Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet!
Pár esztendeje szóltam már itt erről a történetről, s jól emlékszem, meglehetősen sokat ironizáltam azon, hogy bizony Jézus ma is így járna. Sőt, még inkább így járna. Pár éve, amikor ezt az igét elővettem, még nem volt gazdasági válság, ma pedig az van, s bizony ma Jézus így járna: nyomban elküldenék egy ilyen csoda után, mert ez igen komoly nemzetgazdasági kárt okozott, egy egész disznókonda odaveszett. Néha úgy érezzük, hogy egy ember gyógyulása nem érhet annyit, mint mondjuk ötven vagy száz disznó. Akkor is elnézést kértem, és most is elnézést kérek ezért az iróniáért. Semmi kedvem a mai ember görcsein gúnyolódni, én is mai ember vagyok, és én is nagyon jól tudom, hogy mit jelent, ha nehéz helyzetben van az ország, meg a gazdaság. Sőt, attól tartok, ha ilyen módon ironizálunk, és csak erre a vonatkozásra figyelünk ebben a történetben, akkor elsikkad a történet lényege. Mert nem ez a különös zárás a történet lényege. A történet lényegét egy másfajta irónia hozza elénk, s ez az evangélista iróniája. Mert Lukács evangélistának is van egy finom iróniája, csak ahhoz nagyobbra kell nyitnunk a legyezőt, és tágasabban kell olvasnunk az evangéliumot.
Ehhez azokat a kérdéseket kell számba vennünk, amelyek Jézus nyilvános szolgálata során vetődtek föl  - újra meg újra, amikor beteget gyógyított, bűnöket bocsátott meg, lecsillapította a háborgó tengert, halottak támadtak föl áldó szava nyomán. Ekkor vetődik fel a kérdés: ki ez, kicsoda ez? És ebben a kérdésben foglaltatik benne a lényeg, mert ha erre a kérdésre nem tudunk jól felelni, sőt, ha föl sem tesszük ezt a kérdést, akkor elvétjük az Istennel való kapcsolatunk döntő vonatkozását. Ez pedig, szintén kérdés formában így fejezhető ki: milyen az Isten a velünk való kapcsolatában? Ez a döntő kérdés. És ahhoz, hogy erre a kérdésre jól, elkötelező és életünket meghatározó módon tudjunk felelni (milyen az Isten a velünk való kapcsolatában?), és ne bódorogjunk többé körbe-körbe mindenféle okos, de sehova se vezető feleletek mentén, ahhoz arra a kérdésre kell megfelelnünk, hogy ki ez a Jézus? Van abban valami nagyon szép és finom irónia, ahogy Lukács bemutatja ennek a kérdésnek a kibontakozását. Én most csak néhány példát fogok idézni a hosszú sorból.
Ki ez? – kérdezik a farizeusok a poklos Simon házában, amikor sok bűnös ember gyülekezik Jézus köré. Ki ez, hogy a bűnöket megbocsátja? Ez a kérdés nem csodálkozó kérdés, - ez egy dühös kérdés. Elhatároló kérdés. A kérdésben benne van az ítélet is. Mondhatnám, amolyan pesties kérdés ez. Mikor beszélgetünk egy harmadik alakról, és mondják nekünk, hogy ezt csinálta, azt csinálta, ezt mondta, azt akarta, a beszélgető partner föltolulva felcsattan: hát az meg ki? Az ki? Ebben lekicsinylés, elvetés, elhatárolódás van. Ki ez, hogy a bűnöket megbocsátja? Csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket! Ki ez az imposztor, aki beavatkozik Isten és ember dolgába? De lám, amikor Jézus imádkozni tanít bennünket, mindannyiunkat imposztorrá tesz, testvérek: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátjuk azoknak vétkeit, akik ellenünk vétkeztek. Ki ez? Máskor rémülettel teszik fel ezt a kérdést. Lukács tudósít róla, hogy az országot járó besúgók, kémek, ügynökök jelentik Heródesnek, a negyedes fejedelemnek, hogy újra nyugtalanság támadt, mozgolódás van az országban, megjelent egy profetikus figura és óriási tömeg gyülekezik köré, népszerűbb, mint Keresztelő János. S ő is valami országról beszél, valami uralomról szól, tódulnak hozzá az emberek, hallgatják őt. Ekkor Heródes rémülettel, vagy rémülettel vegyes kíváncsisággal kérdezi, most már mondjátok meg, hogy ki ez? - hiszen Keresztelő Jánost lefejeztette. Vajon János támadt fül a halálból, vagy valami prófétai mozgalom indult el Izraelben, s ha egyet félreteszünk az útból, tíz támad helyette? Ez a rémült uralkodó kérdése. Később majd olvassuk Jézus pere és elítélése történetében, hogy amikor Pilátus átküldte Jézus Heródeshez, hogy ő ítéljen fölötte, Heródes boldog kíváncsisággal várta, hogy hozzák ezt a Jézust, akit már régóta vágyott látni. S az emberei ott cukkolják, provokálják Jézus, hogy tegyen már valami csodát, mert hát ki ez?
Olvasunk arról is, hogy az emberek szíve is megtelik valami vallásos révülettel, rémülettel, álmélkodással, és mindegyre kérdezik: ki ez? Gyógyulnak  a betegek – ki ez? Szabadulnak a megkötözöttek – ki ez? De mindez még nem adna okot arra, hogy Lukács finom iróniába helyezze a dolgot. A kérdés úgy válik teljessé, ahogy a felolvasott történet előzménye jelzi. Ott arról olvasunk, hogy Jézus a gadarénusok földjére tart a tanítványokkal, mikor óriási vihar tör a tengerre. Jézus alszik a hajóban, a tanítványok kétségbe vannak esve, sikítozva fölébresztik, rázzák Jézust: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk! Aztán Jézus szól: hallgass! – és elcsendesedik a vihar. Ekkor is elhangzik ez a kérdés: ki ez? A tanítványok kérdezik. Ki ez, hogy a szelek és a tenger is engednek neki? De ott nem kapunk rögtön választ a kérdésre, hanem úgy folytatódik a történet, hogy partra szállnak, s mindjárt ott, a parton megjelenik egy démonoktól megszállt nyomorult ember, aki azonnal kiabálni kezd: mi közöm hozzád, Jézus – így kiabál – mi közöm hozzád Jézus, a felséges Istennek Fia?! Az ördöngös felel a tanítványok kérdésére. Értitek ezt, testvérek? Hogy Lukács milyen szép, szelíd iróniával hagyja nyitva történetet ott, a csónakban, amikor megmenekülnek az életveszedelemtől és ámulva, sokkolva, döbbenettel kérdezik: ki ez a Jézus, aki az imént még úgy aludt itt a csónakban, mint egy fáradt kisgyermek, akinek a füle mellett ágyút lehet sütögetni, aztán fölébredve, mint teremtő Isten, parancsol az elemi erőknek! Ha dogmatikusok lettek volna a tanítványok (hála Istennek, nem voltak azok, van elég dogmatikus, Dunát lehet velük rekeszteni!), akkor azt mondták volna, hogy igen, itt van, amit a Kalkhedoni dogma olyan gyönyörűen megfogalmaz: egyszerre ember és egyszerre Isten, - mikor alszik, mint egy fáradt gyermek: igaz ember, ismeri az emberi természetet, a nyomorúságunkat, a korlátozottságunkat, a végességünket, részesedik benne. És igaz Isten! Vere homo, vere Deus. Mert kicsoda ez, hogy szavára a vihar is elhallgat, pontosan úgy, mint egy gyermek, akire rászólnak, hogy hallgass! Ki itt a gyermek? Az alvó Jézus, vagy az elemi erők? De Lukács ezt itt nyitva hagyja, majd amikor Jézus partra lép, akkor egy megszállott, nyomorult, perifériára szorult ember az, aki így kiált: Miért jöttél Jézus, fölséges Istennek Fia, mi közöm Hozzád, hagyj engem békén!! Lám, Jézus még egy szót sem szól, de az istenellenes világnak menekülnie kell. Mert Ő igaz Isten, a felséges Isten Fia.
Igen, kedves testvéreim, van némi evangéliumi szeretettel megfogalmazott irónia ebben a kompozícióban, márminthogy a tanítványok sem tudják, hogy ki ő. Mert az, hogy a farizeusok nem tudják, elintézhető. Hiszen nem is akarják tudni, ilyenek a farizeusok. Az, hogy Heródes nem tudja, elintézhető azzal, hogy körülbelül eddig terjed ki a politikai bölcsesség. Ki ez? – kérdezi rémülten Heródes. Az, hogy a tömeg nem tudja és ők is kérdezgetik mindegyre, hogy ki ez a Jézus – igen, erre is mindenféle szép feleletet tudunk adni. De hogy a tanítványok nem tudják?! Gyorsan lépek tovább. Hogy az egyház ne tudná, hogy az egyház felkent papjai, teológusai, tudósai, dogmatikusai, konfirmált gyülekezeti tagjai, presbiterei, igeolvasói, igehirdetést hallgató tagjai ne tudnák? Csak kérdezni tudunk mi is, mint a tanítványok a hajóban, hogy ki ez? Az ördögtől megszállt meg tudja! Ez a marginális, peremlétre szorított ember tudja. De hadd fordítsak ezen a meghökkentő beállításon, mert nem itt ér véget a történet.
Igaz, sokak számára itt ér véget. Évszázad óta divat, különösen az európai kultúrában (amit régebben keresztyén kultúrának neveztek, én már csak tudatosan európai kultúrának nevezem), tehát mifelénk néhány évszázada divat lett ez a beállítás, a Lukács iróniájának a túlhangsúlyozása, illetve az ennél a pontnál való leállás, és annak a szuggerálása, hogy az egyház nem tud semmit. Az egyház egy süllyedő közösség, olyan, mint a nagy hajó, mely léket kapott. Valami civilizációs baleset érte.  Gyorsan ki hát a szekta-lét kis mentő csónakjaiba, talán azokkal át lehet evezni a túlsó partra! De ez is csak régi történet, kedves testvérek, 19. századi történet. A 20. század története már arról szólt, hogy nem szállunk már semmiféle csónakocskába, mert abban még ketten- hárman vannak. Inkább, csinálja mindenki egyedül. S lettek korunkra tenger-átúszó hősök, még magyar ember is volt ilyen, aki beült egyedül egy lélekvesztőbe – milyen jó ez a magyar szó: lélekvesztő! – és átevezett a tenger túlsó partjára, egyedül. Egyedül, a margón, a peremen. Sokan mondják ma, hogy igazából véve így kell keresni az isteni titkokra a feleletet, elhúzódva a társadalom peremére. Mert, lám, a sokféle démoni erőtől megkötözött, a hitetlen, talán még ateista is jobban tudja, ki ez a Jézus, mint mi tudnánk. Divat lett ez a gondolat, sokat szenvedünk tőle, sokszor megaláz minket, bár inkább csak az egyházzal szembeni ellenségeskedés ideológiája.
Mielőtt az Ige fényében megfelelnék erre, hadd jelezzem: nem baj, ha etekintetben is szelídek és alázatosak vagyunk. Valahogy úgy, ahogyan a tanítványoknak szelídnek és alázatosnak kellett lenniük, amikor a partra lépve hallják azt, ami felől ők az imént a csónakokban még csak kérdezgetni tudtak:  íme, jön egy nyomorult ember és mondja: a felséges Isten Fia ez a Jézus! Engedjünk egy kicsit ennek. De nem a megalázás kedvéért, hanem csak azért, mert nem itt ér véget a történet! Mert a kérdések sora folytatódik azzal, amikor Jézus kérdezi a tanítványokat: kinek mondanak engem az emberek? Akkor a tanítványok elmondják, hogy mit tartanak az emberek Jézusról: némelyek azt mondják, hogy Illyés vagy, egy vagy a próféták közül, Te vagy a legnagyobb próféta, - mondanak mindenfélét az emberek. Ekkor Jézus – döbbenetes – mégcsak nem is nyugtázza ezeket, hanem odafordul a tanítványokhoz, és azt mondja: Ti kinek mondatok engem? Ti kinek mondatok engem? – mert aki a Jézus tanítványa, aki a Jézus követésére szegődik, aki belecsodálkozik az Isten áradó erejébe, az újra meg újra hallani fogja ezt a kérdést! Sok mindent mondanak Jézusról ma is, kedves testvérek! Lehet, hogy szebben fonják meg a választ, jobban indázik és okosabb a mások felelete, de Jézus arra kíváncsi, hogy te kinek mondod Őt. Mert amikor azt kérdezzük, hogy milyen az Isten a velünk való kapcsolatában, és tudjuk, hogy ez Jézusban tárul föl, ezt így is mondhatom kedves testvérek: milyen az Isten a velem való kapcsolatában? S ebből fakad szüntelenül kérdésünk: te kinek mondod Őt?
Kedves gyülekezet, itt sem ér véget a kérdés, itt a Cezarea Filippi országútján, amikor Jézus megkérdezi ezt a tanítványoktól, s azért nem ér véget, mert amikor Péter erre felel, és mondja: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, akkor valami egészen csodálatos ujjongásban tör ki Jézus és azt mondja: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem a test és a vér jelentette ezt meg néked, hanem az én Mennyei Atyám. Mert senki sem tudja, hogy kicsoda a Fiú, ha az Atya nem jelenti meg neki. És senki sem tudja, hogy ki az Atya, ha a Fiú nem jelenti ki néki. Ezért kell nekünk önmagunkat is szüntelenül kérdeznünk: kinek mondom én Jézust, ki az én Jézusom? És hogyha ebben a történetben az evangélista szeretetteljes iróniával megmutatja, hogyan kell a tanítványoknak is szembesülniük ezzel a kérdéssel, akkor engedjétek meg, hogy egészen a végéig kitekintsük ennek a történetnek.
Ez pedig az emmausi tanítványok története, akik, amikor csatlakozik melléjük a feltámadott Jézus (s persze, nem ismerik meg, és ebben is van a mi emberlétünk nyomorúságára nézve egy szép, finom igei jelzés: visszatartóztatik a szemük, holottannyi mindent láttak már), ott a feltámadott Jézus újra kérdezgeti őket: miért vagytok szomorúak, mit vitatkoztok egymással, min civakodtok? Visszakérdeznek: csak te vagy itt jövevény, s nem tudod, mi történt itt, hogy az a Jézus, aki a legnagyobb volt, aki minden próféta közül a legcsodálatosabban tanított, akiből isteni erők áradtak, miképpen árultatott el, hogyan ítélték el, feszítették meg, és hogyan halt meg?! Három napja történt ez, pedig mi azt hittük, hogy Ő az, aki elhozza Isten országát! Mi pedig azt hittük, hogy Ő az... Bizony, tanítványi létünk utolsó óráján is ott lebeg, hogy mit gondolt a szívünk, és mit hozott az Isten. Pedig mi azt hittük, hogy Ő az... Ő az. Aztán mikor Jézus Mózestől a prófétákon át kezdte nekik magyarázni, hogy így kellett ezeknek lennie, így kellett Isten Fiának, a Szentháromság második személyének testet öltenie, így kellett inkognitóban közöttünk élnie, így kellett lennie, hogy a bűnért áldozatot hozzon, és az életért föltámadjon. Aztán Jézus, akit nem ismertek föl, amikor lecsillapította a tengert és kérdezték, hogy ki ez, ez a Jézus, aki halottakat támasztott és nem tudták, mi történik, ez a Jézus, aki bűnöket bocsátott meg, és kérdezték riadt rémülettel a  vallásos berendezkedést féltve, hogy kicsoda ez a Jézus, aki Keresztelő Jánosnál nagyobb dolgokat tett, és hirtelen összerezzent a politika is Tőle, tehát ez a Jézus odaült közéjük és megtörte nekik a kenyeret! Ekkor leesett a pikkely a szemükről és fölismerték Őt. Ő az! Ki ez a Jézus? Te kinek mondod Őt? Ő az? Boldog az a tanítvány, aki egész életében, ha ily módon is, alázattal, Isten iróniája, szeretet-teljes vezetése mellett tanulgatja újra meg újra Krisztusát megismerni, benne a szabadítót meglátni! Boldog az a tanítvány, aki nem adja föl, hanem mindvégig, egészen a feltámadott Krisztusig eljut. Mert ilyen az Isten. Milyen?
Isten hatalmas, enged neki a szél és a tenger. Isten hatalmas, föltámad a naini ifjú és halott Lázár. Isten hatalmas, fölegyenesednek a bénák. Isten hatalmas, megnyílik a süketek füle. Isten hatalmas, a vakok látnak. Isten hatalmas, elhengeredik a kő a sír szájáról és feltámad a megölött Krisztus. És Isten könyörületes. Mert ki az itt, aki nem könyörületes? Az aki így kiabál a megkötözött, démonizált emberből: Jézus, mi közöm van nekem Teveled, felséges Istennek Fia, ne gyötörj engem! – így kiált a démoni lélek. S miért? Hogy gyötörhesse tovább az embert. Jézus könyörületes, Isten könyörületes. És hogy Isten könyörületes, ezt éppen ott és akkor, ennek a sok-sok kérdésnek a legvégén értik meg a tanítványok, és érti meg az anyaszentegyház, mely a Szentlélek Isten teremtése, a bizonyságtevő ige által hitre jutottak élő közössége. Igen, mi akkor értjük meg ezt, amikor a feltámadott kenyeret szeg nekünk. Hatalmas és könyörületes az Isten. Boldog az ember, aki elfogadja Jézus meghívását és elindul ezen az úton. Ez az út nem a találós kérdések útja, ez az út nem akadályverseny, amelynek végén talán hellyel-közel feleletet tudunk adni az élet legfontosabb kérdésére. Ez az út az elveszésből a megtartatásba, a halálból az életre vezető út. Akárhol álltok ezen az úton, akár ha úgy gondoljátok, jobb, ha egy ördöngöshöz fordulunk, jobb, ha egy ateistához fordulunk, jobb, ha egy pökhendi farizeushoz fordulunk, jobb, ha egy Heródeshez fordulunk, mert azok jobban tudják a feleletet, mint a tanítványi közösséghez, mégis, hadd biztassalak benneteket arra, lássátok: így van a nagy titok! Senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak akinek az Atya kijelenti, ám senki sem mehet az Atyához, csak a Fiú által. Fogadjátok el az Ő hívását, kövessétek Őt, s megértitek és megtapasztaljátok, milyen az Isten: hatalmas és könyörületes!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A közepén vagyunk annak a hét szakasznak, amely alapján még szeptemberben kezdtünk el magyarázni. Az Efézusi levélből most újra felolvastam ezt a részt. Itt az apostol egységre, megértésre, békességre, a reménység kötelékében való megmaradásra  buzdítja a gyülekezet, és eközben hétszer mondja ki ezt a szót: egy! Most a negyediknél tartunk. A negyedik a közepe! Ezt ismerem, mert heten vagyunk testvérek, s én vagyok a negyedik, tehát mindig körülöttem forgott a világ, én voltam a középső. Persze, ezt olykor úgy szoktam előadni, hogy be voltam szorulva alulra és felülre; de akkor is a negyedik a közepe, ez a tengelye a dolognak. És egészen biztos, hogy itt is így van, amikor az apostol felsorolja szétszakadozóban levő Efézusi gyülekezetnek az egység áldásait, és megmutatja az egység alapját is. Egy az Úr! Arra emlékezteti őket ezzel, hogy voltaképpen hova is tartoznak ők, és miben gyökerezik az egész keresztyénség. Már a Filippiekhez írott levélből is hallottunk erről, Filippiben is voltak problémák az egységgel, őket így kéri: egy lélekkel, egy indulattal, egy szeretettel legyetek egymás iránt, Jézus Krisztustól tanulván. Mert Isten Krisztusnak olyan nevet adott, mely minden név fölött való, és majd egyszer minden térd meghajol, és azt fogja mondani, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atya Isten dicsőségére egy az Úr.
Mit jelent ez? Először is azt kell elmondanom, hogy amikor mi keresztyének mondjuk ezt: egy az Úr!  - összenézünk, és ezt tudni véljük, hogy mit jelent. Egy az Úr, vagyis egy a mi Istenünk, a mindenható Isten, a Szentháromság Isten, és fölötte és rajta kívül nincsen más Úr, és nincsen más Isten! De amikor egymás között elmondjuk ezt, gyakran megfeledkezünk arról, hogy a keresztyénség voltaképpen veszélyes vallás. Hadd szóljak most erről néhány szót. Bizony, veszélyes vallás a keresztyénség, de gyorsan mondom, mielőtt a veszélyérzettől fenyegettetve valaki bezárná fülét és szívét. Pár esztendeje egy lelkészkollegám keresett meg azzal, hogy nagy bajban van. A falujukban van egy helyi potentát, aki mindent el tud intézni. Ennek a nagy embernek a szavára lenne szükségük. Nos, mondtam: nosza neki, el kell hozzá menni, elő kell terjeszteni a kérést, aztán vagy meghallgatja, vagy nem. De ekkor igen érdekes dolgot mondott ez a lelkész, aki egyébként szelíd és alázatos ember. Azt mondta: én nem szeretek az uraktól kérni! Mert tudod, ha az ember a hatalmasoktól kér, annak ára van, azok nem adnak ingyért semmit. Mondom: nézd, kössetek kompromisszumot, felújítjátok a templomot, meghívjátok, beültetitek az első sorba, adtok neki egy emlékplakettet. Erre azt mondta: lehet, hogy az is nagy ár. Mondom: nem értelek. Nos, azt az embert, ahogyan él, és amilyen nézeteket vall, én nem fogom a templomban köszönteni! De mégis tőle kell kérni.
Apró dolog ez, kedves testvéreim, de valamit megértettem ennek a jólelkű és alázatos lelkipásztornak a gyötrelméből: olyantól kell kérnie, aztán majd olyannak kell megköszönnie, akinek ő legszívesebben – ha nem lenne szelíd ember, hanem Keresztelő János volna – azt üzenné, amit Keresztelő János üzent annak idején Heródesnek: nem szabad neked úgy élni! Vagy, ha még bátrabb lenne, akkor azt üzenné, amit Jézus Krisztus üzent Heródesnek: mondjátok meg annak a rókának...! Veszélyes vallás a keresztyénség, de nem anarchista! A keresztyénség nem azt mondja, hogy nincs urak, és mindenki éljen úgy, ahogy tud.  Az anarchia lényege az, hogy nincs arkhé, nincs kezdet, nincs fő, nincsenek princípiumok, nincsen rend,  - ez az anarchia. A keresztyénség nem anarchia, hanem minden földi hatalmassággal szemben vallja, hogy van egy végső forrása minden tekintélynek, van egy végső forrása minden igazságnak, van egy végső forrása minden hatalomnak! És emiatt bizony, olykor sor kerül a kemény ütközésre is! Ha például nemcsak egymásnak mondjuk, hogy mit dicsekedel azzal, amid van?! Mit dicsekedel azzal, hogy tehetséges vagy, hogy vagyonos vagy, hogy elértél valamit?  Pál apostol mondja ezt a korinthusiaknak: mit dicsekedtek azzal, amitek van, mert mid van, amit nem úgy kaptál volna? Megnézném magamat is, megmondom őszintén, abban a helyzetemben, amikor egy hatalmasnak merném mondani, ha bátor ember lennék, hogy mit dicsekedel, mid van, amit nem úgy kaptál? Mert a hatalmat is úgy kaptad. A hatalmat, mint mandátumot, a hatalmat, amivel megbíztak, a hatalmat, amit Isten rád bízott, - ahogy Pál apostol ezt a Római levél 13, részében kifejti -, hogy elősegítsd vele a jót, és feltartóztasd a rosszat. Ha a hatalom nem ezt teszi, fellázad istene ellen, és akkor előre is lapozhatunk egy másik könyv másik 13. fejezetéhez, a Jelenések könyve 13. fejezetéhez, ahol az Antikrisztusról olvasunk. Az is hatalom, de a hatalmat önmagának és önmagáért akarja, és föllázad azzal szemben, akitől ezt a hatalmat kapta.
