Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt vasárnap a Korinthusi levél bevezető sorai alapján hallottunk arról, hogy mit jelent szentnek lenni. Az apostol így szólította meg a Korinthusi gyülekezetet: Krisztusban elválasztott szentek. Ezt bontja ki a levél során, s ma egy nagyon fontos – nemcsak érdekes, de nagyon fontos – gondolatot közöl velünk. S ezt a gondolatot mindannyian megértjük, ha az itt a bölcsesség szót nem abban az értelemben vesszük, ahogy az európai kultúrkörben a bölcsességet a görög filozófia nyomán értik. Bölcsességen általában filozófiát értünk, bölcselőket látunk, s bölcsességen azt értjük, amit az idő, a tapasztalat, a kor megérlelt.
Sok olyan helyzete van az életünknek, amikor a szívünk teljességéből így kiáltunk: mutassatok már egy bölcs embert, mert bölcsességre, tanácsra, eligazításra van szükség. Az európai kultúrában ennek a szükségnek a nyomán alakult – hadd mondjam így – a hivatásos bölcselők kasztja vagy osztálya, ők azok az értelmiségiek, akik a szó jó értelmében hivatásuknak tekintik, hogy gondolkodjanak. Ezt ugyan el szoktuk legyinteni, mondván, hogy a gondolkodás az ingyenélők művészete, de éppen a tapasztalataink győznek meg arról, hogy szükség van olyanokra, akik az élet alapvető kérdésein gondolkodnak és segítenek bennünket is ezekben a kérdésekben eligazolódni. Ám az a fajta bölcsesség, melyről most Pál apostol szól, nem a hivatásos bölcselkedőkre vonatkozik. Hanem abba a régi, ószövetségi világba vezet, ahol Pál apostol is gyökerezik. Ez a bibliai bölcsesség, mely mást jelent.
Persze, a bibliai bölcs is gondolkodik, a bölcsek mindig gondolkodnak, de az ige szerint (s ez a Példabeszédek könyvéneke nyitánya) ez a bölcsesség egészen más dimenzióban jár. Így kezdődik a Példabeszédek könyve: „Minden bölcsesség kezdete  az Úr félelme (de fordíthatom így is: minden bölcsesség feje, kezdete és beteljesedése, minden bölcsesség gyökere és igaz virága az Úr félelme). Az istenes embert nevezi az Ige bölcs embernek, aki nemcsak gondolkodik – gondolkodik is, ahogy azt az egyik zsoltár mondja: éjjel és nappal Isten törvényén elmélkedik - tehát nemcsak gondolkodik, hanem bölcsességébe az Isten-félelemből fakadó életvezetés is beletartozik. És ha most nagyon-nagyot lépünk, találunk ennek megfelelő – persze, nem mindig biblikusan megfogalmazott, igéhez igazodó – felfogást. Ezt egy másik világban találjuk, mely Európából sarjadt, de nyugodtan mondhatjuk: teljesen más világ. Pragmatikus, gyakorlatias világ ez. Amerika ez, ahol mindennapos kérdés: mi a te filozófiád? Egyszer fültanúja voltam két amerikai üzletember beszélgetésének, és meghökkentem, hogy a porszívó-kereskedők filozófiáról beszélgetnek. Mi a te filozófiád? De hamar megértettem, hogy ők filozófián a gyakorlatiasságot értik. Mondd el az üzleti stratégiádat, mondd el a politikai hitvallásodat, amely révén egy kitűzött célhoz el lehet jutni. Ez a bölcsesség a know-how, a hogyan tegyem bölcsessége.
És meg kell mondjam őszintén, amikor Pál apostol itt a korinthusiakhoz beszél és arra inti őket, hogy senki se csalja meg magát, ha valaki azt hiszi, bölcs e világon legyen bolond, hogy bölccsé lehessen, akkor sokkal inkább erre gondol, erre a gyakorlatias, pragmatikus, az életvezetésre, a döntéshozatalra vonatkozó bölcsességre, eljárásmódra, mintsem a filozófiai iskolák bölcsességére. Pál apostol fejében nem annyira Platon, Arisztotelész, vagy – ha ma élne, akkor mondhatnám – nem Descartes, Immánuel Kant vagy Heidegger forog, hanem sokkal inkább a pragmatikus bölcsesség.  Sőt, eggyel tovább lépek, erre is van szavunk, ezt is átvettük az amerikaiaktól. A menedzsmentre gondolt Pál apostol. Hogyan menedzseli valaki az életét? S azért fontos ezt a szót használni, mert a menedzser szóban benne rejlik a latin „kéz” – a menedzser az, aki kezel valamit. Próbálták ezt a szót magyarra is fordítani, tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Például: bonyolítás – talán emlékszünk rá, volt ilyen munkaköri leírás. Bonyolító – mindig tűnődtem, hogy jaj, mit bonyolít valaki, s milyen bonyodalom lesz abból? Sokkal egyszerűbb, ha azt mondjuk: kezelés. Tudniillik az ügy, a dolog a kezemben van. Hogyan csinálom a dolgokat, azt, ami a kezemben van, mert ami a kezemben van, az a felelősségemben van, ami a felelősségemben van, ahhoz meg kell találni a hatékony megoldásokat. Nos, az bölcsesség, amiről Pál itt szól, sokkal inkább ehhez hasonlít. Igazolom ezt egyszerűen abból a tényből, hogy Pál Korinthusba írta ezt a levelet, és egy-egy megjegyzéséből akár a gyülekezet szociográfiáját is meg lehet rajzolni. Kik voltak ők, hogyan éltek, milyen emberek voltak a korinthusiak? Korinthusban nem volt filozófiai iskola, az Athénben volt.  Platonisták, új-platonisták, sztoikusok, cinikusok – sokféle filozófiai iskola volt, de nem Korinthusban. Ott kereskedők éltek, Korinthusban katonai helyőrség volt, Korinthusban kézművesek éltek, Korinthus munkásváros volt, kikötőváros volt. Züllött is volt, leromlott is. Az a fajta bölcsesség tehát, melyről itt az apostol beszél, éppen az, amire a korinthusiaknak elemi módon szükségük volt. Mit kezdjek az életemmel, hogyan rendezzem az életem dolgait, hol van az a néhány pontban, néhány lépésbenl összefoglalható jó tanács, életstratégia? Hogyan kezelhetem az életemet? – ezt keresték ők.
Egy rövid kitérő erejéig hadd jegyezzem meg, hogyha filozófiáról lett volna szó abban az értelemben, ahogy mi, európaiak meg a régi görögök értettük, az apostol valószínű, még keményebb lett volna, de értették a korinthusiak az intelmet: aki azt hiszi bölcs tiközöttetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen. Miért is? - hát nem jó életiskola a keresztyénség? Miért is? – hát nem azért gyülekszünk egybe időről időre, s gyakoroljuk magunkat keresztyén hitünkben, hogy mi is hasznos tanácsot, eligazítást kapjunk? Vagy, ha már nem kapunk eligazítást, legalább a lelkünket sorba rendezhessük? Nemrégiben beszélgettem egy presbiterrel, s ő az új divat nekikezdett a papját ócsárolni. Ismerem a lelkészét, és csodálkozva kérdezgettem a presbitert, mi a baja a lelkészével,  trehány, hanyag, nem köszön, felelőtlen dolgokba viszi bele a gyülekezetet? S ahogy kérdeztem, csak rázta a fejét. Erre kértem, mondja meg végre, mi a baj. Azt mondja: Nem értem, hogy mit mond. Miért – kérdeztem –, latinul prédikál talán? Nem. Elvonatkoztatott dolgokról beszél? Hát, igen, nagyon elvonatkoztatott dolgokról beszél. És – kérdem – mire lenne magának szüksége? Erre azt mondja: tudja, a mi papunk kétbalkezes, nem tudja megjavítani a kilincseket, nem tudja elintézni a bankügyleteket, nem tudja felásni a parókia-kertet, de legalább úgy prédikálna, hogy a lelkem egy kicsit megnyugodjon! És ha egy kicsit megnyugodott a lelkem, ha leülepedett az a sok dolog, ami fölkavarodott hét közben, akkor én már jobban tudok nekilátni a dolgaimnak. Nem ítélőleg mondom, csak jelezni szeretném: igen, így van, ezért vagyunk keresztyének. Eligazító dolgokat várunk, s azt reméljük a vallásgyakorlatunkban, az igeolvasásunkban, a prédikálás hallgatásával, a keresztyén közösség gyakorlásával, hogy útmutatást kapunk, hogy néhány lépéssel mégiscsak láthassuk előre a dolgokat, hogy ne sűrű rengetegben éljünk, ahol nem tudhatjuk, hogy mi lesz a következő pillanatban.  Értjük hát Pál szavát: bölcsességre vágyakozunk mind. Olyan gyakorlatias eligazításra, az élet dolgait elrendező bölcsességre várunk.
Miért mondja akkor az apostol, hogy ne legyen senki önmagában bölcs, hanem inkább legyen bolond? Azért, mert ha a bölcsesség azt a képességet jelenti, hogy az ember sorba tudja venni saját élete dolgait, s tudja kezelni a problémákat, meg tudja oldani a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket, akkor az evangélium, amit az apostol hirdet, elfogadhatatlan annak, aki így él. Korábban már olvastuk, az apostol arról szólt, hogy ő Jézus Krisztus keresztjét hirdeti, az isteni üdvtervet hirdeti, azt, hogy Isten milyen módon avatkozik be az embervilág életébe, az ember történetébe, hogy Isten milyen úton vezeti ki az embert elveszett állapotából. S ez az ember számára bolondság. Sőt botrány is. Ezzel az isteni tervvel az ember nem tud mit kezdeni.
Az ember saját bölcsessége eleve szeretné látni a megoldást. Egyszer egy idős amerikai atyafival beszélgettem – ő is amerikai volt, ki fogom prédikálni az amerikaiakat! –, aki buzgó misszionárius volt, járja a világot, s mellesleg üzletember is. Egyszer elmondta nekem az ő üzleti filozófiáját. Nagy bölcsesség van benne. Azt mondta, ahhoz, hogy egyről kettőre juss, mindig tudnod kell, hogy mi az a kettő. Tehát nem innen kell nézned a dolgokat előre, hanem a célból kell visszafelé kell nézni azt, ami itt van. S akkor megtalálod a megoldást. Sokat törtem a fejem, hogy ez így van-e, s néha magam módján ki is próbálgattam ezt, s azt tudom mondani, működik. Ez bizony mély, gyakorlatias felismerés. Állj oda az elérendő célba, és onnan nézz visszafelé, nézd meg, hol vagy, mert lehet, hogy innét nem látod az célhoz vezető utat. De a cél felől felfedezed az ösvényt. Gyerekkoromban sokat járogattunk Balaton-felvidéken. Felsőörs mellett van egy kis szakadékos rész, ahol a patak mellől föl lehetett mászni valami húsz-harminc méteres sziklára. De amikor a völgyből indultunk, szemmel láthatólag nem vezetett felfelé semmiféle ösvény. Így gyökerekbe kapaszkodva nyomtuk egymást fölfelé. De, amikor felértünk, s kiültünk a szikla peremére, rögtön észrevettük az ösvényt, amit a sűrűben nem láttunk.
Mégis azt mondja Pál, hogy Jézus Krisztus keresztje nem mutat kibontakozást az embernek -  emberi bölcsesség és emberi látásmód szerint. A kereszt kudarcot mutat, a kereszt vereséget mutat, a kereszt azt mutatja, hogy valami elveszett. Idézem az emmausi tanítványokat. Krisztus kereszthalála után mennek hazafelé, és azt mondogatják maguknak, meg az ismeretlennek (aki maga a feltámadott Jézus Krisztus): mi azt hittük, hogy Ő fogja megváltani Izraelt, de ennek már harmadnapja... Vége. Amikor Krisztus keresztjéhez érkezünk, ott megakad az emberi bölcsesség. Megáll ez a gyakorlatiasság, mert nincs tovább, nem működik az észjárásunk.
De mi nem eddig akarunk eljutni. Evangéliumi szó, igazi isteni bölcsesség szükségeltetik számunkra, ma elő keresztyének számára is, hogy meglássuk a kereszt titkát, hogy meglássuk azt, amit Pál apostol a római levélben mondott: hogyha Isten az Ő egyszülött Fiát, Krisztust adta érettünk, mi módon ne adna Ővele együtt nekünk mindent. Ez az Isten bölcsessége, és ez a bölcsesség az ember számára bolondság, botrány, ez fölfoghatatlan. Mert mi az, hogy én adok? Mi az, hogy úgy oldom meg a gondot – és itt nem akármilyen gondról van szó, ősgondról van szó –, hogy adok? Mi az, hogy úgy rendezem el a békétlenséget – márpedig ősbékétlenségről van szó, Isten és ember ősbékétlenségéről –, hogy ajándékozok, és oda adom? Mi az, hogy úgy oldom meg a halál problémáját - mert itt az elveszés nagy kérdéséről van szó -, hogy halálba megyek? Ezt az ember bolondságnak tartja, mint ahogy általában bolondságnak tartjuk azt is, hogy úgy oldunk meg valamit, hogy adunk, úgy oldunk meg valamit, hogy lemondunk, úgy rendeződik el valami, hogy veszítünk. Hát nem úgy kellene lennie, hogy valami jó módszerrel, jó megoldással kezeljük a dolgokat? Nem úgy kellene lennie, hogy végre a kezembe veszem, és ha kezembe vehettem, és megvan hozzá a használati útmutató, akkor azt kisebb-nagyobb erőfeszítéssel meg is oldom? De, testvérek, az apostol arra tanítja a korinthusiakat, és arra tanít bennünket is, hogy éppen itt romlott el, éppen ezzel romlott el minden, éppen ezért vannak őskérdéseink. Isten és ember szembenállása őskérdés. A múlandóság, a halandóság, az elveszés, a halál kérdése őskérdés, boldogság vagy boldogtalanság - ez az őskérdés. Megy-e az életünk valahova? Ez az őskérdés. S azt mondja az apostol, értsétek meg, pontosan itt romlott el, azzal hogy én akartam mindezt kézbe venni. A saját kezembe venni. Én akarom megoldani, én akarom kezelni. És milyen megrázó és megdöbbentő Isten végére mehetetlen bölcsessége, Ő ezt úgy oldja meg, hogy az Ő Krisztusát odaadja, oda adja a mi kezünkre.
Hogy mondja Jézus, amikor passiójáról jövendöl? Az embernek fia felmegy Jeruzsálembe, és a vének, a Nagytanács kezére adatik. Isten kézre adta magát Krisztusban. És itt mutatkozik meg az ember igazi csődje. S ezt mi úgy tudtuk kezelni, hogy halálra adtuk Őt.
Pál megmutatja, hogy a keresztnél nemcsak Isten szeretete, hanem az ember csődje is feltárul, feltárul a bölcs ember csődje, a pragmatikus ember csődje tárul föl. Nem az okoskodó filozófusok csődje tárul itt föl, ahhoz elég Platont vagy Immánuel Kantot olvasni, ők becsületes filozófusok voltak, s jól leírták, hogy az emberi gondolat meddig juthat el, és az bizony nem nagyon messze van. Én most a korinthusiakról beszélek, meg magunkról, az életmenedzsmentről beszélek, meg arról, ahogy az életünket kezeljük, - s ez mutatkozik meg a keresztben. A kereszt választás elé állít bennünket. Hogy ugyanis továbbra is a magad kezében akarod tartani a saját életedet, de ezzel szükség szerint a mások életét is, a házastársadét, a gyerekedét, az unokádét, a munkatársadét, a főnöködét, a barátodét, a szomszédodét, az országét, a világét és mindenét és istenét is? Vagy pedig engeded, hogy Isten kezében legyen az életed, és Isten kezeljen téged? Vajon Isten törvénye, Isten jó rendje, Isten tanácsa, Isten lelkének vezetése, Isten jóra vezető irgalma határozza meg a következő lépést, és mutatja meg a végső célt?
Utoljára, e csodálatos ige alapján erről a végső célról hadd szóljak. Azt mondja Pál, ismerlek, korinthusiak, benneteket, ti is olyanok vagytok, mint minden ember. Amikor recseg-ropog a magatok építménye, keresitek a tekintélyeket – voltak a korinthusi gyülekezetben is tekintélyek.  S az egyik azt mondta, én Pálé vagyok, a másik azt mondta, ő Apollósé, a harmadik azt, hogy ő Kéfásé. Mindenkinek volt tanítómestere, akinek a szellemi befolyása alatt állt, s ebből pártok is lettek, vetekedések, viszálykodások. Pedig az a kérdés, hogy Isten kezében van-e az életem? Ezért mondja csodálatosan: lehetsz te Pálé, lehetsz te Apollósé, lehetsz te Kéfásé, lehet tied a világ, lehet tied az élet, foroghatsz a halál körül, benne ülhetsz a jelenben, tudhatod, hogy mit hoz a jövendő,- de csak akkor a tied ez, ha te a Krisztusé vagy. Isten szeretetében minden a tiéd, ha te a Krisztusé vagy. Ha nem vagy a Krisztusé, akkor egyre kevesebb marad, s egyre inkább arról szól az életünk, hogy ócska életdarabokat toldozgatunk-foldozgatunk, s próbáljuk életünk széthulló darabjait összetenni, mert nincs garancialevél az életünkre, hogy beviszem valahova és egy vadonatújat. Csak toldozgatás-foldozgatás van, - és még egy lehetőség. Ez az evangélium lehetősége, hogy Isten kezébe teszem le az életemet, s Isten vezet keresztül gondon, nyomorúságon, bajon, betegségen, kudarcon, fájdalmon, de csodálatosan vezet, mert megmutatta a végső célt, és ez  a cél: élet Istenben, - ez az emberi élet végső célja. Istenben lenni, Hozzá megérkezni. Ezért, testvérek, minket is, akik hajlamosak vagyunk bölcselkedni, az Ige újra meghív a nagy döntésre. Isten kezébe tedd le az életedet. Mert ha Krisztusé vagy, akkor Krisztusban minden a tied -, akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek, ti pedig a Krisztusé, Krisztus pedig Istené.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Tudjuk jól, az ünnep egy mozgást is kifejez. Ezért azt szoktuk mondani, hogy akkor szép az ünnep, hogyha emelkedett. S ez a kifejezés, hogy emelkedett, magába foglalja és kifejezi az ünnep irányát, azt, hogy bármit is ünnepeljünk, emelkedünk. A 124. zsoltár azon zsoltárok közé tartozik, amelynek a feliratában az van: grádicsok éneke, vagy zarándok ének. Akkor énekelték a régi zarándokok, amikor közeledtek a templomhoz, és a régi szent helyre fölfelé kellett menni, mert egy nagy magaslaton, hegyen állott. Nos, akik mentek fölfelé, grádicsokon, lépcsőkön, emelkedőkön mentek, és szinte fizikailag is átélték, át kellett élniük, hogy egyre följebb jutnak.
Ezen a mai ünnepünkön, március 15.-én, amikor a magyar forradalom és szabadságharc egyik nagy jeles eseményéről, indító alkalmáról szólunk, arra hív bennünket a zsoltár, hogy kezdjünk emelkedni. Három egyszerű tényt említ, és mind a három az emelkedéshez kapcsolódik, de különös módon, nem ünnepben, hanem szorongattatásban, nem szépen megtervezett alkalomban, hanem fogságban, nem olyan helyzetben, amikor az ember saját belátása, akarata szerint indul, emelkedik, járja fölfelé a lépcsőt, hanem valami egészen váratlan, szorongató, kilátástalan helyzetben,  a váratlan szabadulásnak nagyszerű valóságában. A zsoltár régi eseményre tekint vissza, szabadulásra, veszedelemből való kibontakozásra, s ekkor mondja: hogyha nem Isten, az Úr, aki velünk volt, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket az emberek.
Ez az első tétel. Az elveszésnek azt a képét hozza ide, ami nem is emberhez való, hanem szinte ember alatti világból. Zsákmányul esik az ember, prédául esik az ember, - és így mondja egyszerű, élő, megrendítő képpel: akkor elevenen nyeltek volna el bennünket. De áldott az Isten, mert nem adott bennünket fogaik prédájául. Fizikailag talán nem, de lelkileg és olykor egzisztenciálisan is átéljük azt a helyzetet, amikor széttépik az embert. Darabokra tépik. Néha szoktuk is ezt mondani, hogy darabokra téptek bennünket, elvettek tőlünk mindent, ami miénk volt, apránként, egyenként, és mi tehetetlen átélői voltunk annak, ahogy a zsoltáros mondja, hogy elevenen nyelnek el bennünket.
A másik kép, amit a zsoltáros idéz, ismerős. Sokat láttuk az utóbbi napokban a televízió közvetítésében vagy akár interneten. Azt mondja: akkor elborítottak volna minket a vizek, patak futott volna át felettünk, akkor átfutottak volna rajtunk a felbőszült vizek. Mi magyarok ezt ritkán tapasztaljuk egy-egy tragikusra fordult árvíz vagy katasztrófa esetén, de most Japánból érkeznek a képek, s látjuk, mi az, amikor tíz méter magasra feltolul a tenger, és föltartozhatatlanul, ember számára felfoghatatlan gyorsasággal – óránként 800 km-es sebességgel – áraszt el élőhelyeket, partszakaszokat, városokat és pusztít el nemcsak emberi vagyont, hanem emberi életeket is. Átélője lehetett ennek a zsoltáros is. A régi Palesztina területén sok-sok időszaki patak van, vádinak nevezik ezeket. Ezek száraz időszakban gyakorlatilag üresek, de amikor megjönnek a nagy nyári esők és lezúdul a hegyekből a víz, annyira feltölti ezeket a piciny medreket, hogy aki ott tartózkodik, azon átcsap a víz. Ez is egy emberi helyzet, akár valóságosan, történet szerint is, de akár egzisztenciálisan. Ilyenkor átélhetjük, hogy nincsen olyan erő, ami a ránk zúduló ellenséget föltartóztatná. Nincsen olyan erő, ami ellenállhatna annak, ami most következik, és nincs hova menekülni, mert olyan sebességgel, olyan mindent átfogó hatalommal érkezik, hogy (a zsoltáros szavával) átfut rajtunk. Ugyan futunk, de ez gyorsabb, erősebb, magasabb, és átfut rajtunk.
A zsoltáros harmadik képe, amelyben emelkedést él meg – s majd el is mondom az emelkedés lényegét – így hangzik: lelkünk megszabadult, mint madár a madarász tőrétől, a tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk. Ez azt a pillanatot idézi, amikor az ember foglya egy helyzetnek. Tőrbe esik a madár, megfogja a hurok, vergődik, nincs szabadulás, s minél jobban igyekszik szabadulni, annál jobban szorítja a hurok, és csak várja a végzetes pillanatot, amikor megérkezik az, aki tőrbe ejtette őt. A legrettenetesebb lelki helyzet fogolynak lenni, kilátástalanságban lenni, és mindenféle remény nélkül várni az utolsó pillanatot. Mint amikor egy beteggel közlik a diagnózist, és mindenki széttárja a kezét, - nincs gyógyulás. Mint amikor bekerítenek valakit az életének a lehetetlen, rettenetes tényei és - nincs szabadulás, nincs ügyesség, nincs erő, nincs mód, nincs társ, nincs senki, aki kioldja abból az embert.
Háromféleképpen éli meg tehát - vagy fogalmazza meg – a zsoltár a régi idők nehéz helyzeteit, és mind a háromban emelkedésként éli meg a szabadulást. Elevenen nyeltek volna el bennünket - a földre döntött ember helyzete ez, akit letepertek, lebirkóztak, lefogtak, ám egyszer csak föláll, és tovább mehet. A másik helyzet, amikor átfut az emberen a víz, ám egyszer csak azt veszi észre, hogy mégis felül van a feje a vízen, valamilyen módon mégis a víz fölé emelkedett, az áradat felett van. A harmadikat pedig szinte képszerűen is látjuk, ha tartottunk már kezünkben kismadarat, majd eleresztettük. Bár sántít a kép, de érti mindenki: úgy röpül el, hogy vissza se néz. Fölfelé, elröppen, fölemelkedik. Amikor Isten szabadítását átéljük, akár egyéni életében, akár legszűkebb közösségében, a családban, akár a nemzet életében, akkor ezeket az emelkedő – de talán még jobb ezt mondani –, ezeket az emelő mozdulatokat éljük át. És így summázza a zsoltáros: ha nem az Úr az, aki velünk volt egykor, ha nem az Isten az, aki szabadított volna bennünket, ha nem az Isten az, aki kiszabadít az ellenség foga közül, ha nem az Isten az, aki valamiféle titokzatos erővel fölemel engem az áradat fülé, ha nem az Isten az, aki elpattintja a tőrt, elszakítja a hurkot, akkor én ezt a zsoltárt nem mondhatom. Akkor nem vagyok ott a zarándokok, az ünneplők, az emelkedők, a magasztosság felé tartók között, - akkor elvesztünk volna, akkor végünk lett volna.
