket bemutattam néha humorral, néha drámaian, megpróbáltam sötétebb, drámai, sőt tragikus oldalukat is bemutatni. Ma azonban nem fogok ilyen dialektikákba belebocsátkozni, mert amiről most Ézsaiás próféta jövendölése szól („eljön Sionnak a Megváltó, és azoknak, akik Jákobban megtérnek hamisságukból”), arról csak annyit lehet mondani, hogy bajban-létben várjuk a Szabadítót. A Megváltót, a Szabadítót várjuk. Jézus Krisztus, mint megváltó jön el. És ehhez tartozik feleletül az is, hogy végre egyszer belátjuk: bajban vagyunk. Ha valaki merül a vízben, kapálódzik, fuldoklik, és beugrik érte valaki, hogy kihúzza, ő azonban mindegyre elüti a segítő kezét, és azt mondja: én nem fuldoklom, hanem úszni tanulok, az nem ismeri be bajban lételét. S azon nem nagyon lehet segíteni. Ha valakinek kigyullad a háza, és már jönnek szirénázva a tűzoltók, ő azonban kihajol az ablakon, és azt mondja: nini, a másik ablakon dől ki a füst, valami gyertya ég, majd elfújom, és nem érzékeli, hogy nagy baj van, válság, az soha nem fogja megérteni, mi az, hogy váltság. Egy „t” betű, ezen múlik minden. Meg lehet maradni a válságban, a krízisben, a megoldatlan helyzetekben, az ide-oda csapódásban is, de az a jó és helyes feleletünk Jézus Krisztus megváltó jövetelére, ha belátjuk azt, hogy bajban vagyunk, ekkor lehet miénk a váltság.
A próféta vallomásából ma este három vonatkozást emelek ki, de kérek mindenkit, hogy hazatérve vegye elő a próféta könyvét, s olvassa végig az egész 59. részt. Rendkívül megdöbbentő vallomás ez, ennyit előlegben jelezhetek. És azért megdöbbentő, mert amúgy hozzá vagyunk szokva a prófétai feddőzésekhez, ítélkezésekhez. A próféta felemeli ujját, és ítélettel mutat ránk. Mert ránk mutat. Amikor prédikálni tanultam a teológián, a tanárunk azt mondta, ha gesztikulálok a szószéken, és a gyülekezetet meg akarom szólítani (Te, kedves testvére!), akkor ezt ujjamat végighordva kell csinálni: Te kedves testvérem! És ezzel a köröző mozdulattal mindenki eltalálok. De hát nekem nem olyan hosszú az ujjam, mint az isenheimi oltárképen Keresztelő Jánosnak. Igen, Keresztelő János is így prédikált: térjetek meg, mert a fejsze a fák gyökerére vettetett! Krízis van, válság van. Aztán mikor mennek hozzá a riadt emberek, még egyet teker Keresztelő János (és ez rímel is Ézsaiás szavára): viperák fajzatai, kicsoda figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a közelgő veszedelemtől?! Lehet még srófolni? Ézsaiás szava viszont azért döbbenetes, mert bár ez is ilymódon kezdődik, nem így ér véget. Ő is többes szám, harmadik személyben beszél a törvénytaposókról, a hamisakról, a tévúton járókról, a vérgőzösökről, a gyűlölködő szívűekről. De egyszercsak ez a feddőzés átváltozik többes szám első személyű vallomássá. És ekkor már nem azt mondja a próféta, hogy ők meg ti. Amúgy sokat tanultuk mi a prófétákat, s magyar szokás lett, hogy mindig mást teszünk meg hibásnak nem? Most éppen a Világbank, meg a Moody’s, meg a világtőke összeesküvése a hibás, meg a kormány, de mindig valaki más hibás. S talán még az utolsó pillanatunkban is  ezt fogjuk mondani! Néha vizionálok ilyet, hogy temetünk valakit, fölcsapódik a koporsó fedele, felül a halott, és rámutat az álló három orvosra: ti vagytok a hibások, hogy meghaltam! Mindig más a hibás. De milyen döbbenetes, a próféta beszéde itt átalakul, és eztán szám első személyben kezd beszélni. Mi. Így fogom most ezt a három elemet bemutatni, mert így tartoznak össze.
A 8. versben azt mondja a próféta: a békesség útját nem ismerik. Mert nem ismerjük a békesség útját. Mindjárt oldom és bontom is magunkra. Nincs igazság. Nincs igazság a kerékvágásban. Szinte látjuk, a csapáson, amibe be lehet állítani a kocsit, nincs igazság. Értjük, hogy a kifejezés hebraizmus:  nincs igazság a kerékvágásban, ez azt jelenti, hogy az az út, amelyikre ráállítjuk a szekeret, nem az igazság útja. Inkább zsákutca, sehova se vezet, vagy inkább az elveszésbe vezet. Azt mondja a próféta: elferdítik az ösvényeket, és aki azon jár, nem ismeri meg a békességet. Ez nem házi békesség, testvérek, nem annyi, hogy az iskolában az első szünetben összeveszett két barát, a második szünetben pedig kibékülnek, aztán megint összevesznek és megint kibékülnek. Ez a béke, héberül a shalom, a jó rend, amelyben van munka, a jó rend, amelyben van öröm, a jó rend, melyben igazság lakozik. (Ismétlem az előző esték üzeneteit.) És aki ezen a mi csapásunkon indul, a mi ösvényünkön, a mi kerékvágásunkban akar jönni, az nem ismerheti meg a békességet. Nem fogja megtalálni, hírét sem fogja hallani. Kálvin, aki a latin klasszikusokon nőtt föl, alkalmaz egy nagyon érdekes metaforát erre az elveszettségre. Azt mondja, hogy labirintusban járunk. A labirintust így fordítjuk magyarra: útvesztő. Most hadd fordítsam meg Kálvin értelmében: ez nemcsak útvesztő, ahol elveszti az ember az utat, hanem élet-vesztő, a labirintusban minden út halálba vezet. Azt mondja Kálvin: labirintusban vagyunk, de ez nem ketrec, nem tömlöc, nem platóni barlang, ahol ülünk megbilincselve, és a barlang falára odavetül az ideák, az örök valóságok  világából valami árnyék, és mi szeretnénk  ebből megszabadulni. Ez itt útvesztő, ebben menni kell,  s ez a labirintus lényege. Ott az ember belsőleg is kényszerítve van arra, hogy folyamatosan menjen és keresse a kiutat, de jaj, akárhány ajtót nyit, jaj, akárhány nyílásra talál, az mind csapda, az mind elveszéssel fenyeget. Ki vezet ki bennünket innen, ahol szüntelen menni kell? Hol találjuk meg, amit a szívünk legtitkosabb rezdülésével várunk, keresünk? Ez pedig – ahogy a próféta  mondja – a békesség.
A másodszor az emelem ki, amit előbb a 4. verstől olvasunk, majd a 14-15. versben is megtalálunk. Ezt mondja a próféta a 4. versben: nincs, aki az igazság mellett szólna. Majd azt mondja a 14-15. versben: elesett az utcán a hűség, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. A világ önmaga ellenére forog, az ember életellenesen él. Nem tudom, van-e értelme annak, amit most mondok: életellenesen élünk. A legjobbjaink is mind gyávák. Hol van ma bátor ember, aki az igazság mellett szól? Miért lettünk gyávák? Mert – mondja a próféta – elesett, elbotlott utcán a hűség, hiányzik a hűség. Bár ezt már nem is ő mondja, ezt már az Úr észleli. A 16. versben halljuk: nem tetszett az Úrnak, nem tetszett Istennek ez az állapot. Ránézett az emberre, és azt látta, hogy nincsen hűség. A jogosság pedig nem tud bejönni a kapun. Gyávák vagyunk, testvérek, a gyávaság létvalóságunkká lett, ezért nemcsak azt látjuk, hogy senki sem áll ki az igazság mellett, hanem már arra sincs bátorsága, hogy legalább elkerülje a hamisságot, elkerülje a gonoszságot. Vannak itt értelmiségiek. Látok egy-kettőt. Tipikus 20-21. századi értelmiségi póz lett a be-nem-avatkozás. Az értelmiségi nem avatkozik bele az élet összevissza zajló dolgaiba, fölötte áll, kívül áll, kritikus szolidaritásban marad. De mi az a kritikus szolidaritás? Ki beszél ma igazságról, és hol van a hűség? Mert, aki nem avatkozik be, annak bezárva az ajtói, és ezért nem tud közénk bejönni az igazságosság. Így mondja a próféta: nem jut be a kapun. Az isteni Lélek szeretne az életünkbe betoppanni, szeretne bennünket megbátorítani, szeretne minket fölbuzdítani, hogy álljunk ki az igazság mellett. De nem ez történik, hanem gyávák lettünk, és úgy bezártuk magunkat, úgy berekesztettük magunkat, hogy ezzel mindent ki is rekesztettünk.
A harmadszor a 2. és a 16. versben foglaltakat emelem ki. Azt mondja a próféta a 2. versben: a ti vétkeitek választanak el titeket Istentől. A 16. versben pedig, ahol már Isten szabadításáról szól, ezt mondja: nincsen közbenjáró. Isten és ember között a teremtés okán kvalitatív különbség van. Ezt, jobb, ha minél előbb tudomásul vesszük. Ebben a kvalitatív különbségben ragyog föl a számunkra Isten szentsége, és ez a szentség egyszerre vonzza és riasztja az embert. Egy nagy vallástudós, Rudolf Otto, gyönyörűen írta le ezt a kettősséget. De elég, ha kinyitjuk Bibliát és elolvassuk Mózes égő csipkebokrának jelenetét. De idézhetnénk Ézsaiás prófétát is, aki papként szolgál a templomban, és a szövetség ládájánál szembesül a szentséges istenivel. És ő szent ámulatban így kiált: jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom. Egyszerre él át az ember ellenállhatatlan vonzerőt és riadalmat a szentséges erőterében. Ám a kvalitatív különbség csak különbség, a kvalitatív különbségben még boldogan élhetne Istenével az ember, sőt, tulajdonképpen éppen akkor lenne a boldog élet, ha egyszer végre belátnánk, hogy a teremtő és a teremtmény között végéremehetetlen és végtelen különbség van! Éppen azzal kezdődött a boldogtalanság, amikor az ember elhitte a kígyó szavára, hogy olyan lesz, mint Isten. Mit mond itt a próféta? A vétkeitek választanak el benneteket Istentől. A különbségtevés nem szétválasztás. Amit meg kell különböztetni, megkülönböztetjük, de az nem jelenti azt, hogy el is szakítjuk, el is választjuk. Itt azonban már elszakadásról beszél a próféta, sőt fokoznia kell a leírást: nincsen közbenjáró, nincs, aki közvetítene Isten és ember között, nincs, aki eljárna profán és szent között, nincs, aki összhangot adna vétkes és megbocsátó között, nincs, aki hidat verne az örökkön élő és életellenesen élő között. Nincs, aki a sötétségben tapogatózónak világosságot gyújtana, nincs, aki a labirintusban bolyongó ember kezébe Ariadné-fonalat adna, hogy kitaláljon onnan. Nincs, aki odaállna az ember mellé, és azt mondaná: miért vagy te olyan gyáva, miért nem állsz ki az igazság mellett, hogy aztán halálig szégyenkezd magadat, mert gyáva voltál, - miért nem követed a jogosságot?
Bajban vagyunk. Sorolhatnám még a jeleket, akár csak ennek a résznek a kapcsán, hogy milyen mélységeket mutat meg a próféta. Dante pokla ehhez képest bedekker, kellemes útikönyv. Ugyan hova térjünk be, a pokol melyik bugyrába töltsünk egy-két kellemes percet? Amit itt a próféta leírt, az a halálba, elveszésbe, az istennélküliségbe, az Istentől való elszakítottságba, a teljes vakságba, a semmibe való zuhanás egy-egy mozzanata. Bajban vagyunk, válság van. Van-e váltság? Van-e megváltás? Ezt ígéri az Úr: eljön a megváltó, eljön Krisztus. Ez a mi ádventünk, erre készülődünk, ezért igyekszünk az ébrenlétnek, az ottlétnek, a rendben létnek, és a munkában való létnek a valóságait kitölteni. Krisztus eljön, mint megváltó. Most a bajban-lét  három vonatkozásához szeretném hozzákapcsolni jövetelének módját.
Az első diagnózisnál azt hallottuk, hogy nem ismerjük a békesség útját. Krisztus úgy jön el, mint a békesség fejedelme, és az Ő útja egyenes út. Ő maga az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet – mondja tanítványainak (Jn 14:6). Az a Krisztus-követés, melyre mesterünk meghív bennünket, voltaképpen nem is egyéb, mint szüntelen ádventezés. Van egy szép énekünk, így ér véget: „Vezess engem utadon, magad légy az út, melyen lelkem a halálból életre jut.” (462:3) A Krisztus-követés semmi egyéb, mint a békesség útján való járás, és szüntelen közeledés a teljes krisztusi valósághoz, az Ő második eljöveteléhez, a teljes, abszolút ádventhez. Azt is hallottuk a próféta második leírásában, hogy életellenesen élünk. Súlyos szavakat mondott a próféta: nincs, aki az igazság mellett szólna, elesett a hűség, és aki arra igyekszik, hogy elkerülje valahogy a gonoszt, előbb-utóbb mégis prédává lesz (tehát vagy tevőlegesen résztvesz a gonoszságban, maga is zsivány és haramia lesz, vagy áldozattá válik). Bajban vagyunk. De azt ígéri Isten, hogy az a Krisztus, aki eljön, maga lesz az igazság. Krisztus élete az igazság, és Krisztusban találjuk meg a hűséget. Csodálatosan mondja az őskeresztyének szép himnusza a Filippi levélben Krisztus útjáról, az Ő aláereszkedéséről, engedelmességéről, hogy emberformát vett fel, rabszolga halált halt, és Isten Őt ezért fölmagasztalta, és olyan nevet adott neki, ami minden név fölött van, és amely névre minden térd meghajol. Mennyei és földi alattvalói. (Fil 2:5-12) Teológiai nyelven, Isten vindikálta Jézust a hűségéért. Isten vindikálta Jézust, aki nem volt gyáva, mert kötélből ostort font, és kihajtotta a pénzváltókat a templomból, mert nem hagyta, hogy Isten szent nevét megköpdössék. S nem törődött bele, amit a rabok szoktak a hasukra tetováltatni: bűn az élet! - hogy úgy sincs igazság. Jézus engedelmes volt, hűséges volt mindhalálig, mégpedig a keresztfa haláláig. Mi életellenesen élünk, Krisztus a mi életünkért hal. Ez az a t betű, testvérek, mely által a válság váltság lesz, ez a „t” betű a keresztnek a jele. Ha kiveszed a keresztet, marad a válság. Ha odaállsz a kereszthez, ott fordul meg minden, és ott változik meg minden.
