Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Újra néhány fontos szereplő áll előttünk ebben a nagyszerű és ugyanakkor megdöbbentő történetben. Újra halljuk Filepet, aki annak idején Nátánaelt elvitte Jézushoz, újra halljuk Andrást, aki testvérének, Péternek tett bizonyságot arról, hogy megtalálta a Messiást.  Ők most a kenyér megszaporítása történetének a belső szereplői. Ők azok, akik Jézus elé viszik a problémát, ők azok, akik igen realista módon elmondják azt, amit mi is tudunk, hogy néhány kenyérből meg néhány halból nem lehet ötezer embert megetetni, ők azok, akik – ha szabad ezt mondani – katalizálják, előre viszik ebben most a csodatételt, vagy, ahogy János evangélista mondja: a jelet. És ezzel el is érkeztünk ennek a történetnek az egyik kulcsmozzanatához: a jelhez, és ahhoz, ami ebből a jelből következik. János evangélista nem beszél el annyi csodát, mint a többi evangélista. Mondhatni, csak egyet-egyet. Például, a kánai menyegzőben esett csodát, amikor Jézus a vizet borrá változtatta, és azt mondja róla: ez volt az első jel, amit Jézus tett. Később Jézus meggyógyít egy gutaütöttet, és azt mondja János evangélista: ez volt a második jel. Közben a többi evangélista sok-sok csodát elbeszél, és ezt a tényt János evangélista is megjegyzi, mondván: sokan mentek Jézushoz, miután látták a csodatételeket, amelyeket a betegeken cselekedett. Tehát, a történet és az üzenet megértése szempontjából fontos tudni, hogy János Jézusnak némelyik csodáját jelnek veszi, és ezeket részletezi. Még egyszer, ismétlem János is számon tartja  a csodatételeket, sőt, az evangéliuma végén azt mondja, ha mindent meg akarnánk írni, amit Jézus tett, a világ összes könyve nem foghatná be, - de ezek közül a csodák közül néhányat kiemel, ezekről részletesen tudósít, és ezeket nevezi jelnek. Egy különös esemény, egy csoda – és egyben jel.
Ezt azért hangsúlyozom különös nyomatékkal, mert a mai történet azzal ér véget, hogy amikor az emberek látták a jelet, amelyet Jézus tett (vagyis a kenyér csodálatos megszaporítását), azt mondották egymásnak: bizonnyal, ez a próféta, aki eljövendő volt. Mikor azonban Jézus észrevette, hogy el akarták ragadni és királlyá akarták tenni, ismét elvonult egymaga a hegyre. Az emberek tehát jelet láttak, de nem jelnek vették. Ez a döntő dolog. Igen, képzeljük el ezt a maga legtermészetesebb módján: Jézus töri a kenyeret és adja tanítványainak, és nem fogy ki kezéből a kenyér. Erről többet most nem tudok mondani, és nem akarom ezt a csodát racionalizálni, valami okos magyarázatot hozzáfűzni,  - ez látszik, ez a jel. De akik ezt látják, nem jelnek veszik, hanem annak, aminek az ember az ilyen történeteket szokta volt venni – csodának. Tehát különbséget jelez az evangélista, és ennek a megértése döntő a számunkra is.
Akik látják, hogy Jézus kezéből nem fogy ki a kenyér, rögvest összesúgnak, összetanakodnak és azt mondják egymás között, hogy Jézus az ő emberük, Ő az, akiről a próféták beszéltek (már ahogy az emberek értik a prófétákat), Ő az eljövendő, Ő az, akire mindig várt az ember, akire minden kor embere vár, Ő a megoldó ember, hiszen nem fogy ki kezéből a kenyér. Ez a megoldás. Nem kell szántani, nem kell takarni, magot sem kell kivetni, nem kell szorongani, hogy lesz-e aratás.  Félre a tudós professzorokkal, akik évről évre jelzéseket adnak az emberiségnek, hogy lesz-e elegendő élelem, elbírja-e a föld hátán az embert. Nem kell ezzel foglakozni, - itt a mi emberünk, nem fogy ki kezéből a kenyér! Ha hozzákapcsoljuk ehhez azt is, amit János előzőleg mond, hogy nagy tömeg ment Jézus után, mert látták a csodatételeket, amiket a betegeken tett, akkor úgy kellene mondani: itt van a másik nagy megoldás. A gyógyulás. Gyógyulások jönnek Jézustól. Ezt akarjuk, erre vágyunk. Ha van kenyér és van egészség (ahogy a magyar ember mondja: csak egészség legyen, meg kenyér legyen!), akkor a világban minden rendben van.
Ne ítéljük meg túl hamar ezt az okoskodást, mert ez a mi okoskodásunk is. Így élünk, így kell élnünk, ezekkel a reményekkel. Megtanít bennünket Isten igéje arra, hogy az Istentől való elszakadásunknak, a lázadó szívünknek, a kificamodott az emberi életnek legalább két nagyon súlyos következménye van: a szűkösség és a betegség. Ha föllapozzuk a zsoltárokat, szinte állandóan ezzel a kéréssel találkozunk: csak szűkösség ne jöjjön rám, csak elégségben legyen az életem, csak megkapjam mindazt, amire szükségem van. Maga Jézus így tanít bennünket imádkozni: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és szabadíts meg a gonosztól. S ha egészség van, biztosak lehetünk, hogy nem rohan halálba az életünk. Ne ítéljünk hát könnyen ezekről az emberekről, akik látva ezt a jelet, nem értik, amit Jézus jelezni akar. Ne ítéljünk gyorsan amiatt, hogy összesúgnak, el akarják ragadni Jézust, és királlyá akarják tenni. Hiszen: ilyen király kell, Ő kell, Ő a megoldás, Őt kell hát az első helyre ültetni, az Ő kezébe kell adni az élet minden dolgát, Ő hozza majd a törvényeket, Ő uralkodik majd fölöttünk, kezéből mindig bőséggel telik kenyér, és kezéből mindig bőséggel jön gyógyulás.
Éppen ezért megdöbbentő, amit János evangélista mond. Jézus észrevette, hogy jönni akarnak, és Őt elragadni, hogy királlyá tegyék, ezért ismét elvonult egymaga a hegyre. Később majd Jézus elmondja a tanítványoknak a visszahúzódásának az okát, de most még egy pillanatra, adjuk át magunkat ennek a drámának, és próbáljuk magunkat beleélni akár csak szemlélőként is ebbe a helyzetbe. És mondjuk azt – mert ezt kell mondanunk! –, hát nem itt van a pillanat, hát nem ez a döntő óra, nem most kellene bekövetkeznie annak, aminek minden hívő szívében ott van a magja, hogy íme, itt van a nagy teokratikus pillanat, itt van az a momentum, amikor megvalósul az emberiség életében az, amire minden igaz hívő vágyakozik, - és az Isten jó rendje. Hát nem azért jövendöltek a próféták, és vártak a régiek, s nem ezért jött Jézus, nem azért jött közénk az Ige, hogy ez a pillanat bekövetkezzen? Isten uralmat vesz az ember fölött, és nem erőszakkal! Bátran mondom ezt a szót, hogy teokratikus, bár a modern politikában, különösen az európai logikában meg az újságírók nyelvén ez elfajult a teokrácia szó, és általában az iszlám uralmát szokták rajta érteni, és azzal rémísztgetnek, hogy jönnek majd az iszlám papok, kihirdetik a saríját és akkor lesz itt egy borzasztó uralom! Eredetileg azonban ez a szó azt jelenti, hogy az emberek önként, szabadon alávetik magukat Isten fenséges rendjének. Ahogy arról Jeremiás próféta jövendöl: eljön majd az az idő, amikor a törvény, az Isten jó rendje nem külső kényszert fog jelenteni az ember számára, nem olyan rend lesz ez, amit, ha akarjuk, ha nem, meg kell tanulni, ha akarjuk, ha nem, be kell tartani, mert erővel, szankciókkal megtanítanak bennünket rá. Hanem, azt mondja Jeremiás próféta: törvényüket szívembe írom be! Ekkor történik meg ez a nagy, szabad, önkéntes alávetés.
Másik, idegen szóval: ez a teonómia, az Isten-törvénység boldog állapota. Ez eléggé ismeretlen. Inkább azt ismerjük, amikor borzasztó világ zajlik, mint ami ma is megy, hogy mindenki autonóm, öntörvényű szeretne lenni, mindenki önmagának akar rendet szabni, maga akarja eldönteni, hogy mi a jó és a szép, közben pedig egy borzasztó heteronómia, más-törvényűség uralkodik rajtunk. Adót fizetni kell, s én hiába mondom magamban, hogy nem jó dolog az adó, az adót meg kell fizetnem. Az autósztrádán óránként 130 kilométeres sebességgel lehet haladni, s én hiába mondom, hogy nekem jobb lenne 200-zal vágtatni,  kemény törvények szabályozzák a rendet. Hiába mondja egy zseniális gyermek, hogy neki a latin ábécé nem jó, ő másfajta betűkkel tudná tökéletesen kifejezni magát, meg kell tanulnia a latin ábécét. És hiába mondja valaki, hogy térjünk vissza a régi római számokhoz, azok voltak az igazi jelek, mi ma arab számokkal számolunk. És sorolhatnám még.  Törvények között vagyunk, s csak áltatjuk magunkat az öntörvényűséggel. Illetve, egészen pontosan: folyamatosan őrlődünk az öntörvényűség és a más-törvényűség között. Ez akkor oldódna fel, amikor eljönne a boldog pillanat, az Isten-törvényűségneka pillanata. De ez önkéntességet feltételez. S, lám, itt a pillanat! Ötezer ember összeesküvést sző, és önként, maguktól el akarják ragadni Jézust, szinte rá akarják kényszeríteni Jézusra a királyságot, s nem fordítva. Nem Jézus akarja rájuk kényszeríteni az uralmat, nem Jézus az, aki azt mondja: na, most kaptatok ötezren enni, hol a trón, hol a pajzs, hol a kard, hol a sereg? – enyém a hatalom! Itt a döntő óra. De csak látszólag döntő pillanat ez - és látszólagos voltát éppen az mutatja meg, hogy  Jézus kivonja magát. Sőt, szinte elmenekül.
Az az ige, amit itt, a 15. versben János evangélista mond, hogy Jézus „ismét elvonult” egymaga a hegyre, úgy is fordítható, elmenekült. (Ugyanezzel a szóval írja le Máté evangélista, hogy József és Mária a kisded Jézussal Egyiptomba menekültek, Máté 2:14). Tehát mintegy pánikban, vagy kétségbeesetten, de mindenképpen magányosan vonul vissza Jézus, még a tanítványai közreműködését sem kéri, s okkal egyébként. Majd később, Jeruzsálemben, a döntő héten, a döntő napokban kiderül, hogy a tanítványok is dédelgettek uralmi ambíciókat. A visszahúzódás után nem sokkal Jézus elmagyarázza tettének okát a tanítványoknak: „bizony-bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek abból a kenyérből és jóllaktatok. Munkálkodjatok azért nem az eledelért, mely elvész, hanem amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd nektek, mert Őt az Atya pecsételte el, az Isten.” (6:26-27) Ebben a szóban  Krisztus világosan kimondja, hogy a tanítványait is az emberek, a többiek közé számítja. Azt mondja Jézus: tudom, hogy azért kerestek ilyen kétségbeesetten, azért jöttetek utánam, hogy felkutassatok, mert ettetek és jóllaktatok, és nem azért, hogy a jelet láttátok. Vagyis láttátok a jelet, de nem értettétek. Mi a jel? Ez az üzenet: munkálkodjatok, fáradozzatok olyan eledelért, amely megmarad az örökéletre.
Ezzel azt mondja ki Jézus, hogy Ő azért jött, hogy helyreállítsa Istennek és embernek a dolgát. Istennek és embernek a dolga abban van elrontva ugyanis, mind a mai napig elrontva, és mi is gyakran elrontjuk, hogy mi – úgymond – csapdába fogjuk az isteni világot. Vagyis megnyitjuk a világunkat az isteni előtt, és amikor abban jelennek meg, azokat mi, mint egy csapdába, rögtön bezárjuk. Igen, nekünk kell az erő, nekünk kellenek az isteni áldások, nekünk kellenek a megvilágosodások! Nemrégiben végigolvastam egy amerikai prédikációs kötetet, egy nagyon híres „sztár-prédikátornak” az igehirdetéseit. A televízióban is lehet őt látni, Robert Schullernek hívják, Los Angelesben van egy nagy kristály-katedrálisa, ötezer ember fér bele, sőt, autós-parkolóból is, mintegy autós-mozi gyanánt is lehet őt hallgatni. Nagyon híres valaki. Végigolvastam a prédikációit, s mindegyike arról szól, hogyan kapok erőt, hogyan kapok önbecsülést, mit jelent pozitív gondolkodásra jutni, hogyan lehet kibogozni az élet összegubancolódott szálait, és így tovább. Egyszóval, nagyon gyakorlatias és fontos életvezetési tanácsokat mond az igehirdetéseiben. Nem is véletlenül népszerű – megmondom őszintén. Nyolcvan éves, de ő prédikál, és mind a mai napig tele a temploma. Igen, ezt akarjuk, erőt akarunk, a rejtvény megoldását akarjuk, kulcsot akarunk a kezünkbe az életünkhöz, gyakorlatias, praktikus dolgokat akarunk. Egy szóval mondom most: királyt akarunk! Egy megmondó embert akarunk, aki tudja a tutit, és elvezet bennünket a megoldásokhoz. De ez azt jelenti, Jézus szavai értelmében, hogy múlandókért fáradozunk. Mert azt a kenyeret, amit Ő adott, és aminek a maradékát összegyűjtette, és szétosztatta a szegények között, Jézus mégiscsak múlandó eledelnek nevezi. Az a kenyér elmúlik, azért is kellett összeszáradni, hogy meg ne száradjon, el ne vesszen, hogy amíg még ép, szét lehessen osztani.
De mit mond János evangélista? – Közel volt a húsvét ünnepe, amikor ez történt. És azért jegyzi meg ezt, mert a régiek, a húsvétban, vagyis a kovásztalan kenyér ünnepében látták meg azt, amit mi az úrvacsora kenyerében és borában látjunk, ami az örök életre való. Egyszer azt mondta nekem valaki, kicsit tréfásan – s persze talán, igaza is volt – hogy tiszteletes úr, azzal a kis darab kenyérrel, amit nekem szokott úrvacsorakor adni, meg azzal a korty borral, azzal nem lehet jóllakni, abban annyi energia sincs, hogy én azzal a Déli pályaudvarig le tudjak gyalogolni. Igen ez így van, sőt, rátoldok, lehet, hogy még a Királyhágó térig sem elég. De Isten országáig el lehet vele menni! Erről beszél Jézus.
Ti azért kerestek, mert jóllaktatok azzal, ami elmúlik, és az örökkévalót akarjátok a múlandóságok királyává tenni. Munkálkodjatok azért oly eledelért – mondja Jézus – ami örök életre való. Hogy áll helyre a rend, az isteni és emberi dolgok jó rendje? Jézusban megnyílik az út az örökkévalóban, Jézus a mi utunk az örökkévalóhoz. Mert, hogyha elrontja az ember – és gyakran elrontjuk –, akkor az úgy van, hogy kívánás támad bennünk, hogy az örökkévaló jöjjön hozzánk, múlandókhoz, legyen itt, lakozzék velünk, töltse be az életünket, adjon jó tanácsokat, adjon erőt, bölcsességet, vigasztalást, kenyeret, egészséget, gyógyulást, mindazt, ami ehhez az élethez kell, mindazt, a mi a múlandóhoz kell! De mit mond Jézus? – Én vagyok az élet kenyere, s ha valaki belőlem eszik, soha meg nem éhezik. Én vagyok az élet vize, ha valaki belőlem iszik, soha meg nem szomjúhozik. Örök élet kenyere, örök élet vize. Isten tehát Jézusban nyitja meg számunkra az örökkévalót, s mi Jézusban indulhatunk el a múlandóból az örökkévaló felé. Ez az Isten rendje, ez az Isten királysága, ez az örökkévaló uralma, és így hív múlandóból az örökkévalóba. Ezért nem akar Jézus kenyérszaporító király lenni, ezért nem akar Jézus csodadoktor-király lenni, ezért nem akar Jézus karddal a kezében politikai uralkodó lenni, ezért nem tesz tétet arra, hogy ideig, óráig, tíz évig, száz évig, ötszáz évig fölállítson egy földi birodalmat, hogy annak polgárai mindenkivel szemben elsőbbséget élvezzenek. Jézus ajtót nyit meg, Jézus utat mutat, Jézus az igazságot tárja fel a számunkra, és egy olyan életre hív meg, amely a mulandóból, az elveszőből az örökkévalóba tart. Így mondja tanítványainak: bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem ettetek a kenyerekből és jóllaktatok; munkálkodjatok nem az eledelért, mely elvész, hanem az eledelért, mely megmarad az örök életre, amelyet az ember Fia ad majd néktek.
Megkérdezik Jézustól: akkor mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felelt Jézus és mondotta nekik: az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött. Tulajdonképpen most kellene kezdenem az igehirdetést, de befejezem, mert ez a döntő: higgyetek abban, akit Isten küldött. Mit jelent Jézusban hinni? Nem annyit, hogy elhisszük, hogy Őt Isten küldötte, hogy csodát tud tenni, s kezéből nem fogy ki a kenyér, - ezt mindenki látta, ezért akartak belőle királyt csinálni. Hanem hinni, hogy Benne Isten egyszer s mindenkorra és örökkévaló módon megnyitotta az utat az örökkévalóba. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Az ember hajlamos arra, hogy bezárja magát önkörébe. Beengedjük ugyan az istenit, nem tagadom ezt. Sőt, állítom, hogy a mai ember is lázasan keresi és igényli az istenit és kutat utána, és próbálja azokat a forrásokat föltárni, ahonnan az isteni beáramolhat az életébe. De be is zárja, de múlandóvá is teszi, de el is veszi igazi értékét. Jézus azért jött, hogy megnyissa nekünk az utat az örökkévalóba, az istenibe. Hinni Őbenne azt jelenti: megfogadni szavát, követni útját s rábízni életünket az istenire, hogy immár ne a mi életünk hordozza az örökkévalót, ne a véges hordozza a véghetetlent (mert ez lehetetlen!), hanem immár az örökkévaló fogadja be a múlandót, és a véghetetlen hordozza a végest, Isten hordozza az embert, áldott és szeretett teremtményét.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Tudom jól, magam tapasztalatából is, de másokéból is, hogy az ember nem szeret újra kezdeni. S főleg azért nem szeretünk újra kezdeni, mert gyakran ugyanazt a kört járjuk végig. Bár eltervezéseinknek, dolgainknak, vágyainknak a végéhez érünk, mégis ugyanabba a körbe lépünk be, és szinte – így szoktuk mondani – kísértetiesen ismétlődik minden, ugyanúgy forog a kerék. Mégis, most hogy János evangéliumát kezdjük olvasni, engedje meg a gyülekezet, hogy hadd utaljak arra, amivel a múlt alkalommal befejeztük egy másik evangélium olvasását, a Márkét. S hiszem, hogy az Isten Szentlelke segedelmével nem azt fogjuk érezni, hogy mindig ugyanazt a kört járjuk, hanem sokkal inkább elmélyülünk és csodálatos válaszokat kapunk néhány olyan kérdésre, amit a magunk élete kapcsán is fel szoktunk tenni, föl is kell tennünk.
Márk evangéliumát úgy fejezte be az evangélista, hogy Jézus megfeddi tanítványait a keményszívűségük és hitetlenségük miatt. Ez a feddés nem a tanítványi életút kezdetére esik, hanem a feltámadás után hangzik el, , miután több ízben megjelent már feltámadottként tanítványainak.  Márk evangélista tömören mondja: nem hittek neki, és a Mester megrótta őket. Azt is láttuk, és ez volt a mi csodálkozó kérdésünknek a lényege, hogy miképpen lehetséges, hogy üdvözítőnk bár ilyen keményszívűséget és hitetlenséget tapasztal a tanítványokban, mégis elküldi őket bizonyságtételre, és azt ígéri, hogy a bizonyságtételüket nagyszerű és csodálatos jelek követik. És ezen a kérdésen keresztül belecsodálkozhattunk a saját keresztyén létünkbe is, mert mi is keményszívűek vagyunk, hitetlenségre hajlamosak, gyakran kiüresedik az életünk. Hát napról-napra csodálkozhatunk, hogy Istennek mégis dolga van velünk, Istennek mégis köze van hozzánk.