De Isten szabadítást adott. És most, március 15.-én szabad nekünk, visszafelé tekintve nemcsak március 15.-ét, s mindazt, ami utána következett, nemcsak a magyar történelem sok kiemelkedő, magasztos pillanatát idézni, hanem tulajdonképpen mindent, mert így szól az utolsó vers, ez a summája a zsoltárnak: a mi segítségünk az Úrban van, aki teremtette az eget és a földet. A zsoltár első, hosszabbik szakasza, a visszatekintés így kezdődik és ebben a módban is hangzik: ha nem az Úr, aki velünk volt. Volt, egykor, régen. Lehet, hogy a zsoltáros nem is önmagáról beszél, lehet, hogy száz évvel, kétszáz évvel, háromszáz évvel korábbi eseményeket fogalmaz meg, de a történeti emlékezésen keresztül mindez elérkezik hozzá is. Lehet, hogy csak az a helyzet van itt, hogy boldogan és hálásan mondja, hogy ő és nemzedéktársai most szabadok, mehetnek, énekelhetik a grádicsok énekét, emelkedhetnek lélekben is Istenhez, mert valamikor Isten az apáknak, dédapáknak, az ősöknek szabadítást adott, és ők ennek a szabadításnak a gyümölcsét élvezik. Szabadítás gyümölcse a szabadság. Így mondja – még egyszer ismétlem –, ha nem az Úr az, aki velünk volt.
Minden hálás emlékezésben, minden ünnepben, amikor visszatekintünk, ez a szó dominál, hogy volt, és ma Magyarország és az egész Kárpát-medence tele van ezzel a szóval: volt. Nagyszerű volt, dicsőséges volt, szép volt, áldott volt, és érezzük és tudjuk és látjuk is, hogy milyen utakon és módokon, mennyi történelmi ellentmondás, mennyi feszültség, mennyi dráma között csak elérkezett ez hozzánk. És én ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik elmondhatják, hogy nekünk nem volt mindig úgy, hogy így ünnepelhettük március 15.-ét, nem volt mindig így. És mégis, ebben a március 15.-ében gyökereztetjük azt, hogy ma viszont így van, mert az Úr velünk volt. Ha nem az Úr az, aki velünk volt, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket az emberek. Akkor átcsapott volna a fejünk fölött az áradat, akkor még mindig a hurokban és a tőrben volnánk, vagy már nem is volnánk. Akkor egy másik volt jelenik meg, hogy volt valamikor, de az már nincs.
A zsoltár utolsó verse ezért nem visszafelé tekint, hanem az ünnep pillanatát, a magasztosság pillanatát fogalmazza meg: a mi segítségünk az Úr nevében van. Egykor volt. Átéltük a szabadítást, a kegyelmet, a csodát, a hűséget, a lehetőséget, és most, mikor erre visszatekintünk, nem azt mondjuk, hogy a mi segítségünk az Úr nevében volt (volt is, így van, hálásak vagyunk érte, dicsérjük és magasztaljuk Őt ezért!), hanem azt mondjuk: a mi segítségünk az Úr nevében van. Ha igazán fölemel bennünket az ünnep, ha igazán áldást kapunk ezen a március 15.-én, akkor a sok-sok volt között, a sokféle visszatekintés pillanatában, miközben felidézzük a régi eseményeket, a nagyszerű alakokat, akik által Isten a szabadulás munkáját végezte ennek a nemzetnek az életében, aközben a mi szívünkben is mély meggyőződéssé, vallomássá lesz, hogy a mi segítségünk az Úr nevében van ma is, és ez a „van” megnyitja számunkra is a jövőt, - segítségünk lesz Isten az elkövetkezendő napokban, elkövetkezendő időben, elkövetkezendő években is. Ha ezt látjuk, akkor ünneplünk igazán és méltón.
Ezen a napon sokan kitűzzük a kokárdát. És fölidézzük hogyan volt, emlékezünk a régiekre, akik ezzel a kis egyszerű szimbólummal, jellel fejezték ki, hova tartoznak, mit szeretnének, szabadulásra vágynak, kívánják, hogy elpattanjon a tőr, kívánják, hogy az áradat fölé emelkedjen a fejük, kívánják, hogy kiszabaduljanak az ellenség markából, és ne semmisüljenek meg. Most azt kívánom, hogy ezen az ünnepen, ez, a szívünk fölé helyezett kis jel elmondja a mi népünk mély meggyőződését, tapasztalatát és hitét is. a mi segítségünk az Úr nevében van. Adjon Isten ilyen ünneplést, ilyen mély hitre jutást, ilyen megszilárdulást, megerősödést Isten szeretetében és hűségében, aki szabadítását szüntelenül végzi, az ünnepben is emel, a nyomorúságban is emel, mindig magához emel, Önmagához, aki a mi segítségünk, mert a mi segítségünk az Ő nevében van.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostolok cselekedeteit olvasva Pál apostol útját követjük. Észrevettük, hogy a többi apostol eltűnt a szemünk elől, csak utalásokat hallunk róluk, és már csak Pált látjuk, és a munkatársait. Illetve nem is egészen őt, hanem – ha szabadna ezt mondani – azt az utat látjuk, ahogyan személyén keresztül Isten ígérete beteljesülő módon eljut Rómába. Ahogy ezt az utat követjük állomásról állomásra, az Ige minket is teljes körűen bevon azokba a helyzetekbe, sőt azokba a zűrzavaros viszonyokba, amelyekben mégis mindig megláthattuk Isten hűségét. Láttuk, hogy Pál nem magának találta ki, hogy neki Rómába kell jutnia, neki királyok és fejedelmek előtt kell az evangéliumot hirdetnie, nem önmagáról állapította meg, hogy minden apostol közül ő a legrátermettebb, s őneki való feladat ez. Minderre ő megrendítő nehéz helyzetben kapott Istentől biztatást, ígéretet. Még pontosabb így mondani: erre őt választotta ki Isten, ez az ő feladata, neki ezt kell betölteni.
Aztán azt vettük észre, hogy a helyzet, amiben az apostol van, éppen nem arra mutat, hogy közeledne Rómához. A helyzet, amibe ő belekeveredik, azt mutatja, hogy éppen egyre távolabb kerül ettől a céltól, egyre zűrösebbek a viszonyok, egyre több az akadály, egyre több a nehézség, - és mégis Lukács evangélista mindig megmutatta számunkra Isten nagy hűségét és célravezető kegyelmét is. Ma egy döntő szakaszhoz érkeztünk el, s ebből olvastam fel egy rövid részletet. Most dől el – emberileg szólok -, hogy Pál apostol megreked-e Kis-Ázsiában, vagy tovább visz útja Rómába, most dől el, hogy felmentik-e az ellene felhozott vádak alól. Hallottuk a múltkor, hogy Félix, a korrupt római prokurátor évekig vizsgálati fogságban tartotta Pál apostolt, azt remélve, hogy Pál megvesztegeti őt. Ma, két év vizsgálati fogság után, eldől, hogy marad minden így, vagy szabad emberként mehet Rómába. Nem kicsi a tét.
És most is van módja Pál apostolnak – emberileg szólunk –  a menekülésre, most, amikor az új prokurátor, Festus, és a negyedes fejedelem, Agrippa együtt hallgatják meg, őt a római polgárt. Két nagy ember hallgatja meg őt. Külön-külön is elrendezhetnék a dolgot. És mondhatna az apostol a maga mentségére valamit, amivel kihozná magát ebből a lehetetlen helyzetből. Mondok néhány lehetőséget: ezeket nem magam találom ki, ezek benne vannak az igében. Maga Agrippa is azt mondja a meghallgatás után: ezt az embert szabadon lehetett volna bocsátani, ha a császárra nem apellált volna. Emlékszünk a jeruzsálemi eseményekre. Pált meg akarták lincselni, a jeruzsálemi a helyőrség parancsnoka nem tudja, mi tévő legyen, kiadja Pált vagy sem, és akkor Pál fölkiált: római polgár vagyok, a császárra apellálok, s innentől kezdve római törvényszékre tartozik a dolog! Most itt megállapítják, hogyha nem hivatkozott volna erre Pál, ha nem apellált volna a császárra, akkor szabadon kellett volna engedni. Hát most miért nem vonja vissza ezt? – és máris szabad. Csak ennyi. Hát meddig tart egy bíróságon egy vallomást visszavonni, meddig tart egy jogigényt visszavonni, meddig tart azt mondani, hogy nem tartok igényt erre vagy arra a jogszolgáltatásra – és akkor abban a pillanatban szabad és mehet. Vagy éppen hivatkozhatna az apostol arra is (itt kitűnő alkalom!), hogy őt hogy mi dolog ez az eljárás,  hát hol a pax romana, a nagy római béke?! A római birodalom többek között azon alapult, hogy ki-ki gyakorolhatta a maga vallását szabadon, ha megadta a császárnak a köteles tiszteletet, ha befizette az adót, ha tisztességes, jó állampolgár. Rómában vallásszabadság volt, csak a császárnak kellett egy kicsit hódolni, meg az adót befizetni. Hát mi dolog, hogy Pált a hite és a vallása miatt zaklatják? Tessék csak őt szabadon engedni! Mondhatná Pál azt is, hogy amiben forog, az felekezeti belügy – ne tessenek a zsidók dolgába beleavatkozni, nem is jó abba beleavatkozni. Ez ki is derül,  hiszen Festus felkiált egy adott ponton, hogy bolond vagy te Pál, a sok tudomány az agyadra ment. Pál prófétákat, meg zsoltárokat idéz,  - mit ért ebből egy római? Ez valami obskúrus, felekezeti vita, döntsék el ők maguk. És abban a pillanatban az apostol szabad. Vagy mondhatná azt, hogy a vádak, amiket felhoztok ellenem, mind hamisak, és tételesen meg is cáfolhatná az összes ellene felhozott hamis vádat.
De most is azt látjuk, ami bennünket mindig megdöbbent Pál apostol esetében, hogy nem ezt mondja, nem ezt hozza föl maga mentségére, hanem azt az igazságot mondja – ahogy ő nevezi: azt az igazi és józan beszédet , amely hihetetlen indulatokat, érzéseket, hamis vádakat, fölfordulást kavar. Miért? – Azért, mert amit Pál mond, az nem a maga igazsága, amit ő mond, az nem egy ember mély, belső, elvehetetlen meggyőződése, nem valami tudomány, amiért harcolni kell, nem valami filozófiai iskola, amiért ki kell állni. Pál Isten igényét jelenti be újra meg újra. Egészen megdöbbentő, amikor ilyeneket a maga mentségére: én először is Damaszkuszban, a megtérésem után rögtön, aztán Jeruzsálemben, Judeában, a pogányoknak, Kis-Ázsiában, Európában, ahol megfordultam, mindenkinek ezt hirdettem: bánják meg bűneiket és térjenek meg, és gyakorolják magukat megtéréshez illő cselekedetben. Ez az ő magamentsége.
Nem tudom, érzékeljük-e kellően ezt a drámát? Mintha valakit ma Magyarországon bíróság elé állítanak valami vallásgyakorlási ügyben, ő pedig felszólítaná a bírót: tessék megtérni. Sőt, az ügyészt, meg a bírósági jegyzőt, meg a tisztiszolgát, meg a smasszert, aki odavezeti – mindet. Feltehetőleg, ma is azt mondaná a bíró, hogy itt valami elmebetegség forog fenn. Pedig nem az! Ez az igazi és józan beszéd, - ebben él az apostol, ez a küldetése, ezt mondja, s ezért vádolják őt, ezért akarják megölni, mert Isten igényét jelenti be az emberrel szemben. Sőt, egészen pontosan fogalmazva, bejelenti, hogy Istennek igénye van az emberre, Isten akar az embertől valamit, akar még az emberrel valamit, mégpedig, amit Isten akar, az egész, teljes - totális. Mert ezek a kifejezések: térjenek meg, bánják meg bűneiket és gyakorolják magukat megtéréshez illő cselekedetekben, ezek az egész ember életének a megfordulását jelentik, az életváltást jelzik. Belső keresztyén szóhasználatban ez az újjászületést. Abszolút teljes és új élet – ez akarja Isten. S emiatt van a konfliktus.
Pál apostol az abszolút isteni igény és az emberi lázadás ütköző zónájában áll. De minden keresztyén ott áll, testvérek, mert minden keresztyén ember, aki hitben Istene kezébe tette le az életét, azonnal ütköző zónába kerül, mert egyből – ha szabad ezt mondani – isten-szaga lesz. Ismerjük jól a népmesét, amikor elbújik a kis királyfi az óriás házában, és megérkezik az óriás, és  mondja: asszony, emberszagot érzek! Igen, csak elő kell jönni, csak elő kell bújni, kiderül az igazság. Érzik-e rajtunk az Isten-szagot? Így mondja Pál – persze, sokkal szebben: mi Krisztus jó illatja vagyunk. Érzik-e ezt rajtunk? Mert, ha érzik, akkor nincs mese, ütközőzónába kerülünk, abban a pillanatban azt is érzik rajtunk, hogy a mi életünk transzparenssé lett, átvilágít, átsugárzik rajta egy isteni igény. Isten igényt tart az emberre, - nemcsak ezt vagy azt akar tőlünk – tedd meg ezt, tedd meg azt, néha szól, néha hallgat, néha megdicsér, néha megfed – Isten téged akar. Ez a megtérés lényege. Azt hirdettem – mondja Pál – megtérésem pillanatától kezdve, hogy az emberek térjenek meg, és gyakorolják magukat megtéréshez illő cselekedetekben.
Ezzel a maga-mentegetéssel – ha ugyan ez maga-mentegetés – azonnal, egzisztenciálisan is többszörösen nehezebb helyzetbe kerül, s erről is szólni kell az ige kapcsán. Először is bolondnak titulálják. Ez kétértelmű, mert jelentheti ez azt is, hogy ez egy bolond ember, tartsunk tőle lépés-távolságot. De jelenthet egyfajta lekezelést is – szép, szép, amit mondasz, Pál, de nem tudjuk mi ezt igazán komolyan venni, ez csak a te mániád. A görög szövegben a mánia szó áll, ezt mi is használjuk a köznapi beszédben, de használja a pszihológia, sőt a pszichiátria is, ha valaki megszállottá válik, egy-ügyűvé válik a szó legszorosabb értelmében: nem érdekli semmi más. Ezt mondja Festus Pálnak: mániás vagy, bolond vagy, elvette az eszedet a sok tudomány. Itt egy nagyon finom szó áll, Pálra alkalmazva különösen. Hadd szóljak erről is. Pál egyik fő szellemi tétele így hangzik: a betű megöl. Ezen ő a törvény betűjét érti, azt a folyamatot, melyben az isteni szándék, a próféta élő szava, a szívből, a lélekből kiáradó isteni igazság betűvé válik, rideg törvénnyé válik, mely rögzül, és elszakad attól az élő valóságtól, ahonnan származik, s ekkor gyilkossá válik. A betű megöl. És most mit mond neki Festus? Görögül mondom: grammata, a sok betű megöl, Pál. Nagy pofon ez annak az apostolnak, aki mindig azt hirdeti, hogy a betű megöl. Most azt mondja neki valaki, nem öl az meg, csak bolonddá tesz. Persze, Festus még nem tudja, amit Pál már tud: a betű megöl, a Lélek azonban megelevenít. És hogy mennyire ez a helyzet, az éppen Pál beszédéből derül ki, amikor azt mondja, hogy nem vagyok bolond, hanem igaz és bölcs beszédeket szólok. S itt az, hogy beszédeket szólok, ez görögül csak még egyszer fordul elő az egész Apostolok cselekedeteiben, sőt az egész Újszövetségben, Péter apostol pünkösdi prédikációjánál. Tehát azt mondja Pál, hogy amit én prédikálok, amit én mondok, amit én előadok, az nem értelmetlen beszéd. A görög szó itt annak a tagadása, hogy valaki nyihog. Azt mondja Pál: én nem nyihogok, nem artikulálatlan hangokat hallatok. Talán emlékeztek, az Apostoli Hitvallás magyarázatánál idéztem a híres francia filozófust, Paul Ricoeurt, hogy a hit nem artikulátlan beszéd, hanem értelmes megnyilatkozás, a szíven, a lelken, az elmén átszűr előadás, amit a másik ért. S most azt mondja Pál is, hogy nem nyihogok itt össze-vissza, nem csaholok, nem ugatok, nem csipegek neked, hanem józan és igaz beszédet mondok. Mert ő már tudja, hogy a Lélek az, aki megelevenít, s nem lett ártalmára Pálnak a sok betű, nekünk sincs ártalmunkra a sok betű, sem az igeolvasás, sem kinyilatkoztatás tanulmányozása, ha és amennyiben a Lélek azt életté teszi bennünk. Erről szól most az apostol.
De, persze hát bolondnak titulálják, nem veszélyes bolondnak, csak ártalmatlan bolondnak. Őt nyugodtan az ki lehetne engedni OPNI-ból, ismerünk is efféle ártalmatlan bolondokat, kik mennek az utcán, beszélnek maguknak, artikulálnak, valami nagy dráma kellős közepén vannak, jófajta bolondok ők. És ti azok vagytok, a  papotokkal együtt, mert az mindig ugyanarról beszél, ő is csak ilyen ártalmatlan bolond, csak mondja, mondja, mindig mondja a szívre ható módon! De Pál nem fogadja el ezt a „felmentő” minősítést. Igen, Festus itt felmentést akar adni Pálnak, s milyen megdöbbentő, Pál nem fogadja el. Bár ezzel is szabadon lehetne bocsátani. Pál nem kíván ezzel a lehetőséggel élni, hanem azt feleli, hogy igaz és józan beszéd, amit mond. Ekkor bekapcsolódik a másik jelen levő főember, Agrippa, aki szintén dönthet Pál ügyében, hiszen politikai beosztás szerint az ő jurisdictiojá-ba esik Pál, aki tarzuszi ember. Pál őt is megszólítja, bizonykodik és így szól Agrippához: amiről én beszélek, arról tud a király is, akihez most bátran szólok, mert nem gondolom, hogy őelőtte ezek a dolgok ismeretlenek lennének, mert amit én hirdetek, amit én tanítok, nem zugolyában (nem titokban) lett dolog. És úgy-e, te is hiszed ezt, Agrippa király? – fordul a jelen levő királyhoz. Én nem tudok ilyen törvényszéki helyzetet elképzelni, hogy ül a bíróság, tárgyalnak egy ügyet és a bevádolt ember egyszer csak odafordul a bíróhoz, és azt mondja neki: - De bíró úr, hát maga is hisz benne, bíró úr, maga is ezen a meggyőződésen van, - egészen elképzelhetetlen szinte ez a helyzet. Válaszol is rögtön Agrippa, és azt mondja Pál apostolnak: majdnem rá veszel engem, hogy keresztyénné legyek.
Hadd szóljak még erről néhány szót. „Majdnem” - ez a szó több jelentésű a magyarban is, de az a szó, amit Agrippa király mond, talán háromféle módon is fordítható szabatosan, s mind a három komolyan veendő, mind a három lehetőség. Azt egyik fordítás így hangozhatna: kissé már engemet is keresztyénné tettél. Ez nagy tapasztalata a keresztyéneknek, mert ha egy keresztyén ember igazán szól, igazán szól a hitéről, a saját igazi énjét éli a másik ember felé, igazi keresztyén gesztusokkal viszonyul a környezetéhez,  Krisztus illata van, akkor a másikat óhatatlanul is egy kicsit keresztyénné teszi. Az elmúlt héten Pápán prédikáltam, s az egyik este a dunántúli püspök meghívott vacsorázni, Pápán beültünk egy füstös kis kocsmába (már nem sokáig lesznek füstösek a kocsmák), ott vacsoráztunk, majd jöttem hazafelé, megérkeztem késő este, fölakasztottam a kabátomat a fogasra, s a gyerekeim néztek rám furcsa szemmel, hogy az apjuk valami rossz helyen járt, mert penetráns, jó magyar kocsmaszaga volt a kabátomnak. Még reggel is szellőztetni kellett utána. Átveszi a másik, ha te keresztyén vagy, Krisztusillatú vagy, ezért igaz, amit itt Agrippa mond, hogy kicsit már keresztyénné is tette őt Pál. De tudjuk, hogy ez nem elég, ebből nem lesz keresztyénség. Ezért jó a magyar fordítás: majdnem keresztyénné tettél, majdnem – azaz, hogy mégsem. Mondjuk az atlétára: majdnem átugrotta a 2,12-öt, s ez azt jelenti, hogy mégsem ugrotta át. Majdnem elérte a vonatot, tehát mégsem érte el a vonatot. Majdnem megcsinálta, és befejezte, tehát nem csinálta meg és nem fejezte be.
A másik jelentés így hangzik: ha így folytatod, kevés van már hátra Pál, hogy keresztyénné legyek. Kevés van már hátra, hagyd is abba, kérlek. Mert, ha még egy percig mondod, még meg is győzöl. Ez is keresztyén tapasztalat, hogy amikor a mi élő, eleven hitünk keresztyén életgyakorlatunk megindít embereket, közel viszi őket az Isten igényének a megérzéséhez, s ott vannak abban a drámai helyzetben, hogy dönteniük kell, be kell lépniük a kapun, keresztyénné kell lenniük, akkor az utolsó pillanatban megvetik a sarkukat. És nem lépnek be. Tuszkolnánk be a másikat az Isten országába (jusson eszünkbe Jézus szép példázata a királyi menyegzőről: menjetek el és gyűjtsetek be az útfélről, a kerítések mellől, hajléktalan szállókról, akárhonnan, teljen meg a terem!), és így szólnak rá: te figyelj, ha így folytatod, még a végén én is keresztyén leszek. Mintha ezt mondaná Agrippa. De ne felejtsük, majdnem azaz mégsem. Itt is ez azt jelenti, mégsem.
És talán úgy is lehet ezt az igét érteni, hogy önmagára mondja ezt Agrippa: nem sokon múlott, hogy keresztyénné legyek. Mi az a nem sok? Mert itt görögül az oligo szó áll, ami keveset, kicsit jelent. Mikor viszik Jézushoz a pusztába azt a néhány darab kenyeret, meg halat, azt mondja neki az egyik tanítvány, hogy van itt egy kevés, de mi az annyinak?! Mi az a kevés, mi az a kevés, ami még hiányzik, mert ha az a kevés hiányzik, akkor nincs meg az egész sem. Székely faragó emberek tudnak úgy alkotni hihetetlen bonyolult szerkentyűket, hogy az egészet össze lehet tenni és végén az egészet csak egyetlen egy kis faszeg tarja össze. Egy ponton, az a lelke, az a nyitja, azon forog minden. Nem sok az, de ha az nincs meg, akkor hiába állt össze az egész, hiába van összerakva, hiába van minden a helyén, szétdől a szerkentyű.
Mi ez a kicsi, ami emberileg szólva tűnik kicsinek és kevésnek? Talán jobb retorika kell, néhány nagyszerű gesztus, hitelesebb, jobban felfényezett keresztyénség, több mosoly, piaci logika? Mi ez a kevés? Az a kevés, amit Agrippa ki sem tud mondani, az a kevés: Jézus Krisztus. Ezt hirdeti, ezt a Krisztust hirdeti Pál, és ezen a Krisztuson múlik minden. Nem a Pál nagy igazságát kell átölelni, nem keresztyénség szép rendjébe kell bemenni, és belépni és keresztyénné lenni, nem alaki eligazításról van itt szó, - az a majdnem, az a kevés, tulajdonképpen a minden. Krisztust hirdeti Pál, azt a Krisztust, akinek szenvednie kellett, ahogy mondja – olvasom a kulcsigét: azt a Krisztust hirdetem, akiről a próféták és Mózes is megmondották, hogy benne fog ez beteljesedni, hogy Neki szenvednie kell, s mint halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni ennek a népnek és a pogányoknak. Krisztus az, akinek szenvednie kell, aki nemcsak valami keveset hordozott el a bűn terhéből, hanem teljesen azonos lett a mi sorsunkkal. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, - és a bűn (ez a majdnem!) a mi oldalunkon, hogy mégsem. Ez a bűn, ez a mégsem. Lám, Isten szól, Isten szeret, Isten hordoz, Isten kivezet a zűrzavarból, fölhozza ránk áldó napját, és mi mégsem. Krisztus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve ezt a mégsem-et. Aztán azt mondja az apostol, hogy Jézus Krisztust hirdeti, aki a feltámadásból az első, vagyis, aki nem maradt az élet innenső oldalán. Nem maradt a halálban. Értjük ezt a szót, hogy majdnem? – ez a halál, a halál a mégsem. Mert most így kell fordítani - mégsem, ez a halál, a mégsem. Élni akarok – mégsem. Meg akarok gyógyulni – mégsem. El akarok jutni valamire – mégsem. Tudom, mert minden ember tudja minden idegszálával, hogy van élet a halál után – mégsem ragyog föl nekem, mégsem érzem ennek az eljövendő életnek az előzőét. Ez a halál. Ezt győzte le Krisztus.