S végül azt hallottuk, hogy a baj ijesztő jele, hogy nincsen közbenjáró. S ha nincs közbenjáró, akkor a nagy lét-gyávaság, az embernek ez a mindenből való visszahúzódása, és hogy önmagára zárja az életét, mert meg akarja magát óvni minden rossztól, abban csapódik le, hogy nem érkezik meg hozzá a jó, nem érkezik meg hozzá a közvetítő, nem érkezik meg hozzá a hűség, nem érkezik meg hozzá a szabadítás. Isten megmentő, megváltó, megfordító szeretetét elzárja magától. A pünkösdi tanítványok bezárkózottságát hadd idézzem. Együtt voltak bezárkózva  a zsidóktól való félelem miatt. És mi Isten lelkének az ősmozdulata? Kinyílt az ajtó, és ki kellett menniük és el kellett mondaniuk Isten szeretetét és dicsőségét azoknak, akik a 73. zsoltár szava szerint fölköpnek az égbe. Erről beszél a 73. zsoltár, amikor a gonoszok szerencséjén lamentál. Azt mondja: mindig szerencséjük van, kövérek, gazdagok, tokát ereszt, gőgös, és fölköp az égre. Én ilyenek közé nem állnék be, testvérek, ne is haragudjatok! S ti elmennétek ilyenek közé? De mi történik pünkösdkor? Ki kell menni, mert zúgó szélnek zendülése támadt, és eltöltötte a félelemnek, a gyávaságnak, a megvertségnek, a tétlenségnek, a semmittevésnek a világát. Mit mond Ézsaiás próféta? Eljön az Úr az Ő dicsőségében, mint a sebes folyóvíz, amit az Úrnak szele hajt.
Ha nem hozott volna az utóbbi néhány évben annyi iszonyatot a szökőár, azt mondanám, hogy mint a szökőár, úgy jön el Isten dicsősége, és elsöpör mindent, ami gyáva, nyomorult létünkhöz, válságban-létünkhöz tartozik. Mint a sebes áradat jön el. Igen, lett zúgó szélnek zendülése, amely eltöltötte azt a helyiséget, ahol bezárkózva tartózkodtak, és kisöpörte a tanítványokat az utcára. Talán minket is kell kisöpörni, testvérek, azokból a zugokból, vackokból, egérlukakból, amikbe behúzódunk és – ahogy a próféta mondja – csak jajongunk és búsulunk, és elszakadásról, és reménytelenségről és elveszésről lamentálunk, - miközben jön a Szabadító.
Legvégül ez áll: eljön Sionnak a megváltó – ezt ígéri Isten. Ez egy sokértelmű szó, s talán úgy tudnánk legjobban visszaadni: megmentő. De mondhatunk megváltót is, hiszen most váltságról beszélünk a válság kellős közepén. De hadd kerekítsem a szó értelmét így: megmentő az, aki kihúzza a fuldoklót a vízből. Megmentő az, aki fölébreszti a szunnyadót: ég a házad és rád ég! Fölébreszti a szunnyadót, légy éber, mert jön az éjjeli tolvaj, és fúrja az alagutat, behatol, betör! Vedd észre az idők jeleit! Megmentő az, aki nyilvánvalóvá teszi, hogy szabad örvendeznünk! Én nem szeretem a dafke-örömet. S ezért nem szeretem a kabarékat sem. Persze, a humoros jeleneteken nagyokat tudok kacagni, de nem szeretem, ha válságidőben a médiumokba hirtelen meggyarapodik a stand up comedy-knek, meg a régi vidám estéknek a műfaja. Kacagj, magyar, felejtsd a bút! Búfelejtő! Nem, én ezeket nem szeretem, mert ez amolyan dafke-öröm, ál-öröm, ez csinált öröm. Ha valaki végignézi az 1950-es évek filmarchívumát, lám, csupa móka, kacagás. Nem akarok most holtukban színészeket megbántani, kik nagy színészek voltak, s eljátszották a szerepüket. Talán emlékszünk, Páger Antalra a Hattyúdalban, ahogy „A Villa Negra, nem apácazárda...” kezdetű, fantasztikus slágert énekelte. Mikor? Amikor az 1960-as évek elején ezrek meg ezrek lettek öngyilkosok Magyarországon, mert mindenüket elvitték, amikor százezrek keltek útra, hogy elmeneküljenek a tsz-esítés elől. És mi volt a vidám dal kulisszája? Épült a József Attila lakótelep a sztahanovistáknak. A Villa Negra nem apácazárda! Milyen kedves, szívmelengető dal volt ez. Ám ez nem igaz öröm. Jézus tanít meg bennünket arra, hogyan kell örülni. Emlékeztek, idéztem egyik estén, amikor az örömről volt szó: sírhat-e a násznép, ha vele van a vőlegény? És böjtölnek-e, amikor lakodalom van? Hát micsoda nonszensz: üdvözítőnk van, válságot szerző Krisztusunk van, de a keresztyének orra a földig lóg!
Aztán ez a megmentő igazságot hirdet, és emlékeztet bennünket Isten jó rendjére. A mai világ természete anarchikus, az életünkben a zűrzavar uralkodik, mely mindent tönkre akar tenni. A Megváltó emlékeztet Isten jó rendjére, mely fennáll és örök, és szentséges. Szinte ijesztő, de ki kell mondanunk, hogy Isten csodálatos teremtése el bírna lenni az ember nélkül is. Nehogy azt higgyük már, hogy az Örökkévaló Isten, aki csillag milliárdokat teremtett, aki univerzum ura, úgy nagyon kétségbeesne, ha mi eltűnnénk. Mi, rendbontók. Isten szeretetének abszolút jele, hogy lehajol érettünk és megment bennünket! Nem a rendjét menti meg, hanem minket ment meg. Nem az igazságot menti meg, hanem minket, hamisakat ment meg. Mi nem vagyunk függvénye az örök és jó rendnek, mi abba beléphetünk. Ezért küld Isten megmentőt.
És végül a munkáról is hadd szóljak, a szeretett és gyűlölt munkáról. Szeretjük a munkát, mert a munka gyógyít, s persze gyűlöljük is, mert a 20. század borzasztó diktatúrái démonivá tették a munkát. Kiírták a koncentrációs táborokra, hogy Arbeit macht frei, pedig oda megsemmisíteni vitték az embereket. Pol Pot, aki a párizsi egyetemen kitanult valami marxista filozófiát, kitalálta, hogy a kambodzsai parasztokat át kell nevelni, - ebbe az őrült ötletbe két és fél millió ember pusztult bele néhány esztendő alatt. Ezek a munkának a meggyalázásai. A Megváltó ment meg bennünket a jó munkára. A szeretet munkájára, a munkás szeretetre, melynek van reménye és gyümölcse. Igen, a mi Mesterünk a szeretet munkájához utasít, hogy ezt végezve várjuk Őt, mert boldog az a szolga, aki így várja az ő urát.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ézsaiás próféta nem másokra mutogat, hanem ezt mondja: mi tapogatjuk, mint vakok a falat, mi morgunk, mint a medvék, mi mindnyájan. Istenünk, sokak Előtted a mi gonoszságaink, elpártoltunk és megtagadtuk az Urat, eltávoztunk Istenünktől. Szóltunk nyomorgatásról, elszakadásról, gondoltunk és szóltunk szívünkből hazug beszédeket. S így szól az Úr: a hűség hiányzik, és aki a gonoszt kerüli, prédává lesz. Látta ezt az Úr, és nem tetszett szemeinek, hogy jogosság nincsen, látta, hogy nincsen senki, és álmélkodott, hogy nincsen közbenjáró. Ezért karja segít, igazságot hoz és gyámolítja őt, eljön Sionnak a megváltó azoknak, akik Jákobban megtérnek hamisságukból.
Bajban vagyunk, válság van, de van váltság is. Aki az én tanítványom akar lenni – mondja Mesterünk – vegye fel a maga keresztjét, vegye fel azt a „t” -t, és úgy kövessen engem. Ámen

Hadd foglaljam össze röviden mögöttünk lévő három alkalmat. Várakozásról beszélünk, de még inkább készenlétről, készülődésről, s láttuk, hogy a készenlét ébrenlétet jelent, aztán helyben-létet, majd rendben-létet. Az ébrenlét az időhöz kötött bennünket Itt az idő értette meg velünk, hogy Jézus nem ijesztget bennünket, hanem ébrenlétre buzdít, hogy így készítsük magunkat eljövetelére. A helyben-lét az örömöt nyitotta meg előttünk, az örömben csak akkor lehet részesedni, ha benne van az ember, táv-örömről nem tudunk. A rendben-lét pedig azt mutatja, hogy ha nincs helyes ítélet az életünkben, nincsenek helyén a dolgaink, ki van ficamodva a világ, addig mi sem vagyunk rendben.
Ma egy újabb dimenziót fogunk megnyitni, mely a rendből is következik, de következik az ébrenlétből, a helyben-létből is, szinte azt tudnám mondani, hogy ez rekapitulálja az előző hármat, és ez a munkában-lét. Tudam, sokan munkából jöttek, és szeretnének egy kicsit leereszteni, szeretnék, hogy az Ige ellazítsa a lelkünket, hogy megfrissülve mehessünk tovább, de itt van előttünk Jézus példázata, ez a munka világából való. Ha valakinek van újszövetségi szómutató szótára, ajánlom, nézze meg: Jézus szinte leggyokibb szava a cselekvés. Milyen érdekes! Jézus legtöbb példázatában nem csak úgy történik valami, hanem csinálnak valamit. Nemcsak úgy megesnek a dolgok, hanem az emberek a cselekvés, munka által kapcsolódnak egymáshoz. És máris itt a kérdés: lehet-e várakozni annak, aki munkában áll, nem üti ez a kettő egymást?
Itt is el kell mondanom, hogy a munka is ugyanolyan áhított és gyűlölt valami, mint a rend. Tegnap elmondtam, hogy a rendet egyszerre áhítjuk és gyűlöljük. A munkával is így vagyunk. Áhítjuk a munkát. A lélek kutatói alkották ezt a kifejezést: munkaterápia. Legutóbb, a zsinatunkon, a zsinat elnöke egy depressziós pillanatban, ránk csattant, hogy mi bajunk: talán depressziós a zsinat? Kénytelen voltam erre munkaterápiát javasolni. A depressziós embernek csinálnia kell valamit. Az egyik öcsém, ahogy az néha gyerekekkel szokott lenni, amolyan örökmozgó gyerek volt, szétrúgta a ház falát. Nem bírtak vele a szüleink, kétségbe voltak esve.  Aztán az egyik nagybátyánk, egy mérnökember, azt javasolta: mit bíbelődtök ezzel a gyerekkel, adjatok neki munkát! Értelmes munkát. De mi legyen az? Kimentek a szerszámos kamrába, volt ott egy doboznyi elhajlott rossz, rozsdás szög, édesapám fogta az üllőt meg a kalapácsot és a szögeket, és azt mondta: na, kisfiam, egyenesítsd ki ezeket a szögeket! Öt éves lehetett az öcsém, de fogta a kalapácsot, s három perc alatt ki volt egyenesítve minden szög. Akkor édesapám azt mondta: na, várj egy kicsit kisfiam, mindjárt hozok valamit. Majd kiment megint a szerszámos konyhába és újra elferdítette a szögeket. Kellett a munkaterápia.
A munka gyógyulást sejtet. Természetesen, értelmes munkáról beszélünk, mert az értelmes munkának gyümölcse van, a munka valami célra tart, eredmény lesz belőle. Aki dolgozik, olyan tevékenységet végez, melynek gyümölcse lesz. Úgy is mondhatjuk, a munka terhelés. Bár én sem szeretem, ha egy várandós édesanyára azt mondják, hogy terhes, ám a terhes szóban benne van a termés, hogy a kilenc hónapnyi várandósságból, abból, hogy az édesanyának ki kell hordani a gyermeket, éle-gyümölcs lesz. Az anyaméh gyümölcse jutalom, - mondja a zsoltár. A munka teher, de értelmes teher, amit azért vesz az ember a vállára, mert valami  áldás kerekedik belőle. Áhított dolog tehát a munka, mert a tétlenségnél nincs rosszabb. Még a lusta ember sem tud tétlenkedni, mert a lusta ember sem tétlenkedik, hanem lustálkodik.
Ugyanakkor, azt is el kell mondani, hogy a munka gyűlölt valami is. Pontosan úgy, mint a rend. A munkával is így vagyunk. Gyógyítunk a munkával. A világot, a kultúrát, a civilizációt munkából építette fel az ember, azn nem csak úgy lett. Nmezedékek vére, verítéke, küszködése van ebben a templomban itt. De gyűlöljük is a munkát. Mert a munka fáradtság, mert a munka célja gyakran kisiklik, és értelmetlenné válik a küszködés, vagy mert a munkánk gyümölcsét kiütik a kezünkből. Hallok idős szülőket és nagyszülőket megrepedt szívvel panaszkodni, mert egy egész élet munkáját adták át korhely, mihaszna gyerekeknek vagy unokáknak, akik egy perc alatt eltékozolták. És összetört a szívük. És akkor meggyűlöli az ember a munkát, ahogy nekem is mondták: hát ezért dolgoztam, ezért verítékeztem, ezért kaptam gerincsérvet, ezért operáltak kétszer? Átok lett a munka. Szeretnék mindenkit figyelmeztetni: a paradicsomkerti történetet a henyélő emberek szeretik úgy értelmezni, hogy mikor Isten kiűzte a lázadó embert a paradicsomból, átokként munkát akasztott a nyakába. Ez nem igaz. Ez rossz olvasása a Bibliának, mert amikor Isten megteremti az embert és beállítja az édenkert közepébe, ahol a natúra és a kultúra csodálatosan együtt van, azt mondja neki: műveld és őrizd a kertet. Az ember a paradicsomkertben munkára is mandátumot kapott. Oh, igen, mindig voltak ábrándos lelkek, akik úgy gondolták, hogy a paradicsomkert olyan volt, mint egy trópusi oázis, ahol annyi volt a munka, hogy leszedtük a banánt és megettük. De műveld és őrizd a kertet! A bűnös ember miatt lett átkozott a föld, és ezért kell verítékkel megkeresni a kenyerünket. Hát nem így van? Vörösmarty mondja: az ember fáj a földnek. S valóban, nem tudunk ezen a gyönyörű kék bolygón egy négyzetméternyi területet találni, amit ne szennyeztünk volna be. Olyan ember bűne, mint a kerozin, amit itt hagytak az oroszok maguk után a kunmadaras-i repülőtér talajában száz évig sem fog ott megteremni semmi. Az ember fáj a földnek, nem a munka.