Most tehát kinyitjuk János evangéliumát, és itt tekintünk bele ebbe a titokba.  A kérdés itt az, hogy milyen az, amikor az elkötelezést elhárító szóval találkozunk? Milyen az, amikor mi hitre, Jézus követésére hívunk valakit, és tőle válaszul ehhez hasonló kérdést kapunk: Jöhet-e Názáretből valami jó? Jöhet-e Názáretből valami jó – kérdezi Nátánael Fülöpöt, aki lelkesen és ujjongva megy hozzá és mondja: akiről Mózes írt, akiről a próféták jövendöltek, az üdvözítőt megtaláltuk. Gyere. Fülöp hívására nem az történik, ami András és Simon esetében pár órával ezelőtt bekövetkezett. András azt mondta Péternek, hogy megtaláltuk a Messiást. S lám, megy Péter is és bekapcsolódik a tanítványi közösségbe. Itt Nátánael visszakérdez: Jöhet-e Názáretből valami jó? Én meghagyom a Biblia-tudósok igazságát, miszerint ez afféle szólás-mondás lehetett abban az időben. Ahogy Sárbogárdon mondották, hogy ha Tinódról bejönnek a legények: bicskázás lesz. Ez egy szólás-mondás volt Sárbogárdon, melynek régi eredete volt, talán a 19. században volt egy bicskázás, s így maradt szólásban. Vagy, ahogy a pestiek mondják: jaj, akik Budán laknak!! – és ebben benne van minden. Tehát vannak Biblia-tudósok, akik azt mondják, hogy Nátánael részéről ez a szó egyszerű emberi reakció, kiszaladt belőle hirtelen egy megfontolatlan, meggondolatlan mondás, - mert hallott egy nevet, hozzákapcsolja egy városhoz, a városhoz kapcsolódik egy szólás-mondás, hát mondja – körülbelül talán ennyit tud Názáretről. S mondja: Jöhet-e valami jó Názáretből?
Én azonban azt hiszem, hogy három mélysége van ennek a mondatnak. Talán így lehetne megfogalmazni az elsőt: milyen az, amikor egy szkeptikus találkozik a jó hírrel? Merthogy Nátánael mondatában mély szkepszis van: jöhet-e valami jó Názáretből? –, ez egyenes, állító mondatra lefordítva így hangzik: Názáretből bajosan jön akármi jó is! Így szól a szkepszis. A szkepszis élet-tapasztalatokon megérlelt emberi magatartás, viszonyulás, a szkeptikus ember nem vár semmi jót másoktól, személyektől, helyektől, dolgokról. A szkepszis nem gyanúsítás – félreértés ne essék! –, a szkeptikus ember nem gyanakvó ember, - rátartása van, mert voltak keserű tapasztalatai, szomorú élményei. Megtanította az élet, hogy távolságtartó legyen, hogy ne lelkesedjen azonnal.  Különösen annak az embernek az életében jelenik meg a szkepszis, aki gyermek korában, élete kezdetén hamar és gyorsan lelkesedett, s aztán csalódott. Valaki becsapta, valaki rászedte őt, vagy éppen olyasvalamire vállalkozott, amire nem volt elég ereje. A szkepszis tehát távolságtartás, mondhatnám, józanság, mely annyira kijózanítja az embert, hogy aztán meg is fagyasztja. A szkeptikus ember nem indul el kirándulni, mert az erdőben keresztutak és ösvények vannak, és ő tudja magáról, hogy úgyis el fog tévedni, hát nem indul el. A szkeptikus ember nem kezd el nyelvet tanulni, mert iskolás korában minden nyelvórán megbukott, nincs nyelvérzéke, ő magát ezzel nem fogja fárasztani. A szkeptikus ember nem megy ki a focipályára, mert soha egyeneset a labdába nem tudott rúgni, ő letesz arról, hogy belőle labdarúgó-világbajnok legyen. Ez egy egyszerű magatartás: bizonyos dolgokba nem fogok bele, még ha lelkes emberek ujjonganak is, még ha fülembe verdesik a jó hírt. Milyen az, amikor az evangélium, a jó hír, az Üdvözítő jó híre találkozik egy szkeptikussal? Jöhet-e Názáretből valami jó? Nincs ebben semmi bántás. Nem is ismeri Jézust, nem is tudja, kiről van szó, csak a nevét hallotta, s talán az apját ismeri. Köszönöm szépen, én oda nem megyek, én ebben nem veszek részt.
De azt hiszem, Nátánael nem annyira szkepszissel, inkább dogmatizmussal terhelt ember, mert nemcsak a szkeptikusok tudnak ilyet mondani, hanem a dogmatikusok is. Feltehetően ez a mi Nátánaelünk inkább dogmatikus volt. Amikor ugyanis mégis elmegy – mert addig erősködik Fülöp, hogy gyere, lásd meg te magad, nézd meg a saját szemeddel, hogy szinte odavonszolja Jézushoz –, akkor Jézus így szól hozzá: íme, egy igazi izraelita, akiben hamisság nincsen. A dogmatikus az, akiben nincsen hamisság. Tudom, hogy a 21. századi ember nem szereti a dogmákat, nem szeretjük a dogmatikusakat, borzasztó figuráknak tartjuk őket, kockafejűek, nem engednek, hajlíthatatlanok. Márpedig mi egy olyan korban élünk, melyben minden viszonylagos, mindent meg lehet kóstolni, mindent lehet egymással viszonyítani, mindenben van valami. De, ímé, egy igaz izraelita, akiben semmi hamisság nincs. Benned tiszta gondolkodás lakozik – mondja Jézus Nátánaelnek.
Ez az ember nem engedi azt, hogy őbenne az igazság hamissággal vagy hazugsággal keveredjen. Ő minden nap megküzd az igazságért. Nem a maga igazáért, - az igazságért küzd. Ebben gyakorolja magát. Lehet, hogy az igazság senkit nem érdekel, lehet, hogy az igazságra mindenki rálegyint, lehet, hogy az igazságra azt mondják, hogy ódivatú, és hogy aszerint ma nem lehet élni. De ő minden nap megverekszik érte, minden nap megtisztítja magát. Vegyük komolyan Jézus szavát. Nem értek egyet azzal a Biblia-magyarázóval, aki azt mondta, hogy ez ironikus mondata Jézustól: mert lehet ezt nagyon gúnyosan mondani. Nem. Ez egy igazi izraelita, ez az ember hisz, ennek az embernek vannak sarkalatos tételei, ez az ember princípiumokra alapozza az életét, és ezért mondta: Jöhet-e Názáretből valami jó? Merthogy ő is Messiás-hívő, ismeri a próféciákat, a jövendöléseket, és azokban nincs szó Názáretről. Betlehemről van szó, meg Júdeáról, és dávidi leszármazásról. Názáret nem illik a paradigmába, rendszeridegen elem. Jöhet Názáretből valami jó? – lám, nem a szkeptikus kérdezi, hanem a dogmatikus, aki üdvözítőt vár és az üdvösséget várja. Tehát csak visszakérdez Fülöpre, aki ezt mondja, mert ő is dogmatikusul beszél. Mint mond Fülöp: aki felől írt Mózes a törvényben, és aki felől írtak a próféták, akiről jövendöltek, azt mi megtaláltuk. Ez az a Jézus, a József fia, aki Názáretből jön. De Nátánael felel: onnan nem jöhet ez a jó, onnan nem jöhet az üdvözítő, mert akkor Mózes nem írt igazat, és a próféták nem írtak igazat. Ezt a kettőt Nátánael nem tudja a maga legmélyebb és legigazabb meggyőződésével összeegyeztetni. Még szinte azt tudom mondani, dicséretet is kap Jézustól: ímé, egy igazi izraelita, akiben hamisság nincsen.
De itt érkezünk el a kérdés harmadik mélységéig: Jöhet-e Názáretből valami jó,  - ez túl van szkepszisen, túl van dogmatikán, túl van a yanúsításon, és túl van a szilárd és megingathatatlan hiten. Miért? Mert eleve ilyen az ember. Az ember kérdez így. Az ember, akinek tapasztalatai vannak a másik emberrel kapcsolatban, az az aki ismeri önmagát, s tisztában van az emberi lét mélységével. De még inkább azt kellene mondanom, hogy az emberi létezés sekélyességével van tisztában, tökéletesen látja, hogy az ember képtelen eljutni arra, amit magának kitűzött. Milyen az ember, amikor találkozik a jó hírrel? – ez a kérdés. Milyenek vagyunk, amikor találkozunk a jó hírrel? – mintha azt kérdezné Nátánael: embertől, ember által jöhet-e valami jó? Názáret itt nem egy poros falut jelent, Názáret nem az a helyiség, amiről jövendölhetett volna Ézsaiás próféta. Názáret mi vagyunk. Jöhet-e Názáretből valami jó? Én vagyok Názáret, te vagy, kedves testvérem, Názáret. Az én családom, a te családod, ez a mi gyülekezetünk az. S mintha a Déli pályaudvarnál hívnánk valakit templomba, és azt mondaná, jöhet-e a Böszörményi útról valami jó? Nem cinikus, nem szkeptikus, nem dogmatikus ez a kérdés. Ember-kérdés. Emberi kérdés, és annyiban szkeptikus, annyiban dogmatikus, amennyiben az ember szkeptikus vagy dogmatikus, amennyiben a hitetlenség és a hit között vergődik és próbál valamire jutni.
Csodálatos, ahogyan megértettük Márk evangélista megjegyzését, de itt értjük meg teljes mélységében: nem hittek. Itt értjük meg Jézus korholó szavát, amit sokkal-sokkal később mond majd a történet végén, a feltámadás után, amikor keményszívükért és hitetlenségükért megfeddette őket. Igen, az igazi hitnek ilyen ellenségei vannak: szkepszis, dogmatika, s  az igaz hitnek olyan ellensége van: embernek lenni. És milyen csodálatos amikor, a történet másik felét olvassuk, hogyan felel mindenre Jézus.
Először is azt szeretném elmondani, hogy ahogy olvassuk az evangéliumokat, azt látjuk, hogy Jézus nagyon válogatós, amikor tanítványokat gyűjt. Nem hajtja a kényszer, hogy össze kell szednie egy csapatot. Sokan látták biztos azt a régi filmet (Régi idők focija), melyben Garas Dezső játszotta a főszerepet, egy focimenedzsert játszott, akinek tizenegy legényt kellett kiállítania a pályára, ha fújt, ha esett, mert kellett egy csapat. S arról szól az egész komédia, hogy milyen trükkökkel, módokkal szedi össze a csapatát. A fele nem is tud focizni, de föl kell valakiket küldeni a pályára. Aki így gondol arra, hogy tanítványokat Jézus gyűjt, merő tévedésben van, - olvassuk csak tovább az evangéliumot. Kiváló emberek ajánlkoztak tanítványául. Az egyikről viszont azt olvassuk, hogy megszomorodva ment el, mert Jézus feltételeket szabott. A másikról azt olvassuk, hogy ment volna tanítványnak, maga ajánlkozott, de azt kérte, hogy hazamenne, elintézne néhány dolgot, s akkor Jézus azt mondta, hogy nem. Sokan mentek hozzá, és ilyeneket mondott Jézus: a rókáknak van barlangjuk, az ég madarainak van fészkük, az ember fiának nincsen fejét hová lehajtania. Akik aztán tanítványul szegődtek, lépten-nyomon elképesztő szavakkal szembesültek: aki tanítványom akar lenni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét. Nem lehet a tanítványom, aki nem kerül konfliktusba apjával, anyjával, fitestvérével, nőtestvérével és nem úgy szeret engem. Hát milyen tanítványság ez? De értjük mindannyian, hogy Jézus az, aki tanítványokat keres és választ magának. S éppen majd itt, János evangéliumában olvassuk egy alkalommal, hogy megrendültek a tanítványok és Jézus azt mondja nekik: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket azért, hogy a tanítványaimmá legyetek, és az életetek gyümölcsöt teremjen.
Ezt azért mondtam el, mert ha mi tanítványokat válogatnánk magunknak, Nátánael biztos nem kerülne be a körbe. Mit mond Nátánael? – Jöhet-e Názáretből valami jó? Nos, kedves testvérek, ha nekem Pápán bármelyik diákom azzal kezdené az első órát, amikor bemutatkozunk, hogy jöhet-e Sárbogárdról valami jó, az biztos, hogy nem érné meg a félévet. A dogmatika olyan tárgy, amiből magamat is meg tudom buktatni. Ne sértegessen engem senki. Nátánael mégis Jézus tanítványa lesz, mégis elhívja Jézus. Itt valami nagy titok, és mindannyiunkra tartozó titok lappang, - ez az Isten hozzánk jövetele, ez az, ahogyan a Messiás hozzánk érkezik, megszólít és elhív bennünket. Nézzük meg, hogy teszi ezt?
Először is, amikor Jézushoz jön Nátánael, még oda se ér, már felkiált Jézus: íme egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen. Nátánael, a szkeptikus-dogmatikus, megkérdezi: honnét ismersz engem? Hogy veszi Jézus a bátorságot, hogy ilyen minősítést mondjon, és hogy-hogy eltalálja Nátánael igyekezetét. Csodálatos, hogy ez az egy mondat, amivel Jézus elhívja ez a tanítványt, a szíve közepét találja el. S erre egy pillanat alatt összetörik, mert valaki belelát a szíve legmélyébe. Honnét ismersz engem? – kérdezi Jézust szinte riadtan. Kérdezzük meg imádságunkban, egész szent életgyakorlatunkban a mi Üdvözítőnket így, egyes szám, első személyben: honnét ismersz Te engem? A férjem sem ismer úgy, a szüleim sem ismernek úgy, a lelkigondozóm sem ismer úgy, a pszichológusom sem ismer úgy, mint te. És magam sem ismerem úgy magamat. Honnét ismersz engem? – és ha így ismersz, miért hívsz mégis tanítványnak? És ha olyannak ismersz, amilyen valójában vagyok, miért kellek Neked egyáltalán? Így felel Jézus Nátánael kérdésére: mielőtt ide hívott volna téged Fülöp, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál. Úgy-e milyen érdekes, mert azután Nátánael teljesen összeomlik, és azt mondja Jézusnak: Te vagy az Isten fia, Te vagy az Izrael királya! A szkeptikus összeomlik, igen. Ha jönne valaki a templomba, s fogadná az ajtóban a presbiter, és azt mondaná neki: jó, hogy jössz, láttalak az imént a Déli pályaudvarnál villamosmegállóban. Emlékszünk, ez az emberünk, Nátánael, a legmélyebb szkepszissel kezdi. Ő nem hisz el semmit. Most nem szkeptikus, hanem összeomlik, mert Jézus olyan természetes módon mondja, hogy láttalak, olyan természetes módon mondja, hogy ismerlek, és a viszontkérdésre olyan egyszerűen mondja, mert láttalak a fügefa alatt. És ez elég. És nekünk is elég, ha a mi Mesterünk is azt mondja: ismerlek, mert láttalak, láttalak az imént, láttalak egy évvel ezelőtt, láttalak gyerekkorodban, láttalak akkor, amikor még meg sem születtél, láttalak akkor, amikor meg sem fogantattál. Örök időtől fogva ismerlek. Itt érti meg Nátánael, hogy ebben a Jézusban Istennek ez a mindent-látása, az egész emberi életet magába foglaló mindentudása jelenik meg.
De még nincs vége a beszélgetésnek. Jézus őrá jellemző módon ezt mondja: Nátánael, hogy azt mondtam, láttalak téged a fügefa alatt, máris hiszel? Nagyobbakat fogsz majd látni ezeknél. Majd az utolsó mondat felel meg arra a kérdésre, jöhet-e valami jó Názáretből, mert ezt mondja Jézus: bizony, bizony mondom nektek, mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, ahogy felszállnak és leszállnak az ember Fiára. Nátánael azt kérdezte, jöhet-e Názáretből valami jó? Mi is azt kérdezzük, jöhet-e a hagyományból, jöhet-e a történelemből jöhet-e egy meggyőződésből, , jöhet-e egy poros faluból, jöhet-e egy másik embertől, jöhet-e emberből valami jó? És most Jézus nem azt mondja Nátánaelnak, hogy jöhet az emberből valami jó! Ezt mondja Jézus: Nátánael, én azt mondtam, hogy láttalak a fügefa alatt, és máris hiszel, nagyobbat fogsz ennél látni, látni fogod, honnét jön a jó! Mert a jó úgy jön Názáretből, hogy Jézus jön onnan, mert a jó úgy jön Názáretből, hogy ez a Jézus embertestet öltött, hozzánk hasonlóvá lett mindenben, kivéve a bűnt, mert ez a jó úgy jön, hogy Isten belépett az emberi történelembe, és elvégezte az emberérét, amit az ember nem tud önmagáért elvégezni. Ez a jó, ez a megváltás, ez az üdvösség. Nagyobbat fogtok ennél látni – mondja Jézus –, látjátok megnyílni az eget, és Isten angyalait felszállni és alászállni az ember Fiára, látni fogjátok, hogy az ember Fia nem egy próféta, nem egy nagy tanító, nem egy rabbi, nem az a kivétel,  aki erősíti az igazságot, hogy Názáretből semmi jó nem jöhet. Nem egy félistent fogtok látni, nem egy földre szállt angyalt fogtok látni, hanem a Szentháromság második személyét, akiről fölszállnak és akire leszállnak az angyalok. Dicsőítik és szolgálják. Szolgálják Őt, aki minden jónak forrása. Nátánael azt kérdezte: Jöhet-e Názáretből valami jó? Hadd fejezzem be azzal, hogy nekünk kell odamenni, ahol a jó van! Erre unszolja Fülöp, a társa: gyere és lásd meg. Jézusban van a jó, Jézusban van az üdvösség, Jézusban van a szabadítás. Menjünk Hozzá, engedjük, hogy Ő hívjon, tegyen minket hitetlenségünk, kételkedésünk, nyomorult emberi voltunk ellenére követőivé, tanítvánnyá, hogy mostantól fogva mi is lássuk megnyílni az eget, látni, ahogy angyalok szolgálnak Neki, és dicsőítik Őt, látni, hogy ott van Nála a jó, és aki Őt követi, szavának enged, megkapja Tőle jutalmul, örök ajándékul.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Mai napon jutunk végére Márk evangéliuma olvasásának, és ez az evangéliumi zárás – ha szabad ezt mondanom – nem tartozik a népszerűbb evangéliumi zárások közé,. Elég, ha csak arra utalok, hogy Lukács evangéliuma végén a feltámadásról szóló beszámoló hihetetlenül plasztikusan, drámaian, szinte egzisztenciálisan írja le, ahogy az Emmaus felé menő tanítványok vitatkoznak, elkeseredetten, csüggedten, és szinte misztikus a történet, ahogy Jézus megjelenik közöttük, mellettük, vacsoravendégük lesz. Vagy, ha Máté evangéliumának a végére gondolunk, egy kis novellát olvasunk arról, amint megjelenik az angyal, elhengeríti a követ, mennek az asszonyok, üres sírt találnak, hazaszaladnak, de közben az őrök is jelentik a Nagytanácsnak, hogy eltűnt Jézus, szólnak Pilátusnak, akcióba lendül mindenki: egyrészt a boldog tanú, másrészt pedig az elhallgattatásra igyekvő. Egy egész drámát lehetne belőle írni. János evangéliumának a vége is csodálatos, megismétlődik a halfogás, halljuk Jézusnak és Péternek a megbocsátásról, a szeretetről szóló csodálatos beszélgetését, az elküldő parancsot.
Márk evangélista ehhez képest igen szikár, tömör. Szinte mondhatnánk, hogy az evangéliuma végén csak egy tartalomjegyzéket közöl, és ennek a tartalomjegyzéknek a részletes kifejtését a többi evangéliumban olvassuk. Át is lapozhatunk rajta, hiszen ha könyvet olvasunk, mégsem állunk meg a tartalomjegyzéknél, megyünk tovább. Azon kívül Márk evangéliuma végén van két nagyon különös megjegyzés vagy különös körülmény is, ami igen nehézzé teszi a megértést. De ma, Szentháromság vasárnapján, azt hiszem, méltó mind a kettőbe belenézni, hogy még jobban és mélyebben értsük a Szentháromság Istennek velünk való életét, az evangélium titkát és a keresztyénség lényegét is.
Az első megjegyzés arra mutat, hogy miközben a többi evangélista igen élénken jelzi, hogy Szentlélek-hatalom árad ki a feltámadáskor (Máténál egészen egyértelmű, ott van a missziói parancsban: az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében... Lukács evangélista azt jelzi, hogy a Szentlélek munkálkodik a tanítványok szívében, a Lélek zárja le a szemüket, majd nyitja meg, a Lélek hozza fel a szívükbe a régi emlékeket és a régi szavakat és teszi számukra érthetővé, hogy mi történt. János evangélista pedig csodálatosan vezet bennünket abban, hogy miképpen válik valósággá Jézus ígérete, elküldi a Vigasztalót nekünk), mindeközben tehát Márk evangélista úgy tűnik, egy szót sem szól a Szentlélekről. Még a keresztség parancsa sem Szentháromságos szerkezetű, csak ennyit mond: elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek, aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözöl. Nincs itt a formula: az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében, - nincs itt az ígéret: elküldöm a Vigasztalót, aki veletek lesz, megtanít benneteket minden igazságra, - nincs itt a folytatásnak a sejtetése, amit Lukácsnál olvasunk, aki be se fejezi az evangéliumot, hanem folytatja az Apostolok cselekedeteivel, pünkösd történetével, a Lélek kiáradásával.