És végül azt mondja: Jézus Krisztust hirdetem, aki maga világosságot fog hirdetni mindenkinek, ennek a népnek és a pogányoknak. Nemcsak fényt villant Krisztus, hanem az Ő igazsága mindig mindent átragyog, árnyék nélkül. Ez az árnyék a majdnem, ez az árnyék a mégsem, és én úgy csodálom az embert, hogy amikor Krisztus világossága fölragyog, olyan fantasztikus módon árnyékba tudja magát húzni, olyan fantasztikus módon talál sötétet az ember a krisztusi és isteni világosság dacára, és abba beleáll. Egyből tudom, hogy hol van ez az árnyék, amikor az ember önmaga árnyékába áll, és önmaga árnyékát nézi, mert egyébként minden ragyog körülöttünk.
S az a megtérés, kedves testvérek, amikor nem az árnyékodat nézed, hanem belenézel a krisztusi világosságba, nem húzódsz a magad árnyékába, hogy mégsem, hogy úgysem, hogy kicsin múlott, hogy nem megy az nekem, nem lehetséges. Ezt a megtérést, ezt hirdeti az apostol. És ezért mondja a végén nemcsak az ott levő Agrippa királynak, hanem az ott levő Festusnak, az ott levő Berenikének, az ott levő főembereknek – mondja bátor szavakkal: kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is. (Ezt nem Gyurcsány Ferenc mondja!) Nagyon is. Ez az evangéliumi nagyon is. Igen, nagyon is, és nem csak te, hanem mindenki, aki itt van, kívánom, fogadja el, higgye ezt a krisztusi igazságot, azt a krisztusi valóságot. Mert akkor már nem ott vergődik, ahol a majdnem és mégsem ugyanaz, hanem ott van, ott él Istennél igazán, és teljesen. Ezt kívánom én is, testvérek, nektek is.  S majd meglátjuk, hogy Isten, valósággá tette, amit Pálnak megígért. Pál nem majdnem jutott el Rómába, Pál nem majdnem lett nagy emberek, királyok és vezetők evangélistája. Isten betöltötte szavát, s amit Isten nekünk ígér evangéliuma által, arról hiszem és remélem, hogy bennünk sem úgy marad meg, hogy majdnem igaz lett, hanem teljesen és egészen igaz lesz. Hogy mondja éppen az apostol? Istennek minden ígérete Krisztusban lett igenné és ámenné. Erre a Krisztusra tekintsetek, Őhozzá forduljatok, Hozzá térjetek, és teremjetek megtéréshez méltó gyümölcsöket.
Ámen

Kedves Testvérek! Szeretett Gyülekezet!
Ma este a kiírt cím szerint az öröm teljességéről fogok szólni. Azok kedvéért, akik nem lehettek itt az előző estéken, egy-egy mondatban összefoglalom, hogyan jutottunk idáig, milyen utat jártunk végig. Az első este egy útra hívtam meg a gyülekezetet, nehéz útra, olyan útra, amelynek egy adott pontján azzal találkoztunk, hogy nincs tovább, nincs hova menni, a megsemmisülés határáig jutottunk, de éppen ezen a ponton szólalt meg a megbánás. A megbánás mélységéről volt szó. Minden bűnnél mélyebb a szeretet, a szeretet mindig mélyebb és mindig-több. Láttuk, a megbánás nyitja meg számunkra a minden nyomorúságunknál mélyebb és titokzatosabb isteni szeretetet. Tegnap este pedig arról beszéltünk, hogy milyen tágas a megbocsátás. Az is egy út, láttuk a drámát. Isten a maga szilárd, megalapozott, örökkévaló pozíciójából kilép, hogy elébe menjen annak, aki őhozzá igyekszik, – és mielőtt mi még kimondanánk megbánásunk, töredelmünk szavait, amelyeket ki kell mondanunk, Isten irgalmas szeretete már körülölel bennünket.
Ma este a példázathoz igazodva az öröm teljességéről szólok. Így kezdődik a példázatnak az a része, amit ma felolvastam: és kezdtek vigadozni. Lakodalom van. Buli van. Öröm van. Majd amikor érkezik haza az idősebbik fiú, ő is hallja messziről is, az éneklést és a táncot, dobogást, - csűrdöngölőt járnak. Arról az örömről, melyre a példázat utal, az Efézusi levél igéjének fényében szólhatunk: „lakozzék a Krisztus hit által szívetekben, - mondja az apostol -, a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén, hogy megérthessétek minden szentekkel együtt, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának.” (Efézus 3.17-19) Tegnap és tegnapelőtt  hosszúságról, szélességről és mélységről beszéltünk, ám ezeknek a dimenzióknak a felsorolása megengedi, hogy a teljességről is szóljunk. Ez itt az öröm teljessége. Ugyanis minden, ami lényeges, filozófiailag szólva szubsztanciális számunkra, tudniillik, hogy ki vagyok én, hogy mire való az életem, hogy merre van az életem, hogy élek-e egyáltalán, mindezt Isten jóvoltában értjük meg. Isten jóvoltának van mélysége, ez a szeretet mélysége, mely mélyebb, mint a bűn rettenetes szakadéka. Isten jóvoltának van tágassága, a megbocsátás tágassága, ahogyan ezt láttuk az atya szeretetének a mozgásában. Ma pedig a teljességről szeretnék szólni.
Tegnap a történet magyarázását azzal szakítottam meg, s az igét is csak addig  olvastam: elkezdtek vigadozni.  Az az igazság azonban, hogy itt valóban abba is szoktuk hagyni a tékozló fiú példázatának a történetét. A magam igazolására, ma délelőtt bementem a lelkészi hivatalba, és néhány kézikönyvet, a tékozló fiúról szóló illusztrációkat, s vázlatokat elővettem, hogy lássam, az én káplánjaim és én magam is meddig tanítjuk a tékozló fiú történetét. Eddig. Elment, elveszett, meghalt, magához tért, kijózanodott visszament, és visszaérkezett a megbocsátás csodálatos bőségébe, ez az én fiam, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott, nosza, együnk-igyunk, vigadjunk. S itt gyorsan befejezzük a tékozló fiú példázatát. Ha nagyon megszorongatnának bennünket (ez ma nem fog megtörténni), hogy innét nem mehetünk haza, míg el nem mondjuk a tékozló fiú példázatát, valószínűleg mi is itt hagynánk abba. Idáig mondanánk, a „happy end”-ig . Ilyen az Isten. Kijön elénk. Belép a mi világunkba. Odajön, ahol én vagyok a magam nyomorúságában. Idéztem Rembrandt festményét, azon a fiú sebesen, tetvesen, meztelenül látható, de jön az atya, és magához öleli - ez az evangélium, ez az Isten hozzánk érkezése. Ezt hirdetjük, ebből élünk. Mi kell még több? Vigadjunk! Még a példázatban is erőteljesen ez áll, amit a magyar fordítások nem is igazán tudnak visszaadni, de hadd idézzem a 22. verset, szószerinti fordításban: az atya pedig mondta a szolgáknak: tüstént hozzátok ki a legszebb köntöst.  Azonnal hozzátok ki, haladék nélkül hozzátok ki… most kezdődik az öröm. Ez az öröm teljessége, újra együtt van mindenki, boldogságban, s nincs benne halogatás. Milyen Isten? Nem teszi szóvá, hogy duhajkodás van, sőt. Milyen a jó református pap? Este 9 órakor a lakodalomból hazamegy. Mondok erről is egy történetet. Ez is Sáregresen történt. Lakodalomba meghívták a papot, meg kell hívni, s tudták, hogy leveses vagyok, hozták hát a levest. Tiszteletes úr, egyék. A többiek csak piszkálták a kanállal a csigatésztát, mikor nekem már hozták a főtt húst, rántott húst, sült húst. A süteményt már dobozban hozták. Tiszteletes úr, magának holnap prédikálni kell, nem tartóztatjuk. Értettem én. Ahogy lehull mögöttem a sátorponyva, hallom, hogy rikkant a násznagy: elment a pap, lehet bulizni. Milyenek a papok?  Fekete varjúk. Milyen Isten? Azonnal vágjátok le a hízott tulkot: örülünk, vigadjunk.
Az idősebbik fiú még kint van a mezőn dolgozni. Dolognap van, ilyenkor nem szoktak vigadozni. Ez is megrökönyödésének egyik oka. Vagyis a példázat nem ott ér véget, hogy vigadni kezdtek. És nem is ott kezdődött, ahol én elkezdtem két napja, most ezt meg kell vallanom. Hol kezdődött valójában?  Lukács evangéliuma 15. részének az elejét, csak olvassuk: Közeledtek hozzá, Jézushoz, a vámszedők, a hazaárulók, a multinacionális vállalatok magyarországi ügynökei, és a bűnösök. És mind azért közelgettek hozzá, hogy hallgassák őt. És zúgolódtak a farizeusok és az írástudók, a szentek, a gyülekezeti tagok, a kegyesek, a megtértek, akik már félig-meddig angyalruhában járnak a földön, és ezt mondták: bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük! Majd így folytatódik: ő pedig ezt a példázatot beszélte el…És itt előbb nem a tékozló fiú példázata jön, hanem még kettő: az elveszett juh és az elveszett drachma példázata. Mind a kettő a keresésről és a megtalálásról szól, a megtalálás öröméről. Mind a két példázatot úgy fejezi be Jézus, hogy öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön. Mert ahogy a pásztorember örül, mikor megtalálja az egy elveszett juhát, kiért a 99-et is otthagyta, s összehívja a barátait, hogy vigadjanak és együtt-örüljenek, és ahogy az özvegyasszony is örül, hogy a nyakláncából elgurult drachmát megtalálta, és összehívja a barátnőket, hogy együtt-örüljenek, így van öröm a mennyben, amikor megtér egy bűnös. Sőt! Inkább van öröm a mennyben egy megtérő bűnösön, mint 99 igazon, akinek nincs szükségük megtérésre. Ha az öröm teljességéről kell szólni, ott jutunk be Isten örömének a nagy titkába, ha így nevezzük el: inkább-öröm. Ilyen az Isten. És itt jutunk el a tékozló fiú példázatához, és ahhoz, ami az utolsó szakaszban van, és amiért nem hagyhatjuk abba a történetet ott, ahol szeretnénk abbahagyni. Mi ott szeretjük abbahagyni, hogy megvan a happy end. Hazajött a tékozló épségben, egészségben, helyreállított fiúi méltóságába, - ez szép történet.
De van még itt valami.  A nagyobbik testvér munkából hazatérve lakodalomra érkezik. Munkanapon? Lakodalom? Elmondja csakhamar a panaszát apjának: neked szolgálok, mióta is már, és soha a legkisebb szabályt nem szegtem meg! A szabályok közé az is odatartozik, hogy munkanapon munka van, nem lehet akkor hajnalig vigadni. A mezőgazdasági világban munkaidőben, például arató időben, kaszáló időben nem lehetett murit csapni. Minden parancsodat megtartottam - mondja. De még inkább fokozódik az ő megrökönyödése, és Jézus a példázatban ezt így fejezi, nem megy be a házba, hanem kihívat egy szolgát, és megtudakolja, mi történt odabent. Elmondja a szolga. Nem tudod, mi történt? Hazajött az öcséd épségben, és apád levágatta a hízott tulkot. Táncolunk és vigadunk, végre elereszthetjük magunkat. Vége a gyásznak, a szomorúságnak, vége a gyötrődésnek, mert rajta volt az atyán egész életében, hogy elveszített valakit. Gyere be! És akkor azt mondja Jézus, haragra lobbant és nem akart bemenni a házba. Az áll az igében: nem akart bejönni. Minden estén láttuk, hogy Jézus a példázatot az atya nézőpontjából mondja. Most a nagyobbik fiú nem akar bejönni. Nem akar ebben az örömben részt venni. És itt megint egy csodálatos dolog történik, ami csak az örömből fakadhat, erre csak az örvendező ember képes. Az atya most is felfüggeszti ezt az ő szilárd nézőpontját, és kimegy. De most nem úgy, ahogy tegnap hallottuk, hogy elébe szaladt a kisebbik fiúnak. Most kijön. És ekkor hihetetlen érdekes nagy dráma zajlik le, és meggyőződésem, hogy ha a szóbeszédben, a kegyességben nem terjedt volna el, hogy ez a tékozló fiú története, akkor azt kellene mondanunk, amit egy amerikai igehirdető adott az igehirdetés-sorozata címének: a tékozló Isten megy most ki a nagyobbik fiúhoz. Isten már másodszor tékozolja méltóságát, a tisztességét, igazságát, örök rendjét. Pedig rendnek lenni kell. Pedig igazságnak lenni kell. Pedig nem lehet össze-vissza tenni mindent. De most ezt a tékozlását Istennek, hogy ő jön ki, ő megy ki, ezt csak akkor tudjuk megsejteni, ha azt mondjuk, hogy ez az öröméből fakad. Kimegy, és kérleli az idősebb fiút, unszolja, hogy jöjjön be. Ő nem akar. Ezt feleli, s nagyon kemény, amit mond: mikor ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette fel a te vagyonodat, te levágattad neki a hízott tulkot. Én egész életemben szolgálok neked, parancsodat meg nem szegtem, de egy kecskefiat nem adtál, hogy barátaimmal vigadjak.
Én most szándékosan fordítottam meg testvér panaszának sorrendjét, mégpedig azért, hogy kihangsúlyozhassam, hogy itt az idősebbik fiú bíróként érvel. Ugyanis az a görög szó, hogy az atya kérleli őt, könyörög neki, hogy jöjjön be: parakleszisz. Ez az ügyvédeknek a szava. Az ügyvéd közbenjár, az ügyvéd szószóló, az ügyvéd az, aki valaki mellé odaáll, ügyét védi. Bizonyos nyelvtani vonzatokban azt is jelenti, hogy könyörög, kérlel. Kinek az ügyvédje itt az atya? Kinek az érdekében jár közbe? Miért hozza azonnal bírói pozícióba az idősebb fiút? Hiszen az ügyvéd a bírónak szokott könyörögni. Drága bíró úr,  védencem ártatlan, ne tessék olyan szigorú ítéletet kiszabni! Ügyvédkedik az atya. Hogy kinek, azt a végén elmondom. Ám a könyörgéssel, kérleléssel az idősebb fiút bírói pozícióba hozza. S micsoda bírói verdikt lesz, amit tőle hallunk! Most  mondom a verdiktet abban a sorrendben, ahogy a történetben áll. Előbb ő jön. S nemcsak azért, mert ő az idősebb, hanem mert ő képviseli a jó és igaz rendet. S mondja: Atyám, én egész életemben neked szolgáltam. Tény. Parancsodat soha meg nem szegtem. Tény.  S te egy kecskefiat nem adtál, hogy barátaimmal vigadjak. Tény. És aztán folytatja: de ez a te fiad, aki paráznákkal étette fel a te vagyonodat (tény!), mikor most hazajött (tény!), te levágattad neki a hízott tulkot. Tény. Az ember „tények alapján” ítéli meg Istent.  Az ember lesz az egy, örök, igaz Bíró bírája. Itt most elszámolás zajlik. S ezzel indokolná az idősebb fiú, hogy őneki ahhoz, ott bent miért nincsen semmi köze. Mert hát erről van szó. Nekem ahhoz, aki ott, bent van, nincs semmi közöm. Hogy mondja? Az a te fiad. Nem azt mondja, hogy az én testvérem elment, elszórakozta, prostituáltakkal felétette a vagyont, és te atyám, most csinálod a hacacárét, hanem azt mondja: a te fiad. Nem az én testvérem, hanem a te fiad. Ez  kicsiny kifejezési különbség, mondhatnánk, de ez a kis stilisztika tökéletesen kifejezi az idősebb testvér pozícióját. Nem akar bemenni, mert úgy érzi, neki ahhoz semmi köze nincs, úgy érzi, hogy az atya vele szemben igazságtalan volt, - ez az egész felháborító. Ez botrány. Mit olvasunk Lukács 15 elején? Közelgettek hozzá a vámszedők és a bűnösök, hogy hallgassák Jézust. A farizeusok pedig zúgolódtak, hogy velük együtt eszik. Kikkel? Azokkal, akikkel nem lehet közösséget vállalni. Akik mellé nem ül oda az ember. Megyünk olykor lagziba vagy valami eseményre, ma már ülésrend van mindenütt.  A testvérem mellett a helyem. De most az idősebbik fiú azt mondja, hogy neki ez vállalhatatlan. Ő oda be nem teszi a lábát.
Az atya pedig szépen megfelel: fiam, mindig velem vagy, mindenem a tiéd, de nézd, most megkerült az, aki elveszett. Vagyis más a helyzet.  Más a helyzet? Igen, s leginkább azt kellene sejteni, hogy ez a „más a helyzet” - ez az igazi isteni helyzet, ahogy mondtam, ez az inkább-öröm. És azért más a helyzet, s azért igazi isteni helyzet ez, mert inkább van öröm egy megtérőn, mint 99 igazon. Inkább van öröm Isten angyalai körében egy bűnösön, aki megtér, mint azokon, akik… hol is vannak? (fiam, te mindig velem vagy, mindenem a tiéd!), tehát akik otthon vannak. Jézus példázata ezen a ponton, ebben a drámában érkezik el a legmélyebb kérdésig, mert mindig az a legmélyebb kérdésünk, hogy milyen Isten a velünk való viszonyában. És láttuk, hogy amikor Jézust azzal vádolják, morognak rá, hogy szóba áll azokkal, akikkel nem szabad szóba állni, asztalhoz ül azokkal, akikkel nem volna szabad egy asztalhoz ülni, akkor mutatja meg magát igazán az ember is: hogy ilyen az ember. És milyen az ember? Ilyen: nem ül egy asztalhoz a megtérővel. Mert az igazságtalan lenne. Inkább lesz Isten bírója, és kiosztja Istenre is az ítéletet.  Ezt mondja az idősebbik fiú: egész életemben neked szolgáltam, tőled semmit ne kaptam, bezzeg ez a fiú, engedetlen volt, fellázadt, megtagadott, itt hagyott, mindent elszórt, s most, hogy visszajött, mintha ma született volna, úgy tekintesz rá. Ilyen az ember. Mert az ember azt szeretné – s legyünk őszinték, mi azt szeretnénk -, hogy Isten mégis partnerünk legyen. Ő is legyen olyan, mint mi. Ne érje be egyszerű megbánással, legyenek feltételei. Hadd ne röpüljön ki csak úgy a madárka kezéből. Emlékeztek a képre, elszakadt a tőr, kiszabadult a madár. Nem. Egy kicsit azért húzogassa meg a tollát, búbolgassa meg a fejét, húzza meg a fülét, valami kis pedagógia mégiscsak kell már. Ne érje be a megtéréssel, hazatéréssel, önátadással, hanem – most szürreális dolgokat mondok: írassa be úszóleckére azt, aki bűnében fuldokolt. Ültesse csak a disznók vályúja mellé egy kicsit azt, aki onnét szökött. Tartson csak valami nagy demonstrációt Isten, hogy miképpen is kellett volna lennie. Ízleltesse csak meg Isten a megtérővel, hogy mi lett volna vele, ha nem tér meg! Mi ezt szeretnénk.  De mi történt valóban? Honnan jött, miben fuldokolt a kisebbik fiú? Hát nem elveszésből jött, nem a halálból szökött? Néha az az érzésem, hogy a mindig otthon levő keresztyének nem is tudják mi a megbánás mélysége, nem is tudják, mi a szeretet mélysége, fel nem tudják fogni, hogy mi az: Istenhez jönni, halálból szökni. Hogy micsoda egzisztenciális kockázatból tér meg egy-egy ember. Hogy micsoda élet-élmény, hogy nincs többet kényszerpálya. Óh, nem. Mi azt akarjuk, legyen csak Isten olyan, mint mi vagyunk.  Egy kis lecke, egy kis megfeddőzés, egy kis demonstráció azért csak kell. De mit mond az atya? Ő nem partner az ilyenekben, hanem azt mondja: gyorsan hozzátok ki a legszebb köntöst. Még azt is feltételezni merem, bár ez már nem biblikus, de vállalom, hogy amikor az atya kiszaladt a fiúhoz, aki szakadtan, rongyosan, éhesen jött haza a semmiből, azért öleli át nagy hirtelen, hogy nehogy valami idétlenséget mondjon. Nehogy elrontsa a megtérését. Nehogy azt mondja: itt vagyok, atyám, így legyen, meg úgy legyen. Ennyire nagy az isteni inkább-öröm, és ennyire nem akar Isten olyan lenni, mint mi vagyunk. Emberré lett a Krisztusban, de nem lett ilyenné. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt.
És most itt a bűnt kell legyőznie a parakletosz-nak. A bűnt kell legyőznie az atyának ebben a parakleszisz-ben, kérlelésben. Isten tehát nem a maga védőügyvédje, s nem a megtérő fiúé, hanem az idősebb testvér védőügyvédje, aki nem akar bemenni az örömbe. Őt hívogatja, őt akarja bevonni ebbe az inkább-örömbe, őt akarja bevonni abba, hogy immár más a helyzet, s éppen ez a más-a-helyzet az igazi helyzet. Éppen ez más-a-helyzet, hogy nem kell úgy lennie, ahogy szokott lenni, amilyenné mi tesszük a dolgokat beletörődéssel és megfizetéssel, mondván: elmentél, no majd ha visszajössz elmondom neked, hogy mi van! Elszórtad a vagyont? Nem baj, jössz te még az én utcámba!  Majd egyszer számadásra kerül a sor! Húzom a strigulákat, van még egy dobásod! No, jól van, most oltani kell a tüzet, két percig bírjuk ki egymás mellett. Isten nem ilyen! Ez a valóság, hogy más-a-helyzet, ez a mi bemenetünk Isten tökéletes és soha el nem múló örömébe.
És ezt magyarázza el az atya a nagyobbiknak. Emlékszünk, hogy mondta a nagyobbik fiú: ez a te fiad. Mit felel az atya? Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred… s nem azt mondja, ez az én fiam, hanem ez a te testvéred. Micsoda tökéletes helyreállítás! Ilyen az Isten. Mi, református keresztyének humanisták vagyunk, valljuk: mindenki Isten gyermeke. De amikor én a másikról Istennel beszélgetek, nem azt mondom, hogy ez az én testvérem, hanem az a te gyermeked! Isten gondolata szerint: az a te testvéred. Az a te testvéred veszett el, és találtatott meg. Az a te testvéred halt meg és támadott fel.
Mi ez az öröm? Egészen csodálatos, azt mondja: ezért vigadnod és örülnöd kellene hát.  Vagy így is lehetne fordítani: most tehát vigadnod és örülnöd kellene. Akik hazamennek, nézzék majd meg az angol vagy francia bibliafordítást, ott nem így fogják találni, s megnézhetik a görögöt és latint is, mindenütt nagyon tárgyiasan áll, azt mondja az atya, hogy örülni és vigadni kellett, örülni és vigadni kell, mert ez a te testvéred megkerült. Luther fordítása óta, amit mi magyarok is átvettünk, az eredeti szöveg tárgyias kifejezését (örülni és vigadni kell most), személyes, felszólító módban olvassuk: megérkezett ez a te testvéred, örülnünk és vigadnunk kell. Sőt, Luther valami különleges módon megérezte a lehetőséget, hogy a két korábbi példázat nyomán célzottá tegye az atya szavát. Hiszen miről szól a két korábbi példázat: megtért egy bűnös, örülnek az angyalok, neked is örülnöd kellene. Ha Isten örül és az Ő angyalai örülnek, akkor neked is örülni kell. Ha Isten ilyen, akkor neked is olyannak kéne lenned, mint amilyen Isten, mert Ő a maga képére és hasonlatosságára teremtett téged. S így ér véget az előző két példázat: öröm van a mennyben, örülnek az angyalok. Ám ott nincs megtoldva azzal, amit Jézus mond a farizeusoknak, hogy nektek is örülnötök kellene. Így most egyetlenegy személyben, az idősebb testvérben meg van szólítva mindenki, aki az ajtón kívül áll, aki kívül áll a külső sötétségben, akihez kimegy az atya a külső sötétségbe. Gondoljatok ebbe bele!  Kimegy az atya a külső sötétségbe. Szószólóvá válik, hogy a másik testvér is megragadhassa a legcsodálatosabb isteni lehetőséget, megérthesse az isteni titkot, hogy immár másképp van, mert valaki megtért. Másképp van, mert feltámadt. Ez az igazi isteni. Itt értjük meg, itt ízleljük meg, mi az Isten örökkévaló öröme, mi az öröm teljessége.