De munka is gyűlölt valamivé válik ember szívében, főle, ha mástól kaptuk azt, ha más bízta ránk. Talán amíg én találok magamnak cselekvést, feladatot, célt, amíg az én ambícióm, hogy mit kell tennem, addig bírjuk, amíg tart a lelkesedésünk. De hogy más…. Különösen a magyar ember van így. Mi virtusos nép vagyunk, mi nemes emberek vagyunk, szeretjük a nemet mondani. Ha más adja a munkát, azonnal ellenzékké leszünk, mi büszke, szittya-kuruc magyarok. Nekem más nem dirigáljon! Milyen a magyar ember? Tessék elmenni egy építkezésre, útbontásra. Egy csákányoz, kilenc nézi. Egy melós, kilenc főnök. Ezt szeretjük, ezt nagyon szeretjük. De komolyra fordítva a szót, valóban akkor válik a szívünkben és a tudatunkban a munka elviselhetetlen nyűggé, elcsavart módon átokká, ha más bízza ránk, ha mástól kapjuk a feladatot.
Fordítsunk most még egyet ezen. A legenda azt tartja, hogy a munkálkodás protestáns erény. De ez csak legenda. Aki valóban végig elolvassa Max Weber híres, hírhedt könyvét, láthatja,  hogy ő sem ezt mondja. Igaz, a reformáció idején ezt prédikálták a reformátorok, és később a puritánok is. Ezt énekeljük a zsoltárban is: Kezeink munkáit tedd állandóvá! De azt tudom mondani, hgy ez inkább legenda, s nem gondolnám, hogy a protestánsok mind munkamániások lennének. Bizony, gyakran kell a fiatalokat arra intenem, hogy egy rendes református ember, befejezi azt, amit elkezdett. Elkezdte az egyetemet – befejezi. Nem szalad el a diplomavizsga elől. Ha elkezdett egy nyelvet tanulni, elmegy és leteszi a nyelvvizsgát. A rendes református ember, ha elkezdte a kertjét fölásni, nem hagyja ott három ásónyom után, mondván, jaj, nagyon süt a nap, majd küld az Isten valakit, és föl lesz ásva. De hogy munkamániások lennénk, nem tudom, talán csak a magunk választotta munkájában. A jézusi példázat viszont azt kérdezi tőlünk, hogy amit Isten bíz ránk, abban is munkamániások vagyunk-e? Amit Istentől kaptunk mandátumként, abban is ugyanúgy helytállunk-e, mint a magunk választotta tevékenyésgekben?
Ezért is, hadd idézzem Luthert, akitől megkérdezték egyszer, hogy ha tudná, hogy holnap eljön az Isten országa, mit csinálna. Luther rögtön azt mondta: kimennék a kertbe és elültetnék egy almafát. Ez az igazi munka, ez az Úr Jézus Krisztus munkával való várása. Nem azt mondta Luther, hogy kimennék, és tágra nyitnám a kaput, hogy be tudjon jönni, vagy felgyújtanám az őrtornyot, hogy jó messze világítson, hogy idetaláljon, hanem elültetnék egy almafát. A gyümölcs reményében ültetünk ugyanis fát. A faültetéssel az ember olyan tevékenységet végez, amely túlmegy az ő életén, túlmegy a sorsán, a személyiségén. Valóban gyümölcsöt teremthet. Talán így kell belépni a jézusi példázat világába, s belátni, hogy a készenlét nem tétlenség, hanem munka. Mit mond Jézus a példázatban? Azt mondja, az a boldog, aki azt végzi, amit az ő ura rábízott. Lukács is közli Jézusnak ezt a példázatát, és azt mondja: elment a ház ura lakodalomba, és rábízta az egyik szolgájára a háznépet, a házat, a jószágot, adjon nekik eledelt. Ennyi a munka! És az a boldog szolga, akit a ház ura abban a munkában talál, amit rábízott. Hogyan jön el Krisztus? – mint gazda. Hallottuk eddig, hogy eljön, mint éjjeli tolvaj, eljön, mint vőlegény, eljön, mint bíró. És most: eljön, mint gazda, mint a ház ura, mint megbízó. Tehát nemcsak eljön, hanem visszajön. Mi nem egy jövőbe előrevetített reménység beteljesülését várjuk, hanem visszavárjuk urunkat. Ez a boldogító titok! Ki jön vissza? A gazda jön vissza, az én uram, az én királyom jön vissza. Hogy kezdődik a Káténk? – az az én vigasztalásom, hogy életemben és halálomban nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómé, Jézus Krisztusomé. A gazdámé vagyok, aki visszajön. A munka-mandátumunk értelme is így fénylik fel. Így értjük meg, hogy nem én találtam ki magamnak, hogy mit kell keresztyénként csinálni, nem én raktam össze a dolgaimat. A munka nem pachwork – mindenféle szálakból összehordott rongylabda. Ezért mondom ezt ilyen hevesen, mert állandóan kísérti a keresztyénséget az a felvetés, hogy füleljünk: mit mond a világ, mire van szüksége a világnak. Mi ráadásul egy mélyen szekuláris világban élünk, az emberek félig ateisták, félig pogányok, kicsit bolondok, kicsit reménykedők, s valamit akarnak tőlünk is, kapni akarnak valamit - na, kérdezzük meg őket, mit akarnak? És amit akarnak, azt csináljuk. De ez végzetes tévesztés.
A példázatbeli szolgának nem a szolgatársak mondják meg, hogy mit csináljon. A gazda mondja meg neki. Kicsoda a hű és bölcs szolga? -, akit az ő ura gondviselővé tett háza népén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt, és ő azt tesz! Értjük a példázatot. Egy konkrét eset áll előttünk, a szolga azt a feladatot kapta, hogy a maga idejében, tehát esteadja ki a vacsorát szolgatársainak. Ki a gonosz szolga? Aki azt mondja: nem jön vissza az én uram, ott maradt a lagziban... elrabolták a menyasszonyt, ő is lóra kapott, hogy visszahozza, az el fog tartani egy darabig. Késik az én uram. S akkor mit csinál? Elkezdi verni szolgatársait, hozzákezd enni, inni, dorbézolni, részegeskedni, - megteszi önmagát úrnak. Nem úgy van tehát, hogy ne tudnánk, mit akar tőlünk a mi Urunk és Krisztusunk, s felette érdeklődnünk kellene mindenfelé, hogy mi a keresztyén ember dolga. Nem úgy van, ahogy a világ állandóan közöl egy feladványt a keresztyénekkel, és nagyon-nagyon igyekeznünk kell, hogy azt megvalósítsuk.
Mondok erre is példát, mindenki meg fogja érteni. Amikor 1956 után újrakezdődött a tsz-esítés, sok pap azt prédikálta, hogy ez az Úr akarata, a magyar gazdák menjenek be a tsz-be! Igen, volt, aki ezt prédikálta, kitüntetést is kapott érte. Meg arról is prédikáltak templomokban, hogy az most Isten akarata, hogy a magyar paraszt földjét, jószágát, szerszámát, mindenét vigye be a termelőszövetkezetbe, és tegye magát termelési egységgé. S aki ezt nem teszi, hirdették, az az Úr akaratával szegül szembe! Hát akkor, testvérek, nekünk ilyen Istenünk van, hogy harmincegynéhány év után meggondolta magát, és azt mondta, ezt a szocializmusnak nevezett förtelmet elfújom, és most már mindenki dolgozzon a magáén? Isten így, harminc évenként forgatja a gondolatot? Van Istennek örökérvényű mandátuma: a hűségnek, a szeretetnek, a tisztességnek, a becsületnek, a másik szolgálatának, és a szeretetnek minden munkája! Ezt bízza ránk. Nem kell ezt egy párttitkártól megkérdezni, sem Marx Károly könyvéből nem kell ezt kiolvasni, sem valami világfilozófiából megérteni, nem egy okos ideológus fogja ezt ma megmondani, bármekkora szájjal is hirdetik, hogy mire van igénye a mai világnak! A mi kérdésünk az, hogy mit akar az én Uram és Istenem?! Ő mit bízott reám?
Lukács evangélista részletesebben mondja el a példázatot, s találunk benne egy spekulatív gondolatot – tudniillik, a gazda lakodalomba ment, és azt gondolja a szolga, hogy onnan nem jön egyhamar vissza, tehát meghosszabbodott az idő az eltávozás és a hazatérés között. Van egy másik példázatsora Jézusnak, a talentumok példázata, mely gyakorlatilag ugyanerről szól: a gazda kiosztja szolgáinak a talentumokat, a mandátumokat (mert a talentum mandátum és nem tehetség!). Aztán elmegy, és idő múltán hazatér. Ki a boldog szolga? Aki oda tud állni elébe és azt  tudja mondani: azalatt az idő alatt, míg távol voltál, a mandátumot megsokszoroztam. És ki a gonosz szolga? Aki azt mondja: nem csináltam semmit. Csak ennyit: elástam és hiánytalanul visszaadom, amit adtál. Mert tudom – mondja ez a gonosz szolga –, hogy te gonosz gazda vagy, mert ott is aratsz, ahol nem takartál, ott is aratsz, ahol nem vetettél. Mit mond a gazda? Igen, igen, így van! Mert ilyen az Isten. Ott is arat, ahol nem vetett, - ott is aratni akar, ahol neked kell vetni, ott is gyümölcsöt akar látni, ahol neked kell elültetni a fát, ott is azt akarja látni, hogy a szolgák asztalán eledel van, ahol éppen Ő nincs ott, és nem Ő osztja az ki eledelt. Ott is kell tudni kenyeret adni, ahol nincs varázsütésre manna, ott is kell tudni vizet adni, ahol nem fakaszt Mózes a kősziklából vizet, ott is kell tudni húst adni, ahol nem szállnak alá fürjek, - mert Ő ilyen. Boldog az a szolga, akit az ő ura munkában talál, amikor hazajön. Mert nem az a kérdés, hogy rövid az az idő, vagy hosszú az az idő, ami az eltávozás és a visszajövet között eltelik, hanem az a kérdés, hogy kaptam-e mandátumot és végzem-e a dolgom? Istennek az a titka, hogy akit Krisztus által egyházába meghív, annak keresztyén létéhez azon nyomban mandátumot is ad. Pál apostol gyönyörűen írja az 1. Korinthusi levélben, hogy hányféle szolgálat van az egyházban, s mindegyik a Lélektől való. Van olyan szolgálat, hogy az embernek vállán kell vinni az egész világot, és van olyan szolgálat, ami csak annyi, hogy megtörölgetem a mamóka szája szélét, aki fekszik az ágyban. Ezernyi mandátumot bíz ránk Isten a keresztyéni létben, és ezek betöltése jelenti az éber várakozást.
De hallottunk mandátumszegésről is, mely egy feltevésből, egyetlen mondatból indul,  - minden bűn, minden lázadás egy mondatból indul. A paradicsomkertben ebből indult: csakugyan azt mondta Isten? Ebből indul minden rossz: csakugyan azt mondta Isten? Egy kérdés, egy feltevés. Itt pedig az a feltevés, hogy késik a a gazda. Aztán a mandátumszegő szolga megteszi magát úrnak: ő lesz a gazda, ő lesz a tulajdonos,  és új rendet szab, buli-rendet szab: elkezdtek enni, inni, verekedni, egymás szemét kinyomni. Van ilyen „rend” is, testvérek, ezt anarchiának nevezzük (a rendetlenség rendjének), s ezzel igyekszik az ember elfoglalni az Isten helyét. Ide jut az ember, ha az Istentől kapott feladatot, mandátumot nyűgnek, tehernek, átoknak tarja, s magának akar rendet szabni. Amikor a modern ember fellázadt Isten ellen, és nemcsak graffitikkel írta ki az utcákon, higy Isten halott, nincs Isten, hanem beleírta azt a saját szívébe is, nem kellett egy fél évszázad sem, és állat alatti mélységre süllyedt le az ember. Amit a 20. században el tudott követni az ember, az az állati valóságnál is iszonyatosabb. Bestiális, förtelmes. Auden-nek, az angol-amerikai költőnek van egy verse Isten haragjáról, melynek ez az utolsó szava: förtelem. Förtelem. Ezt tudta  elvégezni az Isten nélküli ember, az isteni mandátumot felrúgó ember.
A mandátum betöltéséhez viszont mond Jézus egy igen érdekes szót, nehéz ezt most nekem lefordítanom. Kicsoda a bölcs szolga? – kérdezi. Ez ugyanaz a szó, amit a szüzekről olvastunk, hogy öt okos volt, öt meg bolond volt. Másutt pedig úgy fordítjuk magyarra, hogy eszes. De én most hadd használjam az Erdélyben használatos szót. Ott azt szokták mondani a talpraesett emberekre, hogy ügyes. Ez bizony nagyon érdekes szó. Itt Magyarországon az ügyes szóról az ügyeskedő jut eszünkbe. Erdélyben más jelent, azt értik ügyes emberen, amit a magyarokra mondanak Amerikában: a magyar megy be utolsónak a forgóajtón, de ő jön ki elsőnek. Kicsoda az ügyes szolga? - kérdezi Jézus. A görög szó (froneszisz) célra irányuló gondolkodást jelent. Ez sajátos képessége az embernek, bár nem értek nagyon sokat az etológiához, azt tudom mondani, hogy  ez jelzi az ember és az állat közti különbséget. Az állati létben egészen minimális, halvány, vagy csak néhány behatárolt tevékenységre mondhatjuk el, hogy célzatos, és az éppen adott feladatot meghaladó, jövőre irányul. Az emberi cselekvés azonban célra irányuló. Az állat mindig egy közvetlen feladatot akar megoldani. Én is tanultam biológiából az evulució-elméletet, mely azt bizonygatja, hogy tulajdonképpen a halak is okosak, mert ha az akváriumba betesznek néhány üveglapot, s mögéjük teszik az eledelt, a hal addig úszik, amíg ki nem kerülgeti az üveglapokat. De nem okos, hanem éhes, ezért megoldja ezt az egy közvetlen feladatot. És miért nem okos a hal? Mert ha a következő alkalommal másképp teszik be az üveglapokat, megint kezdődik vergődése. Egészen más, amiről a fronészisz szó beszél, ez célra irányultó gondolkodást jelent, úgy mint az okos szüzeknél. Mi az okos szüzek célra irányult gondolkodása? Elmennek köszönteni a vőlegényt.
Tudják, hogy éjszaka lesz, amikor égő mécseseket tartanak majd magasra. Hát visznek magukkal olajat, mert az kell hozzá. Célra irányuló gondolkodás ez. Mi a balga szüzek balgasága? Ők olyanok, mint a hal az akváriumban, nincsen olajuk, és akkor lóti-futiba kezdenek, hogy szerezzenek valahonnan. Csak közben lemaradnak az ünnepségről.