Azért mondom most mindezt, mert amikor Pál apostol ezt írja az efézusiaknak, hogy egy az Úr, akkor mindenképpen tudnunk kell, hogy a gyülekezet ebből a görög szóból nyomban értette, amit az apostol ide leírt a levelébe. Görögül így hangzik a kifejezés: egy küriosz, egy Úr van! A küriosz a politika tartományából ismerős.  Kaiszár, császár, uralkodó, király, úr, főnök, - aki, ahogy pestiesen szokták mondani, megmondja a tutit. Én is hallottam már nagy ember szájából egy vitában, hogy azt mondta: megmondom, hogy lesz! Megállt bennem egy pillanatra a levegő: tényleg, ő mondja meg, hogy holnap mikor kel fel a nap, mikor nyugszik, lesz-e eső vagy szárazság lesz? Az efézusi gyülekezet ezt most éppen attól a Pál apostoltól hallotta, aki börtönből írja levelét. Pált felforgatással vádolták és ítélték később halálra, mert a keresztyének a földi uraknak nem hódoltak, csak engedelmeskedtek. Nem tudom hogy értitek-e, kedves testvéreim, a különbséget: nem hódoltak, csak engedelmeskedtek. Mert ezt ugyanez a Pál a Római levélben: minden lélek engedelmeskedjék a földi felsőbb hatalmasságoknak, mert Isten szolgája az a te békességedre és javadra. Az engedelmesség nem hódolás.
Ezt jól értették az efézusiak, de ha csak erről lett volna szó, ez nem lett volna elegendő arra, hogy a megosztott gyülekezetet egybefogja. Ez nem lett volna így önmagában elég. Mást is kellett hallaniuk az efézusiaknak, és egészen bizonyosan meg is hallották. Ezért olvastam fel a 6. verstől következő a szakaszokat is, ahol azt mondja az apostol: mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándékának mértéke szerint, ez okáért mondja az írás: fölmenvén a magasságba, foglyokat vitt fogva és adott ajándékokat az embereknek.
Az Efézusi gyülekezet megoszlásának oka talán ugyanabban keresendő, mint amit a Korinthusi gyülekezetben is látunk, ott részletezi is az apostol – és engedjétek meg, hogy néhány szó erejéig ezt is idehozzam. A Korinthusi gyülekezetben is súlyos pártoskodás ütötte fel a fejét, ott is hamar elfelejtették az evangélium jó ízét, mert  megfeledkeztek arról, hogyan lettek ők ennek az egy Úrnak a népévé. Elmondja nekik Pál apostol a levél elején, hogy Isten a senkiket választotta ki, hogy valamikké legyenek, a nemteleneket, vagyis a tisztesség nélkül valókat választotta ki, hogy Isten megbecsült gyermekei legyenek, a bolondokat, a világ szerint bolondokat választotta ki, hogy Istenben bölcsességre jussanak, - ezek voltatok ti, korinthusiak. Senkik, nemtelenek és bolondok!
Ám az egy Úr, Jézus Krisztus által Isten népévé lettetek. De a korinthusiak hamar elfelejtették ennek a fölszabadulásnak, ennek a fölemeltetésnek, ennek az adopciónak, gyermekké fogadtatásnak az örömét, és elkezdték egymást nézegetni. Ez a korinthusi probléma – ahogy egy Biblia-tudós azt mondta. A korinthusi probléma örökös probléma, és a 21. századi keresztyénség még inkább hasonlít a korinthusi keresztyénséghez. Kinek mije van. Ezért sorolja Pál apostol hosszasan a Korinthusi levélben a kegyelmi ajándékokat, hogy megéreztesse velük, hogy ez nem valami lelki ki-mit-tud, vagy X-faktor, vagy Megasztár. Isten lelke ugyan megteszi azt is, hogy a velünk született képességeinket megnemesíti. De ha csak ennyi lenne a Szentlélek munkája bennünk, akkor azt kellene mondanunk, hogy a Szentlélek a legjobb pedagógus, a Szentlélek a legjobb tehetségfejlesztő, a Szentlélek hozza ki belőlünk a legtöbbet. DE egészen más és sokkal több, amit a Lélek igazán tesz! A Lélek ajándékoz, éspedig olyat, ami nekem még nem volt. Ezt sorolja föl az apostol a Korinthusi levélben. Voltak Korinthusban olyanok, akik nem tudtak imádkozni. Nem tudták, hogyan kell imádkozni, de megkapták – essünk túlzásba! – az elragadtatott imádság mindent felülmúló ajándékát. Voltak olyanok, akik nem tudtak énekelni, és megkapták az Istent dicsőítő éneklés ajándékát. Voltak olyanok, akik mindent csak visszafelé néztek, és megkapták a jövőlátásnak, a prófétálásnak az ajándékát. Voltak olyanok, akik tehetségtelen szervezők voltak (ezt nem is lehet megtanulni, tudom magamról!), és megkapták a kübernézisz, a kormányzás ajándékát. Isten Lelke az isteniből ajándékoz nekünk, és azt a boldog csodát fedezzük föl, hogy ami nekem soha nem volt meg, megadja. Mégegyszer, ez nem az, ami bennem tehetségként lappangott és még senki sem vette észre, azt az isteni Lélek előveszi, és azt mondja: Aha, hát te zseninek születtél, hogy-hogy nem vette ezt észre senki? Na, zsenit csinálok belőled! Vagy: na, a világ legnagyobb szervezőjének születtél, miért téb-lábolsz még itt tehetetlenül, csinálok belőled egy jó szervezőt! Ilyet is tud a Lélek, mondom, de a keresztyén élettapasztalatnak egyik legnagyobb öröme éppen az, hogy  Isten ajándékozó Istenként lép be az életünkbe, és olyasmiket ajándékoz nekünk, amivel mi nem bírtunk és nem rendelkeztünk.
Még mélyebbre megyek, testvérek! Urunk Jézus Krisztusunk azt mondja tanítványainak János evangéliumában, hogy akiket az Atya rám bízott, azok nem vesznek el, és én örök életet adok nekik, feltámasztom őket az utolsó napon! Egészen mélyen, radikálisan: a feltámadás ígérete és ereje, és isteni ajándéka az, amelyben rekapitulálódik, egybefoglaltatik mindaz, amit Isten ad, amit igazán Ő ad, amit sehol sem találhatsz meg, sehol sem szerezhetsz meg, senkitől nem kaphatsz meg: ez a feltámadás, az új élet, mert az új élet: teremtés. És ezért veszélyes vallás a keresztyénség, mert a világot az ember úgy rendezte be a hatalmi szerkezetek szerint, hogy itt adok-kapok van, adok-szerzek. Igen, a világ javait el kell osztani, így a hatalom nemcsak azt jelenti, hogy ki mennyit birtokol! Sok buta ember azt hiszi, hogy minél több kukoricacsutából rakott csutavárra ül föl, minél magasabb homokdomb tetejére ül, annál hatalmasabb, minél többet gyűr maga alá, annál nagyobb a hatalma. Nem, a hatalomhoz az is hozzátartozik, hogy miképpen osztja meg azt, ami van. Mi a proporció, a helyes arány: kinek mi jár, hogy kell átcsoportosítani? A világ így van berendezve. De hát mondjatok nekem, kedves testvéreim,  hatalmasságot, aki új életet oszt, mondjatok nekem hatalmasságot itt, ebben az emberi történelemben? Kezdjük Nagy Sándorral, menjünk el a jövőbe, bárhova, hol van, aki azt mondja: feltámasztom őket majd ama napon? És azért veszélyes – még egyszer mondom – a keresztyénség, mert mi erre tekintünk, és ez mindent meghalad, ez a végső dolog, és ehhez képest, ahogy Dietrich Bonhoeffer mondja egyik börtönlevelében, minden, ami van, csak utolsó előtti az utolsóhoz képest. Persze, mi nem így élünk, nekünk mindig az az utolsó, ami éppen előttünk van, nekünk mindig az az utolsó, ami éppen hiányzik és meg kell szerezni, nekünk mindig az a végső, ami holnap lesz vagy holnapután! De, ha bölcsek vagyunk, és együtt tudjuk vallani, hogy egy az Úr, a feltámadott Jézus Krisztus, akkor Őhozzá, az Ő hatalmához, az Ő végső ajándékához képest minden utolsó előtti lesz a számunkra is. Életünk és halálunk is, világunk is, sorsunk is, örömünk is, kudarcunk is, győzelmünk és vereségünk is, egész valónk, minden-minden utolsó előtti úgy, ahogy a Jelenések könyvében hallottuk: mi még a küszöbön kívül vagyunk, de már nyitva van a mennyeknek ajtaja, mi még itt vagyunk és még nem léptünk be. Ami ott van, az a végső.
Egy az Úr. Az efézusiak is hamar torzsalkodásba kezdtek, ezért mondja nekik az apostol: egy az Úr, mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándék mértéke szerint, ez okáért mondja az írás, fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva és adott ajándékokat az embereknek. A 68. zsoltár messiási jövendölését idézi itt az apostol. A győztes messiási király a régi kép szerint mutatkozik előttünk: aki győzött a csatában, az foglyokat is ejtett, a foglyokat diadalmenetben viszi és mutatja be saját népének és ajándékokat osztogat. Vagyis efézusiak, ti is olyanok vagytok, mint a korinthusiak, afféle lelki-keresztyén ki mit tud-ot tartottatok és méricskélitek egymást, hogy ki jutott többre Isten erejéből, kinek van nagyobb, kinek az életében rendezkedett jobban a Szentlélek. Pedig vegyétek tudomásul, hogy mindent, amit Isten Lelkétől kaptatok, mert a kegyelem mértéke szerint  kaptátok, úgy kaptátok, mint amikor a győztes vezér zsákmányt osztogat a győzteseknek, az övéinek. A győztes vezér az ő szabad és szuverén belátása szerint dönt, hogy kinek mit ajándékoz. De milyen csodálatos, kedves testvéreim, az apostol nem azt mondja, hogy legközelebb te is kapsz, ha most nem kaptál, hanem azt mondja, hogy Krisztus mindenkinek osztott ajándékot. Nekünk olyan Urunk van, aki az Ő népének apraját és nagyját, kicsit és nagyot, elsőt és utolsót, mindenkit megajándékoz Lelkének valamilyen áldásával.
Amikor a Böszörményi-úti templomra tekintek, sokszor eszembe jut gyerekkoromnak egyik nyomasztó élménye. Nem lehetett faluhelyen narancsot kapni. Édesanyám egyszer a kezembe nyomott egy százast, meg az oda-vissza vonatjegyet Sárbogárd-Déli között, és azt mondta, ha a Délinél leszállsz, kisfiam, a túloldalon van egy zöldséges. Ott lehet narancsot kapni. Felültem a reggel 8-as vonatra, tíz órára Budapesten voltam, beálltam a sorba, és ha szerencsém volt, a félegyes vonattal már mehettem haza. De az orrom előtt húzták le a rolót, mondván, ne haragudj kisfiam, elfogyott, gyere holnap. Beálltam a sorba, aztán nem jutott. Azt hiszem, mindannyiunknak van az életében, leginkább gyerekkorunkból, ilyen meghatározó élménye, hogy kimaradtam valamiből. És aztán ezekből érzésekből torzsalkodás, civakodás, veszekedés, sandaság, súsárlás s miegyéb támad. Üssük csak föl az Újszövetség pásztori leveleit, és olvassuk csak el a Timóteus, Titus, Filemon és a többi levelekben, hogy mennyire óv az apostol minden drága, Krisztus-gyermeket ezektől! Ezért mondja: egy az Úr, aki mindenkinek a kegyelem mértéke szerint osztott ajándékot, - mindenkinek. Mert nekünk ilyen Urunk van, ajándékozó Istenünk van, aki mindig nagyobb és mindennél több, aki minden múlandót felülmúl, és örökkévaló módon meghalad.
Vagyis, ha a keresztyénség veszélyes vallás, azon érthetjük azt is, hogy az evilági hatalmak nem mindig tudnak barátai lenni a keresztyénségnek, de veszélyes vallás abban az értelemben is, hogy neked is le kell ám ezekről a dolgokról tenni. Ez az igazi veszélye a keresztyénségnek, - ez az igazi kihívása. Veszélyes vallás ez a keresztyénség, mert itt nincs verseny, itt mindenki győzött, mert győzött a Krisztus, itt mindenki megajándékoztatott, s nem azért, mert érdemesült rá, hanem azért, mert Isten ajándékozó Isten. Ez az Isten élete: a szüntelen, folyamatos önközlés. És itt nincs mit méricskéljünk, hogy ki van előbb, ki van elöl és ki van hátul, mert azt mondja Pál a Filippi levélben: olyan nevet adott neki, mely névre meghajol minden térd, elöl, hátul, első helyen, utolsó helyen, meghajol minden térd, és minden nyelv hangosan vagy halkan, angolul vagy magyarul, minden nyelv vallja és hirdeti Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Dicsőítsük mi is ezt az Urat, aki kegyelme mértéke szerint mindannyiunkat megajándékozott, és mind megajándékozottak öleljük szabad szívvel egymáshoz a másikat, mint ennek az Úrnak gyermekei, mennyei örökség részesei, mint akiknek csodálatos várománya van. Olyan váromány, amit sem történelem, sem ember, sem emberi hatalom, sem az egész világ nem adhat meg nekünk, csak egyedül az, aki legyőzte a halált,  - feltámadott és az Atya Istennek jobbján ül és szüntelen közben is jár érettünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
1700 esztendeje, október végén történt, hogy a Római Birodalom egymással vetélkedő hadurai közül Constantinus, a későbbi császár a milniusi hídnál legyőzte az ellenséges haderőt. Ez a győzelem, mely 312. október 28.-án esett, biztosította az addig üldözött és elnyomott keresztyének számára a vallásszabadságot. Úgy emlékezünk tehát erre a napra, mint amely több évszázadig tartó elnyomatás és üldöztetés után szabadságot hozott a keresztyéneknek. De nem azért említem ezt a régi történelmi eseményt, mert éppen ma van az évfordulója, hanem mert ez a Constantinus császár a felolvasott ige szempontjából is igen érdekes és különleges alak a számunkra. Ő ugyanis keresztyén hitre térvén szabadságot adott a keresztyéneknek, egészen élete végéig, halála előtti utolsó órájáig nem keresztelkedett meg, arra hivatkozva, hogy ha és amennyiben a keresztség a bűnök eltörlését, a vétkekből való megmosattatást jelenti, akkor neki nem tanácsos megkeresztelkednie, mert egy politikusnak sok rettenetes dolgot kell elkövetnie élete során, nem beszélve egy uralkodóról. Ezért ő élete végére tartogatta az újjászületés fürdőjét. Amikor tanácsadói, keresztyén társai kérdezgették és faggatták őt erről a meggyőződésről, akkor többek között az Efézusi levélnek ezzel az igéjével válaszolt: egy a keresztség. Ezen ő azt értette, hogy csak egyszer lehet megkeresztelkedni, és jaj annak, aki ha megkeresztelkedett, megmosatott a bűnökből, újra bűnbe esik. Mert akkor hogyan mosódik meg újra, hogyan nyer Istentől irgalmat és bűnbocsánatot?!
Hogy jól felelt-e Constantinus, arra én csak azt tudom mondani, hogy nem jól felelt. És ezért egy másik példát is hadd hozzak ide. Körülbelül 500 esztendeje annak, hogy Wittenbergben egy fiatal professzor, ágoston-rendi szerzetes, tehetséges újszövetségi tudós, Luther Márton mély belső válságtól vezéreltetve gyötrődni kezdett, és szüntelenül azt kérdezgette, hogy hogyan találhatja meg az irgalmas Istent. Később aztán megértette, hogy nem jó ez a kérdése (hogyan találom meg az irgalmas Istent?), mert az irgalmas Isten már megkeresett és megtalált bennünket az Úr Jézus Krisztusban. És ebben felismerte gyötrődése  valódi okát is. Ezt egyébként a modern lélektan be is bizonyította, Erik Ericksonra hivatkozom, az amerikai pszichológusra, aki a fiatal Lutherről egy mélyreható tanulmányt írt jópár évtizede. Erickson is fölfedezte azt, amit Luther is fölismert, hogy voltaképpen az ember akaratának és az Isten akaratának a nagy drámájáról volna szó, amikor azt kérdezzük, hogyan találjuk meg az irgalmas Istent. Mert a gyötrődő  Luther tulajdonképpen úgy járt el, mint amit mi is sokszor látunk az orvosi rendelőkben: bejön a beteg, kezében a listával, beadja az orvosnak, az orvos pedig vizsgálat és diagnózis nélkül fölírja a receptet. De jó lenne – gondoljuk sokszor –, ha nekünk ilyen Istenünk lenne, hiszen mi tudjuk, hogy nekünk mire van szükségünk, és amire szükségünk van, azt kell akarnunk, és Istennek is azt kell akarnia, amit mi akarunk. Luther ebben a mély egzisztenciális drámájában döbbent rá, hogy Isten nem feltétlenül azt akarja, amit mi akarunk, de hogy Isten akar, az egészen biztos. Az akaratok nagy drámája volt Luther drámája, és megtérése nem volt egyéb, mint a saját létakaratának, üdvösségakaratának odarendelése, odahajlítása az Isten akarata elé. S amikor Isten segítségére sietett és megvilágosító igéket adott számára, különösen a Római levélből, azt is meglátta, hogy az is kegyelem volt, hogy addig sem veszett el és esett el ebben a küzdelemben. Nem lett a lázas nyughatatlanból cinikus figurává, aki néhány órai istenkeresés után csalódott, rezignált figurává válik. Nem lett Lutherből olyan ember – s itt József Attilát kell idézzem – aki azt mondja, hogy Istent keresett, de csak papot talált. Hogy Luther mégsem lett ilyenné, abban őt az erősítette meg, hogy a gyötrődések és démoni kísértések közepette gyakran így kiáltott föl: Ich bin getauft - meg vagyok keresztelve, vagy olykor latinul: baptizatus sum – meg vagyok keresztelve. Újra meg újra meg újra ezt mondta: meg vagyok keresztelve - a legnagyobb kísértések közepette is, a legnagyobb kétségbeesés közepette is, amikor összedőlt körülötte minden. Egy fiatalemberről beszélünk, aki korának egyik tündöklő tehetsége volt, aki már elindult fölfelé a tudományos karrier létráján, és nagyon hamar nemzetközileg megbecsült tudós emberré lett. De csak rázta, gyötörte, szinte szétverte a belső gyötrelem és kísértés. Luther szinte fizikailag le tudta írni, hogy milyen ördögi, démoni kísértéseknek volt kitéve és hogyan harcolta végig azt a harcot, amit minden hívő is ismer, hogy ugyanis Isten nem menekít el ezekből bennünket. Bizony, sokszor nem ment ki bennünket bűnből, bajból, betegségből, gyötrelemből, gyászból, kudarcból, - csak egytől óv meg, hogy káromoljuk az Ő nevét, csak egytől óv meg, hogy megtagadjuk Őt. Ezt tudta Luther és hogy ebbe a lehetetlenségbe bele ne essen, hogy Istenét meg ne tagadja, újra meg újra ebbe a ténybe kapaszkodott bele, baptizatus sum – meg vagyok keresztelve, megkeresztelt vagyok. S miért? Azért, mert egy a keresztség.
És azt hiszem, ha ezt a két nagy alakot nézzük, Constantinus császárt, aki szabadságot adott a keresztyéneknek, és elhárította a keresztyénség feje fölül a végveszedelmet, de élete végéig nem akart megkeresztelkedni, mert azt mondta, hogy egy a keresztség, illetve Luthert, aki a legmélyebb és legrettenetesebb gyötrelmek közepette így kiáltott fel szinte jónási sikollyal: meg vagyok keresztelve – ez factum – és nem magamat kereszteltem meg, hanem megkereszteltek, megkereszteltettem, ez Istentől van és egy, ez tart meg, ez őriz meg, ezért nem fordulok el Istentől,  - akkor tudjuk, ki adta a jó választ. Ezért mondja ezt Pál apostol az efézusiaknak is ebben a szép szakaszban amikor egységre, egymás iránti szeretetre, egymás eltűrésére, egymás elszenvedésére tanítgatja őket és sorolja az egység kritériumait, csak olvasom röviden mindeniket: egy a test, egy a lélek, egy reményben hívattunk el, egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség... Mert mindig azt kell kérdezzük hívő életünk minden áldása kapcsán, különösen a szentségek kapcsán, hogy ki ezeknek tényleges szerzője és érvényre juttatója. Ki?
A reformáció idején nemcsak Luther vívta ezt a drámát, hanem – mondhatjuk nyugodtan – egy nagy szellemi forradalom ment végbe. Némelyek szerint ezt inkább fölfordulás volt. Az egészen bizonyos, hogy nagy lázas istenkeresés töltötte meg az akkori világot, és sokan kérdezték Lutherrel együtt, hol van az a kegyelmes Isten, sokan kérdezték, hogy mi az Isten akarata és hogyan talál össze az én akaratommal, és hogy kell az én akaratomat Isten akaratához hajlítani?! Sokan azonban egészen más választ adtak erre a döntő kérdésre, hogy ki a keresztség szerzője, és ezek sok esetben ki is oltották ennek a páli igének és isteni titoknak az értelmét, erejét. Voltak, akik azt mondták, hogy a keresztség mindig a szentség ereje a kiszolgáltatója érdemétől vagy méltóságától függ. A paptól. Amilyen a pap, olyan a sákramentum minősége. Ha csapnivaló a pap, akkor semmit nem ér a sákramentum. Hamar létre is jött az úgynevezett anabaptista mozgalom (a szó újrakeresztelőt jelent), akiknek az volt az elsőrendű érvelésük, hogy az egyház tele van csapnivaló, hitvány papokkal, csuhásokkal, szerzetesekkel, pilises tar papokkal, ezek bűnös, parázna, rettenetes gonosz életet élnek, tehát az általuk kiszolgáltatott szentség érvénytelen. Újra kell keresztelni. Persze, ez a felvetés régi dolog volt, igen régi dolog, mert már az óegyház idején is voltak olyanok, akik ezt hirdették, s éppen Constantinus császár toleranciarendelete után, amikor fölszabadult a keresztyénség, kiszabadult az üldözők karmaiból, és szembe kellett néznie azzal, hogy mi az üldözések alatt. Kik árulták el az egyházat, kik tagadták meg a hitet, kik kollaboráltak a fennálló hatalommal? És ha voltak közöttük papok, püspökök, akkor az általuk kiszolgáltatott sákramentumot érvénytelennek vették, mert egy áruló, egy gazember, egy zsivány, egy szentségtelen életű ember nem szolgáltathatja ki érvényes módon a szentséget.