A másik nehézség egy különös szó. Azt mondja Márk az utolsó mondatában: ők pedig kimenvén, prédikáltak mindenütt, az Úr együtt munkálván velük, és megerősítvén az Igét jelek által, amelyek követték. Jelek által. A többi evangélista nagyon szereti ezt a szót, hogy jel (görögül szémeion), s ez a jel ez nem egy egyszerű szimbólum, nem annyi, hogy írunk egy papírra egy nyilat, kiszögezzük a falra, és akkor mindenki tudja, hogy arrafelé kell menni. Nem olyan, mint az erdőkben a fák oldalára festett turista-jelek. Ez a jel minden esetben történés. János evangélista mondja, amikor Jézus a vizet borrá változtatja Kánában, hogy ez volt az első jel, amit Jézus tett. A jel egy csoda, egy történet. Amikor Jézus megsokasítja a kenyeret, azt mondja Jézus: ezt a jelet adta Jézus. A jel az evangélisták számára jelzés is, de még inkább egy olyan történet, ami túlmutat önmagán. Nem önmagában van a történet igazi értelme és lényege, hanem elvezet minket valahova, miközben maga a történet is hordozza az isteni erőket és isteni csodákat. Márk evangélista azonban egyetlen egy esetben használja ezt a szót. S éppen amikor a feltámadásról szól.
Amikor mennek az írástudók és farizeusok jelet akartak, bizonyítékot akartak Jézustól, valamit, ami alapján meggyőződhetnek afelől, hogy ő a Krisztus, ő a Messiás, akkor Jézus azt mondja, hogy ennek a hitetlen nemzetségnek nem adatik más jel, csak a Jónás próféta jele, amiképpen Jónás három napig volt a cet gyomrában, akképpen lesz az embernek fia három napig a halálban, de utána föltámad. Tehát Márk csak ebben az egy esetben idézi a jel szót. Majd utána itt, az evangélium végén, de már többes számban.
Ez a két körülmény segít bennünket Márk mondandójának a lényegét megérteni. Azt látjuk,  hogy nagyon szűkszavúan beszél Márk evangélista. De mindannyian másfélék vagyunk, - van, aki egy eseményt bőbeszédűen mond el, igazat mond, ám minden oldalról megpróbálja megvilágítani az eseményt, elmondja a körülményeket is. Van olyan ember, aki egy egyszerű eseményt be sem tud jelenteni, csak ha előtte félóráig mondja a bevezetőt, vagyis (ahogy szoktuk mondani) mindig Ádámnál meg Évánál kezdi. És van olyan elbeszélő, aki néhány tömör, egyszerű mondattal fejezi ki az igazságot. Ha lehetne mondani, akkor a mi Márk-unk olyan, mint az adomabeli székely ember, aki bizony nem szól sokat, még egyet se, négy napot is el tud várni, amíg szól egy szót. Szűkszavú – de itt van a lényeg. Mi a lényeg?
Először is azt mondja: azok pedig kimenvén prédikáltak mindenütt és az Úr, együtt munkálván velük, és megerősítvén az Igét a jelek által, amelyek követték – tudniillik az evangélium hirdetését. Együtt munkálkodott velük az Úr. Szinte veszedelmesen tömör ez a kijelentés. A keresztyének hirdetik a jó hírt, hirdetik a jelet - Krisztus feltámadott! Mert ez a mindent meghatározó és mindent eldöntő jel, hogy itt, a múlandóság küszöbén történt valami, ami az örökkévalót nyitja meg nekünk, itt, az elveszés küszöbén történt valami, ami szabadítást ad nekünk, itt, a halál közé bezárt emberi világban legyőzetett a halál és megnyittatott a menny kapuja. Ezt hirdetik, és az Úr együttmunkálta ezt velük. Hogyan és milyen módon? Szentlelke által. Beszél tehát Márk a Szentlélekről. Az ő evangéliumában a Szentlélek Istennek az a csodálatos ereje, személyes valósága, amely Jézus Krisztus üdvözítő munkáját körülveszi, amely Jézus Krisztus üdvözítő munkáját megpecsételi, amely az üdvözítő munkát a szívünkbe beírja. Amikor Jézus azt mondja (János evangéliuma idézi) az utolsó vacsorán tanítványainak: nem hagylak titeket magatokra, nem hagylak titeket árvákul, nem maradtok egyedül…, amikor a szereztetési igében azt mondja: veletek leszek minden nap a világ végezetéig (Máté evangéliumából hallottuk ezt most is, keresztségkor), azt Márk így fejezi ki, rövid, erős megjegyzéssel: együtt munkálván velük. Isten Szentlelke által velünk van. Mikor? Tudjuk a választ: mindig. Ezért kérdezzük azt: hogyan?
Együtt munkálván velük! Tudniillik a bizonyságtételt - az örök dicsőséges jelről való bizonyságtételt. És ez a bizonységtevés történhet hirdetéssel, történhet szavakkal, de (s azt hiszem, éppen Márk világítja meg számunkra a lényeget) leginkább az életünkkel. Sok helyre járok ünnepségre, istentiszteletre, sok bizonyságtételt hallok, s megfigyeltem hogy amikor sor kerül arra a kérdésre, hogy a keresztyén ember hogyan tud az ő hitéről, az üdvösség öröméről bizonyságot tenni, olyankor a gyülekezet – főleg, ha a lelkész beszél – kezd elszenderedni. Mert hát miről beszél a lelkész? Persze, a lelkész arról beszél, hogy mi hirdetjük az igét, persze, hogy arról beszél a lelkész, hogy bizonyságot teszünk, persze, hogy arról beszél, hogy prédikálunk, és akkor az egyszerű keresztyén lehunyja a szemét – már megint magáról beszél a pap. De Márk mást mond. Együtt munkálkodván…, együtt munkálván. Vagyis, az életünk az igazi bizonyságtétel, a magatartásunk az igazi tanúság Jézus Krisztus csodálatos evangéliumáról. A megváltozott élet, az átalakuló élet, vagy, ahogy János levelében hallottuk, az az élet a tanú, amelyik fölismeri, hogy Istent szeretni annyi: parancsolatait megtartani, Isten parancsolatait megtartani nem nehéz, mert Isten igéje, Szentlelke által győzedelmet ad nekünk a világ fölött. Itt kezdődik a keresztyén élet, ez a keresztyén élet. Vagy ahogy Pál apostol mondja csodálatosan: mi pedig elválasztunk dicsőségről dicsőségre.
Most Márk azt mondja: akkor tapasztalod meg a Szentlelket életedben, akkor éled át az isteni erők jelenlétét, akkor költözik a szívedbe az abszolút boldog tudat, hogy az én Istenem velem van, pártomat fogja, segít engem, amikor tudhatod, hogy együtt munkálkodik veled. Miben? Az élet átalakításában. Miben? Amit így mond egy helyen Pál apostol: az újjászületésben. Amit Jézus maga mond Nikodemusnak: szükség néktek újonnan születnetek! És akkor kérdezi Nikodemus: hogy lehet újonnan születni, visszamehet az ember édesanyja méhébe és születhet újra? És akkor azt mondja neki Jézus: te Izrael tanítója vagy, bölcs és okos ember, és nem tudod, hogy Lélek által kell újonnan születni?
Másodszor pedig azt mondja Márk evangélista, hogy az Úr együtt munkálván velük, és megerősítvén az igét jelek által. Említettem már, hogy Márk evangélista a jel szót mindig egyes számban használja, mindig a feltámadást érti rajta. Talán négyszer írja le az evangéliumában, többször nem. De itt most már Márk evangélista kilép ebből a zárt meghatározottságból, és azt mondja: erősítette jelek által. Ezek Jézus Krisztusnak azok a beteljesedő ígéretei, amit tanítványainak, követőinek, neve megvallóinak, a keresztyéneknek ígért, ezek erők, ezek gyógyulások, ezek csodák, ezek bizonyosságok, ezek, amelyek kísérik az igét. Nem a jelben van az üzenet, nem ezek a jelek hordozzák az igazságot. Az Ige az igazság. De a Szentháromság örökkévaló Isten jól ismeri az emberi szívet, jól ismeri megromlott természetünket, jól ismeri megromlott gondolkodásunkat, jól ismeri Istennel szembeni makacsságunkat, és tudja jól, hogy az ember, miközben állandóan igazságért kiabál, miközben mindig igazságot jussol magának, mikor az igazsággal szembesül, akkor azt nem akarja. Jól ismeri a Szentháromság Isten kiváltképpen a magyar embert. Mert mi magyarok vagyunk ilyek, leginkább ilyenek vagyunk: mi mindig verjük az asztalt, és igazságot akarunk. Történelmi igazságot akarunk, egyéni igazságot akarunk, mindig meg akarjuk mondani az igazat. De aztán ha nekünk mondják meg az igazat – nem úgy általában, hanem nekem és énrólam, akkor már nem akarjuk. A Szentháromságisten az ige-igazsághoz jeleket ad, jelekkel erősíti meg. Ezek a jelek a tanúk. Isten csodákkal tanúskodik az Ő igazsága mellett. Így mondja Márk egészen tömören, szinte tételszerűen: azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek, démoni hatalmakat győznek le, új nyelveken szólnak, és ha valamit isznak, meg nem árt nekik. Betegekre vetik kezüket, és azok meggyógyulnak. Fölfoghatatlanul nagy dolgok ezek, titokzatos és rejtélyes jelek ezek, szinte azt lehetne mondani, ha nem értjük félre a szót: extrémitások. Mi mondanánk, Uram, mi beérjük a normális élet normális jeleivel, beérjük a mindennapos kenyérrel, beérjük a békességgel, beérjük a jó szóval, beérjük a lelkiismeret nyugalmával, beérjük az áldásokkal, amiket a gondviselésből élvezhetünk és veszünk! De most Jézus olyan jeleket ígér az övéinek, a bizonyságtevőknek, az életüket átadóknak, amelyek szinte tényleg – még egyszer megismétlem – szélsőséges módon erősítik meg és bizonyítják az egy örök igaz igazságot. Miért ilyen szélsőséges módon? Azért,  mert az emberi szív egyik nagy trükkje, hogy Istenét mindenképpen kikerülje, hogy mindenképpen Isten fölé keveredjen valahogy, hogy amikor mégis elkerülhetetlenül szembesülünk az igazsággal, a rólunk szóló igazsággal, a bennünket meghatározó igazsággal, akkor, azzal bújunk ki alóla, hogy nahát kérem, ez egy köznapi dolog, így van ez már, ilyen a világ... Ezek a különleges jelek azt erősítik meg, hogy Istennek ez a helyreállított, életünkbe visszaállított igazsága különleges, mert egyetlen és üdvözítő.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Márk egyetlen jelről tud, ez az egyetlen jel a Testet Öltött és Feltámadott Ige, egyetlen jel az igazság. S mégis most, evangéliuma végén, Mestere szavához igazodva megjegyzi, rögzíti: ők, a tanítványok, a követők kimenvén, prédikáltak mindenütt, és az Úr, együttmunkálván velük megerősítette az Igét a jelek által, amelyek követték az ige-igazságot. Ma, a Szentháromság örök Isten, az Atyát, a Fiút és Szentlelket magasztaljuk. Az Atyát, aki elküldötte a Fiút, a Fiút, aki elküldötte a Lelket, a Lelket, aki a Fiúról tesz bizonyságot, és megerősíti az Ő igazságát, a Fiút, aki az Atya kegyelmi trónusához vezet bennünket. Menjetek el, legyetek tanúk életetek teljes átadásával az Atya, a Fiú és a  Szentlélek Isten örökkévaló szeretetében. Jézus, mielőtt még megáldaná tanítványait, és Szentlélek kitöltetné  korholja őket. Megfeddi őket hitetlenségükért. De nem fordít nekik hátat. Szinte a szemükre lobbantja, hogy mennyire nem tudtak hinni és bízni ebben a jelben. Most mégis meghívja őket magához. Lehet, hogy életünkben sok az erőtlenség, sok a kétség, sok a hitetlenség, de most az ige által maga a feltámadott Úr lép hozzánk, hív meg bennünket üdvösségre, neve magasztalására, életünk átadására, boldog bizonyságtételre, s ígéri nekünk is, együtt munkálkodik velünk Lelke hatalmában, s ha életünk változik, azt csodálatos jelek követik majd.
Ámen

Szeretett Gyászoló Család, szeretett gyülekezet!
Mikor a zsoltár szavait olvassuk, szinte mintha Bolyki Jánost hallanánk, amint ő olvassa, vagy még inkább mondja, - úgy, ahogy ő szokott tanúságot tenni: mélyen a szavak és gondolatok között: a te igédben van az én reménységem. Igen, bár Bolyki János szemérmes és hallgatag ember volt, de az evangéliumot sosem titkolta el, és az igazságot sosem hallgatta el. Isten igazságának pedig az a valósága, hogy nem hagy minket érintetlenül, - nem mondhatom úgy, hogy magamat ne mondanám, nem tekinthetem úgy, hogy benne, mintegy tükörben, magamat ne látnám. Most, hogy ravatalánál megállva vigasztalást keresünk a Szentháromság egy igaz Istennél, s magunkat is a feltámadás reménysége alá helyezzük, halljuk úgy az igét, ahogy az a kegyelem erejében megmutatja nekünk Bolyki Jánost is.
Szeretett Gyülekezet!  Sokaknak megadatott a különös tapasztalat, akik találkozhattak vele, hogy Bolyki János hite mindig tágas teret nyitott előttünk. Én először, több mintegy harminc éve, súlyos betegségében találkoztam vele, műtét után lábadozott, vagy ahogy ő mondta jellegzetes humorával: „hátadozott”, s mindjárt bizalmába fogadva bevallotta, hogy egy szerencsétlen mozdulat okozta a bajt, miközben könyvért ágaskodott a polc előtt.
Mert belerokkanásig is mindig tanulni akart. A tanulás volt élete közepe, és élete közepén a szent ige állt. Számára a hit kötelező szabálya, a hit létgyakorlata, a hit elemi mozgása volt a tanulás és megértés, - s mindig ebben a sorrendben - s éppen azért ebben a rendben, mert míg itt járunk e testben, tükör által homályosan látunk, még gyermekek vagyunk, és tanulunk, és igyekszünk megérteni Isten csodálatos valóságát. Bolyki János szeretett tanulni. És szerette azokat tanítani, akik vele együtt vallották: Isten igéjében van minden reménységünk. Tanított akkor is, amikor a Szabadság-téri gyermekeknek írt karácsonyi színdarabot, amikor újságcikket írt, fordított, verset szerzett, amikor szentendrei fiatalokat kezdett görögöre tanítani, s valóban tanított akkor is, amikor katedrára állhatott a budapesti teológián, és amikor akadémiai értekezését írta. Különleges tanító volt, - bámulatos tudását mindig elfeledte az Ige előtt, s mindig mintegy elölről kezdte a megértést, - ez volt az ő egzisztenciális meghatározottsága. Mikor teológiai tanár lett, legelőbb azt ellenőrizte őnmagán, hogy nem feledte-e el ettől
a nagy méltóságtól a görög ábécét. Mindig arra a pontra áll, ahol az ige felragyogtatja ránk az igaz világosságot, az üdvösséget – s úgy kezdett minket is tanítani, mint kezdőtársakat.  Nem irigyelte és nem csodálta másnak a tudását – együtt örült vele, hogy neki is megnyílnak a titkok titkai. Bolyki János szeretett hinni.
Bolyki János akkor is tanult, amikor nem hagyták, hogy tanuljon – most értjük jól mindezt, - amikor nem hagyták (nem hagyták volna) hogy higgyen. Olyan korban ágaskodott könyvek után, amikor sokan a Könyvek Könyvét is becsukták, s tengették napjaikat gondolattalan sötétségben. Özönvizes idők voltak azok.
Gyászoló testvéreim! Azért idézem most az özönvíz képét, mert ebben értjük meg legjobban, amit a zsoltár mond - a te igédben van az én reménységem.  Ez a reménység szószerint várakozás. Ahogy Noé várt a bárkában háromszor is hét napokig, miként tér vissza a kibocsátott galamb, visszatér-e már, aztán visszatér-e még, leadapadt-e a föld színéről az áradat, lehet-e újra kezdeni az életet?  Ezt a várakozást úgy is fordíthatjuk: Noé háromszor hét napokig várakozott - azaz reménykedett.  A bárkát sok mindenhez hasonlíthatjuk – de leginkább a halálból az életre való átjutásunkat jelzi, a megtartatást, a titokzatos paradoxont, hogy  mi sem lehetünk másképpen a hitből való igazság örököseivé, csak úgy, ha egyúttal kárhoztatjuk a világot (Zsidók 11:7). Tehát nem is várakozás ez a reménység, hanem váromány – nem puszta magatartás vagy póz, hanem eleven valóság, ami érkezik hozzánk: „emlékezzél meg a te szolgádnak adott igédről, amelyhez nékem reménységet adtál!” – mondja ugyanitt a zsoltáros (119:43). Tehát nem a várakozásunk kreál magának igéket – az csak igézet lenne. Isten az, aki az ige mellé reménységet ad – ígéretet ad,  nekem is ad ígéretet,  mindannyiunknak ad, akik beletekintünk az igazság tökéletes törvényébe, akik feltekintünk Krisztusunkra.  Bolyki János szeretett remélni – mert szeretette ezt a várományt, a megtestesült ígéretet, a testté lett Igét – Krisztust, aki egyetlen, ám feltétlen garanciánk, kezesünk, zálogunk, hogy általmegyünk a halálból az életre. Krisztus az egyetlen és teljes értelme annak, hogy a bárka körül leapad a víz, hogy a vissza nem térő galamb nem az elveszést, hanem az életet jelenti. Ezért nem fogott Bolyki Jánoson az özönvizes kor megannyi átka sem.  Őt gyermeki csodálkozás vezette mindig. S tudta, hogy aki ezzel a bizalommal lép be az isteni világba, az hamar eljut a reménységig – és magához öleli a zsoltáros szavát is, mely a megváltott ember vallomása, aki a kétségbeesés idejét sem oldja gyűlölködésbe, a kényszerű hallgatás idejét sem tölti dühöngéssel, nem csatlakozik a rágalmazók kórusához és a létrontókhoz. Akinek az igében kell várakoznia, az reménységben tölti életidejét – s ezzel meg is telik élete, mint Kánában a kőedények, hogy majd az Úr áldása fordítsa áldássá, borrá a vizet.   Mondjuk hát ki: Bolyki János szeretett remélni.
Gyászoló szeretteim! A hitnek nemcsak megismerő és bizakodó valósága van, hanem egyetértő, beleegyező, megerősítő hatalma is – eredendő igenlés volt Bolyki János hitében. Talán ez izgatta a legjobban – honnét van ez? És itt is küzdött a legtöbbet, mert itt nem a kiváló szellemi képességekre és gyermeki lélek végtelen tágasságára volt szüksége, hanem a szív belátására.  Tudjuk, Bolyki János nem szeretett tülekedni, hatalmasoknak bokát csattogtatni, nem szeretett társakat feljelentgetni sem fedő- sem álnevek alatt, nem szeretett zsákmány fölött cinkosan pohárt koccintani, nem szeretett gáncsot vetni, hadat üzenni és háborúzni. Ő szeretni szeretett.  Szerette azokat, akit szeretik az igazságot és gyűlölik a hamisságot. Csodálattal hordozta szívében szüleit, lelkipásztorát Joó Sándort, a régi és mai pasarétieket, tanárait a Lónyayban, majd professzorait a teológián (főleg Budai Gergelyt és Pap Lászlót), diáktársait, principálisait, az etyeki és szentendrei reformátusokat, a tanítványokat és professzortársakat az akadémián, a tudós és kevésbé tudós barátokat, a családját, a hitvesét, a fiait, az unokákat és a dédeket – s érettük is az igéből remélt. Mert azt a titkot is megtanulta, hogy a Heidelbergi Káté szavai az igaz hitről fordítva is igazak - mi a kátéval azt mondjuk: hiszem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot él életet ajándékoz egyedül Krisztus érdeméért kegyelemből. Bolyki János azok közé tartozott, aki ezt a sorsdöntő kitételt - nemcsak másoknak, nekem is  - fordítva is tudta vallani: nemcsak nekem, másoknak is ad az Isten Igéje mellé ígéretet, hogy mások is mondhassák: a te igédben van az én reménységem.
Ez az ő örökségének lényege, amit  most hálás szívvel veszünk: Bolyki János szeretett hinni, szeretett remélni és szeretett szeretni.  S mindeközben – mert bárka-ember volt – szeretett belülről látni, úgy ahogy Dsida Jenő mondja szép versében:
Ó, titkok titka
a földön itt lent,
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet,
harcot és békét.