Mi az okos szolga okossága, célra tartása? Hogy azt végzi, ami a feladata, amit mandátumba kapott. Szolgatársai számára kell az asztalra eledelt tennie, és fenn kell maradnia és virrasztania kell mindaddig, amíg a gazda nem kopogtatja a kaput, hogy megnyissa neki. Ez célra irányuló gondolkodás. Egy Biblia-magyarázó azt mondja, hogy szinte szemellenzőséggel határos ez a magatartás! Én azonban hadd hivatkozom Bonhoeffer-re, a nagy német teológusra, aki ilyen szót mond erre: együgyűség, vagyis: egy-ügyűség. Mert tényleg milyen az egy-ügyű ember? Nyilván nem a magában dudurászó autista, s nem is a falu bolondja, meg a monomániás. Hanem az, aki vállalja, hogy ügye van, egy ügye van, mandátuma van. Mi az az egy ügy? Hogy a gazda vissza fog jönni. Nem tudja, mikor fog visszajönni a gazda, nem tudja az órát, sem a napot, de vissza fog jönni. És az együgyű ember nem tesz mást, mint készül, éspedig úgy, hogy a betölti mandátumát. Úgy várakozik, hogy a dolgát végzi.
Az utolsó kérdés ma is az, amit eddig minden este feltettem, hogy miképpen van jelen az, akinek érkezését várjuk? Van már tapasztalatunk, mert láttuk már a váratlan eljövetel néhány dimenzióját. Előbb a Jézus inkognitóját láttuk, aztán Isten örök örömét, majd az igaz ítéletet, ezek jelzik a drámát, ahogy Krisztus eljön. Most a munka dimenziójában azt mondjuk, hogy jelenlétét a gondviselésben tapasztaljuk meg. Isten felhozza napját jóra és gonoszra, esőt ád igaznak és hamisnak, eledelt ád az ég madarainak és mezők vadjainak. Ez az Isten dolga, - szoktuk mondani. Lám, Ő teszi a dolgát. Szüntelenül. Továbbá, Szentlelke szüntelen átalakító munkát végez. A Galata levélben Pál csodálatos szavakkal magasztalja és ajánlja a Lélek gyümölcseit. Akiben az Isten Szentlelke munkálkodik, annak az élete elkezd gyümölcsöt teremni: öröm, jóság, szeretet, békesség, alázatosság, hűség, -  és ezek ellen nincs törvény, ezek ellen nincs mit mondani, mert ezek az isteni mandátumot jelzik bennünk. Arra buzdítok hát ma este mindenkit, hogy az Ige szavai szerint ne csak ébrenlétben, ne csak helyben-létben, nem csak rendben-létben, hanem munkában-létben is töltse várakozása idejét, s így készítse magát a mi Urunk Krisztusunk eljövetelére.
Ámen

Kedves testvérek, már az előző két estén is láttuk, hogy sokféle hasonlat mutatja, miként jön el Krisztus. Ezek a képek egész életünket behálózzák. Mert voltaképpen az egész életünk várakozás. Azt is láttuk, hogy ez a várakozás nem a tétlenség. A keresztyén életvárakozás: készülés, - készülünk, hogy készen legyünk, mert (s engedjétek meg, hogy stand up comedy-kből való szójátékkal éljek) aki nem készül, az előbb-utóbb kikészül. Tehát a keresztyén élet szüntelen készülődés. Mikorra legyünk készen? Amikor Krisztus úgy jön el, mint...
Eddig az idő valóságát és az  öröm dimenzióját láttuk. Ma sokkal nehezebb területre lépünk. Bár idő is rendkívül bonyolult valami, s az öröm még inkább, ma nem kerülhetem meg, hogy egy nehezen kibogozható szövevénybe lépjek be. Pál azt mondja vallomásában: „végezetre eltéteték nékem az igazság koronája, melyet megáld nékem ama napon az Úr, az igaz bíró.” Krisztus úgy jön el, mint bíró. Erről Pál apostol a Thesszaloniki levélben is beszél, és Jakab apostol is szól róla („a bíró az ajtó előtt áll” – mondja, rettenti, inti a méltatlanul viselkedő embereket), de ezt találjuk a Jelenések könyvében is, ahol Jézus így is üzen a hét gyülekezetnek. Tehát, ha azt mondjuk: bíró, akkor igen bonyolult dimenzióba lépünk be, s ez a dimenzió a rend. A rend világa a legbonyolultabb a világon. Ha azt mondom, éberség, azt még értjük az időhöz kapcsolva. Ha azt mondom, öröm, azt érti a szívünk, hiszen ízlelni tudja az örömet. Ha azonban azt mondom: rend, ezzel egy egyszerre utált és áhított szót mondok. Utáljuk és áhítjuk. Utáljuk, ha nekünk kell rendbe tenni az életünket, utáljuk, ha reguláznak bennünket. Utáljuk, ha a politikában megjelennek a rendcsinálók, utáljuk, hogy csak a Böszörményi-út 28.-tól a villamosmegállóig százféle tábla van az úton, amelyek szabályozzák a forgalmat. De nagyon áhítjuk a rendet, ha rendetlenségbe zuhant az életünk. Ekkor rendőrért kiáltunk. Olykor a legcinikusabb istentagadó is eljutott oda, hogy rendőrért kiáltott: rendőr-istenért. Voltaire, aki nagyon szeretette froclizni a keresztyéneket, sőt kifejezetten  gyűlöletet szított ellenük, zűrzavarba került az élete végén csak leírta, hogy „ha Isten nem volna, ki kellene találni.” Kell lennie valakinek, aki legfőbb tekintélyként rendet rak az életben. Hát kiabál az ember egy ilyen rend(ező) Istenért, rendőri rendért. Egyszóval: egyszerre utáljuk és áhítjuk a rendet. Ez pedig jól megmutatja, hogy mennyire zavarodott az embe, milyen nagy bennünk az össze-visszaság.
Beszéljünk még néhány olyan vonatkozásról, amit ide kell majd hallanunk az Ige részletes kifejtésekor. Először is, ott mindig van bíró, ahol igazságról van szó. Igen bánt, hogy a magyar közbeszédben és jogi gyakorlatban az utóbbi húsz évben szinte teljesen eltűnt az igazságszolgáltatás kifejezés, és helyette bejött jogszolgáltatás. Ma a bíróságok jogszolgáltatók lettek, s ezért aztán a perek tizenöt évig is elhúzódnak. Mindazáltal azt hiszem, Magyarország vissza fog térni az igazságszolgáltatás elsőbbségéhez. A bírónak igazságot kell szolgáltatnia. Ez bírói funkció. Különösen akkor igényeljük ezt, amikor az én igazamról van szó, mert az én igazam nélkül nem állhat helyre a világ rendje. Elsikkadt történet lett Magyarországon a rendszerváltozás után sürgetett és remélt igazságtétel, s ebben a mulasztásban fövünk húsz éve. Tele is van az ország keserű emberekkel, mert az ő igazságtételük nélkül a világ rendje sem áll helyre.
Továbbá, bírói funkció a szétválasztás is. A krizis görög szó magyarul döntést (vagy választást) is jelent. A bírónak döntenie kell. Persze, nem úgy, mint Arany János bírója A fülemile című versben („jobbra ütök: nekem fütyöl, balra ütök: nekem fütyöl, elmehetnek!”). A krízis választási kényszer, és a bíró méltósága, bölcsessége abban van, hogy tud dönteni, a többé-kevésbé egyenlő állítások között. Ezt mi magyarok jól ismerjük, hiszen mi jussoló nép vagyunk. Örökségi perekben, meghagyásokban keressük, kinek mennyi jár! S ha nem egyezünk,  hát bíró dönti el, hogy kinek mennyi jár, hacsak szét nem téptük már a cihapárnát, el nem szállt a toll, s nem maradt semmi.
Bírói funkció a stratégia. Stratégának nevezték régen a hadvezért, aki megtervezte és eldöntötte a következő harci lépést. A stratégia szó azt is jelenti, hogy csatába vezetés, tehát aki a csatába vezetett, az volt a stratéga. A stratégiához pedig, ahogy Arisztotélesz leírja, hozzátartozott a taktika is. A taktika: lépés. A bírói döntés pedig az olyan lépés, mely megmutat egy útat, merre mehetünk, merre menjünk. Jézusnak van erről példázata. A király háborúba akar menni, kiküldi kémeit és kinyomozza, hogy az ellenfélnek hány katonája van. És aszerint dönti el, hogy hogy van-e esélye a győzelemre. Egyébként csak békefeltételekről fog tárgyalni. A stratégia az esélyről való döntést jelenti.
Aztán az esztétika világába is be kell lépnünk, ott is a krízis szóból leszármaztatva megjelenik a kritériológia. Milyen kritérium szerint ítélünk szépnek vagy rútnak valamit? Abba nem szoktunk belehalni, ha valamit szépnek mondanak, noha csúnya, és abba sem haltunk bele, hogy most megjelent egy új országalbum, mely tele van giccsel. Ám ítélni arról, hogy a szép, csak valamilyen kritérium, mérték szerint lehet. Mert szép nélkül nem tudunk élni. A csúnya is csak a széphez képest csúnya, a szabálytalan is csak a szabályoshoz képest szabálytalan. Johann Sebastian Bachot egyszer megrótták, hogy nem úgy komponált meg egy fúgát, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Erre Bach azt mondta: a szabályok nem azért vannak, hogy betartsuk őket, hanem, hogy éljünk velük. S ki merné ma közülünk Bachnak felróni, hogy a D-moll toccata és fuga hibás? Ezért mi magunk is bírók vagyunk, amikor elmegyünk valami mellett, jés azt modjuk: jaj, de csúnya ez az épület (Budapest, sajnos, tele van ilyenekkel)!
És még egy vonatkozást hozok ide, ez a hegemónia. Az antik világban hegemónnak nevezték az uralkodót, mert ő szabott rendet és törvényt. A drákói szigor kifejezést mindenki ismeri, a régi görög világban Drákó volt az, aki új rendet és új törvényt szabott. Mint hegemón, mint akitől származik a rend és a törvény.
S mehetnénk tovább: az ítélethez jön a vád, a panasz, a védelem, a tanú, az eljárás. És egyszerre csak azt vesszük észre, hogy hiszen ilyen az egész életünk. Amikor Pál apostol azt mondja, hogy Jézus Krisztus úgy jön el, mint igaz (mint megbízható, hűséges) bíró, akkor az egész életünknek meg kell rezdülnie, mint egy kifeszített húrnak. Ez a szó (bíró) megrezdíti ezt a húrt. Ilyen az egész életünk. Másból nem áll az életünk, mint eljárásokból, ítéletekből! Én most csak ötfélét soroltam föl, de ha valaki fölnyit egy görög szótárt (a görögöknek mindenre volt szavuk), azt látja, hogy a bíráskodás gyakorlatával egész élet le van fedve. De ne menjünk messzire, mi magyarok talán még jobban tudjuk, hogy nem filozófia az, amit eddig elmondtam. Mi perlő nép vagyunk, szüntelen perlésben élünk. Ezer éve perel a magyar, s még ezer évig fog perelni a. Egyszer valakinek fáradt iróniával azt mondtam, hogy szerintem a magyar nép nem fog kihalni. Dehogyis hal ki, hiszen a magyar ember még a saját koporsófedelét is fel fogja nyitni és kiszól: nekem van igazam! Hány család, gyermek, unoka, dédunoka él úgy, hogy az ősök rájuk hagyták a pert. Két hete találtunk a püspöki hivatalban egy levelet, 1921-ben tették le, és rá volt írva, hogy 90 év múlva bontandó. S mi volt benne? – per és panasz.
De ilyen általában is az ember, mert a magyar is ember, nagyon ember a magyar. De nekünk leginkább nem is egymással van perünk, hanem Istennel. Mióta az ember Isten helyébe akart lépni  (és akar is lépni szüntelenül), azóta Istennel van pere. Ezért mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben: Krisztusért járván követségben mintha Isten kérne általunk, kérünk, béküljetek meg Istennel! Ahol nincs békesség, ott per van, ahol háborúság van, ott stratégia van, ahol nincs elfogadás, ott szétválasztás van, ahol nem tetszik valami, ott kritériológia van, és ahol az ember akar úr lenni, ott el kell dönteni, hogy ki a hegemón, ki az úr, ki a gazda a háznál!?  Jaj, béküljetek meg Istennel!
Ma este még felolvasok egy másik igét is. Amikor ugyanis arról hallunk, hogy Jézus Krisztus úgy jön el, mint bíró, rögtön rezdül az életünk húrja, mert a bíró szóra a rend egész nagy jelentésvilága ott terem előttünk. És ez a rezdülés bennünk ijedelmes. „Lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Hogy hangzik ez? Engedjünk egy kicsit a fülünknek! Lészen eljövendő ítélni el (el)eveneket és holtakat. Így halljuk: elítélni jön... – pedig az eredeti latin és görög szövegben nem az van, hogy elítélni jön, de mi így halljuk, a magyar fül ezt csak így hallja: lészen eljövendő ítélni el. De hogy jól értsük ezt, és az apostol nagy váradalmát, nézzük az ő nagy életsummáját, amit a börtönből ír, kivégzésére várva. Lám ez is jogi helyzet: halálra ítélték. De mit ír? Én az igaz bírót várom! És miért? Mert be tudja summázni az életét. Azt mondja az apostol (gyönyörűek a szavak), sokszor idézzük: „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Harcoltam és bevégződött a harc. Az „agón”, amiből az agónia szó származik, a halálos tusát jelenti. Ugyanez a szó írja Jézus agóniáját a Gecsemáni kertben. Az agónia bevégzése az, amikor az ember saját életakaratát áthelyezi Isten akaratába. Harcoltam – és végére ért a harc. Futásomat elvégeztem. Szó szerint fordítva, futva célba értem. Átszakítottam a célszalagot. És a hitet megtartottam, megőriztem. Nem esett el útközben a hit, nem szórtam el valahol, nem kell érte visszafordulni. Szabályszerűen végigfutottam a küzdőteret, szabályszerűen harcoltam, a hitet megtartottam. És itt jön az, amiről ma este szólnom kell, – a korona, a győzelmi korona. Hogy ugyanis a korona mégsem járandóság. Mert nem azt mondja az apostol, hogy megharcoltam a harcot, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam..., és megyek a bankba beváltani a járandóságot. Hanem azt mondja: az igaz bíró ítélete, döntése nyomán adatik meg nekem az igazság koronája. Mégpedig a legelső és legmélyebb bírói funkció nyomán adatik a korona: tehát nem a filozófiai igazságról való döntés nyomán, nem a juss-igazság eldöntése után, hanem az igaz voltról való döntés nyomán. Az igaz bíró, a hűséges bíró engem ennek a küzdelemnek a végén úgy ítél meg, hogy nem vagyok Isten ellensége. Igaz ember vagyok.