S ez most itt, az idősebbik fiúnak a megszólításában minket is megszólít. Ugye, sok hely van, ahova mi nem megyünk be?! Intézmények, egykori baráti körök, társaságok, dolgok, s talán még a templomba se megyünk olykor, nehogy megessék az a szégyen, hogy együtt úrvacsorázzam olyannal, aki csak Isten gyermeke, de nekem nem testvérem. Jaj, mennyi-mennyi ilyen hely van, s mi kívül állunk, és ahol mi állunk, az mind-mind a külső sötétség, ahol csak sírás és fogcsikorgatás van. Istenben van az öröm. Istenben van öröm teljessége. S mi ennek az örömnek az ára? Semmi egyéb, mint hogy belépünk. Mi ennek az örömnek az ára? Semmi több, mint hogy visszanyerünk valakit, aki elveszett. Mi ennek az örömnek az ára? Hogy testvért kapunk. Mi ennek az örömnek az ára? Hogy boldogok lehetünk, hogy egyszer igazán végre engedtünk az atya unszolásának. Kijött hozzánk, kérlelni, unszolni, magyarázni – hívogatni kezdett. Mert ez a most, ez a másféle helyzet, amely minden más helyzetet felfüggeszt és megmásít, valóban ez az első lépés, hogy Isten örök örömébe belépjünk, és abból soha ki ne szakadjunk. Örüljetek, mondja az apostol, ismét mondom, mindenkor örüljetek! (Filippi 4:4)
Ámen

Kedves Testvérek!
Tegnap este a tékozló fiú példázatának első szakasza nyomán két nagy kérdés volt előttünk. Az egyikre talán meg is találtuk a választ, a másik kapcsán jeleztem, hogy nem kapkodom el a feleletet, majd holnap próbálom teljes egészben kifejteni. Az egyik kérdés így szólt: elér-e a megbánás olyan mélyre, mint amilyen mély a bűn, vagy még inkább elérkezik-e olyan mélyre a megbánás, mint amilyen mély a szeretet? Ez volt az első kérdés, az este címe kapcsán: A megbánás mélysége. A másik kérdés, amit tegnap szóba hoztam, így szólt: Mi köze Istennek mindahhoz, amit a példázat történetében olvastunk?
Hadd folytassam ma este ott, ahol tegnap abbahagytam, azokkal a mozgásokkal, amelyeket egy-egy bibliai ige kapcsán próbáltam érzékeltetni, és ezek nagyon különös mozgások voltak. Egyrészt azt hallottuk, hogy elköltözött, elment, eltávolodott, elidegenedett, elveszett, meghalt. Aztán hallottuk, hogy a megbánásban jött. Ezzel teljesen más irány jelent meg a szemünk előtt. Tehát magához jött, magához tért, önmagához talált. Jövetelről van szó. Ma az első nagy kérdés, hogy eljut-e ez a megbánás nemcsak a bűnnek a rettentő mélységéig, hanem a szeretet annál is mélyebb mélységéig, és ha eljut, hogyan jut el. Ma először ezt fogjuk az igéből megnézni.
Először is azt látjuk, hogy a mozgás folytatódik. Nemcsak önmagához jön ez a fiatalember, aki az elveszés mélységében van, hanem a példázat ugyanezzel a szóval fejezi ki a folytatást is: felkelt, és elment az ő atyjához. De helytelen a magyar fordítás, mert így kellene fordítani: felkelt és eljött az ő atyjához. Az erkhomai görög ige szerepel itt, ugyanaz a görög ige, hogy önmagához jött, önmagához tért - felkelt, és nem elment az ő atyjához, hanem eljött az ő atyjához. És ebben nagy titok van.
Előbb azonban hadd szóljak arról, hogy felkelt. Hiszen a bűn mélységét felnyitó bánatban, amikor önmagára ébred az  ember, amikor rádöbben arra, hogy eddig egy fiktív valakit akart megvalósítani, és azért mindent elveszített, önmagát is, most mintegy fogadalmat tesz a disznók vályúja mellett, s kimondja, mit kell tennie. Haza kell mennie, és azt kell mondania: atyám, vétkeztem az ég ellen és ellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, hadd legyek olyan, mint egy a te cselédeid közül. Tudom, hogy mit teszek: felkelek, és elmegyek az én atyámhoz, és ezt elmondom neki. Felkelek. Ez az első mozzanat, amelyben a megbocsátás tágasságát megtapasztalhatja az ember. Felkelt. Tehát, mondja a példázat, nemcsak megfogadta magában, nem csak úgy motyogott valamit a szánom-bánomban, nemcsak fogadalmat tett, amelyről, már amikor mondta, akkor is tudta, hogy nem fogja megtartani... Nem úgy volt ez az ember, ahogy nagyon sokszor vagyunk a megbánással: jaj, bánom, bánom, de fél perc múlva már azt mondjuk, jaj de bánom, hogy bántam, mert most aztán komolyan kell venni. Mondunk mi össze-vissza mindent, mint a gyermek, akit fegyelmezne a szülő, és már folyik a könnye, mindent nagyon bán, de ha belenézünk a kis huncutnak a szemébe, nem bán ő semmit, csak megúszni akarja. Ennyi a bűnbánat? Ha ennyi a bűnbánat, akkor a bűn mélységéig se jutunk el, és legkevésbé a szeretet mélységére. Akkor az csak egy megúszni akarás. De itt látjuk, hogy ennek az embernek az életében komoly dolog történik: felkelt. A középkor egyik legnagyobb festője több képen is megfestette a tékozló fiút, és ezeken a képeken  a tékozló fiú rongyos zarándok ruhában, hátán  botra kötve kis batyu, de nem megy, hanem jön. Ezt vizuálisan is tudjuk érzékelni, ha ránézünk a képre, és azt mondjuk, ha ez életre kelne, akkor jönne felénk, mindjárt idelép a képről. Hátul perspektivikusan, a távolban egyre kicsinyedve, egyre távolodva ott van minden, amit maga mögött hagy: a bűn valósága. Bosch derűs  festő volt, az egyik ilyen képén egy távoli vendégfogadót látunk, az is ütött-kopott bűntanya. Nagyon humorosan festi meg, az egyik emeleti ablakon valaki kihajol, és éppen rókázik, valaki áll a sarokban és a szükségét végzi, az ajtóban két ember verekszik. Érezzük a kép dinamikájából, hogy aki a kép középpontjában áll, az közeledik felénk, ő jön.   Aztán ezen a képen ennek az embernek az arca eltökélt, szinte révült, vagy inkább így mondanám: hátszelet kapott, és nem akar megfordulni. Nem akar visszanézni. Nem kíváncsi már arra, ami mögötte marad.   Hogy tartja a közmondás? Ha a macska megégeti a száját a forró tejjel, már a hideget is fújja. Igaz ez  az emberekre is?  Akit egyszer az istenkedése, az önmegvalósítása, a bűne beletaszított e legiszonyatosabb mélységbe, az a hideget is fújja, a gondolatát is fújni fogja?
Ha nem, akkor még nem utálta meg! De a tékozló fiú megutálta, nem akar visszanézni. Ezen a festményen egészen jól látszik, hogy ez a fiú nem torpan meg, nem mérlegel, nem kalkulál esélyt latolgatva, vajon mi lesz otthon. Mit szól a fater?   Egyáltalán szóba áll velem? Benne érvényesek lesznek ezek a szavak: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok méltó, hogy a fiadnak neveztessem. Nem érezzük azt, hogy mérlegelne. Olyan csodálatos Jézus példázat-mondása. Ugyanúgy, ahogy az elveszés útján öt lépésben bemutatta: kikérte a vagyont, összecsomagolt, elment, eltékozolta, nagy lábon élt, lesüllyedt, úgy itt is, de még  kevesebbel is elmondja: felkelt, elment.  Ez az eltökéltség már érez valamit a megbocsátás tágasságából. Tehát felkelt. Ez egy szép szó, így is fordíthatnám: feltámadt, ez az a pillanat, amikor egy porba döntött felkel, vagy amikor a beteg, akiről már lemondtunk, s már a tiszteletes úr is eljött, adott neki úrvacsorát, már elmentünk a temetőbe, kiválasztottuk, hol lesz a sírhelye, egyszer csak: felkel. Sáregresen voltam segédlelkész. Első vasárnapi istentisztelet végén megvárt egy család, és mondták, hogy délután vigyek a Bözsi néninek úrvacsorát. Senkit nem ismertem a faluban. Eljönnek  értem, mondták, mert nagyon beteg a Bözsi néni, készítsem a halálra őt is, a családot is. El is mentem szorongó kis segédlelkészként. Nagyon szépen, harmincan ott ültek a szobában, a mama fel se tudott ülni, egy kicsit feltámasztották. De néha a Szentlélek belemond az ember szívébe valamit, ami nem a liturgia szerint való. A végén arra indított a Lélek, hogy mondjak egy imádságot, és ilyesmit mondtam: „köszönjük Erzsike néni életét, mennyei Atyánk, mindazt a jót, amit tőle kaptunk. Örülünk, hogy így együtt lehetünk vele, amikor elindul a nagy úton, de én azt kérem tőled, mennyei Atyám, annyira szeret ő mindenkit a családban, add vissza őt az övéinek. Add neki vissza az egészségét!” Még egy éneket énekeltem, de aztán nagy hidegen-gyorsan búcsúztak a hozzátartozók. Másnap reggel lelkendezve mondja az egyházfi: tiszteletes úr, a Bözsi néni kint van az udvaron, eteti a csirkéket! Engem többet Egresen nem hívtak haldoklóhoz úrvacsorát vinni, mert a Bözsi néni háza már ki volt nézve a Sanyi unokának. Elterjedt, hogy ez a pap visszaimádkozza a haldoklót. De értjük, hogy mi az, felkel. Olyan ez, mint amikor valaki kilép a kényszerpályáról. Tegnap említettem kényszerpályát. Oda visz a bűn. A bűn mindig szabadságot ígér. A bűn kapujára az van kiírva: szabadság. Belépünk, s egy perc múlva mókuskerékben vagyunk. De ő felkelt. Leállt a mókuskerék. Vagy ahogy a zsoltár mondja: mint a madár kiszabadultam. (Zsoltár 124:7) Aki gyerekkorában fogott a markában kis madarat, kinyitotta a tenyerét, és elröppent belőle a madár, vissza se nézett, - az tudja, hogy miről beszélek, mit fejez ki ez az ige. Felkelt, otthagyta a létrontást, otthagyta az elveszést, otthagyta a halált. Felkelt, és eljött.
Ez a szó, hogy eljött az ő atyjához, ez áll most a középpontban, mert ez a példázatban az elbeszélő nézőpontját fejezi ki. Azért hangsúlyozom ezt ennyire. Jézus nem azt mondja: felkelt és elment, hanem felkelt és eljött.  Vagyis Jézus ezt a példázatot az atya nézőpontjából mondja el. Az apa története ez. Amikor tegnap azt kérdeztem, mi köze van ennek az egésznek Istenhez, - az örökség kivételéhez, a pénz elszórakozásához, a dorbézoláshoz? Hiszen ez egy közönséges prózai, mindennapi történet, a mi történetünk, unalmas, bulvárlap se ír már le ilyet. Mi köze van ehhez Istennek? Ezzel a kérdéssel már erre utaltam, hogy itt az apa nézőpontjából van elmondva minden. Tőle ment el a fiú, ezt az apa nézőpontjából látjuk, s hogy megint odébb megy, azt is, és az apa nézőpontjából látjuk most, hogy vissza-jön.
És most, ahogy jön vissza, azt halljuk (ez a következő fontos mozzanat!), bár még távol volt, meglátta őt az atyja, megesett rajta a szíve, odafutva nyakába esett és megcsókolta őt. Mikor még távol volt, - ez is az atya nézőpontja. Ki volt távol, ki volt közel, erről is kell szólni, de érezzük már, hogy így érünk el a megbocsátás tágasságához. Megérti, megtapasztalja a fiú, hogy a szeretet valósága mindennél mélyebb. Jön, jönnie kell. Így találkozik a megbánás a megbocsátással. József Attila szép versét sokat idézzük: tudod, hogy nincs bocsánat… A költővel szemben mondom: dehogy nincs! Csak az van! És de jó lenne, ha a bocsánathoz odatalálna a bánat. Mert íme, van, van bocsánat. S jaj, bennünk milyen keveset van ugyanakkor önmagunkra eszmélés, önmagunkhoz találás, atyánkhoz való elindulás, visszajövetel oda, ahonnan messzire mentünk, és amitől elidegenedtünk. Igen, a megbocsátás tágasságáról is szólni kell, és Jézus ezt is hihetetlenül tömören mondja el két aspektusban. Van a megbocsátásnak egy szubjektív, bensőséges megnyilatkozása, és van a megbocsátásnak egy tárgyias megnyilatkozása.
Még távol volt, szó szerint: nagyon távol volt, atyja meglátta - most mondom a szubjektív mozzanatot: megkönyörült rajta, odafutott, nyakába borult, és össze-vissza csókolgatta. Ez teljesen szubjektív. Majdnem azt mondhatnám, hogy annyira érzelmes, hogy nem is való a magyar embernek, nem szeretjük mi ezeket az érzelmes puszi-puszi dolgokat. De most lássuk és értsük ezt jól. Olyan nagy a megindulás, úgy felajzódik a szeretet, hogy túlárad önmagán. Ez itt a szeretet tágassága. Távolról látta meg - ez pedig szinte egzisztenciális. Hát ki volt távol? A fiú vagy az atya?  A fiú volt távol. Noha ő volt az, aki egykor úgy döntött, hogy az atya legyen távol. Legyen az otthon távol. Ő ezekből elköltözött, távol akarta ezeket magától tartani, atyját halottnak tekinti. De lám, kiderül, hogy ő van távol, ő volt távol, és ezt már nem a megbánás mutatja meg, hanem a megbocsátás. Távol voltam Istentől, elszakadtam Tőle, én voltam az, aki elmentem, elidegenedtem, elszakadtam, - ezt csak megsejtem a megbánásban. De hogy ez valóban így volt, ezt a megbocsátásban értem meg. Odaszalad, átöleli. Ennek a nagy megbocsátó aktusnak a szubjektivitásában csodálatos vonása, amit talán Rembrandt képe idéz fel a legszebben. Látjuk Rembrandt metszetén, ahogy a meghatott apa magához szorítja a fiút, és a fiúnak szinte csak a hátát látjuk. Magához öleli, visszaöleli magába. Látjuk, hogy az atya egy dús palásttal eltakarja a meztelen, sebzett, koszos testet. A szeretet sok bűnt elfedez (Jakab 5:20), sőt mindent elfedez (1Korintus 13:7). Ezt akarja, magába öleli. És látjuk, hogy az atya szeretettel csókolja  a fiút, mert a fiú már csókolni sem tud.
De a megbánásnak, a megbocsátásnak és a megérkezésnek a valósága még tárgyiasul is. Nekünk, magyaroknak nem tetszik az érzelgősség, a könnyek láttán mi pikírt megjegyzéseket teszünk, tehát mondom a tárgyiast, ami nekünk, magyaroknak, jogász népnek tetszik. Azt mondja az atya: hozzátok ki a legszebb ruhát, adjátok rá, húzzatok gyűrűt a kezére, sarut a lábára, tehát újra örökössé teszi. A legszebb ruha, a gyűrű az ujjon és a saru - az csak fiúnak jár. A cselédnek nem, a jött-mentnek sem, az alkalmi munkásnak sem. Hallottatok olyat, hogy valaki elmegy disznó-hizlaldába alkalmi munkára egy napra trágyát lapátolni, és azzal kezdi a tulajdonos, hogy felöltözteti? Az atya itt visszaállítja a fiút minden jogába. Egykor kikérte a részét, elvitte az örökséget, fel is út, le is út, nincs közünk egymáshoz. Megszűnt fiúnak lenni. És mégis, most az atya a megbocsátásban nemcsak azt mondja, hogy minden oké, nem haragszom, majd meglátjuk, mi lesz, hanem abban a pillanatban, amint magához ölelheti a fiút, az ő fiát, jogilag is fiúvá  teszi.
Nekem ez a mozdulat tetszik a leginkább, hogy odafutott. Vannak bibliatudósok, akik ezt az itt szereplő görög igét, egy másik görög igével hasonlítják, hangzó eltérés van a két szó között, amott az a szó azt jelenti: versenyfutás, s erre vezetik vissza, még egyszerűbben: gyorsabban haladni, gyorsabban menni. Ez a futás. De egyszerűbb, ha azt mondjuk: a megbánás talán igyekszik, a megbánás talán siet, de a megbocsátás mindig fut. Mindig elébe fut, mindig elébe megy a megbánásnak. Gyorsabb. Ez a megbocsátás tágassága. Mert a fiú nem is tudja először kimondani: atyám, vétkeztem az ég ellen és ellened, nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem… Ezt már csak akkor tudja kimondani, mikor az atya karjai között van. Mikor átölelte, mikor megcsókolta az atya, mikor levegőt vesz a fiú az atya ölelő szeretetében, akkor tudja elmondani, amit elhatározott előre, hogy elmondja. Elhatározta, hogy felkel, hazamegy, ezzel fog benyitni a kapun: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. De nem tudja elmondani, mert már az atya karjai között van. Ti tudjátok ezt gyakorolni? Mi tudjuk ezt gyakorolni? Vagy inkább az összes gesztusunkba az van beírva: előbb tessék azt mondani, hogy bocsánat, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz… Ez a fiú nem tud bocsánatot kérni úgy, hogy előbb ne tapasztalná meg az őszinte szeretetet.
És ezzel az elbeszélésben megtörik valami. De ez csodálatos törés. Eddig azt hangsúlyoztam, hogy van ebben a példázatban egy szilárd pont. Ez pedig az atya nézőpontja. Ebből a nézőpontból láttunk eddig mindent. Elment, ment, visszajött. Ezt jó tudni, hogy az Isten valósága szilárd, megingathatatlan. Ahogy Babits csodálatosan írja versében (Zsoltár gyermekhangra), hogy az ember nyüzsög, harcra megy, feldúlja a világot, mindent csinál, de  hallunk egy szilárd, atyai hangot: nem haragszom. Isten rendíthetetlen. De mit hallunk most? Az apa kilép ebből a szilárd, megingathatatlan pontból, melyhez eddig az egész történetben minden viszonyult, kilép belőle, és fut, fut a fia elé. Otthagyja a maga szilárd nézőpontját. Kilép abból, amiben végigvárta az egész történetet. Hisz nem ment utána a fiúnak, nem küldött utána senkit, elengedte, - így nem a disznók vályújánál történik meg a döntő találkozás, nem is kopogtatott rá ezerszer a bordélyháznál, hogy gyere már  haza, fiam, mit csinálsz te itt, - ő csak állt (és várt?) a maga szilárd nézőpontjával. De most kilép ebből. Ez a megbocsátás. Most otthagyja önmagát. A misztikusok oly sokat beszélnek arról, hogy az ember kilép önmagából Isten felé. Jézus azt mondja: Istennek is van ek-sztaszisza (eksztázisa), Isten kilép önmagából. Átölel. Te még egy szót se tudsz szólni, azt se tudod, hol vagy, de Ő már átölel, nála vagy, karjai között vagy, gyűrűt húz az ujjadra, palástot ad a válladra, sarut a lábadra, és utasítja a szolgákat: vigadozzunk. Mielőtt még a fiú elmondhatná a bűnbánat igaz szavait (vétkeztem az ég ellen és te ellened), mielőtt kimondaná kérését, hogy csak egy lehessen a szolgákkal, csak jusson egy falat kenyér, csak legyen fekvőhely, ezek előtt az apa megcsókolja, és így a fiú bűnvallása a bocsánat kellős közepén hangzik el. Pál apostol mondja a 2. Korinthusi levélben: Isten már megbékélt velünk Krisztusban. Isten már megbékítette magával a világot Krisztusban. Ezért kérünk benneteket, hogy ti is béküljetek meg az Istennel. Ez az evangélium. Isten már megbékült, és most  evangéliumot hirdetek, béküljetek meg az Istennel. Sokszor mondjuk: távol van az Isten, nincs itt az Isten, hol van az Isten?!  Isten kilép a maga szilárd pontjából (eksztázis), kilép az örök isteni rendből, fenségből és valóságból Jézus Krisztusban, mert benne lépett ki, és belép az embervilágba, és elibénk jön a szeretetével, megbocsátásával, csókjaival, a legszebb ruhával, a gyűrűvel és saruval, a fiúság ajándékával. Újra gyermek lehetsz. El hát kell mondani a bánat szavait.
Búcsúzóra, ma este még egy kérdést hadd tegyek fel. Vajon mit érnek a szavak, mit érnek a mi szavaink? Hiszen mi ügyetlenek vagyunk! Mi nem vagyunk költők, teológusok, mi egyszerű emberek vagyunk, sokszor elrontjuk a szavakat, minek elmondani a bánat szavait? Hiszen Isten már megbocsátott, hiszen Isten átölelt, hiszen már ott vagyok a megbocsátás véghetetlen tágasságában. Feleljünk a cinikus költővel, aki egész életében  ateista ostromokat indított az örök Isten fensége ellen, majd a halálos ágyán megkérdezték, hogy lesz most dolga Istennel ennyi pimaszkodás után? Ő ezt mondta: Isten megbocsát, az a dolga. De akár így cinikusan, akár másként, fenségesen, de fennáll a kérdés: vajon el kell mondanunk a bánatunk szavait, a megbánás szavait? Igen, el kell  mondani, mert a tékozló a teljes fiúságot csak azután kapja vissza, miután elmondta a megbánás szavait. Vétkeztem az ég ellen és te ellened. Mert nemcsak az atya békélt meg vele, hanem neki is meg kell békülnie az atyával. Nemcsak Isten békél meg velünk, nekünk is meg kell békülnünk Istennel. Az, hogy Isten kilép, és hozzánk fordul, ez az ő kockázatvállalása. Az, hogy Krisztusban testet ölt és közel jön, ez az ő kockázatvállalása. De erre nekünk felelni kell. Az odatérésnek, a hazajövetelnek a csodálatos vallomásával.
Ez a megbocsátás tágassága. Ezért lép ki Isten önmagából, ezért indul el ilyen utakra. Isten malmai lassan őrölnek  -szoktuk mondani -, ő ráér, évmilliárdokat görget maga előtt, neki nincs az idővel baja. Minden, ami történik, Istenben örökkévaló módon jelen van. Mondhatnánk tehát, majd meggondolja magát az ember, majd elindul egyszer az ember, majd hazatalál az ember, Isten megvárja őt. De Ő kilép, s Ő akar megtalálni. Ez az Ő szeretetének, megbocsátásának a véghetetlen tágassága. És az az ölelés, ahogy átöleli a fiút, az az igazi élet. Kálvin  azt mondta, nem az a mi kérdésünk, kicsoda Isten (azt tudjuk!), hanem az a kérdés, hogy milyen Isten. Milyen Isten a velünk való viszonyában? Milyen Ő hozzánk? Hirdetem nektek: ilyen az Isten. Ilyen az Isten, akit az ember a maga életvitelével halottnak nyilvánít. Úgy élünk, mintha Ő nem volna. Bonhoeffer 70 évvel ezelőtt megmondta, eljön az az idő, amikor ez lesz a szlogen: tégy úgy, élj úgy, mintha nem lenne Isten, - és így élünk. Isten ehhez az emberhez lép ki, ezt az embert keresi. Ilyen az Isten. Mi pedig a drága örökségünket eltékozoljuk. Mi lesz a világgal, kérdezzük szorongva. Mit kezd az ember a teremtéssel? Szemétdomb lesz belőle, és guberálni fogunk benne szép régi emlékeket?  Ilyen a világ, ilyen az ember. Mindig messze költözünk önösségünkben, a magunk nőttetésében. Isten pedig olyan, hogy a megbocsátásban kilép  az örök és szilárd és megingathatatlan igazságából, elénk fut, hogy magához öleljen,  és életre szeressen. Felkelt, és eljött az ő atyjához. Mikor még messze volt, az ő atyja odafutott hozzá. Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus, - üzeni nekünk az apostol (Efézus 5:14). Amik a hátam mögött vannak, azokat elfeledvén, célegyenest igyekszem a nékem eltett mennyei jutalomra, - mondja ugyanez az apostol (Filippi 3:14). Szép énekünkben így buzdítjuk egymást: testvérek, menjünk bátran, hamar leszáll az éj! Mai mondandóm fényében hadd változtassam meg az ének szövegét így: testvérek, jöjjünk bátran, hamar leszáll az éj. Ámen

Kedves Testvérek!