Ezzel szemben mondják a keresztyének hitvallásai (protestáns, római katolikus, ortodox hitvallások) egybehangzó módon, hogy a sákramentum érvényessége az isteni kiszolgáltatótól, a Szentlélektől függ.  Ezért mondhatta Luther, hogy meg vagyok keresztelve, holott látta a saját korának egyházát, látta egyházának minden nyomorúságát, és látta azt, amit mi is látunk, hogy az embereknek nem kell nagyon keresniük, hogy megbotránkoztassanak valamiben. Ott van az orruk előtt. És mégis, Luther azt mondta: meg vagyok keresztelve, mert a Szentlélek keresztel, a Szentlélek Isten keresztel. A víz külső jegy, sakramentális víz, szent dolog, de nem hordozza önmagában az Isten megtisztító erejét. A Lélek áldása nélkül nincs keresztség, de a Lélek áldásával van - és az egy.
Másodszor, a nagy kavargásban voltak, akik azt mondták, hogy a keresztség érvénye attól függ, aki abban részesedik, - vagyis a megkeresztelt ember kvalitásától függ, hogy érvényes-e a keresztség vagy sem. Ma is halljuk ezt, olykor még a mi egyházunkban is. Nem is győzök vitatkozni ezekkel az atyafiakkal. Szerintük ha majd hitre jutott valaki, és teljes és örökérvényű bizonyságot tett az Úr Jézus Krisztus mellett, akkor lehet őt megkeresztelni. De én erre azt szoktam mondani, hogy ez afféle keresztyén mázba öltöztetett ateizmus! Hát az én döntésemtől függ az Isten döntése? Az én döntésemtől függ az Isten kegyelme? Ha én eldöntöttem, hogy szeretem az Urat, akkor jöhet a keresztség? Ha én úgy döntöttem, hogy a hit útjára lépek, ha én... és hallom szüntelen ezt az én-t! Milyen érdekes a Luther mondata, abban is benne van az én, de az én abban a mondatban kapott valamit. Nem szerzett, kapott. Meg vagyok keresztelve! Egészen szabatosan fordítva: én meg vagyok keresztelve, vagy ha latinul akarjuk mondani: ego baptizatus sum – benne van az ego, benne van az én, de csak azért, mert valami történt vele, valami érkezett hozzá, valamivel Isten megajándékozta. És nem azért vagyunk megkeresztelve, mert a keresztség a tökéletesség pecsétje lenne és Isten, mint valami mennyei meós ezzel, vagyis a keresztséggel ütné rá futószalagról lekerülő gyermekeire: meózva, első osztályú, meg lehet keresztelni, vagy: másodosztályú: vissza vele a purgatóriumba, újraönteni, csiszolgatni, aztán, ha jó lesz, őt is megkereszteljük. Micsoda öntelt, beképzelt gőgös, arrogáns felfogása ez az embernek, hogy én vihetek Istenhez valamit, amire Isten majd azt mondja: annyira tetszik ez nekem, hogy most már megkeresztellek téged. Emlékszünk Fülöpnek és a szerecsen komornyiknak a beszélgetésére? Ott ül a kocsiban ez az istenkereső ember, a prófétai könyveket olvasgatja, de nem sokat ért belőlük. És odalép hozzá Fülöp és megkérdezi, hogy érti-e, amit olvas. Nem értem, feleli, mert nem magyarázza meg senki. De ha valaki megmagyarázná, hogy kiről beszél a próféta, amikor egy titokzatos személyről szól, akin keresztül Isten irgalmat gyakorol! Ki ez a titokzatos személy? Mert tényleg titokzatos, kedves testvéreim. Azt mondja róla a próféta, hogy ránézni sem bírtunk, utált volt ábrázatja, nem volt kívánatos előttünk, és azt hittük, amikor nyavalyásan, megverten, lesújtottan láttuk, hogy Isten bünteti őt. Megkeresztelnénk az ilyet? Fülöp pedig  azt mondja a szerecsen komornyiknak: ez az Úr szenvedő szolgája, ez az Úr Jézus Krisztus. Megkeresztelnénk az Úr Jézust, amikor ott áll Kajafás előtt, megvádoltan, leköpdösötten, félholtra verve, felforgatás, istenkáromlás vádjával, tanítványaitól elhagyatva, feszítésre, rabszolga halálra ítélve? Utált volt előttük. Ugyan milyen isteni szempont ütné rá egy ilyen alakra az első osztályú pecsétet, a keresztség pecsétjét? De nem kellett a szerecsen komornyiknak ott, a gázai úton Fülöppel beszélgetve nagy teljesítményt felmutatnia, csak megkérdezte tőle Fülöp, hogy hiszed-e, hogy akiről a próféta beszél, az a Messiás, hiszed-e, hogy Isten ilyen titokzatos és megfordított, az emberi logikának ellentmondó módon eszközli, és juttatja érvényre életünkben kegyelmét? Hiszem - felelte. Akkor mi az akadálya, hogy megkereszteljelek téged? – felelt Fülöp, és megkeresztelte. Félre ne értse senki, nem akarok én senkit feloldani a konfirmáció alól, de még csak keresztelői felkészítőre sem járt ez az ember. Persze, ez egy minősített, példázatos pillanat, azt akarja velünk megértetni, amit olyan sokan ott a 16. században nem értettek, és olyan sokan itt, a 21. Században sem értenek, és az általunk nagyra becsült Constantinus császár sem értett. Nem tőlem függ, nem az én kvalitásom függvénye az, hogy Isten kegyelmi eszköze, ez a szent sákramentum engem elpecsételjen Isten népének tagjai közé.
A keresztség szerzője és érvényre juttatója maga a Szentháromság Isten. Igen, értem a kritikát, és el is kell fogadnom: nem szabad az egyházban a méltatlan szolgákat megtűrni. Elfogadom, elismerem: csak úgy bemondásra nem lehet senkit megkeresztelni. Nem is erre bíztat bennünket a Luther esete, és nem erre bíztat bennünket Pál apostol igéje sem, mondván: egy a keresztség! Éppen ellenkezőleg, arra buzdít, hogy ha valamit igazán komolyan akarunk venni, akkor azt ne azért vegyük komolyan, mert olyan nagyon komolyan vesszük magunkat. Erdélyben járja egy mondás: ne nőtesd magadat túl nagyra, mert nem találsz vissza a földre. Istent kell komolyan venni, és az Ő kegyelmét. Azt az irgalmat, amiről a zsoltáros is beszélt a 111. Zsoltárban: könyörületességet és irgalmat készített az Ő népének. Isten a szerző. És amikor Pál apostol emlékezteti a megosztott Efézusi gyülekezetet, akik torzsalkodtak egymással, és hátat fordítottak egymásnak, tehát emlékezteti őket, hogy egy a keresztség, egy a kegyelem forrása, egy a keresztyén élet szerzője és egy pecséttel pecsételt meg rá minket, akkor mintegy ezt mondja: mindannyian ugyanaz a pecsétet hordjátok. Miféle okotok, alapotok és indulatotok van arra, hogy hátat fordítsatok egymásnak? Egy a keresztség, mert egy az Úr, mert egy a szabadítás, mert egy módon végezte el Isten mindannyiunk számára irgalmának kiáradását. Egy a keresztség, testvéreim, mert elegendő egyszer megkereszteltetni. Volt egy barátom, ő ötször keresztelkedett meg, mert egyik közösségből a másikba vándorolva, mindig úgy érezte, hogy ha oda akar tartozni, akkor meg is kell keresztelkednie. Nem tudtam meggyőzni, hogy a keresztség által, mely mindig egy adott közösségben történik, Istenhez csatlakozunk. Ahogy Zwingli mondja egy szép magyarázatában: a keresztség olyan, mint egy zászló, és amikor vívjuk az üdvösségért folyó nagy küzdelmet itt, a mi múlandó, törékeny, megkísérthető, gyenge életünkben, akkor Isten kitűzi ezt a zászlót, és ez a zászló a csata leghevesebb küzdelmében is magasan leng, hogy lássuk és tudjuk, hova tartozunk, hova kell gyülekeznünk, mert ahol ez a zászló, ott van a főerő.
Egy a keresztség. Nincs két zászló, mert akkor megnyomorodik a sereg. Nincs öt zászló, mert nem egy-egy közösséghez, gyülekezethez, egyházhoz csatlakozunk, hanem egy adott közösségben, gyülekezetben, egyházban  Szentháromság Istenhez. Egy a keresztség, mert abszolút módon reám vonatkozik. Gyerekkorom legizgalmasabb eseménye az istentiszteleten mindig a keresztelő volt. Akkoriban úgy gondoltam, azért, mert a reformátusoknál nem jelentik be előre a gyermek nevét (nem titkolózásból, hanem azért, mert a keresztelő nem névadó, vagy ha névadó, akkor az Atya-Fiú-Szentlélek, Szentháromság Isten neve az, amire megkereszteljük a gyermeket). Egyszóval, még fogadásokat is tettünk, hogy fiú vagy lány lesz megkeresztelve. És ha fiú lesz, mi lesz a neve? István, József, Mihály? És ha leány lesz, mi lesz a neve? Rozi, Juli, Mari? De az én gyermeki szívemet a kíváncsiság közepette is átfogta a sejtelem, hogy itt valami páratlan és nagyszerű dolog történik a gyerekkel, akit éppen megkeresztelnek, de velem is valami páratlan és megismételhetetlen dolog történt, amikor megkereszteltek. Isteni ajándékot és áldást kaptam, amibe a legnagyobb vihar idején is belekapaszkodhatok, mert a keresztségemmel új élet kezdődött bennem. Akik úgy gondolják, hogy a keresztség olyan pecsét, mely a tökéletes, kész alkotást jegyzi, azok elvétik a dolgot. A keresztséggel kezdődik valami. És ha Isten a szerzője, boldogan hihetjük azt, amit itt az Efézusi levélben mond az apostol: hogy Isten a jó dolgot, amit elkezdett bennetek, be is teljesíti. Ő fogja jó végre vinni. Vagyis rám vonatkozóan is egy a keresztség, mert kezébe vett az Isten, és az Ő szuverén módján formálja, újítja az én életemet.
Mindez egy közösségben történik. Ez az utolsó, negyedik, új értelme ennek a szónak, hogy egy a keresztség. Az apostol ugyanis arra emlékezteti az Efézusi gyülekezetet, hogy megkereszteltetésük egy közösségben történt a Szentlélek Isten erejében. Vagyis nem úgy egy a keresztség reám vonatkoztatottan, hogy én élem a magam szóló keresztyénségét, és máshoz nincs semmi közöm. Tertullianus egyházatya mondja: unus christianus, nullus christianus – az egymagában álló keresztyén nem keresztyén. Átköltöm Tertullianust, jobban fogjuk érteni a reformáció közeledtén: solus christianus nullus christianus – a szóló keresztyén nem keresztyén. A keresztség egy közösségbe tagol be, Isten népének gyermekévé tesz, és arra pecsétel el, hogy azokkal együtt éljem keresztyén életem, akik szintén megpecsételtettek, Isten kegyelmére eljegyeztettek, Szentlelke erejében bűneiktől megtisztíttattak. Isten bennem és bennük – vagyis bennünk elkezdte az üdvösség munkáját. Együtt a gyülekezetben boldogan mondjuk: egy a keresztség, amit én kaptam; egy az a keresztség, mert egyszersmindenkorra megkaptam, és egy az Isten, aki a keresztség által megjelölt, elhívott, és megáld, hogy végre hozzá megérkezhessem.  Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
Engedjétek meg, hogy röviden összefoglaljam, az apostol eddigi buzdításait. Arra emlékezteti az efézusiakat, hogy egy reménységben hívattak el, s ezzel azt jelzi, hogy maga az elhívó egy, mert az elhívás Őreá tekint, az elhívás az, amely által Isten bennünket megérintett, a szívünket formálta, amivel megmozdított bennünket, kiszólított a régi életünkből, a régi énünkből. Majd azt is kimondja az apostol, hogy egy az Úr, ezzel pedig azt akarja kifejezni, hogy csak egy szabadítás van. Mert ugyan az ember sokféle kisebb-nagyobb szabadítást átélhet, de részleges szabadulásainkon, önfelszabadításainkon túl az egy Úr, a feltámadott Krisztus az, aki  a halál fogságából megszabadít és páratlan reményben részesít. S máris mondja azt is, hogy egy a test, vagyis a keresztyének egy közösséget alkotnak, egy testben élnek, bármennyire is különböznek egymástól. Igen, lehet, hogy másképp gondolkodnak, más és más a tapasztalati világuk, eltérő a hivatásuk, más és más a tehetségük, mégis egy testben vannak. Mert ez a titokzatos test egy lelki valóság is. A keresztyénség összetartozása lelki ügy.
Ma pedig arról hallunk, hogy egy a hit. Megmondom őszintén, hogy azért nyújtottam ilyen hosszúra a bevezetőt ismétlést, mert némileg vagyok. Ha azt mondjuk, hogy egy a hit, máris azonnal föltolul bennünk egy csomó érzés, mi több, mondhatnám, ellenkezés is! Mi az, hogy egy a hit? Hát ha egy a hit, akkor ma Magyarországon minden keresztyénnek egyetlenegy helyen kellene egybegyűlnünk. Talán az ópusztaszeri nagy pusztaságban sem tudnánk összegyülekezni, hála Istennek, annyian vagyunk. Tehát ha nem is egy helyen, de mindenütt egyforma módon, afféle franchise rendszerben, egyforma templomokban, egyféle pappal, egy textussal, ugyanazokkal az énekekkel, és mindannyian ugyanolyan öltözékben kéne egybegyülekeznünk – hát, ha egy a hit! De nem egy a hit – mondjuk rögtön. Ha csak itt a Böszörményi úton az tetejétől az aljáig lemegyünk, mindjárt látunk három templomot: egy római katolikust az Aporon, itt a közepén a reformátust – mindig mi vagyunk középen! – és ott lent az alján az evangélikus templomot a Kékgolyó utca elején. Máris háromféle van itt, s egyebütt, ki tudja, mennyi! Miről beszél hát az apostol? Miért hozza fel ezt az efézusiaknak, miközben nyilvánvaló, hogy talán éppen maga a hit, a hitben meglátott, megsejtett vagy megértett dolgok, pontosabban,  a hit által különböző módon felfogott, megértett valóságok azok, amelyek az efézusi gyülekezetet is megosztották. Mert, emlékezzünk csak, a hitben jutunk el a reménységhez, a szeretethez, az igazsághoz (és éppen ilyen pártok voltak Efézusban: volt igazságpárt, volt szeretetpárt, és volt egy reménységpárt is). Ezek mind a hitnek egy-egy dimenziója. Ha pedig ezek mentén megoszlottak, nem biztos, hogy tanácsos mindjárt előhozakodni azzal, hogy egy a hit. Mit kell hát ezen érteni?
Továbbá, testvéreim, minket a közben eltelt kétezer év is igen-igen megterhel. Merthogy az egyszerű, gyermeki, boldog és odaszánt hitünkre – ha akarjuk, ha nem – nagyon sok minden rátelepszik. Rátelepedtek a hitviták. Ma nem szeretünk hitvitákról hallani, de voltak hitviták. Rátelepedtek a különböző hittani megfogalmazások, a dogmák, s bár ezekről sem szeretünk hallani, mégis vannak és letagadhatatlanok. Aztán rátelepednek hitünkre a súlyos emberi konfliktusok, rátelepszik a keresztyénség megosztottsága. Nagyon nehéz hát azt mondani, hogy egy a hit, mert rögtön – még ha szabadok is vagyunk, vagy el tudunk is oldódni a rossz tapasztalatoktól – máris ugyanazt kérdezzük, mint a régiek: mi ez az egy hit? Mi ennek a hitnek a tartalma? S máris ugyanott vagyunk, ahol elkezdődött az egész. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy általában sem könnyű a hitről beszélni, akkor mondhatom, hogy az apostol most egy igen-igen kockázatos megállapítással akarja orvosolni a bajt. Akik orvosok, ne mosolyogjanak, kérem, a laikus szón! – most olyan gyógyszert ajánl az apostol, amit igen pontosan és precízen kell beállítani, mert ezt nem lehet marokszám szedni. Bizony vannak gyógyszerek, ha jól tudom, melyeket csak orvosi felügyelet mellett lehet szedni. Nos, ez valami ilyesmi, ezt a Szentlélek felügyelete mellett kell bevennünk, testvérek, mert akár túl keveset veszünk be belőle, akár túladagoljuk, nem használ semmit az egész.
Hogy még jobban értsük, hadd említsek egy humorosabb vonatkozást. A két világháború között Debrecenben tanított egy híres tudós, Vasady Bélának hívták. Ifjú professzorként, az 1930-as évek stílusában, amikor divatos volt hangzatos címeket adni a könyveknek, ezt a címét adta hittani könyvének: A hit misztériuma. A könyv bemutatta, hogy milyen mély misztérium a hit, micsoda nagy titok. A professzor úr pedig tudós ember lévén valami harminchat fejezetben írta le, hogy van történelmi hit, tudományos hit, gyermeki hit, érett hit, van csalódás utáni hit, van dinamikus hit, van misztikus hit, és így tovább harminchatig. A diákoknak ezt mind meg kellett tanulniuk, s rendesen, latinul is ott volt a könyvben minden  definíció. Szegény diákok szinte megbolondultak a sok meghatározástól, és reszketve mentek vizsgázni.  Úgyhogy, jóféle debreceni humorral átköltötték a könyv címét, és  így a hit misztériumából ez lett: A mit hisztériuma! Mert olykor hiszterizálva mentek vizsgára. Kedves diáktréfa ez, de ha meggondoljuk, hogy az életünk múlik a hitünkön, mert az életünk múlik a hitünkön, akkor bizony nekünk is sokszor összeszorul a gyomrunk, hevesebben ver a szívünk a kérdéstől: mi ez a hit? És mi ez az egy hit, amiről az apostol beszél?
Még egy jellegzetességet hadd idézzek, s ez már  többet segít annak megértésében, hogy miről szól az apostol. A 17. század kiváló flamad festője, Vermeeer többek között egy híres-hírhedt festményéről is ismert. A hit allegóriája ez a festmény. Sokan, főleg a protestánsok, nem szeretik ezt a festményt, mert köztudott, hogy Vermeer egy jezsuita író kézikönyve alapján festette meg ezt a képet. A 16-17. században nagy divat volt allegorikus módon ábrázolni erényeket és lelki valóságokat. Megfestették a reményt, az erőt, a mérsékletességet, és a többit, s mindnek volt valamilyen allegorikus alakja. Így festette meg Vermeer a hitet is, persze, allegorikusan – s mondom én, reformátusként – egy jezsuita kézikönyvből. Ám van ezen a festményen egy rendkívül érdekes, nehezen megmagyarázható jel, amelyről a művészet-történészek sokat vitatkoznak. Most  bekapcsolódom ebbe a vitába, és egy amatőr magyarázatát teszem hozzá. A hit nőalakként áll előttünk, aki a lábát a földgolyón tartja. Ez nyilván azt allegorizálja, hogy a hit mindenek fölött áll, a hit a földi valóságokat is a lába alá tapossa. De ez az allegorikus nőalak egy felülről lelógó, áttetsző üveggömbre tekint. Mindenki azt találgatja, hogy az mit jelenthet. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk, hogy hit által értjük és valljuk, hogy Isten teremtette a világot, és ami látható, az a láthatatlanból állott elő. Én tehát úgy magyarázom ezt a gömböt, hogy a hit allegorikus alakja, aki a láthatót megtapodja – ez a diadalmas hit jele! - egy üveggömbre tekint, azaz a  láthatatlanra tekint. Nos, erről beszél az apostol az Efézusi gyülekezetnek: amit láttok, amit megtapasztaltok, amit az életetek különböző dimenzióiban hordoztok és hordoz benneteket, az egy láthatatlan valóságból, az isteni valóságból táplálkozik. Így is mondja a Zsidókhoz írt levél: a hit a nem látott dolgokról való meggyőződés.
Tudom, hogy a racionalitás emberei azt mondják erre, hogy ez abszurd állítás, mert ugyan, hogyan lehetnénk meggyőződöttek a nem látott dolgokról, ugyan miképpen lehetnénk bizonyosak afelől, amit nem látott az ember. Hiszen még az egyszeri bírósági gyakorlatban is kellenek a tanúk. Mert a bíró, aki az ügyről ítél, nem volt ott, amikor a szóban forgó eset megtörtént, azért kellenek tanúk, hogy tanúsítsák, igazolják, hogy a dolog  megtörtént és úgy történt. Hogyan lehetnénk mi meggyőződöttek a nem látott dolgokról? Ráadásul az eredeti szó itt mély, megingathatatlan, belső meggyőződést jelöl. A nem látott dolgokról? De ha úgy fordítom az eredeti szót, hogy a nem látott ügyekről, vagy a nem látott történésekről való meggyőződés, máris közelebb jutunk ahhoz, amit az apostol mond. Mert a Bibliában egyetlen passzust nem olvasunk arról, hogy az lenne a hit, amit nekünk vakra, blikkre el kellene hinni. A középkor teológusai kísérleteztek ezzel a gondolattal, amikor fölállították a fides implicita tételét szemben a fides explicita-val. Az implicit hiten azt értették, hogy volna előbb egyfajta ráhagyatkozó hit, mert az egyszerű ember nem tudja a mély és bonyolult igazságokat megérteni. De hinnie kell, ezért tekintélyi alapon hisz, mert neki ezt tudós emberek tanítják, a Sorbonne kimagasló filozófiai és teológiai professzorai, és pápai enciklikák hirdetik, és a világ legnagyobb tekintélyei mondják – hát rábólint. Ugyan nem érti, de hát elhiszi, mert mondják, hogy ez meg ez így és így van, s majd egyszer ez a beleegyező hit megértéssé válik, kibontakozik, elmélyül. Ilyen implicit hitben tanultam meg én is annak idején az elemek periódusos rendszerét, testvérek. Mert ugyan semmit nem értettem a kémiához, de benyestem az anyagot, mert a kémia tanárom megfenyegetett, hogy megbuktat, úgy hogy megtanultam. Azóta sem értek többet a kémia titkaiból. Nem gúnyolódni akarok, csak jelezni szeretném, hogy mégiscsak tévút, mitöbb a keresztyénség egyik tévútja ez a ráhagyatkozó hit.  És ez az egyik teher, amelyre a bevezetőben utaltam. S bár félresöpörhetjük, de jobb, ha inkább odateszünk egy táblát: „Zsákutca”. Arra ne menjünk, mégha sokan bementek is. Mert onnan vissza kell fordulni. De ha azt mondom, hogy a hit a nem látott történésekről, a nem látott ügyekről való meggyőződés, tehát nem valami elvont tételről való meggyőződés, felsejlik az üzenet mélysége.  A dolgainkban, az életünkben, a világunkban olyan erő, olyan hatalom munkálkodik, amit mi nem tudunk górcső alá helyezni, nem tudjuk analizálni, nem tudjuk pontos és meghatározott táblázatokba beletenni, -  mégis, tudjuk, maga Isten ereje ez. A hit nem a vakok hite, mert nem vakhitről beszél az apostol, amikor azt mondja: a nem látott dolgokról való meggyőződés. Ez nem vakhit, hanem inkább az a tapasztalat, hogy még nem látjuk az isteni erők munkájának végét. A hitnek van egy  sajátos  – emberileg szólunk! – kockáztató dimenziója. Nem látjuk a végét. Ezt olvassuk: Ábrahám hit által indult el, amikor Isten megígérte neki, hogy magot támaszt neki és várost ad számára, és Ábrahám kiment, holott nem tudta, hova megy. De az ígéret az ő számára bizonyos. Ez nem vakhit, hanem alázatos hit, amelyben az ember megéli a maga töredékességét, végességét, és nem a végtelen felől nézi a végest, mert még az élete végét sem látja, viszont Istennek minden áldása már munkálkodik életében.