A reformáció legnagyobb vitája a jusztifikációról, az igaznak nyilvánításról folyt. E vitában volt egy erős áramlat, amit forenzikus megigazításnak neveztek. Eszerint Isten bírói fóruma előtt maga Isten nyilvánít engem igaznak Jézus Krisztusért, aki nem ellenségem, hanem a barátom. Csodálatosan mondja az Ige, hogy Ábrahám Isten barátja volt, és akik megbékülnek Istennel, azok Isten barátai lesznek! De nem úgy magától, hanem az igaz bíró ítélete nyomán, az igaz bíró döntése nyomán. Sőt, ő adja nekem ezt a harcot is, ezt a futást is, ezt a célba érkezést is, hogy a hitnek ezt a megtartását senki ne vitathassa el tőlem. Ezért olvasom most a másik Igét, mert sok az óvás, sok a vita, ahogy a versenyek után (sőt közben is) szoktak óvásokat tenni. (Aki szokott néha amerikai focit nézni, ismeri azt a jelenetet, hogy még folyik a harcma labdáért, és már be lehet dobni a pályára egy sárga kendőt. Ez a küzdelem közbeni óvást jelenti. S bár végbemegy még az akció,  de az óvás fennáll.) De sok óvás van a keresztyén életfolytatásban. A legnehezebbet fogom most felolvasni, bár más is óvást tesz ellenünk. A Biblia többször kátégórnak, vagyis vádlónak nevezi az ördögöt, aki állandóan azt súgja a fülünkbe, hogy nem vagy jó, nem vagy alkalmas, ne csináld, hagyd abba, nem érdemes, hülyeség az egész keresztyénség. De most a legmélyebbet szeretném felolvasni. János apostol mondja az első levelében: „Erről ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tettük bátorságossá Őelőtte szíveinket: hogyha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél és mindent tud. Szeretteim, ha a szív nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez.” Ha vádol a szív. Az én szívem vádol engem, s nem a másik szíve. Ez nem az az eset, amikor egy incselkedő kisgyerek kettéroppantja a mézeskalácsban egybefont két szívet, - ez itt az én szívem. Vádol a szív. És lehet úgy harcolni, lehet úgy futni, lehet úgy a hitet megtartani, hogy az embert a saját szíve vádolja? Hát nem elég, hogy a nagy kátégór, az ördög vádol bennünket, és mennyet és földet betölt az ember elleni váddal? Hát nem elég, hogyha más ugrik nekünk, és hozza, pecsételi, süti ránk a vádját és panaszát? Hát nem elég nekünk, magyaroknak, hogy a bíróság folyosóján éppcsak becsukjuk az egyik ajtót, s már megyünk is a másikhoz? Mit tegyünk ugyan, ha a szívünk vádol? Ráadásul, igen érdekes szót mond itt, - görögül is mondom, hogy érthető legyen: kataginoszkein, ez azt jelenti, hogy tud valamit ellenem. Tud a szívem valamit ellenem, a szívemnek van panasza ellenem! Bizony ez a keresztyén élet nagy drámája, ez a csüggedésünk mélységes oka, olyan nagy az a mélység, hogy beleszédülünk. S emiatt nem mondhatjuk, hogy a keresztyénségünk afféle muszáj-Herkulesség volna. Persze, úgy jó volna. Ó, ha csak a külső körülmények nem engednék, tudnánk mi nagyon keresztyének lenni: dafke-keresztyének. Elmondtam tegnap este, hogy mikor Sáregeresen kezdtem a lelkészi szolgálatot, behívatott a párttitkár leckéztetni.  Hű, azt a félórát! Mert én ott dafke-keresztyén voltam, és jól megmondtam annak a bolseviknek, hogy igenis van Isten, és hinni kell! Muszáj keresztyének is tudnánk lenni, ha már végre rendnek kell lennie. S bátran mondhatnánk is, hogy igaza volt Voltaire-nek, aki a nagy ateisták közé számít, de mégis csak megnyílott a szája, mint a Bálám szamarának, s mondott egy nagy igazságot: ha Isten nem volna, ki kéne találni! Nos muszájból, kényszerből tudnánk, mi keresztyének lenni - de megcsüggedünk, mert a szívünk vádol, mert  éppen a szívünk tud ellenünk valamit. Ezt jelenti a kataginoszkein szó: tud ellenem valamit.
Például tudja a szívem, hogy gyenge vagyok, s alkalmatlan a futásra. Emlékszem, általános iskolás koromban volt egy bajnok tornatanárunk, aki állandóan versenyre készítette a gyerekeket. Jártam én is edzésre. A fiúknak 5 órakor volt az edzés, a lányoknak egy órával korábban.  Mikor a lányok elmentek, jöttünk mi, fiúk és atletizálgattunk. Egyszercsak megérkezett egy nyolcadikos kislány, aki eltévesztette az időpontot. Egyébként a legkitűnőbb atlétikai tehetség volt. A tornatanár azt mondta neki: hát édesem, elkéstél, fuss most a fiúkkal együtt. És mindjárt küldte őket síkfutásra. Futott az a lány talán tíz métert, de a fiúk gyorsabbak és erősebbek voltak, meg is állt sírva, mondván: tanár bácsi, én nem futok a fiúkkal, mert én nem vagyok fiú. Nem futok, mert a szívem tudja, hogy én nem vagyok igazi keresztyén, - és ezt csak a szívem tudja. A szívemnek van panasza ellenem, tud valamit ellenem a szív. Tudja a szívem, hogy hazug vagyok. Az a nagy életszövevény, amit a rend és ennek a jogi vetületei kapcsán bemutattam, nagyon hamar megtanítja az embert arra, hogy úgy igazítsa az életét, hogy az rendben lévőnek látsszon. Már a gyermeknevelés legelső drámái közé tartozik, amikor az édesanya ölébe kapja a még beszélni sem tudó kisdedet és hol tréfásan, hol riadalommal, hol dühvel azt mondja neki: „mit tettél?”. Ez már számonkérés. Oh, még beszélni sem tudunk, de már nem is értjük ezt a beszédet, és hozzáigazítjuk magunkat ahhoz, aminek meg kell felelni, ám az én szívem tudja, hogy én csak egy kényszeres megfelelő vagyok – vagyis hazug. Tudja a szívem, hogy az én egész életem egy nagy-nagy konfabuláció, egy nagy mese, és én a kis hazugságokból fonom a nagy hazugságot, a nagy hazugságból a mitológiát, a mitológiából az önéletrajzot, az önéletrajzból a revízió alá vett önéletrajzot – a szívem tudja ezt. Lehet, hogy senki más nem tudja ezt. Mennyire szereti a mai ember a magánszférát. Hű, hű, hű, a magán szféra,  - ez az új kor bálványa, a magánszféra. Huj, de haragszunk a diktatúrákra, a politikusokra, a hatalmasokra, és kiabálunk, hogy már megint beavatkoztak a magánszféránkba. De a szívem tudja, hogy a magánszférám nem elmélkedésre, nem csendre, nem istenkeresésre, nem az igazság tükrébe való belenézésre kell, nem belső megtisztulásra, nem nyugalomra, áhítatra kell, hanem a bűnre kell a magánszféra. Hogy ne lássa senki, hogy ne tudja senki, hogy ne legyen ahhoz senkinek semmi köze, amit én teszek, hogy semmi korrektívum, semmi javító szándék meg ne szólaljon. Tudja a szívem. És tudja a szívem, hogy eljön az igaz bíró.
De vajon mindent tud-e a szív? János apostol szép szójátékot mond itt, azt mondja, hogy kata-ginoszkein: vádol a szív, de így folytatja az igét: hogyha vádol is minket a szív, nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Nem valamit tud, mindent tud. Mert Isten nagyobb a szívünknél. Isten mindent tud, és ezért mondja János apostol, hogy mi boldog bizodalommal várhatjuk az igaz bírót. Mi az, amit Isten tud, mi az a minden? Hadd soroljak néhány tételt.
Isten, aki Krisztusát elküldte, igazságot hozott Krisztusban, tudja, hogy eltöröltetett a megfizethetetlen bűn-adósság. Isten tudja, hogy Krisztusra kell tekintenie, hogy rajtunk megkönyörülhessen, és Krisztuson keresztül is néz bennünket. Isten tudja, amit esetleg mi nem is tudunk, hogy mi szeretjük Őt. Isten nagyobb a szívünknél. Ha semmi mást, csak ezt az egyet vigyük ma magunkkal: Isten nagyobb, mindig nagyobb (semper maior – ahogy ezt a régiek mondták). Isten nagyobb a szívünknél, Isten nagyobb az életünknél, Isten nagyobb az ezer éve perlő, s még ezer évig perlő magyaroknál, Isten nagyobb az összemberiségnél. Isten nagyobb az univerzumnál, nagyobb minden időnél, Isten nagyobb minden megragadható örömnél. Isten mindig nagyobb. A szívem rólam csak valamit tud, Isten az, aki rólam – beleértve a szívemet is - mindent tud. És így jön el az igaz bíró, eldönteni futásom jutalmát, átadni az igazság koronáját. Ezért mondja Pál: megadja nékem az Úr az igaz bíró ama napon, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését. Mi a mindig több megjelenését várjuk. S akkor a részleges, a töredékes, a valami fölvétetik a mindenbe, akkor az ideig való fölvétetik az örökkévalóba.
Legvégére hagytam ma este is, amiről az előző két estén is szóltam már. A várakozás jövőre irányultság. Pál is azt mondja: várva várom az igaz bírót, és hiszem, hogy azok is meg fogják kapni a jutalmat, akik várva várják őt. János apostol pedig azt mondja, hogy mivel Isten nagyobb a mi szívünknél, ezért van bizodalmunk. Ezért mondja a Heidelbergi Káté csodálatos kifejezéssel, hogy mi a megváltó Krisztust mint igaz bírót várjuk vissza, felemelt fővel. Nem sompolyogva fogunk Krisztus ítéletére járulni, nem úgy állunk Krisztus bíró elé, hogy hátha szerencsénk lesz, főleg ha tartalékolunk némi könnyet is az ítéletre, hátha a bíró meghatódik. Ám az igaz bíró igaz bíró. Felemelt fővel várhatom őt, mert az jön ítélni, aki megváltott engem, az jön, aki szeret engem, az jön, aki hűséges hozzám, az jön, aki Szentlelkét adja nekem. Tehát nem csak azt kérdezzük, hogyan jön el, hanem azt is, hogyan van velem? Jézus azt mondja: veletek vagyok a Vigasztaló által, de most mondhatom jogias nyelven is: veletek vagyok az ügyvéd-Lélek által: ügyvéd által, aki ítélet, igazság és bűn tekintetében meggyőzi a világot. Itt és most. A Szentlélek az én segítő társam, Ő az, aki amikor leállnék (mert a szívem azt mondja, tudom rólad, hogy gyenge és bűnös vagy!), erőt ad, hogy továbbmenjek. A paraklétosz az, aki megsegít engem, amikor a szívem tudja rólam, hogy én hazudok, de Ő igazat mond, s bevon engem az igazmondás szépségébe. A paraklétosz az, aki megnyitja szememet újra meg újra (mikor engem vádol a szívem, hogy céltalan volna az életem), s megmutatja az isteni dicsőség csodálatos valóságát.
Ámen

Kedves testvérek!
Tegnap este szóltam róla, hogy bár életünk leggyakoribb kérdése a „miért?” -, de szoktunk ennél mélyebben is kérdezni, például azt, hogy mikor, és a mikor-ban bennefoglaltan azt is, hogy hogyan. A „miért” filozofikus kérdés, az okot keressük vele, filozófiailag szólva az első okot, mígnem megtaláljuk a mozdulatlan mozgatót. De kérdeznünk kell azt is, hogy mikor, mert hiába ismerjük az első okot, ha nem dinamizálja az idő.  A világ azzal válik élővé, ha elkezd történni, az pedig időben történik. Ugyanakkor a hogyan által – mert ezt is kérdezzük – válhat minden egzisztenciálissá, személyessé. Itt a létmód, a valóságban-lét a kérdés. Jézus okkal példálózik ezzel, mikor ádventjéről, Isten országáról szól. Azt mondja el, hogy miért jön el az Ország, az idejét pedig egyenesen titoknak minősíti, ám a várakozás móduszát (a hogyan?-t) elmondja, éspedig azért, mert a sok sürgető kérdés, nyomorúság miatt tele van a világ csapdahelyzetekkel, sőt tele van csapdaemberekkel, hamis messiásokkal is. Azt mondja Jézus: sokan lesznek (és sokan is voltak) Isten országa eljöttéig, akik azt mondják, hogy itt van a Krisztus, ott van a Krisztus, ide hívnak, oda mennek, ide kéne mennünk, oda kéne futnunk, de (mondja Jézus) ti ne mozduljatok, hanem várjatok. Mert nem mi megyünk Isten országához, hanem Isten országa jön hozzánk.
Tegnap nehéz példázatot idéztem, ám láttuk, hogy ez nem félelemre, hanem szüntelen éberségre, készenlétre buzdít bennünket. Ma az örömről szeretnék szólni. Azt mondja Jézus, hogy Ő úgy jön el, mint vőlegény. Erről sem könnyű szólni, ezért engedjétek meg, hogy alaposabban részletezzem, a példázatot. Száz éve Magyarországon mindenkinek felcsillant a szeme, ha azt hallotta: lakodalom. S azt mondta volna: na igen, ezt értem. Vőfély, násznagy, vőlegény, menyasszony, násznép - mindenki tudta, mi az. Ma szomorúbban él a magyar, nem vagyunk már lakodalmas nép, kevés az esküvő, talán mert a családok sokallják a költséget, vagy fölösleges mulatságnak tartják. Ezért néhány szót szólnom kell a példázat körülményeiről is.