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán már mindannyian észrevettük, hogy Márk evangélista különös, szinte egyedi módon jelzi azt, amit az egész Bibliát és különösen az evangéliumokat olvasva érzékelünk, hogy amikor Isten dolgait tapasztaljuk, ott mindig erők jelennek meg. Mert Isten maga erő. Amikor Istennek az emberrel való kapcsolatát, vagy – ahogy a zsoltár mondja – Isten nagyságos dolgait látjuk, ott erők áradnak, olykor erők ütköznek, - Isten jelen van, s mindig történik valami.
Ebben a történetben is az erő körül rendeződik minden, közelebbről most az emberi élet két, döntő kérdése. Az egyik a gyógyulás, a másik a hit. Olyannyira fontos ez a két terület, hogy gyakran össze is kapcsolódnak, és amit az elmúlt századok racionalista embere félretett, a babonák világába utalt, azt ma az újabb kori gyógyászat és lélektan újra előveszi: ez pedig a hitnek és a gyógyulásnak az összefüggése. Hallunk ma erről bőséggel, sőt tapasztaljuk is, a hit és a gyógyulás összefügg –ahogy összetartozik reménytelenség és betegség, is.  Ebben a történetben ez áll előttünk, ám ezt nem az emberi megfontolások, nem az antropológia, pszichológia, a gyógyászat, a filozófia és nem is a teológia rendezi, hanem egyetlen egy vonatkozás, ez pedig az erő. Hadd szóljak először erről.
Igen különös az evangélista megjegyzése, hogy Jézus megérezte, hogy erő árad ki belőle, amikor ez a vérfolyásos asszony a Jézus körül tolongó tömegben titkon megérinti Jézus ruháját, mondván: ha csak a ruháját érinthetem, meggyógyulok. Azt olvassuk, hogy egyrészt az asszony azonnal érezte, hogy elindult benne a gyógyulási folyamat. Ami azonban döntő, hogy Jézus is azonnal észrevette, hogy isteni erő árad ki belőle. A tanítványok nyugtatják: Mester, tumultus van körülötted, lökdösődnek az emberek, Téged is lökdösnek, s Te azt kérdezed, hogy ki érintett meg? Hadd emlékeztetek mindenkit arra a történetre, amit pár napja olvastunk. Ott Jézus és a tanítványai egy hajóban mentek át a Genezáreti-tengeren éjszaka, Jézus a hajóban aludt, vihar támadt, elveszéssel fenyegető förgeteg, s a tanítványok kétségbeesetten mentették a menthetőt, húzták be a vitorlát, lapátolták a vizet a hajóból. S ezt olvassuk: Jézus pedig aludt. Szinte föl kellett rázni. Aludt, mint egy fáradt gyermek – vagy inkább mint egy édes gyermek az édesanyja karja között. Aludt, mint egy katona három napig tartó kézitusa után, kinek füle mellett ágyút is lehet a sütögetni – ahogy mondani szoktuk. Jézus aludt, és semmilyen hányattatásra, sem mennydörgésre, sem az imbolygó hajóra, sem a förgetegre nem ébredt föl. Most pedig megérinti valaki a ruhája szegélyét, és megérzi. Mitől van ez? Attól – jegyzi meg az evangélista rögtön –, hogy Jézus azonnal észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle. Itt tehát több történik, mint egy mozdulat, sőt, több történik, mint a teremtett világ elemi erőinek a megnyilatkozása, - Jézus azt érezte meg, hogy isteni erő árad ki belőle. Miért érezte meg? Erről is szólni kell ma.
Először azonban el kell mondani, hogy ez egy nagyon különös gyógyítási történet, mert Jézus nem kezdeményezi itt a gyógyítást, nem is tesz vagy mond valamit, noha a legtöbb gyógyítási történetben Jézus az, aki kezdeményez: a betegekre vetette tekintetét, rájuk tette a kezét. Olvassuk azt is, hogy vakot gyógyított úgy, hogy sarat gyúrt, szemére kente. Vagy belekiabált a süket fülébe, vagy megparancsolta, hogy tegyék le a lába elé a bénát, vagy olvassuk majd, hogy megfogta a Jairus lánya kezét, s felköltötte, így támasztotta életre. Itt azonban Jézus megy, megy valahova. Ám ebből az érintésből mégis gyógyulás lesz. És Jézus megszakítja az útját. Nem szívesen példálódzom Magyarországon a mentőkkel, mert ma a közegészség ügye eléggé katasztrofális állapotban van, a mentősök helyzete is, de azért azt el lehet mondani, hogyha egy mentőt kihívnának egy szívinfarktusos haldokló beteghez, és ők útközben megállnának valaki kedvévért, aki megkocogtatta a mentő oldalát, abból ribillió lenne. Néhány héttel ezelőtt Cegléden történt, hogy arra sem volt türelmük a mentőt hívó embereknek, hogy öt percet várjanak, hanem amikor megérkezett a mentő, öt perccel a riasztás után, nekiestek a mentősöknek, hogy miért késtek annyit. Jairus, a zsinagógafő a partra érkező Jézus elé sietett, leborult a lába elé és könyörögött neki, sürgette: -Jer, vesd rá kezedet a lánykámra, hogy meggyógyuljon és éljen, mert az én leánykám halálán van. Haldoklik. Egy haldoklóhoz hívják Jézust. De most ez az út megszakad, most Jézus nemcsak észleli, hogy erő árad ki belőle, hanem meg is akarja keresni a tettest. Pedig – mondhatnánk – mi az a kevés erő? Jézus az imént még az elemeknek parancsolt, lecsillapította a háborgó tengert, az imént még a tenger túloldalán kiűzött egy emberből egy légióra való ördögöt! Légiónak nevezték a megszállott embert, a római légiónak többezer katonája van, ötezer vagy hétezer fölött, attól függ, hogy melyik korszakban számoljuk, - hát micsoda isteni erő ez, amit Jézus a túlparton megmutatott, micsoda isteni erő, amit Jézus a tengeren megmutatott, és mi ez a kevés ahzokhoz képest? Miért kell megállni, miért kell megkeresni, azt, aki Őt megérintette?
Jézus mégis megszakítja az utat és meg akarja keresni, szóba akar állni azzal, aki ezt tette ezzel az asszonnyal – és ez meg is történik, és itt értjük meg, kedves testvérek, ami mondandó voltam az igehirdetésem kezdetén, a hitnek és a gyógyulásnak a nagy kérdéséről van itt szó, és Jézus és az asszony beszélgetésében ez áll a középpontban. Hit által nemcsak gyógyulni lehet kedves testvérek, hanem – ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja – hit által halottakat is vissza lehet nyerni. A hit hatalmas dolgokra képes. Azt mondják az orvosok, hogy aki hisz a gyógyulásában, annak a gyógyulási esélyei többszörösére nőnek. Aki ki akar kelni a betegágyból, és az akarata mellé hitet is társít, mert az akarat nagyon könnyen, mint a tengerparton a szirtet csapkodó hullámok, az szétporlik egy pillanat alatt, de aki hitet is társít, az sokkal hamarabb meggyógyul. Tudósok kutatják a magyar nép állapotát, Kopp Mária, az egyik híres kutató néhány évvel ezelőtt egy nagy gyűjteményes kötetet adtak ki, a betegségeket, a gyógyulásokat, a betegségbe-esést, a meggyógyulást, mindenféle vonatkozásban vizsgálták, és megállapították, hogy akik hívők, azok nehezebben betegszenek meg, és sokkal hamarabb gyógyulnak meg, mint azok, akik betegek. Természetesen én most nem egy olcsó propagandát akarok a hit mellett elkövetni, kedves testvérek, hogy aki hisz, az sohase betegszik meg, és aki hisz, az azonnal meg fog gyógyulni, de mégis érezzük és látjuk egyszerű mai statisztikai tények alapján, hogy van összefüggés. De hogy mi az összefüggés, mi az igazi összefüggés, azt talán jórészt ebben a történetben is, azt Jézus és az asszon beszélgetéséből értjük meg.
Amikor Jézus megáll és elhárítja a sürgetést. A tanítványok sürgetését, a Jairus sürgetését, a haldokló kislány állapotából fakadó sürgetést, nem érdekli a vészhelyzet, hanem tudni akarja, ki érintette meg őt. Körülnézett, hogy lássa, ki az, aki ezt cselekedte, akkor ez az asszony, aki tudta már, hogy mi történt vele, mert érezte, hogy elindultak benne a gyógyító folyamatok, félve és remegve Jézus elé ment, eléborult és elmondott neki mindent igazán. Nagy mélységet nyit meg az evangélista megjegyzése. Elmondott neki mindent igazán. Ez kettőt jelenthet, kedves testvérek, és a kettő között minden mindent. Elmondott neki mindent igazán, ez jelenthet ennyit, hogy én voltam az. Ez az igazság. Ő volt az, elmondott neki mindent igazán. Ő volt az, aki megérintette. A másik oldala, kedves testvérek, ennek, hogy elmondott neki mindent igazán az az, amit az evangélista megjegyez: volt egy asszony, aki tizenkét éve vérfolyásos volt, sok orvostól sokat szenvedett, minden vagyonát magára, vagy – még pontosabban – a gyógyulására, a gyógyítására költötte, de semmit sem javult, sőt talán még rosszabbul lett. Elmondott neki mindent igazán – az egész életét, a nyomorúságát, a betegségét, a gyógyulni akarását, a szerencsétlenségeit. Hogy hol jó szándékú és becsületes és tisztességes orvosok kezére adta magát, hol meg nyilván kóklerek és szélhámosok kezére adta magát, elmondott mindent igazán. Elmondta az életét, elmondta az életünket, mert az életünket meg tudjuk írni a saját kórlapunk alapján, kedves testvérek. Bizony, meg tudjuk írni, s előbb-utóbb mindannyian el kezdjük írni ezt az élettörténetet. Lehet, hogy ez ötéves korunkban egy lábtöréssel kezdődött, tíz éves korunkban egy enyhe tüdőgyulladással, aztán felnőtt korban egy ezzel, azzal, amazzal, szépen gyűlik, gyűlik a feljegyzés a kórlapon, és gyűlik, gyűlik az emberben ez a kétségbeesett akarat, hogy – de akkor mindent, sőt, mindenemet! Mert nem azt mondja az evangélista, hogy mindent a gyógyításra fordított, hanem mindenét, és ez több és mélyebb.
Ez az első mozzanata kedves testvérek annak a hitnek, amiről itt szó van. Elmondani mindent, elmondani mindent igazán. Ahogyan az orvosnál sem lehet kedves testvérek, ha az ember odamegy egy érzett, sejtett betegséggel, hogy elkezdek másról beszélni, elmegyek has-fájósan, és el kezdem neki mondani, hogy tyúkszem van a talpamon, legyen szíves, kezelje ki, így nem indulunk el a gyógyulás útján, ugyanúgy az isteni gyógyítás felé sem tudunk elindulni, ha nem mondunk el mindent igazán. Úgy, ahogy van, a valóságot, úgy, ahogy vagyok, valóságosan, mindenfajta nyomorúságommal, betegségemmel, elesettségemmel, kísérletemmel, kudarcommal, reménykedésemmel és becsapottságommal, hitemmel és kétségbeesésemmel, mindennel együtt úgy, ahogy vagyok. Jézus pedig azt mondta neki: Leányom, a te hited megtartott téged, eredj el és gyógyulj meg a te bajodból. Akiknek jó a füle, és mindannyiunknak jó a füle, mert betegségi helyzetben jó a fülünk és minden apró mozzanatot meg tudunk hallgatni, talán már észrevették, hogy itt mintha valami ellentmondás lenne, mert azt mondja Márk evangélista, az asszony, amikor megérintette Jézust, ezzel – ha csak a ruháját illethetem meg, meggyógyulok – vérének folyása azonnal kiszáradt, és megérezte testében, hogy kigyógyult bajából. Jézus pedig itt, a beszélgetés végén azt mondja neki: eredj el és gyógyulj meg a te bajodból. Hát most akkor megtörtént vagy nem történt meg, valóban abban a pillanatban, amikor megérintette Jézust és isteni erők áradtak át rá, meggyógyult teljesen és tökéletesen, vagy erre a beszélgetésre is sort kellett keríteni? Mind a kettő, kedves testvérek, ilyen egyszerű a dolog. Éspedig azért és azért is kerít sort Jézus erre a beszélgetésre, hogy nyilvánvaló legyen valami. Aminek pedig nyilvánvalónak kell lenni, az Jézus szava: Leányom, a te hited megtartott téged. Talán emlékeztek, testvérek, néhány hónappal ezelőtt részletesen magyaráztam a gyülekezetben, hogy ez a megtartatás szó milyen sokféle, görögül ez a szotéria ige, ez attól kezdve, hogy a háziasszony nem dobja ki az ételmaradékot, hanem beteszi a hűtőszekrénybe, megőrzi, egészen a mennyei üdvözülésig hihetetlen sok dolgot jelent. Így tudnám valóban egyetlenegy mondatban összefoglalni: ahogyan az asszony igazságosan valóban elmondott neki mindent, úgy akar Isten az életünkbe üdvözítő, megtartó, gyógyító, szabadító erőt kiárasztani mindenre. Mindenre. A megtartatás, az üdvözítés, a gyógyulás, a megmenekülés pontosan olyan teljesség vonatkozású, mint az, amikor az embernek igazán mindent el kell mondania. Valóságosan. És itt most Jézus többet is mond, mint annyit, hogy eredj el békével, a te hited megtartott téged, ez jelentheti azt, hogy hát eddig a pontig megőrzött a hit, ez is nagy dolog, kedves testvérek. Csak addig eljutni, amíg a gyógyszert meg nem kapom, csak addig eljutni, amíg a gyógyító kezéhez oda nem érkezem, csak addig eljutni, amíg ki nem nyitom az orvosi rendelő ajtaját, csak addig kibírni, amíg ki nem jön a mentő, csak addig kibírni, amíg nem jön a segítség! Ehhez is nagy hit kell.
Jelentheti ez kedves testvérek azt is amit itt Jézus mond, hogy igen, hát a te hited, a te hited váltotta ki ezt az egészet, a te hited rendezte ezt így. Emlékszünk, egy más gyógyítás alkalmával, mikor egy pogány ember szolgájának gyógyítására hívják Jézust, és azt mondja ez a római százados Jézusnak: Uram, nem kell a házamba jönnöd, méltatlan is vagyok rá, szólj egy szót és meggyógyul az én szolgám. Ekkor Jézus szinte visszahőköl, és azt mondja: ekkora hitet egész Izraelben nem találtam! Ilyen dogokra képes a hit és ezt is jelenti ez a jézusi szó, amit most ennek az asszonynak mond: a hited volt ilyen találékony, a hited volt ilyen leleményes, a hited bátorított föl, hogy beteg létedre átverekedd magad a tömegen, és illetlenül megérintsd az én ruhámat. A keleti világban vagyunk, Jézus tanító, tekintély, mi már ezt nem értjük, de ha kétezer évet visszautaznánk az időgépben, olyan nem volt, hogy egy asszony megfogja egy férfinek a köntösét. De a hite bátorrá tette, ezt a mozdulatot is meg tudta tenni. És valami sokkal mélyebbet jelent ez, a te hited megtartott téged, itt Jézus ezekkel a szavakkal egy olyan dimenziót nyit meg, ami messze-messze túlmutat minden földi életvonatkozásunkon.
Amikor Jézus gyógyít kedves testvérek, akkor a cinikusok azt mondják: miért gyógyít, majd úgyis újra megbetegszünk és szenvedni fogunk. Amikor Jézus halottat támaszt föl, a cinikusok azt mondják, miért támasztja föl a halottat, egyik föltámasztott ember sincs itt közöttünk, sem Lázár, sem a laini ifjú, sem a többiek, sem a Jairus lánya, nincsenek itt közöttünk, föltámasztotta őket, aztán meghaltak. Miért tesz jót Jézus, miért végzi el az örök válságot az emberért, ad-e elégtételt minden bűnért? Hát itt vagyunk és mi sem mondunk el mindent Neki, mert úgy érezzük, jobb, ha nem mondjuk el, van bűn elég. Akkor miért, miért, miért?
Azért, kedves testvérek, egyszerű szóval, mert a gyógyításban a bűnök megbocsátásában, a halottak feltámasztásában Jézus mindig megnyit egy dimenziót, az isteni dimenziót nyitja meg. Érezte, hogy isteni erő árad ki belőle. És amikor azt mondja: eredj el, a te hited megtartott téged, akkor nemcsak megerősíti, konfirmálja, hogy jót tettél, amit tettél, találékonyan tetted, amit tettél, valóban gyógyulást hozott számodra az isteni erő, hanem egy isteni dimenziót tár fel, és Ő ezért jött, hogy meghívjon bennünket, hogy ebbe az isteni dimenzióba belépjünk. Ahol Istené minden, ahol Isten az illetékes, ahol Isten uralmat vesz az emberi élet fölött, ahol az ember megbékülhet Istennel, saját létének, életének eredő forrásával, boldog és beteljesülő céljával. Lehet Jézushoz menni, és az is az igazi hit, és ezt állítja Jézus a középre, ami egyenesen Őhozzá, magához vezet el. Soha ne vonjuk kétségbe kedves testvérek, ha valaki bátran állítja azt, hogy a hite, akár csak a gyógyulásba vetett hite segített neki és gyógyította őt. Ne tiltakozzunk, inkább Jézus módjára mi magunk is nyissuk föl számára azt az isteni világot, ahonnan ezek az erők érkeznek, akár azért, hogy részlegesen, akár azért, hogy múlandó módon, de leginkább azért, hogy örökkévaló módon ízleltessék velünk az eljövendő világ erőit. Boldog az az ember, akit hite Jézushoz vezet, boldog az az ember, aki megérinti Őt, még boldogabb az az ember, aki igazán mindent elmond Neki, és az igazán boldog, aki hallja a szót, eredj el, a te hited megtartott téged, gyógyulj meg a te bajodból.
Ámen

Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!
Ma boldog nap van, két okból. Az egyik bennünket, reformátusokat talán kevésbé érint, a másik sokkal inkább. Először elmondom azt, ami kevésbé érint bennünket. Ma a római katolikus egyház boldoggá avat egy rendkívüli embert, Karol Wojtylát, akit II. János Pál pápaként ismertünk, aki valóban rendkívüli – mondhatnánk –, fantasztikus ember volt. Az ő személyében tanultuk meg mi, magyarok is, akik évszázadokon keresztül, ha azt hallottuk, hogy katolikus, akkor elhúztuk a szánkat. Ha azt hallottuk, hogy pápa, bár nem szoktunk füstölőzni, ám akkor hajlamot éreztünk, hogy előkapjuk a füstölőt és gyorsan, a pápa név után kifüstöljünk. De ez a pápa tanított meg minket, magyar reformátusokat is arra, hogy más felekezetben is van igazi, hiteles keresztyénség. De azért is tartjuk őt nagyszerű embernek, mert azon kevesek közé tartozott a közép-európai egyházi emberek közül, akik nem hódoltak be a kommunizmusnak. Tudjuk, hogy rendkívüli érdemei vannak abban, hogy az a világhatalom, az a szörnyeteg, amelyre még a szabad nyugati világ is olykor-olykor úgy tekintett, hogy öröklétig fog fönnállni, és valahogy meg kell vele alkudni, összeomlott. Talán attól a szótól, amit pápává avatása után így üzent a világnak: Ne féljetek, hanem nyissátok meg szíveteket az Úr Jézus Krisztus előtt. Ma őt boldoggá avatják.
Mi reformátusok ezt különös tartózkodással, vagy – ha szabad ezt mondani - tartózkodó egyetértéssel szemléljük, mert egyrészt elismerjük, hogy a pápa nagy ember volt és méltó róla emlékezni. De természetesen, mi furcsállva nézzük a római egyháznak azokat a különös kánonjogi procedúráit, eljárásait, amelyek során, hosszú-hosszú folyamatok végén kimondják, hogy ez az ember boldog. És itt jutunk el a mai ige döntő és lényeges üzenetéhez. Számunkra nem szükséges, hogy a római katolikus egyház eljárásain keresztülmenve nyilvánítsanak valakit boldoggá, - mert Isten igéje egyértelműen megmondja, hogy kik a boldogok. Nemcsak itt, a 32. zsoltárban, melyet felolvastam, hanem sokmás helyütt is, legkiváltképpen Jézus szavaiban, a Hegyi Beszédben. Erről szeretnék ma szólni: kik azok, akiket Isten boldognak nevez. Boldog emberről szól a zsoltár, és – amint jeleztem – ez majd elvezet bennünket a Hegyi Beszédig, a boldogmondásokig.