Azt mondtam, hogy a hit kockáztatás. És most én is kockáztatok, kedves testvéreim, mert azt kell mondanom, hogy Isten is kockáztat, amikor szóba áll velünk. Isten is kockáztat. Már a teremtéskor is, ahogyan Karl Barth mondja az ember teremtését, istenképűségét, bűnbeesését, Isten elleni lázadását magyarázva az ember szabadságának a fényében.  Kockáztatott az Isten, amikor az embert megteremtette és szabadnak teremtette, mert a szabadságban, az igazi szabadságban benne van az is, hogy föllázad az ember Isten ellen. Benne van bizony. És Isten kockáztatott. És kockáztatott Isten akkor is, amikor elhívta Ábrahámot, mert bár Ábrahám a bűn alá rekesztett világban született, és felelhette volna az elhívásra azt is, hogy öreg ember vagyok már. És Sára is mondhatta volna, sőt mondta is Sára, hogy vénasszony vagyok már, mi több, Sára ki is nevette Mamré tölgyesében a Szentháromságot, amikor a sátorban Isten barátjával, Ábrahámmal ezekről a dolgokról beszélgetett. És milyen döbbenetes, hogy mindezek ellenére azt mondja a Zsidókhoz írt levél: hit által nyert erőt Sára az ő méhében való foganásra életkora ellenére, mert hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Mózes első  könyvében azt olvassuk, hogy Sára csúfondárosan, hitetlenkedve kuncogott a sátorlap mögött, a Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja, hogy hit által kapta meg az erőt, hogy kora ellenére foganjon és gyermeket szüljön, mert hűnek Istent tartotta, vagyis hitt Benne. Erről beszél itt az apostol, amikor azt mondja, hogy egy a hit, hogy az életünkben mi is úgy vagyunk, ahogyan Sára volt. Hogy egyszer mosolygunk, kuncogunk, máskor meg jönnek ateista barátaink, akik hol hevesen, hol szkeptikusan, hol barátilag megveregetik a vállunkat: te még hiszel? – s mi vonogatjuk a vállunkat,  s úgy bólogatunk, hogy hiszek, hiszek ici-picit, mégis csak szép hagyomány ez, szép szokás ez, de már olvad a szívünk, s el tudunk tölteni heteket, napokat, éveket úgy, hogy nem gondolunk Istenre, miközben tudjuk, hogy Isten szüntelenül gondunkat viseli. És mégis, azt mondja az apostol az efézusiaknak: egy a hit! És ehhez hozzá kell olvasnunk a Zsidókhoz írt levélből ezt a Sárára vonatkozó megjegyzést is, hogy Sára is hit által nyert erőt, és Sára is hűnek tartotta Istent. Hűségesnek tartotta, szavahihetőnek tartotta Istent, bízott abban, hogy beteljesedik az a történet, amely Ábrahámmal és vele kezdődött, és amelynek nem láthatta a végét. Erre mondja az apostol, hogy egy a hit, -  értsétek meg efézusiak, budahegyvidékiek: ha egy a remény, egy az elhívás, ha egy az Úr, mert egy  szabadítás, akkor a hit is egy azzal mi a sokféle életünkkel és sokféle életszakaszunkkal, meggyengülésünkkel, megerősödésünkkel, hitbe való belerestülésünkkel és mindennel együtt, egy a hit, mert ha hiszünk, akkor az ígéretet adó Istenre tekintünk. Mert ő tart meg bennünket abban a történetben, ami a hitnek a története. Igen, nem látott dolgokról való meggyőződés, meggyőződés mindarról, amit még nem láttunk, de már elkezdődött. Nem tárgyias értelemben mondja az apostol itt ezt a szót, hogy dolog, -  csak mi magyarok nem tudjuk ezt másképp lefordítani. Görögül az ergon szó áll itt, ami cselekedetet, cselekményt, történést, munkát, eseménysorozatot jelöl. Isten munkája ez – s mi erről vagyunk meggyőződve.
És végül, kedves testvéreim, azért is mondja hogy egy a hit, mert az efézusiaknak is el kell jutni oda, hogy minden megosztottságuk, eltérő tapasztalatuk, különböző élettörténetük vagy fáziskésésük ellenére felismerik  azt a pillanatot, amikor együtt is megvallják ezt a hitet. Ahogy a Római levél elején mondja az apostol: vágyakozom hozzátok menni, hogy egymás hite által épüljünk. Egymás hite által épülni - ennek a legteljesebb valósága nem az, amikor a különböző hit-tapasztalatainkat megosztjuk egymással  (ez is nagyon fontos), hanem az, amikor együtt és közösen tekintünk arra az Úr Jézus Krisztusra, akiben Isten beteljesítette az üdvözítő történetet. És mi más ez, mint a nem láthatóról való meggyőződés? Vermeer allegóriáján egy gömböt látunk, a platoni örök tökélesség gömbjét, amely láthatatlan,  - és ezzel együtt látjuk a teremtett világot. A láthatatlanból állt elő a látható, az egy üdvösségből táplálkozik az egy hit, és ez az egy hit az egy Üdvözítőre tekint. Ha tehát nekünk is fáj, hogy a Krisztus gyermekei megosztottak, s nemcsak pártok vannak köztünk, hanem egyházak és felekezetek is, és nemcsak dogmatikák és hittételek vannak, hanem elhatárolódások, s még átkok is, ha ez nekünk nagyon fáj, akkor vegyük szívünk mélyére azt, amit most az apostol mond: egy a hit. Mert Isten egy üdvözítő történetben vezeti az övéit az üdvösség felé. És akkor boldog a keresztyénség, amikor nemcsak megízleljük ezt az egy üdvözítő történetet, hanem együtt, közösen egy szájjal, egy szívvel, egy lélekkel vallást is teszünk erről.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!
A mai vasárnapon epifánia napja van. Rögtön hozzá kell tegyem, hogy igen jellemző, hogy a magyar köznyelvben, és talán a közgondolkodásban és a gyakorlatban is, ez a gyönyörű kifejezés, epifánia  vagyis az isteni kegyelem megjelenése, mely egyszerűbben szólva a felfénylő isteni kegyelem sugárzása, a magyar köznyelvben éppen a legkevesebbre csökkent le. Mi úgy mondjuk, hogy ez a nap a vízkereszt, jelezve, hogy ezen a napon meg szokták szentelni a vizet, megkeresztelik a vizet, ez a vízkeresztelő. De ilyeneket is mondunk, hogy most kezdődik a téltemetés, vagy most van farsangelő, mielőtt majd jön hamvazó szerda, meg torkos csütörtök. Pedig, ez a szó, hogy epifánia, jelzi nekünk a karácsonyi történetben az angyal megjelenését, jelzi a betlehemi csillag megjelenését, jelzi a napkeleti bölcsek érkezését. És még sok mindent jelent ez a szó. Az egyházi hagyomány – hozzáteszem – erre a napra teszi Jézus megkeresztelésének a napját is, amikor a Jordánban Keresztelő János által megkeresztelkedett, és erre a napra teszi a kánai menyegzőt is. Tehát lehetne az egyházi hagyományból is válogatni, s a napkeleti bölcseket választhatják azok, akik szeretik az egzotikus dolgokat, a kánai menyegzőt azok, akik némi kulináris élvezetre is vágynak, és boldog szívvel szeretnék elmondani, hogy ennyire szeretett bennünket Jézusunk, hogy a vízből is bort csinált; akik pedig misztikumra vágyakoznak, azok fordulhatnának Jézus Krisztus megkeresztelése felé. De hát mi magyarok úgy vagyunk, ahogyan az Úrnapjával is, ha szabad még ennyi iróniával élni (bár nagyon érzékeny mostanában a magyar nép, óvatoson mondom, csak senkit meg ne bántsak!), az Úrnapjából is csak vasárnap lett minálunk, egy picit megszentesítettük a vásárnapot.
De ha már ilyen gyakorlatiasak vagyunk, mi magyarok, akkor figyeljünk erre a felolvasott csodálatos igére, mely így hangzik: megjelent – mondja az apostol – Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Ez az epifánia, ez a megjelenés, azt jelenti, hogy szembetűnik felragyog, elkerülhetetlenül elénk áll, és nem lehet előle kitérni, igen, megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget, a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán szentül éljünk a jelenvaló világon, várván ama boldog reménységet, és a nagy Istennek és a megtartó Jézus Krisztusnak dicsősége megjelenését. Vagyis, lesz még egy epifánia, adicsőség epifániája.
Először hadd szóljak a kegyelem megjelenéséről. Megjelent Jézus Krisztusban, ezt ünnepeljük, erre emlékeztünk karácsonykor, erre tekintünk előre húsvét nagy titkára, - megjelent az üdvözítő kegyelem, és ahogy az apostol mondja: minden embernek. A levél összefüggéseiből értjük meg ezt a hangsúlyt,. A Tituszhoz írt levél második részében tanításokat eszközöl. Tituszt, a fiatal szolgatársat buzdítja és bátorítja nehéz helyzetében, hogy mire tanítsa a keresztyén gyülekezetet, mire tanítsa meg a véneket, mire tanítsa meg a fiatalokat, mire tanítsa meg a szabadokat és mire tanítsa mag azokat, akik rabszolgaként lettek keresztyének. Majd, mindent összevetve buzdítja Tituszt és ezt mondja neki: minden embernek megjelent a kegyelem. Nemcsak szabadnak, hanem rabszolgának is, és megfordítva, nemcsak a rabszolgáknak, hanem a szabadoknak is. Nemcsak a nagyon-nagyon bűnösöknek jelent meg ez a kegyelem, hanem azoknak is, akik feljebb állnak a társadalom erkölcsi ranglétráján. Nemcsak férfinak, hanem nőnek is, nemcsak idősnek, hanem gyermeknek is, nemcsak zsidónak, hanem görögnek is, nemcsak görögnek, hanem szittyának is, - mindenkinek megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Pál ugyanazt fejezi ki ezzel a fordulattal, mint amit János apostol mond evangéliuma elején: a világosság a sötétségben fénylik. Igen, ott is ugyanez az ige áll (epifaino), a világosság felfénylett, a felragyogott, mert ez a megjelenés igéje. Tehát így is lehetne fordítani János evangéliumának elejét: a világosság megjelent a sötétségben. Felragyogott a sötétségben. És a világosság, a maga természetnél fogva elkerülhetetlen. Csak ha szántszándékkal behunyjuk a szemünket, csak ha önmagunkat sötétségbe vonjuk, akkor térhetünk ki a világosság elől. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek: csak aki szántszándékkal akar kitérni előle, az tudhat talán előle kitérni, mert ott van mindannyiunk előtt. Fölragyogott Isten üdvözítő kegyelme, amely, most gyakorlatiasra fordítva a szót, behozta az életünkbe a reményt.
Isten üdvözítő kegyelmének első és döntő megtapasztalása az, hogy megrezdül bennünk az a különös húr, ami olyan érzékeny, hogy a legtöbbször meg sem rezdül. Olyan szorosra van feszítve, hogy szinte megpendíthetetlen. A zenészek tudják, hogy mit jelent igazán: nem szabad túlfeszíteni a húrt, mert nem hangot fog hallatni, hanem el fog pattanni. Így van bennünk a remény. Olyan túlfeszített reménységeink, váradalmaink, igyekezeteink, tervezéseink vannak, hogy ha bármely apró dolog is történik, nem rezdül meg és nem a remény hangja szólal meg bennünk, hanem rettenetes pattanással elszakad. Az üdvözítő kegyelem titokzatos és különös módon meg tudja pendíteni az emberben a reménységet. A régi tudósok ezt úgy hívták: egzisztenciális rezonancia. Azt akarták ezzel kifejezni, hogy az emberben, a létünk legmélyén, a kimondhatatlanságok világában megrezdül az ember. Rezonál az istenire az ember, fogékony lesz rá, noha talán önmagában ezt nem is látta és nem tapasztalta. És mire ébred ez a remény? – Egy másik megjelenésre! Hiszen így fejezi be Pál apostol ezt a buzdítást: várván ama boldog reménységet Isten és a mi megtartó Jézus Krisztusunk dicsősége megjelenését.
Ezért ebben a váradalomban az apostol mindjárt két dolgot a szívünkre is köt. Azt mondja, ez az üdvözítő kegyelem megtanít bennünket két nagy lét-mozdulatra. Az első lét-mozdulatot így adja vissza: megtagadás, abnegáció, valaminek a megtagadása. Minek a megtagadása? A hitetlenség és a világi kívánságok megtagadása.  Itt azonban a hitetlenség szót pontosabban úgy tudnánk visszaadni, hogy az istentelenség. A kettő összetartozik, tudom, és nem is lehet szétválasztani, de sokkal mélyebb és érthetőbb, ha most így adjuk vissza, hogy istentelenség. És ha ehhez hozzátesszük a világi kívánságokat, akkor látjuk is, hogy a kettő kiegészíti egymást. Pál apostol nem mákos tésztáról, karácsony utáni szaloncukorról, finom kolbászról, nem valami böjt előtti gyors kis lakmározásról beszél. Azaz nem a test szükségeiről. A világ itt az istentelenség. Isten-nélküliség A világ az a szerkezet, berendezkedés, életforma, amelyből Isten ki van zárva.
S azt mondja az apostol, hogy amikor megrezdül az emberben a reménye - a szabadítás jó híre rezdíti meg! -, akkor ebben benne foglaltatik az is, hogy: nem. Megtagadni az istentelenséget, azt jelenti, hogy nem alkudozunk vele. Pedig sokféle alku-pozíciót kínálnak nekünk, mai keresztyéneknek is. Az egyik ilyen: ne szólj szám, nem fáj fejem, a keresztyének ne avatkozzanak bele a világ dolgaiba! Ez egy különös és nagyon csavaros érvelés. Azt mondják, a világ eleve olyan csúnya, ronda, annyi borzasztó dolog van benne, annyi tisztességtelenség, becstelenség, hamisság meg álság, hogy ne avatkozzanak bele a keresztyének. Ilyeneket szoktak mondani: ne avatkozzon bele keresztyén ember a politikába, mert a politika rettenetes, borzasztó dolog, mit keres ott a keresztyén? De hát akkor mibe avatkozzunk bele? Akkor miért jött el az Úr Jézus Krisztus? Hát nem azért jött el, hogy beavatkozzon? Ide, a világba, ide jött el, - a világosság a sötétségben jelent meg. Vagy amikor Jézus Krisztus kiküldte tanítványait, hogy legyenek a világ világosságai, és hegyen épített város, azt kérte tőlük, hogy legyenek az emberek számára menhellyé, enyh-hellyé? Sztareceknek küldött az Úr Jézus Krisztus? Erdei remetéket, akik barlangba, odúba behúzódva fütyölnek az egész világra? Ha így lett volna, akkor nem azt mondta volna tanítványainak: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé! De ezt mondta. De még hány alku-pozíció van, kedves testvérek? A világ szereti, ha az Isten békén hagyja, ezért harcol Isten ellen, ezért akarja a világosságot száműzni. Sok-sok száműzetési parancsot, ítéletet bocsátott már ki az ember, és ezeknek mindig csak egy terheltje van, - az, aki a világot teremtette és fenntartja! De – azt mondja az apostol -  megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, - minden embernek, kiegészítem, amit a bevezetőben mondtam: nemcsak görögnek és zsidónak, nemcsak férfinak és nőnek, nemcsak gyermeknek és idősnek, megjelent az bűnösnek is. Megjelent az istentelennek is, megjelent annak is, aki a világ kívánságai szerint – fordítsam így? öntörvényei szerint - akar élni és mindent berendezni ebben a világban.
És akiben megpendül, megrezdül az igazi reménység, az nem tehet mást, mint azt mondja, hogy nem, nem alkuszunk, nem kötünk kompromisszumokat, nem egyezkedünk, nem vesszük be – bocsánat, pestiesen mondom -  ezt a szöveget. Mostanában is olvasom, hallom eleget, hogy a keresztyének legyenek mindig békések és jámborak, viseljenek el mindig mindent, szeretettel, türelemmel, alázattal, jósággal, legyenek tüchtig, jó fiúk. Nem! Mert ez a reménység, amely megpendül az emberben, Isten felé fordít bennünket. Szükségszerűen. Ki hozta be a világba ezt a reményt, hogyan támad ez a reménység, és hogyan lehetséges, hogy az ember megmeneküljön és megmaradjon? S ha ez az Úr Jézus Krisztus által lehetséges, vagyis az örök Ige által lehetséges, a Szentháromság második személye által lehetséges, akkor ez a hang meghív bennünket, ez a hang többé nem engedi, hogy belekeverjek más hangokat.
De van ennek a rezdülésünknek egy másik része is,  - így folytatja az apostol: megtagadván az istentelenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk itt, e jelen való világon. A tagadás, a nem mellé oda kell mondani az igent is. Aki elfordul az istentelenségtől, az szükségszerűen igent kell mondjon Istenre. Itt nincsen köztes állapot, ez az, amit életünk egy-egy mély és drámai pontján mindannyian megértettünk, vagy előbb-utóbb meg fogunk érteni. Ilyen pont az, amikor megtér az ember, s én a megtérést így élem át, hogy az ember nemet mond és ebből szükségszerűen igent mond, vagy fordítva, az ember igent mond, és ebből szükségszerűen következik egy nem. Nincsen átmenet, nincsen köztes idő, nincsen interim, nincsen olyan, hogy igent mondtam az Istenre, aztán még meggondolom, hogy ebből következően mire fogok nemet mondani. A kettő összetartozik, erről beszél az apostol. Megtagadván az istentelenséget, mértékletesen, igazán és szentül éljünk ebben a világban.
Tehát elkezdődik a mértékletes, az igazságos és a szent élet. Mértéklettel. Kálvin úgy magyarázza ezt a szót, és csodálatosan magyarázza Augustinus nyomán hogy: józanon. A mértéklet régen nagy erény volt, dicsérték a mértéktartást, a józanságot, a prudenciát, amikor az ember belátó, és helyesen is látja az arányokat és nem rohan túl magán, sem indulatában, sem vágyában, sem igazában, sem meggyőződésében, sem szenvedélyében, sem szeretetében. Mértéklettel van. Sőt, azt mondják a régi magyarázók, hogy ez már-már isteni tulajdonság, hiszen ezzel éppen azt tanuljuk és éljük meg, amit Isten Jézus Krisztusban megmutatott. S valóban, nem mértéktartó-e az Isten, nem mértékletes-e és józan-e velünk kapcsolatban? Bátran kérdezem ezt, mert ugyan nincs benne a dogmatikában isten-tulajdonságként felsorolva, hogy Isten józan volna, de a szó legmélyebb értelmében mégis micsoda isteni és felfoghatatlan józanság az, hogy nem söpört még le bennünket!! Mértéklettel van irántunk. Így mutatta ezt nekem egyszer egy idős lelkipásztor, akihez elmentem panaszkodni, és tele feszültséggel és indulattal csak döntöttem a panaszaimat, hogy milyen az én egyházam, milyenek vagyunk mi, papok, milyenek a presbiterek, milyen elesettek a gyülekezetek, milyen szerencsétlenek, mócsing-jancsik vagyunk. Ekkor azt mondta nekem ez az idős atyafi, aki volt a Gulágon, ült börtönben, letették mindenből, és mindenhonnan kizongorázták, megalázták: Istvánkám, legyél irgalmas, bocsáss meg, engedd el, várj még, - mert Isten is vár! Ugyanakkor ez mégsem azt jelenti, hogy Isten lenne a nagy kompromisszum-kötő! Igen, ki merem mondani, hogy Isten hiper-toleráns, mert Nála toleránsabb nincs, ám ez a tolerancia, amelyet Isten irányunkba tanúsít, ez nem a minden megengedésének a toleranciája, hanem a várakozásé. Ahogy Pál és Péter egybehangzóan mondja: vár még az Úr az ítélettel, hátha mindenek megtérnek. Vár még, mértékletes, józan, érettünk és miattunk toleráns. Nem azért, mert ne volna ereje, bármikor, bármit innen lesöpörni. (Mi csak azért szoktunk toleránsak lenni, valljuk csak meg, mert úgyse csinálhatunk semmit, úgysincs hozzá erőnk, hogy megváltoztassuk a dolgokat! Ám ez nem mértéklet, nem józanság, csak a saját kis gyengeségem – uram bocsá’ – gyávaságom, uram bocsá’, a mértéknélküliségemnek egyszerű, mindennapos csődje.)
Aztán azt mondja Pál apostol: éljetek igazán – szó szerint fordítva – éljetek igazságosan. Nagyon kevés nyelv tudja ezt a két szót - igaz és igazságos - úgy egybehallani, ahogy mi. Amikor azt mondja az apostol, hogy éljetek igazán, vagyis igazságosan, ez a kettő ugyanazt jelenti: igazán élni = igazságosan élni. Krisztustól tanuljuk ezt is, testvérek, mert kitől, mástól tanulhatnánk, hogy mi az igazságosság.  S korábban, vajon nem isten embereitől, a prófétáktól tanuljuk ezt, amikor azt üzeni Isten az Ő népének: irgalmasságot akarok és nem áldozatot?! És folyjék az igazságosság, mint a bővizű patak! De ez, mondom még egyszer, nem azt jelent, hogy lemegyünk alku-pozícióba a békesség kedvéért. Régi bölcsek mondták, hogy a békesség olyan ajándék, olyan adomány, amiért mindent oda kell hagyni, amiért mindent föl kell áldozni, - egyet kivéve, az igazságot. Éljetek igazán, éljetek igazságosan, mondhatnám így is: éljetek szeretetben! Mert amikor azt kéri, mondjatok nemet az istentelenségre és a világi kívánságokra, akkor azt sürgeti, mondjatok nemet a jótól való megfosztatásra. Mert mi más az istentelenség, ha nem az, hogy megfosztatunk Istentől, a létforrástól, a teremtőtől. Mondjatok rá nemet, és éljetek Isten szerint. Mondjatok nemet a hazugságra, és mondjatok igent az igazságra. Szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot – idézi Pál apostol egész életét summázva a zsoltár gyönyörű versét. Istenesen éltetek -mondja, amit Károli Gáspár így fordít: szentül éljetek. S ha értenénk még, mit jelent az, hogy szent, akkor én is ragaszkodnék a régi megoldáshoz, de mivel nem nagyon értjük már, mi az, hogy szent, talán azt jobban értjük, ha így fordítom: istenesen, Isten szerint. Éljetek úgy, ahogy Ady Endre szép verséből halljuk: nevednek számban jó íze van. Éljetek így, hogy Isten nevének jó íze legyen a szátokban.