Jézus több ízben is vőlegényhez hasonlította önmagát. Egyszer mérgesen nekitámadtak Jézusnak és a tanítványainak, hogy mi ez a nagy dínomdánom, mi ez a nagy lazaság, mert – bocsássa meg a gyülekezet – abban a régi, kemény világban, amikor a farizeusok hosszú fekete köntösökben jártak és megfehérítették ábrázatukat, s nagyon mutatták, hogy böjtölni kell, Jézus tanítványai úgy tűnhettek, mint egy hippi-banda. Még kezet sem mostak. Persze, ez rituális kézmosás lett volna, de akkor is... Sőt! Aztán Kánában egy lakodalmon, mikor elfogyott a bor, a mester a vízből is bort csinált. (Jn 2:1-11) Miféle társaság ez? Ekkor Jézus megkérdezte a kritikusoktól, hogy sírhat-e a násznép, böjtölhet-e a násznép, ha velük van a vőlegény? – és magára mutatott. Majd, ha elvétetik a vőlegény, akkor lehet sírni, és böjtölni. (Máté 9:15)
Egyszer Jézus előfutárához, Keresztelő Jánoshoz elfutottak a tanítványai, és jelentették, hogy a Názáreti Jézus elcsábítja a tanítványait. Milyen tanítványai voltak Keresztelő Jánosnak? Sáska- és erdei mézevők, teveszőr köntösben járó aszkéták, akiknek Keresztelő János azt hirdette, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett, jön az Isten Messiása, és szórólapátra tesz mindent, fölszórja, mint amikor a gabonából kiszeleltették az ocsút, s mindent kitisztít, és ami fölösleges, azt mind tűzre veti. Sokan engedtek is ennek a kényszerítő szónak, hiszen bajban volt a világ, menedéket kerestek a megtérésben. De most Keresztelő János emberei jelentik Jánosnak, hogy ez a Jézus elviszi a tanítványokat. Ekkor azt mondja Keresztelő János: ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam? Sőt! Én a vőlegény barátja vagyok, és a vőlegény barátja örül, amikor elérkezik az esküvő ideje! Majd hozzáteszi, hogy imé, ez az én örömöm most teljesedett. Tehát Keresztelő János is azt mondja Jézusról, úgy jött el, mint vőlegény. (Jn 3:29)
A Mennyei Jelenésekről írott könyvben, a végső nagy látomásban, a könyve 18. részétől kezdődően nagy esengő hívásokat olvasunk. Itt így kiált a menyasszony, vagyis a gyülekezet (és segít neki kiáltani a Szentlélek): jövel! (Jel 22:17) Kinek kiált? A vőlegénynek. Tehát a mi nagy Krisztus-váradalmunkba tökéletesen belefér, ha azt mondjuk: úgy jön el Ő, mint a vőlegény. S itt az esküvői szokásokat is fel kell idéznünk. A vőlegény megy a lányos házhoz. Csak furcsa, feminista esküvő lenne, hogy menyasszony menne elébe a  vőlegénynek: gyere már ki, megyünk a templomba esküdni, lakodalomba!
Ezért is Jézus igen sok példázatában, mikor Isten országa titkáról szól, menyegzőről, lakomáról, lakodalomról is beszél. Nem feltétlen önmagát mutatja be vőlegénynek, de Isten országa titkáról szól. Ott van a nagy vacsora példázata, a királyi menyegző példázata, s még hány intelme, buzdítása, bátorítása Jézusnak, melyekben örömből veszi a példát, mert a beteljesedés nagy boldog érzését ismerjük. Hiszen a lakodalom nem olyan, mint a sportverseny. A verseny végén a győztes egyedül áll a dobogó felső fokán, aki pedig tizennegyedik lett, már kint ül a lelátón, s nem feltétlenül örül. A lakodalomban a meghívottakat mind örömre hívják meg. Közös öröm ez. Jézus sokat példálózik ezzel, ízlelteti velünk a saját éltünk tapasztalataiból a mennyei világ örömét. Sőt, nemcsak beszélt erről, hanem tett is ebben, - a kánai menyegzőben a vízből bort csinált, ez volt a legelső csodája, melynek persze nem az a lényege, hogy minden vízből bor lesz, hanem, hogy eloszlott az aggodalom. Jézus ezzel is jelzi, hogy úgy jön el, mint örömadó király.
És most itt van előttünk a tíz szűz példázata. Ha a mélyét keressük, az éppen akkor tárul, amikor a vőlegény érkezik, hiszen akkor támad az öröm. Igen, akkor támad az öröm, amikor a vőlegény megérkezik. Ma mifelénk mindenféle esküvői szokások terjedeznek, külön esküvőtervező cégek foglalkoznak ezzel. Én néha csóválom a fejemet ezeket látva, de szelíd szeretettel jegyzem meg, értem a dolog lényegét: a szervezők az örömöt akarják fokozni újfajta eseményekkel, kellékekkel. Olykor egy-egy lakodalomban akkora tűzijátékot rendeznek, hogy aki messziről hallja, azt hiheti kitört a háború. Az viszont nem volt újdonság, hanem bevett szokás volt a régi keleti világban, hogy amikor érkezett a vőlegény, a lakodalmas ház előtt fiatal lányok, szüzek égő mécsesekkel várták, így köszöntötték, hogy mielőtt belép a kapun, legyen a benti örömnek máris valami kinti fénye. Történet szerint tíz fiatal lányka vállalta ezt a tisztet egy lakodalomkor. Kiültek a ház elé és várták a vőlegényt, hogy ha majd harsan a kiáltás: Ímhol a vőlegény, jöjjetek elébe! – meggyújtsák mécseseiket, feltartsák, és így köszöntsék a vőlegényt. Ez most itt nagyon fontos! A meggyújtott mécsesek az érkezés örömét fejezték ki. A Biblia-magyarázók sokféleképpen allegorizálták, hogy mi volna ez a mécses, meg benne az olaj, s én is fogok ma allegorizálni, bár a homiletika professzorok szerint ez tilos. Mégsem ez a lényeges, hanem az, hogy ezek a szüzek várakozásban vannak, de nem üres várakozásban. S talán az egész keresztyén életnek ez az egyik nagy titka. A keresztyén ember tud várni, mert van tárgya a váradalmának. Az ember úgy általában azért szokott várni, mert nincs tárgya a váradalmának. De sok ilyen eset van. Összedőlt az élet, nincs mit tennünk, várunk. Majd meglátjuk, mi lesz. Ez az egyik leggyakoribb magyar mondat: majd meglátjuk, mi lesz. Aztán, ha döntési helyzetben van az ember, de nincsenek támaszkodó pontjai, tehát aligha fogunk jó döntést hozni,  azt mondjuk: aludjunk rá egyet! Merthogy mást nem tudunk tenni. Talán majd éjszaka, álomban megajándékoz bennünket Isten, mint Józsefet, valami vízióval, s beteljesedik a zsoltár: szerelmeseknek álmában ad eleget?! (Zsoltár 127:2) De akárhogy is, testvérek úgy általában az ember várakozási helyzete olyan, hogy nem tud mit tenni, nem tudja, mi fog történni. Hát vár: majd meglátjuk, mi lesz.
A keresztyén várakozás azonban valamire irányul. Itt, a példázat szerint az örömre irányul. Ezek ezek a szüzek örömre várnak. Jönni fog a vőlegény, lakodalom lesz. Meggyújtják a mécseseket, megjön a vőlegény, és vele bemennek ők is. Hiszen őket is megilleti a várakozásért, a szolgálatért, az üdvözlésért az örömben való részvétel. Ez a belépőjegy. Csakhogy öté érvénytelen. Nem tudják érvényre juttatni, hogy ott vannak. Hogy mondja Keresztelő János? – Ímé, az én örömöm betelt, nékem alá kell szállanom, néki fel kell emeltetnie... Vagyis ez a keresztyén várakozás: örömmel való betöltekezés, örömre való előtekintés, már a váradalomban is megjelenő öröm. Örömmel várni, - de nagy titok ez. Örömmel várni, amikor kedvesnek írunk, s odaírjuk a végére: örömmel várlak. Örömmel várni, mert aki érkezik, örömet hoz, érkeztével teljesedik az öröm.
Tehát a keresztyén öröm beteljesedésének a forrása az, hogy a helyünkre kerülünk. A lakomában az asztalhoz. Ennyi az egész: a lakomában az asztalhoz ülni, vagyis résztvenni az Isten örömében. Lám, kezd minden a helyére kerülni. Mert a hitben igasághoz jutunk, reményben szeretethez jutunk, és szeretetben Istenhez jutunk. Ezek azok a lépések, melyeket Keresztelő János így mond ki: nékem alább kell szállanom, neki fel kell emelkednie. Mindenki a helyére kerül. Idézzük fel Keresztelő János iménti vitáját: mennek a tanítványai, és azt mondják, János, te vagy a főnök, te vagy apokaliptika prófétája, te vagy az, aki azt hirdeted, hogy elérkezett az Isten országa, hát ki ez a Jézus, aki elszedi a tanítványaidat? Ekkor mondja János: nekem lejjebb, neki följebb... Nem én vagyok a vőlegény, Ő a vőlegény! Mert furcsa lenne, testvérek, ha a lakodalomban a násznagy ülne be a vőlegény székébe. A vőlegénynek kell fölemeltetnie, őbenne és őáltala kerül minden a helyére. És megfordítva is mondhatom, az örömtelenségünknek az a forrása, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kell, nem abban vagyunk, amiben lennünk kellene. Hadd menjek tovább: nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene! Nem azok vagyunk. Rengeteg dolgot kipróbálunk, sok dologba belekezdünk, sok-sok helyre elfutunk önmagunkért, de hiába. Éppen ezt példázza a balga szüzek esete, mert amikor érkezik a vőlegény, kiderül, hogy ők nem azok, akiknek lenniük kellene. Miért nem azok? Mert nincs náluk olaj. Igen, az eszesek vittek magukkal olajat, a balgák viszont nem. Nem volt hát mit meggyújtaniuk, és ha nincs mit meggyújtani, hiába a nem-világló mécsest a sötétben magasra tartani, a akkor ők nem azok, akiknek lenniük kellene: vőlegényt váró, mécsest gyújtó, üdvözlő szüzek. Akkor kik ők? Valakik, akik csak úgy odakerültek, valakik, akik ugyan toporognak a kapuban, s be akarnak menni, de nincs rá joguk. Potyázók. Van Jézusnak arról is példázata, hogy mi a sorsa a potyázónak. Ez is menyegzői példázat, ismerjük. Bejön a ház ura a fia menyegzőjén a terembe, körülnéz, és észrevesz az asztalnál valakit, aki nem esküvői ruhába öltözött. Odamegy és megkérdezi tőle: barátom, te mimódon kerültél ide? S nem is ad időt magyarázkodni, hanem kirakatja azt, akinek nem lehetne ott lennie. (Mt 22:21)
Boldogtalanságunk egyik nagy forrása, hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kell. Igen, valami máz ragadt ránk a keresztyén kultúrából, megtanultuk a kétezer éves keresztyén filozófiájából, hogy minden ember anticipáló módon él, mindenki elővételezi a jövőt, s megtanultuk azt is, hogy az ember egyfajta világra nyitottságban létezik. Mégis, valóban ilyenek vagyunk? Valóban várakozók vagyunk? Valóban örömmel várakozók vagyunk, mégpedig folyamatosan beteljesedő örömmel várakozók? Mert ha nem, az oka is egyszerű: nem ott vagyunk, ahol lennünk kell. Mi történik a példázatban? El kell menni olajat szerezni. Mi maiak ezt nem nagyon értjük. Ugyan éjszaka milyen bolt volna nyitva? A keleti világban azonban nem így van, a bazárok éjjel is nyitva állnak. Hát elszaladnak a balga szüzek, hogy olajat szerezzenek. Hátha azt az időt, ami a vőlegény biztos jövetele és házhoz érkezése között eltelik, valami gyors művelettel még meghosszabíthatják, s olajat szerezhetnek, visszaérkezhetnek, meggyújthatják a mécsest, és hipp-hopp, ők is ott vannak, mintha el sem mentek volna. De elkésnek. Tehát nem azok, akiknek lenniük kellene (vőlegényvárók), mert nincsenek is ott, ahol lenniük kellene (az érkezés helyszínén). Azt hiszem, örömtelenségünknek az a forrása, ami a balga szüzek balgasága: kívül maradtak, mert nem elővételezték az örömet, és ezért nem elővételezték az olajat. Ennyit szabadjon tehát allegorizálni. Igen, a példázatbeli olajról mondták már, hogy az a hit, és nekünk a hit mécsesét kell meggyújtanunk. Mondták azt is olajról, hogy az a jó cselekedetek összessége, és nekünk jó cselekedetekkel kell ékeskednünk, amikor megjön Krisztus. Más pedig azt mondta, hogy ez az olaj a szüntelen való imádság. Mégis, a lakodalomban örömről van szó, és aki elővételezi azt az örömet, hogy megjön a vőlegény és vele mi mind az öröm hajlékába megyünk be, az elővételezi az olajat (örömöt). S aki ezt teszi, az nem mondja: majd meglátjuk, mi lesz! Azt sem mondja: aludjunk rá egyet! Hiszen amúgyis elaludtak, de nem azért, mert azt mondták, hogy aludjunk rá egyet, hanem, mert ilyen az emberi természet, meglankad a várakozásban, megrenyhül az erőfeszítésben, elkallódik a figyelmünk, mert a türelmetlen, sürgető várás, a feszültség átdönt minket egy szempillantás alatt a teljes ernyedtségbe. Mégis, akik elővételezték az örömet és képesek a múlandó földi életben az Isten örökkévaló örömét elővételezni, azok bizton készen állnak, hogy amikor harsan a kiáltás: Ímhol jön a vőlegény, jöjjetek elébe – máris indulhassanak.
De ma este sem csak azt kérdezzük, hogy miképpen jön el a mi Urunk, hanem azt is kérdezzük, hogy miképpen van itt? Nyugodtan mondhatom, hogy Jézus örömmel van jelen. Isten országa nem evés, nem ivás – mondja az apostol – hanem igazság, békesség és Szentlélekben való öröm. (Róma 14: 17) Isten országa az öröm. És kit küld el nekünk Jézus feltámadása és mennybemenetele után? A Vigasztalót. Tegnap kezembe került egy új Biblia-fordítás, mely  Jézus szavát így fordítja: pártfogó. Elnézést kérek a jogászoktól, bizony, elfancsalodtam ezen. Jézus azt mondja: elküldöm a paraklétoszt, s meghagyom, a paraklétosz szót sokféleképpen lehet fordítani, talán lehet úgy is, hogy ügyvéd. Dehát a Szentléleknek ügyvéd volna, aki majd a bíró előtt mindenféle eljárásjogi traktákkal nyújtja el a perünket? Minap viszont megláttam ezt a fordítást, mely szerint a Szentlélek pártfogó. Nos, erről nekem a börtönből szabadultak pártfogói jutottak eszembe. Akkor tehát a Szentlélek  mozgó  smasszer? De jól adja vissza a régi fordítás, a paraklétosz szót: vigasztaló, - és ebben vígság van. Mert nemcsak akképpen pártfogónk a Szentlélek, nemcsak úgy ügyvédünk, nemcsak úgy szószólónk, hogy valakikkel szemben megvéd bennünket. Igen, ha nem tudjuk mondani, amit mondani kell, nem kell aggodalmaskodnunk, – ígéri Jézus tanítványainak –,  a Szentlélek majd a szükséges órában megadja, hogy mit mondjunk. (Lk 12:11) Vagyis nem kell félnünk, s ne engedjük az örömünket elrepülni, a Lélek velünk van. Ifjú pap voltam, lelkes, örvendező. Hívatott a párttitkár, hogy az ifjú papot jól megtáncoltassa marxista-leninista filozófiából. Emlékszem rá, blazírt voltam, szinte pimasz. Feleselgettem. Hogy a Szentlélek tett ilyen pimasszá, azt nem fognám Reá. De abban biztos vagyok, hogy akikben Isten Szentlelke munkálkodik, azoknak derűt, elvehetetlen örömet ad. Tavaszy Sándor, a nagy erdélyi teológus jut eszembe. Ő Trianon után a Romániához odaszakadt Erdélyben élt. A hivatalnoki kar felét vagonokba tették és átküldték Magyarországra, mert nem voltak hajlandók a román királynak a hűségesküt letenni. Ott állt az erdélyi magyarság, mi lesz? Vége mindennek. Ekkor ez a teológus elkezdte sorban írni a cikkeit, melyeknek mindeniknek ez volt a motívuma: derült jövőbe nézés! Lehet a jövőbe derülten tekinteni? Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel... Sírni, fogat csikorgatni, átkozódni, mindent megcsaholni a magyar embernél senki sem tud jobban. A Krisztustól elhanyatlott magyar ember a legborzasztóbb, testvérek. Magunkon is észrevesszük, hogy akármi történik, ráköpjük az epénket, hadd legyen másnak is keserű. De mit kérünk Himnuszunkban, mi az áldás első jele: jókedvvel! Nem véletlen a Himnuszban a sorrend: nem bőséggel, hanem jó kedvvel kezdünk. Aztán bőséggel. Így áldana meg bennünket Isten, ha igaz szívvel kérnénk. Ez a derült jövőbe nézés, ez az öröm, ez a vigasztaló Szentlélek munkája bennünk. Isten országa nem evés, nem ivás, hanem a Szentlélek által való öröm. Így van jelen Krisztus.