Amit a zsoltárban hallunk, az általában is igaz, sőt, először éppen egy általánosságot hallunk, mely egyetemesen érvényes. Így szól a zsoltár: boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfeleztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen. Általános igazság ez,  - boldog az, akivel szemben Istennek nincsen vádja, akivel szemben Istennek nincsen panasza, akinek Isten nem tulajdonít bűnt, akinek nincsen semmiféle csalárdsága. Ez a boldog ember. Tudom, testvérek, hogy mi itt, a 21. század elején sok egyéb gyönyörű definíciót tudunk arra, hogy ki a boldog ember. Tallózgattam is az elmúlt napokban bölcs mondásokat, idézeteket filozófusoktól, okosoktól, bölcsektől, költőktől, íróktól – szebbnél-szebb, varázslatosnál-varázslatosabb mindenik. De ha két lábbal járunk a földön, és körülnézünk abban a világban, amelyben élünk, sőt, csak a saját dolgainkban, akkor mondhatom, hogy szinte csak egyetlen definíciót találtam, mely többé-kevésbé érvényes a mai ember számára. Eszerint, boldog az, aki túl van jón és rosszon. Ez egészen a filozófus Nietzschéig megy vissza, ez a címe is (Túl jón és rosszon) nagy filozófiai művének, mely nagyon nagy hatással volt a 20-21. században. Mindenen túl - az az ember boldog, aki mindent megtapasztalt, jót is megtapasztalt, rosszat is megtapasztalt, s túl van rajtuk. Még lehetne a német szót úgy is fordítani, hogy teljesen túl van, sőt fölé emelkedett, ennek a világnak sem nyomorúsága, sem öröme, sem baja, sem áldása nem érinti az embert, ő már a túlsó oldalon van. Ezzel rivalizál egy másik gondolat, mely szerint azt tartjuk boldognak, akinek – úgymond – mindene megvan, telve van az élete. Gyakorlatiasan, azt tartjuk boldognak, aki meg tudja szerezni azt, amire szüksége van. Nem lát hiányt, de nem azért, mert semmi sem hiányzik neki, hanem, mert semmi sem lehetetlen a számára.
A zsoltár azonban kijózanít bennünket, mert rögtön a lényegre tér, nem kerüli meg a dolgot, és azt mondja, hogy boldogságról egyedül Isten és ember viszonylatában beszélhetünk, minden egyéb megfontolás, amit mi boldogságnak tarthatunk, vagy a boldog élethez tartozónak gondolunk, rövid lejáratú, nem tartós. Azok a boldogságok, melyeket ma megszerzünk, melyekért megfáradozunk, megküzdünk, azokra mindre rá van írva a szavatossági idő. Sőt, azt tudom mondani, hogy igen gyakran hamis is ez feltüntetett a szavatossági idő. Előfordul egy-egy nagy áruházban, hogy a minőségi ellenőrök a szépen becsomagolt, mutatós terméken hamis dátumot találnak. A kereskedők fölülütötték a szavatossági dátumot, hogy a termék még ott lehessen a polcon, s talán jön egy balek és megveszi. A mi boldogság-csomagjainkra is rá van ütve a szavatossági határidő. Lejár egyszer, véget ér egyszer az érvényessége. Ezért mondja a zsoltáros egyszerű szavakkal, hogy boldogságról ott tudunk egyáltalán beszélni, töprengeni, gondolkodni, ahol az ember valamilyen viszonyba keveredik Istennel. Istennel való kapcsolat nélkül boldogság-utánzatok vannak és boldogság-retrók vannak. Tegnap a televízióban láttam egy riportműsort, melyben egy falusi tanító nyilatkozott, egy egyszerű, jóravaló, tisztességes, áldozatos ember. Elmondta, hogyan élnek a faluban, s hogy jönnek vissza a régi szokások, az emberek újra kimennek a földre, dolgoznak, otthon előveszik a citerát, a furulyát, igyekszenek vissza a régi világba. Aztán azt mondta ez a bölcs ember, hogy azért van ez így, mert az emberek boldogtalanok,  és azt hiszik, hogy a régi emberek boldogabbak voltak – és ez így is van! –,  de azt is hiszik, hogy abban volt a boldogságuk, hogy két kézzel túrták a földet, hogy közelebb voltak a zöldhöz, hogy még ott voltak a népi élet autentikus keretei. Pedig nem azért voltak boldogabbak, hanem azért, mert a régiek közelebb voltak Istenhez. Mi, persze, megyünk vissza, és az üres keretekben keressük a boldogságot. Magunkhoz öleljük az üres dobozt, és azt hisszük, hogy az maga a boldogság. Pedig, az Istennel való kapcsolatban van a boldogság.
A zsoltár azt mondja: Boldog ember az, aki (amúgy, pestiesen mondom) jóban van Istennel. Ennyi a boldogság. Jóban lenni Istennel. Mindannyian átérezhetjük ennek a kifejezésnek a lényegét: jóban lenni valakivel. Jóban lenni hatalmas, befolyásos emberekkel, jóban lenni a körzeti orvossal, jóban lenni az iskolaigazgatóval, és a hentessel is jóban lenni, mert akkor rendes húst fog adni. Ha jóban vagyok valakivel, az azt jelenti, hogy minősített, speciális kapcsolatunk van, nem formális a kapcsolatunk. Ezért, amikor azt mondom, hogy boldogságot latolgatni ott tudunk, ahol elindulunk a kérdés felé, hogy jóba vagyunk-e Istennel, akkor nagyon egyszerűen erre gondolok, - semmi különleges filozófia, semmi magasabb teológia, semmi elvonatkoztatás nincs ebben: jóban lenni Istennel. És máris értjük a zsoltár kezdő szavát: boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen. Ilyen egyszerű.
De ez az általános igazság mély értelmű és súlyos tétellé válik a zsoltár második szakaszában, ahol Dávid önmagáról vall. Hiszen nem elvonatkoztatott dolog a boldogság, hanem abszolút személyes, s néha annyira személyes, hogy szinte kifejezhetetlen. Dávid itt önmagáról vall, és azt mondja, hogy a tétel rendben van. Axióma. Cáfolhatatlan és bizonyítani sem kell. De magára térve, már azt kell mondania: amíg azonban én elhallgattam – tudniillik a bűneimet –, addig megavultak a csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Miközben éjjel-nappal rám nehezedett Isten keze, életerőm ellankadt mintegy a nyár hevében. Dávid bevallja, úgy akart boldog lenni, úgy akart Istennel jóban lenni, hogy elhallgatta a vétket. Egyszerű emberi megoldás ez – néha működik is (míg le nem jár a szavatossága!) Nem mondom meg a másiknak, nem vallom be neki, elhallgatom – és ha hallgatok róla, akkor nincs is. Ez bizony általános emberi gyakorlat. Amiről hallgatunk, az nincs - véljük. Nemrégiben emlékeztünk a csernobili atomerőmű katasztrófájára, és akik felnőtt fejjel megélték annak idején, emlékeznek rá, hogy napokkal az esemény után kezdtek arról beszélni, hogy valami történt a Szovjetunió Ukrajna nevezetű részén, de nincsen semmi baj. Mert ha hallgatunk róla – vélte a pártállam –, akkor nincs. Erről beszél Dávid is, és ha Dávid korában lettek volna atomerőművek, és ismerte volna az emberiség a maghasadás titkát és rettenetes erejét, akkor ezt a hasonlatot mondta volna: elhallgattam, hogy felrobbant az atomerőmű, és azt hittem, hogyha elhallgatom, akkor nincs sugárszennyezés. De miközben elhallgattam, miközben eltakargattam, aközben életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében, aközben csak jajgatni tudtam napestig, mert megavultak a csontjaim, hihetetlen nyomorúság, betegség, lesújtottság, végzetesség tört rám.  Azt hittem, hogy ezen az úton teszem jóvá magamat, ezen az úton keveredek jóba Istennel, ezen az úton érek el oda, hogy boldog legyek, s látom már, így nem lehet.
Azt mondtam, hogy az Istennel való kapcsolatban találjuk meg a boldogság forrását, s egyáltalán ott vethetjük fel a kérdést. Ezért a következő lépést is meg kell tenni, amit Dávid így mond: vétkemet bevallottam. Mert az az Isten, akiben mi minden boldogság forrását látjuk, beszélő Isten. Isten személyes Isten, Isten beszélgető Isten, Isten személyesen viszonyul hozzánk. Ezt mondja Dávid: bevallottam, nem bírtam tovább elhallgatni, nem bírtam tovább rejtegetni, rá kellett döbbennem megannyi életcsődben, megannyi összeomlásban, megannyi kudarcban, hogy el kell mondani, be kell vallani. Ezen az úton kell személyes kapcsolatot létesíteni. Sokszor vagyunk úgy, hogy följajongunk az égbe, elkiáltozzuk Istennek a szükségeinket, a kéréseinket, és – Adyval szólva –  ez föl-föl dobott kő visszahull, visszajön, vagy ahogy egy angol-amerikai költő, Auden mondja Újévi levél című versében, visszajönnek ezek a levelek - címzett ismeretlen. Igen, mert először ezt kell elmondani: megvallottam vétkemet, bűnömet nem fedeztem el, azt mondtam: bevallom hamisságomat az Úrnak - és Te elvetted bűneimnek terhét.
Ahhoz, hogy jóba legyünk Istennel, ahhoz két fél kell. Tehát meg kell vallanom, hogy úgy akartam jó kapcsolatban lenni Istennel, hogy én ebbe a kapcsolatba először hamisságot akartam belevinni. De nem lehet. Megvallottam hamisságomat, megvallottam Istennek, hogy trükközni akartam, megvallottam Istennek, hogy meghamisítottam a szavatossági dátumokat, megvallottam Istennek, hogy mást tüntettem fel önmagamról, mint ami vagyok. És itt nyílik meg legelőbb a boldogság, mert azt mondja a zsoltár: Te elvetted rólam bűneim terhét. Lehet Istennel jóban lenni, sőt - ha szabad azt mondanom – Isten jóban is akar velünk lenni. És Ő ennek megteremtette ennek lehetőségét az Úr Jézus Krisztusban.
Így érünk el a zsoltár végéhez. Még a zsoltár elején azt mondja Dávid a tanításban, hogy boldog, akinek Isten nem tulajdonít bűnt és a lelkében nincsen csalárdság, majd így fejezi be a zsoltár: vigadozzanak az igazak, örvendezzetek mindnyájan ti, egyenes lelkűek. Kétfajta lelkületről, kétfajta szívről, kétfajta magatartásról beszél tehát. Azt mondja, hogy a csalárd lelkűek nem lehetnek boldogok. Mert ott csalás van, mert ott hamisítás van, mert ott az ember hamiskodik, hogy elrejtse és eltakarja a tényt, hogy nincs a dolog rendben Istennel, hogy valami az ő Istennel való kapcsolatában megromlott. Például, ilyen hamisságnak tartom az ateizmust. Ez a legegyszerűbb megoldás: nincs Isten. Kész. És ezzel ez az egész probléma meg van oldva. De ez csalárdkodás, mert mindenki tudja, hogy van Isten, mindenki érzi, hogy van Isten, mindenki Istenben jár, kel, mozog, - ezt már megmondták a régiek is. Most azonban a zsoltár végén azt mondja Dávid: ujjongjatok ti, egyenes lelkűek. Isten elveti a hamisságot, a csalárdságot, a hamis mértéket és kiegyenesít. Ilyen egyszerű ez a szó: egyenes lelkűek, szó szerint így is lehetne fordítani: egyenes szívűek! Mi azt szoktuk érteni, amit lehet is rajta érteni: egyenes lelkű valaki, egyenes ember. Vagyis őszinte ember, aki nem bánja azt sem, hogy beverik a fejét, akkor is megmondja az igazat, egyenesen él, egyenesen jár, s nem lehet rávenni semmilyen hamis útra. De most, hogy a zsoltáros megkapta Istentől a megbocsátásnak, az elfedezésnek, a kiegyenlítésnek, a helyreállításnak a nagy ajándékát, azt mondja: ujjongjatok ti, mindnyájan, egyenes lelkűek. Örvendezzetek Istenben! Az egyenes szívűek, az egyenes lelkűek: örvendező emberek. A zsoltár végén érkezünk el oda, ahol minden kezdődik! Isten az embert boldogságban teremtette. Így mondja Pál apostol: Isten Ádámot örök szentségben és boldogságban teremtette. Az első magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd az első emberről azt mondja: Teremtette őt Isten mennyei malasztban, mennyei boldogságban. Isten boldogságban teremtette az embert, és ebbe a boldogságba akarja visszavezetni. Ezért kik a boldogok? Azok, akik örvendeznek Istenben. Az Istenben való örvendezés a boldogság nyitja, titka és igazi jelzője.
Életünkben sok mindennek lejár a szavatossága, lejár az erőnk szavatossága is, lejár a bölcsességünké is, lejár az ügyességünké is, lejár a fiatalságunké, lejár az öregkorunké, mindenre rá van ütve az idő pecsétje, de kegyelem által eljuthatunk oda is, hogy egy valamié nem jár le soha: az Istenben való örvendezésé. Azé a létmozdulaté, amely által visszatalálunk arra, amilyenné Isten bennünket teremtett, és ahova Isten maga is vissza akar bennünket vezetni. Ezért mondja Jézus a Hegyi Beszédben: boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Kik a boldogok? Azok, akik Istenben vannak, Istenben örvendeznek, akik nem rejtegetnek Isten elől semmit, akiknek életét és útját Isten kiegyenesítette, és akik ezen az egyenes úton indulnak és jutnak oda, ahova Isten meghívta őket - örök örömbe, üdvösségbe, végtelen boldogságba.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben egy lelkésztársammal beszélgettem, aki azzal a kéréssel keresett, segítsek neki, mert nem tudja megoldani semmilyen módon, hogy a gyülekezetében Húsvétkor arról beszéljen, amiről szoktunk néha szólni, hogy vasárnap nem a hét utolsó napja – ez tudvalevő! –, hanem a hétnek az első napja. Azért kérte a segítségemet, mert valahol olvasott egy újságírótól egy pikírt cikket, mely szerint hiába teszik meg a keresztyének a kalendáriumban a hét első napjának a vasárnapot, hiába tesznek úgy, mintha az lenne a hétnek az első napja… ez csak egy ostoba keresztyén szokás, mert mégiscsak úgy van az, így is mondjuk magyarul, hogy a hétfő a hétnek a feje, az a hétnek a kezdete. Azt tanácsoltam lelkésztársamnak, hogy Húsvétkor prédikáljon bátran arról, hogy nem a hét első napja a Húsvét, hanem az új világnak az első napja, az új teremtésnek az első napja. A mi húsvéti örömünk, húsvéti diadalmunk, húsvéti hálaadásunk éppen az, hogy ezen a napon, a feltámadás napján egy új teremtés vette kezdetét, hiszen Jézus Krisztus nemcsak úgy támadott fel a halálból, hogy Isten mintegy visszahozta Őt, aki elveszíthetetlen, Őt, akinek a halála felfoghatatlan, mintegy visszahozta kárpótolva a fájdalomért, a halálért, a keresztért. Krisztus úgy támadott fel – ahogy Pál apostol mondja éppen itt, a Korinthusi levélben –, hogy zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak.
Ő a kezdet, Ő a foglaló, Őbenne látjuk azt, hogy mit készített Isten az övéinek. Sokszor mondjuk a szép igét: amit szív nem gondolt, amit szem nem látott, amit az ember füle nem hallott, azt készítette Isten az Őt szeretőknek, és ezen sok mindent értünk földi életünk történetében, például, amikor nyomorúságból örömre jutunk, amikor vigasztalást kapunk, amikor súlyos betegségből meggyógyulunk, amikor úgy fordul a kerék – ahogy szoktuk mondani –, hogy nekünk lesz kedvező. Igen, Isten azt készítette, amit nem is gondoltunk, amit nem is láttunk, nem is hallottunk, de az apostol Jézus Krisztus feltámadásában mondja ezt az igét, s a feltámadásra, a mi feltámadásunkra, az új életre gondol, ez az új teremtés. A régiek azt szokták mondani, hogy Isten a világot semmiből teremtette, mi pedig mondhatjuk, hogy viszont ez az új teremtés a halálból való teremtés. A halálból való teremtés mindent felülmúló, szinte mondhatjuk, nagyobb is talán, mint maga a teremtés.
Azt is tanácsoltam lelkipásztor testvéremnek, hogy legyen bátor és hirdesse ezt, és akár kérdezze is a gyülekezetét, hogy tisztában vannak-e ezzel, tudják-e ezt, hogy ez a mi napunk, ez a mi diadalünnepünk, ez a mindent eldöntő nap, mert a Húsvétban dől el minden. Aztán magam is megszeppentem. Mert azt olvasom Pálnál, hogy ő, amikor erről a diadalnapról beszél, mindjárt két kérdést tesz fel. Így szól a két kérdés: Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? Természetesen, könnyű lenne azt mondani, hogy ezeket a kérdéseket a győztes teszi fel, s ujjong az ellenség fölött, ki nagynak, hatalmasnak, legyőzhetetlennek mutatta magát, de immár legyőzetett. Győzedelmes ujjongás ez. Így van ez sokszor másban is: megijedünk valakitől, félelem tölt el miatta, úgy érezzük, hogy nem tudunk fölébe kerekedni, aztán mégis győzünk, és akkor mintegy gúnnyal, a győztes diadalával mondjuk: hol a hatalmad, hol a fullánkod, hol van az, amit mutattál? Nincs az sehol. De, testvérek, ezt a két kérdést egy olyan embert teszi fel, aki még ezen az oldalon van, aki még velünk van, és közöttünk van. Egy olyan ember kérdezi ezt Pál személyében, aki még nem ment át a halálon, s nem a túlsó oldalon áll, s nem onnan szól vissza. Egy olyan ember mondja ezt, aki még nem kóstolt halált, az még előtte van, mint mindannyian előttünk. Nem elbizakodott dolog hát, nem túlzó magabiztosság hát, nem a győzelem korai megelőlegzése hát így ujjongani: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad!? Vajon mi már fölébe kerekedtünk a halálnak? Hogy jól értsük Pál apostol kérdéseinek igazi súlyát, és hogy jól megértve jól is rezonáljanak bennünk, jól töltsék ki a lelkünket, hadd idézzem föl azt a prófétai szakaszt, ahonnan Pál apostol ezt a két kérdést veszi. Régi történet az. Hóseás prófétától veszi a kérdéseket, az ítélet prófétájától veszi, attól a Hóseástól, aki látja saját népe aláhullását, s aki így írja le a népe történetét: testvérek között ő a legvirágzóbb, de feljő a keleti szél, az Úr szele támad fel a pusztából, kiszárad kútfeje és elapad forrása… Ahol egykor zöldellt minden, ott most sivatag lesz. Sokat mondják ma a tudósok, hogy a földi bolygó létét az ipari szennyezés mellett leginkább az elsivatagosodás fenyegeti, s hogy ahol egykor zöldellő mezők, virágzó ligetek, igazi élet volt, valami oknál fogva megkezdődik a kiszáradás. Így mondja ezt egyszerűen a próféta: kiszárad kútfeje, elapad forrása... És ez a természetes fenyegetettség civilizációs metafora is. Azt látjuk, hogy egykor a virágzó kultúrák, civilizációk, ki tudja, mi okból, egyszer csak elkeztek kiszáradni. Először csak örömtelen lett a kultúránk, egyre kevesebbet nevetünk, egyre kevesebbet mosolygunk, egyre kevesebbet éneklünk, egyre kevesebb verset tudunk, egyre kevesebb szép szót mondunk egymásnak, minden gépies lesz, mint amilyen mechanikusan működnek a gépek. Csattog és zörög minden. De talán nem is a gépek zörögnek, a gép-civilizáció, hanem a száraz falevelek, meg a kiszáradt fű, amint átfúj rajta a szél… Ezt éli meg a próféta saját népét látva, mely kiszáradó nép, egyre kevésbé örvendező nép. Az a nép már nem énekel, az a nép már nem tudja, milyen véghetetlenül tágas fölötte az égbolt. Az a nép már nem mondja azt, amit a filozófus mondott kétszáz évvel ezelőtt: két dolog tölt el csodálattal, - a szívemben lakozó erkölcsi törvény és fölöttem Isten véghetetlen ege. Csak zörög-zörög, csak éldegél, csak van. És ebben a helyzetben a prófétában feltolul egy csomó kérdés.