Ha elkezdődik az életünkben egy csodálatos tanulási folyamat, melynek során megtanulunk újra a szív anyanyelvét, vagyis Isten nevének jó ízzel való kiejtését, ez azt is fogja jelenteni, hogy jó íze is lesz Istennek egész valómban. És ez már egy gyógyulási folyamat. Sokszor azt veszem észre, megdöbbenve és megrettenve, hogy amikor lehámozzuk az Isten-ügyről mindazt, ami hozzá tartozik, akkor mutatkozik igazán a lényeg. Nos, lehámozzuk róla az egyházat. Mármint először a többieket, aztán vegyük le a református egyházat, na jó, utána minket, Bőszörményi-úti gyülekezetet,  - azt is vegyük le. Vegyük le a biblia-órát, aztán hadd vegyem le róla magamat is. Magamat is leveszem róla. S akkor jön az igazi döbbenet, testvérek, hogy a világ kívánsága szerinti élő világnak, az istentelenségben élő világnak, nehogy azt higgyétek, hogy a keresztyénekkel volna baja, a reformátusokkal volna baja, velünk volna baja, velem volna baja! Mindig Istennel van baja. Tedd meg gyorsan ezt a néhány lépést, s egy rövid beszélgetésre ülj le azzal, aki ki nem áll belőle, csak ócsárolja a keresztyénséget, tegyél meg vele gyorsan néhány lépést. És kiderül egy pillanat alatt, hogy, áh, ha csak te lennél, ha csak egyház lenne, ha csak keresztyénség lenne, ha csak keresztyén kultúra meg civilizáció lenne, akkor máris meglenne a kompromisszum is, máris megkötnénk a deal-t, máris meg tudnánk egyezni. Istennel van baja! Mindenkinek, aki az Isten elleni lázadásában él, mindenkinek, aki még az ősbűnben él (olyan leszel, mint Isten!), csakis Istennel van baja. De aki – ahogy Károli Gáspár mondja – szentül, vagy – ahogy én próbálom most visszaadni – istenesen él, annak az életében elkezdődik egy nagy és mély gyógyulási folyamat, és ebbe beletartozik az is, hogy kezdjük újratanulni a szív igazi anyanyelvét.
S végül, kedves testvéreim, arról is hadd szóljak, hogy ez a kegyelem, amely megjelent (epifánia), egy másik megjelenés (epifánia) felé irányítja a figyelmünket. Azt mondja az apostol: a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését várjuk és reméljük. Mert lesz még egy megjelenés. A régiek ezt úgy fejezték ki, hogy a keresztyén ember voltaképpen két nagy státusz, két nagy valóság között él: most a kegyelem állapotában vagyunk, ezt status gratiae-nek nevezték. Kegyelem állapotában vagyunk, és abban reménykedünk, ez a mi kimondhatatlan, megingathatatlan mély reményünk, ezért van a szánkban Isten nevének jó íze, hogy eljön egy másik állapot, amit status gloriae-nek, a dicsőség állapotának nevezünk. Ez a keresztyén életirány, a dicsőség epifániája. Arra várunk, hogy a jelenések, a sok-sok jelenés, az angyal jelenése, a csillag jelenése, a napkeleti bölcsek jelenése, a próféták jelenése, a Megváltó üdvözítő jelenése mind-mind jelenlétté legyen a dicsőség honában. Nemcsak jelenés, hanem jelenlét lesz. Abban reménykedünk, és ezért gyakorolunk mértékletet, vagyunk józanok, igazságosak és szentül élők, mert tudjuk, hogy eljön az, amikor az idő átlép az örökkévalóba, és mi, akik múlandók és halandók, romlandók és veszendők vagyunk, felöltözünk romolhatatlanságba és halhatatlanságba. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Nektek is, kedves testvéreim, és arra tanít, hogy megtagadva az istennélküliséget, megtagadva az Isten nélküli világot, szentül, józanul, igazságosan éljünk abban a boldog reményben, hogy lesz még egy nagy, végső epifánia, amely nem mögöttünk van, hanem előttünk, amikor a jelenés jelenlétté lett, és Isten az emberekkel együtt fog lakozni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ismert szokása az az embernek, hogy ha barátai, ismerősei ajánlására megvásárol egy könyvet, annak izgalmas történetét csak egy darabig bírja nyomon követni, hanem hamar a végére lapoz, hogy lássa a végét. Persze, ezzel elrontjuk az olvasmány-élményt, mert ugyan megtudjuk, például egy krimi esetén, hogy ki volt a tettes, de a történet már nem lesz olyan érdekes. János evangéliuma végén is van egy összefoglaló befejezés, de azt kell mondanom, hogy akik előre lapoztak az evangéliumában, amit jó másfél hónapja kezdtük olvasni, azt találták, hogy az evangélista visszautal bennünket az elejére. Ezt mondja ugyanis: sok más jelt is művelt ugyan Jézus tanítványai előtt, melyek nincsenek megírva ebben a könyven, ezek pedig azért írattak meg…, tehát vissza kell lapoznunk, hogy mik azok, amik megírattak, mik állnak az evangéliumban.
De mielőtt ezekről szólok, azt is el kell mondanom, hogy az evangélista ezekkel a szavakkal azt is jelzi, hogy semmi talányt nem tartogatott az olvasóknak, mert akik János evangéliuma elején kezdik, máris ezt olvassák az első részben Keresztelő Jánosról: ő pedig tanúbizonyságul jött, hogy bizonyosságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higgyen őáltala. (Jn 1:7) Most a végén pedig azt olvassuk: ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus az Istennek Fia. Ez az evangélium célja, ez szerepel az elején, és ezt olvassuk a végén: hinni. Keresztelő János bizonyságtétele meghívás volt Jézus Krisztus megismerésére, az evangélium szavai pedig arra hívnak bennünket, hogy megismerve Jézust, a Krisztust, higgyünk benne, hogy ezáltal életünk legyen. Azt mondja János evangélista: sok más jelt is művelt ugyan Jézus tanítványai előtt, azok nincsenek megírva ebben a könyvben, ezek pedig azért írattak meg – tudniillik ezek a jelek – hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus.
Akik az evangéliumot már végigolvasták, talán észrevették, hogy János evangélista igen szűkszavú, amikor Jézus csodáiról van szó. Szűkszavú, legalábbis a többi evangélistához képest. János nagyon kevés csodát mesél el. Amiket viszont leír, azokat részletesen elmondja. És hozzáteszi, hogy ez meg ez a csoda: jel. Jézus valamit jelez a csodákkal, valamit mutat, valamire utal.
Mindjárt az evangélium elején elbeszéli, hogy Jézus a vizet borrá változtatja a kánai menyegzőben, és azt mondja: ez volt az első jel, amit Jézus cselekedett. (Jn 2:11) Nem sokkal később elbeszéli: Jézus visszatért szülőföldjére, és Kapernaumból megkeresi egy főember, akinek halálosan beteg a gyermeke, és sürgeti Jézus, hogy menjen gyógyítani.  Jézus a gyermek gyógyulásának ígéretével küldi haza, és hazatérve gyógyultan találja gyermekét. Hozzáteszi János evangélista: ez volt a második jel, amit Jézus cselekedett. (Jn 4:54) Aztán, Jézus az utána tóduló sokaságot néhány kenyér és hal megsokasításával megelégíti, nyomban kialakul egy különös drámai esemény, mert – mondja János evangélista – a tömeg a jelet látva összesúgott és el akarták ragadni Jézust, hogy királlyá tegyék. Nem azt mondja az evangélista, hogy csodát látva, hanem a jelet látva (Jn 6:14). Jeleket akartok? – ha jelet láttok, akkor hisztek. De láttatok jelet, és mégsem hisztek – vitatkozik velük Jézus. Később pedig azt olvassuk, hogy amikor Jézus Jeruzsálemben meggyógyít egy vakon születettet, csodát tesz, kirobban egy vita, mert a szigorú, farizeusi törvény szerint szombaton nem lehet gyógyító tevékenységet végezni, a vita itt is a jelekről szól. (Jn 9:16)
Az a jel, amit most részletesen idehozok a gyülekezet elé, a Jézus barátjának Lázár feltámasztásának csodája. Jézus előhívja a halálból a több mint harmadnapja halott barátját, feltámasztja őt, ennek a híre hihetetlen gyorsan megérkezik Jeruzsálembe, a hírre megriad a Főtanács - olvastuk az evangéliumot –, és ez az a csoda lesz az, amely kiváltja a végső elhatározást, a gyilkos szándékot, hogy Jézus félreteszik az útból. Mit jelez Jézus ezekkel a csodákkal? Azt jelzi, hogy amikor Isten hozzáér a világunkhoz, beleavatkozik az életünkbe. A csoda beavatkozást jelent, a csoda azt jelenti, hogy nem úgy mennek tovább a dolgok, ahogy menniük kellene! Kánában hamar megitták a bort, mindjárt a lakodalom elején, nincs más, csak víz, ez maradt, így megy tovább a dolog a maga rendje szerint. Ilyen a világ. S hogy menne tovább a dolog, ott a pusztaságban, ahova több ezer ember ment ki Jézus hallgatni, ha nem tarisznyáztak föl maguknak sem kenyeret, sem útravalót? Hogyan? Nos, haza kell menni étlen és szomjan! Történt már ilyen nem is egyszer az emberiség életében. Voltam én is hivatalos valami nagyszerű rendezvényre, ahova nagyon sokan jöttek el, a pedig rendezők kétségbe voltak esve, mert az asztalra felkészített süteményt, ropit, pogácsát mind megették, akik nem fértek be a templomba, s mire mi kijöttünk a templomból, nem jutott semmi. Hazamentünk éhen, vagy legfeljebb lapulevelet törtünk az árokparton. Ez a dolgok rendje. Ha nagybeteg egy gyermek, és az orvosok jelzik az aggódó szülőknek, hogy a betegség halálos, a dolgok természetes folyása szerint a betegség feltartozhatatlanul halad majd előre, a tüneteket lehet még kezelni, a kór előretörését még lehet késleltetni, de mivel az életünk halálba tart, (óh, hogy könyörög a főember Jézusnak: Uram, gyere, mert a gyermekem halálán van!) - a gyermek is meg fog halni. Kemény és rettenetes dolog ez – ez a dolgok rendje. Ha valaki vakon született, csak annyit tud könyörülni rajta kora társadalma, hogy kap egy koldulási engedélyt és valami keresethez jut, ugyan ki remélhetné, hogy egyik pillanatról a másikra, mintha most született volna, épen, tiszta látással fog látni! A vak élete sötétségben telik. És ha valaki meghalt, s nem is tetszhalott, a teljes halált beállt, az élet megsemmisült, ahogy Lázár nővérei mondják kétségbeesetten Jézusnak: Uram, már három napja, hogy meghalt és szaga van, vagyis megkezdődött a bomlás, vajon, mit lehet ezen a folyamaton fordítani és változtatni? Ez a dolgok rendje. Azért hangsúlyozom ezt, testvérek, mert az egész életünk tele van ilyen folyamatokkal, ezer dologból, történésből, mozzanatból, akaratból, gondolatból áll össze egy-egy ember élete, és ezer körülmény közé van beleszőve, és ha süllyedünk, ugyan a gravitációt ki győzheti le!? Ha nagy erő sodor bennünket, ugyan az árral ki fordulhat szembe? Ha hoztunk egy végzetes döntést, ugyan megmásítani milyen erő fogja azt?  Minden jel arra utal, hogy a dolgok mennek a maguk során. Ám Jézus csodáiban, amelyeket János evangélista jelnek nevez, teljesen más irányt látunk. Ezek a csodák beleavatkozó és megfordító csodák.
A teológusok, a hívő keresztyének, a keresztyén tudósok hosszú ideje vizsgálják ezt a titkot. A csoda beavatkozás az örök folyamatokba, Isten megmásíthatatlan törvényeibe. Hiszen a gravitáció törvény, a kétszer-kettő törvény, a napkelte és mapgyugta törvény,  s ezeket a törvényeket mondják Isten alkotta akkor, amikor a világot teremtette, és ha így teremtette és ilyen törvényekkel teremtette Isten a világot, akkor ezeket Ő sem fogja megváltoztatni. Latin kifejezéssel azt mondják a régi teológusok, hogy mielőtt Isten a világot megalkotta volna, olyannak alkothatta, amilyennek akarta. Ez volt a potestas Dei absoluta, Istennek megkérdőjelezhetetlen felsége és hatalma. De miután Isten megteremtette a világot, a saját hatalmát is hozzáigazítja ehhez a rendhez. Ez a potestas Dei ordinata. Isten a legnagyobb hívő kedvéért sem fogja megváltoztatni a szorzótáblát, ebben ne tessék reménykedni. A diákoknak mondom – most kezdődik az iskola –, Isten a legbuzgóbb imádságra sem fogja megváltoztatni azt a törvényt, hogy a leckét meg kell tanulni, be kell magolni, el kell sajátítani, az nem fog a fejünkbe ugrani gyönyörű szép imádságokra.
Isten nem fogja megváltoztatni az emberi kapcsolatok törvényét. Ha elrontottunk valamit, jóvá kell tennünk, nem lesz az úgy, hogy zugolyában imádkozgatunk, hogy Uram, tönkretettem mindent a családomban, ma senki nem áll velem szóba, ki vagyok közösítve, mindent szétziláltak, légy szíves, tégy valamit csodát! – s már nyílik is az ajtó és jön az összes rokon csókolgatva engem, hogy – hát elnézést, nem is történt semmi. De mondhatnám a pénzvilág törvényeit is. Hányan szenvednek ma ebben az országban attól, hogy hitelt vettek föl, - és hiába a rimánkodás, a hitelt vissza kell fizetni, még akkor is, ha feltételein utólag változtattak. Az adósnak fizetnie kell – ez törvény. És mennyi mindent fel lehetne még sorolni.  De ezek a csodák, amiket János evangéliuma felsorol, mégis beavatkozó csodák. A csodák pedig  jelek, a jelek pedig mutatnak valamira.
János evangélista néhány más esetben is használja a jel szót. A csodálatos halfogás után azt mondja Jézus Péternek: mikor fiatal voltál, fölövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. Majd, amikor megöregszel, más övez fel téged és nem oda mész, ahova akarsz. Hozzáírja az evangélista: ezekkel jelezte, minémű halállal fog meghalni. A jel irányt mutat, a jel megmutat valamit a jövőből, a jel kiemeli a gondolatunkat, a szemünket, az érzéseinket abból az állapotból, amiben vagyunk, és valami felé fordítja. A jel jelez. Nem akarom azt mondani, hogy amiket itt János evangélista leírt, az olyan, mint az autóban a GPS, amibe beírjuk, merre felé kell menjünk, és aztán időnként megszólal a masina, hogy túl gyorsan mész, vagy újratervezés, vagy a következő lehetőségnél forduljon meg. Nem erről van szó, nem kézi vezérléses irányítás az isteni jövő látása, hanem jel, amely kiemel bennünket a jelenünkből, és az eljövendőt jelzi, jelen idejűvé teszi.
Mit jeleznek Jézusnak ezek a csodái? Változást. Nem pusztán beavatkozást, hanem változást. Ahogyan a vízből bor lesz, ahogyan a halálos beteg kisgyermek eleven, játszó, jókedvű kisgyermekként fogadja kétségbeesett édesapját, ahogyan a pusztában egy gyermek eledeléből ötezer ember megvendégeltetik, ahogyan a reménytelenül örök vakságra ítéltetett koldus egyszerre látni kezd, és ahogyan a halott megelevenedik… - ez a változás! Ez mutatja, hogy Jézus hatalmában nem feltétlenség és nem szükségszerűség, hogy arra menjenek a dolgok, amerre menniük kell. Változás következik be. És mindezt így, együtt látva, a feltámadott Jézus megjelenése is – mert is jel – ezt a változást mutatja. Ahogyan Jézus megjelenik tanítványai körében, ahogy megszólítja, felhatalmazza őket, ahogy Szentlelke ajándékát adja nekik, ahogy a hitetlen Tamást külön is megkeresi, és bizonyítja neki feltámadásának dicsőségét, minderre azt mondja János evangélista: jel. Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus, amelyek nincsenek e könyvben megírva, ezek pedig – beleértve a feltámadott Jézus megjelenését! – azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus, a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy, ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében. Vagyis a hitnek köze van a változáshoz, a hitnek köze van ahhoz, hogy megfordulnak a dolgok. Egészen pontosan a hitnek ahhoz van köze, hogy ráismerünk arra, hogy van Isten világában fordítás, van Isten világában megváltoztatás. A legelemibb és a legtermészetesebb módon tudjuk mondani, hogy amikor az ember hitre jut, akkor megtér, megfordul. A hívő ember meg-tért ember. Megfordult a gondolkodása, megváltozott benne a dolgok szemlélete. S még ennél is fontosabb, hogy a megtérés szó igazi mély értelmét összekapcsoljuk a hit szó igazi mély értelmével, mert a döntő az, hogy az egész életirány változik meg.
Merre tart az életünk?- mondom, kedves testvérek, jelcsodák értelmében merre tart az életünk? Elfogy a bor, marad a víz, aztán víz sem lesz? Merre tart az életünk? Kifogy a tarisznyából a kenyér s ott maradunk éhen? Merre tart az életünk? Küszködünk a tünetekkel, lázzal, kipróbáljuk a gyógyszereket, aztán nő a betegség, közeledik a halál, nincs tovább? Merre tart az életünk? Mit mond a vak, miután Jézus meggyógyította? Tudjuk, hogy az Isten nem hallgatja meg a bűnösöket (Jn 9:31). Merre tart az életünk? Elsiratjuk a testvért, vádoljuk a mestert: ha itt lettél volna, nem hal meg az én testvérem, aztán kérjük a kegyelmet egy, két, három, napra, egy-két évre, egy-két dolog elrendezésére. Ez az élet iránya? Amikor Jézus isteni módon beavatkozik és jelet ad, azt jelzi, hogy van egy másik irány. Ezért kell hinni. Mert a hit az a nagy munka az emberben – hadd mondjam így! –, a hit az a nagy fáradozás, a hit az az egész embert átható valóság, mely által érzékeljük és fölfogjuk, elfogadjuk ezt az isteni megfordítást.
Hogy mondja János evangélista? Ezeket azért művelte Jézus, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, - higgyétek, hogy Jézus az Üdvözítő, higgyétek, hogy Jézus a megváltoztató, higgyétek, hogy Jézus a beavatkozó, higgyétek, hogy Jézus az, aki megfordítja a dolgokat! És hogy ezt hívén életetek legyen. Élet és halál kérdése ez. Nem víz és bor, nem egészség és betegség, nem bőség és szűkösség, nem semmi nélkül valóság és tarisznyában kenyér, nem az, hogy vakon vagy látón élem le az életemet, - hanem élet és halál. S a nagy jel maga a feltámadott Krisztus. Mit mond a mi Tamásunknak? Tamás, láttál és hittél, boldogok azok, akik nem látnak és hisznek - de nemcsak úgy, általában. Azt mondja  a summában János: és ezt hívén – tudniillik, hogy Jézus a Krisztus! – ezt hinni, Krisztust hinni, a hitet Krisztusra irányítani, a hit figyelmét, a hit éberségét a jelre irányítani, arra, akiben minden megfordul, megváltozik, hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében. Hadd hirdessem hát a mai napon boldog szívvel azt a csodálatos ajándékot, amit az evangélista mutat az első sorától az utolsóig. Mert ő az első mondatban megmondja, hogy ki a „tettes” és mit „követett el.” Jézus Krisztus a tettes, megváltott bennünket. Jézus Krisztus a tettes, aki beavatkozott és megfordította az emberi élet irányát. Aki hisz, megfordul és ezt a jelet követi. Aki hisz, meghallja azt a szót, amit a Feltámadott mondott a Genezáreti-tó partján, - akkor is amikor előbb elhívta a tanítványokat, s köztük Pétert: Jer és kövess engem, és akkor is, amikor feltámadottként  mondja Péternek: Jer és kövess engem! Az én Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmentem, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Ahol Ő van, ott van az élet, ahol Ő van, ott van mindennek megváltozása, ahol Ő van, ott a jelek, az utak, az irányok nem a halálba, az elveszésbe és a semmibe mutatnak, hanem az életbe, a megtartatásba, magához az élet forrásához, a teremtő Istenhez. Isten Szentlelke erősítsen bennünket és adjon jó döntést szívünkbe, hogy amikor halljuk: Jer és kövess engem, - tudjuk követni ezt a mi igaz Mesterünket, aki a Krisztus, és aki jeleket tett, hogy Őbenne hívén, dicsőségét látván életünk legyen általa.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Miután Jézus Lázár barátját feltámasztotta a halálból, elkerülhetetlenné és véglegessé vált az a konfliktus, amely Jézus elfogásával, bevádolásával és keresztre feszítésével ér véget. De ez a konfliktus – ahogy János az evangéliuma bevezető szavaiban jelzi – már Krisztusunk testet öltésétől fogva látható és nyilvánvaló volt. Így mondja az evangélista: az Ige testet öltött, az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be Őt (János 1,11). Hogy milyen következményekkel járt ez, hogy az övéi nem fogadták be Őt, erről ír az evangélista, eszerint szerkeszti evangéliumát. Bizonyos vagyok benne, hogy akik most, a Biblia-olvasó kalauz szerint folyamatosan ezt az evangéliumot olvassák, már több alkalommal, egy-egy korábbi szakaszt olvasva is azt mondták: itt az óra, elfoghatták volna már Jézust, itt a pillanat, rátehették volna már a kezüket. Vajon, csodáltuk, miért „hátrált ki” Jézus a végzet elől, miért nem hagyta, hogy elvégezzék azt, aminek meg kellett történnie? Hiszen Ő maga is szüntelenül arról beszélt, hogy azért jött az embernek Fia, hogy életét adja válságul sokakért! Tehát, néha az az érzésünk, hogy az evangélista drámaíró módjára fokozza a feszültséget, feszíti a húrt, növeli az olvasókban annak súlyát, amit eddig is végig követhettünk. De talán éppen a most felolvasott ige, illetve Kajafás főpap szava segít megérteni, hogy nem olyan magától értetődő, hogy csak úgy elvégződjék az üdvözítés drámája.
Szeretnék hozzáfűzni néhány megjegyzést a felolvasott szakaszhoz, különösen Kajafás szavához. A főpap, amikor arról tanácskoznak, hogy mi módon veszítsék el Jézust, feláll, és azt mondja: ti semmit sem tudtok, meg sem gondoljátok, hogy jobb nekünk, ha egy ember hal meg a népért, hogy az egész nép el ne vesszen! Ez mindennapos politikai bölcsesség. A régi latinok ezt így fogalmazták meg: maior singulis, minor universis – egyetlen egy, még ha a legkiválóbb is, ha mindenki közt a legnagyobb is, kisebb, ha az egészet együttvéve vesszük. A 19. században aztán Bismarck kancellár erre a gyakorlatra azt mondta: ez a reálpolitika – németül Realpolitik. (A szót eredetileg Ludwig von Rochau, német író alkotta.) Amikor a Bismarckot azzal vádolták,  hogy a német egyesítés érdekében, csellel, rászedéssel, megvesztegetéssel, de leginkább erőszakkal bedarálta a nagy német birodalomba az önálló német fejedelemségeket, és emlékeztették, hogy ez mégis egy keresztyén ország lenne, azzal védte eljárását, hogy ilyen a reálpolitika, s nem lehet az eszközökben válogatni. Egyébként másutt meg odavetette: kérem, a Hegyi Beszéd alapján nem lehet politikát csinálni. Ez a reálpolitika, amit Kajafás mond: nem tudtok semmit, jobb, ha egy ember hal meg, jobb, mintsem, hogy az egész nép vesszen el.