Szeretett Gyülekezet!  A mai estének ezt a címet adtam: a megbánás mélysége. A cím nyomán kérdés támad, hogy vajon elérkezik-e olyan mélyre a megbánásunk, a bűnbánatunk,  mint amilyen mély a bűn? Mert ha nem ér olyan mélyre, amilyen mély a bűn, akkor az a megbánás nem megbánás. Arra is készülődtem, hogy erre a kérdésre adok ma feleletet, ám angyal figyelmeztetett, hogy ez így nem lesz jó. Ez így túl könnyű feladvány, túl könnyű kérdés.  A figyelmeztetés valóban megtörtént, angyal érkezett hozzám, ahogy Isten szokott angyalt küldeni. Egy fiatal édesanya keresett meg, aki korábbi gyülekezetemben, a Bihari úton tért meg, ott konfirmált, aztán egyetemre ment, én pedig elkerültem egy másik gyülekezetbe, és elszakadtunk egymástól. Most a második gyermekét várja, szép, boldog édesanya. Azért jött, hogy panaszt tegyen a gyülekezetére és a papjára. A papja, ahogy mondta: komor bűnvadász, és nem szereti a szeretetről szóló fecsegést, mert szentimentalizmusnak tartja. Ő pedig, ez a fiatal édesanya azt kérdezte tőlem: püspök úr, miért kell mindig a bűnről beszélni, és miért nem hallok én az én keresztyén közösségemben valamit a szeretetről is? Azért nevezem most őt angyalnak, mert ugyan a maga dolgában és a maga kérdésével jött hozzám, ám ezzel a kérdéssel a magaméra, az én saját dolgomra emlékeztetett. Tehát hadd módosítsam a kiinduló kérdést úgy: nem az a kérdés, hogy elér-e a megbánás olyan mélyre, mint amilyen mély a bűn, hanem hogy elérkezik-e a megbánás olyan mélyre, mint amilyen mély a szeretet? Ezzel azonban, megvallom, nemcsak a könnyű beszédet kell immár elkerülnöm (bűnbánatról, bűnről könnyen beszélünk), hanem a könnyelmű beszédet (a szeretetről való fecsegést) is el kell kerülnöm. A bűnről könnyen beszélünk, a szeretetről meg könnyelműen. Különösen azért szeretném ezt a kettőt elkerülni, nehogy azt mondja bárki ma este: no, idejött ez a püspök, szór egy kis csillámport a fejünkre, mehetünk is haza, minden oké. Hogy tehát lássuk, milyen mély a bűn, és milyen mély, sőt a bűnnél is mélyebb a szeretet, és hogy lássuk, meddig kell a megbánásnak eljutnia, hadd hívjak meg ma este mindenit egy útra, egy hosszú, nagyon nehéz útra. Ennek az útnak van olyan állomása, amelyiket így nevezhetjük: céltalanság. Ez a bűn mélye. De van ennek ez útnak egy másik, igazi állomása, a boldog élet, mert a boldog élet életünk végcélja: megérkezés az örökkévalóba. Ezen az úton három mozzanatot szeretnék megjelölni, és a három mozzanat egy-egy szóhoz kapcsolódik, mindegyik járáshoz-keléshez, úton levéshez kötődik.
Az első ige így hangzik: messze vidékre költözött.   Elment. Elköltözött. A görög szó, apodémia áll itt - ez a szó azt jelenti: otthonról való elköltözés, a saját népünk köréből való elindulás, a népünk köréből való  eltávozás, felkerekedés, idegenben való tartózkodás. Nagyon jó a Károli revideált fordítás: messze vidékre költözött. Szinte érzékeljük, hogy itt távolság keletkezik. Itt eltávolodásról van szó. Persze, a görög szó a régi világban többnyire valami nagy ünnepélyes vállalkozást jelentett, amikor a görög telepesek kihajóztak, és szétáradtak a Földközi tenger vidékén, ahol újabb és újabb helyeket kerestek, s vittek magukkal mindent: batyut, hajót, házi oltárt, elbúcsúztak a régi hazától, és kerestek egy új hazát. Hogy mi, magyarok értsük: mikor mi elindultunk Etel-közből hont foglalni, az is apodémia volt, az is elindulás, eltávozás volt - a régi hazából egy új haza felé. Azt jelenti a szó: elhagyom az otthont egy új otthon reményben. De jelöl ez a görög szó (és ahogy Jézus mondja a szavakat, sejthetjük is!) valami rossz esélyt, az elidegenedés esélyét, - a magam népe köréből távozom el, idegenbe megyek, idegen leszek, elidegenedem az otthoniaktól, és idegenként érkezem mások közé.   Így is mondhatjuk: távol vagyok attól, ahol az eredetem, a létem forrása, az identitásom van. Állapítsuk meg a tékozló fiúról, hogy neki nem sikerült új otthont alapítani. Az apodémia: az elköltözés, az eltávozás nem vezetett a várt eredményre, hogy új otthonra lel. Nem sikerült új otthon alapítania. Tönkremennie sikerült (ha ez siker). Figyeljük meg Jézus szavait, milyen egyszerűek, ahogy néhány tényt közöl, mint egy krónikában, amikor valaki szikáran elmondja, hogy mi lett a gyermekéből. Csak néhány egyszerű, kemény szó: eltékozolta a vagyont, tobzódva élt, mindent elköltött, éhínség támadt, kezdett szükséget látni.  Nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott ez a folyamat, két hónapig, két évig? De Jézus öt egyszerű tényben egy egész élet csődjét össze tudja foglalni. Sőt, tovább is mehetünk, mert a példázat második felében  még ennél egyszerűbben is össze tudja foglalni azt, hogy miképpen sikerül nekünk tönkremenni, hogyan sikerül nekünk ezt az apodémiát, ezt az eltávozást úgy megvalósítani, hogy az lesz belőle, amit majd a példázat végén hallunk: elveszett és meghalt. Ennyi egy élet: elveszett és meghalt. Pedig nem így indult. És éppen  egy újabb szó mutatja meg nekünk, hogy nem így indult ez a történet.
A másik szó, mondja Jézus  a példázatban: éhség támadt, kezdett szükséget látni, és akkor elment  ott a vidéken egy gazdához, aki disznótartással foglalkozott. Itt egy másik görög szó áll, a porosz szóból, mely szűk szorost jelent, vagy inkább kényszerpályát, például, amikor egy hadsereg felvonul, és el akar foglalni egy országot, s nincs más út, egy szoroson kell átmenni. A thermopülai szoros történetét mindenki ismeri. Amikor a perzsák Görögországot el akarták foglalni, nem lehetett másutt menniük, mint egy szűk, tengerparti ösvényen. Ez egy hadsereg számára veszedelmes kényszerpálya. Tudjuk, hogy nem is sikerült nekik ott sokra jutni. Ez a mi emberünk is kényszerpályára került. Elszegődik disznópásztornak, - ő, aki az imént még dőzsölve és tobzódva élt, ő, aki az imént még önmegvalósításban volt, most alkalmi munkás lett.  Ma talán kopogtatna a munkanélküli irodán. De még ennél is tragikusabb a helyzete, mert még a moslékból sem jut neki. Ez a kényszerpálya a bűn mélysége felé vezet bennünket. Ott mutatkozik meg igazán, hogy mi a bűn, amikor kényszerpályán vagyunk. És nem tudunk mást tenni. Az élni-akarásom visz valamerre, de egyre inkább sodródom, és egyre inkább kényszerülök olyan lépések megtételére, amik szabadabb koromban  eszembe se jutottak volna! Mégis mondom,  itt csak a bűn mélysége kezd feltárulni, mert a bűn dolga úgy van velünk, ahogy a tékozló fiúval volt: a bűn előbb nekünk szabadságot és lehetőséget ígér. A bűn sosem mondja: gyere és azonnal nagy bajba kerülsz. Nem ezt mondja. Szabadsággal, lehetőséggel, önmegvalósítással, kiteljesítéssel kecseget, - így indulunk bele rendre a bűnbe. Azt teszel az örökséggel, amit akarsz. Az a tiéd, kikérheted az örökséget. Talán itt indul a dolog? Nem tudom. A bibliamagyarázók különböző módon fejtegetik ezt szociológiai és egyéb összefüggésekben. Talán ott indul az egész dolog, hogy bár él az atya, a fiú mégis kikéri az örökséget. (Mikor jár az örökség? Ha meghalt az örökhagyó.) Azzal tehát, hogy kikéri az örökrészt, az apját halottnak nyilvánította.   És lám, itt máris előre utalok, a szeretet mélységére, a nagy isteni titokra, - az atya kiadja az örökrészt. Nem mondja: fiam, megbolondultál? Hogy gondolod ezt!  Kapsz napi apanázst, csak maradj nyugton. Avval, hogy kiadja a fiának az örökrészt, meghalt. Vagy ott indult a bűn, ahogy a példázat mondja, hogy eltelt pár nap, és a fiú összeszedte mindenét, amije volt, és messze vidékre költözött? Hiszen azt tesz az örökséggel, amit akar. Sőt! Az elköltözéssel, az eltávozással még minden jobbra fordulni látszik. Emlékezzünk csak mindannyian az idősebbik fiú  dohogására a történet végén, - az atya házában  világos és tiszta rend van. Az atya házában dolgozni kell. Az atya házában minden a helyén van. De a kisebbik, mégiscsak a kisebbik. Hát induljunk útnak, ez az út sokat ígér, és elindulva minden jobbra fordulni látszik, nagy lábon lehet élni, lehet valakinek lenni, nem másodiknak, nem kisebbiknek, - valakinek! És ennek a végén kényszerpálya indul, összeomlik az élete, és maga marad tehetetlen önmagával. Még azzal a moslékkal sem tölthette gyomrát, amit a disznóknak adtak. Hihetetlenül mai, amit Jézus mond a nyomorúságnak, az éhezésnek, a semmivé süllyedésnek a mélységéről. Teljes egészében 21. századi jelenség ez. Ma minden csatornáról, minden helyről, minden pedagógiai műhelyből, a bölcsödétől az egyetemig, a diák-munkahelytől az esti munkahelyig, az önkormányzattól el a szószékekig ez árad! Erre van berendezve a világ. Készül az új alkotmány, aki már láthatta, tudja: nagyon szép és emelkedett, de minden izében 21. századi alkotmány, és minden pontjában benne van, hogy mit biztosít egy állam az állampolgárának ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát. Mindenekelőtt jogokat. Ma nem halljuk ezt a szót: igazságszolgáltatás, ma jogszolgáltatás van. Mindenki valósítsa meg önmagát, mindenki induljon el, legyenek nagy apodémiák, nagy   kiköltözések, nagy útnak indulások, nagy táborverések, nagy otthon-alapítások, nagy stratégiák. Ám amikor valaki elvéti, valaki elbotlik, valakire hamarabb rányit a bűn rettenetes valósága, akkor immár senkivé lesz az az ember, és akkor kitől kap segítséget? Kap-e valakitől segítséget? Amikor Budapest utcáit járom, és látom, amint tartják a tenyerüket a hajléktalanok, a koldusok, mindig Sepsi Csombor Márton naplója jut eszembe, aki nagy utazó volt a 17. sz. elején. Leírja, hogy megérkezve Németalföldre az volt első mély benyomása, hogy nem lát koldust. Igen, voltak szegény emberek, voltak elveszett emberek, voltak semmivé lett emberek, de a németalföldi társadalom tiltotta a koldulást, viszont odanyúlt mindenki hóna alá, és ha szegényházba, ha dologházba, ha ispotályba kellett menni, oda kellett menni, - az emberi méltóság nem sérülhetett koldulással. Nem tudom, hogy a 21. században hogy állunk, de amíg én Budapesten látok egy hajléktalant, csak azt kell mondanom: milyen modern, amit Jézus mond. Tessék, valósítsd meg önmagadat, kérd ki az örökséget, azt csinálsz vele, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz: így leszel valaki.  S a végén senki vagy.  Annyira senki vagy, hogy a disznók fontosabbak, mint te. Annyira senki vagy, hogy a disznók többet érnek, mint te érsz. Mit mond a fiú? Atyám béresei kenyérben bővölködnek, én pedig éhen veszek itt.  Mindig szépen indul, mert mindig magammal indul, mindig a magam nőttetésével, a magam valakiségével indul, hogy lennék már valakivé, s a vége az, hogy nemhogy senki vagyok, hanem semmi vagyok. De hogy igazán milyen mély a bűn, arra a megbánás útja vezet el bennünket. Ezt szeretném ma este különösen a szívetekre kötni. A megbánásban értjük meg a bűn mélységét. Semmi másban nem értjük meg, mert minden más esetben az tudjuk mondani, – ahogy nekem is szokták mondani, – ez van, tiszteletes úr. Most ez a helyzet. Ez viszont nem megbánás, ez csak körülmények taglalása.
Mi a megbánás útja?  Ezt egy harmadik ige fejezi ki. Azt mondja Jézus: és akkor magába szállt, – szó szerint magához jött, vagy fölébredt, ráébredt, észre tért. De szó szerint itt is mozgásról van szó: jött, magához jött. Eddig ment. Messze vidékre ment, másik emberhez ment, - de most megfordul minden és most jövetelről van szó. Itt kezdődik a megbánás, mikor az ember magához jön. Magához tér. Ahhoz az igazi magához, az igazi lényéhez, ahhoz az igazi fiúhoz, aki ugyan a kisebbik volt, és kisebb részben volt örökös, és lehet, hogy fölötte volt egy nagy, erős testvér, de fiú volt, de otthon volt, de identitása volt, de életgyökere volt. Ehhez az önmagához jön most, ehhez tér vissza. És emlékezik. Talán filozofikus, lehet, hogy megszóltok emiatt, pedig holnap szeretnék csak igazán filozofálni, - de igaza van a filozófusoknak, a legnagyobbnak, például, Augustinusnak, hogy az anamnézisben,  a fölidézésben rejlik igazi voltunk, igazi énünk, igazi valónk, - és mikor ehhez visszatérünk, akkor emlékezünk. A Jelenések Könyvét is lehetne idézni: emlékezzél meg, honnét estél ki. (Jelenések 2:5) Emlékezzél meg, honnét vándoroltál ki, emlékezzél meg, honnét indult az apodémia, az új irány keresése, az új gyökér keresése. Emlékezzél meg. Mire emlékezünk? Emlékszünk rá, hogy az atyai házban bőség van. Milyen megdöbbentő szavakat mond: atyám béresei bővölködnek kenyérben. Nem azt mondja, hogy atyám bővölködik kenyérben, nem azt mondja, hogy a testvérem bővölködik kenyérben. Nem azt mondja, hogy a sógornőknek és az unokaöcsöknek milyen jó dolga van, hogy dúskálnak. Nem azt mondja, hogy az atya kamrájában mennyi minden van. Csúnyán mondom,  nem azt mondja, hogy a fater bankszámláján van még egy csomó lóvé, hanem azt mondja, hogy a cselédek, az alkalmi munkások, az utcáról felvettek, egy napi béresek mind bővölködnek kenyérben. Hirtelen emlékszik rá, hogy mi van az atya házában. Aztán emlékezik az életre az atyai házában. Ott élt, az volt az élet. Onnan sarjadt fel minden. Ott volt igazán a helyén. Ott volt neve, ott volt ő valaki, még ha azt is képzelte, gondolta magáról, hogy ő ott senki. Emlékszik arra, hogy van élet.  Bizony, itt is mutatkozik a bűn mélysége. A bűn mélységében  nincs irgalom, a bűn mélységében egymagad van, úgy, amivé tetted magad, amivé sikerítetted magadat: vályúban matató valakivé. És emlékszik, hogy Istennel is volt dolga egykor. Emlékszik, hogy elvétette a célt a mennyel és az ő atyjával. Vétkeztem az ég ellen és te ellened. Hazamegyek, és ezt fogom mondani… - ez a megbánás, ez a bűnbánat, a régi latinok szerint ez a szájjal való kimondás, hogy megbántam: vétkeztem az ég ellen és te ellened.
A tékozló fiú példázatát gyorsan alkalmazni szoktuk Isten mennyei szeretetére, Jézus Urunk irgalmára. Istenről szól a példázat, a mennyei világról szól a példázat – mondjuk természetesen módon. Most engedjétek meg, hogy megkérdezzem: hogy kerül a csizma az asztalra? Vétkeztem az ég ellened, Isten ellen! - és te ellened. Ne szaladjunk most olyan nagyon előre a példázatban. Ne mondjuk nagy gyorsan,  hogy Jézus Isten Országára mondja ezt a példázatot. Természetesen, minden példázat Isten nagy megmentő, irgalmazó, megszabadító, újra felemelő szeretetéről szól. De most kérdezzük csak meg: itt van ez a fiú, eltökéli magában, mit kell tennie. Azt kell mondania: vétkeztem az ég ellen és te ellened. Mi köze ehhez Istennek? Ez egy köznapi történet. Hány ilyen történetünk van!  Talán a családunkban is. Valaki elment, eltűnt, elveszett, reménytelen eset. Vagy talán önmagunkról is van  ilyen történetünk? Elmentem, elvesztem, senki lettem. De mi köze ennek Istenhez? Ez egy köznapi, profán történet. Mi köze Istennek a bűnhöz?  A történet a vagyonról szól, buliról szól, haverokról szól,  bordélyházról szól, a való világról szól, ivogató cimborákról, akik, persze, amint baj van, mind eltűnnek. Ilyet senki se ír meg, mert nem méltó egy dráma lapjaira se, ilyen történet minden nap akad, hétköznapi, profán, egyszerű, földhözragadt történet. Mi köze Istennek mindehhez? Legyen ez a mai este nagy kérdése, - és nem is válaszolok teljes egészében rá, vigyétek haza, gondolkozzatok rajta. Majd a harmadik este megpróbálom a teljes válaszomat elmondani, most csak egy részleges választ adok.
Annyit kell itt látnunk, hogy a megbánás mélysége, ha az igazán mély megbánás, rögtön határhelyzetbe visz bennünket. És ebben a határhelyzetben két valóság van előttünk. Ott állunk a bűn iszonyatos, elveszítő mélységénél. Elveszek itt, meghalok itt, ezt mondja a disznók vályújánál az éhező ember. Éhen-halok itt. Ez a bűn elvesztő mélysége. Ezt a megbánás mutatja meg. Mert a megbánó ember, a bűnbánó emberből szalad ki az a létsikoly: elveszek. Aki még a bűnei pillangó után futkározik, aki még illúziókat kerget, aki  még azt hiszi: alszunk egyet rá, és holnap jobb lesz, aki azt hiszi, megnyeri a lottót, aki azt hiszi, majd csak lesz valami nagy segítség, az még nincs benne a megbánásban. Ha benne van a megbánásban, akkor látja a bűn elvesztő mélységét, - ezt fejezi ki a felszakadó kétségbeesett sikoltás: elveszek, meghalok. S a következő lépés: nincs tovább. De a megbánás megmutat egy másik mélységet is, - azt, hogy a szeretet mélyebb. Egy idős lelkésznél olvastam, aki a mi romló világunkon, a züllő, széteső, halálba menő világon elmélkedik, és azt írja: én azt remélem, hogy romló világunk mégsem semmisül meg, hanem a Messiás ölébe hull. Milyen szép kép. Ez a szeretet mélysége. Én, a magamnak élő, lázadó, önmegvalósító, magából kivándorló ember halálsikolyig jutok el, és már csak a zuhanást látom, ám ott van az a csodálatos mély, igaz tapasztalat, hogy a szeretet mélyebb, és nem veszek el, - nem dőlt szét a világ, hanem a Messiás ölébe hull. A megbánás oda vezet vissza bennünket, ahonnan elindultunk, ahol elhagytuk önmagunkat és elindultunk egy képzelt és vágyott és soha meg nem valósuló „én” felé. Mert a bűn útján soha nem valósulunk meg, csak az lesz mindig (ha így indulunk, kiköltözve önmagunkból és az isteniből) amit Jézus mond: eltékozolta a vagyont, tobzódva élt, mindent elköltött, éhség támadt, kezdett szükséget látni. Vagy amit az atya mond a fiúról: elveszett és meghalt. Elvezet hát bennünket a megbánás oda, ahonnan elindultunk efelé a soha meg nem valósuló „én” felé. Elvezet bennünket a megbánás oda, ahol először meghasadt az életünk, ahol lehasadt a mi igazi valónkról egy képzelt én, és fölébe kerekedett valós önmagunknak, kényszer-énünkké vált, mintha az volna igazi, az volna a valódi, azt kellene megvalósítani, - és aki vagyok valójában, az nem számít és nem is kell. Visszavisz tehát a hasadáshoz, oda, ahonnan új honfoglalásra indultunk, egy új én felé indultunk, hittük, pedig valójában elidegenedésre, önámítása, kisemmizettségbe, a semmibe indultunk. Az idősebbek sokszor hallották az Internacionálét: semmik vagyunk, minden leszünk. Nem így van. A megbánás mutatja meg, hogy: minden voltam, semmi lettem. Mert az atyánál minden voltam, fiú voltam, otthon voltam, mert az atyánál bőségben voltam, mert az atyánál szeretetben voltam, az atyánál örömben voltam, - minden voltam, semmi lettem. A modern ember himnusza nem az Internacionálé, hanem ez: minden vagyok (és hozzáteszem szomorúan) - semmi leszek. Erre a hasadásra visz bennünket a megbánás. Hogy miképpen kerülünk vissza az atyához, arról majd holnap este szólok. Ma sejtetésül újra kiemelem azokat az igéket, amit a példázat eddigi szakaszában hallottunk elköltözött, elment, és a legvégén a legtitokzatosabbat, s ez a legfontosabb: jött. Magához tért, magába szállt. A kegyelmet és a szeretetet mindig ez a mozgás jellemzi. Jönni. Közeledni. Hogy mondja Jakab? Közeledjetek Istenhez, és Ő közeledni fog hozzátok. (Jakab 4:8) Hogy mondja Jézus? Jöjjetek mindnyájan énhozzám. (Máté 11:28)
Ámen

Gyászoló Testvéreim! Végtisztességet tevő Gyülekezet!
Enyedy Lászlótól búcsúzunk, aki bibliai mérték szerint is megélhette a földi élet teljességét, 92 esztendősen ment el közülünk, áldott, gazdag élet után. Élet után – mondottam. Vagyis élete 92. esztendejében lezárult és befejeződött. Most, a búcsúzásban, amikor végképp elengedjük őt, hálaadásban is igyekszünk arra, hogy kedves alakját, nagyszerű erényeit, munkáját emlékeinkben megőrizzük önmagunk számára. De számot vetünk azzal is, hogy sok mindent elveszítünk halálával. Ezért erősítsen bennünket Megváltónk titokzatos és mégis reményt adó szava: én élek, ti is élni fogtok. Jézus az életről beszél, és ha életről beszélünk, beszélnünk kell az életünk tényeiről, beszélnünk kell életünk reményéről, és beszélnünk kell az életünk igazságáról.
Enyedy László életének tényeit hosszú órákon keresztül lehetne sorolni. Mondhatjuk, azon kevesek közé tartozott, akiket így szoktak jellemezni: reneszánsz ember.  Élete egyáltalán nem egysíkú, az iskolák, a három diploma, a nyelvek magas fokú elsajátítása, a tervek, a célok, mind-mind ott vannak fiatal korában. S ott van a háború is. Ott van a háború után a politikai változás, és ennek következtében  a pálya megszakadása, a semmibe hullás, az újrakezdés, a mérnöki élet, a tudomány, a műveltség, a fáradhatatlan munka, az önfegyelem, és mind e közben a derű. Ott vannak a hitves, a gyermekek, az unokák, a növekedő család,  a rokonság, a barátok, a pályatársak, s mindezek közepette Enyedy László a maga felülmúlhatatlan derűjével, mások számára vakmerőnek tűnő bátorságával, életszeretetével. A megtervezett műtárgyakban, a lefordított szak-cikkekben, a tudományos értekezésekben, a baráti beszélgetésekben, s mennyi mindenben még mennyi ténye egy életnek. S mégis a próféta, Ézsaiás egy egyszerű költői képpel, igazsággal azt mondja: bizony fű a nép. Megszárad a fű, és elhull annak virága. Hiába szedjük csokorba életünk nagyszerű tényeit, hiába rendezzük őket össze szép és dicső tablóvá, szép és dicső tabló az, megszáradt a fű, és elhullt annak virága, mint mikor a csodálatos nyári virágzás után érkezik a szikkasztó augusztusi aszály, és ami még tegnap olyan csodálatos, magától értetődően szép és bámulatos volt, az nincs többé, - porból vétettünk és porrá leszünk. És sírunk életünk tényei fölött. Sírunk Enyedy László élete tényei fölött is. Mostani búcsúzásunknak is megvan az a különös, rettenetes paradoxonja, hogy egyszerre mondjuk csodálattal, milyen gazdag és áldott élet volt ez, és mondjuk sírva, hogy ez már nincs. Mert nem folytatódik, mert élete megszakadásával mindez megszakadt. Igen, vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy majd emlékeinkben megőrizzük, hogy majd találkozván elmondjuk a történeteinket Laci bácsiról, s mindenkinek van legalább tíz-tizenöt-húsz igen jellemző, és csak őreá szabott története. Egybe kellene gyűjteni, meg kellene írni, egy egész életregény kikerekednék belőlük. De vajon vigasztalás-e, ha a por-ember vigasztalja magát azzal, hogy megőrzi a másik por-ember emlékét? Mi is virágzunk, mi is szépek vagyunk, a mi életünknek is vannak tényei, ha nem is annyi, mint Enyedy Lászlóénak volt, de megszárad a fű, és elhull annak virága. Amikor valakit gyászolunk, magunkat is megsiratjuk. Amikor valakinek a ravatalához virágot hozunk, önmagunk ravatalához is hozzuk ezt a virágot. Amikor megígérjük, hogy valaki emlékét megőrizzük, arra, akinek ezt megígérjük, magunkat is testáljuk. Ugye, az én emlékezetemet is megőrzöd majd?