Ezért hát, mikor azt kérdezzük, hogyan jön el, azt tudom mondani, úgy, ahogyan már jelen van. Mindig úgy jön el, ahogy jelen van. Tegnap azt hallottuk, hogy Krisztus sokarcúságához tartozik az is, hogy úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, bejelentés nélkül, mégis ezernyi előjellel. Ma pedig azt mondom: úgy jön el, mint vőlegény. A Jelenések könyvének kiáltása (jövel!) Isten népének ezt a boldog tudatát fejezi ki. Ott a menyasszony kiált, és segít neki a Lélek, a vigasztaló, a szószóló, a szavakat adó Lélek. Nem a megvert, kirabolt ember kiált, nem a börtönben lakozó kiált, nem az árva kiált, hanem a menyasszony.  És aki örül, az tud várni. Egészen pontosan: az tud várni, aki örül. Tud várni arra, hogy az öröme teljes legyen, mert már örömben él, az örömöt ízleli, az örömöt kapja  a Szentlélek erejével, vigasztalásával, megbátorításával, gyógyításával, megvilágosításával, eligazításával. Ezzel töltekezik és táplálkozik. Aki örül, azért is örül, mert közelebb jut igazi helyéhez. Megy az asztal felé, megy a lagziba. Én csak egyszer láttam síró embert lakodalomba menni. Az is én voltam. Édesapámnak az volt a szokása, hogy amikor a papot is meghívták lakodalomba, mindig elvitte egyik gyermekét. Heten voltunk gyermekek, lassan haladt a sor. De aztán én lettem a soros. S ekkor édesapánk egy esküvő után szólt az öcsémnek: na, Sanyikám, gyere! Micsoda? – tolult bennem a düh -, hát megint kimaradok, és kezdtem is bömbölni. Erre édesapámnak korrigált: jaj persze, Pistikém, te jössz! S én végig az utcán bőgve mentem, de már örömömben bőgtem, hogy én is elmehetek, és is ott lehetek. Aki örül, az Isten Lelkében örül, hogy az igazi helye felé megy. Lakodalomba megy. És aki örül, azzá lesz, akinek lennie kell. Isten országa öröm.
A sírás és fogcsikorgatás az, ami kívül van. Milyen drámai, amit Jézus mond lakodalomról, esküvőről, nászházról, meg a külső sötétségről. A sötétség kívül van, azok a kis égő mécsesek is mind benn vannak, s azok is, akik ott a sötétben világítottak velük. Immár bezáraték az ajtó...Ebben a passzív szerkezetben fontos titok van. Bezáraték az ajtó: se ki, se be. A sírás és a fogcsikorgatás kívül marad. Nos, hát testvérek, hogy’ gyújtjuk meg mi ezt a mécsest, hogy aztán ott tudjunk ülni? Igen, néha még el is szunnyadozunk a várásban, de vajon örömnek olajával töltjük-e meg mécsesünket? Várunk-e, és örömmel várunk-e? Egy tanácsot adok a kérdés mellé. A Kánai menyegzőben elfogyott a bor. Amikor Mária Jézushoz megy és odasúgja, hogy elfogyott a bor, Jézus előbb meghökkentő dolgot mond: asszony, mi közöm nekem hozzád, nem jött el még az én órám, - nem jött még el az igazi vőlegény! De Mária értette ezt a szót, és azt mondta a szolgáknak: amit nektek mond, megtegyétek. Aztán Jézus átveszi az irányítást, és azt mondja nekik, töltsétek meg a kővedreket vízzel. Ott kezdődik tehát a keresztyén élet, amikor Jézus átveszi az irányítást. Amit mond, megtegyétek. Bár még nem jött el az Ő órája, bár még az éjszakában vagyunk, bár még várakoznunk kell, - boldog az ember, nem azért vár, mert nem tudja, hogy mit tegyen. Boldog az ember, aki nem azért alszik el várakozás közben, mert nem tudott magának mást mondani: aludjunk rá egyet. Az az ember boldog, aki örömmel vár, és azt teszi a várakozás idején, amit mestere, Krisztusa parancsol neki: örüljetek! Ismét mondom, mindenkor örüljetek.
Ámen

Kedves testvérek!
Adventi készülődésünk fő címe: úgy jön el, mint... Ezeken az estéken néhány hasonlatot hozok ide Isten igéjéből, hogy ezek segítsenek advent idején. „Úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj...” – hallottuk Jézus feletét, aki a zaklatott tanítványok kérdésére válaszol így. Erős feszültségben, nagy Isten-ország várásában faggatták mesterüket: mikor jön el végre Istennek országa? És hogyan jön el az az ország? Mik a jelei Isten országa eljövetelének? Ma beszéljünk az idő a kérdéséről. Bár sok minden egyebet is fogunk még látni (az „úgy jön el, mint...” kifejezés különböző módokat, lehetőségeket és viszonyokat jelöl), ma este az időről szólunk.
Azt hiszem az a kérdés, hogy „mikor?” vagy az, hogy „meddig?”, sokszor lényegesebb kérdése az életünknek, mint az, hogy „miért?” Tudom, ha statisztikát lehetne készíteni akárcsak egyetlen földi halandó összes kérdéséből, akkor ezek túlnyomó hányada (legalább a 80%-a) így hangzana: miért. Nem is emlékszünk, de édesanyánk elmondhatja, hogy gyermekkorunkban egy nap százszor is feltettük a kérdést: miért, miért? A gyerek állandóan ezt a kérdést teszi fel. De aztán életünk végéig feltesszük a kérdést: miért úgy vannak a dolgok, miért ez történt, miért nem az történt, mi az oka annak, ami van. Mindazáltal, nem biztos, hogy ez a legmélyebb kérdés. Talán a leggyakoribb, de ennél mélyebb kérdés az, hogy mikor.
Ha pedig azt kérdezzük: mikor? – ez máris kiegészül azzal, amit az igében hallottunk: hogyan. Úgy jő el, mint az éjjeli tolvaj. Hogyan jön el Krisztus? – mint az éjjeli tolvaj! S fordítva – a „hogyan?”-ban megjelenik az idő is. Mikor? Éjszaka! Pontosabban, az éjszaka egy adott szakaszában. Jézus itt egy rögzített szakaszra utal, az őrjárásnyi időre. Az időről hadd mondjak el annyit, hogy szeretünk mi az idővel foglalatoskodni. 2011. 11. 11. – pár hete az egész világot bejárták a spekulációk, hogy ezen a napon lesz a világvége. Még komoly keresztyén atyafiaktól is olvastam erről szóló fejtegetéseket. De jól emlékszünk 1999 és 2000 fordulójára is. Most nem csúfolódni akarok ezen, hanem jelzem: létezésünk mély kérdése az idő, és maga Jézus is tanít az időkről. Itt azonban éjszakai időről beszél és azt mondja, hogy úgy jön el Isten országa, mint a tolvaj éjszaka. Mielőtt ennek titka kibomlana, tegyünk fel néhány kérdést. Miért mond Jézus ilyen erős hasonlatot? Mert ez rendkívül erős hasonlat: úgy jön el, mint a tolvaj. Ha azt mondaná, hogy úgy jön el, mint a herceg fehér lovon, úgy jön el, mint a várva várt szabadító, úgy jön el – bocsánat az iróniáért – mint a világbank tele kamatmentes hitellel, úgy jön el, mint egy nagy politikai fordulat, úgy jön el, mint a szép lány a randevúra..., - nos mondhatnánk, ezek szép, fölemelő buzdító hasonlatok. Nem annyira ijesztőek, mint a tolvajjal való példálózás. S valóban, Jézus ezt nem mindig csak hasonlatként mondja. Idézzük föl a Jelenések könyvének az egyik üzenetét. Ott a feltámadott Úr üzen Szardiszba, abba a szardiszi gyülekezetbe, amelynek jó neve van, de rossz az élete. („Azt a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” – ez a fő diagnózis). Ez egy jó nevű tekintélyes gyülekezet, de belül már üres és halott. És azt üzeni neki Krisztus: vigyázz, mert úgy jövök el hozzád, mint az éjjeli tolvaj... (Jelenések 3:3) De nemcsak Jézus példálózik így! Pál apostol a Thessaloniki levélben (1Thessz 5:2), Péter apostol pedig második levelében inti (2Pt 3:5), sőt fenyegeti a gyülekezeteket ezzel a hasonlattal: vigyázzatok, mert nem tudjátok azt a napot, melyen úgy jön el az Úr napja, mint az éjjeli tolvaj.
Ám ha jól értjük Jézus példázatát, ez döntő módon mégsem a váratlanságról szól. Úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, mondja Jézus, de rögtön meg is toldja: aki ezt tudja, az felkel, őrködik, vigyáz, hogy a tolvaj ne tudjon betörni. Itt el kell felejtenünk 21. századi képzeteinket. Jézus nem azt mondja, hogy valami kényszeres bebiztosításba fogjunk, például erősítsük meg a zárat, kapcsoljuk be a riasztóberendezést, oldjuk le a láncról a kutyát..., ezek a mi megoldásaink. Hasonlata (eljön a tolvaj éjjel, és betör a házba!) egy igen sajátos kifejezésre épül. Ha a görög ‘betör’ szót pontosan fordítjuk, azt jelenti: alagutat ás. A régi keleti világban ugyanis a legtöbb házat alap nélkül építették, az épületet egyszerűen ráhelyezték a kőkemény talajra. Jézus korában gyakori volt az a fajta betörés, hogy alagutat fúrtak a ház alá, mert  alapja nem lévén, könnyű volt behatolni. Így értjük már Jézus hasonlatát: ha valaki elkezdte kívül kaparni a talajt, annak volt valami hangja, valami motozás hallatszott, a falak rezegnek. Emlékszünk, Gárdonyi Géza milyen szépen leírja az Egri csillagokban, hogy amikor az ostromló törökök alagutat ástak az egri vár alá, ezt onnan tudták meg a védők, hogy a kazamatákban elhelyeztek néhány dobot, és a borsót szórtak a dob hártyájára (ez lett a védők megnagyobbított dobhártyája), és amikor táncolni kezdett a borsó a dobon, tudták, hogy egyenletes, kitartó munkával fúrják az alagutat. Vigyázzatok! – mondja Jézus. Tehát nem a váratlanság itt a kérdés. Nem zaklatott drillre akar bevinni bennünket Jézus, hogy futkossunk szüntelen az ajtóhoz, és nézzük, biztosan be van-e zárva. Figyelemre késztet, készenlétre buzdít! Fordítsuk is meg a kemény képet, hiszen már értjük jól Jézus szavát. Azt mondja, ha tudná a ház ura az időszakot, melyben megkezdődik a behatolási kísérlet, az alagút-ásás, akkor megakadályozná, hogy betörjenek a házába. Meg kell találnunk ezt a vigyázó időt, meg kell találnunk a felkészülésnek, az odafigyelésnek az idejét, melyben legalább öt kérdéssel kell foglalkoznunk.
Az első kérdés Jézus szava nyomán: mire is van időnk voltaképpen? Mi sürgetjük az időt, s kérdezzük, hogy mikor jön el az Isten országa, mert nagyon elegünk van már ebből a világból, s nagyra lobbant szívünkben a vágyakozás lángja, hogy történjen már valami erős, isteni beavatkozás: nyíljon meg az ég, jöjjenek a katasztrófák, rázzák meg a világot a kataklizmák, bomoljanak az elemek égve, s múljék el ez az egész teremtett világ, hogy jöhessen az, amit várva várunk: új ég és új föld, melyben igazság lakozik! (2Péter 3) Erre érdemes várni, tehát egy olyan világra, új égre, új földre várni, melyben valóban igazság lakozik, s nem úgy, mint a választási plakátokon áll szegény igazság, mert választások után ott szokott maradni lógva az igazság a plakátokon, s aztán mikor két-három hét múlva letépik a plakátot, oda is az igazság. Nagyon várjuk az igazsággal telített, isteni renddel telített, igazi világot. De mikor jön el? Jézus azonban megfordítja a kérdést és az intő szavaiban inkább ő kérdez bennünket: nektek mire van időtök? Mert úgy tűnik, minden másra van időnk egyébként. Mindenre, ami lényegtelen, mindenre, amivel valahogy elfoglaljuk magunkat. Jaj, mennyi mindennel elpepecseljük mi az életünket, és aztán sóhajtozunk, hogy nyakunkba dől minden! De az, hogy nem érünk a dolgaink végére, az nem egyszerű, gyakorlatias életkérdés, hanem sokkal inkább szellemi kérdés. Mert azt kell kérdeznünk: mire akarom, hogy időm legyen? Mit tartok igazán fontosnak? Amit az ember fontosnak tart, abban nem tudja őt senki sem feltartóztatni. Kapcsoljunk vissza Jézus szavához: ha tudná a ház ura, hogy mikor történik ez a behatolási kísérlet, mikor kezdődik meg a betörés, akkor fölkel, készenlétbe helyezi magát, vigíliát, őrséget tart, hogy megakadályozza. Sőt nemcsak tudná, hanem egész pontosan: tudja,  mert megtudta...