A megfontolás mögött, amit a Nagytanács asztalára tesz, nagyon súlyos és terhes gondok vannak. János evangélista már sok helyen szólt arról, hogy a nép vezetői (a Nagytanács, a farizeusok, a szadduceusok), akik az egész nép vallási életéért felelősek, jól érzékelték és sejtették, hogy ennek a Názáreti Jézusnak kell a Messiásnak lennie. Mert nagy dolgokat cselekedett. Kenyeret adott ötezer éhezőnek, betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, Isten nagyságos hatalmát szólta, s úgy beszélt, mint senki más. Az evangélista leírja azt is, hogy Jeruzsálemből megfigyelőket küldtek ki északra, Galileába – vagy mondjuk inkább így, kémeket küldtek Jézus nyomába, akik megpróbáltak tájékozódni. Aztán jelzi az evangélista azt is, hogy provokátorokat is küldtek, akik nemcsak figyelték az eseményeket és jelentettek, hanem magát Jézust provokálták. Nehéz és fogas kérdéseket tettek fel neki, csapdákat állítottak a számára. De éppen ezek által is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ennek a Názáreti Jézusnak messiási karaktere van. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ő nem azt az országot fogja elhozni, amiről sokan álmodoztak, Ő nem azt az isteni rendet fogja megvalósítani, amit sokan politikai rendnek tartottak, Ő nem úgy teremti meg az igazságot és a békét, ahogy a kortársai várták. Sokféle álom ált akkor is, milyen lesz az Isten országa. Sokféle képzet élt, hogy Isten miképpen fog rendet csinálni, és milyen lesz a Messiás. Karddal, pöröllyel jön a Messiás, égi angyalok légióival jön a Messiás, elkergeti az idegeneket a Messiás, nem ötezer, hanem egy millió embernek fog kenyeret adni a Messiás, béke, igazság lesz, felállnak a régi törvények, eljön egy tökéletesen berendezett ország.
De Jézuson szüntelenül átragyogott, hogy egy Ő másik világból való. Ő Isten világából, a transzcendencia világából jött, és nem azért jött, hogy abból a mennyei világból ide csöpögtessen némi keveset, ami segít, s kicsit rendbe teszi a dolgokat. Ő azért jött, hogy meghívjon bennünket arra az Isten országára. És éppen ebben keményedik egyértelművé és véglegessé a konfliktus. Ez feloldhatatlan ellentétté válik. Így is mondhatjuk: vagy Jézus tanítványául szegődik valaki, és feltétlen követője lesz, vagy előbb-utóbb az ellenségévé válik. S ez mind a mai napig így van. Ez a keresztyénség történetének legmélyebb és alapvető tapasztalata. Vagy Jézus követőivé leszünk, vagy előbb-utóbb az ellenségeivé. Mert senki sem szolgálhat két úrnak – mondja Jézus a Hegyi beszédben. S mindebből adódóan, megjelenik ebben a konfliktusban, ebben a feloldhatatlan feszültségben az az elem, amit – ha szabad ezt mondani – az Isten-nélküli világban, vagy az Isten-nélkül élő ember számára a mindent meghatározó és mindent eldöntő valóságnak tűnik. A Második világháború idején egy német lelkész-teológus, Dietrich Bonhoeffer, aki részt vett a Hitler elleni merényletben, letartóztatták, börtönbe vetették, és míg a halálos ítéletére és a kivégzésre várt, feljegyzéseket készített, egy nagy etika vázlatát írta meg arra a korra előretekintve, amikor véget ér a háború, és újra kell építeni az európai civilizációt. Elmélkedéseiben jelzi, hogy nem lesz könnyű korszak a háborút követő idő sem, mert akkor – és ez a mi korszakunk! – az emberek annak a logikának fognak engedelmeskedni, amit a 17. században már néhányan megfogalmaztak. Jelesül Hugo Grotius, a nagy holland diplomata képviselte ezt, amikor a birodalmak azon egyezkedtek, hogy meddig terjedjenek  a tengeri felségvizek. Ez az elv így hangzik latinul: etsi Deus non daretur – mintha nem lenne Isten, úgy kell megegyezni, úgy kell szabályokat hozni. Bonhoeffer pedig azt mondja, hogy a mi korunknak ez lesz a nagy eszménye. Mintha nem lenne Isten, mintha csak magunk lennénk, - és ha csak magunk vagyunk, akkor politika-isten fog uralkodni. Ezt mondja most itt Kajafás főpap is.
Ti nem tudtok semmit, ti nem ismeritek a reálpolitikát, ti csak itt szorongtok. Mert hagyjuk, hogy Jézus továbbra is működjön,  itt felfordulás lesz. Mert menni fognak utána az emberek, aztán ide jönnek a rómaiak és elveszik tőlünk ezt a helyet (azaz a stallumot, vagyis a pozíciót), meg a népet is, akkor oda a hatalom. Jobb tehát, ha egy ember vész el, mintsem, hogy az egész nép vesszen el. Így már értjük, hogy Kajafás szavában mégsem puszta a bölcsesség fogalmazódik meg, mondván: igen-igen néha van az úgy, hogy félre kell állítani valakit, a nyugtalanítókat, a lázongókat, rendbontókat, mert egyébként nagy ribillió támadhat. Értjük már az összefüggésekből, testvérek, hogy Kajafás nem a népet félti?! Mit mondanak a Nagytanácsban? – ide jönnek a rómaiak és elveszik tőlünk, a Nagytanácstól ezt a helyet és a népet. Önmagát félti Kajafás, a hatalmát félti, nem a népet félti, hanem a nép feletti uralmát. Ennyit a reálpolitikáról. Ennyit tud a reálpolitika, ez a reálpolitika maximum-bölcsessége.
János evangélista azonban hozzátold egy megjegyzést ehhez politikai megfontoláshoz, és ez világítja meg, miért van itt az evangéliumban Kajafás szava. Ebben a megjegyzésben rejlik ugyanakkor Isten igéjének igazi üzenete is. Amit eddig elmondtam - elnézést, ha hosszúra nyújtottam -, azt a Biblia nélkül is tudjuk, magunktól is tudjuk, köznapi tapasztalat. Ám, jegyzi meg az evangélista, Kajafás ezt pedig nem magától mondta, hanem azért, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, és jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért, és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse… Mit keres Saul a próféták között? – kérdezték a régi időben, amikor Saul szamarat keresni ment és királyságot talált, de előtte még Sámuel prófétái közé keveredett és esztétikus állapotban ő is jövendőket mondott. (1Sámuel 10,11.) Mit keres Saul a próféták között, azaz mit keres Kajafás a próféták között? – kérdezhetnénk most. Mit keres a próféták között ez a reálpolitikus főpap, ez a hatalmát féltő ember ez a borzasztó machiavellista? (Mert ez machiavellizmus, ami itt történik, szép szavakba csomagolva, a létért való aggodalomként megfogalmazva, valójában csak a maga kis hatalmáért küszködve!) Mit keres ő a próféták között? Ha ehhez megtaláljuk a kulcsot, akkor sok belső drámánkra is feleletet kapunk, és egyúttal nagy-nagy titkokat értünk meg Istennek a világából.
Először is azt kell kimondanunk, hogy János apostol megjegyzésével vízválasztóhoz érkezünk, merthogy amit Kajafás reálpolitikusként mond, ugyanazt mondja prófétaként is, de annak egészen más a jelentése. Reálpolitikusként azt mondja, hogy állítsuk félre ezt az embert, s akkor béke és biztonság és nyugalom lesz, akkor minden úgy marad, ahogy van, megmarad a status-quo. De azt mondja János evangélista: öntudtán kívül próféciát mondott, hogy tudniillik Jézus valóban a népért fog meghalni. És ez már egészen mást jelent.  Ez itt a vízválasztó. Ha Jézus szavaiba is beletekintünk egy pillanatra, mindent megérthetünk. Jézus már beszélt arról, hogy meg fog halni. Ám azt mondja, hogy ez az Ő halála önkéntes halál lesz. Kajafás pedig nem azt mondja, hogy küldjünk követeket Jézushoz és kérjük meg, hogy áldozza fel önmagát, vagy küldjünk ki néhány tárgyaló biztost, és kérjük meg ezt a nyugtalanító alakot, ezt a Názáreti Jézust, hogy álljon félre az útból. Mert tehetett volna ilyen javaslatokat is Kajafás: foganatosítsunk száműzést, szigeteljük el, támadjuk meg és járassuk le a médiumokon keresztül (akkoriban is volt már úgynevezett médium-gyilkosság). Teszünk valamit, hogy elveszítse a hitelét, majd küldjük vissza Galileába! Volt erre bőven példa. Amikor Ámos próféta jövendölt Isten templomában, a főpap azt mondja neki: „fuss vissza Júda földjére és ott egyed kenyered és ott prófétálj!” (Ámós 7,13). De Kajafás azt mondja: meg kell halnia! S mikor e szavakat mondja, ott cseng a fülükben Jézus sok szava korábbról! Ilyeneket mond Jézus: magamtól teszem le az én életemet, azt senki tőlem el nem veheti, magamtól teszem le, mert van hatalmam letenni, és van hatalmam felvenni azt. Azért küldött engem az Atya, hogy életemet adjam az én juhaimért, és ezért szeret engem az Atya (János 10). Érezzük, testvérek, hogy ami Jézus szájában önkéntesség, szabad és drága fölajánlás, az Kajafás szájában merő cinizmus! Mint ahogyan egyébként minden korban is cinikus és terhelő dolog volt erőszakkal kicsikarni az emberből azt, amit szívesen is megtenne. Itt a vízválasztó – még egyszer jelzem –, s itt kezdjük megérezni János apostol megjegyzésének igazát, hogy Kajafás ugyan politikai okosságot akart mondani (s mondott is!), mégis próféciát mondott. Mert ami majd bekövetkezik, annak majd ő is és a Nagytanács, és a rómaiak is és Pilátus is mind-mind  eszközei lesznek. Jézus kereszthalált hal. De hogy a halála bűntörlő áldozat lesz, azt itt kezdjük minden mélységében megérteni. Üdvhozó áldozat lesz ez, s valóban a népért, hogy megmaradjon a nép.
Ne feledjük, amit már mondtam, a Nagytanács szavai leleplezik magát Kajafást is. Ő nem a népért aggódik, saját kis hatalmát félti. Isten azonban szereti az Ő népét, Isten azonban megtalálja az egyetlen lehetséges módot, hogy bűnbe görnyedt, Isten-nélküliségbe zuhant, lázadásba keveredett népe visszatérjen Hozzá, és megbékéljen Vele. Mert lehet, hogy Bonhoeffer a 20. századra meg a 21.-re nézve mondta ezt az igazságot, hogy úgy fognak élni az emberek, mintha nem lenne Isten, - de hát ez mindig a bűn: mintha nem lenne Isten, úgy élni, úgy berendezni a világot, úgy megtalálni az élet értelmét, úgy boldognak lenni, és boldoggá tenni más embereket, úgy betölteni és megvalósítani az igazságot, mintha nem lenne Isten! De így nem lehet. Lehetetlen úgy élni, hogy eldugaszoljuk az életadó forrást, úgy nem lehet igazságban járni, hogy az igazság alapelveit tagadjuk, úgy nem lehet megtalálni az élet igaz értelmét, hogy véges dolgokba kapaszkodunk bele és elzárjuk magunk elől a végtelent, - így nem lehet. Valakinek újra össze kell kötnie az embert és Istent, valakinek örök és tökéletes módon közben kell járnia Isten és ember között, valakinek engesztelő áldozatot kell fizetnie az ember bűneiért és lázadásáért. Nem azért, hogy Isten megbékéljen, mert Isten örökre megbékélt, hanem, hogy az ember megbékéljen végre Istenével. Ti nem tudtok semmit – mondja Kajafás a többieknek. Ő sem tud semmit!
De Isten, ahogyan sok-sok esetben embereket tud használni eszközül igazságok és áldások kimondására, most használja Kajafást is. Emlékszünk Bálám prófétára, akit Bárák király bérelt fel, hogy átkozza meg a pusztában Isten népét? Megnyitotta Bálám a száját és elkezdte mondani az átkokat – gondolta ő –,  és áldások jöttek ki rajta (4Mózes 22-24). Ő úgy gondolta, hogy átkot mond, de áldást mondott. Kajafás úgy gondolta, hogy reálpolitikai bölcsességet mond, de örök isteni igazságot mondott ki. A régi teológusok ezt concursus-nak nevezték, mert csodálatos titok az, ahogyan egyfelől az emberi akarat, eltervezés, gondolat és igyekezet, és másfelől az isteni akarat és eltervezés egyszercsak egybefut, és aztán már együtt fut. Nem konkurálnak egymással a szó mai értelmében (nem vetekednek egymással, nem versenyt futnak), hanem egybe futnak, együtt futnak. József történetének summáját idézhetjük, mert ami József életében, egy ember életében beteljesedett, az Krisztus által az egész emberiségre beteljesedett. Azt mondja József az ő testvéreinek: „ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy a mint ma, hogy sok nép életét megtartsa.” (1Mózes 50,10) Kajafás rosszat gondol Jézus ellen, és amit ő rosszra gondol, azt Isten öröktől fogva jóra gondolta fordítani. Ezért, testvérek, ebből a történetből, Kajafás szavából azt a nagy igazságot értjük meg hogy amikor nem úgy tűnnek a dolgok alakulni, változni, előrébb menni, ahogy mi azt reméltük, még úgy, önmagunkban sincs okunk kétségbeesésre. Még a legkétségbeejtőbb dolgok közepette sem. A Nagytanácsból nyilván kizengett Jézus elfogásának és megölésének a szándéka, ezért biztos, hogy voltak Jézus környezetében olyanok, akik minden lehető erővel meg akarták Őt ettől óvni, - sőt, és ez már korábban is így történt. Éppen akkor, amikor jelzik Jézusnak, hogy Lázár barátja beteg, siessen, talán még odaülhet az ágya szélére, talán még halála előtt pár szót válthatnak, vagy talán meg is tudja gyógyítani, akkor Jézus egy tapodtat sem tesz. Majd két nap múltán azt mondja a tanítványainak: Lázár barátom elaludt, gyertek, menjünk, hogy felköltsem őt. A tanítványok kétségbe vannak esve: Uram, ha elmegyünk Bethániába – hat kilométerre van Jeruzsálemtől! – megölnek, hisz életedre törnek. Aztán Tamás, talán a legélesebb eszű, aki a legjobban fel tudja mérni a helyzetet, látva Jézus eltökéltségét, azt mondja a többieknek: Menjünk el mi is, hogy Vele együtt haljunk meg (János 11,1-16). Igen, testvérek, mikor kedvezőtlennek tűnnek a dolgok, mi több, emberileg szólunk, mikor végzetesnek látszanak a dolgok, akkor ezek a tanácsok, mint a Tamásé, meg a többieké is, lelassítanak bennünket, föltartóztatják a lépéseinket, s meggondolásra késztetnek bennünket, - de a leginkább csüggedésre. Ilyen a világ,mondjuk,  vége mindennek, nem lesz ebből semmi!  Mégis! Halljuk csak, amit János evangélista mond: Kajafás ezt azért mondta, mert abban az esztendőben ő volt a főpap, és próféciát mondott, hogy tudniillik Jézus életét adja az egész népért (és megtoldja János evangélista), és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse.
Kajafás – akit lelepleztük már – látszólag a népéért aggódik, pedig az neki az esze ágában sincs. De mégis, a népéért beszél. Jézus azért jött, hogy népéért adja életét, - és ez talán még elfogadható, szép és nemes küldetés. De mit mond János evangélista? – Sőt, nemcsak a népért, hanem, hogy egybegyűjtse Istennek elszéledt juhait. Kedves testvérek, mi mind itt, ma azért gyülekezhetünk majd az Úr asztalához, azért vehetjük a kenyeret és a bort, és hirdethejtük ennek az Úr Jézus Krisztusnak a halálát és feltámadását, mert mi voltunk azok az elszéledt juhok, mi vagyunk azok, akikért Jézus Krisztus életét és vérét adta. Mi vagyunk azok, akikért elvégezte ezt az áldozatot, mi vagyunk azok, akiket halálával és feltámadásával eszméltetett Istennek erre az örökké való szeretetére, hogy minket is Magához gyűjtsön, hogy mi is azok közé számláltassunk, akik megértették és elfogadták Istennek ezt a bűntörlő, engesztelő és szabadító áldozatát! Sok Kajafás futkározik ma is a világban, sok politikai bölcsességet mondanak ma is, ma is nagyra fújja magát az úgynevezett Realpolitik, hogy úgymond nem lehet mást tenni, csak azt, ami a dolgok sora, meg hogy nincs más út. De akiket Isten Lelke megérintett, azok tudják mind jól, hogy amikor az emberi bölcsesség elvisz bennünket egy végállomáshoz, az valójában csak egy vízválasztó, s a másik oldalon Isten igazsága, Isten bölcsessége és Isten szeretete tárul fel. Hadd vigasztaljak mindenkit, aki kétségben van, hadd erősítsek mindenkit, aki emberileg csak egyetlenegy megoldást lát, és próbál ahhoz valami szép ideológiát toldani! Istennek vannak más útjai, sőt, Istennél van az igazi út, ez a Jézus Krisztus útja. Ő mondja: az én életemet magamtól teszem le, van hatalmam letenni és fölvenni azt, életemet adom az én juhaimért, ezért szeret engem az én Atyám!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A legutóbb, amikor arról hallottunk, hogy a Nagytanács eldöntötte, megölik Jézust, vagyis döntöttek Jézus haláláról, akkor Kajafás főpap ezt a végső érvet vitte a Nagytanács elé: nem tudtok semmit, jobb, ha egy ember hal meg, mintsem az egész nép vesszen el. Ehhez a megfontoláshoz, de inkább cinikus érveléséhez János evangélista hozzáfűzte azt a megjegyzést, hogy ezt azonban nem magától mondta Kajafás, hanem, mivel főpap volt abban az esztendőben, jövendőt mondott. Ehhez pedig én azt fűztem hozzá, hogy egy nagy titok bontakozott ki a szemünk előtt: az ember úgy gondolja, hogy magától mond valamit, és mégis Isten gondviselő titkában még ez a cinikus politikai megfontolás is próféciává lett. Így vannak Isten útjai mivelünk. Azt is elmondtam, hogy ez egyfajta vízválasztó: ugyanaz a szó az egyik oldalon emberi elvetemültséget jelent, a másik oldalon azonban isteni bölcsességet, titkot mutat. Így mondtuk ezt a régi teológusok nyelvén, ez a concursus. De ezt többnyire utólag szoktuk megérteni. Az egyik nagy keresztyén teológus-filozófus, Soren Aabye Kierkegaard azt mondta, hogy ez olyasmi, mint amikor az ember egy megadott cél felé evez a csónakban, de úgy, hogy a célnak háttal ül, s mindig csak azt látja, ami már megtörtént, amire oda van ütve Isten áldó pecsétje, amire hálás szívvel azt tudjuk mondani, amit a régi Izrael nagy királya mondott: bizony, javamra vált a nagy keserűség! Ez általában is így van, utólag értünk meg összefüggéseket.  Mégis azt kell mondanom a szép filozófiai hasonlat ellenére, hogy ha csak így volna ez, a keresztyénség bizony csak filozófia volna. Egy másik keresztyén filozófusra is hadd utaljak. Hegel mondta, hogy Minerva baglya alkonyatkor röppen föl. Ezzel a képpel azt akarta kifejezni, hogy a bölcsesség mindig a dolgok végeztén jelentkezik, amikor már túl vagyunk az életünknek, a történelemnek a nagy drámai eseményén. Újra azt kell mondanom, hogy ha ez így volna, a keresztyénség is csak filozófia volna. Azonban, éppen a mai igéből értjük meg, hogy Istennek nemcsak így van velünk útja.
Eldőlt már, hogy Jézusnak meg kell halnia, eldöntötte a Nagytanács is. Jézus ezt tudja, hiszen azért jött, hogy életét adja sokakért váltságul, számára nem egy titokról lebben itt fel egy fátyol, hanem a dráma teljesedik. Most az utolsó este, tanítványaitól búcsúzik. János evangélista részletesen közli Jézus búcsúbeszédeit. Ezekben a vigasztalásokban Jézus a tanítványokat erősíti, mert erősíteni kell a őket, hogy amikor a kereszthez érkeznek, az porba ne döntse őket, szét ne rebbenjenek, ki ne fussanak a világból. Ezért Jézus nemcsak halálának elhordozásáról beszél, hanem megmutatja annak lényegét és értelmét is. Most egy nagyon rövid szakaszt idéztem, melyben dialógus alakul ki. A tanítványok belekérdeznek a vigasztaló beszédbe, sok mindent nem értenek még. Jézus nyugtatja őket, hogy Szentlelke által ezeket majd meg fogják érteni. És itt nemcsak úgy tárja föl számunkra isteni mivoltát, hogy majd visszatekintve elmondhassuk, mennyire velünk volt, hanem megmutatja, hogy Isten közvetlen módon is itt van. Ezt fejezi ki a 21. vers: aki ismeri az én parancsolataimat, megtartja azokat, és szeret engem, aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, és én is szeretem, és kijelentem magam neki.
Kettőt mond mindjárt Jézus. Egyrészt azt, hogy Isten az Ő parancsaiból is megismerhető! Ezt tudjuk is. Főleg abból, hogy ezt a legnehezebben fölfogni és elfogadni. Isten parancsaiból megismerni? Valahogy úgy van a szívünk, hogy ha parancsot hallunk, máris lázadunk. Nekünk ne parancsolgasson senki! Ezt az érzést már gyerekkorunkban kipróbáltuk szüleinken, nem szerettük, ha a szüleink parancsolgattak nekünk, kipróbáltuk az iskolában a tanárainkkal, aztán a munkában a főnökeinkkel, a közéletben a nekünk parancsolókkal, kipróbáltuk a barátunkkal, a hitvesünkkel, mindenkivel kipróbáltuk, még az egyházban is kipróbáltuk, ne parancsolgassanak nekünk a papok. De leginkább Istennel próbálgatjuk ezt. Mindenfélét ide szoktunk hozni. Először is a méltatlankodást. Mi az, hogy parancsolnak nekünk?! Mi felnőtt, komoly emberek vagyunk, tessenek bennünket meggyőzni! Mintha valami modern pszicho-pedagógiát vagy pedagógiai pszichológiát hallanánk, mert vannak, akik azt mondják, hogy nem kell a gyereknek parancsolni, nem kell a gyereket kényszeríteni, szépen mindent meg kell neki magyarázni! Én ilyenkor mindig csodálkozni szoktam, mert olykor annyira bonyolult egy gyerek számára az élet egy-egy feladata, hogy annak minden mélységébe való megértéséhez legalább négy filozófiai iskolát kellene elvégeznie és ott doktori értekezést írnia belőle, de nekünk azt mondják a pszichológusok, hogy az a három éves gyerek is – higgyük el! – meg fogja érteni azt az ő nagy tudományukat, amit harminc évig tanultak. De nem akarok ebbe a vitába belemenni, csak jelzem, hogy amiképpen megküszködjük a magunk szívének a nagy szabadságharcait, úgy előbb-utóbb megértjük azt is, hogy nem boldogulunk el az életben utasítások, törvények és parancsok nélkül.
Ám ennél is bonyolultabb a helyzet. Isten kapcsán nekünk az is a szívünkbe szokott tolulni, hogy azok a parancsok, amiket Isten ad, nem jó parancsok. Ha végigolvassuk az Isten elleni lázadás filozófiai vagy gondolati történetét, abban mindig felbukkan ez az érvelés: nem jók az Isten parancsai. Az Isten parancsai gúzsba kötik az embert – ez a legkevesebb, amit mondani szoktak. Az Isten parancsai átgázolnak az ember szabad akaratán. (Óh, annyira szeretjük ezt a szabad akaratot, testvérek, úgy imádjuk, mint az aranyborjút, pedig nincs is, tudjuk.) Isten belegázol az életünkbe – halljuk. A döntő érv azonban az szokott lenni, hogy nem is tudjuk ezeket a parancsokat megtartani. Miért kér tőlünk Isten olyat, amit nem tudunk megtartani? Tele van a szívünk, tele van az életünk, ilyen indulatokkal, föltolulásokkal.