Az ige nem engedi, hogy ebbe az irányba menjünk, mert mást mond Jézus szava,  - az élet reményére irányítja a figyelmünket. Én élek, - mondja jelen időben, a keresztre készülő Krisztus, s az utolsó éjszakán mondja, s azt is mondja tanítványainkat, ugyanazon az éjszakán: magamtól teszem le az én életemet, azon az éjszakán, amikor azt is mondja, hogy ez az én testem érettetek megtöretik, ez az én vérem, érettetek kiontatik, mondja: én élek, ti is élni fogtok. Hogy lehet ilyet mondani, ha a próféta szava igaz: porból vagyunk, és porrá leszünk? Hogy lehet ilyet mondani, ha igaz, hogy megszárad a fű, és elhull annak virága?  Hogy ígérhet ilyet Jézus: ti is élni fogtok? Egy napra ígéri ezt? Addig ígéri, míg tart a földi élet, 80-90-92 esztendőig? Futurum absolutumot mond Jézus. Ti is élni fogtok, - az örökkévalóság kapuját nyitja meg ez a szó, és ezért számunkra itt, a múlandóságban ez a kapu a remény valósága, az élet reménye. Van ennek az igazi  reménynek némi íze bennünk. Ha nem is a Jézus ígéretébe kapaszkodunk, ha nem is Isten kinyilatkoztatott igéjén tájékozódunk, mégis valami a szívünkben valahogy megfogalmazódik. Talán így: valami van az életem és a halálon túl. Talán csak egy sejtelem ez az emberben. Talán, amikor belecsodálkozunk a világba, amit sem mérnöki tudomány, sem semmiféle tervezés nem tud olyan szépre és fantasztikusra megrajzolni, s aminek Enyedy László is mindig csodálója volt, akkor mondjuk: kell lennie valaminek az én burok-létemen túl. Kell lennie valaminek, ami a porból virágot csinál, ami a porból embert alkot. Kell lennie valaminek, ahonnan élő lélek  jön. Kell lennie, mert van bennem sejtelem. De Jézus nem a sejtelmeinket akarja növelni és igazolni, hanem  futurum absolutumban kijelenti: én élek, ti is élni fogtok. Ez a láthatatlan világ statikája és dinamikája: én élek, ez a statika, -  Jézus él. Ez a szilárd alap, amire minden remény épülhet. Ez a szilárd alap, amire a halandó ember ráállhat. Boldogan hirdetem nektek: ez az a szilárd alap, amire Enyedy László hívő emberként és presbiterként ráállt. S amikor már kiesett a kezéből az a sok szép, érdekes könyv, irodalmi alkotás, miket élete végéig olvasott, amikor már nem érdekelte az újság, - az igét még akkor is a kezébe vette. Ez a statika. És az a dinamika, hogy: ti is élni fogtok. Igy mondja Jézus a testvérét sirató nővéreknek, akik váddal fordulnak hozzá (Uram, ha itt lettél volna nem halt volna meg az én testvérem), így mondja Jézus: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él. Ez a remény dinamikája. Meg kell halnunk, megadjuk a bűn árát, megfizeti nekünk a bűn a zsoldot. De nagyobb van itt bűnnél és halálnál, az élet Ura mondja ezt: én élek. És csodálatosan és kegyelmesen reményt ad ígéretében: bevonlak benneteket ebbe az örökkévalóságba. Jézus szava megnyitja nekünk a remény ajtóját, és amíg szilárd hittel hiszünk Őbenne, ez az ajtó nyitva van. Amíg szilárd hittel  hiszünk Őbenne, jöjjön bár háború, omoljon össze élet, változzon a világ, köszöntsenek be betegségek, kezdődjön az életünk lebomlása, élő reménnyel hihetjük: mert Ő él, mi is élni fogunk. Egybegyűjti porainkat, s ahogy az ige mondja, trombita fog szólni azon a napon, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban. Ez az élet igazi reménye, mert Jézuson alapul, aki harmadnapon feltámadott és elsőszülött azok közül, akik meghaltak. De jó lenne Jézus testvérének lenni, testvérévé válni mai napon is gyászunkban és azt mondani: Ő az elsőszülött, én csak második, harmadik, negyedik századik, ezredik, vagy milliomodik vagyok a testvérek között, de testvére vagyok, s ha Ő feltámadott, én is fel fogok támadni!
Ezért hadd hirdessem végül a vigasztaló igét, mert az életnek nemcsak tényei, az életnek nemcsak reménye, hanem az életnek igazsága is van. Az életnek egy igazsága van: Jézus Krisztus. Hadd hirdessem Őt nektek, és hadd buzdítsalak benneteket, támaszkodjatok az Ő életére, az Ő szavára és az Ő ígéretére most a búcsú és a gyász óráján, és akkor a szívünkben nemcsak fájdalmas, nehezen legyőzhető kérdések támadnak, vagy kérdések, amelyeket nem is akarunk hallani, mert életről és halálról szólnak a kérdések, és mi nem érünk rá e félelmetes kérdésekkel foglalkozni. A szívünkben nemcsak  a gyász szólal meg, hogy elvesztettünk valakit, akit nagyon szerettünk, és nagyon hiányozni fog, hogy ő nem szólít bennünket, nem teszi fel kedves és huncut kérdéseit, nem magaslik fölénk professzor urasan,  és mégis csodálatos barátsággal, nem élvezhetjük a jelenlétét, amit mindannyian élveztünk, hogy az ő körében mindig otthon voltunk. Bizony, akkor a szívünkben nemcsak a próféta keserű, de igaz költői képe lüktet: fű a nép, porból valók vagyunk, és porrá leszünk, és porrá lesz minden, amit alkottunk! Hanem megszólal a szívünkben a hálaadás is. Mert erről is szólni kell még, a háláról. Enyedy László áldott életéért.  Hogy ő oly sokszor megtapasztalta Krisztusa megmentő szeretetét. Hogy annyi áldást kaphatott Tőle, annyi ajándékot, tehetséget, talentumot, és a háláról azért, hogy igazi református jellemként önfegyelemmel, derűvel és hálával adta mindezt tovább.  Mennyit kaptunk Istentől őrajta keresztül!? Számba se tudjuk venni. De adjunk érte hálát. És legfőképpen adjunk hálát azért, hogy a Szentlélek Isten titokzatos munkája megérintette az Ő szívét is, és ebben az érintésen Enyedy László csendesen, igazán és szilárdan, jól megalapozott módon elkötelezte magát Krisztusának, gyermekké lett, az elsőszülött testvérévé lett, s hordozhatta boldog hittel, másokért való szolgálatban, hogy ő a Krisztusé. Ez a mi vigasztalásunk, ahogy káténk mondja: hogy mind életemben, mind halálomban, testestől-lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, az én Uram Krisztusomnak tulajdona vagyok. Ezért kell hálát adni Istennek, hogy őt megszólította, megérintette, elválasztotta, örökéletre elhívta, s késszé és képessé tette Enyedy Lászlót arra, hogy ezt a meghívást elfogadja, és ennek éljen. Isten Szentlelke minden fájdalmat meggyógyít. Isten Szentlelke minden rettegést és félelmet lecsillapít. Isten Szentlelke minden nyugtalanságot derűre és boldog várakozásra fordít.
Így szoktuk mondani: végtisztességet teszünk. Azt tesszük, mert emberileg nem tehetünk mást. Mégis kívánom tiszta szívemből, hogy Isten Szentlelke most is nyissa meg a remény ajtóját számotokra, hogy belelássatok abba a csodálatos világba, ahova Krisztus hívja az övéit ezzel az egyszerű szóval, abszolút kijelentéssel, örökérvényű igazsággal: én élek, ti is élni fogtok.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mostani napokban ahogy az Apostolok cselekedeteit olvassuk, máris szemünk előtt van a keresztyén evangélium-hirdetésnek, a missziónak az első néhány, igen fontos és mindent meghatározó évtizede. Bár szoktam mondani, különösen amerikai misszionárius barátaimnak (akik úgy jönnek Magyarországra, mintha itten evangéliumról senki sem hallott volna, soha keresztyénség nem lett volna, csak bolsevik kommunisták, akiket meg kell téríteni), hogy ugyan ne tekintsék az Apostolok cselekedeteit afféle forgatókönyvnek, melyet minden nemzedékének a keresztyénségben újra elölről kell kezdeni. Elölről egy pünkösddel, elölről apostolokkal, elölről mindennel. Mert ez ma valóban nem járható út! Most mégis azt kell mondanunk, hogy az Apostolok Cselekedeteiben olyan döntő, mindent meghatározó konfliktusok, ügyek, kérdések, viták és kibontakozások is vannak előttünk, amelyek egyszer s mindenkorra meghatározzák a keresztyénség szemléletét, így a mi szemléletünket is.
Mielőtt rátérnék a mai ige lényeges üzenetére, azt is el kell mondanom, hogy hihetetlen nagy emberi erőfeszítést is látunk itt. Egyrészt sorra-másra hallunk összeütközésekről, konfliktusokról. Az evangélium jó hírének a meghirdetése és meghallása emberi életeket változtat meg, és ahol valóban változnak az emberi életek, ott mindig támadnak konfliktusok is. Elég csak, ha utalunk a néhány korábbi igére, például, amikor Pál apostol Filippiben van, ahol sokan elfogadják az evangéliumot, s máris kitör a ribillió, mert amikor életek változnak meg, az emberek megriadnak: mi fog még történni?! Amikor a megszokott módon megy minden, ami se nem jó, se nem rossz, azért mégis úgy elvagyunk benne. Aztán azt is látjuk, hogy az apostolok, az evangélium-hirdetők számunkra szinte felfoghatatlan nagy emberi áldozatot is vállalnak. Börtönt is vállalnak az evangéliumért, üldöztetést is vállalnak, hamis vádakat is vállalnak, vállalják, hogy földönfutókká lesznek. Se éjjelük, se nappaluk, nincsen mögöttük propaganda központ, ami időről-időre küldené az apanázst, biztosítékot, mentességet adna nekik. Emberileg szólunk, - a magukén vannak, és nagyon nagy emberi tetteket vállalnak. S legvégül, még ha emberileg kell szólnunk, azt is el kell mondanunk, és ezzel már a mai történetünk kellős közepén vagyunk, rendkívül nagy szellemi erőfeszítést is vállalniuk kell. Mi, keresztyének hajlamosak vagyunk a dolgokat elintézni annyival, hogy elég a hit, nem kell okoskodni, nem kell magyarázni. Én is vettem részt egyszer egy olyan teológiai konferencián, ahol a világ minden tájáról a legnagyobb nevű teológusok jöttek össze, könyvek garmadáját írták, lexikonokban szerepel a nevük, a tudományos életben forgolódók tudják, mit mondok: az impact faktoruk meglehetősen nagy, nincsen olyan tudományos munka, melyben ne hivatkozzanak rájuk. Eljöttek hát, s kezdték az előadásokat tartani, és én első nap délután úgy éreztem, hogyha onnan nem megyek el, akkor belőlem egy hitetlen kutya lesz hamarost. Hát nem kell ennyi okoskodás, ennyi ész, ennyi ráció! Nem kell az nekünk, keresztyéneknek. A mi hitünk egyszerű hit, a mi meggyőződésünk egyszerű meggyőződés, ne okoskodjanak nekünk. Ezért engedjétek meg, hogy ma ezt a mi bensőséges hitérzetünket szembesítsem azzal, amit a mai igében hallottunk! Hadd mutassam be, hogy a legnagyobb tiszteletünkre méltó apostolok hihetetlen komoly szellemi erőfeszítéseket tettek az evangélium terjesztése érdekében. Majd a végén elmondom, mi volt ennek az oka és az alapja.
A felolvasott történetben egy nagy találkozásnak vagyunk a tanúi. Találkozik a keresztyénség és a filozófia. Athénben vagyunk, a filozófia fővárosában. A régi Athén erről a kettőről nevezetes: a demokráciáról és a filozófiáról, ezért a kettőért dicsőítik ma is a régi Athént. Ott vagyunk hát Athénben, mely ugyan most a Római birodalom része, tehát politikai függetlenségét elvesztette, a régi athéni demokrácia már oda, római rendben vannak, de a filozófia továbbra is virágzik. Athén tele van filozófusokkal, tucatnyi filozófiai iskola működik, egymással is vitatkoznak, magukkal is vitatkoznak, tiszteletreméltó emberek ők, mert az igazságot keresik, nem pénzt keresnek, igazságot keresnek, elkötelezettjei az igazságnak. És - írja Lukács - várják a híreket, mert tájékozódó emberek ők, akik mindenféle újdonságot megvitatnak egymással, új felismeréseket, új nézeteket taglalnak. Pál apostol személyében az evangélium érkezik ide, a keresztyénség, és így sorsdöntő találkozásra kerül sor. Nem azért mondom, hogy sorsdöntő, mert itt dőlt volna el a keresztyénség sorsa, a keresztyénség sorsa a kereszten és a feltámadáskor dőlt el, továbbá idői értelemben sem itt dőlt el a keresztyénség sorsa, sok más nagy találkozása volt a keresztyénségnek szellemi nézetekkel, áramlatokkal. Ám amit itt látunk, az mégiscsak sorsdöntő. Talán a számunkra is, mert oka van annak, hogy hajlamosok vagyunk a hitünket bensősíteni, és azt mondani, hogy a hit bensőséges dolog, a hit okoskodik, a hit nem vegyül bele vitatkozásokba. S a mára kialakult fölfogásunknak talán éppen az az oka, hogy a modern korban a keresztyénség – ha szabad ezt mondani – végső vereséget ugyan nem szenvedett a filozófiától, de jó néhány csatát elveszített. Jó néhány ütközet balul ütött ki, és szinte mondhatni, hogy aki ma filozófus, az talán a legutolsó sorban vallja magát hívőnek is. Thomas Huxley, a 19. század egyik nagy természettudósa alkotta meg azt a műszót, amit mi is ismerünk: agnosztikus, és ezen azt értette, hogy azokban a kérdésekben, állításokban, dolgokban, amelyek transzcendenciára, istenire, túlvilágira vonatkoznak, észérvek alapján nem lehet dönteni, ezek felől nincsen tudásunk, görögül: gnoszisz-unk. Ezért hát, mondotta, a legjobb, ha disztancirozunk, távol tartjuk magunkat ezektől, és így az igazi filozófus hit kérdésében nem foglal állást: agnosztikus. Persze, ez a hétköznapokban nem így jelenik meg, hanem úgy, ahogy én először életemben hallottam ezt a szót. Az Egyesült Államokban jártam, ahol egy lelkésszel elmentünk egy családot meglátogatni. A lelkész arra készített fel, hogy a férjjel külön is kell beszélgetni, mert a feleség és a gyerekek komoly hívők, templomba járók, de a férj makacs ember. Kedvesen fogadtak, s a lelkész azonnal erre terelte a szót, és megkérdezte Jimmytől, miért nem jár templomba. A férfi azt felelte, hogy agnosztikus, ami a köznapi gyakorlatban azt jelenti, hogy nem érdekelik ezek a dolgok. Nem azt mondta, hogy ateista, mert Amerikában nem szabad azt mondani, hogy ateista valaki, hanem azt mondta, hogy agnosztikus. A keresztyénséget mára a modern filozófia harapófogóba fogta. A fogó egyik szára Immánuel Kant, aki a filozófiájában (egyébként megalapozottan) azt mondja, hogy az ember nem tud az idő és a tér valóságból kiszakadni. Ami azon túl van, nem tartozhat elmélkedésünk és gondolkodásunk körébe. A harapófogó másik szára a 20. századi nyelvfilozófia, amelyik azt mondja, hogy azok az állítások, melyeket a keresztyénség tesz Istenről, teremtésről, világról, nem verifikálhatók, nem igazolhatók. S ami nem verifikálható, az nem tartozik a vizsgálódás körébe.
Így állván tehát, nézzük most meg, hogyan találkozott először a keresztyénség és a filozófia. Pál azt látja, hogy az athéniak a régi görög költő, Epimenidész hagyományát tartják, aki Krisztus előtt a 6. században egy nagy kultuszi reformot hajtott végre. Szolónnak volt az orákuluma, jósembere, udvari költője. A régi athéni reform egyik döntő lépése egy pestisjárványkor következett be.  A riadt emberek a tizenkét görög főistennek, meg a számtalan kis istenségnek áldozatokat mutattak be. Ám ez a görög költő azt mondta, hogy ez így nem jól van. Tanácsára szabadon engedtek egy csomó áldozatra való állatot, és melyik állat melyik templomhoz, szentélyhez futott, ott áldozták fel. De volt néhány áldozatra való állat, amelyik egyik templomba se futott, egyik szentélyhez sem érkezett meg, de megfogták, feláldozták őket – kinek? – az ismeretlen istennek. Okos ember volt ez a költő, és azt mondta, hogy mi bölcsek és filozófusok vagyunk, s a gondolat útján keressük Istent, ahogy maga Pál mondja, hogy az ember talán kitapogathatná és megtalálhatná Istent! Mi tehát, akik tapogatjuk a világot, hogy megtaláljuk Istent, nem biztos, hogy megtaláltuk az igazi Istent! Bár minden sarokban van már egy istenség, mégis ott az ember szívében a szorongás, hogy megtaláltam-e, kitapogattam-e, tényleg az istenségnek áldozok-e, tényleg az igazi istenségnek hódolok-e? Állítsunk hát egy oltárt az ismeretlen istennek is, s erre görögül rá is írták: theosz agnosztosz, az ismeretlen isten-nek. Rémlik talán sokaknak máris a szó, mondom: agnosztosz, Huxley ebből a szóból gyártotta az agnosztikus szót. De micsoda különbség! A régi görögök istenséget kerestek, és annak akartak áldozni, akit nem ismertek. Így mondja Pál is: megdicsérlek benneteket athéniak, kegyesek vagytok, mert sokféle oltárotok van, sokféle istennek áldoztok, de áldoztok az ismeretlen istennek is. Ti minden tekintetben kegyesek vagytok, istenkeresők vagytok. Most azt hirdetem nektek, akit nem ismertek. Hogy van azonban a 19. század? – agnosztosz: nem is ismerhetjük meg, nincs is. Ez a szó, hogy agnosztizmus, mára jobb esetben a közömbösségnek, rosszabb esetben az ateizmusnak a szinonimája.
Az hát itt a kérdés, ebben az athéni találkozásban, hogy ismeri-e az ember igazán Istent? És ne intézzük ezt el, kérve kérek mindenkit, a filozófia tiszteletreméltó, ám mindegyre eredménytelenségbe fuló erőfeszítéseivel. S azért ne tegyünk így: mert ha Isten nem ismerjük meg igazán, akkor magunkat sem ismerjük igazán. Valóban, mennyi tény igazolja ezt a mai világban, ma amikor az ember lemond Isten megismerésének a lehetőségéről, agnosztikus lesz (ez divatos, sokaknak tetszik, a szkepszis rettentő divatos valami lett, az el nem köteleződés pedig még divatosabb valami, a függetlenség még annál is divatosabb), aközben azt kell észrevennie, hogy önmagát sem ismeri. Sőt, az ember egyre nagyobb zavarban van önmagával kapcsolatban. Ha lenne még divatja az úgynevezett iskoladrámáknak, én is írnék gimnazistáknak vagy egyetemistáknak iskoladrámát, s annak semmi másról nem szólna a története, mint hogy egy mai ember meg egy régi ember találkozna, és a mai ember kezdené a régi embernek a szemére hányni, hogy milyen keveset tudtatok ti annak idején régen, milyen primitívek voltatok, milyen babonások voltatok, milyen hiszékenyek voltatok. (Nem így tanultuk ezt az iskolában? – Hogy az ősember ilyen primitív volt, a középkori ember olyan primitív volt!) De folytatnám ezt az iskoladrámát azzal, hogy ez a mi régi emberünk egy kicsit körülnézne a mai ember lelkében, gondolataiban, és megdöbbenne, hogy amilyen arrogáns és gőgös a mai ember, éppen annyira nem ismeri önmagát! Csak néha, amikor föltárul a bugyor, csak néha, amikor valamit tesz a mai ember, csak akkor döbbenünk meg, hogy mi lakozik a mai emberben, és mire képes a mai ember! Csak néha, amikor kétségbe esünk attól, hogy a mai ember kezében ott van – egy kezében, nem is kettőben – egy egész univerzumra való arzenál, és egy gombnyomásra mindent meg tud semmisíteni, és játszik úgy ezzel a mai ember, mint egy gyerek. Bizony rá szoktunk reccsenni a gyerekre, aki tépi a bogár szárnyát, kínozza a macskát, a jószágot, hogy – mit csinálsz? De nem ilyen gyerekké lett a mai ember, játszik a világgal és az univerzummal. Ki tud akkor itt többet?
A mi tételük egyszerű: isten-ismeret nélkül nincsen igaz önismeret. Ezért hát, amikor Pál megszólal, és az ismeretlen istenről beszél, akkor azt a két nagy mozgást mutatja be, ami mindig meghatározza az embernek az Istennel való kapcsolatát. Az egyik mozgás, az egyik kérdés, hogy én meddig juthatok el, meddig mehetek el, meddig ér el a tapasztalat, meddig ér el az emberi gondolat, milyen határokat tudunk kinyitni, hogy – idézem még egyszer az apostolt – hogy Istent kitapogathatnánk, és Őt megtalálhatnánk?! Nagy kérdése ez mindig az embernek, még akkor is, ha nem kérdezi.
A görögök ott, Athénben már hatszáz évveé azelőtt, hogy Pál odaérkezett, nagyon ügyesen és szellemesen válaszoltak, kitettek egy oltárt és ráírták: az ismeretlen istennek. Ez vallomás is, bevallása és megvallása annak, hogy az emberi szellem, az emberi tapasztalat, az emberi gondolat egy pontig el tud jutni, és nincs tovább! Mondhatnám azt is, hogy a középkor egyik nagy teológus gondolkodója, Canterbury Anzelmus éppen erre a tapasztalatra alapozva alkotta meg minden idők legzseniálisabb isten-érvét, amikor azt mondja, hogy Isten az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. De nemcsak erről kell szólnunk, hiszen Pál sem erről beszél, hanem fölteszi a másik kérdést is: hogy Isten meddig megy el, egészen pontosan, Isten meddig jön el? Hiszen hogy mondja? Hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnánk Őt, és megtalálhatnánk, jóllehet bizony nincs messze egyikünktől sem. Az egész keresztyénség ezen a paradoxonon forog: megtalálni, kitapogatni Istent, minden lét forrását, minden értelem végső beteljesülését, megtalálni, kitapogatni Őt, noha nincsen messze egyikünktől sem.
Isten meddig jön el? Mi, keresztyének erről is beszélünk. Meghagyjuk, elismerjük saját magunk tapasztalata alapján is, amit ez ember tud, égre nyújtogatjuk kezünket, az univerzum mögé tekintünk, fölhasítjuk az anyagot, és keressük az Urat, az Istent, az Alkotót, minden ember alkotóját, mert mi mind az Ő nemzetsége vagyunk! És emberileg csak ennyit tudunk mondani: Isten az, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. De Isten is beszél, Isten is jön, Isten is közeledik, mondja az apostol: nincsen messze egyikünktől sem. Hogyan? – és ebben látom a találkozást, ebben jelenhet meg konfliktus, ebben térhet meg a filozófia, mert a filozófia is megtérhet. Ismerek hívő filozófust is. Ebben találhat oda az emberi szellem Isten dicsőítéséhez. Miben? Hogyan? Pál Krisztus történetéről beszél. Azt mondja, hogy Isten elrendelt egy férfiút, akiben önmagát megmutatta, akiben önmagát adta az emberi sorshoz, s olyan közel jött az emberhez, hogy közelebb van Isten hozzánk, mint mi önmagunkhoz. Mert a halálunkat is megízlelte. Mi még, akik itt vagyunk, nem ismerjük a saját halálunkat. Másét igen, akinek az ágya mellett ott ültünk, fogtuk a kezét, amikor elaludt. Másét igen, akinek ott álltunk a ravatala mellett, és megsirattuk. Másét igen, aki nem is volt közel hozzánk, de láttuk a halálát. A magunkét még csak sejtjük. Isten azonban Krisztusban megkóstolta a halált, s közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz, és ez az Isten – mondja Pál apostol – aki Krisztust föltámasztotta, azt mondja most: legyen vége a tudatlanság idejének. Ez a döntő pont, legyen vége a tudatlanság idejének! Isten azt akarja, hogy az emberek megtérjenek. S ez ott, a görögök fülében nagyon kétélűen hangzott. Evangéliumi igeként hangzott, megtérésre szólító igeként hangzott. Mégis most, egy pillanatra, mert erről van szó, a görögök közé kell mennünk. S így másképpen is hangzott. Először is azt hallani, hogy Isten elnézte már a tudatlanság idejét és azt parancsolta, hogy legyen vége a tudatlanság idejének, - ez megalázó. Egy filozófusnak azt mondani, hogy tudatlan, ennél nagyobb sértés nincsen. Egy okos embernek azt mondani, hogy nem ér semmit a tudománya, ez bántó. S most Pál ezt mondja. Értitek, testvérek, mi ütközik itt? A görögök azt mondják: mi minden tudományunkkal feljutottunk a csúcsra, és ez a csúcs az, hogy nincsen tovább. Ezért állítottunk oltárt az ismeretlen istennek. Ennyit tehet a mindentudó ember. Erre Pál azt mondja, hogy ez tudatlanság. Ráadásul a megtérés szó görögül az elmének a megfordulását jelenti. Metanoia, mondja görögül Pál, az a nousznak, a szellemnek, az elmének a megfordulása. Pestiesen így szokták ezt mondani: háttal ülsz, édesem, a moziban, fordulj meg, mert nem azt nézed, amit nézned kellene. Ez a metanoia, ez a szellem megfordulása, ez a megtérés. Némelyek, akik hallottak a feltámadásról – fejezi be Lukács az igét – gúnyolódtak. Mások azt mondták, szintén gúnyosan: meghallgatunk még téged. Előbb szerezz Pál, egy PhD-t, egy akadémiai fokozatot, s majd az akadémia filozófiai szekciójában meghallgatunk még. De nem így ér véget a történet, hanem így: némely férfiak azonban csatlakoztak őhozzá, és hittek.