S megint megfordítjuk a képet: van idők valóban arra, ami fontos? Paul Tillich, a 20. század nagy protestáns teológusa azt mondja, hogy az embert (minden embert) valami végső módon, feltétlenül meghatározza. Ez egy filozófiai leírás: ami abszolút feltétlen, aminek nincsen semmi előfeltétele, ami mindent feltételez, amit semmi nem határoz meg, hanem ami mindent meghatároz... - ez az ‘isteni’, mert mindenkinek van istene, ami őt feltétlenül meghatározza... Tillich ehhez egy találó angol szót választott: concern. Ez azt fejezi ki, ami nagyon izgatja, leköti, nyugtalanítja az embert. Filozófusul tehát: ez a valami az isten. Mindenkinek van istene. Mire van időd, mi a fontos, mire vársz, mire nézve kérdezed, hogy mikor? Ha tudja a ház gazdája... fölkészíti magát és vigyáz. Lám, van rá ideje az őrködésre.
A második kérdés nehézkesebb, de meg fogjátok érteni. Ezeken az estéken egy-egy példázattal, egy-egy hasonlattal élünk: úgy jön el, mint... Most egy közbevetett kérdést kell idehoznom: hogyan van már itt? Mert itt van! Mi Jézus második eljövetelére várunk, ez lesz a mi beteljesedő adventünk. De Krisztus már eljött, és Szentlelke erejével velünk is van. „Imé, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” – ezt ígéri a missziói parancsában (Mt 28:20). S ha ezt nem is értettük éppen akkor, amikor minket kereszteltek, de azóta már értjük. Csodálatos ige ez: veletek vagyok. Hogyan van velünk? S máris mondom velünk-léte jeleit, melyek az alagútásás képéhez kötnek. Valaki alagút ás itt körülöttünk, vagyis valami mozog az életünkben, rezeg a dob és táncol rajta a borsó. Jézus jár itt, de most még inkognitóban van itt, és ez a rejtett jelenléte bizony mindent megmozgat. S majd, amikor teljes dicsőségében eljön, bíróként (erről is fogunk beszélni), s elébe állunk, úgy kezdi ítéletét: éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztan és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok felruháztatok, tömlöcben voltam, meglátogattatok...(Máté 25:35-42) És aki ezt tette, azoknak ezt mondja: jertek Atyámnak áldottai! És lesznek, akik majd ezt mondják az ítéletkor (talán mi is ezt fogjuk mondani?), mikor láttuk volna, hogy éheztél, mikor láttuk volna, hogy szomjaztál? Ha az ítélet ránk nézve kárhoztató lesz, akkor ez a kérdésünk kétségbeesett kérdés lesz. Jaj, hát ugyan, mikor láttunk volna téged, Urunk így, mert akkor adtunk volna, megtettük volna neked... Akik számára az ítélet üdvözítő lesz, ők nem kétségbeesve, inkább csodálkozva fogják mondani: mikor láttuk volna? Ha eggyel, a legkisebbel megtettétek, velem tettétek meg – mondja Jézus. Így van Ő velünk, inkognitóban. Nem érzitek, testvérek, hogy rezeg-reng itt valami, hogy mozognak a falak, hogy az asztalon táncol a pohár éppen tele vízzel, s azt valakinek oda kéne adni? A kamrában leesett a polcról a kenyér, - kidobjuk a szemétbe, hát nem inkább oda kellett volna adni valakinek? Recseg, ropog a szekrény, tele van jó sok felesleges ruhával, nem is tudunk vele mit kezdeni, - valakinek szüksége van talán reá? Recseg, ropog, inog minden. Úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj, vagyis úgy jön el, mint koldus, úgy jön el, mint a szegény, úgy jön el, mint a rászorult, úgy jön el, mint akinek szüksége van rám - jövevényként jön el. Ilyen inkognitói vannak Krisztusnak.
A harmadik kérdés, amit ma este felteszünk, hogy itt valamiféle tudásról volna szó. Bár Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy azt az időt, a percet nem tudja senki, még a Fiú sem tudja, mert az Atya titkába van letéve, hogy mikor jön el az ország De azt tudjátok, hogy úgy jön el, mint az éjjeli tolvaj. Ha tehát ezt tudjuk, akkor a várakozás módját is tudnunk kell. A hogyanhoz hogyant kell igazítani. Úgy jön el, mint éjjeli tolvaj,  - fel kell rá készülnünk, és ez a várakozásunk módját jelenti. Hogyan várunk? Lehet várakozni végső felfokozottsággal is, amiből türelmetlenség fakad. A neveltetésünk, habitusunk, lelki alkatunk kérdése, hogy a türelmetlenség robban-e bennünk, vagy föl-alá járkáló emberré tesz minket, vagy túlfeszül bennünk, aztán elpattan. Milyen érdekes, a türelmetlen ember nem ér rá semmi másra, csak amire türelmetlen tevékenysége irányul. Ez az én döntő megfigyelésem. Olyannyira türelmetlen, olyannyira várja Isten országát, hogy nem ér rá Istenre sem. Azt kérdeztem az imént – ez volt az első kérdés –, hogy mire várunk, kire várunk, várunk-e egyáltalán, mi határozza meg a váradalmunkat, mire tekinthetünk előre? Ám a türelmetlen ember, miközben molyol az életében, nem ér rá, s éppen a legfontosabb dolgokra nem ér rá. Türelmetlenségében elmegy a legfontosabb dolgok mellett. Imádkozik-e a türelmetlen ember? Szerintem nem. Lehet, hogy szertartásosságból eldarál egy-egy imát, lehet, hogy eleget tesz külsődleges vallásos kötelezettségének, lehet, hogy amikor már kitüremkedik belőle a könyörgés, akkor enged belső késztetésének, ám a türelmetlen ember nem imádkozik. A türelmetlen ember nem csendesedik meg, a türelmetlen ember nem figyel, nem hallgatózik, nem figyeli az idők jeleit, a türelmetlen ember nem vár, s éppen azért nem vár, mert türelmetlen.
Aztán lehet ebben a módban teljes csüggedéssel is lenni, s igen gyakran jelenik meg ez a tűzből-vízbe esés. A türelmetlen ember hamar összetörik, és akkor jön a csüggedés. A csüggedt ember vajon mire vár? Imádkozik-e a csüggedt ember, figyel-e a csüggedt ember Isten jeleire? S engedi-e, hogy Isten a maga módján finoman, szelíden vezesse? Mi ragyog föl a csüggedt embernek a saját élete történéseiből? Valami megértés, valami belátás, valami összegzés, valami summa? Van a csüggedt embernek adventje? Így is mondhatnám: a türelmetlen ember azért nem vár Istenre, mert mindig spekulál, a csüggedt pedig azért nem vár Istenre, mert már lemondott róla.
Hogyan várakozzunk? Jézus mondja: azt pedig jegyezzétek meg (tudjátok meg), hogyha a ház ura tudja (megtudta), hogy az éjszakának melyik szakában jön el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Szójátékot mond Jézus, sajnos, ez a magyarban visszaadhatatlan. Talán így a legpontosabb: ha tudja, hogy melyik őrségváltáskor jön a tolvaj, akkor riadókészültségbe állna. Akkor tartaná az őrséget, amikor jönne. Vigyázna. Őrködve várunk-e, figyelünk-e a Jézus inkognitó-jeleire, figyelünk-e az idők jeleire, figyelünk-e arra, ahogy Isten vezeti a szívünket és a lelkünket? Figyelünk-e arra, hogy amikor Isten gyógyítást ad, akkor az eljövendő világ ízeit kóstoltatja velünk? Vagy tudjuk-e, hogy amikor Isten eljuttat bennünket – magyarosan szólva – egyről kettőre, akkor nem azt ígéri, hogy majd lesz kettőről-háromba is, hanem a megszámlálhatatlant és a végtelent nyitja meg nekünk. Figyelünk-e arra, hogy amikor hasra esünk valamiben, mert Isten kitartja a kisujját, és elbotlunk, és nem mehetünk tovább, akkor éppen abban akadályozott meg bennünket, hogy zsákutcába fussunk, vesztünkbe rohanjunk? És mennyi mindenre kellene figyelni, vigyázni, hiszen Szentlelke kegyelme által velünk van!
A negyedik kérdés az, hogy nem tévelygünk-e sokat? A várás módjához ez a kérdés is hozzátartozik. Nem egy helyen int bennünket Jézus, hogy majd lesznek (mert mindig is voltak) olyanok, akik azt mondják: hogy itt a Krisztus, ott a Krisztus... S bizony, az eljövetel idejét firtató ember ilyenkor hihetetlenül gyorsan elindul arrafelé. Ott a Krisztus, itt a Krisztus, - kiabálják! De ti ne menjetek oda! - mondja Jézus. Ugyanis ezek hamis krisztusok, ál-krisztusok, áltatás-krisztusok, átmeneti megoldás-krisztusok! S abból derül ki, hogy hamis krisztusok ezek, hogy nekünk kéne hozzájuk menni. Jertek ide, jertek oda, - kiáltoznak nekünk. (Máté 25:23-28) Ami persze metaforikus is, és nem csak azt jelenti, hogy föl kellene ülni a vonatra, vagy zarándoklatra kellene menni Debrecenbe, hol mikor megérkezünk, valami szentségest látunk, valami világcsodát, amire azt mondhatjuk, hogy tényleg megérte idejönni, mert itt van a Krisztus...Jézus intelme sokkal inkább spirituális. Régebben szektás testvérekkel voltak disputáim, akik megkeresgettek s vitatkozgattunk, és ők számtalanszor kifejtették: nem jó helyen vagyok én, oda kellene mennem, oda, ahol ők vannak. Oda tényleg? Igen – mondták: mert a Szentlélek megjelölt egy közösséget (természetesen az övéket) és csak ott hajlandó jelen lenni, s továbbá Jézus Krisztus világossága csak egy megadott helyen fog fölragyogni, és ha én oda nem megyek, akkor továbbra is sötétben fogok üldögélni. De, testvérek a példázatban nem kell a ház urának kiszaladnia a világból! Sőt, miket mond Jézus korábban? Ketten lesznek a mezőn, az egyik elragadtatik, a másik ott marad. Két asszony őröl a malomban, az egyik elragadtatik, a másik ott marad. Lukács még ezt a szavát is idézi Jézusnak: ketten feküsznek egy ágyban, az egyik elragadtatik, a másik ott marad...(Lk 17:34) A mindennapos élet képei ezek: mező, malom, otthon. S nem azt mondja Jézus, hogy ketten elmennek valami titokzatos, misztikus hegyre -  az egyik ugyan hiába megy, a másik azonban megtalálja, amiért odament. Isten jön. Ne tévelyegjünk hát. Mert minden ilyen nekiindulás a hamis krisztusok után, az illúziók után, az önáltatás után, az ígérgetések után, a becsapások után: mind-mind tévelygés. Az embernek ott kell várnia, ott kell készen lennie, ott kell az Isten-várás szent és igaz móduszát megélnie, ahol van.
Milyen megrendítően szól erről Pál apostol a Korinthusi levélben, őt is erről firtatták a korinthusiak,  hogyan jön el az Isten országa, mit kell ahhoz a világon változtatni, hogy egy kicsit gyorsabban jöjjön el az Isten országa. Van az emberben eféle hajlamosság, hogy egy kicsit besegítünk Istennek. Ő cammog. Tegnap idéztem Babitstól Jónás könyvét. Amikor Jónás dühöng, hogy Isten megkönyörült Ninivén, és nem érti az egészet (nos, persze, honnan értené?), Isten azt mondja, hogy “én várhatok.” Isten tud várni. Mi meg türelmetlenek vagyunk. Ha nem ülne itt a hitvesem, részletesen elmondanám, hogy amikor udvaroltam neki és a Nyugati pályaudvarra érkezett, de késett a vonat, türelmetlenségemben elindultam a peronon előre, hátha ettől előbb jön a vonat. Ez Ennek az lett a vége, hogy rossz peronon indultam el, egészen kimentem a végéig, de közben bejött a vonatv egy másik vágányon. Tévelygünk. Ne tévelyegjetek. Vigyázzatok! – mondja Jézus.
Milyen megrendítően válaszol Pál apostol a Korinthusi levélben, amikor őt is erről firtatták a korinthusiak, hogy miképpen jön el az Isten országa, mit kell ahhoz a világon változtatni, hogy egy kicsit gyorsabban jöjjön el az Isten országa. Igen, van az emberben hajlamosság arra, hogy egy kicsit besegítsen Istennek. Isten cammog. Tegnap idéztem Babitstól Jónás könyvét, hogy amikor Jónás értetlenül dühöng, mert Isten megkönyörült Ninivén, Isten azt mondja: “Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
 bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más...”  Isten cammog? Isten azt mondja: én várhatok. Isten tud várni. Mi meg türelmetlenek vagyunk, ezért egy kicsit besegítünk. Egyszer a menyasszonyomat vártam a Nyugati pályaudvaron. Késett a vonat, én meg türelmetlenségemben elindultam a peronon előre, hátha előbb jön meg a vonat, aminek az lett a vége, hogy mivel rossz peronon indultam előre, s egészen kimentem a végéig, közben  meg bejött a vonat egy másikra...Ne tévelyegjetek! Vigyázzatok! – mondja Jézus.
És az utolsó kérdés újra ahhoz kapcsolódik, hogy miképpen van jelen Jézus. Az előbb idéztem Jézus szavait: inkognitóban, igen. De azt is el kell mondani, hogy más módon is jelen van Ő, ahogy a zsoltár mondja: nem szunnyad, és nem aluszik a te őriződ. (Zsoltár 121:3-4) A várakozásra intő példázat a várakozásunk mikéntjére, vagyis a készenlétre hívja föl a figyelmünket. De nem tudnánk sem várni, sem a várakozás helyes módját megtalálni, és nem is tudnánk magunkat igazán késszé tenni Krisztus megérkezésére, ha nem lenne bennünk az a boldog bizodalom, mi több, boldog megtapasztalás, hogy nem szunnyad el, és nem aluszik el az én őrízőm. Bizony, nem én költögettelek ma este benneteket, hanem az, aki nem szunnyad, és nem aluszik. Nem én mondtam lelkipásztori szavakat, hanem maga az Úr Jézus Krisztus mondja azt: legyetek készen! Láttuk, ez az intés leginkább őrködésre, feszült várakozásra, odafigyelésre utal, de azt is jelenti, hogy készen vagyok. Teljesen (f)elkészültem. Ezért, ha el is szunnyadunk, ha álomba is merülünk, Ő maga költöget bennünket, és Igéje hatalmával, Szentlelke erejével teljesen késszé is akar minket tenni! Holnap este erről fogok szólni, hogyan lehetünk teljesen készek Jézus Krisztus várására. Most halljuk még egyszer az Igét: azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha a ház ura tudja, hogy az éjszakának melyik szakéában jön el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Azért legyetek készen ti is, mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.
Ámen