Másodjára azt mondja Jézus, hogy „aki ismeri parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szereti az Atyám, és én is szeretem és kijelentem magamat neki.” Jézus bölcsen megtanít, hogy Isten parancsolatainak nem az a lényegük, hogy nem teljesíthetők. Isten parancsának az a lényege, amit mind az Ószövetség, mind az Újszövetség összefoglal: szeresd az Urat, a Te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat. Tehát aki ezt megtartja, az szeret engem – mondja Jézus -, és aki szeret engem, annak az én Atyám kijelenti magát. Isten, most már látjuk, sokféle módon jelenti ki magát. A legkevesebb az, hogy az emberi élet végén vagy egy eseménysorozat végén visszatekintünk, és bölcsességre jutunk, és azt mondjuk: Isten ott volt a dolgokban, Isten segített nekem, Isten kihozott a rosszból, Isten még azt a rosszat is a javamra fordította, amit ebben a siralomvölgyben a fejemre bocsátott – ahogy a Heidelbergi Káté mondja.  Isten megmutatja önmagát az Ő parancsában is, a szeretet törvényében, ott is feltárja igazi valóját. És itt még Jézus szava ehhez külön hozzájön, ahogy mondja: annak az én Atyám kijelenti magát.
Annyira újszerűnek tűnik ez, hogy még a tanítványok is meghökkennek és Júdás belekérdez: Mester, miért nekünk jelented ki magadat, és miért nem a világnak? Nagy kérdés ez, méltó tá, hogy János evangélista följegyezze. Mielőtt belebocsátkoznánk, hogy mit felel erre Jézus, nézzük meg a kérdés másik oldalát is. Mondhatta volna azt ez a mi Júdásunk, hogy Uram, jaj de jó, hogy nekünk kijelented, a világnak pedig nem! Azért kérem most ezt a kitérőt, mert a keresztyéni létnek is van mellékhatása, és ahogy a gyógyszeres dobozokra rá van írva, hogy mellékhatások tekintetében kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét, nekünk is orvosunkat, Jézusunkat kell megkérdeznünk most. Itt mutatkozik egy mellékhatás. Arra a helytelen keresztyén attitűdre szeretnék rávilágítani ezzel a kitérővel, még mindig a mellékúton vagyunk, mely szerint  azért jó a keresztyénség, hogy  Isten nekünk jelenti ki magát. A világnak nem kell kijelenteni semmit. A keresztyénség kezdetétől fogva élt egy mozgalom, melynek követői, a gnosztikusok,  azt hirdették, hogy az emberrel egyetlenegy baj van: az, hogy keveset tud. A gnoszisz görög szó tudás-t jelent, innen kapták nevüket: gnosztikusok. Tehát, mondották, az a baj, hogy keveset tudunk. Minél többet fogunk tudni, annál okosabbak, bölcsebbek leszünk, sőt, annál rendesebbek leszünk. Az egész emberi élet nyomorúsága, a történelem nyomorúsága mind ide megy vissza, hogy nem tudunk eleget. Úgy-e, ismerősök ezek a dolgok, amit mondok?! Amikor elindult a felvilágosodás nagy történelmi kalandja, mnelyből aztán a 20. században sok tragédia lett, azt hirdettek a felvilágosítók is, hogy föl kell világosítani az embereket, el kell nekik mondani a dolgokat, és amikor már az emberek eleget tudnak, jobbak lesznek. Nyilván az eredeti aufkléristáknak eszük ágában sem volt ilyet gondolni, de ebből lett a marxizmus, a bolsevizmus, a munkásosztály élcsapata, akik tudják, hogy merre megy a történelem. Akik nem tudták, hogy merre megy a történelem, azokat fejbe kellett verni, vagy ahogy Vietnámban csinálták: átnevelő táborokba kellett beíratni, ami tulajdonképpen koncentrációs tábor volt. Nem akarom azt mondani, hogy ezek a keresztyén gnosztikusok szülték volna ezt a borzasztó gondolatot ezer évekkel ezelőtt, - de nem ok nélkül jegyzi most fel János evangélista Júdás kérdését, és ad alkalmat nekünk is abba beletekinteni. Mert bennünk is meg van ez a hajlam, hogy kisajátítsuk az igazságot. S a többiek?
Nos, ebből aztán az származik, hogy a keresztyén magabiztosabb lesz az önmagáról való gondolkodásban. Aki többet tud, aki sokat tud - bocsánat, így mondom: aki mindent tud -, az sok mindennel tudja magát vigasztalni, és különbnek tekintheti magát a többieknél. Nos, megvan bennünk is, keresztyénekben ez a hajlam, hogy mi különbek vagyunk. Néhány példát hadd mondjak erre az érzetre. Engem például kezdő segédlelkész koromban, mikor Sáregresen ugráltatott a párttitkár, hogy miért tartottam hitoktatást az általános iskolában – akkor Fejér megyében csak két helyen volt ilyen –, hazafelé menet azzal vigasztaltam magam, hogy ez mégiscsak egy bunkó. Nekem van egy egyetemi diplomám, tudok latinul olvasni, meg a héber betűket is megértem, ez meg egy falusi mitugrász bunkó.  Más. Behívat a főnök, s mindenféle idétlen parancsokat ad. Én meg tudom a dolog lényegét, és meg tudom magam vigasztalni azzal, hogy majd holnapután behívat a főnök és ahogy a főnökök szokták, fölényeskedő módon bocsánatot kér majd tőlem, mert a főnök is mind bunkó. S amúgy, mennyi tudás van a keresztyénségben! Itt van az Igében minden, ez az élet könyve, aki ezt olvassa, aki ezt ismeri, az mindent tud! És legutoljára hagyom, hogy már a keresztyének körében, egymás között is van ilyen. Egyszer összevitatkoztam egy lelkipásztor testvérrel, s érvei fogytán azt vetette ellenembe, hogy fejből tudja a Bibliát! Egyszóval, kifeslett belőle, hogy aki tud, az több. Most kell jól értenünk Júdás kérdését: Mester, miért nekünk, s miért nem a világnak? Mintha szerénység lenne ebben a kérdésben. Kizárhatjuk  ugyanis Júdás esetében a dicsekedésre való hajlamot, a tudáshoz kapcsolódó gőgösséget. Mintha szerénység lenne benne, vagy ijedtség: miért nekünk, miért nem a világnak?  Hát nem úgy lenne jó, hogy lássa csak a világ, hogy lenne már rend a világban, hát mutassa meg Jézus az utat mindenkinek, és akkor nagy boldog összeölelkezésben, testvéri szeretetben, békességben lehetünk.
Jézus úgy felel a kérdésre, hogy mindjárt valami többet mond: ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédemet,  - és az a beszéd, amit hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Vagyis, vízválasztóhoz érkeztünk, amiről az elmúlt alkalommal már szóltam. Jézussal úgy van a dolgunk, hogy vagy az oldalára állunk és barátai leszünk, vagy előbb-utóbb az ellenségeivé. Látjátok, testvérek, Jézus ezt most határozottan, az élet döntő dolgai mentén újra megerősíti. Aki szereti őt, parancsolatait megtartja, aki szereti őt, az szeret, mert ez az Ő parancsolata. Aki nem szereti őt, nem szeret. Vízválasztó. S ezt most nem utólag értjük meg, hanem a világba való belevetettségünkben. Ezt most nem egy eseménysorozat záró pontjáról visszatekintve summázzuk, ez itt közvetlen parancs. Vagyis először azt kell a tanítványoknak megérteniük, hogy az isteni parancs, Isten szeretet-törvénye nemcsak az életünk egy-egy részére tartozik, nemcsak egy-egy dolognak a véghezviteléhez szükséges, hanem az egész életünkre vonatkozik. Nem úgy van az Istennel való dogunk, hogy az egy fontos, vagy kevésbé fontos élettevékenységet lefed, amihez jézusi parancsok, jézusi bölcsességek is társulnak. Isten törvénye az egész életre vonatkozik. Kálvin azt mondja, az egész emberi életnek van dolga Istennel. Így mondja latinul: Tota vita est negotium  cum Deo – az egész életnek van dolga Istennel. Jézus most ezt mondja ki Júdás kérdésére válaszolva: aki engem szeret, parancsomat megtartja, vagyis szeret. Aki engem nem szeret, az nem szeret.
És ezzel megfelel a közvetlen kérdésre is, hogy miért nem a világnak jelentette ki magát. (Júdás, persze, a világon a kevesebbet érti. Hogy miért nem megyünk be most a Nagytanácsba, és miért nem mondod ezeket a szavakat ott, az ellenségeidnek, a közönyösöknek, a kívülállóknak, a nemtörődömöknek azzal a meggyőző erővel, mely által minket is tanítványokká tettél? Miért nem a világnak jelented ki?) Jézus azt feleli, hogy a világnak, mármint, amit ez a szó valósdágosan jelent, már rég kinyilatkoztatta magát. Amikor János evangéliumában vitatkozásokat olvasunk Jézus és az ellenfelei között, és provokálják Jézust, hogy mutasson valami jelet, bizonyítsa, hogy ő a Messiás, akkor Jézus azt mondja, hogy az a jel, hogy azt mondom és azt cselekszem, ami az Istentől való. És ezt köti rá a tanítványok szívére, s köti rá a mi szívünkre is. Amennyiben a Krisztus követői és tanítványai vagyunk, úgy és annyiban nem a szavunk, nem az, amit el tudtunk mondani, hanem az egész életünk válik tanúbizonysággá. Az egész életünk. Hiszen mit is mond – hallgassuk Jézus szavát –, aki engem szeret, parancsolataimat megtartja, aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédeimet, és az a beszéd, amit hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Aki engem szeret, az az egész életére szeret, mert szeretni a kisujjunkkal, a hajunk szálával, a fülünk botjával nem lehet, csak egész életünkkel lehet szeretni.
Ha idevesszük még, amit Jézus másutt mond, hogy kezdettől fogva ezeket mondotta, vagyis Istennek soha nem volt más szava, nem volt más törvénye, nem volt más igazsága, és nemcsak úgy általában soha nem volt más, hanem az időben sem volt más, akkor értjük, miért mondja az egyik középkori szövegmagyarázó, hogy Krisztus benne van az egész Ószövetségben is (ha az Ószövetség lényegét nézzük, nincs is más lényege, mint ez az isteni parancs: szeress!) Soha nem mondtam mást – jelenti Jézus –, Isten soha nem mondott mást, soha nem kért mást, soha nem parancsolt mást. És ha ezt jól értjük, akkor azt értjük meg belőle, hogy nekünk soha nem lenne más dolgunk, mint ennek a parancsolatnak a betöltése. Miért nekünk, miért nem a világnak…? Nektek – felel Jézus –, nektek és rajtatok keresztül a világnak. Vízválasztónál vagyunk, ugyanannál a vízválasztónál, amiről a múltkor szóltam: vagy a barátai vagyunk Jézusnak, vagy az ellenségei. Vagy Isten szent törvényei iránt rajongók – mert ez a szeretet törvénye és a szeretetben betöltekezők, vagy az Isten szent törvényét gyűlölők, és gyűlöletben élők. Jézus Szent Lelkének hatalma által megérinti a tanítványok szívét, és elkötelezi őket szent életre, a szent törvény betöltésére. Adja Isten Szentlelke ezt az érintést mindannyiunk szívének, hogy újra megerősödjünk, törvényét, igazságát betöltsük: Aki szeret engem, parancsolataimat megtartja, és azt szereti az én Atyám.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pár nappal ezelőtt autósztrádán utazván meghökkentem vettem észre, hogy bár a kalendárium szerint még épp csak kezdődik az aratás, van, ahol már le is aratták a gabonát.  S azt is látjuk, hogy mellig ér a kukorica és a napraforgó is virágzik. A nagy forró június után hirtelen minden elindult, egyszerre virágzik és érik. Nem így szoktuk  ezt meg. Talán ilyen megdöbbentő volt Jézus szava a tanítványok számára, akik még országot-világot járó egyszerű falusi emberek voltak és jól meg tudták ítélni, hogy mennyi idő van még az aratásig. Tehát, amikor Jézus példálózik  - ti azt mondjátok, négy hónap még és eljön az aratás, én pedig azt mondom nektek, hogy fehérek már a vetések az aratásra! - nyilván fölkapták a fejüket, és nem is értették először, hogy Jézus metaforikusan beszél. Először nyilván megdöbbentek, ugyan mi fehér és hol van itt az aratás ideje? De most éppen ez a különös szóváltás világítja meg visszamenőleg azt a hosszú beszélgetést, amit az előző napokban olvastunk, a híres, szép és megrendítő beszélgetést Jézus és a samáriai asszony között. Ennek most nem akarom minden részletét felidézni, hanem elég csak belőle néhány momentumot kiemelni, hogy megértsük, mi az, amit Jézus a tanítványoknak mond, s nekünk is akar mondani.
Legelőbb a korábbi részből kell idézni, mintegy emlékeztetőül. Jézus és a samáriai asszony beszélgetésében tulajdonképpen ugyanaz megy végbe, amiről a múlt vasránap hallottunk, amikor Fülöp elvonszolja Nátánaelt Jézushoz mondván: gyere, lásd, akiről Mózes és a próféták beszéltek, megtaláltuk az Izrael szentjét!! Emlékszünk? Nátánael gúnyosan, szkeptikusan, tartózkodóan azt mondja: Ó, jöhet-e Názáretből valami jó? De azért Fülöp elviszi őt Jézushoz, és még oda se érnek, Jézus azt mondja Nátánaelnak: íme, egy igazi izraelita, egy igaz férfi Izraelből. Nátánael megkérdezi Jézustól: honnét ismersz? S akkor azt mondja neki Jézus: mielőtt még ide indultál volna, láttalak a fügefa alatt! Ebben a pillanatban Nátánael összeroppan és így kiált fel: Tudom, hogy Te vagy a Krisztus,Te vagy az Izrael szentje! Így történt Jézus és a samáriai asszony közötti  beszélgetésben is. Amikor Jézus vizet kér tőle, az asszony nem akar adni. Abban az időben is volta falak, akár fizikai, akár lelki falak a samáriaiak és a zsidók között. Úgy ahogy halljuk ma, hogy Szlovákiában meg Romániában falakat építenek a cigányok meg a többiek közé. Mondja is a samáriai asszony Jézusnak: egy samáriaitól Te nem kérhetsz inni. Mire Jézus mondja: nem is nekem kéne tőled kérni, hanem neked kéne éntőlem vizet kérni, élő vizet, lelki vizet, isteni vizet. S itt fordulatot vesz a beszélgetés. Mondja neki Jézus, hogy menj el, hívd ide a férjedet, már öt volt, s ez a hatodik sem a férjed. Tehát kiderül, hogy ez egy parázna nő, váltogatja a férfiakat. De amikor Jézustól hallja ezt, összeroppan: Jézus ismeri őt. Aztán bemegy a városba, s elmondja az embereknek, hogy találkozott valakivel kint a Jákob kútjánál, az a Krisztus.
Gyakorlatilag tehát ugyanazt halljuk itt, mint amit hallottunk Nátánael és Jézus beszélgetésében. Jézus megmondta, hogy ki Nátánael, és ez nem egyszerű azonosítás volt, nem azt mondta, hogy tud róla valamit, hanem tudta, hogy kicsoda. Isten hozzánk jövetelének egyik kulcsmozzanata ez, és János evangélista nyomatékkal arra teszi a hangsúlyt, akár Nátánael történetében, akár a samáriai asszony történetében, hogy szubjektíven ott kezdődik az üdvözítés története a mi életünkben, ott kezdődik a Jézussal való kapcsolatunk, amikor beleborzongunk, megdöbbenünk, ráeszmélünk arra, hogy Isten tudja, hogy kik vagyunk. És ez a tudás mellesleg, más birtokában bajt, és nyomorúságot hoz ránk, de az Isten tudásában kegyelemmé és irgalommá változik. Láttuk, milyen csodálatos az, ahogy a tanítványok szembesülnek ezzel: Jézus ismeri őket! Mert ugyanakkor azzal is szembesülnek, hogy Jézus annak ellenére hívja el őket tanítványnak, hogy ők olyanok, amilyenek. Igen, rá kell jönniük arra, hogy bár sok mindent lepleznek az életükben, sok nyomorúságot és sok bajt, ebben a jézusi szóban feltárul minden. Leginkább persze nem mi, hanem Isten. Isten tudja, hogy kik vagyunk, Isten tudja, hogy milyenek vagyunk, Isten nagyon jól látja minden nyomorúságunkat. Bátran ki merem jelenteni, Isten jobban ismer minket, mint mi önmagunkat, mert mi már sok dolgot eltemettünk önmagunkban, s mirólunk csak becsléssel mondhatják meg a pszichológusok, hogy mi minden lappang a tudat-alattinkban. Ledobálunk mi sok lovat a pincébe, de ott vannak, és élnek, - azok erős dolgok azok. És Isten, aki tudja, kik vagyunk, ennek ellenére hív minket tanítványságra, ennek ellenére hív meg bennünket az Ő országába. Csodálatos megismerése ez az Istennek, megrázó tapasztalat ez Istennél találkozván. Ez történik a samáriai asszonnyal is. Elmondja az evangélista, hogy beszalad a városba, és azt mondja az embereknek: gyertek ki, mutatok nektek valakit, aki megmondta, ki vagyok, aki leleplezett engem, de ez kegyelmes leleplezés volt. És hozzáteszi azt is rögtön, hogy ennek kell a Krisztusnak lenni, ennek kell a Messiásnak lenni.
Úgy van a mi dolgunk is Istennel, hogy akkor tudjuk igazán kimondani az üdvözölésünk boldog reménylését, amikor már nem abban bízunk, nem arra kalkulálunk, hogy úgy leszünk mi szépek, jók és elfogadottak, ha sok mindent nem tudnak meg rólunk. Sőt, úgy gondoljuk, akkor leszünk szépek, jók és elfogadottak, ha bizonyos dolgokat nem tudnak meg rólunk. Igen, így van ez, mert ha igazán bemutatkoznánk valakinek, aki nekünk fontos, aki minket előbbre juttathat, és igazán elmondanánk, kik is vagyunk valójában, porba dőlne minden reményünk. Az evangélium boldog üzenete az, hogy Isten annak ellenére, éppen ennek ellenére hív meg az Ő országába – ez az üdvösség lényege is! –, ennek ellenére emel föl, mert az Ő kegyelme nem bűnt elleplező kegyelem, hanem bűnünket eltörlő kegyelem. Ez az Ő kegyelme nem az, amit mi szoktunk mondani, hogy spongyát rá, hanem az Úr Jézus Krisztus drága vérével szerzett, bűnökre adott irgalomnak, üdvözítésnek a kegyelme.
A mai történet mindennek egy másik oldalát mutatja meg, nevezetesen hogyan látják ezt azok,  akik megkapták ezt a kegyelmet, amikor másokkal is így történik. Jézus és a samáriai asszony a Jákob kútjánál beszélgettek. Szent hely ez a régi Izraelben, s itt derül ki, neki élő vízre lenne szüksége, aztán megkapja az élő vizet, beszalad a városába és boldog tanú lesz. S már jönnek is Sikár városából a samariaiak, hogy lássák a csodaembert. De még előbb megérkeznek a tanítványok. Emlékszünk, úgy indult a történet, hogy letelepedtek a kútnál, a tanítványok pedig elmentek élelmet szerezni. S most megérkezve oda teszik Jézus elé az elemózsiát, és mondják: Mester, egyél! Jézus azonban azt mondja nekik: van nekem eledelem, amit ti nem ismertek! Természetesen, emberi módon folytatódik a dolog, nem értik a tanítványok, miről beszél Jézus, és kérdezgetik magukban: hozott neki valamit enni, miközben mi élelemért voltunk? Látja Jézus a tanítványok tanakodását, de folytatja és azt mondja a tanítványoknak: az az én eledelem, hogy én az én Mennyei Atyám akaratát betöltsem. Ezért jöttem. Máshol is beszél erről Jézus. Most ebben a metaforikus beszédben, mégis egyértelműséggel tudtára adja a tanítványoknak, hogy egy dolog a testi eledel – mely fontos, hát hogyne lenne fontos, Jézus ezt soha nem tagadta el, kenyeret szaporított az éhezőknek is! -, de az Ő igazi eledele, amivel Ő táplálkozik, ami által él, és megújul, az Isten akaratának a betöltése.
Majd ezek után emlékezteti a tanítványokat arra, amit a bevezetőben mondottam. Más ez emberi kalkulus, és más az isteni mérték. Nektek vannak emberi tapasztalataitok és számításaitok, mondja Jézus. Például, hogy négy hónap múlva lesz aratás. Így van a világ sora. És ez az a vízválasztó, ide kell elérkezni, hogy belelássunk Isten kegyelmébe, hogy egész valónkkal szembesüljünk, egész valónk leplezetlenül álljon előtte, s rádöbbenjünk arra, hogy Isten előtt valóban úgy állunk, ahogy vagyunk, és Ő ennek ellenére ad nekünk kegyelmet. Mert ebbe beletartozik a tudásunk is, a tapasztalatunk is, beletartozik az is, ahogyan a világot eligazgatjuk magunk körül. A világot pedig a tapasztalataink, az életélményeink együttese szerint rendezzük el. Talán harminc vagy negyven évvel ezelőtt jelentetett meg egy amerikai tudomány-filozófus, Thomas Kuhn egy nagy könyvet, főleg a tudósok és filozófusok használják. Ez a címe: A tudományos forradalmak szerkezete. Eszerint az ember, és így a legnagyobb tudósok is mindig a meglévő tapasztalataik alapján szemlélik, kutatják a világot, próbálják kiismerni. Ezt a tapasztalat-együttest a tudománytörténész paradigmának nevezte el. A paradigma minta. A tudományban akkor tör ki forradalom, amikor a tudósok rájönnek, hogy egy olyan új jelenséggel találkoztak, olyasmit ismertek fel, amit a régi paradigmák szerint nem tudnak megérteni. Nos, annak a felismerése, hogy Isten teljesen ismer bennünket, nagy paradigmaváltást okoz az emberben, ha ezt igazán megérti. Mit is mond Jézus? – Ti azt mondjátok, négy hónap múlva lesz az aratás, én pedig azt mondom nektek, fehérlenek már a mezők. Indulni kell az aratásba, mert ki fognak peregni a szemek, az utolsó pillanatban vagyunk! Miről beszélnek a tanítványok? Az ő tapasztalatuk az, hogy ahhoz, hogy egy ember megváltozzon, hogy az elrontott dolgokat helyre tudja tenni, ahhoz, hogy – vigyük ezt radikálisan mélyre! – Istennek és embernek a kapcsolata rendbe jöjjön, ahhoz idő kell! Ahogyan kivetjük a magot, és az kicsírázik, meghajt, idő kell neki ahhoz, hogy szárba szökkenjen, megérjen, le lehessen aratni, - és csak aratási időben lehet learatni, azt sem sürgetni, sem előrevenni nem lehet, és persze késleltetni sem lehet. Szoktuk mondani, a prédikátorra hivatkozva: mindennek rendelt ideje van, vagyis majd eljön az ideje, majd meglesz az ideje mindennek, és az ember lázasan kutatja, hogy mikor van itt az az idő, mikor jön el az az idő, milyen megnyilatkozásai vannak annak, hogy itt van az az idő? Mindenre idő kell. Ez az ember mindent összefoglaló tapasztalata. És Jézus ezt meg is hagyja a tanítványoknak: ti úgy látjátok, és úgy ítélitek, hogy még sok mindennek kell történni ahhoz, hogy Isten igaz gyermekei és a samaritánusok megbékéljenek. Mert évszázadok óta elkülönülten élnek, noha ugyanarra a törvényre hivatkoznak, és ugyanazt a reménységet hordják. De ahhoz, hogy megbékéljenek, hogy Isten előtt együtt örvendezzenek, ahhoz idő kell. Más, aki vet, és más, aki arat, de eljön az az idő, amikor a vető és az arató együtt örvendeznek. Majd, egyszer. De mit mond Jézus? Most van itt ez az idő!