A keresztyénség történetének egyik döntő pillanatát láttuk, amikor az emberi szellem és az evangélium vívja a maga csatáját, amikor a hivő embernek ki kell lépnie a hit bensőséges, védett világából, és kockáztatnia kell. Kockáztatni az emberi szellemmel szemben, amelyik viszont nem kockáztat. Mert a görögök nem kockáztattak, hanem azt mondták, oltárt állítunk az ismeretlen istennek is. Minden tuttira be van biztosítva. Ilyen a szellem. De Pál kockáztat, mert Isten is kockáztat, amikor Krisztusban közénk lép. Pál kockáztat az evangélium hirdetésével, mert Isten is kockáztatott az egy igaz, tökéletes ember, Jézus Krisztusban, akiben Isten egészen közel jött hozzánk, meghalta halálnak halálát és föltámadott. Az ember úgy indul a szellem kalandjaira, hogy amikor elérkezik a gondolat végállomásáig, már nem kockáztat többet. Isten pedig úgy jön közel hozzánk evangéliumával, szeretetével, irgalmával, hogy Jézus Krisztusban vállalja az emberi sorsot. Most pedig Isten azt akarja, hogy megtérjenek mindenek. Most pedig Isten azt akarja, hogy a gondolkodása, szelleme megforduljon, és ott keresse Istent, ahol Istene láthatóvá, megragadhatóvá, kitapogathatóvá, elérhetővé tette magát Jézus Krisztusban, az egyszülött fiúban.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai napon is az Apostoli Hitvallás soron következő passzusa vezet bennünket az ige megértésében: Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét. Egészen pontosan, ma ennek a cikkelynek az első feléről fogok szólni, még egyszer olvasom tehát az első felét: Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat.
Nemrégiben valakivel egy hosszadalmas vitába bocsátkoztam, s nem tudom, hogy megnyertem-e a vitát (ha nem, akkor majd most a szószéken próbálom megnyerni, remélem, könnyű győzelmet fogok aratni). A vita arról folyt, hogy bonyolult-e a keresztyénség, vagy éppen ellenkezőleg, valami nagyon egyszerű. Az indította el a vitatkozást, hogy bár ilyen kérdést régebben nem nagyon szoktak feltenni (hogy bonyolult-e a keresztyénség, vagy ellenkezőleg, nagyon egyszerű valami), de valamikor, a keresztyénség kezdeteiben, ha nem is ilyen módon – mert ez nagyon mai kérdés: hogy bonyolult-e vagy egyszerű valami – de ugyanezt a típusú kérdést föltették, - és lám, ma újra nagy kérdéssé lett. Az is biztos, hogy régen nem ugyanezen okból tették föl, mint ma. Ma azért teszik föl egyre többször ezt a kérdést, mert a vallások versengésben vannak egymással, összezsugorodott a világ, ahogy már az 1960-as, 1970-es években mondták: az egész világ faluvá lett, - a falu pedig arról nevezetes, hogy ami a felszegen történik, azt rögtön tudják az alszegen, és a belszegen sem történhet olyan, amit kültelken ne tudnának. Minden tudunk, mindenről értesülünk, mindenről hírünk van, minden találkozik, és mindenki találkozik, - találkoznak a vallások is. Sőt, egy erős versengés alakult ki, és ez a versengés a mai világ kellékei között zajlik, amolyan gyors-vetélkedő módjára. Ezért mondom, hogy egyre többen kérdezik, bonyolult-e a keresztyénség vagy egyszerű-e a keresztyénség? Amolyan (félreértés ne essék)  Ki nyer ma? módjára folyik ez, öt perc, öt kérdés, ha tudjuk az öt megfelelő választ, akkor máris miénk a pálma.  De talán még egyszerűbb azt mondani, hogy úgy zajlik ez a versengés, mint a televíziók betelefonálós műsoraiban: ki van írva egy szó, amiből csak egy betű hiányzik, s aki tudja azt az egy betűt, az nagyon sokat nyer. Minél gyorsabban, minél könnyebben kimondható a talány, annál vonzóbb. Ráadásul, az Európában, a nyugati civilizációkban nagy erőkkel térítő munkát végző iszlám azt is hirdeti magáról, hogy a legegyszerűbb vallás. Ott néhány gyakorlatot kell megtartani, néhány alapvető tételt kell vallani, a többit majd az imámok meg a kádik megmondják. Aki az iszlámba betér, annak minden be van biztosítva, ha azt a néhány regulát megtartja, amit a vallása rá ró. Én azonban azt tudom mondani, hogy nem így van, sőt éppen ellenkezőleg. Mert a vallás önmagában mindig is rendkívül bonyolult és szövevényes valami. Pontosan ugyanolyan bonyolult és szövevényes, mint az emberi élet. Ugyanannyira indázik, kanyarog, visszatér önmagába, új fejezetet nyit, mint amilyen az életünk, és bármennyire is szeretnénk az életünket akár egy söralátéten is – mint az adóbevalláson – három mondatban megírni, nem tudjuk, az emberi élet – akár csak egy ember élete is – rendkívül bonyolult. És a vallás egyik nagy vállalkozása éppen az, hogy elleplezze az életünknek ezt a bonyolultságát. Hogy ne kelljen szembesülni azzal, amivel az ember nem szívesen szembesül, hogy a maga erejéből, a maga igyekezetéből akármilyen úton-módon törekszik is, nem tudja önmagát saját léthelyzetéből kiszabadítani, az ember nem tudja megoldani saját sorsproblémáit önmaga erejéből.
A vallások egyik nagy titka, hogy segítenek bennünket abban, hogy ezzel a ténnyel ne szembesüljünk. Kivéve egy vallást, a keresztyénséget. A keresztyénség ilyen értelemben, nyugodtan mondhatom: abszolút vallás, mert nyílegyenesen elvisz bennünket Istenhez, a megoldáshoz, sőt azt hirdeti, hogy nem is tudunk Istenhez eljutni, hanem Isten érkezik hozzánk. Ez a keresztyénség üzenete. Ez az evangélium. A megoldatlanságban gyötrődő és vergődő ember, aki megannyi vallást, kultúrát, civilizációt hozott létre és fog is létre hozni, meg akarja önmagát váltani, nem akar azzal szembesülni, hogy nem tudja önmagát megváltani, sőt, azzal sem akar szembesülni, hogy megváltásra szorulna tulajdonképpen. Mint a 40 fokos lázban szenvedő tüdőgyulladásos ember, aki azzal biztatja magát, hogyha egy kalmopyrint beszed és alszik három percet, akkor elmúlik a baja, s ha nem, akkor eszik egy kis fokhagymás mézet, s ha attól sem múlik el a baja, akkor iszik egy kis forralt bort, s ha attól sem múlik a baja, antibiotikumot szed. Több ezer év óta kuruzsolja magát az ember fűvel, fával, mindenféle gondolattal, filozófiával, vallással. A keresztyénség egyszerűen és nyílegyenesen, radikálisan és abszolút módon adja tudtára az embernek, hogy van megoldás, és hogy a megoldás Istennél van, és Isten ezt a megoldást elhozta. Tehát azt tudom mondani, hogy a keresztyénség, mint vallásos közösség (s erről már beszéltünk, hogy a hit mindenképpen kiteresedik, hagyományai lesznek, szertartásai, életrendje lesz), tehát a keresztyénség ebben a mai nagy vetélkedőben – ki tud többet hamarabb, ki tud egy mondatban többet megfogalmazni, ki tudja a tutit?! – úgy tűnik, veszíteni fog. A mai ember is imád vallásosnak lenni, a mai ember is szívesen bocsátkozik labirintus-játékokba, és áltatja magát, ha még ezt kipróbálja, azt kipróbálja, ha még ebbe belekap, ha még kettőt, hármat összerak, akkor lesz megoldás. Amit viszont a keresztyénség olyan egyszerűen a tudtára ad, az örömhírben, az evangéliumban, az nem kell. Szinte azt lehetne mondani, hogy a keresztyénségnek nem a többi vallással van konfliktusa, nem a többi vallási tradícióval veszekszik, hanem a mindenkori emberrel van konfliktusa a keresztyénségnek.
Ezért nem véletlen, hogy az Apostoli Hitvallás nem fejeződik be ott, ahol mi a múltkor abbahagytuk: Hiszek Szentlélekben.  Ámen – és ezzel mi megvalljuk az Atyát, Fiút, Szentlelket –, s ezzel benne foglalt módon vallást teszünk Isten csodálatos munkáiról. Hanem folytatja – és hittétellé, hitigazsággá, és bizonyos értelemben hittitokká is teszi az egyház kérdését. Kell is tennie az okán is, amit eddig elmondottam. Mert ha a vallási közösségekhez viszonyítjuk a keresztyénséget, látjuk, hogy mindig veszíteni fog. Mert nem tud olyan bonyolult lenni a keresztyénség, mint amennyire az ember szeretné, hogy bonyolult legyen, és ugyanakkor annál meg mindig sokkal egyszerűbb, mint amennyire az ember szeretné, hogy egyszerű legyen. Másrészt, az egyház története sem túl szép, és ezt már a régi időkben is érezték, hogy annyi bonyodalom, annyi ütközés, annyi dráma van magában a keresztyénség történetében is, hogy szinte hinnünk kell azt, hogy van egyház. Hinnünk kell az egyház létezésében is.
Amikor azonban így mondom a hitvallási tételt: hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, vagy régiesen - hiszek egy közönséges anyaszentegyházat –, akkor nehezen mondhatom katolikus változatban: hiszek a katolikus anyaszentegyházban. De nem azért, mert a katolikus szót én ne használhatnám. A katolikus szó egyetemest jelent, tehát használhatom. Azért nem mondhatom így, mert a római katolikus szöveg azt a változatot követi, mely így hangzik: Hiszek a katolikus anyaszentegyház-ban. És itt megnyitunk egy régi vitát! Mi viszont azt mondjuk: az egyházat hiszem.  S a kettő teljesen mást jelent. Egyházban hiszek, vagy az egyházat hiszem? El is mondom mind a kettőnek az értelmét.
Az első esetben tehát azt mondjuk, hogy hiszek az egyházban. Ezt már Augustinusnál is látjuk, ám a reformátusok által legnagyobbra becsült régi egyházatyát ezen a ponton bírálnunk kell, és nem fogadjuk el a nézeteit. Augustinus hosszasan fejtegeti, hogy úgy kell érteni, hogy hiszek Istenben, a mindenható Atyában, Jézus Krisztusban, a Szentlélekben – és az egyházban.  És mindez okán, amit az egyház mond és tanít, amit az egyház hitelesnek és igaznak nyilvánít, nekem azt hinnem kell, nekem abban hinnem kell. Nem ok nélkül érvel persze így Augustinus, csak mi már ezt elfelejtettük: nagy vita dúlt az ő idejében, egyházszakadás volt, kiváltak a donatisták, akik nagyon szentnek gondolták magukat. A mártíriumot nagyon szerették, és azt mondták, hogy ők az igaz egyház, és velük szemben pedig Augustinus mindig azt mondta, hogy nem: az egyház az apostoli közösségben, az apostoli tanításban, a folytonosságban van, és hinni kell az egyházban – tudniillik az egyház szavában. Ám ebben az esetben nyílegyenes út vezetett – szellemi értelemben is – az úgynevezett hiper-katolicizmushoz, ami azt jelenti (szociológiai kifejezéssel élve), hogy vallásos vagyok úgy, ahogy az egyházam megkívánja. Ahogy az egyházam megparancsolja, ahogy az egyház dogmái ezt előírják. Minden tekintetben, nemcsak hittételek dolgában, hanem életvezetésben, étkezésben, szokásokban, szexuális magatartásban, családtervezésben, a tudományról vallott kérdésekben, zenei kérdésekben. Ily módon azonban, vélik sokan, az egyház óhatatlanul elnyomja az egyént, és ami a hitvallás végén van – mert ez már a hitvallás végén áll: hogy hiszek az egyházban – az elejére kerül, és jószerivel kezdhetnénk úgy is az Apostoli Hitvallást, hogy hiszek az egyházban, és miután az egyház mondja, hiszek a Szentháromság Istenben is. Az egyház nyit ajtót Istenhez. Ez a hiper-katolicizmus.
De hadd szóljak rögtön arról is néhány szót, ami a másik pozíció jelöl, amely az Apostoli Hitvallás eredeti változatára hivatkozik, ott így áll: hiszem az egyházat, hiszem az apostoli keresztyén egyetemes anyaszentegyházat. Ezt a pozíciót képviselték a reformátorok is, és azt mondták, nem lehet az egyházat Isten szintjére emelni, azért hiszünk Istenben, mert Ő isteni személy – hiszen mondhatnánk azt is, hogy hiszem Istent, hogy tudniillik Ő van. De ez nem nagy dolog, ezt minden hiszi (még az ördög is), mi azért azt mondjuk, hogy hiszünk Istenben, mert isteni személyben hiszünk, és nem lehet erre a szintre fölemelni az egyházat. Nem lehet az egyházat megisteníteni. Ezért a reformátorok következetesen azt vallották, hogy az egyházat hisszük, az egyház hittétel, az egyház Isten titokzatos munkájának az eredménye, de mégis csak tárgyesetben mondjuk, hitünk rá irányul, de nem a hitünk forrása. Ebből aztán – különösen a 20. században – egy másik szélsőség alakult ki, ezt én hiper-protenstantizmusnak neveztem el. Szociológiailag így lehet megfogalmazni: vallásos vagyok a magam módján. Legegyszerűbben talán azzal a német szlogennel lehet visszaadni, ami az 1960-as, 1970-es években, az első nagy szekularizációs hullám idején terjengett Németországban, Christ sein ohne Kirche – keresztyén vagyok egyház nélkül, tudok keresztyén lenni egyház nélkül is. Sőt, akkor tudok igazán keresztyén lenni, hogyha az egyháznak nevezett valamit a papjaival, a templomaival, az intézményeivel – elnézést kérek a diákoktól – az iskoláival együtt (Baár-Madas VIII. B., IX: C) kicsukjuk az életünkből. Mert mindenki, aki belekeveredett már egy kicsit ebbe az egyháznak nevezett valamibe, aki volt például egyházi iskolás, az mindjárt másképp kezd az egyházról gondolkozni. Aki még nem találkozott az egyházzal – és most nem a tornyos épületekre gondolunk, hanem az egyház szervezetére, institúcióira – az még talán tud szépet gondolni, még hiheti, hogy az egyháznak jó a bizalmi indexe, de aki már találkozott csuhással, vallástanárral, egyházi járulék beszedővel, megnyilatkozó egyházi fő-okossal, már mondja is: Christ sein ohne Kirche – inkább egyház nélkül leszek keresztyén. Csupa, csupa csalódás. Hát mennyi árulás, mennyi hitványság, mennyi bűn, mennyi vér, mennyi borzalom van itt. Most különösen itt, a 21. század elején – azt hiszem, még a múlt században Umberto Eco nyitotta a sort A rózsa neve című regényével – minden évben jön egy új regény, amely leleplezi az egyház különböző bonyodalmas és rettenetes intrikáit és összeesküvéseit.
Hát akkor, ha mégis keresztyén akarok lenni, ha mégis a Krisztus nevét akarom megvallani, akkor leszek vallásos a magam módján, ráadásul nem is fogja megmondani az egyház, hogy hogyan éljek! Azt majd én megmondom magamnak. Így szól ma sok ember. Voltam én már, kedves testvérek, olyan atyafinál látogatóban, akinek a lakását nyugodtan nevezhettem volna vallástörténeti múzeumnak. Volt ott minden, a mandalától kezdve a ménórán át a Jordánból hozott keresztelő vízen keresztül Artúr király kardjáig, minden, szerintem még Kálvintól is szerzett valamilyen pergamen tekercset, és mindeniknek volt valami funkciója. Vallásos vagyok a magam módján. Ez hiper-protestantizmus, mely elveti a közösséget, mert úgy találja, hogy éppen a közösség zárja el Isten elöl az utat. Láttuk, hogy a hiper-katolicizmusban a közösség nyitja meg az utat, az egyház nyitja meg az utat, azért van egyház, hogy legyen út Istenhez. A hiper-protestantizmus viszont azt mondja, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, ott biztos nincs ott az Úr Jézus Krisztus. Ahol hárman vannak, onnan az Isten már elmegy. Ha egyedül vagyok, magam, az a jó. De annyira egyedül, hogy más meg se tudja. És itt mi, mai reformátusok kezdünk is önmagunkhoz hasonlítani, mert beosonunk ide, a Böszörményi út 28.-ba, vasárnap reggel háromnegyed tízkor, mindenki bódorog, szendereg itt a Bőszörményi úton, de hogy holnap megtudják-e rólunk, hogy reformátusok vagyunk, azt bizony, nem tudom. Közelítünk a hiper-protestantizmus sztrádája felé. De, hátha nem kell felmenni rá, ezért hadd szóljak még néhány szót.
Az Apostolok Cselekedetei arról győz meg minket, hogy az egyház és a keresztyénség a legegyszerűbb. Négy tételt hallottunk, és ez a négy tétel minden időben igaz volt. Azt nem mondom, (mert nem mondhatom), hogy csak ennyi a keresztyénség, de azt mondhatom, hogy ezek nélkül nincs keresztyénség. És ha ez a négy megvan, lehet, hogy szürke, lehet, hogy kiszáradt, lehet, hogy fáradékony, lehet, hogy nem vonzó a keresztyénség, lehet, hogy ma, az eszmék és a vallások piacán oda sem néznek rá, mert nem csörög, nem sípol, nem fújtat, de ez a négy: ez a keresztyénség. Azt mondja Lukács: foglalatosok voltak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésekben. Nagyon röviden mindegyikről egy-egy mondatot, mert egyébként értjük jól.
Az apostolok tanítása az evangélium. A keresztyénség az evangélium körül forog. Vedd el az evangéliumot és nincs keresztyénség. Nem tudsz a helyébe tenni semmit. Kétezer év óta kísérletezgetnek okos és kevésbé okos, erős és kevésbé erős emberek, hogy kivegyék az evangéliumot, és valamit a helyébe tegyenek, hisz egyébként olyan csodálatos ám a keresztyénség, meg olyan jól működik, nézzük, hátha más tengelyen is forog. Nem forog más tengelyen, testvérek, nem forgott sem a kelta mondák és legendák tengelyén, nem testvérek a sámánok tengelyén sem, nem forgott ez a nemzeti szocializmus tengelyén sem, nem forog ez semmiféle tengelyen, - csak az evangéliumon. Vedd ki az evangéliumot és megszűnik a keresztyénség.
Sőt, azt mondja az Ige, hogy foglalatosak voltak… Egy Biblia-fordító, Kecskeméti István ezt így fordítja, hogy kitartottak benne. Szüntelenül. Az evangélium ismeretét nem lehetett egy konfirmációs tanfolyammal lerendezni, mert az evangéliumnak az élet centrumához van köze. Ez az evangélium titka, ez az Isten ereje. Elmondtam a bevezetőben, hogy az evangélium üzenete ez: Istennél ott van az életmegoldás. Ezért kitartottak mellette, kitartottak benne. Kálvin mondja egy helyen, hogy ő meg tudja mondani, hogy ki az, aki igazán hitre jutott, és ki az, aki mímeli ezt. Nagyon egyszerű a megoldás: sokan vannak, akik átestek a hit nagy érzelmi, mindent megmozgató, mindent megrázó sokkján, ám utána őket nem érdekli semmi. Ők már, úgymond, hívők, nekik a Szentlélekkel pertu. Azt mondja Kálvin: ez helytelen, mert aki igazán hitre jutott Isten által, az minden nap, minden reggel úgy érzi magát, mint kezdő az Isten országában, abban megszületik a docilitas, a tanulni vágyás, a fogékonyság, ismerni akarja Isten dolgait, vágyakozik utána, tanulni akarja, el akar benne mélyedni, és újra meg újra meg akar benn újulni. Kitartottak az apostolok tudományában.
A második szó_ közösség. Görögül koinonia, ami egyszerűen azt jelenti, hogy a keresztyéneknek közük van egymáshoz. Tudom, ez nevetségesen, primitíven hangzik: közünk van egymáshoz, nem nagy dolog! De nem úgy van az életünk berendezve, hogy miután ellátjuk a hivatásunkból adódó teendőket, ki a pult ezen felén, ki a másik felén, majd letesszük a szerszámot, utána mégis mi közünk van tulajdonképpen egymáshoz!? A keresztyénség, ezzel ellentétben, életközösség. Az Apostolok Cselekedetei leírja azt is, hogy az első keresztyének vakmerő módon – mert erre nem volt parancsuk, csak a lelkesedés vitte őket – még vagyonközösséget is létesítettek. Erre nem volt parancsuk Krisztustól, s meg is adták az árát. De közösséget gyakoroltak egymással. Egy tudós összehasonlította az apostoli leveleket a korabeli erkölcsi, etikai iratokkal, értekezésekkel, és azt mondja, hogy a keresztyénség egészen feltűnő gyakorisággal használja a családi élet metaforáit, képeit. Az Újszövetségben nagyon sokszor családként írja le a keresztyén gyülekezetet, Krisztus által az embereknek köze lesz egymáshoz, mert Krisztusban a szeretet forrása nyílik meg az ember számára, és aki megkapta a szeretetet, az nem tud mást tenni, mint szeretni. Szeretni akar, keresi a másikat, hogy szerethesse.
Harmadszor, nemcsak egymással van köze a keresztyéneknek, hanem azt mondja: a kenyér megtörésében is kitartottak. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztyénség végtelen nagy lakoma volt. A kenyér megtörése a sákramentumot jelenti. És ebben is kitartottak. Bár eleinte – például a Korinthusi gyülekezetben – sok bonyodalom támadt abból, hogy nagyon szerették az agapét és ezt összekeverték az úrvacsorával, s Pálnak keményen meg kellett intenie őket,  a  félreértések és a visszaélések ellenére kitartottak az úrvacsorázásban is. Mert ez a Krisztussal való közösséget jelentette. Nem egy darab kenyér, nem egy korty bor, nem valami önkényesen választott szimbólum, nem egy puszta rítus, hanem Isten Szentlelke által a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztussal való közösség.
Negyedjére azt mondja Lukács: kitartottak a könyörgésekben. A keresztyénség közbenjáró vallás. Én úgy sajnálom, hogy mi, protestánsok a katolikus Mária-dogma miatt, meg a szentekről alkotott katolikus elképzelés miatt, tudniillik, hogy a szentek a mi közbejáróink, hihetetlen mértékben eltávolodtunk ettől a mély keresztyén igazságtól és meggyőződéstől, hogy a keresztyénség közbenjáró vallás. A keresztyének közbenjáró emberek. Azt mondja Péter apostol: szent az Úr, legyetek szentek. Mi a szent dolga? Ne féljünk ezt kimondani, ne adjuk oda régi katolikus dogmáknak: a szentek közbenjárnak. A keresztyének közbenjártak, imádkoztak a másikért, imádkoztak a betegekért, imádkoztak a szenvedőkért, imádkoztak az elöljárókért, a fejedelmekért, a nagyurakért, a rabszolgákért, hogy békés és jó időnk legyen, hogy Isten kegyelme kiáradjon. Nem szűntek meg könyörögni, kitartottak a könyörgésekben.
Négy egyszerű dolgot mondottam el: evangélium, közöm van hozzád, közösségem van Krisztussal, és szüntelenül imádkozom. Mondhatnánk azt is mindezek alapján, hogy a keresztyénség egyáltalán nem bonyolult, sőt, a világ legegyszerűbb vallása: semmi egyéb, mint Krisztust követni, mert mit tett Krisztus? Hirdette Isten országát, közössége volt népével, megalapította a szent jegyeket, a keresztséget és az úrvacsorát, és most is szüntelen közben jár érettünk. Amikor tehát azt mondjuk az Apostoli Hitvallásban, hogy Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, akkor a keresztyén szót már értjük is. Krisztus követői vagyunk. Még azt sem félek kimondani, hogy Krisztus utánzói vagyunk, ebben a négyben feltétlenül és mindenképpen.