Az első kérdése népéhez az, hogy hol van királyod, és hol vannak bíráid, hol vannak szabadítóid, akiket magadnak választottál, akikre rátetted a tétet, akikről azt gondoltad, hogy majd kivezetnek a bajból? Aztán halljuk azt is a próféta szájából, mintha Isten mondaná: a megbánás elrejtetett előlem. Titokzatos szó ez, többször halljuk a Bibliában nem magunkkal kapcsolatban. Ó, mi sokszor megbánunk, ó, mi sokszor föltolulunk saját magunkon, és a megbánásban oly nagyon sajnáljuk magunkat, oly rettenetesen nyomorultnak érezzük magunkat. De most Isten megbánásáról beszél a próféta. Azt mondja, hogy Isten elől rejtetett el a megbánás. Egy másik fordítás így mondja: nincsen bennem megbánás. Egy másik így mondja: én nem ismerem a megbánást, pedig... Mi történik, mikor Jónás elmegy Ninivébe és Ninive megtér: Isten megbánja, megbánta, hogy el akarta pusztítani, és megkegyelmez a városnak, - ez az isteni megbánás. Mi az Isten megbánása? Mikor vízözön öntötte el a földet, és Noé és családja túlélte, azt olvassuk: Isten megbánta, és megfogadta, hogy nem lesz így többet. Van isteni könyörület, van isteni megbánás, - de most az ítélet mélyén úgy látja a próféta, hogy nincsen, elrejtetett Isten elől a megbánás, kiesett Isten szívéből a könyörület. S ekkor kiált a próféta ezekkel a súlyos szavakkal: hol van a veszedelmed, ó halál, hol van a te romlásod Seól?! És ez nem diadalkiáltás, testvérek! Inkább modern kiáltás ez, a mai ember kiáltása ez, az eutanázia-kiáltás ez. Belegondolt már valaki itt, a 21. században, hogy miképpen volt képes az európai ember „legyártani” a legborzasztóbb szót, ami valaha is létezett a világon: eutanázia, jó-halál? Van ilyen? Létezik jó-halál? Lehetséges, hogy az ember a barátjának tekinti az utolsó ellenséget (ahogy Pál apostol mondja itt a Korinthusi levélben, mert a halál az utolsó ellenség), és hívogatja, keresi és vágyakozik utána? Bizony, amikor kiszárad egy kultúra, amikor kiszárad egy civilizáció, amikor kiszárad egy nép (mert kiszáradóban van a magyar nép, kiapad kútfeje, és nem zöldell és nem terem), jaj de sokan kiáltanak: hol vagy, halál? – de sokan kiáltoznak és keresik a koporsó erejét, a halál rontását, mert inkább azt választják, mint a haláltól való félelemnek rettenetes tudatát! Amikor Isten mintegy eltakarja az Ő arcát, mikor nem ragyogtatja ránk az arcát, ahogy kérjük ezt oly gyakran az áldásban (fordítsa az Úr orcáját terád, ragyogtassa rád világosságát!), amikor nem látunk isteni világosságot, a próféta szívéből kiszakad ez a kiáltás: így nem érdemes élni, így nem jutunk sehova, így csak a borzasztó, kiszáradó, önmagában forgás van, egy életnek, egy nemzetnek, egy civilizációnak a sivatagosodása. Hát akkor, hol vagy halál?
János apostol a Mennyei Jelenések könyvében súlyos ítéletként írja le azt a döbbenetes eseménysort, hogy amikor ilyetén lát az ember,  keresni kezdi a halált. Apokalipszis. Ha ezt a szót hallom, hogy jó-halál, számomra a szinonimája az, hogy apokalipszis, amikor az ember nem az életet keresi, hanem a halált keresi. Amikor az ember nem azon örül, hogy élet támad, hanem azon, hogy kopogtat a halál, amikor az embernek több halotti éneke van, mint bölcsődala, - ez az apokalipszis.
Mintha tehát, mikor Pál apostol a Korinthusi levélben idézi ezeket a szavakat (mert ő is így kiált: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad?!), mintha őbenne is, immár az új teremtés első napján, húsvét gyönyörű diadal-napján is ott lenne ez az ember kétség. Mert – még egyszer mondom – ő még erről az oldalról beszél, Pál a mi oldalunkon van, miközöttünk van, a mi kérdésünk ez, a mi kiáltásunk ez, mi töprengünk életnek és halálnak értelméről. És bár bennünk már rezeg, bennünk már rezonál a húsvéti diadalének, mégis, mennyi a kétségünk így és ilyen viszonyok között.
Testvérek, azt hiszem, mégis igazat adhatunk azoknak, akik úgy hallják ezeket a sorokat, mint diadaléneket. És azért hallhatják úgy, mint diadaléneket, mert valami történt a Hóseás kérdése és az apostol kérdése között. A kérdés ugyanaz: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? – kérdezi a próféta és kérdezi az apostol. Ugyanaz a kérdés, de mást és mást jelent, mert közöttük történt valami. Hol a te királyod, hol a te bírád? – kérdezi Hóseás saját népétől. Hol vannak a hatalmasaid, hol vannak vezetőid, hol vannak csodálatos embereid, hogy kihozzanak téged a nyomorúságból? Hol vannak az ihletőid, hol vannak az útmutatóid, hol vannak a bátrak, az erősek, a hősök, a szentek, hol vannak, hol vannak? Nincsenek már! De Pál lát valakit, aki nekünk királyunk, aki bíránk, aki az egyetlen bölcs, aki az igaz, tökéletes szent, aki azt mondja magáról még halála előtt: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él. Pál látja ezt a Krisztust, és aki Krisztust látja, az látja Isten irgalmát. Aki Krisztust látja, az tudja, hogy az a régi ítélet, amikor Isten bús haragjában így nyilatkozott: nem ismerek irgalmat, nincs a szívemben könyörület, azt Isten megmásította és megbánta. Öröktől megbánta, hogy ott nem bánta. Ez a Húsvét nagy titka, testvérek, hogy Isten azt is megbánta, hogy kimondta egyszer, hogy üzente népének egyszer, hogy úgy tette, hogy nem ismer irgalmat. Krisztusban bánta meg, és aki a feltámadott Krisztusra tekint, Isten örök irgalmát látja.
Mégis, tudom, ott van mindannyiunk szívében a kétség. S azért kérdezem, honnan Pálban a bátorság? Ő még nem kóstolt halált. Honnan lehet bennünk a bátorság, mi sem kóstoltunk halált?! Mi csak a sír szélén tántorgunk, mi csak elkísérjük szeretteinket az utolsó útra, mi csak kapaszkodunk még beléjük, hogy ne induljanak el. Onnét a bátorság, testvérek, ahonnan Pál veszi, mert így folytatja: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? – és hozzáteszi: a halál fullánkja pedig a bűn, a bűn ereje pedig a törvény! És itt az apostol kinyit egy kaput, s mélybelátásra hív bennünket, mert azt mondja, hogy a halál fullánkja a bűn. Ebben van a halál ereje, a bűnben. Olyan ez, mint a skorpió-csípés, olyan ez, mint a kígyó-marás. Nem kívül van a bűn, nem valahol másutt, amit egy törvénnyel, egy rendelkezéssel, az élet ilyen-olyan elrendezésével el lehet igazítani, amit ki lehet zárni belső körünkből: bennem van, ezért vagyok vesztes. És mégsem vagyok vesztes. Mert így folytatja: de hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.
Szeretett gyülekezet! Még a legunalmasabb sportnak is van egy csodálatosabb mozzanata. Ez az, amikor eredményhirdetésre kerül sor, és a győztes feláll a dobogó első fokára, megkapja az érmet, a jutalmat, a virágcsokrot, gratulálnak neki, és akkor a győztes föltessékeli maga mellé az első helyre, a dobogó legfelső fokára azokat, akik másodikok, harmadikok lettek, akik nem nyertek. Milyen szép gesztus ez, milyen  nemes ez a látvány, - a győztes nagyvonalúsága. Ennél többet mondok most! Jézus Krisztusban Isten diadalmat ad nekünk, - nemcsak belátást, nemcsak élő reménységet, nemcsak ígéretet, nemcsak az isteni irgalom csodálatos megtalálását, ahonnan új élet fakad fel, hanem diadalmat ad nekünk. És ez az a pillanat, melytől kezdve Pálnak az a kérdése, amikor így mondja: pokol, hol a te diadalmad, már valóban azt jelenti, amit az elején mondtam, hogy szinte már retorikai a kérdés: halál, hol a te fullánkod? - Volna fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? – Volna diadalmad? – Hiszen Krisztus feltámadt, hiszen Krisztus legyőzte a halált, hiszen Krisztus megadta a bűn árát, hiszen Krisztus eleget tett a vastörvénynek, s győzött, diadalmas, és Isten ezt a győzelmet, ezt a diadalmat nekünk ajándékozza, ez az Ő beteljesítő irgalma.
Mi még az apostollal együtt ezen az oldalon vagyunk, mi még innen nézzük azt, amin Krisztus elindult, amin túlment, és amit legyőzött. De, ha Krisztust látjuk, látjuk azt, aki elsőszülött a halottak közül, ha Krisztust látjuk, akkor látjuk azt, akiben végképp legyőzetett a halál, s ahogy az apostol mondja: diadallal győzetett le. És azért mondhatjuk bátor szívvel, azért ujjonghatunk az új teremtés első napján mind bátran és boldogan, mert ha Krisztusban vagyunk, ha Krisztussal vagyunk, akkor már az sem áll teljesen, hogy olyan ember mondja mindezt, aki nem kóstol halált, olyan ember mondja ezt, aki nem ment át még a halálon. Mert Pál kóstolt halált, mert Pál átment a halálon. Meghalt a bűnnek, meghalt a régi embernek, meghalt az Isten elleni lázadásnak, meghalt annak, hogy nincs irgalom, meghalt annak, hogy így van ez már, sivatag lesz a világ, sivatag lesz az élet. Meghalt a beletörődésnek – egyszóval megöldökölte az ó-embert! Ezért olyan csodálatos, amit a Galata levélben mond: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, mert megfeszíttettem Krisztussal együtt, és azt az életet, amelyet most testben élek, az elporladó, elvesző testben élem, azt az Úr Jézus Krisztus által élem. Magamban hordozom az eljövendőt, bennem is elkezdte Isten az új teremtés munkáját.
Ünneplő gyülekezet! Azt kívánom tiszta szívemből mostani húsvétunkon, a hét első napján, az új teremtés első napján, hogy Isten Szentlelke fuvalljon reátok éltető erőt, hogy megéljétek és megtapasztaljátok, hogy Isten bennetek Jézus Krisztus által új teremtést, új életet kezdett, és éljetek ennek az új életnek, éljetek ebben az új életben örvendezve, irgalmazva, megbocsátva, igazi isteni szeretetben. Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje a törvény, de hála az Istennek, aki a diadalmat adja minékünk, a mi Urunk, Jézus Krisztusunk által.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nagypéntekünkön a felolvasott ige alapján két lényeges elemet szeretnék kiemelni és elétek állítani. Az egyik, mely súlyos állításként, és mintegy, az eseményeket mozgató meghagyásként újra meg újra a fülünkbe hangzik, ez a tétel: a zsidók királya. Ez lesz Jézus kárhoztatásának az indoklása, ezt fogják a keresztfára kifüggeszteni a feje fölé (római szokás szerint nyilvános kivégzéskor kifüggesztették az ítélet indokát is). A zsidók királya. Egy király áll ma előttünk, akit azzal vádolnak, hogy királlyá tette magát. Ez a nagy titok és ellenmondás jelenik meg most itt a kereszten, a keresztig vezető úton, a keresztút megkezdése előtt a pilátusi ítéletben és már a pilátusi ítélet előtt is, mikor megkötözik Jézust és így viszik ítéletre. Kezdjük elölről az utat. Jézust azzal vádolják be Pilátusnál, hogy a zsidók királyának tette meg magát. Ezt a különös és borzasztó vádat talán akkor értjük meg a legélesebben, amikor elérkezik az amnesztia lehetősége, a megmenekülés lehetőségének a pillanata. Húsvétkor az volt a szokás, hogy a római helytartó amnesztiát gyakorolt. Nagy ünnepről van szó, akit a nép kívánt, azt az egy embert szabadon engedte a helytartó. S most ez az ember, akit szabadon fognak engedni, Barabás, akiről Márk evangélista nagyon tömören ennyit jegyez meg: volt ott tömlöcben egy Barabás nevezetű férfi, azokkal a lázadókkal együtt, akik a lázadás alkalmával gyilkosságot követtek el. A lázadás politikai kategória. Ugyan a többi evangélista latornak és gyilkosnak mutatja be Barabást, ám tudjuk jól, hogy amikor lázongás, nyughatatlanság tör ki, akkor a szabadságharc és a bűncselekmények össze szoktak keveredni. Kevés olyan pillanata van a történelemnek, mikor egy forradalom idején nem történnek ilyen cselekmények.
Itt tehát arra utal Márk evangélista, hogy nem sokkal korábban lázadás tört ki, és a lázadók gyilkosságokat követtek el. A gyilkosok között volt Barabás. Nem tudjuk eldönteni, szabadságharcos volt-e vagy egyszerű haramia-vezér. De hogy a szabadság, az önállóság ügye, Isten népe szuverenitásának kérdése itt forog, az nem kétséges. És milyen döbbenetes: a királyt ott hagyják ítéletre, és a közkatonát, aki súlyos bűncselekményeket követett el, szabadon kívánják látni. Ebből a nagyon egyszerű, fekete-fehér tényből értjük meg, hogy igen, hamis vád volt az Jézussal szemben, hogy királynak tette meg magát, mégis, úgy van valóban: egy király áll előttünk, kinek országa nem ebből a világból való, Jézus királysága spirituális királyság, uralma azt célozza, hogy az emberszívek visszaforduljanak, és Istenükhöz találjanak. Nem ideig való, egy-két történelmi korszaknak szóló, egy-egy látványos eseményig tartó királyság ez, nem földi királyság, mennyei királyság ez, Isten igazi szeretet-uralmának királysága. A vád a királlyal szemben, hogy király,  - az égi király ellen az a vád, hogy földi király.
Ez vezet oda, hogy amikor Pilátus kimondja a verdiktet, kiadja Jézus a vitézeknek, a katonáknak, hóhéroknak, a kivégző brigádnak. Azok meg elvitték Jézust az udvarház belső részébe, ahová összehívták az egész csapatot, és egy borzasztó, megalázó, rémisztő paródiába kezdenek. Itt mutatkozik meg igazán, milyen a bűnös ember. Az áldozatot, a halálraítéltet, aki nem tud visszaütni, aki mellett nem állnak légiók, akit becseréltek egy közönséges bűnözőre, akit a saját népe is halálra kíván – most megalázzák, és mint királyt alázzák meg. Bíborpalástot adnak rá, az egyik római katona köpenyét, töviskoszorút nyomnak a fejébe – írja Márk evangélista igen tömören –, nádszállal verik a fejét, megköpdösik, és térdet hajolva tisztelegnek neki csúfságból. Királyként csúfolják a királyt. A vitézek azt hiszik, hogy kezükre került egy lázadó, egy maga csinálta király, kezükre került valaki, aki törtetett a hatalomért, programokat hirdetett, embereket csődített maga mellé, végre a kezükre került, hát elbánnak vele, királyként megalázzák, megköpdösik és csúfolják. De a királyt csúfolják. Mintha az egész emberiség története megjelenne itt, egy pillanatra, - az ember Isten elleni haragja, Isten elleni lázadása. Az ember sokszor szinte kifigurázza Istent – ha teheti. Istent csúfolja, Istent köpdösi le, Isten fejét veri nádszállal, mert azt hiszi, a kezére esett, és azt tesz vele, amit akar. De még ennél is mélyebb Isten szeretetének a titka, mert ez a király hagyja, hogy királyként csúfolják ki, ez a király nem szól semmit a vádakra, nem cáfol. Pilátus szinte rémületbe esik, amikor az újra meg újra bekiáltozott vádak nyomán megkérdezi Jézustól: Nem hallod, hogy mennyi mindennel vádolnak téged, nem hallod, hogy mit hoznak a fejedre? Egy szót sem szólsz magad mellett? S a király hallgat, nem védi meg magát, nem védi meg az igazát. S azért nem védi meg az igazát, hogy majd nekünk igazságunk legyen Istennél.
A másik mozzanat szervesen ide tartozik az igében. Ez az a pillanat, amikor viszik ki Jézust a Golgotára megfeszíteni. Az antik világ barbár szokása szerint neki magának kell vinnie a keresztrudat, a keresztfát, amire aztán felakasztják. Márk ugyan nem mondja el, de a többi evangélistától tudjuk, hogy a megvert, megalázott, kivérzett Jézus nem bírja már el ezt a terhet, összeesik a keresztfa alatt, és ekkor az éppen a mezőről arra tartó Czirénei Simont megragadják, és arra kényszerítik, hogy vigye a keresztet. Egy király keresztjét viszi Czirénei Simon, Jézus király keresztjét viszi. Ő ezt még nem tudja, ő csak annyit tud, hogy rettenetes dolog történik ővele is, hazafelé tér a dolgáról, igyekszik a városba, föltartóztatják, és kényszermunkát kell végeznie. A régi római világban a megszállt országokban minden római katonának joga volt a megszállt terület bármely polgárát arra kényszeríteni, hogy a katonai pakkját vagy a terhét egy mérföldre vigye. Emlékszünk Jézus szavára? Valaki téged egy mérföldre kényszerít, menj vele kettővel! – erről beszélt Jézus. Most éppen Czirénei Simonon a sor, őt kényszerítik, őt fogják kényszermunkára, keresztet kell vinnie, egy kivégző eszközt. Hogy akkor tudta-e Czirénei Simon, ki volt Jézus, erre nézve nincs bizonyítékunk, de az evangélista megjegyzéséből, mikor elmondja, hogy Alexandernek és Rúfusnak az atyjáról van szó, sejthetjük, hogy ez a család, s maga Czirénei Simon és a gyermekei is később majd krisztuskövetőkké lettek. Sok szép legenda született erről már az óegyház idején, hogyan és miként történt ez a nagy felismerés. Most azonban csak azt szeretném kiemelni, hogy vannak az emberi életnek olyan pillanatai – a mi életünknek is vannak olyan pillanatai –, amikor a másik keresztjét kell vinni. Nekünk elég lenne a sajátunk, néha az is nagyon nehéz és ijesztő. Összeszorul a szívünk, amikor Jézus így hív a tanítványságra: aki utánam akar jönni, vegye fel a maga keresztjét és úgy kövessen engem. Másutt azt mondja: nem lehet az én tanítványom, aki meg nem tagadja önmagát és nem veszi fel a maga keresztjét naponként. De nehéz az! És milyen nehéz a másik keresztjét felvenni, és azt vinni,  - csak a gondolat, hogy olyan helyzetbe kerülök-keveredek, amikor a másik terhét is hordoznom kell! Az egyik oldalon ebben a mozzanatban is csak az emberi elemet látjuk, hogy egy arra járó, egyébként Egyiptomból származó, zsidó ember rabszolgamunkába fognak. Akaratlanul, szándéktalanul, kényszerítve hóhérsegéd lesz, részt vesz a kivégzésben. Ez az emberi oldal. De van ennek egy másik oldala, s ezt talán az előzőekben elmondottakból értjük meg. Mondottam, Jézust királyként csúfolták, színleg alázkodtak előtte, nádszállal verték a fejét, töviskoronát tettek rá, - mi mégis tudjuk, hogy valóban a királyt csúfolták. Ugyanez a titok van itt. Mint a főpap mondásában hallottuk már, amikor még nagyhét előtt vagyunk, nagy a nyugtalanság a nép vezetőiben, nem tudják, mi tévők legyenek. Ekkor azt mondja a főpap: ti nem tudtok semmit, jobb lesz nekünk Jézus elfogni akármilyen módon, és halálra adni, mert jobb, hogy egy ember vesszen el, semhogy az egész nép. Ehhez hozzáteszik az evangélisták: próféciát mondott. Nem azt akart mondani, a javaslata politikai megfontolás volt, egy állami vezető meggondolása, mondhatjuk, javaslata állam-raison: jobb, ha egy vész el, mint az egész. De az evangélista azt mondja: próféciát mondott. És ugyanígy bontakozik ki az isteni titok abban is, hogy királyként verik Jézust, noha Ő valóban király, és Czirénei Simon kereszthordozásában is ezt látjuk. Másnak a keresztjét hordja, egy kivégzendő keresztjét hordja, kényszermunkát végez, és mégsem csak azt. Az Üdvözítő keresztjét veszi magára!