Még nem vagyok rá elég kész – szokták az emberek mondani.  Mert azt azért sejti mindenki, hogy az Istennel való életünk megkezdése radikális változásokat fog okozni. Ezért, mintegy a változást halogatva mondjuk: én még erre nem vagyok kész. Mondhatok példát, Jézus gyűjti a tanítványokat, indulnak Jeruzsálembe, nagy híre van már Jézusnak, csoda dolgokat tesz, fantasztikusan beszél Isten országáról, tényleg Ő a Messiás. Csatlakozna valaki, s azt mondja a Mesternek: követlek Téged, bárhova mégy, de még engedd meg, hogy hazamenjek és eltemessem apámat. Ne vétsük le, még él az apja! Engedd meg, hogy hazamenjek, aztán, majd ha eljön az ideje, eltemetem apámat, eljövök.  Tehát bejelentkezik előre, előfelvételit tesz. Jézus azt mondja neki: a halottak temessék el az ő halottaikat, te pedig gyere, és kövess engem! Mi azt mondjuk, hogy idő kell, felkészülés kell, józanodás kell, érlelődés kell ahhoz, hogy valaki a Jézus tanítványa legyen. Jézus pedig azt mondja: itt az idő. Ezt a samáriai asszonnyal való beszélgetésből is fel tudjuk idézni. Hol kell az igaz Istent imádni? Jeruzsálemben kell imádni, ahova a zsidók járnak, vagy a Garizim hegyén kell imádni, ahová a samariaiak járnak évszázadok óta? Jézus azt mondja: asszony, mondom neked, eljön az az óra, és az most van, most van, amikor Istent az Ő igaz imádói nem Jeruzsálemben és nem a Garizim hegyén, hanem lélekben és igazságban imádják. És ez most van. Most van. Ilyen beálló pillanat volt az, amikor Nátánael Jézus szaván megrendülve azt mondja: Uram, Te vagy a Krisztus. Ilyen volt, amikor Jézus azt mondta a samáriai asszonynak: hívd ide a te férjedet, mert öt volt eddig és ez a hatodik sem igazán az! S abban a pillanatban, ott, ennek az ismeretnek a kimondásában áll szemtől szembe, valóságosan az ő megváltója előtt. És most ezt mondja Jézus a tanítványoknak is: négy hónap múlva lesz az aratás. Ezt mondjátok t. Én pedig azt mondom, most van itt az aratás. Én pedig azt mondom, most van itt az a pillanat, most van itt az üdvözítés órája, amikor minden mód és alkalom megvan arra, hogy az ember megváltozzon, s hogy megkezdődjön az aratás, hogy az ember valóságosan és teljesen az ő Istenénél legyen.
S miközben Jézus erről beszélget a tanítványokkal, megérkeznek Sikár városából a samáriaiak is, akiket az asszony felbuzdított, hogy menjenek ki a kúthoz, csoda embert látnak, Messiást, Üdvözítőt látnak. Ez a Jézus, hogy ki vagyok, de kegyelmesen tudja. Mennek és hívják Jézust a városba, Jézus eltölt velük két napot, és ezek után ezek az emberek azt mondják az asszonynak: megismertük, és tudjuk, hogy Ő a Messiás, és most már jobban hiszünk, mint a Te szavad nyomán. Most már nem azért hiszünk, mert Te mondottad, hanem azért, mert hallhattuk Őt. Ez a tanítvány tisztje, hogy elvezessen Jézushoz, ez a bizonyságtétel tisztje, hogy megmutassa másoknak, ki ez a Jézus. Ez a mi tisztünk, hogy életünkkel elmondjuk: találkoztam az Üdvözítővel, s úgy találkoztam vele, ahogy vagyok, és Ő úgy ismer engem, ahogy vagyok, és úgy kegyelmezett meg nekem, ahogy vagyok, s úgy nyitotta meg nekem az Isten országát, ahogy vagyok, és ezért változott meg az életem, és lettem másmilyenné. Ez a mi tisztünk, erről boldogan bizonyságot tenni. Eljön az az idő, mondja Jézus, és az most van, amikor együtt örül vető és arató.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Mielőtt az Igében foglaltak értelmében rátérnék a „kemény beszédre”, azelőtt, hogy ez a beszéd ne legyen mégse olyan kemény nekünk, hadd foglaljam össze néhány egyszerű szóban, hogyan jutunk ide, ehhez a drámai pillanathoz. Most azt látjuk, hogy Jézus tágasabb tanítványi közössége  morgolódik, zúgolódik Jézus beszédére. Majd sokan közülük elszivárognak Jézus mellől, otthagyják, és (ahogy megjegyzi az evangélista) nem járnak többet Ővele. Hogy kerül erre sor, hogy következik ez be, mi történt eddig?
János evangéliumának elbeszélése igen különös. A többi evangélisták, szinte digesztálva, tömörítve, kivonatolva sorjáztatják a történeteket, ezzel szemben azonban János evangélista alig néhány történetet mond el, de azt mind alaposan és részletesen. A tanítványok elhívása, a hosszú beszélgetés Nikodémusszal, majd a samáriai asszonnyal, majd újra a tanítványokkal, és közben részletesebben leírva egy-egy csoda (vagyis jel), - ezt olvasatuk eddig. S ezek azt mutatják, hogy egy döntő kérdés körül forog itt minden. Nevezetesen, hogy ki is ez a Jézus? Tehát az evangélista nemcsak leírja, megmutatja hatalmát, dicsőségét, nagyszerűségét, hanem egészen különös fényt vetít minderre. Mintha egy per folyna itt, mintha valami peres eljárásban kellene tisztázni, hogy kicsoda Jézus. Ez a per, amit itt János evangélista bemutat (ilyen szavakat használ: vád, tanú, ügyvéd, vigasztaló, ítélet), nemcsak egy egyszerű dramaturgiai fogás. Effélét talán mi magunk is megéltünk már, volt, hogy úgy érezzük, mintha valami perbe keveredtünk volna, s ebben tisztázódik, kik is volnánk tulajdonképpen. De itt nem egy ilyen egyszerű drámai fogásról van szó, hanem egyértelművé válik, hogy immár a nagy per kellős közepén vagyunk.
Istennek és embernek a nagy pere ez. Isten elküldi Jézus Krisztust, az örök Igét, az egyszülött Fiút, a Szabadítót, és az ember, aki bele van zakkanva bűnébe, nyomorúságába, megsötétedett szívvel, minden jó felfogására képtelen elmével él, megérezve és megsejtve ezt az örök isteni jót, nem csodálkozással, nem ámulattal kezdi, hanem azzal, kezdeni szokta, amikor valami jó történik vele. Hogy szoktuk? – Jó, jó kérem, de… – és előborítjuk az egész életünket, a panaszunkat, az Istennel szembeni vádunkat, a súlyos kérdéseinket, a megoldatlan életünket Egy nagy per zajlik itt, és ennek a folyamatában állunk most. Most még vissza kell utaljak a múlt vasárnapi Igére, arra a történetre, amikor Jézus megsokasította a kenyeret, ötezer embernek elégített meg. Itt fölidézi az evangélista, hogy az áldásban részesülő tömeg összetanácskozott, el akarták ragadni Jézust, és erővel királyt akartak Belőle csinálni. Talán emlékeztek, részletesen kifejtettem, mennyire abszurd, illetve mennyire emberi – ha szabad ezt mondanom! –, hogy a királyból akarnak királyt csinálni. Az örök istenit akarják most hirtelen valami nagyon magas emberi pulpitusra feltenni. Miután Jézus kivonta magát ebből a szándékból, elhárította ezt, tanítványaival beszélgetett, és a tanítványainak is azt mondta: ti is csak azért jöttetek utánam, mert láttátok azt a jelet, és ettetek azokból a kenyerekből, és ezért kerestek ti is engem. Majd azt mondta nekik Jézus: ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért, amely megmarad, amelynek az áldása és a haszna az örökélet. Ez a tanítványokat megdöbbentette és megbántotta. Ez az egyik oka annak, amit itt olvasunk. Hallják Jézus szólni a tanítványai, és azt mondják magukban: kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt? Kemény beszéd. Milyen megdöbbentő ez a szó, hiszen Jézus tulajdonképpen nem is beszél keményen. Ha igazán akarunk Őtőle kemény beszédet hallani vagy olvasni, lapozzuk fel Máté vagy Lukács evangéliumából jajszavait, mikor ítéletet mond az írástudók és a farizeusok fölött: jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, jaj néktek – mondja hétszer is. Vagy, ha még keményebb beszédet akarunk, lapozzuk fel Márk evangéliumában az úgynevezett kis apokalipszist, ahol Jézus a világ végéről beszél nem sokkal halála előtt. Ha kemény beszédet akarunk, akkor az komoly, kemény beszéd. Amit itt mond Jézus, voltaképpen édes beszéd. Hiszen miket mond? Arról beszél Jézus, hogy ő az élet kenyere, és aki belőle eszik, az örökéletre táplálkozik. Azt mondja Jézus: életemet adom érettetek, és aki az én véremet issza, az örökéletre issza az én véremet. Értjük, és nyilván a tanítványok is értették, metaforikus ez a beszéd, mely áldozatáról, önfeláldozásról, Jézus haláláról, hűségéről, tanítványai iránti szeretetétről szól. S erre ez a válasz: kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja ezt!?
Nézzünk, hogy valóban a beszéd kemény-e, vagy – ahogy a próféta mondja, s idézi a Zsidókhoz írt levél is – a mi szívünk kemény-e? Gyakran megtörténik, hogy a jó szót, az igaz beszédet, az igazság beszédét, a valóságról szóló beszédet mi csak azért tartjuk keménynek, mert a szívünk kemény. Valami mást akarunk hallani. Mint ahogy a tanítványok is tudomásul veszik, hogy Jézus nem akar király lenni, beletörődnek, hogy nem úgy lesz a világ, ahogy ők meg az ötezer ember elképzelték. Elragadták volna Jézust és megtetették volna kenyérszaporító királynak, gyógyító királynak, megtették volna mindent megoldó királynak, ezermester királynak, aki az életünk bármilyen gondját, baját egy mozdulattal megoldja. Most beletörődtek, hogy nem így lesz. De csak azért törődtek bele, mert nem tehettek mást. A szívük nem nyugodott. Amikor majd mennek Jeruzsálembe, a Zebedeus-fiak azt kérik Jézustól, hogy adja nekik a főhatalmat. Máskor meg azon torzsalkodnak egymás között, hogy ki a nagyobb. Már indulnak ki a Gecsemané kertjébe, ahol bekövetkezik Jézus elfogatásának, átadásának, elítéltetésének az órája, s ekkor Péter föllebbenti a köpenyét és mutatja: van ám nálunk kard. S még halála után is, az Emmauszba hazatartó tanítványok azt mondják a hozzájuk csatlakozott feltámadottnak, akit nem ismernek fel: pedig mi azt hittük, ez a Jézus fogja helyreállítani a királyságot. Akkor hát mi a kemény itt? - az igazság beszéde, ez a csodálatos, titokzatos, szeretetteljes üzenet: életemet adom érettük? -  vagy a mi szívünk a kemény?
Hogy el tudjuk dönteni a kérdést, néhány megjegyzést hadd fűzzek a történethez. Az egyik, és ez igazán megdöbbentő, hogy Jézus nem kommentálja azokat, akik otthagyták Őt. Nem mond róluk semmit. Pedig feltehetően korábban nagy csapat gyülekezett Jézus köré, óriási sokk lehetett, ahogy sorra távoztak. Egy német Biblia-tudós pár évvel ezelőtt érdekes könyvet jelentetett meg, melyben szociológiai szempontból próbálta leírni Jézus életét, nyilvános szolgálatát. Sok-sok történeti bizonyítékot sorol, hogy egyfajta mozgalom alakult ki Jézus körül. Ezrek hullámoztak ott, Galileában, - jöttek-mentek, röpültek a hírek, Jeruzsálemből pedig vizsgálóbizottságot küldtek ki, a Nagytanácsot egyre nagyobb szorongás töltötte el, mert mindaz, ami Jézus körül forrongott, kezdett egyfajta politikai mozgalommá válni. Márpedig csak akkor válik valami politikai mozgalommá, ha a tömegben, az emberekben erő és eltökéltség jelenik meg. Egyszóval tehát az, hogy a tanítványai közül többen otthagyták Őt, és nem jártak többet Vele, igazán drámai  lehetett. Csakhamar Jézus már csak a tizenkettőt kérdezheti: ti is el akartok hagyni? Ez a fogyatkozás, a sereg elpárolgása igen látványos dolog lehetett. A mozgást is el tudjuk képzelni. Az imént még ezrek és ezrek mennek Jézus után, ötezren vannak kint, a pusztaságban, akiket eledellel kell ellátni, különben kidőlnének az úton.  Ez volt az imént. Most viszont ott áll Jézus magában a tizenkettővel és kérdezi őket, hogy ti is el akartok hagyni?
De nem mond semmit azokról, akik elhagyták. Pedig voltak pillanatai Jézus életének, amikor ilyen eseményt kommentált. Amikor elment hozzá valaki és azt mondta neki: követlek Mester, de előbb még el kell temetni apámat. Erre Jézus azt mondta: temessék el a halottak a halottaikat. Máskor egy fiatalember ment hozzá, aki igazán tisztességesen, becsületesen élt, még adót sem csalt. Gazdag volt úgy, hogy adót sem csalt. Azt mondta Jézusnak: gyermekségemtől fogva megtartottam a törvényt, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Erre Jézus azt mondja: add el mindenedet, ami van, gyere, kövess engem. Megjegyzi az evangélista, hogy megszomorodva ment el ez az ember, mert gazdag volt. És ekkor kommentál Jézus. Azt mondja: bizony, bizony, könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni! De most nem kommentál, most nem mond semmit. S talán ez segít eldönteni, hogy mi volt itt a kemény: a Jézus beszéde volt a kemény, vagy a szívünk volt kemény? Az történt itt is, amiről a Zsidókhoz írt levél beszél,  hogy amikor a régi Izrael szabadult Egyiptomból, s már a pusztában voltak, de elcsüggedtek, mert nem jött azonnal a Kánaán. Erre mondja a Zsidókhoz írt levél: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint egykor, az elkeseredéskor a pusztában. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.
De könnyű lenne ilyen egyszerűen elintézni a dolgot, szubjektívre venni, és azt mondani, hogy Jézus beszéde mindig édes beszéd, beszéde mindig gyönyörűséget sugároz, Jézus beszéde mindig emelkedett. A mi szívünk a kemény, arról pattant le. A Jézus beszéde olyan, mint a falra hányt borsó, a Jézus beszéde olyan, mint a gabonamag, amely a száraz, kemény útra esik, s az nem fogadja be.
De most azt kell mondanom, valóban kemény ez a jézusi beszéd, mint minden beszéd, amely az igazságot adja a tudtunkra. És azért kemény, mert keménynek kell lennie, mivel kemény a szívünk. Valaminek föl kell törnie a kemény szívet, valaminek át kell hatolnia azon a kőkemény burkon, amit az ember az Isten elleni lázadása óta növel, mert amióta kilépett az ember a történelembe, amióta van kultúra, civilizáció, emlékezet, hagyomány, élet, vallás, filozófia, művészet, azóta hizlalja és növeli és keményíti az ember ezt a burkot. Keménynek kell hát lennie az élet beszédének, hogy élet legyen belőle. Másképp ez nem lehetséges. Az isteni igazságnak, jóságnak, szentségnek meg kell törnie azt a kemény szívet, azt a kemény emberi valót, amit mi hordozunk, amivel nekikeményítjük magunkat.
Kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt? A régi világban, amikor azt mondták valakire, hogy kemény beszédű, súlyos ítéletet mondottak fölötte. És ha már a perről van szó, amelyben az ember megtette magát bírónak, s persze az ember a vádló is, Isten meg a vádlott, és védje meg magát, ilyen helyzetben nem szabad feltétlenül keménynek lennie a védőbeszédnek. Másodikas gimnazista korunkban latin órán megtanultuk, hogy mi a captatio benevolentiae, igen meg kell nyerni a hallgatóságot, meg kell nyerni a bírót, meg kell győzni arról, hogy nekünk van igazunk, és ezt nem lehet ostorral, kiabálással, kemény beszéddel elérni. De ki itt a bíró, és ki az, akit meg kell igazából véve győzni arról, hogy bajban van? Isten a bíró, és az ember van bajban, és az igaz bíró szava az önhittségben, a maga végzetes önítéletében tetszelgő ember számára kemény beszéd.
És végül, az utolsó mondat, Péter vallomása ez, mely segít megérteni, hogy kemény beszéd a Jézus beszéde, de boldog, aki hallgatja ezt a beszédet, boldog, aki nem pártol el Jézus tanítványainak közösségétől, mondván: ezeket én nem hallgatom. Boldog, aki nem sértődik meg, és nem neheztel meg, ha Istentől kemény beszédet hall. Azért mondom ezt, mert a mai világban, a pszicho-wellness világában mindannyian igényeljük, hogy tartsanak bennünket jól. Mert annyi kemény beszéd van az életben, annyi helyen megaláznak bennünket, annyi mindenünkből kiforgattak. Olyan kemény, brutális, mindenen átgázoló, érdektelen és közönyös a világ. Hát legyen néhány hely, ahol szépet mondanak nekünk, ahol édes beszédet hallunk, ahol megmelegszik a szívünk!
Egyszer bepanaszoltak egy lelkészt, hogy ostorral megy a szószékre, és nagy élvezettel suhogtatja ott. Elmentem álruhában meghallgatni, s tényleg így volt, kemény volt nagyon, amit mondott Csak egy volt a baj, felette élvezte, hogy keménykedik. De nem őt hozom igazán szóba, hanem azokat a keresztyéneket, akik a legkisebb igazságot sem tűrik el, és dohogva mennek el a templomból: jaj, már megint keményet mondtak, jaj, pedig én azért jövök ide, hogy egy félórára lecsendesedjen a lelkem, egy kis nyugodalmat találjak magamnak, s  valami jót, szépet, nagyszerűt kapjak! Legyen így, testvérek, hiszen az evangéliumnál csodálatosabb és szebb beszéd nincsen! De azért kemény az Jézusé, mert keményre fonta? Még egyszer ismétlem, miket mond Jézus: én vagyok az élet kenyere – mi ebben a kemény? Én vagyok az élet vize – mi ebben a kemény? Életemet adom az én szertetteimért – mi ebben a kemény? Úgy szerette Isten ezt a világot, egyszülött Fiát adta érte – mi ebben a kemény? Nos az, meg kell térni, s hogy meg kell változtatnunk az életünket, hogy ez nem azt jelenti, hogy Isten mindent jóváhagy és megsimogatja a fejünket, és azt mondja: csinálj csak, amit akarsz, majd én a végén eligazítom. Isten nem olyan, mint a drágalátós nagymama, aki, miután az unokák otthagyják a kuplerájt a lakásban, bemegy, és alázatosan két hétig takarít utánuk? A csodálatos evangéliumban az van benne, hogy változz meg. Tizenketten maradnak, és megkérdi Jézus: Ti is el akartok menni? És akkor azt mondja Péter: Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad? Egy nagyon fontos különbséget kell itt kihangsúlyoznom, s ha ezt megértjük, megértjük Péter szavának is a lényegét. János evangéliumában a szóra, a beszédre egy minősített szó áll, ez a logosz. A logosz szónak ezer származékszavát ismerjük, teológia, biológia, stb. Minden, amiről beszélhetünk, amit rendszerbe szervezhetünk, ami értelmesen előadható: logosz. Ezt fordítjuk mi szépen igének! De most Péter nem azt mondja Jézusnak, hogy Uram, nálad van az örök élet igéje, vagy, a Te igéd az örök élet, hanem azt mondja: Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad? – és itt egy másik szó áll, ami a hangzó beszédet jelenti. Görögül réma, ez az, amikor beszélünk.
Ezzel azt mondja Péter, hogy Uram, kihez mehetnénk? – nekünk Téged kell hallgatni, amikor beszélsz, amikor mondod a szavakat, amikor a beszélés által megértjük, hogy amit tovább adsz, amit közölsz, az az örök élet. Örök élet beszéde van Tenálad, nem hallunk mástól ilyet, nem tud más ilyet mondani. Amikor teológián dogmatikát tanultunk, a tanárunka rögtön, az elején megtanította nekünk, hogy uraim, maguk prédikátorok lesznek, soha ne felejtsenek el szószékre fölmenvén könyörögni a Szentlélek Istennek, mert amit maguk fognak mondani, az lehet, hogy teológia lesz, lehet, hogy szép beszéd lesz és filozófia lesz, és nagyszerű okosság lesz, de ha Isten lelke nem lesz benne, nem lesz életnek beszéde. Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad. Majd így fejezi be Péter: és mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Figyeljük meg a sorrendet, mert ez igazolja Péternek ezt az odakötöttségét Jézushoz, ezt a megadó tehetetlenségét, vagy – hadd mondjam így – ezt a boldog tehetetlenségét. Nincs kihez menni, nincs máshoz menni, nincs máshoz odamenni és remélni, hogy ilyet hallunk. Így mondja: és mi elhittük és megismertük. Ha azt mondaná Péter, hogy Uram, az örök élet logosza van tenálad, akkor fordítva kéne mondania: mi megismertük és elhittük – ez az emberi sorrend. Megismerem és elhiszem. (Hiszem, ha látom. Bizonyítsd be, elhiszem.) De most Péter a legmélyebb emberit mondja ki, mert föltörte a kemény beszéd. Megszántotta a kemény beszéd. Áttörte a Péter életét körbevevő kemény burkot a jézusi beszéd. Azt mondja: mi elhittük! A hitnek a csodálatos mozzanatával megsejtettük, megéreztük és megragadtuk, hogy Te vagy a Krisztus. Mondhatja ezt Péter? Hisz még nem feszíttetett meg, még nem támadott fel, még nem ment fel a mennybe és nem ült az Atyaisten jobbjára Krisztus, de Péter már most ki tudja mondani: Te vagy a Krisztus! Elhittük, és a hit erejében elkezdtük ezt megismerni. A hit nem bezárja és véglegesíti a tételt, hanem a hit kezdi el az Istennel való dolgunkat, a hit kezdi el annak a belátását, hogy elrontottunk mindent, de Isten újra akarja kezdeni. A hit kezdi el azt, hogy megértem és elfogadom, hogy amikor Isten szól, még ha ez nekem kemény beszéd is, és ez engem kizökkent a magam valójából, ha Isten szól, és ez olyan, mint a kétélű éles kard, ami elhatol az ízekig és a velőkig, ha Isten szól, és ez darabokra is zúz engem, ha Ő szól, akkor kezdődik az igazi élet, mert ezzel kezdődik az élet, ezzel kezdődik az örök élet. S majd ebből jön a megismerés, a hitnek az a nagy kutakodása, hogy ki ez a Jézus, ki ez a Krisztus, kié ez az Ige, aki testet öltött?! Uram, kihez mehetnénk, kérdezzük-mondjuk mi is ma, a fecsegő, sokat beszélő, sokat kiabáló, minden sarokból varázsszavakat mormoló világban. Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad, és mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Mert akivel Isten beszél, az az élettel beszél.
Ámen