Amit ma elmondottam az Apostoli Hitvallás eme cikkelyének „liberális” értelmezése volt. Nagyon tágas, nagyon szabad, megengedő. A következő vasárnap a „konzervatív” értelmét szeretném elmondani, ami szigorú, precíz és pontos, amely majd azt a cikkelyt taglalja: hiszem a szentek közösségét. Halljuk még egyszer az Igét: foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésekben. Bonyolult? Egyszerű?  Sem nem bonyolult, sem nem egyszerű.  Krisztusi.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A keresztyén hitet, még pontosabban a keresztyén hittant nagy általánosságban két vonatkozása miatt szokták támadni, és támadják mai napig is - gyakran egyébként ugyanazok. Az egyik panasz a keresztyén hittel kapcsolatban az, hogy túlságosan zárt. Egy olyan zárt rendszer, mondják, mely nem hagy helyet a gondolatnak, a kutatásnak, a kérdésnek, netalán éppen a kételkedésnek, és ezzel megfojtja a tudományt, végeredményben korlátozza a szellem szabadságát. Egy tiszteletreméltó akadémikus, amikor az élet értelméről vitatkoztunk, s próbáltam hangsúlyozni, hogy volna valamiféle létjogosultsága a hitnek, egyből, reflexből odavágta: rendben, de nem engedem, hogy a tudomány a teológia szolgálólánya legyen.
A másik panasz vagy vád – és ezt gyakran éppen ugyanazok mondják,  akik az elsőt is – az, hogy a keresztyén hit túlságosan nyitott, hogy számtalan kérdésünkre nem felel, s még arra sem ad választ, ami keresztyének között is vita tárgyát képezi. Különösen ma, amikor vallások találkoznak lépten-nyomon egymással, és sokkal nagyobb felületen sokkal több ponton van érintkezés, párbeszéd, vita, s olykor, sajnos, súlyos összecsapás is, mintha a keresztyén hittan – jelesül az Apostoli Hitvallás – nem felelne ezekre, - csak valamit jelez, valamire utal, de sok mindent nyitva hagy. Hogy melyik panasz igaz – vagy hogy egyik sem igaz, én ezt most nem akarom eldönteni, inkább csak jelezni szeretném, hogy az elmúlt hetek során, amikor a hitvallást magyaráztuk, talán mi is éreztük ezeket a felvetéseket. Bizonyára átfutott a szívünkön, hogy hallom itt az Apostoli Hitvallást, s mondom is, de egy csomó kérdés tekintetében egy tapodtat sem tudok mozdulni. Annyira egyértelmű, világos és kategorikus a hitvallás, hogy azt sem engedi, hogy bizonyos kérdések szóba jöjjenek. Ezt persze, olykor örömmel is vesszük, mert éppen az segített, hogy hitvallás néhány nagy kérdésben kategorikus. Felvázoltam néhány hitvalló helyzetet, amikor számot kell adni a hitünkről. Bizony, jó tudni, ha éppen én nem tudom a hitemet jól előadni, nagy segítség nekem, hogy a régiek megfogalmazták azt, és én azt elmondhatom. Sőt, azt is éreztük, hogy az Apostoli Hitvallás felülmúlhatatlan segítséget ad az identitásunk tisztázásához. Keresztyének vagyunk. S ha semmiben sem tudunk megegyezni a római katolikusokkal, az evangélikusokkal, a baptistákkal és a többiekkel – mégis azzal, hogy az Apostoli Hitvallást közösen el tudjuk mondani, egyértelműen kinyilvánítjuk, hogy egy gyökérről sarjadunk, egy felé tekintünk, egy Úrban, egy Istenben hiszünk.
De éppen ezért érezhettük azt is, hogy milyen jó lenne, ha a hitvallás még néhány más kérdésre is egyértelmű feleletet adna, amit közös hitvallásban is elmondhatnánk. Csak néhány református kérdést sorolok, maradjunk most a magunk háza táján. Miért nem beszél a hitvallás a predestinációról? Ez mindenkit érdekel. Főleg, amikor ilyeneket mondunk, hogy felment a mennybe, ül a Mindenható Atyaisten jobbára, onnan jön el ítélni eleveneket és holtakat… És ez hogy és mikor lesz? És hogy van az eleve elrendelésnek a titka? Nem beszél a hitvallás arról, ami nekünk olyan drága és fontos, és birokra mentünk érte a középkorban: az igaz ember hitből fog élni. Hogyan igazulunk meg, hogyan nyerjük meg az üdvösség lehetőségét? Erről nem szól a hitvallás. Érdekelne az is nagyon, hogy melyik egyházkormányzati forma jó. Az volna jó, ahol a pápáig fölmenően minden szép hierarchiában el van rendezve, és nemzedékek során, évezredeken keresztül az apostoli folytonosságban adódik tovább a szent tudomány, a hit letéteménye.? Vagy talán az a jó, ahol ketten vagy hárman az Úrjézus nevében egybejönnek, és Ő ígérete szerint ott van velük? Tehát nem kell forma, nem kell szervezet, nem kell alakzat? Ez különösen a mai embernek nagy kérdése, mert szeret ide-oda, amoda csapódni. Vagy a miénk a jó, reformátusoké? Miért nem mond erre a hitvallás csak egy szót is? És sorolhatnám kérdéseket. Miért nem beszél a hitvallás arról, hogyan viszonyuljunk a többi vallás követőihez, miért nem beszél a hitvallás arról, hogyan kell nekünk közpolitikai kérdésekben állást foglalni. Ezernyi kérdés van itt. Tehát bennünk is megvan az érzés, hogy miközben bizonyos pontokon egyértelmű, szinte már dogmatikus a hitvallás, aközben más kérdésekre nem kaptunk feleletet.
Ma, amikor a hitvallás záró szakaszát mondjuk: Hiszem a test feltámadását és az örök életet – egy abszolút határhelyzetre érkezünk, ahol e két érzésünk csak fokozódhat. Ezt most őszintén el kell mondanom. De azt is el kell mondanom, hogy a hitvallás záró szakaszához érkezve, nem befejezzük a hitvallást, vagy legalábbis nem itt ér véget a hitünk, hanem éppen itt nyílik fel a hitünk, mert egy olyan határhoz érkezünk, amin túl csak hit által léphetünk. Azt is el kell mondanom, hogy boldog hitet vallunk meg ezzel: hiszem a test feltámadását és az örök életet. S éppen akkor, mikor kiérkezünk egy olyan térbe-időbe, helyzetbe, ahonnan magunk erejéből nem tudunk tovább tekinteni.
Ezzel a két tétellel a hitvalló – aki ezeket megvallja: hiszem a test feltámadását és az örök életet - teljességgel Istenre bízza magát. És éppen abban a helyzetben, ahol a legnagyobb erővel éljük át a lépés-kényszert, mert amikor élet és halál peremére, múlandóság és maradandóság határvidékére, a semmi és a minden határához érkezünk, óhatatlanul késztetést érzünk, hogy tovább kell menni. Ezt nem lehet annyiban hagyni, hogy itt most ingadozunk, hogy a semmibe hulljunk, vagy a mindenbe lépjünk, hogy a halál mindent eltöröl, vagy Isten még valamit ajándékoz nekünk, menni kéne tehát tovább. Nagy drámát, de boldog drámát hoz ide nekünk a hitvallás, és azt is tudom mondani, hogy egy paradoxont is, egészen sajátosan, kifejezetten egyedülálló módon: keresztyén paradoxont. Mert ezt egyedül a keresztyén hit hordozza, és ez az a hit, amiért évezredek során, csodálatos módon a keresztyének megannyi szenvedést is kész voltak vállalni és vállalnak mindmáig is. Ha jól értjük a mártírok sorsát, áldozatvállalását, a keresztyén hitvallók nem azért vállalták, hogy üldözzék, netalán megöljék őket, mert hittek valamit az egyházról vagy gondoltak valamit a gondviselésről. Élet és halál  határánál válik el, hogy teljességgel Istenre bízzuk-e magunkat, vagy megállunk, és nem tudjuk, hogy merre tovább… Azt is el kell mondanom, hogy az óegyház idején nagyon sok kemény vitatkozás közepette (mert nagyon sok kemény és drámai vita folyt a keresztyén hitről az első évszázadokban), számunkra szinte ijesztő, de inkább teljességgel félreértett módon úgy rögzítették a hitet az úgynevezett Atanáziusz-féle hitvallásban, hogy ezt a bevezetők írták elé: aki üdvözölni akar, annak mindenek előtt az egyetemes keresztyén hitet kell megtartania. Aki üdvözölni akar... Mi itt meghökkenünk, mert félreértjük ezt a bevezető mondatot, mely után jön az általános, egyetemes hitszabály, s ez többé-kevésbé ugyanaz, mint az Apostoli Hitvallás. Meghökkenve azt mondjuk tehát, hogy aki üdvözölni akar, annak tételesen ezt meg ezt kell hinni? Tényleg, Isten ilyen volna, hogy fölad nekünk egy hitleckét, és ha mi azt bemagoltuk és fölmondtuk, akkor megkapjuk a mennyei naplóban az ötöst, és év végén, évzárókor kihirdeti az osztályfőnök, Szent Péter, vagy az igazgató Mennyei Atya, hogy színjeles, jöhet a mennyországba? Erről lenne szó? Erre vonatkozna az, amikor azt mondjuk, hogy hit által üdvözülünk? Erre a tételre fut ki a dolog? Ha erre gondolnánk, akkor persze hivésről beszélnénk, és a hivés ugyanolyan cselekedet, mint általában minden cselekedet, amire Pál azt mondja: nem cselekedetből üdvözülünk, nem hivés által üdvözülünk, - kegyelemből üdvözülünk hit által. Tehát félreértjük a régieket, és hadd mondjam el a védelmükben, hogy nem is az volt a céljuk ezzel a mondattal (aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt az egyetemes keresztyén hitszabályt kell megtartania…), hogy egyfajta dogmatikai keresztyénséget állítsanak föl, és érezze csak magát minden keresztyén úgy, mint én harmadikos gimnazista koromban, amikor megmondta a kémia tanár, hogyha nem tanulom meg a Mendelejev-féle periódusos táblázatot, meg fog buktatni. Nos, megtanultam, bár nem értek a kémiához semmit, fogalmam sincs, hogy melyik elem leírása mit jelent (elnézést mindazoktól, akik a kémia fantasztikus tudományát megtanulták!), én csak nem akartam megbukni, hát megtanultam. A régiek nyilván nem ezt akarták elérni. Ők azt mondják, ha üdvözülni akarunk – márpedig üdvözülni akarunk, Németh László szavával egy ügye van minden embernek: az üdvösségügy, nincs más ügy! –, akkor ragaszkodnunk kell Istenhez. Aki üdvözölni akar, annak hinnie kell, hogy hitben megyünk Istenhez, mert Isten a hit útját adta nekünk, és ezen az úton egyenesen mehetünk Őhozzá, és egészen nála lehetünk.
Hitvallásunk tehát – paradox módon – megérkezéssel és nyitással zárul. És mégis csodálatos módon mi gyakran megtorpanunk. Pedig boldog ez a mi hitvallásunk: hiszem a test feltámadását és az örök életet – boldog hitvallás, sok-sok református fejfán olvassuk: a boldog feltámadás reménye alatt. Boldog hitvallás, elmondjuk. És mégis megtorpanunk, és a hitvallás töprengéssé változik. Hát legyen így ma is, testvérek, hadd hívjalak meg benneteket egy rövid töprengésre, de abban a reményben, hogy a végén visszaérkezünk a boldog hittudathoz, és boldogan fogjuk elmondani úrvacsorakor együtt hitvallásunkat.
A mi hitvallásunk test feltámadásáról beszél. Vannak régi keresztyén hitvallások, és újabban is születtek új hitvallások is, melyek mellőzik a testre vonatkozó kitételt, így mondják: hiszem a feltámadást, - tehát mellőzik a testet. Ennek van némi oka. Például, az egyik ok az, hogy mi nagyon nehezen tudunk képet alkotni magunknak arról, hogy milyen lesz majd a feltámadás, milyen formában lépünk elő, milyen viszonylatok jutnak érvényre a feltámadáskor és a feltámadás után. Emlékezzünk csak Jézus és a szadduceusok vitájára. A szadduceusok arról voltak nevezetesek, hogy tagadták a feltámadást. És emberileg szólva, az észérvek mentén talán volt is rá okuk. Ugyanis nem tudták az embert más viszonylatrendszerben elhelyezni, mint amilyenben itt és most él, nem volt a számukra más viszonyvilág. „Kantiánusok” voltak a szadduceusok. Immánuel Kant írta meg filozófiában, hogy térhez és időhöz vagyunk kötve, a tér és az idő kategóriái szerint gondolkozunk, együtt születünk a térrel és az idővel, és nem tudunk belőle kilépni. Alapvető emberi adottság ez – és ez a tiszta ész kritikája, ez a tiszta ész korlátozott volta, nem tudunk elgondolni ezen túl valót. Így voltak a szadduceusok is, ők nem tudtak más világot elképzelni, csak a magukét, ezért firtatták Jézustól, hogyan lesz az, ha egy asszony, akinek meghalt a férje, majd elvette a másik férfi, és az is meghalt, és újra férjhez ment és így tovább, hogy aztán a mennyországban kinek lesz a házastársa? Jézus korholja őket: tudatlanok vagytok, nem tudtok semmit. Annyi igazsága azonban volt a szadduceusoknak, hogy miután a halál mindent összezúz és megszakít, és miután az élet folytatódik, hogyan képzeljük hát feltámadást, mindennek helyreállítását? Hogyan lesz az ott, akkor, amikor Pál szavával Isten minden újra egybeszerkeszt (Efezus 1:10)? Ők ezt nem tudták elgondolni, ők csak azt tudták, hogy zavar nélkül nem ismételhető meg a világ. És ebben, azt kell mondanom, a szadduceusoknak félig igaza volt. De csak féligazság volt ez, halálos féligazság. Jézus éppen erre emlékezteti őket: a feltámadással nem ismétlés veszi kezdetét, a feltámadás nem „remake”, a feltámadás nem „retró”. S tényleg is, testvérek, ha már valaki spekulált azon, milyen korú testében szeretne feltámadni? Öt éves gyermeknek, tizenöt éves kamasznak, harmincéves erős meglett javakorbelinek? Figyeljünk Jézus szavára: tévelyegtek, nem tudtok semmit. (Márk 12:37) A feltámadás nem azt jelenti, hogy kezdetét veszi egy ismétlés. A régi teológusok ezt csodálatosképpen azzal fejezték ki, hogy itt, a múlandóság világában mi, akiket a bűn és a halál megrontott, mi a status gratie-ban, a kegyelem állapotában vagyunk. Kegyelemből tartattunk meg. Csodálatos üzenet ez. Majd folytatják, a feltámadással egy másik állapot kezdődik, a status gloriae, a dicsőség állapota. Pontosan úgy, ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben, amikor a feltámadás titkáról beszél: elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben. (1Kor 15:42) A feltámadás glorifikáció, megdicsőítés. S ezzel azt is valljuk, hogy Isten minden teremtéséhez hűséges, - a testhez is. Ez Isten nagy titka, Ő a testhez is hűséges. Hűséges hozzánk, akik itt vagyunk ebben a nyomorult, halandó, törékeny, megromlott, elvesző testünkben. Ő hűséges testünkhöz, lelkünkhöz. Persze, könnyű lenne keresztyén platonista módjára, mert vannak keresztyén platonisták, azt mondani, hogy lebomlik földi sátorházunk, ledől a börtön, a rab lélek kiszabadul. Kiröppen a pillangó a bábból, a porhüvelyből kiszabadulunk, a bőrzsák szétszakad, és a lélek visszatér az istenéhez – erről beszél Platón megannyit a filozófiájában. Mit mond a Heidelbergi Káté? – Az én vigasztalásom az, hogy mind életemben, mind halálomban testestől-lelkestől nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, az Úr Jézus Krisztusé, - testestől, lelkestől, hiszem a test feltámadását. Mert Isten nem éri be azzal, hogy visszatérjen a lélek, hanem jelzi, hogy a feltámadás nem megistenülés, nem a teremtmény isteni rangra való fölemelése, hanem az eredetihez viszonyuló tökéletes helyreállítás. Nem azt valljuk, hogy a lélek, vagy ami bennünk isteni, az végre visszatér az istenibe, hanem azt valljuk, hogy Krisztus dicsőségében azzá leszünk, akinek Isten eleve öröktől szánt bennünket. Ha helyreállításról beszélünk a feltámadás kapcsán, úgy nem egykori önmagam helyreállítását vallom, aki én voltam tíz, húsz, harminc éve, vagy a halálom pillanatában, hanem  igazi valóm helyreállítását vallom, amit és akit elvesztettünk a bűneset miatt.
Továbbá: hiszünk az örök életben. Amikor azt mondottam, hogy a keresztyén hitnek ennél a tételénél jutunk el arra, hogy teljességgel Istenre kell bízni magunkat, arra utaltam, hogy ezzel a záró tétellel fejezzük ki: mi az örökélet. És azt is, hogy ezt hitben hordozzuk. Istenre hagyatkozva hordozzuk ezt a nagy titkot, mert a mi töredékes és bűn rontotta létünk, ördög csalta szívünk ezt nem tudja igazán elgondolni. Annyi bizonyos, hogy az örök élet nem végtelen ismétlés. Sokan emiatt borzonganak a mennyországtól – népiesen szólva: mert unalmas lesz. És ha az örök élet végtelen ismétlés, bizony, nagyon hamar elunnánk a mennyei kórusban a jelenlétet. De nem végtelen ismétlésről van szó. Továbbá: az örök élet nem az, amiben nem történik semmi. A buddhizmus filozófiája újabban sok keresztyént is megigézett, mert valóban vonzó az állítása, hogy az volna az örökélet, melyben nem történik semmi, - fájdalom, betegség halál ott van, ahol változás van. Ez Buddha filozófiájának a legmélye. Miért van szenvedés? - kérdezi Buddha. Mert változik a világ. És mikor szűnik meg a szenvedés?  Ha eljutunk a változtathatatlanság állapotába. A Nirvána nem a semmit jelenti, hanem azt, hogy nem történik semmi. Sok-sok buddhista meditációs gyakorlat, és technika éppen erre irányul, hogy fölkészítse a halandó embert arra a létállapotra, amelyben nem történik semmi. De az örökélet nem ez, hanem részesedés az örökkévalóban.
Íme, az elgondolható peremére érkeztünk, oda, ahol véget ér az életünk – ez a földi életünk –, ahol elkerülhetetlenül tudjuk, hogy meg fogunk halni, mert a halottak támadnak fel. Hiszem a test feltámadását, tehát a halottak feltámadásában hiszek, tehát tudom, hogy meg fogok halni. És eljutunk oda, ahol a múlandó ember legszebb szavaival, legnemesebb filozófiáival, legcsodálatosabb teológiáival is csak úgy tudja megrajzolni azt, ami előttünk áll, mint amikor téli időben a párás ablaküvegre próbáljuk fölrajzolni, ami oda túl van az ablakon. Belül rajzolgatom a jeges ablakra a túlnani világot. Isten azonban segítségünkre siet, és boldog hitvallásra ad módot. Pál apostol szavai segítenek abban, hogy a kétségeink, spekulációink, fantáziáink és kielégíthetetlen kíváncsiságunk ellenére boldog hitvallást tegyünk. Pál kétféleképpen beszél a feltámadásról. Az 1. Korinthusi levélben így mondja: Ímé, titkot mondok néktek. Titokról beszél, amely föltárul, megnyílik, és mi beleláthatunk. Hasonlatot is mond hozzá az apostol. Valahogy úgy van ez, mint az elvetett gabonamag. El kell rothadnia, meg kell halnia, meg kell semmisülnie az elvetett gabonamagnak, hogy új élet támadjon belőle. A 2. Korinthusi levélben viszont vágyakozásról beszélt, és az átköltözés és az átöltözés hasonlatával érvel. Ma erről szeretnék néhány szót szólni.
Azt mondja az apostol, hogy az emberi élet nagyban hasonlítható a sivatagi nomádok létformájához: sátorozók vagyunk, – és időnként szedni kell a sátorfánkat, odébb kell költözni. Másutt kell letelepedni. Költözködők vagyunk, akik sohasem lehetnek bizonyosak abban, hogy holnap nem kell útrakelniük. Ezért maradandó hajlékra vágyakozunk. Majd hirtelen ezt a képet vált, és a költözködés képét az öltözködés képére cseréli, és azt mondja, hogy mi, akik itt vagyunk, arra vágyakozunk, hogy átöltözhessünk. Mégpedig különös módon. Nem akarunk levetkőzni, nem akarunk e testben mezítelennek találni. A mezítelenség itt a kiszolgáltatottságot, a gyengeséget, a megvertséget jelenti - úgy, ahogy látom a kórházakban, ahol a haldokló betegekre már nem is adnak se pizsamát, se köpenyt, csak rájuk terítenek egy lepedőt, az alatt ők meztelenül vannak. Nem akarunk meghalni,  jaj: csak mezítelennek ne találtassunk! Átöltözni akarunk, mégpedig úgy, hogy fölvesszük a múlandóra, halandóra a múlhatatlant és a halhatatlant. Így mondja: arra vágyakozunk, hogy ami múlandó, azt elnyelje azt az élet. Nagy és erős kijelentés ez. Nem a halál nyeli el az életet,  -noha így éljük ezt meg, így élte meg Jónás is, mikor benyelte a cethal, és fölsikoltott a cethal gyomrából, a halál kellős közepéről, s mi is mondjuk a zsoltárral, a circumdederunt-tal, körülvettek minket a halál kötelei, átfontak bennünket és megsemmisülünk és eltűnünk, és a halál, mint egy mohó, éhes szörnyeteg jön, és felfal minket. De mégsem! Azt mondja az apostol: én arra vágyódom, hogy ami múlandó, azt elnyelje az élet. Sőt, azt mondom, az előző kép alapján, hogy olyan ez – tudniillik a feltámadás és az örök élet, mint amikor egy régi romos és lakhatatlan épületet nem elbontanak, hanem köré és fölé építenek egy újat. És ami régi, romos és lakhatatlan volt, az belekerül az újba. Benne van. Ez a vágyunk, és szabad nekünk erről a vágyunkról szólni.
A hitünk azonban realistább, mint a vágyunk. Visszatérve Pál apostol 1. Korinthusi leveléhez, a hitünk tudja: mégiscsak szükséges, hogy ez a romlandó romlást lásson. El kell vettetnie, mint a gabonamagnak, meg kell halnia, hogy új életre kelhessen. Ezért, amikor hitvallásunkban ezt mondjuk: hiszem a test feltámadását és az örök életet, két megfontolás áll egyszerre előttünk: előállunk porunkból, elvettetünk romlandóságban, feltámasztatunk romolhatatlanságban. A másik megfontolás: elnyeli az élet a halált, magába zárja az örökkévaló a múlandót. Boldog hit hát a miénk, mert bár nem úgy lesz, ahogy mi szeretnénk a saját végességünkben vágyódva, haláltól szorongva, rettegve, nem úgy lesz, ahogy gyávaságunkban kívánnánk, nem úgy lesz, hogy nem látunk halált, de úgy lesz, ahogy Isten az övéinek megígérte. Azért látunk halált, mert az a bűn zsoldja, de azért nézhetünk szembe bátran a halállal, mert Krisztus is látott halált, mert Krisztus is megkóstolta a halált, - és Isten Őt feltámasztotta. Mi pedig Krisztushoz vagyunk kötve, s miatta, Krisztus miatt vagyunk a várományosok, miatta van várományunk feltámadásra és örök életre, és ennek a várományunknak nem a szívünk gondolata, nem a filozófiánk, nem a költészetünk, nem a vallásaink, hanem egyes egyedül Jézus Krisztus a garanciája. Jézus él, mi is élünk - énekeljük húsvéti énekünkben. Tehát Istenre várunk, a kegyelem állapotában várjuk a dicsőség állapotának eljöttét. Krisztus által ismertük meg ezt az Istent. Istenre várunk, aki maga az örökkévalóság, s mi Krisztusban ismertük meg Isten, abban a Krisztusban, aki föltámadott, és elsőszülött a halottak között. Jó dolog Krisztus testvérének lenni, és jó tudni, hogy Ő az elsőszülött, s mi mind, évezredek során utána következünk.
Sokak vádjára tehát, hogy a keresztyén hit túlságosan is zárt, kevés teret és helyet ad, éppen hitünk megvallásával felelünk. Mi abban hiszünk, hogy részesei lehetünk az isteni örökkévalóságnak. Arra a vádra pedig, amit olykor mi magunk is érzünk, hogy a keresztyén hit túl sok kérdést nyitva hagy, ugyancsak hitünk megvallásával felelünk. Mi abban hiszünk, hogy éppen ott kell nyitva hagynunk mindent, ahol a halál mindent bezárna. Mi valljuk, hogy az örökkévaló Isten elvégzi ígérete szerint, hogy ami múlandó, ami bezárt, ami eltűnik, azt elnyeli az élet, az örökkévaló.
Ámen