S ha azt mondottam, hogy bár nekünk az önmagunk keresztje mellett a másik keresztjét is felvenni sokszor szinte felháborító, nem vállalható, nem kérünk ilyen feladatot Istentől, mégis hogy ilyen feladatot is betölthessünk, s hogyha szükséges, a más keresztjét is felvegyük, ahhoz még azt kell látnunk, hogy Czirénei Simon csak a keresztet vette fel, Krisztus azonban mindannyiunkat felvett. Czirénei Simon csak ott és akkor, arra a negyed órára, míg kiértek a kivégző helyre, vállalt valamit Krisztus helyett. Krisztus mindannyiunkat vállalt, és éppen ebben a mozdulatban, ebben a különös nagy ellentétben látszik ez meg. Az ember elindul valakivel a kivégző hely felé. Azzal, akit halálra kívántak, azzal, akit halálra adtak, azzal, akit kicsúfoltak, azzal, aki olyan gyenge, hogy még a saját keresztjét sem bírja el, - de ez a Jézus, akit így kísérnek ki, így visznek ki, így aláznak meg, majd így feszítenek meg, így végeznek ki, ez a Jézus is elindul velünk egy úton, az igazi keresztúton, mindannyiunk keresztútján. Csak az lehet a Krisztus tanítványa, aki valóban megtagadja magát, aki valóban fölveszi a keresztet, aki megteszi azt, amit Pál mond, hogy megöldökli a régi, az ó-embert, hogy föltámadjon benne, bennünk, mindannyiunkban az új ember. Hogy mondhassuk boldog és hálás szívvel ennek a Krisztusnak, akit most a keresztúton látunk, akit most halálba visznek: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Nagypéntek nemcsak engedi láttatnunk Krisztust a maga szenvedésében és halálában. Nagypénteken mindig meglátjuk, kik vagyunk mi igazából. Meglátjuk, milyen az ember, meglátjuk, mire képes az ember. De, ha belenézünk az igazságnak ebbe a tükörébe, ne feledük soha, hogy a tükröt a szabadító evangélium tartja elénk. Királyként gyalázták a királyt, valaki felvette Krisztus helyett a Krisztus keresztjét,  - hogy lássuk és értsük, Krisztus viszont fölvette mindannyiunk életét, hogyha valaki hisz Őbenne, ha meghal is, élete legyen annak.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Súlyos és nehéz gondolatokat hallottunk most az Igéből.  Hogy e súlyos szavak közelebb jussanak hozzánk, és el ne hárítsuk mindjárt magunktól, engedjétek meg, hogy egy régi versikét mondjak el. Remélem, pontosan tudom a verset idézni, amit diákkorunkban írtunk egy Mikulás-ünnepségre annak az igének a kapcsán, amit itt hallottunk, persze diákos módon, a professzor mondja a diáknak: „Jegyezze meg fiam a Biblia nyomán/ a pálinka keresztyén tudomány./ Pál apostol mondta: zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé,/ s mivel szava fennáll örökké, /úgy ez áll az inkákra is,/ most tehát, ha Pál inka,/jogos a pálinka.”
Elnézést kérek a versikéért, azért idéztem, mert amúgy komolyan is így szoktunk bánni ezzel az igével. Zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, mindenkinek mindenné, - ez a keresztyénség lényege, mondjuk, s mindig idomulunk, hasonulunk, olyanná leszünk, amilyen környezetben élünk. Ha otthon kell keresztyénnek lenni, háziasszony-keresztyén vagyok, ha kocsmában, akkor kocsmakeresztyén, magyarok közt magyar, románok között román. S valóban, van a keresztyénség történetének egy ilyen, különös vonulata. Ez a hasonulásnak a vonulata, amit korról-korra végig lehet olvasni. Igen, ez nem az egész keresztyénség történeta, de a keresztyénség egy részének a története, azoké, akik mindig minden korban idomultak, hasonultak - és mindig Pál apostolra hivatkoznak. Lám, Pál is megmondta: zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, mindennek mindenné, magyarnak magyarrá, szittyának szittyává, tótnak tóttá, így kell viselkedni egy keresztyénnek, s hozzákapcsolhatjuk a régi mondást: ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak.
Valóban erről van-e itt szó, valóban az-e a keresztyénség történetének a veleje, hogy van nekünk egy csodálatos üzenetünk, a drága szabadító evangélium, s mi magunk, keresztyének ott, ahol vagyunk mindig úgy élünk, úgy kell élnünk, mindig úgy igazodunk, úgy kell igazodnunk, mindig azt a magatartást kell felvennünk, ami a körülöttünk lévő társadalmakban, világban, környezetben van? Nos, talán a felolvasott igéből értjük, hogy Pál éppen az ellenkezőjéről beszél. De akkor miért mondja, hogy zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé lett, ha az ő magatartása mégis az, amit itt olvasunk a 19. versben: én mindenkivel szemben szabad vagyok.
Emlékszünk, múlt alkalommal egy más eset és más bonyodalom kapcsán éppen az apostol idézte a korinthusi szlogent: mindent szabad nekem. A korinthusiak, akik megtértek, Krisztus gyermekeivé lettek, a megtérésben, az új életre való születésben hatalmas felszabadító erőt tapasztaltak meg. És ez így van valóban, a keresztyénné lételben, a keresztyén életútban fantasztikus isteni impulzusokat kapunk a szabadságra nézve. Nem vagyok foglya a szokásaimnak, nem vagyok foglya a körülményeimnek, nem vagyok foglya a korszellemnek, nem vagyok foglya a bűneimnek, a habitusomnak, a nyomorúságomnak, a keresztyénségben Isten erői szabadságot hoznak. De ebből Korinthusban az jött ki, hogy átestek a ló másik oldalára, úgy rendes magyar szokás szerint, s azt mondták, ha ilyen nagy szabadságot hoz a Krisztus evangéliuma, akkor mindent szabad nekünk, minket senki nem köt. De emlékszünk, Pál apostol bölcsen, atyai tanáccsal mindig hozzátette ehhez a korinthusi szlogenhez: minden szabad néked, de nem minden használ.
Ma az a kérdés, hogy akkor mégis mi ez a szabadság, mégis mi az a szabadság, amit a korinthusiak is megtapasztaltak, Pál is átélt, amire nézve Pál bölcsességet tanácsol, s megmutatja, hogy mi ennek a szabadságnak a jófajta dinamikája, s hogyan viszi előre embert az igazi cél felé? Aztán hogyan óvhatja meg az ember magát attól a tévképzettől, hogy minden szabad neki? Hiszen ez szüntelenül zsákutcába viszi az életét. Most egy olyan kérdést hoz elő az apostol, ami elől mi sem tudunk kitérni. Azért is idéztem az elején ezt a tréfás versikét, hogy feloldódjon a szívünk, ne hárítsuk el magunktól, mert ha akarnánk, sem tudnánk, mert ez mindenkit érint – a pénzről van szó. És ha pénzről van szó, nem tudunk félrehúzódni, félreállni. Mert ha fociról lenne szó – én kétballábas vagyok, nem érdekel, mondhatná valaki, – ha művészetről lenne szó - nekem botfülem van, én ahhoz nem értek, mondhatán valaki, és ha politikáról lenne szó, - jaj, jaj, jaj, az csúnya dolog, arra nem megyünk, mondanák sokan, és ha ipari termelésről lenne szó, - csak néznénk. Ám ha pénzről van szó, az mindannyiunkat megtalál.
A konkrét ügy, amiről az apostol ír, az az, hogy őt a korinthusi gyülekezetben néhányan megvádolták. De egy egész érdekes dologgal vádolták meg. Nem azzal, amivel általában az egyházi embereket szokták szidni: papzsák, telhetetlen, mindig csak a pénzről beszél, semmi más nem érdekli! Ezt halljuk eleget ma is: az egyházat sem érdekli semmi más, csak a pénz. Annyi pénze van az egyháznak, hogy hú, meg aztán dúskál az egyház - halljuk újra meg újra meg újra. Nehéz, súlyos vádak ezek, el lehet őket hárítani, s akik járatosak a keresztyénségben, jól tudják, hogy nem erről szól a történetünk és egyáltalán nem ez a helyzet. Ám az apostolt nem ezzel vádolták. Ha ő pénzt gyűjtött, és tudjuk, hogy gyűjtött pénzt Korinthusban is, azt ő jótékony célból tette a Jeruzsálemben éhező, szűkölködő testvérek javára. Ő magának soha. Korinthusban sem. Mikor  megérkezett a városba, egy szövetkereskedő házaspárhoz szegődött, és másfél évig, amíg Korinthusban élt, sátorponyva szövésből tartotta el magát. Nem kért soha semmit a korinthusiaktól. Hát ezt fordították vele szembe. Éppen ezt. Hogy milyen apostol az, aki nem kér „fellépti díjat”, milyen apostol az, aki nem tart igényt rendes fizetésre, milyen apostol az, aki nem a feleségével jön, és nem kvártélyoztatja be magát egy előkelő korinthusi szállodába, milyen apostol az, aki nem törődik ezekkel a földi dolgokkal?! Nem törődik a pénzzel. Mert a pénzzel törődni kell, mert a pénz forgatja az életünket, mert ha nincs pénz, nagy baj van, ha van pénz, akkor is nagy baj van. A pénz ott van az életünk kellős közepén. De milyen apostol ez az apostol, hogy úgy zesz, mintha ez nem így volna?
Sok más dologgal is támadták Pál apostolt, megkérdőjelezve tekintélyét, hitelességét, igazságát, - igen, konfliktusban van a korinthusi gyülekezettel, vagyis a saját gyermekével van konfliktusban (mert sok helyen írja, hogy én vagyok az atyátok, én szültelek benneteket, az én kezem munkája által született a korinthusi gyülekezet), tehát egy szülő-gyermek konfliktust látunk, és – valljuk meg őszintén, testvérek – nagyon-nagyon ritka, és ritkaságában nagyon áldott dolog, ha egy szülő és gyermeke között nincs konfliktus a pénzen. A baj már öt éves korunkban el szokott kezdődni, amikor nem elég a két gombóc fagylalt, folytatódik kamaszkorunkban, amikor nem elég a zsebpénz, folytatódik életkezdő korszakunkban, amikor kellene a szülőktől a támogatás. Aztán megfordul a dolog, és nekünk lesz ötéves gyerekünk, akinek nem elég a két gombóc fagylalt, lesz van kamasz gyerekünk, aki tombol, hogy őneki erre meg erre kell a pénz, s nézzük, hogy kezdik az életüket gyermekeink, és olykor nem tudjuk őket segíteni. Ez végigkíséri az emberi életet. S itt most, Korinthusban, ahol mégis csak egy spirituális, lelki közösségről volna szó, egyszercsak bejön a pénzügy. Mit keres a csizma az asztalon? De ne térjünk ki előle, ahogy az apostol sem tér ki előle, nem szemérmeskedik. Belemegy, egyenesen, határozottan és keményen. És az első, amit hosszasan kifejt – s ezt nem akarom megismételni - , arra tekint, amit idéztem a 19. versből: én mindenkivel szemben szabad vagyok. Mintha azt vetné fel – sőt, kérdi is –, hogy nem lett volna jogom tőletek anyagi támogatást kérni? Dehogynem! Nem lett volna jogom utazgatni hitvesemmel, mint a többi apostol, hisz még Péter is utazgatott a feleségével? Dehogynem! Nem lett volna nekem jogom külön számlát benyújtani? Hát ti az én kezem munkái vagytok! És ki ültet szőlőt úgy, hogy nem remél gyümölcsöt, ki legeltet úgy nyájat, hogy nem remél abból tejet, ki megy úgy háborúba, hogy nem remél belőle zsákmányt? – De én – mondja az apostol – szabad vagyok veletek szemben is, szabad vagyok ebben a dologban is.
Megértjük az okát is. Nem emberi dolog ez, kérlek is, fogadjátok el az előrebocsátott szavakat, nem emberi dolog, bár annak tűnik. Azt mondja az apostol: azért tartózkodtam ezektől, azért mondtam le jogosítványokról, azért nem is hoztam szóba közöttetek ezt a kérdést, hogy dicsekedhessem. Mondhatnánk erre, hogy ez bizony nagyon emberi, lám, az apostol dicsekedni akar, mint egy kertész, vagy – rosszabbat mondok – mint egy hobbypap, hogy mindig ingyért, mindig szívességből tett mindent. Egyszer mondta nekem egy kis gyülekezetben szolgáló lelkész, akinek kevés a fizetése: püspök úr, én hobbypap vagyok. Mondom neki: Mit értesz te ezen? A gyülekezet nem tud eltartani, hát hobbyból papkodok. Mondom neki: Nem inkább neked kéne fizetni, hogy evangéliumot hirdethess? Nos, valami ilyesmiről van itt szó. Az apostol azt mondaná: ha akaratom szerint teszem, amit teszek, ha saját akaratomból támadt egy ötlet, hogy elmenjek Korinthusba, hogy ott evangéliumot hirdessek, gyülekezetet szervezzek, bejegyeztessem a bíróságon, kapjunk egy adószámot és besoroljunk a 326 magyar egyház közé, akkor igényt tarthatnák a járandóságokra. Én akartam, hogy így legyen, s akkor van járandóság, akkor okkal tartanék igényt arra, hogy tegyék le a lábamhoz a pénzt. Ám így folytatja: ha viszont akaratom nélkül (azaz nem saját döntésem folytán) mentem hozzátok, akkor sáfársággal bízattam meg. Nem a maga akaratából van ott, Isten küldte oda, ő az evangélium sáfára, mandátuma van, küldetése van, és – akár emberi, akár nem emberi, véleményem szerint nem emberi az indíték – ezért mondhatja: én azzal szeretnék dicsekedni, hogy maradéktalanul, az egész életemet odaszánva ezt a szolgálatot akarom ellátni. Nem azon múlik a dolog, hogy a korinthusiak tehetősek vagy nem tehetősek, nem azon múlik, hogy rajonganak-e érte és kitömik a bukszáját, nem azon múlik, hogy megadják-e azt, ami az evangélium törvénye szerint jár. Nyomtató ökörnek ne kösd fel a száját – mondják a törvények. Aki dolgozik, az egyék is, aki nem dolgozik, az ne egyék. De most azt mondja az apostol, hogy büszkélkedni akar. Nem cseng jól a fülünkben a büszkeség szó. (Most készül az új magyar alkotmány, a preambulumában kétszer szerepel, hogy mennyire büszkék vagyunk az előttünk járó nemzedékére, az egész magyar alkotmányosság évezredére. Ha én lennék az alkotmányszöveg-író, akkor nem azt írnám, hogy büszkék vagyunk, hanem hogy hálások vagyunk. De hagyjuk most, ez egy szekuláris alkotmány, nem templomokban fogják kihirdetni, nem az úrvacsorai gyónás előtt fogjuk elmondani.) Értjük mi jól, hogy a magyar ember fülét megüti a büszkeség szó, és általában az ember fülét is, de most az apostol vállalja ezt a kockázatot. Azt mondja: büszkélkedni akarok, s ne vegyétek ezt el tőlem, korinthusiak, ne kényszerítsetek engem arra, hogy beálljak a sorba a pénztárnál, és én is odahajoljak az ablakhoz, és fizetési jegyzék szerint vegyem föl azt, ami egyébként valóban emberileg, jogosan, bibliai törvényesen és evangéliumilag jár. De vajon miért? Csak azért tesz így, mert dicsekedni akar, csak azért, mert büszkélkedni akar, csak azért, mert ő már csak egy ilyen különc?
A választ abban a szakaszban leljük meg, ahol elmondja, hogy ő mindenkitől szabad, és ebben az is benne van, hogy ugyanakkor mindenkire nézve is szabad. Ez az a különös, titokzatos, dinamikus paradoxon, amit a múlt alkalommal felolvasott igében már láttunk. Ott más helyzetben próbálta megértetni a korinthusiakkal azt, amit itt most mintegy önmagát példázva mutat be. Mit mond? Azt mondja: én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává – szó szerint: mindenkinek rabszolgájává - tettem. Mindenkivel szemben szabad vagyok, s magamat mindenkinek köteles szolgájává tettem. Luther Márton egyik legszebb írása a keresztyén ember szabadságáról szól, és Luther ezt a páli igét idézi ennek a gyönyörű írásának az elején. Azt mondja: a keresztyén ember mindennek szabad ura és egyúttal mindenkinek köteles szolgája. Mi ez? Vagy szabad vagyok, vagy szolga vagyok. Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok. Elmondjuk ezt minden március 15.-én. Miről beszél az apostol? Arról, ahogy maga Jézus Krisztus elérkezett hozzánk. Arról szól, ahogy Isten az emberi történelemben a megváltás nagy titkát eltervezte és megvalósította. A csodálatos isteni üdv-terv megnyilatkozásáról szól, és azt mondja, ahogy Isten szabadítást hozott az embernek, ahogy Isten megvalósította az ember megengesztelését, ahogy Isten feloldozta az embert az alól, ami alól az ember nem tudja önmagát feloldozni, ahogy Isten megnyitotta az ember számára a jövendőt, amit az ember lázadásával bezárt maga előtt, ahogy Isten fölemeli az embert a múlandóságból az örökkévalóba, ezt tükrözi vissza minden keresztyén ember élete is.
Egy helyen nagyon bátran azt mondja Pál: legyetek az én követőim. Mondhatnánk, hogy egy ilyen különc, extravagáns apostol követői nem leszünk. Jakab nekünk jobb lesz. Jakab a törvény embere volt, egyenes, világos, nála a szabály az szabály, Jakab nekünk jobban tetszik. Vagy legyünk János követői, ő csupa szeretet, jóság, tiszta áradás, kedvesség. Ő is inkább tetszik. Vagy legyünk inkább Péter követői. Abszolút tekintély, megingathatatlan, átment a bűnbánat csodálatos tisztítótűzén, az Úr Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa. De Pál követői hogy lehetnénk? Ő egy különc, s amit mond, az megvalósíthatatlan életprogram. Szabadnak lenni mindenkitől, és mindennek köteles szolgájává lenni? Ám mikor azt mondja az apostol: legyetek az én követőim, akkor éppen arra a titokra utal, hogy minden keresztyén ember életében, még ha töredékesen, még ha nem is teljesen, de ez a krisztusi-isteni mozdulat jelenik meg. Mi is? Az Örökkévaló véges emberi létbe költözik, az abszolút és sérthetetlen, tiszta és szent a bűnös emberek közé jön, a bíró, aki mindannyiunk bűne felett ítél megítéltetik a bűnös ember által. A szabadító – mert Jézus Krisztus szabadító volt - elárultatik, fogságra vettetik, az élet ura kereszthalált hal. Így idézi Pál a Filippi levélben: nem tekintette zsákmánynak és ragadománynak, hogy Istennel egyenlő, hanem amikor Istennel egyenlő volt szolgai formát vett fel. És engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfa haláláig, a rabszolga halálig engedelmes volt. Isten abszolút szabad, Isten mindig több, Isten mindig nagyobb, Isten véghetetlen. Hadd idézzem Kierkegaardot, a nagy dán filozófust: Istennel szemben soha sincs igazad, és Isten, aki maga a mindig-több, akivel szemben soha sincs igazunk, hagyta magát megítéltetni általunk, és emberi kézre adta magát. Ítéletre és halálra.
Amikor tehát az apostol azt mondja: én mindenkivel szemben szabad vagyok, átéli az isteni erőknek, az evangélium szabadságának ezt a másíthatatlan nagy titkát. Igen, testvérek, a keresztyén ember mindenkivel szemben szabad. Hadd mondjam így: legelőször döntő módon, önmagával szemben szabad, nem vagyunk adósai az ó-embernek, nem vagyunk adósai a bűnnek, nem vagyunk adósai azoknak a létszerkezeteknek, amiket annyi éven, nemzedéken, generáción keresztül bütyköltünk, tákoltunk, majd a végén azt mondtuk rá: ez van, ez az élet. Szabad vagyok önmagammal szemben is. Ijesztő dolgokat fogok mondani, testvérek: szabad vagyok a házastárssal szemben is, a gyermekeimmel szemben is szabad vagyok, a szüleimmel szemben is szabad vagyok. Ehhez képest már szinte semmi, hogy a párttitkárral szemben is szabad vagyok, meg a munkahelyi főnökkel, meg a szomszéddal is, meg ezzel is, meg azzal is, meg amazzal is, meg az eszkimókkal, meg a perui indiánokkal, mindenkivel szemben szabad vagyok! És ugyanakkor mindenkinek köteles szolgája vagyok! Köteles szolgája vagyok a hitvesemnek, a gyermekeimnek, köteles szolgája vagyok az embertársaimnak, köteles szolgája vagyok – a törvényt idézem – felebarátomnak. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat – ez az egész törvény, és a próféták. Ez mindennek a summája, - ez a keresztyén lét veleje. Egyszerre vagyok véghetetlenül szabad, és egyszerre értem meg, amit Pál mond itt, hogy nem magamtól választottam ezt a létformát, nem magamtól csinálom a keresztyéni életet, ez nem egy opció a sokféle lehetőség között, nem ezt vettem ki a mai kulturális világ svédasztaláról, hogy nekem ez tetszik, nem úgy alakult a dolog, hogy véletlenül ez maradt a kezemben, ezt nyomták a zsebembe, s mindegy, most már ezt csinálom. Azt mondja az apostol: ha magamtól tenném, várhatnám a járandóságot. De nem magamtól teszem, elhívatásból teszem. Nem én hívtam el magamat, Jézus Krisztus hívott el engem. Mit mond Jézus a tanítványainak? Nem ti választottatok engem, én választottalak, és én hívtalak el benneteket, hogy gyümölcsöt teremjetek embertársaitok javára, Istennek dicsőségére. Ezt pedig az evangéliumért művelem – mondja az apostol – hogy részestárs legyek abban.
A legnagyobb titok, amit az apostol itt kimond, éppen ez, szinte fel sem tudjuk fogni. Ezért egyetlen egy szót szeretnék még befejezésül szólni. Így mondja: ezt pedig az evangéliumért teszem, hogy részestárs legyek abban. Mi mindannyian, modern európaiak, ha akarjuk, ha nem, benne vagyunk az európai gondolkodás rendszerében, az európai gondolkodás pedig fogalmi szerkezetű. Fogalmaink vannak. Szótárakat írunk. A szótárakban címszavak vannak. Ha bekapcsoljuk a televíziót, azt látjuk, hogy a vetélkedő műsoroktól kezdve a legkomolyabb szellemi tornákig fogalmak mentén zajlik minden. Teszteket töltünk ki: van egy kérdés, öt lehetséges válasz. Minden fogalmak körül zajlik, a fogalmaink kilencven százaléka pedig absztrakció. És éppen ezért hajlamosak vagyunk az evangéliumra is így gondolni. Mi az evangélium? Az evangélium egy idea – mondják sokan. Mi az evangélium? Egy fantasztikus gondolat – állítják mások. Mi az evangélium? Hadd idézzem Ady Endrét: egy gyönyörű poézis. Poétám, szent alak, eladtalak – mondja Ady Endre csodálatos nagypénteki versében Krisztusról. Az evangélium poézis, az evangélium idea, az evangélium a legmagasabb rendű filozófia. A középkorban azt tanították Európában, hogy a filozófia a teológia szolgálólánya. A teológia pedig fogalmi téren rendezi az evangéliumot. Most viszont azt mondja az apostol, hogy részestárs legyek az evangéliumban. Az evangélium történés. Az evangéliumban és az evangélium által történik valami. Mi történik? Fölszabadul az ember, és szeretetből odaáll a másikat szolgálni. Ez történet, ez nem fogalom, ez nem idea, ez nem filozófia, ez nem poézis, ez történet. Mindenkitől szabad vagyok, mindenkinek szolgája vagyok, szabadon teszem azt, amit teszek, hogy dicsekedhessek azzal, hogy az Úr elhívott engem, hogy a dicsekedésem által mindenki számára nyilvánvalóvá legyen, hogy részestárs akarok lenni az evangéliumban. Részese akarok lenni ennek a történetnek.
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy régi történetet és egy régi vitát hallottunk. Az apostol védelmezi önmagát, apológiát mond önmagért. Így is írja a szakasz elején. De éreztük, hogy az apostol minket is, 21. századi magyar keresztyéneket, magyar reformátusokat is meghív ebbe a történetbe. Mi az evangélium? Isten szabadító története bennünk és velünk. Mi az evangélium? Hogy az Örökkévaló végessé lett, hogy megnyissa nekünk az örökkévalót. Mi az evangélium? Hogy az abszolút szent eljött a profanitás világába, hogy kiemeljen bennünket veszendőségből és nyomorúságból. Mi az evangélium? Hogy beteljesedjen bennünk is az ige: adjátok meg mindenkinek mindazt, amivel tartoztok: akinek a vámmal, a vámot, akinek az adóval, az adót, senkinek semmivel ne tartózzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Így akar bennünket az apostol eladósítani, így akar bennünket az apostol kötelességre késztetni: senkinek semmivel ne tartózzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Legyetek mindenkivel szemben szabadok, és legyetek egyúttal mindenki köteles szolgái Jézus Krisztus hatalma által.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Rég történt, hogy egy kedves svájci barátomat alaposan megsértettem egy egyszerű tréfával. Tudjuk jól, hogy a svájci autókon a nemzet-jelzés két betűből áll: CH, ez a  latin confoedertio helvetica rövidítése. Nos, egyszer svájci atyafi érkezett hozzánk, ott díszelgett az autóján: CH (confoederatio helvetica), mire én azt találtam neki mondani, örülök, hogy a svájciak ebben is a régi jelmondathoz tartják magukat. Tudniillik Svájcnak van egy régi jelmondata, latinul így hangzik: confusione huminum et providentia Dei regitur – emberi zűrzavar és isteni gondviselés által kormányoztatik. Így ez a CH a confusio huminum-ot jelenti. Szegény rettenetesen megsértődött. Mindezt azért mondom, mert a bibliai történet, amelyet most felolvastam, messzemenőig alátámasztja a régi svájciak alázatos bölcsességét, azt a felismerést, hogy úgy vagyunk sokszor a dolgainkkal, hogy bár a legteljesebb emberi zűrzavar közepette vagyunk, s nem tudjuk, hogy mi lesz a dolgokból, de Isten kegyelme igazgatja a dolgainkat. Átláthatatlan a helyzet, sőt ahogy ezt szokták volt Magyarországon mondani az ötvenes években, a nemzetközi helyzet fokozódik, egyre nehezebb, egyre elviselhetetlenebb, egyre zűrzavarosabb minden, és mégis, legtöbbnyire inkább visszatekintve azt látjuk, hogy ott volt mindebben Isten gondviselése, ott volt a providentia. A dolgokat Isten gondviselése igazgatta, vitte jó célra, beteljesülés felé.
Ez nemcsak a népek életében van így, nemcsak a történelemben tapasztalhatjuk meg, és valljuk is boldog hittel, hogy a nagy hányattatásoknak, nagy zűrzavaroknak, nagy összeomlásoknak isteni titka, és értelme van. Javaslom is, most már a magyar autók H betűje elé is írjuk oda a C-t, mert van confusio hungarica is, van confusio hungarorum is, nekünk is sok-sok zűrzavarunk van. Ám írjuk, vagy gondoljuk utána azt is, hogy Isten gondviselése által. De – még egyszer mondom – nemcsak a népek, a nemzetek életében, hanem az egyes ember életében is sokszor megtapasztaljuk ezt. És a mai történet ugyanezt mutatja. Arról van itt van szó, hogy milyen körülmények közepette, milyen úton-módon találkozik Pál életében a nagy ígéret a nagy szolgálattal.
Először hadd szóljak néhány szót a szolgálatról. A 11. versben hallunk egy megerősítést, Isten Pál mellé áll egy zűrzavaros nap éjszakáján és ezt mondja: Bízzál Pál, mert miképpen bizonyságot tettél a felőlem való dolgokról… Ez tehát a szolgálat: bizonyságot tenni. Ez Pál egész élete, a megtérése pillanatától kezdve a fölkészülés időszaka után következő évtizedekben nincs más ügye, nincs más elkötelezettsége. Ezért nincs éjjele, nincs nappala, mindent eltűr, mindent elhordoz, csakhogy az Úr Jézus Krisztusról bizonyságot tegyen. És ez nemcsak abban mutatkozik, hogy az apostol fáradhatatlan, nemcsak abban látjuk ezt, ahogy Lukács az Apostolok cselekedeteiben szinte vázlatosan, sokszor egy évnek az eseményeit egyetlen negyed mondatba tömörítve elénk adja, hanem megmutatkozik a terhek elhordozásában, és abban is, hogy Pál bármikor kész a tűzbe menni. A 2. Korinthusi levélben írja le szenvedéseinek katalógusát, ez elképesztő sorozat: börtön, megköveztetés, megostorozás, megvádoltatás, üldöztetés, hajótörés, éhség, fáradtság, betegség, egyik jön a másik után. S most ezen az éjszakán ezt hallja: Bízzál Pál, mert miképpen bizonyságot tettél rólam... Ez a hívatás, ez a feladat, erre törekszik minden erejével. Korábban olvastuk, hogy amikor megjövendölik neki, hogy Jeruzsálemben börtönbe vetik,  Pál azt feleli, hogy nemcsak bilincseket szenvedni, hanem az életét is kész odaadni Jézus evangéliumáért.
Az ígéret  viszont valami egészen különös. Azt halljuk a 11. vers második felében – olvasom még egyszer: mert miképpen bizonyságot tettél az énfelőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenni. Idevág a felolvasott 108. zsoltár. Dávid kérdezi az Urat: miképpen jutok el a bekerített városba? Miképpen jut el Pál apostol Rómába? Nagy ígéretet kap hát. Amikor felnyitjuk a Római levelet, ott azt írja a Rómában élő keresztyéneknek: vágyakozom közétek menni, hogy egymás hite alapján épüljünk. Majd e levele végén küldi a személyes üdvözleteket, és újra megerősíti, hogy amint alkalma és módom lesz, igyekezni fog hozzájuk. Sőt, egy útitervet is közöl, hogy Rómából majd Hispániába is szeretne elmenni. De most, ahogy ezt a történetet olvassuk, úgy tűnik, hogy az ígéret teljesülése igen bizonytalan.
És az ilyen helyzetekben az ember belül meginog. Egyébként nem baj, sőt azt hiszem, a keresztyénség iskolájához tartozik, hogy az elképzeléseinket, álmainkat, terveinket újra meg újra mérlegre tesszük, és kérdezzük Istenünket, hogy ezek valóban az Ő ígéretei, valóban az Ő vezetésének a folyományai, vagy csak a szívünk gondolatai, csak képzelegtünk? Hiszen jól tudja azt az ember csinálni, hogy addig rázzuk, addig rostáltunk, míg az álmodozásaink mellé ige is kerül, isteni üzenet is támad, isteni impulzus is lesz, és aztán egyre inkább úgy érezzük, ez az Úr akarata, ezt kell csinálnom. Nem baj, ha újra meg újra mérlegre tesszük ezeket. De Pál már túl van ezen. Hiszen már korábban olvastuk, hogy egészen meghökkentő helyzetekben kap az Istentő impulzust, hívást, elkötelezést. Már akkor így volt ez, amikor Kis-Ázsiából át kell mennie Európába. Az Apostolok cselekedetei 16. részében olvassuk: megjelent álmában egy macedón férfi, és azt mondta neki: gyere át hozzánk, szolgálatod van itt. Mennie kellett. Aztán, máskor erősítést kap, hogy ő lesz az, aki királyok, és fejedelmek előtt fogja az evangéliumot hirdetni, s ez Rómában teljesedik. És, ha Pál apostol személyét nézzük,  éppen ő az valóban, akinek Rómába kell mennie, erre éppen ő a legalkalmasabb. Nem akarom a többi apostolt leszólni, ez csak emberi összehasonlítás. Péter menjen? – galileai, pösze, arámul beszélő halászember. Mit fog ő Rómában a hivatalnokoknak, a filozófusoknak, a politikai és gazdasági elitnek mondani? Meg sem tud szólalni, - elmehet ugyan Rómába, a Rómában élő zsidó testvérekhez, hirdetheti az evangéliumot. De ki az, aki a kor legnagyobb filozófusának, Seneca-nak a partnere tudna lenni? Ahhoz egy Pál apostol kell, hogy a keresztyénség egy művelt, dinamikus, virágzó birodalomban a politikai elitet is megszólíthassa, hogy ne csak a rabszolgák és halászemberek vallása legyen, ne csak a zsidók vallása legyen, - mert nem erre küldte ki Jézus Krisztus az apostolait, hanem erre: tegyetek tanítványokká minden népeket. Pál alkalmas erre. Egész élete, a személyisége, a műveltsége, a képességei, mind-mind – szoktuk ezt a szót mondani: erre predesztinálták őt. Hát hol a predestináció, testvérek, hol van a nagy ígéret megvalósulása?
Jeruzsálemben vagyunk, és nincs tovább. Pál megérkezik, viszi a keresztyén testvérek adományait Jeruzsálembe, ám ott a keresztyén gyülekezet vénei azonnal intik. Nagy baj van, mert jönnek sorra Kis-Ázsiából a hírek, Pált feljelentették, ha őt itt meglátják, óriási cirkusz lesz belőle, egyébként is sok bonyodalom van. Intik hát, hogy kezdjen újra régi szokások szerint viselkedni, menjen  fel a templomba, tartsa meg a fogadalmi szertartásokat. Pál mindent elvégez, mindent, és mégis botrány lesz, mert utána mennek, zűrzavar támad, előzetes letartóztatásba kerül, vizsgálati fogságba vetik. A jeruzsálemi őrparancsnok kétségbe van esve, mert néhány hónapja egy lázadó zsidó partizánvezér több ezer embert kivitt a pusztába, és úgy gondolja, hogy Pál ez az ember, aki most visszajött és újra zűrzavar lesz, megbomlik a közbékesség. De aztán látja, hogy ez valami hitvita, s már itt is vagyunk a mai történetben. Az apostol megáll a tanács előtt, a főpap máris megvereti, hiszen el van döntve, hogy félre kell tenniük Pált az útból. Pál azonban észleli, hogy nemcsak szadduceusok, az uralkodó elit ül ott a Nagytanácsban, hanem farizeusok is vannak ott, - és ekkor fölkiált: atyámfiai, én is farizeus vagyok,  - én is református vagyok – elnézést, hogy így mondom, nem tudom ezt másképp értékelni. Vannak itt szadduceusok is, katolikusok is vannak itt, de vén református vagyok, az apám is az volt, és én azért vádoltatom, mert a halottak feltámadását és reménységét hirdetem.
Ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra. A Biblia-magyarázók két nagy táborra oszlanak, a nagyobbik és jelentősebb tábor azt mondja, hogy Pál itt egy trükkhöz folyamodott. Felmérte, hogy megosztott a Nagytanács, farizeusok és szadduceusok vannak ott, s ezért közéjük bedobja a gumicsontot, tudván, hogy ezen hajba fognak kapni. Mert ez régi-régi vita volt a farizeusok meg a szaddeuceusok között: van-e lélek, vannak-e angyalok, van-e feltámadás. A farizeusok mind hitték és vallották. A szaddeuceusok racionálisak voltak – elnézést kérek a korábbi hasonlatért, hogy a reformátusig-katolikusig vittem a dolgot, persze, teljesen másról van itt szó, csak érzékeltetni akartam a szituációt -, tehát a szaddeuceusok racionalisták voltak. Ha modern analógiát keresünk, ők voltak a kor liberálisai: nem hittek ők transzcendens dolgokban. Valami morális késztetésekben hittek, jónak kell lenni – ennyi volt nekik az evangélium. Ennyi: légy jó, mert apád is jó volt - végül is, miért ne? De évszázados vita, mi több, gyűlölködés volt a két vallási párt között. Azt mondják hát némely Biblia-tudósok, hogy Pál ügyesen odadobta ezt a témát: én is farizeus vagyok, a feltámadás reménységét hirdetem és ezért vádolnak engem. És lám, Lukács le is írja, azonnal kitört a vitatkozás. S már Pál nem is számított nekik. Egymásnak ugrottak, szidták és gyalázták egymást: ki mit hisz és nem hisz. Pál ily módon aztán elkerülhette, hogy vele foglalkozzanak.
Ám folytatódik a történet, és emiatt én azokkal értek egyet, akik nem trükkre gondolnak itt, hanem az apostol őszinteségét és nyíltságát emelik ki. S valóban erről van szó, az apostol a Nagytanács előtti perében is apostolhoz méltóan, Krisztushoz méltóan szól arról, és csak arról, amiért előttük áll. Ezért áll ott: a halottak reménysége és feltámadása miatt. S valóban, hát nem ezt hirdeti Pál, hogy Krisztus a föltámadott, hát nem erről ír: ha Krisztus nem támadott föl, hiába való a prédikálásunk, hiába való a hitünk? Hát nem arról szól Pál, hogy Krisztus feltámadásával egy abszolút új isteni tört be a világba és minden megváltozott? S hogy nem vagyunk bezárva abba, amit így nevezünk: confusio huminum, nem vagyunk belezárva az emberi zűrzavarba, s nem süllyedünk a halál mélyébe, hogy nem vagyunk többé rabjai annak a lehetetlen-tehetetlen vergődésnek, amit a halál elől menekülő ember csinál, taposva a másik fejét, a másik életét, hogy csak egy kicsit feljebb legyen, egy picit éljen még, egy picit több ideje legyen? Vége mindennek, mert Krisztusban Isten új életet hozott. Ezt hirdetem nektek, mondja Pál, ez a reménységem, ez a szolgálatom, ez a bizonyságtételem, ezt végeztem mindig és mindenütt. És ez az, amiért: bilincset és akár halált is vállal. Meggyőződésem, hogy az apostol nem egy megosztó trükkhöz folyamodik itt, tudván, hogy a szadduceusok és farizeusok össze fognak veszni, ő meg valahol elsurran. Ha menekülni akarna, mondhatná azt, amit korábban is mondott: római polgár vagyok, nem egy egyszerű palesztinai valaki, római polgár vagyok, és a Római birodalomban római polgárnak lenni, az körülbelül ugyanazt érte, mint ma, ha valakinek amerikai útlevele van. Utána küldik a szabadító egységeket, a legnagyobb sérelem az Amerikai birodalomra, ha egy polgárát megsértik. Nem lehetett ellene csak római törvényszéken ítélkezni. Ha ő ki akart volna innen menekülni a jeruzsálemi Nagytanács elől, ő meg akart volna menekülni, akkor azt mondta volna: mit akar a főpap, megütött egy római polgárt? Mit akarnak a szadduceusok és a farizeusok, vegzálnak egy római polgárt? S vége a pernek.
De ő a bizonyságtétele miatt kerül lehetetlen helyzetbe. A helyőrség parancsnoka észleli, hogy megint zűrzavar támadt, és újra visszaviteti az apostolt a börtönbe, és innentől kezdve egyre jobban távolodik a remény.. Összeesküvést szőnek ellene, elmenekítik Caesarea-ba, ott hosszú időre vizsgálati fogságba kerül, egy tapodtat nem megy előre az ügye, korrupt helytartók, várparancsnokok kezére kerül, akik váltságdíjat akarnak tőle kizsarolni. Hol van Róma, hol van az ígéret, hol van a beteljesedés? Éppen a küldetés lesz az akadálya annak, hogy az ígéret beteljesedjen? Nem tud a kettő találkozni. És egy ilyen helyzetben, ahogy mondottam korábban: nem baj, ha magába száll az ember, és önmagát kérdezi és firtatja, vajon nem álmodozás volt, hogy a tarsusi Pál fogja majd Rómában az evangéliumot hirdetni királyok és fejedelmek előtt? Nem egy kis ember beképzelt nagyra törése ez, hogy királyok és fejedelmek előtt áll majd?  Nem egy kis ember képzelése ez, s sokszor a nem mi képzelésünk, álmodozásunk, vágyakozásunk, hogy valamire jussunk?
És ezen az éjszakán, mely a gyötrődésnek, a kudarcnak, az utak lezárolásának az éjszakája,  Pál mellé áll az Úr – egészen szó szerint, így kellett fordítani: egészen őhozzá odaáll az Úr és ezt mondja: Pál, bízzál Pál, mert amiképpen bizonyságot tettél énfelőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell neked Rómában is bizonyságot tenni. Az emberi zűrzavar kellős közepén hall az apostol egy megerősítő ígéretet, Isten beteljesíti vele való tervét.
Kedves gyülekezet! Amikor isteni megerősítést hallunk, akkor még egy figyelmeztetést, még egy szabályt kell nagyon komolyan figyelembe vennünk. Természetesen, az éjszakai látomás, isteni üzenet meghallása után sem tartja kezében az apostol a forgatókönyvet, nem mondja meg neki az ő Ura és Istene, hogy bízzál Pál: holnap indulunk Joppéba, ott vár a hajó, és két hónap múlva Rómában leszel. Vagy : bízzál Pál, megveszem a repülőjegyet, bízzál Pál, elintéztem mindent, sima az út! Csak ennyit hall: Rómába kell néked - ezért bízzál. Emiatt az isteni kell miatt. Ez Isten szava, ez Isten akarata, ez gondviselői eltökéltség: kell,  - és ha Isten így akarja, akkor úgy is kell. Amikor tehát az, hogy ki vagyok én, mire vagyok képes én, mi a dolgom, a szolgálatom, a feladatom, és hogy hol kell ezt nekem végezni, mikor mindez találkozik az isteni ígérettel, akkor sem egy biztos forgatókönyvet kapok a kezembe, - ennél sokkal többet, sokkal mélyebbet, sokkal istenibbet, kapok: bizalmat találok a szívemben. Bízzál!
Ezt a bizalmat erősíti meg Isten, ezt a reménységet adja vissza most Pálnak ott, abban a lehetetlen helyzetben, az emberi zűrzavar kellős közepén. Egész pontosan azt kellene mondanom hogy nem a zűrzavar kellős közepén – mert nem jó ez a magyar kifejezés, hiszen a zűrzavar attól zűrzavar, hogy nincsen közepe, nincsen centruma, nincsenek vonatkoztatási pontjai, nem tudjuk, hogy mi jön és miből támadt. Ma itt Magyarországon sok-sok ember a saját egyéni életében zűrzavart él meg, nem tudja, mi lesz holnap, nem tudja, miből támad a baj, nem tudja, merre kell lépni, nem tudja, hogy a maga képességeit, alkatát, elhívatottságát miben és hol teljesítheti ki. De hiszem, hogy akik Istentől kapták a hívatást, isteni erőkkel végzik a szolgálatot, Isten áldását tapasztalták sok-sok dolgukon, - azok ebből az igéből nemcsak Pálra, hanem magukra nézve is hallják: bízzál, mert miképpen bizonyságot tettél az énfelőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenni.
Az alkalmak, a helyek, az idők Isten titkában vannak elrejtve, - a szolgálat a szívünkben. Az alkalmat, a helyet, az időt, Isten titkát és a szolgálatot semmi más nem köti össze, mint az, amire az Ige is buzdít bennünket: bízzál, tehát a bizalom, és semmi más, az élő reménység, mely a mi Urunk Jézus Krisztusunkból támad, és Őáltala, Szentlelke által táplál.
Ámen